The Project Gutenberg eBook of Tanulmányok
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.
Title: Tanulmányok
Author: Dávid Angyal
Release date: May 26, 2025 [eBook #76163]
Language: Hungarian
Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1923
Credits: Albert László from page images generously made available by the Library of the Hungarian Academy of Sciences
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TANULMÁNYOK ***
KULTURA ÉS TUDOMÁNY
ANGYAL DÁVID
*
TANULMÁNYOK
BUDAPEST, 1923
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
ANGYAL DÁVID
*
TANULMÁNYOK
BUDAPEST, 1923
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
SHAKESPEARE KISEBB KÖLTEMÉNYEI.[1]
Irodalmunk illően lerótta tartozását ama szellem iránt, mely reá is,
mint talán minden európai irodalomra, serkentően hatott. A magyar
Shakespearen költészetünk három fejedelme, majd jelesebb íróink egész
sora dolgozott és a tavaly megjelent utolsó kötet méltó előzőire. A nagy
drámaíró epikai s lyrai költeményeit veszi benne a magyar közönség
Lőrinczi (Lehr) Zsigmond, Szász Károly és Győry Vilmos fordításában.
_Venus_ és _Adonis_ meg _Lucretia_ átültetését Lőrinczi Zsigmondnak
köszönjük. Lőrinczit közel hét év óta borítja már a sír és a feledés
homálya, pedig megérdemelte, hogy emlékét meg-megújítsuk. Lőrinczen
született; ugyanitt, Sopronban, meg Halléban járta a gymnasiumot és a
theológiát, majd nevelősködött, tanárrá lett Pozsonyban, hol
harminczadik évében meghalt. Rövid és zajtalan, de munkás és gyümölcsöző
élet. Eredeti költeményeket is írt, melyekben a szerelemnek és
hazafiságnak áldoz, ha nem is megragadó hangokban, de jelentékeny formai
készséggel és menten a szenvelgés minden ártalmától. Sokkal becsesebbek
azonban fordításai, melyeknek legnagyobb része még kéziratban van és
talán ez évben ki fog adatni. Jóízlése, nagy készültsége s erős
nyelvérzéke jelesebb fordítóink sorába emelik. Ezeken fölül volt még egy
jellemvonása, mely ugyan nem a legfényesebb, de bizonyára a legritkább
emberi tulajdon. Lelkiismerettel végzett mindent, még a fordítást is s
ennyiben nem mindennapi jelenség nálunk. Átallotta túltenni magát a
nehézségeken, inkább megküzdött velük, noha tudta, hogy ez önfeláldozó
munkát gyéren hálálja meg az elismerés. Volt annyi kegyelete, hogy
szeretett költőinek eszméit meg nem hamisította és elég ildomos volt,
hogy a maga ötleteit ne árulja nagy szellemek sajátjaként. Kora halálát
özvegye s árvája gyászolják és gyászukat enyhíti mindazok részvéte, kik
csak az ő fáradalmai árán élvezhetnek sok idegen remekművet. Még
haláloságyán is javítgatott ama fordításokon, melyekről most szólunk.
Sikerrel javított. Fordítása nem egy helyt élénken érezteti Shakespeare
két elbeszélő költeményének szépségeit. Gazdag szókészlete nem hagyja
cserbe, midőn költőjének képekben és ötletekben duslakodó stilusával
küzdelemre kel. S ha a hangulatot nem mindig találja is el, gyakran alig
érezzük, hogy fordítást olvasunk és hangzatos sorai legalább
megizleltetik az angol versek zengzetét. Művének értékét emeli néhány
jóravaló jegyzet is és nem árt vala, ha ebben követték volna példáját a
sonettek fordítói, hisz a sonetteket jegyzetek nélkül nem bocsátják
közre a német fordítók sem, kik ugyancsak tanult közönségnek írnak.
Egyébiránt örvendünk, hogy a sonettek magyarításának nehéz munkájára két
legserényebb és ha ide nem tudjuk a _Szentivánéji álom_ fordítóját, két
legjelesebb fordítónk vállalkozott. Szász Károly vagy tizzel több
sonettet adott, mint Győry. Pótlásul azonban Győry lefordította _A
szerető panasza_ czímű elnyujtott balladai képet és _A szerelmes vándor_
neve alatt tervtelenül összefűzött és különben is kevés becsű lyrai
gyüjteményt. E kitünő fordításokért Győryt még nagyobb elismerés illeti,
mint a sonettek magyarításáért, mert ha mindig hálátlan a fordító
munkája, sohasem hálátlanabb, mint mikor nagy szellemek mostoháira
pazarolja erejét. Szász Károly és Győry nevei talán fölöslegessé is
teszik említenünk, hogy fordításaik becsesek. Színvonaluk ugyan nem
egyenlő. Győry munkáján nagyobb gond érzik, sorai hangzatosabbak,
ritkábban él rímpótló henye szavakkal és jobban vigyáz a fordulatok
visszaadására. Azonban ő sem hibátlan. Általában szigorúbb figyelemmel
ki lehetett volna javítani oly hibákat, mint pl. a következők:
A 85. sonettben Shakespeare azt mondja barátjának, hogy más költők untig
dicsőítik, míg ő úgy mutatja szeretetét, hogy hallgat.
«Becsülj hát másokat áradozó szavukért, de becsüld meg érzésemet is,
mely némán beszél.»
(Then others for the breath of words respect,
Me for my dumb thoughts, speaking in effect.)
Szász Károly fordításában:
Másnak szaváért légy elismeréssel,
S bennem a hű érzést méltatni késel?
A «némán beszélő érzés» elejtetett, pedig e végső fordulat kedvéért írta
Shakespeare az egészet. Egyáltalán sonettek fordításánál a
legóvatosabban a berekesztő sorokkal kell bánnunk, hol a sonett
eszmejátéka kihangzik s hol a fordító legcsekélyebb pontatlansága is
megbosszulja magát, mint a következőkből is látszik.
A 130. sonettben kigúnyolja Shakespeare a költőket, kik kedveseikre a
menny és pokol minden szépségét aggatják. Az ő kedvese, úgymond, nem ily
tökéletes lény, de
«Mégis nekem, Istenemre, oly szép, mint bárki más, kit hazug
hasonlatokkal áltattak.»
(And yet, by heaven I think my love as rare
As any she, belied with false compare.)
Szász Károly fordításában:
S ő nékem még is szebb, ritkább virág,
Mint bárkihez csalfán hasonlíták.
Elmés fordulat, de nem hű s a mi még nagyobb baj, sehogy sem illik az
előzményekhez.
A 102. sonett a gyüjtemény egyik gyöngye. A költő mentegetőzik, hogy
miért nem dicsőíti többé barátját. Mert, úgymond nagyon sokan
dicsőítenek. Pedig én úgy szeretek tenni, mint a fülemile. A fülemile is
tavaszkor énekel, hanem a nyár derekán elhallgat, nem mintha az évszak
kevésbbé vonzaná, mint a tavasz, de mert nyáron
«Vad zene terhel minden ágat és a közönségessé lett bájnak elhal
ingere.»
(But that wild music burdens every bough,
And sweets grown common lose their dead delight.)
Mily szép, mily nemes szavak és mily jól illenek Shakespeare ajakára! De
mivé lettek Szász fordításában?
Terhelni fél csak a mély lombok árnyit,
Unttá lehet, mi ritkán szép vala.
Fájdalom «e mély lombok árnyiban» egy gyönyörű gondolat teteme nyugszik.
A 124. sonett kezdetén így szól Shakespeare főrangú barátjához.
«Ha hő szerelmemet csak rangod szülte volna.»
(If my dear love were but the child of state.)
Győry fordításában:
«Ha szerelmem csak felfogott gyerek.»
A «felfogott gyereken» lelenczet is szoktunk érteni, s hogy boldoguljon
a magyar olvasó e lelencz szerelemmel, mikor a sonett további
gondolatmenete ép azon sarkallik, hogy a költő önzetlenül és nem rangja
miatt szereti barátját? Szembeállítja önzetlen barátságát a kor
önzésével és e látvány szemléletére hívja fel romlott kortársait a
berekesztő sorokban:
(Győry szerint:)
«Korunk bolondjait hivom tanuknak,
Kik bűnnek éltek és jóra térve buknak.»
Tehát ama szerencsétleneket korholta volna Shakespeare, kik bűneiket
megbánva a jó útra térnek és elbuknak? Nem, Shakespeare jó keresztény
volt és egészen mást mondott.
«Tanukul hívom korunk bolondjait, kik bűnnek élnek, ám halálukban jámborak.»
(To this I witness call the fools of time, wich die for goodness who have lived for crime.)
Ily módon az egész 124-ik sonettet elvesztette a magyar közönség.
Nem akarjuk e kifogások által kisebbíteni a fordítókat. Ily nagy és
súlyos munka érdemét kisebb, nagyobb foltok el nem homályosítják. A
fölhozott példák csak a föladat nehézségeiről tesznek tanuságot,
melyeket még ily kiváló tehetségek sem bírtak teljesen leküzdeni, noha
egyikük már régebben foglalkozik a sonettekkel. Szász Károly ugyanis már
1865-ben lefordított és közölt több sonettet a Kisfaludy-Társaság
évlapjai újabb folyamának harmadik kötetében, hol egyszersmind
Shakespeare valamennyi kisebb költeményéről értekezett. Valóban,
bármennyi jogos és jogtalan gáncs érte is e talán igen termékeny írót,
bármennyire gúnyolják is léha gúnylapjaink még léhább költői sokoldalú
tevékenységét, azt a nagy érdemet lehetetlen megtagadni tőle, hogy a
külföldi irodalom ismeretét senki buzgóbban és sikeresebben nem
terjeszté, mint ő fordításai és tájékoztató értekezései által. Ha
példáját követve mi is megakarunk emlékezni Shakespeare kisebb
költeményeiről, csak röviden iparkodunk kiegészíteni ismertetését.
Némely katholikus országban – beszéli Washington Irving mélykedélyű és
kedves humorú rajzai egyikének élén – az a kegyeletes szokás járja, hogy
a szentek tiszteletére képeik előtt gyertyát égetnek. A gyertyák száma
után itélhetünk a szentnek népszerűségéről. A legkedveltebb szentnek
oltárára elhordja világítószerét a dús, a módos, a szegény, a koldus,
kiki ahogy tőle telik. A sok szernek több a füstje, mint a lángja s
inkább sötétit, mint világít. Azért látunk szerencsétlen szenteket,
kiket színökből egészen kifüstőlt a hívők buzgósága. Ez esett meg
Shakespearen is. Minden író tartozó kötelességének véli, jellemét, vagy
műveit a maga tehetsége szerint, jegyzetekkel, czikkekkel, kötetekkel
megvilágítani, növelvén a képét elborító füstgomolyt, Washington gúnyja
a legerősebben azokat sújtja, a kik Shakespeare sonettjeit világítják
meg.
Nem maga a költő adta ki e költeményeket. Meg nem nevezte azt, kit
annyit dicsőit bennök. Nem tudjuk barátja kilétét és semmit sem tudunk
mind ama viszonyokról, melyekre a sonettek céloznak. De a hol okos
szerrel semmit se lehet tudni, ott tudnak a Shakespeare magyarázók a
legtöbbet. Seregöket két táborra oszthatjuk. Az egyik a sonettekben
említett viszonyokat valóknak nézi s azokat Shakespeare külső vagy belső
életének történetére vonatkoztatja. E táborból oly férfiak szálltak
síkra, kikhez képest Holofernes, az iskolamester és Trissotin kritikai
geniusok. Ha közülök Chalmerst, Masseyt, Bernstorffot és Krausét
említjük, még ki nem merítettük a névsort és úgy hisszük, hogy
érdemetlenül bánunk Ch. Brownnal, ha e jeles szövetségből kirekesztjük.
Küzdenek ugyan e sorokban különb vivású harczosok is, de ahány ember,
annyifelé húz, mégis mindannyi egy bálványnak hódol, a korlátlan
önkénynek. – Komolyabb figyelemre méltó a másik fél, melyet Delius
vezet. Delius bebizonyítá, hogy mindaz a hozzávetés, mely Shakespeare
barátjának nevét ki akarta találni, alaptalan és hogy a sonettek már
csak azért sem beszélhetik mindenben a valót, mert a költő jórészt
átvette azokban e műfaj hagyományos eszmekörét. Eddig igaza van és
kutatásának nagy az érdeme. De fejtegetése abban tetőzik, hogy «a
sonettek merőben költött viszonyokat tárgyalnak és noha megragadó
közvetlenséggel szólaltatják meg az emberi szív minden indulatját, nem
Shakespeare szíve indulatait visszhangozzák;» és ebben túljár az igazon.
Való, hogy a költő barátjának és kedvesének kilétét nem tudjuk, de
honnan tudjuk, hogy egyáltalán nem léteztek? Igaz, hogy a barátságot, a
szerelmet, a féltékenységet, a világfájdalmat költőnknek sonett író
előzői is megénekelték, némikép hasonló fordulatokban, de kell-e ezért
hinnünk, hogy Shakespeare ez érzéseket a könyvekből merítette? Nem
tagadjuk, hogy Petrarca és követői is halhatatlanságot igértek
megénekelt kedveseiknek, de miért volna visszás föltennünk, hogy
Shakespearet e jóslatra önérzete ragadta? A költő ugyan máshelyütt
«hitvány véneknek» czímezi sonettjeit és Delius erre vonatkozva kérdi,
hogy mikép lehet a valóság tükrének néznünk a sonetteket, melyekben ily
ellenmondásra akadunk? De vajon nincs-e valóság az ellenmondásban? Nem
érezzük-e mindnyájan, hogy hangulatunk apályával és dagályával együtt
hullámzik önérzetünk is? S vajon nem az a hangulat hullámzik-e a
legerősebben, melyet a phantasia fuvalma lenget? És kiét lengette
erősebben, mint Shakespeareét?
Attól ne tartson az olvasó, hogy a sonett-elméletek tengerébe még egy
cseppet öntünk. Semmi elmélet, ez a legjobb elmélet. Ki tudja
megmutatni, hogy a sonettek mindenben valót beszélnek? De ki tudja
megmutatni, hogy semmiben sem? Érjük be ennyivel. Forgassuk a sonetteket
és ha néha bágyadtan megállapodunk, jusson eszünkbe, hogy most nem
szívéből, hanem könyveiből szólt a költő, de ha olykor szemünk erősebb
fényt lövell, arczunk hevül és kezünkben reszketnek a lapok, higyjük el,
hogy most a költő igaz felindulását érezzük és gyönyörünk nem csorbul,
ha nem is tudjuk pontosan, hogy melyik lord kegye, vagy melyik londoni
kaczér barna szeme hevítette dalát!
A magyarázók ezzel annyit törődtek, hogy rá sem értek gyönyörködni
magukban a költeményekben. Vagy száz elméletre alig esik náluk egy
ítélet. Az ítélet a mult században oly kedvezőtlen volt, hogy a
sonetteket föl sem akarták venni a költő összes munkái közé. Azóta az
emberi ítéletek változásának törvénye szerint a másik szélsőségbe esett
a közvélemény. Bodenstedt kijelenti, hogy «a világ egyetlen irodalmában
sem lelünk egy hasonló gyűjteményt, melyet e csodálatos költeményekhez
még csak fogni is lehetne.» Tudjuk, hogy Bodenstedt nemcsak megbírálta,
de bámulatos művészettel le is fordította a sonetteket, pedig a fordító
még jobban szokta bálványozni szerzőjét, mint a kiadó s életrajzíró. A
szerző gondolatai benne újra fogamzanak, vajudik velük mint maga az író
és ha végre megszűli, véréből való vérekként szereti s korlátlanul
magasztalja, hisz ez esetben a szemérem nem tiltja az öndicséretet. Így
keletkezett Bodenstedt dithyrambja is. Abban készséggel megnyugszunk,
hogy Shakespeare sonettjei rendkívüliek és jobban vonzanak, mint a világ
bármely sonettgyűjteménye, de nem kell felednünk azt, hogy varázsuk nem
egyedül műbecsükben rejlik. A világ legnépszerűbb költőjének személyét
homály födi. Életét nem ismerjük, műveiben nem férhetünk hozzá, még
nevét sem tudjuk pontosan, csak sonettjeiben veti le álarczát és szól
önmagáról. Ereklyékül tisztelnők e költeményeket még akkor is, ha
teljesen érdemetlenek volnának, azonban érdemök sem csekély.
Shakespeare sonettjeit csak válogatva lehet megbecsülnünk. Ha közülök
kizárjuk azokat, melyekben Shakespeare a műfaj hagyományait követve,
mesterkélt elmefuttatásban tölti kedvét, nem sokat hagytunk ki. És
ezáltal nem is ejtünk nagy csorbát a sonettek hírnevén, kivált ha
meggondoljuk, hogy e gyomirtást Petrarca sonettjei erősebben
megsinylenék. Ha továbbá még azokat is kirekesztjük, melyekben a költő
phantasiája elmés és csinos, de hideg játékait űzi, még meghagytuk a
sonetteknek majdnem negyedét, pedig ez a rosta Petrarca sonettjeiből már
csak néhány szemet hullatna át. De az így leszűrtük gyöngyökben az érzés
heve, s a gondolat mélysége a formával oly összhangba olvad, hogy
csodálatos. Bennök tárta föl szíve titkait, belőlük látjuk, hogy minden
alkotása közt Hamlet forrt legjobban lelkéhez, Mint Hamletet, őt is
sértették a teremtés visszásságai és belőlök az a rész, mely neki
jutott, ép úgy élesíté fájdalmait, mint Hamletét a maga osztálya. És
része is volt oly súlyos, mint a dán királyfié. Siratnia kelle
önérzetét, melyet letiport világi állása. E silány foglalkozás – hangzik
panasza – úgy beszennyezi egész lényét, mint a színkeverés a ruhafestő
kezét. Oh, hogy gyalázata még azokra is bélyeget üt, kik hozzá kötik
magokat. Kéri azért barátját, istene után mindenét, hogy csak életében
szeresse és meg se nevezze haló porát.
Ne hogy a bölcs világ e bút megértse.
És szivedet, velem gunyolva sértse.
Olvashatunk e valahol ennél meghatóbb följajdulást? Csak Milton keservét
kihamvadt szeme fényén mérhetjük hozzá. Azt sem egészen. Milton legalább
megnyugodott teremtője akaratában és vigaszát elzengé ama sonettben,
mely a puritán fenköltség egyik legdicsőbb emléke. De Shakespearenek nem
volt ily erős vára az Úr, és vigasztalan maradt, ha ugyan meg nem
enyhíték azok a bűvös dallamok, melyekben ajkáról ellebbent panasza.
Panaszai miatt a kegyelet áhítatával olvassuk könyvét.
Ily benső érdek nem fűződik elbeszélő költeményeihez, melyek más
tekintetből vonzanak. Nem remek alkotások. Az egyénítés, a lelemény, a
szerkezet dolgában a fejlődő ember és világismeret szokásos hiányai
terhelik. De érdekel bennök puhatolnunk a költő erejének legelső
nyomait. Gyakran megütköztünk azon, hogy a bírálók Lucretiát többre
becsülik, mint Venus és Adonist. Ítéletük aligha őszinte visszhangja
érzésüknek, talán álszemérmük sugallata, mely mindenáron meg akar
botránkozni a szerelem istennőjének meztelenségén. Azonban Lucretia
cselekménye ép oly szegény, mint társáé és terjedelme mégis aránytalanul
nagyobb. Meséje vontatottan bonyolult és lankadó figyelmünket nem eléggé
ébresztik alakjai, melyek kissé merevek. Mennyivel különbek ezeknél
Vénus és Adonis! Adonis, bár olykor szűziessége nagyon is tudatos,
egészben azzal a harmatos, üde bájjal ékes, mely a Szent-Iván-éji álom
tündérei játékát övezi. Vénus szenvedélye néha rikítóan színezett, de
szavaiban oly vakmerő a csáb, oly mámorító az erő, mintha a kéj
démonának lihegését érzenők. Majd megtisztul szenvedélye a fájdalom
Veszta-tüzén és gyöngéd búja visszfényében mintegy enyhítve látjuk
féktelen indulatát.
Van e két költeménynek közös sajátsága, mely leginkább jellemzi a
forrongó géniust. A legkicsapongóbb érzéki képek mellett a legmélyebb
erkölcsi eszméket találjuk bennök. Ez utóbbiak közül egy sem hatott meg
bennünket annyira, mint az, melynek két változatát idézzük. Vénus és
Adonisban a költő leírja a nyúlvadászatot és leírása végén e szavakba
tör:
«A nyúl» Lábát galádul minden tüske tépi
Minden kis árnyra, neszre meglapul;
Mindenki rálép és tapod a nyomorra
S nem védi senki, ha le van tiporva.
Lucrétiában szintén vadászatot ír le, csakhogy itt az elejtett vad egy
nő. A költő ismét az üldözött pártjára kel, néhány gyönyörű strophában,
melyek így végződnek:
Kárhoztatást ne mondj a nő felett,
Ha férficsábok áldozatja lett,
Férfin a bűnsúly, ki szégyenbe ránt
Gyarló szegény nőt, martalék gyanánt.
E két helyet egy érzés lengi át: a szánalom a védtelenek iránt. Mily
éles ellentétben vannak ily sorok Vénus és Tarquinius kéjmámorával!
Évek zajlottak le, míg az ellentét azzá az összhanggá enyhült, melyet
későbbi alkotásaiban bámulunk. A közbeeső időszakra a legóriásibb
szorgalom sem bírt fényt deríteni. Tudvágyunkat nem csillapítják, de
részvétünket fokozzák a sonettek, melyek azt hirdetik, hogy ez időközt
szenvedések hidalják át.
DEÁK FERENCZ EMLÉKE ÉS A KATONAI KÉRDÉS.[2]
Különös körülmények közt ünnepeltük meg Deák születésének századik
évfordulóját. Jeles szónokok ékesszólással és lelkesedéssel emlékeztek
meg Deák bölcseségéről és hazafias érdemeiről, de másrészt oly hangokat
is hallottunk, melyek nagyon fogyatékosnak tartották e bölcseséget,
hivatkozván arra, hogy épen az emlékünnep idején a kiegyezés, Deák
legnagyobb dicsősége, romlik, ingadozik és már-már földre dől. E nyílt
kritika mellett egy másik fölfogás is nyilatkozott elég hangosan, mely
tisztelettel hajlott meg Deák Ferencz előtt s épen ő rá hivatkozva
támadta meg a kiegyezés végrehajtását, különösen a katonai kérdésben.
Sokszor hallottuk és halljuk, hogy Deák másképen értelmezte az 1867-iki
törvényt, mint a halála után következő kormányok. A kik e fölfogást
hirdetik, bizonyára hódolni akarnak Deák emlékének. De a hódolatnak ez a
neme, ha Deák szándékának és fölfogásának helytelen magyarázatával jár,
épen úgy sérti a kegyeletet, mint a történeti igazságot.
Mi tehát, midőn e folyóirat hasábjain az emlékünnep alkalmával Deákkal
óhajtunk foglalkozni, nem akarunk versenyre kelni azokkal a szónokokkal
és essay-írókkal, kik Deák pályáját és egyéniségét jellemezték, hanem
csak egyes megjegyzéseket kívánunk tenni a nyílt támadásokra és lehetően
Deák nyilatkozatainak idézésével akarunk felelni arra a kérdésre, hogy
mennyiben jogosak bizonyos hivatkozások Deáknak fölfogására. Nem
avatkozunk e fejtegetésekkel a napi politika vitáiba, csak a történeti
igazságot keressük, melyet megmásítani nem jogos és nem is tanácsos.[3]
I.
Az _Egyetértés_ 1903 október 17-iki számában olvastuk, hogy Deák Ferencz
«nagy elme volt és magyar elme; bonczoló ész és magyar ész; a _Corpus
Juris_ élő és beszélő megtestesülése, Verbőczy redivivus,… de alkotása
ingatag, mert államférfiúi tekintette az ország határain túl nem hatolt.
Innen van az, hogy az ő logikája és a helyzet logikája nem vágtak össze…
A száz éves évforduló napjaiban ingott meg az a mű, mely Deák Ferencz
emlékét csaknem monopolisálja a történelem előtt.» (Kossuth Ferencz
czikke.)
Ez a jellemzés nem állja meg helyét, mert a «helyzet logikájába»
ütközik. Kevés magyar államférfiúnak volt oly nagy és tartós hatása az
európai fejleményekre, mint Deák Ferencznek. Nem csupán a magyar
alkotmányt állította helyre, hanem alkotmányt adott a monarchia másik
államának is. A Habsburgok rosszul kormányzott és belső egyenetlenségtől
szétszaggatott birodalmát alkotmányos és jobban rendezett kettős
monarchiává alakította át, mely új formájában a nagy katastropha után is
emelkedett tekintélyben s az európai államrendszer egyik hatalmas alkotó
részévé lett. Ily eredményt egyedül a _Corpus Juris_szal senki sem érhet
el. Deák specifikus magyar államférfiú volt, a hogy Lónyay nevezte
egyszer a király előtt, de épen abban különbözött a legtöbb specifikus
magyar államférfiútól, hogy nem egyedül a törvény subtilis
magyarázgatásában s védelmezésében kereste a haza üdvét, hanem ha
kellett, kilépett az alkotás terére is. Nemcsak a jogfolytonosságnak
volt páratlan erejű hőse, hanem épen oly nagy volt mint új intézmények
alkotója is.
Egyes munkatársai fölülmulták az államtudományok bizonyos ágainak s az
európai államok egynémely viszonyainak részletes ismeretében, noha a
maga szaktudományában s az európai viszonyok általános áttekintésében
senki sem múlta fölül. De ez még nem azt jelenti, hogy Deák egyoldalú
jogász volt, «kinek államférfiúi tekintete az ország határain túl nem
hatolt.» «A politika nem tudomány» – mondotta Bismarck egy 1884-iki
beszédében – «mint a tanár urak képzelik, hanem művészet. Nem
nevezhetjük tudománynak, mint a hogy a szobrászatot és a festészetet sem
nevezhetjük annak. Lehet valaki igen éleseszű bíráló s még sem művész, s
még a kritikusok fejedelme, Lessing sem vállalkozott arra, hogy Laokoon
szobrot faragjon.» Deák ez értelmezés szerint nem annyira tudósa, hanem
inkább művésze volt a politikának, egészen más téren s más eszközökkel,
mint a porosz államférfiú. Művész abban, hogy a legnehezebb helyzetben,
midőn egy vonalnyi távolság innen vagy túl a határon, alkotmányunk
vesztét jelentette volna, eltalálta azt az egyedül helyes álláspontot, a
melyet szilárdul elfoglalva, egyenlő erővel harczolhatott az ellenfél
konoksága s a hazafiak csüggedő félénksége, vagy vérmes önbizalma ellen.
Művész abban, hogy el nem fogulva elméletekben, a lángész biztos
érzékével oly intézményeket teremtett, melyeknek életrevalósága előtt
sok magyar ellenfele lerakta a bírálat fegyverét s melyek már is sokkal
tovább daczoltak az idővel, mint osztrák bírálóinak csinálmányai. E
művészethez nem volt elég a _Corpus Juris_ alapos ismerete, s még az a
hatalmas logika sem volt elég, mely szétmorzsolt minden álságot és
kicsinyességet. Rendkívüli erkölcsi tulajdonságok voltak e művészet
éltető forrásai. Segítette Deákot a siker elérésében a léleknek
nagysága, mely megtanította, hogy kell méltósággal tűrni a
szerencsétlenséget és mérséklettel használni a szerencsét. Segítette a
hazafias érzésnek az a meleg gyöngédsége, mely visszariasztotta az
ország érdekeinek minden koczkáztatásától és érzéketlenné tette a
hatalom kegyének csábítása iránt. Ily érzésekből merítve erőt,
ragaszkodni tudott hazája jogaihoz és e mellett tisztelni bírta mások
jogait is. Népszerűséget szerzett, a nélkül, hogy kereste volna és midőn
az ország java kívánta, áldozott valamit az így szerzett tőkéből. Ezekre
a tudományokra nincsenek tanszékek az európai főiskolákon, ezeket senki
sem tanulhatja meg, bármily messze hatol is tekintete az ország határain
túl. Pedig az ily tudományok nélkül nem vezethette volna Deák diadalra
azt a harczot, mely Európa igen kiváló tudósainak bámulatát vívta ki.
Centralista körök egyoldalú jogásznak nevezték Deákot,[4] de ez az
ítélet nem emelkedett a történeti igazság érvényére az által, hogy most
az ellenkező szélsőség hívei hirdetik.
Merőben ellenkezik az igazsággal az is, hogy az európai viszonyok
félreismerése okozta Deák alkotásának megingását.
Deák és Andrássy a kiegyezés megkötésekor abból az alapgondolatból
indultak ki, hogy Magyarországnak szüksége van Ausztriára, valamint
Ausztriának is Magyarországra az északkeletről fenyegető veszélylyel
szemben. Mint gróf Andrássy mondotta 1866-ban: «A kettős monarchiának
két vezető nemzete van: a német és a magyar. E kettő összetartozósága az
alap, melyen a monarchia keletkezett s ezen építhető az föl újra.»[5]
Régi gondolat ez, I-ső Ferdinánd megválasztása óta a német-magyar
szövetség szüksége volt a magyar politikának egyik alapeszméje. A
viszonyok 1867 óta változtak Ausztriában; ott ma már a német nem
nevezhető vezető nemzetnek oly értelemben, mint a kiegyezés évében. De a
belső viszonyok e változása nem hatott a dualistikus monarchia
külügyeinek vezetésére, leginkább a magyar államférfiak befolyása
következtében. A külügyi politika most is még a magyar-német érdekek
szempontjából van vezetve.
Az európai változások pedig 1867 óta egyre jobban bizonyítják a
kiegyezés alkotóinak bölcseségét. Azóta a török birodalomnak
alkatrészeire való oszlása előre haladt. A török a magyar fajnak
szövetségese a szláv áradat ellen, egyre gyöngül és nagy háborúban a
maga határának kétségbeesett védelmére fog szorulni. Ellenben déli
határunkon egészen önálló fejedelemségek alakultak, melyek
nemzetiségeinket vonzzák és az egyedül küzdő magyarságnak bizonyára
harczrakész ellenségei volnának. Ily körülmények közt a német szövetség
értéke reánk nézve emelkedett. Szerencsénkre megalakult a
németbirodalom, mely a maga határainak védelme végett Ausztriának és
Magyarországnak szövetségére szorult. Mint e nagy szövetségnek egyik
számottevő tagja nyugodtan kiépíthetjük a magyar állam épületét.
A hatalmas ellenség jól meggondolja magát, mielőtt az államok e
szövetségével kiköt, a kisebb déli szomszédok támadásától pedig nincs
mit tartanunk. Ellenséges indulatukat is megbénította erőnk s más
politikai körülmények, s mi több, 1878 óta a magyar korona hajdani
melléktartományainak egy részével föltétlenül rendelkezünk. Nem volnánk
ily helyzetben, ha 1867-ben a határozati párt aggodalmai miatt
meghiusítjuk a kiegyezést. Ennek alapján van méltó helyünk biztosítva az
európai nemzetek sorában, a kik közül ellenségeink óhajtják a kiegyezés
bukását, politikai barátaink pedig annak szilárdulását.
Lehetetlen tehát elhinnünk, hogy az európai helyzet félreismerése okozta
a kiegyezés ingadozását. Ha valóban romlik Deák műve, valahol másutt
kell keresnünk a romlás okait. De mivel ez okok vizsgálata oda vezetne,
a hová tévedni nem akarunk: a politikai viszonyok bonczolgatásába,
visszatérünk az _Egyetértés_ből vett idézetre. Az a vád, hogy Deák
államférfiúi tekintete az ország határán túl nem hatolt, nagyon
általánosan volt formulázva, azért kellett vele általánosságban
foglalkoznunk. De úgy sejtjük, hogy ez általános formulába egy
határozott vád van burkolva, mely talán a sietség miatt, vagy a
kegyeletes alkalomra való tekintettel nem volt részletesen kifejtve. Ez
a határozott vád föltevésünk szerint arra vonatkozik, hogy Deák nem
használta ki eléggé Ausztria 1866-iki helyzetét a magyar hadsereg
kérdésében. Föltevésünk talán nem találja el a czikkíró gondolatát, de
maga a vád sűrűn hangzott el s első formulázását alighanem Kossuth Lajos
1867-iki nyílt levelének e kérdésében találjuk: «Most, Sadova után, most
mondod, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás?» Ez hatásos
kérdés volt, mert kétségtelen, hogy a benne rejlő vádnak nem csupán a
kiegyezés ellenfelei közt vannak helyeslői. Hiszen most, midőn oly
mértéktelenül okosabbak vagyunk Deák Ferencznél, épen az uralkodó
helyzetének kihasználásában fáradozunk, mivel oh fájdalom! Deák Ferencz
elmulasztotta kihasználni a sokkal kedvezőbb 1866-iki eseményeket.
Becsületes hazafiságát nem merjük kétségbe vonni, de szegény, csak
egyoldalú jogász volt.
Mivel azonban úgy hiszszük, hogy a becsületes hazafi okait mindig
tanácsos meghallgatnunk, talán nem végzünk fölösleges munkát, ha
előadjuk, miért elégedett meg Deák Sadova után is a hadsereg kérdésében
elért eredményekkel?
II.
Deák egyáltalában nem szerette a «kicsikarás» politikáját, mert ez
ellenkezett érzéseinek gyöngédségével. «Monarchiai rendszerben» –
mondotta 1846-ban Zala megye közgyűlésén – «bármennyire korlátolva
legyen is a törvények által a legfőbb hatalom, a fejedelemnek magas
személye több, mint első tisztviselője a közállománynak; ő atyja
egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet közt az atyai szeretet és
fiúi bizodalom szorosabb kapcsának is kell fönállani.»[6]
E kapcsoknak erősítése végett az országnak egyetlen jogát sem adta föl,
de midőn e jogok biztosítva voltak, a kicsikarás módszerét
gyöngédtelenségnek tartotta. Hozzá még Deák fölfogása szerint e módszer
fölösleges és káros is volt a kiegyezés idején. Erre nézve igen
határozottan nyilatkozott a pesti polgárok előtt 1868 deczember 17-én:
«A nemzet erélyesen megmaradt nézeteinél, követelte azt, mit joggal
követelhetett, s ragaszkodott ahhoz, minek alapja a törvényekben
megvolt, minden ellenzés daczára. Események jöttek közbe, melyek a
birodalmat a veszély örvényének szélére sodorták. A győzelmes elem még
országunkba is behatolt. Mit tett akkor a magyar nemzet? Fölhasználta
talán az alkalmat, hogy a bomladozó monarchia uralkodója és annak az
ellenség kezében levő részei irányában több meg több követeléssel álljon
elő és minél többet kicsikarjon? Nem.
Volt a nemzetnek egész erélye mellett annyi tapintata is, hogy nem
csigázta föl követeléseit, hanem továbbá is csak azt követelte, a mit
előbb követelt és mit akkor követelt volna, ha a birodalmat e
szerencsétlenség nem éri. Tette pedig ezt azért, mert tudta, hogy arra
joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül;
igen jól tudva, hogy ha sikerül is többet kicsikarni, e kicsikart
engedményekben meg lett volna az isméti fölbomlás magva, a mint benne
volt egykor, mint ezt szomorúan tapasztaltuk… A magyar politikusok
tanulják meg a kereskedelmi világ azon egyszerű szabályát, hogy minden
vállalatnál, a mit létesítünk, nemcsak azt kell számba venni, mit
nyerhetünk, hanem azt is, mit veszthetünk.»[7] Ez a józan hasonlat talán
kielégíti azokat, kik a fejedelem személyéről tett 1846-iki
nyilatkozatot nagyon is érzelmesnek hiszik. Különben e két nyilatkozat,
bár keletkezésök alkalma különböző, kapcsolatban van egymással. Deák
szerint a kicsikarás politikájával nem nyerünk annyit, mint a mennyit
veszítünk az uralkodóhoz való fiúi viszony megrontása révén. Az «isméti
fölbomlás magvát» e viszony romlása fejleszti.
A kik ezt a politikát hajlandók lenézni, elfelejtik, hogy 1866-ban
Ausztriával szemben hasonló politikát követett egy másik államférfiú,
kinek még senki sem vetette szemére, hogy gyöngédségből nem aknázta ki
ellenfele rossz helyzetét. Bismarck legyőzve, a porosz udvar
ellenkezését, nem csonkította meg 1866-ban Ausztria területét, mert a
csonkításban Deák szavaival élve, a szomszéd birodalommal való jó
viszony «isméti fölbomlásának magvát» látta.
De Deáknak még más, ennél erősebb oka is volt arra, hogy ne «csikarjon
ki az uralkodótól minél többet.»
Elégnek tartotta az 1867-ben elért hadügyi vívmányokat, mert úgy látta,
hogy azok akár a közjog, akár a magyarság szempontjából nem jelentenek
hátraesést az 1848 előtti alkotmányos korokkal szemben. Sőt a kiegyezés
katonai tekintetben is javítása a régibb állapotoknak.
Deák többször hivatkozik ily értelemben a történeti példákra. «Az eszme»
– így szólt a képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén – «mely e
szavakban fekszik (XII. t.-cz. 11. §.) nem is új törvényeinkben és nem
is példátlan, hogy a törvényhozás, midőn az egész cs. k. hadseregről
szólott, abba a magyar katonaságot is belefoglalta.»[8]
«Tekintse bár végig akárki a törvényeket s országgyűlési iratokat» – így
szólt a képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén – «látni fogja, hogy
teljesen önálló, független, külön magyar hadsereg létezésének semmi
nyoma nincs azokban.»[9]
Deák történeti visszapillantásaiban kizárólag a XVIII-ik és XIX-ik
századokkal foglalkozott, mivel az 1867-ben teremtett hadügyi állapotot
a törvényesen 1715-ben megalapított állandó hadsereg fejlődésével
kívánta egybekapcsolni. S igaz is, hogy a XVI-ik és XVII-ik századi
állapotok lényegesen különböznek a későbbiektől, de midőn Deáknak azt a
fölfogását kívánjuk igazolni, hogy az 1848 előtti katonai viszonyok jogi
és nemzetiségi tekintetben nem voltak jobbak az 1867-ben teremtett
állapotnál sok tanulságot meríthetünk a XVI-ik és XVII-ik századok
viszonyaiból is. Azért történeti vázlatunkat a mohácsi vész után
következő idővel kezdjük.
III.
«A magyar király végházainak s az egész magyar hadi népnek szervezete,
zászlaja s nyelve magyar volt» – mondja Takács Sándor a magyar hadi
nyelvről írt érdekes czikkében a XVI-ik és XVII-ik századról.[10] Ez
tökéletesen igaz, csakhogy az akkori hadügy állapotának jellemzése
végett még valamit hozzá kell tennünk.
A rendek épen azért választották meg I-ső Ferdinándot királyukká, mert
úgy látták, hogy egyedül a magyar hadi néppel meg nem védhetik az ország
területét. Az 1546. törvény 19-ik czikke ki is mondja, hogy ő felsége
mindig tartson fizetett hadsereget az országban és pedig olyat, mely nem
csak magyarokból, hanem idegenekből álljon. A törvényczikk nem
gondoskodik arról, hogy a királynak magyar földre vezetett idegen
hadserege miként illeszkedjék az ország közjogi szervezetébe. Már az
1552. XV-ik törvényczikk pótolni akarja e hiányt. Kéri a királyt, hogy a
vegyes táborban, a magyar csapatokat magyarok vezessék, s hogy a mit a
király, vagy fenséges fia, vagy a királyt a táborba kísérő hadi tanács
határoz, azt magyar kapitányok s ne idegenek parancsolják meg a
magyaroknak, s végül hogy ha a hadsereg részei különválnak, a magyar
résznek oly nemzeti főkapitánya legyen, a ki úgy rendelkezzék
katonáival, mint ő felsége helyettese a magáéival.[11]
Ez a törvény a mai műnyelven szólva gondoskodik a magyar vezényletről,
de a vezérletet egészen a királyra bízza. A vezérlet tekintetében
hiányosan védelmezi a magyar hadak önállóságának jogait az együttes
táborozás idején, mert a király hadi tanácsa vagy helyettese
nemzetiségéről nem intézkedik, sőt fölteszi, hogy a király külföldi
helyettest választ. A gyakorlat még rosszabb volt az elméletnél.
Vegyük csak az 1594-iki példát. Mátyás főherczeg harminczötezer emberrel
táborozott a magyar földön. Húszezer magyar volt a táborban Pálffy
Miklós és Zrinyi György vezetése alatt. Hogyan gondoskodott a
vezérletről a főherczeg? Talán tekintetbe vette a magyarok számát és
vezéreik kiváló katonai képességét? Épen nem, a német haditanácsra s
elnökére, az iszákos Ungnadra hallgatott; helyettes főkapitánnyá pedig a
hirhedt Hardegg Ferdinand grófot választotta. Jeles magyar katonák
mellőztettek megbízhatatlan és tehetetlen idegen származású tisztek
kedvéért, oly táborban, melynek javarésze magyar volt. Ugyane táborban
Illésházy elbeszélése szerint, «egy nap sem volt», hogy a rakonczátlan
idegen katonák «magyart nem öltek.» Nagyon ritka volt a császáriak közt
az oly tábornok, mint gróf Mansfeld Károly, ki megbecsülte és
megbecsültette a magyarokat.
De legtöbbször nem is a taktikai vezetésben, hanem a stratégiai
alapgondolatokban kell keresnünk a legfőbb nemzeti sérelmet. 1566-ban
Miksa király hadserege Győrnél vesztegel, míg Zrinyi Miklós Szigetvárt
védelmezi. A győri táborban szép számú magyar huszárságot is találunk s
e magyarul vezényelt csapatok a magyar király parancsa miatt tétlenül
hallják, mint vívja a kor legnagyobb magyar hőse halálos tusáját s mint
vész el Szigetvárral együtt a magyar terület egy része. Nekik ugyanis a
«német birodalom kulcsát» kellett védelmezniök esetleges támadás ellen.
Az 1598. II. törvényczikk arra kéri a királyt, hogy bízza a
felsőmagyarországi főkapitányságot magyar emberre. Ez a hivatal az
ország keleti felének védelme s az Erdélyhez való viszony szempontjából
nagyon fontos volt. De, mint Illésházy írja, «az kassai kapitányságot
magyarra nem bízzák vala. Nagy háladatlansággal valának az magyarnak.» A
rendi világban a hadügy és több más nemzeti ügy önállósága is a nádorság
hatáskörén alapult és attól függött, hogy miképen töltik be a nádorok e
hatáskört. Már pedig a mohácsi vésztől 1608-ig az országnak csak két
nádora volt, kik ez időszakban összesen tizenkét évig viselték
hivatalukat. Ily körülmények közt a magyar hadügyi önállóság nagyon
megcsorbult. Miksa király az 1576-iki országgyűléshez küldött leiratában
egyenesen kimondotta, hogy «Magyarországnak pénz- és hadiügyeit a többi
országok és tartományok hasonló ügyeitől különválasztani alig
lehet.»[12]
És mind ez a XVI-ik században történt, a magyar hősiesség egyik
legfényesebb korszakában. És mindez akkor történt, midőn a vezénylet,
jelvény és szervezet magyar volt a magyar csapatokban.
A XVII-ik század eleje kedvezőbb képet mutat. Bocskay békekötése
tisztázta a közjogi fogalmakat s az 1608-iki törvények a magyar korona
területének váraiból kizárják az idegen katonaságot. S most az országnak
oly nádorai is voltak, kik védelmezték a magok hatáskörét több-kevesebb
erővel. De az 1608-iki törvény hadügyi rendelkezései a magok egész
terjedelmében sohasem voltak végrehajtva. Mert az ország gyengébb volt,
semhogy területét a maga erejével védelmezhette volna. Kénytelen volt
pénzt elfogadni, sőt kérni is az örökös tartományoktól a magyar várak
ellátására, s már a század elején a legmagyarabb nádorok sem
tagadhatták, hogy az idegen katonaságra is szükségök van. 1625-ben az
idegen katonaság már nemcsak a várakba, hanem a törvényczikkekbe is
bevonult, itt kellő közjogi biztosítékokkal, de a várakba azok nélkül.
A kormány azonban kezdettől fogva, még a királyi hatalom gyengesége
korában is, Miksa király 1576-iki nyilatkozatának fölfogását védi.
Molard, a haditanács elnöke már 1611-ben szemére hányja Thurzó nádornak,
hogy miért avatkozik a végbeli tisztek kinevezésének királyi jogába.
Védelmezze a nádor a király jogát – mondá neki – s ne keresse a
népszerűséget. II-ik Ferdinánd pedig 1622-ben kijelentette, hogy az
országgyűlés nem jól érti a nádori hatáskörre vonatkozó törvényt. A
katonai ügyeket a király vezeti a haditanács segítségével. Ime a
felségjog osztrák és magyar fölfogásának ellentéte. Csakhogy a nádorok
hazafiassága s a szabadságharczok hőseinek fegyverei nem bírták oly
hatásosan védelmezni a magyar fölfogást, mint a mai országgyűlésnek
felelős magyar kormányok vezetői.
De a XVII-ik századra térve, vajon a táborba szállt magyar katonaságnak
különb volt-e sorsa, mint a XVI-ik században? Ki ne ismerné Zrinyi
György és fia Miklós, a költő összeütközését a császári tábornokokkal?
Nem akarjuk kiszínezni a viszonyokat, melyek Thököly és Rákóczy
fölkelésére vezettek. Legfőbb baj az volt, hogy a magyar hadi erő nem a
magyar politikának volt fegyvere. A király legfeljebb csak az ország
területének védelmével törődött úgy a hogy, mert Magyarország védfala
volt a német birodalomnak a keleti veszélylyel szemben. Ki kellett
tatarozni a védfal réseit, de hogy messze űzzék tőle az ellenséget, arra
csak akkor gondolt a király, midőn a viszonyok belé sodorták a támadó
háborúba.
Visszatekintve tehát e két század történetére, el kell ismernünk, hogy a
régi országgyűlések nagyon szép hadügyi törvényczikkekkel gyarapították
törvénykönyvünket. Nem voltak azok eredménytelenek, mert hiszen
segítségünkre voltak mai alkotmányunk kivívásában. De annak idején
érvényesítésök meghiusult, mert szellemök ellenkezett az udvar
szellemével és a rendi világ fegyverei bármily fényesen villogtak s
bármily erősen sujtottak, gyöngék voltak az udvari fölfogás legyőzésére.
El kell ismernünk, hogy ekkor a magyar hadi nép nyelve, jelvényei,
szervezete magyar volt, örömmel és büszkeséggel tárhatjuk fel a régi
vitézi élet nemzeti hagyományait, de azt is el kell ismernünk, hogy e
nemzeti haderő idegen politika szolgálatában volt, s hogy a táborba
szállott magyar hadi erő sokszor nem is úgy tűnt föl, mint kiegészítő
része az egész monarchia hadi erejének, hanem mint mellőzött, kigúnyolt
s néha üldözött segédcsapata egy idegen hatalomnak.
A XVIII-ik század törvényhozói politikai s katonai tekintetben egészen
más viszonyokkal álltak szemben. A terület fölszabadult, s ezzel
csökkent a várak jelentősége a védelmi rendszerben. A dynastiának most
minél nagyobb állandó seregre volt szüksége s a magyar törvényhozás
örömest gyarapította a dynastia hadi erejét. Az 1715-diki országgyűlés
fölajánlja az ország adóját a rendes hadseregre, mely a törvényczikk
szerint különbség nélkül benszülöttekből és külföldiekből áll.
Gondoskodik az országgyűlés a honvédelem nemzeti eleméről, midőn a
nemesi fölkelést az eddigi törvények szerint a király rendelkezésére
bízza s nem feledkezik meg a közjogról a rendes katonaság megajánlásában
sem, midőn kimondja a hadi adó országgyűlési tárgyalását. Jól mondja
Deák az 1715-diki törvényhozásról, «hogy a rendes katonaságra nézve a
vezérlet, vezénylet és szervezet fölött, kivéve az ujonczajánlási
föltételeket, nem kivánt külön rendelkezni, mert azt fejedelmi jognak
tartotta».[13]
Az ujonczajánlás joga, mely mintegy lappang az 1715-iki törvényben, az
1741: LXIII. t.-czikkben világosan ki van fejtve. De meg kell
jegyeznünk, hogy ez idő tájt körülbelül 1750-ig a magyar ezredekben
részben magyar volt a vezénylet.[14] III-ik Károlynak s utódjának sok hű
magyar katonája a kuruczok táborából átvett parancsszavak szerint
igazodott. Azonban szervezetökben a magyar ezredek szivesen
alkalmazkodtak a németekhez s úgy látszik zászlaikon sem akarták
föltüntetni a magyar önállóságot. A Károlyi-huszárezred zászlain a
magyar czímer a kétfejű sas szárnyai oltalmára volt bízva képben és
írásban. Az ezred lobogóin is látható volt egyfelől Mária képe, másfelől
a kétfejű sas.[15]
A magyar vezényletet érthetővé teszi az a körülmény, hogy a magyar
ezredek tisztjeinek többsége magyar volt s hogy akkor még az egyes
ezredeknek oly autonom jogai voltak, hogy külön gyakorlati s szolgálati
szabályzatot is fogadhattak el. A gyalogság részére általánosan kötelező
hivatalos gyakorlati és szolgálati szabályzatokat csak 1737-ben, a
lovasság számára csak 1750 körül adtak ki.[16] Marczali szerint még 1750
után is különös szolgálati szabályzata van az egyes ezredeknek.[17]
De az önállóságnak e mindinkább ritkuló maradványai már meg nem
akadályozhatták a magyar ezredek elnémetesedését. A központosításon
kívül a németesedésnek fő oka az volt, hogy Mária Terézia uralkodásának
utolsó évtizedében sok idegen tisztet osztottak magyar ezredekbe.[18]
Gróf Teleki Domokos, ki ez időtájt lett huszárhadnagygyá, azt írja, hogy
társai gúnyolták rossz németsége miatt, de azután megtanulta
nyelvöket.[19]
E viszonyokat szenvedélyesen támadta meg a II-ik József halála után
keletkezett nemzeti ellenhatás. A Græven huszárezred az 1790-iki
országgyűléshez küldött folyamodványában kéri a rendeket, hogy «a
közönséges szolgálat rendje és a parancsolás magyar nyelven
folytattassék». Az országgyűlés csatlakozott e kivánsághoz s a magyar
sereg függetlenségének és nemzeti jellemének megóvása végett
törvényjavaslatot terjesztett föl a királyhoz. A rendek abból a
gondolatból indultak ki, hogy az 1715-ben törvénybe iktatott állandó
hadsereg tulajdonképen helyettese a régi kapuszám után kiállított rendi
hadseregnek. Ennél fogva a régi törvények szerint az országgyűlés teljes
joggal kivánhatja a hadsereg függetlenségének és magyarságának
helyreállítását.[20] De a törvénykönyvben e kivánságnak kevés a nyoma.
Az országgyűlés eredményeit igen jól jellemezte Deák 1868-ban: «Azon
országgyűlésen, mely a nemzet jogainak fönntartásában, biztosításában,
ernyedetlen buzgalommal járt el, az ország rendei nem határoztak semmit
önálló, független, külön hadseregről; hanem azt igen is kivánták, hogy a
hadi tanácsnál két magyar hadi tanácsos is alkalmaztassék, a mi
bizonyosan nem a sereg elkülönözését jelenti. Ajánlottak ekkor az ország
rendei ujonczokat is a magyar ezredekhez, de külön, önálló magyar
hadseregről nem szóltak».[21]
Több eredményt ért el a hadügy kérdésében az 1792-iki országgyűlés. A
törvénykönyv IX. czikkében a király jogosnak ismeri el a rendeknek azt a
kivánságát, hogy a magyar ezredekhez fő- és törzstisztekül s
ezredtulajdonosokul magyarok neveztessenek ki s hogy nevelni kell a
magyar ifjúságot a hadi szolgálatra a katonai akadémiákban. De a
törvényt ősi szokás szerint nem hajtották végre. Az 1796-iki
országgyűlés sürgette a törvény végrehajtását s másrészt oly vigyázatlan
volt törvénykönyvének fogalmazásában, hogy az ujonczokat a császári
királyi hadsereg fönntartására ajánlotta föl. Az 1802-ik évben tartott
országgyűlés az exercitus cæsareo regius szavak helyett már az exercitus
hungaricus elnevezést használja, de e szavakon csak a magyar ezredeket
érti, mint az összes hadsereg kiegészítő részét. Az 1807-iki
országgyűlés törvényjavaslata nemcsak azt kivánja, hogy «a magyar
ezredek tisztjeiül és altisztjeiül oly magyarok alkalmaztassanak, kik az
azokban kiválólag használt hazai nyelveket ismerik», hanem azt is, hogy
a magyar ezredek szolgálati nyelve magyar legyen az ezredestől az utolsó
tisztig. A király erre azt felelte, hogy «a hadsereg szervezete,
vezetése és fegyelme körül legfelsőbb jogát, a mint azt ősei
érintetlenül föntartották, s a mint ő azt azoktól átvette, utódainak is
érintetlenül akarja átadni». Az alsó tábla tagadta, hogy kivánságai
érintik a hadsereg szervezetét, kormányzását és fegyelmét s elérte azt
az eredményt, hogy az 1807: I. törvényczikk megerősíti az 1792: IX-ikit.
Csakhogy az új törvény a magyar altisztek alkalmazásáról is szól s nem a
tisztek előmenetele érdekével okadatolja rendelkezését, hanem azzal,
hogy a legénység megérthesse előljárói nyelvét. Hiánya a törvénynek,
hogy nem hazai nyelvet, hanem hazai nyelveket említ.[22] Az 1808-iki
törvény határozottan kötelezővé teszi a magyar kommando-szavakat, de
csak a nemesi fölkelés csapataiban. Az állandó hadsereg ezredeinek
bizonyos fokú önállóságát azzal biztosítja, hogy az azokhoz ajánlott
ujonczokat nem engedi áttétetni más ezredekbe.
Az 1830-iki országgyűlésen a rendek újra azzal a ténynyel foglalkoztak,
hogy az 1792-iki törvények nincsenek végrehajtva s hogy a magyar tisztek
előléptetésében a kormány nem eléggé méltányos. Épen azért az
országgyűlés azt kivánta, hogy a magyar tisztek fokozatos előléptetését
a magyar és határőrvidéki ezredekhez kell kötni s nem az egész hadsereg
előléptetési viszonyaihoz alkalmazni. Ezt az újítást a király
czélszerűtlennek tartotta s így a hosszas tárgyalásoknak eredménye az
volt, hogy az 1792-iki s 1807-iki törvények megerősíttettek. Továbbá
hálálkodott a törvénykönyv a királynak azért az intézkedéseért, hogy a
magyar ezredek és katonai parancsnokságok ezentúl kötelesek elfogadni a
magyar okiratokat. Az 1832–6-iki országgyűlés nem elégedett meg e
vívmányokkal. 1836-iki föliratában a magyar kormányszavak magyarosítását
kivánta s egyszersmind kötelezni akarta a magyarországi összes katonai
parancsnokságokat, hogy a törvényhatóságok irataira magyarul
válaszoljanak. De a törvénykönyvből kimaradtak ezek a kivánságok. A
következő országgyűlés magáévá tette elődjének óhajait 1840 januári
föliratában. A királyi leirat a magyar kormányszavakra vonatkozó kérést
hallgatással mellőzte, ellenben a levelezésre vonatkozó pontot elfogadja
s így az 1840: VI. t.-cz. kimondja, hogy «a magyar ezredek kormányai a
magyarországi törvényhatóságokkal magyarul levelezzenek».[23]
S vajon mikép rendelkeznek az 1848-iki törvények? Mint Deák Ferencz
mondja: Az «1848-iki törvények is említik ugyan e szót: magyar hadsereg,
de arról, mint önálló, független, külön hadseregről sehol nem
rendelkeznek».[24]
Tudjuk, hogy az 1848-iki pesti országgyűlésen mennyire támadták az
önálló hadsereg hivei az első felelős miniszteriumot azért, mert
augusztus 16-án benyujtott törvényjavaslatában a behivandó ujonczok egy
részét még német vezényszó alatt hagyta.[25] Batthyány Lajos augusztus
19-én kijelentette, hogy ha önálló magyar hadsereget szavazna meg az
országgyűlés, a király nem erősítené meg. «Ilyen önálló független külön
magyar hadsereg» – mondja Deák Ferencz – «1848-ban is csak akkor jött
tettleg létre, mikor seregeink nem a sanctio pragmatica értelmében ő
felsége seregeivel együtt, hanem ellenök küzdöttek».
S midőn így Deák visszapillantott a történeti fejlődésre 1715-től
1848-ig, látott ugyan a független külön magyar hadsereg fölállítására
irányuló törekvéseket, de a XVIII-ik s XIX-ik századbeli magyar
törvényekből csak azt olvashatta ki, hogy a magyar hadsereg kiegészítő
része volt a király egész hadseregének. Egyszerűen levonta tehát a
megelőző korszakok jogi és tényleges állapotának következményeit, midőn
a XII. t.-cz. 11. §-ában a magyar hadsereget, az összes hadsereg
kiegészítő részének nevezte s midőn az egységes vezérletre, vezényletre
és belszervezetre vonatkozó intézkedéseket ő felsége alkotmányos
fejedelmi jogának ismerte el. Ugyancsak e jogi és tényleges állapot
következményeit vonta le, midőn a 12. §-ban az ujonczok megajánlásának
jogát, a szolgálati idő meghatározását stb. föntartotta az ország
számára. A XVIII-ik századból nem azt az állapotot vette át az új
törvénybe, mely Mária-Terézia s II-ik József korában fejlődött, hanem az
új törvényes állapot természetes következményének tartotta, hogy
megvalósíthatók az 1790 óta szerzett nemzeti vívmányok. A magyar tisztek
alkalmazására, a katonai parancsnokságok magyar levelezésére vonatkozó
törvények érvényben maradtak és valósításuk követelhető volt a felelős
magyar ministeriumtól. A magyar katonai nevelés igazán csak most
léptetett életbe, hiszen a «Ludovika Akadémia, melynek fölállítását
1808-ban iktatták a rendek a törvénybe, 1848-iki rövid élete után, csak
1872-ben adatott át rendeltetésének».[26]
Mint láttuk, a honvédelem régi elemeiben elég gazdag volt a nemzeti élet
a XVI-ik s XVII-ik századokban, a XVIII-iknak elején, sőt a nemesi
fölkelés csapataiban még a XIX-ik század első tizedében is. De vajon a
nemzeti élet kiveszett-e teljesen az 1867-iki törvényeken nyugvó új
viszonyok közt? Az 1868: XLI. t.-cz. 18. §-ában olvassuk, hogy «a
honvédség vezénynyelve a magyar, zászlója ő Felsége nevének jelvényei
mellett, az ország szineit és a magyar állam czimerét viseli». Ha
tekintjük, hogy a honvédség anyakönyvi állománya 1890-ben 234, 514
legény volt s ha veszszük a régi seregek aránylag csekély számát, ha
veszszük például, hogy a XVII-ik század közepe felé ötven vagy
hatvanezer főre rugott a nemesi fölkelés tábora, ha veszszük, hogy a
kapuszám után kiállított hadsereg ennyire sem tehető, hogy a magyar
korona váraiban ugyanekkor tizenkétezernégyszáz magyar végbelinek
kellett volna őrködnie, ha veszszük, hogy Bethlen Gábor hadserege az
idegenekkel együtt 1626-ban harminczezernél alig volt nagyobb s hogy
1802-ben az exercitus hungaricus hatvannégyezer főből állott, nem
mondhatjuk, hogy a mohácsi vész után következő korokhoz képest ez új
alkotmányos időben jelentékenyen fogyott volna a nemzeti hadi élet köre.
Tudjuk, hogy a népesség haladása s az új védelmi rendszer kedvezőbb
számarányokat követelne s nem is ebben keressük a fő különbséget a régi
és az új viszonyok közt. A fő különbség az, hogy az 1867-iki törvények
következtében a nemzet befolyása a külügy vezetésére annyira biztosítva
van, a mennyire soha sem volt a mohácsi vész óta. Ezek a törvények
lehetetlenné teszik azt, a mi még a pragmatica sanctio után is
megtörtént, hogy a magyar hadsereget és a magyarság óriási anyagi
áldozatait nem egészen úgy, vagy épen nem úgy használják föl, a mint azt
a magyar érdekek követelik. Most, a hogy egyrészt a magyar hadi erő
Kossuth Lajos 1848-iki szavai szerint a pragmatica sanctio értelmében,
«ő felségét tartozik védeni a külmegtámadás ellen», épen úgy másrészt a
magyar hadi erővel együtt ő felsége idegen származású s nagyobb számú
csapatai a magyar érdekeket is tartoznak védelmezni a királyság
területén s határán túl.
Főleg ezért mondhatjuk, hogy az új viszonyok katonai tekintetben is
javították a régieket.
IV.
De a már előadottakon kívül Deáknak volt még egy oka arra, hogy
megelégedjék az 1867-ben elért katonai eredménynyel. Nem akarta, sőt
czélszerűtlennek hitte a külön magyar hadsereg fölállítását. A
harminczas években, mint az akkori ellenzék egyik vezére Deák is
követelte a «kormányszavak» magyarosítását, a magyar ezredeknek magyar
tisztekkel való ellátását s a «lépcsőnkénti előmenetelt ezen ezredekben
a többi cs. kir. hadseregtől különválva».[27]
E követelések ugyan még nem jelentik az egészen külön magyar hadsereget,
mert a magyar ezredek mint az egész hadsereghez tartozók vannak
fölfogva. De mindenesetre nagyon közel járt Deák az egészen önálló sereg
gondolatához. Azonban Deák lelkében már a negyvenes évek második felében
kezdődik az elszakadás a régi sérelmi politikától. Mikor azután a
parlamentaris kormányforma megalakulásáról és meggyökereztetéséről van
szó, Deák már elejtette a régi sérelmi lajstrom néhány pontját.
Galicziát például többé nem követeli, pedig 1840-iki követjelentésében
még fájlalja, hogy nem kapcsolták vissza.[28]
A katonai követeléseket nem ejti el ily könnyen. 1848-ban mint a
ministerium tagja nem tartja ugyan lehetségesnek a hadsereg rögtöni
magyar lábraállítását, de volt némi reménye arra, hogy fölállítható az
egészen magyar s független királyi hadsereg.[29]
1860 végén a király Bécsbe hívta Deákot, ki e találkozásról így ír
sógorának 1861 január 9. Sem a császár, sem a német statusférfiak, sem a
hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé
szakíttassék s inkább készek lesznek az extremumra».[30]
Ez a lehetetlenség gondolkodóba ejtette Deákot, de még sem ez döntötte
el régi katonai követeléseinek mellőzését. Deák elitélte az
opportunismust, mikor szerzett jogok védelméről volt szó. Ha régi
katonai követeléseinek valósítása nélkül csonkának tartja a
helyreállítandó alkotmányt, nem riadt volna vissza az extremumtól. De
midőn e nagy nehézség elé jutva, mélyebben gondolkodott a kérdésről, úgy
látta, hogy a kötelezettség, melyet a nemzet a pragmatica sanctióban
elvállalt, kétfelé szakított hadsereggel nem teljesíthető. Már pedig a
pragmatica sanctióból merítette legerősebb fegyverét az 1848-iki alapért
vívott harczában. Nem kivánhatta volna elég erélylyel a dynastiától a
nemzeti jogok tiszteletét, ha a hadsereg fölbontásával megbénítja a
nemzetet kötelezettsége teljesítésében.
E fölfogás már teljesen kialakult Deák lelkében 1865-ben. A husvéti
czikknek oly nagy hatású befejezéső soraiban ez a fölfogás így
tükröződik vissza: «Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját
törvényeinket a birodalom szilárd fönnállhatásának biztosságával
összhangzásba hozni».
Ezt a fölfogást azután határozottabban kifejti későbbi beszédeiben. A
képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén Deák így beszélt: «Őseink,
midőn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatatlan és elválhatatlan
birtoklás elvének megállapításával kötelezve lőnek annak föntartására és
megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely
czélra vezessen; már pedig csak az együttes erővel folyó közös védelem
lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden
időben, a különvált seregeknek külön működése pedig zsibbasztó lett
volna a szükséges védelem hatására».[31]
A képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén megint visszatér e
gondolatra: «Ha pedig valaki okát vizsgálná annak» – úgymond – «hogy az
állandó katonaság megállapítása óta miért nem sürgettek ily teljesen
önálló, független külön hadsereget az ország rendei, valószínűleg azon
eredményre jutna, hogy nem sürgették, nem követelték, mert azon
meggyőződésben voltak, hogy két ilyen elkülönzött, független és önálló
hadsereggel annyi harcz és veszély között, sem a hazát, sem ő felsége
trónját s többi országait a pragmatica sanctio értelmében megvédeni
nemlehetett volna».[32] Bővebben és határozottabban nyilatkozik e
kérdésről az 1871 január 17-iki ülésen: «Igaza van egyik érdemes
képviselő úrnak, hogy jöhet idő, mikor lesz szükség különálló magyar
hadseregre. De mikor következik be ezen idő? Akkor, ha a kiegyezés
szétbomlott, ha Magyarország ismét azon helyzetben lesz, hogy ismét a
personal-uniót kénytelen sürgetni. Akkor önként bekövetkezik a külön
hadsereg szüksége.
Ez idő, mondom, bekövetkezhetik, talán nem mi általunk, nem a mi
törekvésünk, hanem az események következtében; de én kimondom lelkem
belső meggyőződését, hogy ha bekövetkezik, ez Magyarországra nézve
súlyos csapás lesz; és a mostani viszonyok közt, Európa mostani területi
mérvei mellett és azon számerő ellenében, melylyel mindenik nagyhatalom
rendelkezik, Magyarországnak rendkívülileg koczkáztatná fönnállását,
kivált ha még önmagában is össze nem tart».[33]
S ki ez idézetekben még valami rejtett gondolatot vagy szándékosan ki
nem fejezett árnyalatot keres, annak eszébe juttatjuk gróf Andrássy
Gyulát, ki 1889-iki classikus beszédében Deák Ferencz emlékére is
hivatkozva így szólt: «Ha azt hittük volna, hogy egy önálló magyar
hadsereg nélkül önálló magyar állam nem lehet, vagy hogy az felel meg
legjobban Magyarország és a monarchia érdekeinek, nem ajánlottuk volna a
később törvényhozásilag elfogadott közös védelem rendszerét, hanem
igyekeztünk volna a magyar hadsereg létesítését legalább is
megkisérleni. De mert az önálló magyar hadsereg eszméjét nemcsak
kivánatosnak nem, hanem határozottan veszélyesnek tartottuk, még pedig
nemcsak a monarchia, hanem még inkább Magyarországra nézve; ez eszmének
létesítését meg sem kisérlettük, sőt azt kezdettől fogva kizártuk a
kiegyezés programmjából».[34]
Elég sok jó oka volt tehát Deáknak arra, hogy 1867-ben ki ne használja
az európai helyzetet nagyobb vagy nagyobbaknak látszó katonai vívmányok
elérésére.
V.
De vajon mi van tulajdonképen az 1867: XII. törvényczikk 11. §-ában?
Pythia jósigéit nem magyarázták oly titokzatos bölcseséggel, mint e
paragraphust, mely igaz hogy nem elég részletező, de épen nem homályos.
Némelyek azt mondják e paragraphus védelmére, hogy Deáknak sietnie
kellett. Pedig Deák ritkán sietett és ha sietett is, vigyázott arra,
hogy mi kerül a törvénybe. Különben először 1866 májusában formulázta a
paragraphust, 1867-ig módosította maga is, mások is; elhamarkodott
munkának tehát nem lehet nevezni. De mint mondottuk, általánosságban van
tartva és pedig szándékosan. Tekintettel a védelmi rendszernek akkor
küszöbön lévő átalakítására, Deák saját szavai szerint az ország
jogainak föntartása végett generalitásban akart maradni.[35] Gróf
Andrássy Gyula egy 1868-iki memorandumában azt mondja: «A véderőtörvény
elfogadása szabatos magyarázatát adja a seregre vonatkozó, sajnos, nem
egészen pontosan szerkesztett, 1867-iki törvényczikknek». Andrássy e
bírálata aligha vonatkozik az egész 11. és 12. §-ra, mert 1868-iki
beszédében azt mondja, hogy «a törvény igen tisztán kimondotta azt, a
mit föntartott, s igen tisztán, a mit nem tartott fönn a nemzetnek».[36]
De mindenesetre Andrássy fölfogása szerint az 1868-iki törvény kijavítja
az 1867-ikinek bizonyos pontatlanságait. Nem kell tehát mélyen rejtett
titkokat keresnünk a 11-ik szakaszban, csakhogy magyarázatánál
tekintettel kell lennünk az 1868-iki törvényre is.
És a midőn Deák törvényét magyarázzuk, kövessük azokat a
törvénymagyarázó elveket, melyeket ő maga követett s tanított.
«Törvények és közjogi kérdések magyarázatánál nincs helye a sorok
közötti olvasásnak», mondja Deák a Lustkandl ellen írt
_Észrevételekben_.[37] De ez esetben még fontosabb Verbőczy elve, melyet
Deák idézett 1839-ben: «lex debet esse justa, honesta, possibilis
secundum naturam et consvetudinem patriæ etc. et si tamen quid ambiguum,
vel obscurum fuerit, ejus est interpretari, qui condidit». Ezekre az
elvekre támaszkodva néhány észrevételt kell tennünk Rohonyi Gyulának a
_Jogállam_ 1903. IX. füzetében megjelent czikkére, melynek politikai
irányát nagyon helyeseljük, de jogi fejtegetését nem fogadhatjuk el.
Rohonyi – mint Edvi Illés Károly mondja – magából a törvényből
kézzelfoghatóan kimutatta, hogy a törvény e szavai: összes hadsereg nem
a közös hadsereget, hanem az egész fegyveres erőt jelentik. Deák Ferencz
és gróf Andrássy is úgy magyarázták a kiegyezési törvény 11-ik
szakaszát. A logika kérlelhetetlen törvényei szerint ebből az
következik, hogy ha az 1867: XII. czikknek az egész fegyveres erőről
szóló 11-ik szakasza a hadsereg nyelvének meghatározását is ő Felségére
ruházta volna, akkor későbbi törvényeinkben már nem lehetne szó sem a
honvédség, sem a népfölkelés vezényleti és szolgálati nyelvéről, mert
hiszen ezek is az egész fegyveres erőhöz tartoznak. Ámde későbbi
törvényeink nem ezt az álláspontot foglalták el s így logikai
kényszerűséggel következik, hogy a hadsereg vezényleti nyelvének
meghatározása nem tartozik amaz intézkedések közé, a melyek a 11.
szakaszban a hadsereg egységes vezénylete czímén a király felségjogának
vannak elismerve.
Körülbelül így ismerteti Edvi Illés a _Jogállam_ czikkének legfőbb
érveit egy napilapban.[38] Meg kell jegyeznünk legelőször is, hogy Deák
a 11. szakaszban előforduló «egész vagy összes hadseregen» igen is az
úgynevezett közös hadsereget értette. 1867 márczius 28-iki beszédében
nem nevezi ugyan közös hadseregnek, hiszen akkor még nem is nevezhette
annak, hanem csak azt mondja, hogy a magyar sereg része a «fegyveres erő
összegének». Eddig Rohonyi helyesen idézett, de valamivel tovább kellett
volna idéznie. A beszéd szerint, a 11. szakasz nem tartalmaz újítást,
hanem a magyar sereget a «cs. kir. hadsereg» részének mondja, mint az
1796-iki törvény.[39] Már pedig tudjuk, hogy az 1796: Cæsareo Regius
exercitusának egyenes utódjául csakis a császári és királyi közös
hadsereget tekinthetjük. Deák tudta ugyan már ekkor, hogy a magyar
hadseregnek majd egyéb részei is lesznek, mint a magyar ezredek, de
ezeknek a részeknek az egész haderőhöz való viszonyáról nem nyilatkozott
s a dolog természete szerint még nem is nyilatkozhatott.
Andrássy 1871-ben egészen más helyzetben volt. A magyar fegyveres erő
akkor már kibővült, volt honvédségünk is. Andrássy január 17-én azt
magyarázta, hogy az 1867-iki törvény magyar hadseregén mit kell
értenünk? A létező magyar hadsereg összességét, tehát a már 1867-ben
előre tervezett honvédséget is.
De egy szóval sem mondotta azt, hogy az 1867-iki törvény az egész, vagy
összes hadseregen nem a közös sereget érti. Sőt hivatkozott arra, hogy
különbség van a közös hadsereg s a honvédség közt s hogy a törvény
határvonalat vont közöttük bizonyos kérdésekben. A vezénylet nyelvének
meghatározásáról nem nyilatkozott, mert nem ez volt beszédének tárgya.
Deák és Andrássy idézett beszédei nem is arra nézve fontosak, hogy mit
kell értenünk az egész hadseregen, hanem arra nézve, hogy mit jelent az
1867-iki törvényben a «magyar hadsereg».
Az összes magyar hadi erőt, mint Andrássy mondja. Ezen a nyomon kell
elindulnunk. Az 1867-iki 11. szakasz az egységes vezényletre vonatkozó
alkotmányos felségjogot ő Felségére ruházza abban a magyar hadseregben,
mely kiegészítő része volt az összes seregnek, vagyis az akkori császári
királyi, vagy későbbi közös hadseregnek. Más magyar hadsereg akkor nem
volt. Hogy az egységes vezényletre vonatkozó felségjogban a vezénylet
nyelvének meghatározása is benfoglaltatik, az a dolog természetéből
következik. Vezényelni beszéd nélkül nem lehetséges még a csatában sem.
Ép oly lehetetlen elképzelnünk az egységes belszervezetet a szolgálati
nyelv meghatázása nélkül. Így volt az abban a Hungaricus Exercitusban,
mely a Cæsareo Regiusnak volt alkatrésze, így kellett tehát maradnia e
két sereg folytatásában is az 1867-iki törvényhozók szándéka szerint. Ha
a törvényhozás a vezényleti s szolgálati nyelv meghatározását az akkori
egész fegyveres erőre nézve nem akarja átruházni ő Felségére, akkor ezt
világosan megmondotta volna a 12. szakaszban. E szakaszban föl van
sorolva, hogy micsoda jogok illetik meg a nemzetet a hadi ügyben. E
jogok, bármily lényegesek is, nem vetekednek a nyelv meghatározásának
jogával. Lehetetlen, hogy ily kiváló s a nemzetnek annyira drága jogot
hallgatással mellőzött volna a 12-ik szakasz, ha nem akarja azt
átruházni ő Felségére.
És most nézzük az 1868-iki törvényt. A védelmi rendszer ekkor átalakult,
az egész hadsereg meggyarapodott Ausztriában is, nálunk is nemcsak
létszámban, hanem új seregek fölállításával is. Az 1868-iki törvényben
tehát határozottan ki kellett fejteni, hogy mikép alkalmazható az
1867-iki hadügyi törvény az új hadseregekre. A XL. törvényczikk 11.
szakaszában ki van mondva, hogy «A monarchia közös védelmére szükséges
szárazföldi és tengeri hadsereg, az 1867: XII. törvényczikk 11., 12.,
13. és 14. §§-ban foglalt alkotmányos jogok alapján s azok föntartása
mellett a monarchia mindkét államterülete összes népességére nézve
800,000 főnyi teljes hadi létszámban állapíttatik». Itt tehát arra a
magyar hadseregre nézve, mely kiegészítő része a közös hadseregnek,
fönnmarad a 11. szakasz érvénye az ott megnevezett felségjogokkal
együtt. A magyar hadsereg egyéb részei, melyek szintén tagjai a
fegyveres erőnek, kivétetnek a XII. törvényczikk 11. szakaszának érvénye
alól. A honvédségről szóló XLI. törvényczikk 18. §-a ugyanis
meghatározza a magyar honvédség magyar vezénynyelvét. Ezzel korlátozta e
szakasz a vezénynyelvre vonatkozó felségjogot a magyar hadsereg egyik
részében, de egyszersmind szembeszökő világossággal kimutatta, hogy arra
a részére nézve, mely az 1867: XII. t.-cz. 11. §-ban említve van, a
vezénynyelv meghatározása alkotmányos felségjognak van elismerve.
De ha még kétségeink volnának, nézzük csak a sokat vitatott szakasz
keletkezésének történetét.[40]
Deák a tizenötös bizottság 1866 májusi ülésein némi próbálgatás után így
formulázta a hadügyre vonatkozó törvényt. «Ő Felségének a hadügy körébe
tartozó alkotmányos fejedelmi jogai sértetlenül fönmaradván, mindaz, a
mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is egységes
vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, közös
intézkedés alá tartozónak ismertetik el».
Alapeszméje e szerkezetnek, mint Deák mondotta, az, hogy a hadsereg
egységes volta megmaradjon.[41]
A megmaradjon szót csakis úgy érthetjük, hogy a vezényleti és szolgálati
nyelv is oly egységes maradjon, mint eddig volt. S ha magát a
szerkezetet nézzük, bajos elképzelnünk a közös intézkedést az egységes
vezérletre, vezényletre s belszervezetre nézve egységes szolgálati s
vezényleti nyelv nélkül. De ha még ezt is elképzelhetjük, Deák
formulájában a sértetlenül fönmaradván csakis azt jelenti, hogy a
fejedelmi jognak az a magyarázata s gyakorlata, melytől a hadügyre nézve
II. Lipót, I. Ferencz s V. Ferdinánd elállani nem akartak, sértetlenül
fönmaradnak. Deák a 67-es alapot védő beszédeiben minduntalan hivatkozik
arra a törvényes állapotra, mely ez uralkodók korában fejlődött. Már
pedig elmondottuk, hogy ezek az uralkodók jogaikra hivatkozva, nem
akartak lemondani a szolgálati és vezénynyelv meghatározásáról.
Az 1867-iki 11. szakasz mai formájában az 1867 januári bécsi közös
értekezleteken keletkezett. Ez az értekezlet tette a «sértetlenül
fönmaradván» helyébe «a folytán» szót, ez iktatta a szakaszba azt, hogy
a magyar hadsereg «az összes hadsereg kiegészítő része» s a végső
szavakban «a közös intézkedés alá tartozónak» szavak helyett «ő felsége
által intézendőnek» szavakat tette. E közös értekezleten Beust elnöklete
alatt Belcredi, Mailáth, Sennyey, Andrássy, Lónyay, Eötvös vettek részt.
Az említett módosítások, bárhogy gondolkozzunk róluk, bizonyára nem
czélozták Deák szándékainak megmásítását.[42]
Ejus est interpretari, qui (legem) condidit. Deák az 1867-iki s az
1868-iki törvény szentesítése után soha sem tiltakozott az ellen, hogy ő
Felsége határozta meg a közös hadsereg vezényleti és szolgálati nyelvét.
Andrássy, ki tovább élt Deáknál, szintén megnyugodott e tényben. Az ő
megnyugvásuk a legbiztosabb és a legvilágosabb magyarázata az említett
törvényeknek.
Tökéletesen igaza van abban Rohonyinak, hogy az 1867-iki törvényhozás
nem mondott le önkényt a hadsereg nyelvének meghatározásáról. Nem is
mondhatott le róla. A nemzetnek erre természetes joga van s törvényeinek
egész sorából is következik, hogy joga van anyanyelvét tenni
hadseregében vezényleti és szolgálati nyelvének. Nem is lemondásról van
itt szó, hanem csak arról, hogy a törvényhozás átruházta ő Felségére a
magyar hadsereg egy részében a nyelv meghatározásának jogát. Lemondás és
átruházás közt körülbelül akkora a különbség ebben a kérdésben, mint a
mily nagy ür választja el az osztrák és magyar fölfogást a felségjog
magyarázatában.
Deák az 1834. augusztusi kerületi gyűlésen előadta, hogy mikép értelmezi
a felségjogot: «Nem a fejedelem ád a nemzetnek jussokat» – mondá ekkor –
«hanem a nemzet ád a fejedelemnek, mert a nemzet minden jussoknak
forrása. Hogy azon jussokat, melyeket a király bilateralis kötéseknél
fogva bír, nemzetünk mindig tiszteletben tartotta, mutogatni nem
kell».[43]
V.
De vajon nincs-e menekvés a törvény kapcsaiból? Kötve vagyunk-e
mindörökre a 67-iki alaphoz? Sokan kérdik ezt türelmetlen hévvel. A
hatvanas és hetvenes években a kiegyezés ellenfelei e kérdésekre
egyszerű nemmel feleltek s a kiegyezést egészben véve ostromolták.
Azóta, talán a nyolczvanas évek vége óta, új ötletekkel gazdagodott a
magyar politika eszmeköre. A kiegyezés általában jó, de jobban kell
kihasználni, máskép kell értelmezni, fejleszteni kell. És a nagyobb
nyomaték kedvéért újabban azt hirdetik, hogy Deák Ferencz is így fogta
föl a kiegyezést.
A képviselőház 1903 október 3-iki ülésén egy volt Deák-párti képviselő
szerint Deák így nyilatkozott a kiegyezésről, a baloldalhoz fordulva:
«Önöknek Uraim, igazuk lehet; tökéletes ez a munka nem lehet; hiszen
emberi ész csinálmánya, tehát hibás. De azt felelem önöknek, a kik ma
elveinket megtámadják, hogy hiszen eljön az ideje, – mert egy nemzet
mindig fejlődik – a mikor önök a helyünkbe jőve, ezt az alapot
fejleszthetni fogják, mert mi az alapot teremtettük csak meg».[44] A
Deák-ünnep alkalmából a hirlapok is közöltek hasonló, Deáknak
tulajdonított nyilatkozatokat Deák kortársaitól. E kortársak közleményei
is azt akarták bizonyítani, hogy Deák meglehetősen ideiglenes, rövid
életű munkának tüntette föl a kiegyezést, melyet fejleszteni az utódok
kötelessége.
Kétségtelen, hogy Deák szerénységgel szólt a kiegyezés értékéről, hiszen
az ő műve volt. Nem is csodáljuk, hogy némelyek félreértik e
szerénységet. Ezt a becses emberi tulajdonságot a mai közélet nem igen
ismeri. Ma, midőn írók és szónokok oly szivesen kürtölik és kürtöltetik
világgá valódi vagy képzelt érdemeiket, bajos megérteni, hogy Deák nem
verte mellét minduntalan és nem hirdette legalább hetenként egyszer,
«hogy exegi monumentum». Innen csak egy ugrás van addig a gondolatig,
hogy Deák maga sem becsülte elég nagyra munkáját, hanem csak muló
episodnak vette a nemzet fejlődésében. Másrészt az így nyilatkozó
kortársak nem jól emlékeznek vagy félreértették Deákot.
Van Deáknak egy 1867-iki nyilatkozata, mely némi félreértésre adhat
alkalmat, ha nem olvassuk figyelmesen s elhallgatjuk azt, a mit Deák
később mondott e kérdésről.
Ez év őszén mondotta a képviselőházban: «Jótevője-e az a népnek, a ki
mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem
teljesültek, azt pedig, a mi már megvan, kicsinyli és ócsárolja, és a
megelégedetlenség magvait szórja el? Alkotmányunk visszaállíttatott…
Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos
törvényeink fejlesztése már be van fejezve? Hogy annak minden része
változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé
nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és
erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért
legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkü
pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek. Helyes-e e
nyereményt semmisnek tekinteni, gyanúsítani a meglevő állapotot,
gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből
kiindulva, tovább haladhatunk?»[45]
Itt valóban szó van politikai állásunk s alkotmányos törvényeink
fejlesztéséről, de minő kapcsolatban? Egészben véve Deák azt mondja,
hogy meg kell becsülnünk a tért, melyet nyertünk s azon állva kell
dolgoznunk erőnk tovább fejlesztésén.
Erőnk e fejlesztése eredményezheti politikai állásunk s alkotmányos
törvényeink fejlesztését is. Deák nem a közjogi alaptörvényeket említi,
hanem azokat, melyek kapcsolatban vannak anyagi s szellemi
fejlődésünkkel. De tegyük föl, hogy itt a közjogi alaptörvényekre is
gondolt, az előzményből következik, hogy a változtatást csak igen távoli
eshetőségnek fogja föl, mely iránt szítni a vágyakat és reményeket
nagyon helytelennek mondja. Fő eszme itt a megnyert térnek, a közjogi
alapnak megbecsülése. Magának ennek az alapnak fejlesztése czímén való
bolygatását Deák e beszédében sem ajánlja.
Mennél idősebb lett a kiegyezés, annál nyomatékosabban hangoztatta Deák
a közjogi alap rendíthetetlenségét. Eleinte szólt még egyes, nem
lényeges részek javításáról, később ezt a gondolatot is elejti. Midőn az
államadóssági törvényt tárgyalták, Deák így nyilatkozott 1867 deczember
14-ikén: «De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és
hatalmasnak? Ki ne kivánna, minél biztosítottabb alkotmány mellett,
minél kevesebb terhet viselni? Azonban, mivel mindent elérni nem
lehetett, mivel sok van, a mit elérni óhajtunk: nem lehet állítani, hogy
a mi megvan, az teljesen értéktelen. Állítsuk úgy a kérdést, hogy
óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a
kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik komoly
megfontolás után, őszintén igennel felelnének».[46]
Itt is beszél tehát arról, «a mit még elérni óhajtunk» s szerényen
beszél arról, a mit elértünk. De itt nem a közjogi állapotról van szó,
hanem inkább az annak érdekében elvállalt terhekről. Természetes, hogy e
terhek panaszra adtak okot s e panaszok határozatlan óhajokat keltettek
nem lévő, a távolban derengő állapotok iránt. Deák nem akarja tagadni,
hogy lehetnek még óhajaink, de épen a határozatlan vágyak ápolása ellen
óv s figyelmeztet a valóságra, melynek szemmel tartásával még sokat
érhetünk el, ha megbecsüljük s nem forgatjuk föl a már elért eredményt.
Bármily szerényen beszél tehát itt Deák, az úgynevezett fejlesztést,
vagyis a közjogi alap erőszakos zavarását nem ajánlja, sőt helyteleníti.
A fősúlyt arra helyezi, hogy anyagi és szellemi fejlődésünkkel kell
foglalkoznunk. Itt kivánta az igazi «fejlesztést».
1868 július 6-án mondja a képviselőházban: «azon másfél év alatt, mely
alkotmányunk visszaállítása óta lefolyt, kiszabadulva egyrészről az
absolutismus, másrészről az egykor védelmül használt, de minden
fejlődést elölő inertia bilincseiből, adózva közczélokra, pénzügyeinkről
magunk rendelkezve, nagyobb lendületet adtunk iparnak, kereskedésnek,
forgalomnak, fölemeltük a föld értékét s a tetemesen növekedett adózási
teher mellett is és annak ellenére hazánk fejlődésében többre mentünk,
mint ezen századnak az 1848-iki évet megelőzött közel fél százada
alatt».[47]
A boldog öröm, mely e szavakból kisugárzik, eléggé mutatja, hogy Deák
mily irányba kivánta terelni a magyar politikát.
De mivel az ellenzék megmaradt a közjogi harcz mellett, Deák egyre
conservativebb lett a közjogi alap védelmében. «Nekünk is adott Isten
élénk phantasiát – így szólt 1868 Ferencz napján a Deák-párt
küldöttségéhez – «mi is láttunk lebegni magunk előtt oly állapotokat,
melyeket a vágy legfénylőbb színeivel festett ki; de épen az a különbség
az óhajtás és az akarat között, hogy az óhajtás nem ismer határokat, az
akarat pedig mindig a lehetőség határai között marad, mert azon akarat,
mely a kivihetőt számba nem venné, nem volna többé akarat, hanem ábránd…
alkotmányunk jelenleg biztosított alapjait fönn kivánom tartani. Lehet,
hogy egy vagy más, nem lényeges, mellékes kérdésben helyesnek és
lehetőnek találandjuk valami jobbal cserélni ki a létezőt; de meg vagyok
győződve, hogy alkotmányunk jelen alapjait és rendszerét fönn kell
tartanunk, mert eddigelé nem ismerünk még oly kivihető módokat, melyek
ezeknél jobbat nyujthatnának hazánk és alkotmányunk biztosítására; egyes
főoszlopokat pedig az épületből kivenni, a míg nem tudni, pótolhatjuk-e
czélszerűbbekkel, az egésznek romlása nélkül nem lehet».[48]
De a leghatározottabban és a legkimerítőbben 1871 január 17-én
nyilatkozott e kérdésről a képviselőház előtt épen mikor a hadsereg
ügyeiről folyt a vita. «Valamint akkor, midőn nekem választanom kellett
egy centralis parlament, egy közös reichsrath és a personal-unio közt: a
personal-uniót sürgettem, bármi veszélyes, bármi káros is az, mert a
másik még veszélyesebb, még károsabb, úgy ha ezentúl olyan idő
következnék be, hogy megint a közt kellene választanom: közös
parlamentbe, reichsrathba olvadás, vagy pedig bármi teherrel,
veszélylyel járó personal-unio, én ismét ez utóbbit választanám. Azonban
míg ez idő be nem következett, míg a Magyarország és az örökös
tartományok közt kötött kiegyenlítési egyezmény fönnáll, addig mindazt,
a mi az egyezmény értelmétől, szellemétől, szavaitól elüt, úgy tekintem,
mint megsértését a kiegyenlítési egyezménynek. Igaz, hogy Európában
divattá kezd válni a szerződések semmibe vétele. Ezt a politikát én
részemről soha sem tudnám követni.
Én kivénültem az ily újításból. Hanem, mint hideg szemlélő, azt találom,
hogy e politikához is mindig csak a hatalmasok nyúlnak, a kiknek elég
erejök van a szerződéseket megtörni, hogy azonban a gyöngébb nyúljon ily
politikához, azt én nemcsak igazságosnak nem, de még eszélyesnek sem
tartom.
Én épen a tényekkel vetettem számot és e számvetés vezetett arra, hogy
megkössük a kiegyenlítési szerződést, mint a melyet a tények
számbavétele mellett tartottunk szükségesnek, s melyet föl is fogunk
legalább szavazatunkkal tartani: mert megnyirbálása, aláásása sem a
nemzet jelleméhez nem fér, sem czélszerű nem volna. Azon emberrel, a ki
alkalmat keres a megkötött szerződés alól kibujni, a ki még olyankor is,
ha alkalma nem nyilik, kijelenti azon óhajtását, hogy ama szerződést meg
akarja szegni, semmi előrevigyázó ember szövetséget többé nem köt. Pedig
Európában majdnem minden hatalom, különösen pedig Magyarország, oly
állapotban van, hogy támasz és szövetség nélkül meg nem állhat. Én azt
hiszem, tőlünk, kik ezen szerződésnek létrehozását szavazatunkkal
elősegítettük, a bona fides megkivánja, hogy ezen szerződés minden
betűjét megtartsuk».[49]
Nagyon rosszul teszik tehát a közjogi alap fejlesztésének hívei, ha
Deákra hivatkoznak. Deák a kiegyezés betűjéhez is kivánt ragaszkodni s
épen a hadügyi paragraphusok «aláásását, nyirbálását» czélszerűtlennek s
a nemzet becsületével összeférhetetlennek tartotta. Az utolsó beszédből
világos az is, hogy Deák a kiegyezést «bilateralis kötésnek» tartotta s
tudjuk, hogy mint nyilatkozott már 1834-ben az oly felségjogokról,
melyek ily törvényen alapulnak. Azok, kik a XII. törvényczikk hadügyi
paragraphusát kifogyhatatlan tárháznak tekintik, mely a közjogi harcz
megörökítésére folyvást szolgáltatja a fegyvereket, ne hivatkozzanak
Deák fölfogására. Deák hosszú, igen hosszú időre le akarta venni e
harczot a napirendről, a nemzeti vívmányokat pedig a cultura és gazdaság
fejlesztésében kereste. A hadügyben a nemzeti követelések
érvényesítésére elégségesnek tartotta az 1792-től 1868-ig hozott idevágó
törvények végrehajtását.
Tehát örök időkre kivánta-e állandósítani a német szolgálati és
vezénynyelvet abban a magyar hadseregben, mely kiegészítő része a közös
hadseregnek? A «soha» szó nem fordult elő Deák politikai szótárában.
Hiszen épen ő magyarázta meg Lustkandlnak, hogy «alkotmányunk történeti
alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki s a
nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait,
mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában, időnként
változásokon ment keresztül… Csak azon elv nem változott, mely minden
alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy
módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a fejedelem
és nemzet közös egyetértésével történhetik».[50]
Azonban, hogy e közös egyetértést az uralkodóhoz való jó viszony
megzavarása útján keressük, ily bölcsességre Deák soha sem gondolt.
De végre is, mikor akarta volna kipróbálni Deák ez egyetértés erejét a
nemzeti hadsereg érdekében? Erre nézve egyenes választ Deák beszédeiben
hiában keresünk, hiszen a hatvanas, hetvenes években a kiegyezés
betűihez való ragaszkodásnak szükségét hirdette sokára, több nemzedék
életére is, valószínűen mindaddig, a míg a mi fejlődésünk ereje s az
örökös tartományok nemzetiségi viszonyai megérlelik a változtatás
gondolatát. De talán szabad fölvetett kérdésünkre hozzávető felelet
gyanánt idéznünk Deák egy oktatását, mely népszerű formában magyarázza
meg politikai módszerét: «mindent a maga idején kell tenni, s a
gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell, s míg hátralépni soha
egy lépést sem szabad, az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha
tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk. Mert ha nem
alkalmatos időben teszünk csak egy lépést is előre, éretlen gyümölcsöt
fogunk leszakítani, mely sem ízt, sem élvezetet nem ád. Nem azt tartom
szerető jó apának, ki gyermeke kivánatára az éretlen cseresznyét
leszakítja, de a ki várakozásra intve őt, neki annak idején az ízes,
érett gyümölcsöt adja. A képviselőket mint a haza atyjait tekintem, kik
fölvilágosítják a népet, megmagyarázzák neki a körülményeket s türelemre
intik addig, míg az alkotmányos élet érett gyümölcseit élvezhetik». E
hozzávető felelethez jó lesz Deáknak még egy másik tételét is
csatolnunk. Az 1840-iki országgyűlésen mondotta Deák: «Minden politikai
súlyosabb hiba századokon keresztül s gyakran századok mulva boszúlja
meg magát iszonyú következéseiben».[51]
VI.
Egy azonban bizonyos; az obstructiót kizárta Deák azon alkotmányos
eszközök sorából, melyekkel nemzeti vívmányokért küzdeni illik és
szabad. Egy képviselőnek nem rég még arra is volt bátorsága, hogy Deák
szellemét idézze föl az obstructio jogosságának igazolására. Mennyire
sajnáljuk, hogy az idézés nem sikerült. Mennyire sajnáljuk, hogy nem
hallottuk Deák fölséges haragjának menyköveit csattogni. Magyarország
szégyene, kára most kisebb volna és sok mondva csinált nagyság omlott
volna semmisége hamvába.
Deák valóban kezdett valami obstructio-féle küzdelmet az 1839-iki
országgyűlésen, de nem a többség, hanem az alkotmányszegő kormány ellen.
Nem is szólunk arról, hogy mik voltak e küzdelem eszközei, csakis azt
óhajtjuk kiemelni. hogy Deák a parlamenti többség előtt mindig és minden
körülmények közt meghajolt.
A többség akaratának érvényesülése Deák szerint az alkotmányjog egyik
sarkalatos tétele.
Hallgassuk meg csak, hogy mit tanított erről egész életén át.
Az 1835-iki január 2-iki kerületi gyűlésen így szólt: «Minő szavakkal
élt a personalis, minőkkel nem élt, azzal én nem törődöm, mert minket a
personalis szavai oly kevéssé köteleznek, mint akármely egyes követ
kijelentése. Itt csak a többség végez, csak a többség kötelez… egyebet
nem kivánok, mint azt, hogy a mi a királyi resolutióban ennen
értelmünkkel megegyezőleg benfoglaltatik, épen azért igtattassék
törvénybe, mert a többség a kir. választ elfogadta». Az 1839 június
10-iki kerületi ülésen, midőn a Ráday-ügyről volt szó, Deák a tudósítás
szerint így végezte beszédét. A sérelem orvoslására nézve úgy
nyilatkozott, hogy a míg a pesti sérelem eldöntve nem lészen, semmi más
tárgyba ereszkedni nem akar; de ha a többség által ezen kivánatától
elmozdíttatnék, akkor is szükségesnek látja a föliratot…»
Tehát épen akkor, midőn Deák a mai nyelven szólva «bejelenti az
obstructiót»,[52] egyszersmind kimondja, hogy a többség által
elmozdítható kivánatától vagy is obstruálni csakis a többséggel, a
többség határozata alapján akar.
Még jelentékenyebb e tekintetben Deák Ferencz 1839-diki nyilatkozata,
midőn arról volt szó, hogy a városi követek nem akarták elfogadni a
választást a katonai szükséget tudakozó küldöttségbe, mert kilencz tag
helyett, a hogy ők kivánták, csak hatot választottak a rendek. A
november 27-diki országos ülésen Deák erről így szólt: «Azon fenyegetés,
hogy ha a királyi városok kivánsága el nem fogadtatik, a küldöttségben
meg nem jelennek, nem látja mi alapon nyugszik és hova czéloz, mivel ha
nekiek itt azt mondani lehet, ugyanezt mondhatják minden törvénynél,
akkor pedig azon anomalia keletkezik, hogy lehet kisebb szám, melynek
ellenszegülése elégséges a többség határozatának megakasztására. Ily
anomaliát képeztek ugyan a rómaiak idejében a «Tribuni Plebis»-ek, de
Magyarországban Tribuni Plebiseket nem ismerünk».[53]
Deák nem sejtette, hogy ez intézmény egykor állandóvá lesz a magyar
parlamentben s hogy akadni fognak magyar államférfiak, kik megalkudnak a
tribunusok gőgjével.
«Alkotmányos nemzeteknél, hol csak a többség határoz» – így kezdődik
Deák 1840-diki követjelentésének egyik mondata.[54]
A többség e föltétlen jogát tiszteli mint minister is az 1848-diki pesti
országgyűlésen.
«Igen sokszor lehet a ministerium részes fél» – mondja Deák a július
8-diki ülésen – «a ház pedig soha sem. A ház fölötte áll minden
hatalomnak, az fél nem lehet, mert a ház többsége előtt minden félnek el
kell enyészni».[55]
A többség akaratának tisztelete újra meg újra visszatérő vezérgondolata
Deák alkotmányos pályájának. 1861 június 4-diki nagy beszédében is
olvassuk, hogy «a többség akarata fog határozni». A határozati és
fölirati pártok bizottságának 1861 július 23-diki értekezletén Deák
kijelentette, hogy «kész lett volna, ha a zárt ülésben a határozat
mellett nyilatkozik a többség, a nyilt ülésben kijelenteni, hogy
föliratot óhajtott, de aláveti magát a többségnek és határozatra
szavaz».[56]
Deák tehát annyira ment a parlamenti többség akaratának tiszteletében,
hogy saját jobb meggyőződését is hajlandó volt alárendelni annak.
Deák tehát nem félt attól, hogy lesz valaha absolut kormány, mely a
parlamenti többséget az alkotmány elkobzására fogja fölhasználni. Nem
félt ettől az eshetőségtől, mert tapasztalta, hogy ily czélból az
absolut kormányok nem szoktak összehívni országgyűlést. Országgyűlés
nélkül kényelmesebben kobozhatnak el alkotmányos jogokat. De ha mégis
eszébe jutna valaha absolut kormánynak e furcsa vállalkozás, a magyar
történet legszomorúbb lapjai sem jogosítanak föl bennünket arra a
véleményre, hogy lehet még egykor magyar parlamenti többség, mely
megszavazná az alkotmány elkobzását.
A többség jogának föltétlen tiszteletén kívül Deák még más
obstructióellenes elvet is hirdetett.
Az obstructiónak erős vára az 1848: IV. t.-cz. 6. §-a. A kiegyezés
előkészítésekor több előrelátó államférfiú kifejezte aggodalmát e §
intézkedése miatt.
Gróf Apponyi György egy 1862-diki emlékiratában azt mondja, hogy
változtatni kell e §-t, mert «a magyar országgyűlés föloszlatása, a mi a
koronának el nem vitázható joga, nem tehető függővé a költségvetés
megszavazásától».[57]
Midőn az 1867-diki bécsi közös értekezleten Belcredi azt kérdezte
Andrássytól, hogy mit tenne, ha minister volna és a közösügyi
bizottságnak javaslata tárgyában kisebbségbe jutna: föloszlatná-e a
jelen országgyűlést? Andrássy azt válaszolta, hogy «igen is föloszlatná,
noha még nincsen eltörölve azon lehetetlen törvény, a mely szerint addig
föl nem oszlatható az országgyűlés, míg az évi költségvetés megszavazva
nincs».[58]
A főrendiháznak 1866 deczember 19-diki ülésén gróf Cziráky János
veszedelmesnek nyilatkoztatta az 1848. törvénynek azt a paragraphusát,
«mely szerint az országgyűlést a költségvetés megszavazása előtt nem
lehet föloszlatni; ennek természetes következménye az, hogy a királyi
hatalom gyakorlata helyébe a parlamenti uralom lép, melytől a conventhez
egyedül csak egy lépés van».[59] A király is óhajtotta az 1848-diki
törvény e változtatását, mert mint az Andrássynak 1867 elején átadott
pontokban mondja: «a 6. §. majdnem megsemmisíti a királynak föloszlatási
jogát».[60]
Ez aggodalmak eloszlatása végett alkották az 1867: X. törvényczikket s a
király és Andrássy nyilatkozatai, valamint a törvényczikk világos
szövege eléggé mutatják, hogy mi volt a czélja az 1848-diki törvény e
módosításának.
1868 szeptember vége felé a körülmények kényszere miatt az a helyzet
állott elő, hogy az 1868-iki s az 1869-iki költségvetések nem voltak
megszavazva. Deák akkor indítványt nyujtott be a két évre szóló
költségvetés tárgyalására nézve. Az indítványban hivatkozott az 1848-iki
s az 1867-iki fönt említett törvényekre, melyeknek «világos rendelete
szerint minden évben az országgyűlés elé terjesztendő s megállapítandó a
következő évi költségvetés». Az indítványt szeptember 21-én beszéddel
támogatta, melyben elmondta, hogy mint fogja föl a háznak jogát a
költségvetés megszavazására. «Remélem, Magyarország nem fog jövendőben
azon eshetőségbe jutni, hogy egyszerre két évi költségvetés álljon
előtte… A költségvetés megállapítása nemcsak joga a tisztelt Háznak,
hanem kötelessége, és a mely pillanatban a megállapítás lehetővé válik,
azon pillanatban minden más mód, mint a megállapítás, alkotmányellenes.
A háznak, mondom, joga és kötelessége megállapítani a költségvetést, de
azt mondania, hogy nem állapítja meg egész az esztendő végeig és a jövő
országgyűlésig, és azon intercalaris időre is, mely a jelen országgyűlés
berekesztése és a jövő országgyűlés kezdete közt le fog folyni, a mi
hónapokat tesz, azt mondani, hogy mi erre nézve nem hozunk határozatot,
járjanak el a ministereink felelősség mellett: arra, azt hiszem,
szorosan véve alkotmányosan nincs joga a háznak».[61]
Majd 1868 november 9-én a birodalmi ministeri czímről megindított
vitában Deák így szólt: Az 1848: IV. és az 1867: X. törvényczikkek
határozottan azt rendelik, hogy minden országgyűlésen megállapítandó a
jövő évnek költségvetése. Ez az alkotmánynak annyira sarkalatos
törvénye, hogy a parlamentaris kormány, az alkotmányos élet ezen törvény
nélkül fönn nem állhat. Ha mi ezen törvény teljesítését bármi úton-módon
lehetetlenné teszszük, fölforgatjuk magunk az alkotmány egyik sarkkövét
és akkor hozunk igazán veszélyt az országra, melyet, nem tudom, mikor és
hogyan fogunk megorvosolni».[62]
Deák tehát azokból a törvényekből, melyekre az exlex előidézői
támaszkodnak, azt magyarázta ki, hogy a költségvetésnek a kellő időben
való megszavazása nemcsak joga, de kötelessége is a háznak. Mivel az ő
idejében bizonyos parlamenti módszerek még nem honosultak meg nálunk,
nem nyilatkozhatott arról, hogy miként kényszeríthető a parlament e
kötelesség teljesítésére. Ha ily eshetőséggel kell számolnia, bizonyára
megmondotta volna, hogy a hol kötelességek vannak az állam iránt, ott a
kötelességmulastókkal szemben kényszerítésről is kell gondoskodnunk.
VII.
Összefoglalva a mondottakat, megállapítottuk, hogy Deák a kiegyezés
megkötésekor nem akart többet kicsikarni az uralkodótól a hadügyi
kérdésekben, mert ezt a módszert gyöngédtelennek és czélszerűtlennek
hitte. Nem akarta tenni ezt azért sem, mert tekintve a multakat és
politikai helyzetünket, az elért eredményeket elégségeseknek és
viszonyainkhoz illőknek találta. Deák nyilatkozataiból és hallgatásából
világosan következik, hogy a mai gyakorlat helyesen értelmezi az 1867:
XII. t.-cz. 11. §-át. Deák az 1867-es törvényt egyezménynek mondotta, e
törvényt a százados közjogi viták végleges megoldásának tekintette s meg
nem határozható időkig ragaszkodni kivánt a kiegyezési törvénynek még a
betűjéhez is. Annak nyirbálását és aláásását a fejlesztés czímén a
nemzet becsületével össze nem férő és különben is káros eljárásnak
tartotta. Deák a parlamenti többség jogának föltétlen érvényesítését
hirdette s az 1848 és 1867-diki törvényeket úgy magyarázta, hogy a
költségvetésnek kellő időben való megszavazása nemcsak joga, hanem
kötelessége is a törvényhozásnak.
Mindezt nem hozzávetésekből, hanem Deák félre nem érthető
nyilatkozataiból következtettük.
A mai közvéleményt vagy legalább a közvéleménynek hangosan nyilatkozó
részét, nagy távolság választja el Deák e fölfogásától.
E távolságot úgy szokták némelyek magyarázni, hogy Deák kora és a mi
korunk közt nagy a különbség. Az olasz és német egység megalapítása óta
Európaszerte, így szokás mondani, a nemzeti érzés a rajongás oly fokára
emelkedett, mely jelentékenyen magasabb az 1867 táján vezető férfiak
nemzeti érzésének hőfokánál.
A magyarázatban van valami igazság igen nagy tévedéssel vegyítve. Az
európai hatások megállapítása tekintetében sem pontos a magyarázat,
kivált ha Deák pályájára tekintünk. Deák a harminczas években a
hadügyben elérhető «nemzeti vívmányok» iránt fogékonyabb volt, mint
1867-ben. Pedig Lajos Fülöp kora Európaszerte inkább kedvezett a népeket
egyesítő liberalismusnak, semmint a népeket elválasztó nemzetiségi
érzésnek. 1867-ben pedig, III. Napoleon korában, az olasz és német
egység kialakulása idején a nemzeti érzés hevesebben nyilvánult, mint a
harminczas években.
Deák politikai eszméin érezhető ugyan az európai áramlatok hatása, de
nemzeti érzése nem e hatások szerint igazodott, hanem lelkének mindig
eleven forrásaiból táplálkozott.
Ezért merjük mondani, hogy Deák nem hódolt volna a mai európai
áramlatnak s megmaradt volna hazafinak, míg mi, az igaz, hogy
chauvinisták lettünk. Sőt mi több, most már _sovének_ vagyunk s azt
hirdetjük, hogy ilyen az igaz magyar hazafi. De ez a betű-magyarosítás
nem sokat használt, a fogalom épen oly idegen e földön, mint maga a szó.
A XIX. század legnagyobb magyar államférfiai, Széchenyi, Deák, Kossuth
nem voltak chauvinisták, bár alig képzelhető rajongóbb nemzeti érzés,
mint az, mely lelköket hevítette. A chauvinismus elterjedésének egyik
okát épen abban a különben örvendetes körülményben keressük, hogy igen
sok elmagyarosodott idegen vesz részt a nemzeti életben. Nem mondjuk,
hogy hazafi és chauvinista tökéletesen ellentétes fogalmak, de mégis
lényeges a különbség köztök. A chauvin a külsőséget szereti; egy lobogó,
egy nemzeti színű szalag lelkes izgalomba hozza; a hazafi a külsőnek
csak akkor örül, ha valami lényeges értéknek a kifejezője. A chauvin
csak a zajos, a föltünő dicsőséget szereti, az iránt a csendes s lassú
munka iránt, melyet a hazafi végez, hogy a sikert előkészítse, a
chauvinnek nincs sok érzéke. A chauvin szenvedélyesen gyűlöl s rendkívül
türelmetlen, a hazafi jobban szereti hazáját, semmint gyűlölné
ellenségeit. Innen van, hogy a chauvinismus visszariasztja az idegent,
az igaz hazafiságnak pedig igen nagy a vonzó ereje. A chauvin mindent
koczkáztat, csak hiúsága érdekeit nem s öntudatlanságában vagy
könnyelműségből a leghamarabb magát a hazát koczkáztatja; a hazafi
aggodalmakkal telve óvatos s legelőször is a maga nyugalmát és
népszerűségét koczkáztatja. A chauvinista nem ismeri önmagát s nem
akarja nyugodt, tiszta pillantással nézni hazája multját, jelenét és
jövőjét; a hazafi bármily kellemetlen érzések fogják is el, csalódás
nélkül akarja látni a nemzet történetét, s helyzetét a többi nemzetek
közt.
A nemzeti érzésnek ezt az árnyalatát bámulatos erővel fejezi ki Deák
1839-diki beszédében: «Ne nehezítsék a főrendek állásunkat» – így szólt
– «sőt inkább segítsenek bennünket legszentebb kötelességünk
teljesítésében. Hiszen ők is e hazának gyermekei; tudják ők, kik a
külföldet s más nemzetek állását, dicsőségét és kényelmét jobban
ismerik, mint mi, hogy a magyarnak hazaszeretetét sem a multak lelkesítő
emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más
nemzetekét. A hatalmas Rómának és a szabad Görögországnak szabad
polgárai lelkesedést meríthettek hazájok történeteiből; büszkék valának
nemzetök nagyságában és dicsőségében s érezték, hogy az ő hazájok a
legjobb, a legboldogítóbb. A franczia, az angol szintén lelkesedve
tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincsen
haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot
nyujtana, mint a magoké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai
közt a classikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának
óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott;
történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és
megmaradásért vívott véres harczokra mutatnak; kevés azokban a polgári
erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel
keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa
alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái talán
ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny,
de műveletlen coloniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes s nem
annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk.
Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat igérne, azt
elhinni csakugyan optimismus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk
lehetetlen. S mégis van az embernek keblében egy tiszta forró érzés,
mely mindezen segítségek nélkül buzgón ragaszkodik a hazához, s nem
tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, e nyomorult
szegény, szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármely fényes
országát Európának».[63] Ime Eötvös _Búcsúja_ prózában! A chauvinista
nem ismeri a hazafi érzés ez elégikus mélységét, nem emelkedhetik ily
hazafias stoicismusig, hanem hamisan ideálizáló fénynyel vonja be
nemzete történetét s fölületes hevében a maga nemzetét az elsőnek
hirdeti a nemzetek közt. A chauvinismus franczia eredetű, a francziák
politikai nagyságuk hanyatlásával lakoltak azért, hogy átengedték
magokat e hiú érzés mámorító hatásának. Más nagy nemzetek kevesebbet
szenvedtek chauvinismusuk miatt. Erélyöket még fokozta a nagy izgalom s
edzett szervezetök kibirta a láz hatását.
De kisebb nemzeteket halálos veszedelemmel fenyeget ez a divatos
betegség, nem épen physikai halállal, hiszen a nemzetek többnyire nem
úgy halnak ki, mint az egyes emberek. Nemzeti halálnak kezdete lehet az
is, ha tesped a nemzeti élet, ha ennek csak zajongó nyilatkozását
halljuk s nem érezzük igazi erélyét s igazi haladását. Nincs e
betegségnek jobb orvossága, mint az önismeretben és szerénységben
gyökerező hazafiságnak éltető ereje, melyet nagyjaink s köztök különösen
Deák műveinek, pályájának s beszédeinek igazi ismeretéből meríthetünk.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN TÖRTÉNETI ESZMÉI.[64]
Széchenyi történeti eszméinek megbecsülésében, de még ismertetésében is
íróink felfogása nagyon szétágazó. Széchenyi tisztelői közt némelyek
történeti felfogását a nagy szellem gyöngéden érintendő hibái közé
sorolják, mások azonban dicsőítik e felfogás mélységét, Széchenyi
ellenfelei pedig már életében is épen ez oldalról sebezték őt talán a
legérzékenyebben s egy újabb bírálója kimondja, hogy kivált a magyar
történet s a magyar intézmények szelleme ismeretlen föld maradt
Széchenyi előtt.
Bizonyos, hogy e felfogások rendezésre szorulnak, s elég érdem volna ily
problema megoldását legalább elősegíteni egy-két adattal.
E czélból vizsgálódásainkat három részre osztjuk. Kutatni akarjuk
először, hogy mily hatások alatt s minő rendszerré fejlődtek Széchenyi
eszméi az általános történetről, vizsgálni akarjuk azután, hogy miképen
kapcsolódtak össze ez eszmék Széchenyinek a magyar történetről s a hazai
viszonyokról alkotott felfogásával s végül Széchenyi történeti eszméit
az újabb tudományos mozgalmak szempontjából is óhajtjuk ismertetni.
I. _Széchenyi történeti eszméinek fejlődése. Általános történeti
eszméinek rendszere._
Széchenyi már korán – talán első költői olvasmányainak hatása alatt –
megkedvelte a tájaknak s valószínűen a nemzeteknek összehasonlítását az
emberi életkorokkal. Tizennyolcz éves korában írja szüleinek Világosról,
hogy a Kőrös vidéke tetszett neki. «Ez a síkság – úgy mond – mely
termékeny és gazzal is el van borítva, szép látvány, az ifjúsághoz
hasonlítható; az Alpeseket tiszteletreméltó vénekhez hasonlítanám».
1814-ben komoly figyelemmel olvasta Mme de Staël _L’Allemagne_-ját.
Különösen azok a sorok keltik fel érdekét, a hol a szerző a nemzeti
állam s jellem jelentőségéről beszél. «A mi napjainkban – mondja Mme de
Staël – csakis a nemzeti jellemben van az államnak igazi ereje». Az
ehhez hasonló helyeket Széchenyi naplójába is jegyzi. De bizonyára
érdekelte Széchenyit a szerzőnek történet-philosophiája is. Madame de
Staël az emberi szellem perfectibilitásáról is beszél. «Az ember
történetében – úgy mond – a mindig egyenlő s folytonos haladás tervét
veszszük észre». Az _Allemagne_ szerzője a népek ifúságát és érett korát
is felemlíti. «A németek – úgy mond – ifjúságot teremtettek magoknak, az
angolok megférfiasodtak».
Mindezek a gondolatok mélyen hatottak az ifjú Széchenyi szellemére.
Midőn 1814 végén Nápolyban Filangieri tábornokkal, Mme de Staël
ismerősével találkozott, élénken érdekelte mindaz, a mit az _Allemagne_
szerzőjéről hallott.
Nem bántotta az, hogy Chateaubriand megbirálta a perfectibilitás tanát,
a jakobinusok e hitvallását; a gondolat egyre foglalkoztatja Széchenyit
utazásai közben. A perfectio, a perfect szavak kedvelt szólamai lesznek.
De még ingadozik lelke a haladás törvényének megállapításában.
Pompejiban bámulja az ókor «perfectióját», gondolkozik azon, vajon mikép
következhetik ily perfectio után a hanyatlás. De bármennyire tiszteli az
ókori s régi olasz művészetet, az újkor művészete inkább lelkesíti.
Canovának mennyei szobráról beszél, a korabeli franczia művészetben
pedig csodálja az emberi szellem haladását. Korának másnemű vívmányai
kötötték le figyelmét 1815-iki angliai utazásában. Az új gépek, a
gyáripar lendülete nagyon foglalkoztatták, «egy ily gép – úgy mond – a
legnagyobb perfectióhoz tartozik». De azt is észrevette, hogy ennek a
tökéletességnek árnyéka is van, mert nagy nyomor a kísérete.
Különös tévedése Széchenyi már említett bírálójának az, hogy a nagy
reformatorra az angol alkotmányos élet mulékony hatást tett. Igaz, hogy
a gépekkel s gyárakkal nagyon sokat foglalkozott, de mégis a három dolog
közül, melyet Angliában tanulmányozni érdemesnek tart, első helyen az
alkotmányt említi. Már 1815-iki útja előtt is olvasta Montesquieut.
Sokat elmélkedett azon, a mit Montesquieuben a nemzetek jellemének
alakulásáról, a nemzetek sorsáról olvasott. Feltünhetett neki
Montesquieunek az a megjegyzése, hogy az angol állam is elvész egykor,
ha törvényhozó hatalma romlottabb lesz, mint a végrehajtó hatalom.
Anglia csak úgy el fog veszni, mint Róma, Sparta és Carthagó – mondja
Montesquieu. Ime a haladásnak oly vigasztaló gondolatára új nagy árnyék
borul. De hogy is lehetne máskép?
Hiszen a nemzetek és az emberek élete hasonló – írja Széchenyi
naplójában 1816 márczius 17-én – a nemzeteknek is van gyermekkoruk s
vannak kamaszéveik, azután az életbe lépnek s vagy tökéletesednek, vagy
romlanak. A különbség csak az, hogy a nemzetek évezredekig élnek és
fejlődésöknek évszázados fordulói vannak. Így például egy népnek
kamaszévei háromszáz évig is eltartanak.
Így formulázza először elméletét a nemzetek életkoráról.
Korának európai nemzeteit vizsgálva, nem egy nemzeten vélte észrevenni a
halálnak jegyét. Szenvedélyes érdeklődéssel olvasta Alfieri
önéletrajzát, az olasz költő lelkében a magáéval néhány rokon vonást
talált s azért egyik «legkedvesebb szentjének» nevezte. Már pedig
Alfieri azt írta, hogy Olaszország halott ország, népe már nem él és
nyelve is majdnem holt nyelv. Pedig e nyelven írt Tasso, a kinek
stanzaiért Széchenyi érdemesnek találta olaszul tanulni.
A saját olaszországi tapasztalatai Alfieri panaszát látszottak igazolni.
De a midőn utazása közben egészségtől duzzadó amerikai tiszteket látott,
lelke felvidult. Minő nép lesz még ezekből egykor? – így kiált fel.
Amerikát viruló gyermekhez hasonlítja, a jövő országának nevezi, a mint
az ókori nagy államokat a mult birodalmai közé sorolja.
1819-ben Nápolyban újra formulázza elméletét a nemzetek fejlődéséről.
«Egy nemzet úgy keletkezik, mint a hogy a gyermek születik: azután átéli
a kamaszéveket, az ifjúságot, a férfikort és az öregkort, s végül elhal;
az egyedüli különbség az, hogy az ember holtteste feloszlik, ellenben a
nemzetnek holtteste évek hosszú során át tengődik». «A nemzetek
nagyságának alapját – így fűzi tovább a hasonlatot – az a nevelés
teremti, melyet gyermekkorukban kaptak. A nemzeteket a kormányok
nevelik. A nép ereje s egészsége s az uralkodó értelmi ereje – ezek a
nemzeti nagyság fejlesztő elemei. A népek ép úgy, mint az emberek, csak
ifjúságukban tanulékonyak és javíthatatlanok lesznek, ha öregednek. Ha
egyszer a szokások meg vannak állapodva s a balitéletek meggyökereztek,
veszélyes s hiábavaló dolog azoknak átalakítását még csak meg is
próbálni. Az ily nép nem is szenvedi, hogy bajának gyógyítása végett
hozzá nyúljanak ép úgy, mint a beteg, ki remegve látja a sebészt».
Ez elmélkedés első fele a nemzetek halálának meghatározásával egészíti
ki az 1816-iki formulát, második fele pedig Mme de Staël már említett
könyvének néhány gondolatát fűzi tovább. Az _Allemagne_ szerzője is azt
mondja, hogy a kormányok a népeknek igazi nevelői és hogy az emberi nem
ép úgy nevelhető, mint minden egyes ember.
Széchenyinek megtetszett e gondolat, valósíthatónak is hitte, mert már
akkor égett a vágytól, hogy reformáljon egy nemzetet úgy, mint a hogy ez
időtájt sikerrel fáradozott a saját lelki világának átalakításán.
A következő évben, 1820-ban, Törökszentmiklóson katonáskodván, Mme de
Staëlnak azt a munkáját kezdi olvasni, mely az irodalmat a társadalmi
intézményekhez való viszonyában tárgyalja. E munkával még komolyabban
foglalkozik, mint a Németországról szólóval. Ne csodálkozzunk azon, hogy
oly komoly jelentőséget tulajdonít az írónőnek. Gondoljuk meg, hogy Mme
de Staëlt Byron – Széchenyi előtt nagy tekintély – a világirodalom talán
legnagyobb írónőjének nyilvánította. Igaz, hogy Széchenyi kételkedett is
néha Mme de Staël alaposságában, de fiatal lelkének fogékonyságával
elfogadott eszméit nem felejtette el.
Megmérhetjük az idézett könyv hatását Széchenyire, ha azt olvassuk
benne, hogy egy nemzet értelmességének fejlesztése egyenlő értékű jó
erkölcseinek felvirágoztatásával. Vagy ha ezt olvassuk: ösztönözd az
embert a felsőbbségnek mindenféle nemére és különböző tehetségei
mindannyian erkölcsi életének tökéletesedését fogják elősegíteni.
A történetről Mme de Staël ezt mondja: «Végigpillantva a világ
változásain és a századok sorrendjén, az emberi faj perfectibilitásának
eszméje emelkedik ki előttem és nem bírom figyelmemet elfordítani tőle.
Nem hiszem, hogy az erkölcsi természet e nagy munkája valaha szünetelt
volna; a fényes korszakokban, valamint a homályosakban az emberi
szellemnek fokozatos haladása soha sem szakadt félbe. Lelkem minden
tehetségével fogadom el ezt a philosophiai eredményt; egyik legnagyobb
értéke az, hogy az emelkedettség nagy érzését kelti fel bennünk».
Mint látjuk, e munkájában az írónő nagyobb hévvel és határozottsággal
hirdeti a perfectibilitást, mint a Németországról szólóban. Az emberi
nem különböző korairól is beszél s azt mondja, hogy az ókorban még nem
érte el az emberiség a melancholia korszakát.
«Jól tudom – írja Széchenyi naplójába – hogy mit ért Mme de Staël e
melancholia korán. Jól tudom, hogy a népeknek van gyermekkoruk stb.
egész öregkorukig, s hogy mind e korokat végig kell élniök».
Így fordítja le az írónő elnevezéseit a saját elméletének
terminologiájára és csendesen – a nélkül, hogy mondaná s a nélkül, hogy
tisztán látnók a logikai fonalat – hozzáfűzi a fejlődés ez elméletéhez a
perfectibilitásnak már most egészen lelkébe vésett tanát.
Ekkor már történetphilosophiája magaslatáról ítéli meg az egykorú
eseményeket. Midőn Ypsilanti támadását hallja, így kiált fel:
«Görögország újjászületéséből semmi sem lesz. Nemzetek úgy születnek és
halnak meg, mint az emberek. Görögország már élt és hogyan élt s minő
férfikort ért!»
Korának a politikai szabadságért vívott küzdelmei, továbbá politikai és
történeti olvasmányai egyre ösztönzik a népek sorsáról való
elmélkedéseinek mélyítésére. Elolvassa Burke támadását a franczia
forradalom ellen. Noha e forradalom egyik éltető tanában, a
perfectibilitásban maga is hitt, úgy gondoljuk, hogy rokonszenve Burke
felé hajlott. Határozottan helyeselte Burkenek azt a meghatározását,
hogy a reformra való képesség kapcsolata a conservativ hajlammal
jellemzi az igazi államférfiút. Széchenyi is azt mondja ekkortájt, hogy
ő az ultrák és a carbonarik közt foglal helyet. «Ti úgy bántatok a
franczia nemzettel – mondja Burke a forradalom vezéreinek – mintha ma
vagy tegnap keletkezett volna».
Ezt a szemrehányást Széchenyi egészen átérezte. Folyvást foglalkoztatta
a népek életkorának különbsége történeti és politikai tekintetben.
1824-ben újra fogalmazza elméletét és igyekszik tartalmasabban
jellemezni a négy életkor mindegyikét. A gyermekkorban és ifjúkorban
fejlődnek ki a legszebb és legnemesebb jellemvonások, a minőkre példákat
Róma és Görögország története nyújt, vagy Amerikában Washingtoné és
Frankliné. Az érett férfikorban van Francziaország s Anglia. «Itt már
nem látjuk a nemes lelkesedést a nagyért, kiválóért s önzetlenért, – azt
a büszkeségtől és nagyravágyástól nem zavart szép rajongást az emberiség
javáért hiába keressük ez országokban. Cselekvéseik főrugója a realitás,
a nyereség, az előny, a hatalom és ezek körül forog az érdeklődés. Az
öregkorban vannak azok a népek, melyeknek ereiben a vér bágyadtan
folydogál s a hol az emberek azzal dicsekednek, hogy csak magokra
gondolnak, nem lévén érzésök a közjó iránt.»
Bár sejtjük, de még nem látjuk tisztán, miképen egyeztethető a folytonos
romlás e képe a perfectibilitás tanával.
1823 óta sokat foglalkozott Széchenyi Voltaire-rel. Voltaire 1785-iki
kiadásának köteteit sorban olvasgatta. Veszélyes író – úgy mond – a
tapasztalatlan ifjúságnak, de sok jót is művel, mert «türelmet hirdet és
ezt eléggé hirdetni, istenemre, alig lehet».
Voltairenek nagy jelentőségű világtörténeti áttekintését már csak magyar
vonatkozásai miatt is érdekkel olvasta. Széchenyin kívül más magyar
írókra, például Verseghyre is hatott Voltairenek az a kijelentése, hogy
valamennyi nép közül, melynek történetén munkánkban végig tekintettünk,
egy sem volt szerencsétlenebb, mint a magyar. De különben is Voltaire
munkája telve van igen tanulságos elbeszélésekkel és gondolatokkal.
Széchenyi kezében alighanem ez volt az első jelentékenyebb könyv, mely a
világ történetét Nagy Károlytól XIII. Lajos koráig folytonos előadásban
tárgyalja.
Nem felejtette el Széchenyi, hogy Voltaire a középkor idejét «a
borzalmak századainak» nevezi.
A kiváló egyének szerepét a történetben Voltaire már igen élénken
kiemelte. «Látjuk – mondja Voltaire – hogy egy nemzet felsőbbsége csak
vezetőitől függ». «Minden nagyot e világon – mondja másutt – egyes
emberek lángeszének és szilárdságának köszönhetünk». Ezek a gondolatok
megerősítették Széchenyit abban a felfogásban, melyre ösztönt már Mme de
Staël könyvéből nyert.
Voltaire szerint a kormányoknak nagyobb befolyása van az emberek
jellemére, mint az éghajlatnak. Ez oly felfogás, mely Széchenyi szerint
szerencsésen igazítja helyre a Montesquieuét s azonkívül a nemzetek
nevelésének lehetőségét is hirdeti.
Voltaire azt a nyolczszázéves történetet, melyet elbeszél, a bűnök, a
hóbort és a szerencsétlenségek nagy gyűjteményének nevezi el, melyben
itt-ott látni néhány erényt és kevés boldog időt, mint elszórt lakásokat
láthatunk vad pusztákban. Mind a mellett Nagy Károly kora óta a XVIII.
századig a népességnek, a vagyonnak, a műveltségnek haladását látja
Európában.
Így tehát Széchenyi a haladás eszméje mellett Voltaire könyvében új
bizonyságot talált. A hogy mindenütt talált újakat ekkor az életben s a
technika vívmányaiban, ha külföldön utazott.
Fáradhatatlan olvasó volt, de kevés történeti munkában talált oly
gyönyörűséget, mint Ségur _Napoleon története és a nagy hadsereg
1812-ben_ czímű munkájában. Classikus munka, írja róla, Thukydideshez és
Xenophonhoz hasonlítható. A tárgy is nagyon érdekelte, I. Napoleonról
később maga is írt egy kiváló jellemrajzot az _Önismeretben_. De Ségur
gondolatai is viszhangot keltettek lelkében. Ségur úgy magyarázza Sándor
czár és Napoleon összeütközését, hogy Sándornak birodalma még fiatal
volt, mint fejedelme s naponként növekedett, ellenben a franczia
birodalom már érett korban volt, mint császárja és most már csak
gyöngülhetett. Midőn Napoleon Vilnába ért a lengyel hősökkel – beszéli
Ségur – megmozdult a litvánok szive mélyén a még élő, bár már
elöregedett hazafiúi érzés. Ségur elbeszélvén Barclay visszavonulását s
azt, hogy az oroszok mennyire haragudtak reá a terület kiszolgáltatása
miatt, dicsőíti az orosz hadvezért, mert szembe szállt a megtévesztett
közvéleménynyel és mert felfogta, hogy a nemzeteket legtöbbször önmagok
ellenére mentik meg. Az önmegtagadó elszántság, melylyel az oroszok
feldúlták hazájokat, hogy megsemmisítsék a hódítót, bámulatra ragadja
Ségurt. «Kivívták az igazi dicsőséget – úgy mond – és ha
előrehaladottabb műveltség fogja majd áthatni minden osztályukat, e nagy
népnek is lesz nagy századja, ők is megragadják majd a dicsőség
kormánybotját, melyet, úgy látszik, hogy a föld népei sor szerint adnak
át egymásnak». Képzelhetjük, hogy a nagy történetírónak könyvében
olvasott példák és reflexiók mennyire edzették Széchenyi elhatározását s
mennyire érlelték alakuló elméletét.
Már nyilvános pályájának küszöbén volt ekkor, de mint író még nem lépett
a nyilvánosság elé. Tanulva készült pályájára és még férfikorában is
könnyen fellobbanó lelkesedéssel olvasta a nagy írók eszméit az emberi
és nemzeti élet titkairól. Így olvasta Franklint, kit élete vezéréül
választott. Franklin azt tanítja, hogy az egyes polgárok erkölcsi érzéke
együttvéve alkotja meg a nemzetek erejét. Ezt már régebben így gondolta
Széchenyi is. Az _Üdvleldé_ben is olvashatjuk, «hogy a derék nemzet nem
egyéb, mint derék polgárok öszvege».[65] Franklin Angolországot öreg,
Amerikát ifjú nemzetnek nevezi.
Széchenyi általában nagyon megkedveli Franklin iratainak azt a
jellemvonását, hogy az értelmességet, a munkásságot, a takarékosság s
előretörekvő gazdálkodás szellemét és az erkölcsi értéket egységbe
kapcsolja. Herdert is többször idézi Széchenyi. Nem csupán a magyarokra
vonatkozó jóslata, hanem történetphilosophiájának alapgondolatai is
érdekelték. A természet különböző, egymással az életért küzdő
szervezeteket teremtett – úgy mond Herder – mert a legkisebb térre az
élők legnagyobb sokaságát akarta elhelyezni. A teremtő e küzdelemben
találta meg az egyetemes élet fentartásának módját. A szervezetek
formája folyton emelkedik a földön és a sornak csúcsán az embert
találjuk, a kinél senki sincs mesterségesebben és változatosabban
szervezve. Nincs nemesebb szó az ember rendeltetésének kifejezésére,
mint a humanitás. A humanitás szó magába foglalja az ember hivatását az
eszességre s a szabadságra; szigorú méltányosság és igazság nélkül nincs
ész s nincs is igazi humanitás.
A mit a teremtő életre hivott, s a mi hat, az bizonyos kapcsolatban
örökké él és hat. Az elhervadt virág széthull, de az erő, mely e
részeket élesztette, nem halt ki az egyes szervezet szétbomlásával.
Hihetjük-e tehát, hogy az emberi lélek, a legmagasabb szervezet
éltetője, egyszerre megsemmisüljön? A hely és az idő mellett a nemzetek
jelleme dönti el az emberi birodalmak eseményeit. A történet folyama azt
mutatja, hogy az igazi humanitás növekedésével az emberiség romboló
dæmonai kevesbedtek és pedig az ész és a kormányzó művészet
felvilágosodásának belső törvényei szerint.
Herdernek e gondolataiból egynémelyik átment Széchenyi munkáiba is.
Általában Herder hatásának is része van Széchenyi morális, természet- és
történetphilosophiája megalakításában.
Már a kortársaknak is feltünt Bentham hatása Széchenyire.
Mi itt főleg Bentham általános történeti eszméit vehetjük figyelembe.
Hogy az újkor erkölcsei többet érnek, mint a régibb koroké, ezt Bentham
oly ténynek mondja, melyet Hume s Voltaire már bebizonyítottak. Bentham
szerint a legbarbárabb korok egyszersmind a legbűnösebbek is. E korokban
csak a papság tudott olvasni, ez az ész gyermekkora. A theokratikus
államokban élő nemzetek gyermekkorukban öregedtek meg. Az ily nemzetek
könnyen leigázhatók és történetük csak abból áll, hogy bilincseik szinét
változtatják. Bentham nem hisz a végtelen perfectibilitásban.
Kevesbíthetjük, de meg nem előzhetjük az összes gonosz szenvedélyeket.
Csak a lehetőt kell keresnünk, elég nagy tér ez a lángésznek s elég
nehéz feladat a legnagyobb erényeknek is. Nem paradicsomot, csak kertet
teremthetünk a földön, de ez a kert gyönyörűséges tartózkodó hely lesz
ahhoz a vadonhoz képest, a melyben az emberek oly sokáig bolyongtak. Ép
oly nevetséges dicsérni a régi korok bölcseségét, mint magasztalni
erényöket. Őseink csak olyanok voltak, mint mi vagyunk, a visszaélésnek
és a romlottságnak okai ugyanazok voltak régen is, de ellenszerök, a
felvilágosult közvélemény, gyöngébb volt akkor. Őseink balgatagsága
sokkal tanulságosabb, mint bölcseségök.
Ehhez még néhány erkölcstani tételét kell idéznünk: Az erkölcstelen tett
hamis számítása az önérdeknek. Mennél műveltebb egy nemzet, annál több
ereje van körében az erkölcsi megtorlás befolyásának. Minden
erkölcstannak czélja az egyetemes boldogság. A törvényhozás az emberek
vezetésének oly művészete, mely a boldogság lehető legnagyobb összegének
előállítására törekszik.
E szó szerinti idézetek egybevetése Széchenyi műveivel, új példával
igazolja Stuart Millnek azt az állítását, hogy «a multban s ma is
többnyire Bentham fegyvereivel ostromolták a régi intézményeket».
Verulami Baconról Széchenyi így szól Kiss Jánoshoz írt levelében: «A
_Novum Organum_ ránk nézve kimeríthetetlen kincstár. Minden
munkálkodásimban, a mennyire lehetett, a bent kijelelt utat követém».
Hogy mennyiben követé az inductio módszerét, itt nem kutathatjuk. De a
_Novum Organum_ból történeti eszméket is merített. «Az embereket – úgy
mond Bacon – a tudományok művelésében tartóztatta s majdnem megbabonázta
az ókornak imádása». «A hajdankor – mondja továbbá – bennünket tekintve,
régi és öregebb, de magát a világot tekintve, új és fiatalabb kor». Ez
utóbbi mondást átvette Bentham is a politikai sophismákról szóló művébe.
Széchenyi is átvette a Hitelbe e szavakkal: «A mit közönséges beszédben
régi időnek, hajdankornak hívunk, józan ész után új időnek, ifjúkornak
kellene hívni».[66]
Bacon is beszél a népek és államok három, esetleg négy életkoráról és az
öregkor jellemző vonásának mondja az ipar és kereskedelem űzését – igaz,
hogy nem a _Novum Organum_ban, s így nem tudjuk, vajon Széchenyi
ismerte-e Bacon e felosztását.
Kautz Gyula Smith Ádámot Széchenyi közgazdaságtani mesterének nevezi.
Smith korszakalkotó munkájában a multnak gazdasági viszonyaival is
foglalkozik. Fejtegeti, hogy a föld és a munka jövedelme mennyivel
nagyobb a maga korában, mint egy századdal azelőtt, vagy még régebben
volt. A középkori jobbágyságról szólva megjegyzi hogy a rabszolgaságnak
e neme még nincs eltörölve Németország s Ausztria egy részében,
Oroszországban, Lengyelországban s Magyarországban. Pedig – úgy mond – a
népek és korok tapasztalata mutatja, hogy a rabszolgáktól végzett munka
a végső számításban mégis csak a legdrágább. A keresztes háborúkat a
tőke és az emberek nagy fecsérlésének nevezi. A történetből azt a
tanulságot meríti, hogy a kereskedés és ipar fejleszti lassanként a
rendet és jó közigazgatást s ezekkel együtt a szabadságot is.
Szóval itt újabb bizonyítékot talált Széchenyi a haladás elve mellett. S
általában úgy tekintette Smith művét, mint az újkori szellem egyik
legerősebb fegyverét. Midőn a latin nyelv használhatatlanságát akarta
bizonyítani a modern államban, azt mondotta az ósdiaknak, próbálják csak
latinra fordítani Smithnek munkáját.
Sokat tanult még Széchenyi Young Arthurtól, a _Politikai Arithmetika_
szerzőjétől is, a kinek munkáját ismételten olvasta. Young is
megvetéssel szól a középkori agrár viszonyokról, kiemeli, hogy nem a
népesedés a gazdagság alapja, hanem a munka, megrója a nem jól
alkalmazott jótékonyságot s úgy hiszi, hogy hajdan néptelenebb volt
Európa, vagy mint Széchenyi mondja az _Önismeretben_, a népetlenség az
államok fiatalsági nyavalyája.
Midőn így végére jutottunk annak a számra és kiválóságra tekintélyes, de
még sem teljes írói névsornak, melyet Széchenyi tanítói karának
tekinthetünk, nem azt akarjuk mondani, hogy Széchenyi általános
történeti eszméi egész terjedelmökben és kapcsolatukban másoktól vannak
átvéve. Nem szolgai átvételről van itt szó, hanem csak azokról a
benyomásokról, melyeket nagy gondolkodók egy fogékony elméjű s tanulni
vágyó, de önállóságát megőriző gondolkozó elméjében keltettek. Igaz,
hogy van elég eklekticismus Széchenyi rendszerében, s ezért könnyen
tévedhetünk, ha általános eszméit újabbkori társadalomtudományi vagy
természetbölcseleti rendszerekkel úgy vetjük össze, mintha egészen
sajátszerű, először Széchenyitől kigondolt vagy kifejtett eszmekörökről
volna szó. De másrészt nem kell felejtenünk, hogy nem minden
gondolatának mutathatjuk ki eredetét, s lehet néha találkozás is az, mit
átvételnek képzelünk és a mi fő, egész rendszerének egyéni színe is
szembetünő. Egyéniségét élesen megfigyelt lélektani részletekben
érvényesíti, s különösen abban, hogy a keresztyén hitelvek tanításaival
szervesen, néha mystikus hévvel egyezteti azt, amit deista
philosophusoktól tanult.
Általános történeti eszméinek rendszerét ő maga nem fejtette ki teljes
kapcsolatban sehol sem, de a rendszer már kialakult lelkében első nagy
munkáinak megírása közben és különböző munkáiból ki is fejthető. Meg
kell próbálnunk e kifejtést, többnyire Széchenyi szavaival, de a
rövidség kedvéért néha más szavakkal is, noha híven az értelemhez.
«A keresztyén vallással – úgymond Széchenyi – azt a hitet is átvettük,
hogy a halandó virtusai és esze által mindig magasabbra emelheti magát
az Istenség felé».[67] «A jobb ember minden cselekedeteinek egybevonata,
élte munkáinak végczélja, tengerbajainak egyedüli reménysugara, végre is
csak azon halhatatlan vágy, e földön inkább-inkább tökéletesített
lelkével visszatérni szebb honába».[68] «Az állat és ember közti
különbséget semmi sem tünteti világosabban ki, mint az elsőnek pangó, a
másodiknak haladó léte».[69] A haladás ez ösztönének, melyet a
keresztyén vallás oltott az emberiségbe, eredményeit is látjuk az
emberiség történetében.
«Az emberi nem, mióta nemzedékrül-nemzedékre mehet át az anyagon nyert
diadalinak naprul-napra növekedő sora, és alig mehet veszendőbe egy
kikutatott igazság is, nemcsak alvásba visszaesni többé nem fog, de az
eszmék szabadabb surlódásánál fogva mindinkább s inkább ki fog belőle
törni a szellemi szikra».[70]
A szellemi haladás e megállapításánál Széchenyiben kételyek ébredtek,
mint a haladás elméletének sok más hívében is. Jól tudta, hogy «eddigelé
Hellasnak sem szobrait, sem építményét a természethez vagy józan okokhoz
közelebb nem hozta az emberi nem, sőt nem is érte el».[71] De elnémítja
a kételyt. «Ez nem mutatja elérhetetlenségöket, hanem azt, hogy új
Európa nem érte még el szobrászi századát» – a görög építészet pedig az
új viszonyokhoz és északi éghajlathoz alkalmazható, tehát
szebbíthető.[72] Az erkölcsi haladás is megállapítható. «A keresztyén
vallás által megnemesültek az újabb emberek, mert az újabb generatio
közt oly irányállapotban, mint a tökéletesség felé törekedő emberiség
lelke tágult, az erények is jobban-jobban fejledeztek; nem a theatralis
erények, melyeknek taps vala főczéljok, hanem azon házi és négy fal
közti erények, melyeknek nem emberi, hanem tán csak angyali tanujok
van».[73]
Az ókorral szemben hamar megállapítja Széchenyi az újkor erkölcsi
felsőbbségét. «Hála az égnek – úgymond – eltemeté a keresztyén vallás az
egyiptomi és római önkényt, mely Pyramisokat, Coliseumokat stb. rakott,
melyeken mi oly sokszor ábrándozók nem bámulnánk annyira, ha mindig
eszünkbe jutna, hogy az azokat építette ezernyi ezer rabszolgának mennyi
temérdek könyárjaival vannak azok alkotva s czimentezve.»[74] De a
középkor erkölcsi alárendeltségének megállapítása nehezebben esik
lelkének. «Midőn a mult időkben a Nemzetek lelke, a vitézeket bájoló
hölgyek szíve érdemléséért megvívni, lándzsákat törni, hevítette fel – a
szent koporsóhoz való vándorlással a szerencsétlen szeretőt a
lemondásnak magasztos és szent érzésével töltötte el – később a
Nemzeteket a Hit és Vallás védelmével lángolta fel».[75] Így beszél
másutt is a középkorról, így tört ki belőle néha a romantikus lelkesedés
a középkori ideálokért. Ezek felé vonzotta szíve és phantásiája, de
szellemének másik, reális irányával a perfectibilitás tanának varázsától
lekötve, az újkort dicsőítette és annak fegyvereit forgatta.
Végtelen perfectibilitásban nem hitt, «mert az ember azt sehol sem éri
el, elég boldog lévén ahhoz mind közelebb járulhatni».[76]
De vajon mikép jut és jutott az emberiség a tökéletesség útjára? A
nemzetek lépcsőin. «A nemzet oly erkölcsi test, mely az emberiségnek
alkotó része és azon lépcsőknek egyike, melyeken az emberi nem mind
magasabbra emelkedhetik véghivatása «a tökéletesülés» felé.[77] Magok a
nemzetek átmennek az emberi élet különböző korain egészen a vénségig s a
halálig.[78] A XIX. század első felében az emberiség elérte férfikorát,
midőn a fejedelmek hatalmát nem az erő, hanem «az igazság, az erény s
törvények utáni szigorúság biztosítja és csak az emberiség tisztelete
emelheti hatalmukat magasbra».[79]
Itt találkozunk Széchenyi rendszerében Herder ideáljaival. A viruló
férfikor tehát az igazi nemzeti nagyság kora. «De nemzeti nagyságot
kevés nép ér el».[80] Mint a legtávolabb időktől a mai napig tett
tapasztalás mutatja, csak kevés nép idomult nemzetté, csak kevés érte el
a férfikor szakát, s a legtöbb alig született s eltünt már, vagy
gyermekkorból egyenesen gyermekaggságba sülyedt.[81] Pedig minden
nemzetben megvan a kifejlődhetési lehetség, az életszikra, mely
kiképződésre birhat.[82] Igaz, hogy nincs meg egyenlően. Mert a nemzeti
sajátságok nem egyenlők, nagy hiba volna észre nem venni Isten
teremtésében az egymáshoz annyira hasonló és egymástól mégis annyira
különböző formákat, s így a nemzetekben a hasonlóság mellett a külön
sajátságokat, még az idiosyncrasiákat is.[83] A sajátságok különbsége
egyszersmind értékek különbsége is. A nemzetek szellemi minősége ép oly
különböző, mint a föld, melybe a fákat ültetjük. Mily ritka a százados
tölgy! Gyakran a fiatal sugár sarjadékból görbe vén fa lesz, melynek
ágai rothadnak.[84]
Ilyenek a lelketlen korcs népek, kiken a legbölcsebb kormány, egy
próféta sem segít. De az elkorcsosulás a nevelés hibája is lehet, nem
csupán az eredeti sajátságoké. Nevelni s fejleszteni kell a népek
sajátságait úgy annyira, hogy «minden saját fénykörében felemelkedett
népcsalád egy magasb lépcsővé legyen az Istenekhez».[85] De vajon mikép
nevelhető ily nagygyá egy nemzet? Erre a kérdésre Széchenyi látszólag
többször ellenmondó, de mégis szorosan összetartozó válaszokat adott.
Látszólagos ellenmondásai azonban sok félreértésre adtak alkalmat.
Mi virágoztat fel egy országot? kérdi Széchenyi a _Világban_. «Az emberi
halhatatlan lélek s annak legfőbb széke, az emberi agyvelő jeleli ki a
cultura ösvényét s csak az birja a nemzeteket lehető legmagasb
civilisatiói fokra és semmi egyéb» – így hangzik a válasz.[86] «A
tudományos emberfő mennyisége a nemzet igaz hatalma» – mondja a
_Hitelben_ is.[87] Másutt az anyagi javak nagy jelentőségét emeli ki. «A
kormány – úgy mond a _Stadium_ban – szent kötelességének semmi mód sem
felel meg, ha az ország gazdagságát minden módon előmozdítni nem
iparkodik».[88] A kik Széchenyinek ilyen nyilatkozatait és nyilvános
működésének legszembetünőbb részét vették figyelembe, azok úgy
jellemzik, hogy csak az ész, csak az anyag embere s hogy a nemzeti
életben a szabadságot, az erkölcsi javakat kevesebbre becsülte az
anyagiaknál. Mások talán az ellenkező túlságra hajlottak, midőn
Széchenyi ily nyilatkozatát olvasták: «Egyedül az erény oka néhány
nemzet gigási felemelkedésének».[89]
De e nyilatkozatok közt nincs igazi ellenmondás. Maga Széchenyi
egyezteti a látszólagos ellentéteket. «Valamint a közmoralitásnak
nagyobb-kisebb léte – mondja a _Stadium_ban – egyenesen hat az országi
mechanikának jobb vagy rosszabb létére, úgy bizonyosak lehetünk, hogy a
jobb mechanika megint visszahat az erkölcsiségre».[90] Ez nagyon
természetes, mert hiszen «a legfőbb értelem – mondja Széchenyi a
Töredékben – egyszersmind a legfőbb erény is».[91] «Általában – mondja
egy másik munkájában – synonymák e fogalmak: erény és bölcseség,
becsületesség és jó szándék, hasznos és igazságos, jó és dicső».[92]
Tehát egy nemzet nevelése csak úgy vezet progressióra, ha a nevelő egy
tényezőt sem hanyagol el, «hanem ez emberi alkotó tulajdonok azon
egyetemes kifejtését czélozza, mely nélkül az emberi nem soha nem
emelkedhetik a kellő magasságra».[93]
Természetesnek fogjuk találni Széchenyiben az erkölcsi és értelmi
ideálok e szoros egységét, ha visszagondolunk Mme de Staël eszméire,
Herder humanitási ideáljára vagy Franklin moráljára és Benthamre, a
kinek hasznossági elvét szintén gyakran félreértették, mintha az egyén
boldogságát hirdetné s nem a köznek javát.
Visszatérve Széchenyi történeti eszméinek sorára: Midőn a nemzetek így
neveltetnek nagygyá erkölcsi, szellemi s anyagi irányban, különös
sajátságaik s az általános emberi ideálok lehető összeegyeztetésével,
oly javakra tettek szert, melyek nyereségében az egész emberiség
osztozik.[94] És a midőn férfikoruk után hosszú, vidám öregséget érnek,
átadva erkölcsi hagyományukat a folyton előretörekvő emberiségnek,
befejezik nemzeti életöket. S mint az ember csak egyszer él, úgy a
nemzet életében is csak egy nemzeti korszak lehetséges.[95] És mintegy
megkoronázza rendszerét e felkiáltással: Valamint Istenben, úgy hiszek
én az emberi perfectibilitásban.[96]
Mint láttuk, Széchenyi nem igen bizonyítgatja az értelmi és erkölcsi
haladás történeti törvényét, épen csak meghatározza és a nemzetek
fejlődésének s elmúlásának törvényeivel igyekszik egyeztetni. A
törvénynek érvényességében nem kételkedik, valamint a nemzeti és emberi
élet párhuzamának tudományos értékében sem.
Ez eszméket majdnem egyértelműséggel hirdette az irodalom, melyet
átkutatott, úgy hogy szinte vakmerőségnek látszott minden kételkedés. De
nemcsak ezt kell megjegyeznünk rendszeréről.
Kemény Zsigmond, midőn a nemzetek életkorának tanát Széchenyi
ellenfeleivel szemben védelmezte, azt mondotta, hogy e tan nincs oly
szoros kapcsolatban Széchenyi politikájával, mint azt ő képzelte. És
igaz is, hogy Széchenyi politikai taktikáját történetphilosophiája
nélkül is megérthetjük s igazolhatjuk. De ez a történeti rendszer, épen
mivel maga Széchenyi oly szorosnak képzelte annak kapcsolatát
politikájával, nem lehet mellékes jelentőségű Széchenyi megértésére.
Alapján egy valláserkölcsi postulatumot találtunk, csúcsán hitvallást,
az egészet pedig vallásosságának szelleme hatja át. Kétségtelen tehát,
hogy e rendszer folytonos és eleven életet élt Széchenyi belső
világában, mert lelkének legmélyebb forrásából táplálkozott.
II. _Széchenyi magyar történeti és közjogi érzékének fejlődése. A Hitel
jóslata. Magyar történeti felfogásának részletes ismertetése._
Midőn most Széchenyi magyar történeti felfogásának ismertetéséhez
értünk, szembe kerültünk Beöthy Ákosnak azzal a vádjával, hogy
Széchenyit nem vonzotta «hazánk közjoga és története».
Rendkívül súlyos vád oly államférfiúval szemben, ki Magyarország
reformálására vállalkozott. De vajon alapos-e a vád? Könnyű lesz e
kérdésre felelnünk, ha majd elfogulatlanul áttekintettük Széchenyi
magyar közjogi és történeti felfogásának fejlődését.
Széchenyi öröklött fajszeretetét senki sem tagadja. Azt is bajos volna
elképzelnünk, hogy Széchenyi Ferencz házában ne lett volna szó a családi
hagyományokról, a magyar történetről és közjogról. A huszonegy éves
Széchenyinek egy atyjához írt levele is maradt reánk, mely mutatja a
fiatal huszártiszt érdeklődését az akkori magyar közélet iránt.
Midőn a napoleoni háborúk után magába szállt, tanult és szenvedélyein
uralkodni akarván, önmagát megfigyelni kezdte, némi büszkeséggel mondja,
hogy lelkének rejtekén oly ösztönöket vett észre, melyek Attila
lovasaira emlékeztették. Olaszország legszebb tájékain szeretettel
gondol vissza a magyar síkságra. A nemzeti érzés föllendülése
Európaszerte a Napoleon elleni harczok idején csak megerősítették
Széchenyi hajlamát a nemzeti sajátságok megfigyelésére és
megbecsülésére. De másrészt nem felejthetjük, hogy ezt németül írott
naplóiból tudjuk. És azt sem tagadhatjuk, hogy akkor még magyar
történeti és közjogi ismeretei igen hézagosak voltak. Készül a közjog
tanulmányára, de nem igen fog hozzá. Mikor hazájáról beszél, nem mindig
különbözteti meg Ausztriát Magyarországtól. Többször olvassuk e
kifejezést naplójában: mi osztrákok. De e pontatlan terminologiából és
német beszédéből nem kell sokat következtetnünk. Alapjában igaz magyar,
ki már 1817-ben a magyar közéletet is éles szemmel vizsgálja.[97] «Az
országban – írja ekkor – oly kevés a lelki emelkedettség és az
igazságérzet, hogy a politikai pályán nem várhatunk más sorsot, mint
könyörtelen ócsárlást, ha megbuktunk és engedelmességet igazi becsülés
nélkül, ha hatalomra jutottunk». A pessimistikus megfigyelés, bár
Ausztriára is vonatkozik, bizonyára nem a közönbösség szava a magyar
közélet iránt.
De ily sivárnak találván a magyar és az ausztriai közéletet, nem bírja
magát elszánni magyar ismeretei hézagainak betöltésére. Nagyon vonzotta
ekkor az európai irodalom, különben is el volt foglalva határozatlan
vágyaival és szenvedélyeivel és még nem jutott igazi hivatásának
érzetére. Belső nyugtalansága és élénk érzéke a művészet és a nemzeti
sajátságok iránt utazásokra késztették. 1818-iki keleti útján Rodostóban
is megfordult; «Rodostóban – írja naplójában – több magyarnak síremléke
van, a többi közt a Rákóczié, Bercsényié és a többi». A rodostói emlékek
tehát alig érdekelték, a min nincs mit csodálkoznunk, ha meggondoljuk,
hogy Katona István még mennyire ártalmas mozgalomnak tünteti föl Rákóczi
felkelését. S így még kevésbbé feltünő az, hogy Széchenyi meg sem említi
az ismidi sírt.
De ha ez útján közönbösen haladt is el hazája multjának emlékei mellett,
a magyar jelene és jövője annál inkább foglalkoztatták. A görög ég alatt
is a magyar tájakra gondolt, úgy mint Olaszországban és megjegyezte,
hogy híven szereti nem ilyen szép hazáját futó homokjával és
elbizakodott lakosaival együtt. Reformtervek is czikkáztak át lelkén, a
magyar és az osztrák viszonyokra vonatkozók, sőt mikor a régi görög
nagyság emlékeit látta, egy magyar Walhalla terve fogamzott meg
lelkében, hogy «vérünknek, ha élni fognánk jobbjait, ha pedig enyészet
lenne sorsunk, utolsó képviselőit egy helyütt békében és örök
nyugalomban összesítve lássuk.[98]
A nemzeti halálnak e sejtelmét az a gondolat is táplálta, hogy
Magyarországnak szabadsága elveszett. «Az én szegény földieim – írja
1819-ben – az egyedüliek, a kik szabadságukat és szerencséjöket
elvesztették a legcsekélyebb ellenszegülés nélkül, mert nem tudják, mily
isteni a szabadság.» Igaz, hogy e hangon inkább érezhető az akkori
európai szabadságvágy rajongása, semmint a magyar jogkövetelés történeti
szelleme, de érezhető az is, hogy a két irány közt nincs igazi ellentét
a Széchenyi lelkében.
Észrevehetjük ezt mindjárt, mikor ez útjáról hazájába tér. Megdöbbenti
az ország elmaradottsága más országokhoz hasonlítva. «Szegény ország» –
írja 1820-ban – «mélyen sülyedtél és csak elveszett szabadságod adhatja
vissza a régi helyed, semmi más». Paragraphust ekkor még nem bir idézni
az elveszett szabadság visszavivására, de érzi, hogy az akkori állapot
méltatlan az ország multjához és közjogához. Azonban szabadságot csak
értelmes és erkölcsileg tiszta életű nép vívhat ki és csak ilyen nép
érdemli meg az isteni adományt. Vagyis Széchenyi elméletének szavaival
élve, csak ifjú vagy egészen el nem vénült nép alkalmas a regeneratióra.
Meg kell tehát állapítania, az életnek mely korát éli a magyar nemzet?
1820-tól kezdve nemcsak a közéletre vet pillantást, mint azelőtt tette,
hanem a családi életet, a férfiak, nők viseletét és gondolkodását is
kezdi megfigyelni, folyton adatokat gyűjtve ahhoz a nagy magyar
néppsychologiai rajzhoz, mely műveinek egyik legbecsesebb része. Nem a
tudós rendszerességével jár el megfigyeléseiben, hanem művészi
subjectivitással. Gyakran kicsinynek látszó dolgon akad meg a szeme, de
a töredékből intuitive megalkotja az egészet s mindig a lényegig hat.
Eredményei egyelőre nem bátorítják a tisztán magyar reformra; itt csak
az boldogulhat – úgy mond – ki Nádudvar vidékét szebbnek tartja
Nápolynál és a ki azt hiszi, hogy Magyarországon több a szabadság, mint
Angliában. A megható tudatlanság nem bántja; szeretné vére s élete árán
művelni a népet, melyhez annyira vonzódik, de a vak igaztalanság és az
elbizakodottság gyak ran feltünő jelei elriasztják.
A társadalmi solidaritás érzésének nyoma sincs az országban; mindenütt
leszólás, mérges elégületlenség és rágalom van a napirenden. És minő
trágár tréfákon mulatnak! Ez a nemzet elvénült, nincs mód segíteni rajta
– irja 1821-ben.
Ekkor Erdélybe utazván, folytatja megfigyeléseit egyre kedvezőtlenebb
eredményekkel. Marosujvárt gróf Mikes vendége lévén, sokat beszélt a
háziúrral és vendégeivel a politikáról. Beszélgetés közben az öreg gróf
azt mondotta: «A mi legnagyobb hibánk és szerencsétlenségünk az, hogy
már nagyon vén Magyarország». Széchenyi megdöbbent, mintha valaki
fájdalmas titkát olvasta volna ki lelkéből.
Másrészt jól tudta azt is, hogy a magyar reformnak nemcsak a magyarokban
van az akadálya. Midőn 1821 vége felé bizalmasainak egy történeti
vitáját hallgatta arról, hogy a régi uralkodók közül kik ártottak a
legtöbbet Magyarországnak, Széchenyi a vitát így döntötte el: «Az az
Ausztriai Monarchiának és Magyarországnak hibája, hogy az Isten a
haragjában kapcsolta össze».
Ez a későbbi illemházassági elméletnek az első formulája. Csak annyit
szükséges itt róla megjegyeznünk, hogy elég világosan bizonyítja
Széchenyi közjogi érzékét.
Igaz, hogy közjogi terminologiája pontatlan marad ezután is, de 1823
elején nagy érdekkel hallgatja Cziráky lelkes magyarázatát a régi rendi
szabadság sarkalatos törvényeiről. Felháborítják az adó- és
ujonczrendeletek és 1823-ban felveti a kérdést, miként lehetne a
birodalom ministereit felelősségre vonni? – Az alkotmánysértés miatt is
kételyei vannak arra nézve, hogy maradhat-e tovább katonának? De
másrészt az önfeláldozást azért az egyoldalú szabadságért, mely a
jobbágy elnyomását megengedi, nem tartja igazi heroismusnak.
Azonban az alkotmányos ellenállás szemléletének hatása alatt hozzá fog a
közjog tanulmányához. Elolvassa az Ürményi-féle magyar közjogot és
jellemző, hogy kiir belőle egy hosszú jegyzetet, mely a nemesség
adómentességének megtörésére irányul. De a rendi jogok kifejtése ép oly
mélyen érdekli. Naplóiban ekkor heves kifakadást olvasunk az akkori
kormányrendszer ellen, mely a nemzethez hűtleneket, kik az ország jogait
elárulják, kitünteti, ellenben a törvényhez ragaszkodókat majdnem
törvényen kívüli állapotba helyezi. De Isten – úgy mond – igazságos és
szereti a magyar alkotmányt. Most már nem is csodálkozik azon, hogy a
magyar ember, mivel nincs a közéletben méltó munkatere, különczködik, és
az originálok ritkasági gyűjteményét gyarapítja. Körülbelül ezek miatt
gondolta Széchenyi a nemzetet elvénültnek az előbbi években. De egészen
rózsás szinben 1823-ban sem látja a viszonyokat. Nem szabadulhat meg
attól a gondolattól, hogy a nemesség az alkotmány és a szabadság
védelmének szine alatt a maga érdekét védi.
De bár még az 1825-iki országgyűlésen is azt írja, hogy nem igen nemes
vállalat védeni az antiliberalis alkotmányt, mely a túlnyomó nagy
többséget kizárja a tanácskozásból, mégis okvetetlenül szükségesnek
tartja a közjogi védelmet.
Ideálja a valódi képviseleti alkotmány; az akkori magyar alkotmányt nem
nevezheti annak, mert szerinte egyik pártnak sincs igazi elvhűsége; az
ellenzék népszerűséget, a kormánypárt rendjeleket és czímeket vadász,
férfias függetlenségre senkinek sincs bátorsága.
Széchenyinek ez a felfogása eléggé megczáfolja azt az állítást, hogy nem
volt érzéke az angol alkotmányos élet iránt. Úgy látszik, tisztábban
fogta fel a parlamentaris életet 1825-ben, mint bármelyik kortársa. De
az akkori közvélemény szempontjából sem támadható meg közjogi felfogása.
Csakhogy a közjogi harczban eleitől fogva mérsékletet kivánt. Nem ezen a
téren érezte magát otthon. Hivatásának a nemzet nevelését ismerte fel
nem a közjogi harcz, hanem a társadalom fejlesztésének eszközeivel. Mert
1825-ben már remélte, hogy lehetséges a nemzet regeneratiója. Ekkor már
enyhült végletes pessimismusa a magyar nemzet életkorának
megállapításában. Már nem hitte teljesen elvénültnek a magyar nemzetet.
Vajon hibái nem mutatnak-e inkább ifjúságára? És nem bizonyítja-e néhány
positiv jó tulajdonsága az ifjúságot? Heves, bár nem kitisztult
szenvedélye a régi alkotmányért s ragaszkodása a nép nyelvéhez, sok
jóval biztatnak. Széchenyit kételyei közben ez a két körülmény
bátorította a hitre, mint azt Gyulai Pál igen helyesen
megállapította.[99]
Tudjuk, hogy e hitét gyakran, igen gyakran áttörte a kétségbeesés. De
hitt, mert hinni szeretett és akart. Már Kemény kimutatta, hogy nem volt
semmi ellenmondás Széchenyinek abban a diagnosisában, hogy a nemzet vén
és fiatal volt egyszersmind. Elvénültségre sok jel mutatott; így látta
Széchenyi és mások is – de néhány jó jel igazolta a hitet a jövőben.
Csodálkozunk, hogy ez állítólagos ellenmondás újra felmerülhetett
irodalmunkban a már említett vádak társaságában. Ugyanott Keménynek
nehány szerintünk nem teljesen igazolható kifejezése is diadalérzettel
van felhasználva Széchenyi ellen.
Kemény szerint ugyanis Széchenyi a _Hitel_ megirásakor maga sem volt
tisztában azzal, hogy a nemzetnek van-e jövője. Mert Széchenyi – úgy
mond Kemény – csak Benthamből vett történeti eszmékre alapítja azt a
felfogását, hogy a magyarnak története alig volt.
És így tulajdonkép Széchenyi híres jóslata inkább szerencsés inspiratio,
s a _Hitel_ tanítása a nemzet jövendő sorsáról kölcsönzött mankóra
támaszkodik.
Pedig Széchenyi elmélete a nemzet ifjúságáról a _Hitel_ megirásakor nem
volt rögtönzés. Nyugodt perczeiben ilyen volt a felfogása; voltak ugyan
kételyei akkor is, mint később is mindig. De a kételyeket magába zárta,
a nemes mystificator szerepét szándékosan játszotta a legnagyobb lelki
kínok közt is. Azonban nehány biztos támasza már ekkor is volt hitének.
Különben nem fogott volna a nemzeti reformhoz már 1825-ben. A _Lovakról_
írt munkájában is úgy beszél a nemzet ifjúságáról, mint a _Hitel_ben.
Nem is Bentham fordítására támaszkodott elmélete.[100] Egy-két
Bentham-reminiscentia van ugyan a _Hitel_ történeti részében, de
Széchenyi nem ezekre épít.
Az ő igazi nagy és talán legerősebb támasza az a történetphilosophiai
rendszer, melyet ismertettünk s a melyben Benthamnek is van része.
E rendszert viszi át a magyar történetre és ennek alapján osztja fel azt
korszakokra. A vezérek korában született a nemzet – úgy mond – Szent
László idejéig gyermekkorát éli, I. Lajos és Mátyás alatt serdülő
idejét. Mária Terézia alatt ifjúságát és most jutottunk a férfi korba,
vagyis szerinte körülbelül az emberi életkor harminczas és negyvenes
éveibe.
Nem kell birálnunk e felosztást, nem a magyar történet szemléletéből
keletkezett, hanem oly schema, melylyel Széchenyi önmaga előtt igazolja
általános történeti eszméinek alkalmazhatóságát a magyar történetre. Nem
hitte, hogy a magyar több igazi dicsőséget találhatna multjában, mint a
mennyit az angol vagy franczia philosophusok találtak a saját nemzeteik
multjában. És ha azok merik az emberi életkorok elméletét a
perfectibilitás tanával együtt alkalmazni a nagy európai nemzetek
történetére, miért ne tehetnők azt mi is, kivált ha egy szebb jövő
reményét alapíthatjuk ez alkalmazásra.
A _Hitel_ jóslata tehát nem pillanatnyi inspiratio műve, hanem egy
rendszeresen ki nem fejtett, de könnyen kivehető syllogismus záró
itélete. A syllogismus majorja Széchenyi általános történeti eszméinek
rendszere, minorja azoknak alkalmazása a magyar történetre és
conclusiója az a jóslat, mely felrázta a magyar nemzetet.
E syllogismus szerkesztésének módja találó példával magyarázza Kovács
Lajosnak azt az észrevételét, hogy «Széchenyi minden tárgynál az elvek
magaslatára állott és onnan szállott le a tárgyak és jelenségek
megitéléséhez. Gondolkozásában teljesen a deductiv módszert sajátította
el».[101]
Valóban Széchenyi a _Hitel_ jóslatához a deductio útján jutott. Pedig
mint láttuk, azt hitte, hogy mindenben Bacon inductiv módszerét szokta
követni. Csalódása nem mondható példátlannak a történetphilosophiában.
Magyar történeti eszméinek az a sajátsága, hogy nem inductio útján, azaz
nem a magyar történet szemléletéből keletkeztek, feltünővé vált akkor,
midőn Széchenyi általános itéletét a nemzet multjáról a részletek
fejetgetésével akarta támogatni.
Ily részletre tér át, midőn a technikai alkotások és az építészeti romok
hiányát a magyar földön, történeti felfogásának bizonyítására használja
fel. «A multban nemzeti nagyságot legalább olyant, melyen a magyar túl
ne emelkedhetnék» – írja a _Világ_ban[102] – «itéletünk szerint nem
találtunk, mert a mult Nagyságnak kőemlékek s roppant épületek romjai
egyedüli tanuja, minden egyebek, mint könyvek, mesterművek, közhasznú
találmányok, az idő által elenyésznek, nevezetes építmények híjjával
pedig, melyek századokon hatnak keresztül, egy nagy nemzet vagy
fejedelem sem volt még; de hazánkban olyanokat nem lel senki. Azon
néhány felleg- vagy mocsárvár, sőt még az annyiszor magasztalt Visegrád
maradékfalai is költői képzelet nélkül, mely a debreczeni pusztákon is
varázsolhat spanyol kastélyt, nem mutatnak egyébre, mint kis urakra és
szegény királyokra».
Ezt a bizonyítékot a történeti mult nagysága ellen Széchenyi sokra
becsülte, mert többször ismétli.
Széchenyi azt hirdeti, hogy a magyarnak nevezetes multja nem volt, csak
szegény királyai lehettek, mert kevés épületrom maradt a magyar földön,
közhozzájárulással felállított intézetünk is csak a legujabb időből van
egynehány és mert Budának és Visegrádnak híre nem terjed túl a magyar
határon.
Széchenyi érveinek e sorában abból a tényből indul ki, hogy nevezetes
építészeti emlékekben és régi közintézetekben nem vagyunk oly gazdagok,
mint az európai nemzetek legjava. E tényt kapcsolatba hozta Széchenyi
Gibbonnak egy történeti tételével. Gibbon szerint a régi római birodalom
területén elszórt felséges romok egymaguk is elégségesek annak
bizonyítására, hogy Olaszország és a provinciák hajdan egy művelt és
hatalmas birodalomhoz tartoztak. E romok értékét még fokozza az a
körülmény – úgy mond Gibbon – hogy többnyire oly épületek maradványai,
melyek magánadakozásból közczélra emeltettek.[103]
Gibbon e gondolatának s az említett ténynek kapcsolatából keletkezett
Széchenyinek annyiszor ismételt bizonyítéka a magyar multjának nagysága
ellen.
Széchenyi kisebbíti a fenmaradt emlékek számát és jelentőségét s
elkerüli figyelmét az, hogy a budai és visegrádi paloták kiválóságát
hiteles tanuk igazolják. Azt sem gondolja meg, hogy a régi magyar
középületeket nemcsak a szél, tűz és víz pusztították, hanem a hódító
barbárok hanyagsága s a gyakori ostromok és dulások is. Ha csupán a
művészi érzék vagy az adakozást előmozdító közszellem aránylagos hiányát
bizonyítaná, érvei meggyőzőbbek volnának. De a nemzeti nagyságnak más
tényezői is vannak; egy nemzet, mely századokon át európai nagyhatalom
volt, bizonyára oly multtal dicsekedhetik, melytől alig tagadható meg «a
nagyság bélyege». Csak a maga sajátságai és nagy korszakainak európai
nemzetei után kell itélnünk multjáról.
Történettudományi szempontból Széchenyi itéletének csupán annyi értéke
van, hogy kételkednünk tanít a multnak jóindulatú, de nem elég kritikai
megbecsülésével szemben. De máskülönben módszere történetellenes, mert
nem a magyar forrásokból és az egykori európai viszonyokból veszi
mértékét, hanem egy világtörténeti analogiából, melynek
alkalmazhatóságát a magyar történetre nem mutatja ki.
Általában a világtörténeti analogiák s a korabeli viszonyok
egybevetéséből meríti több magyar történeti eszméjét kivált pályája
elején és az ily úton nyert eredményekhez sokáig ragaszkodik. De később
Széchenyi magyar történetírókat is olvasott s mindinkább mélyítette
eszméit a magyar történet egyes korszakairól. Olvasgatta – amennyire
utána járhattunk – Virág Benedek, Feszler, Péczely munkáit, majd Jászai
Pál monographiájának füzeteit s nézegette a _Corpus Juris_t. Forrásokat
nem igen olvasott, ezek közül talán csak a Martinovics-pör iratait
forgatta. Nem sokra becsülte a részletekben való jártasságot, inkább a
korszakok nagy jellemvonásait és tanuságát kereste, de néha a
részletekre nézve is meglepően találó észrevételei vannak.
Magyar történeti felfogásának ez általános jellemzését igazolhatjuk és
kiegészíthetjük az egyes korokra vonatkozó eszméinek áttekintésével.
A pogánykori magyarokra a scythák, a tatárok, a baskirok szokásait
ruházza. «A scythák minden jó tulajdonuk mellett» – úgy mond[104] –
«nyugalomban az állatoktól nem igen különbözőleg éltek, fellázítva pedig
nem alkotás, hanem csak rombolás által ismertették meg magokat… így a
régi Teuto s Scytha csak rossz példája a szabadságnak». «Keleti
származású elődeink» – mondja máskor[105] – magasan állottak a szépnem
felett, míg ez az emberiség jogaiból kizárva csak oly helyt foglalt,
milyenen durva nemzetek közt szokott állni a nő». A baskirok és tatárok
módszerének nevezi azt, hogy a fővezérek két, három annyi népet
csődítettek össze, mint a mennyire szükség volna, mert mindig
számítottak arra, hogy sokan elmaradnak vagy megfutamodnak. Hajdani honi
dandáraink ez elve szerint – úgy mond – sokszor nem is győztünk, mikor
győznünk kellett volna, vagy az elődök «kétszeresen ontott vére» fizette
meg a diadalt.[106]
Ez a jellemrajz élénken emlékeztet Gibbonnak a szittyákról s hunokról
írt lapjaira.[107] Széchenyinek szüksége volt e kedvezőtlen néprajzi
vonásokra, mert a szittya hibáknak üldözését élete egyik legfőbb
feladatának tekintette. A fajsajátságok fennmaradásáról erősen meg volt
győződve. Kortársainak egyes szokásai minduntalan emlékeztették
Scythiára. «A havat ott hagyják a legélénkebb úton» – írja egyik
levelében – «ez már valóban igen-igen is scythiai szagú».[108] A honi
fegyelmetlenséget s erőpazarlást gúnyolja és csapkodja a tatár vagy
baskir tömegtaktikának emlegetésével.[109] Általában úgy látja, hogy a
szabadságot még a XIX. században is szittya-tatár nódon fogjuk fel. «A
magyar nagyobb része» – úgy mond – «soha tisztán fel nem fogván a
polgári szabadság szellemét, mely szoros fék s innen eredő szoros rend
nélkül nemcsak nem létezhetik, de nem is képzelhető, a szabadságot
mindig valami farkas függetlenséggel keveri össze, s ekkép ezen tatár
felfogásánál fogva, melyhez képest jóformán tatár maradt is eddigelé
institutióival együtt vérének némelyeit, kik valamint mai időben, úgy
régibb korban is szünetlenül compromittálták legszentebb ügyeinket, soha
nem akarta kellő fékbe szorítani s kellő rendben tartani.»[110]
Másutt a honfoglaló ősök erényeinek fenmaradását is hibájául róvta fel a
korabeli nemzedéknek:
«Fallaciája vérünknek», – így szólt, – «hogy t. i. merész bátorsággal,
erőltetéssel legbiztosabban arathatni sikert, igen elérthető és azért
általján véve igen is megbocsátható, mert nemcsak hazát szereztünk e
modorral, mely szerint kis erővel, de váltigi lelkesedéssel vajmi
sokszor megriasztánk, megbirtunk aránylag nagy erőt»… «köztünk vajmi
sokan» – úgy mond máskor – «elődeink egykori hazafoglalási modorában
hisznek nemzetiséget is tűzzel-vassal terjeszthetni».[111]
Széchenyi annyira szereti a nemzeti hibáknak történeti megvilágítását,
hogy e példákban az ellenmondást észre sem veszi. Amott a nagy tömegek
erőfecsérlő taktikája, itt a kis csapat győzelme aránylag nagy erőn.
Mert amott Széchenyi a világtörténeti analogia után indult, itt pedig a
magyar történetírók után beszélt.
Nem is akarja a scythát kiüldözni a magyarból, hiszen szerinte a
honfoglaláskor «Hunnia határai közt termett maroknyi nép az élet
legszebb bimbóit hordá keblében».[112]
Széchenyinek minden reménye, politikájának minden számítása és aggodalma
azon a terven alapszik, hogy a nép ősi mivoltában, csak szenvedélyei
salakjaitól tisztulva fejlődjék ki, mert «nemzetünknek van fentartva
azon éjszakázsiai nemzetségeknek civilisatiói képviselőjét játszani itt
occidensben, mely nemzetségektől Oriensben vevé eredetét».[113]
De ez a szerep csak a nagyon távoli jövőnek van fentartva. Az első
királyok alatt a magyar nemzet még a fejlődés «alacsony lépcsőjén
állott».[114]
Szent László idejében a «szebb jövendőnek szép előjelei s villám
csillanatú jelenései» látszanak.»[115] De e jelenések hamar elmulnak. A
Magna Charta s az arany bulla hasonlósága oly meglepő és a két ország
fejlődése közt mégis mérhetetlenül nagy a különbség.[116] Az
elmaradottság egyik okát abban találja, hogy «a latin csinosodás, mely
kiemelt egykori durvaságunkból» egy új felekezetet teremtett, idegen
műveltségű társadalmat, mely úgyszólván a kolostorokba szorul, míg az
élő nemzetnek nagy része buta tudatlanságban tespede. Elismeri ugyan,
hogy «a középkor újra nemzetülő népei is azon egyedüli forrásból
merítének tudományt;»[117] de nem igen kutatja, miért nem volt azoknak
is oly hatalmas gát a latin nyelv, mint a magyarnak.
Szerencsétlenebb fejlődésünk egy másik okát élénkebb történeti érzékkel
emeli ki, midőn azt mondja, hogy «a mindent sarkaiból kidönteni sóvárgó
felekezet, mely Kupa ideje óta nyiltan vagy lappangva, de mindig dúlt a
szerencsétlen hazán».[118] Már az Árpádok korára is vonatkozik
egyházpolitikai visszapillantása, mely elégültséggel tölti el. «Az
apostoli magyar király mindig megtudta constitutionalis nemzetével óvni
magát Rómának suprematiájától; a Főméltóságú Clerus status in statu
sohasem volt».[119] De általán skeptikus hangulattal nézi az Árpádok
korát; «rákféle enthusiasmusnak» nevezi a felfogást, mely azt hirdeti,
«hogy Szt. István volt a legbölcsebb országalapító s a magyar alkotta a
legelső boszorkány elleni törvényt».[120]
Itt skepticismusának s ösztönszerű éleslátásának értékes eredményét
látjuk. Horvát Mihály harmincz évvel Széchenyi után is azt irja, hogy a
boszorkányokra vonatkozó törvények «Kálmán előitéletes korát messze
túlhaladó, mívelt szellemére mutatnak». Ez az, mit Széchenyi már
1841-ben nem akart elhinni, noha bővebb magyarázatba nem bocsátkozik.
Nagy Lajos és Mátyás korában is csak a Nagyság «előjeleit» s
«villanatait» látja.[121] Midőn figyelmeztették egyes jelenségekre,
melyek «az akkori időhöz képest» jelentékenyek, hamar készen volt
válasza. «Az egész nem a Nagyság ideje» – úgy mond – «más nemzetek
legalább, mint valahai magasságunk egyedüli igazságos bírái, ily
magunkat tömjénező nagyságról mit sem tudnak».[122] Itt van fő akadálya
történeti felfogása teljes kifejlésének. Az ő világtörténeti rendszere
szerint az a kor, «melynek néhány privilegiáltja váraiban alig élvezett
annyi életkellemet, mint most több vidéken a kalibában lakó szántóvető»,
nem volt a nagyság kora[123] Smith és Bentham tanítása szerint, már
pedig Nagy Lajos és Mátyás is csak a középkor gyermekei voltak. De nem
marad meg e sekély általánosítás mellett. A magyar történet egyik
leglényegesebb problemáját érinti, midőn régi nagy királyaink
politikáját birálja: «Nemzetünk szép és dicső fejedelmei között alig
volt egy, tán a szentek, tán maga Corvin sem, ki idegen dajka, idegen
nevelő, idegen útmutató és idegen tanácsok használata mellett – mit
méltánylani kell – egyúttal idegen vért és kivált idegen nedvet nem
iparkodott volna minden módon s ekkép nem mindig czélszerűen, nemzeti
még igen gyenge és idomtalan elemünkbe vegyíteni; – vajon melyik az a
magyar fejedelem, ki a magyar eredeti sajátságára állította volna annak
polgári kifejlését… azon főnöknek, ki magyar szellemben fejtené ki
nemzetének erejét s azt a törvények korlátai közt szigorú kézzel tartva,
azzal nagyszerűt, állandót és a nemzethez illőt vinne ki: az ily
főnöknek lapja nemzeti évrajzainkban még mindig üresen áll».[124]
Szóval, Széchenyi szerint a régi nagy magyar királyok dicséretére válik
ugyan, hogy az idegen culturának utat nyitottak az országba, de alig
pótolható hibájok az, hogy elmulasztották megteremteni a sajátos magyar
cultura alapján kifejlett erős nemzeti államot.
Széchenyi a törvénykönyv és a régi történetirodalom latin nyelve után
következtetve idegenebbnek képzeli a középkori közéletet, mint aminő
volt. Nem veszi figyelembe azt sem, hogy az újkor küszöbén, a midőn
elérkezett az erős nemzeti állam megteremtésének ideje, a nagy nemzeti
királyok kihalnak. De Széchenyi mégis az idézett sorokban történeti
fejlődésünk nagy hézagát fedi fel és azt is érzi, hogy e hézagért nem
egyesek, hanem a nemzet is felelős, mely a középkorból nem úgy került
ki, mint a nagy európai nemzetek. «Lovagiság» – úgy mond – «a szó valódi
tiszta értelmében eddigelé nem is tartozott a magyarnak különösen kitünő
tulajdonához, a magyar ázsiai s tán még egy kissé pogány lényegénél
fogva, mindig összekeverte annak integrans kellékeit és soha egészen
felfogni nem volt képes, mikép párosulhat vitézség szelidséggel, a szó
legszentebb megtartása hadi csellel, engedelmesség győzedelmi
tehetséggel, a szép nemnek bálványozása szeplőtlen viselettel, s így
tovább, férfiúi méltóságának és tekintélyének csorbítása nélkül,
ugyanazon egy személyben össze».[125] Ez erélyesen jellemző szavakkal
Széchenyi azt a tényt fejezte ki, hogy a lovagi és keresztyén szellemnek
a magyarra nem volt oly mély hatása, mint a nagy európai nemzetekre.
Feltünő itt is Széchenyiben az a kettősség, hogy az elméletben lenézett
középkort értékes elemeiben mennyire megbecsüli. Sokszor tör ki belőle
ösztönszerű vonzalma a magyar középkor iránt is. Midőn 1830-ban az
Ujlakiak hajdani székhelyét látja, oly elegikus érzéssel emlékszik a
régi dicsőségre, mint akár a korabeli költők.[126] Úgy látszik, hogy
Mátyás 1486. LXIV. czikkére czéloz, midőn azt mondja, hogy
«törvénykönyvünk nyilván bizonyítja a nemességnek egykori részvételét a
házi és országgyűlési terhekben,»[127] pedig úgy mond, «e fiatalsági
korban tán többet szolgált a hazának a nemes, mint a pór».[128] Mátyást
talán legjobban szereti a régi királyok közül. «Mátyás nincs többé» –
úgy mond – s tán kár, mert ez jó ránczba tudta szedni a magyart». «Sokan
azt hiszik» – mondja később – «és az annyira igazságos Mátyás fejedelem
meg nagybátyja Szilágyi is ezen véleményben látszottak lenni, hogy
bizony a magyar csak azt szereti, ki neki parancsolni tud és egyedül
annak hódol, a kitül fél.»[129] Az _Önismeretben_ is menti Mátyás
önkényét: «Corvin zsarnok, de okos és jó szivű, a nemzethez hű zsarnok
volt».[130]
De a 40,000 tanulónak szánt budai egyetem tervét Széchenyi kételkedve
emlegeti,[131] ép úgy, mint Kálmán felvilágosultságát.
A Hunyadi-kornak annyiszor hangoztatott dicsőségét, a «magyarságot, mint
a keresztyénség védfalát», Széchenyi csak egyszer hirdeti büszkén s
akkor is a márcziusi napok lelkesedésének hatása alatt.[132] Gúnyosan
czéloz Verbőczy egyoldalú jogászságára, elitéli Tomori «rögtönzését» és
Zápolya visszavonását. «Önámítás vezet a mohácsi vészre», úgy mond.[133]
A Habsburgok kora különösen gazdag forrása Széchenyi történeti
reflexióinak. A vallási viták korát nem szereti, hálát ád az égnek, hogy
elhagyott «a hitbeli viszálkodás ördöge». Vallásos érzése s philosophiai
műveltsége egyaránt erősítették benne a türelem érzését, semmiben sem
akarta csorbítani a szabadságnak azt a teljességét, melyet a bécsi és a
linczi békék biztosítottak a protestánsoknak.[134] A XVI-ik századi
katonai dicsőségünket «Zrinyi fényes végének» említésével példázza, de
szomorúan kérdi, hogy ki ismeri ezt külföldön? E kérdés különösnek
látszik, de tudnunk kell, hogy Széchenyi igen nagy jelentőséget
tulajdonított a magyar történet s politika külföldi hírének s azt is
számba kell vennünk, hogy Voltaire idézett könyve nem említi Zrinyi
végét. Széchenyi tudja azt, hogy a török «szorított és zsibbasztott»
bennünket. De megjegyzi azt is, hogy nem a «török járma alacsonyítá le
nemzetiségünk természetét, mert tudva van, hogy a honunkban
zsarnokoskodott sok basa magyarul szólt».[135]
A Habsburgok uralmának is csak részben tulajdonítja nemzeti erőnk
hanyatlását. Ismeri a Habsburg-házból való uralkodók trónra jutásának
szükségességét, mert a «magyar akár csekély száma, akár vidéki helyzete,
vagy egyezni soha sem tudó szelleménél fogva csak más hatalommal
léphetett szövetségbe».[136] A Habsburg-házzal való összeköttetésnek
köszönhetjük, hogy «Hunnia annyi viszontagság közt, t. i. csekély szám,
mostoha s tengerpart nélküli helyzete stb. szóval a természet és sorsnak
annyi mostohasági közt mégis él, s egy szebb jövendőnek s erősb életnek
bimbóját hordja keblében».[137] De ez összeköttetés végzetes
következményeivel is foglalkozik. A százados vitának igazi okát ritka
tömörséggel fejti ki e szavaiban: «Az udvar s nemzetközti bizatlankodás
valódi oka nem rejtezett-e legfőkép s mindig abban: hogy a nemzet
önelolvadásától mindig rettege, s meghalni irtózott; az udvar ellenben
szerencsétlen látásában azt képzelé: az erős és maga sajátságában
kifejlett magyar veszedelmes».[138] Széchenyi egyik párttal sem tart.
Megbélyegzi az előkelő magyarokat, kik «elszédítve az udvari fénytől,
elfelejték a szegény hont», de a nemzeti ellenállás «hősebb keblű, s
nemesebb lelkű» vezéreit is keserű szavakkal feddi, mert «elég mélység
nélkül, honunk legszebb érdekeit, a visszahatás természetesen
bekövetkező törvénye szerint véres sebekkel megrakák».[139] A kuruczokat
politikai hangulatának változása szerint gyakran élesebb gúnynyal is
birálta,[140] de méltányolni is tudja a nemzeti ellenállás jelentőségét.
Midőn a _Hitel_ megjelenése után, Cziráky szemrehányó czélzattal
figyelmezteti Széchenyit, hogy Pál érsek annak idején mily szavakat
intézett Leopoldhoz, a _Hitel_ aulikusnak hiresztelt szerzője hálát ad
az istennek, hogy elődje ily szabadon és erősen beszélt.[141] Később, a
heves ellenzéki szellemmel vívott harczai közepett is a nemzeti
ellenállás híveinek szép és igaz apologiáját írja meg; «hogy
constitutionalis kis bárkánk eddigelé nem merült el, s pedig szünetlen
hegyettünk tornyosuló szláv, török és germán absolut dagályok közt nem
merült annyi századok óta el, azt, hogy magyarok és még szabadok
vagyunk, a bennünk rejlő élet mellett egyedül azon hűknek köszönhetjük,
és azért üdv és áldás nevökre, kik nem akartak, nem tudtak egyebek
lenni, mint szabad magyarok s kik ekkép, mert se nemzeti, se alkotmányos
téren haladni nem lehetett, népünk nemtőjében bízva s jobb időket várva,
szigorú s megtörhetetlen ellenzéket képeztek inkább, mintsem hogy
hasonlag más népekhez, vérünket nemzetiség és szabadság melletti, sőt
elleni utakon engedték volna elsodortatni».[142] Kiegészíti e gondolatot
Erdély történeti szerepének dicsérete: «Erdély» – irja Széchenyi –
«tartá fenn eddig nemzetiségünk szellemét leginkább; Erdély hölgye nem
szégyellette magyar létét; Erdély fejté ki szebb társalkodás kellemei
által eredetünk sajátságát; és annyi visszaemlékezések varázsolnak
minden hű magyart, ki korcs lenni nem tud, Erdély mult
történetébe».[143] Elég a nemzeti ellenállás korának ez apologiájára
mutatnunk – minden egyéb mellőzésével – hogy megitélhessük, mennyiben
volt Széchenyi előtt «idegen föld» a magyar közjog és történet – mint
Beöthy Ákos hirdette.
A karloviczi béke után következő kornak, Széchenyi szerint, fő
jellemvonása az, hogy «túlzólag engedődztünk a dolce far niente
lélekgyilkoló kéjeibe».[144]
A pragmatica sanctiót – Széchenyi nem «holt szavaiból», de gyakorlati
kövtekezményeiből ítélte meg. Szerinte ez a törvény szoros,
«inalterabilis» kapcsolatba hozta Magyarországot Ausztriával. «Ha
eszünkön járunk és hivatásunkat felismerjük, e kapcsolat következtében
Ausztria régi «nagyhatalmi állása előnyeinek mi vagyunk az
örökösei».[145]
A magyar történet kevés jelenetéről beszél Széchenyi annyi hévvel, mint
arról, «midőn az ország összesereglett rendei Mária Terézia királyjok
védelmére igaz magyar szabad ember s hív jobbágy érzésével kardot
rántottak s a sebes hírnél is előbb Berlinben termett hős Hadik». E
felbuzdulást is a «szebb jövendőnek szép előjelei és villámcsillanatú
jelenései» közé sorolja.[146] «1741-ben» – mondja másutt – «sugárzott
legutoljára a régi magyar szellem valódi eredetiségében, vérünk
meglehetős volt, de elfajzásnak fordult».[147]
Már az elfajzás korának tekintette Mária Terézia uralkodásának
alkotmányosabb felét is, melyet akkor sokan dicsőítettek. De Széchenyi
szerint akkor «a magyarság ez egyedüli életszikránk» közel volt a
megsemmisüléshez.[148] «Nem a német sülyeszté latinba a magyart, mert
azt másutt sem alkalmazta; de a magyar maga taszítá le anyanyelvét a
selejtesség közé» – a konyhába, az istállóba.»[149] A nemzetnek egy
osztálya okozta e sülyedést, «mely se nemzetiségre, se alkotmányra nem
tart: s némi kis álfényért, minden nemzeti zománczából magát
kivetkeztetni mindig paratissimus et obsequentissimus».[150] De
fejedelmeink is hibáztak. Mária Terézia jó szivében, tiszta czéljaiban
senki sem kételkedhetik. «És mégis visszásan használtatott a magyar
nemzet kifejtésére az ő kora, mert nem méltányolván a magyar zománczot,
mindent elkövetett annak elolvasztására… anyáskodó kormányunk
szükségképi következménye volt» a faj romlása.[151] II. József
«halhatatlan bölcs volt, ki az emberiségnek és a lelki szabadságnak
emelt oltárt, de szerencsétlenségünkre nem volt egyszersmind rokona a
nemzetiség angyalának is, és soha nem látta azon kincset, melyet
Magyarországban birt».[152] Ez ugyan másrészt szerencsénk is volt. Mert
míg Mária Terézia alatt ez a ritkán egyetértő nemzet «egyesült az
elalvásban»,[153] II. József rendelései felriaszták szenderéből a magyar
hont s csakhamar oly írókkal dicsekheténk, kik méltók egész Európában
ismertetni.[154] Az irodalom hatása a közéletre nem mutatkozott
mindjárt. 1790 előtt úgy látszott, mintha ki lettünk volna törülve a
nemzetek sorából.[155] Az előkelők gyermekei nem tanultak magyarul.[156]
1790-et említjük, mint újjászületésünk korszakát, de ekkor csak
fellobbant kissé a nemzeti élet.[157] A deputationalis munkák után
itélve, az akkori nemzedék felette jól érezte a gyökeres javítás
szükségét,[158] de évtizedeken át a magyar még sem birta magát se
«törvényei, se szokásai, de még csak nyelve körül sem» gyökeres
javításra elhatározni.[159] S így bár nem tagadhatni, hogy Magyarország
Mária Terézia s II. József korában «a családi viszonyok nemesb
elrendezése s az anyagi javak tekintetében a régibb zavarhoz képest
kimondhatatlan előmenetelt tesz»,[160] a nemzeti szellem tespedése miatt
a magyar faj ereje hanyatlott s innen van az, hogy «a nemzet virága mely
egykor mindent, csak félni nem tudott, a régi Győr falai alatt, remegő
napolitánok elől csuful megszaladott».[161] A tizenkilenczedik században
egész a harminczas évekig a magyar test meg nem holt létét úgyszólván
csak végvonaglatokkal bizonyítja be».[162]
Ime, Széchenyi munkáiból egy magyar történetphilosophia körvonalai
emelkednek ki a figyelmes olvasó előtt. Felfogásának hiányain meglátszik
a XVIII. század tanítványa, ki hamar általánosít, nem elég módszeresen
megállapított analógiák és általános tételek után ítél, de hány kortársa
vetekedhetett vele éleslátásra s a felfogás mélységére.
Van Széchenyinek még egy igen nevezetes történeti eszméje, mely szoros
kapcsolatban van politikája alapgondolatával.
Kezdettől fogva, a mióta a nyilvános pályára készült, az államférfiú
legelső kötelességének a nemzet nevelését tartotta. Nevelni akarta
nemzetét ép úgy, mint önmagát nevelte és mint saját nevelésében, ép úgy
a nemzet nevelésében is, az önismeretre való törekvést tártotta a
legszükségesebb s a legbiztosabban czélra vezető eszköznek. «A mely
nemzet» – írja Széchenyi egy levelében – a valónak szövétnekét el nem
taposta, az igazságnak gyáván hátat nem fordít, gyengeségének
felfedezőit, támadóit nem üldözi, de bátran tekint a magamegismerés
keserű tükrébe, nagylelkűleg elismeri önhibáit, s nemes szellemtől
lelkesülve hathatós javulásnak indul, annak újjászületését az emberi erő
hátráltatni többé nem birja».[163] Ily meggyőződéstől indítva a hazai
hizelgők ellen minden alkalommal hadat indított. «Félre a hizelgésekkel
s a nemzeti hizelgők ámító szavaival, kik százszorta több kárt okoznak
vérünknek, mint legnagyobb ellenségünk tehetné; mert dicsérje vagy
mentse csak egyetlen egy egyébiránt bármely gyenge auctoritás is a
tömjén után annyira szomjuzó hiú magyart, ez úgy elbízza magát, oly vak
lesz, hogy aztán senki sem birja legkézzelfoghatóbb hibáit is vele
megismertetni.[164] Szégyelte volna a könnyű elméjű és még könnyebb
lelkiismeretű hizelgők hadát gyarapítani. Mint lelkiismeretes nevelő, a
kellemetlen igazságok minél bátrabb kimondására érezte magát kötelezve.
«Kiméletlenebb fölfedezéssel, keményebb itélettel, mélyebb vágásokkal,
úgy hiszem, senki se illette, se bírálta, se kínozta a magyart, mint én
rokonvére»,[165] vallotta magáról és igazat mondott. Prófétai haragja a
szeretet teljességéből származott. De talán torzítva látta a nemzeti
hibákat? Attól tartunk, hogy igazat kell adnunk Gaal Jenőnek, ki azt
irja, hogy «a magyar jellemet senki sem vizsgálta át és ismerte meg oly
alaposan, mint Széchenyi.»[166]
A nemzeti önismeret fejlesztésében nagy szerepet jelölt ki Széchenyi a
történetírásnak is. «Boldog létet elérni» – úgy mond – ahhoz csak
közelítni is… teljességgel nem lehet, ha a volt idők tévedései minden
sértés nélkül ugyan, de a valónak egész tisztaságában, quia de mortuis
nil nisi verum, nem emeltetnek jövő nemzedékek tanulságára ki… mi
egyenesen a történet jogkörébe tartozik».[167]
Széchenyi ezzel a magyar történetírók elé magas czélt tűzött, oly
magasat, melyet elérni nagy dicsősége volna irodalmunknak. Ő maga is
kereste történetünkben a tiszta valóságot nemcsak az egyes korokra
vonatkozó megjegyzéseiben, hanem az egész fejlődést áttekintő
gondolataiban is.
Midőn végigpillantott a magyar történeten, két ellenkező érzés fogta el.
Bámulnia kellett azon, hogy a magyar nemzet «annyi század viharain
keresztül szinte csak belső életereje által tartá fenn lételét, s örök
árnyékba állítva nap- és reménysugár nélkül, csak önmelegétől nyert
eledelt». Hajlandó volt ezt a csodát a nyelv fentartó erejének, a tiszta
s más nemzetektől fölül nem múlt honszeretetnek tulajdonitani.[168] De
másrészt úgy látta, hogy történetünk telve van visszariasztó
jelenetekkel. «A magyarnak» – úgy mond – «semmi időben sem volt nagyobb
vagy legalább károsb ellensége, mint önmaga. S ezen boldogtalan
öngyilkolási szellem, mely évrajzaink minden lapjait díszteleníti, sehol
egyebütt mint nemzetünk tengerhiúságában s korlátot nem ismerő
kevélységében vette eredetét. Mindenki mindenben első vezető vágyott
lenni, igaz szó sérté, hizelgés könnyen lebilincselé; miből mind azon
határtalan rossz háramlott szegény hazánkra szünetlen, mit a megbántott
hiúság, boszut szomjazó agyarkodás, s rokon vér utáni esengésnek poklai
az emberi nem lealacsonyítására, megsemmisítésére csak
forralhatnak».[169] E két ellenkező benyomást abban az itéletben
egyezteti, hogy «a magyar vér csak szorongatások közt tud résen állni és
bölcsen cselekedni, a vidámabb napok folytában viszont vagy álomba esik,
vagy elhagyja ildoma».[170] Szóval Széchenyi szerint a magyar
történetben a nemzetnek csak passiv erényei mutatkoznak, melyek
fentartották a veszély idején. De ezek az erények nem győzhették le a
nemzeti hibákat, melyek megfosztották a magyar történetet a
világtörténeti nagyság állandó dicsfényétől. «Én» – írja Széchenyi –
«Magyarország multjában csak egyes röviden csillogó fénypontokat tudok
észrevenni, oly általános erkölcsi hangulat és becs, mely sok más népnek
vérében rejlik, vagy inkább fejlett ki, és melynek általánossága
lehetetlen, hogy még a mennyei hatalmakat is némileg engesztelődésre ne
birja – s aztán ez az igazi pondus – belátásomnak nem mutatkozik sehol.
Én megvallom őszintén, minden aberratiói mellett, mely nagyon
koczkáztatja ugyan létünket, de melyből kigyógyulhat és mint én régen
hiszem, kigyógyulni bizonyosan fog is, én a jelen magyar nemzedék
belbecsét, mindent mindenben véve, magasabbra állítom, mint elődeinknek
sokak által annyira magasztalt becssúlyát».[171]
Ma már, midőn Széchenyi kora a történeté, itélete a maga koráról széles
körökben igazságnak van elismerve, pedig akkor merészségnek hangzott.
Itélete könnyen érthető általános történeti rendszeréből. Szerinte a
nemzeteknek csak egy igazán nagy nemzeti korszaka lehet. «Nem éltünk még
mint nemzet, tehát élni fogunk», mondja a _Stadium_ban.[172] Ha a
multban több igazi nagyságot lát, nem mert volna remélni a jövőben.
III. _A Kelet Népe jóslata. Széchenyi történeti eszméinek jelentősége
lelki életében._
Széchenyi történeti eszméinek van némi kapcsolata a _Kelet Népé_ben
Kossuth ellen megindított polemiájával is. Azért kell itt foglalkoznunk
vele.
A polemiának, vagyis inkább Széchenyi ismert jóslatának értékét, Kemény
Zsigmond már megállapította oly tárgyilagossággal, a bonczoló ész oly
meggyőző erejével, hogy az idevágó kérdésekről fölöslegesnek látszik a
vita.
Pedig a vita nem szünt meg. És mivel úgy látszik, mintha a Kemény
tanulmányának keletkezése óta ismeretessé vált történeti anyag
vizsgálata is támogatná Széchenyi hajdani és újabb ellenfeleinek
eszméit, szükségesnek hiszszük a Széchenyi polemiájához és jóslatához
fűződő kérdések újabb tárgyalását.
Grünwald Béla ismeretes könyvében igen kimerítően nyilatkozik e
kérdésekről. Fejtegetéseiből akarunk kiindulni. Szerinte Széchenyi
polemiáját és jóslatát nem a körülményekből, hanem idegbetegségéből kell
kimagyaráznunk. Pályája elején is «irtózott az összeütközésektől a
nemzet és kormány között;» mit búskomorságának akkor még gyöngébb
tünetei tesznek érthetővé. 1841-ben betegsége fejlődésével rémlátásai
jobban kínozták. Ezekkel találkozunk a _Kelet Népé_ben és a _Politikai
Programmtöredékek_ben. Kemény és utána mások tévednek, midőn azt írják,
hogy Széchenyi jóslatai teljesültek. Széchenyi lelke előtt a socialis
forradalom rémképe lebegett. Azt hitte, hogy a magyar alkotmány elmerül
az anarchiában, a mi alkalmat ad arra, hogy Ausztria és Európa a rend
helyreállítása végett fegyveres erővel lépjenek közbe. Siralmas lesz a
vég – így jósolta Széchenyi, fürdőkádba vagy pocsolyába fulunk. Pedig
tudjuk, – mondja Grünwald – hogy a harcz, melyben legyőzettünk, dicső
volt és következményei mutatták, hogy «az 1848 nem volt végzetes
tévedés». Így tehát Széchenyi jóslatának egy része sem teljesült és
Széchenyi egész polemiája Grünwald szerint téves irányú volt.[173]
Körülbelül ily eredményre jutott Beöthy Ákos is,[174] bár Széchenyit
csak rendkívül idegesnek mondja és Grünwald elméletét a lelki
betegségről nem fogadja el. Ujabban még Széchenyi tisztelői is kiemelik,
hogy csak socialis forradalmat jósolt.
Grünwald fejtegetéseiben követésre méltónak találjuk azt, hogy Széchenyi
régebbi aggodalmait egybekapcsolja az 1841-ben kezdődő polemiával. Már
Kossuth Lajos is észrevette e kapcsolatot és ügyesen használta fel a
_Kelet Népé_re írt válaszában, midőn gúnyosan megjegyezte, hogy a «nemes
gróf a forradalmi személyzetek fokozataival Baillytól Robespierreig már
a _Pesti Hirlap_ megjelenése előtt «példálózott».[175]
Úgy is volt. Széchenyi már az új alkotmányos korszak kezdetén tartott a
forradalomtól és aggodalmait nem titkolta.
Különböző okai voltak az aggodalomra. Kezdettől fogva úgy látta, hogy
sokan nem jól fogják fel közjogi viszonyunkat Ausztriához. A maga
felfogását e viszonyról Széchenyi már az 1825-iki országgyűlés elején
így formulázta: «Érdekünket a monarchia általános jólétében kell
keresnünk. Egy független s különvált magyar monarchia álma nem való
nemzetünk életkorához».[176] Vagyis az ily álom a nemzetnek serdülő
korához illett, de már érettebb ifjú korában le kell mondania róla.
Néhány hónap mulva még határozottabban fejti ki gondolatát. «Mennél
tovább gondolkodom Ausztriához való viszonyunkról» – írja 1826 májusában
– «annál erősebb hitem és meggyőződésem, hogy részünkről minden
erőszakosságnak káros hatása van».[177] Nem dynastikus érzésének
túltengését vagy félénk idegességének jelét kell e gondolatokban
látnunk, hanem a nemzet történetéből merített politikai elvet. Jól
mondja Kovács Lajos, hogy Széchenyi a politikát a történelemből
tanulmányozta, melyet mélyebben átértett, mint bárki kortársai
közt.[178]
Ez alapelvének természetes következménye volt az, hogy az ellenzéknek
vagy a kormánynak munkássága, de különösen az ellenzéki szellem
hevessége vagy féktelensége miatt ideges nyugtalanság vesz rajta erőt.
Az 1825-iki országgyűlés elején bántja az, hogy «a fiatalság csak azokat
tartja hazafiaknak, a kik a kormány ellen beszélnek». 1826 februárjában
Metternich azt mondja neki, hogy a királyi hatalom igen is korlátolt a
magyar alkotmányban. «E szavakból – írja Széchenyi – az absolutismus
vehető ki. Ha kenyértörésre kerül a dolog, vér ömlik». A heves
országgyűlési viták közben írja márczius elején, hogy előre látom «a sok
ártatlan vér omlását». Midőn ez év szeptemberében, Nógrádmegye
törvénytelen módon tiltakozik a nemesektől használt úrbéri telkek
adóztatására vonatkozó országgyűlési végzés ellen, Széchenyi megdöbben.
«Ez a kezdet» – úgy mond – «e miatt még vér is omolhat». Nemsokára
kedvezőtlen resolutio érkezik Bécsből.
«Feszült a húr mind a két végén» – írja ekkor – reactio és forradalom,
olyan a helyzet, mint Francziaországban volt 1788-ban.[179]
Barsmegyének 1831-iki felirata, mely arra kéri a királyt, hogy
országgyűlést hirdessen és azon hű népével együtt tanácskozzék a lengyel
nemzet sorsáról, Széchenyinek nem tetszik. Ez már valóban sok, mondja
bosszúsan, pedig maga is együtt érez a lengyelekkel. Segíteni
szeretnének a lengyeleken és nem segítenek a saját parasztjaiknak! – így
gúnyolodik. Nemcsak nevetségesnek hitte a mozgalmat, hanem
kényelmetlennek is gondolta a kormányra nézve. Midőn Wesselényi
ekkortájt indulatos beszédet mondott a lengyelek érdekében a
szatmármegyei gyűlésen, Széchenyi megütközve mondá: «Azt hiszem, többet
árt Wesselényi, mint a mennyit használ».[180]
«Azt mondja eszem» – írja Wesselényinek 1831 nov. 8-án – «soha semmi sem
lesz belőlünk, s nem annyira a tyrannus, mint az «Ardor civium»
miatt».[181]
Ez ardor civium rémíti, midőn 1835 február elején az erdélyi híreket
hallván, azt írja naplójában, hogy «a forradalom szagát érzi».
Wesselényit okolja az erdélyi országgyűlés feloszlatásával járó
izgalmakért. Bár mindent megtesz személye érdekében, nagyon el van
keseredve ifjúkori barátja ellen. «Wesselényi minden virágomat
szétgázolja» – írja 1835 márcziusában. «A szerencsétlen mély gyászba
borította az országot» – mondja róla, mikor perbe volt fogva.[182] Midőn
június vége felé azt hallja, hogy Barsmegye meg fogja erősíteni Balogh
János követi megbízását, ijedten jegyzi meg: «Isten segíts! Nemsokára
minden felfordul». 1835 szeptemberében, midőn a megyékben fokozódik az
izgatás a kormánpyárti követek ellen, Széchenyi megint érzi a forradalom
szagát.[183]
1836 júliusában Pálffy Fidél kancellárságának hírét hallva, úgy látja,
hogy minden lángba borul és semmivé lesz. Augusztusban hibáztatja a
nádort a _Törvényhatósági Tudósítások_ ellen indított eljárás miatt;
«Kossuth» – írja ekkor Széchenyi – rendkívüli befolyásra fog szert
tenni. Nemsokára válsághoz érünk».[184]
Teljesen kétségbe ejti a kormánynak az a szándéka, hogy Kossuthot el
akarja fogatni. «Magyarország oda van!» így kiált fel ekkor. November
25-én a szinházban a Rákóczi-indulót újrázza az ifjúság. A kornak jele,
mondja Széchenyi. 1836 deczemberében Thiersnek: _Franczia forradalom
történetét_ olvassa; «ott is hiányzottak a vezetők», vagyis azok
hiányzottak, kik okossággal és erélylyel megelőzhették volna a
katastrophát.[185]
1837 márczius elején megtudja, hogy a kormány báró Vay Ábrahámot királyi
biztosnak küldi Barsmegyébe. «Ez a vég kezdete» – így kiált fel. – Az
izgalom miatt, mely Rádaynak 1837 márcziusi heves beszéde nyomán
keletkezett, Széchenyi már azt jósolja: «Nemsokára nyilt harczban
leszünk.»[186] 1839 márcziusában haragszik _Bánk bán_ előadása miatt.
Rossz és veszedelmes tendentiája van e darabnak – úgy mond.[187] 1839
májusában, miután a kormány felszólította Pestmegyét, hogy gróf Ráday
Gedeon helyett más követet válaszszon, Széchenyi nagyon fel van izgatva.
Rádayt szertelen hiúsággal vádolja és aggódva kérdi, hová vezet
mindez?[188]
Az 1840-iki április 22-iki főrendi ülésen, mikor a szólásszabadságon
ejtett nagy sérelem volt a napirenden, Széchenyi így beszélt: «Minekünk
meg kell győződve lennünk, hogy kormányunknak szándéka tiszta, meglehet,
nem elég constitutionalis – de tán ennek is az az oka, mikép egy
kifejlettebb alkotmányra nem egészen vagyunk érettek… Fel kell hagynunk
mindazon violentiákkal, melyekkel sokan popularitást vadásznak vagy
jobban mondva: meg kell szüntetnünk a popularitásért való licitatiót
violentiák által, mert ez homlokegyenest az önkénynek békóiba vezet,
minthogy a túlságok tőszomszédok, Francziaországban a tudós, erényteljes
Bailly egy Camille Desmoulins violentiái által egészen elveszté hatását,
Camille Desmoulins pedig Danton violentiái által, míg végkép ez is
árnyékba tétetett Robespierre által, kinek ephemer népszerűségét
csakhamar a legelhatározottabb önkény váltá fel. Keressünk ennek okáért
– nehogy nálunk is így menjen a dolog – abnegatio s igazi honszeretet
által popularitást, neveljük mindenekfelett a közlelket, fogjunk kezet,
vessünk vállat, szóval: becsültessük meg a «magyar» nevet még
ellenségeink által is! A kormány viszont, valamint felhagyott minket
elnémetesítő ideáival, úgy hagyjon fel minden amalgamatiói szándékkal
is: mert ezt többé nem eszközölheti».[189]
Hogy az 1839/40-iki országgyűlésen a közönség izgatottsága s a szónokok
hiúsága nagy aggodalmakat ébresztettek Széchenyiben, arról a _Kelet
Népé_ben az országgyűlésre vetett visszapillantása is tanuskodik.
«Egyrészről aggasztólag mutatkoznak több ízben és mindig nevekedve egy
tökéletes lobba indulásnak épen azon symptomái, melyek a franczia
forradalomnak is előzvényei valának, a karzatoknak, a hallgatóknak t. i.
azon parancsoló felhevülése, mely a lehető legnagyobb egyes hatalomnak
is daczol, minthogy korlátlan szenvedelemtől hajtva, mint felbőszült
szélvész mindent maga előtt lerombol. S nyuljunk kebleinkbe… nem
indulánk e gyors léptekkel azon pont felé, melyre a convent szónokai
elkényszerítve csak úgy birtak hatni, ha mint árverésen, féktelen
beszédeik által túlhaladák egymást… Szikra, kezdet volt még az egész, de
azért sok tiszta fő, mely magát csalni nem tudta, nem csekély belső
gyötrelemmel kérdé, ugyan hol fog végződni, hol lelne határt mindez?
Másrészt nem tapasztaltuk-e bús kebellel, mily óriási hatása van egy kis
fénynek sok magyarra, s mily könnyen szédeleg veleje soknak a legkisebb
felmagasztalástól is».[190]
1840 október végén nyugtalanítja az, hogy az ifjúság a nemzeti
szinházban a Marseillaise eljátszását nagy lármával követelte. E
tárgyról czikket is ír a _Társalkodó_ba. Szeretné csekélységnek
feltüntetni az epizódot. «A kisértetlátók, a külföld végre higyjék el,
hogy ezen egész bohózat egyedül néhány rosszul nevelt suhancznak volt
műve, kik féllábbal még az iskolában lévén – hol egyébiránt fejök soha
sem volt – némi időtöltést éreznek, a magister truczczára valamit
elkövetni… Egyéb valósággal semmi nincs benne, s legkevésbé valami
politikai demonstratio, minthogy mi magyarok igen távol vagyunk – s itt
mint hazánk organuma merek lépni fel – mindazon kicsapongásokat
helyesleni vagy épen azokban osztakozni akarni, melyek a marseillei
nótával némileg – legalább a közvélemény szerint – egybekapcsolvák». E
csekélybe vevésen is látszik, hogy a maga és mások aggodalmait akarta
csillapítani. Valódi gondolata, rejtett érzése kitör a czikknek több
helyén. Csekélység az egész, nem érdemes nagyra venni – mondja – de
másrészt megjegyzi, «elég – valamint egy csepp tinta is megront egész
korsó vizet – egyetlen egy bárdolatlannak kicsapongása, hogy az egészre
homályt vessen és sokak hosszadalmas munkáját rögtön semmi sítse
meg».[191]
De Széchenyi aggodalmai 1841 előtt nemcsak ez egy forrásból
táplálkoztak. Nem csupán az Ausztriával való viszony miatt érzett
nyugtalanságot. A socialis forradalom képe is föl-fölmerült előtte már
1841 előtt is. Az 1830-iki országgyűlés végén, azon az országgyűlésen,
melyen Nagy Pál azt mondotta: «Minden el van telve a demokratiai
elvekkel; napról-napra tovább terjednek azok, mint a tűzár, s
aristocratiai rendszerünket is végromlással fenyegetik», Széchenyi még
élénkebben aggódva a jövő osztályharczai miatt, naplójában ezt írja:
«Meglehet, hogy a paraszt a szegény nemessel szövetkezve még agyonüt
bennünket. A szegény nemes a paraszttal szövetkezni fog a gazdag
földbirtokos ellen, ha nem teszünk idején engedményeket». Hasonló
gondolata volt már gr. Batthyány Alajosnak II. Lipót korában, midőn óvta
a hatalmasokat «a tekervényes utaktól, mert ha a polgárok halálhoz
hasonló álmukból föleszmélnek, olyanok, mint a rabszolgák, kiszabadulva
börtöneikből, boszújoknak azokat is föláldozzák, a kik szolgaságuk
idejében velök jót tettek».[192]
És mintha az események siettek volna igazolni Széchenyit. Az 1831-iki
cholerazendüléssel már szinte teljesedni látszott félelme, mi annál
mélyebben hatott reá, mert őt is okolták e mozgalomért rosszakarói.
Eötvös Ignácz azt beszélte neki, hogy a parasztok megmagyaráztatták
magoknak a _Hitelt_, s midőn a könyv elveit magokba szívták, égettek s
gyilkoltak. «Ó ördögi gonoszság!» – kiált fel Széchenyi halálosan
sebezve – «lassan, szinte észrevétlenül egy kis adomával ásod meg
siromat».[193]
Ép őt kellett érnie ily szemrehányásnak, ki a magyar politika egyik
legszentebb kötelességének mondja «a népnek mostani kis intelligentiája»
számba vételét. De tenni kell érte valamit. A kapunál van egy el nem
kerülhető revolutio! Véres fog lenni, mint a franczia s 1789-iki – irja
Wesselényinek – ha úgy rohan ránk az idő, mint ott, mikor a legnagyobb
résznek semmi politikai existentiája nem volt, vagy olyan fog lenni,
mint a franczia 1830-iki, mikor a proprietás a legnagyobb convulsiók
közt respectáltatik, mert a nagyobb résznek valami existentiája már
van».[194]
1832 tavaszán a megyei gyűléseken felmerülő radicalis eszmék újra
felidézik képzelete előtt a társadalmi bomlás képét. «Trencsén a
parasztoknak szavazati és tanácskozási jogot akar adni, Bars el akarja
venni a papi jószágokat. Nemsokára minden forrong» – jegyzi meg e
hírekre[195].
Az 1831-iki cholerára és parasztlázadásra czéloz a _Stadium_ ez intő
soraiban: «Vannak az emberiségnek bizonyos közjussai,… melyeknek
elnyomatása, végre mindig a legvéresebb bosszút szülte. Nem akarom soha
hinni, hogy a hazánkat ébresztő közelebbi kettős leczke, minden haszon
nélkül sülyedt volna el az idők tengerébe». A nép felszabadítását
sürgeti a _Stadium_ban, hogy a «királyi szék s a nagybirtoki lét
valóságos bátorságban legyen… mert elvégre bizony későn lesz s akkor
hazánk… Rommá fog bomlani, mely alatt a Magyarnak még emlékezete is
elenyészend».[196] 1839 elején bosszankodik azon, hogy egy színdarab
kigúnyolja a kormányt, a hivatalnokokat és a mágnásokat s hogy a
közönség tapsol ennek. «E szellem – úgy mond – még sok gonosznak lesz
oka köztünk».[197]
Rossz sejtelmei még egy harmadik forrásból is táplálkoztak. Az európai
légkör forradalmi hevétől is féltette a magyarországi reformmozgalnat.
1826 elején I. Sándor czár haláláról elmélkedvén, úgy gondolja, hogy
hatalmas gát omlott össze a szabad eszmék árja előtt. De «az
absolutismus önző szolgái nem engedik majd könnyen át a tért; ez a dráma
nem fog véget érni lánczok és vér nélkül. Vajon e vég nem fog-e engem
sujtani!»[198]
Összevonva ez idézetek tanulságát, úgy látjuk, hogy Széchenyi a
reformkorszak kezdetétől fogva hármas okból félt a forradalomtól. E
hármas ok volt: a kormányhoz vagy Ausztriához való viszonyunk erőszakos
zavarása akár a kormány kiméletlensége, akár az ellenzék hevessége
miatt, továbbá az osztályok ellentétének fokozása kivált a nép
felszabadításának késése miatt s végül az európai hatás. Láttuk, hogy
aggodalmainak mindig meg volt a külső oka e körülmények valamelyikében,
vagy összetalálkozásában. Hogy a külső körülmények reá erősebben
hatottak, mint kortársaira, azt nem lelki betegsége, hanem politikai
felfogása, továbbá idegrendszere teszi érthetővé, melynek
ingerlékenységét élénk képzelete és meleg érzése fokozták.
Széchenyi aggodalmainak hármas iránya nem változott, csak erősbödött
1841 után. A véres socialis forradalomtól való rettegését mindenki
elismeri, de sokan felejtik, hogy e félelmét kezdettől fogva egészen a
forradalom előtti utolsó országgyűlésig ahhoz a feltevéshez kötötte,
hogy elkésünk a nép felszabadításával. A nagy franczia forradalom
története s a cholera év tanulsága bizonyították, hogy aggodalma nem
volt rémlátás ép oly kevéssé, mint annak idején gróf Batthyány Alajos
idézett jóslata. Mivel feltevése tárgytalanná vált, ehhez kötött
jóslatának meg nem valósulását lehetetlen úgy magyaráznunk, mintha
beteges képzelődés lett volna a socialis forradalomtól való félelme.
S ép oly lehetetlen fentartanunk azt az állítást, hogy csupán socialis
forradalmat jósolt. 1841 után ép úgy, mint az előtt mindig számba vette
a közjogi viszony megzavarását is, midőn a jövő zivatarról beszélt.
Ezt saját szavaival bizonyíthatjuk. A _Kelet Népé_ben mondja: «nem élnek
a hatalommal jól, sőt azzal visszaélnek, kiket a közvélemény oly
hatalommal ruházott fel, mint felruházá a _Pesti Hirlap_ szerkesztőjét,
most, midőn heterogén összeköttetésünknél fogva lehető legnagyobb
érdekünk azt parancsolja: csak Istenért, semmiben sem ragadni el a
gyeplőt, nehogy azt ismét szorosabbra vonják, vagy visszahatási czélból
egészen neki ereszszék;… most, midőn oly szép indulásba jött már honi
erőművünk, mihez képest tökéletesen napirenden van is már azon alap
megrakásához járulni elvégre, melynek eddigelé mindigi híjával valánk,
azon alapnak t. i., melyen Magyarország mint az ausztriai birodalomnak
integrans része ugyan, de tökéletes sajátságában, s nem csak papiroson,
diplomák és elvek után, de tettleg és egészen kifejlett életileg
emelkednék a saját s keveretlen zománczozatú nemzetek sorába; mikor,
minden elnyomási, elolvasztási szándékkal örökre felhagyva, egymást
viszonlag tisztelve, végre őszintén kezet fogva magyar és német, s nem
egymásnak útjába állva, hanem egymást barátságosan elősegítve, futnák a
végzéstől rendelt egymás melletti ugyan, de azért mégis külön s
egymástól független pályát. Ily üdvös alapot azonban, melyen emberi
prosa nemzeti költészettel karöltve emelkednék, s mely alapnál ránk
nézve üdvösségesebb nincs, vajon mikép lehetne a sikernek, de csak
legtávolabbi hihetőségével is rakni, ha a haladó rész vezetői nem birnak
azon kormányzási tapintattal, mely tapintat nélkül üdvös alap rakásárul
de csak álmodni sem lehet».[199] Itt tehát tisztán az Ausztriához való
viszony természetéből s nem a socialis ellentétekből magyarázza azt,
hogy tapintatos kimélettel kell eljárnunk, nehogy a gyeplő szorosabbra
vonása miatt politikánk s jövőnk egyedül lehetséges alapja felforduljon.
Ugyanez okból gúnyolja a _Kelet Népé_ben a dynastia ellen minden áron
való oppositiónak «vak légy» politikáját, a melylyel szemben ideálul
odaállítja a maga politikai programmját. «Nekem sem a sárga-fekete
lobogó nem kell, de ugyan a franczia propaganda bűze sem tetszik; és ily
értelemben «közepes» voltam, vagyok és leszek is, habár a lehető
legnagyobb singularisban is, siromig».[200]
De mivel egyedül érzi magát abban a táborban, mely szerinte «középen»
van a sárga-fekete lobogó és a politikai radicalismus jelszavai közt,
érzi a forradalom kitörését, a forradalomét, mely ránk nézve
legveszélyesebb halálos betegség. Ezért is gondol már a _Kelet Népé_ben
a nemzeti halálra. «A budai hegyekben állítsunk temetőt, egy szabad ég
alatti Valhallát. Legyen vérünk jobb része, vagy ha buknunk kell, legyen
a magyar, kinek ehhez kedve van, halálban legalább egyesülve, ha nem
tudott életben egyesülni és nem birta értelme által az elsülyedéstől
megmenteni magát».[201] Ugyanez érzéstől hajtva írja a _Kelet Népe_
megjelenése után az _Üdvleldét_ «meghatottan és lelkesedéssel».[202]
És e munkájában a Kelet Népére hivatkozva mondja: «Ha két évvel ezelőtt
csak sejtém a közelítő veszélyt, most tökéletesen látom, mily
aggasztólag bonyolódik honunk a legveszélyesebb szirtek és zátonyok közé
mindinkább».[203] 1841-iki sejtelmét a világos látásig 1843-ban
bizonyára az a tapasztalat is emelte, hogy a «közepesek» száma a közjogi
viták terén nem gyarapodott.
E tapasztalat hatása alatt apostrophálja szenvedélyes hangon Kossuth
Lajost, az «új protectort,[204] 1843 májusában a _Jelenkorban_:
«lehetetlen is nem látnia, ha csak egy pillanatig is magába tér, mily
aggasztó veszélyek közé bonyolítá ő és pártja vérünket és ennek annyi
század óta fenmaradt szabadságát, s lehetetlen meg nem ismernie, mily
sürgetőleg szükséges most, midőn minden elem fel van vérünk és
önállásunk ellen bőszítve, az egy pont körüli ragaszkodás, mely pont sem
ő, sem én, sem más nem lehet, hanem egyedül a magyar fejedelem».
A kormányt hiszi mindenekelőtt utilisálandónak 1843 deczemberében írott
czikkében is s e gondolatot tovább fonva írja: «Én tökéletesen meg
vagyok arról győződve, hogy a _Pesti Hirlapi_-párt s kivált annak
organuma, lehető legnagyobb veszély felé indítá nemzeti s alkotmányos
létünket, mert éretlen túlhajtása által legnagyobb visszahatást
bőszített vérünk és alkotmányunk ellen fel. Még csak kezdetén vagyunk a
szomorú drámának s már is mutatkoznak symptomái egy tökéletes zavarbai
indulásnak, melyben ha nem ütend alkotmányunk s kivált nemzetiségünk
végórája, alkalmasint egyedül a nagy isteneknek közvetlen műve
lesz».[205]
Igaz, hogy a «tökéletes zavart» nemcsak a közjogi összeütközésből
jósolta, de minden más körülményt ép azért tartott veszélyesnek, mert a
kormányt elidegenítjük magunktól.
1843-ban írja Tasnernek: «A szlávok szépen felbőszültek ellenünk! Most a
többi is majd utána riad! Ki segíthet rajtunk? A kormány? Teheti-e? De
ha tehetné, fogja azt kivánni tenni? Ugyan miért? Megérdemeltük-e
sympathiáját? Nemsokára consummatum est».[206]
Egy 1845-iki czikkében is azt jósolja: «Közelebb is vagyunk, mint magunk
is gondolnók, egy tökéletes szétbomláshoz, vagy hogy «idegen erő» fog
némi egyebekben is fölöttünk rendet tenni» s e jóslat nem a socialis
ellentétekkel van kapcsolatban, hanem annak megállapításával, hogy «az
ujjhúzási betyár dacz nem egy magyar statusférfiúnak egész politikai
kincshalmaza».[207]
Egy másik 1845-iki czikkében Deák Ferenczczel szembe szállva így
nyilatkozik: «Volna Magyarország minden összeköttetés nélküli magánálló
királyság, meg akarom engedni, nem volna egyed, ki hazánk külviszonyi
jogait józanabb és talpraesettebb diplomatikával tudná védni, mint ő; de
miután szoros s legalább eddig még igen egybebonyolult összeköttetésben
élünk s ily körülmények között in ultima analysi, mint én birom felfogni
a dolgok mélyét, nem egyoldalú jogallegatio és ilyenre alapított
cselekvési rendszer, mely a hevesebb vérűeknél oly könnyen fajul daczra,
ujjhúzásra, s innen el nem maradó reactiót szül…»[208] Világos, hogy itt
Széchenyi az el nem maradó reactiót csak a közjogi viszony egyoldalú
felfogásának erőszakos túlhajtásából s nem a socialis ellentétből
következteti.
E tekintetben még határozottabbak s szenvedélyesebbek jóslatai a
_Politikai Programmtöredékek_ben.
«Tatár felfogás és kurucz politikai mélység biz az egész és nem több; ne
haragudjatok, drága honosim, de bizony ki kell mondanom: mert ha én nem
cselekszem, ki cselekszi más? Pedig ha egy kissé mélyebbre nem viszszük
politikai tervezeteinket, bizony szinte csak kurucz és ezzel
egybeházasított Heister-féle eredményeket fogunk honunk mezejére idézni.
Ez pedig kimondhatatlan szomorú volna, mert hiszen még vesztünk sem
lenne nagyszerű».[209]
Ugyanott mondja: «nincs a világon erősb oksúly, mint a hatalom, csakhogy
ennek valóságosnak és nem önámítóinak kell lennie, minthogy az ilyes
soha nem vezet egyéb eredményekre, mint mohácsi tragédiákra,
Rákóczi-féle szomorú andalgókra».[210]
A kurucz hasonlatok nem a socialis bomlást, hanem a politikai ellentét
kiélesítését jelentik. A _Politikai Programmtöredékek_ben másutt is ez
ellentét alapján jósol: «Minden forradalmi állapotnak ilyen szokott
lenni természetes progressiója. Úgy szólván: Violentiai kótya-vetye áll
be a szónokok, a szereplők közé. Mirabeau csakhamar pecsovicscsá válik
Camille Desmoulinshoz mérve… Mi csak kezdetén vagyunk egy ilyféle
forradalmi láznak, de benn vagyunk, és annak legvégső stadiumáig is
okvetlen elfogunk jutni, ha a magyar ellenzék most legközelebbről
túlsúlyra birna emelkedni; csak azon különbséggel, hogy vagy később
minden forradalmi iszonyatokon keresztül fogunk eljutni a forradalmak
azon végstadiumához, melyben a szabadsághoz szokottak Dante
elkárhozottjával a legkinosabb epedések közt elmondhatják: Non c’é piu
gran dolor stb., vagy tüstént minden anarchiai kitörések nélkül, de
bizonyosan jutunk oda el, a mint a kormány és az európai hatalmak
rendtartó politikája több vagy kevesebb, szaporább, vagy később erőt
fejtend ki».[211]
Majd később felette sajnosnak véli folytatni az «idétlen kurucz
politikát». Politikai idétlenségünk eredetét hármas kútfőből magyarázza
és ezek között van: «fel nem fogása házassági viszonyainknak». Széchenyi
«vajmi sokszor ugyan, de eddigelé nem nagy sikerrel hozta szőnyegre és
tárgyalta azt, hogy csak igen kevés magyar képes azon különbséget egész
mértékében felfogni, mely Magyarország és az örökös tartományok közt
létezik. Kellő figyelembe nem vévén, hogy a fenforgó esetben sem
elválásról, sem egymás fölibe kerekedésről nem lehet csak szó is, de
egyedül e kettő közt foroghat legitim választás: vagy örökös perpatvar
és ujjhúzás közt nyomorogni, vagy jó házassági viszonyban mennyire
lehet, élvezni az életet; igen természetes mondom, hogy miután a legtöbb
sem az egyik, sem a másik most érintett eszme valódiságával tökéletesen
megbarátkozni ekkorig még nem tudott, politikai állásunk is
napról-napra, a mennyiben itt is, ott is mindinkább felhevülnek a
kedélyek, kényesebb, visszásabb, veszélyesebb, aggasztóbb lesz».
Ezek után természetes, hogy Kossuthot óvja egyebek közt «a közbirodalom
érdekeinek legnagyobb ellentétre ostorozásától», mert ezzel is «mérgével
tölti a viszontorlás poharát csordultig»[212]
Ez idézetekből világos, hogy Széchenyi a kormány beavatkozásától nem
csupán a socialis forradalom miatt félt, hanem a dynastia s Ausztria
érdekeinek folytonos sértése miatt is. S a mily káros kapcsolatot látott
e sértés és a viszontorlás közt, ép oly veszélyesnek tartotta az európai
hatásokat egyrészt az ellenzéki izgalom fokozására, másrészt a
visszahatás erejére. Ez utóbbiról szól a _Politikai Programmtöredékek_
fent idézett jóslatában, midőn a hatalmak rendfentartó politikájának
esélyeit latolgatja. Az európai, de különösen a franczia mozgalmaknak
hatásáról a magyar ellenzékre nem egyszer beszél; így például egy
1844-iki főrendiházi beszédében mondja: «Itt ezen országban – és az egy
élő Istenre hivatkozom – ha valaki czélt akar érni, annyi Verbőczy-féle,
annyi Lamennais és père Enfantin-féle ember, annyi megrögzött
aristocrata, annyi desperált democrata közt, a minek, ha összeadjuk,
mása nincsen széles e világon;… szóval bonyodalmunknak olyan képét
tudnám felmutatni, hogy mindenki Naxos szigetében gondolná magát
helyeztetve lenni, melyből menekvés nincsen, ha csak valamely kellemdús
Ariadne fonalát nem nyujtja, hogy az ember Minotaurusnak martalékául ne
jusson».[213]
Aggodalmainak hármas iránya tehát nem változott 1841 után; csak 1842-ben
nyilatkozik nagy erővel aggodalmainak egy újabb iránya: a nemzetiségi
kérdés bonyodalmaitól való félelme. Miért tartotta aggodalmasnak e
kérdés szempontjából is a dynastia és Ausztria ingerlését, már Tasnerhez
intézett leveléből láttuk. Abban a remek akadémiai beszédben, mely
örökké mellőzött és örökké érvényes kanonja marad a magyar nemzetiségi
politikának, előrelátása a csodálatosan szabatos visió erejéig
emelkedik. «Ki tudja, oh nagy isten! távol van-e még tőlünk azon gyász
idő – így kiáltott fel az akadémiai gyűlésen – s nemzeti életek mértéke
szerint nem borul-e szaporábban ránk, mint gondolnók, mikor csak
testületünk fogja tán ereklye gyanánt, vagy inkább bágyadtan pislogó
lámpaként őrizni azon nyelvet, melyet legdrágább kincsének, nemzeti s
függetlenségi alapjának elismert ugyan a magyar, de forró vérétől
hajtva, bálványaitól elszédítve, nemcsak őrizni nem bírta, hanem saját
lábaival tiporta el».[214]
Így tehát Széchenyi 1841-től 1847-ig nem egyszer, hanem könyvekben,
beszédekben, levelekben s hirlapi czikkekben többször ismételt jóslatát
tökéletesen igazolták az események. Ez a jóslat ugyanis a forradalmat
előidéző és annak katastropháját okozó legfőbb tényezőknek számbavételén
alapult. Szólt ez a jóslat a közjogi viszony erőszakos megzavarásáról, a
franczia demokratia hatásáról, az európai absolutismus érdekegységéről,
a nemzetiségi kérdés bonyodalmairól és – a socialis ellentétről is, de
ez utóbbiról csak egy feltétellel kapcsolatban.
Valóságos kigúnyolása tehát a történeti módszernek az, ha Széchenyi
jóslatának értékét kisebbíteni akarjuk a socialis forradalom
elmaradásának említésével, mikor jól tudjuk, hogy a feltétel, melyhez
jóslatát kötötte, kihullott az események lánczolatából és mikor tudnunk
kell, hogy aggodalmának minden egyéb oka megvalósult.
Különös módja a kisebbítésnek az is, ha Széchenyi jóslatával
szembehelyezzük a szabadságharcz katonai dicsőségét. Széchenyi csalódott
a nemzeti ellenállás erejének megítélésében, de nem csalódott a harcz
közvetlen következményeinek megállapításában. S itt még egy körülményt
kell számba vennünk. Nem azon fordult meg a vita Széchenyi és ellenfelei
közt, hogy milyen lesz a harcznak dicsősége, hanem azon, hogy egyáltalán
lesz-e harcz. Kossuth Lajos tagadta ezt a leghatározottabban 1841-ben. A
nemzet – úgy mond Kossuth – «soha sem haladott férfiasabban, mint épen
most, és soha sem volt nyugodtabb, soha kormányával bizalmasabb lábon,
mint e férfias haladás közben». «Ha csak árnyéknyomát látnám is a
veszélynek» – így szól még erősebb bizalommal – «melyet gróf Széchenyi
gyanít, vagy – jobban mondva – melyről gyanusít: inkább gyávának akarnék
látszani, mint rossz hazafi lenni, s letenném örökre szerencsétlen
tollamat, egyedül abban keresve vigasztalást, hogy szándékom tiszta,
czélom szent vala; de miután mindent inkább látok, mint veszélyt, s
hazám egén fellegborulatot észre nem veszek, kivévén amott délkelet
felé, hol talán szintúgy csak azért borul, mert a nyilvános nemzeti
figyelem körén kívül van.» A _Pesti Hirlap_ot Széchenyi egy irtózatos
revolutionarius syllogismus antecedensének nevezte. «Rémletes tirádák» –
válaszol erre Kossuth – «miknek ha csak árnyékuk, de még csak
árnyékuknak árnyéka is valóságon épülne: a _Pesti Hirlap_ szerkesztője
megérdemelné, hogy még mielőtt a halálos büntetés eltöröltetnék, mint
Haman magasra függesztessék».[215] Ily irtózattal és hitetlenséggel
beszélt Kossuth a forradalomról, midőn Széchenyi azt hirdette, hogy a
forradalomnak már sodrába jutottunk. S mégis azt mondják, hogy Széchenyi
polemiájának téves volt az iránya s még kézikönyvekben is olvasható,
hogy az emlékezetes tollharczban Széchenyi volt a legyőzött fél.
De vajon mi igaz van abban, a mit Kovács Lajos állít, hogy 1841-ben csak
Széchenyi volt az egyedüli, ki a politikai helyzetben e rögtöni fordulat
végzetes következéseit belátta, más senki?[216] És vajon nem kell-e
pusztán személyes oknak tulajdonítanunk a _Pesti Hirlap_ ellen indított
harczot, mikor úgy láttuk, hogy Széchenyi aggodalmainak tárgyi okai – a
nemzetiségi kérdésen kívül – ugyanazok voltak 1841 előtt, mint az után?
Az államférfiak közt, kik mint Széchenyi, a magyar reformmozgalom
jövőjén aggódtak, először is Metternichchel kell foglalkoznunk. Feltünő
a hasonlóság Metternich és Széchenyi aggodalmai közt. Metternich is
féltette a forradalomtól az országot már a reformkorszak kezdetén.
Metternich a kor szellemének hatásától félt s a nemzetközi
antimonarchikus irányt elég erősnek vélte már az 1825-iki országgyűlés
ellenzékének sorai közt.[217]
Láttuk, hogy Széchenyi is elég korán számba vette az európai hatást a
magyar viszonyokra és e hatást később sem felejtette el számba venni. E
tekintetben Metternichnek volt is némi befolyása Széchenyire. De
Metternich egy abstractióból indult ki s nem a magyar viszonyoknak oly
szorgos vizsgálatából, mint Széchenyi. Innen van az, hogy Széchenyi
aggodalma gyengébb, mint Metterniché, mikor az aggodalomra kevesebb volt
az ok, és innen van, hogy Széchenyi pontosabban megállapítja a végzetes
fordulat idejét, mint Metternich. Midőn Széchenyi Kossuth ellen
viaskodik, Metternich az antikatholikus kalvinismust hitte a magyar
forradalom «magvának és központjának».[218]
Az 1841-iki nagy vitában gróf Dessewffy Aurél felfogása igen közel járt
a Széchenyiéhez. Dessewffy Aurél kimondja a _Kelet Népé_ről, hogy a «vád
a fődologban igazságos s a kártékony hatás, mely bépanaszoltatott, nem
hiú félelem, de szomorú valóság». Mert nem a _Pesti Hirlap_ állításaiban
s nyiltan vallott eszméiben, hanem irányában, mely «az írott sorok
között láthatatlan betükben» érvényesül, van az igazi veszély. Eötvös
Dessewffy szerint «lelke tisztaságában nem akarja látni a bévallott és a
valóságos irányok közti különbséget». Dessewffy ép oly határozottan,
mint Széchenyi, csakhogy szabatosabb stilusban mérsékeltebb formában
hangoztatja Kossuthtal szemben, hogy «nincs veszélyesebb neme a
tévelygésnek, mint az, mely tiszta érzéseken épül s ezekből vesz erőt a
szilárdságra». Dessewffy abban is igazat ad Széchenyinek, hogy az
1839–40-iki országgyűlésen a karzatok viselete a franczia forradalom
kezdetére emlékeztetett. Dessewffy szükségesnek tartja Széchenyi
föllépését, mert «minden forradalmak in ultima analysi az eszmékben
gyökereznek: mert az ige tetté válik, s a mi a velőkben gyökeret ver,
előbb-utóbb keresztül bocsátva a szenvedélyeken, átmegy a
cselekedetekbe».
Ezek után szinte csodálkozással kérdjük, mi a különbség gróf Dessewffy
Aurél és Széchenyi felfogása közt a _Kelet Népe_ forradalmi jóslatára
nézve? A különbség csekélynek látszott. Dessewffy szerint «a színek,
melyekkel gróf Széchenyi a _Hirlap_ következéseit festi, a kellőnél
sötétebbek, a vész, mellyel fenyeget, korán sem áll oly közel, mint azt
jósolja, s az orvosság talán egyszerűbb, mint sejdíti».[219] Ez a
látszólag csekély árnyalati különbség lényeges ellentétet takar.
Dessewffy és Széchenyi egyeznek abban, a mit a történetből a forradalmak
lélektanára nézve tanulni lehet. De különböznek Kossuth egyéniségének és
hatásának megitélésében. Innen van az, hogy Dessewffy túlságosan epésnek
tartja Széchenyi modorát. A nagy conservativ író felfogása szerint
Kossuth lényegében csak oly agitátor, mint hajdan Széchenyi volt. Hatása
zajosabb lesz és esetleg több izgalmat okoz mint a Széchenyié, de oly
véres nagy forradalomtól, mely koczkára tesz mindent, a mit koczkáztatni
nem szabad, nem kell rettegnünk miatta. A mi kárt okoz, javítható és
megelőzhető a közvélemény felvilágosításával és czélszerű politikai
intézkedésekkel.
Széchenyi nem így gondolkozott Kossuth hatásáról. És ebben találjuk
igazolását annak, a mit Kovács Lajos mondott, hogy Széchenyi «volt az
egyedüli, ki a politikai helyzetben az 1841-iki fordulat végzetes
következéseit belátta, más senki».
Ezért látszik polemiája annyira személyesnek, mert ekkor a tárgyi ok
megkövetelte a személyes szempontok fejtegetését. És itt jutottunk annak
megállapítására, hogy mi a különbség Széchenyinek 1841-ig és 1841 után
érzett aggodalmai közt.
A válságos év előtt Széchenyi aggodalmai gyengébbek, mint reményei.
Általában bízik a békés reform sikerében s a nyilvánosság előtt ritkán
szól sötétebb benyomásairól. De alig három héttel Kossuth _Pesti
Hirlap_jának megjelenése után átvillan lelkén a gondolat, hogy fel kell
lépnie Kossuth ellen. Alig mult ekkor hat hete annak, hogy Kossuth a
legnagyobb magyarnak nevezte. Becsvágya nem kivánt magasabb czímet, de
úgy látta, hogy a vezetés kisiklott kezéből. Ez már nem csupán személyes
ambitióit nyugtalanította.
Eddig gyakran fölmerült, de ép oly gyakran eloszlott aggodalmai most
erőt vettek lelkén. Egy látomás újra ébresztette és fokozta félelmét.
Látta, hogy a forradalomnak vezére támadt és mert vezére van, a tárgyi
és személyes okok kapcsolata miatt nem is maradhat el a forradalom.
Impressiókra hajló természetnek ismerte Kossuthot, kit az izgalmas
viszonyok messzebb sodornak, mint a meddig elmenni szándékozott. Ismerte
a küzdelmes politikai élet hatását az impressióknak könnyen engedő
lélekre és előre látta a politikai üldöztetés dicsfényével körülvett
nagy író hatását a közönségre. Kivált oly közönségre, mely még
tapasztalatlan lélekkel fogadja be a gazdag képzelettel és nemes hévvel
megáldott író szavát.
Széchenyi kiváló kortársainak nem lehetett ily látomása. Lelkök
szerencsésen ép és egyszerű volt, nem oly bonyolult és szaggatott, mint
a Széchenyié. Széchenyi lelkét viharok szántották, forradalmakat győzött
le keblében, belső tapasztalataiból ismerte a fellobbanó impressiók
gyujtó hatását s a képzelettől hajtott érzések áradását és romboló
veszedelmét.
A képzelet és a «gerjedelem» de nem a szív politikáját támadja meg a
_Kelet Népé_ben. Csak a rövidség kedvéért használta a «szív és ész»
antithesisét, de soha sem gondolt arra, hogy a nemes érzések organumát,
a szívet nehezen kibékíthető ellentétbe hozza az észszel. Furcsa
gondolat volt föltenni Széchenyiről azt, hogy a nemes érzéstől elszakadt
ész apologiáját írja. Elég világosan mondja ellenfeléről: egyedül abban
hibáz, «hogy a képzelet és gerjedelemnek fegyverével dolgozik és nem
hideg számokkal; vagyis, mint a közéletben a bevett szójárás szerint
mondani szokták: a szívhez szól, a helyett, hogy az észhez szólna».[220]
Ebből világos, hogy mire kell gondolnunk, ha Széchenyi az érzelmi
politikát támadja. Nem az állandó, az igazi érzelmet érti, mely a hideg
számítással jól megfér, hanem az izgatott és tervtelen cselekvésre
ingerlő impressiókat és képzelmi felhevülést.
Mikor ezeknek veszélyeit rajzolja, oly benyomást tesznek sorai, mintha
melancholiával emlékeznék saját ifjúsága történetére. «Ábrándozás» – így
szól a _Kelet Népé_ben – «ragadósbb mint mirigy, a képzelet szárnya
kimondhatatlan sebes, és egy szikra tűz, melyet sok észre sem vesz,
csakhamar, ha mielőtt erőre kap, nem fojtatik el, mindent lángba
borít».[221]
Vagy mint a _Jelenkor_ban írja később, «az indulat és vakhév harapozó s
olyan, mint tűz. Ma még meggyőzheted, holnap már erőt vesz rajtad s
lobra gyúl, melyen nem fog hatalom, s mely addig lángol, míg mindent
porrá nem hamvaszt».[222] E drágán szerzett igazságok átérzése az ösztön
biztosságáig fokozták Széchenyi érzékét a forradalmak lélektana iránt.
Ezért látta oly világosan a jövőt a válságos forduló ponton, a mikor
legjelesebb kortársai vagy a fordulat jelentőségét nem ismerték fel vagy
képzelgésnek mondották jóslatát.
És Széchenyit, a képzelet és gerjedelem politikájának ily elszánt
ellenfelét egy kiméletlen bírálója Hamlethez hasonlítja, ki «ingó sajka
a toronymagasságra csapkodó habok közt». Körülbelül ilyen hamleti
államférfiú volt Beöthy Ákos szerint Széchenyi is, mert lelkén a
pillanat hangulata uralkodott.[223]
Mi elfogadjuk e hasonlatot, de csak azért, hogy jobban kifejthessük
Széchenyinek egyik uralkodó lelki irányát.
Széchenyi valóban az volt, a mit Hamlet egy újabb s alighanem
legkiválóbb német magyarázója, a phantasia geniejének nevez. A phantasia
kormányozta Széchenyi belső világát, melyet inkább lehetne az ész és a
phantasia, mint az ész és a szív küzdelmével jellemezni. Jól mondja
Széchenyiről Beöthy Zsolt, hogy «benne a képzelődés nagyobb, mint a
többi lelki tulajdonságok», s hogy e tekintetben csak költők
hasonlíthatók hozzá. «Széchenyi költői természet volt» – folytatja
Beöthy, – «a szemnek különösebb költői irányzata és a formának művészi
fejlettsége nélkül».[224] Széchenyi költői phantasiája nem birván formát
találni az alkotásra, belsejében dúlt, lelkét örökös kételylyel
nyugtalanította és szörnyű, a valóságban csak félig-meddig igazolt
önvádakkal égette.
Szeretett néha belső világába húzódni, hogy kipihenjen a valóság
gyötrelmesen ellentétes benyomásaitól. «Úgy látszik» – írja naplójába –
«mintha a legnagyobb boldogság csak a vágy, a remény és a képzelet
birodalmában volna található». De a legtöbbször félt önmagától, s
utazgatással, tanulással vagy erőfeszítő munkával igyekezett
megmenekülni phantasiája rémeitől. «Alig birom el az életet» – így kiált
fel virágzó férfikorában – «az örökkévalóság minden borzalmával tárul
fel előttem. Nappal még jól megy minden, de minő álmaim vannak». Még
kinosabb néha hirtelen ébredése. «Ijedten ébredtem. Úgy éreztem magam,
mintha meg kellene halnom, rémület fogott el, félálomban borzalommal
láttam megnyilni az örökkévalóság kapuit» – írja később. Sokat
foglalkoztatja a földöntúli tartomány. A _Kelet Népé_n dolgozva írja
egyszer: «Hová visz a képzelődés? Örökre kárhozottnak érzem magamat».
Lelkiismerete fenyegető visiókat idéz lelke elé; a szerelem, majd a
politika nemesisének nyomását érzi. Hős volt a csatában, nem ismert
világi félelmet, de képzeletétől irtózott.
Abban is hasonlít Hamlethez, hogy szereti psychologiájával kelepczébe
csalni az embereket. Meg kell csalnom az embereket» – irja pályája
elején – «hogy használhassak nekik» – «érthetetlen lesz cselekvésem –
csábítanom kell a jóra».[225] Mintha Hamlet mondaná:
Bármily fonákul viselem magam,
– Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz
Ezentúl furcsa álczát öltenem. –
Mindamellett Széchenyi és Hamlet közt lényeges a különbség. Széchenyi
uralkodván phantasiáján, következetes cselekvéssel alkotott, nem úgy
mint Hamlet, ki elvész kételyeiben.[226]
De ez az önmagán kivívott győzelme nehéz küzdelmébe került. Sokszor
gyötörte a bizonytalanság, vajon birja-e a nagy feladatot, vajon a
nemzet, melynek nagyságát fejleszteni volt élete legnagyobb öröme,
nevelhető-e általában nagygyá. «Pokol kínjai – bizonytalanság – légy
bizonyossággá» – így kiáltott fel gyötrelmében. «Ó Istenem!» – így
imádkozott máskor – «adj új szivet és biztos szellemet».[227]
Gyötrő tépelődései közt biztos támaszra volt szüksége, oly támaszra,
mely a vallásos hit és a tudományos meggyőződés szilárd alapjaira épült,
oly támaszra, mely nem inog meg és nem mozdul ki helyéből úgy, mint
Macbethben a dunsinani erdő, hogy a kétségbeesésbe taszítsa a
phantastikus remény és csüggedés közt ingadozót.
És ezt az erős támaszt történeti eszméinek rendszerében találta meg.
Abban a rendszerben, melyet a magyar nemzet történetére, jelenére és
jövőjére alkalmazott.
Széchenyi megfelelt ellenfeleinek, ha politikáját támadták, de némán
mellőzte támadásaikat, ha a perfectibilitást vagy a nemzetek életkorára
vonatkozó elméletét érintették.
Nem engedte meg, hogy ezen a résen lelkének szentélyébe avatkozzanak,
mert érezte, hogy minden összedől, ha kételyei idáig hatnak.
E rendszerből merített hitet ifjúságában s ugyanonnan még döblingi
magányában is. És a mint első nagyobb munkájában hangoztatja, hogy a
magyar «még ifjú legény», épen úgy kiáltja oda Bachnak, hogy a magyar
még ifjú nép és így ki fogja heverni a sebeket, melyeket ő nagyméltósága
ütött rajta, és talpra fog állani, noha a miniszter úr ügyvédi
patikájából elég mérget öntött belé.[228]
Ez a hit emelte fel legmélyebb levertségéből is és ebből láthatjuk, mily
nagy jelentősége van Széchenyi történeti eszméinek az ő lelki világában.
IV. _Széchenyi és az evolutió. A haladás eszméje. A nemzetek és egyének
életkora._
Széchenyi tisztelői általánosabb jelentőséget tulajdonítanak történeti
eszméinek. Azt mondják róluk, hogy megelőzik Comte, Spencer, Darwin és
mások eszméit. Így például Kovács Lajos szerint tudjuk ma már, hogy
állam és társadalom élő és működő szervezetek, melyek egymásra
kölcsönös, meg nem szünő és folyvást alakító befolyást gyakorolnak… hogy
a népek életében alig van mélyebben gyökerező ösztön, mint a nemzeti
sajátosság joga» és így gróf Széchenyi kortársai közt egyedül járt a
helyes nyomon, hova bennünket a tudomány mai állása, Comte, Herbert
Spencer és Bluntschli tanításai vezettek».[229]
De ez eszméket Széchenyi olvasmányaiból is ismerhette. Midőn Montesquieu
a «törvények szellemét» magyarázva azt tanítja, hogy a törvényeknek
tökéletesen alkalmazkodniok kell a népekhez, a melyek számára
alkottatnak, hogy tekintettel kell lenniök az ország talajára,
éghajlatára, alkotmányára, a lakosság vallására, hajlamára, vagyonára,
sűrűségére, kereskedelmére, erkölcseire és modoraira, midőn Montesquieu
az államok életét az emberekéhez hasonlítja – nem veti oda mellékesen
azt, a mit Kovács az újabbkori tudósoknak tulajdonít, hanem művének
alapgondolatává teszi az államnak és a társadalomnak folytonos s
kölcsönösen átalakító hatását.[230]
Mme de Staël is azt tanította, hogy a nemzeti jellem nem egyéb, mint
«eredménye az intézményeknek és körülményeknek, melyek egy nép
boldogságára, érdekeire és szokásaira hatnak».[231] Ez írónő két nagyobb
s már említett munkájában Széchenyi eleget olvashatott a «nemzeti
sajátosság jogairól» és világosan kivehette belőlük, hogy szerves
kapcsolat van állam és társadalom közt.
Széchenyinek egy másik kiváló tisztelője szerint: «A mit Darwin és
Häckel újabb tanai után Buckle, Spencer, Mill Stuart és Taine a nemzetek
történetére vonatkozólag mint általánosan megállapított elméletet
alkalmaztak; azt Széchenyi bővebb szaktudomány nélkül… mondotta… A
nemzetiségek közötti harczot úgy fogta föl, mint természetes küzdelmet a
létért, mely küzdelemben azé lesz a győzelem, a ki a legtöbb értelmi
súlylyal bir».[232] De Széchenyi már ismerte s idézte Jean Baptiste
Sayt, ki a nevezett tudósok előtt mondotta egyik fő munkájában: «A
nemzetek sorsa ezentúl nem a bizonytalan és mindig ingatag hatalmi
felsőbbségen fordul meg, hanem ismereteik mértékén».[233] Széchenyi ha
nem is Say munkájában, de másutt is olvashatta e gondolatot, mely
természetes következése a XVIII. századi rationalismusnak.
Gaál Jenő bővebben és rendszeresebben fejti ki az imént idézett
gondolatokat Széchenyi általános eszméinek értékéről. Lelkiismeretes
kutatáson alapuló érdekes fejtegetései oly messzeágazók, annyira
eltávoznak a szorosan vett történeti eszmék körétől, hogy oly behatóan,
mint a mennyire megérdemlik, nem foglalkozhatunk velök. De néhány
megjegyzést lehetetlen elhallgatnunk.
Gaál szerint Széchenyi sokkal korábban foglalkozik az evolutio
társadalmi tanulságaival, mintsem e tannak legnagyobb mestere Darwin,
annak alapigazságait teljesen bebizonyította volna, majd hozzáteszi,
hogy «Széchenyi természetbölcseleti alapon nyugvó rendszere… túlnyomólag
az evolutio elméletének alapgondolatán épült fel».[234]
A mi a természetbölcseleti alapot illeti, Gaál jól tudja és nem is
mulasztja el megjegyezni, hogy Herder Darwin előzői közé tartozik. Egy
magyar philosophus ép oly szépen, mint meggyőzően mutatta ki, hogy
Darwinnak néhány, s a társadalom-tudományra nézve talán legjelentősebb
eszméjét már Herder is fejtegette történetphilosophiai munkájában.[235]
Már fent megjegyeztük, hogy Széchenyi mennyire ismerte és szerette
Herdert s így nem kell csodálnunk, hogy természetbölcseleti elvei
emlékeztetnek néha Darwinra. Igaz, hogy az evolutio tanának társadalmi
tanulságait nem emlegették még Széchenyi korában, de nem kell felednünk,
hogy e tan sem ugrott ki egyszerre teljes fegyverzettel az evolutio
Jupitereinek fejéből. Comte Ágoston is elismeri, hogy Condorcet előzője
volt az evolutio tanításában.[236] Már pedig Condorcet perfectibilitási
elvét, ha nem is Condorcetből, de mint láttuk, más írókból, Széchenyi is
ismerte és tökéletesen magáévá tette. És azt is tudjuk, hogy a
perfectibilitás tanítói próbálták elvöket alkalmazni az emberi
társadalmakra.
Nem birunk ellenmondást találni Széchenyi természetbölcselete és
vallásossága közt.[237] Hogy az emberi és nemzeti élet jelenségeit a
tudomány világánál igyekezett átérteni, az még nem jelent hitetlenséget.
Olykor felmerülő kételyeit sem szabad így magyaráznunk. A kételyek csak
alig fodrozták mély hitének fölszínét. Képzelt vagy valódi hibáinak
tudata nem súlyosodik lelkére oly rémítően, ha apáinak hitétől el birt
volna szakadni. A katholicismust titokzatossága miatt is szerette. A
reformált vallás neki nagyon világos, «nagyon emberi szagú volt».
Csodálkozott volna tehát, ha valaki életében ráolvassa, hogy «voltaképen
mindig monista». A monismus «emberi szagától» bizonyára még élénkebb
mozdulattal fordult volna el, mint a reformátiótól.
Spencer philosophiájának alaptételeit is nehéz volna kiolvasnunk
Széchenyiből. Gaál szerint «Az integratio és differentiatio gondolata
nem volt idegen előtte, és azt is jól értette át, hogy a tökélyesbülés
az összefüggéstelen homogeneitásnak összefüggés által jellegzett
heterogeneitásba való átalakulásában áll. Ezt bizonyítja az az állítása
is, mely szerint a munkafelosztás egyfelől és a társadalmi szervezkedés
másfelől, továbbá az egyéni kiválóság és a gránittá tömörülő társadalmi
egység megalkotása föltételét képezi a nemzeti haladásnak».[238] E
párhuzamban Széchenyinek magyar politikai vonatkozású, továbbá általános
történeti s társadalmi eszméi, melyek közül az utóbbiak nem is teljesen
eredetiek, úgy vannak összefűzve, hogy együttesen hasonlókká váljanak
Spencer természetbölcseleti alapelvének terminologiájához.
Nem tudjuk, vajon van-e szüksége Széchenyi dicsőségének ily
hasonlításokra?
Ha Spencernek és Széchenyinek a jövőre vonatkozó reményei közt
megegyezést vagy hasonlóságot találunk, abból nem kell igen sokat
következtetnünk.[239] Spencer szerint «az evolutio csak a legnagyobb
perfectióval és a legtökéletesebb boldogsággal végződhetik».[240]
Ugyanezt hitte már Condorcet is, midőn kijelentette, hogy «az ember
erkölcsi jósága végtelenül tökéletesbíthető s hogy a természet
oldhatatlan kötelékkel fűzte össze az igazságot, a boldogságot és az
erényt».[241]
Általában nem is szükséges Széchenyi nemzeti politikáját azzal
igazolnunk, hogy az a Spencer-féle rendszer «felfogásával azonos». Mert
ha fölteszszük is, hogy e rendszer uralkodóvá lesz a jövőben,
föltehetjük azt is, hogy gyengülni fog egykor uralma, mint már nem egy
büszke philosophiai rendszeré meggyöngült idejének multával. Ellenben
azt a tényt, hogy Széchenyi magyar politikai felfogása mélyebb volt,
mint kortársaié és azt az igazságot, hogy még igen sokáig vissza kell
térnünk Széchenyihez, ha a nemzet valódi nagyságát kívánjuk fejleszteni,
meg nem másíthatják a philosophiai rendszerek uralmának változásai.
Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy Széchenyi társadalmi, moralis és
nevelési eszméi nem érdemelnék meg a méltatást politikai vonatkozásaik
nélkül is. Egy élesen látó és gondolkodó főnek sokszor igen eredeti
nyilatkozatai azok, de nagy philosophiai rendszerek mértéke nem igen
illik reájuk.
Egy részök kapcsolatban van történeti eszméi rendszerének két említett
alapelvével: a haladás gondolatával s a nemzetek és egyének életkora
párhuzamosságával.
E két gondolattal Széchenyi előtt és után sokat foglalkoztak a
történetírók és philosophusok.
Pascal azt mondotta, «hogy az emberi találmányok századról századra
haladnak. De a világ jósága és gonoszsága általában ugyanaz marad». A
XVIII. századi franczia philosophia nagyon eltért e felfogástól.
Rousseau szerint a perfectibilitás tehetsége, vagyis az értelmi haladás
megrontotta az ember eredeti jóságát. Tanítványai megvetették a
történetet és a forradalomban újra akarták építeni a világot a
perfectibilitás jelszavának uralma alatt. Körülbelül Rousseauval
egyidőben Turgot kifejti a perfectibilitás tanát. Szerinte az emberi nem
folyvást halad a nagyobb tökéletesség felé erkölcsi tekintetben is. A
nagylelkűség és a szelid érzelmek terjedése korlátozza a gonosz
indulatokat. Condorcet, Turgot nyomán haladva, rendszeresebben
magyarázza az erkölcsi és értelmi haladásba vetett hitét. Könyvét a
rémuralom alatt irja párisi menedékhelyén, hol elrejtőzött a
perfectibilitás buzgó híveinek, a jakobinusoknak üldözése elől.
Chateaubriand birálván a perfectibilitás tanát, szemére hányja a
materialistáknak, hogy ellenmondásba jutottak önmagukkal. Mert ha a
szellem örökké gyarapszik világosságban és a sziv erényben, az ember
bizonyos idő mulva az első ember tökéletességét éri majd el s így
halhatatlanná lesz. E szerint a materialisták a perfectibilitás
rendszerét felállítva oly tant hirdetnek, mely a spiritualismus
mysticismusára vezet.[242] Chateaubriand érve phantastikus ugyan, de a
kérdés lényegét is érinti. A perfectibilitás tanának kettős színe van, a
két ellentétes világnézethez alkalmazkodik és a legkülönbözőbb
rendszerekbe illeszthető.
Kant már skepticismussal tárgyalja a kérdést. Elismeri az eddigi
haladást és bízik a jövőben, de csak az erkölcsiség törvényes
termékeinek gyarapodását ismeri el. Vagyis az intézmények s az ezzel
járó jó eredmények haladását hiszi. De az emberiség erkölcsi alapja
szerinte nem változhatik, ha csak föl nem teszszük, hogy az emberiség
újjá teremthető.[243]
Hegel logikailag szétszedi a perfectibilitás fogalmát. Ép oly
határozatlan, mint a változékonyság fogalma – úgy mond – nincs czélja és
nem birja felállítani a változás mértékét, mert a jobb s a tökéletesebb,
melyet elérni akar, teljesen határozatlan. De Hegel
történetphilosophiája mégis a haladás képét tünteti fel; a világszellem
lépcsőkön halad, igaz, hogy nem ugrik át rajtok, hanem magába fogadja
őket, de így mégis egyre tökéletesebb lesz.
A mult század közepén báró Eötvös József távol leigázott hazájától, a
tapasztalásoktól meg nem tört hittel, mint Condorcet fél századdal
azelőtt, megirta a haladás történeti törvényének tudományos apologiáját
nagy publicistikai munkájában.
Törvénye kosmikus hasonlatokból indul ki. «A siluri formatiótól – úgy
mond – … a föld jelen alakulásáig szakadatlan az előhaladás… Az egyes
állat- és növényfajoknál is látjuk az előhaladást… S miután azt látjuk,
hogy a legkisebbtől a legnagyobbig, a legfensőbbtől a legcsekélyebbig, e
világon mindenekfölött ugyanazon törvények uralkodnak: józanul
föltehetjük-e, hogy csupán az ember van kivéve a haladás ezen általános
törvénye alól,… főleg, miután száz meg száz tagadhatlan tény előtt kell
szemet hunynunk, ha azon lassankinti tökélyesedést, melyet egyéb
lényeknél szemlélünk, tagadni akarjuk az emberiségre nézve?»
De vajon nem ejt-e gondolkodóba e kosmikus hasonlat? Ha a haladásnak a
természetben ily korlátozás nélkül uralkodó törvénye szerint kell
megértenünk az emberiség rendeltetését, mikép magyarázhatjuk meg az
emberiségnek annyira különböző sorsát? Mint a természet gyermeke, az
ember lényegében mindenütt egyenlő s mégis vagy egyáltalán nem halad,
vagy nem halad egyenlő mértékben. Még azok a nemzetek sem haladnak
egyenlően, melyek államot, sőt keresztyén államot alkottak. Comte
Ágoston óvatosabb volt történetphilosophiájában és kijelentette, hogy
elmélkedéseinek körét csak az európai nyugot nagy nemzeteire szorítja.
Itt legalább úgy látszik, hogy világosan megállapítható az erkölcsi
haladás. Hegel szerint a középkori dogmatikus hitviták elfajulása,
Eötvös szerint az utonállással foglalkozó középkori lovagok eléggé
bizonyítják az újabb kor erkölcsi felsőbbségét.[244]
E hasonlításban a rationalistikus történeti felfogásnak az a hiánya
jelentkezik, hogy a viszonyok külső változását belső fejlődésnek veszi.
Pedig a pártszellem dühe megmarad az emberek közt, még ha tárgya
változik is. És nem tudjuk, vajon nem volt-e a phantasiának és szívnek
több része a szőrszálhasogató dogmatikus vitákban, mint a modern
demokratiák némely politikai vagy gazdasági pártjának marakodásában. A
hatalmasnak erőszakossága a gyengével szemben nem változik. Régebben a
bűnös indulatok naivabb és vérengzőbb módon nyilvánultak, újabban
petyhüdtebb alattomossággal. De a felebaráti életet rontó önzés vadsága
nem szelidült.
Mommsen a római császárság koráról szólva, így kiált fel: «Még ma is van
sok vidéke a keletnek és nyugatnak, a melynek számára a császárság kora
a jó kormányzatnak magában véve szerény, de mégis sem azelőtt, sem azóta
el nem ért magasságát jelenti és ha egyszer az Úrnak angyala megcsinálja
a mérleget arról, vajon Severus Antoninus birodalma akkor volt-e, vagy
ma van-e nagyobb észszel és több humanitással kormányozva, vajon az
erkölcsiség és a népek boldogsága előre vagy hátra ment-e azóta, nagyon
kétséges, hogy a jelenkor javára döntene itélete».[245] És így még az
európai műveltség classikus földjén is a multnak behatóbb vizsgálata
rést üt az egyetemes s folytonos haladás törvényén.
Körülbelül Eötvös nagy munkájának megjelenése idején magyarázta Ranke a
világtörténetet a bajor király előtt. Először is a haladás fogalmát
vizsgálta. Elismeri, hogy van az emberi szellemnek bizonyos
állandósággal előrehaladó mozgalma az őskortól kezdve. De ez általános
történeti mozgalomban csak egyes népek vesznek részt. És még az ebben
résztvevő nemzetek sem haladnak előre állandóan. Ázsiában keletkezett a
cultura, s ott visszafelé haladt. A legrégibb korszak volt a
legfényesebb, a harmadik korszakban pedig a mongol invasio
megsemmisítette a culturát.
Azután a századok haladó fejlődése nem fogja át az ember lényének és
cselekvésének minden körét. Példa erre a művészet és költészet
hanyatlása. Van bizonyos haladás a történetben, de nem szabad úgy
felfognunk, mintha minden korban az emberiség élete magasabb értékű
volna. Az ily felfogás sértése az istenségnek. Minden korszaknak
közvetlen viszonya van istenhez, minden kornak értékét saját lénye
határozza meg s nem az, hogy mi lesz belőle. A történetírónak tehát
minden kort a saját irányából kell felfognia. Azután nézze a korok
különbségét, hogy megérthesse a következésnek belső szükségét. Bizonyos
haladást fog észrevenni e következésben, de az nem egyenes vonalú. Az
anyagi érdekek körében feltétlen a haladás, de erkölcsi tekintetben ez a
haladás ki nem mutatható. A moralis eszmék vagy a művészet és költészet
iránt érzett fogékonyság extensive haladhatnak, de nevetséges volna
azzal a követeléssel lépni fel, hogy valaki nagyobb epikus vagy
tragikus, mint Homéros és Sophokles. Általános emberi szempontból
valószínű, hogy az emberiség eszméje a nagy nemzetektől átszáll az egész
emberiségre és ez volna az igazi haladás. A történet nem ellenkezik e
felfogással, de ki nem mutathatja. Különösen attól kell óvakodnunk, hogy
e felfogást a történet elvévé emeljük.[246]
És így Ranke mint történetphilosoph, megtisztítva Hegel eszméit
scholastikus és rationalistikus izüktől, útját törte a valódi történeti
felfogásnak a történet elméletében. Lotze átvizsgálván a történeti
haladás fogalmát, még kevesebb tartalmat talált benne, mint Ranke. «Még
mi is», – úgy mond – «a kik oly korban elünk, a mikor a haladás minden
külső fénye elevenebben tárul fel szemünk előtt, mint azelőtt valaha, mi
is azt mondhatjuk, hogy belső életünk mégis csak lassan vagy alig
gyarapodott igazi javakkal. Az örömek oly új forrásai, melyek azelőtt
nem csörgedeztek, nem fakadtak fel, vagy ha fel is fakadtak, csak azt a
régi gyönyört ontották, a melyre természetünk rendeltetve van;
tudományunk határtalanul bővülhet, de eredményei majdnem mindig régen
ismert gondolatokra vezetnek és a régi kor más, talán szegényesebb
alkalmakból a fölemelő vagy boldogító hangulatoknak ugyanoly javait
merítette, mint a melyeket mi a tudomány és technika nagyobb
erőfeszítésével újra fölfedezni vélünk». Az emberiség egyenes
haladásának örömmel fogadott gondolatával szemben – úgy mond másutt –
«az óvatosabb megfontolás már rég arra a fölfedezésre volt kénytelen
jutni, hogy a történet csavarvonalakban halad; mások az epicycloidokat
jobban szerették, szóval elégszer burkolták el mélyértelműen azt a
vallomást, hogy a történet összbenyomása nem zavartalanul fölemelő,
hanem túlnyomóan szomorú… Az új élet majdnem mindenütt fájdalmas
veszteségekkel emelkedik ki a réginek romjaiból… A tudománynak haladása
nem közvetlen haladása az emberiségnek; az volna, ha a felgyarapodott
igazságokkal az emberek érdeklődése, értelme és a tudományos tartalom
átnézetének világossága is gyarapodnék… Soha sem lesz egy akol s egy
pásztor, az emberiség egyforma művelődését és általános nemesítését sem
érjük el soha, hanem az egyesek sorsának ellentéte és viszálya, s a
gonosznak életereje örökké fenmarad… szóval több kedvet érzünk a haladás
előteremtésére, sem mint a történetben való előfordulásának
kimutatására.»[247]
Darwin is, a ki oly merész phantasiával még a lándsahalnál is
alacsonyabb szervezetből származtatja az embert, az erkölcsi haladás
megállapításában félénkebb szavú. «Minden valószínűség szerint helyesebb
és kielégítőbb nézet az, hogy a haladás általánosabb volt, mint a
visszaesés s hogy az ember, ha lassú és félbeszakított lépésekkel is, de
mégis fölemelkedett egy alacsonyabb állapotból a legmagasabbra, melyet
most elérhetett ismereteiben, az erkölcsben és a vallásban». Másutt a
civilisatio haladásának problemáját «homályosnak» nevezi.[248]
Buckle szerint az értelmi és erkölcsi haladás együttvéve alkotják az
egész szellemi haladást. Az emberiség haladása nem azt jelenti, hogy a
mostani ember szellemi és erkölcsi képessége nagyobb, mint a régieké
volt. Csak a külső körülményekben van a haladás.
A jó és gonosz indulatú emberek számának aránya nem igen változott.
Igazi erkölcsi haladásról alig lehet szó. Nem is ez a fontosabb
mozzanat. A jónak és rossznak hatása mulandó, ellenben az értelmi erőnek
hatása maradandó.
E tekintetben Buckle ellenkezésbe jut Darwinnal, a kinek felfogása
szerint az erkölcsi felsőbbség az egyes emberek boldogulását nem
mozdítja elő, de a nemzetek versenyében nagy szerepet játszik.
Wundt azt mondja, hogy nem jó helyen teszszük fel a haladás kérdését, ha
a történet mezején akarjuk eldönteni. A történet fejlődése oly sokoldalú
és a dolgok értékéről vagy értéktelenségéről oly subjective változékony
a mi becslésünk, hogy történetphilosophiai itéleteink a haladásról
legfeljebb az itélő subjectiv kedélyállapotát világítják meg. Már pedig
a philosophiai történetvizsgálat ép oly kevéssé tárgyalhatja a történeti
fejlődés jövendő irányait, mint annak eredeti czélját. Amazt a kérdést
az ethikának adja át, ezt a vallásos hitnek. Az első kérdés a történetet
csak annyiban érdekelheti, hogy az eddigi fejlődésben mennyiben
valósultak meg az ethikai postulatumok. A másik kérdés, mivel ethikai
követelésekből eredt, csakis ezek alapján dönthető el.[249]
De még azon a téren is, melyet a haladás kérdésének Wundt methodologiája
fentartott, Burckhardt Jakab, a mult század egyik legnagyobb
történetírója, visszaveri a haladás hirdetőit. Tévednek azok, mondja
Burckhardt, kik a multnak erőszakosságával s barbár kegyetlenségével
érvelnek.
Ezek a történetírók mindent az élet külső biztosságának mértéke szerint
itélnek meg, a mely nélkül mi nem lehetünk meg, pedig most is, ha a
biztosság fel van függesztve például a háborúban, a szörnyűségek ujra
jelentkeznek. Az ember lelke és agyveleje a történeti korban nem
gyarapodott, a képességek mindenesetre régóta teljesek. Az a kérkedésünk
tehát, hogy az erkölcsi haladás korában élünk most, szemben a
koczkáztató korral, mely idealis törekvésének szabad erejét száz magas
tornyú székesegyházban emelte az ég felé, nagyon nevetséges. Nem arról
van szó, hogy visszavágyódjunk a középkorba, hanem hogy megértsük. A mi
életünk üzlet, az akkori valódi élet volt; a nép mint egyforma tömeg
alig élt, ellenben a népies virágzott. Az erkölcsiség mint hatalom nem
erősebb ma, mint az úgynevezett durva korban. Az életnek feláldozása
másokért bizonyára előfordult már a czölöpépületek lakói közt. Jó és
gonosz, sőt még a szerencse és szerencsétlenség aránya a legkülönbözőbb
korokban és culturákban nagyban és egészben kiegyenlítődött.
Rousseau után a franczia forradalomban az emberek feljogosítva érezték
magokat az egész mult elítélésére. De teljes önhittséggel csak a
legutóbbi évtizedek hisznek a jelennek erkölcsi felsőbbségében. E mögött
az a titkos föltevés lappang, hogy a pénzszerzés ma könnyebb és
biztosabb, mint valaha; ha ez a biztosság meg van rendítve, az önérzet
is meg fog csappanni.
Az úgynevezett haladási elmélet halálos ellensége a valódi történeti
felfogásnak.[250]
Végül még két magyar írót idézünk. Fessler a _Magyarok történeté_ben
tiltakozik az új kornak hiú önelégültsége ellen, midőn a középkorban
mindenütt durvaságot, sötétséget, tunyaságot és tudatlanságot vél látni,
noha a történeti kutatás e korban a kedély culturájának és a szellemi
tevékenységnek fényes nyomait fedezi fel.
Gróf Dessewffy József egyszerű és bölcs szavakkal czáfolta a _Hitel_ben
hirdetett haladási elméletet. «Minden századnak» – úgy mond – «vannak
foltjai, pecsétjei és villanó részei is. Mindig egy kis kérkedő
önszeretet csúszik századunk magasztalásába, valamint hypochondria
szerfeletti gyalázásába».[251]
E vázlatos áttekintéssel csak azt akarjuk bizonyítani, hogy a haladás
törvénye korántsem oly rendületlen szikla, mint a minőnek a XVIII.
század óta mind a mai napig sokan hiszik. Kant, Buckle, Burckhardt nem
igen térnek el Pascal gondolatától; Ranke s különösen Lotze még
határozottabban tagadják a haladás törvényét. A kik a törvény
érvényességét támadják, nem a jelent akarják kicsinyleni, hanem a mult
iránt kivánják fejleszteni érzékünket. Nem akarják kötelességérzetünket
csorbítani és elfojtani vágyunkat a haladásra, csak azt akarják, hogy
elfogulatlan szemmel vizsgálva a fényt és árnyékot az emberi
történetben, csalódás nélkül s türelmes szellemmel fogjuk fel az emberi
törekvések értékét.
Körülbelül azt mondják, a mit oly szép versekben Vörösmartynk is
elmondott, midőn Bentham és Széchenyi nyomán _Gondolatait a könyvtárban_
e kérdésekhez fűzi: «Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e a könyvek
által a világ elébb?»
És midőn úgy látja, hogy az emberiség mindig újra kezdi a tűrést és
tanulást, nem a tétlen kétségbeesést hirdeti:
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövülnek élő fiai…
Mi dolgunk a világon? Küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
A haladás elméletét Széchenyi kapcsolatba hozta a nemzetek s egyének
életkorának párhuzamával. Kossuth, ki az emberi perfectibilitást
végtelenebbnek hitte, mint Széchenyi, azt a párhuzamot puszta
szóvirágnak mondja.[252]
Mindenesetre oly szóvirág, mely a régiségtől kezdve maig igen sok
gondolkodóra csábítóan hatott.
E párhuzamot először Annæus Florus fejti ki római történetében. Szerinte
a római nemzet serdülő kora a királyok uralmára esik s majdnem
kétszázötven évig tartott. Következett kétszázötven éves ifjúkora, mely
alatt Olaszországot leigázta. Virágzó kétszáz éves férfi kora Augustus
Cæsarig tart, a mikor az egész világot meghódítja. Augustustól majdnem
kétszáz esztendő telt el az író századáig, a mikor Róma a Cæsarok
tehetetlensége miatt mintegy megöregedett.
Némelyek szerint Florus e felosztást Senecától kölcsönözte.[253]
Florus metaphoráit sokszor alkalmazták vagy az emberiség, vagy az egyes
nemzetek korszakaira. II. Pius pápa, midőn a mantuai congressuson
(1459.) a török ellen harczra hivta a keresztyénséget, így rajzolta a
veszélyt:
«A mi ellenségünk az ifjúság erejében, az évek virágában van s
vállalkozó szellemű; csalódik az, ki azt hiszi, hogy a gazdag s
fegyverhez szokott és uralomra vágyó ifjú egyhamar pihenni fog».[254]
Bacon a nemzetek életkorát meg is határozza kedvteléseik jellemzésével:
valamely állam ifjú korában – úgymond – a harczi kedv virágzik,
férfikorában az irodalom, hajlottabb korában mind a kettő, öreg korában
a mesterségek és a kereskedés.[255]
A nemzetek korainak e metaphorikus jellemzését többnyire a haladási
elmélet hivei szeretik használni, mint már Széchenyi példája mutatta.
Robespierre is beszélt «a nemzetek gyermekkoráról».
Saint-Simon, a rajongó philosophus, kinek tanítványától, Enfantintől
Széchenyi óvta a magyar közönséget, egészen úgy gondolkodik a haladásról
és az emberiség életkorairól mint Széchenyi.
Csakhogy máskép jellemzi ez életkorokat. Saint-Simon szerint az
emberiség gyermekkorában épít, mint az egyptomiak, ifjúkorában művész,
mint a görögök, érettebb korában harczias, mint a rómaiak és a középkor;
és a XIX. század elején, a Saint-Simon korában, olyan, mint a negyven
vagy negyvenöt éves ember, azaz többé nem harczias, hanem philosophnak
készül. A moralistának feladata megszabni az emberiség életkorához illő
kötelességeket.[256]
Hegel történetphilosophiája a kelet ókori történetét a történet
gyermekkorának nevezi, a görög történet szerinte az ifjúkor, a római a
férfikor, a keresztyén germán világ az öregkor. A természetes öregkor a
gyengeség kora, a szellem öregkora azonban tökéletes érettségét jelenti,
melyben mint szellem visszatér ez egységhez.[257] Quetelet szerint is az
emberiség csak úgy fejlődik, mint az egyén; physiologiai élete
lassanként az értelmi erő élete lesz. Quetelet vizsgálatai természetes
eredményének hirdeti a perfectibilitás tanát.[258]
A franczia forradalom idején Adelung azt tanította, hogy minden egyes
nép áthaladna az emberi élet korain, ha haladásában nem gátolnák idegen
befolyások. Wagner, a történetphilosoph, Széchenyi kortársa, az emberi
élet fejlődési szakaszait alkalmazza az emberiség fejlődésére. Néhány
évvel később Krause azt mondja, hogy minden emberi társulásnak vannak
életszakaszai, a csíra életétől a fejlődés érettségéig.[259]
Comte Ágoston és Spencer is az egyén és társadalom fejlődésének
párhuzamából indulnak ki.
Gobineau szerint ifjú nemzetekből vének lesznek s a vénség haláluk
közelségét jelenti. Gobineau ellenfele, Pott is azt hiszi, hogy a
nemzeti s egyéni fejlődés hasonló, fiatal nemzetekből idővel öreg,
tehetségben érett nemzetek lesznek.[260]
Lasaulx történetphilosophiájának központjában találjuk a tárgyalt
párhuzamot. Kiszámítja, hogy egy nagy, erős és fejlődésében nem zavart
nép körülbelül két vagy négyezer évet él s életéveinek fele esik állami
életének virágkorára, mint Babylon, Róma, Byzancz és a német-római
császárság története mutatja.[261]
Nagy történetírók is használják az életkorból vett metaphorákat.
Macaulay az európai nemzetek gyermekkoráról beszél, midőn a papság
gyámságára szorult.[262] Mommsen a római császárságot jellemezve azt
mondja, hogy az «öregkor nem bir új gondolatokat és alkotó munkásságot
kifejteni és ezt a római császárság sem birta megtenni».[263]
Nemrég nálunk gróf Vay Péter is azt irta: «Egy népfajnak csak úgy mint
az embernek, meg van a maga kora. Felnevelni csak idővel lehet.
Erőszakkal megöregíteni lehetetlen».[264]
«Hinnünk kell benne» – írja Herczeg Ferencz – «hogy a szabadon fejlődő
nemzetek élete hasonlatos az egyes emberekéhez. A gyermekkorra az
ifjúság, a férfikorra az aggság következik. Anglia Cromwell idejében
mondott búcsút ifjúkorának és Waterloónál érte el férfikorának teljét.
Angliában sokan a délafrikai háború óta csendes borzongással érzik a
közeledő vénség hűvös lehelletét».[265]
Az írók e sora Annæus Florustól napjainkig nemcsak a metaphorák életének
hosszúságát bizonyítja. Philosophusok és történetírók fontos
következtetéseket is vonnak az ember és a nemzetek életkorának
hasonlóságából.
Hiszen ha Homéros és Aristoteles korára vagy Shakespeare és Ibsen
tragédiáira csak egy összehasonlító pillantást is vetünk, nem
tagadhatjuk, hogy vannak a nemzetek és az emberiség fejlődési
korszakaiban különbségek, melyek feltünően egyeznek az emberi életkorok
különbségével. Ez egyezés társadalomtudományi vonatkozásairól itt nem
szólhatunk.[266]
A történet terén maradva úgy véljük, hogy a párhuzam gyöngéje leginkább
utolsó részében, az öregkor s a közeli halál megállapításában rejlik.
Ha visszapillantunk egy nemzet befejezett történetére, könnyű
megállapítanunk a gyermekkort, vagyis a mythosképzés idejét, majd az
ifjúkort, mikor a phantasia élénk működése, s a vérmérséklet hevessége a
feltünő jellemvonások, azután a reflectáltabb korokat és az
elgyengülést. Noha itt is azt kell megjegyeznünk, hogy a felbomlás
nemcsak a nemzeti cultura belső feloszlásának következése, hanem sokszor
a szerencsétlen külső erőszak hatása.
Élő nemzeteket vizsgálva, elég könnyű történetök fiatalsága után itélve
szólnunk a nemzet ifjú és sokat igérő erejéről vagy még kezdetleges
állapotáról és óvatos bánásmódot kivánó gyöngeségéről. De a férfikor
vége vagy épen a halálhoz közeledő öregkor megállapítása annál nehezebb.
II. Pius 1459-ben jól jellemezte a török fiatalságát és jövőjét, de a
XVII. század diplomatái, kik már emlegették a török birodalom vészes
betegségét, kevésbbé biztos talajon mozogtak és azóta a török százados
betegségével még él és néha kemény csapásokat osztogat. Nagyon nehéz s
majdnem lehetetlen a még élő nemzet vesztét vagy elgyengülését
megjósolni, bármily vén is története. Herder, ki szintén szereti az
egyéni életből vett hasonlatokat, a japánról azt jósolta, hogy mint a
csiga házába vonul és míg az európai népek a tökéletesség elérhetetlen
pontja után törekednek, Japán ott marad, hol évezredek előtt volt. És
ime, a vén Japán megifjodott és legyőzött egy nagy nemzetet, melynek még
ifjú, európai culturája volt. Ép ily tanulságos Herder jóslata a
magyarokról. Lasaulx, a nemzeti s egyéni élet párhuzama alapján, azt
jósolta 1857-ben, hogy a lengyelek, olaszok, magyarok és új-görögök
újjászületési törekvései csak nemes reminiscentiák értékével birnak. A
német birodalom feltámadásában sem hitt. Aligha nem így járnának azok
is, kik az angol nemzet vénségét akarnák megállapítani abból a
körülményből, hogy története régi s hogy a hővérű Percyk utódjai ma
békés polgárok, sőt talán bankigazgatók.
A nemzetek életében titokzatos erők működnek; ebben az életben kétszer s
többször is virágzik az ifjúság.
Ha Széchenyi ez igazságot elismeri, nem kellett volna a jövőbe vetett
hitének biztossága végett kételkednie a magyar multjában. De bármit
érjenek történeti eszméi, jelentőségök igen nagy volt lelki életében s
ily módon nagy hatással voltak nemzetünk történetére is. Ezért kell
komolyan és kegyelettel foglalkoznunk velök.
TELEKI LÁSZLÓ ÖNGYILKOSSÁGA.[267]
A _Magyar Figyelő_ 10-ik számában Kalmár Antal Teleki László
születésének századik és halálának ötvenedik évfordulója alkalmából
kijelenti, hogy Teleki László tragédiájának okai még nincsenek
tisztázva. Kálóczy Lajos és Lukács Móricz, a kiket Kónyi Manó idéz
nevezetes gyűjteményében, Kalmár szerint súlyosan tévedtek, midőn Teleki
halálát abból az összeütközésből magyarázzák, melyet a határozati párt
vezérének lelkében a felirat czélszerűségéről keletkező meggyőződése
támasztott. Kalmár Beksicsnek a _Milleniumi Történet_ X. kötetében
közzétett magyarázatát sem fogadhatja el, mert nem a császárnak adott
szó és a politikai szereplés dilemmájából kivánja megértetni Teleki
szörnyű elhatározását; Kalmár szerint «mindezt Teleki Lászlónak most
felújult ötvenéves emlékezeténél szó nélkül hagyni egyértelmű volna a
nemzeti történelembe beoltott vastag tévedések vétkes ignorantiájával».
Kalmár tehát új alapon igéri fölfejteni a tragédia sokat vitatott okait.
Szerinte Teleki László 49-es meggyőződése jutott kibékíthetetlen
ellentétbe azzal a 48-as szereppel, melyet a sors rákényszerített a
határozati párt vezetőjére.
Nagy érdekkel olvastuk Kalmár fejtegetéseit már csak azért is, mert
régóta érezzük, hogy Kálóczy és Lukács figyelemre méltó értesültséggel,
de nem egészen megnyugtató lélektani tapintattal magyarázták Teleki
halálát. Inkább politikai, mint lélektani formulát kerestek. Másrészt
kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy Kalmárnak nagyon is egyszerű
formulájában sem nyugodhatunk meg; azt hisszük, hogy Teleki
öngyilkosságának megértéséhez csak szövevényesebb lélektani és történeti
mozzanatok kutatása után férhetünk.
I.
Teleki László szellemi és lelki életének gazdagságából hiányzott az
alkatrészek vegyületének kellő aránya. Költő volt, de phantasiájában
több az izgatottság, mint a nyugodt alkotó erő. Phantasiája
nyugtalanította belső világát akkor is, midőn lemondva a költészetről, a
cselekvés terére lépett. Becsületes lélekkel ragaszkodott elveihez, de
mégis inkább az impressiók embere. «Erélyes néha – mondja róla találóan
Szemere Bertalan – a szenvedélylyel határos, de akaratereje gyönge.
Mindig az elsők közt lesz, első soha, ő soha sem fog initiálni, kivált
ha ellenzést több oldalról vesz észre. Legföllebb cabinet, nem a tett
embere… Telekiben sok szellem van, de kevés határozottság, önállósággal
nem bir, mindig kétkedik.»[268]
Benyomásokat könnyen magába fogadó természete gyakran különös
helyzetekbe sodorja Telekit. Nagyon jellemző, a mit e tekintetben
Pulszky Ferencz beszél róla: «Teleki herczeg Czartoryskinak, az 1830-iki
lengyel nemzeti kormány fejének, nézeteit a nemzetiségek tekintetében
tökéletesen eltanulta. Politikájának alapelve azóta az volt, hogy minden
nemzetiségnek van joga önálló nemzeti életre, sőt territoriumra is, s
ezt annyira vitte, hogy egyszer ha jól emlékszem, 1851-ben nagyobb
társaságban a Golescóknak és Bratianoknak világosan megmondotta, hogy
még azon kérdés fölött is, vajon független legyen-e Erdélyország,
tartozzék-e Magyarországhoz, vagy Rumániához akar-e csatlakozni,
Erdélynek általános szavazati joga fog dönteni. Erre valamelyik a
jelenlévő magyarok közül megkérte, ne beszéljen ilyeneket, mert ha ezt
otthon megtudják, hazaárulónak fogják mondani. Teleki lemérte,
megfordult, felkereste a szalonban gróf Andrássy Gyulát, s megkérte,
hívja ki nevében azt, ki őt most oly mélyen megsértette. Andrássy
megigérte a segédkezést, de megkérdezte a sértés körülményeit s mikor
Teleki ezeket elmondta, megkérte, keressen magának franczia segédet,
mert ily esetben magyar nem teheti meg neki a baráti szolgálatot, hiszen
senki sincs köztünk, ki Erdélyt bármi körülmények közt odaadná a
románoknak».[269]
A ki ennyire fogékony mások nézetei iránt, ennyire érzékeny s oly
daczosan büszke, nem könnyen fér meg az emberekkel. Teleki csupa
gyöngédség s heves érzés, s mégis mint Pulszky irja, «nem tudtam embert,
kivel nehezebb lett volna megélni». Belső zaklatottság tör ki gyakori
párbajaiban és összekocczanásaiban. Csak akkor érzi magát türhetően, ha
egész lélekkel élhet oly feladatnak, mely dicsőségét növeli, s
lelkiismeretét kielégíti. Ilyenkor szenvedélyessége kifelé összpontosul,
makacsul következetes és önkínzó tépelődése csillapul. De ha kizökkentik
a körülmények az ily cselekvésből, visszasülyed háborgó énjébe, undor ül
ki arczára, halálvágy s öngyilkos sejtelmek marczangolják.
A szabadságharcz idején Francziaországban volt, mint a magyar nemzet
képviselője. Remélte, hogy a franczia kormányt tevékeny segítségre
birja. Ez az ügy nagyon elfoglalta lelkét. De minő akadályokba ütközött.
Bastide, a külügyminiszter, arról volt meggyőződve, hogy a magyarok mint
a lengyelek, erős katholikusok s a szlávok közt a legkifejlettebb
nemzet. Teleki L’herbette képviselőben bízott, mert azt hitte róla, hogy
a magyar ügyet a legjobban ismeri. Pedig L’herbette nem volt tudósabb a
keleti ügyekben Bastidenál, Erdélyt a szultán tartományának hitte. Végre
1849 júniusában úgy látta Teleki, hogy a francziák nem törődnek a magyar
ügygyel. Ekkor kétségbe volt esve, elkivánkozott Párisból. «Falba ütöm
fejemet – irja Pulszkynak – «ha még tovább itt kell maradnom… A ki
továbbá ittlétemet akarja, esküdt ellenségem, halálomat óhajtja».[270]
Tevékeny marad ezentúl is, de tört hittel, folyvást megújuló rossz
sejtelmekkel és a megsemmisülés vágyával. «Látod barátom – irja
Klapkának, 1850-ben – az én lelkemben is apadnak a remények, s
észreveszem, hogy ezt nem betegség szüli bennem, hanem hogy ez a jelen
körülmények helyes felfogásából ered. Oh! ez kétségbeejtő! Élni, csak
azért, hogy éljek – én ahhoz nem tudok. Az élet csak ráma előttem, nincs
becse, ha abban a festmény hiányzik… Mód nélkül szenvedek lelkileg, ez
hat testemre is; borús szinben látom magamra nézve a jövőt, azért
lankadok! Isten adja, hogy szabadulásunk idejét megérjem! Alig hiszem.
Az én gépem szétbomlik idő előtt. Nem látom többé Kánaán földjét… Adjon
az ég sikert nemes működéseidnek; szeretnélek követni én is, de én, úgy
látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtem…» «Mi keresnivalóm is
van e világon» – irja 1851-ben – «mikor nincs czélja életemnek?»
«Üreseknek, unalmasoknak nevezem leveleimet» – irja 1852-ben – «igen,
mert ezek csupán lelkem állapotát tükröztetik vissza és enmagamat is,
lelkestül, testestül üresnek és unalmasnak érzem és vallom. Pedig
kellemes napokat töltök…» «Félek, félek, ha mindennek vége lesz
Párisban, úgy aztán nem fogom napjaim súlyát sokáig elczepelhetni».
«Reám nézve csak két alternativa lehető» – irja 1854-ben «vagy nemsokára
haza, vagy nemsokára a sírba!» Midőn ugyanez évben Batthyány Kázmér
halálát jelenti Klapkának, így folytatja: «Nem birom leirni, mit érzek!
Nagyon fájdalmasan érintett a csapás! Szivesen cserélnék vele helyet és
feküdnék ott, hol ő».[271]
Lelkén ezt a melankólikus borút testi szenvedések is növelték. Alig
negyven éves korában irja Klapkának: «Egészségem helyreállításával
foglalkozom, de ez nem akar sikerülni. Mintha átok feküdnék rajtam, s
mindenen, a mihez fogok. Valamint egyébben sem, úgy egészségemre nézve
sem érek czélt». Többször megújulnak panaszai erős fejfájásról,
szédülésről, gyomorgörcsökről. Idegrendszere rossz állapotban volt.
Szemere 1857-ben nervozusnak, később idegbetegnek mondja. Szemeréhez
intézett 1851-iki levelében irja Teleki Szemere Bertalanné betegségére
czélozva, «én az efféle nervozus affektatiókat ismerem». Ideges
melancholiájával együtt jár rendkívüli szórakozottsága, önuralmának
pillanatnyi elvesztése, a mi csudálatosnak látszik oly férfiúban, a ki a
sértésnek csak látszatáért is szembeszállott a halállal.
Szóval, úgy látjuk, hogy Teleki László azok közé tartozott, kiket
természetes hajlam sodor az öngyilkosság felé. Kivételesen kedvező
körülmények talán megkimélték volna a katastrophától. De a
szabadságharcz és az emigratio viharában ki nem kerülhette az örvényt.
II.
A csüggesztő hangulatokból kiemelte Telekit az 1859-iki háború. Kilencz
évi időköz után most először váltott levelet Kossuthtal, kivel a
nemzetiségi kérdés miatt és más okból is ellentétbe jutott. 1859 május
6-án megalakult Párisban a Magyar Nemzeti Igazgatóság Kossuth Lajos
elnöklete alatt.
Kossuth mellett Teleki László és Klapka voltak az igazgatóság tagjai.
Piemont és III. Napoleon támadása Ausztria ellen felizgatták az
emigratio reményeit.
Teleki Lászlónál aligha volt valaki izgatottabb. Kossuthhoz írt
leveléből, melylyel az elnököt Londonból a harcz terére hivja, hogy a
veszekedő emigransokat rendbe szedje és a magyar szabadság hajóját a
révbe vezesse, kiérezhető Teleki forró szenvedélye. «Naponta imádkozom
Istenhez, hogy hozzon ide mentül előbb. Kezemet szivemre téve állítom,
mint erős hitemet, hogy seholsem voltál valaha szükségesebb, mint most
itt».[272]
Teleki életébe most új tartalom ömlött, most már az üres keretbe kép
volt foglalva. De mint Kossuth írja: «lecsapott reményeink derült egéről
a villafrankai villám!» Azonban az emigratio fölött újra felderült a
remény ege. Mert hiszen a villafrankai villám nem végzett az olasz
kérdéssel. Az új bonyodalmak előre láthatók voltak és az emigratio
sürgött-forgott, hogy Ausztriát új háborúba döntse. Teleki Lászlót
ekkortájt nevezte Kiss Miklós a magyar diplomaták főnökének. És Teleki
remélte az európai háborút 1860 elején «a conjuncturákból itélve»,
reményét Komáromytól haza is üzente, hogy megnyugtassa az otthoniakat.
Garibaldi szeptember 6-án Nápolyba vonult, 10-én Kossuth, Teleki és
Klapka Cavourral egyezséget kötöttek Turinban. Cavour támadást várt
Ausztria részéről s «Magyarország hathatós közreműködését» szerette
volna megnyerni. Négy nap mulva a Magyar Nemzeti Igazgatóság turini
körlevele biztosította az emigránsokat, hogy a már «sikeresítésbe vett
előkészületek a legjobb kilátásokra, többre mint kilátásokra
jogosítanak».
Teleki László e körlevél megirása után Genfbe utazott, itt szeptember
vége körül a magyarországi központi bizottság egyik befolyásos tagjával
találkozván, megizente az otthoniaknak, hogy a központi bizottság küldje
ki egyik parancsnokát, a Nemzeti Bizottsághoz, «minek következtében
aztán a kijöttel teljesen meg lehessen állapítani a működési tervet,
mely jövő (1861) tavaszkor foganatba menend».
November elején valóban kiment valaki (Komáromy?) Genfbe Telekihez és
minden tekintetben megnyugtatta az Igazgatóságot. Megnyugtatta Telekit
az iránt, hogy «otthon nem akarnak kibékülni az osztrákkal, mindent a
háborútól várnak» és biztosította az Igazgatóságot, «hogy mindent bátran
megigérhetnek szövetségesüknek, ők (az otthoniak) beváltandják
igéretüket». Hogyis ne várt volna Teleki minden jót, mikor maga Victor
Emanuel november közepén kijelentette Klapka előtt abbeli reményét és
meggyőződését, hogy a jövő tavaszkor a dolog háborúra kerül, mert az
osztrák bizonyosan meg fogja őt támadni. Teleki László november vége
felé Genfben még egy hazai küldöttel (Ivánka Imre?) találkozott, ki
Londonban Kossuthtal értekezett s Genfen át haza igyekezett. Teleki
örömmel tudta meg e küldöttől, hogy miben állapodott meg Kossuthtal
Londonban. E szerint 1861 tavaszán, a biztosra várt háború idején, az
olasz segédsereg Károlyvárosig nyomulna előre, Vetter légiója és
Garibaldi önkéntesei a Muraközbe mennének.[273] Ily tervekkel volt
Teleki elfoglalva, ily reményeket ringatott lelkében, midőn 1860
november 26-án jelentette Kossuthnak Genfből, hogy sürgős személyes
ügyben el kellett utaznia, de útja nem veszélyes.
Teleki nem sejtette akkor, hogy drezdai útja, a rég óhajtott Kánaán
földjére viszi, hogy 1861 tavaszán valóban ünnepelni fogják a hazai
földön, de nem Garibaldi és Kossuth társaságában, nem a bosszúálló
olasz-magyar-franczia légiók élén.
Hogy sürgős volt a drezdai út, abban nem szabad kételkednünk. De
bizonyos, hogy vigyázatlan volt a drezdai utazás, az idegen névre szóló
angol útlevéllel. Szabad talán föltennünk, hogy Teleki hirtelen utazását
a sürgetőnek érzett személyes ügyön kívül a szellemes melancholikusok
szokásos vándorösztönének is tulajdoníthatjuk.
Szemere Bertalan 1857-ben irja Telekiről, hogy «vándorol, mint az örök
zsidó, sehol sincs nyugta». Vagy tiz-tizenkét napra tervezte drezdai
útját. «Mihelyt visszakerülök ide, azonnal írok – írja Kossuthnak
Genfből november végén – s azontúl minden tekintetben számíthatsz reám».
Tudjuk, hogy Kossuth többé nem számíthatott reá. 1860 deczember 17-én a
szász rendőrség elfogta és Ausztriába hurczolta. Egyelőre Josephstadtba
vitték. Ez erősebb villámcsapás volt Telekinek, mint a villafrankai. Nem
a haláltól félt, hiszen nem tréfából, hanem komoly őszinteséggel irta
még Genfből 1860 aug. 13-án Kossuthnak: «Sokat felteszek a régi
conservativekről, azt is, hogyha módjukban volna, mindnyájunkat vérpadra
küldenének, s ezt _talán nem is igen venném nekik rossz néven_».[274] De
ez a hirtelen kiragadtatás szenvedélylyé vált foglalkozása köréből, az
önvád, hogy megfontolatlan utazásával ártott az emigratio már-már
megvalósuló czéljainak,[275] türhetetlen súlylyal nehezedett lelkére.
Fogságából megizente Vay Miklósnak, hogy vagy utasítsák ki külföldre,
vagy vigyék Magyarországba és ott állítsák a törvényes bíróság elé. Vay
megkapta az izenetet, Teleki Bécsbe került s a Landesgericht vallatóra
fogta. De Teleki nem ismerte el az osztrák törvényszék illetékességét s
mivel azt hitte, hogy Vay nem tudja, mi történt, megirta neki, hogy hol
van elfogva. Báró Vay Miklós segíteni akart Telekin. Nem izente meg
neki, hogy mit akar érte tenni, a miért Teleki később neheztelt reá, de
talán nem is izenhette meg, vagy talán azt hitte jó szándékkal, hogy
szolgálatot tesz a szegény fogolynak a titkolózással is.
Ily kevéssé birjuk kiszámítani tetteink hatását. A jólelkű Vay, ki
örömében sírt, hogy Telekinek visszaszerezheti szabadságát, nem tudta,
hogy mikor 1860 deczember 30-án a Burgba vitette a mit sem gyanító
grófot, gyászos végű meglepetést szerzett régi barátjának és rokonának.
Telekinek azt mondották, hogy Vayhoz viszik. Egyszerre csak a császár
előtt termett, ki mögött Vay Miklós és Crenneville tábornok állottak. A
császár nagylelkű volt. Elmondta Telekinek, hogy tudja, mennyit
conspirált ellene, de kibocsátja mégis három feltétel alatt: 1. hogy nem
megy többé külföldre, 2. hogy lemond a külfölddel való minden ellenséges
összeköttetésről és 3. hogy tartózkodik egyelőre minden politikai
tevékenységtől.[276]
A gróf meg volt hatva a váratlan kegyelem által. Érezte ugyan mind a
három feltétel súlyát, de ideges zavarában a legnyomasztóbbnak látszott
előtte a harmadik. Azért becsületszavával megigérte az első két
feltételt s csak azt kérdezte a felségtől, hogy az ország politikai
tevékenységében részt vehet-e? «Óhajtom, hogy Ön attól _egyelőre_ (vor
der Hand) tartózkodjék», így hangzott a válasz. Teleki ezt is fogadta s
a kihallgatásnak vége lévén, az ajtó felé haladt, de visszafordult s
körülbelül így szólt: «Bocsássa meg felséged elfogultságomat, ez az oka
annak, hogy majdnem feledtem köszönetemet nyilvánítani».
Teleki szabad volt külsőleg, mikor a Burgot elhagyta, de belsejében egy
szörnyű gondolat lett úrrá. Kossuth Lajos, midőn gróf Teleki László
pályájának végét oly behatóan vizsgálja, előadja, hogy az emigratio
vezetőinek felfogása szerint ezt kellett volna válaszolnia Telekinek a
Burgban: «Hatalmában vagyok Felségednek, tehet velem, a mit akar, de az
egész mívelt világ által elismert nemzetközi jog megsértésével kerültem
hatalmába; én e jog szentségére hivatkozom s annak élvezetébe
visszahelyezésemet várom Felségedtől».
Valóban így kellett volna beszélnie Telekinek, hogy megmenthesse
lelkének nyugalmát s hogy nevétől a gyanusítás kisérletét is elriassza.
És így is beszélt volna, ha idegrendszere annyira edzett, hogy ily
meglepetéssel, ennyi hirtelen reárohanó különböző benyomásokkal szemben
meg birta volna menteni önuralmát. Még közvetlenül drezdai útja előtt
magasan lobogott lelkében a forradalmi láng, ekkor még azt irta
Kossuthnak, hogy «politikai szilárdságra és tántoríthatatlan forradalmi
kitartásra nézve csak maga-magáért áll jót».[277] De azóta sok történt
rövid idő alatt. Már a villafrankai béke előtt oly ideges volt, hogy
«keze reszketése miatt» nem irhatott annyit, a mennyit szeretett volna.
Drezdából betegen szállították Josephstadtba, roncsolt idegekkel
érkezett a Burgba. A fejedelem megjelenésével s nagylelkűségével erősen
hatott reá, a hála érzete foglalta le impressionabilis lelkét s
kizavarta onnan teljesen a forradalmi lelkesedést. Pillanatnyi zavarában
csak arra gondolt, hogy az otthoni politikai tevékenység szabadságát
mentse meg magának. Pedig az a vor der Handdal jelzett kikötés nem sokat
jelentett, ez a kikötés nem is igen zavarta később Telekit. Tévednek
azok, kik e ponton keresik Teleki lelkiismereti küzdelmének oldhatatlan
csomóját. De a midőn Teleki a két első pontot megigérte, a mikor
megfogadta, hogy az emigratióval nem érintkezik többé s nem lépi át a
monarchia határát, önmaga ellen vétett. Nem akarjuk ezzel elismerni az
emigratio részéről felhangzott vádaskodás jogosságát. Teleki semmit sem
tett, a mi férfiúi méltóságához illetlen lett volna. Nem könyörgött
kegyelemért, nem igérte elveinek feladását, csak azt igérte, a mit a
börtönbe visszatérve úgy is kénytelen lett volna megtenni. De az
említett fogadalmakkal beteg lelkét fosztotta meg utolsó támaszától.
Emlékszünk, hogy az 1859-iki háború mennyire kiragadta életundorából,
azóta a forradalmi exaltatióba merítette háborgó énjét, s most a
Burgbeli jelenet után nem csupán a külső kényszer, hanem saját igérete
is eltiltotta a forradalmi működéstől. «Értik – irja Hevesmegyének vagy
két hónappal a bécsi audientia után – tisztelt honfitársaim, mily kín
volt nékem, a szász kormány példátlanul aljas bűntette következtében,
ily működési körből erőszakosan kiragadtatni. Egy félben szakadt hivatás
minden hű kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél». Méltán
emeli ki Kossuth Lajos e nyilatkozat fontosságát. Tragikus mélysége van
az idézett soroknak, Teleki utolsó szenvedéseinek forrását világítják
meg. A romboló dæmon, mely hívta a megsemmisülés felé már régebben is,
most végleg hatalmába kerítette. Érezte lelkében e dæmon szavának
kényszerítő erejét, mindjárt, mihelyt a császártól eltávozott. «A gróf
alig ismerhető meg – irja a _Pesti Napló_ 1861 január 4-én – hosszas
számüzetése, betegeskedés, utazások s kedélyingerültsége nagyon
megtörték». Egészségi állapota miatt néhány napig még Bécsben maradt,
már akkor tudomása volt arról, hogy megkegyelmezésén mennyire
megütközött az emigratio. A sértő vádak még növelték az önvád kínját.
Teleki László már ekkor, tehát 1861 januárjának legelső napjaiban
mondotta Lukács Móricznak, hogy «életének okvetlenül véget fog vetni».
Haza érve, ő lett az országnak legnépszerűbb embere. Lukács Móricz erre
azt jegyzi meg: «mi okból? azt akkor sem tudta volna, most sem tudná
senki kielégítőleg megfejteni».[278] De talán szabad erre nézve
föltevést koczkáztatnunk. Zemplénmegye Telekihez intézett feliratában
olvassuk: «Csakhamar azonban nemzetünk dicsőségével találkozunk önnek
balesetében, midőn nemcsak az összes magyar nemzet fájdalma jajdult fel,
hanem a külnépek s az egész közvélemény is, honfiaink iránt még soha nem
mutatott érdekeltséggel szólaltak meg, a nemzetközi jogoknak a gróf úr
személyében lett botrányos megsértése miatt s követelték és ki is vívták
bekövetkezett szabaddá tételét.[279] «Tehát az európai beavatkozásnak
tulajdonította a magyar közvélemény Teleki kiszabadítását. Az
önkényuralom európai megaláztatását, a nemzet sorsa iránt felujúlt
általános részvétet s egyszersmind a nagynevű hazafi visszatérését az
elégtétel büszke érzetével fogadta a nemzet.
Ebben látjuk nagy népszerűségének okát. A közönség nem tudta, hogy az
ünnepelt hős belső megtörtséggel fogadja az ovácziókat. Az ünneplés zaja
vigasztalta pillanatokra, de keserűségét is gyarapította, mert érezte,
hogy nem bir megfelelni az általános várakozásnak. És a mellett az ünnep
zaját is túlharsogta a bécsi fogadalom emléke s mindaz, a mi ezzel
kapcsolatban volt.
Kínos tusáira élénk világot vet gróf Andrássy Gyula elbeszélése, ki 1861
elején találkozott vele Gyömrőn. Teleki egy külföldi lapot mutatott
neki, a melyben heves támadások voltak ellene. A magyar emigratio több
tagja azzal gyanusította, hogy drezdai elfogatása kicsinált dolog volt
közte és az osztrák kormány között. A dilemmából, a melybe jutottam,
mondotta Teleki, menekülni máskép nem birok, minthogy golyót röpítek az
agyamba. Andrássy igyekezett őt megnyugtatni. Teleki elbeszélte neki,
hogy mikor a Széchenyi-requiemről a templomból kilépett, a fiatalság
vállára emelte, kikiáltotta Magyarország nádorának és így vitte jó
darabig. Ily körülmények között, mondotta Teleki, számomra nincs más
menekülés, mint a halál.[280]
Az emigratiotól való elszakadásának módja bántotta, önmagában nem birt
védelmet találni az erre vonatkozó vádak ellen, s a népszerűség csak
élesítette fájdalmát. Tehát nem abban kell keresnünk meghasonlása
legvégzetesebb okát, hogy 49-es érzelmei összeütközésbe kerültek a 48-as
politikával, melyet mint a határozati párt vezetője, forradalmi módon
ugyan, de lényegében mégis dynastikus czélzattal volt kénytelen
védelmezni. Ez a két politika alapjában különbözik ugyan, de ellentétük
nem kibékíthetetlen. Hiszen az emigratio tagjai nem azért ragaszkodtak a
49-hez, mintha ez lett volna politikájuk mindent kirekesztő czélja. Ez
csak az ultima ratio volt terveikben, a 48-as állapot helyreállítása
végett, ha lehet a dynastiával, ha lehet, ellene is. A hazatérő
emigránsok bármennyit izgattak ott kint a dynastia ellen, a határozathoz
vagy a felirathoz vagy később a kiegyezéshez való ragaszkodásukat nem
tekintették lelkiismeretbe vágó elvtagadásnak. Kossuth Lajos
állásfoglalása e tekintetben kivételes. Teleki László el nem mondott
beszédének tervében vannak ugyan 49-es eszmék, de azok logikailag a
48-as alapgondolat erejét támogatják. «Legyen felszólalásunk – úgymond –
a szomszéd s velünk századokon át ugyanegy fejedelem alatt állott
országok és tartományok minden szellemi, szintúgy mint anyagi érdeke
iránt teljes méltányosságunk nyilvánítása». Így csak az beszélhet, ki
érzi ugyan a multak miatt a keserűséget, de hajlandó elmenni az
alkudozásban egészen 1867-ig. Teleki az 1848-as alapot tovább kívánta
ugyan fejleszteni, de nem 1849 felé, hanem a demokratikus szabadságok
terén a vallásfelekezetek és nemzetiségek irányában.[281]
Különben utolsó lelki vivódásának magyarázatában nem kell politikai
eszméinek harczára oly elhatározó súlyt helyeznünk. Lukács Móricz
tévedett, midőn inkább szép páthosszal, semmint lélektani érzékkel azt
irta, hogy «Teleki véres hulláját dobván az út közepére, melyen
pártfelei őt követték és éppen a csata előestéjén, ez néma intésül
szolgálhatott, szolgált is nekik, hogy tévuton járnak, mely örvényhez
vezet, hova magukkal ragadják a hazát, a nemzetet is».
Kossuth Lajos meggyőző erővel czáfolta meg Lukács magyarázatát.
Hivatkozott Telekinek Hevesmegyéhez küldött válaszára s magának
Lukácsnak elbeszélésére, melyből kitűnik, hogy Teleki már 1861 január
elején el volt szánva az öngyilkosságra s így végzetes tette nincs
szoros kapcsolatban az 1861-es országgyűlés pártjainak tavaszi
küzdelmeivel.
De téved Kossuth akkor, midőn nem veszi figyelembe Lukácsnak a tényekre
vonatkozó előadását, melyet újabban Kálóczy Lajos, 1861-es képviselőnek
elbeszélése is megerősített. Ezen két elbeszélésből kétségtelenül
megállapítható, hogy Teleki helyeselte Deák politikáját. Kónyi Manó
gyűjteményének Teleki Lászlóra vonatkozó fejezete rendkívül tanulságosan
állítja elénk a magát halálra szánt államférfiú eszméinek hullámzását.
Látjuk ebből, hogy Teleki az összes politikai árnyalatok eszmeköréből
felvett valamit. Egy névtelen elbeszélő szerint, kit Kónyi hiteles
forrásnak nevez, Teleki László az Almásy Páltól összegyűjtött emigránsok
körében kijelentette, hogy biztos értesülése szerint Napoleon hajlandó
bennünket segíteni, de csak egy föltétel alatt, ha ugyanis Ausztriával
semmi szín alatt sem békülünk ki. Ekkor tehát az emigránsok körében
Teleki az emigratio eszmekörében marad, a Nemzeti Igazgatóság hűséges
tagjának mutatja magát. Körülbelül ilyennek látszik akkor is, midőn
Madarász József előtt és Tisza Kálmánnak is az Európához intézendő
manifestumot ajánlja. De Tisza megmagyarázta neki, hogy a manifestumnak
csak akkor van értelme, ha az ország el van tökélve és reá van készülve,
hogy 24 órával annak kibocsátása után fegyvert ragad. Teleki tehát
elállott a manifestumtól. Megnyugodott a határozatban, de ebben sem
teljesen, Lukács és Kálóczy előtt Deák mellett nyilatkozott. Kálóczy
előadásának hitelessége ellen Tisza Kálmánnak sem volt észrevétele,
mikor Kónyi felolvasta előtte. Deák megküldte Telekinek a feliratot
elolvasás és állásfoglalás végett. Teleki el is olvasta, visszavitte
Deáknak, megköszönte figyelmét és szó nélkül távozott. E szótlanság
sokat jelent. Teleki hátramaradt beszédtervében olvassuk a következőket:
«A bécsi kormány és hazánk közti kibékülésnek, valamint egyfelől nem
lehetne más alapja, mint Magyarhon alkotmányos teljes törvényes
függetlenségének a 48-iki törvényeket is ideértve, teljes helyreállítása
és biztosítása. Ily szempontból pártolom én különösen azt a _felséges
szerkezetet_, mely előttünk áll, szükséges, hogy minden tekintetben
feltartsuk a jogalapot». A _felséges szerkezet_ mi lehet egyéb, mint
Deák felirata?
Ez az ingadozás nem politikai elvtelenség, vagy kétszinűség következése,
hanem hű tükre az öngyilkosságra elszánt s akaraterejétől teljesen
megfosztott lélek vívódásának.
Nem eszmék harczát küzdötte ekkor Teleki, hanem idegennek érezte magát a
reászakadt körülmények közt, az a világ többé nem volt az ő világa,
elméje engedett a legkülönbözőbb benyomásoknak, de megállapodni nem
tudott, révedezett inkább, semmint gondolkodott. Életösztöne még küzdött
a nagy elhatározással, egész erélyét csak az ellen a vád ellen
összpontosítja, hogy következetlen lett önmagához. A megyékhez intézett
köszönő irataiban folyvást hangoztatja következetességét, mintha
védekeznék a félelmetesen kényszerítő gondolat ellen, mely az év eleje
óta nyugodni nem hagyta.
1861 áprilisában, mint Kálóczy irja, Teleki már nagyon keveset aludt,
folyton magával harczban volt, s a legnagyobb izgatottság vett rajta
erőt.
Mennél inkább közeledett az idő, mikor a határozatot védelmezni kellett
volna Deákkal szemben, annál fájdalmasabb volt belső küzdelme. Én Deákot
nem birom megczáfolni – mondja meghitt barátjainak, Hunfalvy Pál
elbeszélése szerint.
Egy nappal a felirati vita kezdete előtt Teleki Hajnik Pálékat látogatta
és elbúcsúzván, megragadta Hajnikné mindkét kezét, reszkető égő
kezekkel, leányához pedig így szólt: «Nézz meg jól, hogy emlékezzél reá,
milyen volt Teleki Laczi».
Május 8-ikára volt kitűzve az alsóházban Deák indítványának tárgyalása.
Az emlékezetes napra virradó éjjelen Teleki László agyonlőtte magát.
Nem hirtelen keletkezett gondolatot hajtott végre, régóta küzdött a
megsemmisülés vágyával, melyet a bécsi kihallgatás után többé leküzdeni
nem birt. Tragikus sorsa megrendítő, ha nem is fogjuk fel halálát
vértanuságnak, akár a forradalom, akár a kiegyezés eszméiért. Vértanuja
volt a maga büszke becsületérzésének s fantasztikus érzékenységének,
egyrészt igen is erős, másrészt igen is gyengéd lelki szerkezetének.
És tragédiájának érdekét még növeli az, hogy annak minden fordulata a
nemzeti történetnek majdnem legszebb jeleneteivel kapcsolódik egybe.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Budapesti Szemle 1879.]
[Footnote 2: Budapesti Szemle. 1904.]
[Footnote 3: Többször lesz alkalmunk hivatkozni _Deák Ferencz
Beszédeire_, melyeknek első három kötete most jelent meg második
kiadásban. (Kiadta Kónyi Manó, Franklin-Társulat 1903, IV–VI. kötetek
1897–1898-ban jelentek meg.) Azért itt néhány szót akarunk szólni e
kiadásról. Sokkal többet nyújt, mint a mennyit czíme igér. Kónyi a
kiadott és többnyire kiadatlan levelek, naplók, okiratok s czikkek
gazdag gyűjteményével világítja meg Magyarország legújabb történetét,
különösen e tetemesen bővített második kiadásban. Deák Ferencz pályája a
középpont s e körül csoportosulnak az események. Kónyit e munkára
értékes kiadói tulajdonságok tették hivatottá: érzék az események
lényege iránt, ritka értelmiség s kegyeletes ragaszkodás hősének
emlékéhez. Tájékoztató bevezetései példásak tárgyilagosság és alaposság
tekintetében. Nem a maga nézetét közli, hanem a tényeket, az iratokat s
a hiteles tanukat beszélteti. A szerkesztés módja oly czélszerű s a
közlött anyag annyira becses, hogy e hat kötetet nemcsak Deák
életrajzírója, hanem e korszak történetírója is mint elsőrangú
forrásművet fogja fölhasználni.]
[Footnote 4: Kónyi VI. 44. l.]
[Footnote 5: U. o. 6. l.]
[Footnote 6: Kónyi II. 114. l.]
[Footnote 7: Kónyi VI. 153. l.]
[Footnote 8: Kónyi, IV. 452. l.]
[Footnote 9: Kónyi V. 453. l.]
[Footnote 10: _Budapesti Hirlap_ 1903 szeptember 22. és _Magyar Nyelvőr_
1903. VIII.]
[Footnote 11: A törvényczikk 2. §-a: ut quæ cumque exequenda
contigerint, ex mandato S. Mtis, vel serenissimi ejus filii primum,
deinde etiam ex consilio, mutuaque intelligentia cæterorum capitaneorum,
quos S. M. secum in exercitu habuerit, per _Hungaros capitaneos non per
externos eis committantur_, a Franklin-Társulat _Törvénytár_ában így van
fordítva: «Hogyha bármiféle dolognak végrehajtása fordulna elő, az
elsőbben az ő felségének s az ő fens. fiának a parancsolatjából,
annakutána ő felsége mellett a hadseregben lévő több kapitányoknak a
tanácsából és különös egyetértéséből ne _az idegen, hanem a magyar
kapitányok megbizásából történjék_.» E kiemelt szavak nem felelnek meg
az eredetinek.]
[Footnote 12: Illésházy följegyzései, közli Kazinczy Gábor (_Magyar
Tört. Eml._ II. O. VII. k.), Fraknói: _Magyar Országgyűlési Emlékek_
VI.]
[Footnote 13: 1867 január 30, hatvanhetes bizottságban; Kónyi IV. 256.
l.]
[Footnote 14: Heltai Ferencz: _A magyarság érvényesülése a hadseregben._
Budapest, 1903. 15. l. E. nemrég megjelent és már is sokszor idézett mű
nyomtatott s kiadatlan források alapján igen tanulságosan ismerteti a
hadsereg magyarosítására vonatkozó törekvéseket 1715–1840-ig. Heltai
most inkább csak anyagot közöl s aránylag kevés megjegyzést fűz hozzá.
Az egész tárgyat bővebben fogja kidolgozni. Nagyobb munkáját érdekkel
várjuk, de egyelőre e kisebbnek is jó hasznát vehetjük.]
[Footnote 15: Lásd Éble Gábor: _Gróf Károlyi Ferencz és kora_ I. k.
Budapest, 1893. 218–9. s a parancsszavakat a függelékben. V. ö. még
_Oesterreichischer Erbfolgekrieg_ Bd. I. Wien, 1896. 377. l.]
[Footnote 16: U. o. 8–9. l.]
[Footnote 17: Magyarorsz. Tört. _II. József korában_ III. 111. l.]
[Footnote 18: Heltai 28. l.]
[Footnote 19: Márki Sándor czikke a _Pester Lloyd_ 1903 május 2-iki
számában.]
[Footnote 20: Heltai 28–54. ll.]
[Footnote 21: Kónyi, V. 453. l.]
[Footnote 22: Heltai 60–95. ll.]
[Footnote 23: Heltai, 97–168.]
[Footnote 24: Kónyi, V. 453. l.]
[Footnote 25: Ferenczi Zoltán: _Petőfi föllépte Vörösmarty ellen
1848-ban Petőfi-Muzeum_ 1891. 3. sz. E czikkben az 1848-iki országgyűlés
katonai vitáinak igen jó áttekintését találjuk.]
[Footnote 26: Asbóth János: _A magyar királyi honvédelmi ministerium
fejlődése._ Budapest, 1873.]
[Footnote 27: Kónyi. I. 293. l.]
[Footnote 28: Kónyi, I. 496. l.]
[Footnote 29: U. o. II. 300. l.]
[Footnote 30: U. o. II. 529. l.]
[Footnote 31: Kónyi, IV. 450. l.]
[Footnote 32: U. o. V. 454. l.]
[Footnote 33: Kónyi, VI. 309. l.]
[Footnote 34: _Olcsó Könyvtár._ Szerk. Gyulai Pál. 261. sz. 30. l.]
[Footnote 35: Kónyi, III. 694. l.]
[Footnote 36: Lederer: _Andrássy beszédei_ I. 329., 342. ll.]
[Footnote 37: _Pest_ 1865. 80. l.]
[Footnote 38: _Budapesti Hirlap_ 1903 okt. 24.]
[Footnote 39: Kónyi, IV. 452. l.]
[Footnote 40: Az összehasonlítás kedvéért álljon itt a törvénybe
iktatott 11. szakasz: «Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos
fejedelmi jogai következtében mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a
magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének,
egységes vezérletére és belszervezetére vonatkozik, ő Felsége által
intézendőnek ismertetik el.»]
[Footnote 41: Kónyi, III. 694–701. ll.]
[Footnote 42: Kónyi, IV. 171–176. ll.]
[Footnote 43: U. o. I. 103. l.]
[Footnote 44: _Gróf Zichy Jenő beszéde._]
[Footnote 45: Kónyi, V. 276. l.]
[Footnote 46: Kónyi, V. 331. l.]
[Footnote 47: Kónyi V. 415. l.]
[Footnote 48: Kónyi, VI. 43. l.]
[Footnote 49: Kónyi, VI. 309–311. ll.]
[Footnote 50: _Észrevételek_, 88–90. ll.]
[Footnote 51: A Székesfehérvári Lövész Társulatnak 1868 márczius 4.
Kónyi VI. 352. l. és u. o. I. 419. l.]
[Footnote 52: Kónyi, I. 139., 321. ll.]
[Footnote 53: U. o. I. 408–409. ll.]
[Footnote 54: Kónyi, 552.]
[Footnote 55: U. o. II. 247. l.]
[Footnote 56: U. o. III. 102., 203. ll.]
[Footnote 57: Kónyi, III. 310. l.]
[Footnote 58: U. o. IV. 20. l.]
[Footnote 59: Kónyi, IV. 139. l.]
[Footnote 60: U. o. 312. l.]
[Footnote 61: Kónyi, VI. 4. l.]
[Footnote 62: U. o. VI. 62. l.]
[Footnote 63: Kónyi, I. 364. l.]
[Footnote 64: Budapesti Szemle 1907.]
[Footnote 65: 38. l.]
[Footnote 66: 174. l. Akad. kiadás.]
[Footnote 67: _Lovakrul_ 1828. 208. l.]
[Footnote 68: _Hunnia_. 1858. 157 l.]
[Footnote 69: _Eszme Töredékek a Tiszavölgy rendezését illetőleg_. 26.
l.]
[Footnote 70: _Töredék gróf Széchenyi István Irataiból_. Pest, 1860. 13.
l.]
[Footnote 71: _Pesti por és sár._ 1866. 27. l.]
[Footnote 72: U. o.]
[Footnote 73: _Világ_, 166., 167. ll. (Akad. kiad.)]
[Footnote 74: U. o. 81. l.]
[Footnote 75: _Lovakrul_, 6. l.]
[Footnote 76: _Hirlapi czikkek_, II. 21. l.]
[Footnote 77: _Hunnia_, 200. l.]
[Footnote 78: _Hitel_, 148. l.]
[Footnote 79: _Hunnia_, 198. l.]
[Footnote 80: _Hirlapi czikkek_, I. 229. l.]
[Footnote 81: _Hunnia_, 200. l.]
[Footnote 82: _Kelet Népe_, 7. l.]
[Footnote 83: _Hitel_, 148. l.]
[Footnote 84: _Stadium_, 27. l. (Akad. kiadás.)]
[Footnote 85: _Beszédek_, 512. l.]
[Footnote 86: 220. l.]
[Footnote 87: 158. l.]
[Footnote 88: 49. l.]
[Footnote 89: _Hitel_. 149. l.]
[Footnote 90: 215. l.]
[Footnote 91: 20. l.]
[Footnote 92: _Néhány Szó a Lóverseny körül._ 77. l.]
[Footnote 93: _Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését
illetőleg_ 27. l.]
[Footnote 94: _Hunnia_, 106. l.]
[Footnote 95: _Stadium_, 22. l.]
[Footnote 96: _Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését
illetőleg._ 73. l.]
[Footnote 97: Széchenyi nemzeti érzésének korai ébredéséről találóan ír
Marczali Henrik: _Nagy Képes Világtörténet_ XI. k. 392. l.]
[Footnote 98: Így írja abban a jegyzetben, melyet az _Üdvleldéhez_
csatolt. (322. l.)]
[Footnote 99: _Széchenyi mint író._ (_Széch. Munkái_ Akad. Kiadás. I. K.
VII. l.)]
[Footnote 100: Kemény szerint Széchenyi plagizálta Benthamot. Bentham
rajzát Szent Lajos és XIV. Lajos koráról átvitte Nagy Lajos és Mátyás
korára. Beöthy Ákos is hangoztatja ezt a nélkül, hogy utánajárt volna a
dolognak. Pedig a franczia történeti korrajz, melyre itt Kemény czéloz,
nem is található Bentham munkáiban és így a _Hitel_ben sem. Kemény előtt
Széchenyinek néhány Bentham reminiscentiája lebeghetett és emlékezetének
határozatlan adataiból formálta az idézett állítást.]
[Footnote 101: _Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve._
Budapest 1889. I. k. 39/40. l.]
[Footnote 102: 52. l. Akad. kiadás.]
[Footnote 103: _The History of the Decline and Fall of the Roman Empire_
I. London 1783. 70. l. Széchenyi nagy érdekkel olvasta Gibbont és így
jogunk van föltenni, hogy a Gibbonból idézett tételnek hatása volt
Széchenyi egészen hasonló s annyira kedvelt gondolatának formulázására.]
[Footnote 104: _Világ_ 137. l.]
[Footnote 105: _Hunnia_. 38/9. l.]
[Footnote 106: _Néhány szó a lóverseny körül._ 203., 214. l.]
[Footnote 107: Gibbon id. m. IV. kötetének 341. l a «szittyákról, vagy
tatárokról» irván így kezdi: «the savage Tribes of mankind, as they
approach nearer to the condition of animals.» Ugyan e kötet 363. lapján
olvassuk, «The Tartars consider their own women as the instruments of
domestic labour.» Az I. kötet 342. lapján arról van szó, hogy az európai
haditudomány soha sem haladt előre jelentékenyen keleten, «They trusted
more to their numbers than to their courage.» U. o. a 357. lapon Gibbon
a régi germánok indolentiájáról beszél, «nyugalmában – úgymond – a
germán harczos consumed his days and nights in the animal gratifications
of sleep and food.» Ez a hely magyarázza meg Széchenyi idézett soraiban
a régi Teuto és Scytha kapcsolatát.]
[Footnote 108: _Levelek_ I. 152. (1830 márcz. 17.)]
[Footnote 109: _Néhány szó a lóverseny körül_, id. helyen.]
[Footnote 110: _Hirlapi czikkek_, I. 462. l.]
[Footnote 111: _Hirlapi czikkek_, I. 480/1. l. _Beszédek_ 513. l.]
[Footnote 112: _Hunnia_, 93. l.]
[Footnote 113: _Beszédek_, 187. (1840 ápr. 22.)]
[Footnote 114: _Hitel_, 235. l.]
[Footnote 115: U. o. 26. l.]
[Footnote 116: Napló 1832 okt.]
[Footnote 117: _Hunnia_ 38., 142. l.]
[Footnote 118: _Hirlapi czikkek_ II. 185. l.]
[Footnote 119: _Beszédek_ (1840 április 11.).]
[Footnote 120: _Kelet népe_ 226. l.]
[Footnote 121: _Hitel_ 12., 26. l.]
[Footnote 122: _Világ_ 53. l.]
[Footnote 123: _Világ_ 284. l.]
[Footnote 124: _Politikai Programmtöredékek_ 46.]
[Footnote 125: _Politikai Programmtöredékek_ 69/70.]
[Footnote 126: Napló 1830 jún. 27.]
[Footnote 127: _Stadium_ 177.]
[Footnote 128: _Hidjelentés_ 65. l.]
[Footnote 129: _Hirlapi czikkek_ II. 176., 642. l.]
[Footnote 130: 110. l.]
[Footnote 131: _Világ_, 330. l.]
[Footnote 132: _Hirl. cz._, II. 677]
[Footnote 133: _Világ_. 284. _Hirl. cz._ I. 522. és _Polit.
Programmtöredékek_, 31. l.]
[Footnote 134: _Hitel_, 66. l. _Beszédek_, 1833 márczius.]
[Footnote 135: _Világ_, 233. _Hunnia_, 44/5.]
[Footnote 136: _Hunnia_, 163.]
[Footnote 137: _Stadium_, 137. l.]
[Footnote 138: _Világ_, 72. l.]
[Footnote 139: _Hirlapi czikkek_. I. 346.]
[Footnote 140: U. o. 29. l. s másutt is.]
[Footnote 141: _Napló_, 1830 október.]
[Footnote 142: _Hirlapi czikkek_, II. 398. (1844.)]
[Footnote 143: _Levelek_, II. 80/81.]
[Footnote 144: _Hirlapi czikkek._ 226/7.]
[Footnote 145: Kovács Lajos id. m. II. 216., 225. l.]
[Footnote 146: _Hitel_, 26. l. V. ö. _Beszédek_, 1833 június 22.]
[Footnote 147: _Hunnia_, 165. l.]
[Footnote 148: _Világ_, 175. l.]
[Footnote 149: _Hunnia_, 45. l.]
[Footnote 150: _Kelet népe_, 772 V. ö. _Hunnia_, 164., 166. l.]
[Footnote 151: _Hirlapi czikkek_, II. 600/1. l.]
[Footnote 152: _Hunnia_, 166. l.]
[Footnote 153: _Hirlapi czikkek_, II. 406. l.]
[Footnote 154: _Világ_, 329.]
[Footnote 155: U. o. 13. l.]
[Footnote 156: _Stadium_, 19. l.]
[Footnote 157: _Hunnia_, 4. l.]
[Footnote 158: _Stadium_, 38. l.]
[Footnote 159: _Hunnia_, 237. l.]
[Footnote 160: _Kelet Népe_, 3. l.]
[Footnote 161: _Hunnia_, 146. l.]
[Footnote 162: U. o. 166. l.]
[Footnote 163: _Levelek_, II. 164. l.]
[Footnote 164: _Hirlapi czikkek_, II. 563.]
[Footnote 165: _Hunnia_, 124.]
[Footnote 166: Gaal J.: _Gróf Széchenyi István Nemzeti Politikája_, II.
3. l.]
[Footnote 167: _Hirlapi czikkek_, II. 600. l. Széchenyi politikáját már
kortársai is a nemzet nevelésének jellemezték. Pl. Eötvös: _Kelet Népe_
és _Pesti Hirlap_ (_Összes Munkái_ XI. 85 l.) s azóta többen. Hogy
Széchenyi a történetet a nemzeti önismeret fejlesztésére kívánta
felhasználni, azt úgy tudjuk, először Imre Sándor emelte ki: _Gróf
Széchenyi István nézetei a nevelésről_. Budapest, 1904. 158. l.]
[Footnote 168: _Világ_, 127. s 163. V. ö. _Beszédek_, 361. l. s másutt
is.]
[Footnote 169: _Levelek_, II. 164/5. s másutt is.]
[Footnote 170: _Politikai Programmtöredékek_ 50. l.]
[Footnote 171: U, o, 53. l.]
[Footnote 172: 22. l. Voltaire mondja (az _Essai sur les moeurs_ Gotha
1785. III. kötetében); Il n’y a guère d’États, qui n’aient eu un temps
de grandeur et d’éclat, après lequel ils dégénèrent. (400. l.)]
[Footnote 173: _Az új Magyarország_. Budapest, 1890. 479–523. ll.]
[Footnote 174: _A Magyar Államiság Fejlődése, Küzdelmei_ II. Rész.
162–186. ll.]
[Footnote 175: _Felelet Gróf Széchenyi Istvánnak._ Pest, 1841. 223. l.]
[Footnote 176: _Napló_ 1825 október.]
[Footnote 177: _Napló_ 1826 május.]
[Footnote 178: Id. m. I. 193. l.]
[Footnote 179: _Napló_, 1825 okt., 1826 márcz. 7., szeptember 2. és 9.]
[Footnote 180: _Napló_, 1831 május, június.]
[Footnote 181: _Levelek_, I. 205. l.]
[Footnote 182: _Napló_ 1836 október 9., november 25., deczember 21.,
22.]
[Footnote 183: _Napló_, 1835 febr. 6., márcz. 5., május 2.]
[Footnote 184: U. o. június 28., szept. 12.]
[Footnote 185: U. o. 1836 július 19., augusztus 17.]
[Footnote 186: _Napló_ 1837 március 6., május 8.]
[Footnote 187: U. o. 1839 márczius 23.]
[Footnote 188: U. o. 1839 május 24., 25.]
[Footnote 189: _Beszédek_ 185., 186. ll. E helyre czéloz Kossuth id.
munkájában.]
[Footnote 190: _Kelet Népe_, 30., 31., ll.]
[Footnote 191: _Napló_ 1840 október 28., 30. _Hirlapi Czikkek_ I. 287.,
291. ll. és Zichy Antal bevezető jegyzete u. o. 282. l.]
[Footnote 192: _Napló_ 1830 deczember 15., Horváth Mihály: _Huszonöt
év_. Genf, 1864. I. 264. és Concha Győző: _A Kilenczvenes Évek
Reformeszméi_ (_Olcsó Könyvtár_ 195. sz. 121. l.).]
[Footnote 193: _Napló_ 1831 október 25.]
[Footnote 194: _Levelek_, I. 203., 204. Wesselényihez 1821 november 8.]
[Footnote 195: _Napló_, 1832 április 26.]
[Footnote 196: 30. és 38. ll.]
[Footnote 197: Napló, 1839 február 19.]
[Footnote 198: U. o. 1826 január 24. V. ö. Gaál Jenő id. m. I. 187. l.]
[Footnote 199: 237., 238. ll.]
[Footnote 200: 248., 253. ll.]
[Footnote 201: 262., 266. ll.]
[Footnote 202: _Napló_, 1842 június 27.]
[Footnote 203: E sorokat 1843-ban írja _Üdvlelde_ 20. l.]
[Footnote 204: _Hirlapi Czikkek_, I. 555. l.]
[Footnote 205: _Hirlapi Czikkek_, II. 210. l.]
[Footnote 206: _Levelek_, III. 169. l.]
[Footnote 207: _Hirlapi Czikkek_, II. 453., 454. ll.]
[Footnote 208: U. o. 553. l.]
[Footnote 209: 28., 29. ll.]
[Footnote 210: 31. l.]
[Footnote 211: 35. l.]
[Footnote 212: 68., 75., 114. ll.]
[Footnote 213: _Beszédek_, 428. l.]
[Footnote 214: _Beszédek_ 231. Jól mondja Zsilinszky Mihály: «ha a
magyar államférfiak többsége úgy fogta volna fel a magyar nemzet
hivatását és más nyelvű népekhez való viszonyát, mint Széchenyi, akkor
1848-ben nem került volna összeütközésre a dolog.» (_Akadémiai Értesítő_
1894.)]
[Footnote 215: _Felelet Gróf Széchenyi Istvánnak._ 1841. 44., 53., 69.
ll.]
[Footnote 216: Id. m. I. 95. l.]
[Footnote 217: Ballagi Géza: _A nemzeti államalkotás kora_. Budapest,
1897. 148. l.]
[Footnote 218: _Historisch-Politische Blätter._ Dr. Gustav Turba
közleménye. 1905. 32. 38. ll.]
[Footnote 219: _X. Y. Z. könyv_ gr. Dessewffy Auréltól 1841. 38-59 ll.]
[Footnote 220: _Kelet Népe_ 109. l.]
[Footnote 221: 145. l.]
[Footnote 222: _Hirlapi Czikkek_, I. 385. l.]
[Footnote 223: Beöthy Ákos: _A Magyar Államiság Fejlődése_, Küzdelmei
II. Rész. 142-162. ll.]
[Footnote 224: _Akadémiai Értesítő_ IV. 1893. _Széchenyi és a magyar
költészet._ 73., 81. ll.]
[Footnote 225: _Napló_ 1828 július 26., 1829 márczius 8., 1832 augusztus
30., 1836 november 8., 1841 április 28., november 21., 1843 április 29.,
1844 június 1. Péterfy Jenő Széchenyi munkáiról írt czikkeiben szépen
jellemzi Széchenyi Hamletszerű viseletét. (_Összegyűjtött munkái_ III.
k.)]
[Footnote 226: Beöthy Ákossal szemben Berzeviczy Albertnek találó
megjegyzése van a Hamlet-féle vádról abban a tartalmas essayben, mely a
_Magyar Remekírók_ Széchenyi kötetének bevezetése.]
[Footnote 227: _Napló_ 1832 július 27. és 1844 január 10.]
[Footnote 228: _Lovakrul_ 19. és Blick 157., 283. ll.]
[Footnote 229: Id. m. I. 171–173.]
[Footnote 230: A fent idézett sorok Montesquieu Parrelle-féle (1826)
kiadásának I. kötete 20. és 299. l.]
[Footnote 231: _De la Littérature considérée dans ses rapports avec les
institutions sociales._ Paris 8. T. II. l.]
[Footnote 232: Zsilinszky id. h. 361. l.]
[Footnote 233: J. B Say: _Traité d’Économie Politique_. Bruxelles 1827.
T. II 292. A munka első kiadása 1803-ban jelent meg]
[Footnote 234: Gaál Jenő: _Gróf Széchenyi István Nemzeti Politikája és
Jövőnk_. Budapest 1903. 2., 37. ll.]
[Footnote 235: Friedrich v. Bärenbach: _Herder als Vorgänger Darwins_
Berlin 1877.]
[Footnote 236: Auguste Comte: _Cours de philosophie positive._ Tome V.
Paris 1869. 178. l. «Mon illustre prédécesseur, Condorcet»… stb.]
[Footnote 237: Gaál most id. m. 47., 68–69. l.]
[Footnote 238: Gaál. 57. l.]
[Footnote 239: Gaál 64., 65. l.]
[Footnote 240: _First Principles._ London 1870. 517. l.]
[Footnote 241: _Esquisse d’un tableau historique des progrès de l’esprit
humain_ A. Gènes. 1798. 340. l.]
[Footnote 242: _Génie du Christianisme_ (_Oeuvres Complètes_ T. XI.)
Paris, 1826., 148. l.]
[Footnote 243: Kant _Vermischte Schriften_ II. és III. (Egy 1784-iki s
egy 1798-iki értekezés.)]
[Footnote 244: Eötvös _összes munkái_. Budapest 1902 XV. k. 99., 103.
ll.]
[Footnote 245: Mommsen: _Römische Geschichte_ V. Bd. 4.,. 5. ll.]
[Footnote 246: Ranke: _Über die Epochen der neueren Geschichte_ herausg.
von Alfred Dove. Leipzig 1888.]
[Footnote 247: Lotze: _Mikrokosmos_. Zweite Aufl. Leipzig 1869., 1872.
II. 345., 346. ll. III. 21., 29., 180., 182. ll.]
[Footnote 248: _Az ember származása_ I. kötetében,]
[Footnote 249: Wundt: _Logik_. (I. kiad.) II. 547. l.]
[Footnote 250: Burckhardt: _Weltgeschichtliche Betrachtungen_. Herausg.
von Jakob Oeri, Berlin u. Stuttgart, 1905. 64–68., bővebben 256-tól
végig.]
[Footnote 251: Fessler: _Geschichte der Ungarn_ II. 388. l. Gr.
Dessewffy: _Hitel Taglalatja_ 137. l.]
[Footnote 252: Id. m. 33. l.]
[Footnote 253: Annaeus Florus _Epitome Rerum Romanarum_ Lemaire kiadása.
Paris 1827.]
[Footnote 254: Zinkeisen idézi a _Geschichte des Osm. Reiches_ czímű
művében.]
[Footnote 255: Lasaulx idézi: _Neuer Versuch einer Philosophie der
Geschichte_, München 1857. 30. l.]
[Footnote 256: Faguet: _Politiques et Moralistes du XIX. Siècle II_.
Série. V. Edit. Paris 1903. 24., 25. ll.]
[Footnote 257: Hegel _Werke_. II. Auflage. Bd IX. Berlin 1840. 124–134.
l.]
[Footnote 258: _Sur l’homme_ Bruxelles 1836 II. 285., 342. ll.]
[Footnote 259: Goldfriedrich: _Die historiche Ideenlehre in
Deutschland_. Berlin 1902.]
[Footnote 260: Pott, _Ungleichheit der Racen_ 1856. 81. l.]
[Footnote 261: Lasaulx id. m. 140 l. E könyvre Kautz Gyula
figyelmeztette a magyar olvasóközönséget Széchenyi akadémiai kiadásához
írt gazdag tartalmu előszavaiban.]
[Footnote 262: _History of England I._ 46. (Tauchnitz.)]
[Footnote 263: Id. h. 14. l.]
[Footnote 264: _Budapesti Szemle_ 1906 június 347. l. (A Fülöp
szigetcsoport lakóiról írva.)]
[Footnote 265: Angol tipusok III (Az Ujság 1906 augusztus 19.)]
[Footnote 266: E vonatkozásokat szépen tárgyalják irodalmunkban Pulszky
Ágost (_A Jog- és Állambölcsészet Alaptanai Bpest_ 1885. 79. l. s
tovább) és Concha Győző: (_Politika_ I. 219.)]
[Footnote 267: 1911. Magyar Figyelő.]
[Footnote 268: Szemere Bertalan 1852-iki Naplója, Összegyüjtött munkái
I. k. 151. l. Szemere éles szemmel, bár feltünő elfogultsággal
bírálgatja Telekit.]
[Footnote 269: Pulszky: Életem és korom II. 256. l. Kónyi Manó is
hallotta e történetet gróf Andrássytól.]
[Footnote 270: Pulszky u. o. 250. és 313. ll.]
[Footnote 271: L. Teleki Leveleit Klapka György Emlékeimből czímű
munkájának függelékében.]
[Footnote 272: Kossuth: Irataim az Emigráczióból. I. 333. l.]
[Footnote 273: Az emigraczióra s Teleki működésére és reményeire
vonatkozó adatokat Kossuth id. művének első három kötetéből vettük át.]
[Footnote 274: Kossuth: Irataim II. 500.]
[Footnote 275: L. Podmaniczky: Naplótöredékek III. 107.]
[Footnote 276: Az adatokra nézve követtük eddig Teleki levelét
Jósikához, melyet Kónyi Manó fölvett gyűjteményébe és Kossuth is
lenyomatott. A három feltételre nézve inkább a Wiener Zeitung
közleményét követtük. Ez megjelent a Pesti Napló 1861 január 4-iki
számában, hol a fogadtatásról több más hiteles részlet is található. A
Napló e közleményeit Kossuth átvette Irataiba. A kihallgatásról és
Teleki haláláról igen jó megjegyzései vannak Kecskeméthy Aurélnak.
_(Vázlatok egy év történetéből. Pest, 1862.)_]
[Footnote 277: Kossuth: Irataim III. 289. l.]
[Footnote 278: Lukács Móricz össz. Munkái. Kiadta Gyulai P. II. k. 445.
s. kk.]
[Footnote 279: Pesti Napló 1861. február 26.]
[Footnote 280: Kónyi Manó beszéli Deák Ferencz Beszédeiben III. k. 109.
l.]
[Footnote 281: L. két beszédét Pesti Napló 1861 március 30. és május
15-iki számaiban.]
TARTALOM.
Shakespeare kisebb költeményei 5
Deák Ferencz emléke és a katonai kérdés 17
Gróf Széchenyi István történeti eszméi 73
Gróf Teleki László öngyilkossága 177
*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TANULMÁNYOK ***
Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.
START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the laws
of the country where you are located before using this eBook.
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:
• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
within 60 days following each date on which you prepare (or are
legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
payments should be clearly marked as such and sent to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
License. You must require such a user to return or destroy all
copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg™ works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™
Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.
The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works
Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.
Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.
Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.
This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
