Délutáni álom

By Géza Csáth

The Project Gutenberg eBook of Délutáni álom
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Délutáni álom

Author: Géza Csáth

Release date: March 26, 2025 [eBook #75724]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Nyugat, 1911

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DÉLUTÁNI ÁLOM ***


SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI:

A VARÁZSLÓ KERTJE. (Novellák.) 1908. Deutsch Zs. és Társa.

PUCCINI. (Tanulmány.) 1909. Harmonia.

CSÁTH GÉZA

DÉLUTÁNI ÁLOM

NYUGAT KIADÁSA, BUDAPEST 1911

„JÓKAI“ KÖNYVNYOMDAI MŰINTÉZET BUDAPEST.




DÉLUTÁNI ÁLOM.

– Giza, mondtam a szobalánynak, eressze le a sárga függönyöket és nyissa
ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyed
órában nézzen be és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok
fejfájást.

Kiittam a maradék fekete kávét, eldobtam a cigarettámat és végigdőltem a
bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két
óra mult tíz perccel.

Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.

Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város
tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló vékony foltjai remegtek,
izzottak és elmosódtak a búcsuzó nap pirosló aranyporában. A kertek
virágai minden illatukat kilehelték és a rózsák sóhajtása ott
imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák
szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a
városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selyem erszényemet, mely
tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben és nagyot lélekzettem.
Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.

Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára
biztam és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy lehelletnyi csók leányarcon –
úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszinű fátyla.
Szitakötők cikáztak a víz felszine fölött és időnként kérészek repültek
el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap
lemegy. Elől a part közelében már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi
elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket –
senki se tudta volna megmondani.

Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonynyal. Nagyszélű
virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén
rózsaszinűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyem szoknyát és
fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek
az alkonyégen. Finom hideg, rajzos kicsi ajkain ott lebegett a nagy,
bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

– Grófkisasszony, mondottam, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák és
beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb
bölcsesség benned vagyon.

Megállott, oldalt hátra hajtotta a fejét és finom fülcimpáin
megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen
vonaglottak a vállai és hideg, bágyadt szemeinek mélyén – egy pillanatra
csak – megcsillant egy ibolyaszinű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó
lidérctüzet láttam volna.

– Grófkisasszony, mondottam, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot
kapjak és arra kérlek, nézz a szemeimbe.

Lassan lehajtotta a fejét és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai
között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e
pillanatban egész feketék voltak némi kékes árnyalattal. Tekintete
benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe és mint lassú borzongás
végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta
volna: nem lehet.

– Grófkisasszony, mondottam, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a
némaság mindentudókká teszi a nőket és azt is tudod, hogy csak miattad
jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem és hogy miattad
fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat és önts egy csepp illatos
olajat a homlokomra.

Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld hideg
szinekben régi szomorúságokat tükröztek vissza és karcsú szép vállaival
előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy kis
kristály-fiolát. Fehér hosszú ujjait megnedvesítette és homlokomat
megkente az illatos olajjal.

– Jól ismersz engem, grófkisasszony? – kérdeztem.

Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.

– Szeretni fogsz?

Újra bólintott és mosolyogtak az ajkai.

– Hazugság, mondottam neki, hiszen te nem tudsz szeretni.

Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld
selyemfátyolát és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna,
tovább ment. – Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam és
gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

A napsugarak utolsó rezzenései is eltüntek már a horizontról, az ég
mély, szédítő-nyugalmú topázkék színnel borult rá a földre. A hold még
nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt már fenn ragyogott és
az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt
rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra,
amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz
partján a folyó irányában.

Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét és hanyatt
feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok
mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló hangjait.
Üvegfuvolák csengtek és mélyhangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak
leányok és fiúk szivei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmoniákban.
Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát és magamra terítettem,
mint egy halotti leplet.

– Hosszú lesz az utazás és álomnélküli, – mondottam magamban – de most
már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait!

Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem s amelyet
mindörökre elhagytam.

Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen félelmes partok között
utaztam. Magas rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó
gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba
és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a
halál fia vagyok, csendben maradtam hát és hétszer megfordítottam
gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge
villágosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy csodalámpa,
felbújt az égre a hold.

Enyhe szellő kezdett fujdogálni. A nyakam köré csavartam a
grófkisasszony fátylát és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó
dohányomat és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és
bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz
kormányoztam hát és kiszálltam. Harmatos selymes fűben vitt az útam
holdfényes nagy mezőn keresztül.

Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

És egyszerre elhűlt bennem a vér.

A hátam megett az úton három árnyékom rajzolódott a földre.

Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem
mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam.
Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel,
mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le,
átfutott a nyugati égre.

Megrázkódtam, nagyot lélekzettem és körülnéztem. A vidék most nagyon
ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mértföldkő csillant elő és
nyárfák páros ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőllőskertek
feküdtek, sötét, nagy tömegekben és bennök apró vaksi kis házak aludtak.
Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező
irányban folytattam útamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt
építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségeért. Az örök
mécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitvahagyott ajtón
keresztül.

Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma
grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér
báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt rózsaszínű rózsák.
Lassan, lábujjhegyen előre léptem, úgy hogy láthattam az arcát is. Jobb
kezében kis kézi tükröt tartott és merően nézte benne magát. Mindjárt
észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét
feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltünt a kevés
rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt és intett,
hogy valami közölni valója van. Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt
írta:

– Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.

– Szeretni akarsz? – kérdeztem.

Komolyan és szomorúan igent intett.

– Grófkisasszony, – mondottam – hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat
se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se
szeretted, csak a halála után!

Zavartan lesütötte a szemeit és mereven maga elé bámult. Azután
mosolyogva rám nézett és az ajkai csókot kínáltak.

– A csókodat még nem fogadhatom el, – mondottam – mert nem szeretsz és
azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna
benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette
nyelvével az ujjait és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat
kérte.

Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és
tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A
bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas
lenyügöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje és nagy hullámokban
terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét
nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró
kezemre, azután belebbent az ajtón és belülről elreteszelte. Tovább
mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés
keresztfáján állva és felül a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány
merően nézett rám.

A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma
ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze és a hideg holdfény
pontosan kirajzolta fekete boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött.
Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hihetetlenül
kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

– Grófkisasszony, – mondottam – olyan szép vagy, hogy száz esztendeig
szeretnék itt állani és csak téged nézni.

Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak és legyezőjével búcsút intett.
Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltünt a gyümőlcsfák sötét lombjai
közt.

Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen kék
derengés aprózta el és lyukgatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem
és azalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem
szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni és
elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet
– magam voltam utas – és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti
pályaudvaron bérkocsiba ültem és a varázslóhoz hajttattam, aki Budán
lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.

– Tudtam, hogy jönni fogsz, – mondotta – a grófkisasszony miatt.

– Igen, – feleltem – őt akarom most legjobban és azt hiszem, még
gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai és a
szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

– Erről majd beszélünk – mondta a varázsló – és bevezetett a szobájába.
Leültetett és hosszan, merően nézett reám. Végre megszólalt:

– A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer
látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlök nekem, meg fogom vizsgálni. –
Átadott egy apró kristályszelencét és megmagyarázta, hogy kell a
könnyeket eltenni.

Elbúcsuztam és gyalog a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz
napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra.
Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos álmos délután. Öt óra
felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor
kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost
és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű,
csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság
költözött, minden, amit magam körül láttam, magátólértetődőnek, jónak és
érdekesnek tetszett.

Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a
mezőket, országútakat és bementem a városba is. A korzón sétálók között
sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt
csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan
bandukoltam a vasút felé.

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé
előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

– Nem vártál rám grófkisasszony, – mondtam neki – de nem haragszom reád,
mert mint magam is tudom, nem szeretsz és nem is fogsz szeretni.

Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.

– Azt hiszed, – kérdeztem – hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit
kerestelek. Te elbújtál és azt akartad, hogy később annál jobban essék a
csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert
akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb,
amit csak egy szép nőre mondani lehet. – Arca mozdulatlan komolysággal
fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák
táncoltak. És egyszerre mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután
intett, hogy írni akar. Ezt írta:

– Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem
sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

– Meg kell szabadítanod magad az átoktól! – mondottam.

Kérdőleg nézett reám.

– Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le
kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen
megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt,
mint egy kis leányé. Az írószereket kérte:

– Ma egész délután tükörbe néztem és azon gondolkodtam, hogy a szépségem
el fog múlni.

– El fog múlni, mondottam, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket
hordozni fogsz. – Újra írt:

– Sohasem fogok gyermeket hordozni. – A papirost mindjárt visszavette és
apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

– Grófkisasszony, – szólottam – várni fogsz reám, ha máskor jövök?

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt rózsaszínű rózsát és
ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzámsimult és a fejét – egy
pillanatra – ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár és nem láttuk
viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az
átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is
belátja ezt s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog és minden
pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait madárvértől pirosló meleg
vízben.

Egy napos hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi
van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az igéretét. Megkerestem
a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a
kerítésen. Elhagyottak voltak az útak, száraz levelek csörögtek a lábaim
alatt, emberi lábnyomot seholse láttam. A fákon még óriási almák és őszi
barackok mosolyogtak, a nagy kék és sárga szőlőfürtök kövéren
pöffeszkedtek a levelek között és amint előre haladtam, a fák közül egy
kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt
csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A
hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus földszinti ablak.
Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég
felhőit nézték, épen úgy, mint amikor először láttam. – Megrezzent,
mosolygott és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és
bentermettem a szobában. A kisasszony átölelt és az ölelése olyan heves,
ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem és
távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezitelen lábait kinyujtotta és
megilletődve nézett reám.

– Kisasszony, mondottam, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy
kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék s te nekem kis lányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy
sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre
kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyujtott meg és
valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a
zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A
grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt
helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma
leány tekintett reám köröskörül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt
karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit.
Mindannyinak másképen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete.
Szédültem és féltem, de elhatároztam, hagyha már idekerültem, bátran meg
fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy
képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel
meggörnyedve állott és szemei oldalról nézve egészen világos kékeknek
látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem
kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis
kristályszelencémet és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az
állnál fölfogtam és gondosan eltettem. Azután kimentünk vissza a kis
szobájába.

Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő
észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját és fölírta, hogy
elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a
vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni és
megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta
fel:

– Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen és hogy a szívem
megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.

Szemei egész estén világos kék színűek voltak és az arcára szomorú,
márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült.

Mikor a vonat elindult velem és láttam a grófkisasszonyt, amint egy
petroleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem,
hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam
neki, megkóstolta és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért
elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző
színű folyadékból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor
átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló
kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.

– Attól félek, mondotta, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. –
Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam;
barna szemeim kékesen fekete idegen színben csillogtak.

– Sok dolgot tudok, mondotta a varázsló igen komolyan, de a
gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Sindbad, a
kétszázéves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

Még aznap útrakeltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó utazás után
Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben
boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Sindbadhoz
eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy
könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott és soká vizsgálta az arcomat
bölcs, nyugodt kék szemeivel. Azután elővette a tükrét és merően nézte.
A fekete, csiszolt, síma acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony
képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és
kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak
találta az esetet.

– A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni, – mondotta – csak a
gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit
és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak
arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny
melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök
színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem
hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás
iránt – ez hiányzik. De másképen a megoldásra remény nincsen!

Megköszöntem a Sindbad varázsló tanácsát, hazajöttem és feleségül vettem
a néma grófkisasszonyt.

Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás
szemeit néztük és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kisértett
közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról-napra reménytelenül végzetes
biztossággal rabolja el az átok ereje.

– Grófkisasszony, mondottam sokszor, mert így neveztem azután is, el
fogunk pusztulni mind a ketten anélkül, hogy csak egyszer is éreztük
volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert
senkit nem kivánunk mást és gyermeket akarunk, hogy – miként Sindbad
varázsló mondta – a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved és igazi
könnyet tudj sírni.

Ő szomorúan rám nézett ilyenkor és úgy tetszett, hogy ha most könnyezne,
könnye jó könny lenne.

Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira
vártunk s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A grófkisasszony
néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is és jóllehet az
utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a
reménykedést.

A gyermek megszületett és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva
néztük. Aggódva nagy gondokban virrasztottunk álmai felett és azt
terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól akár
a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta
szoptatni a kicsit és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni
a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettendőbbek
voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony
gyertyavilágnál ül a tükör mellett és nézi a szemeit. Azt nézte, vajjon
tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett
némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk és
nem tudtuk, mi tévők legyünk.

Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása
ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az
ágyra.

A kicsiny test hideg, élettelen volt.

– Meghalt, mondottam és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sirj!
tettem hozzá kétségbeesetten.

Elpirult és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem,
elmentem koporsót rendelni.

Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre.
Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

– Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.

Bólintott és sietve gyászruhába öltözködött. Kocsit hozattunk, kiloptuk
a koporsót a sötét lépcsőházon át és térdeinkre véve, elindultunk. Az
éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma nagy földek
lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a
levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így,
nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az útunkat. Most
megállottunk, a kocsit elküldtük és csónakba szálltunk. Eloldottam a
kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan
derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér
ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas,
rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek
előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttünk
lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára szemben
az ég alján valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint
valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé
kormányoztam a csónakot, kiszálltunk és gyalog vittük tovább a koporsót.
Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk
mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a
borzalomtól, mely jeges ujjaival símogatta a hátunkat… És észrevettem,
hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három
árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

– Álljunk meg, mondottam, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert
nincs más ásószerszámunk.

Letérdeltünk a földre és mindaketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk,
nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg
volt és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat és nagy
koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

– Most már elföldelhetjük a koporsót, mondottam és lassan beemeltem a
gödörbe a kis fekete szekrényt.

A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és
ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben
elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult és sóhajtást lehelt ki
magából.

Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a
kisasszonyhoz és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak és
csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

– Újra fogjuk kezdeni az életet, mondottam. Boldogan intett és
elindultunk a havas hideg estében hazafelé.

*

A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:

– Tessék fölkelni.

Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a
fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó tompa fájdalommal bujkált a
fejfájás.

– Hány óra, Giza?

– Félhárom lesz mindjárt.

(1908 julius.)




ANYAGYILKOSSÁG.

_Osvát Ernőnek._

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen
baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy
napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a
világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga
után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelid természetű és
erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase
is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint aszonyoknál,
akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen
erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén
meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a
világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban
laktak, a szőke gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig
eleinte gyenge csipőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint
ember: se jó se rossz. A két fiát épen olyan keveset csókolta, mint
verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban
kiderült.

A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig
nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis
szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra
mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta
utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig,
a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni
jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott
nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha
iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott. Egy
bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal
és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom
rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére
esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok
kisérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg
lustaságból nem hagyta ott a nőt.

Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és
dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős
csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást
könnyen intézték, felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltaián
nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl
az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az
időt.

A padlás egy rejtett zúgában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat.
Nyílak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt
összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették
a vacsorát – az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és
gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél
várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és
hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró
lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a
nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott
lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát,
leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes
tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szivet, kezük közé vették a
meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a
billentyűket.

Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer
megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy
csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké
vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton
fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott.
Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.

Különben a házban keveset törődtek velök. Az első emeleten egy öreg
törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon és egy varrónő, aki
négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház
tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki
nem sokat törődött se a házzal, se a lakókkal. A földszinten egy üveges
és egy rőfösüzlet volt. Senkise tudta, hogy ezekben a boltokban mikor
járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A
kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen
ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta
rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól
van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint
mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak,
mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.

Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött
baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy
hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és
hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy
férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a
diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan mint két nagy
szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is
tovább él… Bagoly kellett, kellett…

Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték amint a
titokzatos madár szemében a fájdalom szines tüzei egymásután kigyúlnak.
Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a
csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek,
hogy a madár tulajdonképen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott
lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden
valószinűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre
otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban,
izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról
jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja
meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott
ereje feléjök, rájuk suhanna. Így aludtak el.

Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán,
veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé és
meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak
lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak
patái alatt.

Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az
ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott
aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A
szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már
felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang,
ez a csontigható rémes hang, minden képzelhetőt felülmult, de épen
emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást,
mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg
voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.

Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett
valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik
szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról
visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a
szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a
ház kapuján. Egy öreg asszony jött felé, de ugyanekkor az oldalfolyosó
végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy
közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén
megsimogatta a nyulánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel
átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül
ajtók nyiltak ki halkan és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok;
csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén
kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút.
Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a
parfömillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett és mozdulatlanul
engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és
átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és
izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmint?
Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és
tágranyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbucsúzott azután, de
megigérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek
hivták – igen szépnek találta a nevet és végül ezt mondta:

– Kezét csókolom.

Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről
nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak,
amelyek az emberekhez hasonlítanak s ha enyhe szél fúj, érezni mint
úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket és
kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas
puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a hátukkal és
mellükkel az arcához érnek. Néhány perc mulva az öccse jelentette, hogy
szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is még a lég asszonyairól
beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is
jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették
bársonyos hátukkal és lebegve, úszva oda nyujtóztak melléjük a paplanra,
a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd
ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal.
Egész éjszaka velük maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva,
mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak,
reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg
sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú,
álmatag, vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli
levegőben.

Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi
délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nő
feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel és bevezette
a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak,
lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott
szájjal nevetett és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a
szemük. Mindaketten ütni kezdették. A leány most már tele szájjal
kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a
leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkinozták. A nő
mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak. A fiúk
vörösre pirult arccal simultak rózsaszinű selyem pongyolájához. Később
összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő
mindazok közőtt, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti
őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy
virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal,
amit hozni fognak. A leány a kapuig kisérte a kis fiúkat és megcsókolta
a kezeiket.

Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak
abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatlanul felülmulja
összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kinzását is.

– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.

– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.

Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az iskola felé.
De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki.
Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány.
Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.

– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek akkor,
hozzatok valamit. Intett és becsukta az ablakot.

A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától.

– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyürűket – jelentette
ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.

– Igen, de honnan veszed?

– Van anyának, kérünk tőle.

– Nem ad.

– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.

– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.

– Pedig négy arany karcsatja van és hét gyürűje van.

– Az ujján is hord három gyürűt.

Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az anyjuk
drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel
kirakott karperec.

Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a nyakas
természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól,
nagyon távol érezte őket magától.

A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.

– Nem lehet tőle kérni.

– Semmi szín alatt.

– Nem fog adni.

– Nem, nem.

– Ki kéne törni a szekrényt.

– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.

– Nem fog fölébredni!

Tele volt a szivük gyülölettel a szőke, kékszemű, lusta és kövér anyjuk
iránt, szerették volna őt is megkinozni.

– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj nem
lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes
karcsatokat és gyürűket.

– Ne vigyük el mind!

– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd
bőgjön utána.

A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak,
magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást és
mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Előbb
azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az anyjuk
szobájában már sötét van. Vetkőzésközben elhatározták, hogy csak
éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a
padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban
felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola után szaladva
mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként
elhordani. Reggel tagadni fognak és ha anyjok ütni akar, elszaladnak.
Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni
fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került
többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az
ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába.
A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal
szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú
mulását.

Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek.
Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a
reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű
nyitott zsebkését. Ő ment elől. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a
középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a
Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse nyikorgott.
Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a
kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart.
Elhelyezkedtek a szekrény előtt.

A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár
pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy,
szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába
csomagolva, dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné
megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az
arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott
Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a
mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a jobb kezével a levegőbe
hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A
nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte.
Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan
patakzott benn a paplan alatt.

– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik – most szedjük elő a
dolgokat.

Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket,
gyűrüket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az
asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően
elosztoztak rajta.

– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.

Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de az
átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek.
Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a
középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját
belülről bezárta és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott
ablakon.

Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett,
mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. Levetkőztek,
ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már
mind a ketten mélyen aludtak.

Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor
érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és azért a szobájába
nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fúkat verte föl,
akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltüntek, zsebeikben a
kincsekkel.

– Még iskola előtt!

– Jó!

– Az előadáson pontosan ott kell lenni.

– Hogyne, ma különösen.

– Tizenegy órára úgyis hazahínak.

– Siessünk.

A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak,
senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal mélyen
aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a
drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.

– Nesze, ezt hoztuk.

– Ez mind a tied.

A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két
gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé
fordult.

– Ma vagy holnap jövünk.

A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába.

(1907 november.)




A KISASSZONY.

_Moravcsik professzornak._


I.

Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros össze-vissza
írásával azt írta, hogy okvetlen minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte – mikor másfél év
előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy
sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal – és
láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, mikor elbúcsuztunk tőle és
együtt távoztunk, ritkábban mentem ki és csak olyan időben, amikor
tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál otthon mindig el
szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves
korában és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas
remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos
szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a
szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva.
Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte
minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralizis kitört rajta – a sajnálkozás fokozódott bennem, de az
utálat eltünt.

Helyzete valóban nyomorult volt.

Egy alkalommal – gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután – a
jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva
és dühöngve – a folytonos nyelvbotlások miatt – drágának és aranyosnak,
továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját és integetett
nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve ijedten nézett
reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az
egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem,
hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase
szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el
kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelenet meg előttem e pillanatban és kimentem a
szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak.
Később hallottam, hogy pár perc mulva mégis csengetett az ápolónőnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta,
nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem
foglalkozott, holott első időben nem egyszer felhívta a figyelmemet
annak külső jótulajdonságaira.


II.

Délután elmentem hozzá.

Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias
és rokonszenves vonások, most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak
és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de
ünnepélyes.

– Barátom na… nagyon örülök, hogy… hogy eljöttél. Fo… fogok neked va…
valamit mondani.

Boldogan mosolygott reám és szorongatta a kezemet.

– Barátom – mondta – egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem
valakim. Egy szép, szép kisasszony.

Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek,
aki a hallott mesét továbbadja a kis öccsének vagy hugának és szeretné
mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészben,
hiánytalanul tovább adni.

– Egy kisasszony – folytatta Fülöp.

– Milyen? – kérdeztem.

– Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban
velem van. Beszélget velem, biztat és gyógyít.

– Mit mondott? – érdeklődtem.

– Sok mindent. Most is szól hozzám.

– És mit beszél?

Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött,
azután elmosolyodott:

– Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.

– Az óra, vagy a kisasszony?

– A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a
hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával,
amint az óra tikk-takkol.

– És miket mondott még?

– Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.

– De hisz ez természetes! – mondottam és megdöbbentem attól a
szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe
jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek
hangsúlyozni és igérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk,
hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.

– És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? – tettem hozzá azután.

– Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig
gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.

Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:

– Milyen kedves! Most azt mondta, hogy az első nap este, mikor
idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.

– Milyen a hangja? – faggattam Fülöpöt.

– A ha… hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon
egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehérruhás,
barnahajú leány, annak volt ép ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a
szép muzsika. Egész nap el tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt
beszél, mihelyst kivánom.

Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte a vékony, lesoványodott füleit.
Olyan volt a fehér párnák között, mint egy mumia. Mozdulatlanul feküdt s
csak a feje látszott ki, mint a kis gyereké a pólyából. Azután elmondta,
hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik
kedvenc étele, a tejbe grisz fog szerepelni.

– A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? – kérdeztem.

– Nem – mondta komolyan és zavar nélkül elsiklott a téma élén. – Senki
se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat
beszélget a feleségemmel lent a szalonban és megmondaná neki. Nem jól
esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.

– Nem, nem, semmi szín alatt – erősítgettem – hiszen nem volna nyugta a
féltékenységtől!

Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:

– Annyit tudnék róla mondani!… Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet
nem láttam egész életemben egyet se.

– El fogod venni, ha felgyógyulsz?

Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:

– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne
váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is
mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.

E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára.

A beteg elmosolyodott és nem kergette el.

– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő küldte.
A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig
tud valami jó hírt üzenni.

– Ez a légy most mit mondott?

– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem
csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből és
a kopasz homlokára ragasztotta.

– A legyeknek – suttogta mosolyogva – táplálom a legyecskéket.

– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos nem is
tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy
gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül
feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a testemben. Erősödőm
napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint amikor reggelenként a
segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít
percről-percre.

– Mi a kisasszony neve? – szakítottam félbe Fülöpöt.

– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

Fülöp várt és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:

– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy
szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom.
Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon oda fel a
háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón. Azokat is
ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek.
Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.

– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – kérdeztem
Fülöpöt.

– Ragyogó kék és zöld és némelyiknek aranyszinű tollai is vannak.

– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó
kezekben van letéve és halad egyenesen előre.


III.

Elbucsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal.

– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett téves
eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka
annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem
mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégis csak
mindenképen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetlen és rettenetes
benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartózhatlan pusztulásának
látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán.
Akadnak betegek, akik napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán
ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy
automatikusan a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A
beteg pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré,
atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja neki
az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy ideális
leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s
aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a
gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális motivum hiányzik.

– Igen – mondottam – tudom, tudom, igen!

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt
mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle.

– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak én és a
főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos
elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És
Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint eddig habozott, hogy
Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést
könyörtelenül.

(1910 december.)




RÉGI LEVÉL.

_Vészi Margit asszonynak._

Kedves bátyám uram!

Kelt levelem Visegrádon, 1330 április 21-én Kedden. Kivánom, hogy ez a
pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Ámbátor
legutóbbi levelemre még választ nem kaptam, sietve írok, mert hallom,
holnap reggel indul Budára a kengyelfutó.

Ezt pedig azért teszem, mert rettentő dolgok estek itt a palotában
tegnapelőtt, azaz husvétvasárnap után való vasárnapon.

E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony és
gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny ebédlőben.
(Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) Alig hozzuk a
második fogást, hát az ajtó előtt nagyot kiált ám Balázs Farkas fia és
ahogy oda nézünk, Zách Felicián zászlós úr ront be az ajtón. Jól ismered
őt bátyám, Csák Máténak volt a nádora és mióta urunkhoz, Róbert
Károlyhoz szegődött, elég bajt okozott mindenkoron. Mondom beront nagy
kiáltással; hűvelynélküli egyenes kard a kezében és borzasztó
káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan és feléje vág a karddal.
Rettentő erős ember hirében állott ez a Zách úr, hát mindenki igen
megrémült. Nálam nem volt a szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük,
de a hercegecskék nevelői, Gyulafi és Miklós, hamarosan kihúzott
kardokkal nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erővel csapott rájuk,
úgy, hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt.
(Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott mély sebet, melynek
következtében ő ma kiszenvedett. (Temetése holnap délelőtt lészen.)
Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak és a Királyasszony
sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi úr, a testőrök
parancsnoka: ő szúrta le hátulról Zách urat igen hirtelen. Hát akkor
derült csak ki, hogy a Királyasszony keze erősen vérzik. Zách úr kardja
elérte az ujjait s közülök kettőt elvágott. Orvosokat híttak persze
mindjárt és Cornélius mester, akit a legtudósabbnak és
legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, úgy itélt, hogy a Királyasszony
két ujját le kell vágni. A többi orvos ugyanezt mondotta. A Király igen
sápadt volt és saját füleimmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a
parancsot, hogy Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék
ki. És az egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig
börtönözzék be.

Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt az oka
mindennek. A Királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon szereti
őtet. Őt nem ismered bátyám; aranyos szőke haja van és gyönge, finom
leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre ő taszította volna és
ezt akarta megboszulni Felicián úr. Én ritkán láttam őket együtt, noha
egyenként sürűn láttam itt a palotában mindkettőjüket. Klára a
hercegecskék körül volt. Őket mosdatta reggel, fésülte és öltöztette.
Kázmér úr későn kelt, mert Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy
a Királyasszony naponta hosszasan kérdezősködött Kázmér úr állapotáról
és őrködött, hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért
tette, mert – mint mondják – a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az
ő ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor
szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó volt.
Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen leányokkal igen
zavartan, mint ez a szűz fiúknál lenni szokott. Nem is hiszem, hogy Zách
Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit legszebbnek
tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. És sokkal
erősebb is lehetett a hercegnél. (Őt láthattad bátyám gyakorta.)
Csodálatos szépségű leány volt, termete és finomsága mindenkinek
föltűnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult belé, akár az
apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb ideig beszélni, de
nem sikerült, jóllehet sok időt áldoztam reá, hogy alkalmat találjak.
Azt mondják itt némelyek – igen titokban – hogy a Királyasszony
kerítette meg őt az öccse számára. Én ezt azért nem hiszem, mert a
Királyasszony sohase volt túlságosan bizalmas Klárához, hiszen az apja,
Felicián úr, annyi boszúságot okozott Királyunknak, amint ezt te is jól
tudod.

Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. Valóban a
többi leányok is, ha Kázmér úr atlaszselyem nadrágjában és kék bársony
zekéjében szemlesütve elment mellettök, – mindannyian gyönyörködve
néztek finom arcára, piros szájára és selymes hullámú aranyosszőke
hajára. Mindannyian kivánhatták őt és bizonyára szivesen megcsókolták
volna százszor is.

Úgy kellett lenni, hogy Zách úr leánya maga adta oda magát a hercegnek.

Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes szépségű
arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon buzgó az
imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis volt egy okom,
ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy idővel szégyenbe fog
kerülni. Ő ugyanis két varkocsba szokta fonni a haját és ahogy hátul a
nyakánál elválasztotta, sok látszott a meztelen, fehér bőréből, ahol már
csak gyenge pihék maradtak meg a hajból. Ez a hely olyan szokatlanul
ingerlő volt és annyira különbözött minden más leányokétól, (pedig az
udvari leányok legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király
rajta feledé a szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató.

Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is és ha jól
hallottam, a budai kapura akasztották ki.

Tegnap reggel szakgatták őt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, József
ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem bírtam
meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves sírásra
fakadtam és kifutottam. Tegnap este együtt ittunk vele késő éjfélutánig,
hogy elfeledjük mindketten a Zách-leány szörnyű halálát. (Cselényi úr
most egész napon a Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt
a sáncokban. Emiatt este nem is igen merünk kijárni a palotából, mert
félő, hogy boldogtalan lelkekkel találkozunk.)

Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni, (jóllehet itten
nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég mozgással
és minthogy csak a fáradság okozhatja az álmot – ha különben az ember
gondolatai boszantóak és nyugtalanok – attól tartok, sürűn fogok álmodni
Zách úr leányával, minthogy ő tetszett nekem legjobban az összes leányok
közül.

Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam csupán
azóta. Sápadt volt, mint a mész és szomorú, mint a halál. Most ágyban
fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony vannak mellette
éjjel-nappal, ezenkivül egy olasz orvos, bizonyos Beneditti nevű, aki
csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt állítják róla, hogy a
sorvadást is tudja gyógyítani.

✝ ✝ ✝ Isten legyen irgalmas mindannyiunknak. ✝ ✝ ✝

Kedves bátyám levelét a jövő heti visegrádi postával várom. Talán a
sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, minthogy jó
reménységben van.

(1907.)




OPIUM.

_Sassy Attilának._

(EGY IDEGORVOS LEVELES LÁDÁJÁBÓL.)

A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a
szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban
dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes
függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával
áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony
emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen
muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés.

Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással
aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, amely pedig
fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek
fáradtsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem
kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly,
szomorú gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság
után megpihenni: mindez nem gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése.
Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok
is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van
úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör
számára, ami pedig az élés egyetlen célja.

Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként
könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten
dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát és a bőr irtózik a
széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A
kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján tompa fájdalmak
bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró
dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak.
Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú unalmas parancsoló
ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak
szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az
agy fogalmaival.

Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.

Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg,
amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a
pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez
csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa,
úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a
formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová,
ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké válnak.

A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez
bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját
megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba.
Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek mulva végkép visszaesünk
oda, ahonnan elindultunk – valóban nyomorúság. Pedig legtöbben
megelégszenek ezzel a néhány alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs
bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az
örökkévalóságba-lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat
olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján
dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka
tizennégy órájában, a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét
egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a
homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde lányajkak csókolják
végig a testünket. A színek és vonalak új ősi tiszta természetükben
rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy _nem hasonlítanak
többé_ azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak:
megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és
kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a
szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most
kiegészítődik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga
teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban
hordunk s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban,
fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság,
mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet
csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát
ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és
tapintott – nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az isten
boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról,
hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott
alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek –
mert többet akarnak – azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet
vitéz és nemes kockázattal.

Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a
szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium.
Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, – ezekről is le kell mondani. A
szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk
elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a
hallószerv géprészecskéiben.

Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!

Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes
üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt.
Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért
élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a
létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért ajándékozott minden
nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen,
folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét
kijut egy pillanat.

A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek,
évszázadok alatt kapnak – egy órát.

Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt
megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot
vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon magának
mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz
generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap
alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két
millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős
férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, –
amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor
húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök
megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet – az
éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban.

(1909.)




JOHANNA.

_Dr. Rajz Sándornak._


I.

Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, kishajú,
nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, épen ez
utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok
sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott
egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne
kezdtünk volna rá.

A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája,
barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, széptermetű,
szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek
könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek
voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó
bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villamvilágítás és fürdőszoba-használat.

– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a lakótársam,
– vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.


II.

Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk,
már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában instruálta Idát a
takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi
kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, mint egy kislány.

– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor.
Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik
szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd
szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!

Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága,
korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett.
Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt
otthagyta Bécset.

Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket,
ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok és
tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat és
az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá.
Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna
tudniillik a bassusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját
használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul
zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni
hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak
sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.


III.

Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra
dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel
– rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt, mint
gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk,
babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten tudja, milyen okból – nyaka
köré csavart, előre hajolt, mosolygott, nevetett és hamar kiment.

Elek röviden fejtegette az eseményt.

– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. Beszélt
Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a
tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében.
Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat,
azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes
arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.

Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött
valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.

Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama
ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul,
elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte.
Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem
vesztette el a türelmét – amit minden hasonló esetben őszintén bámultam
nála, – hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Orákig
elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a
német nyelvben gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél
– „ilyen“ szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem.

– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még
rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az
alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.

Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket
szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.


IV.

Szóval, Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna
nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap délutánig.
Egyedül voltam s esteledett már. Épen fölálltam, hogy fölcsavarjam a
villamos-lámpát. Kopogás és Johanna lebbent be.

Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután és hogy nem tud mit
csinálni és hogy Bécsben egészen máskép tellik az idő.

– Ach Wien! – sóhajtotta többször.

Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje
megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit.
Azok utánajártak, kérdezősködtek és a vőlegényről a legjobb
információkat kapták. Húsz éves korában már elvált asszony volt. A válás
után Pestre jött, egy barátnője hitta, de a barátnővel összevesztek és
vissza akar menni Ausztriába, vagy Svájcba, talán Bonnba. Pensiót fog
nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen és a
rang, a szerep, amelyet egy pensió tulajdonosnője betölt, szintén
megfelel neki.

Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna.
Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára, – ahol már égtek a
lámpák – azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül
van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a
házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága, stb.

Szántam Johannát. Egy szomorú – bár nem tragikus – női sors tárult ki
előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.

– Unatkozol! – szóltam magamban Johannához. – Hát akkor miért kártyázol
egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak
a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem
szólva, mert a nagykezű nőket nem állhatom. És miért akarsz épen
pensiósné lenni, Johanna, – folytattam – amikor a pénzedet jövedelmezőbb
vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, amikor az
élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor és miért kacagsz
nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!

Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vígasztaltam Johannát,
kérdezősködtem a pensió tervéről. Ennek azután megörült és elmondta,
hogy a pensió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a
társalgó és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek
használatára.

Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.

Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglőben. Amikor elmondtam neki
Johanna látogatását és nagyjában mindazt, amiről beszéltünk,
kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém és gratulált.

– Beléd szeretett, – magyarázta. – Végre talált egy férfit, akiről érzi,
hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned
a karaktert, bízik benned.

Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgőnek magamra nézve,
hogy egy nő ennyire bízik bennem.


V.

Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.

– Nem hagyhatom, – mondotta, – hogy ez a vánnyadt nő nyomorával
rejtőzködjék előlem. Fölkeresem az odujában, megszurkálom a sovány,
sárga lapockáit, benézek a fehérneműs szekrényeibe, a szennyes-ládájába,
a titkaiba.

Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.

– Nem dobhat ki, – válaszolta csaknem dühösen. – Ha beüzennék elébb,
akkor kifogást mondana, bezárkózna és tisztára huzatná a vánkosokat – de
így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén.

Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt
ajtót.

A következő napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát
meglátogathassuk s a „helyszinén“ megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem
volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy
vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.

– Nyelvmesternők, nyütt, szőke, érdes arcú hölgyek, német
lateiner-pofák! – dühösködött. – Honnan szedi össze őket!…

Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nőhódító létére nem
tudta elviselni, hogy egy nőhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne
nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom
után a leány kijelentette, hogy: nem.

– Tudja meg a nagyságos úr, hogy ő csak egyszer, hat év előtt. És soha
többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot igért neki…
Hagyja őt békével a nagyságos úr, ő úgyse…

– Ekkor már nem ellenkezett a lány, – magyarázta Elek. – Ekkor már csak
azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem,
én nem fogom rögtön otthagyni! Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély
szánalmat éreztem iránta, – láttam az ijedt, kissé kitüzesedett
madárszemeit – hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy
parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted.
Ez jutott eszembe. Épen ilyen fonák dolog lett volna… mint madarat
bottal verni. Nem bántottam Idát.

Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:

– Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! – mondotta szónokiasan,
megállapításszerűen.


VI.

A karácsonyi vakációról visszaérkezve, Johannát nem találtuk otthon. Ida
elmondta, hogy úrnője Bécsbe utazott rokonait és szüleit meglátogatni.
Újév után való napra igérte hazaérkezését, de nem jött és nem is írt. A
lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a
Paál-fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem
bántuk, azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek
kárpótlásul esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla.
Lefestette a Bécsbe való érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor
anyja nyakába borul:

– Ach! Liebe Mama!

Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben pointképen
olyan gyakran szerepelt:

– Nicht wahr, Herr Doktor?

Január tizedike felé jött egy kártya, Idának címezve, hogy holnap
vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem
tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan
ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetőleg
Elek pár udvarias szaváért.

Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már láttuk az
előszobában; föl volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös télikabátja,
boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott és mint gyakran tenni szokta,
letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát és mimelte, mintha
csókolgatná a drága nő ruhadarabjait. Föllélegzettünk, jobb kedvünk
lett. Elek a következő enunciációt tette:

– Johanna, a bájos pensiósné, hazaérkezett a karácsonyi ünnepekről –
weihnachtliche Ferienreise – és holnap inspicálni fogja a szobákat,
esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik
szerelmesek belé, már epedve várják, ő azonban ma mégse fog mutatkozni.
Bevonul budoárjába, lefekszik kipihenni az út fáradalmait és elmereng a
császárvárosban szerzett feledhetetlen emlékeken!

Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban feküdt,
beteg volt. Ida mondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak
nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás fáradtsága ennyire
letörték, továbbá kacérságnak minősítette, hogy nem tőlem – a házban
lakó medikustól – kér tanácsot, hanem más orvost hozat.

– Kacérkodás veled, – ismételte. – Föl akar bosszantani, hogy még jobban
imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nő, ha véletlenül csinos
a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy
hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Erről mind
megfeledkezik!


VII.

Körülbelül a visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát.
Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erőltetve és
sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem
sokáig marad Budapesten, más levegő az… Amikor a hogylétéről
kérdezősködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott és azért kellett
feküdnie.

– Hazugság, – mondta Elek később. – Beleszeretett egy bécsi főhadnagyba,
akivel egyszer találkozott valami sör-társaságban; ennek a betege. A
vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért marad az
ágyban!…

Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kiséreltem
bizonyítgatni Eleknek, hogy mennyire valószinűtlen, amit mond.

A következő hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a
szomszéd szobákban. Elszakadt tőlünk, nem törődött velünk, nem
ambicionált többé bennünket.

– Mit csinálhat ez a nő? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy
ábrándozik? Vagy a felhőket nézi? – kiáltotta Elek.

Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szűkös
repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális
induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stilusban tartva.

– Das Lieblingstück des Oberleutnants! – jelentette ki Elek. – Johanna
most tanulja, és végkép meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú
főhadnagyot.


VIII.

És két hét mulva megérkezett a főhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját
hallottuk. Egy erősen bécsies kiejtésű sörízű hang beszélt benn a
szobában. Elek a menetrendből kikereste a bécsi vonatok érkezését.

– Háromnegyed óra előtt érkezett a bécsi gyors! – kiáltotta diadalmasan.
– Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt
eljött, hogy kis barátnőjét meglátogassa. Egy szánalom-látogatást tesz.
Tartozik ezzel a foglalkozásának és hizeleg neki Johanna rajongása… Ach
mein Einziger! suttogja Johanna és lezárja szemeit.

A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl:

– Nézd csak – mondotta – nézd csak, siess!

Az ablakhoz támolyogtam. A ház előtt csukott hintó indult el. Kék
katonazubbonyt láttam az ablakában.

– Ez katona! – szóltam. – De hol van Johanna?

– Benn ül, most szállt be.

Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de a
becsületszavát nem merte adni.

Este Johanna, szokatlan időben, fél tízkor kezdett zongorázni.
Eljátszotta „A szűz imájá“-t, azután rátért az indulóra.

– Festmarsch des Deutschmeisterregiment! – mondta Elek.

Háromszor hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot.

– A főhadnagy nem tud betelni barátnője brilliáns zongorajátékával –
konferált Elek. – Addig is, hogy Ida a teát zavartalanul ne
szervirozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.

Csöngetett.

– Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! – mondta
ünnepélyesen. – Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy miféle
főhadnagy… és a többi, de Elek nem hallgatta.

– Elmehet! – kiáltotta. – Elmehet!

Egészen izgatott volt.

– Engem nem csapsz be, Johanna, – mondta. – Tudom, hogy a főhadnagy
nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, hogy a főhadnagyot
többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz és hamar rájössz, hogy jobb
lett volna az egyszerű magyar szobaurak mellett maradni!

Eleknek azonban a legnagyobb fáradozás mellett se sikerült a főhadnagyot
– még csak nyomokban se – kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába
nézett át a Johanna szobájába, a spaléták be voltak csukva, nem lehetett
még árnyékot se látni.


IX.

Két hét mulva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni és
kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a nagy körút márciusi
hajnalának szineit. Váratlanul a kapunk előtt egy kocsit pillantottam
meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva,
épen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant
botránkozott.

– Hallatlan e nő elvetemültsége, – mondotta, – elutazik és dobálja a
pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó
lépcsőn viszik le a pakkját és fogadok veled, hogy Ida nem fogja
megmondani.

Valóban a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnője
Bécsbe utazott.

– Csak pár napra és üzleti dologban, – ismételgette bután.

– Szép kis üzlet, – dohogott Elek. – Engem be nem csap. Szerelem! És
arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer.
Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a
szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!


X.

Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény,
hogy főladta az eddigi ellenállást és egy napfényes délelőtt meghódolt
Eleknek.

– Most már látom, – mondta a fiú ebédnél – hogy ez a kis penész Johanna
volt az oka az eddigi kudarcomnak. Ő biztatta, buzdította Idát az
ellenállásra, ő bujtogatott. Hosszas távolmaradása azonban
meggyöngítette a bajtársnő ellenállását, egész erkölcsi pozicióját és
ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra vagyok
kiváncsi, mit csinál ő Bécsben. Nem fog jól járni ez a nő sem és fogadok
veled akármibe, hogy a főhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki
lakásából.


XI.

Ugyanaznap éjjel kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida.

– Az istenért, tessék jönni, a nagysága!…

Csak kabátot kaptunk magunkra és mezítláb rohantunk be Johanna
szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sáppadtan,
félig kinyilt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa és a teste
élettelen. Az éjjeli szekrényen egy üres, kis barna üveg magyarázta,
hogy öngyilkosság történt és pedig méreggel. Egyet sóhajtott Johanna,
azután vége volt. Lehajoltam, a szive nem vert. Vonásai megmeredtek.
Kényszeredetten mosolygott.

– Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt és egy levelet adott, hogy
adjam föl, – mondotta Ida zokogva.

– Mutassa, – kiáltott Elek – hozza ide, azt a rendőrségnek kell majd
adni.

Ida behozta a levelet. A címzés ez volt:

„Herrn Oberleutnant Kurt Bauer, Wien.“

– Ez az! – mondta Elek csendesen. – Szegény Johanna, a privatdiner dobta
ki!…

Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. A
hálószoba kissé szűk volt, de rézágy és igen finom ágynemű. A
tükörasztalon sok tégely és régi porosdugójú orvosságos üvegek. Rajtuk
egy kopott, rongyos füzet, – „Das Geheimnis jung und schön zu sein“
(valami szépítőszer-gyár reklámkiadványa) illusztrálta a tégelyek és
üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalón és az ebédlő. A
zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, amelyet annyit
hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt és a címe: „Erwachung des
Löwen“. A címlapon egy óriási oroszlánfej.

A nevetés ingere miatt, amely mindkettőnkön erőt készült venni, sietve
elhagytuk a szobát.

– Erwachung des Löwen und der Tod der Katze, – mondta Elek, de nagyon
meg volt hatva.

Majdnem sírt.

(1910 junius.)




JÓZSIKA.

_Dadámnak, Évának._

Abban az időben így éltem.


I.

Reggel, amint kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban és
kibámultam a zöld korlátháló fölött. Rendesen még nagymama nem kelt föl.
A szomszédszobában, a hálószobájában a tükörasztalon erőlködve,
hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna
akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban
már ki vannak töltve ezüstösaranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a
mécs hiába erőlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase
tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból,
megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam és kivisz a világosságra. Mindig
sokat gyönyörködtem ebben az érzésben – amint a hirtelen reggeli fény
megcsiklandozott és a tisztára szellőzött, kitakarított ebédlő kanapéján
jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn – erre emlékszem legszívesebben –
havasak voltak a háztetők és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben.
Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy
sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves
járműveket. Megtette a kívánságomat. Azután rámhúzta még a másik cipőt
is és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével.
Azután az arcomat kellett vízbe mártanom és egy szivaccsal lelocsolta a
hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e
mosdási szisztémának észszerűtlensége. A víz t. i. már a kezeim
leöblítése után egy kicsit piszkos lett és az arcomat mindig
valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam,
nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan
voltát. Azután megfésült és ellenőrizte a fogmosást, amire különben nem
volt szükség. A szájvíz illatát szerettem és ha szőke selymes hajamban
végigsiklott a fésű, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta
fodorgalléros fehér ingemet, (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen
a csuklómat bántották a kézelők) és a sötétkék bársonyruhámat
gyöngyház-gombokkal.

Szép ruha volt és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok,
valahányszor eszembe jut, mert ő vette. Örültem neki, pompásnak,
megkülönböztetően uriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám,
mert hiúvá tett és kényszerített, hogy a tükör előtt az illendőnél
sokkal több időt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban,
mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a művészetet, ami
tulajdonkép meddő mulatság, mert időt rabol és elvonja az elmét és
akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is.
Megkóstolta a kávémat, megkeverte és a kalácsot apró kockákra aprította,
nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a
délelőtt nem sok érdekességet igért.


II.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem
ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig félévre rá
követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem
nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvígasztalódni, nem
tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott
bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem
őket!…

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután
átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga,
magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az
ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még
rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül
rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik
és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon
szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok
unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben lapozok,
vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle
változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe.
Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van
az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve.
Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden félévről. Az
egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy
másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam.
Egy harmadikon karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először
nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő!
Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi.
Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjjek, hogy
megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják,
nem lehet kétség, csak ők tudják!…

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy csend
vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában
üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a vincellérrel,
aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a
feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet
csókoltak és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a
szilvóriumot és a vincellérpár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz,
alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát és kihasználták a jó
szívét, meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták
el. Egyszer az egyik szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és
megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva
nincsen fele annak, amit látott.

– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. Kergesse el
őket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem igaz
Tecám? Ugy-e nem igaz?

Teca nem állhatott ellen a kérésnek, kijelentette, hogy nem igaz.

– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki
ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert Gerő
bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem mulasztotta
volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben
szerettem Teca nénit.


III.

Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és
féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalónban, a fekete
zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember és rám ront, végem
van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam
magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi
kis gyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk és annyi
a veszedelmes rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk
efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és
borzasztó, különösen ha szakálla van. És a szemekből is lehet látni az
elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytől félek. Alacsony, vörösszakálas emberke. Zöld szemei
vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva
végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz reám mindig,
mintha azt mondaná:

– Evvel a kis kölyökkel még lesz számolni valóm!

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös csúnya kezeit.
Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta
hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá!
Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a dadámmal szokott
beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van és
szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogyha ő a közelben van, akkor nem
félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer reám nézni és
közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába
kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendőr-bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig
velünk és bizonyos, hogy ha a vörös rám tör a szobában,
segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a
rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyermekeket
gyilkol és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon.
El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat
őriz – mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és
ilyenféléket – és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek
agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam ezt mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a
rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja börtönbe, akasztassa föl
vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbanmaradt.

– Hátha kinevetne!

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem
tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok és nem értem, amit a nagyok
beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam
van, jól megérzem. És ők erre nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst és állandóan foglalkoztatott a
kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait,
sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert
úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nem egyszer tisztán
látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából és szétálló nagy
füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor
és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában.
Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a
szalonba és végignézett velem mindent.

– Itt sincs, itt sincs. Ejnye hát hol van?

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót és kinyitottuk a
szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk,
mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bujik. Kicsike ő és valószínűen
akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit
gyakran lehet hallani. Borzasztók ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha
kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtőzik-e mögötte egy közülök. Ők
meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között és lábukat felhúzzák úgy,
hogy semmise látszik belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá egészen a
homályos sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját,
még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő zöldfényű szemeit,
mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem
ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; vérben
forognak és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a
rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De
ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló,
hanem egyszerűen kiszaladok a szobából.


IV.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk és
Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka.
Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya
kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember
lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt
szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is,
vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán
csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel és hogy palacsintával nem
szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat és holtom napjáig beteg
leszek.

Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se
kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson,
inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, még nincs vége az
ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat
levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám
rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz
esztendővel születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a
másvilágra. Tulajdonképen nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy
vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a
gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a
kanári ajtaját vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak.
Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra
vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a
zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama
elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara
hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül
süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos
hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes
szegény kis apró legyeket… én az óriás.

Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan
az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza
a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra,
mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a
nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál
a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az
ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal
repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el
nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az
ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb
jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott,
elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag arany láncot
hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg
embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem
repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az
üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi
gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel
mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább
olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki.
Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha
tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár
kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy
dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt
dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam,
szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való
fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban
már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová.
Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót.
A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem
körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy
negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és
rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó
üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb.
Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett
mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan,
szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint
amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a
nagymamát.

– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet.
Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna!


V.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a
Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal
többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a
saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk
van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint
elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen
ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama
előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a
legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják,
hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy
helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, nincs szüksége
ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt
hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja –
vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya –
hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és
fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a
nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a
felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom
magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt
hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok
papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá
a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget,
mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell
mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta;
olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a
zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen
gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az
alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap,
szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás,
óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a
felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már
csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a
szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a
boldog országba és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt
lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a
fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a
boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény,
piszkos eresz alá!


VI.

Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja
az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.

– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts kávéhoz.

Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál –
behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót.
Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen
olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit.

– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a
kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti,
tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani
valónak és elüldögélünk jó félórát.

– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a
legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád,
mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is.
Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat
olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt
anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány
temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád
kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet
meggyógyítani az anyácskád szivét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a
szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti
marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen
a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne
valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én
meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm
fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul,
elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a
halál.

Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan
beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből
utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a
gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és
senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig
nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik
szobába.


VII.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást.
Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon,
vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja:

– Csigabiga gyere ki!

Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe
sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha,
hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó,
egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak
azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal
ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a
felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt
életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni,
hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az
őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy
mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a
szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál.
Nem, dada?

– Azt én nem tudom, Józsika.

Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a legyező.


VIII.

Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy tetszik,
hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és
kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a
földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az Úristen lakik,
tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek
van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne
érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a
rossz ember a világon és álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a
sötétség mindent betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak,
megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a
lámpákat meggyujtják és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül
suhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva
megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha
esik az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben
zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik,
hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden gyanus neszre.
A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek.
Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának és
megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi bekötött képes ujságokat
és nézzük a képeket.

Vacsora után hamar le kell feküdnöm.

– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy erős,
egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama.

Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És
álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat
gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni,
ha nagy ember leszek.

Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. Minden nap
egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények
között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre
szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék
menni és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol
olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze ez nem
valósulhat meg – és talán épen ezért – annyira szép.

Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre nem lehet
mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok
rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és
nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi közünk; az álom kárpótol
mindenért.

Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.

*

Abban az időben így éltem.

(1909 április.)




PISTA.

_Bródy Sándornak._

Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stilű nőhódító volt azok között,
akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A
regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi
hősszerelmes-szerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, az
életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.


I.

Az apámnál dolgozott, mint irnok. Arany kedély és vas-egészség
jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás
minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy
valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonó-képeket hozott, cifra
betűket írt és csatamezőt szerkesztett az ólomkatonáim számára.
Használható, ügyes, nyilt-eszű ember volt. És emberismerő.

Tudott a parasztok nyelvén és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a
szemei és hivatalos páthosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg
a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, legszebb jogászi
kifejezéseket használta. Olykor órákig elbuvárkodott a törvénykönyvekben
és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem
törte le annak idején a derekát és nem kényszerítette a tanulásra.
Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel
keresztül vitte, hogy hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de
amelyeknek a vége mégis csak az lett, hogy a második gimnáziumból ki
kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi
irodákba. Mikor hozzánk jött és barátom lett – én hat éves voltam, ő
húsz.

Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál.
Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta kellett
elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban
zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta a szemeit, de apám nem
akart Pistának felmondani.

– Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! – szokta
mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, még
hozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók mellett, oly ügyesen
intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.

Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki a
kezeügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal,
levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt hozott.
Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklődés
nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit
fáradozni a nők miatt.

Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt
nővel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal.
Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben
vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végkép és
mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított, – akkorára már volt egy
új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szivósan, nem
sietett, nem volt neki sürgős és egy szép napon, amikor örömtől ragyogó
arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az előrelátható, egyforma,
biztos sikerről. Saját kijelentése szerint, házasságáig hatvankét
viszonya volt s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták
szűzességüket. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét
éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával,
mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait,
akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62: 15 =
4·13333… Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülök 1·13,
tehát körülbelül az egész állomány 25 százaléka érintetlen leány volt.

Voltak közöttük – már a kisvárosi készlethez képest – varrónők,
gazda-lányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel
elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka
helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol
idylljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat,
akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. Pista ilyenkor a
rendes liternél még valamivel többet szokott inni és általában nem
kimélte a pénzt. Sokszor kijelentette:

– Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom,
hadd menjen!

Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nőkre költhette.


II.

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni
Pista morfondirozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó
gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál,
de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit összerakjuk és „tízzel
megszorozzuk“ – még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmuszának
okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá!
– akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha
beszélhetett.

Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat,
Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is
sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy neki Pista nem kell.
Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más sikerek – amelyeket,
bölcsen nem mulasztott el learatni – kárpótolták a szomorúságért. Zsófi
azonban visszatérő motivum maradt.

Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett.
Még a Tek. Kir. Törvényszék „T“ betűit se volt kedve kicifrázni a
keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. Számtalanszor
gyönyörködtem mesteri nagybetűiben.

Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb lett az
ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett,
kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai
tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam.
(Pista tudniillik vérbeli elbeszélő volt.)

Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem állította
el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért és hagyta folyni. Közben halkan
káromkodott és biztatta:

– Hadd folyjon!

Utána néhány napig sáppadtabb volt, de azután újra visszakapta a régi
csattanós szinét.

Jó meleg nyár járt ránk.

Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos
ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát,
megnyomorította és beletette a balkezében levő apró papir-stanicliba.
Tizet rakott egybe, azután végkép lezárta. Egy délután ily módon
harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. Összeolvastuk őket, mint a
pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.

Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista
pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és
újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.


III.

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom
rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem
jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám
asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az
irodában.

– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar
kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a
világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát,
selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart.
Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a
tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban
bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert
szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai,
mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd
egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg
se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva –
tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban
keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam,
bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán.
Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte:
nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a
szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel,
képenvágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dőlt, annyira megszédült.
Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még
egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a
falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom,
Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék.
Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez,
annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam
magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem
és elvettem a szüzességét.

– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a
fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon
vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.

– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad
elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják
oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor
azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása
szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:

– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag
beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet
a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott.


IV.

Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, amelyet
speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden régebbi és ezutáni
sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek mulva, – ó, évek mulva –
olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e vagy nincsen-e. S
abból, hogy sokat gondolkodtam rajta – már sejthető, hogy nem nekem volt
igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.

(1910 december.)




NAGY BALÁZS – KIS BALÁZS.

_Kabos Edének._


I.

Idő – este hat óra. Szinhely – elegáns nagy gyerek-szoba. Rézágyak.
Óriási rendetlenség. A rendetlenségből itt-ott kilátszik egy-egy
mesztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a
gyerekei. Későn érő, de piros arcú, okos szemű gyerekek.

A nyolc éves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát huzgál föl s mikor
a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra őrült
zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag
kétszer viszi véghez a fentemlített viharos zajt. Ani – fiúsan
öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány – tenniszrakettel ütögeti a
mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy
sárgaréz támláján végez nyujtógyakorlatokat, amelyeket a
Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen
borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy
csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:

– Ugy-e Anii, nem igy csinálta a Beketowban az az ember?… Moond Anii,
nem igy csinálta az az embeer!

Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a babafejet.

Időnként erősen raccsolva megszólal:

– Nézd Bandi, nem nagyszerű, már fél órája ütögetem a médi fejét és csak
kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerű?

Bandi azzal felel, hogy a csörgő rugóját nekiereszti.


II.

Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal,
lelkesülten kiabál:

– Gyerekek, gyerek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam apát a
lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, szobrászművész.
Született Békéscsabán, 1869. május 7-én…

_Rolli_ (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd hangosan, én
is akarom olvasni.

_Ani:_ Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz bennünket és
elmeséled, ha valaki jön és röhögsz rajtunk.

_Rolli:_ Ülj le és lejebb tartsd a könyvet.

(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe merül a
három gyerek.)

_Ani_ (fölkiált): Apa jogász is volt!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Balázs:_ De azután ott hagyta az egyetemet…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Rolli:_ Tizennyolc éves korában már Párisba ment…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Ani:_ Te, Balázs, mi az az egyéniség?

_Balázs:_ Amilyen ember valaki, – az! – érted?

_Ani:_ Igen.

_Rolli:_ Mi az a medaille d’honneur?

_Ani:_ Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; láttad Károly
érmét?

_Rolli:_ Igen.

_Balázs:_ Apának adták a szobráért. Az ő szobra volt a legszebb az egész
kiállításon.

_Rolli:_ Hát a legszebb képnél is szebb volt az apa szobra?

_Ani_ (határozottan): Persze, a legszebb volt minden közt.

_Rolli:_ Mi az a Le Figaro?

_Ani:_ Az egy nagy ujság, a madmazell sokszor olvassa.

(Tovább olvasnak.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Rolli:_ Tyüh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott az első
művéért, a „Siratók“-ért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Ani:_ Mi az az amatőr?

_Balázs:_ Akik a szobrokat megveszik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Rolli:_ Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma kétségtelenül ő a
legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész világon ösmerik…

_Bandi_ (visszatér az órájához és e pillanatban már ujra
visszaeresztette a rugót).

_Rolli_ (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. Most apáról
olvasunk itten és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. Odamegy
Bandihoz, átfogja a hóna alatt és kicipeli a szobából, közben üti a
hátát és befogja a száját; mert Bandi – már nem szép, ami nem szép –
köpköd, sőt megrugja Rolli lábát.)

_Rolli_ (jajgat): Jaj, ez a Bandi, jaj megrugott, de azért kidobtam.
Nesze! (Dulakodás).

_Ani:_ Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az ajtót; a
három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi rugdossa az ajtót.)


III.

A cikk ismét elolvastatik. Utána kis szünet, majd Ani mélázva megszólal:

– Barátom, ilyen nagy művész az apa!

_Balázs:_ Kár, hogy nekünk sose mutatja szobrait.

_Ani:_ A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy elmenjünk megnézni.
Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, ha a műteremben van
valaki.

_Rolli:_ Te, Balázs, igaz, hogy apánál mesztelen nők is vannak?

_Ani:_ Ugyan, hogy gondolsz ilyen disznóságot apáról!

_Balázs:_ Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell nézni a nő
testéről… mert apa csupa mesztelen nőt mintáz a szobraiban, én ezt
hallottam és egyet láttam is, de csak az apa egyik szobrának fényképe
volt. Mesztelen nő volt.

_Ani:_ Az lehetetlen!

_Balázs_ (komolyan): Ani ne légy buta, hiszen a szobrok mind
mesztelenek.

_Rolli:_ Nem láttad a Kálvin-téren is azokat a nőket, az Andrássy-ut
végén az angyal majdnem mesztelen, csak egy ing van rajta.

_Ani:_ De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak és egészen fel
vannak öltözve.

_Balázs:_ De mutass nekem egy egészen felöltözött nőt, szobor nőt!

_Ani_ (gondolkozik).

_Rolli_… Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová vezetné azokat a
mesztelen nőket. Mit szólnának a cselédek.

_Ani:_ No azt a mama sem engedné meg!

_Rolli:_ És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert mindig
vizitbe jönnek.

_Ani:_ A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha vizitek vannak
és a papa azt mondta: nekem a műteremben van dolgom, a vizitek fogadását
azt magára bizom.

_Balázs:_ Rengeteg sok dolga van a papának.

_Ani:_ És nagyon sok pénzt keres.

_Rolli:_ Multkor hallottam, amikor a mama mondta Behr néninek: Nem tudom
miféle nőre költi Balázs azt a rengeteg pénzt és a mama akkor sirt. És a
Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem volt itthon az urad. És a
mama azt mondta, – már öt éjszakája és hogy a papa akkor is reggel a
műteremből küldött haza pénzért. Én ott halottam a zongora alatt, mert
mindig szoktam a zongora alá bujni, amikor a Behr néni eljön, mert ők
mamával mindig nagyon érdekeseket beszélnek.

_Balázs:_ Most nekünk elmondod, hogy még mit hallottál.

_Rolli_ (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig kiváncsian,
félig borzongva hallgatják): Hát tegnap jött Behr néni és én már ott
voltam ám a zongora alatt. És azt mondja a mamának: az urad szeretője
egy tizennyolc éves leány. – A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak
sirt. – Behr néni aszongya: Látta Franci őket a Stefánia-úton
gummirádlison és ismeri Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. – A
mama még mindig aszondta: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi
Balázs azt a sok pénzt!… És milyen? kérdezte a mama. A Behr néni azt
mondja: vörös… A mama erre még jobban sirt.

_Balázs:_ Csakugyan?

_Rolli:_ Becsületszavamra.

Szünet.

_Balázs:_ Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, adjuk
becsületszavunkat. Én becsületszavam adom. (Rolli tenyerébe csap.)
Becsületszavamra.

_Ani_ (igen komolyan Balázs tenyerébe csap): Becsületszavamra.

_Rolli:_ Nekem is add becsületszavadat!

_Ani_ (Rolli kezébe csap): Becsületszavamra.

_Bandi_ (künn): Enged-je-tek be-e! Nem láármázok.

_Balázs:_ Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. Értitek, egy
szót se arról.

_Ani:_ Természetesen.

_Rolli:_ Csak nem vagyunk olyan buták.

_Bandi_ (bejön): Olvassátok el nekem is a papát.

_Ani:_ De nyugodt leszel?

_Bandi:_ Igen.

_Ani:_ Hát hallgass. (Ani olvassa. Csendesen hallgatják.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Amikor a kis leány ott olvas, hogy „ő a legkiválóbb magyar szobrász,
nevét az egész világon ismerik“, Bandi belevág:

– Még egyszer ezt!

_Ani_ (ujra olvassa): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész
világon ismerik.

_Bandi_ (lassan ismétli): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
egész világon ismerik.


IV.

(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerek-szoba ajtaján Áldor Balázs.
Gyönyörü monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még
egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melyből
büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású,
sötétkék ruha, sötétvörös szinű bőrcipő. Kézelőt nem visel.

_Bandi_ (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
egész világon ismerik. Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
egész világon ismerik…

(Áldor összecsókolja a gyerekeket. E közben bejön a mama is. Korán
hervadó, 33–35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta
az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könyesek, de
azért mosolyog.

_Áldor_ (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a
lexikonban.

_Bandi:_ Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon
ismerik!

_Áldor:_ Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet.

_Bandi_ (az anyanevelte gyermek módjára elszalad és kiabál): Éljen a
legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!

_A mama_ (megcsókolja Áldor arcát és megsimogatja nagy homlokát. Súgva
mondja): Ma itthon vacsorázik!

_Áldor_ (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsüri
ülésezik, igazán nem lehetek itthon.

_A mama_ (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott
itthon egyszer se és még csak háromszor evett itthon ebédet és ma már
tizenkettedike van.

_Áldor:_ Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az
óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik
szobából visszakiált): Szervusztok gyerekek.

A mama lassan kimegy.


V.

Rolli, Ani és Balázs egymásra néznek.

_Ani_ (a mama után oson. Rövid idő mulva visszajő. Szepegve ujságolja):
A mama a divánon fekszik… hason… és sír… zokog… a haja egész kócos.

Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalónba és az ajtóból
pepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén görcsösen fuldokolva
sír.

Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs hirtelen
meggondolja magát és kiszalad a lépcsőházba, ahol a földszinten még
kopognak Áldor lépései.

_Balázs_ (bátortalan hangon lekiált): Apaa, apaa!

A lépcsőházban gyengén viszhangzik az aaa… Azután Balázs még egyszer
kiált. Semmi válasz.

A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a szobalány, aki a
boltból jön, föl nem riasztja:

– Kit vár itt Balázs úrfi?

_Balázs_ (felcsillanó szemekkel): Hol volt Klarisz?

_A szobalány_ (nyulánk, finom arcú, fekete leány): A boltban, úrfi!

_Balázs_ (feltünő szakértelemmel, igen gyöngéden megsimogatja): Este
ugy-e megint maga jön be a cipőmért?…

_A szobalány_ (mosolyog): Igen.

_Balázs:_ Jól van. (Bemegy és becsapja maga után az ajtót.)

(1907.)




EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRŐL.

_Halott anyámnak._

Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e pillanatban
pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél
esztendős voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek
életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlődtek és annyiszor, hogy
nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem
el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdő. A megyei
térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképeken (kiadja
Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta,
hogy miért; azért Batiz mégis csak pompás kis hely. Évekig ott
nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A
nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni – egy óra
kocsijárás a várostól – mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt
boszankodott és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos
szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és
vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a
városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a
kerékpárjavitási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási
kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés
hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és junius elsején mi
újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát
édesanyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk,
apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de még se
mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz, mint a fürdők ideálja,
mint „pompás kis nyaralóhely“ szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény
időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem
t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

Márkó bácsi, aki a butorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta
szállitani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges juniusi
reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház úszott a pakkolás
és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a lapdászacskót, a
csiga-ostorokat nyakunkba vettük és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki,
amelynek pointje az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy:
Kati, a szobalány felbukott a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk
rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn
ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost,
hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött fejjel
desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt
csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit élveztük.
Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai
tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez
utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is
kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és
állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem
okoz, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést
kölcsönöz.

Miután lábbelimet a fürdői turisztika követelményének megfelelően ily
módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgom nem
voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett.
Elhatároztam, hogy míg a gyermekek dudliznak és a napernyők alatt
alszanak, felfedező útra indulok.

Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban
fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól
szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elől lovagló századost
szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám és biccentett a
fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama később bennem
meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úri embert
kizárólag csak a katonák között lehet találni. – Miért? Erre a mai
eszemmel már felelni is tudok. – Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a
király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem
a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező irányban folytattam
utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen
belül paraszt lányok ruhát mostak, nevettek és egymást vizzel locsolták.
Erre a házból egy kövér öreg asszony jött elő és igen csunya szavakkal
szidta őket. Hogy a szavak csunyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam,
de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha
testvéreimnek új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásukat és
bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit
értékesíteni akartam, nagyon kikaptam és meg kellett igérnem, hogy többé
ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután
csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket,
rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy
elfeledkezzem róluk.

A kerítésen belől más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén bokrok
között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és kutyát
tanított szolgálni. Az eféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A
kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája
az volt, hogy tartása görbe volt és kis időközökben egy-egy pillanatra
letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a
pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan
maradni. Jó ideig elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a
kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen
megtanulni.

Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb ablaktalan ház
következett, valószinüleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy
kis erdő. Bementem az erdőbe.

Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az
erdőcske útja köralakú és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az
erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyölt a közelemben.
Visszafütyültem nekik és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket
megtévesztenem. Azt hitték, t. i., hogy egy negyedik rigó érkezett.
Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg,
amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyilottak. Hamarosan jó
csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni
édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon
bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül,
izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát,
hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és egyenes irányban elindultam
visszafelé.

A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes kis
villa bontakozott ki előttem. A terraszon nagy társaság mulatott és egy
feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam,
hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe
öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak
ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen
segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha
eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy
indítványomat pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy
most már szaladva folytattam utamat.

A szaladás kitünő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel
kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros
következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta
meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi
összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt
mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi ideig tudott
a víz alatt maradni, mint jómagam – szaladni nem szeretett – és mégis
tüdőgyulladásban halt meg…

Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes
voltában és így teljességében élveztem e tilalmas mulatságot.
Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban
nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a
bordámat tapogatva folytattam az útat. Fáradt voltam. Most már nagyon
szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő
sejtelmem, hogy eltévedtem és nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem
mertem ezt magamnak bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával
szívemben tovább mentem előre, előre, elhomályosuló szemekkel. Ma már
tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a
zsebkendőt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felől.
Sajnos, nem ezt tettem.

Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás
mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út
megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ és hirtelen
nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben és heves
sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a
torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni,
hogy a sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos
öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó sós
cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt
azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám
mondása: „Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de
sírni nem.“ Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi
szabály jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes szerinte
viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan
szerencsésen ki is fáradtam.

Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy borízű
hang szólított és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

– Mért sírsz kisfiú?

Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék
szemeiben annyi igazi szánakozást s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot
láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.

– Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem… és kérem,
tessék engem hazavezetni.

Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor
édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kis
fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett
nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcellán edények között a japáni
fekete kávés-készlet számára: a „szervíz“ kifejezés, amelyet Kati olyan
áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte
a készletet az üvegszekrényből.

– Hát hol laktok, kis öcsém? – kérdezte türelmesen.

– Nem tudom, bácsi, – feleltem szepegve és újra határozatlan rémület
kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az
érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyilt
tengeren a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett.

A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment;
bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra
rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is
megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképen elfáradtam és berekedtem és
cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett
gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok
farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis
utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem
és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt útat. Ekkor a
hátam megett egy női hang szólított.

– Hová való vagy kis fiam?

Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon széparcú és világos slafrokba
öltözött néni hajolt ki.

– Eltévedtem, néni és nem tudom, hol lakunk.

– Nem tudod? Mi az édes apád neve?

– Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd – feleltem büszkén és
felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

– Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?

– Nem tudom, – mondta egy vékony leányhang, – talán Julcsa tudja, mert
délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

– Kérdezd csak meg, – mondta a szép néni.

A Julcsa tudta. Néhány perc mulva a szép néni parancsára kendőt kötött,
papucsot húzott Julcsa és kézenfogott, hogy hazavezessen.

Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada alakja.
Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki
kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár
pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édes
anyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve,
megtisztítva és lekefélve csak késői feltörő zokogások jelezték a bánat
és fájdalom elszállt viharfelhőit. Édes anyám kávét tálalt számomra és a
rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam
magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.

Csak ekkor vettem észre, hogy a balkezemben még mindig ott szorongatom a
virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele és hogy a kalamitások
után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes anyám és testvéreim előtt,
ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát.

– Nézze dada, – mondottam, – ezt a csokrot anyikának szedtem.

– Hát adja oda, Józsika, adja oda, – biztatott a dada.

– Nem, adja oda maga, – kérleltem a dadát esengve. – kérem dada, adja
maga, én szégyenlem. – És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása
ne mindjárt, hanem csak később történjék.

A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És
mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett
ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt
csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól
féltem, hogy édes anyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott;
rámnézett szeretettel és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő
jóság volt, hogy _soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot_. E
miatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok
készíteni. Azóta elmult húsz, harminc vagy negyven esztendő – nem tudom
biztosan, hogy mennyi – az emlékirat azonban csak most készült el.

(1908.)




A KÁLVIN-TÉREN.

_Szomory Dezsőnek._


I.

Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű kékes
harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum-körútról, vagy az
Üllői-útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkezünk a
Kálvin-térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár
kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában s a siető
emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő bátortalan
szívdobbanásait.

A városoknak t. i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több,
mint a hüllőknek és némely halaknak.


II.

A szembenlevő kávéházak ajtai, amelyek nappal farkasszemet néznek
egymással, most a ködben és a reggelben eltávolódnak, eltolódnak és
elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül megszűrten, halvány foltokban
bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gáz-fényt. Ha szerencséje van az
embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss kialudt, jókedvű
pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros pirított kenyér és kis pohár
törköly-pálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész
délelőttre.


III.

A villamos kocsik sietve, de halkan érkeznek. Körülnéznek és
továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves
és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve csaknem
mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, imbolygó
csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendőr a
sarkon féllábra áll és apró váltóigazgató fiúcskák bújnak elő a föld
alól. Most süket csengetésektől zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok
villamos kocsi érkezik. E kocsik most követelő lármával rövid időre
lefoglalják a teret.


IV.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont
összeszűkül, mert a házak mintha körülsorakoznának, egyenként
láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják és köhögős betegek
ácsorognak a márványos asztalok előtt. A patikárosok jókedvűek, egész
éjjel aludtak és a friss mozsdóvíz nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek,
tréfálnak és hihetően pontosan mérnek. Az Üllői-útról nagy csapat munkás
igyekezik a híd felé. A Kecskeméti-utca sarkán az öreg gesztenyés
asszony begyújt a kemencéjébe. Vajjon kik esznek reggel gesztenyét?


V.

Most a Baross-utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok,
szegények, de bájosak vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és
minden tetszenivágyás nélkül. A fiatal urak, az egyetemiek, még mélyen
alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hősi
elhatározásban fölkeltek és a tér közepén a szökőkút mellett várakoznak.
Álmosak, kissé bánják a vállalkozást és semmi kis izgalmat sem remélnek
a találkozástól. Csakugyan a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és
sietnek és alig felelnek a beszédre. A fiatal urak reá fognak jönni,
hogy korán kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt.
De akkor is meggondolandó.


VI.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek
lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése
előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek és a reggeli
lapok ujdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idő már felvilágosodott. A
kékből átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökőkút öreg istennői
deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat
kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették és csak a
parádé és megszokottság miatt maradtak a helyükön.


VII.

A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az
istenadta és nem találja a Kecskeméti-utcát. Vastag jegyfüzeteket cipel
és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol
becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik és a sok sűrű sínpár az
édesanyja dúsantöltött mákosréteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat és
nagynehezen kikászolódik az aszfaltra.


VIII.

A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért
megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj és emiatt már reggel
sirás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllői-út felől és minden
irányból számozatlan doktorkonflik és gummikerekűek gördülnek elő.
Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra.
Doktorok ülnek bennök; szakálasak, tanárok, azaz bundások – és egészen
szerény, nyirott szövetkezeti orvosok nem is épen jó télikabátban.
Szerte szállingóznak a városba és a betegek már várják valamennyit. Sok
ilyen kocsit látni. Egészen féltizenegyig. Benn olykor megvillan egy
zsebkendő, amely épen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor
kissé elkésett a felkeléssel.


IX.

Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, ha arra
jő egy század katona.

A délelőtt elmosódó és unalomba sülyedő perceit felveri és felszínre
hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött; vagy
bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte érdeklődéssel. Egy
teherhordó szekér megáll a katonák miatt és a kocsis visszagondol arra a
három esztendőre, melyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár
perc csupán és a kőkockákon nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tova
gördül a nehéz jármű. Sőt újabbak és újabbak jönnek egymásután.


X.

Mire delet harangoznak, a Kálvin-téren már hatalmas forgatagban
gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes
szekerek s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja s a vasutas piros
zászlója egészen reményvesztetten integetnek.

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó
találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki se
figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gummikerekű kocsisok
leszállnak a bakról és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A
belváros felől özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen
és kirózsaszinedve. A diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni.


XI.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai
elméláznak és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi
délutánokra, ifjú gyönyörű júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak.
Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késő délután
összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A gesztenyések tűzhelyeiről mint
gyászoltárokról ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan a
háztetők felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely
kétségbeesetten elsülyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen
bánatába és meglátja felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot,
alighanem félelmében világosságot gyújt és zongorához ül.


XII.

Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin-tér
mint egy fülledt barlang ásítozik a fénytelen égbolt félelmétől
megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett
elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer
hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám
hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárbataposott, elvénült erő,
amelyet az emberek, a siető, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt
elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sinek nyílásai közül kibukkan,
összesűrüsödik és áldozatokra les.

Ha már levetkőztetek, és ágyba bujtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az
óraütéseket.

(1908. december.)




A HEGYSZOROS.

_Weiner Leónak._


I.

Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendőt
írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderről nem akarok beszélni.
Elbúcsuzott az apjától, anyjától, testvéreitől, irányt választott és
elindult.


II.

Már jó pár mértföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén
izzadt a homloka, de hátraszegte a nyakát és csaknem kacagott a
szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás egészen
elfogta, tüzelte, vitte.


III.

Alig akart megállani, hogy üdvözöljön és csaknem fitymálva szólt:

– Visszafelé mégysz!?

– Dehogy, – mondtam mosolyogva – de kicsit fájt ám a szívem, – kedves
Gracián, én nem megyek _visszafelé_, én csak ellenkező irányban tartok,
mint te.

– Az mindegy, – mondotta Gracián kegyetlenül – mindegy az, – és már
tovább sietett.

Követtem.


IV.

Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában és
később megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a
szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta őszinte
szánalommal és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzá fűztem és a
fáradozásaimon.


V.

Ez az ifjú arc a maga szűzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos
volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazó szerda reggelén eltépetten
hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már előre láttam rajta a
tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhető torturák
nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani,
a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a
sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami
nyöszörgés.


VI.

Gyönyörű reggel volt, gyenge szél fújt, alig hűvös vidám bohó szellő.
Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a
legnagyobb festők tudnak összehozni.

– Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! – mondtam magamban – jókor
indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínű, hogy nincs is semmi
komoly ok sajnálkozni rajta.

Gracián ment előre nagy, feszes lépésekkel, mint azok az emberek, akik
túlboldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük s hogy
ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.


VII.

Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb
lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de
azután eszembe jutott, amit mondott. – Visszafelé mégysz? – Kegyetlenség
volt tőle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség
gőgje!… Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.


VIII.

Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább és nem
nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörű erdőket és berkeket, amelyek az
út mentén egymást váltogatták, nem törődött a sok apró színes mezei
virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:

– Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra
hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtől, a tanítómesteremtől, az
egész régi életemtől.


IX.

– Jó távolra! ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián
gondolatát. Jó távolra! Ó a mi földünkön csak rövid távolságok vannak,
Gracián – folytattam, mintha neki magyaráznám – pár ezer kilométer, pár
tíz-esztendő. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga
elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.

Soká állott így kissé előrehajolva, figyelve, szemlélődve, úgy hogy
egészen lassú léptekkel utolértem.


X.

Nem vett észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fűben – mint
valami nagy csodálatos gyümölcs szőllőleveleken – ott feküdt
érdeklődésének tárgya: egy nagy szőke asszony. Félig lecsukott szemekkel
mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bőr elefántcsont szinét
egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszínű
fénye. A félig nyitott búzavirágszínű szemek alvást színleltek,
egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek mintegy
tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a
hatalmas testet és kicsinyítette rubensi méreteit.


XI.

– Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt, – mondtam magamban, –
hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés azonban, hogy
fölismeri-e mi a tennivalója és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e
útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott,
azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegő
női test bűvköréből és újra elindult.

– Gracián, bolond Gracián, – suttogtam és nem boszankodás nélkül, – hova
a pokolba sietsz annyira!… De nem lett volna illő visszahívni őt,
utánaballagtam tehát.


XII.

Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik pótolni akarta az
időveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania alig egy kőhajításnyira.
A földön most két leány feküdt előtte egy kisebb tisztáson a puha sárga
homokban. Hasonlóak – mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan
fehérek, kékes árnyékokkal.

A kékes szín az ilyen fehér test kontúrjaiban sajátságos meleg csábító
zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tűnt
fel, mintha most keltek volna ki az ágyból óriási párnák közül.


XIII.

Hibátlan szépség volt mind a kettő, ruganyos, kigyószerű, de kissé
félelmes, mint két alvó macska vagy két apró vadállat. Ibolyaszinű
szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal,
ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, előrehajolt, majd
letérdelt a fűre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik,
világosan láttam, hogy két nő jelenléte zavarni fogja.

Már majdnem kézzel illette az egyiket – mialatt szemei a másiknak bokáit
szemlélték – már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan
hirtelen – mintha meggondolta volna magát – felugrott, keresztül lépett
rajtok és újra útnak eredt.


XIV.

– Ez a szerencsétlen Gracián csak későn fogja észrevenni, csak későn
fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szőke asszonynál meg nem
állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal
korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegőben, vagy
fél és aggódik a jövője miatt, vagy megrontotta valaki!

Így okoskodtam.


XV.

Gracián néhány perc mulva ismét megállapodott. Nem kellett többé
sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában
három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni
napban és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Corregio legszebb
Vénuszaira emlékeztettek.

Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem és így nem
kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a
fiatalok, – akik valószinű számítás alapján remélik, hogy tovább élnek,
– magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak fellobbanásait.

Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel
volt tele a mező.


XVI.

Száz és száz nő feküdt összevissza a magas fűben, mint égből hullatott
almák és őszibarackok, vagy hirtelen kinőtt exotikus virágok. Sokan
voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtető
néma ostromzár!

Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és
határozatlanság kétségbeesésével.


XVII.

Minden fajta nő akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségű görög
arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyulánk, hosszúderekú,
szűzies, szőke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetairák. Virgonc és
pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nőietlenek, vágyak és fojtott tüzek
nélkül. Meredten feküdtek hanyatt s az égre nézve – ürügyképen – mintha
alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba
gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel
Graciánt nézték leskelődve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!


XVIII.

Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különböző
nő-fajtáknak. Magas, feketehajú asszonyok is tüntek föl,
elefántcsontszinűek, bársonyosak, nyulánkságuk mellett is testesek. A
karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy
felhőre bámultak könyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem
törődnek semmivel. Egy végtelen csatamezőhöz hasonlított a tájék,
nagyszerű volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet.
Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és sülyedt a sok
mellkas, de alig észrevehetően.


XIX.

Olykor egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni
készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva
megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késő délután
volt.

Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.

– Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet – ha akarod – de ne
többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges!

Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott
semmit szavaimból, mert futni kezdett.


XX.

A nap már búcsuzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja
most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tünt fel. Az ifjúság
féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelme azt hiszem
egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésben hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztül ugrált a
sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra,
megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem
szemeim elől, holott nagy igyekezéssel követtem.


XXI.

A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszűkült. Útunk egy
keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sürűn
feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.

Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erőmmel kiáltottam:

– Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!

Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett.


XXII.

A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem
összeértek és csak igen szűk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz
hasonlított ez a hely, idegenszerű, félelmes és baljóslatú volt, mint az
a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos
torlaszt alkottak a női testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián
négykézláb próbált előre jutni.

– Most már nem menekülhetsz, Gracián, – kiáltottam zokogva a
fájdalomtól, – nem menekülhetsz!

Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hős, aki az
élettől búcsuzik.


XXIII.

Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen
fölemelkedett és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely
hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyűrük, ha valamit vízbe
dobnak.

Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstől, figyelő szemekkel
– míg csak rám nem borúlt a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam
többé.


XXIV.

Visszafordultam.

(1910. április.)




TARTALOM.

  Délutáni álom  5
  Anyagyilkosság  25
  A kisasszony  41
  Régi levél  51
  Opium  59
  Johanna  67
  Józsika  85
  Pista  105
  Nagy Balázs – kis Balázs  115
  Emlékirat eltévedésemről  127
  A Kálvin-téren  139
  A hegyszoros  147






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DÉLUTÁNI ÁLOM ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.