Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák

By Ferenc Molnár

The Project Gutenberg eBook of Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák

Author: Ferenc Molnár

Release date: January 18, 2025 [eBook #75135]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Légrády Testvérek, 1916

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA ÉS EGYÉB SZATIRÁK ***


AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI

SZERKESZTI: KABOS EDE

MOLNÁR FERENC

AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA

ÉS EGYÉB SZATIRÁK

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA

ÉS EGYÉB SZATIRÁK

IRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST

[Illustration: Molnár Ferenc]




AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA.


ELŐSZÓ.

Nyájas olvasó, fogadj tőlem ezuttal egy igen rövid rémregényt. Mindössze
néhány fejezetre fog terjedni, s amikor mind a ketten megunjuk,
egyszerüen befejezzük. Nem igérek semmi különöset, csak azt, hogy ha te
előbb találnád befejezni a regény olvasását, mint én az irását, akkor én
ezt meg fogom érezni s kevéssel azután magam is abbahagyom. Nem kell
tehát megijedned tőle. Még csak annyit, hogy az Aruvimi-erdő Afrikában
van, s nevét az Aruvimi-folyótól nyerte, amelynek folyását és sellőit H.
M. Stanley hirlapiró, a londoni királyi földrajzi társaság tiszteletbeli
tagja, 1887-ben kutatta fel. Az Aruvimi-erdőben, vagy más néven Afrikai
Nagyerdőn nevezett H. M. Stanley százhatvan nap alatt vergődött
keresztül a legnagyobb testi és lelki kinok közepette.


ELSŐ FEJEZET.

Csöngettek.

– A papa – mondta egy kis fiu és bekiáltott a másik szobába: – mama,
gyere, hazajött a papa.

A másik szobából kijött Tisztességes Lajosné, a papa neje és igy szólt:

– Terka, nyissa ki az ajtót az urnak és aztán rögtön hozhatja a
vacsorát. Ti pedig, gyerekek, Gyurka, Pista, Sanyi, Feri, Lajcsi, Dönci,
Dani, Miki, Gida, Jancsi, Erzsi, Nusi, Mici, Ella, Ilonka, Gertrud,
Margitka, Etelka és Magduska, üljetek szépen az asztalhoz és ne
rohanjatok mindig rá szegény papára, mikor este fáradtan jön haza a
hivatalból.

A gyerekek asztalhoz ültek. A papa belépett, s miután megölelte nejét, a
gyerekekhez fordult:

– Szervusztok gyerekek.

– Jó estét papa! – hangzott kórusban.

Az apa leült közibük s nemsokára elmerült a párolgó leves kanalazásában.

– Lajos – mondta a felesége, miután a gyermekeknek levest adott – egy ur
volt itt délután és itthagyta ezt a boritékot.

Egy boritékot adott át urának, melyet a rögtön felbontott. Három darab
huszkoronás hullott ki belőle, semmi más.

– Mi ez? – kérdezte az apa.

– Nem tudom. Egy ur hozta, itthagyta és csak azt mondott, hogy
tiszteltet szépen. A neve Braunauer.

– Braunauer Bernát?

– Igen.

– Tudom.

Az apa arcán könnyed pir futott végig, zsebretette a boritékot, amelybe
előzőleg visszahelyezte volt a három huszkoronást és tovább kanalazta a
levest.

Tisztességes Lajos állami hivatalnok volt. Magyar királyi pénzügyi
másod-szaglász volt az állami benzinbűzmegállapitó-hivatalban. Nyájas
olvasó, aki nem vagy jártas a hivatalok rengetegének tömkelegében,
bizonyára fejcsóválással fogadod e ritkán szereplő hivatal nevét. Pedig
ott van, Budán, a Ló-utca 4-b. alatt, egy bérházban, amelyet az állam
kizárólag e hivatal céljaira bérelt ki egy országgyülési képviselőtől.
Ebben a hivatalban állapitják meg hivatalosan a benzin erősségét
szakavatott férfiak, akik közt Tisztességes Lajos a másod-szaglász igen
halványan dotált és egyébként sem kimagasló állását töltötte be.

A hivatal keletkezése és működése elég érdekes és eléggé ismeretlen
ahhoz, hogy néhány szóban elmondhassuk. A hivatal (teljes cimén: Magyar
Királyi Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás) egy magáncég, a Braunauer
Bernát és Társai Egyenruha-Vegytisztitó Részvénytársaság
kezdeményezésére létesült.

Miért kezdeményezte éppen ez a cég a hivatal létesitését?

Ehhez tudnunk kell azt, hogy mivel foglalkozott a Braunauer-cég. A
Braunauer-cég feje és megalapitója, Bernát, egy napon arra az ideára
jött, hogy vállalatot alapit, amely a Budapesten lakó összes egyenruhás
állami alkalmazottak ruhájának vegyi tisztitását elvállalja. Az eszme
kitünő volt. Ezer meg ezer levélhordó, táviratkihordó, postakocsis,
hivatalszolga, portás, fogházőr, kézbesitő, rendőr, vámszedő, pénzügyőr
stb. stb. hordja az állam egyenruháját. Az államnak érdeke, hogy ez a
ruha mindig tiszta legyen, a sok ezer szegény embernek pedig nem telik
minden héten vegyitisztitóra. A cég tehát hajlandó ezt a rengeteg sok
egyenruhát: sapkát, nadrágot, kabátot, köpenyt állandóan, adott
időközökben vegyileg tisztitani, amiért az államtól dús fizetséget kér.
Nem telt bele három hónap, dr. Gurnemancz képviselő kijárta a dolgot,
annak idején a pártkassza csinos összeget kapott, dr. Gurnemancz a
vállalat jogtanácsosává lett és az állam megbizta a céget az állami
egyenruhás alkalmazottak ruháinak vegyi tisztitásával, egyelőre három
millió és hétszázezer tisztitással, próbaképen. Ha ez beválik – mondta
az államtitkár édes mosollyal – akkor megkötik a végleges szerződést.

A cég berendezkedett. Hatalmas telepét Budán állitotta fel, egy
háromemeletes bérházban. Az egyenruhás alkalmazottak tartoztak
ruhadarabjaikat hetenkint egyszer a cég telepére szállitani – bizonyos
turnusokban – s másnap értük mehettek. A cég, miután ujabb összegeket
juttatott a pártkasszának, s miután dr. Gurnemancz ugy küzdött, mint egy
kölykétvesztett oroszlán, megkapta a végleges és kizárólagos szerződést,
nyolcvan évre. Ugyanekkor véglegesitette ideiglenes tisztitó-telepét.

A tisztitási munka igen egyszerü, modern vegyészeti elv szerint folyt. A
ruhákat beszedték a BEADÁS feliratu helyiségben, hozzájuk sem nyultak, s
másnap visszaadták a jelentkező tulajdonosnak a KIADÁS feliratu
helyiségben. Az állami szubvención kivül ezért a vegyi műveletért a cég
maguktól a ruhatulajdonosoktól személyenkint csak negyven fillérnyi
dijat szedett. A cég szavatosságot vállalt a tisztitásnál tönkrement
ruhákért, de erre soha nem került a sor, mert, mint nem győzzük eléggé
hangsulyozni, a cég működése csak arra szoritkozott, hogy hétfőn
beszedte a ruhát és kedden – anélkül, hogy hozzányult volna – visszaadta
a tulajdonosnak. Id. Braunauer Bernát közben megszerezte a magyar
nemességet, még pedig burnótkövi előnévvel, ifj. burnótkövi Braunauer
Berci pedig b. Barnóczy Benő név alatt verseket és darabokat irt s
lóversenyistállót tartott Captain Bernhard néven. Ez mind nagyszerüen,
simán ment, a család gazdagodott, a levélhordót pedig, aki panaszkodott,
hogy a folt benne maradt az uniformisában, ugy rugták ki a panaszával
együtt, hogy soha többé nem jutott eszébe panaszra menni. A
Braunauer-cég üzletét két alapra helyezte.

1. arra, hogy hozzá sem nyul az egyenruhákhoz, tehát kiadásai a
minimumra szoritkoznak,

2. arra, hogy az állami alkalmazottak fenntebb felsorolt ezrei
_ételfoltot_ (ami a folt-kontingens legnagyobb százalékát teszi) – nem
fognak ejteni ruháikon, több okból, amelyek közül elégnek látszik
felemliteni azt, hogy nincs mit enniök.

És igy éltek boldogan évekig, amig a cég egy elbocsátott alkalmazottja
nemtelen boszuból föl nem jelentette a céget, azt mondván
feljelentésében, hogy a cég nem tisztitja a ruhákat, mert soha életében
még csak egy liter benzint sem vásárolt. A cég nem ijedt meg ettől az
aljas rágalomtól. Braunauer bácsi látogatást tett a szomszédoknál és
kétszázhusz koronáért rá birta Halastavassy Benő magánhivatalnokot és
száznyolcvan koronáért Schmeckedig Mór utazó-alkuszt arra, hogy
följelentést adjanak be ellene az előljáróságnál, följelentést, amelyben
panaszkodnak a tisztitó-telepből kiáramló orrfacsaró benzinbűz miatt és
követelik, hogy a telepet az ugynevezett bűzös gyári-övezetbe helyezzék
ki. A miniszteriumban, ahová az elbocsátott hivatalnok följelentése
ment, Brunauer bácsi a két bűz-följelentés hivatalos aktáival
védekezett. Ekkor azonban Agyafurtovics, a közismert államtitkár,
felhivta magához Braunauer bácsit.

– Bátyám – mondta neki – baj van.

– Tudom, tudom – hagyta rá a bácsi – följelentettek, hogy benzin nélkül
tisztitunk.

– Nem, nem – szólt ravaszul az államtitkár – mi ennek a rágalomnak nem
ülünk fel, hiszen láttuk a két följelentést, amit benzin-bűz miatt
tettek a szomszédok.

– Nos? – kérdezte megnyugodva Braunauer bácsi.

– Nos – mondá kajla pillantással és ördögien vigyorogva az államtitkár –
nem is emiatt van baj, hanem amiatt, hogy az önök telepének
elviselhetetlen benzinbűze miatt panaszkodnak a szomszédok. Ha ezen nem
segit, kihelyezzük az ön telepét.

– Az istenért – kiáltott Braunauer bácsi – ezt én privatim mondom
méltóságodnak: soha még egy csöpp benzin be nem tette a lábát az én
telepemre. Mit akarnak tőlem?

– A közelgő választások – mondá az államtitkár – valóban közelegnek…

A többi diszkréten morajló párbeszéddé csöndesedett. Braunauer bácsi
fizetett a pártkasszának, fizetett Halastavassy és Schmeckedig uraknak,
hogy a panaszt visszavonják és minden rendben volt.

Illetve, Braunauer azt hitte, hogy rendben van. A cég továbbra sem
eresztett be a telepre egy deci benzint sem, de a szomszédok megtudták,
hogy Halastavassy és Schmeckedig százakat kerestek a följelentéssel. Nem
telt bele egy hónap és háromszáznegyvenhat följelentést adtak be az
előljárósághoz, mindenik följelentésben élénk szinekkel ecsetelve azt az
utálatos állapotot, hogy a Braunauer-féle tisztitóból kiáramló benzinbűz
türhetetlenné teszi a környék levegőjét. Braunauer rémületében ceruzát
ragadott és kiszámitotta, hogy ha a háromszáznegyven följelentőt
lefizeti, s aztán lefizeti azt a hatszázat, aki rögtön jelentkezik mikor
megtudja, hogy keresni lehet, akkor kétszer annyi pénzt adott ki, mint
amennyit kiadott volna, ha tényleg kitisztitaná benzinnel az
egyenruhákat. A legborzasztóbb helyzetbe jutott. Körülbelül ezer
szomszédot pénzelni évről-évre, rengeteg kiadás. A becsületes utra térni
és tényleg benzinnel tisztitani, szintén nagy kiadás és amellett
megmaradnak az összes panaszok. Akik benzinbűzt éreznek benzin nélkül,
azok nagyon érzékenyek lesznek, ha valóban szerepelni fog a benzin.
Máshová menni? Uj telket venni, gyárat épiteni? Mind rengeteg pénzbe
kerül. Braunauer bácsi rémülten rohant vállalata jogtanácsosához, dr.
Gurnemancz országgyülési képviselőhöz. Hosszas tanácskozás után
fölmentek az államtitkárhoz és felajánlották, hogy viselik egy
felállitandó állami hivatal költségeinek 80 százalékát, s adnak a
pártkassza céljaira bizonyos összeget, ha az állam felállit egy kis
hivatalt, amely minden hó elsején megállapitja a Braunauer-cég által
tisztitásra használt benzinről, hogy szagtalan, s ezzel mindennemü
szomszédi zsarolásnak és följelentésnek elejét veszi. A Braunauer-cég
viszont kötelezi magát, hogy ezentul sem nyul hozzá a ruhákhoz sem
benzinnel, sem egyébbel, s a benzint csak arra használja, hogy minden hó
elsején belőle mintát mutat be az Állami Benzin Bűz Megállapitó
Állomásnak, amely aztán kimondja, hogy a bemutatott benzin bűze olyan
kismérvü, hogy az ellene emelt vagy emelendő panasz épp az állami
véleményre való hivatkozással elutasitandó. Ez volt Braunauer bácsi
számitása szerint a legolcsóbb megoldás. Az államtitkár el is fogadta,
fölvette a pénzt a pártkassza céljaira, elfogadta a 80 százalékos
hozzájárulást az uj hivatal költségeihez és igy szerveztetett meg a
Magyar Királyi Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás Budán, a Ló-utca
4-b. alatt, dr. Gurnemancz képviselő bérházában, az első emeleten. A
hivatal állott egy hivatalvezető miniszteri osztálytanácsosból, egy
miniszteri titkárból, két pénzügyi főszaglászból, egy pénzügyi
szaglászból, két pénzügyi másodszaglászból, egy raktárnokból, egy
tartálynokból, egy vegyészből és két irnokból, meg egy hivatalszolgából.

Ebben a hivatalban volt egyike az emlitett két másodszaglásznak
Tisztességes Lajos, akinek ha valaki vézna kis alakját, vékony nyakon
ingadozó nagy, szomoru fejét és keskeny, szinte gyerekesen szük vállait
látta, nehezen hitte volna el, hogy tizenkilenc élő gyermeknek atyja.

Ismétlem, kanalazta a levest, miután megtudta, hogy Braunauer Bernát a
lakásán járt és minden üzenet nélkül hatvan koronát hagyott nála egy
boritékban. De sovány, csontos fején végigszaladt a pirosság, mikor a
boritékot zsebretette, mert Tisztességes Lajos tisztességes ember volt
és Agyafurtovics államtitkár bizalmát éppen azzal vivta ki, hogy soha
senki semmi módon nem férhetett hozzá.

– Miféle pénz ez? – kérdezte a felesége.

– Piszkos pénz – morogta Tisztességes Lajos – holnap reggel visszaviszem
neki.


MÁSODIK FEJEZET.

Tisztességes Lajos reggel nyolckor elindult hazulról, hogy burnótkövi
Braunauer Bernátnak visszavigye azt a hatvan koronát, amelyet az asszony
tegnap gyanutlanul fogadott el a vállalkozótól. Mielőtt elindult volna,
megcsókolta mind a tizenkilenc gyermekét és elköltötte szerény
reggelijét. Reggelije a magyar államhivatalnokok szokott reggelije volt:
egy szem olajbogyó, egy kicsiny bőrdarab neje tavalyi nyári bőrövéből,
forró vizben puhitva, sóval és papirkával s egy darab ugynevezett
„állami piritós“, amely ugy készül, hogy egy jól átjátszott kártyát
zsirban kisütnek és paniroznak. Lajos jó étvágygyal fogyasztotta el a
tök tizest, az olajbogyót mohón nyelte el, az öv-szalonnát pedig
szájában magával vitte az utra, mert annak megrágása bizonyos időt és
szorgalmat igényelt.

Lement a harmadik emeletre és sógorától kölcsönkért villamosra nyolc
krajcárt. Erről váltót adott, majd nemsokára vigan fütyörészve ment ki a
kapun. A fütyörészés idejére az övcsemegét mellényzsebébe tette, mert a
két élvezet kizárta egymást, s Lajos különben sem tartozott ama kéjencek
közé, akik az élvezeteket mohón halmozva mindenben egyszerre akarnak
tobzódni. De lelkiismerete friss és üditő volt, mint egy pohár bécsi viz
s állandóan kiegyensulyozott jókedvben tartotta e férfiut.

A villamos-állomáson várakozott.

Nem szeretett emberek közé járni. Az volt a rögeszméje, hogy Pesten még
akkor is ragad romlottság az emberre, ha egyszerüen végigmegy az utcán.
És Lajos meg akarta őrizni ártatlanságát, tehát se jobbra, se balra nem
nézett, behuzta nyakát a gallérjába, mint hózivatarban az utcaseprő. De
hiába volt minden.

Jött a villamos és Lajos felszállt rá. A nyolc krajcárt odaadta a
kalauznak, kapott ezért egy jegyet, amelyet gondosan összehajtott és a
gomblyukába tüzött. Chamberlain orchideát hordott a gomblyukában, Lajos
jegyet. De nem zugolódott. Állt hátul a perronon és nézte a világ
folyását, remegve, hogy valami korrupció ragad rá. Rövid robogás után
megtörtént az első gonoszság. A kocsi hátsó ütközőjére felkapaszkodott
egy gyerek, igy akarva kijátszani a villamos vasuttársaságot. Lajos
meghánytavetette a dolgot, s ugy találta, hogy az ifjui romlottság ellen
tenni kell valamit. Felnyitotta tehát a toló-ablakot, kihajolt rajta s a
gyermek kalapját lefricskázta a földre, ugy számitva, hogy a gyermek a
kalapjáért leugrik s aztán nem éri többé utól a kocsit. Lajos jól
számitott. A gyermek előbb a fejéhez kapott, majd ártatlan kék szemeit
Lajosra emelve, felköpött rá, aztán leugrott a kocsiról. Lajosnak előbb
Tisza Kálmán hires mondása jutott eszébe: hogyha valakire ráfröccsen
valami, várja meg, amig megszárad, mert akkor lehull magától. De utóbb
eszébe jutott, hogy ez csak a politikai életre vonatkozik.
Megtörülközött tehát s elővéve mellényzsebéből a zamatos bőrdarabkát,
csöndesen folytatta reggelijét.

A következő állomáson azonban olyasvalami történt, ami igazolni látszott
Lajos emberkerülő modorát. Egy kis kövér, cilinderes ur szállott fel a
kocsira és a perron egy sarkába támaszkodva állt, amig a kalauz oda nem
lépett hozzá.

– Szabad kérnem? – mondta a kalauz.

– Nem ismer, maga marha? – szólt feddő hangon az idegen. – Szabadjegyem
van!

A kalauz pislogott.

– Kérem – mondta – legyen szives megmutatni.

Lajos már az idegen fellépéséből sejtette, hogy nincs szabadjegye s a
kalauz gyanuja csak megerősitette ebben a nézetében.

Az idegen szuró pillantást vetett a kalauzra és kotorászni kezdett
összes zsebeiben, még azokban a kis zsebekben is, amelyekbe bele sem fér
egy szabadjegy. Kereste mindenütt, az erszényében, a gyufaskatulyájában,
a cvikkertokjában, a kalapja bélésében, az órája fedele alatt, a
cipőjében, a harisnyájában, a zsebkendője ráncaiban.

– Talán a bélésbe csuszott, – jegyezte meg jóakarattal Tisztességes
Lajos, aki az utolsó percig nem szünt meg az embereknél egy kis
jóhiszemüséget feltételezni.

A kövér idegen erre összes béléseit megmarkolászta, majd a homlokára
ütött, mintha ott találta volna meg a jegyet.

– Otthon felejtettem! – kiáltott fel. – A nachtkasztlin maradt.

A kalauz savanyuan mosolygott. Elővette a jegyfüzetet és egyet nyalt
viharvert mutatóujján.

– Hova tetszik? – kérdezte.

Az idegen jóakaró mosollyal szólt:

– Ide a szomszédba megyek csak, nyolc krajcáros jegy kellene, de ne
adjon jegyet, mindjárt leszállok, inkább adok magának három krajcárt,
maga is jól jár, én is jól járok, a társaságnak meg ugyis elég milliója
van.

A kalauznak közben megszáradt a mutatóujja, tehát ismét nyalt rajta
egyet, mondván:

– Nem lehet kérem.

És a jegy után nyult.

– Ne… ne! – mondta a kis kövér ember és megfogta a kezét, hogy ne
téphesse ki a jegyet – Ha nem megy bele az üzletbe, akkor legalább
keressen maga, itt a nyolc krajcár, nem kell jegy.

– Nem lehet kérem – mondta a kalauz rideg becsületességgel, letépte a
jegyet, odaadta neki és a markát tartotta. Az idegen mosolyogva vont
vállat és egy hatost tett a kalauz markába. A kalauz vissza akart adni
két krajcárt. De az idegen csak egy krajcárt vett el tőle, a másik
krajcárra nézve kegyesen intett. A kalauz eltette a krajcárt, haptákba
állt, balkeze a nadrág zsinórján ahogy katonáéknál tanulta, jobbkeze a
sapkája simléderjén, s teli tüdőből üvöltötte:

– Alássan köszönöm, nagyságos uram!

Az idegen ismét kegyesen bólintott.

Tisztességes Lajos összegezte a történteket:

1. az idegen szabadjegyet hazudott, ingyen akart utazni. Ez nem
sikerülvén neki:

2. az idegen három krajcárért akart utazni s öt krajcárt megtakaritani,
a kalauzt lopásra és sikkasztásra csábitva. Ez sem sikerülvén:

3. az idegen meg akarta fizetni a rendesárat, de a kalauzt sikkasztásra
csábitotta csak azért, hogy ő ingyen, azaz a más pénzén lehessen
gavallér. Ez sem sikerülvén:

4. az idegen megfizette a rendes árat, de a szokásos borravalóból ötven
százalékot levont, mert minden áron nyerni akart, de egyben az egész
afférben, mint gavallér, felül akart maradni.

– Mennyi romlottság, – mormogta magában Tisztességes Lajos – mennyi
gazság egy egyszerü kis villamosjegy körül és mily szép, mily fölemelő,
hogy egy egyszerü és szegény kalauz korrektségén mindez megtört,
elporzott és visszaloccsant az idegen aljasságának tengerébe, mint
hullám a fekete szikláról.

– Ön derék ember – sugta Lajos a kalauz fülébe, hogy az emberiség
nevében megjutalmazza őt – ön derék ember. Nagyon jól tette, amit tett.

– Igaz is – suttogta vissza neki a kalauz – nem lehet tudni, hogy nem az
igazgatóság detektivje-e!

És ravasz vigyorgással ment be a kocsiba. Lajos kebelében savanyu
érzések szálltak fel és fojtogatták a torkát. De nem szólt semmit.
Elraktározta emlékezetében a kalauzt amaz emberek közé, akikben
csalódott.

Ellenőr pattant föl a kocsira. Megnézte a menetlevelet, irt rá valamit s
azzal elindult jegyet tépni.

– Kérem – mondta, mikor Lajos jegyét megnézte – nem a földről szedte ezt
fel uraságod?

Lajos elpirult.

– Pardon – mondta a kalauz – a szám azért nem stimmel, mert…

És mutogatott valamit a menetlevélen. Az ellenőr vad tekintettel adta
vissza Lajosnak a jegyét, boszuból kétszer akkora darabot tépve le
belőle, mint illett volna s ujjával megfenyegette Lajost. Azzal meglátva
a pocakost a cilinderrel, feszes haptákba állt és hangosan köszöntötte:

– Jó reggelt, méltóságos uram.

Az idegen kegyes mosollyal bólintott. Robogtak tovább. Az ellenőr
leszállt, s a méltóságos ur a kalauzhoz fordult:

– Mondja… körülbelül mikor érkezünk Budára?

– Pardon – mondta a kalauz – uraságod jegye csak a hidig érvényes…

– Jó, jó, barátom – mondta a kis kövér – ne akadékoskodjék annyit,
mindenáron csak tömni akarja a társaságot… hiszen mindössze csak két
állomást megyek a hidon tul.

Tehát mégis nyert az üzleten. Lajos épen ki akarta szájából venni a
bőrt, hogy kellőképen szörnyüködhessék, mikor az idegen megszólalt:

– És mondja meg, barátom, annak az ellenőr urnak, hogy ha már megszólit,
akkor adja meg a cimemet rendesen. Én nem vagyok méltóságos ur. Én
kegyelmes ur vagyok.

Lajos erre rémületében lenyelte a bőrt. Hosszu hivatalnoki pályáján most
először történt meg vele, hogy megrágatlanul ment le a torkán a csemege.
Szerencsére állomás következett és leszállt. Kissé kiábrándultan fordult
be egy mellékutcába és sietve ment addig a házig, amelyben a burnótkövi
Braunauer Bernát-cég összes vállalatainak központi irodája volt, de
amelyen francia és angol mintára csak egy levelezőlapnyi nagyságu fekete
márványtábla jelezte ezt a kapu alatt, a táblán szép, dülten irott
matt-arany betükkel:

BRAUNAUER.

Előkapta a zsebéből a tegnapi hatvan koronát, amely még az eredeti
boritékban volt s kissé izgatottan nyitott be az előszobába.


HARMADIK FEJEZET.

Az előszobában libériás inas fogadta Tisztességes Lajost.

– Braunauer urral akarok beszélni – mondta Lajos az inasnak.

– Tessék erre, a titkár urhoz.

És benyomta egy zöldposztós ajtón. Lajos egy váróteremben találta magát,
ahol épp egy álhirlapirót kisért ki a titkár. A titkár igy szólt az
álhirlapiróhoz:

– Megengedi szerkesztő ur, hogy bemutassam önnek dr Sepsi urat? Ő
vállalatunk csaposa.

– Csaposa? – kérdé remegve az álhirlapiró.

– Igen. Szerkesztő ur most megkapta a nyolcszáz koronát, amit kért, de a
világ előtt fenn kell tartanunk egy kis látszatot, s ezért most
szerkesztő urat dr Sepsi, vállalatunk csaposa, ki fogja dobni és le
fogja rugni a lépcsőn. A lépcső alján egy királyi közjegyző ül, aki
erről jegyzőkönyvet vesz fel, aztán szerkesztő ur távozhatik. Mi
szivesen adunk pénzt, de ha valami botránypörben ez kisül, mi igazolni
akarjuk, hogy mi szerkesztő urat kirugtuk. Ne méltóztassék félni, a
lépcső élei le vannak gömbölyitve s az egészet vastag, csomózott,
nyiratlan futószőnyeg fedi.

– Köszönöm – mondta kissé kelletlenül mosolyogva az álhirlapiró –
különben is jól ki vagyok tömve, mert innen egy bankpalotába megyek,
ahol márványlépcső van. De a fejem, uram, a fejem nem birja már a
lépcsőt. Borzasztókat koppan, ugrik egyik fokról a másikra és ne
feledje, hogy kopasz vagyok!

– Fájdalom – mondá társasági mosollyal az elegáns titkár – a lerugástól
nem tekinthetünk el… legfölebb annyit tehetünk, hogy megadjuk önnek azt
a kedvezményt, amit csak kivételesen kap három-négy idősebb, érdemes,
régi álhirlapiró…

– És mi az? – villant fel a másik.

– Az, az, – felelt a titkár, – hogy adunk önnek egy vivómaszkot a
fejére. Ez megvédi a koppanásoktól. Életlen lépcső, szmirna-rendszerü
szőnyeg, fejvédőmaszk… igazán mindent megteszünk az ál-sajtóért.

Szolgák jöttek egy intésre s ellátták az álszerkesztő fejét a
vivómaszkkal.

– Isten önnel – mondta a titkár – én nem szeretem ezt nézni.

Besietett a szobájába.

– A viszontlátásra! – kiáltotta utána az álhirlapiró s azzal dr Sepsihez
fordult:

– Mehetünk?

– Azonnal – szólt a csapos és egy szócsőhöz lépett, amelynek vége a
falból állott ki. Dr Sepsi, mintha szenvedélyesen csókolta volna a
szócsövet, ugy állt ott előtte.

– Halló – hangzott fojtottan. – Közjegyző ur? – - – Kérem, vigyázzon.
Álhirlapiró érkezik. Kérem bejegyezni: Ruggyanta F. Elemér, született
1873-ban, Vámospércsen, nős, hat gyermek atyja, vagyontalan. Bejegyezte?
Köszönöm.

Érdekes és liberális szokás volt a cégnél, hogy a vallást soha nem
kérdezték.

– Kérem a közepére állni – szólt üzletszerü hangon a vállalat csaposa. –
Ugy. Köszönöm. Ajánlom magamat.

– Szolgája – dadogta az álhirlapiró és remegve várta a történendőket.
Nem mert hátranézni.

A csapos unott hangon orditotta:

– Takarodjék, gaz zsaroló!

Azzal hirtelen bemártotta jobblábát az odakészitett erős kokain-oldatba
s igy érzéketlenitve az áldozatot, olyat rugott belé azon a helyen,
amelyet az emberi test egyensuly-viszonyai szinte predesztináltak erre a
műveletre s ahová bizonyos ősi ösztönnel az álhirlapiró várta is a
mozdulatot, hogy hangos csörömpöléssel és dübörgéssel gurult le tőle a
földszintre.

– Tizenegy másodperc! – kiáltotta fel az időmérő, aki kronométerrel a
kezében állott lenn.

– Brávó – dicsérte meg önmagát dr. Sepsi – ez rekord. De nem minden
álszerkesztő gurul ilyen gyorsan. Speichel szerkesztő ur tizenhat
másodpercig gurult.

Dr. Sepsi önelégülten ment vissza irodájába, amelynek ajtaján ez a
felirás volt olvasható: CSAPOS. Tulajdonképen nem nagyon szerette ezt az
uj hivatalát, amelybe a Braunauer-cég egy elsőrendü football-csapattól
szerződtette el, melynek kiváló hátvédője volt. Hatalmas rugásai azonban
felköltötték Braunauer Bernát figyelmét, aki sportbarát volt, s mikor
nagy fizetést ajánltak neki, otthagyta a csapatot. De itt, e
bürokratikus és gépies pályán azzal vigasztalta magát, hogy bizonyos
sportszerüséget adott szerepének. Igy például az ő kérelmére fogadott a
cég időmérőt, aki sportszerüen mérte a repülő álszerkesztők utját. De
kiváló erő volt e téren, aki sok ujitással lepte meg a céget. A
kokainoldatot is az ő tanácsára szerezték be, ami fejlett humanisztikus
érzékéről tanuskodik. Már csak kevés, nagyon öreg álhirlapiró van, aki
vissza tud emlékezni amaz időkre, amikor még kokain nélkül rugtak a
bankokban. Ezek tudják, hogy dr Sepsi érdeme a helyi anaesthesia
bevitele a zsarolásba. Csak a csaposi cim ellen voltak kifogásai.
Braunauer Bernát azonban ragaszkodott e magyaros hangzásu cimhez és a
világért sem akart belemenni, hogy a doktor felvegye a hőn óhajtott
„sajtó-irányitó“ vagy a mások által is ajánlott segédrugalmazói cimet.
Hogy Sepsi hiuságát kielégitse, inkább megadta neki a „csapos“ cim mellé
a „nálamtitkár“ cimet, amit sokszor használt is, a doktor kéjes örömére.

– Ronda mesterség – mormolta szobájában dr. Sepsi, miközben a kokainos
csizmát felcserélte ugyanolyan finom amerikai lakkcipővel, aminő a
ballábán volt. A hivatalszolga a sajtó-csizmát a fogasra akasztotta, a
doktor pedig hozzálátott a reggelijéhez, amely néhány korong kovásztalan
kenyérből, ugynevezett mazóth-ból állott, melyet a doktor egy félpohár
kávéba apritott vidám ropogtatással, addig, amig a kávé fönn ki nem
dagadt a pohárból.

Tisztességes Lajos némán szemlélte végig a jelenetet a váróteremben,
majd szerényen szólitott meg egy ujabb szolgát:

– Braunauer urral szeretnék beszélni.

– Tessék a titkárhoz – mondta a szolga és benyomta őt azon az ajtón,
amelyen át az imént eltünt a titkár, aki „nem szereti ezt nézni.“

A titkár egy amerikai iróasztalnál ült és mikor Lajos belépett, az
előtte álló tiszta papirosra ezt irta fel: „Budapest, Budapest,
Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, – majd csupa nagy
betüvel: BUDAPEST, csak azért, hogy Lajos várjon, féljen, álljon és
remegjen az asztal mellett, hogy mikor kerül rá a sor. Majd hozzáirta
ezt: Budapest, Pest, Buda, majd ismét ezt, lassan, nagyon szép betükkel:
Bbbudapesttttttt, majd ezt Bukarest, majd ezt: BBBBBB s később
hozzárajzolt egy kis rajzot, mely egyre kisebbedő körökből állt, a
legkisebb kör közepén egy ponttal. Mikor mindezt elvégezte, az iv
papirost összehajtotta hosszában, kivül ráirta azt, hogy Budapest, 1914.
február 12., az aljára pedig ezt: B, b, B, b, 1914. Azzal oldalt
félretette az asztalon, mint valami elintézett aktát, bemártotta a
tollat és egy ujabb iv papirosra kezdett irni, fölül ezt irva rá:
bbbudapppest, aztán hirtelen összeráncolt szemöldökkel, balkezét
kinyujtva, mintha egy kérvényt akarna átvenni, türelmetlen, sürgető
hangon igy szólt a félénken váró Lajoshoz:

– Mit akar?

– Braunauer urral szeretnék beszélni – mondta tisztelettel Lajos.

– Személyesen?

– Személyesen.

– Milyen ügyben?

Lajos lenézett a földre:

– Privát.

A titkár vontatottan beszélt hozzá, mialatt sietve tovább irt az uj
ivre, most ezt irva rá vagy százszor egymásután: Braunauer BBB.
Braunauer BBB. Fel sem nézett az irásból:

– Magánügy?

– Igen.

– Kérem – szólt a titkár – nekem tessék legalább körülírva megjelölni,
hogy miféle magánügy, mert én Braunauer ur titkárja vagyok és addig nem
bocsáthatok hozzá senkit, amig körülbelül nem tudom, miről van szó.

– Kérem – mondta Lajos emeltebb hangon – ha ez igy van, akkor nem
csinálhatok belőle titkot. Én Tisztességes Lajos vagyok, állami
másodszaglász vagyok és visszahoztam Braunauer urnak egy összeget, amit
távollétemben nálam hagyott.

A titkár tovább irt, sietve. Balkezével közben megnyomott egy csengőt,
mire egy szolga lépett be a szobába. A titkár fel sem nézve, nyugodtan
szólt a szolgának:

– Az elmeorvost.

A szolga meghajolt és kiment. Csönd lett, csak a titkár kaparása
hallatszott, amint a nagy B betüket rajzolta a papirosra.

– Kérem – mondta Lajos – mit jelentsen ez?

– Üljön le, barátom – szólt a titkár, – Önt elfogják szállitani a
Lipótmezőre.

Lajos nagyot nézett:

– Engem?

– Önt.

– Azt nem! – kiáltotta Lajos. – Nem vagyok bolond. Ismétlem,
visszahoztam a pénzt, amellyel Braunauer ur, igenis kimondom, megakart
vesztegetni!

A titkár összehajtotta a papirost.

– Kérem – mondta – ne orditson, mert azzal csak sulyosbitja helyzetét.
Hideg tussot kap.

Az ajtó nyilott és egy pápaszemes fiatalember lépett be.

– Doktor ur – fordult hozzá a titkár – ez az ur valami pénzt hozott
vissza. Kérem, vigyék át a megfigyelő-osztályba és ha szüksége
mutatkozik…

– Szervusz! – mondta Lajos az orvosnak. – Szervusz Viktor.

Iskolatársa volt.

– Szervusz! – mondta az orvos. – Hát te vagy a bolond?

Majd a titkárhoz fordult, mondván:

– Uram, ez az én Lajos barátom… nincs ennek semmi baja.

A titkár nagy szemeket meresztett:

– Nincs baja?

– Nincs.

– Hiszen pénzt hozott vissza!

Lajos mosolyogva szólalt meg:

– Uram, legjobb lesz, ha Braunauer urhoz vezet.

– Braunauer ur – felelt a titkár – künn van a gyártelepen. Az orvos ur
felelősségére magammal viszem, mert én is kimegyek hozzá a rendes déli
jelentést megtenni. Ha akar, jöjjön velem.

– Milyen gyártelepen? – kérdezte Lajos.

– Künn van a panama-gyárban.

És már vette is a kabátját.

– A panamagyárban? – kérdezte bámulva Tisztességes Lajos.

– Ott, ott, – mondá a titkár. – Jöjjön.

Elbucsuztak a vállalat elmeorvosától és lementek a lépcsőn. Lenn egy
nagy, náthás automobil köhögött görcsösen. Beültek.

– A panamagyárba! – mondta a titkár a soffőrnek.

A kocsi zugni, zörögni, durrogni kezdett, aztán megindult. Néhány perc
mulva már a külső Soroksári-uton repültek, puskaropogáshoz hasonló
zajjal. Tizenkét órakor megálltak egy kapunál, amely magas, olajos
deszkából készült palánkba volt vágva, amely palánk mellett már öt perc
óta robogott a kocsi.

– Óriási telep! – mondta álmélkodva Lajos.

A palánk mögött, husz darab égbenyuló, füstokádó kémény alatt egy
zegzugos, tornyos, hidas, kazános, koromtól fekete épülettömeg állott,
amelynek nagyságától és összevisszaságától Lajos valósággal megijedt.

– Ne féljen – biztatta mosolyogva a titkár – ez csak kivülről ilyen
ijesztő. A panamagyárban vagyunk.

Leszálltak a kocsiról. Tizenkét óra volt. A panamagyár az Első Magyar
Kiviteli Drámagyár mellett állott s a napsugaras déli órákban látni
lehetett, amint a drámagyárból vidám, kékzubbonyos, kormosképü magyar
szinműirók tódultak ki ezrével ebédelni. Némelyiket a felesége várta az
uton, egy fazékban az ebéddel, kézen vezetve kis gyermekét.

A titkár udvariasan előrebocsátotta Tisztességes Lajost. Beléptek a
panamagyár udvarára.


NEGYEDIK FEJEZET.

– Hol a főnök? – kérdezte Lajos a titkártól, elfogódottan bámulva a
hatalmas, zürzavaros gyártelepet.

– A főnök ur a gyár tulsó végén van, az irodában.

– Hát gyerünk, – mondta Lajos és elindult oldalt, a gyár mellett.

– Nem arra! – kiáltott a titkár.

– Hát merre?

– A gyáron keresztül.

– Ugyan miért?

Lajoson végigfutott a hideg, mikor a titkár vigyorgó arcát meglátta.
Csak most vette észre, hogy a titkárnak minden második foga aranyból
van, s hogy a füle nemcsak hegyes, hanem szőrös is.

– Az istenért – mondta rémülten – hát mit gyártanak ebben az ijesztő
gyárban?

– Panamát – visitotta a titkár.

– Panamát?

– Azt. Tiszta panamát.

– És miből csinálják?

– Emberből.

– És nekem ezen keresztül kell mennem?

– Ha a főnök elé akar jutni, igen.

– Másként nem juthatok elébe?

– Nem.

Vijjogva nevetett a titkár. És hozzátette:

– Ez a gyár ugy van megépitve, fölszerelve és megszerkesztve, hogy aki
ezen az elülső ajtaján tisztességesen megy be, az, miután végigment
rajta, a hátsó ajtón már mint kész panamista lép ki. A hátsó ajtó pedig
egyenesen a főnök irodájába nyilik. Ezért ül a főnök a gyár mögött. És
mindig, mikor ilyen sárgacsőrü becsület-smokk akar nála jelentkezni, azt
végigvisszük a gyáron. Ugy, hogy mire Braunauer ur elé kerül, már lehet
vele beszélni, mert addig elvesztette a tisztességét. Látja azt a fekete
patakot?

– Látom.

– Hát az ennek a gyárnak a szennyvize. Ott folyik ki a gyárból az a sok
tisztességérzet, amit a kazánok kifőznek az ilyen szamarakból, mint
maga! Maga hatvan korona vesztegetési pénzt akar visszaadni a főnöknek.

– Igen.

– Hát akkor, előre…

Lassan de biztosan tolta a bejárat-ajtó felé.

– Elhunyt atyám, – mondta kezét összetéve és a szép tavaszi égre
feltekintve Lajos – te tudod, hogy nekem vissza kell adnom ezt a piszkos
pénzt, tizenkilenc gyermekem nevét nem sározhatom be vele. Adj tehát
erőt, ámen.

Mielőtt beléptek volna az ajtón, Lajos még egyszer végigjártatta
tekintetét a gyártelepen. De nemsokig nézte, mert valósággal elkábult a
fekete kémények, gőztokádó csavart csövek, függő hidak, égbenyuló
vaskarok, daruk láttára, amelyek szorosan egybeépitett pavillonok közt
ágaskodtak, meredeztek, kusztak egyik falról a másikra. A fülét be
kellett fognia, akkora volt a zaj. A falakról kiálló kis vascsövek
haragos böfögéssel taktusra köpték a gőzt, miközben olajos lé csurgott
belőlük. Dinamógépek visitó bugása, a transzmisszió-szijjak észbontó
csattogása, rettenetes illatu, felforralt kátrányos szaftok rotyogása,
amely ugy hangzott, mintha ezrével sütögették volna a revolvereket, vagy
mintha egy vörösen izzó tüzesfenekü völgykatlanba nagy zsilipeken át
hirtelen beeresztettek volna egy libazsir-niagarát, veszetten visitó
gőzfütyülők, amelyekből olyan erővel harsogott ki a gőz, hogy a cső
végét ronggyá szaggatva vasdarabokat rántott fel magával a visszhangot
dörgő felhők közé, – a nagy középcsarnok felől olyan csörömpölő és mégis
gépiesen zakatoló vaslárma, mintha fölülről egy nagy pályaudvar
üvegtetejéhez dühösen mozdonyokat vagdosna gyors egymásutánban és aljas
boszuból egy elbocsátott pályaőr, kinek karját a szegény emberek haragos
istene akkorára növesztette, mint a Muzeum-körut, a tenyerét akkorára,
mint a Kálvin-tér, az öt ujját pedig akkorára, mint e tér kiágazó öt
utcája, a Baross-utca, az Üllői-ut, a Ráday-utca, a Vámház-körut és a
Kecskeméti-utca – ebben a lármában, amelyhez képest egy tüzhányó
jubiláris kitörése csak ugy szólt volna, mint egy dugópuska, mikor
csütörtököt mond, ebben a lármában, amelyhez fogható talán csak az a
lárma volt, amellyel az őskorban vajudó Alpesek, miután a tenger
visszahuzódott Budapest fölül, a Gellérthegyet előrenyomták addig a kis
vasrácsig, amely ma sem engedi tovább, ebben a lármában, amelynek
orkeszterében a legöregebb tölcséres tengeri vihar legföljebb az oboát
játszhatta volna, a sistergő tüzes istennyila pedig a triangulumot, e
lármában, amelyből csak Sümegi Vilmos hangja hallatszott ki tisztán,
amint – meg sem erőltetve magát – ezt kiáltotta: „Só, só, só!“, ebben a
lármában állt Tisztességes Lajos, harminc forinttal a kezében, rettenet
és félelem nélkül, mint Szent János a templom előtt, mikor a hét
angyalok kitöltötték a földre az Isten haragjának hét poharait „nagy
zendülések, villámlások és menydörgések és nagy földindulás“ közepette
(Ján. Jel. XVI. 18.) kétség és habozás nélkül, mert tiszta volt a
lelkiismerete, állt, állt, amig meg nem szólalt és ezt nem mondta:

– Hát gyerünk, titkár ur.

Beléptek egy kis üvegajtón, amely magától csukódott be utánuk s amelyen
belülről nem volt kilincs. Visszamenni innen nem lehetett. De itt benn
kedves és nyugalmas csönd volt, a gyártelep apokaliptikus lármáját a kis
ajtó kirekesztette, az csak ugy hallatszott ide, mint csöndes éjjeleken
a messzi tengerzugás a Karsztra, mikor Kamerál-Moravicán megáll a
gyorsvonat. Egy nyitott kandallóban vidám tüz pattogott s a tüz előtt
egy zsakettes ur állott, aki a hivatalos lapot olvasta.

– Zabrugom schevalijé bu bu, spronc! – mondta a titkár egy érthetetlen
és különös nyelven a zsakettes urnak, aki e szavakra mosolyogva nézett
végig Lajoson és jóakarattal felelt:

– Gru, gru, kartum spronc.

És beirván nevét egy nagy könyvbe, tisztamagyarsággal, udvariasan mondta
Lajosnak:

– Erre tessék.

A titkár kitárt egy szárnyas ajtót. Lajost előrebocsátotta. Egy jól
fütött, szép, világos terembe értek. A teremben, tisztes távolban
egymástól, négy finom amerikai iróasztal állott. Mindeniknél egy-egy
pirospozsgás, kövér ur ült, nagyon elegáns ruhában.

– Milyen terem ez?

– Ez – mondá a titkár – az elfogadóterem.

– Kinek az elfogadó-terme?

– Senkié – mondta a titkár – ezt csak azért hivják igy, mert ezen a négy
uron mutatják be önnek azt, hogy hogy néz ki az olyan hivatalnok, aki
elfogadja a vesztegetési pénzt, ahelyett, hogy dőrén visszautasitaná. Ez
után következik – majd azt is megnézzük, óh iszonyat! – a
visszautasitó-terem. De egyelőre nézzen szét az elfogadó-teremben.

Lajos szétnézett. A hivatalnokok, mind a négyen, kivétel nélkül a
körmüket piszkálták. Mindegyik mellett finommívü aranyozott ezüst
szemétláda állott, amelybe előkelő mozdulattal belepöccentették mindazt,
amit a Benvenuto Cellini egykori tervei szerint készült cizelált
arany-nyelü elefántcsont manikür-készlettel rózsás körmeikből
kipiszkáltak. De oly szépek, kövérek, tiszták és ápoltak voltak, hogy
nem jött más a körmük alól, mint piciny, illatos, hófehér
pehelyfoszlány. Lajosnak tátva maradt a szája. Mint minden
államhivatalnoknak, ugy neki is a körömpiszkálás volt a hetedik
menyországa.

– Mily jól élnek! – dadogta.

– Mert elfogadták a pénzt – súgta fülébe gyorsan a titkár.

Mondom, Lajos eltátotta a száját. A négy mintahivatalnok, azt hivén,
hogy ásit, szintén kitátotta a száját. Szárnycsattogás hallatszott a
levegőben. Imbolygó, rángatózó repüléssel, mint ahogy Wotan hollói
jönnek, négy sült galamb repült be a hivatalnokok szájába.
Inycsiklandozó sült zsirszag terjengett a szobában. Lajos a felesége
nyári bőr-övére gondolt, amelyet megsózva-paprikázva szalonna helyett
szokott reggelizni. És azok a galambok! Nem repültek be durván,
egyszerre a hivatalnokok szájába, hogy ott kényelmetlenséget okozzanak.
Előbb az egyik kis combjukat dugták be s megvárták, mig a hivatalnok ezt
megeszi. Aztán a második combocskát, majd a két szárnyacskát tartották
oda. Majd kecses mozdulattal, mint ahogy anya a gyermekének nyujtja
emlőjét, kis izletes mellük-husát tartották oda s midőn a falánk száj
ezt lerágta róluk, hirtelen megfordultak s azzal a gráciával, amelylyel
a sanzonett hátul csomóba kapja és megemelinti a fodros rövid szoknyáját
a nagydob ütésére, hirtelen, de szemérmesen odakinálták a hivatalnoki
ajkaknak.

– Igy tizóraiznak, – sugta forró lehelettel a titkár Lajos fülébe, – igy
tizóraiznak azok, akik elfogadják a pénzt.

A hivatalnokok parfümös zsebkendővel törülték meg a szájukat, a galambok
maradványai pedig csontváz-szárnyaikkal halkan csörögve kirepültek a
szellőztetőn. A hivatalnokoknak csak a körmük látszott ki a sok
gyürüből, ami ujjaikat fedte, nem azért, mintha a körmükre nem jutott
volna gyürü, hanem mert ezt piszkálni kellett. Olyanok voltak az ujjaik
a sok aranygyürütől, mint a hosszu, gyürüs cső, amely a hajtóerőt
közvetiti a fogorvos fogfurójához. De ilyen szomoru dolog eszükbe se
jutott. Kéjesen mosolyogtak egymásra s az egyik halkan megszólalt.

– Figyeljen! – mondta Lajosnak a titkár.

– Adolf – mondta egyik kövér a másiknak – emeletet épittetek a villámra.

A másik unottan felelt:

– Az enyémnek már van. Én most összerakható ágyat szereltetek fel az
autómban.

A harmadik ezt mondta:

– Én azt már meg is untam. Én most villamos konyhát rendeztetek be a
harmadik szeretőm kisebbik motoros hajóján, mert a nagyobbik hajóján
gázkonyha van.

– Gázkonyha a hajón? – kérdezte az első.

– Igen – mondta könnyedén a harmadik, – mert mind az öt szeretőmnek
vettem egy-egy ilyen nagyobb hajót, konyhával és ha öten egyszerre
rándulnak ki, megy utánuk egy hatodik gázfejlesztő hajó, amelyből
csöveken megy a gáz a másik ötre, füteni és vilátitani. Nagyon praktikus
dolog. Ajánlom nektek is.

Ketten beirták a noteszükbe, hogy még délután megvegyék babáiknak. A
negyediknek nem volt notesze, ő aranycsomót kötött brüsszeli
csipkekendőjére, hogy el ne felejtse.

– A kis gázfejlesztő hajót – mondta a harmadik – a legkisebbik fiam
vette nekem a megspórolt uzsonnapénze egy részéből.

A negyedikhez fordult:

– Hát te min töröd a fejedet?

– Én – mondta a negyedik – a vagyonom átvizsgálásánál tegnap nagy
fölösleget találtam, amivel már igazán nem tudtam mit csinálni.

– Add jótékony célra, – mondta az első.

– Eh, – mondá vállat vonva a negyedik, – tegnap épittettem egy kétezer
ágyas kórházat a szegények számára. És az egész fölösleg rongyos
tizenötezer korona. De már tudom, mit csinálok vele.

– A Dunába dobod?

– Nem… oda tegnap dobtam ötvenezer koronát. Más célra forditom. Ti is
olvastátok, ugy-e, hogy milyen zavarokat okoz a Lánchid két évi
elzárása. Hát ezen én segitek.

– Tizenötezer koronával?

– Kevesebbel. Tizennégyezerhatszázzal.

– Hogyan?

– Hát kérlek, tegnap Budára akartam menni, s mikor a Lánchidhoz értem, a
kocsimat nem engedték behajtani még a hid előtti térre sem. Akkor ezt
gondoltam: nem engednek behajtani, mert a hid el van zárva. Mi ez, ha
nem behajthatatlanság miatt való eljárás? Az 1879: XL. t.-c., a
Kihágásokról Szóló Büntető Törvénykönyv 22. §-ának harmadik bekezdése
kimondja, hogy egy napi elzárás tiz forintnak felel meg. Mi sem
egyszerübb tehát, mint hogy lefizetem a két évi elzárásért járó
hétezerháromszáz forintot, avagy tizennégyezerhatszáz koronát, akkor
minden rendben van, be lehet hajtani és az elzárás megszünt. Csudálom,
hogy a város nem jött rá erre az egyszerü elintézési módra. Nekem is jó,
mert sokat járok Budára, a háremem Budán van.

Kivülről orditás hallatszott.

– Mi ez? – kérdezte Lajos.

– Semmi, – mondta a titkár, – csak a hivatalszolgák dobják ki a feleket,
hogy ne zavarják a hivatalnok urakat. Még a megvesztegetők se jöhetnek
be. A pénz csőpostán csuszik az asztalukra.

A falióra hármat ütött.

– Hogyan? – kérdezte Lajos, – mikor ide beléptünk, déli tizenkettő volt.
Alig vagyunk itt három perce, s az óra már három órát üt?

– Hja, – vigyorgott a titkár, – ez az ő hivatalos órájuk. Egy perc egy
óra.

Rejtekajtókból libériás inasok drága bundákat hoztak a négy urnak.

– Gyerünk, – szólt a titkár, – a hivatalos órának vége.

A terem tulsó végén levő ajtóhoz mentek.

– Ez az ajtó – mondá elkomorodva a titkár – ama hivatalnokok termébe
vezet, akik nem fogadnak el pénzt senkitől. Akik olyanok, mint maga.

– Gyerünk, nézzük! – kiáltott Lajos felragyogó szemmel és kinyitotta az
ajtót.

Az ajtón tul sötét volt, de a mélyből, ahová az ajtó nyilott, olyan bűz
csapott fel, hogy Lajos visszatántorodott. A bűz hideg volt és piszkos
ruha, rothadó főzelék szagára emlékeztetett.

– Ez – sugta a titkár – a tisztességes hivatalnokok élete.

Lajos erőt vett magán és belépett a rettenetes levegőjü, nyirkos
sötétbe. A titkár betette mögötte az ajtót.


A MESTEREK.

E regény szerzője, mielőtt áttérne az ötödik fejezetre, ujitást honosit
meg a hazai folytatásos regényirodalomban. Jelen regényéről nem állitja,
hogy a világirodalom remekművei közé tartozik, de azt büszkén vallja,
hogy az olvasóval való figyelmes bánásmód tekintetében az elsők közt
foglal helyet. Ez elvből kiindulva nem tesz ugy, mint más regényirók,
akik egyszerre csak váratlanul befejezik a regényt, hanem, ismervén az
illemet, ezennel bemondja a három mestert, ami azt jelenti, hogy az
olvasó kegyes türelmét az itt következővel együtt még három fejezet
fogja igénybe venni. E kis kitérés után pedig következik az


ÖTÖDIK FEJEZET.

Mikor beléptek a megvesztegethető hivatalnokok kellemes, világos,
boldog, jól fütött, illatos és kényelmes terméből a tisztességes
hivatalnokok vaksötét, nyirkos, bűzletes barlangjába, Tisztességes
Lajosnak egy pillanatra elállott a lélegzete. A fürge titkár zöld
üvegben erős angol sókat tartott az orra alá. Ez felüditette Lajost, aki
szét akart nézni, de sötétben nem látott semmit.

– Várjon – mondá a titkár és zsebéből villamos zseblámpát vett elő.
Megnyomta a gombot, mire szép kis fehér fény kezdett derengeni előttük.
Lassan kibontakozott a kép. Az ajtó, amelyen át ide beléptek, mind össze
csak egy kis erkély-félére vezetett, amelynek korlátján kihajolva le
lehetett nézni a mélységbe. Vagy tizszer olyan mély volt ez a barlang,
mint egy rendes pesti pince. A fejük fölött pedig olyan magasan volt a
tető, hogy ezt a magasságot a zseblámpa be se tudta világitani, csak
kimondott szavaik visszhangjából következtettek arra, hogy a barlang
magasabb, mint akármelyik templom. Az erkély keskeny vashidban
folytatódott, amely a széditő fekete mélységet merészen hidalta át.
Fölöttük, alattuk, jobbra-balra mellettük a nedves, rothadó szagu
feketeség, előttük semmi egyéb nem volt, mint a vékonyka vashid, amin
végig kellett menniök, hogy a tulsó lyukhoz érkezzenek, amely ebből a
rémes ürből kivezetett.

– Szent isten – dadogta Lajos – hol vannak itt az emberek?

– Lenn – mondta a titkár.

Kongó léptekkel ballagtak a hid közepéig, s itt a titkár lefelé
forditotta a zseblámpa fényét. Kis vártatva messze, messze lenn, olyan
mélyen, hogy egészen picinyeknek, hangyáknak látszottak, a küzködő,
gyönge fényben látni lehetett a hivatalnokok százait, amint rozoga
asztalokon görnyedve irtak. A levegőt furcsa zaj töltötte meg: olyan
volt ez a zaj, mintha valami nagyon sürü, egyhangu eső esnék.

– Ez a hang – szólt a titkár – annak a rengeteg sok tollnak a percegése,
amellyel lenn ezek a szegény emberek szorgalmasan körmölnek.

Lajos elvette a gukkert, amelyet a titkár a kezébe nyomott. Lenézett a
csövön keresztül. Megdöbbenve látta, hogy nem száz meg száz, hanem ezer
meg ezer kis sovány, rosszul öltözött emberke ül és ir legalább tizezer
piciny asztalka mellett és egyetlen egy sem emeli fel a fejét. Egyszerre
csak elhalaványodott, megremegett kezében a látcső és el kellett vennie
a szeme elől, mert forrón és hirtelen elboritotta a szemét a köny.
Magamagát látta meg a kis hangyák közt, magamagát személyesen, amint az
Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás ingadozó asztala mellett ül és
szántja tollával, evvel az átkozott kis fekete ekével, az emberi elmék
minden nyomoruságának örök szántóföldjét, a fehér papirost. Kibuggyanó
könye, mint eső a földre, lehullott az ő fehér papirosára. Ekkor
hirtelen a szeméhez kapta ujból a gukkert és lenézett önmagára, hogy mit
csinál. Lenn, a hangyanagyságu Lajos az ő pici iróasztalán, amely akkora
volt, mint egy sakkrejtvény egy fekete kockája, felitatta a papirosáról
az itatóssal a lehullott könyet és egy akkora zsebkendővel, mint egy
pepita nadrág egy fehér kockája, megtörölte picinyke szemét. A feje
akkora volt, mint egy mákszem és a szine is olyan volt, de nem mint a
friss fekete máké, hanem szürke, mint azé a máké, amely a mákos veknin
látható a péknél. Akkor eszmélt fel, mikor alulról valami fojtott, mély
menydörgés szólalt meg s szállt elhalni a magas, sötét boltozatba. E
dörgést bugó szélroham követte, amely elkapta a kalapot Lajos fejéről s
megrázta a keskeny vashidat.

– Mi ez? – kérdezte ijedten Lajos.

– A menydörgéshez hasonló zaj – mondta a titkár – a sok-sok ezer
gyomornak a korgása amely egyesülve mordul itt az ég felé, de a tető,
amely parafával van bélelve, elfogja a hangot ugy, hogy senki nem hallja
meg.

– És a zugó szél?

– Az ő sóhajtásuk – mondta a titkár, – mert amikor egy-egy akta után
pontot tesznek, mind sóhajtanak. Azért van ez a hid vasból, mert a régi
hidat, amely fából volt, elvitte a sóhajtásuk karácsony táján. Akkor
sóhajtják a legnagyobbakat, karácsony ennek a barlangnak a szélviharos
időszaka.

– És a pocsolyák lenn, amelyekben megcsillan a zseblámpa fénye?

– A könyeik, amelyeket elég helytelenül, a földre sirnak. Már egyszer
megmondták nekik, hogy a higiénikus köpőcsészékbe sirjanak, de a
haszontalanok nem birják odáig visszatartani a könyeiket és állandóan
összesirják a padlót. Ennek a párolgásából oly nedves, nyirkos itt a
levegő.

Lajos dideregve hajtotta fel a gallérját. Elhallgattak. Az elhaló
szélzugás utolsó hullámai most ültek el a fekete távolban. Aztán ismét
nem hallatszott egyéb, mint a tizezer tollacska gyors, szorgalmas
percegése.

– És a bűz? – szólalt meg félénken Lajos.

A titkár gunyos mosollyal felelt:

– Az a tisztességes szegénységnek a szaga. A bűnnek meleg parfönszaga
van, mint a kokott fütött hálószobájának, mikor a hölgy lefekszik; a
becsület hideg és kelkáposzta-szagu, mint a fütetlen diákszoba téli
reggelen, mikor a diák felkel.

Lassan mentek a kijárat felé. Lajos még egy kérdést riszkirozott meg:

– És miért van itt sötét?

– Azért – mondta a titkár – hogy ezek ne lássák egymást.

– Hogy ne lássák egymást?

– Azért.

– ???

A titkár a füléhez hajolt:

– Igy csak a legközelebbi szomszédaikat látják s az a tény, hogy a
szomszédjuk is csak olyan nyomorult, mint ők, megvigasztalja őket. De ha
itt egyszer világosság támadna és ők hirtelen meglátnák, hogy mennyi sok
ezren vannak, akkor rájönnének arra, hogy egyesülve elsöpörhetnének
mindent és akkor itt minden összedülne. Hiszen érezte az imént… a puszta
sóhajtásuktól inogni kezdett a vashid és megborzongott a menyezet. Hát
még ha orditani kezdenének…

– Mi volna akkor?

– Azt ne is kérdezze. Szerencsére nem orditanak, mert a sötétben nem
látják, mily rengeteg sokan vannak.

Ujabb szélroham bugott fel a mélyből. Meg kellett kapaszkodniok a hid
vaskorlátjában. Az egész alkotmány megingott, hintált velük egy kicsit
az ijesztő mélység fölött.

– Gyerünk innen – mondta izgatottan Lajos. – Van egy cigarettája?

– Majd künn adok, – mondta a titkár, – mert itt nem szabad gyufát
gyujtani.

– Miért?

– Istenem, az is világosság. Ahányszor még itt egy-egy vigyázatlan
látogató gyufát gyujtott, egy csomó szegény hangya ott lenn meglátta
egymást. Egyszer a vasutasok álltak össze, egyszer a banktisztviselők
látták meg a fellobbanó fénynél, hogy mennyien vannak, egyszer pláne az
állami tisztviselők mozdultak meg, de hamar elfujtuk a gyufát. Egy kis
ideig még hallatszott a nyüzsgésük, aztán elcsöndesedtek. Néztek egy
kicsit abba az irányba, ahol a világosság fellobbant és kialudt, de
aztán egyik a másik után visszagörnyedt az iróasztalra, sóhajtva. Akkor
volt az, hogy a fahidat elvitte a vihar. De amióta vigyázunk, azóta
nincs baj és a sóhajtás se olyan viharos. Inkább mélyről jövő és
hosszabb. De csöndesebb.

– A zseblámpa nem árt nekik?

– Nem, mert az csak kis területre veti a sugarát. És a zseblámpára nem
is néznek, mert hiszen ők a tisztességes hivatalnokok, akik, ha az ember
a zsebébe nyul, mindjárt elforditják az arcukat. Nem tudják, hogy
lámpáért nyulok, csak azt látják, hogy valami fényes tárgyat huzok ki a
zsebemből és ez elég szegénykéknek ahhoz, hogy előbb durcásan
elforduljanak és aztán mind ráhajoljanak a papirosra és vadul irjanak
tovább.

A fehér fénnyel együtt elérkeztek a hid végére. Itt ugyanolyan
vaserkélyben végződött a hid, mint aminőben kezdődött. A vaserkély
mögött volt a kijárat ajtaja.

– Ki innen, ki! – fuldokolt Lajos és kirohant az ajtón. A titkár utána.

A nagy csönd után, amelyet csak itt-ott szakitott meg a
gyomor-menydörgés és a sóhajtó szél, egyszerre pokoli zsivajba érkeztek.
Egy nagy, vixelt teremben ezer meg ezer ember tolongott, kavargott,
feketéllett. Fülrepesztő, állandó lárma harsogta tele az impozáns,
mórstilü csarnokot. Néhány pillanat mulva, hogy Lajos füle kezdett
hozzászokni a rettenetes zajhoz, észrevette, hogy a csarnok balfelén
tolongó tömeg egy szót ismétel csupán, a jobboldalon kavargók pedig
szintén mind egyetlen szót ismételgetnek, de egy másikat.

A titkár a két tömeg közt végighuzódó, a fényes parketten üresen hagyott
ösvényen vezette végig Lajost. Élesen és egyenesen, mint a versaillesi
kertész nyiróollója a fasor lombját, vágta el az ösvény jobbról-balról a
két tömeget, amelyek közt nyilegyenesen vezetett az az ut minden korlát
nélkül.

– Itt siessünk – magyarázta a titkár – mert ez nem nagyon érdekes.
Jobboldalt nyüzsögnek a becstelen hivatalnokok, összekeverve a gazdag
felekkel, vállalkozókkal, bankemberekkel, képviselőkkel, városi
bizottsági tagokkal, mohó kereskedőkkel és össze-vissza, keresztül-kasul
brudert isznak egymással. Az a sziszegő szó, amit valamennyien
fáradhatatlanul ismételnek, amig a nyelvük ki nem lóg, az a „szervusz“.
Itt szervuszolnak naponta tiz órát. Ennyi ideig tart, amig minden egyes
becstelen minden egyes befolyásossal leszervuszol.

– És a másik oldalon?

– Ott a tisztességesek hemzsegnek s az a komor, morgó szó, amit
lankadatlanul ismételnek, az a „maga“. Ugyanazok a gazdag felek,
vállalkozók, bankemberek, képviselők, városi bizottsági tagok és mohó
kereskedők, akik jobbról szervuszolnak, mikor minden becstelennel
leszervuszoltak, egy földalatti átjárón átmennek a baloldalra és dühösen
agyba-főbe magázzák a tisztességes hivatalnokokat, akik zordul
visszamagázzák őket.

Lajos jobbra fülelt. Mint az erdő sürüjében zugó szél, hangzott:

– Sz… sz… szszsz… szszervuszszszsz… szsz… sz…

És balról, mint a basszust zakatoló nagy exploziós motor kipuffogója:

– Magamagamagamagamaga…

Jobbról mosoly, balról vadul villogó tekintet, jobbról tenyerek, balról
öklök, jobbról kövérek, balról soványak, jobbról a jólét meleg
szervusz-illata, balról a fent emlitett hideg magaszag. – Lajos reszkető
szivvel futott végig a keskeny ember-alléen és már fáradtan, hajszoltan,
kifulladva nyitotta ki a kijárat-ajtót. Megdöbbenve állt meg. Rettenetes
égbenyuló, sürü őserdő zugott előtte, tele a könyvekből sejtett, de soha
nem látott csodákkal, gőzölgő, forró párával, vad és fanyar illatokkal.

Az Aruvimi-erdő volt.


HATODIK FEJEZET.

Az ajtón tul – mint mondám – az Aruvimi-erdő képe tárult Lajos elé,
illetve ama másolaté, amelyet a panamagyár az erdőről csináltatott.
Kivülről ez az erdő látszott a gyár középső nagy üvegcsarnokának s
valóban a Braunauer-cég költséget és munkát nem kimélve, e hatalmas,
tiz-tizenöt pályaudvarral felérő üvegcsarnokot ama célból épittette,
hogy benne elhelyezze a hires afrikai nagyerdő pontos másolatát. A
gőzgépek, szivattyuk, dinamók, amelyek a gyár elképzelhetetlen lármáját
csinálták künn, a gépházakban, főként azért voltak, hogy ezt a tropikus
vidékről ideplántált erdőrészletet a kellő hőfokon tartsák, hogy földjét
az afrikai termőföld vegyi feltételeivel ellássák, s hogy a kellő
mennyiségü és minőségü esőt hullassák a kényes növényzetre. A cég
gondossága oly nagy volt, hogy még a légköri villamosság is pontosan
olyan volt ebben a szörnyü nagy üvegházban, aminőhöz az afrikai őserdő
van szokva. Hosszu esztendők gondos munkája, kertészek, tudósok és neves
utazók csüggedést nem ismerő küzdelme tette lehetővé, hogy ez az
ideutaztatott erdőrészlet végre itt gyökeret verjen, sőt megéljen. Az
erdő-másolat a cégnek huszonhárom és fél milliójába került, de idősb
Braunauer Bernát, mikor ezt a költségvetést annak idején meglátta, igy
kiáltott fel:

– Szivesen áldozok e célra még többet is, mert ha csak egyetlen
államhivatalnok tántorodik is meg e helyiségekben, nem huszonhárom, de
negyvenhat milliót lehet keresnie annak, aki érti a csiziót.

Pedig az erdőnek igen különös, inkább csak eszmei jelentősége volt a
panamagyárban. Hogy jelentőségét megértsük, lépjünk be Lajossal és
kisérőjével, a titkárral, az erdőbe.

Sürü lombozatu fákból állott, amelyek háromszor, sőt négyszer akkorára
nőnek, mint a mi rendes erdei fáink. Ha elképzelünk egy közönséges, sürü
magyar erdőt, amelybe a dus lombtetőn át alig tud bevilágitani a
napfény, akkor csak némiképen van sejtelmünk arról a titokzatos és
bánatos sötétségről, amely ebben az afrikai erdőben honolt, s amelynek
hangulatáról csak ugy alkothatunk fogalmat, ha három, egymás tetejére
rakott sürü magyar erdőt képzelünk el. A nevető, aranyszinü napfény itt
egy-egy haragos-zöld derengéssé, de legtöbb helyütt csak mély violaszin
árnyékká válva sejteti azt, hogy fenn, a fák fölött nappal van. S miként
ha három erdőt egymás tetejére raknánk, a felső két erdő milliónyi kusza
gyökere belelógna az alatta sürüsödő lombkoronákba, sőt ezen áthatolva
görcsös-rongyos, szeszélyes ágazatait a legalsó erdő földjéig lógatná,
ugy függnek, himbálnak, kuszálódnak egymásba az afrikai őserdő
fantasztikus indái, légi gyökerei, kuszó növényei, karvastagságu
futókái, olyan sürün, hogy némely helyen, emeletnyi magasságban, a sürü
kuszaságba hullott falevelek rothadó humusszá, valóságos ujabb földdé
válnak, amely ujabb földből ujabb kuszónövények, bokrok, fák, valóságos
kis fiatal függő erdők nőnek ki az ember feje fölött belefuródnak a
lombkoronákba s az egész erdő felső részét olyan sürüvé teszik, hogy
arról az európai embernek csak ugy lehet fogalma, ha egy istentelen
nagy, akkora zöld spongyát képzel el, mint Budapest. A föld felé ez a
spongya ritkul, a likacsai nagyobbodnak, de még közvetlenül a föld
fölött is olyan sürü, hogy akkora lyuk, amekkorán az ember átbujhatna,
sehol sem látszik.

Ut nincs. A földön bokrok, tüskés bozót – akkora tüskékkel, mint az
ember középujja – kidőlt és korhadt fatörzsek, amelyeknek csak az egyik
vége tudott a földön maradni, a felső vége, ahogy ledőlt, a kuszó
növényeken függ, amig apró darabokra nem rothad; bokornagyságura nőtt,
kövér, husos moha s annyi kiálló gyökér, amennyi csak egymás mellett
egymás alatt és fölött összegubancolódva elfér, itt-ott váratlanul
felbukkanó, parasztház-nagyságu, málló, porladó kőtuskók, amelyekről
senki se tudja, hogyan kerültek az erdő mélyére – ez az a talaj, amelyen
végig kell haladnia annak, aki az erdőn keresztül akar jutni.

Meleg van. Nem száraz, hanem párás, gőzös, forróködös meleg. Mint a
gőzfürdő elzárt kamráiban. Akár esik az eső, akár nem, az
Aruvimi-erdőben mindig csöpög valami felülről. Langyos csöppek
koppannak, a fatörzsek a sötétben csillognak a nedvességtől, minden
vizes, párás, csuszós és forró. Ha esik az eső, azt csak ugy venni
észre, hogy mindenütt folyik, csurog a meleg viz. Szabadon hulló
esőcseppekről itt szó sem lehet. Csak arról, hogy ez a rettenetes, zöld
spongya valahonnan még lucskosabbá, még szaftosabbá szivja magát.
Ilyenkor aztán fényes délben is koromsötét van az erdőben. Hogy az eső
elállott, azt csak abból venni észre, hogy egy-egy helyen ismét
megjelenik a sötét violaszinü derengés, vagy valahol fenn a
lomb-emeleten egy-egy mérges-zölden villódzó fényfolt.

A lélekzés felette keserves a nehézillatu nedves párában. Áporodott,
savanyu iszap émelyitő szaga keveredik itt erős és tolakodó
gyanta-illatokkal, a sürüből forró lehellet jön, mely egyesiti magában a
szétmorzsolt babérlevél, az égett cukor és a parti napmelegben rothadó
lusta tengerviz szagát. Kábit és bágyaszt ez a légkör, az orrlyukból
egyenesen az agyvelőbe megy, olyan meleg, fulladt és nyomasztó, hogy az
embernek a füle bedugul tőle, olyan csipős, hogy a szem könybeborul, az
arc kipirosodik tőle, a pulzus százon felül ver, nem csoda tehát, hogy
Lajos visszahőkölt, mikor ezt az erdőt meglátta.

– Mi ez? – hápogta rémülten.

A titkár felelt:

– Az Aruvimi-erdő. Ennek a tulsó végén van a kijárat.

– Amely Braunauer urhoz vezet?

– Dehogy. Braunauer ur nem bolond, hogy igy nehezitse meg a hozzá való
eljutást. Az erdő két kilométer hosszu, akkora, mint a Margit-sziget,
vagy mint az egész Andrássy-ut. Aki idáig eljutott, mint ön, aki látta a
tisztességes hivatalnokok könyáztatta nyomoruságát és a
megvesztegethetők parfümös jólétét, mint ön, az előtt most két ut áll.

– Vissza nem lehet menni?

– Nem. Az ajtó emez oldalán nincs kilincs.

Lajos rémülten nézett hátra. Valóban, a sulyos vasajtón semmi nem volt.
A titkár megtörülte izzadó homlokát és folytatta:

– Két ut van. Az egyik megkerüli ezt az erdőt, sima és kavicsos, ez
egyenesen Braunauer ur megvesztegetési irodájába vezet. A másik ut maga
az erdő. Mert a másik kijárat a szabadba vezet. Csakhogy akkor ezen az
erdőn kell átvágnia magát…

Szomoru mosollyal mutatott a feneketlen, sötétzöld sürübe.

– És ha ezen átvágom magam? – kérdezte Lajos.

– Akkor hazamehet.

– És ha nem tudom végigvágni rajta magamat?

– Akkor mindig visszatérhet a sima utra, mert ameddig vágta magát, addig
nyomot vágott s ezen mindig visszajöhet. Mikor a cég ezt a panamagyárat
épitette, akkor azért csinálta ide ezt az erdőt, mert ezzel akarja
megtörni az utolsó, eddig még megmaradt energiát az idejövő emberben.
Valamikor régen H. M. Stanley ur, egy egyszerü angol hirlapiró, az igazi
afrikai nagyerdőn, amely az Aruvimi-folyó irányában halad a Kongótól a
Nilus felé vezető földrészen s amely még dusabb, vadabb, sötétebb és
gyilkosabb mint ez, keresztülvágta magát, késsel, baltával, hirlapirói
ambicióval, az angol utazó kegyetlen és hóditó józanságával. Tehát ez
emberi munka. Ha ön igazán tisztességes és a látottak után még mindig
maradt önben annyi erő, hogy ne a boldogsághoz vezető sima utat, hanem a
boldogtalan szegénységhez vezető ezt az erdőt válassza, akkor vágjon
neki. Cégünk ugyan még akkor sem mond le önről, mert eddig még azok a
kivételek is akik nekivágtak, szépen rendre visszajöttek. De rábeszélnem
önt itt már egyik utra sem szabad. Sőt, én önt itt már elhagyom.

– Elhagy?

– Ugy van, ez a szabály. A végső habozás pillanatában az áldozat egyedül
marad. S akármelyik utat választja, egyedül megy rajta. Isten önnel!

– Ne, ne… – nyögött Lajos – ne hagyjon itt!

A titkár nem felelt. A vasajtó mellé lépett és egy másik kis ajtót
nyitott ki, amelyet eddig Lajos észre sem vett. A kis ajtó mögött szép
mahagóni lift volt, piros bársony pamlagocskával, csiszolt tükrökkel,
villamos lámpával és egy üveglap alá szögezett használati utasitással.
Lajos szólni akart, de az ajtó becsapódott az orra előtt és Lajos az
egyre távolodó zugásból következtetett arra, hogy a lift felszállt
valahová a titkárral. Egyedül maradt az erdő szélén s balra nézett, ahol
a sima, kavicsos ut vezetett a fal mellett az erdő sarkáig s ott nyilván
megkerülve az erdőt, a másik fal mellett huzódott egészen a Braunauer
Bernát irodájáig.

Aztán előre nézett, be a forrón lélekző, titokzatosan zugó,
csöpögő-csurgó rengetegbe. Előtte a földön egy erős kertészkés, egy
fürész és egy éles fejsze feküdt. A cég – ugylátszik – nem kivánta, hogy
a tisztességes ember a puszta tiz körmével vágja át magát az erdőn.

– Mamus, – mondta félhangon Lajos és mamus alatt a feleségét értette, –
mamus, reád gondolok e percben, amely a habozás perce. Reád, mamus és a
tizenkilenc gyermekre. Adj tanácsot, mutass utat!

Ezt mondta, de a sötétben sehonnan nem jött semmiféle optikai vagy
akusztikai tünemény, amelyre ráfoghatta volna, hogy mamus álláspontját
jelzi. Még egyszer megszólalt, most már hangosan és türelmetlenül
követelő kiáltással:

– Mamus, mit csináljak?

Semmi válasz.

– Mamus! – orditotta felsirva a forró sötétben Lajos, – te szegény,
lesoványodott, korán megöregedett mamus, te volt budai bálkirálynő és
bejegyzett gömbölyü, rózsás babaarc, akinek most hegyes, kemény és vörös
az orrod, vizes és karikás a szemed, kihullt a hajad, előredült a fogad
és minden évben két milliméterrel többet áll el a füled… mamus, aki
csupa csont vagy és mégis nagyobb a hasacskád, mint a mellecskéd… mamus,
te beesett arcu, beesett mellü, beesett hátu, beesett dereku, te drága,
hű, gyermeknevelő, szomoru és komoly mamus, a legjobb és legbeesettebb
mamus az egész világon, aki elcsunyultál az én tizenkilenc gyermekem és
egyetlenegy becsületem miatt, akinek a szoknyája hátul hosszabb, mint
elől, aki bajuszt kezdesz viselni a vékony és egyenes ajkaid fölött, te
madármellü, aggódó tekintetü, keveset beszélő, rosszul táplált,
angyalszivü budai mamus, aki a pesti meg nem értett szépasszonykák
fogyókuráitól oly messze vagy, mint a menyország, ahová jutni fogsz, a
büdös pokoltól, ahol a prémiér-mamus, a válópör-mamus, a
szükszoknya-mamus és filharmonikusi mamus főni fog örökkön és a Belzebub
kegyetlen ötletéből a fővés dacára hizni, hizni, egyre hizni… te jó
mamus, most mondd meg, hogy mit csináljak.

Semmi válasz.

Lajos habozott.


UTOLSÓ FEJEZET.

Lajos hiába invokálta hű felesége szellemét. Hiába fülelt a gőzös,
sötét, mérgeslehelletü erőd féle, nem jött semmi hang. Magára hagyatva
állt ott és e pillanatban nem tudta, mit csináljon. Ha a sima utat
választja, amely Braunauer Bernát irodájába vezet, oda már nem érkezik
meg oly ridegen, oly egészen tiszta lélekkel, mint ahogy elindult.
Rettegett attól, hogy a vad és erőszakos vesztegető könyen elbánik
szegény fejével, amelyben lázasan kavargott mindaz, amit e rémületes
gyárban eddig látott. A nagy és áthatlan sürüségü erdőnek nekivágni,
hogy elmeneküljön, ki a szabadba, ahonnan esetleg postán is
visszaküldheti a pénzt a vesztegetőnek? Lesz ehhez elég ereje?

Valóban, a gyár kitünően volt megszerkesztve. Ime, itt állott
Tisztességes Lajos és anélkül, hogy becstelenné vált volna, ugy meg volt
félemlitve, hogy nem mert a sima uton elindulni az iroda felé. És ugy
meg volt gyöngitve, hogy nem érzett magában elég erőt az erdőirtással
kapcsolatos menekvéshez.

Mikor igy állt és tünődött, konstatálta magán, hogy nem tud saját
lelkébe belenézni. Egyszerü ember volt, aki nem sokat foglalkozott
lélektannal és akinek nem volt gyakorlata abban, hogy bizonyos percekben
mintegy szembeüljön önmagával diskurálni, vitatkozni kezdjen önmagával,
ő még ilyen helyzetben nem volt soha. Minden munkátlan, tangózó pesti
fiatalember ért ehhez, minden kis szerelemnél, a felületes zsúr-élet
minden rongyos kis problémájánál a pesti fiatalember le tud ülni az ágya
szélére és miközben lakkcipőjét lehuzza, szembenéz önmagával, mérleget
csinál, sőt elhatározásra is jut. Lajosnak egyéb dolga volt az életben
eddig, mint kriziseket megoldani. Ő itt állt, mint Buridán szamara és
arra gondolt, hogyha valami közbe nem jön, itt állva elszárad s
évezredek multán fogják megtalálni a falhoz támaszkodó mumiáját.

De közbejött valami.

Amint igy tünődött és kezdett lassan száradni, az erdő kusza bozótjából
egy kis ember bujt elő. Akkora volt, mint egy hároméves gyerek, sötét
rézbőre volt, amelyet azonban sürün benőtt a szőr. Stanley Avatikoban
találta meg ezt a törpe emberfajt, amelynek létezéséről Hekataesus már
Krisztus előtt 500-ban tudott. A gyár nem azért hozatta ezt az emberkét
Afrikából, hogy az őserdő stilszerübb legyen, hanem mert tudnivaló, hogy
az ősrengetegnek ez a törpe nép egyik legnagyobb veszedelme, amely még
nehezebbé teszi az erdőn való áthatolást. A földbe hegyükkel fölfelé
álló kis cövekeket vernek, amelyek hegye meg van mérgezve. Aki ilyen
fa-tűbe belelép, egy óra mulva meghal. Falomb közül, fatörzs mögül
nagyszerüen lőnek mérgezett hegyü nyilaikkal és gépies ügyességgel
dobják az ellenfél testébe éles lándzsáikat. Azonfelül okosak, ravaszok
és kegyetlenek. Ebédre embert esznek, ha más nincs.

Lajos mereven bámult a törpére.

– Én – mondta törpe – az erdő titkárja vagyok. Ön bizonyára erdei
szellemet vagy erdei manót lát bennem, de ez csak az ön hiányos
műveltségét jellemzi. Én itt titkár vagyok s azért fizetnek, hogy az
erdőn átjutni akarókat az ut nehézségeire és veszedelmeire
figyelmeztessem. Viszont az is kötelességem, hogy eláruljam önnek az
erdő titkát.

– Halljuk, – mondta Lajos egy kis reménnyel a szivében.

– Az erdő titkát – hadarta a törpe – Stanley ur, a kitartó riporter,
fejtette meg. A titok nyitja az, hogy az erdő csak akkor rettenetes, ha
igy ránéz az ember és azt képzeli, hogy egyszerre kell minden akadályt
leküzdeni. Stanley ur ugy hatolt át az erdőn, hogy minden egyes indát
külön vágott el, minden egyes gyökeret külön-külön fürészelt át, minden
egyes keresztben fekvő fatörzsön kézzel-lábbal kapaszkodott keresztül s
igy ért végére sok havi keserves munka után a rengetegnek. Az egész
erdőtől meg lehetne ijedni, de egyetlenegy gyökértől nem. Stanley urban
az tartotta a lelket, hogy mikor ment, sohasem az egész erdőt nézte,
sohasem az egészre gondolt, hanem mindig csak azzal az egyetlenegy darab
fával vagy ággal foglalkozott, ami éppen az utját állta. Stanley ur
mesterségesen megölte magában az általánositásra való hajlamot s
kifejlesztette a kis részletek iránt való érdeklődést. Ha minden percben
az egésszel állott volna szemben, elcsüggedt volna. De mert mindig csak
a lába elé nézett, megjött a bátorsága, mert igy szólt: „ezzel az egy
rongyos kiálló gyökérrel elbirok.“ S igy birt el minden egyes gyökérrel,
indával, kődarabbal, fatuskóval, amig egy szép napon azon vette magát,
észre, hogy átvágta magát a világ legrémesebb erdején. És akkor aztán
visszagondolt az egész erdőre. Akkor már megint szabad volt az egészet
egyszerre megnézni.

– Szavamra, – kiáltott lelkesen Lajos, – ha a jó isten kiszabadit innen,
ezt elmondom Vázsonyinak.

– Valóban, – mondá a törpe, – ön helyesen fog cselekedni. Ez az erdő
kitünő szimbolum mindazok számára, akik a korrupció-rengeteg ellen való
küzdelemre hajlamosak. És az ön által emlitett kiváló politikus hasznát
fogja venni Stanley ur módszerének, amely minden erdők örök titkát fejti
meg.

– Megmondom neki! – kiáltott boldogan Lajos.

– Jól teszi, ha megmondja, – szólt a törpe, – mert e közéleti férfiu,
akinek egyik legszebb tulajdonsága az érett korban is egyre való
fejlődés, az utóbbi időben gyakran tette azt a kijelentést, amit
legutóbb az ujságokban is közreadott, hogy szomorusággal nézi a
korrupció e rengetegét, amely az ő munkájának utját elállja. Ezt nem
szabad melancholiával nézni, mert ez azt jelenti, hogy minden
pillanatban az egészet látja, s ha az egészet nézi, akkor önmagát
gyöngének kell tartania egy ekkora küzdelemre. Az érzésben,
tapasztalatban, tudásban, emberismeretben való fejlődésnek nem szabad
oda vezetnie, hogy e férfiut a minden dolgok és összefüggések egyszerre
való látása önkritikára birja. Ez lehet a tudós vagy a költő fejlődése,
de nem az agitátoré, a harcosé, a fölfedezőé. A harcos agitátornak,
akinek végzete az, hogy soha tekintetét az ég felé nem emelheti, hanem
mindig a földi dolgokkal: az emberekkel, viszonyokkal, a reálitás millió
apróságával kell érintkeznie. Stanley ur módszerét kell követnie: a
látkörét szükiteni, minden kis dolgot fontosnak tartani,
lépésről-lépésre napról-napra haladni, egy kicsit iparrá sülyeszteni a
gondolatot, mely heviti, egy kicsit bürokratizálni az erkölcsi eszmét,
amelyért él. A modern harcosnak minden órában le kell ráznia magáról a
mestersége költészetét, mert ez megöli, ábrándozóvá és lustává teszi.
Valamint a modern háboruban sincs már semmi a régi csaták viharzó
költészetéből, ugy a modern közéleti vitéznek is disztelen, száraz,
poézismentes, majdnem robot a munkája. Az erkölcsi eszméért való
küzdelem napjainkban unalmas, kicsinyes, de kitartó munka, amelynek hőse
csak akkor emelje föl a fejét, ha visszanéz. Stanley ur az erdőben
favágó, szakács, gyógyszerész, épitőmunkás, cipőtalpaló, szemétkotró,
utmérő, csirkekergető, pék, orvos, evezős volt, minden volt, csak hős
nem. De mikor aztán Londonba hazament és onnan nézett vissza Afrikára,
akkor világosan láthatta, hogy az angol világhatalomnak egyik legnagyobb
honfoglalója, az angol gazdagságnak és az angol nép boldogságának
halhatatlan vitéze, az emberiségnek pedig különb fáklyahordozója volt,
mint Kolumbusz Kristóf, aki végeredményben Amerikát is oly véletlenül
fedezte föl, mint azt, hogy hogyan áll meg a hegyén a tojás. De ezt
annak köszönhette, hogy belátta: nem született még ember, aki elégnek
érezte volna magát a világ nagy erőivel szembeszállni. Azaz: valamikor
született egy, de az a keresztfán halt meg, mert nem harcos volt, hanem
gondolkozó. Az ő munkáját csak egy Szent Pál válthatta valósággá, mert
az egyenkint és csoportonkint vette elő az embereket. Ha Szent Pál ugy
látta volna a világot egyszerre a maga egészében, mint Jézus, akkor ő is
bus és szelid életet végzett volna el a kereszten, ahonnan az Isten
mellé vezet az ut. De Pál a részleteket nézte. Pál agitátor volt, Pált a
császár katonái fejezték le. Pál ugy élt és ugy halt, mint katona és
pártvezér és ő sohasem tudta, de mi most már tudjuk, hogy ő alapitotta
meg a kereszténységet. És azóta ezen a földön mindenkinek, aki valaha
elindult a Gonosz vagy az Ismeretlen ellen, be kellett látnia azt, hogy
eredményt csak ugy ér el, ha folyton a földre néz. Az égre nézni az
istenek dolga, de erre csak minden tizezer évben egyszer van szükség.
Aztán tizezer évig lehet ezért az egy tekintetért harcolni becsülettel
kinek-kinek a saját ereje szerint.

Ezeket mondván a törpe eltünt. Elnyelte a sötét erdő sürü bozótja. A
rengeteg mélyéből pedig zugó, forró szél kerekedett.

Lajos most már nem habozott. Némán hajolt le, fölvette a kertészkést, a
fürészt s neki kezdett az első gyökér eltávolitásának.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fölébredt.

– Nyugtalanul aludtál, – mondta mellette halkan a felesége, – talán
rosszat álmodtál?

– Hány óra? – kérdezte Lajos, miközben hálóinge ujjába törülte szemét.

– Most világosodik, – felelt az asszony, – négy óra lehet… aludj, papus.

– Igen – mondta Lajos, – a miatt a nyomorult hatvan korona miatt nem
tudtam nyugodtan aludni.

– Hiszen már mondtad, hogy visszaviszed Braunauer urnak!

– Nem, nem, – kiáltott Lajos, – nem viszem, hanem küldöm. Reggel, amint
a postát kinyitják, visszaküldöm egy utalványon. Nem akarom látni őket.

Mamus sóhajtott.

– Igen, – mondta Lajos, most már kissé megnyugodva, – én nem javithatom
meg az egész világot, én csak annyit tehetek, amennyi tőlem telik. Én
visszaküldöm a hatvan koronát és ezzel legalább elvágtam egy kicsinyke
kis gyökérszálat.

– Gyökérszálat? – kérdezte meglepetten mamus.

– Te ezt nem érted, édesem, – mondta sóhajtva Tisztességes Lajos, – te
ezt nem is értheted. Annyi sokan vagyunk, oly rengeteg sokan vagyunk… és
ha mindenikünk csak egyetlen kis gyökeret vagy bokrot pusztit el,
kivilágosodik az erdő és mi keresztüljutunk rajta… akik utánunk jönnek,
utat találnak…

Mamus felült az ágyban:

– Összevissza beszélsz, Lajos. Rosszat álmodtál. Ha nem láttam volna,
hogy az egész vacsorát szétosztottad a gyerekek közt, azt kellene
hinnem, hogy megterhelted a gyomrodat, hogy sokat ettél.

Lajos mosolygott:

– Sokat ettem? Angyali mamus, mondd, mikor ettem én életemben sokat?

Mamus halkan felelt:

– Soha.

Künn derengett. Tejeskocsik zörögtek a ház előtt. Lajos megfordult és
csöndesen, édesen elaludt. Mamus leszállt az ágyról, betakarta
tizenkilenc gyermekét, a legkisebbiknek kivette az öklét a szájából,
hogy meg ne fulladjon, aztán visszamászott az ágyába és még sokáig
virrasztott Lajos fölött, hogy vajon most is nyugtalan lesz-e az álma.
Mikor aztán látta, hogy az ura mozdulatlanul, mélyen alszik és rendesen
lélegzik, megcsókolta őt és ő is lefeküdt. De mikor megcsókolta, érezte,
hogy meleg és sós köny folyik végig az alvó ember arcán. Előbb egy
pillanatig habozott, hogy fölébressze-e, de aztán nem bántotta.

– Mindegy no, – mondta magában, miközben a párna csücskét az arca alá
hajtotta, – majd reggel nyolckor, mikor a postát kinyitják, visszatér a
nyugalma, megint minden rendben lesz. Holnap már nem fog álmában sirni.

Azzal sóhajtott egyet és ő is elaludt a kék derengésben.




A BUDAPESTI PLETYKA KIS KÉZIKÖNYVE,

kezdők számára, rövid és áttekinthető összefoglalásban, példákkal
illusztrálva. Első kiadás. Budapest, 1916.


BEVEZETÉS.

E rövid munkát azért bocsátom közre, hogy megbizható vezérfonalat adjak
azok kezébe, akik még nem érzik magukat egészen biztosnak a pletyka
terén. Szerénytelenség nélkül jegyzem meg, hogy egyikét birom Európa
legteljesebb pletykagyüjteményinek s e gazdag gyüjtemény rendezése
közben merült föl bennem a gondolat: egyszerü, népies nyelven megirt kis
kézikönyvet szerkeszteni azok számára, akik hajlamot mutatnak e
tudomány-ág iránt s egyéb elfoglaltságuk miatt nem tanulmányozhatják az
e téren kiváló szakmunkákat.

_A szerző._


ELSŐ FEJEZET.

(A pletyka célja. – A pletyka főbb kellékei.)

A pletyka, a magasabb művészi értelemben vett pletyka célja az, hogy
valaki megkisebbittessék általa. Szem előtt kell tartanunk, hogy minél
több embert nyomunk pletykával a viz alá, annál magasabb a mi értékünk.
Minél több emberről terjesztünk rossz és megalázó hireket, annál
kevesebben maradunk mi magunk s annál jobban emelkedünk ki a többi ember
közül. Tehát minden olyan pletyka rossz pletyka, ami más emberre nézve
hizelgő.

Példa: „A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével.“ Ez
rossz pletyka, mert bár a szép Burmányinét rágalmazza s bár férjét,
Burmányit, megalázza, hizeleg dr Rakamazovits Edének. Ezzel szemben:

„A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével, de
Rakamazovits pénzt fogad el tőle“ – jó pletyka, mert mindenki a viz alá
van nyomva benne. Ugyanez a pletyka megközeliti a tökéletességet a
következő változatban:

„A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével, de
Rakamazovits pénzt fogad el tőle, Burmányi ezt tudja és visszapumpolja a
pénzt Rakamazovitstól, de az egész pletyka Csákóbergertől ered, aki a
szép Burmányinét pénzeli.“

Mint e példából is látható, a pletyka nem egyszerü rágalom, mint azt a
tudatlanok hiszik, hanem a rágalomnak azon magasabb és összetett
halmaza, amelynek tagjai egymásba fonódnak és egymást erősitik.
Matematikai képlete, ha a pletykát P-vel, a rágalmat R-rel jelöljük:

P = R. (R+R) + R. (R+R)… ∞

Ahol a ∞ jel a végtelenséget jelenti.

De ez már a magasabb pletykatanhoz tartozik s idevonatkozó külön
teóriámat adandó alkalommal a „derivált pletyka-függvények
sajátságairól“ szóló értekezésemben fogom kifejteni.

Itt egyelőre az egyszerü pletyka főbb kellékeiről szóljunk. Az egyszerü
pletyka:

1. Legyen gonosz. – Legyen benne az egyszerü rosszakaraton kivül valami
ötlet, valami agyafurtság, szóval olyan elem, ami magasabb szellemi
munkára vall. Rossz példa: A. ellopta B. óráját. Jó példa: A. ellopta B.
óráját, amelyet az boldogult anyjától örökölt és A.-ra bizott megőrzés
végett.

2. Legyen ragadós. – Legyen benne valami, ami miatt beleakadjon a másik
emberbe, ráragadjon, ne legyen lerázható. Tehát csimpaszkodjék az
embernek olyan tulajdonságába, amely feltünik, amelyről sokszor van szó,
mert igy könnyen eszébe jut mindenkinek. Például adva van A., akinek
szép felesége van és van egy sebhelye a homlokán. Most rossz pletyka
volna A.-ról azt mondani, hogy azért lett cégvezető, mert neje odaadta
magát a vezérigazgatónak. Jó pletyka ez esetben: „A.-nak a homlokán
azért van sebhely, mert egyszer rajtakapta a feleségét a
vezérigazgatóval, a vezérigazgató a fejéhez vágott egy poharat és
kártéritésül cégvezetővé léptette elő.“ Az előbbi, rossz példa esetében
az emberek könnyen elfelejtik a dolgot, hisz annyi férj köszönheti a
karrierjét a feleségének. Az utóbbi esetben, ahányszor csak A. leveszi a
kalapját, mindenkinek rögtön eszébe jut a sebhelyről a pletyka s ezt a
pletykát szegény A. addig viseli, amig a sebhelyet, tehát élete végéig.

3. Legyen veszedelmes. – Már mint arra nézve, aki elmondja. Az olyan
pletyka, amely visszakerülve az áldozathoz, nem okoz nagyobb bajt, nem
izgatja az embereket. Az igazi jó pletyka azért imponál, mert az
elmondója bizonyos rizikót vállal. Tehát az, hogy: „X. kisasszony ledér
életet él“ – nem jó pletyka, mert ha X. kisasszony megtudja, hogy ezt
mondták róla, legföljebb egész délután sir, más baj nem esik. Ellenben
jó pletyka az, hogy: „X. huszárkapitánynak, a hires verekedőnek felesége
ledér életet él.“ Mert aki ezt mondja, kiteszi magát X.
huszárkapitánynak. Ez a kellék főként a pletyka elhihetőségének
szempontjából fontos, mert az emberek ugy gondolkoznak, hogy: „kell,
hogy legyen benne valami, mert egy harcias huszárkapitány nejéről nem
szivesen mond ilyet valaki.“

4. Legyen vakmerő. – Tudniillik kompozicióban vakmerő, váratlan,
meglepő. Közismert panamistáról azt mondani, hogy tegnap megint
elfogadott pénzt egy vizvezetéki cégtől, rossz pletyka. Jó pletyka
ugyanezt olyan emberről mondani, akiről köztudomásu, hogy becsületes.
Erre a kellékre azért van szüksége a pletykának, hogy egyáltalán
végighallgassák, hogy beleharapjanak az emberek. Ugyanezt kifejezhetjük
igy is: a jó pletyka lényeges kelléke, hogy ellentétben álljon a
köztudomással.

5. Legyen mindig valami kis vonatkozása a büntető törvénykönyvhöz. – Ez
adja meg a zamatját a pletykának, enélkül sótalan. Az áldozat mindig ugy
legyen beállitva a pletykába, hogy valódiság esetén a törvény tegye rá a
kezét, ha egyéb okból nem, a házasságtörési paragrafus okából.

6. Legyen exkluziv. – Ez azt jelenti, hogy ne jelenjen meg sok
példányban. Az igazi jó pletykás nem járja be a kávéházakat egy és
ugyanazon pletykával, mert ha ketten találkoznak, akik mind a ketten
tőle hallották, egyszerre vége az érdekességnek és azt mondják: „X.
szaladgál és terjeszti ezt a hirt.“ Ezt az emberek nem szeretik. Az
igazi pletykás a pletykát legföljebb két vagy három embernek mondja el,
és megvárja, mig az a három kilencnek az a kilenc huszonhétnek, az a
huszonhét nyolcvanegynek adja tovább. Az igazi pletykás nem türelmetlen
és nem szalad maga ehhez a nyolcvanegyhez, mert tudja, hogy a pletyka a
maga szaporodási módja szerint ugyis elterjed és még hozzá
kicsiszolódik, jobb, ügyesebb, ártalmasabb lesz a sok különböző kézen,
sőt az utolsó kézen már ugy megváltozik, hogy erre bátran mondhatja az
első: „ezt én nem mondtam, becsületszavamra, és csak azt mondtam, hogy…
stb.“ Igazi, kiváló pletykások e téren az ugynevezett „egyke-rendszer“
hivei, ők csak egyvalakinek mondják el, de azt az egyvalakit persze jól
megválasztják. Ez a pont azért fontos, mert kezdő pletykálók ebbe a
hibába esnek legtöbbször s ezért elvesztik hitelüket. A pletyka e
tekintetben olyan, mint a sport: az emberek csak az amatőrjeit szeretik
és becsülik, a professzionátusait nem.

7. Legyen erkölcsi alapja. – Ez ugyan meglepően hangzik, de igy van. A
leggonoszabb pletykát is ugy kell előadni, mintha az ember nagyon fel
volna háborodva vagy magán a tényen, vagy azon, hogy „arról a derék,
tisztességes asszonyról ilyeneket beszélnek.“ Az igazi, klasszikusan jó
pletykás mindig a pletykautáló jelmezében jelenik meg, minden igazán
komisz pletykát igy vezet be: „mégis csak hallatlan, milyen komiszak az
emberek, képzelje, erről a derék, angyali, tisztességes Görredönyinéről
azt merik mondani, hogy fogadásból egyszerre kilenc postatisztnek volt a
szeretője.“ Itt az erkölcsi alap maga a felháborodás. Ha még utána
teszi, azt hogy: „én a magam részéről egy szót se hiszek az egészből,“
akkor nemcsak erkölcsi alapja, hanem erkölcsi magaslata is van. Erkölcsi
alapon állva kezdeni, erkölcsi magaslatra emelkedve végezni s az igazi
komisz pletykának ez a leghatásosabb előadási technikája, amely mindig
beválik, mert a pletyka ime olyan jó, hogy még az is ellöki magától, aki
elmondja.


MÁSODIK FEJEZET.

(A pletyka különböző nemei.)

Vidékek szerint a pletyka nemei változnak. Az összes lehető
pletyka-nemeket adandó alkalommal „Összefoglaló nemzetközi
pletykatanomban“ fogom ismertetni. E kézikönyv a budapesti viszonyokkal
foglalkozván, csupán a budapesti pletyka négy fő-fajtájára szoritkozik.
Ezek:

1. A családi pletyka.

2. A szerelmi pletyka.

3. Az üzleti pletyka.

4. A szinházi pletyka, (amely a családi, szerelmi és üzleti pletykát is
magában foglalja, s ezért némely kutatók szerint törzs- vagy
anya-pletykának is nevezhető.)

Rövid jellemzése az egyes fajtáknak:

1. A családi pletyka célja az, hogy kimutassa a család piszkos életét.
Az apa veri a gyerekeit és a feleségét. A feleség hűtlen nő és rossz
anya. A gyerekek romlottak. Az apa nem ad pénzt. Az anya tiltott uton
keres pénzt. A gyerekek váltót hamisitanak. A szülők válnak.

2. A szerelmi pletyka célja az, hogy tiltott viszonyokat fedjen fel.
Tehát a férjes nő megcsalja az urát. A házasember szeretőt tart. A
házasember egy férjes nővel folytat viszonyt. Valaki azt, akivel
viszonyt folytat, megcsalja azzal, akivel nem folytat viszonyt. A
viszonyokat szerelmi pletyka csak a kezdetüknél és a végükön fogja meg.
„Együtt vannak,“ ez nem pletyka. Összekerülnek és szakitottak. Csak ezen
a ponton pletyka a pletyka.

3. Az üzleti pletyka kizárólag az áldozat hitelképességének
csökkentésével foglalkozik, s ide tartozik a művészeti pletyka is, amely
azért nevezi az áldozatot tehetségtelennek, hogy hitelét rontsa.

4. A szinházi, törzs- vagy anya-pletyka magában foglal mindent. Főbb
elvei: A szinésznő ledér. A szinész tehetségtelen. A férjes szinésznő
csalja az urát. A kisasszony-szinésznőnek titokban két gyermeke van.
(Sohasem egy.) Az öreg szinész pumpol. A fiatal szinész pumpol. A
szerzőnek viszonya van. A szerző tehetségtelen. Az igazgatónak rosszul
megy. Az igazgató tehetségtelen. Az igazgató viszonyt folytat a
szinésznővel. A nézőtér üres. A nézőtér tele van, de szabadjegyesekkel.
A darab rossz. A darab jó, de nem adják elő. A szerző fizet, hogy
előadják a darabját. A szinésznő viszonyt folytat, hogy szerepet kapjon.
A zene lopva van. A rendező nem érti a darabot. A sugó be volt zárva. Az
igazgató a csőd szélén áll. A darabot más irta. A szinész más szinésztől
lopta a nüánszot. Az ügynök csal. A darab külföldön megbukott. A szinész
válik. A szinésznő válik. A szerző válik. Az igazgató válik. A rendező
válik. A titkár megnősül.


BEFEJEZÉS.

A tudományok népszerüsitésének az egész világon tapasztaható törekvése
adta kezembe a tollat, hogy az elhanyagolt tudomány-ág terén az alapvető
munkát elvégezzem. Aki az elmondottakat figyelemmel olvasgatja,
hamarosan megérti és megkedveli ezt a szakmát. Különösen ajánlom
kézikönyvemet a vidékről feljött lakosságnak, amely nem igen tudja a
különbséget a vidéki és a fővárosi pletyka között. Természetes, azért
senki se higyje, hogy e művel ki van meritve az egész anyag. Adandó
alkalommal közrebocsátandó „Bevezető a magasabb pletykatanba“ és a
„Teljes magasabb pletykatan“ cimü munkámhoz akart ez csupán szerény
előhang lenni.




EGY ANEKDOTA ÉS EGY PÉLDÁZAT.

Mind a kettőt ajánlom annak az ismeretlen férfiunak a figyelmébe, aki
száz év mulva a Nemzeti Muzeum könyvtárában böngészve véletlenül rányit
e kötetnek erre az oldalára. Álljon meg a tekintete néhány percre ezen
az akkor már barna papiroson és olvassa el e szerény sorokat. Ma talán
nem is olyan mulatságosak és érdekesek, mint akkor lesznek. Fogadja
innen, a messzi multból, ismeretlenül is szives és bánatos üdvözletemet.


AZ ANEKDOTA.

A Vázsonyi Vilmos ügyvédi praxisából való e történet, de méltó helye ama
százkötetes nagy szakmunkában volna, amelynek cime: „Budapest erkölcsi
története“ s amelyet soha sem fogok megirni. A szakmunkában elbeszélése
három kötetre terjedne, itt azonban az idő rövidsége és a tér szüke
miatt röviden iparkodom előadni.

Egy délelőtt vészes csöngetés zavarja fel Vázsonyit délelőtti
olvasmányaiból. Egy üzletember névjegyét hozzák be, igen fontos és
halaszthatatlan ügyben azonnal akar beszélni a képviselő urral.
Bebocsátják. Bejön és utána tódul két hölgy: a felesége meg a leánya. A
következő pillanatban mind a hárman térdelnek Vázsonyi előtt, amiből ő
rögtön látja, hogy nem mint politikust, nem mint városi vezérférfiut,
hanem mint kriminalista ügyvédet keresik. Ezt a ballet-mozdulatot a
pesti büntető-ügyvédek már ismerik és megszokták. Minden nagy bünügy
ezzel és „az istenért, ügyvéd ur, mentsen meg!“-kiáltással kezdődik.

Némi harc után fölkel a kétségbeesett család és helyet foglal a
foteleken.

– Mivel szolgálhatok? – kérdi Vázsonyi.

– Az istenért, képviselő ur – mondja zokogva a feleség – mentse meg az
uramat!

Ujabb rohamok után a sáppadt férfiu előadja a baját.

– Kérem, – mondja – engem a mult héten valami ügyben, amihez semmi közöm
nem volt, mint tanut kihallgattak a rendőrségen. Elmondtam, ami keveset
tudtam, s azzal hazamentem. Ma reggel aztán megjelenik nálam egy rendőr
és ezt az idézést hozza.

Átnyujtja az idézést. Rendes rendőrségi idézőlevél volt, amelyben meg
volt hagyva a cimzettnek, hogy ma délelőtt tizenegy órakor jelenjék meg
Krecsányi detektivfőnöknél. Semmi egyéb nem volt rajta.

– Nos? – kérdi Vázsonyi.

– Hogyan? – mondja az üzletember. – Mi az a nos? Ma délelőtt tizenegyre
a detektivfőnökhöz vagyok idézve!

– Az istenért – zokogja a hölgy – képviselő ur, mentse meg az uramat!
Csak ön segithet rajta…

Vázsonyi egyikről a másikra néz, nem érti őket. Az üzletember dadogni
kezd:

– Kérem – mondja – önnek el kell oda velem jönni. Mint ügyvédnek.
Megfizetem az ügyvédi honoráriumát. Ha nem sértem meg vele, száz koronát
adok ezért az utjáért.

– Száz koronát vagy tiz koronát – szól Vázsonyi – ez engem most nem
érdekel, inkább mondja meg őszintén, mit követett el, hadd tudom miről
van szó.

Az ember ötöl-hatol:

– Hiszen ha tudnám, miért idéztek be! De nem tudom. Nem követtem én el
soha semmit, de tetszik tudni, pénzügynök vagyok, ügyleteket csinálok,
közvetitek és… tetszik tudni… tudja isten… az ember sohse tudhatja…

Reszketett, mint a nyárfalevél.

– De hát akkor miért menjek önnel? – kérdi Vázsonyi.

Az asszony felel:

– Istenem, mert hátha ott tartják.

– Ő megmondta – szól megkönnyebbülten a férj és fellélekzik. A lány
csöndesen sirt a kanapé sarkában az egész idő alatt.

Vázsonyi vállat von, elvégre ez ügyvédi kötelessége és utasitást ad a
cselédnek, hogy hozzon egy fiakkert.

– Kettőt! – mondja a kliens.

– Miért?

– Az egyiket nekünk, a másikat a családomnak.

– Hát a hölgyek is jönnek?

– Igen.

– Miért?

A kliens hallgat. Megint az asszony felel helyette:

– Hogyha… isten tudja… isten ne adja… esetleg mégis ott kell neki
maradni… hogy mindjárt küldhessünk neki éjjelre ágynemüt… meg ami
szükséges…

Általános zokogás. A kocsik megérkeznek és a menet megindul a
főkapitányság épülete felé. Az első kocsiban halotthalványan, reszketve
a kliens, mellette némán szivarozva, szótlanul, Vázsonyi. A másik
kocsiban a két hölgy, kisirt szemmel, mintha temetésről jönnének. A
Zrinyi-utcában a hölgyek lenn maradnak, a kocsiban. A papa elbucsuzik
tőlük, férfias elszántsággal csókolja meg őket és megy fel Vázsonyival a
második emeletre, a detektivfőnök vésztjósló irodájába. A kapuban álló
rendőr egykedvüen nézi a siró dámákat. Ilyet ő naponta eleget lát.

Fenn az előszobában azt mondja a kliens:

– Kérem, képviselő ur, jobb lesz, ha nem megyünk be együtt. Talán tessék
előbb egyedül bemenni és megtudni, hogy mit akarnak tőlem. Én majd csak
azután megyek be, ha már tudom, miről van szó.

Jól van. Vázsonyi bemegy egyedül. Krecsányi szeretetreméltóan fogadja s
Vázsonyi azonnal a tárgyra tér.

– Kérem, – mondja – ez és ez a kliensem tizenegyre be van idézve
tanácsos urhoz. Mint ügyvédje, tisztelettel érdeklődöm, hogy miért.

– Ő is itt van? – kérdi a detektivfőnök.

– Igen. Kint vár.

– Önt, mint ügyvédjét hozta magával?

– Igen.

– Hát kérem – mondja Krecsányi és felhuzza szemöldökét – mielőtt
megmondanám ügyvéd urnak az idézés okát s azt, hogy mi a szándéka a
rendőrségnek azzal az urral, engedje meg, hogy előbb egy kis
magánügyemről diskuráljak önnel…

És nagy meglepetésre elkezd Vázsonyinak beszélni egy környékbeli
nyaralótelepről, amelynek nincs csatornázása, rossz a világitása,
kövezetlenek az utcái.

– De kérem…

– Kérem, kérem – szól mosolyogva Krecsányi – nekem annyi a dolgom, hogy
nem érek rá a főváros urait felkeresni ebben az ügyben és örülök, hogy a
véletlen most elém hozza Vázsonyi Vilmost, aki méltányolni fogja
nyaralótelepünk panaszait.

– De a kliensem, aki künn vár!

– Hadd várjon…

És diskurál tovább a nyaralótelepről. Eltelik tiz perc, husz perc, egy
félóra. A kliens az előszobában felváltva hideget és meleget izzad,
Vázsonyi pedig feszeng a helyén, idegesen. Végre bevégzi Krecsányi az
előadást. Vázsonyi megszólal:

– De most, ha megengedi, térjünk rá az én kliensemre. Miért idéztette
be?

Krecsányi elmosolyodik.

– Kérem – mondja – én nem ok nélkül beszéltem itt képviselő urnak egy
félóráig másról. Azt akartam, hogy a kliense üljön, várjon az
előszobában legalább egy félóráig. Az ön kliensét ugyanis a mult héten
mint tanut hallgattam itt ki. Akkor az az ur itt felejtette az
esernyőjét. Megtartani nem óhajtom, arra pedig nem vagyok kötelezve,
hogy az esernyőjét a lakására szállitsam. Hát egyszerüen megidéztem
mára, hogy vigye el az esernyőjét.

– …

– És az az üzletember, aki ugy megijed egy idézéstől, hogy nem mer
egyedül jönni a rendőrségre, hanem az ország első ügyvédjét hozza
magával, az az erkölcsi világrend nevében megérdemel legalább annyit,
hogy egy félóráig reszkessen a detektivfőnök előszobájában.

Vázsonyi kivitte neki az esernyőjét.

– Itt van – mondta –, ön itt felejtette az esernyőjét, ezért idézték
ide. Ha egyéb baja lett volna, a szokásos ügyvédi honoráriumot fizette
volna. De igy, kérem, délután pontosan küldje be az irodámba az igért
száz koronát. Isten áldja meg.

És ott hagyta a faképnél. Mikor lement, a hölgyek még mindig sirtak a
kocsiban. Észre sem vették, mikor Vázsonyi óvatosan elkerülve őket,
felkapaszkodott egy villanyosra.

Egyéb semmi sem történt.


A PÉLDÁZAT.

A sajtó organumai, vagy mint Pesten mondják: „az összlapok“ foglalkoztak
ama kis cserkészfiu esetével, aki egy utcasarkon találtatott, amint
sirva kérte a rendőrt, hogy igazitsa utba, mert ő magától nem talál
haza. Tudvalevőleg – én ugyan csak egy hónap óta tudom – a
cserkész-intézmény egyik célja, hogy olyan fiukat neveljen, akiket a
külföldről idevetődött idegen a nemzetközi egyenruháról azonnal
megismerjen és akik az idegent a városban utbaigazitsák, kalauzolják. Mi
sem természetesebb, mint hogy Pesten maga a cserkész sem ismerte ki
magát, ami még nem volna katasztrófa, ha például azt nem tudná, hol van
a Mátyástemplom vagy a Központi Fertőtlenitő Intézet, de rögtön nemzeti
katasztrófává válik, mikor az sül ki róla, hogy még azt sem tudja, hol
lakik.

Ezt a tipikus nyári szenzációt azért nevezem példázatnak, mert erről
majdnem kizárólag amaz ismeretlen férfiu kedvéért emlékezem meg, akit e
cikk bevezetésében volt szerencsém invokálni és aki e pillanatban még
meg sem született. Nekünk ez csak ártatlan vicc és nyári téma, de neki,
aki száz év mulva néz ránk vissza, talán kulcsa lesz sok olyan dolognak,
amit nem ért meg egyszerre, történelmi kutatásai folyamán. Ezért vagyok
bátor őt illő alázattal, mint akkor már por és hamu, a következőkre
figyelmeztetni.

A mi időnkben Magyarországon és különösen Budapesten igen sok dolog nem
volt az, aminek hivták. A mi időnkben évente öt-hat dolognak a cimét,
nevét vettük át a külföldtől, de csak azért, hogy a külsőségeket
pontosan megtartva, belül egészen mást csináljunk belőle. Nem szeretek
mindig a rendőrségen nyargalni, de például ez alá a cim alá, hogy:
rendőrség, a mi időnkben olyasmi volt rejtve, aminek tisztán politikai
célja volt, tehetséges embereket és gonddal kitanitott magyar legényeket
egy gyarmati katonai hivatal teendőivel láttak el és mellesleg rájuk
bizták azt is, amit külföldön a rendőrségek szoktak elvégezni. A mi
időnkben átvették a külföldön mindenütt kitünően bevált ifjusági
jellemképző, testedző, egészség-gyarapitó és gyerek-nemesitő _boy-scout_
intézmény külsőségeit: a szijjas bur-kalapot, a hygiénikus
flanell-inget, gyapjunyakkendőt, térdnadrágot, strapacipőt és hegymászó
botot, leforditották – elég ügyesen – az angol szót „cserkészfiu“-ra és
alapjában véve az eredeti intézménytől annyira különböző más intézményt
csináltak belőle, hogy attól még a kopasznak is ég felé mered minden
hajaszála, olyan intézmény-utánzatot, amely ugy különbözik az
eredetijétől, mint egy tiznapos osztriga egy tizéves elefánttól.
Tisztelt és nyájas idegen, hadd sirom feléd innen a multból, e szomoru
ezerkilencszáztizenhármas esztendőből, hogy még legalább száz ilyen
intézményünk van e pillanatban e hon virányain, hogy épp most van
körülöttünk kolera és épp most müködnek „közegészségügyi felügyelők“ és
épp most történnek „intézkedések“, akik és amelyek éppoly ügyesen vannak
angolból vagy németből leforditva, mint a cserkészfiuk, s akiknek és
amelyeknek pont annyi közük van az eredeti jelentésükhöz, mint a haza
nem találó pesti cserkésznek az idegenvezető boy-scouthoz. Tisztelt
utód, hidd el, hogy ez néha kétségbeejtő. Hidd el, hogy kétségbe kell
esni azon, hogy a „gyorsvonat“ milyen jó forditása a „Schnellzug“
szónak, miközben olyan lassan megy a komisz épitkezés miatt, mint a
Schnellzug hazájában a Personenzug. Hidd el, hogy itt Sakk-otthonnak és
Sakk-szövetségnek hivták ama helyeket, ahonnan sértődötten dobták ki
azt, aki sakkozni merészelt, mert ott bakkozni kellett; hidd el, hogy
itt közéleti kritikának (Die Kritik, La critique) hivták azt, hogy ki
akar valakit a hatalomból azért kiturni, mert ő akar oda helyette
leülni; hidd el, hogy itt milliomos volt az, akinek száz-százötvenezer
korona vagyona volt; hidd el, mert igy volt majdnem minden, az egész
vonalon. És hidd el, hogy amilyen kevéssé feltünő, amilyen kicsinyes és
szerény kis tréfaság volt a haza nem találó professzionátus kalauz esete
Budapesten, ezerkilencszáztizenháromban, olyan jellemző volt erre a
kitünő forditói tehetséggel megáldott, de minden igazi belső tartalom
respektálásától irtózó lusta és felületes közéletre.




VASÁRNAP DÉLUTÁN.

Tisztelt Uram!

Ön a minap könnyelmüen azt kérdezte tőlem, hogy hogyan töltjük mi itt
Duna-Mócsingon a vasárnap délutánokat. Egy pesti embertől, aki idejött
nyaralni, a fővárostól háromnegyedórányira, nem is kérdezhetett volna
keservesebbet. Amikor kérdezte, szomoru kézlegyintéssel feleltem. Ön nem
is vette észre, mennyi keserüség volt e mozdulatban. Most azonban
megbüntetem a kiváncsiságáért és felelek a kérdésére. Még pedig
őszintén. Könnyebb áttekinthetőség kedvéért sorba megyek a
vasárnap-délután óráin. Hadd lássák Önök, pestiek, milyen kéj az, a
szomszédban nyaralni.


HÁROM ÓRA.

Ebéd után le szoktam feküdni egy kicsit. Kettőkor ebédelünk s igy, mire
a kanapéhoz vánszorgok, félhárom. Az első délutáni vonat kettő
negyvenhatkor ér ide Pestről. Nyaralónk tiz percnyire van a vasuttól,
tehát körülbelül háromkor érkezik ide az első vendég, azt a keserves,
füzfán fütyülő rézangyalát Neki. A legrémesebb köztük Schmiri bácsi, aki
egy kis cekkerrel jön és mindig ugy néz ki, mintha hozna valamit, de még
soha sem hozott semmit. A cekkerben a sapkája van, meg a hálóinge, arra
az esetre, ha lekésne az utolsó vonatról. Természetesen, aki háromkor
jön, az fölver az álmomból. Schmiri bácsit azért utálom, mert azok közé
a rettenetes emberek közé tartozik, akik erkölcsi fölénnyel keltik föl
legédesebb álmából az embert, akik ezt a szemtelenséget egészségügyi
vagy egyéb jóakaratu szabályok nevében követik el. Például: „ne
lustálkodjál, elhizól“, vagy: „kelj föl, aztán éjjel nem tudsz aludni“,
vagy: „itt döglesz, ahelyett, hogy a kertben sétálnál“. Még rémesebb
Rőcze bácsi, aki azok rendjébe tartozik, akik mindenféle nyelvü
idézetekkel költik fel az embert, ilyen vadállat is igen sok van a
világon. Mikor legédesebben alszom, rám rivallnak: „fel, fel, vitézek, a
csatára!“, vagy tréfásan: „kelj fel párnáidról, doktor Pókainé“,
miközben huzzák ki a fejem alól a párnát. Németül: „auf, auf, ihr
muntere Gesellen“, franciául: „allons enfants de la patrie“, olaszul:
„andiamo, kis apám“, stb. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem
akarta lelőni azt a vigyorgó embert, aki vicces versekkel költötte fel.
Ez az, tisztelt uram, amit én vasárnap délután három órakor hétről-hétre
bekapok, egész nyáron.


NÉGY ÓRA.

Négy órakor jön Hermin néni, szegény rokonunk, öreg ruhákért és azért,
hogy kávét kapjon. Azért jön vasárnap, mert akkor sok vendég van s mert
tudja, hogy ő ilyenkor kellemetlen. Ilyenkor jajgat, hogy ő a konyhában
akar uzsonnázni, csak azért, hogy erőszakkal behuzzák a verandára, hogy
ott aztán sirva mondhassa a vendégeknek: „én nyomorban vagyok, ők
gazdagok, a konyhába akartam menni, de megszégyenitenek“. Tulajdonképpen
én tudom, hogy Hermin néni azért jön ki, hogy megsértsék. Ha nem sikerül
megsértődnie estig, kétségbe van esve és hogy mégis megsértsék,
olyanokat enged meg magának a vacsoránál, hogy krisztusi lény legyen,
aki nem sérti meg. Ezért ki van adva a gyerekeknek, hogy hat óráig
sértsék meg Hermin nénit (tessék elhinni, én esküszöm, hogy ugyis csak
azért jön ki), mert ha hatkor megsértik, a hét óra tizenötössel
hazamegy. De ha nem sértik meg, akkor a vacsoránál lehuzza a cipőjét,
mint a multkor, azt mondván, hogy kavics ment bele és odaadja a
vendégeknek, hogy nézzék meg, milyen rongyos, vagy, mint tavaly, addig
szagolja a tányéron a rostélyost, amig végre is a feleségem az elfojtott
dühtől reszketve megkérdi tőle, hogy mit szagol, mire Hermin néni
szerényen szól: „semmit, fiam, egészen jó hus ez, csak nem tudom, miért
kapom mindig én a büdöst?“ Valahogy azért megsérteti magát mindig. A
borzasztó az, hogy tőlem nem sértődik meg, mert engem gyülöl, rólam
tudja, hogy én tudom, mit akar, s kész vagyok nyolc-tiz olyan sértést
suttogni a fülébe, hogy elzöldül. Ez nem számit. Neki igazi, fájó sértés
kell a feleségemtől, vagy a gyerekektől. A gyerekek intézik el
rendszerint, amennyiben azt mondják neki, hogy boldogult férjét ő
mérgezte meg. De most már ez kezd elkopni, nem használ. Legutóbb a kis
fiam hátulról egy kis kárpitosszöget vert bele, de erre is csak akkor
sértődött meg, mikor a feleségem ezért nem akarta a fiut megverni. Igy
valahogy elment a hét tizenötössel.


ÖT ÓRA.

Ötkor kezdenek jönni a gyerekek és a cselédek a szomszéd nyaralókból,
kölcsönkérni. Ezt csak a nyaraló emberiség tudja, hogy mit jelent. Ahol
sok vendég van, onnan jönnek kölcsönkérni: „Kettővel többen jöttek, a
mama kéret kölcsön két pár eszcejgot és négy tányért, ja igaz, még két
szalvéta is kell“. – „A nagysága tiszteletét küldi és kéri a
fagylaltgépet“. – „A papa üdvözletét küldi és kér egy párnát, mert
Uhajda bácsi kinn alszik“. – „A mama kéret szépen valamit olvasni, mert
senki se jött“. Igy kérnek kölcsön székeket, szódavizet, kártyát,
táblát, krétát, legyezőt, poharat, asztalt, grammofonlemezt, szivart,
szipkát, sőt cselédet is, ha nagyon „sokan jöttek“. Mert az ok mindig
ez: sokan jöttek, többen jöttek, mint amennyire számitottunk. Akihez nem
jött senki, az vagy olvasnivalót kér, vagy maga is átjön. Ez igy megy
hat óráig. Hatkor már rendesen ki vagyunk fosztva.


HAT ÓRA.

Hatkor megjelenik két ifju.

– Nevem Pök Ervin, – mondja az egyik.

– Nevem Hebrányi, – a másik.

Segédek? Nem. Rendezők. Jegyeket hoztak eladni. Szombaton este
hangverseny lesz az alsó Vadrovitz-féle vendéglőben. De felül is lehet
fizetni. Kedves neje szeret táncolni. Köszönöm, nem járunk sehova. De
jótékony cél. Nem, nem. Ugyan papa, adj egy forintot nekik a jótékonyra
és nem kell jegy. Oh, hova tetszik gondolni.

A rettenetes az, hogy a vendégeimnek is eladnak jegyeket. Nem, mintha
sajnálnám a vendégeimet, hanem mert ezzel szombaton az én nyakamra
szabaditják őket és ilyenkor bál után az ebédlőben hatan alusznak délig.

Nem, nem, köszönjük. De a kis lányok hadd táncoljanak. Oh, kérem, a kis
lányok még kicsik, az egyik hat éves, a másik négy. Nem baj, kérem, a
kis teremben gyerekbál van. De nekik korán kell lefeküdni. Nem baj,
kérem, a gyerekbál már délután ötkor kezdődik.

Most jön a sugdosás nőm részéről: „Adjak nekik kávét?“ „Nem – sugom –,
hanem ha még van abból a multkori patkányméregből…“ Aztán folytatódik
fennhangon: „Isznak az urak egy kis kávét nálunk?“ Hehehe, már kétszer
kávéztunk. Mindegy no, kávézzanak harmadszor is. Hát ha olyan kedvesek…

És kávéznak. Aztán elmennek. Alásszolgája, Pöck ur, alásszolgája,
Hebrányi ur. Pardon – mondják –, tévedés, _én_ vagyok Pöck és ő a
Hebrányi. Oh, pardon. Na ez igazán jó volt. De kérem, kérem.

Mindnyájan vigyorgunk, kényszeredetten. Kikisérjük őket a kertajtóig. Jó
napot. Alásszolgája. Kullogunk vissza a kerten keresztül, szomoruan, a
verandán hemzsegő vendégekhez. Hol van Hermin néni? A fürdőszobában
zokog. Mi az? Végre sikerült megsértődnie: „nekem persze be se
mutattátok őket“. Tanácstalanul állok. Hermin néni csöndesen sir. A
szomszéd villa terraszáról halkan hozza át a szellő a hangokat: „nevem
Pöck, nevem Hebrányi…“ Esteledik.


HÉT ÓRA.

Hét órakor szokott jönni az a gaz Söpkesz, ne tessék rossz néven venni,
hogy ilyen gorombán irok, de a fülemen jön ki az epe, ha erre a
Söpkeszre gondolok. Már egyszer a kertészünket megbiztam, hogy
utonállónak öltözve, hátulról üsse fejbe egy léccel, mikor elmegy
tőlünk, hátha nem jön többet. Ez meg is történt, de visszafelé sült el,
mert Söpkesz visszaszaladt és nálunk aludt az éjszaka. Hiába minden. Ha
a sötétben sétálni megyünk, a gyerekek még ott is, ahol nincs lépcső,
azt mondják neki: „Söpkesz bácsi vigyázzon, itt egy lépcső van“ – és
Söpkesz bácsi nagyot lép a semmibe, összecsuklik a lába, ami a
legutálatosabb dolgok egyike, de ilyen tréfák sem riasztják el. A
kávéjába külön e célra tartott stanicliból legyeket tesznek gyermekeim,
megbizásomból. Hiába. Ami szivart ő kap, abba egész délelőtt varrótüvel
lószőrt varr bele feleségem, kérésemre. Hiába. Amely székre ő leül,
abból szög áll ki, intézkedésemre. Hiába. Szereti a szódavizet, tehát
délelőtt egy szódásüvegbe közönséges vizet öntünk és azt kapja, hogy
véresre nyomja a billentyün az ujjait és semmi nem jön belőle, örömömre.
Hiába. Bor helyett külön csinálnak neki gyermekeim utasitásomra
ugynevezett „Söpkeszbácsi-féle házi badacsonyit“ ecetből, vizből,
cukorból és spirituszból. Hiába. Megissza. Hiába öljük, mérgezzük,
verjük, sántitjuk, kinozzuk, minden vasárnap megjelenik, mert kártyázni
akar és négy-öt koronát el akar nyerni tőlem, hogy azt mondhassa:
„benyertem az utiköltséget“. Az erőszakos nyári vasárnap délutáni
kártyázók királya Söpkesz, azoké, akik kihuzzák a házigazdát a vendégei
közül és két forint ötvenet akarnak nyerni tőle.


NYOLC ÓRA.

Rövid, de keserves fejezet. Nyolc órakor jön az, illetve jönnek azok,
akik hiába jöttek ki Mócsingra, mert nem találták otthon azokat, akikhez
jöttek. Mócsingról ugyanis minden vasárnap megszökik a vendégek elől
ötven család. Jövőre ötvenegy ilyen család lesz. Ezek aztán „mondok, ha
már itt vagyunk“ – kiáltással jönnek be a kertbe és már az ajtóban
levetik a kabátjukat.


KILENC ÓRA.

Ez a legfájdalmasabb óra a nyaraló életében. Ilyenkor már nem jön senki,
de a borzasztó az, hogy nem is megy senki. Nyolc ötvenkor megy egy vonat
Pestre, erre való tekintettel vasárnap kilenckor teritünk, hogy kedvet
ne kapjanak a vendégek, mert a nyári vendég ugy vadul a fehér abrosztól,
mint a bika a vörös kendőtől. Mondom, ha félkilenckor abroszt látnak,
végünk van. Hát csak az utolsóelőtti vonat után van terités. De az
példátlan és határtalan, hogy egy ilyen nyári vendég mily pontosan tudja
a környékbeli menetrendet. Öten-hatan mindig azt kérdik: „mikor megy az
utolsó vonat?“ Erre ugyan a feleségem azt szokta felelni, hogy: „ma
hideget vacsorálunk“, de ez nem szokott használni. A multkor már, hogy
megpukkadjanak, magunk is sajtot és kenyeret vacsoráltunk, de nem is
vették észre.

E fájdalmas óra legfájdalmasabb előzménye az, amikor a verandáról
látjuk, amint boldog szomszédok kisérik vendégeiket a nyolc ötvenes
vonathoz, mikor nálunk még öten nyüzsögnek ingujjban, Söpkesz a házi
badacsonyit issza ál-szódával, Schmiri bácsi cipő nélkül egy fán ül,
Hermin néni rosszul van a hálószobában és a fejét borogatja, Rőcze bácsi
fogpiszkálóval oltja a rózsafáimat, dr. Csaruga és felesége fürdenek,
mert meleg van, Lujza néni csokoládét kényszerit a házőrző kutyába, a
gyerekek levesbe való legyeket fogdosnak Söpkesz bácsinak. Vadányi tanár
a kutat rontja el és Pista bácsi a hengemattéban hortyog, mint egy
halászlé a nyilt tüzön, miközben Sebész bácsi (hallott valaki ilyet,
hogy egy Schwarz Sebész-re magyarositsa a nevét? Ez is csak nálam
történhetik meg…), mondom, miközben Sebész bácsi azt számitja ki az
óráján, hogy hogyan lehetne lekésni az utolsó vonatról.

És ezalatt a boldog szomszédok kisérik a jó, derék, kedves vendégeket a
vasuthoz és nevetve intenek be nekünk a keritésen. Rettenetes, uram, ezt
látni. Az embernek megszakad a szive.


TIZ ÓRA.

Az utolsó vonat tiz huszonegykor megy. Tiz órakor már mi is vonulunk a
mi csapatunkkal az állomás felé. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy jó
volna juhászkutyát is tartani, ugynevezett terelő pulit, amely mindig
egy csomóban tartsa a vendégeket, mert Sebész bácsi állandóan
elkalandozik, mindenáron le akar késni az utolsó vonatról, ami az idén
már kétszer sikerült neki. Tiz órától tiz huszonegyig tehát azzal telik
az idő, hogy Sebész bácsira vigyázunk. De már olyanokat talál ki, hogy
az csudálatos. Eleinte az óráját igazitotta vissza, eltünt és a vonat
távozása után jött bucsuzni. Ott akar aludni és másnap a kertben
reggelizni. Hiába minden. Az idén egyszer már odáig vittük, hogy
felszállt a vonat hágcsójára, de szántszándékkal lebotlott róla,
lábtörést szinlelt, a vonat persze nem várt, elment. Mikor már eltünt a
vonat, akkor Sebész bácsi kiegyezett velünk egy ficamodásba, majd –
attól félve, hogy orvost hivatunk, – lealkudta egy rándulásig, később
annyit koncedált, hogy nagyon megütötte a lábát, majd egy negyedóra
mulva „már nem is fáj“ kiáltással visszasétált velünk haza, az ebédlőben
aludt és másnap becsületből még bicegett egy kicsit, amikor délelőtt
tizkor elment. Ehhez a tiz órai fejezethez tartozik egyetlen vasárnapi
örömem is, hogy igazságos legyek. A vendégek, akik az utolsó vonattal
mennek haza, mindig vigan társalognak, mulatnak, hancuroznak a vonaton
Pestig, de Hermin nénihez soha senki egy szót sem szól. Mérgesen ül egy
sarokban Pestig. Ott nem köszönnek neki. És ő dühös, mert nem
sértődhetik meg: tudniillik mert senkinek se fájna, ha megsértődnék. Már
pedig neki ez kell. Mondom, ez az egy örömem van, s mikor féltizenegykor
lefekszem, elmosolyodom boldogan az ágyban, arra gondolva, hogy most
robog Pest felé a vonat a vidám társasággal és a sarokban ül mérgesen,
felfuvódva Hermin néni, mint egy mellőzött sündisznó. Félálomban ezen
mosolygok, mialatt künn a sötét ebédlőben Sebész bácsi óvatosan csuszik
négykézláb a cselédszoba felé, hogy én ne halljam és hogy elcsábitsa a
cselédeimet. Néha feldönt valamit és ilyenkor egy félóráig mozdulatlanul
lóg a feldöntött butorba kapaszkodva és drukkol, hogy nem hallottam-e
meg. Aztán visszamászik a kanapéra, ahol ágyaztunk neki és hangosan
köhög, krákog, hogy halljam, hogy ott van, hogy nem ő volt az, aki ki
akart menni a szobalányhoz. Jól van, Sebész bácsi.

Hát ilyen a mi vasárnapunk, tisztelt uram. Ha egyszer nincs jobb dolga,
jőjjön ki. Duna-Mócsing, Pestmegye, Frühauf-féle villa, mindenki
utbaigazitja, ezt béreljük már öt éve. Tisztelettel

_egy családapa._




LEVÉL A MILLIÓKRÓL.

Tisztelt Uram!

Nevem Kispolgári Samu és mialatt e sorokat irom, a másik szobában két ur
mormol. A dolog ugy kezdődött, hogy csöngettek. A Malvin kiment ajtót
nyitni és a két ur benyomult az előszobába. Malvin megijedt és
megkérdezte: „Kik önök?“ Az egyik ur szivélyesen mondá: „nevem
adóvégrehajtó, gyerünk beljebb“. Most ülnek az asztalomnál és mormolnak,
az egyik mindig azt mondja: „fényezett szekrény“, a másik mindig azt
mondja: „mi van még?“ Én nem megyek ki, mert nem tudok az arcukba nézni,
félek, hogy dühbe jövök és rájuk ugrom, mint egy vad oroszlán, tudom,
tudom, ne tegyem, hatóság elleni erőszak, nem is teszem, csak
érzelmeimet mondom el uraságodnak, a köny kicsordul a szememből.

Nevem Kispolgári Samu és százhetvennégy korona ötven fillérrel tartozom
adóba, ennyi az én kedves adóhátralékom, ezért ülnek és mormolják a
fényezett szekrényt, ma még csak mormolják, tisztelt uraság, de
nemsokára megint eljönnek és el is viszik, mert nem hogy százhetvennégy
korona és ötven fillért nem fogok tudni soha, soha felkaparni a föld
alól, de ha felhuznak az akasztófára vagy beledobnak egy cséplőgépbe,
akkor se tudok előteremteni százhetvennégy fillért és ötven koronát sem,
de még csak százhetvennégy svábbogarat és ötven rusznit sem, mert nem
tudom, uram, honnan vegyem, nem tudom, honnan huzzak, nyuzzak, vakarjak,
izzadjak, vérezzem elő akármiből százhetvennégyet és ötvenet. Nem megy.
Az adókivető bizottság előtt annak idején megjelentem, sirtam,
kiabáltam, koldultam, könyörögtem, nyomorogtam, a rossz fogaimat
mutattam, a sovány, öreg kis hasamra hivatkoztam, rosszul lettem,
bégettem, mekegtem, énekeltem, szónokoltam, gügyögtem, levetkőztem,
letérdeltem, de hiába, fagyos mosollyal ült ott dr Kerületi Vezér és nem
engedett el egy vasat sem, pedig éppen én előttem volt ott báró
Moslettbáró és miután sokalta az egy forint huszat, amit kiróttak rá,
leengedtek neki egy forint ötöt és most fizet tizenöt krajcár adót,
uram, egy gazdag ember, akinek gazdasági gépgyára van és akit évi
kétszázezer boronára becsül mindenki, nem kétszázezer koronára, hanem
kétszázezer boronára, mert mondom, gazdasági gépgyára van és elad egy
évben félmillió ekét és kétszázezer boronát. Fizet tizenöt krajcár adót.
Ön azt fogja mondani, hogy tulzok. Lehet, hogy az adatokban van egy kis
tulzás, de aki tudja, hogy mily különbség van fővárosunkban a politikai
jóbarát és a politikai ellenfél adója közt, az meg fogja bocsátani e
szerény tulzást nekem, aki nem szavazván oda, ahová dr Kerületi Vezér
kergetett, fizetek, illetve nem tudok fizetni százhetvennégyet és
ötvenet, s most hallgatom innen a mormolást, amit az adóvégrehajtó idéz
elő. Higyje el uram, szivrehatóan mormolni csak ő tud. Én sohse láttam
tengert, de sok jót hallottam a mormolásáról. Nem hinném azonban, hogy
oly izgatóan és oly szivfacsaróan tudná ezt, mint a két ur a másik
szobában.

Nevem Kispolgári Samu és talán nem fog tetszeni uraságodnak ez a
keserüen tréfás, mondhatnám bolondos hang, amint levelem irom. Nem is ez
az én rendes hangom, mert nyugodt ember vagyok, soha könyvet nem
olvasok, szinházba nem járok, nekem még nem kabarézták el a fejemet az
iró és hirlapiró urak. De próbáljon ön egyszer panaszos levelet irni,
mialatt az összes fényezetteket felirják adóba a másik szobában és akkor
ön is tapasztalni fogja, hogy egyszerre elvigyorodik az emberben valami,
egyszerre tele lesz epével az ugynevezett kedélyvilága és mondom, feljön
valami izgalom az embernek a mellébe, ami arra ösztönzi, hogy
kirohanjon, mint egy vad oroszlán és széttépje a végrehajtót, de én ezt
mind mérséklem, belefojtom e panaszos levélbe, ettől olyan vad az
irályom, tisztelt uram, az ördög vigye el az életemet, ha már nem
szeretem a hatóság elleni erőszakot. Azért irok, uram, mert ugy érzem,
hogy ez az a perc, amikor igazi érzéssel lehet politikáról irni, olyan
embernek, mint én, aki soha nem foglalkoztam politikával, nem is értek
hozzá, pártember se vagyok. Tudniillik most elgondolom, hogy a nagyurak
egymást vádolva négymillió nyolcszázezer koronát vagdosnak egymás
fejéhez, pro és kontra. A fiam hazajön és azt mondja: „most meg ők
jönnek, azt mondják, hogy talpfapanama, meg szénpanama, negyven millió,
száz millió“. Én nem bánom. De elgondolkozom azon, hogy hova tartozik az
én szegény százhetvennégy korona ötvenem? Mert megveszik rajtam, végül,
uram, megveszik rajtam. Ha én nem tudom előkaparni, előkaparják ők, mert
addig viszik el és árverezik el a fényezettet, amig együtt lesz a pénz.
Mert én mindig előkaparok azért annyit, amennyi az uj fényezett
szekrényre kell, mert abban tartja Malvin a ruháját. Ők meg elviszik. Ez
már a negyedik fényezett szekrény. Hát végül, ugy-e, mégis csak
befizetem a százhetvennégy ötvenet? Már most hova tartozik ez? Hol van
elhelyezve? Egy szép kék százas, három szép tarka huszkoronás, egy
csinos tizkoronás, négy ezüstkorona és öt kis vekerle. Melyikben
foglaltatik benne? A négymillióban, vagy a nyolcszázezerben? Az első
millióban, a harmadikban, a másodikban, vagy a negyedikben? Mert ezek a
pénzek, ha szép nagy csomókban egymás mellé vannak rakva az asztalon,
elképzelem őket, gyönyörü kékes papiroszlopok, amelyek valamelyikében,
alul, felül vagy a középen, meghuzódik a Kispolgári Samu szegény
százhetven korona papirpénze, a nagy zsákban pedig a többi közt ott sir
az én négy korona ötven aprópénzem is. Furcsa gondolat egy egyszerü
embertől, ugy-e, uram, de én igy lelki szemeimmel utána nézek a rongyos
kis pénzemnek és keresem hová tették, melyik milliónak képezi
alkatrészeit, mert ha elvették az államtól a négymillió nyolcszázezret,
akkor azt mi pótoltuk, én, Samu és mi, többi samuk, ha pedig szegény kis
pénzemet a talpfához nevezték ki, akkor ott sorakozik a többi rongyos
kis adópénzzel együtt negyven millióvá, vagy tudom is én mennyivé. Nem
tudom, érti-e uram, mit akarok ebből kihozni, de azt szeretném, hogy
megértse, viszik a szekrényemet, egyiket a másik után, addig, amig
százhetvennégy ötven nem lesz belőle, sir a Malvin, a földön a ruha,
most benn ülnek, irnak, mormolnak és én elgondolkozom, hogy ebből a kis
pénzből, ami miatt itt sirnak és dühöngenek, amiért itt kinoznak,
rikatnak, bántanak, kifosztanak engem nyolcszor egymásután és ami most
ilyen komoly összeg és nagy szerencsétlenség nálunk, abból, mire olyan
sokan jönnek össze, ilyen samupénzek, hogy millió lesz belőlük,
egyszerre olyan komolytalan, ide-oda dobált, félvállról vett pénz lesz,
hogy őrgróf Pallavicini György nem is mondja meg az összeget, mert fél,
hogy egy-két millióval téved és egy másik beszéd négy-öt milliót emlit,
isten neki, néhány százezer ide vagy oda, a talpfa ügyében nem tudják,
negyven-e a millió, vagy száznegyven, – azt szeretném kihozni, uram,
hogy meg kell őrülni, ha elgondolom, milyen pontosság és erőszak van
ennek a huszonnégy koronát érő fényezett szekrényemnek az elvitelében
ugyanakkor, amikor odafönn négy milliótól negyvenig tart a „körülbelül“
és a „lopta“ és a „nem lopta“ és a „jöjjünk tisztába a panama
fogalmával“ és a többi, amit össze-vissza beszélnek, mialatt itt
fillérre pontosan tépik el tőlem a szegény butoromat, keseritik el
Malvinom szivét és kinoznak engem. Nem lehet ennek az egész panama és
nempanama ügynek az égig orditó keservességét érezni, csak igy, ahogy én
érzem: ezekről az urakról és ezekről a milliókról akkor elmélkedve,
amikor ebből a piszkos, könyes, szegény, kinlódó életemből ilyen halálos
szigorusággal szakitják ki már a negyedik szekrényemet. Most irják fel,
két felnőtt ember messziről jött el ide érte, csöngetett, köszönt,
papirt vett elő, rubrikába ir, mormol és a jövő héten ujra kezdi.
Százhetvennégy korona, ötven fillér. Hol van, hol sir, hol szerénykedik?
Melyik csomóban? Melyik millióban? Rám ismerne-e, ha odamennék, ahol
ezek a rengeteg pénzek feküsznek egymáson, intene-e a csomagból,
mondaná-e: „idenézz, Samu, itt vagyok, én, szegény gyürött százas, nyolc
fényezett szekrényed. Malvinod nyolc sirása, nyolc elfojtott, csirájában
megszünt hatóság elleni erőszakod!“

Mikor igy elmerengenek a politika milliós vitáin, eszembe jut a másik
fiam, aki az orosz határon áll. Mikor azt olvasom: egy hadtest, két
hadtest, százötvenezer ember, a monarchia hadserege, – mindig azt
gondolom: ebben benne van az én fiam is. Azt hallom: százezer ember áll
itt vagy ott. Nekem egy fiam köztük van. A monarchiának: hadtest,
hadsereg, a statisztikának: százezer, félmillió, nekem: egy fiam.
Valahol, a fekete emberrengetegben egy pontocska, Kispolgári Samu fia,
Kispolgári Ede. Ugy áll benne a hadseregben, mint a százhetvennégy
koronám a sok millióban. Malvinom fájdalommal szülte, hét éves korában
sarlachja volt, azt hittük, megbolondulunk az aggodalomtól, az érettségi
előtt beteg lett a tanulástól, huszonhat évi gondom, bánatom szülői
szerelmem fekszik ebben a fiuban és az államnak csak egy szava van rá:
hadsereg. Igy fekszik benne a százhetvennégy koronámban a tönkrement
füszerüzletem öt esztendei keserve, az éjszakai másolások miatt égő
szemem, a veszekedésem a hentessel, hogy egy krajcárral olcsóbban adja a
szalonnát, a lyukas nadrágom, mint takarékosság, sok-sok kilométer, amit
gyalogoltam, hogy megspóroljam a villamospénzt, uram, én tiz krajcár
miatt Budáról gyalog megyek az Üllői-utra és hány ilyen keservesen
megváltott tiz krajcár van egy fényezett szekrényben, olyanban, amiből
nyolc kell, hogy fussa adóhátralékra? A testemnek, a lelkemnek, az
emberi méltóságomnak hány sanyaruságát kell odaadnom, amig futja belőle
arra az adóra, ami csöndes, rongyos kis részecskéje lesz annak a
milliónak, amiről félvállról beszélnek most a nagyurak? Nekem: az életem
nyomorusága, a vérem, az agyam, ötvenhat esztendőm gondja, bánata és a
politikának csak egy szava van rá: állampénz. Nem okoskodások ezek,
uram, hanem csak érzések. Nem akarok én uraságodnak megmagyarázni
semmit, csak meg akarom irni, hogy mit érzek, mialatt a másik szobámban
mormol az adóvégrehajtó.

Csak egyet nem értek: azok a nagy urak, azok a miniszterek és képviselők
és grófok és egyéb földi istenek, hogy birják el ezt a rettenetes
felelősségérzést, mikor tudják, hogy minden állami millió ilyen Samuknak
a pénzecskéiből van összerakva? Vagy nem tudják? Hogy tudnak aludni?
Hogy megy le egy falat a torkukon? Vagy megváltozik az agyvelejük mikor
magas polcra jutnak, ugy, hogy mindezt elfelejtik? Vagy én vagyok
szamár, egy vén, csudálkozó szamár, aki megrémülök, mikor igy belenézek
az állami pénzek eredetébe? Vagy talán csak azért jut eszembe mindez,
mert ép most irják fel a butoromat?

Ne tessék erre felelni, uram, csak azért kérdezem mindezt, hogy
könnyitsek a szivemen. Tudom én, hogy van ez. Mindegy, no. Miért nem
születtem püspöknek. Ne is törődjék ezzel a levelemmel, ha elolvasta,
dobja el és gondoljon annyit róla, hogy egy öreg ember azért irta, mert
valamibe bele kellett fojtani egy kitörni készülő hatóság elleni
erőszakot. De már ez is rendben van, elmult. Most mentek el, éppen.
Malvinom mosolyogva jön be, hogy ne lássam könyeit. Fiam kezében
estilap. Azt irja: „tisztázzuk a panama fogalmát“.

Kitünő tisztelettel stb.




ESETEK.

Hagyjuk egy kicsit a fontoskodást és nézzünk meg közelről néhány tréfás
kis esetet, hátha ilyesmiből is lehet okulni, az ember nem tudja, mitől
hizik. Külföldről jött urak mesélték, kénytelen leszek megnevezni őket,
olyannyira hihetetlennek tünik fel ez a pár apróság igy első hallásra.

Heltai Jenő, illustris barátom, Bécsből jött s azon frissiben a
következőket meséli: A bécsi nagyköruton volt dolga, az Operával
szemközt. Gyalog ment, s mint ahogy kényelmes emberek szokták, nem ment
pontosan az Opera elé, hogy aztán onnan derékszögben, rövid uton siessen
át a tulsó oldalra, hanem amugy pestiesen már jóval előbb nekivágott a
kocsiutnak, ferdeszögben ment át a kocsifolyó egyik partjáról a másikra.
Amint igy megy-mendegél, vigyázva a villamosok és autók közt, egyszerre
csak – mint a régi regényirók mondanák – egy kéz nehezedik a vállára.
Megfordul, s konstatálja, hogy a kézen fekete keztyü van, s hogy a
fekete keztyühöz egy rendőr tartozik. Azt mondja neki a rendőr:

– Szabad kérnem egy szóra, uram!

Azzal karonfogja és kivezeti a kocsik kavarodásából, át a tulsó oldalra.
Ott udvariasan szalutál és ezt mondja:

– Uram, sohse menjen át ferdeszögben az uttesten, hanem mindig ugy, hogy
addig menjen az egyik oldalon, amig csak nem muszáj átmennie a tulsóra.
Akkor pedig egyenesen vágjon át. Ha ferdeszög alatt megy, kétszer annyi
időt tölt a kocsik közt, mint kellene és a soffőrök se tudnak önre
vigyázni, mert nem tudják, hogy hova akar menni. Mig ha egyenesen vág
át, az autók is könnyen igazodnak s ön is egykettőre odaát van.

Szólt, ismét szalutált és eltünt az utca forgatagában. Heltai annyira
meg volt hatva, hogy visszamerészkedett a kocsik közé, megkereste a
posztján és megköszönte neki a jó tanácsot. A rendőr pedig szigoruan
szólt:

– Kérem, ez nekem utasitásom: minden egyes embert, aki rosszul megy át
az uton, kitanitani.

Pont. Ennyi az egész.

Második érzelmes történet, ugyancsak Bécsből, ugyancsak rendőrről. Stoll
Károly ur, a Király-szinház jeles főrendezője, szolgáltatta át nekünk.
Haza akart utazni, tehát beszállt egy szerény egyfogatuba, a kocsishoz
tette az utitáskáját és azt mondta neki:

– Zentralbahnhof!

– Igaz, hogy ezt a pályaudvart már nem igy hivják, hanem
„Staatsbahnhof“-nak, de ez mellékes. Döcög vele a kocsi egy negyedóráig,
végre megáll egy nagy ház előtt. Az utas kiszáll és látja, hogy a nagy
házra ez van felirva: „Centralbad“, központi fürdő. Elkezd veszekedni a
kocsissal, aki belátja tévedését, s miután a „Staatsbahnhof“ szót is
megkapta, tovább döcög. Eltelik egy ujabb negyedóra, akkor megint megáll
egy nagy ház előtt, de erre a házra meg az van irva: „Hauptzollamt“,
fővámhivatal. Utasunk ismét kiszáll és elkeseredett kijelentéseket tesz
a kocsisnak, akiről azonban csak most sül ki, hogy tökrészeg. A vitára
odalép egy rendőr és beavatkozik. Az utas elmondja neki az egész esetet.
A rendőr kiveszi az óráját, megnézi és igy szól:

– Az ön vonatja tiz perc mulva indul, ez a részeg ember pedig egy félóra
alatt se tudja önt elszállitani a pályaudvarra.

Azzal int egy autotaxinak és átteszi rá a konflisról a bőröndöt, majd a
soffőrhöz a következő beszédet intézi:

– Ezt az urat elviszi a Staatsbahnhofra, nem fogad el tőle pénzt és a
viteldijért holnap jelentkezik a rendőrfőnökségen. Addig az én
jelentésem ott lesz a pénzzel együtt, amit majd ezen a részeg kocsison
veszek meg.

És még mielőtt az utas egy szót szólhatott volna, benyomta az autóba,
rácsapta az ajtót és intett a soffőrnek, hogy menjen. Az egész
hősköltemény egy perc alatt történt. Az utas a pályaudvaron minden áron
ki akarta fizetni a soffőrt, de az nem fogadott el pénzt, azzal a
megokolással, hogy szigoruan megbüntetik, ha nem teljesiti szóról-szóra
a rendőr intézkedését.

Pont. Ez is csak ennyi.

Harmadik, szintén felette érzelmes história. Gyüjteményem számára Basch
Andor ur, az ismert fiatal festőmüvész, hozta Berlinből. A hotelje előtt
beül egy barátjával egy egyfogatu kocsiba és azt mondja a kocsisnak:

– Hajtson a Kaiser Friedrich Museumhoz.

Mennek, mendegélnek, egyszerre csak elérkeznek a Frigyes császárhoz
cimzett muzeum elé. Ott kiszállnak, be akarnak menni, s akkor látják,
hogy a muzeum be van zárva. Azt mondja az egyik:

– Nem baj, fizessük ki a kocsit és sétáljunk haza gyalog.

Előszedik az aprópénzt, megnézik a taxamétert, de e pillanatban odalép a
rendőr, aki eddig messziről figyelte őket.

– Halt! – mondja. – Ne tessék fizetni. Az urak idegenek?

– Igen.

– Hol vették a kocsit?

– A Bristól-szálló előtt.

– És mit mondtak neki?

– Hogy hajtson a Frigyes-muzeumhoz.

– Köszönöm – mondja a rendőr –, az urak nem fogják megfizetni az utat.

– Miért?

– Mert a szállók előtt olyan kocsisok állomásoznak, akik ki vannak
tanitva az idegenek kalauzolására, tehát ennek a kocsisnak kötelessége
tudni, hogy a Frigyes-muzeum ma zárva van. Ha mégis idehozta az urakat,
akkor azért tette, hogy a tájékozatlanságukkal visszaélve fuvart
csináljon.

És int a kocsisnak, hogy takarodjék. A kocsis elindul, lassu lépésben.
Az urak bámulnak, a rendőr pedig nyugodtan sétál tovább. De megsajnálják
a kocsist, utána mennek és oda akarják adni neki a pénzt. Erre odasiet a
rendőr, mondván:

– Ha az urak az intézkedésemhez nem alkalmazkodnak, kénytelen leszek a
nevüket és lakásukat felirni.

A kocsis akkor már ott se volt. Az urak pedig kénytelen-kelletlen
„alkalmazkodtak az intézkedéshez“.

Pont. Ez sincs tovább.

Negyedik számu, igen érzelmes történet, szerző saját gyüjtése,
Budapestről. Az elmult év tavaszán lassu léptekkel sétál szerző, e sorok
irója, az Erzsébet-köruton, nem egyedül, hanem tanuval, dr Szirmai
Albert zeneszerző urral (VI., Teréz-körut 24/a. III.). Este kilenc óra
volt, ép a Royal-szálló elé értünk, a csillagok ragyogtak, a légben a
tavasz ezernyi büvös illata szállongott, a pacsirta dalolt és a szálló
kapujában egy konfliskocsis rugdosott egy idősebb, fehér flanellruhás
urat. Az idős ur angolul kiabált segitségért be a szállóba, a kocsis
pedig magyarul fogta, rángatta, döfte le a lépcsőn, amibe nem
avatkoztunk volna bele, mert mindjárt láttuk, hogy itt idegenforgalomról
van szó, de mint mondám, rugások is fordultak elő, s mivel ép akkortájt
irtam egy hosszu cikket Budapest külföldi rajongóiról, hirtelen elfogott
az indulat és merész elhatározással beleavatkoztam az ügybe. Akkor már a
szálló igazgatója is kirohant és vele együtt fejtettük le a kocsist az
idegenről, akiről azonnal kisült, hogy amerikai orvos és a pesti
kórházakat jött tanulmányozni. Föntebb bejelentett tanu ur igazolja,
hogyha mi kellő időben nem érkezünk, az amerikai orvos a pesti kórházi
viszonyokat nem a doktor, hanem a páciens szempontjából tanulmányozta
volna. Most rövid, de elkeseredett tusa után, melyben a szálló portása
és kofferhordozói is magyar vitézséggel vettek részt, megfékeztük a
kocsist és megállapitottuk a tényállást, miközben ugyanaz a százezer
ember, aki Blériot felszállását végignézte, példás rendben helyezkedett
el körülöttünk. A következőket állapitottuk meg a kocsis és az
amerikánus előadásából. Az amerikai Budán volt, Fenyvesi Emil szinmüvész
urnál, aki rokona. Ott kocsit vett és átjött vele a Royalhoz. Itt
megnézte a taksamérőt, az összeghez hozzátett negyven fillér borravalót
és átadta a kocsisnak, mondván: „a többi a magáé“. Persze, németül
mondta, ahogy tudta. A kocsis erre lármázni kezdett vele magyarul, hogy
neki negyven fillér hidpénz is jár. Az amerikai nem értette, még egyszer
megnézte a taksamérőt, látta, hogy többet is adott, vállat vont és ment
be a hotelba. Kocsisunk ekkor, – aki ragaszkodott ahhoz, hogy a negyven
fillért borravalónak, ne pedig hidpénznek tekintse – ahelyett, hogy
bement volna a portáshoz és annak az utján hajtotta volna be a _másik_
negyven fillért, tehát tulajdonképpen az _ajándékot_, egyszerübb
eljárásra határozta el magát, s karjánál fogva lerántotta a szálló
lépcsőjéről az idegent és el akarta verni. Ezt megállapitva, az
amerikainak megmagyaráztuk, hogy amiért az ő üres kocsija most
visszamegy Budára, ezért neki negyven fillért kell fizetnie, amit ugyan
nem értett meg, de készséggel fizetett. Ekkor ugy gondolkoztam, hogy ha
ez a jó kocsis boszuból rugdosta volna meg az idegent, mert az nem adott
neki pénzt, istenem, szóra sem volna érdemes a dolog, ez nálunk rendben
van, Fenyvesi majd megmagyarázza neki, hogy ez ősrégi magyar
csikóshagyomány, a puszta vad, de becsületes fiának nemes felháborodása,
stb. stb. De mivel a dulakodás még csak nem is a dukáló összegért, hanem
a husz krajcár borravalóért folyt, nem annyira okoskodás, mint
felháborodás utján elhatároztam, hogy rendőr kezére juttatom az embert.
Azt ugy-e, mondanom sem kell, hogy rendőr sehol nem volt, sőt ugy-e, azt
sem kell mondanom, hogy az a rendőr, akit a háziszolga aztán
előkeritett, azt mondta, hogy neki semmi köze ehhez, mert ő ép most megy
a másik kerületbe, a posztjára, sőt ugy-e, azt sem kell mondanom, hogy
ujabb negyedórába került, amig a szolga rendőrt hozott a Király-utca
sötét méhéből. Addig a kocsis igazán csak szivességből maradt körünkben.
A rendőr aztán följegyezte a tényállást, felirta a szálló igazgatójának
nevét; zeneszerző barátunkét s csekélységemét volt szerencsém magamnak
egy cédulára felirva átnyujtani; felirta a kocsist, szóval felirt
mindent, s most már nemsokára ismét tavaszodik, a légben ismét szálong a
kikelet ezernyi büvös illata, a pacsirta ismét dalol, de idézést ez
ügyben mind e mai napig nem kaptam. Lehet, hogy a hatóság lelkünkbe lát:
szivünk mélyén most már nem kivánjuk a szegény kocsis megbüntetését, egy
év alatt az ilyesmivel szemben ellágyul az ember, tudja isten, hány
gyereke van otthon a kocsisnak, minek bántsák, jobb lett volna talán
bele se szólni az egészbe. A hatóság tudja ezt és ezért nem kényszerit
most arra, hogy ártsak egy nyomorgó sorsban levő szegény embernek. De ha
akkor megidézték volna a tanukat, bizony talán még meg is büntették
volna a kocsist. Mert, mondom – már az unalomig ismétlem – rendben volt,
hogy rángatta és rugta az idegent, mert a kocsis jó magánjogász és bár
nem ért németül, de tudta, hogy az első husz krajcárt az idegen
borravalónak, ajándéknak minősitette, s igy ő csak ugy tekinthette volna
azt hidpénznek, ha az ajándékozási szerződést egyoldalulag felbontja, –
mondom, ez rendben volt, csak az nem volt rendben, hogy kocsisunk
nemcsak városunk jóhirnevébe, a közrendbe és köztisztességbe, hanem
köztiszteletben álló Büntető Törvénykönyvünk 350-ik paragrafusába is
belerugott, amikor valakit „erőszakkal valaminek cselekvésére“
kényszeritett, hogy magának jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, amin
nem változtatna még az sem, hogy e pénz neki járt, mert hisz nem a
követelés anyagi jogtalansága, hanem érvényesitésének erőszakos módja a
fontos, lásd Döntvénytár u. f. XXVIII. 36. sz. és u. f. XXVII. 111. Hogy
pedig amit csinált, erőszak volt, az világos, mert fizikai erejét
sértőleg alkalmazta, ami szintén nem illik, mondja a Döntvénytár u. f.
XXXIV. 71. sz. Ez mind nem volt rendben, de hát elmult, vége. Olyan,
mint egy szép álom. Most már hiába is citálnának be, se a rendőrre, se a
kocsisra nem emlékszem, csak erre a kis történetre. S őszintén megvallva
nem is azért mondtam el, hogy rendőrségünket szekirozzam vele, mert
tisztelettel vagyok főkapitányunk iránt, aki nem tehet róla, hogy a
kormányok a sok politikától nem hagyják a rendőrséget nyugodtan szép
európai irányba fejlődni. Csak azért kellett elmesélni, mert egyszerre
jött a másik három történet és ez a negyedik olyan szépen illett
hozzájuk. A szives olvasó majd talán elgondolkozik egy kicsit és rájön
arra, amire mi is rájöttünk, hogy a mi nyomorult, nyugtalan, romlott
közviszonyaink okozzák, hogy nemcsak ebben a városban, de ebben az egész
országban már maholnap senkinek sem érdemes a maga mesterségének apró
szépségeit és finomságait kultiválni, mert minek tegye, mikor a feje
fölött ég a ház? Az a nyugodt bécsi és berlini rendőr nem él örök
ostromállapotban, az ráér ilyen finom, becsületes kis kunsztokat
csinálni s lassan, de biztosan nevelni kocsist és közönséget. Egészen
őszintén mondom: igazságtalanság volna a mienktől, szegénytől, ilyesmit
kivánni.




REGÉNYVÁZLAT.

Változatosság kedvéért fogadjon el tőlem a szives olvasó egy kis
regényvázlatot. Hogy miért nem lett belőle két kötetes, vastag regény,
azt maga a tárgy elárulja. Vannak regénytémák, amelyek igazán csak arra
jók, hogy a vázlatnál többre ne vigyék.

*


AZ ALAGUT-PANAMA.

– REGÉNY KÉT KÖTETBEN. –

A minap, egyikén ama szép nyári napoknak, amelyeket mostanában élvezünk,
dr Egyenes Péter országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag
felébredt a kora délelőtti órákban és bekérte a postát. A doktor ur
valami bizottságnak is tagja volt, s mint ilyen megkapta a bizottság
legközelebbi ülésére szóló meghivót és az azzal kapcsolatos
tárgysorozatot. A tárgysorozat egy pontja bizonyos megütközést keltett
benne. Ez a pont körülbelül igy hangzott:

„21. pont: X. Y. és társainak beadványa a budai Alagut átalakitása és
bérlete tárgyában“.

Dr Egyenes Péter kiugrott az ágyából, gyorsan felöltözködött és elrohant
információért. Meg akarta tudni, hogy ki az az X. Y. és társai és mi az
az Alagut átalakitása és bérbeadása. Nem kellett sokat fáradnia,
délelőtt féltizenkettőkor már mindent tudott. X. Y. és társai, mint
előre sejtette, egy ugynevezett pénzcsoport volt. Az Alagut átalakitása
és bérbeadása pedig egyike volt az utóbbi év legcsinosabb ötleteinek. A
pénzcsoport ugyanis elhatározta, hogy értékesiteni fogja a budai
Alagutat, amely ugyszólván parlagon hever a Várhegy alatt. Azért a
néhány emberért, aki ezen a lyukon megy át a zöld Budára, igazán nem
érdemes üzemben tartani ezt az intézményt, elhatározták tehát, hogy egy
gyönyörü világvárosias tervvel járulnak a fővároshoz és a kormányhoz, az
Alagutból világraszóló nevezetességet csinálnak, amely nagy mértékben
fogja idevonzani az idegent, s amely már a maga különösségénél fogva is
a kontinens világcsodái közt fog helyet foglalni. A terv az volt, hogy
az Alagutat mindkét végén befalazzák és a közlekedés elől örök időkre
elzárják. Bent, az igy előállt helyiségben ezer darab villamos
ivlámpával vakitó fényt árasztanak, a mostani két gyalogjáró helyén a
fal mellett vonuló hosszu bársony pamlagokat állitanak fel, a mostani
kocsiutat pedig 40 centiméterrel felemelvén és zöld posztóval behuzván,
baccaratasztallá alakitják át. A tervezők szerint ez lesz a világ
legnagyobb baccaratasztala, amely már ennélfogva is megérdemli az állami
és városi támogatást. Az Alagut hossza ugyanis 349 méter és 66
centiméter lévén, a bakkasztal maga 349 méter hosszu lesz, miután 66
centimétert foglal el az Alagut kapuit fedő két Rabitz-fal. Az asztal
körül 700 játékos foglalhat egyszerre helyet, ami körülbelül hetven
fővárosi kártyaklubot tesz egyszerre feleslegessé, mivel tudvalevőleg
egy közönséges klubbeli baccaratasztal mellett csak 10–12 játékos ülhet.
A pénzcsoport az Alagutnak ilyen célra való kibérléséért hajlandó
évenként 500 korona bért fizetni, s egyben megengedni, hogy a Budára
tartó gyalogosok és kocsik minden külön dijfizetés nélkül
igénybevehessék az Albrecht-utat. Ezenkivül még csak néhány kisebb
kérelme van a pénzcsoportnak a fővároshoz: a város vállalja el az
Alagutnak télen gázzal való fütését, adja a villamos áramot önköltségi
árban és szubvencionálja ezt az idegenforgalmat emelő intézményt évi
nyolcvanezer koronával.

Mikor ezt dr Egyenes Péter megtudta, felháborodott. Nem kellett sokáig
törnie a fejét, rövidesen rájött, hogy itt ismét valami panamáról van
szó. Előbb azt hitte, hogy a terv ugy sem fog keresztülmenni ama
helyeken, amelyek az ilyen ügyekben döntenek, de mikor a déli korzón
találkozott dr Kijáró, neves fővárosi ügyvéddel és pártvezérrel, s mikor
meghallotta tőle, hogy a terv nemcsak a városházán, de a kerületi
klubokban is nagy megértéssel és rokonszenvvel találkozik, kissé
megijedt. Habozás nélkül felrohant egy szerkesztőségbe és előadta
információit. A szerkesztő mereven nézett rá és megkérdezte tőle:

– Hajlandó ön lapomban akciót inditani e panama ellen?

Dr Egyenes Péter boldogan volt hajlandó és megigérte a szerkesztőnek,
hogy huszonnégy órán belül beszerzi az összes adatokat és a másnapi
számban megirja a panama történetét, kifejti a terv erkölcstelenségét és
káros voltát, szóval mint mi, lánglelkü purifikátorok, mondani szoktuk:
befütyül a disznóságnak. Miután mindezeket megigérte, hazasietett
ebédelni. Őszintén megvallva boldog volt, mert érezte, hogy igaza van.
Mégegyszer átfutotta jegyzeteit és fejcsóválva konstatálta, hogy milyen
merész, sőt milyen szemtelen ez a terv. Konstatálta, hogy az ötlet oly
szembeszökően ördögi, oly feneketlenül gaz, hogy könnyü munkája lesz
annak, aki ellene fellép és meg akarja akadályozni. E boldog tudatban
ebédelt, nyugodt lelkiismerettel.

Délután háromkor megjelent nála dr Kijáró ügyvéd és vezérférfiu és igy
szólt hozzá:

– Nézze kérem, miköze önnek ehhez az egészhez? Önnek jól megy az
irodája, önt mindenki szereti, önt senki sem bántja, önnek kedves
felesége és szép gyermeke van, ön nyugodtan él Pesten és nyáron
nyugodtan nyaral a Balaton partján, minek szerez ön ellenségeket? Mit
bánja ön az Alagutat! Semmi értelme annak, hogy mikor itt minden lépés,
ami ön körül történik, panama, akkor ön sokpanama közül kiragadjon egyet
és azt megtámadja. Ha pedig arról volna szó, hogy önnek hiányozni fog az
Alagut, ha kirándulásra megy, hát én máris kijelenthetem önnek, a
pénzcsoport részéről, hogy hajlandók vagyunk nagyobb kocsi-átalányt
bocsátani az ön és családja rendelkezésére, menjen kocsin a zöldbe.

Miután dr Egyenes Péter a kollégát kirugta és cipőjét megtörölve
visszaült iróasztalához, hogy adatait a lap számára feldolgozza, megint
csöngettek. A sógora jelent meg, aki igazgatója volt a Fővárosi Minden
Lében Banknak, mely bank arról volt hires, hogy még az éjjeli cukrozott
narancshéj-árusitást is nagyban finanszirozta Pesten.

– Nézd kérlek – mondta a sógor – hallom, hogy akadékoskodni akarsz az
Alagut-ügy körül. Nagyon jól tudod, hogy gyermektelen ember vagyok és
vagyonom a Te gyermekeidre fog szállni. Ez az Alagut-dolog egy gyönyörü
terv, amelyet a kicsinyesen gondolkozó pestiek nem értenek meg. Bezzeg
Páris, Berlin vagy London kapva-kapna az ilyen ötleten, elég baj, hogy
ott nincs e célra alkalmas Alagut. Pesten panamáról beszél ilyenkor
mindenki. Ne ülj fel nekik, nem veszed észre, hogy csak eszközül akarnak
felhasználni? Tudd meg, hogy hetvenezer koronával vagyok érdekelve a
dologban. A többit lelkiismeretedre bizom.

Dr Egyenes sógorát már nem azzal a határozottsággal rugta ki, mint
föntebb emlitett kollégáját. Lelkében még mindig lobogott az igazságos
fölháborodás tüze, de rugásában már nem volt meg az a félreismerhetetlen
lendület, mely az igazi purifikátort jellemzi. A sógor által felhozott
mellékkörülmények bizonyos bágyadtságot kölcsönöztek e mozdulatnak,
ugyannyira, hogy a sógor, aki szaktekintély rugások megitélésében, meg
is jegyezte a kapu alatt aggódva várakozó bankcsoportnak:

– Kirugott, de nem szivből.

Dr Egyenes Péter ismét visszaült asztalához és eltemetkezett papirosai
közé. Egy félóra mulva ismét csöngettek. Legjobb barátja, dr Agressziv
Arnold jelent meg szobájában. Kezet fogtak és Arnold azonnal a tárgyra
tért:

– Kedves barátom – mondta –, ugyebár tudod rólam, hogy született
ellensége vagyok minden panamának?

– Tudom, – felelt Péter.

– Tudod, ugyebár, hogy minden erőmből küzdeni szoktam a nyilvános
disznóságok ellen?

– Tudom.

– Nos – mondá székéből fölemelkedve és kiegyenesedve dr Agressziv, – azt
hallom, hogy te kellemetlenkedni akarsz az Alagut-csoportnak. Kijelentem
neked, hogy lelkiismeretesen átvizsgáltam az egész tervet és nem
találtam benne semmi olyat, ami bárkit is feljogositana e terv ellen
való állásfoglalásra. És ha _én_ mondok neked ilyet, akkor viselem is e
kijelentésemnek minden következményét.

Dr Egyenes Péter megdöbbent. Ismerte Agressziv Arnoldot és tudta róla,
hogy számos panamában kiméletlenül támadta azokat, akik a közvagyon
rovására akartak meggazdagodni. Majd barátjához fordult és ezt a kérdést
intézte hozzá:

– Ki ennek a pénzcsoportnak a jogtanácsosa?

Dr Agressziv Arnold harsányan felelt:

– Én.

Péter szomoruan bucsuzott legjobb barátjától. Fel kell jegyeznünk, hogy
ezt már nem rugta ki, csak szeliden kinyomta az ajtón. És magára maradt
gondolataival. Mikor visszaült iróasztalához, ugy érezte, hogy már nincs
meg benne az az őszinte meggyőződés, ami a gazságok ellen inditott
harcban oly fontos. Pedig bizonyos, hogy nem kenyerezték le. Csak
_beszéltek vele_. És Péter érezte, hogy minden fenyegetésnél,
pressziónál, megvesztegetési kisérletnél erősebb fegyver a panamisták
kezében az az eszköz, amit ugy hivnak, hogy: beszélni vele. Most már nem
irta oly lázasan a leleplező cikket, mint az imént. Nagy szüneteket
tartott, gondolatai el-elkalandoztak és szinte örült, amidőn a munkában
ujabb csöngetés zavarta meg. A szobaleány beeresztette az idegent. Az
idegen nem volt más, mint az az egyetemi professzor, akinél Péterünk
fiának ősszel az utolsó pótvizsgát kellett tennie.

– Csak azért jöttem – mondá a tanár ur, – mert felkerestek és megkértek,
hogy beszéljek önnel.

– Milyen ügyben?

– Abban a bizonyos Alagut-ügyben.

– És mit parancsol tőlem tanár ur?

– Meg akarom győzni arról, hogy felültették önt.

– Hogy-hogy?

– Ön naiv és tisztességes ember. Talán nem is tudja, hogy ez ellen az
Alagut-társaság ellen egy nagyszabásu zsaroló-manővert inditottak. Maguk
a közismert zsarolók, akik minden ilyen ügyben államnál, városnál meg
szokták támadni a vállalkozó pénzcsoportokat, nem mernek előbujni, mert
félnek a vállalat jogtanácsosától, a snájdig dr Agressziv Arnoldtól,
tudják róla, hogy könyörtelenül leleplezné őket. Ilyen ártatlan
emberekre van tehát szükségük, mint amilyen ön is. Önt az igazság
nevében fellovalják, ön felháborodik, beszédet mond a parlamentben, a
főváros közgyülésén, cikkeket ir a lapokba a dolog ellen és mikor
mindezt cselekszi, nem is sejti, hogy tulajdonképpen egy
zsaroló-kompánia eszközévé vált, amely az ön nevével fenyegetődzik és
amelyet végül le fognak fizetni. Akkor ön aztán itt áll az ön
felháborodásával és ha még tovább is merészkedik beszélni, egyszerüen
ráfogják önre, hogy azért lármázik, mert nem kapott. Mindezt nem azért
mondom, mert kedves fiának jövője kezembe van letéve, hanem azért, mert
jobban ismerem az életet, mint ön és meg akarom önt óvni az ilyen ügybe
való keveredéstől. Mi köze önnek az Alaguthoz? Maradjon békén és ne
törődjék a mások bajával.

Ezt az urat már se nem rugta, se nem nyomta Egyenes Péter, ezt az urat
már szép udvariasan kikisérte. Visszament iróasztalához, mégegyszer
busan végignézte adatait és jegyzeteit, elolvasta a leleplező-cikknek
elejét, amelyet már megirt, majd nagyot sóhajtott és összetépte a
kéziratot. Azzal levélpapirosdoboza után nyult, kivett belőle egy
elegáns, szürke kartonlapot és a következőket irta rá:

„Igen tisztelt Szerkesztő ur! Tegnap azt az igéretet tettem szerkesztő
urnak, hogy megszerzett információim alapján cikket irok b. lapjába az
Alagut-panamáról…“

(Itt egy kis szünetet tartott, a „panamáról“ szót kihuzta és ezt irta
helyébe „ügyről“.)

„… Alagut-ügyről, mely legközelebb kerül illetékes helyen tárgyalás alá.
Legnagyobb sajnálatomra arról kell önt értesitenem, hogy egy kliensem
ügyében haladéktalanul Bécsbe kellvén utaznom, a cikket nem irhatom meg.
Kitünő tisztelettel dr _Egyenes_ Péter“.

Ezt a levelet egy boy-jal azonnal elküldte a szerkesztőnek. Adatait és
jegyzeteit pedig beledobta a kályhába, amelyben ép a föntebb emlitett
zord nyári időre való tekintettel vigan lobogott a tüz. Felsóhajtott és
ugy érezte, hogy egy kő esett le a szivéről. Szinte boldog volt, hogy
kikerült ebből a dologból. Beszéltek vele. Elment sétálni a dunaparti
korzóra és ott azon tünődött, hogy vajjon mi különbség van ama férfiu
között, aki ingyen hallgat el, azzal szemben, aki pénzért hallgat el.
Hosszas gondolkozás után rájött, hogy a kettő közt csak egy különbség
van, s ez az, hogy az ingyen elhallgatón még nevetnek is. De dr Egyenes
Péter most már ezzel sem törődött, szivében kissé szomoru volt, órájára
nézett, konflisba ült és mint megigérte, elment feleségéért, aki dr
Agressziv Arnoldnénál volt zsuron. Többet aztán az egésszel nem is
törődött.




MODERN LEGENDA AZ IGAZSÁG BAJNOKÁRÓL,

_aki Budapesten, az Urnak 1913-ik esztendejében élt, csodálatos történet
az ő különféle viszontagságairól és különös végéről, a becsületes
emberek okulására._

Az ifju, kinek rövid történetét az alábbiakban, a legenda ezüstös
lehelletével elfátyolozva elmondandó vagyok, egy tavaszi hajnalon lépett
ki a büzös kávéházból, s az Andrássy-ut 43-ik számu háza előtt
elhatározta, hogy felcsap az igazság bajnokának. Az ifju szegény volt, s
nem volt egyebe, mint ugynevezett irótolla. Ezzel akart nekimenni ama
köz-tébolynak, romlottságnak, feneketlen korrupciónak és toronymagasságu
erkölcsi szemétnek, amelyet maga körül látott. Lépteit tehát a
Városliget felé irányozá, s kifelé sietett, Isten szabad ege alá, ahol
nem zavarja az embert semmi földi zaj, ahol közvetlenül érintkezhetik
lelke az Urral. Átszellemült arcánál fogva az ifjut már e korai órában
bolondnak tartotta a járókelők tekintélyes többsége; egy hölgy, aki
plörőzös kalapját kezében tartva igyekezett haza egy frakkos ittassal,
hátba is ütötte. Az ifju azonban nem érezte ezt, valamint ama lökéseket
sem érezte, amelyekkel munkájukba siető koránkelő panamisták illették,
mert lelke tele volt az igazság illatával, gondolatai messze, a szent
magasságokban jártak és sietett ki, a magányba, hogy kedve szerint
társalkodhassék ama szent férfiakkal, akiket a protektori szerepre
szemelt ki.

Az ifju végre meg is érkezett a végtelen mezőre, mely a városon kivül
terül el. Megállott és körülnézett. Háta mögött elhaló morajjal zugott
az ébredező bünös város, körülötte percről-percre csöndesen emelkedett a
telkek értéke, de midőn szemeit a tiszta kék tavaszi égre emelte, minden
földi komiszságot elfelejtett, s miután szándékai tiszták voltak, mint a
hó, mielőtt a városi légkörbe ér, belátott a fényes égbe és kedve
szerint társalkodhatott a szent férfiakkal. Mivel ujságiró volt,
legelőször is Szent Pálhoz emelte tekintetét, aki nemcsak a köszörüsök,
kosárfonók, fazekasok, kötélgyártók és szőnyegszövők védőszentje, hanem
az ujságiróké is. Mivel az igazság bajnokának készült, fölkereste
tekintetével a birák védőszentjét, Aranyszáju Szent János püspököt és
egyházatyát is. Nem feledkezett meg az irók és költők menyei
protektoráról, Nazianzi Szent Gergely egyházatyáról, s százötvennyolc
költemény szerzőjéről sem, sőt a magas pártfogás keresésében annyira
ment, hogy segitségül hivta még Szent Ágoston egyházatyát is, aki az
egyház ellenségéből annak leghivebb barátjává változott, s akit a
nyomdászok tisztelnek védőszentjüknek.

Miután e szenteket segitségül hivta ama purifikáló munka szempontjából,
amelyre oly hévvel készült, s miután ezek kecses mosolyából joggal
következtetett arra, hogy tisztának, s az igazság bajnokának szerepére
hivatottnak találtatott, elindult vissza a városba, mindenről megirni és
megmondani az igazat. Még a délelőtt folyamán megjelent egy közkedvelt
estilap szerkesztőségében s ihletett hangon, a jó cselekedet hevétől
áthatva cikket irt a kártyázásra alakult klubok ellen, megnevezve amaz
urak neveit, akik a szenvedélytől elvakult szerencsétlen embertársaik
kártyapénzeiből százezreket keresnek. Az estilap a délutáni órákban
megjelent, s az ifju még az esti órákban több oly vehemens pofont kapott
a klubok gavallér vezetőitől, hogy fogai egy része kihullott, arca pedig
akkorára dagadt, mint egy dinnye. Az ifju boldog mosollyal fogadta e
szenvedést, de hajnalban ismét megjelent a magányos mezőn és igy
fohászkodott a föntebb megnevezett szentekhez:

– Atyáim, nekem nem fáj az ütleg, amit az igazságért való küzdelemben
kapok, nem is ezért jöttem. De ha a fogaimat kiverik, nem tudok rágni,
ha az arcomat dinnyévé dagasztják, nem mehetek az emberek közé, részint
éhen halok, részint világ csufjává változom, – nem szolgálhatom az
igazságot. Segitsetek rajtam.

Protektorai belátták, hogy igaza van, s némi közbenjárással
kieszközölték az Urnál, hogy az igazság bajnoka minden testi fájdalommal
szemben érzéketlenné váljék, fogai, csontjai törhetetlenek, husos részei
vághatatlanok és dagadhatatlanok legyenek, hogy igy durva ütlegek,
kardvágások, pisztolylövések ne akadályozhassák meg e tisztalelkü ifjut
az igazságnak Pesten való hirdetésében. Az ifju e tudatban boldogan tért
vissza a városba, népgyülést hirdetett és hivott össze a Vigadó
nagytermébe és ott elmondta mindazt a sok rosszat, amit a sajtóról
tudott. Másnap reggel végignézte a lapokat, amelyek tudósitást közöltek
előadásáról, s azokban a legsulyosabb támadásokat olvasta szülei,
testvérei és becsülete ellen. Ez mély fájdalmat okozván neki, ismét
elment a szentekhez és igy fohászkodott hozzájuk:

– Atyáim, tegyetek érzéketlenné minden lelki fájdalom iránt, mert ember
vagyok és megőrli lelkemet e zord támadások hangja, s megtört lélekkel
hogyan legyek az igazság bajnoka?

Magas pártfogói természetesnek találták, hogy az igazságot csak
olyasvalaki hirdetheti, aki a támadások fölött áll, s rövidesen
kieszközölték számára a teljes lelki érzéketlenséget mindennemü gonosz
kritika, ráfogás és becsületsértés tekintetében. Ő boldogan látott ujból
a tisztitó munkához, otthagyta az ujságirást, állást keresett egy
bankban, s miután ott bepillantást nyert a közgazdaság üzelmeibe,
felemelte szavát a nagybankok huncutságai ellen, a szegényemberek
védelmében. Ebből kifolyólag állásából elcsapták, s miután sehol nem
fogadták be, ismét védőihez fordult, mondván:

– Atyáim, amig nekem ételre pénz kell, addig nem hirdethetem szabadon az
igazságot.

Nem kellett sokáig tanácskozniuk, a szent atyák belátták, hogy
megkönnyitik az igazság bajnokának szép munkáját, ha fölmentik őt a
gyomor gondjai alól. Kieszközölték tehát számára azt az adományt, hogyha
levegővel teleszivta a gyomrát, jóllakott. Igy nem kellett soha eladnia
meggyőződését hitvány pénzért, amelylyel a teste táplálására szükséges
élelmiszereket megszerezze. Fogta magát tehát az ifju, kiállott az
Oktogontérre és a gyermekleányok megrontóját heves beszédben megtámadta.
Az előkelő gavallér párbajra hivta őt, s a golyó a füle mellett sivitott
el. Szerencsésen megmenekülve, a párbaj szinhelyéről egyenesen ama
mezőre ment, az égre emelte a szemét és ujabb panasszal járult a magas
méltóságokhoz.

– Atyáim – mondta – ez az eset eszembe juttatta, hogy párbajban vagy
párbajon kivül egyszerüen lelőhet engem mindenki, akinek az igazság
kellemetlen. Akkor pedig igazán nem hirdethetem tovább az igazságot,
mert hogy is hirdethetem, ha meghaltam?

Ez az okoskodás oly egyszerü volt, hogy pártfogói minden tanácskozás
nélkül siettek a legfőbb Hatalomhoz, ahol kieszközölték számára a
halhatatlanságot. Most már aztán bátran állt neki az igazság bajnoka a
purifikáló munkának, buzgón támadta a gonoszokat és ahányszor a szivét
keresztüllőtték, mindannyiszor derülten mosolygott s végigmondta a
beszédet, amelyet ép mondott. Most már rettegtek tőle az emberek, az
igazság bajnoka naponta reggeltől estig mondta az igazat, de azt
tapasztalta, hogy sok ezer évig kell még hirdetnie az erkölcs igéit,
mert annyi a gazság, hogy az csudálatos. De ujabb, váratlan akadályra
bukkant. Az emberek, látva, hogy nem tudnak neki ártani semmi módon,
mert a teste és lelke érzéketlen az emberi bántásokkal szemben, látva,
hogy megél magából a puszta levegőből, egyszerüen elbujtak előle. Sehová
nem eresztették be, ha valahol szónokolni kezdett, szétszaladtak, ugy,
hogy az ifju egy szép napon azon vette magát észre, hogy az emberek
egyszerüen kiközösitették maguk közül, nem volt többé hallgatósága,
ugynevezett bojkott alatt állott és ugy érezte, hogy megakadályozzák a
munkájában, mert ugyan kinek hirdesse az igazságot, ha nincs egy
teremtett lélek sem, aki meghallgassa? Ismét el kellett tehát mennie
hatalmas pártolóihoz, akik előtt ily szavakra fakadt:

– Atyáim, egyedül maradtam. Ha meglátnak, elszaladnak előlem. Mit
tegyek?

Az atyákat majd hogy zavarba nem hozta e fogas kérdés. Mert mit ér az
igazság bajnoka, ha nincs, akivel küzdjön? De tanácskozásuk eredménnyel
járt, közbenjártak a Minden-sorsok-intézőjénél és kis vártatva
megadhatták az igazság ifju bajnokának a láthatatlanság adományát, amely
arra képesitette őt, hogy bárhol megjelenvén, mivel láthatatlan volt,
meglephette az embereket, akik többé nem szaladhattak el előle. Az ifju,
mikor visszatért a városba munkáját folytatni, azt hitte, hogy most már
semmi sem áll többé utjában. Halhatatlan, testetlen, láthatatlan volt.
El is ment olyan helyekre, ahol az emberek nagy tömegekben voltak jelen,
mint korzóra, szinházba, s ott beszélni kezdett. De az emberek
kifogyhatatlanok voltak az igazság ellen való védekezés eszközeiben.
Mikor rájöttek, hogy az ifju igy harcol köztük, egyszerüen befogták a
fülüket és ravaszul vigyorogtak egymásra, konstatálván, hogy hiába volt
minden csuda, az igazság bajnoka hiába küzködik, nem hallgatja meg
senki. Ugy, hogy ez eklatáns sikertelenséget látva az ifju ismét
megjelent a mezőn, igy beszélve:

– Atyáim, ha már eddig segitettek, ne hagyjatok cserben.

Az atyák hosszu és fáradságos munka árán eszközölték ki az ifju számára
azt, hogy ne kelljen az emberek füleinek beszélni, hanem egyenes
összeköttetést kapjon a lelkükkel, a lelkiismeretükkel, a
gondolataikkal, ugy, hogy azontul az ifju beszélt és hiába fogták be
fülüket az emberek, mégis mindenik meghallotta az igazságot, belül,
gondolatban. Többé nem zárkózhatott el előle senki. Az ifju már majdnem
boldog volt, mert ugy gondolkozott, hogy ennyi kitünő tulajdonság talán
csak mégis képesiteni fogja őt arra, hogy megjavitsa az emberiséget.
Küzdött tehát éjjel-nappal, sokáig, egészen addig, amig az utolsó
akadállyal is találkozott. Ezt igy formulázta az atyák szine előtt:

– Atyáim, most már minden rendben volna, csak két baj van még. Először
az, hogy csak amaz igaztalanságok ellen küzdhetek, amiket megtudok.
Millió gazság titokban marad előttem. Másodszor az a baj, hogy amikor
Pesten küzdök, azalatt New-Yorkban tovább gonoszkodnak az emberek.
Eszközöljétek ki tehát számomra azt, hogy mindent megtudjak és
egyszerre, egyidőben mindenütt ott lehessek és minden ember lelkével
beszélhessek.

Az atyák – már csak azért is, mert már eddig oly erősen exponálták
magukat az ifjuért – ezzel a kéréssel is a trón elé járultak. De az Ur
azt mondta nekik:

– Nem veszitek-e észre, hogyha én ennek az ifjunak a testetlensége,
halhatatlansága, a lelkekkel való közvetlen érintkezése és az igazsága
mellé még azt is megadom, hogy mindentudó és mindenütt jelenvaló legyen,
nem veszitek-e észre, hogy akkor egyszerüen egy második Jóistent
csináltam belőle?

Az atyák megvitték e választ az ifjunak.

– Akkor – mondta az ifju – hiába volt minden.

– Az Ő akarata, – felelték az atyák.

– Tehát – kérdezte az ifju – ahhoz, hogy valakiből tökéletesen áradjon
az igazság, istennek kell lenni? Az igazság bajnokának meg kell buknia,
ha csak egy gondolattal kevesebb is a hatalma, mint az Uré?

– Ugylátszik, – felelték az atyák és szeretettel terjesztették áldó
kezeiket az ifju fölé.

Az ifju szomoruan ment vissza a városba és lemondott arról, hogy az
igazság diadalmas bajnoka legyen. Visszaadta fényes kiváltságait és
ismét egyszerü emberré lett, elhallgatott. Senki nem bántotta többé.
Gyakran látom még most is, amint valami nagy igazságtalanságot hall és
nem tesz egyebet, mint hogy szomoruan csóválja a fejét. Néha sóhajt is.
De már nem küzd. Ő már tudja, mivé kellene lennie, hogy küzdhessen. Az
pedig lehetetlenség. Hát éldegél tovább, igy.




FRANCIA PEZSGŐ A CSÁRDÁBAN.

Régi papirosok közt keresgélve, egy régi kis noteszkönyvben találtam ezt
az egysoros feljegyzést: „Francia pezsgő a csárdában, evezősklubok“.
Aztán rögtön eszembe jutott az egész história. Sok évvel ezelőtt azért
irtam fel ezt a sort a kis zöld könyvbe, hogy valamikor abban a bizonyos
nagy magyar társadalmi regényben felhasználjam. De az idő mulik, a
társadalmi regénytervekből részint ujságcikkek iródnak, részint füst
lesz belőlük a kávéházban, az ember még legjobban teszi, ha az ilyen kis
tapasztalatot minden irodalmi máz nélkül irja meg, ugy, ahogy történt.
Hátha akad valaki, aki szórakozik mellette, vagy elgondolkodik rajta.

A Dunán fölfelé, Vácon is tul kódorogtunk egyszer nyáron. Dél felé
valami kocsmaféle után kellett nézni, ahol ebédelhessen a társaság.
Végre nagynehezen találtunk a parton egy csárdát. A Petőfi legrongyosabb
ütött-kopott csárdái lehettek olyanok, mint az volt, amelyet mi az éhes
fiatalság diadalorditásával üdvözöltünk. Berontunk, enni kérünk. Öt perc
mulva már kergették a csirkét a ház körül és mi lepihentünk, szemügyre
vettük a kocsma belsejét. Egyszerre csak látjuk, hogy egy polc tetejéről
rózsaszinü kupakok villognak felénk a félhomályban.

– Pezsgő!

Székre álltunk, megnéztük, valóban az volt. Lehetett vagy husz üveg
Mumm, igazi jó francia pezsgő, szépen sorjába fektetve. Nem tudtam
elképzelni, hogy mit keres a francia pezsgő ebben az ütött-kopott kis
kocsmában, amely messze esett a legközelebbi világvárostól, Váctól és
még messzibb volt a legdivatosabb erzsébetvárosi tengeri fürdőtől,
Nagymarostól. Honnan jönnek ide azok a grófok, bárók, őrnagyok,
bankigazgatók és drámairók, akiknek francia pezsgőre telik?

Elő a kocsmárost.

– Mi az ott fenn? Pezsgő?

– Az.

– Igazi, francia?

– Az.

– Hol vette?

– Pesten.

– Aztán miért nem tartja a pincében?

– Hogy lássák.

– Hát ki az ördög lássa meg ebben a rongyos csárdában? Kinek támad itt
gusztusa francia pezsgőre?

Ravaszul vigyorgott:

– Evezős urak isszák, instálom. Pestről jönnek ide fel, vékony csónakon.
Azok isszák.

Aztán beszédes lett és elmondta azt, amiért az egész esetet feljegyeztem
a noteszbe. A pesti evezősök itt ki szoktak nála kötni, fürdenek,
ebédelnek, alszanak egyet az árnyékban, aztán eveznek vissza Pestre.
Sohse ittak mást, mint fröccsöt. Azt se sokat, csak ugy ebédhez
egyet-kettőt. Egyszer azonban megtörtént, hogy két különböző
evezőscsapat kötött ki a csárda mellett egyidőben.

Az egyik „vékony csónakot“ gentry-fiuk röpitették idáig, a másikat pedig
egy olyan egylet tagjai, amely a tagfölvételnél nem helyezkedik
felekezeti alapra és éppen ezért teljesen felekezeti jellegü. Az urak
hidegen, de udvariasan köszöntötték egymást és két külön asztalhoz
telepedtek le. Aztán a kocsmáros-család kergetni kezdte a csirkét a ház
körül. Egyszerre csak elkiáltja magát a felekezeti csapat egy tagja:

– Kocsmáros! Van pezsgő?

– Biz az nincs, – mondta az öreg.

– Hát legközelebb, ha jövünk, legyen. Még pedig francia pezsgő legyen.

A másik asztalnál nagy csönd lett erre a rendelésre. Aztán ebédután
elmentek mind. A mi kocsmárosunk azonban élelmes fiu volt, valahol
hallotta, hogy a pezsgőn sokat lehet nyerni és se szó, se beszéd,
bevágtatott Pestre és ellátta magát francia pezsgővel. Mikor mi arra
jártunk, körülbelül a következőképpen állott a dolog.

Ha _egy_ evezőcsapat jött, az fröccsöt ivott, akár gentry-csapat volt,
akár asszimilált csapat. De azokon a napokon, amikor a két csapat
véletlenül egyidőben került a kocsmába, _mind a kettő pezsgőt ivott_.
Utóbb fejlődött a dolog, mert amikor hire ment, hogy a rongyos csárdában
francia pezsgőt kapni, akkor nemcsak az egymástól felekezetben különböző
csapatok találkozásakor, hanem minden olyan esetben fogyott a pezsgő,
amikor két különböző egylet ebédelt a csárdában. Ugy, hogy a kocsmáros
végül valóságos szakemberré vált az evezőssport terén, mert meg tudta
egymástól különböztetni az egyenruhákat és ha két különböző ruhát
látott, szó nélkül pezsgőt állitott mind a két társaság elé. Ezek meg
egészen természetesnek találták, hogy ilyenkor ki kell vágni a rezet. És
itták a francia pezsgőt. Ezért volt a polcon husz üveg Mumm. A kocsmáros
abból élt, amiből Pesten már nem egy vállalkozó gazdagodott meg: a
fővárost alkotó két, egymástól fajilag különböző társadalmi osztály
nyilvános versengéséből.

Azzal tettem vissza a noteszt a régi papirosok közé, hogy az a másfél
évtized, amely a beirás óta eltelt, bizony megváltoztatta a viszonyokat.
Különös dolog, de ennek a kis históriának már régies illata van. Olyan,
mintha negyven évvel ezelőtt történt volna. Hol vannak ma ezek a vidám
urasági versenyek? Ma, a tönkrement zsidó földbirtokosok és az okosan
müködő gentry bőrziánerek korában valóságos levendulaszaga van ennek a
könyvbepréselt régi emléknek. Felekezeti párbajheccek, báli
cigányafférek, dacból való pezsgőzések, hol vagytok? Nem lepődném meg,
ha azt hallanám, hogy a rongyos kis csárdában most már csak akkor fogy a
pezsgő, ha _egy_ csapat ebédel ott. És hogy hamar az asztal alá dugják,
ha bejön a kontracsapat, mert nem sportszerü dolog alkoholt szivni,
mikor sportol az ember. A felekezeti romantika valahogy elmult tőlünk és
azt hiszem, hogy kár érte, mert ez mindenesetre szebb és kedvesebb volt,
mint ez a mostani nyugodt állapot, amikor nem pezsgődurrogással, zamatos
pofonokkal, zártkörü bálokkal, cigánnyal és hasonló vidám jókkal folyik
a verseny, hanem minden játszma készpénzbe, állásba, földbirtokba és
hasonló szomoru jókba megy.




A RONGYÓDI BARACKOK.

Fejezet egy társadalmi regényből, mely nem fog megiródni.

Görbe Géza gyalogszerrel sétált haza az állomásról. Nagyon meleg volt,
tehát Géza bácsi törölgette a homlokáról az izzadságot s ugyanakkor egy
szürke selyemnapernyőt tartott a feje fölé. Ahogy a dülőut mellett
szerénykedő kis gyalogösvényen baktatott, boldogsággal töltötte el az a
tudat, hogy mindez a sok föld, ami körülötte elterül, az övé. A
gyümölcsöshöz ért és megállott. Szétnézett. A barackfák ágai a földig
hajoltak, ugy tele voltak barackkal. Géza bácsi rámosolygott a
barackerdőre, mert ez volt a büszkesége. Birtokát szerette volna azokon
a kis cimkéken, amelyeket terményeire ragasztott, „rongyódi
mintabarackászat“-nak nevezni, de a szó oly különös volt, hogy félt
tőle. Titokban azonban barackászatnak nevezte az egészet és semmivel nem
foglalkozott oly szivesen, mint a barackjaival. Géza bácsi a
sárgabarackra specializálta magát, exportált barackot Bécsbe, Drezdába
és Berlinbe, s amit nem exportált, abból a fák mögött fehérlő kis házban
főzték a hires rongyódi barackpálinkát, amely két tulajdonságáról volt
nevezetes: először olyan volt, mint a legjobb francia konyak, másodszor
pedig Géza bácsi bele tudta adni a kajszinbaracknak a jellegzetes izét,
még pedig oly alaposan, hogy az évek multán is benne maradt a
pálinkában. Ugyanebben a kis házban csinálták a hires rongyódi
barack-befőttet, s a melléképületben, mely büszkén viselte kapuja fölött
aranybetükből e felirást: „Lekvárda“, készült a nevezetes rongyódi
baracklekvár, amelynek a java kis kenőcsös-tégelyekben Londonban ment,
nagyrésze azonban a hazában maradt és a Kárpátokból az Adriáig minden
palacsintából kibugygyant, ha az ember életlen késsel kisérletezett a
palacsinta körül. Legbüszkébb Géza bátyánk erre a lekvárra volt, amelyet
szeretett a folyékony aranyhoz vagy a sötétsárga virágmézhez
hasonlitani, nem minden jog nélkül, mert a rongyódi baracklekvár pont
olyan fényesen, gusztusosan és átlátszóan aranysárga volt, mint az
ugynevezett sárga vazelin, amit a tudatlan gyermekek ugy szeretnek
kenyérre kenni.

Géza bácsi az állomásról jött, ahol az állomásfőnökkel diskurált a
Désy-pörről. Egyikük sem volt ellenzéki ember, mindketten állandóan a
kormányra szavaztak. Géza bácsi azért, mert ez jót tett a
barackászatnak, a főnök ur pedig azért, mert minek szavazzon ő a kormány
ellen. Mondom, Géza bácsi az állomásról jött és megállván a
barackfáknál, szétnézett. Nem azért nézett szét, mintha látni akart
volna valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nagy bajban volt.

Tudniillik közeledett az állomásfőnök nevenapja és Géza bácsi az idén
igazán nem tudta, hogy hogyan viselkedjék. A dolog ugy áll, hogy a
gyümölcsérés ideje Magyarországon pontosan összeesik a vaggonhiány
idejével és ha ilyenkor még a személyszállitó Pullmann-kocsikat is
megrakná a máv. gyümölcscsel, akkor se tudná elszállitani azt a sok
gyümölcsöt, amit helyben a közönség nem tud elfogyasztani. Már pedig a
gyümölcs nem ismer tréfát: ha azonnal el nem szállitják, dühbe jön,
foltokat kap és ugy elrothad, mint a pinty. És a barack azok közé a
gyümölcsök közé tartozik, amelyek a legszigorubbak ilyenkor. Az alma, a
körte, ezek szelid és lojális gyümölcsök, amelyek kormánypárti
türelemmel alkalmazkodnak a magyar vasutviszonyokhoz. De a sárga barack
csökönyösen megmaradt ellenzéki gyümölcsnek, az nem paktált le, az
megköveteli a rendes, földmivelő-országhoz illő vasuti politikát, az
obstruál, mert ha nem kap vaggont, megkásásodik és bizonyos kárörömmel
poshad meg. Ilyenkor százával guggolnak a gyerekek az ut szélén
Rongyódon és törik két kő között a barackmagot ugy, hogy a messziről
jövő utas e kis kövek csattogását hallva, azt hihetné, hogy kőtörők
dolgoznak és javitják az országutat, de az utas nem ily ostoba, mert
ismeri a viszonyokat és ha Rongyód felé ballagtában hallja ezt a
kopogást, mélyen sóhajtva szól: „megint nem kapott elég vaggont a
nagyságos ur“.

A barackok sorsa tehát Rongyódon az állomásfőnöktől függött. Nem azért,
mert annak adott vaggont, akinek akart. Ha ez igy lett volna, akkor egy
szem barack se rothadt volna el Géza bácsinál soha, mert akkor
vaggonhiány esetén a lekvárda dolgozott volna kettős hévvel és lekvár,
befőtt, barackpálinka és barackkonyak lett volna a barackból. De a baj
az volt, hogy a főnök a vaggont mindig megigérte, biztosra és
rendszerint csak az utolsó percben sült ki, hogy nincs más kocsi, mint
két petróleumtartály, ebben pedig nem lehet barackot szállitani, mert
tudvalevőleg barackszagot kapna a petróleum ettől az eljárástól. Ezért
függött a barackok sorsa Rongyódon az állomásfőnöktől, s ezért
választotta ki a főnök a keresztségben kapott három neve közül azt,
amelyik a naptárban legközelebb volt a barackérés idejéhez. Szóval,
összeesvén igy Rongyódon ez a három időpont: barackérés, vaggonhiány és
állomásfőnöki névnap, Géza bácsi szétnézett, mint mondám, nem azért,
mert látni akart valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nem mert
kedveskedni az állomásfőnöknek a nevenapja alkalmából. A többi rongyódi
baracktermelők tegnap a kaszinóban kórusban kiabálták, hogy: „éljen a
független magyar biróság, éljen Désy, éljen Vázsonyi, le a panamával!“
Ez alatt pedig azt értették, hogy az idén nem fog minden vaggont Géza
bácsi megkapni. „Résen leszünk“, – irta volna a Rongyód és Vidéke, ha
tavaly meg nem szünt volna.

A rongyódi állomásfőnök ugyanis uszott a gyümölcsben. Aki a gyümölcseit
látta, joggal hihette volna őt Magyarország egyik legnagyobb
gyümölcstermelőjének, holott birtoka, amely az állomási épület mellett
terült el, tizenhat négyszögölre rugott, s a legjobb gazdálkodás mellett
sem termett rajta egyéb, mint két kis gömbölyü akácfa, három stanicli
mák és egy elég jókarban levő kutyaház, mint gazdasági épület, egy ebre
berendezve. Ellenben akkora barackjai voltak, mint a sárgadinnye, akkora
almái, mint a görögdinnye és akkora dinnyéi, mint a söröshordó. Ami szép
és nagy Rongyódon termett, az az állomásfőnöké volt. Egyszer egy
gyümölcstermelőnek ikrei születtek s első gondolata az volt, hogy az
egyiket az állomásfőnöknek adja. De mindennél fontosabb volt a névnap.
Ez volt Rongyódon a nemzeti ünnep, ez volt a Szent István, ez volt a
karácsony, husvét, az ujév, a március tizenöt. Főnök ur nevenapja körül
csoportosultak az év többi napjai. És Géza bácsinak az volt az erőssége,
hogy az összes gazdák közül ő tudta legjobban megbecsülni ezt a napot.
Főnök ur e napon kapott tőle aranyórát lánccal. Főnöknéni e napon kapott
Géza bácsi unokáitól bokrétát és benne egy szép brosstüt gyémánttal.
Vaggonról soha szó nem esett, a névnapon csak köztiszteletről és
személyes rokonszenvről folyt a beszéd. És most baj volt, mert
közeledett a névnap és a levegő tele volt panamával. Az állomásfőnök
kijelentette Géza bácsinak, hogy ezidén mellőzni kivánja a rendes
névnapi üdvözlést, mert mint a Désy-pörből kitünik, nincs a hazának oly
kicsiny községe, amelynek magánügyei egyszer az ország szine elé ne
hurcoltatnának. Ki hitte volna – körülbelül ezek voltak a főnök ur
szavai –, hogy valaha nemcsak az ország, hanem a müvelt külföld lapjai
is meg fogják pontosan számlálni, hogy hány szobában lakik a zalatnai
bányakapitány; ki hitte volna, hogy a kicsiny és szerény
államtisztviselői háztartás a maga kis ablakaival, egy méter nyolcvanöt
centiméter magas ajtóival, ugynevezett diszkertjével és huszonhárom
lépcsőjével, minden kispolgári titkával és csöndes életecskéjével
kicipeltetik a világ nyilvánossága elé, ahol mindenki belenéz,
beleszagol, hozzányul és belepiszkál; ki hitte volna, hogy egy nyári
délután öt és hat közt, egész Európa egy zalatnai viskó ablakán bámul be
és még a csirkecsontokat is megszámlálja bányakapitány ur tányérján?

Körülbelül ezek voltak főnök ur szavai, mikor mély sóhajjal, de
határozottan kérte az ezidei névnapi ünnepségeknek és azok minden
konzekvenciájának mellőzését. „Tudja isten – igy végezte beszédjét főnök
ur – tudja isten, mikor kaparnak bennünket elő Pesten valami véletlenből
kifolyólag és akkor köszönöm szépen. Majd hozzátette: „Nem, nem, az idén
nem bánom, lesz, ahogy lesz, mindenki aránylagosan és sorrendben kap
vaggont és nem hagyom magamat lepiszkolni“.

Szóval baj volt. Berlinben az idén hiányzani fog a rongyódi barack,
istenem, hát több lesz a lekvár meg a pálinka. A télen duzzadtabb lesz a
palacsinta a Kárpátoktól az Adriáig. De főnök ur nem hagyja lepiszkolni
magát. Géza bácsi rosszul jár, de hát mit csináljon az ember egy olyan
országban, amelynek ipara nincs, ellenben elég vasuti kocsija sincs,
amely a föld terményeit a kereskedőhöz szállitsa? Rongyód talaja és
klimája különösen kedvez a baracknak. De a többi baracktermelők még
annyi vaggont se kaptak, mint Géza bácsi. Mert Géza bácsi volt a
legbefolyásosabb. Mi marad most hátra? Géza bácsinak vannak Pesten
barátai és rokonai, Géza bácsi akciót indit, hogy épittessen az állam
annyi vaggont, amennyi kell. Nézze meg az ember. Fizetem a sok drága
adót és még az se legyen meg, hogy drága pénzért elszállitsák a
gyümölcsömet? Nézze meg az ember. Rendeljenek annyi vaggont, amennyi
kell. Akkor aztán nem kell drukkolni, hogy a nyakamon rothad-e a
gyümölcs, vagy sem. Igaz is. Miért én és miért nem mindenki? Disznóság.
Igaza volna a Rongyód és Vidékének, ha meg nem szünt volna. Eleget
szégyeltem eddig is, egész évben kazsulirozni az állomásfőnöknek egypár
rongyos vaggon miatt, ami jár nekem, mint egy földmivelő állam
polgárának. Nézze meg az ember. Legyen igazság.

Ezek viszont Géza bácsi szavai voltak, amelyeket a szürke selyemnapernyő
alatt, homlokát törülgetve, gondolt el. Ő a Désy-pörben nem volt az
ellenzék álláspontján, de az állomásfőnöknek igaza van. Ki tudja, mikor
állitják oda Pesten a biró elé, ahová csak belépő jeggyel mehet be a
közönség, de Géza bácsi ugy gondolta, hogy neki is igaza volt a multban,
mert olyan országban termeszt barackot, ahol névnap nélkül nem
szállitják el a gyümölcsöt.

– Mi ez? – kérdezte magában Géza bácsi, amikor ujra elindult kastélya
felé. – Mi ez? Rongyódra is elhatolt volna egy csöpp abból a
dezinficiáló anyagból, ami egy ily pör nyomán terem? Mi ez? Az egész
országban, mindenütt volna egy-két ilyen megijedt, vagy jobbik eszét,
szivét előkaparászó ember, mint főnök ur? Mi ez? Mindenütt volnának
emberek, olyanok, mint én, akik rájönnek, hogy főnök ur névnapjával
mégse lehet örök időkig elvurstlizni, hanem több vaggont kell kicsikarni
az államtól? Mi ez? Csak nem jobb idők kezdete, csak nem a rend
uralmának ugynevezett előszele?

– Ez ugy van – mondá Géza bácsi, mikor kastélyához ért és kutyái vidám
ugatását meghallotta –, hogy _egy_ ilyen pörtől még nem tisztul meg
végleg az egész ország, de legalább százezerre teszem ama kicsiny és az
enyémhez hasonló panamák számát, amik mostanában hirtelen megszüntek a
pör hatása alatt. És nagyon sokan fogunk az idén lekvárt főzni. De ha
már annyian leszünk, akik panamahiány miatt lekvárt kénytelenek főzni,
hogy nagyon sokan leszünk, akkor az állam rendel sok uj vaggont és többé
nem lesz szükség a panamára.

Majd mikor a hüvös lépcsőházban ment fölfelé, hozzátette:

– És ez még mindig csak a barack terén lesz. És hány más, hány millió
más dolog tisztul, jön rendbe, hány millió más munka lesz értékesebb,
jobb, szebb…

– Nos? – kérdezte a felesége. – Elérték a céljukat a kaszinóban azzal az
ellenzéki orditozásukkal? Nem kapunk az idén vaggont!

– Lekvárt fogunk főzni, – mondta Géza bácsi komolyan. – Ne légy oly
kicsinyes, Erzsébet, ne légy oly kicsinyes, lekvárt fogunk főzni. Lesz,
ahogy lesz, de végül mégis csak lesz rend ebben az országban.

És ünnepélyesen tekintett ki az ablakon, a messzeségbe, a napfényben
görnyedező barackfák felé.




MODERN NÉPBALLADA.

Vacsora után egy urral beszéltem, aki felháborodva mesélte, hogy mi
történt a köruton. Ahogy este hétkor nagyban nyüzsögnek az emberek a
gyalogjárón, egyszerre csak kiöntenek valamit egy ablakból. Talán egy
pohár vizet. A lötty egy polgári külsejü urat ért. Megállt, levette a
kalapját, megtörölte és fölnézett. Többen azt mondták: „gyerünk be a
házmesterhez, az megmondja, föl kell jelenteni“. A lelöttyentett ur
azonban megvetőleg intett a kezével, mintha azt mondaná: „ugyan kérem,
örülök, hogy nem egy vasaló esett a fejemre“ – és eltünt a tömegben,
anélkül, hogy elégtételt vett vagy boszut állt volna. Az ur, aki ezt
elbeszélte, nagyon fel volt háborodva, azt mondta, hogy a pesti polgárt
ugy agyonkinozza az élet, hogy már semmi önérzet nincs benne, azt
mondta, hogy ez szimbolum, s azt jelenti, hogy: a pesti polgárral
mindent lehet csinálni, ennél türelmesebb mártir nincs az egész világon.

Gondoltam: nem rossz, sőt érdekes, egyszer már lehetne irni arról, hogy
mi mindent tür el Pesten az ember. Aztán hazamentem és éjszaka régi
verseket olvastam. Egyszerre csak azt olvasom Buga Jakab énekében, amely
a XVII. század utolsó negyedében kelt, hogy:

  Az farkasbőrömnek lekopott az szőre,
  Pókháló palackom az szegen bélepte;
  Nyargalódzik rajtam az tetvek serege,
  Mert szurkos az ingem: nincs ki fehéritse.

Olvasom, mondom magamban: ejnye, ma már nincs, aki ilyen keményen,
szivbemarkolóan és mégis félvállról tudná megverselni az anyagi
nyomoruságot. A vége meg még szebb:

  … már az anyja! mint élhetek: élek,
  Kivetem hasamat az szép verőfénynek;
  Csak ugy dohányozok az midőn éhezek,
  Igy én is másokkal szépen eltőngődök.

Olvasom ezt is, mondom magamban: ha ma élne az, aki ezt irta, akkor nem
sokat kellene törnünk a fejünket azon, hogy hogyan ecseteljük, rajzoljuk
meg a magyar utókor számára a mai lomha, szomoru, indolens, a
nyomoruságába belefásult pesti kávéházi állatot, – megirná ezt négy
sorban, aki a koplaló, meggyötört kurucot ilyen szépen tette el nekünk.

És igy jutott megint eszembe az a szegény lelöttyentett Buga Jakab, aki
a köruton megtörülközött és tovább ment. Bizonyos, hogy az ő
farkasbőrének is lekopott a szőre, s valószinü, hogy rajta is
nyargalódznak, ha nem is azok a madarak, amikről Buga Jakab szól, hát
egyéb hü állatok. Azok, amelyekről egy kedves piktor a minap ezt mondta:
„Képzeljétek, el kellett adnom a kutyámat, a macskámat, a háziur nem
enged mást tartani, csak poloskát“. Eszembe jutott ez a szegény,
türelmes, ismeretlen férfiu s az ő esete a keserü népköltészet
hangulatával vegyitve azt az ideát adta, hogy kellene hamarjában irni
egy modern pesti népballadát, a mai élet alakjaival, a mai ujságok
hangján. Hátha valamikor elolvassa valaki és megsajnál bennünket
legalább ugy, ahogy mi sajnáljuk kétszázharminc év ködén keresztül a jó
Buga Jakabot.

Ime a rögtönzött vázlat, akinek tetszik, versbe szedheti:


ELSŐ STRÓFA.

Az ablakból kihajol egy kormánypárti képviselő, befolyásos ember, tréfás
férfiu. A kezében poharat tart. A pohárban, mondjuk, viz van. Leönti az
utcára, fejen találja vele a rendőrt. Fogja magát a rendőr, bemegy a
kapu alá, megnézi a táblán, hogy ki lakik ottan, meglátja a képviselő
nevét, letörüli a sisakját és kimegy, azt mondván hangosan:

– Esik az eső.

Miért?

Mert már megunta az utcán való fagyoskodást, régi derék rendőr,
szeretné, ha áttennék a detektivosztályba polgári ruhás rendőrnek, ugyis
elmegy jövő kedden Kijáry képviselőhöz, minek vesszen össze ép most a
kormánypárttal, odahaza nyolc gyerek van és csak hatnak jut leves. Esik
az eső.


MÁSODIK STRÓFA.

Látja ezt a kormánypárti képviselő, szalad a vizvezetékhez és ujra
megtölti a poharat. Vár, vár, amig arra megy egy főkapitány. Fogja
magát, lötty, ezt is leönti. A főkapitány leveszi cilinderét, megtörli
szép hosszu, szőke szakállát, s arcán kaján rendőrfőnöki mosollyal belép
a kapu alá, a lakók táblájához, s mondhatatlan kéjjel gondol arra, mint
fogja megidéztetni, megbüntetni, négyfelé vágatni és elégettetni a
lelöttyentőt. Meglátja a nevet, kijön a kapun és azt mondja:

– Ez az eső csak nem akar elállni.

Miért?

Mert ha a klubban egyetlen ember elkezd zavarogni, hogy a főkapitány
igy, meg a főkapitány ugy, akkor előjön a sarokból az a huszonhárom, aki
főkapitány szeretne lenni és akkor már huszonnégy tagból áll a
főkapitány-ellenes párt és huszonnégyen fognak gunyos megjegyzéseket
tenni a miniszterelnöknek a legközelebbi tüntetésnél, amikor nem sikerül
egészen szétverni a tömeget. És a legelső alkalommal, amikor a párt
bomlani kezd és a szájasoknak be kell tömni a száját, a miniszterelnök
azt mondja: „a főkapitány ugyis népszerütlen, gyere pajtás, ülj be a
helyére, ne izélj“. Ezért van igaza elvben minden főkapitánynak, amikor
azon az állásponton van, hogy ez az eső csak nem akar elállni.


HARMADIK STRÓFA.

Látja ezt a vidám képviselő és ujra vizért rohan, majd ujra lesbeáll az
ablaknál. Egyszerre csak arra jön a városi férfiu, nem tudom:
alpolgármester-e, vagy csak tanácsnok, elég az hozzá, hogy nem
kinevezett kormányközeg, hanem a nép választott tisztviselője. „Kiváncsi
vagyok“ – szól a képviselő – és nyakonönti. A város ura felnéz, bemegy a
kapu alá, majd kijön és ezt mormogja:

– Pedig mondta a feleségem, hogy vigyek esernyőt.

Miért?

Mert ki ül a választott tisztviselő nyakán? A kerületi bankdirektor,
mint klikkvezér. Ez szavaz és szavaztat rá. Kinek a hordárja, a
kutyamosója, a fia, a vőlegénye, a tejtestvére a kerületi bankvezér,
mint klikkdirektor? A kormánynak. Miért? Mert különben tiz kerület közül
kilencben fütyülne rá a községi választó. Kivel kell tehát jóban lenni a
választott, szabad, független tisztviselőnek? A bankklikkel, mint
vezérdirektorral, s ennek tejtestvérével, a mindenkori kormánnyal.
Csuda-e, ha eszébe jut az az áldott, gondos feleség, aki azt mondta,
hogy vigyen esernyőt?


NEGYEDIK STRÓFA.

„Ejnye – mondja fenn a képviselő –, most egy tábornok jön“. Vizért
szalad és leönti őt, mert már elbizakodott és kiváncsi, meddig
feszitheti a hurt. A tábornok összeráncolja szemöldökét, becsörtet a
kapu alá, majd joviálisan kicsörtet, mondván:

– Ezer bomba és kartács, csöpög az eresz.

Miért?

Mert minden jó a karriérnek, csak az nem, hogy az ember affért csináljon
a kormánypárti képviselővel, amikor ujabb százmilliókat kértek a
hadsereg céljaira és minden tábornok kedves az udvarnál, csak az nem,
aki bármily apróságból kifolyóan is, de hangulatot teremt a hadügyi
kiadások sima megszavazása ellen.

Ezért csöpög az eresz.


ÖTÖDIK STRÓFA.

Ujabb adagért rohan képviselőnk, mert jönni látja a hatalmas milliomost,
a mindenkitől független tőkést, bankvezért, akinek otthon száz milliója
van a nachtkasznijában és aki előtt földig görnyednek a miniszterek.
Lötty, leönti. Gazdagunk gunyosan mosolyog, mintha mondaná: „na te is
jól kiválasztottad azt, akivel ilyen tréfát lehet üzni“ – és befordul a
kapuba. Aztán kifordul és igy szól:

– Zuhog.

Miért?

Mert már méltóságos ur, de szeretne kegyelmes ur lenni, mert már nemes,
de szeretne a báróság átugrásával gróf lenni, mert udvari tanácsos, de
szeretne belső és titkos lenni, mert van egy-két fia, akinek politikai
karriert szánt, mert mindent eltür, csak azt nem, hogy valaki félrehuzza
a száját, ha meglátja a klubban. Tehát zuhog.


HATODIK STRÓFA.

Képviselőnk sokáig vár az ujabb lével, de ezuttal kifizeti magát a
várakozás, mert nemes vad közeleg. „Végre egy ember“ – mondja boldogan
–, „aki botrányt fog csinálni!“ Tudniillik a vad ellenzéki vezér jön
arra, szemei vadul forognak, lába alatt döng a föld, szájaszéléből vér
csurog. Püff, leönti ezt is. A vad vezér tigrisként ugrik a kapu alá.
Majd tigrisként ugrik is ki a kapu alól és távozik e szavakkal:

– Olvad a hó.

Mert a vad vezér el van adósodva. Hol van eladósodva a vad vezér? A
kormány bankjánál. A pénzt ugyan nem attól kapta, hanem Hersch
Geizigtől, az uzsorástól és a kormány csak utóbb vásárolta meg a
váltókat. Ezt lehet majd konstatálni, ha valami rágalmazó egyszer
felhozza. De mégse kell ugrálni, mert Hersch Geizig csak azért adott,
mert tudta, hogy a kormány meg fogja vásárolni a váltót, és a vad vezér
is tudta, hogy Hersch Geizig csak azért kapott pénzt a banktól, mert
megmondta, hogy a vad vezérnek kell. Igen meleg volt a déli órákban,
határozottan olvad a házak tetején a hó.


HETEDIK STRÓFA.

Képviselőnk a büszkeségtől aklakában már kétakkorára dagadt, mint
amekkora az első pohár viznél volt. Keblét duzzasztja a felemelő tudat,
hogy minden földi hatalom fél tőle. De lelke mélyén ott settenkedik a
rémület, hogy talán mégis akad e hazában valaki, aki tőle, a
kormánypárti befolyásostól sem fél. Egyszerre elsáppad. Térdei
megremegnek. Kezében reszket a pohár viz. Ugy érzi, elérkezett az ő
megsemmisülésének órája is, mert jön, jön az, aki nálánál is nagyobb,
hatalmasabb, – jön a miniszterelnök. Fényes, uj cilinderben jön,
hetykén, büszkén. A képviselő szeme előtt elsötétül a világ. Halántéka
lázasan lüktet. És valami vad kajánság, valami veszély-kereső vakmerőség
arra ösztönzi, hogy lelöttyentse a miniszterelnököt is. Le is löttyenti.
Kormányfőnknek egy arcizma sem rándul meg. Ridegen, hideg boszuállásra
készen lépdel be a kapu alá, megtudandó, ki volt a vakmerő. Majd kijön,
tovább sétál, miközben ezt suttogja:

– Ugy kell nekem, miért járok cilinderben gyalog.

Miért?

Mert ha van valaki a világon, aki retteg egy befolyásos kormánypárti
képviselőtől, akkor a miniszterelnök az. Ezt nem is kell magyarázni.
Kormányfőnk egyebet is türt volna, mert a „kilépek“ szócskára gondol. De
igaza van, ugy kell neki, miért jár cilinderben gyalog.

Eddig van a ballada. Nem oly férfiasan tömör jellemzése a bus emberi
nyomornak, mint a kuruc ének. De talán valószinü magyarázata ama férfiu
esetének, akit a köruton leöntöttek és aki olyan okos volt, hogy még
csak nem is tudakolta meg, ki öntötte le. Ebben a szép esztendejében
hazánk e gyönyörü századának talán még neki kellett volna bocsánatot
kérnie. De nagybölcsen tovább ment. Igy ő is másokkal szépen eltöngődik.




KARÁCSONY ELŐTT.

Hajnali három óra. Az egész tájon már minden ház sötét, csak a 38/b.
alatt világit még két ablak a negyedik emeleten. Átlagos F. Soma
lakásában. A szobában nagy asztal, tele papirossal. Óriási füst. Az
asztalon teacsésze, sárga cukormaradékkal és egy szivarvéggel a fenekén.
Soma fölkel az asztaltól, nagyot nyujtózik, aztán rendbe rakja a
papirosait. Vélnéd, egy drámairó fejezte be e pillanatban ötfelvonásos
szinmüvét, amelyen két év óta dolgozik. Soma cigarettára gyujt és halkan
átszól a másik szobába:

– Mamus, alszol?

Egy hang belülről:

– Már megint micsoda kérdések ezek. Orditva kérdezed, hogy alszom-e.
Mondd őszintén, hogy ébredjek fel és menjek ki.

Soma:

– Ébredj fel és gyere ki!

Most kis szünet következik, mely alatt Soma fel-alá jár, a jól végzett
nagy munka tudatában nyugodt, kissé mosolygó arccal. Mamus megjelenik az
ajtóban, slafrokban. A szemét bántja a fény. Soma odalép és enyhe
közönnyel arcon csókolja. Mamus megszólal:

– Kész vagy?

– Igen.

– Minden megvan?

– Minden, csak le kell irni. Ülj le, mamus, az asztalhoz és ird, majd én
diktálom. És ha valamivel más terved van, mondd meg.

– Pfuj – mondja mamus álmosan – milyen piszkot csináltál itt az
asztalon. Mindenütt hamu, gyufa, cigarettavég.

Azzal leül. Soma előveszi rendbeszedett iratait, jegyzeteit, mondván:

– Ne brekegj, mamus. A forgalom még soha olyan jól nem sikerült, mint az
idén. Azt hiszem, hasznos és olcsó karácsonyunk lesz. Vegyél egy darab
papirt meg egy tollat. Nem azt, az el van törve. Azt a másikat. Ird:
„doktor bácsinak karácsonyi ajándék egy skatulya Upman-szivar“.

Mamus:

– Hogyhogy?

– Steinerék akarnak nekünk karácsonyra valamit adni, mert félnek, hogy
az öcsém elcsapja az irógéposztályból Steiner Magdát, mert nem jár be
rendesen. Steiner megkérdezte, mit akarok karácsonyra, hogy olyasmit ne
vegyen, ami már van. Gondolkozási időt kértem. Elszaladtam doktor
bácsihoz, aki Ilonka fülét psriccelte két hétig és akinek muszáj valamit
adnunk. Gondoltam, majd olyat kérek Steinertől, amit mindjárt tovább
adhatok doktor bácsinak…

– De hiszen doktor bácsinak nem szabad szivaroznia a meszesedés miatt.

– Várd meg a végét. Mondom, elszaladtam doktor bácsihoz és ő azt mondta,
majd este telefonál. Addig megkérdezte Spónicer doktort, aki
konziliumokra szokta őt hivni, hogy mit akar karácsonyra. Spónicer azt
mondta: „Küldjön egy skatulya Upman-szivart, mert a háziuramnak azt
akarom adni karácsonyra, betapasztatta a kályhámat, illik valamit adnom
neki és azért adok neki szivart, mert ő ugyan nem sziv, de a veje
szivart kért tőle, mert a vejénél vendégek vannak Szilveszterkor és
azoknak kell valami jó szivar“.

– Ez a Mádai?

– Igen.

– És a veje a Linczer Dudi?

– Igen.

– Hiszen mink is oda vagyunk hiva Szilveszterre!

– Tudom. Ott vissza fogom lopni a szivart, amint meglátom. Hiszen
mondtam, hogy hasznos karácsony lesz az idén. De ne komplikáljuk a
dolgot, mert ebből az egészből mireánk csak az tartozik és csak ennyit
is irj fel: „doktor bácsinak egy skatulya Upman-szivar, kapjuk
Steineréktől“.

Szünet. Mamus ir. Aztán ismét megszólal Soma:

– Ird tovább: „Hermin néninek francia kisasszony utján otkolon, szájviz,
szappan, kávélikőr és szalmiákcukor“.

– Ez mind?

– Mind, mind. De ne zavarj, mert akkor nem igazodom el. Ezt kapjuk
doktor bácsitól. Doktor bácsi kapja gyógyszerésztől, ahová a pacienseit
kényszeriti. A gyógyszerész minden évben küld doktor bácsinak otkolont,
szájvizet, szappant, kávélikőrt, szalmiákcukrot és egy skatulya
Upman-szivart.

– Upman-szivart? Hát akkor miért adjuk mi neki a Steinerék
Upman-szivarját?

– Mamus, ne konfundálj. Steiner Magda leirta irógépen doktor bácsi
felolvasását az orvosegyesületben és ezért nem fogadott el tőle pénzt.
Doktor bácsi megkérdezte Magdát, hogy mit akar karácsonyra. Magda
megkérdezte az apját, hogy mit akar. Azt mondtam neked, hogy én
Steinertől Upman-szivart kértem doktor bácsinak. Erre Steiner azt mondta
a lányának: „Kérj tőle egy skatulya Upmant“. Erre, mikor Magda egy
skatulya Upmant kért doktor bácsitól, doktor bácsi a markába röhögött,
mert ő inditotta el nálam ezt az egész szivar-dolgot, ő már tudta, hogy
az Upman Magdán keresztül Steinerhez megy és Steinertől hozzám, hát
azért kért mindjárt tőlem Upmant, mert tudta, hogy igy visszakapja a
szivarját és adhat tovább Spónicernek.

– Nem adhatta volna Spónicernek mindjárt, ugy, ahogy a gyógyszerésztől
kapta?

– Nem. Mert Magdának kellett valamit adnia az irógépelésért. Igy Magda
is kap és Spónicer is kap. De ne zavarj, mamus, mert én ezt már
kidolgoztam és most összekavarodik a fejemben, ha mindig kérdezel. Hol
hagytuk el?

– Hermin néni…

– Igen, Hermin néni. Hát doktor bácsi nekünk adja az otkolont,
szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot, azért adja nekünk,
mert ezzel biztositani akarta azt, hogy én az Upmant elkérem Steinertől
s ezáltal visszajuttatom neki. Hogy az egész terv fel ne forduljon,
kedveskedni akar és ezt a csomag patikadolgot nekünk adja. Mi tovább
adjuk Hermin néninek, de nem közvetlenül.

– Minek az Herminnek? Hermin szegény, minden karácsonykor öt forintot
szokott tőlünk kapni.

– Igen, azt most is megkapja. De tudod, hogy ő ezért minden karácsonykor
ajándékoz nekünk valami apróságot és az idén nagyon panaszkodott, hogy
egy vasa sincs és azt mondta: „nem is kérdezem meg tőled az idén, Soma,
hogy mit akartok karácsonyra, mert olyan szegény vagyok“. Erre én azt
mondtam neki: „Már pedig Hermin néni, mi magától az idén otkolont,
szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot várunk“. Erre hosszu
orral távozott és én most mindezeket a dolgokat közvetett uton hozzá
juttatom, hogy aztán nekünk ajándékozhassa.

– És minek az nekünk?

– Na hallod? Csak kell valamit adnunk Steineréknek az Upman-szivarért,
nem hagyhatom, hogy azt higyje, az én öcsémet az irógép-osztályban meg
lehet vesztegetni egy skatulya szivarral, amit nem is neki ad, hanem
nekem!

– Hát akkor Hermin néni ezt hogy kapja meg?

– Ugy kapja meg, hogy mi a francia kisasszonynak adjuk, az pedig már
kérdezte tőlem, hogy mit vegyen Hermin néninek, aki két kalapot csinált
neki az idén. Én azt mondtam neki, hogy Hermin szenvedélyesen gyüjti az
otkolont, szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot. Most, mikor
mi a csomagot a kisasszonynak átadjuk, ugy, ahogy a doktor bácsitól
kapjuk, a kisasszony, mint az őrült, fog vele rohanni Herminhez. Hermin
fel fogja bontani, s látva, hogy pontosan az van benne, amit én tőle
kértem, az egészet el fogja hozni nekünk és mi aztán nyugodtan
odaajándékozhatjuk Steineréknek. Igy a francia kisasszonyt is
kielégitettük, Hermint is urrá tettük és a doktor bácsi is visszakapja a
holmiját.

– A doktor bácsi? Hiszen mi Steineréknek adjuk.

– Igen, de Steinerék odaajándékozzák doktor bácsinak az Upman-szivarért,
mert nem türik, hogy a lányuk ajándékot kapjon egy agglegénytől, ezért
viszonozzák.

– Hát doktor bácsi ezt is visszakapja?

– Vissza. Ne zavarj össze. Ebből mireánk csak annyi tartozik és csak
ennyit is irj fel: „Otkolon, szájviz, szappan, kávélikőr és
szalmiákcukor, kapjuk doktor bácsitól, adjuk francia kisasszonynak“.

– Megvan.

– Akkor nyugodtan visszatérhetünk a szivarra. Figyelj jól.

– Milyen szivarra?

– Az Upmanra.

– Hiszen azt odaadtuk doktor bácsinak, doktor bácsi odaadta Spónicernek,
Spónicer Mádainak, Mádai a Linczer Dudinak, aki Szilveszter éjszakáján
kirakja a vendégeinek.

– Ugy van cicám, de mint volt szerencséd konstatálni, mi Linczer
Dudiékhoz vagyunk hiva Szilveszterre, s mint volt szerencsém
megjegyezni, nekem első dolgom lesz a skatulya Upmant, amint meglátom,
kivinni a télikabátom zsebébe. Mert akkor következnek az ujévi
ajándékok.

– Az ujévi ajándékok?

– Igen, mamus. Ez most Pesten néhány éve divatba jött, mert ujévkor süti
el az ember azokat az ajándékokat, amiket karácsonyra kapott és amikkel
nem tud mit csinálni. Miután azonban én a karácsonyt teljesen kiaknáztam
és mindenkitől kapok és mindenkinek adok, anélkül, hogy a zsebembe
kellene nyulnom, de viszont nem marad meg otthon semmink, kénytelen
vagyok az ajándékot körforgási utján követni és ott csipni el, ahol
ráakadok. A szivarokkal a Lincer-estélyen van randevum, azokat ott
visszalopom.

– És mit csinálsz velük?

– Csak nem képzeled, hogy elszivom őket? A szivarokat ujévkor odaadom
Galgócer bácsinak, az uzsorásnak.

– Hiszen nem is tartozunk neki.

– Nem, de más baj van. A hivatalban bementem a főnökömhöz és
megkérdeztem tőle, hogy mit akar karácsonyra, nehogy olyat vegyek neki,
amije már van. Azt mondta, hogy majd megkérdezi a feleségét. Én ezt már
ismerem. Tavaly is ezt mondta, de nem a feleségét kérdezte meg, hanem
Galgócer bácsit, mert ő tartozik neki és kénytelen karácsonykor
kedveskedni neki. Emlékszel, tavaly milyen baj volt: Galgócer bácsi
tizenkétszemélyes ezüst evőeszközt kért tőle, s akkor ő nekünk azt
mondta, hogy a feleségének ez kell és nekem meg kellett venni a
tizenkétszemélyes ezüst evőeszközt. Hát az idén már jó előre elmentem
Galgócer bácsihoz és megkértem, hogy a rossz pénzviszonyokra való
tekintettel ne kérjen a főnökömtől valami drágát, mert azt ugyis nekem
kell megvennem. Ezért a szerénységért én neki ujévre egy skatulya finom
szivart igértem. Megegyeztünk Galgócerrel, hogy az idén nagyon szerény
lesz és magának egy üveg kávélikőrt, nejének pedig egy üveg otkolont fog
a főnökömtől kérni. A főnököm tegnap bejött a szobámba és nagy képpel
kávélikőrt és otkolont kért. Én megigértem és rögtön telefonáltam doktor
bácsinak, aki Galgócernek is háziorvosa, hogy ajándékozza nekünk kétszer
a likőrt meg az otkolont – mert egyszer, mint felirtad, már megkaptuk
tőle a szappannal, a szájvizzel és a szalmiákkal együtt, ami tovább megy
a franciánéhoz, onnan Herminhez, onnan vissza hozzánk, tőlünk
Steinerékhez, s onnan vissza doktor bácsihoz – mondom, ajándékozza
nekünk még egyszer ezt a két üveget, mert ujévre ugyis visszakapja
Galgócertől. Doktor bácsi belement, de nem nagyon szivesen, mert
keveslette ezt Galgócer bácsitól. Erre elárultam neki, hogy az
Upman-szivarjait Galgócernek igértem s ebbe aztán belement és
Galgócernek azt üzente, hogy ujévre likőrt, otkolont és szivart akar.
Igy aztán minden rendben van, mindenki kapott, mindenki adott és doktor
bácsi végleg visszakapta mindazt, amit a gyógyszerész neki karácsonyra
küldeni fog. Mert összes ismerőseink közül ő az egyetlen, aki tényleg a
magáéból ad. Viszont ezzel szemben ő az egyetlen, akihez valamennyien
elmegyünk vásárolni és aki mindnyájunkon nyer. Ugy, hogy ő sem fizet rá.
Érted, mamus?

– Értem.

Mamus átnézi a jegyzeteket és az órára néz.

– Négy óra, – mondja. – Gyerünk aludni.

– Igen – mondja Soma – gyerünk. Azt azonban el kell ismerni, hogy
hasznos és olcsó karácsonyt állitottam össze az idén.

Mamus egy enyhe és közömbös puszit ad Somának, miközben halkan mondja:

– Te egy kis Wekerle vagy Soma.

És most már 38/b. alatt is elsötétedik a két ablak a negyedik emeleten.
Alszik az egész utca.




JÓTÉKONYSÁG.

Esik az eső. Vége a szinháznak és a közönség nagy része a szomszéd
kávéházba megy vacsorázni. A nagy tükörablakra rászáll benn a meleg
pára, de ezen a lehellettől tompafényü üvegen is átfehérlik a sok
teritett asztal, az asztalon virág, fölötte száz villamos lámpa. Szép,
sárga, meleg fény van benn, künn a körut fekete, hideg és nyirkos.

A bejárat előtt egy öreg koldus áll. Háromnegyed tizenegy van.

Azt mondja a barátom, aki az ajtó mellett ül onnan néz ki az utcára,
gusztálva, hogy meddig emelik a hölgyek a szinházi toalettet:

– Érdekes megfigyelést tettem.

– ???

– Mégsem olyan rosszak az emberek.

– ???

– Már egy negyedórája nézek itt ki és látom, hogyan állit meg mindenkit
ez az öreg koldus. És még eddig nem volt ember, aki bejött volna a
kávéházba ugy, hogy ne adott volna valamit neki. A hölgyek beszaladnak,
de az ur, aki kiséri őket, künn marad az esőben, amig ki nem gombolkozik
és valami kis pénzt nem kotorász elő. Egy se ment el mellette anélkül,
hogy ne adott volna neki valamit. Mégis szép.

Hát persze, hogy szép. Mit csináljak a barátommal? Ő e percben meg van
hatva és szereti az emberiséget. _Now he is praying_ – mint Hamlet
mondja: most imádkozik. Oly ritka dolog valakit rajtakapni azon, amikor
épen el van ragadtatva az emberiségtől, hogy ilyenkor nem szabad
bántani. Az imádkozónak a mentelmi jogát élvezi. Kezdjem el most
magyarázni, hogy mekkora igazságtalanság az, hogy ez az ember itt most
egy óra alatt husz koronát szerez, mialatt hetvenezer más ember, aki
nálánál mind szegényebb, éhezőbb, fázóbb és nyomorultabb, valahol egy
vacokban vergődik és nem kap egy fillért sem? Magyarázzam neki, hogy
harminc-negyven szinházlátogató ezekkel a hatosokkal most hosszu időre
elintézi azt a szivbéli ügyét, hogy más ezer ember éhen hal, mialatt ő
párolt nyelvet eszik burgonyapuréevel, pedig „nem is vagyok éhes?“
Magyarázzam neki, hogy az ügyes koldus az igazi szegények árulója,
ugyanaz, ami a háboruban a hazaáruló, mert megengedi a jómódu
polgárságnak, a városnak, az államnak, az egész emberiségnek, hogy
néhány koronával váltsa meg azt a szörnyü kötelességét, hogy enni adjon
mindenkinek, aki megszületett? Mondjam el neki századszor, hogy nincs
erkölcstelenebb dolog, mint ez az utszéli komisz és krajcáros
jótékonyság, amely aszerint jutalmazza a koldust, hogy elég undoritó-e a
sebe és tart-e a karján éhező csecsemőt, vagy nem? Győzzem meg, hogy
felületesség és igazságtalanság kiválogatni a nagyon szomoru, nagyon
csunya és nagyon tolakodó szegényeket és előnyben részesiteni őket azok
felett, akik olyan szegények, hogy ki se jöhetnek, vagy olyan
szégyenlősek, hogy ki se jönnek az utcára? Leplezzem le előtte a
koldusprimadonnákat, akik száz tehetségtelen szegény elől veszik el az
alamizsnát, mert jó kávéház elé állnak, mert rémitő hangon kéregetnek és
tudják, kit kell megszólitani? Ábránditsam ki abból az ostoba hitéből,
hogy aki az utcai koldusnak ad, az már ezért jó ember? Bizonyitsam be
neki, hogy a leglelketlenebb, legrosszabbmáju embereket egyenesen
jellemzi az, hogy minden koldusnak egy koronát adnak? Tanitsam meg arra,
hogy az igazi jótékonyságnak egészen más módszere van, s hogy ez az
utcai kolduspártolás nem jótékonyság, hanem idegesség, egy pillanatnyi
nyugtalanság olcsó megváltása, egy reflexmozdulat, amelynek az
emberszeretethez és szivhez ép oly kevés köze van, mint annak a
koldusnak az igazi szegénységhez?

Nem bánom, hadd szeresse most egy kicsit az emberiséget. Sőt küldjön ki
egy hatost a pincérrel az ázó-fázó örenek. Adtam, mindig adok neki magam
is, elveim fenntartásával, mert azt tartom, hogy az ember akkor
ragaszkodjék ridegen az elveihez, amikor kinálnak neki valamit, nem
pedig akkor, amikor kérnek tőle. Hát ráhagyom, hogy ez nagyon szép
látvány mikor a szinházi közönség ilyen feltünően jótékony. De most,
hogy az iróasztalnál ülök és senki nem kér tőlem semmit, megmondhatom,
ugy-e, hogy nem is olyan nagyon szép. Sőt nagyon csunya, ha arra
gondolok, hogy ugyanez estén, valahol a város másik végén karddal verik
szét a rendőrök az éjszakában kenyérért orditó „két-háromszáz főnyi
tömeget.“ Csunya háziállat ilyenkor az öreg megalkuvó, amikor mosolyogva
nyal kezet a csontért, mialatt tompán elhallatszik hozzá vadon élő és
senkinél nem ügyeskedő társainak a halálorditása. Áruló öreg az. És
hipokrita mindenki, aki ajándékképen adja neki azt, amihez joga van,
csak azért, mert az öreg nem mint jogot, hanem mint ajándékot kéri. Ha
mint jogot kérné, kardlapot kapna. De elárulja a többi szegényeket,
belemegy abba a felfogásba, hogy ez neki nem dukál, csatlakozik
ellenségeinek, a gazdagoknak felfogásához, akik alamizsnának nevezik az
ő emberi jogát és ebből szépen megél. Az öreg áruló, de habozás nélkül
felmentést kap, minden meg van neki bocsátva, mert nincs jogom őt
megróni addig, amig a gazdagok bünösebbek, mint ő. Addig ne is adjon
nekem igazat, amig előbb az összes gazdagok ki nem mondták, hogy igazam
van. Ha ez meglesz, akkor lesz szivem az öreget összeszidni az
árulásáért. Addig azonban békén hagyom és adok neki husz fillért. De azt
nem hiszem el a barátomnak, hogy ez szép.

Ellenben, ha már benne vagyunk, hadd mondom el egy ilyen
koldus-primadonna esetét, amely egy ismerősömmel történt meg s amely
tipikus példája annak, hogy hogyan fölözi le az ilyen ál-szegény a
hiszékeny bourgeois jótékonysági hajlamát, amelyre tulajdonképen az
igazi szegényeknek van joguk.

Ez az ur egy napon levelet kap egy vidéki kórházból, egy embertől,
akinek nevét soha nem hallotta.

„… Most szabadulok a kórházból – irja az idegen – s mivel nyáron
kerültem ide, most pedig tél van, arra kérem Nagyságodot, küldjön ide
nekem egy ócska télikabátot, hogy meg ne fagyjak, ha kimegyek.“

Az uriember fogja magát, előveszi az ócska télikabátját, hozzápakol egy
pár cipőt és egy viseltes nadrágot és elküldi az egészet a kórházba,
vidékre.

Két hét mulva jelenti az inasa, hogy egy ember van künn, beszélni akar
vele.

– Miféle ember?

– Rendes, jól öltözött ember.

Kimegy hozzá az előszobába, de nem ismeri. Az idegen igy szól:

– Nem tetszik rám ismerni?

– Nem. Sohse láttam.

– De a kabát… a nadrág…

Mutatja a télikabát alatt a csikos nadrágot. Erről aztán az ismerősöm rá
is ismer, már mint a nadrágjára meg a télikabátjára.

– Maga az?

– Igen, kérem.

– Mit akar?

– Hát kérem, ha már ki tetszett öltöztetni, tessék… utiköltséget is adni
Debrecenig.

Az ur szó nélkül a markába nyomja az inasának a pénzt és elküldi a
szegény emberrel a pályaudvarra, hogy váltson neki jegyet Debrecenbe és
tegye fel a vonatra. Aztán eltünődik azon, hogy a szegény ember milyen
ravaszul bizonyitotta be a személyazonosságát. Mindegy, no, hadd utazzék
Debrecenbe.

Debrecenből levél jön:

– Uraságod elegáns embert csinált belőlem és elutaztatott Debrecenbe,
most itt állok munka nélkül és éhezem. Tulajdonképen semmi dolgom sincs
Debrecenben, de miután pénzt nem kaptam, csak vasuti jegyet, kénytelen
voltam ideutazni. Kérem, mentsen meg e borzasztó helyzetből, melybe
juttatott és küldjön egy kis pénzt, hogy visszautazhassak Budapestre,
ahol könnyebben kapok munkát.“

Vannak lelkiismeretes emberek, a mi emberünk is ilyenféle, tehát küld
neki pénzt, mert hisz ő „juttatta“ ebbe a nyomorba a fiut. És fölteszi
magában, hogy most már aztán vége, többe nem fog a télikabát kerülni.

Hetek mulnak, egyszer csak bejön az inas:

– Itt van az az ember, azt mondja, hogy a nagyságos ur rendelte fel
Pestre, meg pénzt is tetszett neki küldeni, hogy jöjjön fel.

– Dobja ki – mondta ridegen az ismerősöm, ugy gondolva, hogy ezért az
emberért épp eleget tett.

Künn kis vita, aztán csönd. Bejön az inas.

– Elment?

– El. De ezt itt hagyta.

Átnyujt egy csomó piszkos papirost. Legfölül egy levél, hogy szerezzen
neki valami jótékony egyesülettől segélyt. „Okmányaim mellékelve“ –
mondja az utóirat s valóban ott van kórházi elbocsátó-levél, illetőségi
bizonyitvány, keresztlevél, erkölcsi- és szegénységi-bizonyitvány. Az ur
dühbe jön.

– Tegye el ezeket a rongyokat – mondja az inasnak – és ha még egyszer
jön, adja vissza neki. Mondja meg neki, hogy sajnálom. Épp eleget kapott
tőlem. Más szegény ember is van a világon.

Most hónapok teltek el, amig megint jelentkezett. Nem akart semmit, csak
az okmányait kérte vissza. De közben inasváltozás volt az uriembernél és
a rongy papirosokat nem találták sehol. Hiába kutattak utánuk két napig.
Akkor az uriember kiküldött neki husz koronát és megüzente, hogy
elvesztek az okmányai. A husz korona a fáradságért van, szerezzen róluk
másolatokat. Az ember elment a husz koronával, de nemsokára jött
helyette egy ügyvédi levél.

„… Ügyfelem nevében – irta az ügyvéd – felszólitom Uraságodat, hogy az
ügyfelem által Önnél letétbe helyezett okmányokat haladéktalanul
szolgáltassa vissza, különben a törvényes eszközökkel fogom erre
kényszeriteni, stb.“

A végén:

„Jelen levelem dija három korona és a postadij.“

Természetesen eldobta a levelet. És természetesen irást kapott a
biróságtól, már meg volt idézve, már kellemetlensége volt, már ő volt
az, aki egy nyomorgó szegény embert megfosztott az okmányaitól,
amelyekkel az segélyt vagy állást szerezhetett volna. A vége az lett,
hogy kifizette az ügyvédnek a költségeket és „felperessel“ kiegyezett
ötven koronában.

Ez körülbelül másfél esztendeje történt vele s bár tanulságos történet,
nem mondtam volna el, ha az idén, most, novemberben nem kapott volna
ugyanez az ur, ugyanettől a szegény embertől egy másik vidéki kórházból
levelet, amelyben megint egy télikabátot kér tőle.

És nem mondtam volna el, ha nem éreztem volna, hogy minden meggyőződés
mellett mégis csak kegyetlenség a koldusok ellen irni. Elég bajuk van
szegényeknek, még támadó cikkeket is kapjanak? Kellett egy ilyen
világosan rosszhiszemüt kiválasztanom közülök, hogy ezzel is igazoljam,
mennyire terméketlen, mennyire haszontalan az e fajta polgári
jótékonyság, amelyet a nagyvárosok népe gyakorol s amely ugy tetszett a
barátomnak a kávéház ablakán keresztül. A jótékonyság – régi, de eléggé
nem ismételhető dal – nem a meghatott premierlátogatók dolga, hanem az
államé. Igazi jótékonyság egyedül az, ha az államot arra szoritjuk, hogy
a munkaképes embernek munkát, a munkaképtelennek pedig pénzt adjon.
Ezért küzdeni, minden alkalommal ezt követelni, ez az egyedül helyes
jótékonyság. Amig azonban ezt a célt el nem értük, adni kell
mindenkinek, aki kér: igazi szegénynek ugy, mint svindler-szegénynek;
csak egy pillanatra sem szabad azt hinni, hogy ezzel jótékonyak voltunk
és hogy ez szép volt tőlünk.




„MAGYAROK DUDÁJA“

Ahányszor itt járó külföldiek valami különöset vesznek észre rajtunk,
eszembe jut egy csöndes, kedélyes éjszakai beszélgetés, amely most már
körülbelül kilencszáz éves s amely e kilencszáz hosszu esztendő alatt a
történelem minden viharain keresztül sem vesztette el a báját, a
kedvességét, olyan, mintha tegnap történt volna. Szent Gellért püspök
életrajzában fordul elő néhány sorban ez a kis beszélgetés. A püspök
olasz ember volt és magyarul tulajdonképpen sohasem tanult meg. Az
utitársa, akiről a krónika szól, német volt: Walther, a csanádi
zárdaiskola magistere. Valami ügyes-bajos dologban utaztak egyszer a
királyhoz és utközben megszállottak egy majorban. Szép nyári éjszaka
lehetett, mert mikor aludni tértek, nyitva hagyták az ablakot.
Vetköződtek és kifigyeltek az erdő felé. Egyszerre csak a püspök „…
éjfél körül hallja a malomkövek zugását, amelyeket ő egyébként nem vett
vala észre. Csudálkozék, hogy az mi légyen. Legottan egy nő, ki a malmot
hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig elámulva odaszól Walthernek:
Hallod-e Walther, miképpen szól a magyarok dudája (symphonia Ungarorum)
és mindketten nevettek ezen ének felett. Csak ez az egy némber hajtotta
a malmot, dalolása pedig magasra felment. A püspök, aki ezalatt lefeküdt
az ágyba, még mindig maga elé nevetve odaszól: Walther, magyarázd meg
nekem, micsoda dallamu éneklés ez, mely dalolásával szent olvasmányomat
abbahagyni kényszerit? Feleli amaz: a dalnak modulációja az, a nő pedig,
aki dalol, szolgálója annak a gazdának, akinél szállva vagyunk, aki
urának buzáját őrli olyan időben, amelyben ezen a földön más őrlő-malmot
feltalálni nem lehetne… Ó bámulatos dolog, mondja a püspök, miképpen
kinlódik az emberi nem… Boldog ez a némber, aki másnak hatalma alatt
állva, mégis vidám s ily jókedvüen, zugolódás nélkül teljesiti a köteles
szolgálatot.“

Ez a beszélgetés (Lánczy Gyula forditása), amelynek olvasása közben
szinte látja az ember abban a kis alacsony szobában az olajmécs
világánál az ágyban fekvő szelid püspököt, amint a paplanra ereszti le
szent olvasmányát és átdiskurál a másik külföldihez, hogy aztán
kedvesen, öregurasan nevessenek a nótás magyar cselédlányon – ez a
beszélgetés tulajdonképpen a legrégibb magyar zenetörténeti maradvány. A
magyar zene kutatói ezzel szokták bizonyitani, hogy már Szent István
korában is volt speciális magyar népdal, mert ha nem lett volna, akkor a
püspök és a magister nem nevettek volna rajta és nem tünődtek volna
azon, micsoda furcsa dallam is ez, quis istius melodiae cantussit. Maga
a dal nem maradt meg, csak ez a kedélyes kritika. Elvégre ez is valami a
kutató tudósok kezében. Ugyanez a kis beszélgetés más tekintetben is a
legrégibb történelmi nyom: legrégibb nyoma annak, hogy valaki
Magyarországon megszánta a dolgozó parasztot. A jólelkü püspök
Velencéből hozta a szivnek ezt a kulturáját. És ugyanez a beszélgetés
egy harmadik téren is a legrégibb ősi maradvány: ez volt, hogy profán
módon fejezzük ki magunkat, az első szállodai beszélgetés, éjjel, az
ágyban, két idevetődött külföldi közt, egyenes őse azoknak a
beszélgetéseknek, amelyek mostanában folynak a dunaparti finom
szállókban, nyitott ablak mellett, amelyen nyári éjjelen behallatszik a
budai gőzmalmok bugása és a kávéházi cigánymuzsika. Csak azért iktattam
ide bevezetésnek, mert szeretnék referálni ittjárt külföldieknek néhány
furcsa, apró megfigyeléséről, nem nagyon kutatva, hogy igazuk van-e vagy
nincs, nehány szokásunkról, amelyen ezek a külföldiek éppugy nevettek,
mint kilencszáz évvel ezelőtt az olasz Gellért és a német Walther a
magyar nótán. A zenetörténet ebből a nevetésből következtetett a magyar
nemzeti zenére. Talán az általam feljegyzett nevetésekből is lehet
valami magyar nemzeti sajátságra következtetni.

*

– Önök – mondta egy német ember – komikusok a folytonos
kéz-fogdosásukkal. A kávéházban elmegy valaki az asztaltól s ahelyett,
hogy meghajtaná magát és egy szóval bucsuznék, körüljár és összefogdossa
mindenkinek a kezét. Aki eszik, annak miatta le kell tennie a villát.
Aki olvas, annak el kell eresztenie az ujságot. Aki cigarettázik, annak
hamar a szájába kell kapnia a cigarettát. A kézfogdosással mindenkit
zavar a bucsuzó, de ugylátszik, hogy önök ezt nem érzik. Az utcán
találkoznak egymással, kezet fognak. Minek? Mi akkor fogunk kezet, ha
valaki a lakásunkon látogat meg bennünket, ha valaki elutazik vagy
megjön, mi a kézfogásnak megtartottuk a komolyabb jelentőségét: mindig
valami melegebbet, barátibbat, komolyabbat fejezünk ki vele. Azt hiszem,
önöknek ilyen esetekben legalább is csókolózniok kell, mert a kézfogásuk
már nem mond semmit. Arról nem is beszélek, hogy milyen nem gusztusos
dolog egy délután husz-harminc idegen, meztelen kezet szorongatni. Nekem
inkább az tünt fel Pesten, hogy milyen kevéssé komoly dolog ez maguknál
s hogy mennyit molesztálják egymást vele. Azt hallottam, hogy itt sértés
az, ha minduntalan nem fogom meg a kezét annak, akivel beszélek. Hát
kénytelen voltam beletörődni. De kinevettek, mikor észrevették, hogy
nekem le kell nézni a másik ember kezére, hogy merre nyujtja… önök oda
se néznek, egymás szemébe néznek és mégis eltalálják egymás kezét
valahol a gyomor magasságában. Sehol a világon nem tapasztaltam ezt.
Idegessé tett, bántott ez a kéz-kultusz, komédiázásnak tartom, nem
őszinte dolog.

*

– Azt a szót – mondta a másik idegen – hogy tisztességes ember, sehol
nem hallottam annyiszor és olyan áhitattal kimondani, mint Budapesten.
Sok emberről kérdezősködtem kollégáiknál, ismerőseiknél és ez a szó:
tisztességes ember, egyiknél-másiknál mindig visszatért, mint valami
nagyon fontos, nagyon különös, nagyon érdekes és nagyon ritka dolog.
Abból, hogy önök ezt mily fontoskodással mondják, hogy mennyire ezt
emelik ki egyik-másik emberüknél, arra kellett következtetnem, hogy
önöknél ritkább példány a tisztességes ember, mint más országokban. De
felvilágositottak, hogy ez csak egy romlott közéletnek a következménye.
De amig meg nem szoktam a tisztesség vagy nem tisztesség kérdésének ezt
a folytonos föltevését Magyarországon, addig ez a szokás azt a benyomást
tette rám, mintha ilyesmit hallanék: „X. ur? Tisztaingü ember.“ Oly
természetes bizonyos társadalmi osztálynál az ing tisztasága, hogy
megdöbbentő volna, ha például egy képviselőről kérdezősködve egyszerre
azt hallanám nagy komolyan, hogy: „… óh, annak tiszta az inge!“ És még
valami. Azt tapasztaltam, hogy önöknél a „tisztességes ember“ cimhez
elég az, ha valaki nem panamista, nem csaló, nem megvesztegethető.
Holott az emberi tisztességnek csak ötödik, vagy huszonnyolcadik
követelménye az anyagi érintetlenség. Azért mondom ötödiknek vagy
huszonnyolcadiknak, mert közpályán előbb jön ez a követelmény, mint a
magánembernél. De hogy a „tisztesség“ fogalmát majdnem kimeritse az
anyagi korrektség, ezt csak Magyarországon tapasztaltam.

*

– Érdekes – ezt egy német ember mondta – hogy Pesten a férfiak egymás
közt mily rettenetes disznóságokat beszélnek. Hiszen mindenütt a
férfi-beszélgetésnek legalább a felét teszi ki az ugynevezett disznóság.
De önök már észre sem veszik, hogy még politikai, irodalmi, társadalmi
tárgyu vitáik is mennyire telitve vannak brutális hasonlatokkal,
kifejezésekkel. Csak bámul a magamfajta német ember, (aki pedig
Berlinben ugyancsak megszokta a brutálisan erotikus vagy egyéb módon nem
női társaságba illő beszédet), ha hallja, hogy két magyar embernek a
külpolitikai vitája is tele van disznósággal, de ugy, hogy a két magyar
észre se veszi, hogy mit mond. Mikor én ezt először hallottam, nevettem,
mert azt hittem, hogy az én mulattatásomra hasonlitják Montenegrót
bizonyos helyiséghez, hogy különös viccből használnak minden állitmány
helyett pornografikus igét. De aztán, hogy több ilyen férfidiskurzusban
vettem részt, rájöttem, hogy ez speciálisan magyar férfi-stilus. Nem
prüdéria, hogy ez feltünik nekem, mert nem bánom, akármit hallok,
felnőtt ember vagyok, tudomásul veszek mindent. De végül már kómikussá
vált előttem, hogy akármilyen társaságban maradtunk magunkra férfiak,
rögtön záporként indult meg a disznóság, minden különösebb cél nélkül,
csak mint egy külön nyelv, mint valami kifejezésbeli könnyebbség, mintha
kényelmesebb volna igy a mondatszerkesztés, a visszavágás, az érvelés. A
vitatkozásnak valami parasztos megkönnyitése az, hogy rögtön a
gorombaságok után nyulnak, megelőzése annak, hogy a másik jöjjön elő az
érdes kifejezésekkel. Hiszen természetes, az előadás könnyebb, rövidebb
és pregnánsabb a közönséges embernek, ha szabadjára ereszti a száját és
a legtitkoltabb naturáliák köréből egészitheti ki a mondatait. De városi
embereknél ezt a segédeszközt ily nagy mértékben csak Pesten találtam.

*

– Pesten – mondta egy amerikai szinház-manager – annyira dicsérik
egymást az emberek, hogy már senkinek nem hiszek semmit. Itt,
ugylátszik, azt hiszik, abban áll a kollegialitás vagy a hazafiság, hogy
nem mondanak egymásról kritikát a külföldi ember előtt, vagy talán sokan
attól félnek, hogy az illető megtudja, mit mondtak róla a háta mögött.
De a magamfajta amerikai emberre lesujtó benyomást tett, mikor minden
iró, minden zeneszerző, minden szinész, akit mint üzletember
véleményadásra kértem fel, férfias vélemény és okos emberhez illő
kritika helyett valami rosszul felfogott és nem is őszinte
kollegialitásból hidegen, érzés nélkül, de agyba-főbe dicsérte a
kollegáját. Azt értem, ha valaki nem akar beszélni a kollegájáról, mert
nem szereti a pletykát, vagy nem akar ártani senkinek. De elfogadni a
felkérést, nyilatkozni és egyebet mint legfelsőbbfoku dicséretet nem
mondani minden meggyőződés nélkül olyan dolgokról, amelyekről később
ugyis kisül, hogy nem érnek sokat, ezt nem volna szabad tenniük.
Szinházi, irodalmi, művészi társaságban tapasztaltam ezt. Végül az volt
az érzésem, hogy egész Pest egy nagy összeesküvés, és nem hittem
senkinek. Bécsben ugyanez a társaság szidja egymást, mint a bokrot. Ez
legalább emberi gyöngeség és érthető. De ebben a hamis dicséret-özönben
van valami gyávaság és megbizhatatlanság, amitől a józan külföldi joggal
ijed meg…

*

Hamarjában csak ezt a néhány kis pesti nótát jegyeztem fel. Nem azért,
mintha ezek volnának a nagy és komoly hibáink, hanem azért, mert ezekre
igazán külföldi emberek figyelmeztettek. Nem is irom alá mindeniknél,
hogy hiba. De a külföldi ember fülének, ugylátszik, mégis csak magyar
nemzeti muzsika, magyarok dudája, symphonia Ungarorum, mint Szent
Gellért az ágyban mosolyogva mondta.




BOHÉMSÉG.

Két szegény francia repülő-ember valahol fenn, a felhők között
meggyulladt és olyan tiszta, fényes, fekete szénné égett, hogy – mint
olvasom – aki letört belőlük egy darabkát, rajzolhatott vele fehér
papirosra. Ilyenkor a francia aviatikus-világ megkérdezi a többit, hogy
mit szól ehhez a dologhoz. A többi pedig már évek óta, tehát ez esetben
is, azt mondja, hogy az ilyen meggondolatlan aviatikus megérdemli a
sajnálatot, de nem jár ki neki a hősök tisztelete, mert nem az az igazi
aviatikus, aki reklámért, egy „kunszt“ kedvéért, valami nagyszerü
bátorságért hal meg, hanem az az igazi aviatikus, aki óvatosan, okosan,
csöndesen dolgozik azon, hogy valaha az emberiség nyugodt biztonsággal
repülhessen. A hires Pégoud, aki bukfenceket vet a levegőben, a vakmerő
Chevillard, aki többet repül fejjel lefelé mint rendesen, nem népszerü
alak a szakkörökben. Az igazi repülők ezeket bizonyos tekintetben
megvetik, náluk sokkal többre becsülik például Blériot-t, aki
egyet-kettőt repült, aztán végleg leszállott a gépről és most már csak
az emberiség jövője számára dolgozik a gyárában: konstruál. Most már,
alig néhány esztendei nyilvános élet után, az igazi aviatika belátta,
hogy igaza volt az öreg Voisinnak, aki, mint a francia repülés egyik
atyja, már régen kijelentette, hogy aviatikus csak kétféleképpen
végezheti a pályáját: vagy leszáll örökre a gépről, vagy meghal. A
francia aviatikai fellendülés azzal kezdődött, hogy az öreg Voisin
törvényének, a lex Voisin-nek a második részét szerették jobban, azokat
tisztelték a levegő hősei gyanánt, akik meghaltak a magasságokért. Most
már ott tartanak, hogy haragszanak azokra, akik meghalnak. A ma
elismerése az okosaké, az óvatosaké, azoké, akik leszálltak a gépről. A
francia bátorságnak, a francia halálmegvetésnek legszebb erkölcsi
bizonyitványa, hogy Párisban már nincs nemzeti gyász minden elpusztult
aviatikusért. Maga a repülés-okozta halál puszta ténye többé nem imponál
nekik. A lezuhantak és megégettek közül kiválasztják azokat, akik
ártatlanul haltak meg s ezeket megbecsülik. Akik könnyelmüségből vagy
vakmerőségből pusztultak el, azoknak nem jár ki a nemzet udvari gyásza.
A halál annyira összeforrott az aviatika gondolatával, hogy most már
minden eset reviziót követel. Mintha azt mondanák: „ravasz, hiu fráter,
aki meghal, csakhogy az aviatika mártirjainak glóriáját megkapta!“ És
nem adják meg mindeniknek. A glóriát nem kapják meg a merész
bukfencezők, még ha az életükkel is akarják megvásárolni; a glória az
okos, komoly óvatosaké, akiket egy váratlan széllökés vágott földhöz.
Aki azért hal meg, mert rossz motort vagy kevés benzint vitt a felhők
közé, az nem kapja meg tőlük a vértanu rangot, mert azt mondják, hogy
rossz motorral nem szabad felszállni és akinek nincs elég benzinje, az
maradjon a földön. Azt mondják: a világnak nem szenzációs vértanukra,
hanem jó konstruktorokra van szüksége. Az elv igaz, jó, hasznos, sőt
humánus. De bennünket, akik nem repülünk, meg kell hogy lepjen az a nagy
filiszter-áramlat, amely ime, a világ legkönnyelmübb népét, a francia
embermadarat is magával sodorta. Most már aztán igazán nem szabad a
polgári elemet a filiszterségeért csufolni, ha a pilóták se tisztelik
többé az egekbe törő szenvedélyt.

Körülbelül hatvan-hetven esztendeje, hogy a filiszterség gyülölete és az
egyéniség, a fantázia, a szenvedély kicsapongásainak tisztelete
virágjában állott. A jó Petőfi soha nem látott kalapokon törte a fejét s
amikor rettenetes föveggel és tarkavirágos, fényes atlaszból varrott
ruhában az utcán megjelent, mindössze egy-két megjegyzést kapott a
barátaitól, de másnap már mindenki tisztelte ezt a féktelenségét. Pálffy
Albert azt mondta róla az első napon: „Mikor ez a Sándor elénk jön,
mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.“ De Jókai már azt
mondja róla, hogy: „ez a különcség őneki mind illett, az az ő izlése
volt, nem erőltette senkire.“ A tréfás Lisznyay, aki maga se volt
filiszter, mert mikor mindenki feketében járt, ő világoskék, delivörös
hajtókáju dolmányban, borzasan, nyakkendőtlen és fokossal a kezében
sétált, igy gratulált Petőfinek egy szép költeményéhez:

– Sándor, te eget eszel és isteneket hánysz!

Viszont Petőfi se szerénységből vagy tiszteletből tette, hogy Vörösmarty
Szózatát Pápán egy áhitatos gyülekezet előtt minden ok nélkül palócos
kiejtéssel szavalta el, rettenetes komolyan, ugy, hogy eleinte az
oldalukat fogták nevettükben az emberek, de végül annyira
megbotránkoztak, hogy a szavalót ki akarták dobni.

Ilyeneken törték a fejüket s aztán este elmentek a hires Depscher-féle
tejesboltba, ahol valamennyien tejet és vajat vacsoráltak, szépen
elköszöntek egymástól s hazamentek tejjel teli bendővel veszettül részeg
bordalokat irni. Ez volt az a kor, amikor a tisztes polgár a maga
egyhangu életét nagyon szégyelte s az ágy alá bujt félelmében, mikor az
ablaka alatt felharsant a „szent őrültségek“ dicsérete, amikor Victor
Hugot és Shakespearet is nem azért imádták hazánkban, ami bennük
örökkévalóan művészi, hanem isteni rakoncátlanságaikért, egetverő
féktelenségeikért. Az egek ostromlásának ez a divatja szelid
decrescendoban majdnem napjainkig tartott. Most azonban földet ért ez a
decrescendo és egészen bizonyos, hogy a nagy ostrom többé nincs
divatban. Vége. Lám, azok is megtagadják, akik pedig a szó szoros
értelmében a felhők között járnak.

Ennek a leszállásnak, a földhöz való lassu közeledésnek egyik állomása –
amely már igen közel esett a földhöz, de még tartotta a rokonságot a
felhőkkel – volt az ugynevezett bohémség, amely különösen Pesten olyan
károkat okozott, hogy az már egy jobbfajta szellemi sáskajárással is
fölért. Ami a Petőfiék egetostromlásában szép volt, az az a bizonyos
sokszor emlegetett morális alap volt, amelyről ezek az eget-zabáló és
isteneket-hányó jó fiuk tulajdonképpen egy pillanatra sem mozdultak el
soha. Megint a vezérükre, a legrakoncátlanabbra, a legféktelenebbre,
Petőfire kell hivatkoznom, akiről bebizonyosodott, hogy mikor kiadójától
az első nagyobb összeget kapta a verseiért, az egész pénzt, ugy, ahogy
kapta, az utolsó krajcárig odaadta tönkrement öreg szüleinek, de viszont
ugyanazon a napon ezt a verset irta:

  Nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen.
  Hanem azért, hogy megigyam s egyem!

Ugyanigy a Murger hires bohémjei is minden megbizhatatlanságuk, kisebb
csalásaik, sőt tolvajlásaik mellett is keresztényi morálnak olyan elős
talapzatán állnak az utókor előtt, hogy onnan nem fogják őket soha
leráncigálni az álbohémek, akik gazdasági okoból bohémkedtek a pénzzel s
akik éppen forditva dolgoztak: nem az erős morális érzéküket takarták el
a bohém-csirkefogások tarka szövetével, hanem legtöbbnyire velük
született aljasságokat szineztek, takartak ezzel a virágos kendővel,
amelyről az emberiség már-már elhitte, hogy mindig gyermekien jó szivet,
nemes, erkölcsösen tiszta lelket fed.

Ennek a decrescendonak az utolsó, a legmélyebb pontja kétségkivül az az
eset, amely véletlenül szintén ezen a héten történt, mint az aviatikusok
elcsöndesedése, Bécsben rendőrök hurcoltak el a szinpadi próbáról egy
szinésznőcskét, aki a bohémséget már odáig vitte, hogy egyik ékszerészt
a másik után csapta be sulyos ezrekkel. Ez is valamikor elengedhetetlen
kelléke volt az egetostromló bohémségnek: a hitelező ügyes kijátszása.
Emlékezetes a szinész esete, akit hitelezője, éppugy mint a bécsi
kisasszonyt, a délelőtti próbán látogatott meg a szinházban s aki addig
sétált a hitelezővel a szinpadon, amig az rá nem lépett a sülyesztőre,
amikor is az egész társulat nagy gaudiumára a hitelezőt lesülyesztették
a fekete pincébe. Valóságos legendakör alakult azokból az esetekből,
hogy szegény költők, piktorok, muzsikusok és szinészek hogyan játszották
ki a zord hitelezőt, aki a pénzéért jött jajgatni. És világosan
észrevehető, hogy hatvan év alatt lejárta magát ez a zsáner. Ma már
senki nem nevet ezeken a tréfákon, ha ma megtörténnek. Még a régiség ad
nekik valami türhető zománcot. De ha ma csinál valami ilyet a „bohém“,
az embereknek egyszerre eszükbe jut a hitelezési csalás paragrafusa és
fanyar megjegyzések következnek. Az igazi jószivü és gyermeki lelkü
bohémektől oly gyorsan vette át az emberiség söpredéke ezeket az
ötleteket, amelyekkel anyagi haszon jár, ez a söpredék oly erősen bizott
abban, hogy ezeknek az ötleteknek a romantikus és költői zománca megvédi
őt ama szemrehányásoktól, amelyek a csalóknak és bármilyen vicces, de
nyereségvágytól üzött kis gonosztevőknek kijár, hogy végül lejáratták
azt is, ami ebben igazán vidám, igazán kedves, ifjui és megbocsátható
volt – a bohémség az ő kezükön lassanként határvonallá vékonyodott,
amely a vidám tisztességet a komoly büntetőtörvénykönyvtől választja el.
A vége aztán természetesen az ilyen eset, mint a bécsi bohémkisasszonyé,
aki addig bohémkedett a hitelezőkkel, amig egyszer csak eljöttek érte a
rendőrök és a szinházból a dutyiba cipelték. S a vége az, hogy e
pillanatban nincs bohém a világon, aki a kisasszony pártjára állana
ebben az ügyben. A bohémek megunták az egek zabálását, miután annyi
álbohém zabálta az eget azért, hogy jóllakjék. A bohémek éppugy
elfiliszteresedtek, mint az aviatikusok. Valósággal fellélekzenek,
amikor valamelyik nagy külföldi költőről vagy festőről azt olvassák
valahol, hogy tiszta gallérban jár, példás családapa és pedáns ember.
Ahogy az ember-madarak közt az ilyen rettenetes gondolat, mint aminő az
oktalan halál, le tudta magát járni, sőt számukra boszantóvá lett, ugy
járta le magát a művészet és irodalom bohémjeinél az emberi rendetlenség
sok divatja, mert visszaéltek vele. A legszebb feljajdulásuknak Anatole
France adott hangot, amikor Renan szobránál azt konstatálván, hogy ez a
lángeszü ember nem volt zseniálisan rendetlen bohém, hanem pedáns ember,
hozzáfüzte, hogy ezt természetesnek is találja, mert aki az isteni és
emberi dolgok közt oly gyönyörüen megtalálta a világot teremtő és
kormányzó rendet, az ugyan miért ne tudott volna rendet tartani az
iróasztalán?




A ROTHSCHILDOK.

Egy napon, mikor a Rothschild-hagyaték egy kanál pénzt öntött többek
közt a budapesti nyomor tengerébe is, ugy éreztem, hogy ez az érdekes és
irigyelt család megint nagyon aktuális. Sok mindenfélét lehetett volna
és lehetne róluk megirni, mert alapjában véve titokzatosak és sokkal
érdekesebbek, mint például azok az amerikai milliárdosok, akiknek a
karrierja is fényesebb, a pénze is több, mint a Rothschildoké.
Valahogyan ezek az amerikai pénzóriások nagyobb ellenőrzés alatt
állanak, mint az európaiak. Lehet, hogy ennek az amerikai sajtó
tulfejlettsége, sőt bizonyos tekintetben tul-züllöttsége az oka, de
annyi szent, hogy a Rockefeller, Vanderbilt, Carnegie, Astor, Gould,
Harriman családok vagyonáról és üzleteiről minden ujságolvasó ember
pontosan van tájékozva, ami pedig az életrajzukat illeti, azt átlag
hetenkint kétszer mondják el interjuvoló ujságiróknak, vagy irják meg
könyvekben. Tulajdonképen mind egy és ugyanarra a dicsőségre pályáznak:
kimutatni, hogy cipőszalaggal kezdték és vasuti hálózatokkal vagy
acélgyártó városrészekkel végzik. Valamikor ez uj, szenzációs, regényes
volt, most époly egyhangu, mint régen a földbirtokosok meggazdagodási
legendái voltak.

Nekiindultam tehát, hogy a Rothschildek rövidre fogott családi
történetét pontos adatokkal szerezzem meg, mondjuk: az egyetemi
könyvtárban, s aztán emez adatok támogatásával mondjam el róluk azt,
amit el akartam mondani. Hála istennek, ebben a majdnem tudományos
kutatásban megakadályozott az ujságirók nagy segitő-társa, a véletlen. A
véletlent ezuttal Keszler Józsefnek hivták. Egy társaságban kerültünk
össze, s mialatt én a Rothschild-témán törtem a fejemet, egyszerre csak
hallom, hogy Keszler Rothschildékról mesél. Ha választani kell közte és
az egyetemi könyvtár közt – gondoltam – őt választom. Először is tud
annyit, mint az egyetemi könyvtár. Másodszor pedig biztosra veszem, hogy
ő, aki anekdotákban beszél, mint ahogy Paganini a hegedün beszélt, az ő
néhány anekdotájával jobban megmagyarázza nekem a Rothschildok
világszerepét, mint akármicsoda könyv.

Ez tehát, ami itt következik, nem intervju, nem is lediktált
adomagyüjtemény, hanem egy ellesett társaságbeli diskurzus, amit
igyekezni fogok Keszler professzornak a szavaival visszaadni, mert ugy
érzem, hogy ha nekem oly szépen bevilágitott a Rothschildok életébe, a
közönség is igy jár vele.

*

Azt mondja többek közt:

„– Azt a történetet mindenki tudja, hogy hogyan alapitották meg
kereskedői hirnevüket Rothschildék. Ezernyolcszázhatban elmenekült a
franciák elől Vilmos hesszeni választófejedelem. Akkor Frankfurtban
lakott a Rothschild-ős, akit ma finoman Mayer-Anzelmnek neveznek, de
bizony akkor csak Amschel volt a neve. Hát odaadta neki az egész
vagyonát a választófejedelem, hogy vigyázzon rá. A történelem csak azt
mondja, hogy Amschel visszaadta neki a pénzét. De hogy ez hogyan
történt, azt nem mindenki tudja. Ugy történt, hogy a fejedelem, mikor
visszajött Frankfurtba, nem is kérte a pénzt Amscheltől. Oly biztosra
vette, hogy a zsidó nem fogja neki visszaadni, hogy nem is kérte tőle.
De egy napon jelentik neki, hogy itt van Amschel Rothschild és beszélni
akar vele. Beeresztették hozzá.

– Kérem, – mondja Amschel, – itt vagyok, hogy visszaadjam a pénzt.

– Micsoda pénzt?

– Fenséged pénzét, amit rám bizott. Lenn, a kapu előtt állnak a
szekerek, azon van a vagyon és hat százalék kamat. Tessék leküldeni
valakit, aki átvegye.

– Ejnye, – mondja a fejedelem, – hát megvan a pénz?

– Hogyne volna meg, mikor rám tetszett bizni.

A fejedelem ámul-bámul:

– De hiszen én ugy hallottam, kedves Amschel, hogy magát kirabolták.

– Ugy van.

– No és a rablók az én pénzemhez nem nyultak? Hogy lehet ez?

– Ugy, hogy fenségednek szerencséje volt. Én a fenséged pénzét a
pincében tartottam, a magam pénzét meg a földszinten. A rablók meg csak
a földszintet rabolták ki. Igy maradt meg az ön pénze.

A fejedelem megveregette a vállát a zsidónak. Azt mondta neki:

– Hát becsületessége jutalmául legalább tartsa meg a kamatokat és az
összeg negyedrészét.

– Micsoda? – fortyant fel Amschel. – Fenséged meg akar engem fizetni
azért, amért nem loptam el a pénzét? És le akar mondani a kamatokról,
amik önnek járnak? Hisz én ezt a pénzt forgattam, üzleteimben
angazsáltam, ezen én nyertem, kerestem, én meg vagyok fizetve. Hagyjon
engem Fenséged békében.

Szólt és haragosan távozott. Öt fia volt. Hagyhatott-e szebb örökséget
az öt fiára (pedig hagyott rájuk egyebet is), mint ezt az anekdotát?
Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy egy ilyen anekdota, amely még ráadásul
igaz is, nem terem milliókat. Termett is.

*

„– De egyik utódja, Jakab, a hires párizsi James Rothschild, egyszer
kikapott. Még pedig nem kisebb embertől, mint Heinétől. Az öreg James
nagyon szerette Heinét, aki akkor Párizsban élt. Az volt a főambiciója,
hogy az akkor már hires költő egyszer jöjjön el hozzá vacsorára, de nem
nagy társaságban, hanem egyedül, ugy, hogy csak ők ketten üldögéljenek
az asztalnál. A ravasz James maga akarta élvezni az érdekes, elmés
embert. Hát valahogy sikerült is neki Heinét ilyen módon megszereznie.
Heine megjelent a vacsorán és rövid diskurzus után leültek ketten a kis
asztalhoz. Képzelhetik, micsoda válogatottan jó és drága ételek jelentek
meg az abroszon. Egyszerre csak azt mondja James:

– No most, kedves Heine, valami nagyon jót fogunk inni.

Azzal int az inasnak, aki egy porlepte borospalackot hoz nagy áhitattal.
Gyönyörü aranysárga, tüzesszinü bort töltött belőle a két embernek.
Megizlelik.

– Mi ez? kérdi Heine.

– Ez egy igazi, hamisitatlan palack Lacrimae Christi. Drága, nagyon
drága…

Szünet áll be. James Rothschild szürcsöl egyet a drága nedüből és
Heinéhez fordul:

– Mondja, Heine… hiszen maga olyan okos ember… mivel tudná maga
megokolni, hogy ezt a bort Lacrimae Christi-nek, a Krisztus könnyeinek
nevezik… na, halljunk valami elmés megokolást!

És várta a szellemességet.

Heine ránéz, szomoru kis mosoly jelenik meg az ajkán és csöndesen azt
mondja:

– Báró ur, ezek Krisztus könnyei. Mert Krisztus sokat sirt. És még most,
fenn az égben, az Atyaisten jobbján ülve is sir, ha lenéz és látja, hogy
két olyan rongyos zsidó, mint mi, ilyen jó bort iszunk.

Aztán James nem tette többé próbára Heine szellemességét.

*

„– Van Párizsban egy Rothschild-kórház. Valahányszor egy szegény lengyel
zsidó Párizsba érkezik, első dolga az, hogy elmegy a pályaudvarról
egyenesen a Rothschild-kórházba és ott fekszik három hétig. Akár beteg,
akár nem. Ha beteg, azért, mert beteg. Ha meg nem beteg, hát a három
heti jó kosztért, finom életért, meg azért, hogy miért ajándékozza ő ezt
a három hetet Rothschildnak? Az egyszer biztos, hogy mindenkinek első
dolga ez a három heti maródi. Hát jött egyszer egy szegény, nagyon
szegény rabbinus Lengyelországból Párizsba, kifeküdte az obligát három
hetet és a kórházból egyenesen elment Rothschildhoz.

– Alászolgája.

– Jónapot – mondja Rothschild és már nyul a zsebébe – mivel lehetek
szolgálatára?

– Báró ur – mondja nagyon előkelően a rabbi – én nem vagyok koldus, én
csak azért jöttem, mert én mindenütt fölkeresem a nagy embereket. Jöttem
tiszteletemet tenni.

– Igen, igen – mondja Rothschild és átnyul abba a zsebébe, ahol a
nagyobb aranypénzek, a huszfrankos louis-k vannak. – Ön tiszteletét jött
tenni.

– Igen.

– Hát itt van egy arany.

– Köszönöm, – rebegi a rabbi – köszönöm.

Zsebredugja a pénzt és indul. A báró szeliden utána szól:

– Tisztelendő ur, kérem…

– Tessék.

– Ha majd máskor is eljön hozzám tiszteletét tenni… mert én sejtem, hogy
még el fog jönni… izé… hát ne fáradjon föl ide az emeletre, hanem menjen
a földszinten balra, az udvarba, ott van az én jótékonysági irodám, ott
müködik Kohn ur, az majd… izé… szóval egyenesen hozzá tessék fordulni.

– Alászolgája – mondja a rabbi és távozik. Két hét mulva ismét
megjelenik, de nem megy az udvarba Kohn urhoz, hanem megint egyenesen
föl az emeletre, Rothschild báróhoz. Hogy miért? Mert Kohn ur lenn
minden kedden ezüstpénzt osztogatott. Ötfrankos tallérokat. A rabbi
tudta ezt és neki nem volt elég az ezüst-adomány. Hát beállit megint a
báróhoz. A báró nagyot néz.

– Kérem, – szólt a rabbi – jöttem tiszteletemet tenni.

– Kérem – mondja a báró és átad neki megint husz frankot, aranyban.

– Köszönöm – rebeg a rabbi és távozni készül. A báró megint utána szól:

– Tisztelendő ur, egyszer már kitanitottam önt, most szerényen
megismétlem… az udvarban balra, minden kedden, monsieur Kohn… jegyezze
meg jól: monsieur Kohn, az udvarban, minden kedden, balra.

A rabbi erre visszajön az ajtóból és dühösen szól:

– Ejnye, báró ur. Micsoda dolog ez? Kicsoda ön? Ön báró Rothschild, a
világ leggazdagabb embere. _És ön akar engem koldulni tanitani?_“

*

„– Fölmegy egyszer egy lármás kéregető a párizsi Rothschildhoz:

– Kérem – mondja – mégis csak disznóság, hogy önnek harminc milliója
van, én meg éhen halok. Hogy egyezteti ezt ön össze az egyenlőség
gondolatával?

– Kérem, kérem – mondja nyugodtan Rothschild – fogja, itt van egy frank.

Az ember vigyorog:

– Egy frank? Ön egy frankot ad nekem?

– Igen. Ön azt mondja, nekem van harminc millióm. Viszont francia meg
szintén harminc millió él ebben az országban. Önre tehát jut egy frank.
Itt van. Hogy egyezteti ön össze az egyenlőség gondolatával azt, hogy
_önre több jusson, mint másra_?“

*

„Ugyanez a Rothschild egyszer megnézte Amsterdamban Six polgármester
hires gyüjteményét. A gyüjteményben megtetszett neki négy kép: Van der
Mer van Delft, Ruysdael, Rembrandt és Peeter de Hoog egy-egy képe.
Odalépett a polgármesterhez és egyszerüen szólt:

– Ezt a négy képet megvenném. Rothschild vagyok.

– Nem eladó – mondta hidegen és gőgösen a polgármester és hátat
forditott neki.

– Kérem – mondta Rothschild – én csak azt mondtam, hogy megvenném. Ezt
fönntartom most is. Ha majd eladó lesz, irjon nekem egy sort és én
minden összeget megadok ezért a négy képért.

Két év mulva kap Rothschild egy levelet a polgármester aláirásával. A
levélben csak ez volt:

_Eladó. Ára két millió frank._

Másnap, még mielőtt a képeket megkaphatta volna, elküldött a
polgármesternek Rothschild egy csekket két millióról és csak ennyit irt
egy levélben:

_Csak egyre kérem, csomagoltassa be gondosan a képeket._

A négy kép azóta a Rothschild-muzeumban van. Igy vásárolt képet
Rothschild Alfonz. A mostani bankárok azonban, ugy látszik, nem tanultak
tőle“.




A TUTISTA ÉS A NIMOLISTA.

A legjobb osztrák irók egyike, Felix Salten itt volt Pesten, felolvasást
tartott, egy-két mulatságon is résztvett, aztán hazament Bécsbe és onnan
a Berliner Tageblattnak tárcát irt Budapestről. Nagy örömünk lehetett
ebben az érdekes és szép tárcában, mert valóságos lelkesedéssel irt
Budapestről Salten, egy kicsit szerette a politikánkat, eddig még
külfölditől nem hallott értelmességgel és szimpátiával irt a magyar
nyelvről s leirta azt a tettvágyat, lelkességet, hirtelen fellángoló
vadságot, hangos és mégsem intenziv cselekvést, amit itt megfigyelt.
Szeretettel irt rólunk, látszott, hogy néhány napi itt időzése alatt
megfogta ennek a városnak furcsa és egészen speciális lendülete, de
amellett nem dobta sutba ujságirói okosságát sem és alapjában véve
igazságosan itélt rólunk.

Főként két megjegyzése ragadta meg figyelmünket. Az egyik, amelyben azt
mondja, hogy szenvedélyes élvezők vagyunk. A másik, amelyben azt mondja,
hogy rettenetes gyorsan fejlődünk, palotáink, boltjaink csak ugy nőnek
ki a földből. Mikor igy konstatálja a gyors és intenziv élvezést és a
rohamos vállalkozást, igaza van. Csak egyben téved. Nem ugyanazok
élveznek, akik vállalkoznak. Meg kell neki magyaráznunk, – örülök, hogy
alkalom van rá – hogy néhány ezer normális életü embert leszámitva Pest
lakossága kétféle elemből áll. Hogy egészen megértessük magunkat,
segitségül kell hivnunk két budapesti argot-szót. (Ez is jellemez
bennünket: az az argot-nkat a tolvajnyelvből csináljuk). Az egyik szó a
_tutista_, a másik a _nimolista_. A „tuti“ szó a francia tout-ból, az
olasz tutto, tutti szavakból csinálódott és jelenti a mindent, a sikert,
a pénzt, a szerencsét, a hatalmat, a tekintélyt, – ebből kifolyólag a
tutista a minden-birtokos, a hatalmas, a pénzcsináló, a tekintélyes, az
aranyláncos, a jófellépésü, a szerencsés, akinek minden sikerül, aki
előtt minden nyitva áll. Tutista tehát Lánczy Leó, Khuen-Héderváry,
tutista Carnegie és Beöthy László, a német császár és Csortos Gyula,
mindenki, akinek szerencséje, ereje, hatalma van, aki divatban van.
Ezzel szemben a „nimolé“ szó, amely a nem-ből, a nincs-ből, a nihil-ből,
a niemand-ból csinálódott, jelenti a semmit, a pechet, a szomoru
sikertelenséget, a divatból kimentséget, a hiábavaló küzködést, még ha
tisztességgel és tehetséggel párosul is. Nimolista tehát a szegény
ember, aki állásért jön könyörögni egy csomó jó bizonyitvánnyal,
nimolista Justh Gyula, nimolista az orosz cár, szegény, nimolista az
egész szerb haza, nimolisták Haverda, Jánosi és Vojta, ellenben tutista
a királyi Curia, – hogy még érthetőbb legyek: a hercegprimás nimolista,
gróf Mailáth György tutista, az irodalomban Petőfi nimolista,
(fiatalság, tehetség, szegénység, boldogtalan szerelem, korai halál),
Heinrich Gusztáv tutista (magas állás, gyönge tehetség, tekintélyes
szakáll, lármás és ügyes fellépés, jó reklám), a festészetben Hollósy
Simon nimolista (tehetség, élhetetlenség, szegénység, számüzöttség),
László Fülöp tutista (ügyesség, összeköttetések, müvészietlenség,
csinosság, élelmesség, gazdagság). Ime már maga a budapestianizmus, ez a
keverék éjjeli, kávéházi-, artista-, pincér- és kocsisnyelv megcsinálta
a választó vonalat a két nagy tábor közt, amelyből ennek a városnak a
lakossága áll.

Komolyan megfogva a kérdést: a tutisták azok, akikről Salten azt irja,
hogy palotákat, fényes üzleteket és vagyonokat csinálnak. Minden vagyon,
amikor csinálódik, erőszakos uton csinálódik. Nagy és nagyon rendezett
államokban. Németországban, Franciaországban, Angliában vannak vagyonok,
amiket évszázadok hangyamunkájával gyüjtöttek nagyapák, apák és fiuk.
Itt nálunk a vagyon egy-két év alatt csinálódik meg, hamar, amig él a
vagyonszerző és ez nem megy erőszak és rablás nélkül. Itt fogja magát
egy ember, nekimegy a pénzcsinálásnak, keresztültipor mindenen,
megvesztegeti a hivatalnokot, a bankigazgatót, a házmestert, a városi
üzletatyát, az álhirlapirót és vállalkozást csinál. Tönkreteszi a
parasztot, kidobja a beteget, felrugja a szülő anyát, kistájgerolja a
családot, elcsábitja a biztosállásut, elveszi a félkrajcáros hasznot a
kisvállalkozótól, csal, lop, rabol és gyilkol, kirugja a kéregetőt, nem
ad semmit semmiféle célra, csak rohan a vagyon után és véres erőszakkal,
frakkos gazsággal, uzsorával, estélyekkel, automobillal, elszegényedett
képviselők és megingott tisztességü hivatalnokok becsületének romjain
meg is csinálja. A vagyon megvan husz-harminc év alatt, azalatt a nagy
ragadozó, a Tutista megöregedett, megkapja az obligát vesebajt vagy
arterioszklerózist, a sok börzétől, szivartól, izgalomtól, spekulációtól
meghibban a szive, még vánszorog egyideig Nauheimban és a
Margitszigeten, aztán meghal. Persze, a boldog Salten csak a palotát
látja, amit épitett, meg a husz villamos lámpát, ami a boltja előtt ég.
Náluk, Saltenéknál, Bécsben, az a palota már szürke a régiségtől, a fiu
örökölte az apjától, akinek gyára van Csehországban és azzal szerezte a
vagyonát, hogy nem fekete papirosba csomagolta a varrótüt, amit
Délamerikába exportált, hanem piros papirosba és igy lefőzte az
angolokat, akik jobb varrótüt csinálnak, de a római pápa kedvéért sem
térnek el attól a szokástól, hogy fekete papirba pakolják a tüt, már
pedig a délamerikai vevő különösen babonás és visszadobja a kereskedőnek
a fekete csomagot, mint ezt egy kereskedelmi szaktudósitó jelentésében
olvastam. Saltenéknél Bécsbe ugy csinálódik egy vagyon, hogy valaki
talál egy bányát és azt kiaknázza, nálunk pedig ugy, hogy két tutista
összeáll a kávéházban és azt mondja: ki kell tekerni ennek a Grünbaumnak
a nyakát, csinálunk a kávéháza mellé egy nagyobbat, diszesebbet és őt
tönkretesszük. Aztán majd ideadja olcsón az egész életét. A derék
utleiró csak az éjjeli villanyfényben lobogó gyönyörü kávéházat látja.
Én tudom, hogy Grünbaumnak ezért agyon kellett lőnie magát és most kinn
fekszik a temetőben.

A Salten élvezői, tisztelt hölgyeim és uraim, az élvezők, azok a
nimolisták. Itt az élvez, akinek semmije sincs. Elsején elfizeted a
fizetésedet házbérre, szabóra, mosásra, hazaküldesz negyven forintot
Böszörménybe mamáéknak, jön a suszter, a gázszámla, a gyerekeknek tandij
és dr. Bővitett tanár ur számtanának uj kiadása, marad összesen
tizennyolc koronád. Minden ember, akiben egy kis életismeret és belátás
van, megmondhatja: nincs-e igaza a nimolistának, ha ezzel a
tizennyolccal elmegy az orfeumba, megiszik hat üveg sört, küld egy
forintot a cigánynak, hogy játszsza el a Csingilingi prütty cimü kuplét,
aztán mielőtt hazatér, bemegy a Mahagóni-kávéházba és ott husz
krajcárért megiszik egy csésze fekete piszoklét kávé cimén, elolvassa az
összes estilapokat, annak az egynek kivételével, amit kilop a rámából,
hogy legyen az ágyban mit olvasnia, körülnéz a bronzvereteken és a
csiszolt tükrökön, megnézi a berakott japáni pimaszfát és az opálkék
mümárványimitációs üvegmozaik-fittyfrász-asztalt, kéri az Illustrated
London News-t, nem kapja meg, nem is nagyon akarja, elálmosodik,
káromkodik kettőt csöndben, egyet hangosan, leakaszt egy jó prémes
bundát, meglátja, hogy nem az övé, szeretné elvinni, megijed a
börtöntől, ráfanyalodik a saját korpásgalléru részletfizetéses
átmenetijére, megnézi az aprópénzét, van még van egy forint husza, ebből
konflisba ül, hazahajtat, ott pofozkodik a kocsissal, följelenti, kap a
rendőrtől egy unott gorombaságot, nem jön a házmester, aztán jön a
házmester, aztán nem megy a lift, aztán fölmegy gyalog a negyedik
emeletre és káposztaszag van és cselédszobaszag van és alvás-szag van és
lefekszik aludni és elalszik és ő most egy vivőr volt, egy Lebemann
volt, egy lump volt, egy élvező volt és a kitünő, okos és derék Salten
véletlenül meglátta őt ma éjjel és azt irta róla a Berliner Tageblattba,
hogy ő egy élvező, egy tüzes magyar élvező, sőt élvhajhász, aki keleti
bujaságból és magyar lendületből tobzódott és élvezett és éjszakázott. –
Pedig… pedig ő tudja, szegény, hogy ő egy nimolista és azért élvez, mert
ha még csak nem is élvezne, akkor igazán a szeméten rothadhatna el attól
a kulturától és attól a polgári kényelemtől, amit ez a tündérváros a
szegény embernek nyujt. Tanukul hivom az ugynevezett élvezetek
legközelebbi szemlélőit, az éjjeli mulatóhelyek tulajdonosait és
pincéreit, hogy nem ez-e az igazság. Hogy nem a legnagyobb ritkaság-e
Pesten, hogy egy gazdag ember költ pénzt éjszaka a
hejehujahopp-kávéházakban, hogy nem kizárólag a kétforintos és
hatkoronás cechelők tartják-e fenn az éjjeli életet, kivéve azt a
két-háromezer sikkasztót, aki hetven-nyolcvan koronát is költ és akinek
a sorsa a tavaszi lóversennyel dől el, mert tudniillik akkor vagy
visszateszi a pénzt, vagy nem teszi vissza. Nem először konstatálom, de
mert azóta csak még inkább meggyőződtem a valóságáról, ismételnem kell:
ezek a kávéházi és orfeumi cechek, ezek a kerületi kaszinóbarlangokban
elbakkarázott nyolcvan koronák és kilenc koronák és harminchét korona
ötvenek nem egyebek, mint csupa _elvetélt tőkék_, tőkeembriók, amelyeket
a párisi kistőkés elrak a postatakarékba vagy az ő kis bankjába, de
amelyeket a pesti kispolgár elver, szétpofoz, még embriókorában megszül,
mert nem érdemes neki kis-vagyont gyüjtenie, nem érdemes viselnie a
kistőkével való terhességet kilenc és kilencven évig, mert ugyis kétszer
annyit fizet a lakásáért, mint kellene, ugyis ötszörösen veszik meg
rajta a hus, a kávé, a liszt, a kenyér, a közlekedés árát és végül ugyis
csak nem a munkájából él meg, hanem valamelyik rabló tutistának a
kegyelméből, vagy a sógora nagybátyjának a protekciójából, vagy abból,
hogy egyszer tévedésből többet ad neki vissza a főpincér egy
huszkoronásból, mint amennyi járna neki. Az egész kispénz-életnek ez a
nagy irrealitása, ez a levegőben való lógása, ez a bizonytalansága, meg
az a körülmény, hogy a nagy rablók épen az életszükségletekre: a
kenyérre, a lakásra, a villamos vasutra, a világitásra, a marhahusra
vetik magukat, ahelyett, hogy aranybányákkal svindliznének, ez teszi
azt, hogy a kisember nem oszthatja be rendesen a pénzét, nem tehet
félre, nem hagyhat a gyermekére néhány ezer koronát, ez teszi azt, hogy
a kisember kénytelen beülni az Andrássy-uti kávé-zsinagógákba és
estilap-bazilikákba, a Mahagóni-kávéházba vagy a dombovári Babáriba,
ahol tüzes zsidó-angol-magyar népdalt harsog a cigány, akinek viszont
már több tányérja van, mint hegedüje, – ez teszi azt, hogy a derék,
pozitiv, reális és becsületes német iró megjelenik itt és látva a
mondhatatlan kéjnek és az éjjeli kéjgyönyörbe való fulladozásnak ezt a
hallatlan mértékét, ami abban áll, hogy Schwarc benn émelyeg a
kávéházban még fél egykor, mert otthon nincs fütve és Schwarcnak lelóg a
szája a nyomortól, a nem-fürdöttségtől, az adósságtól, a holnapi
lejárattól és attól a szégyentől, hogy délután fél kettőkor rendelt egy
pikkolót, azóta semmit, a cukrot zsebredugta és ahányszor dombovári
Babári a tányérral rá akart mosolyogni, kiszaladt a toalettbe s mivel
mindehhez négy ivlámpa ég és dombovári Babári a Grünermarcsa-indulót
vágja és mert a kávéházban meleg van és bűz van, azért Schwarcnak azt
kell magáról olvasni a Berliner Tageblattban, hogy ő egy élvező. Egy
keleti buja. Egy palotaépitő. Holott ő tudja, én tudom és mi tudjuk,
hogy ő egy nimolista. És Weisz Manfréd és Lánczy Leó és gróf Károlyi
Mihály három tutista. De ezeket nem is látta élvezni Felix Salten.

A világért se higyje senki, hogy ezt az igazán kitünő és a
világirodalomban is jelentős irót ki akartuk csufolni a Budapestről
irott tárcájáért. Köszönet és hála neki, amiért a maga irói hirnevét és
tehetségét, ha csak egy napra is, de a mi városunk szolgálatába
állitotta. Ő a rólunk irott tárcája alcimeül ezt adta: „eine
Ansichtskarte“. Egy képes levelezőlap. És megirta hozzá a szöveget.
Legyen szabad nekünk, bennszülötteknek, ehhez a képeslevelezőlaphoz
ezennel liferálni a képet.




ÉLETMŰVÉSZET.

Néhai Salamon Ödönről, a királyian gőgös bohémről, már sokszor
emlékeztem meg. Bölcs és nemes elme volt és akik ismerték, be fogják
látni, hogy igen sok alkalom van, amikor lehet rá hivatkozni, ha
bölcseségről és a lélek előkelőségéről van szó. Ugy jutott megint
eszembe, hogy valaki azt mondta: a pesti ember nem tud bánni a pénzével,
mert husz koronát ugy költ el, hogy két koronának látszik. A pénz nem
annyit ér, amennyi rá van irva, hanem annyit, amennyit mutat és nem
tréfa az, hogy a milliomos husz koronája többet ér, mint a szegény
emberé, hiába mondja a szólás-mondás, hogy: az én pénzem is csak annyit
ér, mint a kegyedé.

A Margitszigeten laktunk, egy kis iró és ujságiró kolónia, ezelőtt
körülbelül tizenkét évvel. A társaságban Salamon Ödönt nevezték
királynak, mert ő volt közöttünk a legelőkelőbb. Pénze, az nem volt. Ha
volt nála két forint, akkor már gazdag embernek érezte magát. De azért
ugy ruházkodott, mint boldogult Sagan herceg és aki először látta, nem
mondta volna rá, hogy a világ egyik legszegényebb ujságirója, hanem
legalább is azt, hogy valami igen jómódu földbirtokos, aki most jött a
Nemzeti Kaszinóból és azért nézi a menetrendet, hogy holnap Párisba
utazzék a lóversenyekre. De ezt lehetett hinni róla akkor is, amikor
husz krajcár volt a zsebében, ami viszont a gyakoribb eset volt.
Egyizben – nem egyetlen alkalom volt ez – egyikünknek sem volt pénzünk
ebédre. Ilyenkor mi, ifjabbak és tapasztalatlanabbak, ősi szokás szerint
megebédeltünk és adósak maradtunk az ebéd árával.

– Nem, – mondta a király, – ez nem helyes. Az embert nem tisztelik az
olyan vedéglőben, ahol adósa marad az ebéd árával. Már pedig az kell,
hogy az embert tiszteljék.

Nagyot néztünk:

– De ha nincs.

– Akkor nem ebédel az ember.

Valaki megszólalt:

– Hát neked van?

– Nekem sincs, – mondta nemes egyszerüséggel, – azaz hogy van. Pont
negyven krajcárom van.

– Szóval nem fogsz ebédelni, vagy elmégy valami kis kocsmába, ahol
negyven krajcárért megebédel az ember.

– Nem én. Uriember finom vendéglőben ebédel. Ha épen érdekel benneteket,
nézzétek végig, hogyan ebédelek én meg ebben a vendéglőben, ahol a
legolcsóbb étel nyolcvan krajcár, negyven krajcárból, ugy, hogy senki
sem fog lenézni, mindenki tisztelni fog és senki sem fogja hinni, hogy
pont csak épen ez a negyven krajcár van a zsebemben.

Köréje gyültünk és végignéztük. Mindenkinek, aki szeret tanulni az
életben, ajánlom ezt a történetet. Többet lehet belőle tanulni az élet
számára, mint akármelyik könyvből. Az eset igy folyt le:

– Pincér, – mondta unottan Salamon, – mi jó van az étlapon?

A pincér odaadja az étlapot, Salamon unottan végigfut rajta a
tekintetével, aztán félredobja:

– Nem érdemes maguknál kész ételt enni… csupa állott, izetlen holmi.
Csináltatni fogok valamit. Valami kiadósat, mert ma éhes vagyok…

Mi csak bámultunk.

Azt mondja a király:

– Csináltasson nekem egy vagdalt beefsteaket… még pedig nem marhahusból,
hanem gyönge, szép borjuhusból, a javából, piritsák meg egy kicsit a
tüzön, hogy ropogós legyen, adjon hozzá valami jó főzeléket, mondjuk:
zöldborsót. De sokat.

Néztük, néztük, vártuk a végét. Eltelik vagy husz perc, a pincér hozza a
kivánt ételt. Egy gyönyörü, pirosra sült, ropogós vagdalt beefsteaket,
amely dacára a nevének nem marhahusból készült, körülötte csodaszép zöld
borsó disszel. Leteszi az asztalra.

– Ejnye, – mondja Salamon, – nem szégyenlik magukat?

– Miért, kérem? – dadogja a pincér.

– Ez hus?

– Igen kérem.

– Ez? Hiszen ez agyon van sütve, ez ki van égetve, ezt talán valami
porcellánolvasztó kohóban csinálták, olyan kemény… azt mondtam, hogy egy
kicsit piritsák meg, de nem azt, hogy égessék össze!

– De kérem… – próbált valamit mondani a pincér.

– Ne feleseljen! – szólt rá Salamon olyan arccal, mintha a feleselésre a
büntető törvénykönyvben tiz évi fegyház volna előirva.

– Kérem, – mondja szeliden a pincér, – visszaviszem.

– És azt hiszi, hogy én most itt megint várok egy félóráig, amig egy
másikat rontanak el, vagy hogy eszem valamit ebből a rossz étlapból.
Bocsánatot kérek, de az én gyomrom nem birja az ilyet. Ennél már
finnyásabb ember vagyok.

A pincér tanácstalanul állt ott.

– Vigye vissza a hust a konyhába, – szólt Salamon békülékenyebb hangon,
– mondja meg, hogy nem fogadom el, soha többé ebbe a vendéglőbe nem
jövök.

A pincér nyul a tál után.

– A főzeléket hagyja itt, – kiált rá. – Éhen csak nem halhatok.

A pincér kiveszi a hust a tálból, ott hagyja a zöldborsót és távozik.
Salamon jóizüen elfogyasztja a zöldborsót, megeszik hozzá egy darab
kenyeret, aztán rászól a félénk pincérre:

– Ananászt hozzon.

A pincér nem felel. De az arcán látszik, hogy kinban van.

– Ananászt hozzon, – kiált rá ismét a király.

– Bocsánat, – hebegi, – ananász nincs.

– Szép kis vendéglő! Ide igazán csak boszankodni jár az ember. Küldje
ide a fizetőpincért, fizetek, engem ugyan nem látnak többé.

Megjelenik a fizetőpincér, hajlong.

– Kérem, – mondja neki Salamon, – ide nem lehet járni. Rendelek egy
husételt, azt elrontják. Rendelek egy ananászt, egy egész ananászt, mert
a barátaimat is meg akartam kinálni, mert ők már ebéd után vannak, az
meg nincs. Igy aztán most fizetek egy főzeléket meg egy darab kenyeret.
Szégyeljék magukat!

– Husz krajcár, – mondja a főpincér.

Salamon letesz az asztalra husz krajcárt. Tiz krajcár borravalót ad a
főpincérnek, tiz krajcárt az ételhordónak, aztán fölkel és el akar
menni. Mikor veszi a kalapját, megjelenik ijedt arccal a vendéglős.

– Bocsánat egy percre, Salamon ur, – mondja, – valamit szeretnék
mondani.

– Halljuk, – hangzik a világ legelőkelőbb hangján.

– Kérem, én csak bocsánatot akarok kérni Salamon urtól, mert rosszul
tetszett nálam ebédelni és igérem, hogy ezentul ez nem történik meg
soha. Kérem, ne haragudjék ránk és tiszteljen meg máskor is
látogatásával.

Salamon nem felelt, jóakaróan biccentett a fejével és az összes pincérek
sorfala és hajlongása közepett ment ki a vendéglőből. A vendéglős a
bejáratig kisérte és ott földig hajolt előtte.

– Lássátok, fiuk, – mondta, – igy kell negyven krajcárból előkelően
megebédelni. De egyet hozzáteszek. Ezt csak egyszer lehet egy
vendéglőben csinálni. Legközelebb, ha tiz forintom lesz, mind a tiz
forintot elebédelem itt.

Ez az kicsiben és karrikaturában, amit ugy hivnak, hogy életmüvészet. Ez
az, amit a franciák tudnak és mi nem tudunk. Ez az, amit végig kellene
vinni az embernek mindenféle dolgában az egész életen keresztül –
„kellene“ ugy mondom, mert én, isten bizony, nem vittem végig, – ez az,
ami egy ember külső képét konzerválja, megrajzolja, színt, karaktert ad
neki. A pesti ember többet ad végül a konflisnak, mint a berlini ember
az automobilnak. Mégis a berlini embert sapkalengetéssel üdvözli a
soffőr, amikor kiszáll a kocsijából, a pesti ember után pedig
istállószagu megjegyzést tesz a kocsis. A pesti ember többet költ egy
másodrendü kis kocsmában, mint a párisi egy jobbfajta helyen és mégis, a
pesti embert lenézi a pincér, mert csak spriccert ivott, a párisit meg
hallatlanul tiszteli a pincér egy üveg furcsa és olcsó ásványvizért,
amit rendelt. A pesti ember annyit költ a ruházkodásra, mint egy
asszony, de hitelbe teszi és ezért a szabó megváratja és lenézi őt,
holott olcsóbban élne, ha készpénzzel fizetne és akkor másoknak kellene
őreá várniok, mikor próbál. Igaz, hogy ebben szerepet játszik az is,
hogy a pesti embernek nincs készpénze, de nem lehet eltagadni azt, hogy
nálunk például még azok is hitelbe dolgoztatnak a szabónál, akiknek nem
is esnék nehezükre kifizetni készpénzzel a ruha árát. Tudja isten,
mintha csak azért tennék, hogy drágábban és rosszabbul éljenek. Nálunk
vannak ügyvédek, akik annyit költenek konflisra, hogy abból a pénzből
egy igen elegáns egyfogatu, gummikerekü, számozatlan kocsit
tarthatnának, libériás kocsissal. Nem. Inkább veszekszenek a
kocsisokkal, szépen magukra engedik száradni a sok drága pénzükért a
smucigság hamis zománcát, rosszabbul élnek, kevesebbet mutatnak és
többet költenek.

Mindez nem valami fontos probléma, de az életnek a tudományához
hozzátartozik, mert az élet látszatokból áll a nagy többség számára és
nincs száz között kettő, aki az életét belül, magának, mosollyal,
fölénnyel éli végig s akinek nincs szüksége erre az alapjában véve hamis
svindler-tudományra. Tehát ez a tudomány hasznos tudomány, mert az élet
tulajdonképen mégis csak a svindlereké, – és most a világért sem
gondolok Salamonra, aki egy nemes, tiszta és büszke szegénységet takart
el a tömeg előtt ezzel a módszerével. De gondolok arra a millió emberre,
aki felnő, megőszül, végigverekszik az életen és még mindig nem tudja,
hogy nem magának él, hanem a világnak és hogy annak, aki másnak él,
nevetni is máskép kell, fizetni is máskép kell, ebédelni is máskép kell,
jönni, menni, dolgozni, cselekedni is egészen máskép kell, mint hogy
szeretne.




A KÖZVETITŐ.

Heltai Jenő a maga szelid és bölcs módján megmondta egyszer a Pesti
Hirlapban mindnyájunk véleményét a jótékony pumpokról, versben.
Kénytelen vagyok ennek dacára megénekelni ezt a témát, mert, komolyan
mondom, nincs az a járvány, amely az idén jobban és szorgalmasabban
pusztitott volna hazánkban, mint épen a jótékony pump, az isten tartsa
meg. Az idén jótékony volt mindenki, akinek csak ép volt a lába. Azt
hiszem, ha annyian adtak volna pénzt jótékony célra az idén, amennyien
gyüjtöttek, már minden humanitárius egyesület kiakasztotta volna a
Megtelt-táblát. Jótékony volt itt a jószivü uzsorás, a szőrösszivü és
prémesmáju emberbarát, jótékony volt a háziur, aki miután letette a
bicskát, amelylyel megnyuzta a negyedik emeleti lakókat, fölvette a
perselyt és gyüjtött a hajléktalanoknak, jótékony volt a szép hölgy, aki
minden szezonban öt-hatszáz korona gombostü-pénzt csinál magának ilyen
gyüjtésekből, jótékony, természetesen gyüjtőleg jótékony volt báró
Keserves, akinél ötforintos koldusok egyebet még, mint pofont a
lakájtól, nem kaptak, jótékony volt smuckai Smutzigh udvari tanácsos és
tüdővész-közangyal, aki még egyet-kettőt gyüjt néhány évig, hogy ezzel
is megszolgálja a magyar nemességet, amit ezen a cimen husz krajcárral
olcsóbban kapott, jótékony volt a főpincér, aki az én bőrömre az
elaggott markőrök üdülőházának második billiárdtermére gyüjtött egy
papagájszinü levélbélyeggel, amit a számolócédulára ragasztott, amire az
volt nyomtatva, hogy négy fillér, amiért felszámitott négy krajcárt,
fizettetett érte nyolcat és rossz visszaadás utján hozzávett tőlem még
kettőt, gyüjtött a szinésznő, aki már nem kap szerepet, tehát
szalonokban mint jótékony angyal vigyorog ki savanyu arcot vágó öreg
urakból néhány koronát, amit a nevezett vig aggastyánok csöndesen
elmormolt átkokkal füszerezve nyujtanak át, jótékony volt ősz nagyatyám,
aki Isaszegnél esett el, de fölkelt és most hosszu fehér álszakálla
révén elnök a kutyahamvasztás szent ügyét előmozditó egyletben, jótékony
volt pici unokám, aki persellyel a kezében jár éjjel a Helvecia
kávéházba és szeparéba viszi a cigányt, jótékony volt unokaöcsém, aki
elvállalta, hogy én jótékony cél érdekében dijtalanul olvasok fel az ő
kaszinójukban, jótékony volt morganatikus nagybátyám, aki megkért,
vegyem rá a Góth-párt, hogy ingyen utazzék az északi határra az ottani
gyomorhurut ellen küzdő egylet külön e célra készült hangversenyére,
jótékony volt itt én édes uram isten mindenki, aki tehette, mindenki,
aki másvalakit be tudott ugratni valami munkába, pénzkiadásba vagy nehéz
szolgálatba a jótékonyság ürügye alatt, röviden és őszintén: jótékony
volt itt mindenki, aki egy krajcárt sem akart adni jótékony célra és ezt
ügyesen óhajtotta leplezni.

El kell mondani a szép régi anekdotát, mert még soha ugy nem passzolt,
mint ahogy most passzol. Akik ismerik, ne olvassák el. Áll a szegény
zsidó Bécsben az utca sarkán és keservesen sir. Arra megy egy másik
izraelita és megszólitja:

– Miért sir, szegény ember?

– Miért ne sirjak – mondja az – mikor tizenhárom gyerekem van,
tizenkettő betegen fekszik, a feleségem halálán van és nekem nincs egy
megveszekedett krajcárom sem.

– Mennyi pénzzel volna magán segitve, jó ember?

– Ezer forinttal.

– Jöjjön – mondja a jószivü – én magának egy félóra alatt megszerzem az
ezer forintot.

Az ámulva megy vele, ez meg vezeti, egyenesen az öreg Rothschildhoz.
Fölmennek hozzá, a jószivü bemutatja a siró embert s megmondja, hogy
ezer forinttal segitve van rajta. Rothschild benyul a zsebébe, kivesz
ezer forintot, odaadja a siró embernek, aki hálát rebeg és elrohan. A
másik ott marad és némán áll Rothschild előtt. Áll, áll, áll. Azt mondja
neki Rothschild:

– Hát maga mit vár?

– Mit várok? – mondja ez, – hogy mit várok? A proviziót várom. _Hiszen
én hoztam a pasast!_

Ebben a viccben már ezer évvel ezelőtt, amikor először hallottam, azt
találtam jónak, hogy a jószivü ember pasasnak nevezi a koldust. A vicc
tulajdonképen abban a perverz ötletben rejlik, hogy attól kéri a
proviziót, aki ezer forintot adott. De a perspektiva, az emberismeret és
a világbölcsesség ott van, hogy a koldust, aki kér és kap, baleknek,
pasasnak, áldozatnak, olyannak tekinti, mint aki az üzletben alul
maradt. Hogy nem az a balek, akitől kipumpolnak ezer pengőt, hanem az,
aki kapható arra, hogy Rothschild rajta kimutassa a jószivét. És ezzel
egyszeribe jogosultnak is látszik előttem, hogy proviziót kér, hiszen
oly ritka példányt hozott, hogy igazán tiszta nyereség, jó üzlet, sőt
uzsora volt Rothschild részéről az, hogy ennek csak ezer forintot adott.

Nem akarok egy jótékony egyesületet sem megsérteni, de valóban vannak
köztük kitünő pasasok, amelyek rettenetes betegségekről vannak
elnevezve, jó fejős teheneknek, amelyeknek nem lehet ellentállni és
amelyeken mindenki olcsón elégitheti ki a jótékonysági viszketegét,
amely természetesen száz eset közül kilencvenkilencben nem abból áll,
hogy az emberben viszket valami abban az irányban, hogy adjon, hanem
abból, hogy neki viszket a szegény ember tenyere és ő megy gyüjteni
helyette. Már most épen ezeknek az embereknek a nagy serege, épen ez a
néhány ezer ur és hölgy, aki szenvedéllyel gyüjt, ez áll őrt a magyar
jótékonyság kapujában és ez háborodik fel akkor, ha valaki a
jótékonyságnak e neme ellen mer felszólalni. Ezek azok, akkik
szőrösszivünek nevezik azt, aki kidobja őket az iveikkel és a
perselyeikkel, ezek azok, akik minden ilyen cikk után, mint aminő ez is,
névtelen levelet irnak az irónak, hogy cinikus és szivtelen kutya ön,
sajnálja a pénzét a szegény embertől ön, holott pezsgőt zabál ön és
fütött szobában feküdjön betegen ön, ne éljen sokáig ön és hulljon ki a
haja önnek, iró ur. Ezek azok az emberek, akik ezeket irják és én
mondhatatlan kéjjel olvasom el e leveleiket, mert látom belőlük, hogy
megpukkadnak a dühtől, ha van valaki, aki a kis kártyáikba néz és aki a
körmükre üt. És ezek az emberek a maguk sokaságával és sokféleségével,
mert vannak köztük méltóságos, kegyelmes urak és asszonyok és vannak
köztük szegény emberek is, oly hatalmas falankszban állnak velünk,
pumpolandó emberiséggel szemben, hogy igazán nagyfoku elkeseredés szülte
kényszerü bátorság kell ahhoz, hogy megmondja nekik az ember a
véleményét.

Most pedig, hogy kellőleg kigorombáskodtam magamat velük, itt következik
rövid pontokba foglalva az a bizonyos vélemény, amit meg szeretnénk
mindnyájan mondani nekik.

1. Jótékony ember Magyarországon nem az, aki pénzt ad a jótékony célra,
mert annak más neve van, az a smucig disznó. Az sem jótékony ember, aki
kapja a pénzt, mert annak is más neve van, annak neve: „maga örüljön,
hogy él és örüljön, hogy ennyit kapott, mert ha még egy szót szól, soha
többé egy vasat sem kap az egylettől, hálátlan kutya“. Ez az ő neve. A
két lény közt, a smucig disznó és a hálátlan kutya közt áll a jótékony
ember, ez az, aki se nem ad, se nem kap, hanem közvetiti a smucig és a
hálátlan közt az üzletet s ebből legtöbbször erkölcsi, de néha anyagi
hasznot is huz. Mit szépitgessük a dolgot. Ebből él.

2. A jótékony ember nemcsak kéri, de meg is kapja a proviziót
Rothschildtól. Mert ki a Rothschild? Én vagyok, te vagy, mi vagyunk, ti
vagytok. Aki két krajcárt dob a perselybe, az egy Rothschlid-rész, és mi
tizezren, akik adtunk, együtt egy Rothschild vagyunk, aki felé a jószivü
emberbarát kinyujtja a kezét provizióért és mi meg is adjuk azt neki
köztisztelet, magyar nemesség, udvari tanácsosság, magas tiszteletbeli
állás, fényes jubileum, vagy gyönyörü temetés formájában. Igenis, itt
látszik tisztán és világosan, hogy az adakozótól jár a provizió és mi
adunk neki népszerüséget és országos hirnevet, nem azért, mert szeretjük
és tiszteljük, hanem, mert ő az, aki a mi lelkiismereti furdalásainktól,
amelyek abból állnak, hogy mégis aljasság az, hogy amikor én a
Hungáriában cigányzene mellett vacsorázom, azalatt az Angyalföldön
késsel vágják el a torkát egy szegény vándorlegénynek, mert ötven
krajcár van nála, – e lelkiismereti furdalásaiktól, mondom, megszabadit
minden héten és még hozzá aránylag olcsón, mert csak néhány koronát kell
érte fizetnünk.

3. A jótékony ember Magyarországon proviziót huz a szegény embertől is,
aki elé nagyképpel odaáll, mikor odaadja neki az én pénzemet. És ha
semmi egyebet nem vesz tőle, mint azt, hogy abban a pillanatban ő
képviseli az örömtől siró szegény koldus előtt az emberiség szivét és a
Krisztus tanitását, már ezért is megérdemli, hogy bekötött szemmel a
kaszárnya udvarára állitsák, egy sirgödör elé és husz katona töltött
fegyverrel vegye őt célba, majd a vezénylő tiszt parancsszavára
odarohanjon hozzá és jól összevissza pofozza. Én láttam gyerekkoromban
egy ünnepélyt, amikor egy egyesület felruházott szegény gyermekeket
abból a pénzből, amit a jobbmódu iskolásgyerekektől szedett be
szigoruan. Egy császárszakállas ur, aki maga bizonyára nem adott a
dologhoz többet két hatosnál, oly sugárzó mosollyal adta át a csizmákat
a siró szegény embereknek, oly fenkölt ábrázattal inkasszálta a szegény
anyák köszönetét, oly kéjjel engedte megcsókolni a kezét, oly kéjvágyóan
élvezte ki ezeket a perceket, hogy azt hiszem, istennek képzelte magát,
aki a mennyekből szállt le csizmát és bekecset hozni az éhező
kisfiuknak, miközben józan és egyszerü gyermekszivemre már akkor oly
undoritó benyomást gyakorolt, hogy szerettem volna rákiáltani: „mit
csókoltatja a kezét, hiszen mi adtuk össze a pénzt és aki nem hozta el
csütörtökön, az „be maradt zárva“.

4. Röviden összefoglalva az előző három pontot: ezen a világon semmi
téren nem áll oly magas polcon a közvetitő, mint a jótékonyság terén,
természetes tehát, hogy e az a pálya, amelyen senki sem bolond a kinálat
vagy a kereslet pártjára állni, ha karriert akar csinálni, hanem
mindenki a közvetités felé törekszik.

5. A magyar és speciálisan a budapesti jótékonyság az, amely megcsinálja
a professzionátus szegény ember tipusát.

Miért? Mert nálunk nem ugy van, hogy előbb van valami baj, amin segiteni
kell és aztán ehhez a bajhoz alapitanak egy egyletet, hanem forditva
van. Előbb összejön husz ember, aki fel akar tünni, szerepet akar
játszani, elő akar lépni a hivatalában, kormány-elismerést vagy királyi
kegyet óhajt, ezek huszan megcsinálják az egyletet, aztán keresnek hozzá
valami betegséget vagy nyomoruságot és mikor már ez is megvan, keresnek
a nyomorusághoz szegény embert. El tudom képzelni, hogy vannak
szegények, keresett, szépszakállu öregek akik nagyobb dijért inkább az
uj egylettől hagyják magukat segélyezni és biztos tudomásom van róla,
hogy épen a szegény gyermekeket felruházó egyletek és asztaltársaságok
ugy csábitják el egymástól a segélyzendőket, mint a football-egyletek a
jó játékosokat.

Ezeket óhajtottam tisztelettel lemondani e sulyos napokban, amikor báró
Keserves feltünési viszketege nem énrám bizza, hogy egy szegény kollégám
házbérét szép titokban kifizessem és e tudatban nyugodtan dobjam ki azt
a két bárónét, aki reggel felkölt egy persellyel, hanem aki megköveteli
tőlem azt, hogy azokat a célokat szolgáljam koronáimmal, amely célokért
ő előbb királyi, majd udvari tanácsosságot kap és ha a lánya
férjhezmegy, akkor a lapokban mint ismert emberbarát szerepel. És aki
megrevolverez a jótékonyság gondolatában rejlő erkölcsi hatalommal, aki
feltételezi rólam, hogy meg se merek mukkanni az ő svindler kis játékait
látva, mert félek attól, hogy cinikus gazfinak fognak tartani s azt
irják nekem névtelen levélben, hogy smucig és szivtelen kutya ön. De nem
bánom, jól esett egy kicsit megmondani nekik. Ne legyen nekik se fenékig
tejföl.




DIALÓGUS.

Párbeszéd Budapest sokat emlegetett éjjeli életéről és arról a
kérdésről, hogy miért van nálunk egy egész kis társadalom, amely
kizárólag éjjel él. Természetesen két ember beszéli végig ezt a
dialógust, az egyik a rendes ember, a másik a rendetlen.

_A rendes:_ Mert ha valami igaz volna abból, amit a külföldi
pornografikus müvek és a rosszakaratu német ujságcikkek irnak,
tudniillik, hogy Budapesten virágraszóló éjjeli élet van, amelynek
villamos fényében a világ legszebb kokottjai ragyognak, tüzesszemü
„tzigankák“ és erdélyi oláh menyecskék ropják a borjupörköltet zeneszó
mellett az Andrássy-ut közepén, deli magyar betyárok és villogószemü
barna gabonaügynökök rugják a port a csárdákban, reggel felé pedig
csókolózik az egész világ és piritott „varottascht“ meg „főischpan“-t
szerviroznak a pincérek aranyszinü tokayer kapcsán, – akkor, nem mondom,
nem csodálnám, hogy épen a legokosabb, legelmésebb emberek: az irók,
ujságirók, zeneszerzők, szinészek, meg egyéb müvészek reggel feküsznek
le és este kelnek. De igy…

_A rendetlen:_ Önnek látszatra igaza is van. De ha felhasználja az
alkalmat, s tőlem, régi éjjeli embertől, meghallgatja az éjjeli élet
magyarázatát, mindjárt más nézeten lesz és meg fogja tudni magyarázni a
többi rendes embereknek, hogy a budapesti éjjelezésnek – persze, nem a
lumpolást értem, hanem a professzionátus, csökönyösen folytatott éjjeli
életet – sokkal mélyebb és szebb okai vannak, mint azt a rendes emberek
hiszik.

_A rendes:_ Halljuk, halljuk.

_A rendetlen:_ Egyszerü oka annak, hogy itt legalább ötszáz ember éjjel
él, az, hogy Pesten éjjel sokkal jobban, tisztességesebben lehet élni,
mint nappal.

_A rendes:_ Halljuk a példákat.

_A rendetlen:_ Minden rendszer nélkül fogom összehalmozni az éjjeli élet
előnyeit. Először is éjjel nincs lárma. A művészember, akinek nincs
pénze arra, hogy a Hüvösvölgyben villát épitsen magának, kénytelen az
Erzsébet-köruton lakni és éjjel irni a regényt, mert csak éjjel van
nyugalom. Aki éjjel dolgozik, annak éjjel is kell ennie. Az éjjeli
kocsmának kicsiny lévén a közönsége, sokkal jobban és izletesebben főz,
mint a nappali. Tehát éjjel jobban lehet enni Pesten, mint nappal. A
kávéházban nappal négyszáz vendégre esik átlagban hat pincér. Éjjel
három pincér van, de nem kétszáz vendég, hanem csak husz. Tehát mig
nappal körülbelül hetven vendégre esik egy pincér, addig éjjel hétre
esik egy. A kiszolgálás tehát pontosan tizszer olyan jó éjjel, mint
nappal. Gyerünk tovább. Azt kell föltételeznünk, hogy nappal Budapest
kilencszázezer lakosa közül legalább nyolcszázezer ébren van. Tehát élek
nyolcszázezer ember közt. Éjjel legfölebb, ha két-háromezer van ébren,
tehát, lakom egy városban, amelynek rám, éjjeli emberre nézve csak
két-háromezer lakosa van, szóval lakom egy faluban, amely villammal van
világitva, kövezve van, amelyben ragyogó kávéházak vannak, s amelynek
kétezer lakója közül ezer rendőr. Mit szól ehhez a mesebeli faluhoz,
ehhez a közbiztonsághoz, ahol minden emberre egy rendőr jut?

_A rendes:_ Ideális.

_A rendetlen:_ Minden ideges embernek, aki szellemi munkát végez,
utópiája egy csöndes kis falu, amelyben a kultura minden vivmánya
meglegyen. A világ legcsöndesebb faluja, vagy villatelepe, vagy
fürdőhelye pedig egy világváros, éjszaka. Minden sarkon kocsi, minden
sarkon vendéglő, kávéház, minden kávéházban orvos, ügyvéd, mérnök,
minden, ami kell. Az igazi éjjeli ember nem jön zavarba soha. Ha másnap
fontos tárgyalása van, tudja, melyik kávéházban talál ügyvédet, ha baja
esik, tudja, melyik éjjeli doktor melyik kávéházban tanyázik, nem tudok
foglalkozási ágat, amelynek képviselője éjjel ne volna valahol
található, még pedig rendesen épen a legtehetségesebb, legjobb
képviselője. Még éjjeli államtitkár is van, nem szólva az éjjeli
képviselőkről, vegyészekről, kereskedőkről, meg a többiről.

_A rendes:_ És ülnek a kávéházban és nem csinálnak semmit.

_A rendetlen:_ Beszélgetnek, némelyik félrevonul egy magányos asztalhoz
és a levelezését végzi, vagy irodalmat ir, némelyik hangszerel, a másik
számit, a harmadik üzletet köt, itt tulajdonképen egy megszükitett,
kisebbre fogott, de azért épen olyan intenziv élet folyik, mint a
nappali, s ez az, amit a rendes emberek nem tudnak megérteni, mikor
elitélik azokat az embereket, akik egész éjjel a kávéházban ülnek,
ahelyett, hogy otthon aludnának és reggelre kelve munkához látnának. Nem
akarják megérteni, hogy Pesten éjjel nem lumpolás folyik, – folyik az
is, de a nagy többségnél nem, – hanem egy furcsa és a pesti szegény
viszonyoknak megfelelő rendes kis élet, amely elmenekült a nappal elől,
akár azért, mert az ember ideges és nem birja a nappali lármát és
nyüzsgést, akár azért, mert nem bir rendes lakást fizetni, ahol magának
a munkájához nyugalmat biztositson, akár egyéb okból.

_A rendes:_ Mi az az egyéb ok?

_A rendetlen:_ Egyéb ok alatt értem az életnek azt a végtelen kényelmét,
amit csak az éjjel nyujt a szegény és intelligens embernek. Aki egyszer
ebbe belekóstolt, aztán megpróbált megint nappal élni, az visszasirja az
éjjeli nagy kényelmét és azt a megkönnyitett életet, amit az éjszaka
jelent. Persze mindvégig művészemberekről, ujságirókról, vagy legalább
is olyan emberekről van szó, akikre nézve mindegy, hogy mikor vannak
ébren. Mert jó iró, vagy vegyész lehet az ember éjjel is, de jó
miniszteri hivatalnok, vagy jó tanár nem.

_A rendes:_ No és mik a nagy kényelmek?

_A rendetlen:_ Ezeket is csak ötletszerüen sorolom fel. Például az üres
utca. Ahol ugy sétálok, ahogy nekem tetszik, ahol nem kell kitérni,
köszönésekre vigyázni, tolakodni és az átjáróknál a kocsikra vigyázni.
Tudja mi az: a Rákóczi-uton nappal keresztülmenni? Tudja ön, mi ez egy
ideges embernek? És éjjel semmi: kellemes kis séta. Másik kényelem: a
gondolkodás lehetősége. Éjszaka nem jön a nyakamra senki, nem keres a
levélhordó, a szabó, az ismerős, az állásnélküli iskolatárs, a néni, a
bácsi, az álbarát, az ismerős, az, aki „épen erre járt“, éjjel én vagyok
az ur, mert egy lépés és egyedül vagyok.

_A rendes:_ Ez már valami.

A rendetlen: Ha nappal fiakkerre akarok ülni, a kocsis van felül, mert
kegyelmet gyakorol velem, ha elvisz. Éjjel ugyan nem olyan szépek a
kocsik, mint nappal, de ha az állomásra megyek, én válogatok, örülnek,
hogy vihetnek. Ugyanigy vagyok a kávéházzal, a vendéglővel, a hajnali
ujságárussal, a korai órában a gőzfürdővel, mindennel, ami éjjel, vagy
kora hajnalban nyitva van.

_A rendes:_ Ez is valami.

_A rendetlen:_ Mindazt, ami Pesten nappal hibás és rossz, mindazt, ami
nappal Pesten Pest, azt az éjszaka megjavitja. Összes intézményeink
szükek ennek a gyorsan fejlődő városnak. Több, nagyobb a szükséglet,
mint a kielégités. Hát éjjel sokkal kisebb lévén a társadalom ugyanazok
mellett a kielégitések mellett, kényelmesebb és jobb az élet. Éjjel nem
szük a kocsiforgalomnak a Baross-utca és éjjel nem életveszélyes a
Calvin-téri villamos-forgalom. Tovább megyek, éjjel nem drága semmi,
mert be vannak csukva a boltok és nem lehet vásárolni. Épen ezért nem is
ébreszt vágyakat az emberben az éjszaka. Nem lát meg dolgokat a
kirakatban, amiket meg kéne venni. Nem lát csodás nőket, akiket el akar
érni, mert akiket lát, azokat elérheti, ha kedve van rá. Éjjel minden
férfi egy hóditó, egy hatalmas nőcsábász, mint Pesten mondják, mert nem
lehet olyan rút, oly esetlen és ügyetlen, hogy bármely nő, akit ő
kiválaszt magának, ne szeresse. A nagyváros furcsa berendezkedése, a
rendőri bölcseség és az emberi álszemérem teszi, hogy éjjel egyszerüen
meg van forditva a világ: nem a férfi hajszolja a nőt, hanem forditva.
És sok kiséletü, szerény igényü, ostoba és sikereket nem ismert férfi
van, akinek ez egyszerüen növeli az önérzetét és az életkedvét.

_A rendes:_ No hiszen, ha azokat is nőknek tekinti…

_A rendetlen:_ Kénytelen vagyok vele, amig a jóisten nőknek tekinti
őket. Ebben a kérdésben pedig egyedül ő a kompetens, amig ő gondoskodik
a teremtésükről. Majd ha ön rendezi be a világot férfiakkal, nőkkel,
növényekkel, kövekkel meg minden egyébbel, akkor önt fogom megkérdezni,
hogy kit tekintsek nőnek és kit férfinak. Egyelőre azonban el kell
ismernem, hogy egyike a legérdekesebb társadalmi tüneményeknek az a
négy-öt órai idő, amelynek keretén belül a férfi és a nő között való
természetes viszony egyszerüen megfordul.

_A rendes:_ Azért, mert éjjel kisebb a társadalom, ép oly elviselhető,
vagy elviselhetetlen, mint nappal. Azzal, hogy kevesebb emberből áll,
nem változik.

_A rendetlen:_ Ez épen a nagy tévedés. Minél kisebb a társadalom, annál
jobb. Gondoljon csak az eddig leirt legkisebb társadalomra, a Robinson
szigetére, ahol az egész társadalom Robinson Kruzoéból és az ő Péntek
barátjából állott. Milyen szép, jó, szeretetteljes kis társadalom volt
az! Már három ember rosszabb társaság, négy még rosszabb és igy tovább.
Én legalább ezzel magyarázom azt a titkos és sokat is
megmagyarázhatatlannak tartott köteléket, amely az éjjeli társadalom
embereit egymáshoz füzi. A kocsis udvariasabb, a vendég türelmesebb, a
pincér szolgálatkészebb, mint nappal, mindenki jobb, melegebb,
közlékenyebb, emberszeretőbb, mint például délben. Gazdag urak ilyenkor
intim beszélgetéseket folytatnak szegény koldusokkal, élettörténetek
hangzanak el olyan emberek szájáról, akiktől nappal igazán nem érdekli
az embert semmi, komolyan figyelik az elbeszélést olyanok, akik nappal
nagy szerencsétlenségek mellett is közömbösen tudnak elmenni. Nem is
lehet vitatkozni ezen, ezt megmondja önnek tapasztalásból mindenki:
éjjel az emberek sokkal jobban szeretik egymást, mint nappal.

_A rendes:_ Szóval mindezekből vonjam le azt a konzequenciát, hogy
bolond, aki nappal él és önöknek, az ön ötszáz, vagy ezer társának van
igazuk, mikor kinevezik az éjszakát nappallá.

_A rendetlen:_ Azt a világért sem mondom. Csak elnézést kérek önöktől,
egészséges, rendes mesterséget folytató emberektől azok számára, akik
más idegzettel más munkát folytatnak és rájöttek arra, hogy az éjszaka
jobban megfelel nekik, mint a nap világos és napsütéses része. Amért a
lumpok az éjszakát nevezték ki erkölcstelen naprésszé, azért az
intelligens és gondolkozó embernek nem szabad azt hinnie, hogy éjszaka
nem lehet munkás, rendes, erkölcsös és komoly életet folytatni. Pláne az
olyan városban, mint a mienk, ahol a rendőrség a sok politikától még
arra sem ért rá, hogy a kocsisokat megtanitsa minden körülmények között
balra hajtani és jobbra előzni, s ahol ezért nappal a konflis
életveszélyesebb, mint éjjel a repülőgép. Csak el kell választani a
szombati lumpokat, az állandóan lumpoló züllötteket attól a sok száz
embertől, aki minden áldozaton, lenézetésen, közfitymáláson keresztül is
éjszaka él, abból az egyszerü okból, mert nappal nem tud élni. Ha valaha
meg fogják irni Budapest mai életének történetét, az ugynevezett késő
utókor ugy fog beszélni ezekről az éjjeli lényekről, mint valami jobb,
érzékenyebb, fejlettebb, betegesebb, de tisztább szektáról, amely
különvált egy romlott és végleg elkomiszodott társadalomtól, hogy
magának és a magához hasonlóknak éljen klubokban, kávéházakban,
vendéglőkben, az utcán, – ott, ahol a többi, csak nem akkor, amikor a
többi. És ha önöknek mindegy az, hogy Pesten lakom-e, vagy Budán, akkor
legyen mindegy az is, hogy nappal élek-e, vagy éjszaka. Tudom, hogy nem
győztem meg önt, de legalább elmondtam, ami a szivemen feküdt. Én
szeretem az éjszakát, de azért igazán nem itélem el azokat, akik nappal
élnek.




MAGYARORSZÁG ÉS A KÜLFÖLD.

Valahányszor szidnak bennünket a külföldön, mindig ujra meg ujra
sürgetjük valami nemzetközi sajtóiroda fölállitását, amely magyar
ügyekről informálná a külföldet. Az csak természetes, hogy igen hosszu
ősz szakállunk lesz, amig végre egyszer csak majd akad egy magyar
kormány, amely belátja ennek szükségességét. Addig is majd csak
sürgetjük a dolgot, elvégre nekünk ez a kötelességünk. De egy vidám és
néminemüleg fantasztikus esetet idejegyzek, talán föl tudja majd
használni száz év mulva az, akit megbiznak Magyarország és a külföld
viszonyának tanulmányozásával.

Van egy ismert és sok pénzt kereső, sőt igen tehetséges angol iró, akit
ugy hivnak, hogy Louis Napoleon Parker. Nehány évvel ezelőtt elő is
adták a budapesti Nemzeti Szinházban egy darabját. _A biborost._ Ezzel a
Parkerrel szerencsém volt egyszer, személyes ismeretséget köthetni és
egy órácskát együtt tölteni vele, amely órának történetét itt az
emlékirat-iró pontosságával szeretném előadni.

Egy hajó fenekén ismerkedtünk meg. A hajó Doverből ment a francia part
felé és én egy angol szinész ismerősömmel a nagy szél elől a hajó
fenekére huzódtam, ahol már többen ültek kis asztalok körül és whiskyt
ittak szódával. Egy kis asztalnál egyedül ült egy idősebb, sokat-élt
arcu, hivatalnok-külsejü szerény ur, őszes nagy bajusszal, szemére
huzott kalappal. Azt mondja a szinész:

– Ez az ur Louis Napoleon Parker, a hires iró, az angol publikum
kedvence. Akar megismerkedni vele.

– Hogyne, hogyne – mondom örömmel és már megyünk is az asztal felé. A
szinész bemutat, leülünk, mi is kapunk jó petroleumszagu hajó-whiskyt és
kifejlődik valami unott, fanyar diskurzus közöttünk. Megtudom, hogy
Parker ur Párizsba megy egy darabot megnézni. Ha a darab tetszik neki,
átdolgozza London számára. Parker ur roppant mogorva és üzletszerü, e
pillanatban én ugy érzem magamat, hogy százmillió mértföldnyire vagyok
hazulról, a szép Pesttől, a sárga villamosoktól, a Lánchidtól, az
Oktogontól, mindentől, amit szeretek. Itt ül velem szemben egy fanyar
öreg angol üzlet-iró és kérdezgeti tőlem, hogy mennyit jövedelmezett
Amerikában az a darab, amelynek szerzője vagyok. Elmondom, hogy magyar
vagyok és az én kormányom nem tartja kötelességének az állampolgárai
érdekeit védeni, tehát a magyar irónak a kutya sem fizet szerzői
tiszteletdijat Amerikában.

– Hogyan, ön magyar? – kérdezi egyszerre vigan Parker mester.

– Az vagyok.

– Hisz akkor bizonyára tudja, hogy nekem adták a National Theaterben egy
darabomat, a Biborost.

– Hogyne tudnám.

– Érdekes – mondja – Magyarország vidám ország lehet.

– Elég vidám – mondom – de miért épen a vidámságot méltóztatik
kiválasztani nemzeti tulajdonságaink közül?

– Mert nekem egy nagyon furcsa esetem volt a magyarokkal.

– Halljuk.

– Előadták a darabomat az önök Nemzeti Szinházában és miután én
előfizettem egy vállalatnál arra, hogy megkapok minden kritikát, amely a
világ bármely részében előadott darabomról szól, megkaptam a magyar
kritikákat is. Persze, nem értettem őket és nem volt senki, aki
leforditott volna nekem csak egyet is. De két-három németnyelvü kritikát
is kaptam és ezek közül az egyik nagyszerü volt.

– Nagyszerü? Mennyiben?

– A kritikus lerántotta a darabomat a sárga földig. Összeszidott,
megirta, hogy nincs tehetségem, hogy a darabom tákolmány, de ezt én már
mind megszoktam, az ilyesmi nem bánt. De a végére egy viccet irt, ami
megmaradt az emlékezetemben.

– Nos?

– Azt irta, hogy aki ilyen rossz darabot ir, minek hivják azt
Napoleonnak? Mert ha valakit Napoleonnak hivnak, az már irjon jobb
darabot. Mit szól ehhez?

– Nem rossz – mondom – a kritikusnak kötelessége a közönséget nemcsak
tanitani, hanem mulattatni is, és ha ő igy akarta mulattatni a
publikumát, ehhez is joga van. Különben is nálunk a német sajtó hatása
alatt a kritika egy része a tréfálkozásra adta magát, amit a publikum
nagyon szeret.

– Igen ám – mondja ravaszul Parker bácsi – csakhogy én levelet irtam ám
ennek a kritikus urnak.

– Mit irt neki?

– Körülbelül a következőket irtam: Tisztelt uram! Olvasom az ön igen
tisztelt kritikájában, hogy kifogást emel a nevem ellen. Vegye
tudomásul, hogy mikor arról volt szó, hogy engem milyen névre
kereszteljenek, ámbátor jelen voltam, nagyon kevés beleszólásom volt a
dologba, valójában pedig meg se kérdeztek, hogy milyen nevet akarok.
Tehát igazságtalan hozzám, mikor olyasmiért hibáztat, amiért nem vagyok
felelős. Ellenben engedje meg biztositanom arról, hogy ha fiam születik
és arról lesz szó, hogy milyen névre kereszteltessem, akkor önt, igen
tisztelt uram, sürgönyileg okvetlenül meg fogom kérdezni és szives
tanácsa szerint fogok eljárni. Tisztelettel stb.

– El is küldte a levelet?

– El. Sőt választ is kaptam rá. A magyar kritikus ur olyan gyönyörü
angolsággal irt és olyan kedves levélben exkuzálta magát, hogy azóta már
nem haragszom rá, sőt, ha akarja, azt is belátom, hogy igaza van.

– Szóval ezért mondja ön, hogy Magyarország vidám ország.

– Ezért.

A többi, amit diskuráltunk, nem tartozik ide. Majd elbucsuztam Parker
mestertől és azóta se láttam. Persze, Pestre érkezve, az első alkalommal
megkérdeztem azt a kollégát, akiről a történetben szó volt, hogy igy
történt-e az eset. Valóban, igy történt.

Az egész nem valami szenzációs eset, de egy bizonyos. Hogy Parker ur
szemében Magyarország most már vidám ország marad egy időre. Itt
történhetik, ami akar, ő olvashat arról, hogy itt forradalom van és hogy
földrengés dul, ő ilyenkor mindig el fog mosolyodni és azt fogja
mondani, hogy Magyarország vidám hely, mert ott az ő nevét kifogásolták.
Magyarország fejlődhetik, ujra feloszthatja a földbirtokot az
állampolgárok között, uj törvényeket hozhat, háboruba keveredhetik,
Parker bácsi számára egy névkicsufoló ország marad, ahol az egyszerü
szántóvető paraszt egykedvüen ballag ekéje mögött és azon tünődik, hogy
miért hivják őt Napoleonnak, este pedig a falu alján összegyülnek a
menyecskék és a betyárlegények és szenvedelmes vitát folytatnak arról,
hogy elég jó darab-e a Biboros ahhoz, hogy a szerzőjét Napoleonnak
hivják. Ami természetes is, mert például egy igen okos ember egyszer azt
mondta többek hallattára, hogy Flórenc a világ legutálatosabb városa,
mert egyszer ő ott járt és akkor egy Csákvári nevü szinész harminc
forint erejéig pumpolta őt meg ebben a városban, amely harminc forintot
soha életében nem kapott meg. Az emberek nem bolondok, hogy objektivek
legyenek és mindenki a szerint szereti Ostendében a tengert, hogy
nyert-e a bakkarán, vagy nem. Igenis, mondják az emberek, én vagyok a
világ közepe és tőlem függ, hogy Magyarország milyen ország, tőlem függ,
hogy Flórenc gyönyörü-e, avagy utálatos.

Már most oda szeretnék kilyukadni, hogy mi, magyarok, mindig csak ugy
csináltuk a nemzetközi rokonszenvet, hogy egyes emberek, vagy testületek
ilyen szempontjainak alávetettük magunkat. Kollégám, a kritikus sietve
exkuzálta magát Parker mester előtt, nehogy az rossz véleménnyel legyen
a magyarokról. Ha idegen ujságiró jelentkezik nálunk, az Otthonban meg
az Ujságiró Egyesületben ünneplik, kocsikázni viszik, szabadjegyet
szereznek neki, kifizetik a fiakkerét, Radics Bélával huzatnak a fülébe,
meghivatják ebédre előkelő emberekhez és azt hiszik, hogy ezzel most már
minden rendben van. Pedig ha elutazáskor a vasuti kalauz mindössze csak
két másodosztályu gorombaságot vág a fejéhez ennek az idegen
ujságirónak, akkor már hiába huzta Radics és hiába ünnepelt az Otthon,
hiába adta az ebédet a főur, mert akkor már Magyarország egy rossz
ország, ahol gorombák a kalauzok. A hires angol Nyolcvanas Klub
tejben-vajban fürdött, mikor kirándult Magyarországra. Abban az időben
nem volt szebb nemzeti feladat, mint a Nyolcvanasokat mézben füröszteni.
Közben pedig Scotus Viatort, a magyarbántó angolt, valahonnan kidobták,
ahová be akart menni jegy nélkül, s erre a kis öreg akkorákat döfött az
angol sajtóban Magyarországba, hogy ha a Nyolcvanasok mind a kilencvenen
egyebet se tennének életük végéig, csak a magyar hazát dicsérnék, akkor
se lehetne jóvátenni ezt a kidobást.

Az volna a helyes, ha ezzel az ugynevezett személyes rendszerrel
szakitanánk. Arról nem is kell vitatkozni, hogy ez a rendszer ránk
szabaditja a világ összes zsaroló álhirlapiróit és álutazóit, pedig azok
jobban tudnak zsarolva álhirlapirni, mint a mieink, és nem is elégszenek
meg öt koronával. De a maga minden tiszteletreméltó buzgalma mellett
gyerekes és ostoba az a módszer, amely egyenként és nyolcvananként akar
barátokat fogni a magyar ügynek Európában. Igenis, itt határozottan, sőt
arrogánsan kell fellépni. Ez a naiv vendégünneplés nemcsak, hogy nem
használ, hanem egyenesen árt. Azt mondják: micsoda szomoru hely lehet
ez, ahol igy szeretik az idegent. Szép, szép a vendégszeretet, de egy
antipátiát, amely épen a világ vezető országaiban van elterjedve
ellenünk, nem ilyen szelid kis eszközökkel kell legyürni. A tapasztalás
mutatja, hogy meg vagyunk ijedve és ha itt egy idegent baj ér, azonnal
tüzzel-vassal büntetjük azokat a gazokat, akik az idegent például meg
merészelték zsarolni. Ugyan kit zsaroljanak szegény zsarolók, ha nem az
idegent? A párizsi kocsis nem az idegent zsarolja? Az olasz hordár nem
az idegennel gorombáskodik? Sem Franciaországban, sem Itáliában nem
kényeztetik el ugy az utast, mint itt. És itt ugy elkényeztetik, hogy
mindenik azt hiszi, ő most meghóditandó ellenfél, akinek lesik a
gusztusát, aki roppant fontos személy és akinek kötelessége végül
kimutatni, hogy ő milyen kulturális és szidni ezt a szomoru országot.
Határozott, sőt arrogáns föllépés alatt értjük azt, hogy nem kell ilyen
nagyon törődni egyesek megelégedésével. Nem kell igazat adni például
annak a német főkonzulnak, aki ránk recscsentett, mert csaló magyar
kereskedők Németországban fogtak balekeket. Spanyolországból évtizedek
óta fogják a baleket az örökség-svindlerek, de nem hinném, hogy egy
főkonzul, vagy nagykövet ezért meg merte volna Spanyolországot
fenyegetni. De akik igy minden alkalommal kimutatják, hogy milyen fontos
nekik egyesek rokonszenve, akik magyarán szólva igy elkényeztetik a
külföldet, mint mi, azok megérdemlik, hogy igy bánjanak velük. Ha annak
a rengeteg pénznek a feléért, amely itt vendégünneplésre megy el, egy
komoly és harcias sajtóirodát állitanának fel, sokkal többet
használnának a magyar ügynek. De amig beugrunk egyeseknek, amig a
Parkerek és társaik privát érzékenységét összetévesztjük a világ rólunk
való véleményével, addig mindig ki vagyunk téve a megdorgálásoknak. Az,
hogy valaki haragszik ránk, még nem elég ok arra, hogy kibéküljünk vele.
Mi pedig minden külföldivel folyton kibékülünk. Az élet ugy van
berendezve, hogy a haragosokat néha meg is kell ütni. Ebből az
önérzethibából ki kell gyógyulnunk. Ha nem érzi jól magát itt a
külföldi, hát nem érzi jól magát. Ha nem tetszik neki, ne jöjjön többé
ide. És ha bánt, ha rosszat és hazugságot pletykál rólunk, hát ne
béküljünk ki vele, hanem, hogy egészen népiesen szóljak, üssük kupán.
Már csak azért is, mert ettől rendszerint meg szokott jönni az
embereknek az eszük.




TERMÉSZETTUDOMÁNYOS SZOMJUSÁG.

Imádott szülőfalum, a szép Pest, az a város, ahol nem lehet elégszer
elmesélni a párisi néger világfi esetét. A párisi néger világfi abban a
korban élt, amikor Sagan herceg, a divatkirály, legszebb sikereit
aratta. A néger hihetetlenül gazdag volt és versenyzett Sagan herceggel
előkelőség, főként pedig divatos öltözködés dolgában. Sagan herceget
boszantotta, de a jó párisiakat mulattatta ez a fekete legény, akinek a
frakkjai, cilinderei, mellényei és redingotejai méltán vették fel a
versenyt a herceg ruhatárával. Fájdalom, a dicsősége nem tartott sokáig.
Egy napon ugyanis valami borzasztó történt vele. Premiére volt a nagy
operában és a néger az utolsó percben érkezett haza, hogy frakkba vágja
magát. Nagy sietve felöltözött, el is vágtatott az operába, megjelent
rendes helyén a földszinten, de nem telt bele öt perc, az egész közönség
őt nézte, bizonyos moraj, sőt elégületlenség tört ki, a nyugtalanság
egyre nagyobb lett, ugy, hogy az előadás is majd hogy meg nem akadt. A
feltünésnek, amit a szép néger keltett, igen egyszerü oka volt. A szép
néger ugyanis annyira sietett az öltözködéssel, hogy elfelejtett
nadrágot huzni. Ugy tiz perc mulva ő maga is észrevette ezt a
jelentéktelen öltözködési hanyagságot, fölkelt és méltóságteljes
léptekkel hagyta el az opera nézőterét. A közönség tapsviharral kisérte
ki, a négert pedig nem látták többé Párisban. Az esetet pedig az utókor
számára az idősb Dumas jegyezte fel annak tanulságául, hogy elegáns
embernek születni kell. Bizonyos ideig birja a versenyt a parvenü, de
egyszer csak mégis kitör belőle a meztelenség, amit apáitól örökölt.

Ilyenformán vagyunk mi az ugynevezett sexuális kérdéssel. Mi mindig
vagyunk valamivel ilyenformán, nekünk állandóan örömet okoz az, hogy
egy-egy ponton elcsipjük az európai hyperkulturát, vagy annak valamelyes
kinövését és büszkélkedünk vele, mint a néger a frakkjaival. Mintha
mindig ezt mondanók: „nem is olyan nagy kunszt ez a haut-gout-ja a
legnyugatibb, kissé rothadó, de épen a tönkremenetelében pikáns illatu
és kábitóan foszforeszkáló kulturának, tudjuk ezt mi is.“ Most a
sexuális kérdés taglalásának uj módszerére mondogatjuk büszkén, hogy:
tudjuk ezt mi is. Megjegyzendő, hogy odakünn, ahonnan mi a divatjainkat
hozatjuk, már lemenőben van a napja ennek a piaci tudomány-ágnak,
odakünn már nem olyan „fontos“, nem olyan „égető“, nem olyan „fájdalmas“
ez a kérdés, mint nálunk. De mi büszkén verjük a mellünket, hogy
modernek vagyunk, sexuálisak vagyunk, nyiltak és bátrak vagyunk,
taglalunk és tárgyalunk, nem vagyunk mi holmi elmaradott, szemérmetes
Balkán, hanem bizony szép, büszke, pikáns nyugat vagyunk, mert
sexuálitás dolgában nem adhat nekünk előnyt semmiféle nép a világon. És
akármerre mégy, mindenütt boldog és szabad embereket látsz, akik azt
hiszik, hogy most már el van intézve minden, a sexuális kérdés többé nem
pornográfia, hanem szociologia és természettudomány, és ime, legnagyobb
meglepetésedre azt fogod látni, hogy mig eddig a természettudományba nem
akart belekapni Pornicsek albiróné a Belvárosból és Fidibusz Ilona a
Terézvárosból, hiába hivta őket a Természettudományi Társulat ingyen a
szép, érdekes felolvasásokra a tenger faunájáról és a Föld őskori
növényzetéről, addig most nincs természettudományosabb albiróné az egész
Veres Pálné-utcában és nincs szociológusabb Ilonka az egész
Aradi-utcában, mint épen ők, – miért? – miért?? – miért??? – csak azért,
mert most mindaz, amire néhány évvel ezelőtt az albiró azt mondta a
feleségének, hogy „ez már mégse illik tisztességes asszonyhoz“, és
mindaz, amiért Ilonka az édes-büvös leányszoba rózsaszinü derüjében
halk, de elhatározott anyai pofonokat kapott, az most mind
természettudomány és szociologia, felvilágosodás és modernizmus, az most
mind illik, divat és muszáj. Ha nem hölgyekről volna szó, azt kellene
mondanom, hogy mégis csak szemtelenség azt az érzést, amely ezt a
hallgatóságot a természettudomány és a szociológia karjaiba kergette,
összetéveszteni a tudományszomjjal.

Természetesen, itt meg kell állanom néhány percre és kötelességszerüen
védekeznem dr Mandel Ibolyka levelével szemben, aki holnap „egy modern
leány“ aláirással levelet fog nekünk irni abban az értelemben, hogy
modern létünkre hogy beszélhetünk ilyen gunyosan erről a szent és
tudományos mozgalomról, és hogy vajon mi is amaz elmaradottak közé
tartozunk-e, akiket nem ihletett meg az áramlat, amely nyugatról jön,
fuj, viharzik. Meg kell mondani, hogy igazi nagy elragadtatással
méltányolnók ezt a tudományszomjat, ha a tudomány összes ágaira
kiterjedne és ha ebből a szomjuságból a sexuális életre csak épen annyi
jutna, amennyi érdeklődést a sexuális élet kérdése a tudomány egyéb
kérdései közé sorolva és a maga rangfokozatába beosztva megérdemel. Meg
kell mondani Ibolykának, hogy mégis csak gyanus az, hogy például a
légzőszervek betegségei iránt megdöbbentően kevés érdeklődés zug
Budapest tudományszomjas leánytársadalmában, holott tudtommal sexuális
élet nélkül még csak megvan az ember valahogy, de légzés nélkül igen
kevesen birják ki napokig. Meg kell mondani Ibolykának, hogy igaza van:
joga van minden leánykának kiválasztani a maga számára épen azt a
tudomány-ágat, amely őt érdekli és mi nem kötelezhetjük sem őt, sem
Ilonkát arra, hogy a Rysokephalus cimü élősdi-rák embriológiájával
foglalkozzék, mikor ő dr. Disznó hires német egyetemi tanár
szerelemtanát óhajtja bemagolni, csak azt kell megjegyeznünk, hogy
feltünő az, mikor egy városban ezer meg ezer leány és asszony egyszerre,
mintha összebeszélt volna, egyazon tudományágra veti magát. Higyje el,
ép ily feltünő volna és ép ily hosszu cikk megirására adna alkalmat az
is, ha ugyanaz a sok ezer hölgy, aki most dr. Pikáncs előadásaira jár és
dr. Nemy vaskos köteteit falja, mind, mind például váratlanul a
növénytanra vetette volna magát. Képzelhetik, mennyire feltünő, hogy
mind nem a növénytanra, hanem épen, véletlenül, a gusztusok meglepő
találkozásával a nem-tanra rohantak csillogó szemmel, a tudományra éhes
modern észlények féktelen fanatizmusával, sőt, ami a legboszantóbb, a
félreértettek, az ostobaságból-kigunyoltak, szóval a mártirok
allürjeivel. Meg kell mondani Ibolykának, hogy ezt a mozgalmat nyugaton
nem a nagy tudósok inditották, és még az a kevés nagy tudós is, aki
odaadta magát a mozgalomnak, hamar kiugrott belőle. A mozgalmat részint
könyvkiadócégek szervezték, akik horribilis üzleteket csináltak egy
Forel jóhiszemü és tudományos életének eredményeiből, akik Bloch Ivánt
nagyobb buzgalommal terjesztették, mint az angol bibliatársulat a
bibliát, részint pedig tönkremenőfélben levő német hangversenyrendező
cégek, amelyek már a jobb zenészeket, énekeseket és költőket nem kapták
meg és igy elkezdtek szegénysorsu egyetemi tanárokkal kereskedelmi, akik
egy-egy ilyen pseudo-tudományos pikáns felolvasásért két-háromezer
márkát kaptak és egy szezonban husz-harmincezer márkát keresvén, utóbb
maguk is hinni kezdték, hogy szent emberi missziót teljesitenek. Igy
került néhány előkelő német tudós, akinek a helye a kórházban, a
laboratóriumban, a tanteremben vagy az iróasztalánál volna, a
hangversenytermek pódiumaira, hogy nekivadult és elhanyagolt ál-Nórák és
a pubertás meleg viharait élő kis lányok előtt – minden teketória nélkül
kimondhatjuk – izgató előadásokat tartson. Már most az ilyen tudományos
hangverseny értékben és érdekességben csak nyert az által, hogy
férfiakat is bocsátottak be a terembe és ez ujitás révén
elvitathatatlanul fölvette a pikáns mozi jellegét és tudományos értékét.
Igy lassan, de biztosan igen szép társasjáték lett belőle, és most már
csak abban különbözik a pornografikus olvasmányoktól, hogy az ember
nincs egyedül, amikor az idegeire hatni engedi dr Disznó német egyetemi
tanárt, hanem mellette ül egy kipirult arcu modern leány, vagy egy
elborult szemü, meg nem értett asszony. Meg kell mondani Ibolykának,
bármennyire szabadság-ellenesen és haladás-ellenesen hangozzék is ez,
hogy az egész mozgalom nem egyéb, mint a tisztességes elemnek a
terrorizálása divatos jelszavakkal. Hisz itt Pesten már annyira vagyunk,
hogy az igazi haladott és modern ember már ki se meri nyitni a száját a
sok harsogó mű-modern miatt, mert a felületesek, a terroristák, a
tudatlanok, a frakkba öltözött, de nadrágot huzni elfelejtett négerek az
utcán ujjal mutatnak rá, hogy: itt megy a konzervativ ökör. Ma már itt,
a müveletlenségnek, a tudatlanságnak, a rendszertelen
kultura-habzsolásnak ebben a káoszában nagyobb bátorság kell bizonyos
konzervativizmushoz, mint az anarchiához. Ha egy szemtelenül és
aktualitás nélkül feltolakodott apró részletkérdésben nem vagy rögtön a
legszélsőbben radikális, akkor rögtön levelet kapsz Ibolykától, hogy
halj meg és temettesd el magad, mert tulajdonképen a mult században
kellett volna élned és csak tévedésből kerültél abba a korba, amelyben
Ilonkának kinyilott a szeme.

Hát nem, tisztelt hölgyeim, ez se nem tudomány, se nem haladás. Ez az
egyik részről a terembérletre és a jegyárusitásra alapitott igen jó
üzlet, a másik részről pedig mohó kihasználása annak az alkalomnak, hogy
egy-két év óta minden tisztességes nő elmehet nyilvánosan
csiklandoztatni az idegeit anélkül, hogy ezért bárki megróhatná őt, mert
most az jár pórul, aki őt ezért megrója. Most itt – bizonyos, hogy már
nem sokáig, de fájdalom, mégis tovább, mint például Bécsben – az az
erkölcstelen, aki nem akarja belátni, hogy ez a misszió, komolyság és
tudomány; az a szemérmetlen, aki nem tartja a világ legfontosabb
kérdésének a sexuális kérdést. Pedig ha egyszer amugy istenigazában
kisexuáliskodhatná magát az a tudós a közönsége előtt, azzal kellene
kezdenie, hogy a szemérmesség igen lényeges és természettől belénk
oltott kelléke a sexualitásnak, és hogy a szemérmességet nem a prüdéria
tulzói találták föl, hanem maga a derék anyatermészet, amely ebbeli
véleményének kétségbevonhatatlan jelekkel adta bizonyitékát, jelekkel,
amelyek az igazi tudomány lapjára tartoznak, tehát sem itt, sem a
koncertteremben nem tárgyalhatók. Erős a hitem, hogy sem dr. Disznó
bécsi professzor, sem dr. Ibolyka pesti kulturlány nem fogja
megváltoztatni a világ rendjét még abban a kis részletében sem, hogy
vannak dolgok, amik magukon viselik örök időkre a négyszemköztiség
kötelező bélyegét. Ideig-óráig divat lehet az, hogy nyilvánosan
pertraktáltassanak ezek a dolgok, de mire itt egy uj és egészséges
társadalom rendje fog kialakulni és mind a bécsi professzor, mind
Ibolyka már rég a temetőben fog aludni, akkorra már egészen bizonyos
lesz az, hogy a természet nem minden ok és szándék nélkül rendezte be a
szerelmi életet épen két személy és nem három, vagy négy számára. Addig
is, nem valami rettenetes baj, ha a tanárok és a kisasszonyok kimulatják
magukat, csak azt az egyet ne akarják velünk elhitetni, hogy ez
tudomány. És amennyiben mégis tudomány, hát tanulják meg előbb a többi,
alapvető tudományokat, mert ugy találnak járni, mint a legfelül emlitett
néger, aki a meztelenségből egyszerre a párizsi divatra ugrott át.




TARTALOM:

  Az aruvimi erdő titka  5
  A budapesti pletyka kis kézikönyve  60
  Egy anekdota és egy példázat  68
  Vasárnap délután  77
  Levél a milliókról  87
  Esetek  95
  Regényvázlat  104
  Modern legenda az igazság bajnokáról  113
  Francia pezsgő a csárdában  121
  A rongyódi barackok  126
  Modern népballada  134
  Karácsony előtt  142
  Jótékonyság  151
  „Magyarok dudája“  159
  Bohémség  166
  A Rothschildok  173
  A tutista és a nimolista  181
  Életművészet  189
  A közvetitő  196
  Dialógus  204
  Magyarország és a külföld  212
  Természettudományos szomjuság  220







*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA ÉS EGYÉB SZATIRÁK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.