Indiában

By Waldemar Bonsels

The Project Gutenberg eBook of Indiában
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Indiában

Author: Waldemar Bonsels

Translator: Aladár Sajó

Release date: May 23, 2025 [eBook #76150]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1925

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK INDIÁBAN ***


KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

INDIÁBAN

(INDIENFAHRT)

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA




ELSŐ FEJEZET.  Panja, Éliás és a kígyó.

Amikor az áldott Maladar tartomány Cannanore városába érkeztem, a hindu
Rameni elvezetett a házhoz, amelyet ottlétem idejére bérbe akart nekem
adni. Olyan volt, mint Indiában az európai házak: egyemeletes, magas
kiugró tetővel és széles verandával, amely végigterjedt az egész
homlokzaton. Hogy megláthassam, előbb az elvadult kerten kellett
magunkat egyesült erővel keresztüldolgoznunk. Rameni ezt mondta:

– Ez legkedvesebb birtokom a földön. Kiméltem és vigyáztam rája és hét
év óta nem érintette ember lába. Legutolsó lakója Sahib John Ditrey
volt, egy nagyhatalmú angol tiszt, akinek minden katona, aki a közelébe
került, engedelmeskedett. Boldogan teltek napjai e födél alatt és még ma
is boldog lenne itt, ha kormánya embereivel együtt más helyre nem küldte
volna.

Szemügyre vettem a nagy, jobbára üres helyiségeket, amelyekben dús
növényzet fejlődött és olyan állatvilág tengette benne az életét,
melynek tarkasága a legnagyobb fokra csigázta várakozásomat.

– Ez csupa ártatlan állat, – mondta barátságosan Rameni, – a legtöbb
valószínűleg vissza fog vonulni, mert nem szereti az ember társaságát.
De mert te, Sahib, társaságban vagy, kutyát, szolgát és szakácsot hoztál
magaddal, lelkeden nem fog elhagyatottság rágódni. Adok tyúkot, ha
akarod…

Rameni úgy beszélt angolul, hogy éreztem, mint mered a hajam égnek a
parafasisakom alatt.

– Te is angol vagy, – szólt hozzám, miután Sir John Ditrey angol tisztet
dicsőitő hosszú beszédét befejezte.

Megmondtam neki, hogy német vagyok, mire vigasztalni kezdett.

– Erről az országról sohasem hallottam, – mondta végül, – de lakóinak az
a híre, hogy bőkezűek és valószínűleg gazdagabbak mint a brit birodalom.

Mivel megértettem őt, a bér iránt érdeklődtem, amelyet birtokáért
követel. Erre olyan buzgón beszélt mindenféle más dologról, hogy
aggodalmam növekedett. Végre sikerült őt rábeszélnem a vallomásra és
számolni kezdett és titokteljes meghatottsággal összeadta a veszteséget,
amely azalatt a hét év alatt érte, amíg nem akadt bérlője. Hallgatva
figyeltem egy rakás fehér hangyát, amely lakóhelyének elkészítése végett
a legügyesebben aláásta a padló deszkázatát és a falat. Nem leszek az
utatokban, gondoltam, birodalmatok az én uralmam alatt nem sejtett
virágzást érjen el, bölcs fejedelmetek és hű társatok leszek. Az
ablaknál levő pálmarengetegen, csipkézett díszítésű zöld fátyolon át
sugárzott a reggeli nap. Az a boldogság, amely megremegtetett, mióta
India földjére léptem és először szívtam magamba ennek az országnak
illatát, melegét és fényét, újra szívembe hatolt.

– Ne félj Sahib, – mondta Rameni.

És a kétkedéstől, reménytől és várakozástól csaknem magánkivül
számolgatott görcsösen szétfeszített ujjain. Én a bátorságomról
beszéltem és ő tizedszer emelte föl a kezét, hogy barna sovány ujjait
jobbról balra ismét egymásmellé sorakoztassa. Azután mindent elfelejtett
és nagysietve a drágulásról meg a rossz rizstermésről beszélt:

– Minden kuli bizonyíthatja, – mondá, – ide hívjak egyet?

– Mit kérsz? – szóltam rá szigorúan. – Hallottam, hogy a tengerparton
van egy ház, ahol évekkel ezelőtt a kollektor lakott és amelyet a
kormány olcsón ideadna.

Rameni erre nagynehezen nekidurálta magát és tudtomra adta, hogy egy
évre száz rupia a ház bére, az elvesztett hét évre ennek az össszegnek
csak negyedrészét számítja föl azzal a kikötéssel, hogy a következő
három évre egyszerre előre kifizetem a bért.

Amikor a fejemmel biccentettem, elhalványodott.

– Sahib, – dadogta, – kigúnyolod a szolgádat? Igaz, sokat kértem.
Felejtsük el a hét gonosz évet, majd csak kiheverem a megpróbáltatást,
amelyet az ég mért reám, hiszen úgyis elmult már. Ha igazán három évre
előre fizetsz, addig szolgálok neked, ameddig élek.

Sohasem bántam meg, hogy erre ráállottam és noha csak néhány hónapig
maradtam Cannanoreben, csekély áldozatom a legbőségebben kifizette
magát, mert Rameni egész becsületével azon volt, hogy jóvátegye azt a
megszégyenítést, amelyben akaratamon kivül részesítettem. Csaknem
naponta tojást és gyümölcsöt, halat vagy szárnyast küldött nekem és nem
szállt szembe egyetlen kivánságommal sem, amely arra vonatkozott, hogy a
házban és a kertben valamit berendezzen vagy megváltoztasson. Csak hetek
mulva, amikor észrevette, hogy nagy üvegszekrényben élő kobrát tartok,
huzódott vissza tőlem, nem lépte át többé a küszöbömet és nem érintette
meg többé a kezemet. Nem annyira félelemből tette ezt és mint bizonyosan
tudom, nem bánkódás nélkül, hanem mert meggyőződésével nem tudta
összeegyeztetni, hogy valaki fogságba vessen egy istenséget, hogy
üvegtáblán át megfigyelje a viselkedését. De az az idő, amelyet a
fölfedezésig együtt éltünk át, indiai éveim legkedvesebb emlékei közé
tartozik.

Miután ökrösszekér elhozta a kikötőből a podgyászomat, a legjobb fekvésű
szobákat éjjeli szállásul rendeztem be, amiben Panja szolgám és a
szakács segített. Panja gyakran és nyomatékosan figyelmeztetésekkel állt
elő, de akkor már eléggé ismert ahhoz, hogy tudhatta, mily gyakran félt
éppen attól, amit én reméltem. A szakács, Délmaratta hegyeinek fia, aki
Bombayban megszokta az érintkezést az európaiakkal, már régóta nem
állott ellen nekem, a gonosznak. Egyébiránt nem sokat törődött velem;
elzárkózva és sztoikus nyugalommal teljesítette kötelességét, ha csak
tehette meglopott és lesütött szemmel várta a vesztemet, melyet
mindannyiszor megjósolt, valahányszor valami rendellenességen csiptem
rajta. Mégis mindig kedveltem ezt a makacs és a maga módján büszke
embert, aki nem tudott az európaiak előtt meghajolni és a ki hazája
iránti szeretetből gyűlölte az idegeneket. Ennek az embernek szótlan
ellenállása érdekesen méltóságos ellentétben volt Panja alkalmazkodó
alázatosságával, amely különben nem alantas gondolkodásnak, hanem annak
a gyermeki bámulatnak volt a következménye, amelyet minden idegen dolog
fénye iránt érzett. Pasa nevet adtam neki, mert az igazi nevét mindig
elfelejtettem. Így járt volna vele különben mindenki.

Amikor kiléptem a verandára, hogy meggyőződjem, hogy a háznak egyetlen
ablakja sem volt épségben, Panja egy könyvesládán ült, dohányzott és
függőágyammal betakarta a térdét.

– Mindenütt el van szakadva, – mondá anélkül, hogy fölállana és mint
közeledésemkor kezdetben tette, a munkában nagyobb buzgalmat mutatna. –
Ez azért van Sahib, mert a függőágyat halászásra használod.

– Az kitünő gondolat volt, – mondtam mentegetődzve.

Panja csak ezt felelte:

– Egyetlen halat sem fogtál.

Megvizsgáltam a padlót, amelyet a hangyák mindenütt kikezdtek; csaknem
minden deszka és kőkocka mozgott vagy mélyen lesülyedt, ha az ember e
népség Szodomáját és Gomoráját elpusztítva rálépett.

– Ha megakarod látni, mit csinálnak ezek az állatok, – mondta Panja
gúnyolódva, – akkor nem szabad őket zavarnod. A házban különben
patkányok vannak, – tette hozzá – és Cannanore kapui előtt a pestis.

– Akkor macskákat kell tartanunk. Holnap bemégy a városba, hogy vásárolj
néhányat.

Panja szánakozva nézett reám és kérdezte:

– Ki ad macskáért pénzt? Mindenfelé szaladgálnak. Ebben a házban is
lesznek macskák.

A mosuszmacskára gondolt, egy kisebb fajtára, amelyet Malabarban gyakran
láttam és alig hiányzik egyetlen régibb épületből. Elhatároztam hát,
hogy várok. Mivel azonban a patkányt tartják a pestis terjesztőjének, ez
a rettenetes járvány pedig még mindig szedett áldozatokat, óvatosnak
kellett lennem. A pestis, mivel bacillusa csak nedvességben él meg,
rendesen az indiai tavasz kezdetén az utolsó esővel szünik meg. A forró
időt követő első esővel ismét fölüti fejét.

Beszélgetésünk leírása talán hamis képet adhat Panjahoz való
viszonyomról és egyáltalán arról a helyzetről, amely az európai ember és
a hinduk szolgáló osztálya közt van. Igaz, hogy Panjanak, mint
mindenkinek, aki szolgálatomban volt, sok személyes szabadságot
engedtem, de tekintélyben, sőt önállóságban hozott áldozatomat olyan
ajándékkal köszönték meg, amelyet minden más ellenszolgáltatásnál többre
becsültem és ez az ajándék az ember lényének őszinte nyiltsága volt.
Valamely ember használhatósága valamennyi tulajdonsága közül a
legkevésbbé érdekel és minden alázatosság alakoskodással jár együtt. Az
a mód, ahogyan az angolok a hindukkal bánnak, zárkozottá teszi a
jellemüket és elnyomja igazi lényüket, ámbár ellenvetés nélkül
beismerem, hogy magatartásuk elengedhetetlen föltétele annak, hogy az
országon uralkodhassamak. Én azonban nem azért utaztam Indiába, hogy
uralkodjam rajta.

A fölsőbbségeért folytatott küzdelemben egyébként köztem és Panja közt
is voltak izgatott jelenetek. Az ilyen összetüzés rendszerint azzal
végződött, hogy leütöttem ezt a rabszolgát. Igaz, hogy az én ütésem és
az ő összerogyása két olyan jelenség, amely semmiféle összefüggésben sem
volt egymással, mert gyakran lerogyott, mielőtt kezem hozzáért és a
legrosszabb esetben is rendesen úgy el tudott fordulni vagy védeni tudta
magát úgy, hogy nem történt más baj, mint turbánjának vagy beolajozott
frizurájánek elalaktalanítása. Mégis minden alkalommal összerogyott, a
szoba egyik sarkából a másikba vonszolta magát, jajgatva panaszolta el
hálátlanságomat és az ő hűségének eredményét. De mielőtt leszállt az
est, mégis gondja volt rá, hogy az ellene elkövetett bűn terhe ne
rabolja el éjjeli nyugalmamat.

– Sahib, – mondta és szálegyenesen elém állott olyan büszkeséggel és
annyi emberi méltósággal, hogy igazán hálával telt meg a szívem. De úgy
látszik, nem tudta, kinek köszönhette mindkettőt. – Sahib, hogyan
feledkezhettél meg ennyire magadról? – Arcára olyan becsületes
szomorúság ült, hogy mindent inkább tudtam volna, mint kételkedni benne.
Szerényen megmagyaráztam neki, mekkorát vétkezett és a következmények
jelentőségét, de ilyenkor nem tudott eléggé angolul, hogy megértsen.

– Tanulmányaid Hindusztanban nem haladnak előre, – mondta azután kissé
elszomorodva és mindketten örültünk, hogy olyan tárgyra tértünk át,
amely ismét közönséges érintkezésünk útjára vitt bennünket. Boldog élet
és a legszebb egyetértése idejét éltük ezután, amikor is annyira ment
Panja magamegtagadása, hogy még a whiskymet is higítatlanul tette az
asztalra és így pontosan megvizsgálhattam, mennyit lopott az üvegből.

Akkor a tizedik hónapot töltöttem Indiában és Panjan meg Pasán kivül
hűséges kisérőm volt az egész időn át egy pompás kutya is. Éliás volt a
neve és éppen betöltötte életének első évét, úgyhogy magam nevelhettem
és vigyázhattam fejlődésére. A kutyával sajnos úgy áll a dolog, hogy két
hónapos állatkáról nagyon nehéz határozottan megállapítani, miféle
származású és mit igér a jövőre nézve. Én azonban mindig különösen
vonzódtam azokhoz az emberekhez, akik minden eseményt és személyt a
legkedvezőbb színben látnak és a maguk erényével ruháznak föl másokat
mindaddig, míg csalódás nem éri őket. Ilyen jellemű embereket utánozva
sikerült Éliásban a legkitünőbb állatot látnom. Kiváló tulajdonságait
fölsorolva, nem szeretnék belesülni alakjának ismertetésébe, már csak
azért sem, mert nem tudható, hogy idők folyamán egyben-másban nem
változik-e meg, de bizonyos az, hogy kitünő étvágya és egészséges álma
van. Renkdivül óvatos és sohasem teszi ki magát veszedelemnek, az
idegent sem támadja meg és éberségét is elnyomja a lehető legnagyobb
mértékben, amit annál szívesebben látok, mert sokszor fárasztó szellemi
munkába vagyok elmerülve, amikor minden ugatás zavarna. Ragaszkodása
akkora, hogy kiterjeszti minden emberre, akivel találkozik és különösen
dicsérendő akaratának rendkivüli makacssága, ami a nemes jellem alapja.
Éliást sem fenyegetéssel, sem igérettel nem lehet rábírni arra, hogy
másoknak akaratával vagy az enyémmel törődjék. Nem piszkítja be sem a
kertet, sem az utcát és ami etetését illeti, fölment bennünket minden
fáradtságtól, amelyet a táplálék ide-odahordása okoz.

Sajnos eddig nem sikerült közte és Panja közt tűrhető viszonyt
létesítenem. Valószínű, hogy Panja, mint a Kelet fia nem óhajtja
megváltoztatni régi véleményét a kutyáról; bizonyos az, hogy a faj iránt
nincs túlságosan sok érzéke.

– Sahib, micsoda disznót hozol ide a házba? – kérdezte, amikor annak
idején hazahoztam az éppen akkor megszerzett Éliást.

– Poros és a kötél összehuzódott a nyakán, – mondtam, – csak várj, míg
meg lesz mosva.

– Te fogod megmosni? – kérdezte Panja és fölváltva rám meg Éliásra
meresztette nagy szemét.

– Kitünő természetű állat, jó szolgálatot fog nekünk tenni, –
biztosítottam őt, kissé megcsalódva e fogadtatástól, amelyben Panja
részesített bennünket és vizsgálódva néztem Éliást, aki harcban volt az
ajtóküszöbbel és tehetetlen buzgalmában az ártatlan tetterő elragadó
látványával szolgált.

Ha nem kelt ki termékeny életre minden mag, amelyet Éliás fiatal lelkébe
vetettem, bizonyára Panja az oka, aki sohasem próbálta legyőzni
lealacsonyító véleményét erről az állatról. Az én meggyőződésem szerint
a még föl nem ébredt lélekre ható minden pedagógiai befolyás valamennyi
házbeli közös fáradozásának köszöni a sikert. Ameddig Éliás nem bízhatik
Panjában és Panja minden baj eredetét Éliásban keresi, addig aligha lesz
meg bármelyikükben az a teljes örömöm, amelyet reméltem.



A Cannanoreban eltöltött ez első nap után ránk szakadt az éjjel. Panja a
ládákban kutatgatott, hogy gyertyát találjon és mindent összevissza
dobált, hogy rendet teremtsen. Az ágyamra szánt moszkitoháló a
legnagyobb láda fenekén volt, mert Panja amikor útra keltünk, legelsőnek
ezt tette el és így a legmélyebbre ásta el.

Panja nyugalomratérése után még sokáig ott ültem új házam verandáján és
vártam a holdat és a hüvösséget. A kert fáinak, bokrainak és
növényzetének mozdulatlan függönyéből bódító szagú tikkasztó lehellet
terjedt, minden virult és szenvedélyes életerő tódult felém, hogy
megtalálja az utat a vérembe. A szertelen virulásnak hatalmas, csöndes
kényszere mindenütt fölhevítette a tücsköktől visszhangzó levegőt, amely
olyan nyugodt volt, hogy gyertyám lángja szinte a telített levegő
nyomása alatt reszketett és nem lobogott. A pálmaerdőből, valahonnan
messziről a kert mögül, egy templomudvarból a hinduk fuvó hangszerei
hallatszottak, egyhangú pléhcsörgéssel keverve. A kisérő ének elárulta a
papi énekesek növekvő részegségét.

Ha behunytam a szememet, ez a zene gyermekkorom egyik emlékét állította
élénken elém. Eszembe jutott, hogy egyszer valami különös csengés, amely
nem hasonlított semmihez, amit addig hallottam, a kertünkből kicsalt az
országútra. Messziről hallatszott, onnan, ahol az út hársfái, amelyek a
falunál egymáshoz közeledni látszottak, mindent titokzatos árnyékba
borítottak és én kifutottam a napra, mögöttem nyitva maradt a kertajtó
és megfeledkeztem anyám tilalmáról. Az egyik parasztház előtt
világoshajú falusi gyerekek tömegének koszorújában egy fa alatt két
nagy, fekete szakállú szomorú embert láttam állni hosszú köpenyben.
Szürke zsákokon ők fujták ezt a kiáltó muzsikát és gyermekségem első és
legnagyobb eseményeként hatalmukba kerítették a szívemet. Világosan
emlékszem, hogy mintegy vérem mámorában támaszt kerestem, hogy a földre
ne rogyjak. Ma tudom, hogy ettől az órától kezdve fájdalmas
nyughatatlanság sejtése kelt életre a lelkemben és hogy végzetem első
pillantása áldott meg. Lelkem kivánsága, mintha a megváltás reményének
átka nehezednék rája, még mindig követi ezt a fékezhetetlen örömvággyal
teli állatszerű panaszt. Ezért cserélem föl a közelit és megszokottat az
idegennel és bizonytalannal, a házat az utcával és a szülőföldet a
világgal. Mikor kinyitottam a szememet, nagy barna éjjeli pillangó ült a
gyertyatartó rézfogóján és megzavarodva és tehetetlenül nézett a
megfoghatatlan lángba. Kis idő mulva lassan fölemelte és lebocsátotta a
szárnyát és aggodalommal teli mozdulatlan fekete szeme megtelt a szent
tűz fényével. Erős szárnyával könnyen röpült a levegőben, amely oly
nyomasztóan nyomult a mellembe és oly fárasztóan nehezedett reá. Csak
most vettem észre, hogy a veranda benépesedett és hogy éjjeli csavargók
szárnyas nemzetsége jött hozzám vendégségbe. Minden abból a zöld falból
bujt ki titokzatos módon, amely engemet és házamat körülzárt. Mögötte
alighanem fölkelt a hold, mert most a meleg növényfalon világosabb és
sötétebb foltokat vettem észre, a legyezőpálmák cifraságait és a
banánlevelek hatalmas formáit, amelyek a magasba nyultak föl, mint alvó
óriások buzogányai vagy eltörve lelógtak mint a széttépett bőr. Az eget
nem láthattam. Eloltottam a gyertyámat és bágyadt, mágikus borulat vett
körül hangtalanul, mintha zöld üvegtenger választaná el a világot a
fénytől.



Mindabból, ami az embernek adatott, a legfönségesebb a gondolat. És akik
éjjel születtek és földi utazásukon az örök fényességre törekszenek,
éjjel lesznek a legélénkebbek, mintha a sötétben, szinte titkos
aggodalomban, kettős tetterőre ébrednének. Előttük nincs elzárva semmi,
a jövőbe éppen olyan szabad az útjuk, mint a multba és behatolnak az
eltünt nemzedékek titkaiba, a virágok kelyheibe és a szeretőnek
hálószobájába. A mindennapi élet kis dolgai, amelyekkel foglalkoznak,
nem fosztják meg őket hatalmas erejüktől, amellyel az Isten lényét
megértik. Diadaluk a határtalanban van és öntudatlan céljuk az
örökkévalóság. Minél erősebbek, annál inkább keresik a rendet, a
megismerés testvérét és földi munkájuk az, hogy megtalálják az
összefüggést a letünt és a jelen szellemek közt.

Mialatt így szabadjára eresztettem gondolataimat, különös zajt hallottam
a házból kihatolni, majd kaparás volt vagy kopogás, majd a fal fövenye
hullott le vagy a gerendázat ropogott. Néha állati hangokat
különböztettem meg, a harcnak vagy a szerelemnek különös panaszos
szavait. Nehezen lehetett eldönteni, kivülről vagy belülről jöttek-e
hozzám ezek a hangok, de hogy megszabaduljak az éjjeli szürkület
bizonytalanságaitól, nemsokára megint meggyujtottam a gyertyámat. Amikor
fölkeltem, hogy nyugovóra térjek, teli képpel nézett le a hold;
csábított a gondolat, hogy a fényben úszó kertbe menjek, de az ezzel
járó veszedelem nagyon nagy volt ezen az idegen és emberektől sokáig
elhagyott területen.

Panja a tornácon aludt a földre terített kókusztakaróján és hortyogása
mint az egyetlen bizalmas hang ebben a magányban, megnyugtatott. A
háttérben valami alacsony árnyék menekült be nesztelenül a kerti szobák
egyik nyitott ajtaján. Azon gondolkoztam, hogy utána megyek, de nem
tettem. Éliás, amikor beléptem, az én ágyamon feküdt.

Az ablakok falécei korhadtak és részben töröttek voltak, üveg nem volt
már sehol. Az áttörhetetlen növényfal itt is megakadályozta a
kitekintést a szabadba és frissebb levegő beáramlását. A virágillat
mámorító volt, majd mérges, majd édes, az illat nehéznek és
megfoghatónak tünt föl, míg a tücskök éneke bódítóan erősödött a
holdfényben.

Megvizsgáltam a fegyveremet, ámbár tudtam, hogy rendben van és ágyamat
messzire eltoltam az ablaktól. Nehezemre esett, hogy Éliást fölkeltsem,
mert tudtam, hogy minden zavarás a legmélyebben sérti és egyetlen
társamat nem akartam ezért a bizonytalan éjjelért elkedvetleníteni. De
csak barátságtalanul morgott és a földön tovább aludt anélkül, hogy
igazán fölébredt volna. Mivel a gyertyát nemsokára el kellett oltanom,
mert nagyon is vonzotta a rovarvilágot, csakhamr zöldes szürkületi
fényben feküdtem a hálószövetfüggöny alatt és elaludni próbáltam.

Künn negyedóráról-negyedórára hangosabb és szenvedélyesebb lett az élet;
az ismeretlen állat élénksége izgatta a véremet és éreztem annak a
pillanatnak a közeledését, amikor végképpen le kell mondanom az álomról.
Gondolataim azzal a sokféle változtatással és berendezéssel
foglalkoztak, amelyeket az e házban való hosszabb lakás megkivánt. Ezek
a megfontolgatások elkedvetlenítettek, amit könnyen megszoktak tenni
közönbös dolgok, amelyek pillanatnyi kényszer következtében jó és
harmonikus gondolatok helyére lépnek. De a gondolatok lassanként
elejtették a tárgyakat, amelyekkel foglalkoztak, a körvonalak
elmosódtak, csukott szempillám alatt még az a bizonytalan érzésem volt,
mintha a szoba jobban kivilágosodott volna és a tücsöklárma szétolvadt e
tikkasztó, fojtó levegőtengerben, amelyben élettelenül hányódtam tovább.
Elmerültem az álomban, mint az opiummámorban.

Lágy taszigálás, amely oldalamat érte, fölriasztott. Megmerevedve abban
a helyzetben maradtam, amelybe ébredésem kényszerített, míg fölismertem
Éliást, aki a moszkitófátyollal együtt a takaróm alá bujt. Ha a
szobámban támadt borzasztó lárma nem lett volna nagyobb a haragomnál,
ártatlan kutyámat bizonyára egészen új módon megtanítottam volna a
légugrásra, de ösztönöm hamar megsugta, hogy Éliást a legnagyobb rémület
kényszerítette e cselekedetére. Hevesen reszketett és szűkölése a
halálfélelem hangjához hasonlított. Ezért nem bántottam, magamhoz
szorítottam és kutatni kezdtem a hálóhelyemet betöltő különös lárma
okát.

A szoba csaknem egészen világos volt, mert a hold már oly magason állott
az égen, hogy sugarai a pálmák csúcsain át utat találtak a házba, de a
padló fényfoltjai és a levegő halvány sávjai eleinte zavarták a
látásomat, míg végre fölismertem, hogy a padlón nagy patkányok izgatott
tömege nyüzsög s a szoba egyik oldalán mintha támadásra gyülekeznék.
Velük szemben a sarokban egy macskacsalád kuporgott, kisebb hosszúszőrü
állatok kölykeikkel és a két párt közt megölt patkányok hevertek, néhány
megsebesített pedig vérnyomot hagyva maga után, panaszos visítással
vonszolta magát előre. Egészen világos volt, hogy a macskák – kölykeik
nélkül négyet vagy ötöt számoltam össze – a legnagyobb félelemben és a
legszorultabb helyzetben voltak. A kétségbeesés harcát vívták a
patkányok túlerejével. Fenyegetőző prüszkölésükben és nyivákolásukban
volt valami, még erősebb ellenfelet is rendkivül megfélemlítő és
mozdulataik a fölingerelt párducéra emlékeztettek. Úgy látszott, hogy
régi ellenségeskedésről volt szó, amely már régóta élt e ház területén
és ki tudja hányadszor, ma éjjel véresen kitört. Valamikor úgy lehet,
más volt a helyzet, régebben talán a macskák nemzetsége korlátlanul és
mint a patkányok zsarnoki elnyomója uralkodott, míg ezek meg nem
szerezték a túlsúlyt, amely most teljesen kétségtelennek látszott.

A patkányok a düh és a vérszomjúság hangjaival lassan előre nyomultak. A
mágikus fény és a csaknem üres helyiség, amelynek sarkait eltakarta a
szürkület, sajátságos módon megváltoztatta érzékemet a nagyság és a
távolság iránt: úgy láttam, mintha messzi hegyen sötét szörnyetegek
indulnának harcra egymás ellen, magam kisebb voltam mint ők.

Amikor az első macska, azt hiszem, egy öreg és tapasztalt kandur,
védekezésül hosszút, laposat ugrott előre, megijesztett és
föllelkesített mozdulatának vadsága. A kandur a harcban nem annyira a
fogára, mint inkább a karmára bízta magát, amellyel szívós ügyességgel
és halálos biztossággal csapott le. A patkányok eleinte szétrebbentek,
amikor közéjük ugrott, csak az egyik, amelyet talpával eltalált,
hánykolódott mellette kínjában jajgatva a földön, de a macska nem ölte
meg, sőt nem is törődött vele. Tűzben égő szemével szorosan a padló
fölött az újra előrenyomuló ellenséget figyelte. Lassan és undorító
rikácsolással közeledtek, amely éppen úgy halálos félelmet árult el,
mint dühös elhatározást a harcra, de amikor a kandur újra közéjük
ugrott, ennek már nem volt meg ugyanaz a hatása, mint az első ugrásnak.
A most eltalált patkány nyilván beleharapott az ajkába, mert fájdalmában
magánkivül irtózatos dühvel tervtelenül csapkodott jobbra-balra, a
magasba szökött és a földön fetrengett, mialatt az az egy patkány már
egészen széttépve és teli vérrel, ide és oda, jobbra és balra cibálva,
még mindig a szájába kapaszkodott. És míg a borzalomtól csaknem
elfulladva láttam, hogy az első áldozatnak undorító árnyékszerű társai
minden oldalról belecsimpaszkodtak a küzdő macskába, észrevettem, hogy
szorosan a fal mellett egy másik patkánysereg nyomul a sarokban
összeszorult macskák ellen. Sűrű csomóban lassú árnyékként csúsztak
előre és a szoba közepén haldokló kandur rettenetes ordítása mint valami
irtózatos, kihívó harci zene kisérte ijesztő előrenyomulásukat.

A közeledő árnyék egyszerre mintegy titkos parancsra villámgyorsan
rárohant a lekuporodott macskákra és a sötétben második, nem kevésbbé
heves küzdelem keletkezett, amely annál nagyobb irtózattal töltött el,
mert semmiféle részletet sem tudtam fölismerni.

Egy apró, fiatal, nagyon kedves cica megijedve és nyilván alig sejtve a
veszedelmet, kecses ugrásokkal a világosságba menekült. Két gyors árnyék
követte, semmiféle más mozdulatukat nem lehetett látni, csak a
tovacsúszást és néhány pillanat mulva szét volt tépve a kis állat.
Rövid, panaszos kiáltására az anya kétségbeesett erőfeszítéssel a
segítségére akart sietni és rémületemre láttam, hogy a borzalmas éjjeli
fickók beleharapták magukat a testébe és fájdalmában ordítva, ahogyan
macskát még sohasem hallottam panaszkodni, magával vonszolta vérszomjas
gyilkosait anélkül, hogy gyermekének segítségére lehetett volna.

Ha ez a harc mindjárt ezután döntő módon félbe nem szakadt volna,
beavatkoztam volna, hogy véget vessek neki. Később gyakran fölvetettem a
kérdést, mi akadályozott meg abban, hogy mindjárt megtegyem. Az emberi
léleknek megvan az a különös hajlama, hogy szeret harcoló állatokat
nézni és az ily izgató látványon érzett kéjes élvezet nemcsak hogy nem
kárhoztatandó, hanem alapja bizonyára a természet magacselekvő
mozdulatainak tisztelete és annak az igazságnak titkos tudata, hogy az
ember a természet rendjéből semmit el nem vehet és nem is tehet hozzá
semmit. Emlékszem, hogy már mint gyermek örömmel és elégtétellel néztem
végig egy kakasviadalt és a csodálkozás fölemelő érzetével és
szégyenkezés nélkül vártam a végét. Mint gyermek azt is nehezen tudtam
megérteni, miért iparkodnak az emberek szétválasztani a kutyákat, ha
egymásnak esnek és jóllehet egy farkaskutya átharapta a gégéjét egy
helyes kis pincsinek, amely az enyém volt és őszintén szerettem, mégis
jól tudom, hogy fájdalmam ellenére olyan meghatottsággal tekintettem a
gonosz győztesre, amely szinte az imádással volt határos és ebbe
babérjának heves irigylése vegyült bele.

Abban a pillanatban, amikor irtózattól és szánalomtól kínozva
elhatároztam, hogy beleavatkozom az állatok véres harcába és óvatosan a
fegyverem után nyultam, titkos elégtétellel méregetve azt az irtózatos
hatást, amelyet a lövés döreje fog kelteni az éjjeli csatatéren,
mögöttem a szoba sarkából hang hallatszott, amelynek parancsoló hatalma
erősebb volt, mint fegyverem vasszájának tüzes dördülése. Halk sziszegés
volt, amelyet tompa prüszkölésnek lehetett volna mondani és ahhoz a
különös, kissé nevetséges hanghoz hasonlított, amellyel a lúd szokta
néha kinyujtott nyakkal ellenfelét megtámadni. De ennek az érctelen és
visszataszítóan sürgető hangnak hatása minden inkább volt, mint
nevetséges, sőt inkább borzalmat keltő ereje volt. Ereimben megállt a
vér és a szobában beállott halotti csönd halálszerű merevséggé fokozta
irtózásom borzalmát. Akkora volt a csönd, hogy megállott véremet zúgni
hallottam a fülemben, míg lassan, egészen lassan megkezdődött szívemnek
az a borzasztó, tompa dobogása, amely elállítja a lélekzetet és a
megfulladás fájdalmas érzetét kelti föl. A padlón az állatokat mint
sötét, mozdulatlan foltokat láttam, egy időre még a sebesültek halotti
kiáltása is elnémult, csak egy nagy patkány, amelynek teste teljesen föl
volt tépve, keringett a holdfényben beleibe bonyolódva a padlón
vértócsában és förtelmes körtáncával párosuló rekedt sivítása mitsem
sejtő buzgalomnak csaknem komikus hatását keltette.

  Megszólalt im’ a kígyó forró kövek alatt,
  Holt éneke szívedre dönt tengernyi havat,
  Halálnak pillantása tör hangjából reád,
  Amit a hegyvidéknek örök hava is ád.

Ezt a verset Marattaban hallottam egy fakirtól és később le is irattam
magamnak, amikor is megtudtam, hogy régi vers, amely a Nyugat-Gatesek
hegyi népének sűrűn énekelt dalából való. Ebben a pillanatban nem
gondoltam ugyan a versre, hanem úgy látszott, a vers gondolt reám,
rettenetes helyzetemben a hatalmába kerített és megint elfogott annak a
fönséges nyugodtságnak megható csodája, amely az aggodalom
pillanataiban, mint valami fölsőbb és érdektelen erő érvényesülni tud.

Nagy kígyót láttam előbbre csúszni, vékony fejét vagy egy tenyérnyire a
padló fölé emelte és amikor kijutott a világosságra, láttam hogy
szaporán öltögette finom nyelvét. Úgy tünt föl, mintha mosolygott volna.

Szemem láttára megkezdődött most a kígyó kegyetlen játéka, amelyet a
földkerekség minden népe ismer és dicsőit vagy elátkoz. Egyetlen
állatnak sem adatott meg e hatás titokzatos hatalma, amely hangtalanul,
megmagyarázhatatlanul és mintegy a gonosznak földalatti világából jön
elő. Erő és bátorság vagy jó fegyver és vakmerőség ritkán van hatalmának
a veszedelmére, mert sok mágikus eszközén kivül azzal is rendelkezik,
ami a hőst is lefegyverzi, az undorral. De ezen kivül és még sok más
tulajdonságán kivül mozdulataiból az a démoni fény sugárzik ki, amely
mint valami régi emlék, a gonosznak állandó diadalát hirdeti. Így
alattomos csúszása fönségességgel párosul, szépsége elrejtőzködéssel és
hatalma alávalósággal. Mindazokat a tulajdonságokat, amelyek őszintévé
teszik az erőset, önző gonoszságának titkos elégtételéül, hamissággal
köti össze. Testének mozdulataiban elvész a víz, a föld és a levegő
különálló elemeinek sajátossága, mert a kigyó járása nem hasonlítható
semmiféle más élőlényéhez; a víz egyhangú csörgedezése ölelkezik benne a
táltosok ördögűzésével.

A kígyó körbe járt egy megsebesült, de még élő patkány körül, álmos
táncából, amely lenyügöz minden élő lényt, hirtelen támadásba csapott át
és hozzáfogott a zsákmányolt állatok elnyeléséhez. Gondtalansága és
tevékenységének fölsőbbséges biztossága nagy bámulatra ragadott el,
szinte úgy tünt föl, hogy nem ismert ellenséget, amely vele
szembeszállani merészelne. A szobában csönd volt, csak a menyezetről
pergett le olykor finom por és a padlón a csipkés fénydíszítés
lassanként oldalvást eltünt. A föld forog, gondoltam, velem, ezzel a
rablóval, a szoba kis haldoklóival és halottaival és mindennel, amitől
végtelen tenger választ el. Künn Panja hortyogott és a hátamnál Éliás
elaludt. Az útitáskám széléről óvatosan elvettem a nagy indiai szivarok
egyikét, amelyek barnák mint a tőzeg és nedvesek mint a föld,
rágyujtottam és vártam a reggelt. A füstfelhőkkel a zöldes szürkületbe
vonultak gondolataim és tárgyuk az emberek és állatok élete volt a
különös földön.




MÁSODIK FEJEZET  Cannanore, a halászok és a tenger.

Hajnalhasadás előtt kikivánkoztam, hogy a vörös reggeli napnak csöndes
harcát láthassam a hold zöldes ezüstfényével. A tenger partján gyakran
láttam magános, magas pálmákat, amelyeknek egyik fele vörös fényben
izzott, míg a másik még a hold ezüstös fényében pompázott, amelynek
hideg világából a reggeli szélben lassan fölébredni látszottak. A
fénynek és színnek e pompájában néztek a hullámzó tenger felé, amelynek
hangjai a beköszöntő napot üdvözölték.

De a sors úgy akarta, hogy ezen a reggelen ne örülhessek e pompás
látványnak, mert Panjanak tárgyalnivalója volt velem.

– Sahib, – mondá, – micsoda ház ez, amelybe behurcolkodtál!

Hozzáfogtam a ház leírásához, de szánakozva közbevágott.

– Egész éjjel nem hunytam le a szememet! – mondta és szemének kihívó
szomorúsága szinte a lenézéssel volt határos.

– Nézd Panja, – mondtam olyan barátságosan, ahogy csak tőlem tellett, –
nekem vízre van szükségem, gondolj az én hazám szokásaira.

Panja erre keresztül vezetett a kerten, anélkül, hogy csak egy szót is
szólt volna, mert nyilván kétségbe ejtette, hogy kivánságom
jogtalanságáról más úton győzzön meg, mint tényekkel.

Az indiai tavaszi reggel egész frissesége vett körül bennünket.
Harmatban fürdött minden virág, színük világított a korai fényben úgy,
hogy szemem nem tudott betelni e pompa gyönyörűségével és a
nedvességnek, a földnek és ezer feslő virágnak illatától támolyogtam
boldogságomban. Panját is elfogta ez a mámor, mintha a virulás földi
életvágya lelkét, mint az enyémet is, magával ragadta volna. Barna
orrával a levegőben szimatolt, gyermekes örömében szélesen mosolygott és
hátratekintett reám. Minden érzékével magába szívta a frisseséget és a
világosságot és sötét, meztelen teste fénylett a harmattól.

Amikor a kert végén a pálmarengeteg mellett a vízfogóhoz érkeztünk,
eleinte nem láttam mást, mint kúszónövények toronyszerű vadonját és csak
amikor Panja szétválasztotta az ágakat, vettem észre a víztükörhöz
szolgáló lépcsőt, amely mintha földalatti barlangba vitt volna le. Az
omladozó kőkockákat a homályban különös moszatok zöldje futotta be és
csaknem egészen eltakarta, hüvös poshadt szag áramlott felém és Panja,
aki úgy látszott, hogy megfeledkezett fölháborodásáról, suttogva
óvatosságra intett és csaknem hódolattal nézett körül. Barna arca a
fehér turbán alatt félignyilt, gyermekfej nagyságú vörös virágok
felhőjéből tekintett reám. Egy pillangó, amely mintha kék bársonyból
lett volna, álmosan fölemelkedett a lámpásalakú virágból és nesztelenül
berepült a növényrengetegbe.

– Nem szabad lemenned, – mondta Panja, – mindenütt a halál leskelődik a
félhomályban, az emberek napja elől ide vonul el; térj vissza. Én láttam
a vízet, zöld mint a haldokló lomb és növény födi, amelynek virágát
sohasem érte napsugár és ezért mérges mint a kígyó és a láz, melyet
terjeszt.

Azután hirtelen mást gondolt, gyermeki szeméből eltünt az áhitatos
komolyság és összeráncolva homlokát ezt mondta:

– Ilyen házat bérelsz? Meddig akarsz itt maradni? Utazzunk vissza
Bitsapurba, mindent becsomagolok a táskákba.

Visszamenet Pasával, a szakáccsal találkoztunk, aki az útról a ház felé
haladt. Vízzel teli vörös agyagkorsóval a vállán baktatott a napon,
amely időközben fölkelt. A házból fával rakott tűznek szaga áramlott ki.
Pasa szabad kezével üdvözölt és szótlanul elhaladt előttem. Az volt az
érzésem, hogy büszke az országára és a maga kötelességére, az előbbit
sajnálja tőlem, az utóbbit pedig csak a maga kedvéért teljesíti. Nagy
bársonyos szemében a hosszú pillák alatt a hegyei után való vágyódás
rejtőzködött. Férfias alakja gyönyörködtetett, egyszerre úgy éreztem,
hogy a név, amelyet neki adtam, nevetséges és tudni kivántam a nevét,
csak azért, hogy ismételgethessem a hegyek közt élő idegen nemzetségének
ezt az idegenszerű nevét. Újra elfogott az a különös szomorúság, amely
Indiában sohasem hagyott el és amely minden titokzatos dologgal szemben
hatalmába keríti az emberi szívet.

Panja érzékeny fogékonysága minden lelki megmozdulásom iránt, amely az ő
érdekkörét érintette, a maga módján megsejtette, hogy Pasa szótlan
tevékenysége nagyon tetszett nekem. Így szólt:

– A sziklahasadékokból jövő ezek a kutyák kiszimatolnak minden
élvezhetőt. De meg fog feledkezni a víz fölforralásáról és holnap Sahib,
lázad lesz. Hát majd én rendbehozom a dolgot.

Bement a házba és mindjárt ezután Éliás panaszos vonítását hallottam. A
nap sugarai már érezhetően melegítettek, bár fényük még vöröses volt. A
kert gőzölgött és a szárnyrakapó rovarok első hangjaival párosulva
madárdal hallatszott a sűrűség ködös reggeli tikkadtságából. Elhagytam
az izzó kertet és a vöröses homokos útra tértem, amely az ősrégi
vadfügefák alatt szabadabb levegőn Cannanore felé vitt. A házam
körülbelül a félúton volt a város és a tenger közt, körülbelül
negyedórai út kellett ahhoz, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz
eljuthassak. Ezért elhatároztam, hogy mialatt Pasa elkészíti a teát,
rövid látogatást teszek a városban.

A széles út csaknem üres volt, Cannanore fölött fatűznek kékes füstje
terjengett, amely pálmák közül szállt fölfelé és ezek a helységet
csaknem teljesen elrejtették, mint a termékeny malabari tengerpart
legtöbb városát és faluját. Akkora volt köröskörül a csönd, hogy
meghallottam a tenger hullámverését a sziklákon és a napfény
hihetetlenül enyhe és jótevő volt. Nyikorogva egy ökrösszekér közelgett,
magas kerekei lassan őrölték a homokot és a rúdon szorosan a két pompás,
türelmes állat farka közt, állát sovány térdére támasztva egy hindu
kuporgott. Ijedten pislogatott felém, köszönni sem mert és az ökrök
hatalmas szarva legalább egy méternyi hosszúságban hintázgatott vakitóan
fehér hátuk fölött.

A város roskadozó kapujánál jobbra is, balra is egy-egy magányos pálma
állott, amaz kissé jobbra, ez pedig kissé balra dőlt és a házak lapos
tetején túlnyuló legyezőkoronájuk sötéten és élesen rajzolódott bele a
világos reggeli égbe, törzsüket a nap mintha vörös festékkel festette
volna be. A kapun át a már élénk bazárutcát láttam, amelyen meztelen
vagy fehérbe öltözött alakok mozogtak sietve az alacsony házak közt és a
kereskedők kinyitották utcai boltjaikat és elrendezték az árút. A kapuőr
fölállott és mélyen meghajolt, miközben kezével elfödte az arcát.
Végigmentem a bazárutcán, csöndben és meglepődve nézett utánam mindenki,
csak a brahminok, szürke zsinórral meztelen mellükön, mentek el
mellettem némán és peckesen, anélkül, hogy köszönnének vagy megfordultak
volna utánam. Sok szép alakút és büszke tekintetűt láttam köztük és
arcvonásaikból újra kiolvastam rokonságukat a mi földrészünk germán
népeivel, amit évezredek sem tudtak eltörölni. Sokáig uralkodtak a
hatalmas birodalomban, míg Mohammed kitűzte királyi kastélyaikra a maga
lobogóját és egyre jobban megingatta a rettenetes és titokzatos
hatalmat, amely ma már csak az ország belsejében uralkodik komor
erőszakkal és misztikus homállyal. Azután amikor a tengeren elhangzott a
brit oroszlán ordítása és végigjárta az országot, Mohammed hatalma és
királyainak pompája is elhalványodott. Amikor rövid séta után hazafelé
indultam, a tenger felől az angol erőd körvonalait láttam. Ágyúi
éjjel-nappal a hindu királynak a város szívében levő kastélya felé
vannak irányozva, hogy valami lázadás első jelére romba döntsék. A néma
vasszáj hatalmában, amely a haragos nap és a csöndes hold alatt
könyörtelenül és változatlanul figyeli a várost, lobog Cannanore régi
királyi hatalmának utolsó, félénk maradványa.



Természetes, hogy sok mindenfélét meg kellett változtatni a házamon,
mielőtt állandó tartózkodásra alkalmassá lett és a teánál megvitattam a
teendőket Ramenivel és Panjaval. Rameni a cipőjét künn hagyta az ajtó
előtt és beszélgetésünk alatt hiába iparkodott türhető viszonyba jutni a
hintaszékkel, amelyet az ő számára tartottam készen és amelyet
udvariasságból el is fogadott. Végre fölállott és rendbeszedte fehér
ruháját, amely alul kilátszott sovány barna lába. Olyan
szeretetreméltóan, ahogyan csak rettenetes angol beszédétől kitelt, ezt
mondta:

– Sahib, minden a kivánságod szerint fog történni.

Panja akkora erőfeszítéssel gyülölte őt, hogy kiverte a veriték.

Pompás volt a verandán való tartózkodás. Az indiai tavasz reggele – a mi
időszámításunk szerint október vége volt – friss és üditő, csak
három-négy óra mulva éget a nap igazán. Panja jókedvű lett, amikor
Rameni elment.

– Milyen büdös ez a disznó, – mondta barátságosan. – Mindennel meg fog
csalni, Sahib. Ha gazdagságod nem volna kiapadhatatlan, ez a csirkefogó
tönkre tenne. Legelőször is el fogom pusztitani a hangyákat, mert
mindent fölfalnak, amit csak találnak. Ha a kőkockák közé whiskyt öntünk
és meggyujtjuk, végük van. Adj egy üveggel, ha a tengerhez mégy,
hozzáfogok a munkához.

Azt ajánlottam, tegyen próbát petroleummal, amit bizonyára kap a
városban.

Panja összerázkódott és így szólt:

– Szegény állatok.

Nemsokára kefével, rocskával és rongydarabokkal fölszerelve egy sereg
vénasszony jött, akiknek láttára először a mitsem sejtő Éliás szökött
meg és utána én is elmenekültem. Csak Panja állotta e vad amazonok
rohamát, mert meg akarta mutatni a tekintélyét.

A ház néhány nap alatt annyira rendbe jött, hogy gazdag benyomásokkal
teli szemlélődő életet kezdhettem volna. Nemsokára Panja is beletalálta
magát az új helyzetbe és nyugodt, fönséges tavaszi napokat éltem át,
amelyeket sohasem fogok elfelejteni. Mindig a nap keltett föl és a mély
álom után új erőt nyert érzékeim meghallották távoli hangját a
tengernek, amely mindennap odacsalt magához csillogó birodalmába.
Cannanoreban a halászok lettek első barátaim és csakhamar megszoktam,
hogy megosszam velük a munkájukat. Kezdetben tanusított
bizalmatlanságukat sikerült eloszlatnom és tanultam tőlük, mint ők is
tőlem.

Alkonyattól késő éjjelig ott ültünk a fekete parti sziklákon, amelyek
egyenes, magas tömbökben mélyen belenyúltak a tengerbe. Gyakran egyik
kőpadlóról át kellett ugranunk a másikra vagy szűk deszkán kellett
magunkat végig egyensúlyoznunk, hogy kijuthassunk a sziklák legszélére,
ahonnan kivetettük a horgot a tengerbe. Mellettünk, jobbról és balról,
csöndesen hullámzott a rengeteg víztömeg, eleinte sötét tiszta kékben,
azután lassan vörössé változott és kápráztatta a szemet, míg végre
gyászos feketén és fenyegetődzve kapaszkodott föl és sülyedt le úgy,
hogy azt lehetett hinni, hogy a szikla emelkedik föl és alá egy
mozdulatlan sötét tükörben. Messzi mögöttünk menydörgött a hullámverés
és mögötte a pálmák fölött kibukkant a vöröses hold.

Főként nagyobb halak fogása volt a cél. A horog akkora volt, mint egy
gyerek begörbített ujja és zsákmányul ejtett halak belsőrésze volt
köréje csavarva. A csalétektől körülbelül négy-öt méternyire könnyü
parafadarabka volt a zsinórra erősítve és a horgot a fej fölött
köralakban lóbázták meg úgy, hogy husz-harminc méternyire jutott ki a
tengerre. Ekkor azután lekuporodtak az emberek és mintha összenőttek
volna a sziklával mozdulatlanul vártak, míg a zsinór rángatódzása
fáradságuk sikerét jelezte. A hullámzó tenger gyakran egészen meztelen
lábunkig csúszott előre, majd sok méternyire magunk alatt láttuk. Az
emberek még éjjel is észrevették, ha egy-egy nagyobb hullám közelgett és
halk kiáltással figyelmeztettek, hogy jól kapaszkodjam bele a sziklába.
Ha azután a kőpadló néhány pillanatra eltűnt és nem láttam magam alatt
mást, csak a halkan bugyburékoló éjjeli elemet, kezdetben az
aggodalomnak, sőt a halálfélelemnek tompa érzésével kellett
szembeszállnom és csak szomszédaimnak rendíthetetlen nyugodtsága
biztosította bátorságomat.

Az emberek a zsinórt sohasem fogták a kezükben erősen, hanem csak
könnyedén tartották az ujjaik közt, mert megtörtént, hogy cápa került a
horogra és az első rándítása végzetes lehetett volna reájuk. Ilyen
esetben, aminek egyszer tanuja voltam, egy hangos kiáltás mindannyiukat
fölriasztott. Láttam, hogy a zsinór, mint a vasmacska kötele, őrült
gyorsasággal a tengerbe csúszik, de a végét nagysietve valamelyik kiugró
szikla köré csavarták. A halászó szerszám a legtöbb esetben elveszett,
néha azonban sikerült a ragadozót a sziklák közt a partra húzni és
megijedtem a fogoly életerejétől és vadságától, mert tehetetlensége
ellenére is megfélemlítő módon szállt szembe megfékezőivel. A
horogzsinór végét a homokba szúrt cövekhez erősítették és a szárazon
hagyták kimulni az állatot, ami több-kevesebb ideig tartott. Csak másnap
vagy órák mulva kerítették hatalmukba az asszonyok sima testének minden
fölhasználható részét, de a húsát nem ették meg.

Észak felé nagyon meredeken szakadtak le a sötét parti sziklák és
ameddig a szem ellátott, a szabad öböl mentén fehér homok terjeszkedett.
Akárhány helyen, különösen ahol kis patak társaságában voltak, le
egészen a tengerpartig pálmák nőttek. Ott, még közel a helységhez, szép
sorjában állottak a homokban a benszülöttek tarka csónakjai és távolabb
olyan csönd és magány kezdődött, amely magához csábított minden érzékeny
szívet.

Gyakran feküdtem ott a parton, belefúrtam magamat a homokba és messzire
eldobtam magamtól haszontalan gondolataim terhét. Fönséges volt a tenger
hangját hallgatni, amely mintha az egész világon uralkodott volna és a
végtelenül hosszú, egyenletes hullámokat figyelni, amelyek mint szelid
szélhullámok halványkék selyem alatt futottak felénk, hangtalanul
fölemelkedtek és széles fényszalagra széttörve ujongó pezsgéssel
vetették rá magukat a türelmes homokra. Így ment ez mindaddig, míg
türelmünk és álmodozásunk tartott, mert a tenger nem ismer időt.
Hangjában nincs reménység, sem igéret, nincs szeretet és nincs
fenyegetőzés, nincs jóslás, sem lecsillapítás. A tenger lényének nincs
semmi közössége a mienkével és csak boldogító békétlenség támad bennünk,
ha közeledünk hozzája, csak a nagysága emel föl bennünket, mint ahogyan
minden nagyság jövendő szabadság megsejtésével árasztja el a lelket. A
tengernek nincs mértéke jogainkra vagy kötelességeinkre, mint a földnek,
amely hord és táplál bennünket és amelynek sorsa rokon a mi sorsunkkal.
A költők ritkán értették meg a tengert, csak leírták, de aki a tengert
sohasem látta, az ő leírásuk nyomán eltudná-e képzelni mérhetetlen
hatalmát és szabadságát? Csak az apokalipszis nagy, istenihlette
rajongójának a misztikusban elvirágzó szellemében világít igazmondó fény
a tengerről, amikor végtelen látomásaiban megpillantja az ezeréves
birodalmat és a tengerről azt mondja, hogy nincs többé. Ebben a
fölismerésben mély sejtése rejlik a tenger lényének, amely nincs
elátkozva mint a föld és nincs semmi itéletnek, semmi visszatérésnek és
semmi változásnak alávetve.

A tengernek nincs is rokon vonása az emberi lélekkel, amit
megállapítottak néhányan azok közül, akik sem az egyiket, sem a másikat
nem ismerik és csak mert a lélekben valami feneketlent szimatolnak,
jutottak arra a gondolatra, hogy talán olyan mély, mint az oceán közepe.
Ez könnyelmű következtetés, amelyet nehéz bebizonyítani, mert az ilyen
lelkek és a tenger közt az az egyedüli hasonlóság, hogy gyakran
mindkettőben halászgat az ember, de nem fog semmit.

Egyszer a parton néhány nagy tengeri teknősbékát láttam. A hátukon
feküdtek és levegő után kapkodtak. A meztelen lábak nyomából, amely mint
homokba préselt babérkoszorú vette őket körül, könnyen ki lehetett
sütni, hogy ezek az állatok nem a maguk jószántából kerültek ebbe a
helyzetbe, hanem valami emberi cél kapcsolódott össze ezzel a
kegyetlenséggel. És a fák alatt valóban egy barna hindu fiút láttam
menekülni, aki előtt akkora volt a tekintélyem, hogy a fiú egy pálmának
a legtetejére mászott föl.

A mozgásuk szabadságában ily módon korlátozott teknősbékák a kegyetlen
napon lassú halálnak voltak kitéve, amely annál kínosabb volt, mert ha
elemüktől elszakítják őket, nem mulnak ki gyorsan mint a halak, hanem a
szárazon is szívós az életerejük. Néhánynak az arckifejezése már valóban
nagyon szomorú volt, másoknak rendkivül csunya feje már élettelenül
lógott lefelé a ráncos nyakon, amely fonnyadt, repedezett tömlőnek tünt
föl. Azokat, amelyeket elég mozgékonynak tartottam létük folytatására,
nagy fáradtsággal visszafordítottam, de mintha részegek lettek volna,
ide-oda támolyogtak és csak akkor találtak rá a vízre, amikor
megmutattam nekik az utat. Ott gyorsan és izgatottan kiúsztak és hamar
alábuktak, láthatólag kétségben az iránt, vajjon igazán megtörtént-e az,
ami velük történt vagy pedig csak a napon nekik szánt halál lázálmainak
új borzalmas részlete volt.

Később megtudtam, hogy ebbe a helyzetbe a benszülöttek hozzák az
állatokat, hogy kimuljanak, mert a maguk erejéből nem tudnak
visszafordulni. Ilyen módon szerzik meg az emberek a nagyon keresett
békateknőt, anélkül, hogy megtámadnák az állat életét, ami nekik tilos
és meggyőződésükkel is ellenkezik. Ilyen módon az istenség akaratából
halnak meg az állatok és a hinduk fölfogása szerint nem az ember öli meg
őket; abból, hogy az istenek nem fordítják vissza a teknősbékákat,
nyilvánvaló az a döntésük, hogy az emberiség javára pusztuljanak el.

Cannanoreban egyébként ellenségemmé tettem ezeket az iparűzőket, mert
éppen az a fiú, aki oly nagy tisztelettel volt irántam, magas
rejtekhelyén megfigyelte tevékenységemet és Cannanoreban elbeszélte ezt
az újságot.

A parton sokféle rákot és mindenféle más kis tengeri csőcseléket
lehetett találni, amellyel foglalatoskodtam; olykor a patakokon
patkányok jöttek le és kikutatták, vajjon nem vetett-e a partra a víz
halottakat. Malabarban van egy kaszt, amely a pestisben elhaltakat a
tengerparton a homokba ássa el; igaz ugyan, hogy többnyire a
homokzátonyokat és szigeteket keresik föl erre a célra, de sírok nyomát
elég gyakran a parton is lehet találni.

Egyszer egy nagyobbfajta léggyel ismerkedtem meg, amelynek csak fél
szárnya volt és életét a tengerparton töltötte el. A parton fekve és
dohányozva megfigyeltem. Kikereste magának azokat a köveket, amelyek
föltünően gömbölyüek, fényesek és fehérek voltak és úgy látszott, hogy
legjobban a fehéreket szereti. Ha egy ideig elüldögélt egy ilyen kövön,
kiszemelt magának egy másikat és ugrásszerű röpüléssel iparkodott
odajutni, de mindannyiszor valamelyik harmadik kövön ért véget az útja,
mert sajnos fél szárnyának a hiánya az irány megtartásában befolyásolta.

Minden egyes esetben eleinte kissé meglepődve tekintett körül, de azután
megadta magát különös sorsának, hogy mindig máshová kell eljutnia, mint
ahová eljutni akart. Kissé aggodó, de egyáltalán nem izgatott
kifejezéssel tájékozódott új környezetében, elvégre ott is sütött a nap
és a forró fényben a csillogó víz előtt ülve maradt.

Bizonyos vonzalmat éreztem a tengerparton töltött magános óráim e
futólagos barátja iránt. Hiszen én sem jártam sokkal jobban az életben
és tulajdonképen mindketten a napot kerestük. Elbeszéltem neki, amit az
életről gondolok, de mert nem figyelt reám, kis kövekkel dobáltam meg,
amelyek évezredeik kerek testvérein vigan átbukfenceztek és csörögtek. A
legtöbb kő pompásan le volt gömbölyítve; az egyiket meleg kezembe vettem
és gondosan csiszolmi kezdtem. «Te kis huncut még nem vagy elég
gömbölyü» és visszadobtam a tengerbe, hogy az ár még néhány ezer évig
csiszolgassa. Ezer évvel éppen olyan keveset törődtem, mint egy nappal.
De ez a kő talán nem fog engem elfelejteni, hiszen még aligha történt
meg vele, hogy a mulandó emberkék valamelyike a pártját fogta és
egyszerre így beleavatkozott lassú fejlődésébe.

A tenger könnyű és kedves gondolatokat fakasztott elmémben, ostobákat és
okosakat, de sohasem súlyosakat. Álmot adott, feledést és alvást, a
reszkető forró levegővel ismeretlen régiókba emelkedtek föl és a röpke
tengeri szél elvitte magával. Letelt életem emberei elsülyedtek egy
csillámló mindenségbe, amelyben én, amint ők is, személytelenül
tovasodródtam és a szerelem is emlékké vált.

De unalom vagy bosszankodás sohasem bántott, az élet makulátlan edény
volt, tele kedves öröm és derült életkedv tiszta régi borával.
Megértettem ennek a földnek és ennek a napnak embereit, akiknek mintha
nem lett volna más vágyuk, mint az, hogy az életet ilyen módon
kiélvezzék és a születés és elmulás akaratának, a földi idő mulékony
szerencsejavainak megelégedetten és fontolgatás nélkül átengedjék
magukat.

Néha a parton a halálnak jövendő jogára kis részletfizetést
teljesítettem és elaludtam, de a tengervíz hangja elkísért a sötét,
csöndes országba. Friss hangjának egyhangúsága álmaimban nagy
változatosságú ékesszólássá változott és a világ folyásáról egész
könyvre való csodákat és mondákat tudtam meg, de a tengervíz bölcsessége
megakadályozta, hogy ilyen ostoba tervvel foglalkozzam.

– Elmondom én mindenkinek, – szólt egykedvűen, – miért akarod te
megtenni? Embertől senkisem fog hallani olyan dolgot, amelyet a
természet nem bíz reá és ti, akik még magatokkal sem vagytok tisztában,
hogyan akartok engemet, a tengert szent lényemben megérteni?

Amikor fölébredtem, az esti fényben a tenger ezüst szélén fekete
csónakot láttam haladni az éj vörös szinében. Négy ember hajtotta, akik
állva eveztek és akik szintén feketének tüntek föl nekem, mert a
mögöttük levő fény kissé kápráztatta a szememet.

Talán messzi útra indultak, talán haza tértek, róluk éppen oly kevéssé
tudtam megmondani, mint rólam.



Ebből az időből élénken emlékszem egy sajnálatos eseményre, amely
Cannarore lakósainak szemében jellemem értékét nagyon kérdésessé tette.
Fiatal korom óta szerettem pillangókat és rovarokat gyűjteni, de ezen a
téren sajnos sohasem volt sikerem, sőt ellenkezőleg mindig érezhető
balsors üldözött e vállalkozásomban és nem volt rajta áldás. Az
üvegfedéllel ellátott pompás szekrény, amelyet tanulságos hajlamom
fejlesztésére a szüleimtől kaptam ajándékba, nemsokára az olcsó
táplálkozás aranybányája lett egy kicsi, tetűféle élősdi sereg számára,
amely rovargyűjteményemnek nekiesett és fölfalta. Egy tapasztalt
iskolatársam tanácsára megvásároltam a naftalinnak nevezett pompás
védőszert, de a paraziták nekiestek a naftalinnak is, fölfalták és
szemlátomást nagyon jól érezték magukat. Kudarcba veszett tehát minden
fáradozásom egy vöröses földi bolha kivételével, amely rozsdás
gombostűre volt tűzve és alig volt nagyobb, mint a tű feje.

Bizonyára jobb lett volna, ha ifjúságom e tapasztalatait Indiában is
értékesítettem volna, másrészt azonban mindenki meg fogja érteni, hogy
India rendkivül tarka és pompás rovarvilága régi szenvedélyemet új
életre keltette. Panja ellenvetéseivel nem törődtem és Cannanoreban
kihirdettettem, hogy fölnőttnek vagy gyermeknek egy annat fizetek minden
pillangóért vagy bogárért, amelyet a tanyámra hoz.

E kihirdetést követő reggelen a házam előtt jó korán különös zajt
hallottam, aminek nyitjára kezdetben nem tudtam rájönni, míg végre
kiderítettem, hogy nagyobb tömegnek a zugásáról van szó. Ijedten az
ablakhoz siettem és föltünően rendezett hosszú embersort láttam,
amelyben voltak gyermekek, aggok, nők csipőikön csecsemőkkel, férfiak és
suhancok, sőt koldus, utcai leány és csavargó is akadt köztük elég. A
hosszú sor engedelmesen végigállta a kerti út hajlását, kikigyózott a
nyitott kapun és tovább folytatódott Cannanore felé. Hosszát nem
lehetett átlátni; ettől a tapasztalattól a sors eleinte megkimélt,
ahogyan az élet is néha azzal könnyiti meg áldozatainak a kemény
sorscsapások elviselését, hogy a bajt nem azonnal mutatja meg egész
terjedelmében. Panja csak ezt mondta:

– Sahib, ezek az emberek az állatokat hozzák.

Be kell vallanom, hogy nagy zavarba jutottam és csak nagynehezen tudtam
magamat összeszedni, de mégis sikerült, mert irigyeltem Panjatól a
diadalt, amely ferdén és várakozóan szűntelenül rám irányzott csöndes
szeme mögött leskelődött. Mialatt fölöltözködtem, jókedvűen
megkérdeztem:

– Van aprópénzed?

Panja pedig komolyan azt kérdezte tőlem, van-e elég nagy pénzem.
Magamhoz szólítottam Éliást, fejemre tettem parafasisakomat és bátran
kiléptem házam verandájára. A várakozók helyeslő moraja üdvözölt. Csak
úgy mintha nem is nagyon érdekelne a dolog és csupán járni szeretnék
kissé a kert frisseségében, elmentem a kapuig és végignéztem a
Cannanoreba szolgáló úton. A várakozók lánca hosszabb volt, mint
amennyire a szemem ellátott, messzi a vadfügefák alatt a vörös úton mint
fekete szénvonal folyt bele a lombok árnyékába. Éliás csöndesen
visszavonult a házba, mert ez egészen új látvány volt neki és a verendán
ismét Panja nyugodtan várakozó szeme fogadott. Hintaszéket hozott ki a
számomra.

Nem tehettem mást, hozzá kellett fognom a dologhoz. Pasát egy maréknyi
rupiával váltás végett a városba küldtem, mert Panjara szükségem volt
mint tolmácsra, de különben is valószinüleg estig elmaradt volna, hogy
ezzel megakadályozza vállalkozásom sikerét.

A sok jövevény közt a legelső egy egészen meztelen, pompás sötétszemű
kis kövér fiú volt. Összeszorított kis markában, amelyet bátran felém
nyujtott és amely ugyancsak piszkos volt, egy teljesen szétnyomott és
átizzadt kis molynak a maradványát födöztem föl. Hogy ne visszautasító
döntéssel kezdjem, egy annát adtam neki és a kis meztelen vadász boldog
ugrándozással távozott, de nem mert szabad utat engedni a keblét feszítő
ujjongásnak. Úgy látszik, hogy a legutolsó pillanatig sem bizott
üzletének a sikerében. Panja utána nézett és mérgelődve mondta:

– Útközben majd tetűt keres a fején, azután odaáll megint a sor végére.

A következő egy öreg ember volt, aki sovány kezével nagy falevélből
formált zöld zacskót nyujtott felém, amelyet fölül összefogott. Fehér
hangyák voltak benne, aminők csak úgy nyüzsögtek a házamban és ő azzal a
reménységgel jött, hogy darabonként fogom megfizetni az állatjait.
Elutasítottam, mire könyörögni kezdett és elbeszélte családjának a
sorsát, amely valóban nem lehetett kedvező; két annát adtam hát neki és
miután két hangyát rám akart erőszakolni, neheztelő pillantást vetve a
pénzemre, távozott.

Nem sorolhatom föl, hogy mi minden férget, legyet, tetűfélét és bogarat
hoztak nekem ezen a reggelen. Ezekután el tudtam képzelni, mily gazdag
India e teremtményekben. Egy öreg asszony fiatal csirkét hozott, amelyet
félig fölfaltak a patkányok és már semmi tolla nem volt. Remélte, hogy
besorozom a gyűjteményembe. Egy leány, viruló mint a napos reggel,
amelyen félénken elém állott, igazán szép, éneklőmadár nagyságú,
narancssárga, a szélén a leggyöngédebb lilaszinű pillangót hozott, de
ujjai közt úgy szétnyomódott, mint valami villamos vasuti jegy a
keztyűben. Elnéztem a gyermeket és ártatlan fényben égő nagy szemét,
amely mintha barna selyembe ágyazott sötét bársony lett volna. Évezredes
álmok sugároztak ki belőle, nyugodtan és szomorúan, mák és álom.
Hirtelen változás történt érzésemben és szomorúság fogott el; egyszerre
megszégyenítő világossággal láttam tervem egész semmiségét. Hogyan
hihettem végzetes tévedéssel azt, hogy csak valamennyire is közelebb
jutunk a természet fönségességéhez, ha teremtményeit üveg alá és
szekrénybe rejtjük. Hirtelenül többszörös gyilkosnak éreztem magamat és
előttem a véres harcosok serege a jutalmát várta. Ekkor a gyermeknek
odaadtam a maradék pénzt, amit Pasa hozott és fölállottam annak
kihirdetése végett, hogy kivánságomat kielégítették és hogy több rovarra
nincs már szükségem.




HARMADIK FEJEZET.  Éjszakám Huc a majom társaságában.

Cannanorei házam verandáján egy reggelen barna hindu fiú állott, akinek
vállán majom ült. Nem tudtam, mióta állt már ott, mert a benszülöttek
szerényen meg szokták várni, míg az idegen úrnak tetszik őket
megszólítani. Sőt még akkor is, ha azt hiszik, hogy már régen meglátták
őket, türelmesen tovább várnak, gyakran órák hosszáig, míg figyelemre
méltatják őket. Indiában való időzésem első idejében ez a körülmény
gyakran nem csekély ijedtséget okozott, mert még a házbeli szolga is, ha
belép a szobába, csöndben várakozik a gazdája közelében, amíg
megszólítják. Bitsapurban, ahol utazásom kezdetén rombadőlt királyi
várak közepette ütöttem tanyát, megtörtént, hogy éjjel az iróasztalomnál
egyszerre csak az az érzésem támadt, mintha valaki mögöttem állana. Ez a
félelem a késő éjjel elhagyatottságában sokkal több aggodalmat okoz,
mint valami hirtelen, váratlan összetalálkozásnak a bizonyossága. Még ma
is egészen határozottan tudom, hogy jó ideig nem mertem hátranézni és
amikor végre lassan mégis megtettem és mögöttem a sötétben sötéten egy
barna alak körvonalát láttam meg, fölugrottam, mintha maga az ördög
állított volna be hozzám. A szolga abban a biztos hitben, hogy már régen
tudok a jelenlétéről, szerényen és türelmesen várt, míg megszólítom.
Mivel a hinduk tisztán meghallják a meztelen láb lépését még
kókuszgyékényen is, kioktatás nélkül nem értik meg, hogy a mi fülünk a
közeledés határozottabb bizonyítékához van hozzászokva. Szerencsémre az
én ijedelmem akkor annyira megijesztette az éjjeli jövevényt, hogy
nevetnem kellett és ez fölszabadított és kiragadott a rémületből.

Sokan, akik a mai Indiáról írnak tudósítást, könyvekben és hírlapokban
egyre ismételgetik, hogy ennek az országnak minden titkát és csodáját és
minden misztikumát régen leleplezték. Ezek Indiában valószinűleg csak az
újdivatú szállókat ismerik. Én mindenütt megtaláltam a Védák poetikus
fényét és Kalidásza szellemét és csak magában az országban tanultam meg
igazán méltányolni és megérteni és a modern próféták sajnálatos
kijózanodásával csak azt a gondomat szegezem szembe, hogy erőm nem elég,
hogy helyes képet adjak minden jelenség misztikus fönségességéről és
titokzatos varázsáról. Persze aki India csodáit a büvészek mutatványában
keresi és megcsalódottnak érzi magát, ha nincs alkalma arra, hogy egy
szabadon lógó kötélen fölmászhassék, nem kapja meg amit várt, de nem
csak Indiában, hanem mindenütt a világon megcsalódik, ahol azt hiszi,
hogy valami derék dolgot élhet meg anélkül, hogy maga derék ember volna.
Mert nem a sötétség és homályosság, nem is az érthetetlen vagy
titokzatos események fantasztikus fenyegetődzése teszi ki a misztikumot,
hanem mélyebb értelme szerint sokkal inkább magába foglalja azt a
bizonyosságot, hogy az örök igazságok fölismerésünk határain túl is
tovább hatnak.

Az a fiú, akit házam előtt láttam, a majmot ajánlotta föl nekem
megvételre. Panja révén értesültem az ajánlatról és arról is, hogy
milyen hasznos minden kerttulajdonosnak, ha majmot tart.

– Lehozza a fáról a kókuszdiót, – mondta Panja.

A kicsiny, szürkésbarna állat, amely körülbelül akkora volt, mint egy
foxi, öreg arcával nyugodtan nézett reám magas helyéről. Láncra volt
kötve, amelynek vége gyűrűt alkotott sovány dereka körül. A fiú késznek
nyilatkozott arra, hogy a majmát bemutatja és valóban rendkivül jól
betanított állat volt. Alighogy megszabadult a bilincsétől, gyorsan
fölmászott az egyik pálmára, lecsavart egy nagy diót és türelmesen ismét
megláncoltatta magát, mihelyt a dió leesett és maga, jóval lassabban,
lemászott. Panja alkudozott a fiúval és mialatt anélkül, hogy megérteném
a szavukat, mindkettőjüket figyeltem, észrevettem, hogy látható
aggodalom szomorítja el a hindu fiú arcát. Vágyódó és szomorú volt
egyszerre.

– A majmát csak bérbe akarja adni, – mondta Panja, – azért, mert ostoba.

Nekem más színben tünt föl a dolog; világosan láttam, hogy a fiú
vágyva-vágyott az összeg után, amelyet elérni remélt, de örök időre csak
nehezen tudott megválni a majmától.

– Igérj neki öt rupiát, – mondám.

Panja egyet igért. A fiú reszketni kezdett, mert már ez a kis összeg is,
a mi pénzünk szerint nem egészen két márkát tett ki, nagy kincset
jelentett neki. Minthogy a gyerek megindultsága azért kötött le, mert
megérezni véltem, hogy nem csupán a pénzvágy dolgozott benne, Panját
félre nem érthető jellel figyelmeztettem, hogy ideig-óráig
engedelmességet kivánok tőle. Tudta, hogy az ő ellenőrzésére
elegendőképpen értettem a kanarai nyelvet és a magát mindennek megadó
kétségbeesésbe roskadt össze, mit mindannyiszor megtett, valahányszor a
vesztembe rohantam anélkül, hogy az ő szolgálatkészségével törődtem
volna. A fiútól megkérdeztem:

– Mért nem akarod eladni a majmot?

– Más tulajdonom nincs, – felelte a fiú.

– De ha nagy össszeget adok érte, könnyen szerezhetsz új majmokat. Adok
öt rupiát.

Panja az összeg említésekor fulladozni kezdett és meg kellett
ismételnie.

A fiú annyira reszketett, hogy a legszívesebben karomba zártam volna.
Habozva mondta:

– Nincs még egy olyan jó majom, mint Huc. De, – fűzte hozzá gyorsan és
szomorúan, – ezért a nagy összegért neked adom. Te nem fogod Hucot
megverni, sem megölni és ha megengeded, néha majd eljövök és benézek a
kert kerítésén.

– Miért adod el a majmodat, ha szereted? – kérdeztem.

– Igazán lefordítsam ezt neki? – kérdezte Panja.

Ránéztem és mint valami automata, lefordította a szavaimat.

A gyerek egyszerűen, panasz és vád nélkül, így felelt:

– Szüleim éheznek.

És a beszélgetés folyamán különös történetet tudtam meg, amely élénken
érdekelt. A fiúnak az apját, miután áttért a kereszténységre, a német
missziós társaság abban a szövőmühelyben alkalmazta, amelyet
Cannanoreban a missziók tartanak fönn. Mivel azonban többször lopáson
kapták rajta, elbocsátották. Atyafiai, akik már régen hitehagyottnak
tekintették, most hogy visszatért közéjük, nem akartak róla tudni, itt
is mint ott száműzték és nyomorba jutott. Azt ugyan megértettem, hogy
iparműhelyben nem lehet tolvajt használni, de e tapasztalat után
némiképpen kétségbe vontam, hogy templomban helyén van-e a szövőmühely.
A kalmárok és a papok semmiféle templomban sem lesznek egymásnak
áldására, legkevésbbé a keresztényben.

Ezen a téren még meglehetősen érdekes tapasztalatokat tettem és meg is
ismertem Istennek néhány ilyen szolgáját, valamint gondolkodásukat és
lényük értékét. Panjanak nagy szomorúságára szerződést kellett kötnie a
fiúval, amely szerint Huc majomnak a tulajdonjoga két hónapig az enyém
volt és ezért öt rupiát fizettem ki előre. A tulajdonosnak jogában
állott, hogy a majmát hetenként kétszer meglátogassa és el is vihesse
abban az esetben, ha én a kikötött időnél korábban távozom Cannanoreból.

A gyerek boldogan haza sietett és Panja fölmondta nekem a szolgálatot;
ezt azonban nem kellett komolyan vennem, mert gyakran megtette. Amikor
látta, hogy nem törődöm a dologgal, állva maradt és rám nézett.

– Sahib, – kezdte, – néhány hét alatt tönkre mégy és mi lesz akkor velem
és öreg anyámmal, testvéreimmel, anyám testvéreivel és a purrhai
rizsföldekkel?

Udvariasan feleltem:

– Panja, amikor néhány héttel ezelőtt előlegednek tizedik rupiáját
fizettem ki, azt mondtad, hogy meghalt az anyád és a temetésére kell a
pénz.

– A nagyanyám volt, – mondta Panja, – beszéljek róla?

– A nagyanyád akkor halt meg, amikor Bitsapurba érkeztünk.

– Te mindent összazavarsz, – mondta Panja szomorúan, – csak az előlegre
tudsz pontosan visszaemlékezni.

Ezt a megrovást azért érdemeltem ki, mert Panja előlege kétszer akkora
volt, amekkorának mondani merészeltem és komolyan elhatároztam, hogy a
jövőben becsületesebb leszek.

Amikor estefelé hazatértem a tengertől, ahol a halászváros partján
csónakot vásároltam, a szobámban találtam Hucot. Panját nem lehetett
előkeríteni és Pasa a veranda bejáratánál szótlanul föltálalta a rizst.
Figyeltem mozdulatait és nyugodt tevékenységét. Kivette a forralt vízzel
telt agyagkorsókat bambuszhintáikból, ahová lehülés végett kerültek,
komolyan és gondosan hozta az ételt és a gyümölcsöt, mindent kis adagban
és kedves elrendezésben, gyömbért, pirított pizanggyümölcsöt és rizst
curryvel és kókuszlét. Akkor már régen megszoktam az indiai ételeket,
amelyeket nagy változatosságukban igazán csak nagyon kevesen ismerhetnek
meg, mert még a hindu szállókban is azon vannak a benszülöttek, hogy az
európaiaknak európai módon készítsék el az ételt. Aki megismerte az
indiai gyümölcs sokféleségét és szükséglete szerint tud velük élni, az
jól el van látva Indiában és a táplálkozásnak ezt a frissítő és
egészséges módját mindennél többre fogja becsülni és sohasem fogja
elfelejteni.

Amikor Pasa az ananászt és a banánt hozta és az első mangogyümölcsöt,
amely még nem Malabarban érett meg, az étel mellett az asztalon ülve
meglátta Hucot, a majmot és megijedt.

– Majd kiviszem, – mondá.

De én kijelentettem, hogy beszélnem kell a majommal, mire csöndesen
távozott. A majom eleinte nem nagyon bízott bennem és női óvatosságával
mindig visszaakart vonulni, de nemsokára rájött, hogy a javát akarom és
látszólag közönyösen nézett rám és fáradt, mindig kissé lelógó kézzel
habozva fogadta el, amit neki nyujtottam. Nagyon bizalmatlankodott
szegény az emberekben, mert Indiában nincs jó sora a fogságba jutott
majomnak, el kell szenvednie a gyűlöletet és a megvetést, amely rabló
társainak szól. Mindenki aki elmegy mellette, egy darabig azzal
szórakozik, hogy a foglyon tölti ki haragja egy részét, amelyet szabadon
élő testvérei keltettek föl a pálmák koronái biztosságában tanusított
szemtelenségükkel és csúfolódásukkal. A leggonoszabbul azonban a
gyermekek bánnak vele, akiknek meggondolatlan kegyetlensége seholsem
nagyobb, mint Indiában, mert korán hozzájárul az indulat és a vér
romlottsága, és ugyan mit ér egy majom élete Indiában, ahol az emberi
életnek is alig van értéke. Az a fiú, aki Hucot hozta, az állathoz való
viszonyában kivétel volt.

Még sütött az esti nap. Mivel a kert sűrűjébe keskeny rést vágattam,
kipillanthattam a tengerre, de csak a fensíkot láthattam, amely mögött
lélekzett, éreztem hüsítő fuvalmát és hallottam tompított robaját a
sziklákon. A fensíkon két pálma körvonalát pillantottam meg, az egyik
mint a gyertyaszál egyenesen emelkedett a magasba, míg a másik enyhe
ívben alázatosan oldalt hajolt. Kecses alakjuk finoman és feketén,
mintha szénnel volna megrajzolva, elvált az esti ég vörös hátterétől, a
tenger melódiájában a szabad eget föltáró amaz út közepén emelkedtek,
amelyen míg Cannanoreban időztem, minden este végigtekintett a szemem.
Már régen elhagytam a várost, de ez a kép még sokáig megjelent lezárt
szempillám alatt és vele elvesztett és elsülyedt alakjai indiai
életemnek, melynek nagyszerűségét földi száj nem tudja elmondani. Európa
lázas nagyvárosainak forgatagában, az utcai kavargás közepette,
kivilágított termekben csacsogó és nevető emberek közt, vagy éjjeli
munkahelyem magános csöndjében még most is megjelenik előttem ez az
egyszerű kép és vele föltámad az oceán nagy melódiája és a víz szava a
sötét sziklákon. Az idegen iránt érzett olthatatlan vágy ez és nagy
béke.

Leszállt az est, de Huc egészen érthetően kifejezte azt a kivánságát,
hogy a közelemben akar maradni, amibe bele is egyeztem, mert szüntelenül
fogva tartott az a különös szorongató tudat, hogy még sok beszélni
valónk van egymással. Semmiféle élő lény sem unszol bennünket annyira,
hogy elgondolkozzunk rajta, mint a majom. Mialatt lassan egymásután több
pohár nehéz indiai pálmaborral örvendeztettem meg izolált lelkemet,
álomalakjaimnak megszokott sora szőlőlevéllel megkoszorúzva elvonult a
szemem előtt és szívem lassanként megszabadult a mindennapi élet
erejétől, hogy jobb és fölsőbb erővel cseréljem el, amely hatalmáról nem
tud földi bizonyitékokat adni. Ez óra alatt Huc csöndesen és
elgondolkozva ült előttem és türelmesen figyelt engem. Különösképpen
gyöngéd, világosszürke szempilláit, amelyek vékony guttaperchára
emlékeztettek, csak ritkán emelte föl látszólag fáradt szemének felén
túl és sötét aggastyánkezecskéje a fekete körmökkel álmos és külön
életet folytatott, amiről mintha gondolatai semmit sem tudtak volna.

– Huc, – szóltam hozzája, – kikölcsönzött majmom, az emberi szív, ha
társaság nélkül a bor szárnyas vezetésére bízza magát, az egész világon
mindenütt ugyanazt az utat kezdi meg, csak fokra nézve különbözik
egymástól, de olyan mint az a közösség, amelynek részesei mindazok, akik
ugyanegy szentség áldása alá rendelik magukat. Úgye először mintha
csöndesen visszavonulnának a napi gondok, hogy érzésünk meglepődve és
nagy örömmel kutassa ennek a menekülésnek az okát? Kínzó tanyájának most
kizöldült helyén fölemelkedik reménységünk barátságos angyala, aki
anélkül, hogy szemünket kápráztatná, ünnepiesen bizonyosságá teszi azt,
ami a legszebb a jövőnkben, úgy hogy észrevétlenül és titokban
kivánságaink céljához jutottunk. De hiába úgy vagyunk, Huc, hogy célhoz
érvén hirtelen elszomorodunk, mert azoknak a jóknak, akikké a bor alakít
át bennünket, nincs kedvükre, hogy kivánság nélkül legyenek, az elért
cél már nem több mint kilátás egy ujabbra. És azzal az egyszerre
fájdalmas és mégis boldog sejtéssel, hogy mindig így lesz, szívünkben
vágy támad maradandó nyereség után.

– Egészségére, – mondta Huc.

– Most ne zavarj, – feleltem azzal az aggodalommal, amely könnyen
elfogja azokat az embereket, akik komolyabban veszik gondolataikat, mint
amilyenek valójában és akik ezért azt hiszik, hogy, mert nem osztják a
meghatottságukat, el akarják őket tőlük terelni. – Meg kell tehát
tudnunk Huc, hol található ez a vigasz és mely alakban. Fölbukkan
poharunk fenekéről, a kehely árnyékából és aranytükrén egy nő képét
mutatja.

  Minden mivel szívünk tele,
  Szökken fénysugárba,
  Jézusnak fájdalmas feje
  S kedvesünknek szája.

– Csak verset ne, kérem, – mondta Huc.

– Bocsásd meg, – feleltem, – néha megtörténik anélkül, hogy az ember
akarná, de megértem, hogy kevesen vannak, akik tudják, hogy igazán
szépen csak versben lehet valamit elmondani. Lásd, Huc, ennek a nőnek a
képe egyikéhez sem hasonlít azok közül, akiket ismerünk, ennek az arcnak
szépségét és szendeségét sehol a világon nem tudjuk megtalálni és ebben
rejlik megnevezhetetlen vigasza. Szeme mélyéből az örök élet és a földi
álom sugárzik és az álomból kedves fátyol száll fölfelé, mint a jázmin
illata nyári éjjelen és betakarja a szemünket, hogy pihenésbe merülünk.
Mintha nem kivántunk volna magunknak mást, mint ezt a kegyes pihenőt.

– Tehát csak azért vagy aszkéta, – felelte Huc, – mert az út oda egész
sor élvezetet adó kellemetességgel van összekötve.

Kezével gyorsan végigtörölte nagy szájának keskeny ajakát és a
szemöldökét a magasba húzva ismét lebocsátotta a kezét, mintha
megfeledkezett volna róla.

– Adj egy kortyot, – folytatta és fölhúzta a vállát, miközben előredőlt
a feje és olyan nagynak látszott, mint egy emberfej. Óvatosan ivott,
alaposan megnyalta az ajkát és olyan fájdalmasan lélekzett, ahogyan csak
ember tud lélekzeni.

Egyideig csönd volt, a természet éjjeli hangjai és az utazó föld halk,
titkos zúgása vonyítva hatoltak be hozzánk. Huc fonnyadt kezét szíve
tájékára tette és egyszerűen ezt mondta:

– Tüdőbajos vagyok és nem élek már sokáig, az erdőről fogok neked
beszélni. Sokat nem mondhatok, mert az erdő szépsége akkora, hogy minden
róla szóló gondolat és szó álommá válik, minél inkább megközelíti a
valóságot. Ne gondold, hogy a betegségem elbúsít, csak nyomorult lények
érzik a testi bajt, a test minden fájdalmát és gyarlóságát mosolyodva
kellene elviselni.

– Meglep a bölcseséged, Huc, – mondtam.

– Nagyon gőgös lehetsz, ha ez meglep, – felelte Huc nyugodtan. – Ti
emberek megfeledkeztek arról, hogy a teremtés élő lényeiben a teremtőt
tiszteljétek és annyira túlbecsülitek a ti tulajdonságaitokat, hogy
ezért azután mosolyogtok minden más lény tulajdonságain. De
mindannyiunknak egy az útja és ha meg tudnók érteni az időt és át tudnók
tekinteni a multat és a jövőt, akkor tisztelettudóbbak, szerényebbek és
jámborabbak volnánk. Adj egy kortyot.

Odanyujtottam a poharat, amelyet két kézre fogott és szemét lehunyva,
lassan kiürített.

– Minden jó ember szereti az állat viselkedését és lényét megfigyelni, –
folytatta Huc nyugodtan, – meghatja és bizonytalan hitre serkenti őket a
jövendőbeli tökéletesedés megsejtése; mások még sokkal előbbre vannak és
megtanulják a növény sajátosságainak megcsodálását, amelyek bár
különböznek az állatétól, mégis éppen olyan sokfélék; de mikor fogjátok
megfigyelni az ásvány életét? Az emberek elvesztették a türelmet. Sokáig
kellett közöttük élnem és nemcsak szenvedtem, amint hitted, amikor engem
kikölcsönöztél, hanem tanultam is. Megismertem házaikat és városaikat,
hajón utaztam végig a part mentén úgy, hogy az erdőt a parton finom kék
ködnek láttam, sőt egyszer vonaton is utaztam, tehát tudom, mire vagytok
büszkék. Az emberek tássaságában betegedtem meg, mert esőben és szélben
és a rettenetes melegben védelem nélkül ott kellett maradnom a
cövekemen, amelyhez lánccal hozzákötöztek. Te leszel az utolsó gazdám.
Egészségedre!

Magamnak másik poharat vettem elő és mindkettőnknek újra töltöttem. Huc
öreg, elmélázó szemével közvetetlenül előttem ült az asztalon, úgy hogy
a gyertyavilágnál két fénylő üveg közt körülbelül egy magasságban volt a
homlokunk, kis ideig a színes sztanniollal játszott, eltépte és
szagolgatta. Amikor végre kiejtette a kezéből, mintha soha nem
érdőklődött volna iránta, egy pillanatra megint kételkedni kezdtem
jelentőségében.

– Mégis csak majom vagy, – mondtam és mintha álomból ébredtem volna föl.

Huc hosszú farkát melankólikusan végighúzta a kezében, a végét
megmarkolta és kerek száját felém lökve kérdezte:

– Mennyit ittál már tulajdonképpen?

Szégyenkezve mentegetődztem. Hucnak tehát mégis igaza volt, amint
mindjárt kezdetben gondoltam, amikor fiatal gazdája válláról tekintett
reám meg nem mondható komolyságával és elmélyült fölsőbbségével.

– Beszélj az erdőről, – kértem.

– Gyakran azt gondolom, – kezdte Huc nyugodtan, – hogy csak azóta
ismerem az erdőt, amióta ott kellett hagynom, mert e naptól kezdve
óráról-órára, még álmaimban is vele kellett foglalkoznom és eközben arra
is rájöttem, hogy amit szeretünk, csak akkor kezd igazán a mienk lenni,
ha elvesztettük. Mindent, ami részlet, elfelejtettem és lelkemben csak a
fönséges szabadság egyetlen tündöklő képe maradt meg, át van szőve a
hold fehér fényével, amely végigsütött a fák legtetején, a napsugár
játékával a friss zöldben, a pacsirta dalával a víz mellett és a virágok
illatával, amelyek oly sokfélék, amennyi színt és alakot csak elképzelni
tudunk. Te tovább fogsz élni, mint én, tehát örökségül hagyom neked a
vágyódást az erdő után, őrizd meg.

Poharat emeltem, hogy a jóváhagyás jeléül újra kiürítsem, de Huc már nem
ivott. Odasimult az egyik nálánál csak kevéssel kissebb üveghez, mintha
tarka csillogása a gyertya fényében melegíthetné, egyhangúan és
látszatra lelkesedés nélkül beszélt tovább, nem mosolygott és nem is
volt szomorú.

– Tavaszi reggel volt, amikor fogságba jutottam. A szülőhelyem messzi
esik innen; Mangalorenak, a tengerparton levő papi városnak a
dzsungeljaiban van. Egy rizsföldön hurokba keveredtem, amelyet emberek
raktak ki és megadtam magamat a sorsomnak, amikor láttam, hogy a karom
és vállam köré csavarodó kenderkötelet nem tudom széttépni. Két fiú
nyomorúságos kunyhóba cipelt, amely egy vadfügefa lógó gyökere közt
épült agyagfallal és pálmalevéllel. Szantálfa és elégetett tehénganaj
szagával volt tele és olyan komor és sötét volt, hogy jó ideig alig
láttam valamit. Amikor az első éjjel után reggel fölébredtem, a szűk
ablak előtt a banánleveleken ott láttam a nap sugarát és szabadon élő
társaimra gondoltam, akik most, mint egykor én is, a reggeli szélben az
arekapálma csúcsán hintáztak és a gémeket nézték, melyek a folyó sekély
vízének homokszigetén álltak és halásztak. Ha lehunytam a szememet, a
víz zúgását hallottam és a parton a nádi növények hangját. Az erdő sűrű
lombjai közül kihallottam a vadgalamb csalogató szavát és láttam a
párducot, amint átlopódzik a zsombékon, hogy igyék. Úgy mozgott a magas
nád naplándzsái és árnyékvonalai között, mintha a nap és a szél
árnyékkal és fénnyel játszanék és senki föl nem ismeri, ha rekedt
fujtatása el nem árulja vagy gőzölgő lehellete, amely tele van éjjeli
rablásának vérszagával. Magasan fölöttem a kánya énekelte bele a kék
égbe hangos vadászszavát és zsákmányt kutatva, mintha aranyban fürdenék,
kicsinyen és boldogan lebegett a hüvös reggeli magasságban a dzsungel
vad, zöld tengere fölött. Társaimmal összebujva ültem a magasban a
vöröses reggeli napon, beszívtam a pompás levegőt és magam alatt a nap
felé nyujtózkodó számtalan növény szótlan mozdulatát éreztem. Ha velem
éltél volna az őserdőben, megtanultad volna hallani a feslő virág
fájdalmas és édes zaját, meg tudnád különböztetni a kipattanó bimbó
szagát az elvirágzás lehelletétől és a kéjes sóvárgást, a vágyakozó
csirázást és ezeknek a türelmeseknek, a tavaszuk örömében és bajában
megreszketőknek odaadását.

De hát nektek mindennapi embereknek sok minden fontos és bizony akárhány
jelentéktelen dolgot többre becsültök, mint a nagy természet életével
való szemlélődő közösséget. Bennünket majmokat haszontalan, szeleburdi
népségnek hisztek, amely semmi okosat nem végez és elfecsérli a napot.
Ámde mit tudtok ti szabadságunk boldogságáról a napsugárban, vagy a
fehér, pezsgő éjszaka holdfényében, mit közösségünkről a természet
ezerféle teremtményének ártatlan sorsával? Azt hiszed, hogy ha
egyetlenegy órát tölthetnénk el békés együttlétben az erdő boldog
lakóival, nem adnók oda érette mindazt a haszontalanságot, amiért ti
egész napon át annyira fontoskodtok? Az a valóság, hogy más a lényünk
mint a tiétek, nem zár ki bennünket a földi boldogságból és vajjon
nektek más a célotok a földi életben, mint a boldogság? Kinevettek
bennünket, ha megfosztottatok szabadságunktól és elfelejtitek, hogy
nélküle semmi sem vagyunk. Csak a boldogságban lehet valakit igazán
megismerni, mert a boldogság az önérzet előföltétele és az önérzetből
születik minden nagy dolog.

– Ugyan mi nagy dolgot teremtettetek ti majmok? – kérdeztem.

Huc vállat vont, arca szürke lett és öreg, mintha évezredek suhantak
volna át vonásain; egyiptomi mumiához kezdett kissé hasonlítani és
egyszersmind valami búskomor állatiasság ült ki az arcára, tele
leírhatatlanul fenyegetődző komolysággal.

– Ezt is csak ember kérdezheti, – mondta erőtlen hangon. – Még mindig
úgy vélitek, hogy valamivel ki tudjátok egészíteni a természetet és azt
hiszitek, teremtenetek kell valamit, hogy fennállhassatok. Örök
megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy
az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt
bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás. A nagy dolog, ami az
igazi önérzetből származik, nem emberi kéz műve, hanem a szeretet minden
iránt, amit a természet alkotott.

– Mit is tudsz te Istenről, te majom! – mondtam.

– Csak az a fontos, hogy Isten tudjon rólam, – felelte Huc, – és ő
megteszi. Boldogtalanok csak azok, akikre nincs gondja az Istennek.

– Ez igaz, Huc, ez igaz, megbántottalak Huc.

– Végül még majd hinni kezdesz nekem, – felelte melankólikusan a majom,
– pedig ez tehet leginkább kétkedővé szavaim igazságában.

Hiába, Hucnak nem volt rólam jó véleménye. Nem tudom, mivel keltettem
föl bizalmatlanságát, talán azzal, hogy nagyon sok pálmabort ittam.

– Beszélj az erdőről, – kértem, – Istenről ne vitatkozzunk, a bölcs nem
vitatkozik Istenről.

– Rád nézve ez ok arra, hogy megtedd, – mondta Huc.

Kissé kinyitotta a száját úgy, hogy fogait megcsillogni láttam és
hirtelen úgy éreztem, mintha ijesztő gonoszság leskelődnék vonásai
mögött. Ez a fölfedezésem leírhatatlan haraggal töltött el, amelynek
eredetét bizonyára nem csak az állat e titkos gúnyolódásában kellett
keresni, hanem inkább abban a dühvel határos megszégyenítésben, amelyben
Isten hamis fölismerésének épületét összeroppanni láttam a természet
egyszerű szeretetkivánalma alatt. Magamonkivül és elvakulva hirtelen
megragadtam az egyik üveget, nyakon fogtam és megforgattam a levegőben,
hogy hatalmas csapással darabokra törjem Huc kopasz koponyáján.
Szilánkjai mint tarka eső hullottak szerteszét és amikor a hirtelen
fénytől káprázó szememet kinyitottam, mintha valami sötét árnyat láttam
volna elosonni.

Ekkor ráeszméltem arra, hogy odakünn a levelekre sütött a reggeli nap és
hogy én éjjel az asztal szélén karomra dölve elaludtam. Zavartan és zúgó
fejjel körülnéztem, mert olyan világosan hallottam az üveg
csörömpölését, hogy semmi kétségem sem lehetett az iránt, hogy egy üveg
eltörött. Ekkor rájöttem arra, hogy álmomban lelöktem az asztalról egy
poharat, cserepei a reggeli fényben a padlón csillogtak és a félig
nyitott ablakon hűs fuvallat áramlott be magával hozva a mangofák közül
a papagályok kiáltozását. Nagynehezen összeszedtem megdermedt tagjaimat,
egyiket a másik után és nagyot ásítottam az asztalt díszítő csöndes,
sötét borpocsolyába, amelybe nyomorultul belefulladt a szivarom. Végre
még mindig kissé kábultan lehajoltam, hogy fölemeljem Huc hulláját, de a
majmot nem találtam sehol. Ekkor a nyitott ablakra esett a pillantásom
és csöndes ijedelemmel megértettem Huc sorsát. Az aggkori gyöngeség nem
minden nyoma nélkül merev lábbal és kissé görcsösen behajlított karral
kimentem a verandára és Hucot valóban megláttam egy papeiapálma csúcsán.
Olyan volt, mintha a kezén ülne, megelégedetten teljes erejéből
hintázott és kiáltásomra letekintett, fejét a válla közé húzta és
vicsorított a fogával, mintha kinevetne. De nemsokára ügyet sem vetett
reám, belehunyorgatott a vörös reggeli napba, az ágat kedve szerint
himbálni hagyta, kicsiny okos emberi fejét hátravetette és boldogan
behunyta a szemét.

Amikor visszamentem a szobába, Panja a nyitott ajtóban állott, keze a
hátán, frissen és kialudva állott ott, tiszta turbánja szénfekete haján
és szeme a földöntött borosüvegről kimondhatatlan kifejezéssel majd a
földön heverő cserépre, majd az én szegény alakomra vándorolt, amely
igazán hiján volt a frisseségnek és a mozgékonyságnak.

– Sahib… – szólt és csipőjére tette a kezét.

Arckifejezéséről nem akarok beszélni. Kellemetlen emlék nekem. Most majd
a majom után kérdezősködik, gondoltam, de nem tette. Ez éjszaka óta,
amely után Éliást egyedül találta az ágyamban, Panja meg volt győződve,
hogy még ő sem tud rajtam segíteni. Utálatos fölsőbbséggel, amelyet
sohasem fogok elfelejteni, csak ezt mondta:

– Sahib, egy halász van künn, aki azt üzeni, hogy megjött a keleti szél
és csónakod kész a tengeri útra.




NEGYEDIK FEJEZET.  A Vatarpatnam ezüstsírjánál.

Napról-napra melegebb lett az idő, déltájban szivarral a számban
elaludtam a függőágyban, kedvetlenül és fáradtam ébredtem föl és a
könyvek is, gyakran napokig ugyanegy oldalon fölütve, érintetlenül
maradtak az íróasztalon. Szilárdan elhatároztam, hogy utazni fogok,
tanulmányoztam a meglehetősen tökéletlen térképeket, de már eldöntöttem,
hogy a folyók tengerparti lapályain át veszem utamat északnak, jóllehet
a folyamok vize még nagy volt és részben el is öntötte a vidéket. Az
angol helyőrség tisztjei, akik közül néhánnyal megismerkedtem,
lebeszéltek e tervemről, de nem értették meg szándékomat és ha azt
hitték, hogy gyorsan és kényelmesen akartam előrejutni, igazuk volt.
Körülbelül két hét alatt minden fölkészülés megtörtént, ökrösszekeret
béreltem, két hónapra élelmiszert szereztem és egy reggel azzal a hirrel
állított be hozzám egy fiú, hogy Tsirakalban a tenger partján várnak a
csónakok.

A Vatarpatnam és Ponani, amelyek Malabar északi és déli részén szakadnak
a tengerbe, az ország legnagyobb folyói. A Vatarpatnam, mint a nyugati
part legtöbb folyója, beletorkolása előtt hatalmas medencét alkot,
amelyben a tenger áradata szűk kifolyáson át egyesül a vizével. Az egyes
folyótorkolatokat ellenben medencéikkel együtt csatornák kötik össze,
amelyeket Tippu szultán, ez az éppen oly körültekintő mint kegyetlen
fejedelem ásatott az angolokkal folytatott harcait megelőző időkben,
hogy a monszunviharok idején, amelyek a tengerpartot járhatatlanná
teszik, a tengeri városokban ne érje károsodás a kereskedelmet. Ma,
amikor a tengerparti kereskedelem javát gőzhajók bonyolítják le,
megfeledkeztek az őserdőn át szolgáló e pompás vizi útról. Az esős
időnek vízhordta földje részben eliszaposította a csatornákat vagy
partjaik buja növényzete teljesen befödte.

Panja, amióta tudtára adtam elhatározásomat, hogy elhagyom a várost,
nagyon jókedvű volt, mert Cannanoret nem szerette és olyan vidékekre
óhajtott velem jutni, ahol csak mi uralkodunk. Amikor meghallotta, hogy
mily utat akarok megtenni, megelégedetten és elgondolkozva a tarkóját
vakargatta és oldalvást nézett reám; ma tudom, hogy nem egy dologban
talán tisztábban látta, mi vár reánk, mint én és hogy titokban örült,
hogy nemsokára mennyire tőle fogok függni. Nagy gonddal intézte a
fölkészülődést és nem egy intézkedéséből, amelyet határozottan és
önállóan tett meg, lassanként látni kezdtem a legyőzendő nehézségeket.
Utolsó bőrtáskámat vaspléhládával cserélte el és bádogdobozok egész fala
tünt el a podgyászkocsiban; azt tanácsolta, hogy ne nagyon mutogassam a
fegyvereimet, de jó karban legyenek, mert mohammedánok lesznek az
evezőseink.

Akkor még nem tudtam, hogy mennyiben helytálló az aggodalma, de nem volt
előttem titok, hogy a hindu világ sokféle csőcseléke csak azért tér át
az izlámra, mert e tan nagyobb szabadságát akarja élvezni. A nyugati
tartományokban a mohammedánok elszánt és összetartó társaságot alkotnak,
amely nagyobb veszedelemmel fenyegeti Angolországot, mint a hinduizmus,
amelyet a kasztszellem százfelé darabol és a legkülönbözőbb érdekek
szerint tagozódik.

Expediciónk egyébként az országnak inkább békésségét, mint veszedelmeit
tárta föl, amelyek nem az emberektől származnak és összehasonlításul
eszembe jutott egy másik expedició a vadonba, amelyet az én
jelenlétemben szereltek föl, hogy Szudánba menjen. Akkor az egész tábor
csupa fegyver volt és harcrakészülődés, a szerecsenek pompás óriási
alakjai a belföldön élő vérszomjas testvéreiktől való titkos irtózást
hirdettek és ez expedició elindulásának helye fölött keringő dögkeselyük
szárnycsapásában ott suhogott a levegőben a halál angyala is, akinek
ijesztő vonásai Afrika járványait és a vérszomját sugározták ki. Jóval
később, hogy már visszaérkeztem Európába, megtudtam, hogy ennek a
társaságnak egyetlenegy tagja sem tért vissza hazájába, az utolsó név
egyik genuai kórházban hangzott el, ahová beszállítottak egy lázban
gyötrődő utcai koldust, aki mindenből kifosztva és irtózatos betegség
karmaiban megkisérelte, hogy Nápolyból gyalogszerrel jusson el német
hazájába.

India veszedelmeinek ellenben kevés közük van az őslakosság jelleméhez,
mert az emberek békeszeretők és alázatosak és évezredek óta megszokták,
hogy uralkodjanak rajtuk. Nem tekintve a politikai fanatizmustól
fölkorbácsolt szenvedélyeket és a bosszúállás, gyűlölet és uralomvágy
következményeként föllépő haragot, az ország legnagyobb részében a
benszülöttek részéről semmi veszedelem nem fenyegeti az európai utazót;
ha nem volna láz, vadállat és pestis, akkor a mai India azoknak, akik
aggódnak életükért, jóval kevésbbé volna veszedelmes, mint európai
nagyvárosaink környéke éjnek idején. India veszedelmes behatása és
titokzatos hatalma más régiókban érvényesül, mint ott, ahol a kés vagy a
puska dönt. India aligha lesz veszedelmes arra az emberre nézve, aki
testi élete föntartásán kivül mást nem kiván, de démoni szelleme lesujt
az ember lelkére, amikor szárnyalása meg akarja ostromolni a lét nagy
kérdéseit és az emberi öntudat magaslatait. Az örök istenbirodalom régi
szelleme égi diadalának megfoghatatlan csöndjével megbénítja a harc és a
kutatás minden haragos buzgalmát, a megismerésért való minden fiatalos
küzdelmet és minden tett frisseségét a lélekben. Minden volt.

  Megismerés, mi áldozatot érlel,
  Megismerés végez csak szent művet,
  Az istenek is, fényben, mint Brahmant,
  Mint legrégibbet csak azt tisztelik.
  S ki mint Brahmant fogja föl a megértést
  S nem pártol el Brahmantól már soha,
  Már életében minden bajt elhárít
  És minden kívánsága teljesül.

Az Upanisádok égi világának és fényének nem idegen semmi szellemsugár,
amely a mi kulturánk ismeretvilágából áramlik feléje, engedelmesen és
csöndben vagy belenyugszik vagy nyugtalankodva szembefordul vele és
mindenütt Indiában az Upanisádok békéje álmodozik az egész lét élő és
elhalt lényei fölött. Egy régi közmondás szerint, aki türelem nélkül
megy Indiába, ott csakhamar megtanulja, de mindenki, aki türelemmel
fölvértezve megy oda, ott elveszíti. Ezt a mondást külsőségekre
alkalmazva egykedvűen az adomák közé lehetne sorolni, de mélyebb értelme
találó az évezredek régi szellemére, amely mindenütt uralkodik. India
útjain ősz hajjal és fiatal szemmel gubbaszt az emberiség szelleme és
csöndes diadalmi mosollyal látja ez elporlott népeket és az új
nemzedékek balga buzgalmát. Senki, akinek lelkiismeretében ott ég az
emberiség régi bűntudata, nem kerülheti el, csak a gyermekek ragyogó
szeme van megvédve megpillantása ellen és a farizeusok szánalmas
magabiztossága.

Kétségtelen, hogy jórészben különös álmom Hucról, a majomról kergetett
ki a szűz természetbe, minden igaz ember hitének és tisztánlátásának
anyjához. Ki tudná eldönteni, vajjon álmaink, az agynak csodálatos
kinyilatkoztatásokra emlékeztető öntudatlan továbbműködésével új irányba
tudják-e terelni gondolatainkat vagy pedig csak gondolataink képesek-e
megtermékenyíteni álmainkat? Akkor azt hittem, hogy a világnézet egészen
új evangeliuma van Huc egyszerű véleményében, amely szerint a földi lét
minden nagy dolga egyesegyedül szeretetünktől származhatik minden iránt,
amit a természet alkotott. Emellett nem felejtettem el a mondását: Örök
megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy
az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt
bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás.

Ilyesféle gondolatok nyugtalanítottak és űztek tovább, mintha a régi
világ szívét meg kellene találnom az ország folyóinak és fáinak
zúgásában, a dzsungelrengetegek fölött elterülő ég kékjében,
teremtményeinek magatartásában, legyenek ezek emberek, állatok vagy
növények és a napfénynek az ezer éves változás és türelmes visszatérés
fölött sugárzó vagy izzó áradatában, ami mind, mintha a legbensőbben
egyesülve Brahmant, mint legnagyobb kivánságot és várvavárt
beteljesülést szülte volna.

Ifjúságom szerencsés tévedései így zaklattak engem, ahogyan már előttem
milliókat fölemeltek vagy megaláztak, fölszabadítottak vagy bilincsre
vertek, megáldottak, megrontottak vagy megsemmisítettek, de soha
teljesen ki nem elégítettek. De testük megváltozva, mint új reménység és
mint új hit a természet föltámadottjaiban, fölzúg a lezuhanó forrásban,
a duzzadó gyümölcsben vagy az éneklő madarak dalában, amely
fényhullámokba szőve harsog el a kipattanó virágok fölött. Krisna
emlékezetes szava saját lényünkről, a legfőbb istenség fényéről, mindig
újra arra csábít és vezet bennünket, hogy pihenés nélkül a magunk
tökéletesedésére törekedjünk.

  Az út, az oszlop, fájdalom s tanú,
  Barát, szülőföld és menhely vagyok,
  Kezdete, vége s élete mindennek
  A tarló is s örök mag én vagyok.

A fölébredt hinduk a reggeli hüvösségben dideregve még kunyhóik
bejáratánál állottak, amikor ökörfogataink északi irányban elhagyták
Cannanoret. Köröskörül minden kimondhatatlanul friss volt, az emberek
élete még alig kezdődött meg, csak a madarak hangja köszöntött bennünket
és a harmatban csillogó reggeli fény, amely különös vörös fényfoltokkal
terjeszkedett szét a pálmák és a bokrok zöld és barna tömegében és az
országúton, amely eleinte szeliden fölfelé kapaszkodott.

Nem néztem vissza, sokatváró vérem állandó jókedve harcban állott a
válás enyhe szomorúságával, de fájdalmat nem éreztem, hanem csak azoknak
búbánatát, akik ezer reménységgel lemondanak egy régi szerelemről, hogy
mégis megőrizzék. A hegyekből, Dindumallaból szembe jött velünk a
póstakocsi, lármás forgószél trombitaharsogással. Négy kicsiny
agyoncsigázott, szinte halálos kétségbeeséssel vágtató pusztai lovacska
izzadt a kocsis suhogó ostorzsinórja alatt, aki félig guggolva és egy
felingerelt majom ordításával csapott le rájuk. Mögöttük nagyokat ugorva
zegzúgos ívekben kicsi, túltömött kocsi zörgött. Még egy egérnek sem
jutott volna már hely ezen a póstakocsin; még az ablakok keretében és a
roskadozó tetőn is batyukon és ládákon ott kuporogtak a félig meztelen
alakok és olyan kiáltozással kapaszkodtak egymásba, amely félig
felindultság és ujongás, félig pedig aggodalom volt. Senkisem értette,
mily okokból sodorják veszedelembe az életüket ezzel a vad sietéssel;
azt gondoltuk, hogy a hatóság titokzatos bölcsesége tartja ilyen
fontosnak az utat, amely hatóságnak féleurópai kevertfajú képviselői
Cannanoreban még aludtak. Vöröses felhő takarta el mögöttük ezt a
békétlenségből és ostobaságból keletkezett pokoli hajszát.

Panja, aki a rúd végén kuporgott az ökrök kormányzója mellett, aki
egyszersmind kocsink tulajdonosa is volt, visszanézett reám, félretolta
a bambuszfüggönyt és lakonikusan tudatta velem az esetet. Csak ennyit
mondott:

– Vad disznók!

És máris ismét összehúzta a bambuszgyékényt. Ismét csönd lett
mindenfelé, a nap följebb emelkedett, a kerék nyikorgott és a rizsföldek
lapályáról fölhangzott a rigó három melódikus fuvolahangja.

Nemsokára lekanyarodtunk az országútról, hogy keskenyebb útra térjünk,
amely simán és árnyék nélkül vitt frissen elárasztott rizsföldek között.
A kicsiny, fehér ökrök nekiiramodtak úgy, hogy kocsink csaknem mérsékelt
lóügetés gyorsaságával haladt. Mindkét India déli tartományaiban sokkal
biztosabban és megbizhatóbban utazik az ember ökörrel, mint lóval, mert
az előbbi jobban bírja a meleget és kevesebb táplálékkal éri be. Hogy
teljesen elfoglalta birodalmát a nap, elfogott azoknak az embereknek a
jókedve, akik fiatalon és gondtalanul utaznak. Úton a legtöbb ember
jobb, mint szűk otthona kicsiny kellemetlenségei között; ha
visszaemlékszem utazásom éveire, amelyek csaknem egész ifjúságomat
kitöltik, mindig azt hiszem, hogy akkor sokkal jobb ember voltam, mint
ma. Az utazás tisztítja a lelket, mert az idegenben szerény lesz az
ember és pedig egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan csak a
semmirevalóknak kell szerényeknek lenniök. Az idegennek a tisztelése,
amiért éppen bennünket németeket olyannyira szeretnek megszólni, csak
akkor erkölcstelenség, ha saját lényünk föláldozásával párosul. Az
idegen lélek és mások életszokásainak tisztelete minden gazdagabb
szívben tompítja fiatal nemzedékünk két alapvető hibáját, a
gáncsoskodást és a fönhéjázást.

Ezek a dolgok nem akkoriban foglalkoztattak, csak későbben támadtak,
többnyire céltalanok és csak azoknak szolgálnak, akiknek tulajdonképpen
nincs rá szükségük. Mert a jó gondolatokat csak azok értik meg helyesen,
akiknek az ad értéket, hogy saját gondolataik vannak. Nem, engem a
tiszta reggel pompás képe, a termékeny rizsföldek csöndes élete, a
vizimalmok ütemes járása és a dolgozó férfiak és asszonyok szép alakjai
kerítettek hatalmukba. A vidék egyre jobban elvadult és amikor kocsink
magas bokrok közül és lomberdő sűrűjéből, mint valami sátorból szabad
térségre jutott ki, terült el szemem előtt utoljára egy darab sötét
szántóföld, amely már föl volt szántva, de még nem árasztották el vízzel
és a ferdén ráeső napsugár árnyékot és fényt vetett a fölhasogatott
földre. A tavaszi frisseség gazdag fénye ragyogott a gőzölgő föld
felett, amely illatozott és a termékenységtől ízzott. Egy fiatal ember,
akin a derekára csavart keskeny kötényen kivül nem volt más, mint a
vérvörös turbán fénylő fekete haján, a mi ekénket helyettesítő
meggörbített fa elé fogott két hófehér ökröt noszogatott. A háttérben
pálmaerdő zárta le a tájékot és fölötte csodálatosan kék és tiszta ég
ragyogott.

A szántóföld végén a vizimalomnál lányok foglalatoskodtak, tizennégy
vagy tizenöt évesek lehettek, teljesen meztelenek voltak és olajtól
csöpögő koromfekete hajuk hosszú, keskeny fonatban lógott le
világosbarna tarkójukra. Buzgón végezték dolgukat, fiatal testük a
gyermeki szabadság öntudatlan boldogságával és a természet ama nagyszerű
szemérmetességével mozgott, amely határtalan jókedvet terjeszt maga
körül és nagyon szomorú egyhangú dalt énekeltek. A lezuhanó víz zaja és
énekük következtében nem vették észre azonnal kocsink közeledését, de
amikor megpillantottak bennünket, hangos sikítással egy kis gunyhó
száraz nádfala mögé menekültek, miközben mint két megriasztott antilop,
átugrottak egy kis patakon. A gunyhóból mindjárt egy összetöpörödött
anyóka bukkant elő, aki elfonnyadt arcával ránk mosolygott és integetett
felénk. Azután elnyelt bennünket az erdő, mely mindegyre sűrűbb lett. A
napsugarak már csak hegyes dárdákként hatoltak le hozzánk, homályos és
tikkasztó lett a levegő, a bambuszsűrűség és a liánok lógó, tarkán
összeszőtt szőnyege egyre jobban eltakarta a szem elől az őserdő
árnyait.

Eleinte úgy látszott, hogy senki sem örült vállalkozásunknak, csak
Éliás. A nap legelső órájában legalább tizszer járta meg az utunkat, a
második órában körülbelül ötször és még a harmadik órában is, amikor már
meglehetősen nagy volt a forróság, buzgalomban és kitartásban lefőzve
mindnyájunkat, fürgén szaladgált ide-oda. Csak akkor lett
elgondolkodóbb, amikor bejutottunk az őserdőbe, olykor megütközve
megállott és a fák alatt terjengő homályt iparkodott átfúrni a szemével,
amikor is az egyik mellsőlábát fölemelte és a lábafejét merőlegesen
lelógatta. Eközben szakadatlanul mozgott a füle, néha kémlelődve rám
nézett, mintha azt akarta volna megtudni, vajjon én is oly kevéssé
bátorságosnak tartom-e ezt a környezetet, mint ő.

Éliás különben pompásan kifejlődött, most már éppen olyan tisztán
észrevehető volt rajta a farkas- és juhászkutya fajtajellege, mint a
fürge és hajlékony terrieré, ama kiváló fajtáé, amely akkor különös
kegyében volt az angoloknak. Gyapjas szőrzetének teltségében és színének
sokféleségében öröme tellett még az elkényeztetett szakértőnek is és
pompás dísze volt gyűrűkbe kunkorodó nagy farka. Mivel még nőtt is
keveset, megjelenése minden kellemetessége mellett bizonyos mértékben
fenyegetőző is volt, aminek kihasználását azonban kitünő jelleme nem
engedte meg. Bizonyos, hogy a nagyon kedvelt vadászkutya véréből is volt
benne egy jó adag, mert Éliás mihelyt valami szárnyast meglátott,
megfékezhetetlen vágyat érzett, hogy ezt az állatot hatalmába kerítse és
széttépje. Ebben követésre méltó bátorságot mutatott, aminőt más
kutyánál nem egykönnyen lehet találni.



Pompás napok köszöntöttek reánk! Hogyan írjam le a föltörekvő reggelek
világító tisztaságát, amelyek érthetetlen állandósággal követték
egymást, a nappalok csöndes, izzó fényét és a fehér, veszedelmes
éjszakák mágikus békéjét! Ami a rengetegben való e vándorlás idejéből
legmélyebben megmaradt emlékezetemben, az a kanuút a tavakon és a
csatornákon. Sohasem felejtem el azt az esti órát, amikor kocsijaink
Tsirakalba érkeztek, egy kis helységbe ama tó partján, amelyet a
Vatarpatnam alkot a tengerbe ömlése előtt. Pálmák alatt feküdt a helység
és amikor az útról lehaladtunk a kikötőbe, fehér, barna és zöld
színeivel érdekes ellentétben volt a nagy víz csodálatosan csöndes,
szürkéskék ezüstfalával. Az alacsony házakból és pálmagunyhókból kék
füst szállt fölfelé és egy fából készült templompagodának homályából
papi ének hallatszott. Szellő sem rebbent, a nappal bágyadtsága
megfeküdte a levegőt és a sötét kikötő csöndes volt, mint egy kép.
Óriási lombfák, hasonlatosak a mi jávorfánkhoz, árnyékolták be a keskeny
vízszorost, amelyben a kanuk sűrűn egymás mellett, mintha megmerevedett
ércbe volnának erősítve, mozdulatlanul pihentek, részben rikítóan
bemázolt árúcsomagok tornyosodtak rajtuk és a kikötőhöz szolgáló út
szorosan a házak mellett vitt el. Tele volt a levegő tea, fűszer és
gyümölcs illatával és amikor kocsijaink közvetetlenül a víz szélén
megállottak, elénk állott egy egészen fehérbe öltözött öreg ember és
Allah meg a próféta nevében üdvözölt.

– Te vagy az az úr, aki a vízen Taliparambuba akarsz jutni?

Homlokát, mindjárt a szemöldök fölött, fehér kötő takarta, fekete szeme
biztosan és mustrálgatva nézett reám.

– Add ide a pénzt, Sahib, ki kell fizetnünk az evezősöket, hogy szót
fogadjanak.

Panja kettőnk közé lépett és pedig szándékosan úgy, hogy az öregnek,
akit gyöngén meglökött, vissza kellett lépnie. Dühösen nézett Panjára.

– Ki engedte meg neked, hogy a Sahibot megszólitsd? – sziszegte Panja,
akinek merészsége meglepett. – Menj és mutasd meg kanuidat, hogy
megfelelnek-e az úrnak. Azt hiszed, azért jött a Sahib, hogy veled
fecsegjen?

Az öreg ingadozott és kételkedve tekintett reám, de azután szót fogadott
Panjának és habozva szólt:

– A kanuk jók.

– Azt én döntöm el, – mondta Panja hidegen.

– Nagy urat kalauzolsz végig az országon? – kérdezte az öreg.

Panja nevetett és megvetően ezt mondta:

– Ti itt Tsirakalban igazán semmivel sem tudtok többet, mint a békáitok
pocsolyáitokban. A mangalorei kollektor olyan türelmetlenül vár
bennünket, hogy egymásután jönnek a küldöttjei. Nem érkezett hírhozó?

Az öreg tagadólag rázta a fejét és félénken rám nézett. Panja tetszett
nekem és más apró hiúsága ellenére megéreztem, hogy itt megvolt az oka
föllépésének. Gyakran óva intettek a mohammedánoktól. Panja ismerte az
országát. Alaposan szemügyre vettük a csónakokat. Fatörzsekből készült,
körülbelül nyolc méter hosszú kanuk voltak hosszú evezőkkel, mert állva
eveztek benne az emberek és jókarban levő vászontetővel, amely megvédte
a középső részt körülbelül olyan módon, ahogyan Németországban a
teherkocsikat szokták boltozatosan és feszesen vászonnal bevonni. A
vászonernyő és a csónak széle közt keskeny nyiláson ki lehetett
tekinteni és e kabin előtt körülbelül két méter széles hely volt, ahol
el lehetett üldögélni hüvösebb órákban, amikor nem kellett a nap elől
elbújni. A csónak feneke gondosan ki volt párnázva és tiszta
bambusztakarók borították, de maga a csónak nem volt szélesebb, mint egy
keskeny tábori ágy.

Panja megelégedettnek látszott. Én a tóra néztem, amely vöröses színt
kezdett játszani.

– Mikor kel föl a hold? – kérdezte Panja.

– Éjfél tájban, – mondta az öreg elgondolkozva, – virradatkor indulunk
útnak.

– Ki akar utazni? – kérdezte Panja nyugodtan, – te vagy az úr? Azonnal
útnak indulunk.

– Nem lehet, az emberek szétszóródtak Tsirakalban és nem lehet őket
egyhamar összeterelni.

– Hány evezősöd van? – kérdezte Panja, aki eleresztette a füle mellett a
hajós ellenvetését.

– Minden csónak számára négy.

– Elég minden csónak számára kettő, – mondta ki az itéletet Panja, – a
víz nyugodt.

Az öreg a fejét rázta

– Holnap reggel, ha csak rövid időre is, elhaladtok a nyilt tenger előtt
és ott két ember nem tud átevezni a hullámtörésen.

Ezúttal mintha igaza lett volna az öregnek, mert Panja engedett, de azt
követelte, hogy az embereket azonnal hívják össze és osszák szét a
csónakokban. Később azt mondta nekem, jobb ha az evezősök előbb nem
cserélhetik ki egymás közt rólunk táplált véleményüket és érvényt
szerzett akaratának. Podgyászunkat átvitték, az ökrösszekerek még az
éjjel visszafordultak és alig egy óra mulva a fölkelő csillagok alatt
elindultunk.

Az evezősök énekére ébredtem föl. Elaludtam volna? Némi időre volt
szükségem, hogy magamhoz térjek, a levegőnek idegen szaga volt, hüvös
lett, hallottam a vizet és enyhe fehéres világosságban támolyogva talpra
állottam.

Amikor kimásztam a kabinból, szúró fény csapott rám az égből: a
csillagok. Alattam halotti csöndben, reszketés nélkül, mint gyémántok
szénfekete selymen, végtelen, feketén csillámló mélységbe sülyedtek. Az
égboltozat és a halotti mélység két haragos fényvilága között előttem
két óriási sötét meztelen test hintázott és hajladozott, belelökött a
csillagoktól és csillagképektől ragyogó mindenségbe és énekelt. Evezőik
belemerűltek a vízbe és miként ha folyékony ezüsttel öntötték volna le,
csillogó és szikrázó csöppekkel tele emelkedtek föl és amikor hátra
fordultam, szűk ezüstutat láttam olyan fényességben, hogy káprázott a
szemem.

Csónakunk mint valami hosszúfarkú szomorú üstökös, égi szikráktól
csillogó, parttalan világon röpült végig. Szárazföldet nem láttam sehol,
a tó közepén voltunk, ágyában a pihenő folyamnak, amely ezeréves iszapon
keresztül csak lassan csúszott át a tengerbe. Kezemet bemártottam a
vízbe és ezüstös lett. Az éjszaka e csodájának érzékfölötti mámorában,
meg nem értve és föl nem fogva a tüneményt, erőtlenül kabinom falához
roskadtam. Éjfél tájban a fölkelő hold világában kékes ködkúpok
bukkantak föl előttünk. A hold, okkervörös sarló, a dzsungel fölött
állott. Partot értünk. Sokáig nem vettem észre semmit, csak vizes
ágakat, amelyek arcomat surolták, hallottam a nedves sötétségben a
mohammedánok kiáltását és szemem csak ritkán pillantott meg fölöttem
fehéres vagy vöröses fényt. Ebből a háttérből nagy levelek vagy magas
nád kardjai emelkedtek ki. Egyszer átható panaszkiáltással, amely még
sokáig gurgulázott künn a víz fölött, nagy mocsári madár kapott
szárnyra.

– Panja, – kiáltottam.

Ekkor tűzfény lángolt föl előttem, amelynek világában fölismertem, hogy
a kanu keskeny homokzátonyra jutott. Fölötte lombos út kezdődött, amely
olyan sűrű volt, hogy szinte zöld barlangnak tetszett. Fehér ruhájában
benne állott Panja, fáklyát tartott magasra és intett nekem.

Az embereknek néhány órai pihenésre volt szükségük. Félkörben a
szárazföld felé tüzet raktak, rövid idő mulva mély álomba merülve
feküdtek gyékényeiken és Panja velem szembe lekuporodott a tűzhöz és
halkan és izgatottan szakadatlanul beszélt. Észrevettem rajta a tropikus
nyári éj nyughatatlanságát, az emberek evezése a vérben forró
visszaemlékezést keltett föl bennem vad tettekre és köröskörül az erjedő
csöndben izgató szerelemvágy és hirtelen ostoba halál sejtése
ólálkodott. Mintha a buján és csöndes vadságban pompázó növények és fák
életvágya és sóvárgása a mi testeinket kivánta volna meg. Ujjaim hegyén
halántékomon és a nyakamon lüktetett a vérem.

Panja kisvártatva fölkelt, száraz liánokból és elkorhadt fából fáklyát
csavart magának, leöntötte olajjal és a tüzön meggyujtotta.

– Hová mégy Panja?

– Az asszonyokhoz, – felelte tompán.

Fáklyájának vörös fényét nemsokára áthintázni láttam a sűrűségen,
védekezésül a vadállatok ellen, gyors, lágy lépésének ütemére magasan és
messze maga mögött lobogtatta. Egyedül maradtam Éliással a tűznél, Pasa
a csónakban a ládáknál aludt, takaróját keresztbe leterítette a holmimra
és álmában testével védte.




ÖTÖDIK FEJEZET.  Dzsungellakók.

Panja, ha kutatásának kedvezett a szél, megszagolta a falvakat, mielőtt
oda érkeztünk.

– Faluhoz közeledünk, – szokta ilyenkor mondani, – itt sátort ütünk.

Főként azért ütöttünk tanyát falu közelében, mert biztosra vehettük,
hogy telep közelében friss vizet, rizst és banánt, szárnyast is vagy
tojást kaphatunk. Nagyon körülményes volt és sok fáradságot okozott a
teherhordók összeszedése, részint azért mert kisebb teher hordására is
többnyire két férfire vagy nőre volt szükségünk, részint pedig, mert
rendszerint két-három nap mulva honvágy fogta el az embereket és
megszöktek, pedig a bérüket csak a kitöltött idő után szoktuk kifizetni.
A bérüket annál könnyebb szívvel hagyták nálunk, mert rendesen elloptak
valamit, ami bőségesen kárpótolta őket, nekünk pedig nem okozott
érzékenyebb kárt.

Valahányszor egy-egy rabszolgánk elhagyott, Panja azt a reménységét
fejezte ki, hogy menekülő útján párduc karmába fog kerülni, ezt
szívtelenül és őszintén remélte és mindig a párducot választotta a
szökevény végzetéül. Ilyenkor gyakran napokig elidőztünk a síkság szélén
vagy a dzsungelvadon közepén, néztük a nap jövését, menését,
dohányoztunk, aludtunk és vadásztunk. A térképen már nem tudtam pontosan
tájékozódni, de ez nem is volt fontos, mert ismertem a dzsungel
szélességét és a nap meg a delejtű pontosan megmutatta az irányt. A
folyók is, amelyeken keskeny gázlókon vagy a benszülöttek kanuin keltünk
át, megmutatták, hogy nagyjában nem tévesztettük el az irányt. De hát
volt-e egyáltalán célom?

A fiatal teherhordók egyike sokáig szolgálatomban maradt és nemcsak én
kedveltem, de végül Panja kegyét is megnyerte, ami pedig nagy ritkaság
volt. Gurumahu volt a neve, körülbelül tizennyolc éves, magas, nagyon
karcsú, de hajlékony és erős legény volt. Áttért az izlámra, mert sokat
remélt a szabadságtól, amelyet ez az új tan fog jövendő életének
biztosítani, de sajnos jólelküsége nem engedte meg, hogy ezzel a
szabadsággal éljen. Mint azelőtt, most is reszketett a brahminoktól és
semmit sem változtatott élete módján. Nagyon szoros viszonyba kerültünk
vele egy nem éppen szokatlan módon elkövetett tolvajlása révén és pedig
rézüstjeimet szemelte ki zsákmányul a gazdagság után való
kielégíthetetlen vágya.

Guruhamu lopását hála Istennek elég jókor fölfedeztük, mert ha
zsákmányával kereket tudott volna oldani, ugyancsak nagy zavarba
jutottunk volna. Leleplezése tulajdonképpen Éliásnak köszönhető, amit
persze Panja kétségbe vont. Akkoriban a síkság szélén ütöttük föl a
sátrunkat úgy, hogy a sátor kijáratából a dombos lapályra nyilt kilátás.
Éliás morgására ébredtem föl és ekkor a holdfényben Gurumahut láttam
futni a síkságon át, mindenik kezében egy-egy rézüstünkkel. Akkora
ugrásokkal falta a mezőt, mintha a hosszúságuktól függne lelkének
üdvössége. Fogtam a revolveremet és a levegőbe lőttem, a golyó már amúgy
sem érte volna utól, de különben sem akartam őt megölni. Nem is volna
helyes, ha Indiában ilyen döntő föllépésre szánná el az ember magát,
mert a hinduknak a meghalás nem szerez olyan gyönyörűséget, mint aminőt
az Afrika-utazók szerint a szerecseneknek okoz. Tudtam azt is, hogy a
fegyverdörej hasznos hatással lesz a rabló lelkiismeretére, akinek
magának is volt egy nagy puskája, amelyről később még szó lesz. Gurumahu
éles kiáltással hosszában elvágódott, arcra bukott és a holdfényben
csillogva messzi túlgurult rajta a fűben a két rézüst.

Amikor látta, hogy mögötte csöndes minden és nem üldözi senki, lassan
fölszedelődzködött és sorjában végigtapogatta tagjait. A lábán kezdte,
mert ebben a helyzetben nyilván ezt tartotta a legfontosabbnak, lassan
fölhaladt a karjáig és csak legutoljára tapogatta meg a fejét és úgy
látszik ezt is, mint minden mást, rendben és a helyén talált. Azután
fölugrott és lehajolva, nagyokat ugorva tovább szaladt, anélkül, hogy
csak egy pillantásra is méltatta volna a rézüstöket, amelyeket a sors
megirigyelt tőle.

Panja értük ment és azonharagosan nagy körülményességgel megtisztította
őket.

– Majd elfogja a párduc, – mondta és dühösen rőzsét vetett a tűzre.

Nagyon elkedvetlenítette, hogy a lövésem véget vetett éjszakai
nyugalmának. Magamban, nem minden sajnálkozás nélkül elveszettnek hittem
Gurumahut, ha nem is föltétlenül azon a módon, ahogyan Panja gondolta.
De tévedtem, mert másnap déltájban táborunkhoz osont. Valószinűleg nem
tetszett neki a dzsungel éjjeli elhagyatottsága vagy talán rizslakománk
curryszaga vonzotta vissza hozzánk. Panja méltóságteljesen elém
állította. Olyan volt a szegény ördög, mintha a vízből húzták volna ki.

– Megfoglak ölni, – mondtam csöndesen.

Méternyi magasra ugrott, azután lezuhant.

– Fölakasszam? – kérdezte Panja olyan egykedvűen, hogy ez egyszerre
szemem elé tárta fenyegetődzésem egész alávalóságát.

Érdekes, milyen hamar meglát az ember minden igazságtalanságot, amelyet
más valaki követ el.

– Egész pohár sót fölfalt, – jelentette Panja komolyan, – a whiskyről
nem beszélek, mert azt nem tudta megtalálni.

– Az éhség kergetett vissza? Hol voltál ennyi ideig? – kérdeztem a
gonosztevőt.

Fölvetette a fejét és megpróbált szembe nézni, ami az őslakósság
benszülöttjeinek nagyon nehezen megy, ha kék szem tekintetét kell
kiállaniok és ha ritkán érintkeznek fehér emberrel. De Gurumahu mégis
fölismerte arckifejezésemet és nevetni kezdett, mint egy gyerek.

– Te barátságos vagy uram, – mondta habozva, majd meggyőződéssel
folytatta: – te nem vagy okos és igazságos, mint az angolok. A halálomig
vigyázni fogok az üstjeidre.

– Ha semmi mást nem akarsz csinálni, akkor már kotródhatsz is vissza a
mocsárba, – mérgeskedett Panja.

De Gurumahu nem hagyta magát csak az imént ajándékba kapott életének
élvezetében megzavarni és amikor mindketten távoztak, hallottam, hogy
szolgánknak gőgösen ezt mondta:

– Lőtt-e már rád, te áruló, valaha egy Sahib? Még golyóra sem vagy
érdemes, azért élsz és csúszol-mászol az úr lábánál, én azonban
küzdöttem vele!

– Ez igaz, te rézfaló, – mondta Panja, – köszönöm, hogy nem zúztad őt
szét, te levéltetű!

De Gurumahu ez időtől nálunk maradt. Gurunak szólítottuk, mert a nevét
hosszallottam, különben is még egész sor jólhangzó neve volt, de úgy
látszik a Gurumahu nevet szerette legjobban.

Egyszer Panja óvatossága ellenére elmulasztottuk a nap lenyugvásának
idejét és egy folyó mocsaras partján ránk szakadt a sötétség. Guru a
nedves esti levegőben szaglászgatott és a partról a szembenlevő
pálmaligetet vizsgálgatta, ahol kis idő mulva valóban gyönge fényt
láttunk fölvillanni. Amikor már sátort ütöttünk és a tűz is égett,
hallottuk, hogy evezőcsapások paskolják a vizet. Sátorunktól távolabb
megszünt a zaj és megzörögtek a bokrok, de ezután teljes csönd lett.

– Most szemük lett a mangrováknak, – mondta Panja, – de mégis csak
könnyelmű népség lehet, mert nem fél a párductól.

Ebben a tekintetben Éliásban nem nagyon bizhatott az ember, mert az ő
gondolkodásmódja nem engedte, hogy békésen közeledő éjjeli vándorokat
ugatással megijesszen. Ha a tábor közelében párduc köhögését hallottuk,
Éliás a sátor mélyébe vonult vissza, nem mintha félt volna, hanem mert
ott jobban tetszett neki.

Nappal lelőttem egy mátyásmadarat, barna tollát kitépdestem,
megkoppasztottam és kedves fejecskéje a világoskék szemgyűrűvel nyitott
csőrrel lelógott a térdemről. Ha Guru szemének is lett volna ilyen
világosszínű gyűrűje, éppen olyen mereven és élettelenül bámult volna,
mint vadászzsákmányom. Nem tudta megérteni, hogy madarat fogyasztok el,
amelyben valószinűleg egy meghalt lélek rejtőzködött. Ebben a
tekintetben Panja már régen eltávolodott a hazai világnézettől. A
rézüstökben forrt a víz és a tűz világánál szárnyas éjjeli népség nagy
tömege gyülekezett össze, színes szikraként rajzotta körül a lángot vagy
a levelekről belebámult a megfoghatatlan vörös életbe, amelynek parazsa
halállal csalogatott.

Panja nagyszívesen elhozta beretvám maradványát, amely olyan volt, mint
valami zsebbeli fürész és olykor-olykor fürészként is használtam.
Egyszer egy szakács elszomorító tudatlanság idejében kecskét ölt vele;
így bosszulja meg magát, ha mi európaik barbár szokásaink követésére
csábítunk egy jámbor népet. Ennek a barbárságnak a nyoma ott burjánzott
az államon és az arcomon, ahol a dzsungel növényvilágának vadon
növekedésével versenyzett. Guru nappal a borsindák közt kifosztott
néhány madárfészket és elhozta nekem a tojásokat, de csak azokat föztük
meg, amelyek még egészen frissek voltak. Panja betelt rágott és nézte,
mit végzek. Nagyon helyes érzéke volt az iránt, hogy valamely munka
meddig szerzett nekem örömet és mikor kellett tőlem átvennie, a
legutóbbi időben azonfölül útibiztosi szerepében szemlátomást nagyobb
önállóságra tett szert és úgy láttam, hogy a szabadság egész új
öntudatával végzi a munkáját. Pasa friss pálmahajtásokat tisztított, a
legfinomabb és legjobb izű főzeléket, amellyel India szolgál, de ez
szigorúan tiltott étel, mert a pálmát tönkre teszi szívének e
megrablása. A fának fehéres, középső tarját kimetszik; gyönge mint az
egészen friss mogyoró és az ize is hasonló; olajjal és savanyú
gyümölcslével elkészítve olyan salátát ad, aminőt az európai konyha nem
tud fölmutatni.

– Megkérdezzem az embereket, vannak-e a faluban mangófák? – mondta
hirtelen Guru.

– Micsoda embereket? – kérdeztem meglepetve.

– Azokat ott ni, – felelte Guru és maga elé mutatott.

Ekkor a tűz fényénél a mangrovok levelei közt fölismertem a barna
arcokat. Már régen megszoktam, hogy sohase legyek egyedül, de
mindannyiszor újra megijedtem. Először öt, majd tiz és végre mintegy
húsz nagy és kis arcot számoltam össze. Mintha az egész falu együtt lett
volna.

Oda küldtem Gurut, az arcok eltüntek, de azután egyre élénkebb fecsegés
kezdődött a sötétben, végre tüzet gyujtottak és a kanuban dolgozni
kezdtek az evezők. Szerettem volna beszélni azokkal az emberekkel, de
nagyon féltek, mégis elhoztak mindent, amit kivántunk. Ennek a vidéknek,
valamint a keleti hegyeknek lakói is, az őslakósság leszármazottjai és
alig keveredtek össze a bevándorolt indogermán törzsekkel. Csaknem
egészen feketék és arcvonásuk inkább a szerecsenekéhez, mint a
brahminokéhoz hasonlít. A civilizáció rendkivül alacsony fokán állanak,
de jólelkűek és nagyon békések. Vallásuk úgy látszik megmaradt a
legkezdetlegesebb pogány fölfogásban, fából faragott bálványokat imádnak
és csak itt-ott hatolt be lelki világukba a Brahman vagy a buddhista tan
gyönge fénysugara. Brahma sok inkarnációjának valamelyike eltorzított
alakban elvétve föléled képzeletükben, de igazi értelmét nem tudják.

Jó időben a dzsungel bőkezűen gondoskodik róluk, borsot szállítanak a
kis malabári kikötőkbe, ahol nagyon olcsón a benszülött fűszerkereskedők
veszik át. Táplálékuk gyümölcs, néhányan halásznak is, állítólag
akadnak, akik húst is esznek, én azonban ezt sohasem láttam. Lombsátraik
előtt laposra vert agyagterecskén a napra terítik szárítás végett a
borsbogyót és az aszalás minden színárnyalatában, a legélénkebb zöld
színtől a legsötétebb feketéig, szépen rendezett négyszögekben látható a
földön kiterítve a bors. Főbirtokuk a gyerek. Soha annyi kis gyereket
nem láttam, mint ezekben a falvakban, fekete sorban orgonasíp módjára
állottak a gunyhók előtt, kis gömbölyű hasacskával és taknyosan és
megbámultak bennünket, ha elhaladtunk előttük.

Ezt az estét és ezt az éjjelt nem felejtettem el, mert szemem láttára
aludt ki a dzsungel éjjelében egy remegő kis életsugár. Sejtelmem sem
volt arról, mennyire járt az idő, amikor hangos kiáltásra ébredtem föl.
Panja mellettem fölriadt és félálomban akkorát lökött a függőágyamon,
hogy majdnem kiestem belőle és első pillanatban azt hittem, hogy
ellenség támadott meg. A tűz csaknem kialudt. Panja egy ugrással az izzó
hamunál termett és még ma sem értem, hogyan tudta olyan gyorsan lángra
lobbantani. A panaszos kiáltás hangosan és a tűz közelében
megismétlődött a sűrű sötétségben, amely fekete volt, mint a szén, csak
a tűz szomszédságában levő megvilágított fák csillámlottak
fantasztikusan és kisértetiesen, mint szörnyetegek, amelyek egymásba
fonódott tagokkal, összekuszált lombkoronák alatt vörösen fénylő terembe
hatolnak. Pasa valami második tűzről beszélt, amelyet Guru buzgón
szított.

– Mit mond? – kérdeztem Panjától.

– Egy asszony jajgat halálfélelmében, – felelte Panja, aki még nem
tudta, miről van szó.

Kimentem a sátorból és imbolygó fáklyákat és a vadak sötét alakjait
láttam a sűrűségben. Női hang jajgatása markolt bele a szívembe. Azóta
is ritkán hallottam annyi fájdalmat és kétségbeesést hirdető hangot.
Állatias panaszkodás, amelyből mégis kiérezhető volt az emberi lélek
szánalomra méltó lealacsonyodása, támadott nekem, mint valami éjjeli
kisértet és újra meg újra össze kellett magamat szednem, hogy tétlen
megmerevedésben ne hallgassam és hogy áldozata ne legyek rémületemnek.

– Tüzet! – ordítottam, – világosságot!

Sárga füstfelhő takart be bennünket, amelyből azután magas, vörös oszlop
lángolt föl.

– Az anya! – kiáltotta Guru.

Panja végre rendet teremtett a félig meztelen alakok vadul előrenyomuló
csoportjában, amely ágakból készített ágyon valami sötét tárgyat
lökdösött felénk. Egy asszony, akinek fekete haja kócosan lógott az arca
körül és karjával hadonázott, valamit odakiáltott nekem. Nem
merészkedett közvetetlen közelembe, bármekkora volt is fölindultsága
amaz esemény miatt, amely hozzám kényszerítette, de láttam, hogy arcát
aggodalom és reménység torzította el.

Az ágakon talán tizenkét vagy tizenhárom éves gyermek feküdt, egy leány
tarka kartonronggyal hiányosan betakarva, amely alatt kicsiny sötét
teste vonaglott és bágyadtan sziszegő jajgatás, elfojtott gurgulázás
hangja hallatszott ki a gombolyagból.

Guru sajnálkozva sóhajtozott és lábujjhegyre állott, mintha fáznék.

– A kobra, – mondta Panja röviden és rám tekintett. – Az anyja reméli,
hogy te segíteni tudsz a gyermekén.

Szívem vérzett az öreg asszony tekintetétől, aki fájdalmában és
csunyaságában kimondhatatlanul meghatóan és szánalomra méltóan állott
előttem. Fonnyadt melle élettelenül lecsüngött, beesett arcának barázdái
reszkettek és rángatództak. Már nem jajgatott, a várakozás elnémította
és előrenyujtott arcának szeme az én arcomat vizsgálgatta és kutatgatta,
mert azt hitte, hogy gyermekének halálát vagy életét olvashatja ki
belőle, tetszésem szerint.

A leányka a helység más lakóival együtt táborunkhoz lopódzott, hogy a
tengeren túl levő, titkokban és csodákban gazdag idegen világ különös
emberét megpillanthassa. Az új, ismeretlen dolog fénye után vágyakozva
megfeledkezett az óvatosságról, amely annyira szükséges a dzsungelben,
amelyre gyerekkora óta kioktatták és amelyet okosan és gondosan
alkalmazott is. Egyszerre csak a sötétben azt a kis, gonosz szúrást
érezte, amelynek rettenetes végzetességét a szív eleinte nem akarja
elhinni, bár a vér sejti és a gyors elmulás borzalma, mint sötét szárny
csapkod a halánték körül. Tüske, tüske volt, valami pálmalevél szélén
vagy cédrusfán… de azután beköszöntött a finom, édes szédülés, amely a
szemben kezdődik és oly különösen zavarja a szív verését, amely eleinte
a kart és lassan minden más testrészt száraz, rövid görcsbe rángat,
mintha az ereket széltépő üvegszilánkokat sodorna magával a vér. Míg
végül elhangzott a bizonyosságot hirdető rémületes panasz:

– A sötét királynő!

Az erdő homályát ez a panaszos jajgatás töltötte be, amelyben az
istenségnek szóló hódolat a legmélyebb borzongással egyesült.

Késő volt. Megnyitottam a sebet, amely csak egyetlen apró, feketeszélű
pontocska volt a lábán, de már nem vörösen és melegen folyt belőle a
vér, hanem megaludva és elemeire bomolva. Megpróbálkoztunk whiskyvel, de
a gyermek minden fáradozásunk ellenére sem tudta az erős italt lenyelni
és nagy megtörő szeme kegyetlen szorongatóinak kínzása alatt
aggodalommal révedezett reánk. A tűz csak az első pillanatban használ,
de különben sem vettem volna a szívemre, hogy még ennek az új kínzásnak
is kitegyem a kis testet. Engedd a gyermeket meghalni, súgta egy belső
hang, ez az ő utolsó földi joga.

Kínszenvedést okozott az anya tekintete. Szánalommal fordultam feléje,
mert ebben az órában mást már nem adhattam neki. Hosszú jajgatással
összerogyott és mint valami sötét ruhacsomó, egész éjjelen át ott feküdt
a sátor vászna mellett.

A gyermek halála után, mintha kemény ököllel verték volna belém,
megrendített emberi tehetetlenségünk keserves fölismerése. Nem vagyunk
az, ami legjobb szándékunk szerint lehetnénk, hol a hatalom, amelyet a
tökéletességre vágyva sejtünk, hol a fönség, amelyet jóságunk keres, hol
hitünk, amely hegyeket visz el más helyre?



Életem e legkülönösebb napjai komoran, kedvesen és izzón teltek el.
Gyakran napokig ugyanegy helyen maradtunk, megfeledkeztem célomról és az
időről. Lenyügözött a dzsungel zöld mocsárszeme és a puszta éjjelének
ezüstös lobogása, a mély lélekzés csukott szemmel pótolta a
gondolatokat, a nappal az életöröm szakadatlan biztosságává lett és az
éjjel alaktalan álommá. A növények hatalmas, csöndes és türelmes élete,
amely magának foglalja le az egész földet, lassanként megfosztotta a
lelkemet a maga jogának tudatától, bámulattal eltelve és idegen
életakarattal áthatva lelkem szinte álomban, de mégis túlságosan ébren
és legbelsejében szent élethit tüzében sodródott tovább. Sejtettem
zöldes-mocsaras mérgét az erdőnek, amelynek királynője és istennője
egész hatalmában megjelent nekem, a nedves szürkületben láttam
settenkedni a lázszellemet és ellenállásom szerencsém bizonytalan
reménylésévé sülyedt. Ez az erjedő, bugyburékoló mocsártermékenység, ha
magába szívná, az én testemet is magába venné és új életre keltené. Az
erdő hatalmasabb volt mint az emberek.

Egy este, mert már nem bírtam el a függőágy bizonytalan engedékenységét,
a sátorban lombágyon feküdtem. Guru a tűz mellett elaludt. Úgy guggolt a
sátor bejáratának háromszöge előtt az izzó hamunál, mintha lefejezték
volna: nyaka magasra fölhúzott térde közt és csaknem három méter hosszú,
ősrégi arabs puskája mint valami félig elsülyedt zászlórúd nyujtózkodott
mellette. Nagyon szerette ezt a fegyvert és többnyire magával vitte,
különösen pedig akkor, ha kilátás nyilt arra, hogy emberekkel
találkozunk. Szentül meg volt győződve, hogy ez a fegyver sohasem tenné
rajta azt a csúfot, hogy elsüljön. Nem is környékezte a csalatkozás
veszedelme, mert a puska száz éves volt, Szudántól Szingaporeig
bizonyára az egész keletet bejárta már és semmiféleképen nem lehetett
megtölteni, elsütni meg éppenséggel nem. De ezzel a fegyverrel Guru a
legnagyobb lelki nyugalommal elaludt volna az őserdő közepén is, annyira
biztos volt, hogy nem volt még egy ember, aki éppen úgy bizhatott volna
valamiben, mint ő a fegyverében.

Nappal eljutottunk a hegység utolsó sziklanyúlványáig, amelynek
szakadékaiban a dzsungel fölfelé terjeszkedett, hogy lassanként
megritkuljon. Tiszta víz folyt a sziklák repedéseiben és amikor végre
visszafordultunk, mert a vidék nagyon hasadozott és elvadult volt, kis
faluhoz értünk. Mintegy tíz lombgunyhó volt benne és Itupah volt a neve.
Lakósai eljöttek hozzánk, hogy gyümölcsöt ajánljanak föl, de csakhamar
otthagytak bennünket, mert fölszerelésünket túlságosan mágikusnak és
veszedelmesnek tartották.

Nem tudtam elaludni. Zavart a vadállatok hangja és a hold. Panja
szerelmi kalandra a hindu faluba szökött. Azt az izgatottságot, amelyet
jelenlétem Itupahban keltett, ez izgatottság jogosságának
bebizonyitására használta föl. A sátor bejáratánál papirosfoszlányként a
holdfény néhány foltja hevert és a tücskök ciripelésükkel úgy
betöltötték a levegőt, mintha megbolondult rabok nagysietve finom
ezüstdrótot reszelgettek volna.

A sátor sarkából zörgést hallottam és amikor odanéztem, kis állatot
pillantottam meg, amelyet eleinte nyestnek hittem. Mivel a megmozdulásom
bizalmatlankodová tette, meg sem moccant és rám bámult óriási nagyságú
fekete szemeivel, amelyek mint a majomé, egészen elől és szorosan egymás
mellett voltak. Kecses fejecskéje nem sokkal volt nagyobb, mint zöld
burkában a dió és bundájának a színe szürkésbarnának tetszett, aminő
télen a mókusé.

Rendkivül tetszett nekem a kis állat és megpróbáltam vele megbarátkozni.

– Jöjjön közelebb, – szóltam és mindig ugyanazt a néhány hangot
fütyültem halkan a szürkülő éjjeli levegőben.

Az állatka nem mozdult és azon törtem a fejemet, hogyan csalogathatnám
magamhoz. Amikor megmozdítottam a kezemet, hogy a mellettem levő angol
kétszersülttel kináljam meg, nesztelenül nekirugaszkodott és már üres is
volt a sátorsarok. De kis idő mulva megint valami árnyék suhant át a
holdfoltokon, a kis idegen, akit nyilván a kiváncsiság kergetett, megint
megjelent.

Tágra nyitott és mereven bámuló két fekete szemgolyója, magába szív
engem. Ennyire nem bámult még meg soha senkisem. A csöppség
kiváncsiságát úgy látszik borzasztóan izgatta az a kérdés, mit tartson
rólam és hogy messzi hazámból mi hozott éppen az emberlakta Itupah
közelébe és az ő tanyájának a vidékére. Bizony, nem tudtam volna neki
megmondani. De megcsalni sem akartam. Halkan kérdeztem:

– Van családja?

Eltünt. Talán kissé bizalmaskodó volt ez a kérdés az ismerkedésre, de
kisvártatva megint fölbukkant a kis teremtés, ezúttal pontosan ugyanazon
a helyen, sóspoharaink és Panja szandáljai közt. Úgy látszik,
észrevette, hogy szavaim nem voltak olyan veszedelmesek, mint ahogyan
kezdetben gondolta és kissé közelebb jött, hogy jobban bámulhasson.

Sajnáltam, hogy nem kinálhattam meg semmivel és hogy vendégszeretetemet
bizalmatlansággal viszonozta.

– Úgy látszik, maga éjjeli életet él, – kezdtem óvatosan a társalgást, –
ezt a szeméből következtetem és abból, hogy ebben az órában találkozunk.
Kérem ne vonjon le hamis következtetést abból a cókmókból, amit itt lát,
nekünk hosszú egyenesen álló lényeknek is alapjában véve csak az a
szívbéli kivánságunk, mint nektek. Hogy mi az, könnyen megmondható: a
szerencse, hogy a világ napfényében lehessünk, a szerelem és az álom.
Ezenfölül valami szüntelen remény azzal biztat bennünket, hogy egy napon
még sokkal pompásabb lesz a helyzetünk. Ezt mondja a te nagy éjjeli
szemed is; és vajjon az a vágyakozás, amely téged ideűz, más mint az
enyém, amely a te hazád vadonjába késztetett?

Hangos, gonosz fütty, amely csontomig hatolt és átjárta a velőmet, volt
erre a felelet és mindjárt utána válaszul éles sziszegés hallatszott
táborom lombjából. Most nem volt szabad megmozdulnom, különben rosszul
végződhetett volna utazásom a dzsungelben…

Most hát tudtam, ki állott előttem, de sokkal fontosabb volt rám nézve
az, aki közvetetlen közelemben a fonnyadó levelek közt volt. Az előttem
levő kis állat lassan és egészen különös módon ide-oda kezdte magát
himbálni és eközben rövid megszakításokkal félig füttynek, félig
nyikorgásnak mondható éles hangot hallatott, amely a sátorban levő
társamnak szólt. Ekkor a galy közül mint valami vastag sötét folyadék a
csatornában, szemem láttára előbbre és előbbre csúszott és a kijárat
felé iparkodott a kigyó. A sátor széléről kis árnyék villámgyorsan utána
osont és künn rövid ideig tartó prüszköléssel, sziszegéssel és
hortyogással járó vad zörgés és ide-odacibálás kezdődött. Azután csönd
lett és csak szívem heves dobogását hallottam és a holdfény fehér
papirosfoszlányait láttam, míg lassanként ismét átvette uralmát az
egyhangú tücsökzene. Úgy éreztem, hogy amíg hallgatok, szemem előtt az
éjjeli teremtmények közt egy sors dőlt el.

Mennyire különbözik gyakran az, amit várunk, attól, amit látunk! Gyakran
beszéltek már nekem erről a különös állatról, amelyet Indiában a kigyó
esküdt ellenségeként dicsérnek és amelyet védelmül a kobra ellen az
angolok gyakran háziállatként tartanak, de ama kivánságom teljesülését,
vajha megláthatnám ezt az állatot, másként képzeltem el. Történt-e
valami más, mint a harc, az aggodalom és az életvágy néhány hangjával
megszakított ugrálás és surranás? Árnyékszerűen játszódott le minden,
szinte mintha igaz sem lenne, szürkén, a félhomályban és ama pathetikus
vonás nélkül, amellyel csak a fölismerés ruházza föl lassan az eseményt.
Csak az emlékezés teremti meg a hősök alakjait. Ez volt minden? Mi sors
vár reánk gyors, kicsiny életünkben, amelyet, állandóan várva valamit,
elröpülni engedünk?



Amikor puskámmal és Éliással sátrunkból a dzsungel bebarangolására
indultam, a folyó partjáról gyakran láttam a napon sütkérező
alligátorokat. Keresztül-kasul hevertek a homokzátonyokon, sőt egyszer
kettőt egymáson láttam feküdni. Ez förtelmes volt. Nagyon nagy pofájuk
rendszerint szokatlan megelégedettséget árult el, apró szemük vidáman
pislogott és óriási, gyakran tágra tátott szájuk fölismerhető
hajlandóságot mutatott a mosolygásra. Meglátszott az állatokon, hogy
porcogós pikkelyes bőrüknek mily jól esett a nap forró sugara és nehezen
tudta az ember elhinni, hogy valami gonoszságra volnának képesek. Sárga
nyakuk, amely lágy volt és sárga mint a viasz, néha meg-megrezgett.

Két méternél hosszabbat sohasem láttam; afrikai testvéreik, úgy látszik,
más fajtához tartoznak és fontosabbnak tekintik az ember
megfélemlítését. Megtörtént, hogy rálőttem egy egy ilyen óriási gyíkra,
de golyóm hatása sohasem volt akkora, hogy a megsebesült állatnak ne
maradt volna ideje a vízbeugrásra. Az is lehet, hogy sohasem találtam. A
lövés dörejének elhalása után a homokzátony rendszerint üres volt. Ezek
az állatok határozottan sértően gyors módon tudják az embert faképnél
hagyni, mint a torpedó úgy rohannak a vízbe, lábuk valami mozdulatát
lehetetlenség észrevenni és az a látszat, mintha a vízzel kifeszített
gummiszalagok kötnék őket össze és hirtelen szabadon bocsátanák őket.
Pompásan úsznak és a vízben a csukára emlékeztetnek, de rendkivül
ijedősek és csak a kissebb rőtvadra veszedelmesek, amelyet az
itatóhelyen lepnek meg.

Egy reggel odadobtam nekik a maradványát egy lelőtt szarvasantilópnak,
amelynek csak kis hátrészét tudtam élvezni és a nap vagy a sakálok amúgy
is elpusztították volna és megijedtem e folyami csőcselék esztelen
mohóságától. Az állat teste továbbsodródó véres habforgatagban száz
részre tépve alig egy perc mulva eltünt. Délben ismét a napon hevertek a
szörnyetegek és mosolyogtak, mialatt a széles, zavaros folyam
bugyburékolva folytatta útját és gyilkos fénynyilakkal szórta a napfényt
a fájó szembe, amelytől a dzsungel homálya elszoktatta.

Egyszer sátrunk közelében a reggeli napon egy vadfügefa összekuszált
gyökérindái közt ültem a folyó partján és a fegyveremet tisztogattam,
amikor zaj hallatszott mellettem a mangrovák között. Megfordultam és kis
hindu fiút pillantottam meg, aki a félelemtől megmerevedett. Szeme mint
két nagy gömbölyü tükör élettelenül bámult rám és szája tátva maradt. Ez
könnyen érthető volt, mert éppen fürödtem és csak annyi volt a testemen,
amennyit túlzás nélkül körülbelül semminek lehet mondani. A kis fiú,
amikor reggeli sétára indult a folyóhoz, alighanem mindent inkább várt,
mint egy ilyen rávigyorgó fehér szörnyeteget.

Hevesen reszketett és nagyokat nyelt, de mozdulni nem mert. Amit látott,
gonoszabb volt mint a tigris, ijesztő erdei kisértet volt.
Tetőtől-talpig fehér volt az az idegen teremtmény, amely itt előtte
valami különös fénylő tárgyat tartott a térdén, a víztől csöpögött és
csillámlott és olyan szeme volt, hogy az elpusztulás megkockáztatása
nélkül nem lehetett belenézni. Amikor azután az a gőzölgő szörnyeteg
hirtelen nagyot tüsszentett, hangos jajveszékelés tört elő a megkínzott
kis kebelből, amely tele volt rémülettel és a kis fiú magában alighanem
gyorsan leszámolt az életével és végképpen befejezettnek tekintette. A
földre vetette magát, arcát a növények közé szorította és ismételten
ugyanazt az egyhangú panaszos kiáltást hallatta, amellyel valószinűleg
valamelyik bálvány különös jóakaratába ajánlotta magát.

Semmisem jutott az eszembe, mit tehetnék, hogy a lesujtott kis embert
megnyugtassam. Ha hozzányulok, meghal rémületében, egyelőre tehát
feküdni hagytam és megállapítottam, hogy az ő toalettje a fejlődésnek
éppen azon a fokán volt, mint az enyém. Azután az a nagyszerű gondolatom
támadt, hogy valami olyan ártatlan és mélyértelmű nótát fütyülök el
neki, amely meggyőződésem szerint csillapítólag hat és először egy régi
altatódalt, azután egy templomi éneket és végül a «Heil dir im
Siegeskranz»-ot választottam.

Ez hatott. Barátom a földre hasalva sötét fejét oldalt fordította
annyira, hogy félszemével a térdemig megláthatott. Még mindig biztosra
vette, hogy emberevő vagyok, de úgy látta, hogy ezzel nem nagyon sietek.
Óvatosan értésére adtam, hogy keljen föl és egész testében még mindig
reszketve engedelmeskedett, de szemlátomást nagyon meglepte, hogy józan
ember módjára tudok beszélni, sőt az ő nyelvén. Most már az egész gyerek
jóformán csupa szem volt és benne az az egyetlen vágy égett, hogy
lehetőleg észrevétlenül ajánlhassa magát; valami rejtekhelyről sokkal
jobban bámulhatna engemet és mi jó származhatnék a közeledésből?

De mégis megváltoztatta véleményét, amikor végigtapogattam a ruhámat és
egy rézannat tartottam a szeme elé. Először csak nézte a pénzt, de hogy
az övé is lehetne, ez a gondolat csak lassanként öltött alakot
fejecskéjében. Nagyon jól ismerte annak a kerek érclapocskának az
értékét, aminőt az apja hozott néha haza a kikötővárosokból, ha borsot
és gyömbérgyökeret vitt oda és aminek segítségével mindent meg lehetett
szerezni, a világ minden gyönyörűségét, tarka kendőt, a bazárutca
édességeit, rizst és maniokkenyeret és hatalmat a helység valamennyi
gyerekén.

Így tehát anélkül, hogy fölfaltam volna, kereket oldott a kincsével,
miután végre megértette, hogy minden tervem kimerült ebben az
áldozatban. Talán eszébe jutok, ha legénnyé cseperedett és első
rézannajához még néhányat hozzászerzett a kikötővárosokban és véleményét
rólunk, fehérekről megváltoztatta, kettős értelemben.

Napról-napra egyre jobban éreztem, hogy valami idegen anyag, amitől nem
tudtam megállapítani, hogy micsoda, megváltoztatta a véremet. Mint
ahogyan már ilyen esetben szokás, majd ebben, majd abban kerestem a
változás okát, ma az ivóvízben, holnap a dohányban vagy valami idegen
gyümölcsben gyanítottam a hibát, vagy később álmatlanságommal vagy a
tikkasztó, ezer illattal átfűtött levegővel magyaráztam meg állapotomat.
Panja gyakran hosszan és aggodalmaskodva figyelt, de nem tudta, hogy
figyelését észre vettem és hogy izgatott vele. Igazságtalanul és
keményen bántam vele, de ő türelmes maradt és nem duzzogott megsértődve,
mint régebben. Az utóbbi időben egyáltalán észrevehetően megváltozott.
Gyakran úgy éreztem, hogy ő maga valami új felelősséget vállalt magára,
mintha csak erejének érvényesítése végett be kellene bizonyítania
derekasságát. Nem voltam hálás e változásáért, de nem tehettem másként.

Néha úgy éreztem, hogy az agyam jóval kisebb lett és mint valami úszó
labda a vizespohárban, különös fordulatokat és ingadozásokat végez a
burkában. Közben minden elképzelhető orvosság az eszembe jutott, csak
éppen az az egyetlen nem, amely segíthetett volna rajtam: a menekülés a
dzsungel lapályairól.

Reggel ha volt, a delet kellett várnom, amikor a rovarok boldog zúgással
vagy a nagy pillangók könnyen és nesztelenül, hihetetlenül sötét kéken
vagy zöldön keresztül virágról-virágra szálltak. Az elmuló dél okozta
kedvetlenséggel az estét kellett várnom és nyomában az éjjelt fekete
mélységek fölött terjeszkedő világosságával, a rablásvágy és a szerelmi
düh ordító és nyögő hangjaival és kápráztató csillagaival. A nappal és
az éjjel nekem már régen nem jelentett ébrenlétet vagy pihenést, hanem
jelentette az indiai világ arculatának változó vonásait, amelyek
magikusan egymásba olvadtak.

Elfeledtem a hazámat, Európa eltünt emlékezetemből, mint valami
haszontalan izgalommal teli hangos, csunya álom és szánakozva
mosolyogtam a szégyenen, amely engem zajos multam apró eseményeiben érni
látszott. A nagy városok forgatagos élete az élet különös, rikácsoló,
rikító színű tévedésének tűnt föl és az alvásban és az ébrenlétben
elmultam és újra föltámadtam, mint tavaszban és télben, a nap- és
évszakok a változás határozatlan érzésévé olvadtak össze és az engemet
élő ruhaként betakaró növények ártatlansága volt a legerősebb hatalom
lassan eltünő fölismerő képességemen.

A dzsungel éjjeléből néha visszakergetett valami a pusztaság szélére,
ilyenkor a nyilt ég és a tágas barna dombvidék után vágyakoztam és e
világosság láttára úgy éreztem, mintha a fény hangtalan csöndes vihara
védtelenné tenne. Gyakran az éj kellő közepén keltünk útra, néha
ugyanazon az úton visszamentünk, amelyet nagy fáradtsággal nappal
tettünk meg és újra az elhagyott helyen ütöttünk tanyát. Úgy éreztem,
hogy a növények akadályozzák lélekzésemet és elrabolják a tüdőmtől, ami
az életéhez szükséges. Gyakran azon kaptam magamat rajta, hogy
ingerülten és haragosan nézek egy-egy viruló növényt, amelynek
biborvörös kelyhében kitárt szerelmi dühe haraggal és gyülölettel és
egyszersmind odaadó alázattal töltött el.

Kézirataim és könyveim lassanként egymásután az éjjeli tűz áldozatává
lettek, kaján elégtétellel láttam hogyan pusztulnak el benne a fehér
lapok és szabadabbnak éreztem magamat, amikor az elszenesedett tekercsek
szétporlódtak. Csak egy kis, együgyü könyvecske kisért még sokáig és
határozottan tudom, hogy csak azért nem pusztítottam el, mert a födelét
egészen különösen egymásba fonodott préselt aranyinda díszítette, amely
nem volt szép, értelme sem volt és szemet szúrt, de jól esett, ha fáradt
szemem végig kisérhette ezeket a vonalakat. Egyszer megpróbáltam annak
megállapítását, hogy hol várhat valami hír; Bombay, Goa és Madrasz közt
találgattam, de már nem tudtam kisütni.

Fülemben a kinin kagylóhangjával a halotti csöndes déli verőn lehunyt
szemmel gyakran a télről álmodoztam. Mindig ugyanaz a kép merült föl
előttem: egy folyó szürke völgye esti ködben, a mezőn a tűnő napfényben
a kékes hó és fagyos szél a szurokfekete vizen, amelyen jégtáblák
uszkáltak. Összeütköztek, csikorogtak és harangoztak, egyiken-másikon
varjak ültek és hajókáztak. Azután homlokomon és arcomon hirtelen metsző
fájdalmat okozott a hidegség és mellem kitágult, mintha meg akarna
repedni a frisseségtől. Ilyen viziók közt néha hideg borzongással
elaludtam, de a legostobább álmok lehetetlenné tették, hogy ami után
annyira vágytam, az alvás fölüdítsen.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy a tengerparton egy hegyszakadékban
elaludtam és hirtelen fölébresztett két férfi hangja, amelynek csengése
sajátságos rokonságban volt a tengervíz beszédével. Félig fölemelkedtem,
könyökömet nekifeszítettem a homoknak és megütközve szétnéztem. A nap a
tengerbe sülyedt és a mélységből világított a vizen keresztül. Bár maga
vörösesen fénylett, a levegő mégis zöldes volt és halvány és különös
árnyhullámok vonultak rajta keresztül, amelyek alighanem a parti
hullámoktól származtak.

A két férfi egymás mellett állott a homokban, amely úgy csillámlott,
mint a türkiz. Karjuk egyszerűen és minden mozdulat nélkül a testükhöz
simult és kissé lehajtott homlokuk alól nyugodt, gömbölyü, egyenletesen
nagyon kék szem tekintett reám, amelyben nem tudtam fölfedezni a pupilla
körvonalát. Bőrük színe borostyánsárga és a hajuké fehéres volt, széles
sovány volt a válluk és a csipőjük olyan karcsú és oly kevéssé
észrevehető, hogy mint valami sima, ferdére állított lécen végig
lehetett nézni hónaljuktól egészen bokájukig. Halántékukra eozinvörös
szalag volt erősítve, amely széles legyezőként a bal vállra omlott le és
eltűnt mögötte.

A két ember, akin más ruha nem volt, nyugodtan állott előttem a
titokzatos árnyhullámú zöldes levegőben. Végre beszélgetni kezdtek és
azt a látszatot iparkodtak fölkelteni, mintha velem nem törődnének, de
határozottan láttam, hogy csakis az én kedvemért beszéltek. Lopva és
kellemetlenül mosolyogtak és olykor-olykor gyors pillantást vetettek
reám. Egyikük egy szakadék szikláira mutatott, ahol a hegy
félmagasságában egyenletes, mély, kerekalakban kivájt bevágás volt
látható.

– Úgy van, – mondta a másik, – ez tengerünk régi határa, az utolsó, de
hol van apáink határa?

– A víz nagyon is gyorsan mossa le a csúcsokat, – volt a válasz, – az új
világ összezsugorodik.

Ezután már nem tudtam mindent megkülönböztetni, mit mondtak vagy mit
gondoltak, de az volt az érzésem, hogy elsülyedt birodalmakról
beszéltek, amelyeknek kulturhelyeit a tenger homokja ősidők óta
eltemette a víz mély fenekén és arról suttogtak, hogy nemsokára
beköszönt az az idő, amikor a tengerfenék helyet cserél a föld szinével.
Megdöbbenve homályos sejtésem támadt a birodalmakról, amelyeket a tenger
elrejtett és láttam amikor föltámadásuk után napban, szélben és esőben
lassan áttörik a homokos burkolatot. Nem mertem kérdezni, pedig szívem
égett a vágytól, hogy része lehessen a két férfi tapasztalatában, de úgy
látszik megsejtették, hogy titkaikat el akarom rabolni, mert kézzel
érintették egymás vállát úgy, hogy különösen szép díszítménnyé olvadtak
össze, a víz felé fordultak és akárcsak a levegőben, a vízbe és a mélybe
lebegtek. Még egyszer láttam őket, amikor a nagyon mélyre merült nap
előtt elvonultak, azután elaludtam olyan nagy szomorúsággal, aminőt
sohasem ismertem és aminőt csak álmában érezhet az ember.

Máskor meg álmomban valaki női személyzettel ellátott hadihajót
ajándékozott nekem, hogy megtámadhassam ellenségeimet, de sajnos csak
három ellenségem volt és az is a szárazföldön élt. Elbocsátottam tehát a
hölgyeket, hogy ez a három ellenség boldog legyen. Az ágyúkkal
sirályokra lőttem, de ezek a golyók után kapkodtak, sőt a madarak ott
várakoztak az ágyúk szájánál, ami rendkivül bosszantott. Beláttam tehát,
hogy nem boldogulhatok és egyelőre megoldottam egész sor problémát,
amely azelőtt egészen érthetetlen módon kínzott. Eközben végérvényesen
kiderítettem, hogy az ilyes szellemi kisérletek végzésekor négykézláb a
földön kell ide-oda mászkálni, amit nagy kitartással és jó kedvvel meg
is tettem.

Amikor azonban sok ilyenféle álom után, amelyet már elfelejtettem, egy
napon kiszáradt gégével és förtelmes ürességgel homlokom mögött, a déli
hőségben fagyoskodva ébredtem föl a földön, a sátor egyik sarkában,
közönbösen szót fogadtam Panja utasításainak, engedtem hogy
gyapjutakaróba csavarjon bele és vérem és lelkem e fantasztikus tüzében,
amelyet gonosz démonok szítottak, tűzhalálomat vártam.




HATODIK FEJEZET.  Lázban.

Egy bizonytalan órában, amely nem volt se reggel, se este, azzal a
határozott tudattal ébredtem, hogy Huc, a majom társaságában eltöltött
amaz emlékezetes éjjelt követő reggelen meghaltam. Úgy kell lennie, hogy
a halál után az elhaló érzékek különös félálomban tovább élnek, ami
azzal ámit bennünket, hogy egyideig még tovább tart az élet,
olyasfélével áltat, mintha visszaemlékeznék a test, amely még nem tud
belenyugodni enyészetébe, amelyben miután a lélek már elhagyta hüvelyét,
szívünk reménysége szánalmas játékkal folytatja az életet. Ebben az
állapotban kellett volna megtörténnie mindennek, amiről azt hittem, hogy
addig a reggelig átéltem; lekicsinylőleg és melankolikusan mosolyogtam
bele a szürke, szeliden megzendülő szférákba, amelyekben tova sodródtam.
Minden esetre örültem, hogy öntudatom nem látszott teljesen kialudtnak
és nagyon megnyugtatott annak fölismerése, hogy végre biztosan tudom,
hogy meghaltam; világosan láttam a kínos bizonytalanságot, amely rajta
volt mindenen, ami a legutóbbi időben velem történt. Nem mintha szürke
tükörből bukkant volna föl minden, hogy különös keringéssel és a valóság
kicsapongó semmibevevésével másik tükörbe megint elsülyedjen? Így újra
fölismervén halálomat, amit alapjában meglehetősen kicsinyes
életaggodalom miatt eddig nem mertem magamnak bevallani, lelkem
csodálatos nyugodtságával elhatároztam, hogy ezentúl nem szolgálok
másnak, csak az emlékezésnek. Érdekes, hogy ebben megzavart Panja arca,
amely olykor bizonytalanul és olyan nagy alakban, mint valami
felhőárnyék, megjelent fölöttem, megakadályozta a csillogó mindenségben
való továbbvonulásomat és értelmetlen tolakodással a közelemben maradt.
Nem engedtem magamat megtéveszteni, kétségbevonhatatlan világossággal
fölismertem, hogy a szomjúság, amely testemben izzott, lelkem
tudásszomja volt; ez volt egyetlen fájdalmam és boldognak vallottam
magamat.

Valaki szólt hozzám; szándékosan sokáig nem törődtem vele, mert nem
akartam lemondani arról a meggyőződésemről, hogy senkinek sincs joga
halottal beszélni. Hát még mindig nem vette észre az az alaktalan
teremtmény, hogy a halottaknak más az érdekük, mint hogy azzal a
mulékony haszontalansággal foglalkozzanak, amely a rendkivüli kis föld
lakóit foglalkoztatja, azét a földét, amely még a nyugtonmaradásra sem
képes és nevetséges függésben a naptól egyre táncolgat? Végre
elhatároztam, hogy nyugságot szerzek magamnak és a bátorság ama pompás
szabadságával, amellyel csak a halottak rendelkeznek, megfordultam, hogy
hallgatást parancsoljak. De ekkor azt láttam, hogy énem ült mellettem és
dohányzott. Magához kaparította pipámat, ruhámat és cipőmet és
zafirszemmel meg brilliáns koronával díszített ötszörösen átfonott arany
kigyógyűrűmet viselte. Hirtelenében nem találtam meg a kellő hangot,
mert rendkivül nehéz a halottnak a helyes magatartás azzal szemben, akit
életében gyakran rászedett. Énem bátorítólag rám mosolygott, de én nem
engedtem magamat megtéveszteni; ezt a mosolyt ismertem, hiszen mindenki
tudja, mivel téveszt meg másokat maga felől és hogy mi rejlik a saját
mosolya mögött. Valami okból gyorsan és haragosan ezt mondtam:

– Csak semmi filozófiát, kérem.

Énem barátságosan azt felelte, hogy erre nem is gondol és hogy az
elválás után, aminek megtörténtét be kellett ismernem, egyáltalán
megszűnt minden kérdés a lét és nemlét mibenlétéről.

Rendkivül érdekes volt hallhatnom a magam hangját, amelyen szomszédom
szólt hozzám; de volt valami ebben a hangban, aminek hüvös
tárgyilagossága messzi túlhaladta azt a szegény elfogultságot, amelyben
azelőtt ezt a hangot használtam. Ez meglehetősen bosszantott, mert
fölismertem, amit életemben elmulasztottam.

– Látod, mi minden rejtőzött bennem? – kérdeztem, de hamar elfeledtem
bosszankodásomat, mert mellettem levő megtisztult énemben volt valami
rendkivüli imponáló.

– Ugyan voltam-e én valaha emberre hasonló hatással, mint ön reám? –
kérdeztem.

– Tegezhetsz, – mondta énem nagyon szeretetreméltóan és sértő jóakarat
nélkül, – azon kell lennünk, hogy végre megértsük egymást.

Ezt beláttam.

– Legalább a gyűrűt add ide! – kértem.

Ekkor láttam, hogy ágyamon ülve magam húztam le a gyűrűt az ujjról
azonmód, ahogyan életemben tettem volna, ha valaki megkivánja. Föl
akartam húzni a gyűrűt, de letörött az ujjam.

– Mi a fene, hát ennyire vagyok már Sahib? – kérdeztem zordul.

Énem fogta az ujjamat és gondosan zsebbe dugta, még pedig helyesen abba
a zsebbe, amelyet ilyen tárgyak számára üresen szoktam tartani.

– Még Indiában vagyunk? – kérdeztem, de közvetetlenül e kérdés
elhangzása után ráeszméltem arra, hogy reám nézve mennyire nincs semmi
fontossága ennek a körülménynek. «Mi lesz?» kérdeztem kissé
bizalmaskodón, mert énem határozott cél nélkül aligha telepedett volna
le itt, ennyire ismerni véltem magamat.

És énem valóban fölkelt, helyre igazította a kabátját, a lábát előre
nyujtotta, hogy a nadrágot kisimítsa és végigsimította a haját. Már
tudtam, hogy a síromat akarja velem megismertetni. Ezt hallottam:

– A külsejét nem szabad valami különösnek elképzelned. Panja az erdőben
ásott el, alig mélyebbre, mint aminő hosszú a karod és szemed fölött
erdei virág nő.

E szavak elhangzása után már nem láttam senkit és most éreztem, hogy
síromban nyugszom. Rövid pillanatig még néhány gondolat cikázott át az
agyamon, azután leírhatatlan nyugalom fogott el.

Ezt a nyugalmat földi száj nem tudja elmondani; soha nem éreztem
jótéteményt, amelyet ezzel a nyugalommal össze lehetne hasonlítani.
Egyszer, míg éltem, hosszú és fárasztó vándorlás után, amely tele volt
egészségtelen sietéssel és kínzó aggodalommal, rendeltetésem helyére
érkeztem és a vigasztaló bizonyosságon kivül csöndes szobában, amelynek
ablakából a hegyekre nyílt kilátás, hüvös, tiszta fekvőhely fogadott.
Talán az a néhány perc, amelyben az elalvás előtt e fekvőhelyen pihenni
éreztem a testemet, hasonlítható össze némiképpen azzal a boldog
állapottal, amelyben most a sírban feküdtem, de ezt a jótéteményt
egészen az öntudatlanság határáig fokozva és mint valami földöntúli zene
békés mámorában kell elképzelni.

Kezem magasan a mellemen keresztbe volt téve, de nem volt
összekulcsolva; egyenesen kinyujtózkodva feküdtem és a föld nehéz
takarója édes teher volt; homlokomon és arcomon úgy feküdt, hogy a
gondos anya szerető keze sem pihenhet rajta enyhébben. Egyenletes, erős
érverést éreztem, amelynek eredetét nem ismertem föl, de nagy
megnyugvással töltött el. Ameddig a föld élő lényei közül csak egy is
szeretettel gondolt reám, öntudatom éber maradt, de kínos emlékek
nélkül; leírhatatlanul fönséges és szabad mosolygással gondoltam a földi
eseményekre anélkül, hogy igazán visszaemlékeztem volna rájuk. A téli
földben így nyugszik a mag, álmában mint valami tavaszi álommal a nyári
szélre és a napra gondol, amelyben megérett. A fény, az eső, a mozgalmas
levegő ingadozása és az arató, ez egyetlen enyhe sejtése a multnak,
amely nem engedi lábra kapni sem a szomorúságot, sem az elhagyatottság
érzetét. Mert a szendergés sötét országában rideg, egyenletes érverés
lüktet; vajjon ez a nap fényhulláma, a nappal és az éjjel vagy az
évezredek változása, ez sohasem volt a földben szendergőnek a gondja,
mert már legyőzte a halált; csak ismerni kell őt, hogy megtudjuk, mily
jelentéktelen a hatalma, amelyet a föld szegény foglyai oly hallatlan
uralomként ünnepelnek. Most már ezer év annyi mint egy nap. Nem kivántam
senkit sem viszontlátni azok közül, akiket szerettem és sorsukkal sem
törődtem. Boldogabbak azok a jámborak sem lehetnek, akik Isten arculatát
látták.

Beláthatatlan hosszú idő után, mialatt semmiféle változást nem éreztem,
úgy vettem észre, mintha körülöttem és bennem lassanként sötétebb lenne
minden. Talán az erdő lombja egyre vastagabb rétegben borította
nyugvóhelyemet vagy a föld nem keringett többé a nap körül, talán magába
szívta egy másik, nagyobb csillagzat, amelyen más törvények szerint
történik az idők változása. Öntudatom egyre jobban csökkent, de ez nem
busított el. Úgy éreztem, mintha gondolkodni tudásom maradéka
egyetlenegy szikrácskába gyülnék össze, amely éppen úgy pislogott, mint
az élő ember szívében a remény.

Bizonyos idő lefolyása alatt, amelyet elhatárolni nem tudok, enyhe fényt
láttam magam fölött fokozatosan megnövekedni. A fény lassan közeledett.
Fehéres volt, de nem csillogott és elmosodó körvonalú, lassú életű
halvány sugárnak tűnt föl. A szívem tájékára ereszkedett le és bár a
földben nem terjesztett világosságot, mégis kedves boldogsággal tovább
sziporkázott és a napra való halvány visszaemlékezés különös varázsával
fölkeltette bizakodásomat. Ekkor fölismertem, hogy egy növény
tapogatódzó gyökércsirája közeledett a keblem felé és mély borzongás
fogott el, amely nem volt öröm, sem reménység, hanem talán azzal a
meghatottsággal lehetne összehasonlítani, amely nagy lelki
megrázkodtatáskor könyre fakasztja a földieket anélkül, hogy örömet vagy
fájdalmat éreznének. Gyermeki és jámbor vándorlásában és engedelmesen
növekedve minél közelebb ért keblemhez a sápadt, szívó száj, emberi
voltom kialvó tudata annál inkább fönséges enyhülés boldog érzetévé
változott és örömteljes készséget éreztem, hogy fölolvadjak az
örökkévalóságban. A növény gyökere nemsokára behatolt a szívembe és
szikrázó csengés, frisseségével és boldog vadságával elkábító fényörvény
a föld fölületének meleg, világító pezsgésébe ragadta föl lényemet.

Síromon nagy virág nyilt ki és az égi nap felé tárta kelyhét.

Az őserdő sűrű lombozatában, a szövevényes utakon, amelyeken alig lehet
ellátni egy-két lépésnyire és olyanok, mint valami zöld barlang, könnyű
léptek hallatszottak; rendkivül lágyan és simulékonyan közeledett a
büszke egyenes alak, aminőt valamennyi teremtmény közül csak az embernek
adott az Isten. Leányka volt, korra nézve jóformán még gyermek. A nagy
őserdő árnyas tisztásán, ahol régente egy fa alatt megásták a síromat és
ahol most a friss virág lassan a nap felé fordult, a leány megállott és
lehajolt. Hajában szelid vörös lótuszvirág, gyönge derekán okkervörös
csavart selyemből készült keskeny őv volt. Ambraillat kisérte, mint a
fiatalság láthatatlan szárnya.

A nyakán két sor vörös angolaborsó-füzért viselt és a bokájára kovácsolt
széles aranykarika megcsillogott a növények harmatában.

Amikor szeme ezeréves szomorúság sötét csikorgásával a még alig
kipattant virág friss, világos kékje fölé hajolt, mintha égi fény
találkozott volna földi viszfényével. De a leány nem tépte le a virágot,
hanem úgy látszik, hogy valami drága kötelesség jutott az eszébe, mert
arcát szemérmességgel vegyes várakozás élénkítette. A fák gyökerein át,
a puha földben és barna lombon keresztül patak folyt; tiszta vize
gyorsan és hangtalanul osont végig a napfoltokon és bokrok árnyain. A
leány levette nyakfüzérjét és gyermeki gondossággal a betelindákra
akasztotta, amelyek a fa lelógó ágait az erdőtalajjal kötötték össze;
letette az ővét és jókedvűen hunyorgatott bele a meleg fénybe. Csak a
haját diszítő virágot hagyta pihenni éjsötét, fényes dús hajában, hogy
ott fiatal szépségének dicsőségére elhervadjon.

A kedves testének örvendő víz beszédes lett; szinte derült nevetéssel
csörgedezett végig a világos bronz testen, amely a természet érintésére
boldogan nyujtózkodott és páratlan odaadásában teremtőjét dicsőítette,
az erdő óriásainak teremtőjét, amelyek megvédték, megteremtőjét a
milliárd növénynek és minden állatnak, amely mint ő, illatozó árnyékban
lélekzett és a nagy napnak, amely övéinek javára állandóan aranyos
boldogságot küldött le a türelmes földre.

Napsütötte dombon, amelyet puhára párnázott a fű, a leány a földre
feküdt, hogy megszáradjon a meleg levegőn; kedves meggondolatlansággal
átengedte magát a világosságnak, mert előtte nincs titka a testnek vagy
a léleknek és mindkettő vágyódik utána. Mintha összeolvadt volna a
talajjal; a föld érverése egyesült vérének lüktetésével és hajában a
virág még egyszer elterjesztette illatát egyesülve a fáradtság enyhe
lehelletével, amely mint valami dal szállt föl a testéből. A napsugarak
játszadozva siklottak végig kis mellének kecses halmain és meleg
tagjainak gömbölyüségein, emitt fölvillantak, amott titkos árnyékba
merültek, mindenhatóbban mint a legerősebb uralkodó, aki valaha egy
világot hódított meg magának és a szerető férfi gyönyörével, aki viharok
legyőzése után jótevőnőjét boldogítja.

Az erdő zöld pompája mozdulatlan büszkeséggel, az áhitattól megmeredve
nézett le a teremtés pihenő diadalára, míg egyszerre az indák sűrűjében
túlboldogan, csaknem élesen és ijedten, fuvolázó dalra gyujtott egy
madár és a közelből ujongó felelet hallatszott. A leány ekkor fölkelt,
óvatosan ismét magára vette csekély ékszerét és a virág fölé hajolt,
amelyben testem vére támadt föl; leszakította a virágot és nagy szemével
rá mosolyogva a reszkető kehelyre, az ővébe tűzte.

Hogyan is történt? Igen, most már eszembe jutott, az a ragyogóan kék
nagy virág mindent emlékezetembe juttatott. Már régóta ismertem a leányt
és a virágját. Bombayban történt azoknak az elfecsérelt éjjeleknek az
egyikén, amelyek nyugtalanul és céltalanul kezdődnek és gyakran oly
vigasztalanul mulnak el csupa haszontalansággal, amely a szürke reggeli
órákban elapasztja borba áztatott minden nagy várakozásunkat.

Akkor estefelé eltávoztam a szállóból, amelyben már napok óta várakoztam
az engemet Szingaporeba szállítandó hajóra és lefelé ballagtam a széles,
élénk utcán. Mozgalmas éjjelre nem voltam fölkészülve, sőt nem is volt
más szándékom, csak az, hogy még néhány percig sétáljak a hüvösebb esti
levegőn és elnézegessem a tarka utcai életet. De a tikkasztó levegő nem
adott enyhülést. Öntözésre használt víz párolgásának, lónak és olajnak a
szaga volt benne és megakadályozta a szabad lélekzést csakúgy, mint az
okos gondolatokat. Ez a légkör gyakran úgy hat, mintha lázt jelentene
be, megzavar és mindenféle ostobaságra bátorít; az elhagyatottság
életfájdalma erjed benne, tele melankóliával; kis ördögök emelik föl
benne kalandokra vágyó bolondos fejüket, míg a közeledő vörös hold
elfátyolozza minden dolog józan értelmét.

Kis séta után leültem egy utcai kávéház faasztalkájánál. Úgy láttam,
mintha mindazok, akik rám néztek, szánakozó fölsőbbséggel kezeskednének
nekem valamiról. Sötét kendőbe burkolt öreg utcai koldusasszony elém
nyujtotta barna, nyitott kezét és mosolygásában hirtelen megértettem az
éjjelt.

Amikor tovább mentem, már sötétebb volt. Nyitott ajtókon tarka világítás
fénye hatolt ki; az utcák szűkebbek lettek és a járókelők ritkábbak.
Lépteket hallottam közeledni és mögöttem hirtelen elnémultak, mihelyt
egy-egy beburkolt éjjeli alak elhaladt mellettem; megálltak, utánam
néztek, kiváncsian vagy rablásra vágyva, nyugtalanság és bizonytalanság
sejtésétől megszállva, ami fogva tartott és tovább kergetett. Egy
pillanatig aggódtam életemért, mert ismertem e városrész
veszedelmességét, azután azonban úgy éreztem, hogy kedves és
aggodalommal óvott életem rám nézve teljesen idegen és közömbös lett
volna. Egészen más dologról volt szó; az éjjel követelte a jogát, a föld
éjjele és nyugtalan lelkemé, amely egy misztikus nap után vágyakozott.

Egy faház ajtaja be volt támasztva és amikor belöktem, szűk korridort
pillantottam meg, amelyet zöldes papiroslámpás világított meg
szegényesen. A lámpástól jobbra és balra a csupasz falakon tükrök
voltak, amelyek e csöndes hely halvány, lebegő csillagzatát mindkét
oldal felé ezerszeres magikus mindenségbe varázsolták át. Valahonnan
tompított cincogó muzsika hallatszott, olyan mint a mandoliné, de sokkal
élettelenebb és gyakran megszakította egy hosszan elnyuló hang, amely
fuvola hangja lehetett. Nehéz, édes szag áramlott felém, mintha erjedő
mézé és elbódító füstölőszeré lett volna; a háttérben levő vörös függöny
hasadékából áramlott ki, mint valami túlérett gyümölcs sebéből.

Rövid ideig álltam és hallgatództam e helyen, amikor szétnyilt az
alacsony függöny és habozva és látszólag meglepetve egy öreg asszony
jött felém. Fonnyadt volt és ősz haja kopottan csillámlott a feje fölött
levő papiroslámpás halványszínű fényében, teste köré mint valami zászló,
sárga kendő volt csavarva úgy, hogy válla és karja, valamint a lába
térdtől lefelé födetlen volt. Fölocsudván meglepetéséből, rám mosolygott
azzal a finom, személytelen szívességgel, amely azoknak az embereknek a
sajátossága, akik hivatásból vagy szokásból vendégszeretők és vizsgáló
pillantást vetve európai ruhámra, fölkért, hogy menjek beljebb. Mondott
is valamit, amit nem értettem, de könnyen ki lehetett találni, hogy
tisztelettel üdvözölt. Mivel habozás nélkül tovább mentem,
megkettőztette alázatosságát és az volt a benyomásom, mintha
csúsznék-másznék előttem a lépcsőn, amelyen a vöröses világításban
fölballagtunk. Édeskésen és gonoszul vigyorgott; valahol félénken
megcsendült egy hangocska; elfogódva követtem őt, bátorság pazarlása
nélkül, óvatosság nélkül, sőt igazi várakozás nélkül; történjék, aminek
történnie kell. Az élet nem sokat számított.

Tarka papirossal bevont ajtóhoz értünk, amely hirtelenül zárta le a
lépcsőt és az öreg asszony fonnyadt kezének nyomására nesztelenül és
könnyen kinyilt.

– Lépj be uram, – mondta hindosztán nyelven és a falhoz lapult, amely
engedett és ingadozott.

Határozottan éreztem, hogy mindenfelől figyelnek bennünket. Ezért
óvatosan tapogatództam előre az alacsony helyiségnek füstbe és ködbe
merült kékes félhomályában. Egy csöndes lámpás elalvó holdján kivül
eleinte csak tompított színű és különös rajzú faliszőnyegeket véltem
fölismerni. Bágyadt aranyszínek csillogtak felém és elhervadó jázminnak
és opiumnak szeliden bódító szaga feküdte meg a mellemet.

Kalauzommal áthaladtam ezen a helyiségen, hogy egy másik még kissebbe és
sötétebbe jussak, ahol legelőször alig lábnyi magas, sokszínű takarókkal
és bőrökkel letakart széles ágy ötlött a szemembe. Az öreg asszony,
miután kivánsága szerint leültem az ágyra, sokszor meghajolt és
távozóban tört angol nyelven ezt mondta:

– Goyt fogom neked elhozni uram, meg leszel elégedve.

Amikor két beleegyező szó kiséretében jóváhagyólag bólintottam, boldogan
és büszkén fölnevetett, mert megértettem őt. Nagyon művelt asszony volt,
most bebizonyította és semmi sem tudta volna olyan cselekedetre birni,
amely e róla vallott véleményemben megingathatott volna.

Magamra maradva, alig néztem körül a szobában; úgy kellett lennie és
történnie mindennek, ahogyan erre az éjjelre elhatároztatott.

Parányi zöld lámpás alatt, amely egészen fönn volt a menyezeten, kerek
kis asztalt láttam, hihetetlenül vékony lábakkal és a rajta levő, vörös
és kék díszítésű sárgaréz csészében szárított, idegenszerű gyümölcs,
dohány, kender és betel volt. Mivel szemem hamar hozzászokott az
egyenletes, enyhe fényhez, mihelyt kinyilt az ajtó, a vizió érzékfölötti
világosságával azonnal megláttam a leányt, aki a szobába lépett és maga
mögött óvatosan elzárta és elreteszelte az ajtót. Olyan nyugodtan és
barátságosan közeledett hozzám, mintha régi meghitt vendége volnék és
üdvözletül kanarai módon ujjai hegyével megérintette homlokát és mélyen
meghajolt. Rendkivül finom füstszínű selyemflór-fátyol alatt teljesen
meztelen volt; fekete haját szürke virág ékesítette és megfakult
okkervörös színű keskeny bőröv, mint valami rozsdás rézgyűrű simult a
csipőjére, amely bár azt hittem, hogy gyermek áll előttem, mégis lágyan
gömbölyü és kedvesen, egyenletesen telt volt. Ebbe az övbe világoskék,
sötét aranybarna kelyhű nagy virág volt tűzve; csaknem valótlanul és
különösen jóleső ellentéttel emelkedett ki a fiatal test bronzszínéből.

E friss virágon kivül, színben, alakban és mozdulatban mindennek megvolt
az a különösen meggyőző tudatossága, amit csak évszázados hagyomány
adhat meg, mindennek e friss virágon és a simulékony leánytesten kivül.

Nem tudom, megértettem-e mindent, amit ezen az emlékezetes éjjelen ez a
gyermek mondott, de azt tudom, hogy megértettük egymást. E leány bája
teljesen hatalmába kerített és elűzte mindazokat a kis külön érdekeket
és vágyakozásokat, amelyek életünket szertehasogatják és megnyomorítják
és csak egy célja volt a vérünknek.

– Táncoljak? – kérdezte Goy, – szólj, mit szeretnél?

Táncolt a kis lámpás zöldes holdja alatt, amely egész világra bocsátotta
rá a fényét. Ez a világ tikkasztó volt és halotti csöndességü. Csak a
puha láb dobbanását hallottam a szőnyegen és ha lehunytam a szememet, a
finom láb táncát a szívemen éreztem. Valahányszor fölpillantottam,
újnak, másnak látszott Goy viruló gyermekteste; idegen maradt nekem és
úgy változott, mint a tájék, amelyen röpülve száll át a képzelet. Csönd
lett és asszonyszeme sokat tudóan, gyermetegen és sóvárogva mosolygott a
szemembe:

– Nem parancsolsz uram semmit? – kérdezte Goy oly lassan, hogy úgy
éreztem, mintha a kérdésében rejlő ki nem mondott igéret megállította
volna a szívem verését, de az igéret mögött mégis ott lappangott az
őszinte megadás és annak büszke tudata, hogy ő a parancsoló.

A lámpás különös fényében szeliden, mint egy nagy, aranyos macska
kuporgott előttem az ágyon, megfontolva sodorta a papiruszt, dohányt és
kendert aprózott szét és amikor opiumot kevert bele, egyszerre istennővé
változott előttem, aki az álmot adja.

Goyt, mint a Kelet legtöbb asszonyát, szörnyü elkényeztetéssel
szerelemre nevelték föl, de minden tettében ott volt ártatlan
gondolkodásmódjának varázslatos boldogsága, amely úgy hatott, mint a
szüzesség. Goy megtette kötelességét és semmi lelkiismeret, aminő a mi
keblünkben lakozik, nem akadályozta meg dolgos hűségét az egyetlen
élvezet iránt, amelyet ismert és szétosztott. Mély, szomjas
szippantásokkal szívtam magamba a füstöt és egyre jobban elkábultam. A
leány minden pillanatot fölhasznált arra, hogy magát odaadónak mutassa;
képe állandóan változott; nem árulta el egyetlen titkát sem, hogy
mindjárt újat ne sejtetett volna.

– Felejtsd el az életet, – mondta szelid feddéssel, mint akit
vonakodásom némiképpen megijesztett. – Nem vagyok szép?

– De igen, nagyon szép vagy, szebb mint bárki, akit láttam.

– Ó nem, – mondta elmerengve, – a halvány lányok szebbek.

Túlnagy gyermekszemével rám nézett és amikor hallgattam, mosolygott.
Körme vörösre volt festve és egész teste a legnagyobb gonddal volt
ápolva.

– Az emberek a ruhával együtt nem vetik le a hazugságot, – mondta Goy, –
én nem hiszek semmiben, csak a szerelemben és az örömben, amelyet ád.

Megértettem, mit gondolt, mert amikor ezt mondta, magát egészen
fölkinálva egyenesen állt előttem és a karját fölemelte, mintha csészét
nyujtana felém. Feje elfödte a lámpást úgy, hogy alakjának körvonalait
mágikus szétszóródó fény világította meg. De a szívemben egészen más
hatást tettek a szavai, ott fényre gyulladtak és hosszú útra hevültek
föl.

Goy az arcomban olvasott.

– Felejts, – mondá, – mire gondolsz? Itt nincs semmi idő, sem nappal és
éjjel.

– És nem tart az élet mégis tovább, mint a fiatalság? Szólj te, e kis
örökkévalóság szerelme.

– Nem, – mondta Goy határozottan és mosolyában volt valami különösen
meggyőző, – talán nektek férfiaknak igen, de nekünk leányoknak nem. Egy
öreg asszony rosszabb mint a kifacsart mangogyümölcs, a testtel együtt a
reménység is elhervad, mert a vér elveszti a hangját, amelynek a világ
folyása engedelmeskedik. Nekem gyerekben nem lesz örömöm.

– Mit tehetek érted Goy? Mindent amim van, odaadok, fogadd el!

– Nem fogadok el semmit, – mondta a leány. – Sohasem fogadtam el bármit
is. Az öreg asszony az elfogad. Mondd, hogy szép vagyok és hogy boldoggá
tettelek.

– Nagyon szép vagy.

– Csak ezt az egyet mondod, tehát hálátlan vagy, vagy talán azok közé
tartozol, akik sohasem tudnak magukról megfeledkezni, mintha bizony
olyan nevezetes, ó, olyan nevezetes emberek volnának!

Egészen mellém jött, a szemem alá nézett, azután szemem szögletétől
szeliden végighúzta az ujját az arcomon és a szájam körül, nagyot
sóhajtott, mintha sajnálna és bólintott a fejével.

Lehunytam a szememet. Az arcomhoz közeledett övének nedves virágja és
egy pillanatig úgy éreztem, mintha hidegen a homlokomra hajlanék.

– Miféle embereket értettél? – kérdeztem.

Mintha a tarka mámor, mint a felhő a szél elől, rövid időre kitért volna
előlem. Goy elgondolkozott és mintha elveszettnek tartana, fájdalmasan
mosolygott; azután homlokomra tette a kezét, az ujja hegyével gyorsan
megbökte a halántékomat és így szólt:

– Ott az a hideg tűz! Erősebb minden más lángnál és világosabb a fénye.
Harcban áll a szív melegével és már sok szívet kioltott. Nektek mindig
egyiktől a másikhoz kell vándorolnotok. Aki minden akadályt a maga
eszközévé akar tenni, elpusztítja a nyugalmát, mert a világ tele van
akadállyal. Hová akarsz eljutni? A mi bölcseink kinevetnek benneteket.
Jer hát, feledj!

Amikor kitaláltam a házból, megrohant a nap, mint valami ragadozó állat.
Támolyogtam és a házakon végigtapogatódzva mentem előre, míg lassan
visszanyertem teljes eszméletemet. Ilyen hatással lehetett a világ
Lázárra, amikor egy Isten újra életre keltette. Lassanként mint valami
mély álomra, emlékeztem vissza élményeim részleteire.

Megeshetett valóban, hogy egy kapzsi öreg asszony kalauzolt és egy
megrontott gyermek megosztotta velem az ágyamat, de mert nem félek a két
tulajdonság egyikétől sem, keveset törődöm velük, mert akkor nem az volt
számomra a kérdés, hogyan itéli meg a dolgot a világ
igazságszolgáltatásának bírói szeme, hanem a kérdés az volt számomra,
hogyan látom én.

Az élet azonban elhomályosítja a látást álmodozással, tréfával és
könnyel.



Lassanként egyre jobban éreztem, hogy már csak attól a különös virágtól
és fénylő kékségétől függött minden, amely különösen uralomvágyóan és
csöndben előttem kiterjeszkedni látszott. Ekkor mintha megint új létre
ébredtem volna. Testemre végtelen bágyadtság nehezedett, szemem
bizonytalan volt és fátyolos, mintha fogva tartotta volna álomvirágomnak
fénylő azurja, amely most mint végtelen kék fal terjeszkedett előttem.
Ekkor lesoványodott és egészen fehér kezemet, mint valami egészen idegen
tárgyat, hirtelen a térdemen nyugodni láttam. Megpróbáltam a fölemelését
és engedelmeskedett. Egy egészen új élet leírhatatlan borzongása
remegtette meg tagjaimat; az öntudatra ébredéssel kezdődött és mint
fénykéve végigcsörgedezett az ereimben, makacs szikrákhoz hasonlóan,
forrón és hidegen. Nagyot sóhajtottam és még ma is egészen jól és
pontosan tudom, hogy hangosan ezt mondtam:

– Ez nem lehet a régi élet.

Ekkor egy fehér oszlop mögül, amely elütött a kék faltól, Panja lépett
elő és mereven rám bámult. Egészen természetellenesen állott, inkább
mintha a levegőben lebegett volna. Hiszen ez egy barna ember fehér
turbánnal, gondoltam.

– Sahib, – kiáltotta, amikor a szemembe nézett, – Sahib, beszélj!

– Hol vagyunk Panja? – kérdeztem bágyadtan, – mi történt Panja?

Szolgám értelmetlenül rám bámult és arcáról újra föltámadó aggodalom
volt világosan leolvasható, de minél tovább nézett a szemembe, annál
inkább eltünt az aggodalma.

– Sahib, mondj néhány jó szót, – könyörgött kétkedve és egyszersmind
reménykedve.

Ekkor eszembe jutott, hogy kérdésemet német nyelven intéztem hozzá és
most megismételtem angolul.

Válasz helyett Panja nagyott kiáltott, térdre rogyott, az én térdemet
pedig átölelte a karjával. Zokogva dadogta:

– Sahib, élni fogsz!

– Hová jutottunk Panja? Micsoda kék fal az ott?

Panja boldogan nevetve fölkelt, félreállott és ezt mondta:

– Az a tenger. Fönn vagyunk a magas hegyek közt és innen a tengert
látod. A mocsaras vidékről két nap és két éjjel, alvás nélkül és alig
némi pihenéssel fölhoztunk ide, míg elértük a könnyü levegőt, a
hüvösséget és a nyugalmat. Nézz körül, nézd az erdőt! Ez egy angol farm
elhagyott bungalovja. Elkergettük a majmokat, amelyek birtokukba vették.

Elakadt a szava és rám nézett.

– Ó Sahib, most fölébredtél és meggyógyultál, szemedbe és szavadba
visszatért az értelem és az én szívembe az öröm.

Panja sírva fakadt és tudtam, hogy igazat mondott és hogy lelkem a
lázmérgek birodalmából visszatért a valóságba. Ekkor távolabb Gurut
láttam a földön guggolni, ahonnan szüntelenül rám bámult nagy éjjeli
szemével. Volt valami a tekintetében, amit sohasem fogok elfelejteni.
Csak napok mulva tudtam mag lassanként, hogy mi minden történt, mert
Panja mindentől megkimélt, amíg nem kérdezősködtem. Mivel az embereknek
velem kellett törődniök és teherhordókat nem lehetett kapni, podgyászunk
nagy része elveszett. Panja főképpen élelmiszert hozatott ide föl és
azokat a táskákat, amelyekben, mint tudta, legértékesebb dolgaim voltak,
úgyszintén fegyvereimet és egy sátrat. Bár tegnap óta Pasa és egy kuli
lenn voltak, hogy megmentsék, amire még ráakadnak és hogy minden még
meglevő dolgot a benszülöttek valamelyik falujában biztosságba
helyezzenek, Panja már nem nagyon bizott a dologban és attól tartott,
hogy megkezdődik a zivataros idő. A déli forróságban gyakran szótlanul
feküdt a hintaszékem mellett és nézte az eget a tenger fölött és a
messzi, kék területet, amely ebből a magasságból olyan egyenletesnek
látszott, mint egy érclap. Néha finom, szürke gőz feküdte meg. De ezen
az aggodalmon kivül, amelynek súlyát ismertem, más bánata is volt;
észrevettem rajta, de nem akartam kérdezni. Csak amikor az első szivarra
gyujtottam rá, mosolygott Panja melankolikusan és mondta:

– Nos, mivel visszatért az erőd, kibirod már a legrosszabbat is.

Éliást elvitte a párduc.




HETEDIK FEJEZET.  A hegyek közt.

Panja újra megvizsgálta a roskadozó házat, amelynek egyik helyiségét úgy
ahogy számomra rendezték be. El is lehetett zárni, mert éjjelre nem
raktam tüzet.

– Itt akarsz maradni Sahib, míg beáll a nagy esőzés?

Tudtam, hogy ebbe nem mehetünk bele és hogy ha az első zivataros napok a
hegyek közt lepnek meg bennünket, veszve vagyunk. A Cannanoreből való
elutazásunk óta eltelt időt hiába próbáltam kiszámítani, lehetett négy,
öt vagy hat hónap.

Egyik reggelen fölkeresett Gurumahu és bejelentette, hogy nagyon
vágyódik haza. Nehéz szívvel vált meg tőlünk, de ha még a nagy esőzés
megkezdése előtt akart a falujába érni, akkor már most útnak kell
indulnia.

Neki ajándékoztam nikkelből készült, össze-forrasztott trópusi órámat.
Ez bizonyára nem volt valami nagy ajándék, bár az óra nagyon izgatottan
tudott ketyegni, sőt száraz időben még járt is, de Guru nagyon megörült
neki. Mindent, amit a szíve tudni akar, ezentúl erről az óráról fog
leolvasni: az évszakokat, a szél irányát és a csillagok járását.

Gyakran a legszükségesebb dolgaink is hiányoztak. Panja aggodó szeme
fölriasztott a tévedésből, amelybe abban a hitben estem, hogy a hegyek
jóhatású, gyakran hüvös levegője és az a bizakodó lelki állapot, amely a
lábbadozókat szokta megörvendeztetni, arra jogosít, hogy reményteljesen
nézhessek a jövőbe. Podgyászunk legnagyobb részét megmentettük, csak az
élelmiszerben pusztítottak rettenetesen a fehér hangyák, de Panján és
Pasán kivül még csak két teherhordóm volt velem Dél-Kanaraból, aki nagy
fáradsággal és gyakran élete kockáztatásával rizst és gyümölcsöt hozott
nekünk a legközelebbi dzsungelfaluból. Ennek lakói csakhamar kitudták,
mennyire függünk tőlük és pénzkészletem egyre fogyott, amely tény Panját
csöndes őrületbe kergette. Lenn a zöldben lakó zsarolóknak bosszút
esküdött és nem egyszer megigérte, hogy fölgyujtja a falujokat; az én
egykedvűségem komoly figyelmeztetésre serkentette:

– Sahib, te nagy úr vagy, tehetsz amit akarsz, de nem teszel semmit.
Egyik nap elmulik a másik után, mint hullám a tengerparton, nem hagynak
hátra nyomot és mindig ugyanazt hozzák. Ki él így? Amikor Anandapurban
voltunk, kinevetted a brahminokat, akik egész napon át a napfényben
heverésznek és zabálják a templomi rizst, ami megilleti őket, de hát te
mit csinálsz? Azelőtt mindent, amit láttál, könyvekbe följegyeztél és
gyakran kérdezősködtél nálam, de most már ezt sem teszed és a könyvek
elégtek.

Ez nagy bánatot okozott Panjának, mert tudta, hogy ezekben a könyvekben
róla is gyakran történt említés és készülődött a dicsőségre, amely
nyugaton, az urak országában vár reá. Kinevettem. Csak a zivatar
dolgában volt igaza és ezért elhatároztam, hogy a legrövidebb úton
Mangaloreba megyek és e régi, biztosított kikötőváros védelmében töltöm
el az esős időt.

De ilyen elhatározáskor szívem mélyén sejtettem, miről mondtam le és mit
hagytam el és hogy nem lesz már olyan idő az életemben, amely fény és
szabadság dolgában az elmult időhöz hasonlítana. Elutazásunk éppen azért
napról-napra elhalasztódott, jóllehet minden élményem a hegyek közt ama
borongós valószinűtlenség és titkos nyugtalanság fátylában játszódott
le, amely elfoghat bennünket, ha szép helyen már a búcsúzás gondolatával
foglalkozunk.

Ott volt Gong, nem fogom elfelejteni, azóta alighanem meghalt, mert már
akkor sem tartozott a legfiatalabbak közé és bizalmatlanságát velem
szemben sohasem győzte le teljesen. A félnagy majmok ama fajához
tartozott, amely Indiában csak a hegyek közt él. Jelentősebbek mint
testvéreik a dzsungelben és mások a tulajdonságaik, de semmiesetre sem
jobbak.

Kora reggeli óráim e társának a Gong nevet adtam rendkivül csunya hangja
miatt, amely olyan volt, mint ha régi rozsdás bádogfazeket kőfalhoz
vágott volna az ember. Szerencsére nem beszélt sokat, de a legnagyobb
érdeklődést tanusította irányomban. Nyilván eltökélte, hogy kimulása
előtt még valami különös dolgot fog átélni és erre engemet választott,
mint akit legmegfelelőbbnek gondolt és akit reggel mindig megtalálhatott
a vén magas latan- és tamarindafák alatt.

Alighogy a hajnali szürkületben ezüstös színt kezdett játszani a tenger
távoli síkja, elhagytam nyugvóhelyemet, hogy el ne mulasszam a
leghüvösebb órákat. Láttam az égnek halvány fényét, amint csak kevéssé
különbözve a hold fényétől, ablakom rácsos nyilása előtt fénytelenül
kiterjeszkedett és megtelt a mögöttem, már nagyobb világosságban a
sziklák körül keringő ragadozó madarak sikongatásával. Ettől kezdve még
körülbelül egy óra hosszáig tartott, míg a nap első sugarai eljutottak a
mi fensíkunkhoz; legelőször messzi a vizen láttam meg csillogásukat és
keleten végtelenül szabad, nagy magasságban sziklák nyujtogatták a
halványkék reggeli ég felé aranyba mártott szélüket. Olyan fény és olyan
csönd terjedt el, amely minden reggel újra betöltötte lelkemet és nem is
hagyta el jó néhány órán át, mert nem történt semmi, ami lelkem békéjét
kiolthatta volna. Csak az érti meg a természetet, aki ilyen módon és
ilyen körülmények közt tudja befogadni, mert mint minden nagy dolog,
teljes megnyilatkozásához korlátlan odaadásunkat kivánja meg.

Ebben az órában a házam közelében levő fák egyikén, többnyire valamelyik
alacsony vastag ágon várt engem Gong. Igaz, hogy egyik keze, minden
eshetőségre fölkészülve, rendszerint valamelyik magasabb ágba
kapaszkodott és ha velem volt a puskám, akkor semmiféle rábeszéléssel
sem lehetett maradásra birni. Nem tudom, hogyan ismerkedhetett meg a
fegyveremmel, de bizonyos az, hogy a majmok jóval régebben ismertek és
figyeltek engem, mint én őket.

Társai eleinte nagy csoportokban menekültek. Eközben könnyen meg
lehetett őket figyelni, mert a fák egymástól nagy távolságban nőttek és
az uraságoknak ha tovább akartak jutni, előbb ismét le kellett mászniok
a földre. Gong egy napon kivételt tett, ülve maradt, amikor közeledtem,
én pedig megállottam, mert legalább is meglepő volt, hogy ez a majom nem
illant el. Alacsony vastag ágon ült, mind a négy kezével
belekapaszkodott, mintha meg akarná magát akadályozni, hogy végül mégis
csak menekülésre fogja a dolgot, reszketett és szemöldökét föltolva
kiváncsian, gonoszul és félve nézett reám.

Az állatoknál mindig azt tapasztaltam, hogy rendszerint csak akkor
ártanak nekünk, ha mi erre okot adunk. Lehet, hogy e véleményemnek az a
magyarázata, hogy fiatal koromban sohasem tettem rossz tapasztalatot
kutyával, lóval vagy macskával, bárha ezek a teremtmények ebben az
időben nem állíthatnák rólam ugyanazt, de lehet az is, hogy nem érzem
magamat jól, ha fölsőbbségem tudatában vagyok. Minden érzelem közt,
amelyet más lények, akár emberek, akár állatok, társas együttléte teremt
meg, nekem a fölsőbbség érzete a legkinosabb, azt tapasztaltam mindig,
hogy ha alkalmuk nyilik rá, a legkorlátoltabb emberek élnek vele a
legkiadósabban. Minden élő iránt való áhitat lényege az, hogy az ember
korlátozza magát annak beismerésével, hogy másoknak is vannak jogaik,
amelyeket csak akkor követelünk a magunk számára, ha a közös érdek a mi
vezetésünkre szorul. A hatalmas élethangok közül, amelyek földi létünk
rövid útján megrendítik a lelkünket, mint a zúgó orgonadal vezető és
panaszkodó melódiáját, mindig az elnyomott teremtmény sóhaját hallottam
meg legjobban és mert utálom, hogy valakit szánjak vagy valaki engemet
szánjon, csak azt tehettem, hogy minden élőben a természetnek az én
életemmel egyenjogú megnyilvánulását lássam.

Amikor Gong ülve maradt anélkül, hogy társaival elmenekült volna és
lassan közeledtem feléje, vonásain tisztán megkülönböztettem, hogy olyan
feszülten figyel, mint az, akit szívdobogva aggodalom és kiváncsiság
kínoz. De úgy látszik, hirtelen eszébe jutott, hogy van még egy harmadik
út is és rá is tért erre: azzal próbált megfélemlíteni, hogy a maga
módján szolgáltatott bizonyítékot az erdőben élvezett jogáról és
személyes jelentőségéről. Fejét mélyen a válla közé húzta, azután
egyetlen lökéssel ismét föllökte és amennyire csak erejéből tellett,
egész testének energikus himbálásával vadul és támadólag rázta az ágat,
amelyen ült. Eközben kerekre formált ajka közül olyan hangot adott,
amelyet nagyon nehéz leírni, de fogalmat alkothatunk magunknak róla, ha
egy lámpaüveget az ajkunkhoz szorítunk és a legdühösebb meggyőződés mély
hangján belekiáltjuk: «Ostoba sors!»

Első pillanatban olyan komikus volt ez a tapasztalatom, hogy nevetnem
kellett; a combomra csaptam és hangosan nevettem. Gong egy pillanatig
megütközve nézett, de azután jóakaratú közeledés jelének gondolta
magatartásomat és úgy ahogy utánozta. Szeme eközben csodálatosan komoly
maradt és homloka mély ráncokba huzódott.

Most és később azzal bizonyítottuk hajlandóságunkat egymás iránt, hogy
legjobb tehetségünk szerint utánoztuk egymást és bár ezzel talán örömet
is szereztünk egymásnak, mégis elkomorodtam és némi melankólia fogott
el, ha arra gondoltam, mily nagy és áthidalhatatlan korlát választott el
Gongtól.

Ismerettségünk folyamán határozottan megfigyeltem, hogy Gong búsult, ha
egyszer elmaradtam és hogy igazán örült apró figyelmességeimnek. Lehet,
hogy ő is hasonlót gondolt rólam, amikor engem figyelt meg. Amit
megérthetett, azt iparkodott megtanulni és fölfogni és bár gyakran csak
külsőségekről volt szó, mégis mindkét részen fölismerhető volt a
közeledés vágya.

Igaz, sohasem engedett magához közelebb, mint körülbelül öt vagy hat
lépésnyire. Valahányszor megkiséreltem e távolság megrövidítését,
sajnálkozó visszautasítással fölemelte a kezét és egy magasabban levő
ágat fogott meg, hogy megértesse velem, mi lesz a következménye
közeledésemnek.

Ismerettségünk alatt Gong megtanult mindent, ami az ember tetteiből
szemmel fölfogható, a koponyájára tette trópusi kalapomat, használta a
zsebkendőmet és tudta, mire való a kés. Átlapozta jegyzőkönyvemet,
hintázott a függőágyamban és a kabát fölvevésének és levetésének
mozdulatát a csalódásig híven tudta utánozni, mintha mindig ruhát viselt
volna.

Persze gyakran egyátalán nem értettük meg egymást, mert Gong abban a
törekvésében, hogy olyan legyen, mint én, nemsokára nem tudott már
mértéket tartani és néha nagyon elkedvetlenített utánzásával, mert
mozdulataimat nevetségeseknek láttam és az volt határozott benyomásom,
hogy kigúnyol. Azon kellett gondolkodnom, miként lehetne Gongot
nevelésének egy részéről ismét leszoktatni, mert napról-napra
nyilvánvalóbbá lett, hogy sem ő, sem társai nem vettek már komolyan és
azzal a tisztelettel, amelyet megkövetelhetni véltem. Az állatok már
határozottan nevettek, ha megláttak. Reggel néha fölsorakozva vártak
rám, hogy minden alkalommal kinevessenek. Egymást löködték, hogy
figyelmeztessék egymást, jókedvükben szürke kezüket dörzsölgették és
combjaikat verdesték, közben minden hangnemben rikácsoltak, a következő
pillanatban megvontak maguktól valami boldogságot, amelyet alig egy
perccel előbb még egymásnak osztogattak és mindebben olyan fontoskodók
voltak, hogy nálamnál szerényebb embert is komolyan fölbosszantottak
volna.

Bárhol is voltam, nem voltam többé egyedül, sőt napról-napra még a
puskám tekintélye is sülyedt, mert az uraságok kisütötték, hogy csak
madarakkal és rőtvaddal törődtem, a majmok nevezetes nemzetségét
ellenben semmi veszedelem nem fenyegette. Ha azonban sikerült valami
kisebb állatot szákmányul ejtenem, megvárták, míg félre tettem a
puskámat, azután közelebb jöttek és úgy viselkedtek, mintha ezt a sikert
egyesegyedül nekik köszönhettem volna.

A legjobban bosszantott a feledékenységük. Gyalázatos volt, hogy
mennyire fontoskodtak valamely dologban, amelyről mindjárt azután,
mintha soha nem is létezett volna, megfeledkeztek. Minden pillanatban
valami más jutott az eszükbe és mindig azt akarták, hogy az új
helyzetben egészen komolyan vegyék őket. Végre már úgy éreztem magamat,
mintha valami idegen városban a polgárok mulattatására megtűrt különködő
ember volnék és az állatokról és a világról vallott fölfogásomban
kezdtem komolyan megzavarodni.

Elpanaszoltam hát a bajomat Panjanak.

– Ó, mondta, – a majom! Ki kezd ki majommal, Sahib? De te, ha csak egy
sáskát látsz, már teli vagy gonddal és megszólítod, azután úgy teszel,
mintha felelne neked, a barom. Aki azonban majommal foglalatoskodik,
nemsokára úgy érzi, mintha a saját árnyéka bolondult volna meg és az
árnyékot nem lehet megfogni.

– Gongot meg kell kerítenem, – feleltem.

Panja elgondolkodott.

– Gyerekkoromban akárhány majmot fogtam hurokban és ha az a majom,
amelyiket meg akarsz kaparítani, ismer téged és nem bizalmatlan, akkor
könnyen elfoghatod, ha előbb alaposan megmutatod neki, hogyan kell a
hurokba bebujni. Ennek a mesterségnek csak az első felét tanulja meg és
ha gyorsan oda ugrasz, elfoghatod. De a balkézzel kell feléje nyulnod és
a jobban hirtelen tarkón kell ragadnod. Az öreg majom, ameddig reménye
van a menekülésre, harap. Később meggondolja a dolgot és lemond róla.

Ez nagyszerű gondolat volt. Másnap reggel fogtam egy erős kenderkötelet,
beolajoztam és amikor kínzóim fogadásomra összegyülekeztek, kezdtem
magamat mindenféle módon, majd a karomon, majd a nyakamon, fölkötni,
miközben főként Gong figyelmét iparkodtam fölkelteni. Társai meghökkenve
visszavonultak, mert cselekedetem idegen volt nekik, de Gong
elgondolkozva végig nézte, mit művelek és nagyon elkomolyodott. Amikor
azt hittem, hogy már eléggé hatott a példám, amennyire kellett
kitágítottam a hurkot, visszavonultam és bizonyos távolságban
leheveredtem a fűre, hogy teljes nyugalomban megvárjam elégtételemet.

De Gong nyugodtan ülve maradt az ágán és szemöldökét fölhúzva majd a
hurkot nézte, majd engemet. Azután gonosz pofát vágott, fejével felém
bökött, megvetően ezt mondta: «ostoba sors» és elfordult, hogy a tájékot
szemlélje.

Ekkor mögöttem Panját nevetni hallottam és elhatároztam, hogy azonnal
megölöm.

– Sahib, ez a majom ismeri a hurkot és ismeri az embereket is, azért
jött akkor annyira közel.

– Miért nevetsz? – kiáltottam. – Ki engedte meg, hogy nevess?

– Muszáj, – mondta Panja.

Beláttam, hogy igaza van és vele nevettem.



Alattam a dzsungel zöld vadonja gözölgött a reggeli napon és gyakran
délig el volt fátyolozva. Most hogy a tiszta hegyi levegő hüvösen
lengedezett homlokom körül, nehezen tudtam megérteni, hogyan tarthattam
ki odalenn oly sokáig. A párduc a kiszáradt dombvidékről éhségtől
hozzánk kergetve, éjjel néha házunk verandájára is ellátogatott. A
kiégett síkságról a vad visszahuzódott a dzsungelbe és ha néha délután
az erdős helyekről puskámmal a kopasz hegyek közé mentem, sakálon kivül
nemsokára már csak hiénával találkoztam. De az állatok mindig bizonyos
távolságra egymástól és lőtávolságon kivül surrantak el a szemhatáron. A
szürkésbarna sakál, amely olyan színű volt mint a talaj, gyakran
ingerelt lövésre, de alighogy megláttam kedves fejecskéjét és fölálló
fülét, a föld mintha már megint elnyelte volna.

Kevéssel elutazásunk előtt lőttem első párducomat. Egy tiszta
holdvilágos éjjelen Panja betoppant a szobámba és szólított. Mögötte a
holdfényben Pasa állott nyugodtan és mereven, alulról kissé
megvilágította a tűz, amely csak gyöngén égett az előtéren.

– Sahib, – szólt Panja, – a párduc olyan éhes, hogy tüzet fal, nem
tudjuk elkergetni és nem tudunk aludni.

Kapóra jött nekem ez a hír, fogtam a puskámat és megparancsoltam
Panjának, hogy oltsa el a tüzet. A teherhordók úton voltak a lapályon,
hogy rizst és baromfit vásároljanak és másnap este előtt nem vártuk őket
vissza. Mindkét csövet golyóra töltöttem és magam mellé tettem
revolveremet. Az ablakon nem volt üveg, csak vastag fapálcákkal volt
ellátva, amelyeket Panja részben megújított, de azért energikus
támadásnak semmiképpen sem tudtak volna ellenállni. Árnyékba állottam és
vártunk.

Pasa az egyik kuckóban lefeküdt és nemsokára hortyogását hallottam;
Panja ellenben, miután tábori fölszerelésünk leghosszabb késével és egy
fejszével fegyverezte föl magát, szorosan mellettem maradt. Meglóbálta a
fejszét mint valami indiánus törzsfő és izgatottságában vigyorgott,
azután olyan csalódásig hűen kezdte utánozni a kecske mekegését, hogy
most először eszméltem rá teljes világossággal, hogy itt a nagy
ragadozót vártuk.

Eltelt talán egy óra és már veszteni kezdtem a türelmemet, amikor az
ablakdeszka tulsó oldalán eltűnt szemem elől a hold fénye. Eleinte
mindenre gondoltam, csak éppen a párducra nem, annál kevésbbé, mert
semmi sem mozdult, mivel az állat utolsó lépésekor valószínűleg
megneszelt bennünket. És most közvetetlenül magam előtt láttam a nagy
macskát, alacsonyabb volt ugyan, mint ahogyan elképzeltem és
csodálatosan színtelen, de tisztán megkülönböztettem szép hátvonalának
hajlékony élénkségét és a pompás macskafejet, amely félig nyitott
torokkal felém fordult. Ebben a pillanatban a hátrahúzott ajakból zaj
hallatszott, amely megfagyasztotta a véremet, túlhangos prüszkölő
hortyogás volt és benne annyi düh és aggodalom, hogy megbénított minden
akaratot. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban az állatkertben hallottam
ezt a rút és mégis annyira lenyügöző prüszkölést a tigris ketrecénél, ha
az ápoló közel ért a rácshoz. Igaz, hogy ebben a pillanatban engemet is
rács választott el a ragadozótól, de e hang haragja oly közvetetlen
közelség elgondolását ébresztette föl, hogy a legerősebb vasrudakban sem
bíztam volna.

Nem emlékszem már, készenlétben tartottam-e a puskát vagy csak akkor
kaptam föl, bizonyos, hogy a golyóm hatásában való mindennemű bizalom
nélkül céloztam az állat szeme közé, amit tisztán láttam és inkább karom
ama természetes képességében bízva, hogy a csőnek megadja a szükséges
irányt, mint az irányzékben, valószínűleg nagyon is gyorsan kilőttem
mindkét golyót.

Zajt hallottam a földön, mintha az állat ebben a pillanatban a
háztetőről leugrott volna elém, mindjárt utána talpának irtózatos
csapása, mint a gyujtószálat, összetörte az egyik ablakrudat. Azután
csönd lett és üresség, hallottuk a lövések visszhangját a hegyekből,
ugatva ugrottak szikláról-sziklára, végigdördültek a völgyeken és végül
messzi a holdas éjszakában mint menekülő útján két üldözött, panaszkodó
testvér lassan elhallgattak.

Az első világos érzés, amely magamhoz térített, az volt, hogy fájt a
kezem, amellyel úgy megszorítottam a revolvert, mintha egész testemmel
rajta csüggnék. Nem emlékeztem már arra, hogy mikor nyúltam hozzá, de
most megkönnyebbülve eleresztettem, hogy egész testem, mint a fagyban,
reszketett. Később Kanaraban és Maisorban rizsföldön, fán lesben feküdve
és sziklahasadékban leterítettem még néhány párducot, de sokkal nagyobb
veszedelemben sem rázott még megközelítőleg sem ennyire a rémület és a
tehetetlenség láza. Az elégtelen védelem gyakran jóval aggasztóbb, mint
a korlátlan veszedelem teljes bizonyossága és nem csak akkor, ha
párducról van szó. Talán számításba kell venni azt, hogy valóban
lenyügözi az embert, amikor hirtelen először kerül szemtől-szembe ezzel
a nagy macskával, amelynek jöttét titokzatos éjjeli sötétségből
hónapokon át éreztük és amelyből a képzelet szüntelen munkája sokkal
gonoszabb mesebeli lényt teremtett, mint aminő a párduc a valóságban.

Alapjában véve nagyon ijedős és embert csaknem sohasem támad meg, de még
gyermeket sem, ha erre nem kényszeríti a legnagyobb éhség vagy a
hajtóvadászat veszedelme. Ha jóllakott, mindig kikerüli a találkozást az
emberrel és nem gyilkol többet, csak amennyi létének föntartásához
szükséges. Valamennyi pásztor, aki Malabarban tigrisről vagy párducról
beszélt nekem, tapasztalásában megegyezett abban, hogy ezek a macskák
beérik azzal, amire szükségük van; a párduc rendes viszonyok közt egy
kecskét ragad el a nyájból, magával cipeli, jóllakik és zsákmányának
maradékát irigység nélkül átengedi a hiénának, amely csaknem mindig a
nyomában jár és amelyet csak akkor támad meg, ha arra a legvégsőbb éhség
kényszeríti.

A tigrisről sok ellenmondó történet járja, de valamennyit nagy
óvatossággal kell fogadni, mert a hinduk babonás félelme a tigristől
akkora, hogy alig akad köztük egy is, aki a tények és az allegorikus
koholmányok közt különbséget tudna tenni. A benszülöttek annyira
borzadnak a tigristől, hogy sok tartományban a gonosznak, a sátánnak e
ragadozó állat nevét adják, amit csak akkor értünk meg, ha ismerjük a
tigris fölsőbbségét az odavaló embereken, akik csaknem mindannyian
fegyvertelenek és lombsátraik nem adnak elegendő védelmet éjjeli támadás
ellen. Sok monda közül minden esetre igaz az, hogy az a tigris, amely
evett emberhúst, más táplálékkal már ritkán él és ezek az állatok
rendkivüli veszedelmére lehetnek az országnak.

A reggeli szürkületben az aloék közt megtaláltuk az elejtett párducot.
Haláltusájában köröskörül föltúrta és föltépte a földet, de most
nyugodtan, csaknem békésen feküdt a nagy állat, eltorzulás és a
halálküzdelem nyoma nélkül. Csak az egyik golyó útját találtam meg, a
fül mögött a nyakszirtbe hatolt és szétzúzta a gerincét. Szeme zárva
volt, ami nagy ritkaság elejtett állatnál és szép metszésű szája, mintha
az utolsó halálsóhaj mozgatná, fájdalmas és csaknem elérzékenyült
komolysággal kissé nyitva volt.

A tüskés áloecserjék kékeszöld levelei különös összhanggal,
idegenszerűen és egyszersmind ez ország sajátosságával meghitten és
szükségszerűen ütöttek el a bunda sárga színétől. Sohasem felejtem el
ezt a pillanatot, amely oly erővel vésődött a lelkembe, mintha ebben az
órában először értettem volna meg egész áhitattal India kimondhatatlan
fogalmát, amelyet egész teljességében és sajátosságában egyetlen festő
ecsetje és egyetlen költő szava sem tud elénk tárni.

Panja egész reggel szótlan volt, a hegyek egy hatalmas ura halt meg.
Egész nap különös gondolatok foglalkoztattak és néha úgy éreztem, mintha
gonosz és esztelen önkénykedés történt volna, mintha beleavatkoztam
volna a teremtés pompájába és változatosságába, amely a nagy macskák
kihalásával Indiában lassan legtökéletesebb alkotásaival lesz
szegényebb.




NYOLCADIK FEJEZET.  A nap trónusán.

Éjjel, ha nem tudtam elaludni, mert a holdfény a halál örök hüvösségét
hirdető kisértetként végig lebegett az omladozó falakon, amelyek a
külvilág veszedelmei ellen védtek, gyakran föltámadt keblemben a vágy,
hogy följussak a magaslatokra, amelyeken reggel a fölkelő nap vörös
aranya fénylet. Arra vágytam, hogy abból a hüvös, magas nyugalomból
letekintsek a hegyeken túl levő indiai földre és a mérhetetlen dombos
messzeség láttára még egyszer vissza akartam gondolni azokra a napokra,
amelyeket átéltem, mielőtt Cannanoreba érkeztem.

Panja nagyot nézett, amikor új tervemmel előállottam. A vizes üstöt úgy
beleerőszakolta a tűzbe, hogy szerteröpültek a szikrák és egy ideig úgy
nézett reám, mint az az ember, aki mert teljesen reménytelennek látja,
hogy valakit valaha meggyőzhessen, a kétségbeesés szélén áll, de mégsem
tudja elrejteni azt a vágyát, hogy szeretne meggyőzni. Amikor ebben a
helyzetben láttam életmentőmet, e pillanatban azonban mégis inkább
vágytam a teára, mint arra, hogy megértsen engem, rövid időre egy
iskolai órára emlékeztem vissza, amelyben hasonló arckifejezésű férfi
föltette rólam, hogy olyan leszek mint Pythagoras, ha megértem őt. A
szánnivaló harag ott is növekedő tehetetlenség árjába fulladt és a szót
nem találó megvetés sokkal rosszabb sorsot jósolt nekem, mint amilyet a
tépelődésre hajló magára hagyott lélek elviselhet.

– Olyan vagy mint Stolzenburg tanár, – mondtam Panjának.

Azt tartom ugyanis, hogy jó emberrel szemben legjobb, ha nyiltan
kimondjuk a gonosz gondolatot, hogy így közös erővel kereshessünk utat a
kiegyezésre. Hiszen ha ezt már az iskolában is tudtam volna, akkor annyi
reggeli órámnak szigorú megkeserítőjével tíz és tizenegy óra közt talán
szintén lehetett volna beszélni.

Panja méltóságán alulinak tartotta, hogy hasonlatom jelentőségét
kutassa. Egy idő mulva lemondóan így szólt:

– Nos, egészen mindegy Sahib, hogy itt vagy ott fulladunk-e bele a
vízbe.

Ez még inkább megszilárdított elhatározásomban, mert mint minden
könnyelmű és egyúttal makacs természetű ember, gyakran engedtem annak a
hajlandóságomnak, hogy minden lécet, amelyet elbuktatásomra a lábam közé
hajítottak, ugródeszkának használjak föl. Persze ugrani kell tudnia az
embernek, hogy ezt megkockáztathassa, ez igaz és ez az ugranitudás
alapjában véve nem más, mint amit az emberek rendszerint úgy szoktak
kifejezni: szerencséje van. Szerencséje nem lehet az embernek. Az
úgynevezett szerencse olyan szorosan összefügg az ügyességgel, mint a
szerencsétlenség az ügyetlenséggel és ez az igazság egyáltalán nem
csupán külső eseményekre áll, hanem végeredményben a lélek
szerencsétlensége is ügyetlenség, ha mindjárt jóval fölsőbb értelemben,
amely a mindenség törvényszerűségében leli meg igazát.

Ezt nem mondtam meg akkor Panjának, aki ide-oda futkosott és úgy bánt a
tárgyakkal, hogy világosan észre lehetett venni, mennyire nem volt célja
a buzgalmának. Érdekes, hogy haragra lobbant ember mily könnyen hajlik
arra, hogy könnyebb tárgyat egyik helyről a másikra tegyen, sőt később
néha az új helyről megint vissza a régire. Ennek magyarázata nyilván az,
hogy gondolatuk éppen így jár el a határozattal és hogy van valami
titokzatos hajlam, amely lehetőleg összhangban akarja tartani a testet
és a lelket. Panja haszontalan sürgése-forgása az apámat juttatta
eszembe, ha valamiféle okból tudtomra adta, hogy az ő világnézete nem
azonos az enyémmel. Ez sajnos, legtöbbször ebéd közben történt, mert
máskor erőmtől telhetően elkerültem, hogy hosszabb ideig ok nélkül
nyugodtan üljek vele szemben és ilyenkor láttam, hogy a kés vagy a
villa, de a sótartó is és az asztalkendő gyűrűje a tányérnak majd jobb,
majd pedig bal oldalára vándorolt. Akkor sajnos csiszolókövet
használtunk késélesítőül, kerek fekete pálcikát, amely akkora volt mint
egy közepes spárga és fényezett keményfanyéllel volt ellátva. Ha apámnak
különös fontos nézeteltérése véletlenül összeesett e hasznos tárgynak
más helyre szállításával, akkor a csiszolókő rendszerint eltörött, mert
bár a legjobb acéllal is fölveszi a versenyt, az asztallappal való
küzdelemben alul marad.

Ez apám boszankodását egészen a gyanús pártosság határáig fokozta és
befolyással volt anyám kedvére, míg az én önérzetemnek többnyire új
szárnyat adott és nem alaptalanul arra a gondolatra juttatott, hogy apám
sokkal enyhében bírálná jellememet, ha rovátkolt acélból készült
késélesítőt használnánk.

Panjával tehát közöltem nézetemet a késélesítőről és meggyőződésemnek e
nem várt kifejezése annyira magához térítette őt, hogy megkaptam a
teámat.

Mint rendesen velem ivott, szemben velem a reggeli napon guggolt és
melankolikusan igazgatta a turbánját. Ezen kivül már hetek óta nem
viselt egyebet, mint egy keskeny kendőt a dereka körül, de nehéz
turbánjáról még a legnagyobb hőségben sem mondott le. Egészen különös
volt Panjánál az, hogy minél kevesebb volt az ellenkezése kezdetben,
rendszerint annál nagyobb buzgalmat fejtett ki attól a pillanattól
kezdve, amikor észre vette, hogy nem téríthet el elhatározásomtól.
Mindkettő azt mutatta, hogy komolyan akar rólam gondoskodni és ha rája
emlékezem, mindig elszomorít, hogy életem egyik legnagyobb vesztesége
akkor ért, amikor elváltunk egymástól. Viszonyunk harmóniájának talán
ama meggyőződése volt az alapja, hogy fajomnak fölsőbbségét éppen olyan
kevéssé lehet elvitatni, mint valamely természeti törvény
megingathatatlanságát. Ezért állott tőle távol minden nemtelen
értelemben vett hódolat és azzal a megadással, amely csaknem vallásosság
színezetével bírt, ez tette engedelmességét méltóságossá. Ma Malabarban
a Purrha mellett a rizsföldet műveli, azt az árnyas földdarabot a
pálmaerdő mellett, amelyen apjának kunyhója állott és amelyet el kellett
hagynia, hogy idegenben szolgáljon, mert testvérei nem tudtak ellenállni
a nagy városok pazarlásra csábításának. Ennek a darabka földnek a
visszavásárlása volt számára az utolsó adományom és nyomasztó az a
gondolat, hogy sohasem győzhettem meg arról, hogy amit ő adott nekem, az
sokkal dúsabb és maradandóbb ajándék volt. Amikor a teát kiittuk,
dühösen mondta:

– De Pasa itt marad.

Még mindig úgy tett, mintha gondolni sem lehetne erre az útra és
kisvártatva valószínűleg ezért fűzte hozzá:

– Hogy följussunk, beletelik három nap és három éjjel, de félannyi idő
alatt visszajövünk. Azt hitted talán, hogy tovább tart?

Nem hittem.

Panja fölnézett a hegycsúcsokra. Fönn minden fényben úszott, soha nem
látott ragyogás dicsőitette meg az elhagyott csöndet, a keringő sasok
csillogtak, mintha aranyból lettek volna.

– A hegyek frissesége könnyűvé tesz minden álmot, – mondta
elgondolkozva.

– Hidd el Panja, hogy élete rövid napjaiban csak az uralkodott a földön
igazán, aki megtanulta a föld szépségét szeretni. Ilyen értelemben adta
nekünk az Isten, így gondolta, amikor nekünk adta.

Panja gyermeki ártatlansággal mosolygott. Ilyen pillanatokban a karomba
tudtam volna zárni.

– Téged nem fog baj érni uram, – mondta csöndesen és mintegy magában
beszélve.

Nem tudom, hogy amikor így bizakodott, az Isten segítségére gondolt-e
vagy a magáéra, bizonyos az, hogy később ritkán tett oly boldoggá ember
közelsége, mint az övé. Az ember semmivel sem bocsáthatja jobban
rendelkezésünkre a maga erejét, mint azzal, hogy hisz a miénkben.



Másnap hajnalhasadás előtt, amikor köröskörül még az éjszaka uralkodott
és a hegyek kék sátorai fölött a csillagok fénylettek, kettesben
nekimerészkedtünk a fölkapaszkodásnak. Kiszáradt fűben, tücskök halk
énekétől kisérve haladtunk az egymástól nagy távolságra eső magas
latamfák alatt. Olykor a fejünk fölött csúfolódni kezdett egy-egy majom,
amelyet lépteink fölébresztettek vagy hangos figyelmeztető kiáltással
fölröppent egy-egy madár közeledésünket jelentve a gyanútlan
természetnek, amelyet itt bizonyára elképzelhetetlenül hosszú idő óta
nem taposott ember lába. Hüvös volt és csönd volt. Panja nem beszélt és
én akkora magányosság álmodozásában lépkedtem előre, hogy néha úgy
éreztem, mintha egy idegen harmadik ember volnék, aki látom, amint mi
két kis ember a fák és a csillagok alatt elterülő szürkületben
áthatolunk a dombos vidék óriási, szürkészöld hullámain.

Elég meggondolatlanság volt, hogy fáklya nélkül indultunk útnak, mert
ebben az évszakban a párduc legvakmerőbb reggel, amikor eredménytelen
éjjeli rablóút után a szürkületben csatangol. De olyan világosság volt a
csillagok alatt, hogy messzire elláthattunk és kezemben volt a puskám.
Panja szótlanul, könnyű léptekkel és vizsgáló szemmel haladt mellettem,
erő és öröm sugárzott ki belőle és egynek éreztem őt hazája minden élő
lényével és lelki harmóniája rám ragadt, mintha én is otthon volnék.

Egyszerre csak, szüntelenül a hegyeket nézve és annyira elmerülve
magába, mintha egyedül járná a vidéket, halkan énekelni kezdett.
Tompított hangja, valamint énekének egyhangú ritmusa ama papok énekére
emlékeztettek, akiknek temploma Cannanoreban az én házam kertje mögött
volt és a szabad magasságból és a hüvös levegőből hirtelen a tropikus
lapályon éreztem magamat, mintha a buja tenyészetnek tikkasztó gőzei
csaptak volna össze fölöttem.

Amikor egy idő mulva a legutolsó facsoportok elhagyása után
fölpillantottam, megijedtem egy csipkézett, lángvörös fényvonaltól,
amely előttünk, fönn a magasban, vízszintes irányban kettészelte az
eget. Halotti csöndben és mintha festve lett volna huzódott végig ez a
vörös szalag a hegy tarajának mentén. A hegy mögött fölkelt a nap.
Megrendülve megfordultam és az eltünő éjjelnek csillagos borongó
kékjében láttam a tájékot, messzi a tengeren halvány ezüstfény
ébredezett. Elragadtatott szívem vérből és ezüstből való két ég közt
dobogott a tágas, zöldesbarna föld hullámain, mint végtelenül kicsi és
mégis boldog forrása megfoghatatlan életörömömnek. Panja térdre rogyott
és kezébe temette arcát.

Egy órával azután, hogy a nap átpillantott a hegyek ormán, jóformán
egyetlen fát sem láttunk többé. Ha valami magaslatra kapaszkodtunk föl,
jobbról is, balról is nagy erdők sötét falát láttuk a távolban, de
nemsokára ez a kilátás is megnehezedett, mert szakadékban, kiszáradt
hegyipatak ágyában haladtunk fölfelé. Nemsokára kiderült, hogy hiányos
fölszerelésünkkel a hegycsúcsok egyikét sem tudjuk megmászni, miért is
Panja azt ajánlotta, hogy próbáljuk meg a legközelebbi hágók
valamelyikének megmászását. Csaknem egész reggelen át gyalogolhattunk,
mert a levegő hüvös volt és olyan átlátszó, hogy hozzája képest ködösnek
tűnik föl a felhőtlen német nyári nap. Panja derültsége megkönnyített
minden fáradalmat, gyakran minden észrevehető ok nélkül nevetett, csak
azért, mert tele volt életerővel és boldog volt, hogy az égi kékkel
betetőzött világon van.

Amikor déltájban jóval magasabban egy szikla árnyékában megpihentünk és
Panja ebédünket készítette el, nem nagyon messziről hallható tompa,
növekedő dörgés riasztott föl. Panja fölugrott és kezét ellenzőnek a
szeme elé tartva a csillámló messzeségbe kémlelődött.

– A bivalyok – kiáltotta, – nézd csak a felhőt, amely ott a lejtőn
lehömpölyög.

Most először láttam ily közvetetlen közelből bivalycsordát. Sötét lavina
módjára gurult tovább és a föld reszketett. Elől csak rövid időre
különböztettem meg egy-egy nagyszarvú fekete fejet, fényes nagy szemet
és hullámzó sörényt. Nem lőttem, mert amikor fölemeltem a puskát, Panja
izgatottan visszarántott és később megmagyarázta, hogy megesett már,
hogy a vezérbika a támadástól megijesztve vagy földühösítve hirtelen
irányt változtatott és egyenesen az akadálynak szaladt neki. Igaz ugyan,
hogy védelmet találhattunk volna a sziklákon, de ha menekülésünk nem
sikerült volna, széttapostak volna bennünket, mert az egész csorda
követi a bikát.

– A bivaly harcra kel a tigrissel, – beszélte el Panja, – még a házi
bivaly sem fél tőle és ha bivallyal dolgozol a rizsföldön, a tigris nem
mer megtámadni. A bivaly hamarább megérzi a tigris közeledését, mint te
és nem tudod a helyéből kimozdítani, mert egyenesen szembe fordul a
tigrissel, mint a zászló, amelyet szembe viszel a széllel. Ha a tigris
támadni merészel, a bivaly fölökleli és ameddig az állat mögött állsz,
biztosságban vagy.

A porfelhő jóval lejjebb eloszlott és a tiszta levegő ismét nyugodt
volt. Nemsokára ez esemény után, anélkül, hogy ettem volna valamit,
elaludtam és Panja nem keltett föl, mert ismerte a nap fárasztó és
veszedelmes erejét, amelynek sugarai a hegyekben éppen úgy hatnak mint a
völgyben, bárha a hűs levegő megtévesztheti az embert. A hegyek közt
tehát csaknem még inkább áll mint a völgyben, hogy a főt és a halántékot
ne hagyjuk védetlenül; a nap sok embert megölt már, aki nem hitte el
vagy elfeledte, hogy hatalma van e hidegebb regiókban is. Parafasisakom
sem volt túlságosan nehéz, ellenkezőleg napról-napra könnyebb lett, mert
molyszerű élősdiek serege kerítette hatalmába és építkezett benne, de
föl is falta. Néha finom parafaliszt pergett le, mint a természet kedves
bizonyítéka, hogy egy embert sem enged az útjára teljes elhagyottságban.
Panja már minden szert megpróbált ezek ellen az állatok ellen, de bíztak
bennem és annál jobban szaporodtak, minél jobban üldözte őket Panja.

Egyik magas hágóról nemsokára lepillanthattam arra a tágas indiai
földre, amelyen a Malabarban eltöltött idő előtt átutaztam. A rengeteg
dombos vidék úgy terült el előttem, mintha ősidők óta pihenne ott az
emberi munka minden jele nélkül és mintha vihar közepette megmerevedett
tengernek óriási hulláma lenne. Messzi távolban világosszürkén, mint
valami hatalmas tónak a fölülete csillogott a síkság, apró csúcsokat és
tornyocskákat véltem benne fölismerni, amelyeknek körvonala úgy vált ki
az égből, mintha a szemhatár finom tüskés dróttal lett volna bekerítve.

Egész napon át a hágó tetején maradtunk. Ferdére sülyedt szikla teteje
védett a nap sugarai ellen és a leírhatatlan csöndben, mint a
búcsúzkodás órájában, sasok éneke közben még egyszer elvonultak
emlékezetemben multam alakjai. Szellemek jöttek a kékségből
szellememhez, elköltözöttek nyomultak a még itt időzőnek tudatvilágába,
gondolkodásban, reményben és sorsban testvérek és ellenfelek, barátok és
ellenségek az öröm és szomorúság és gyors halál világában.

A föld minden részén más a halál arculata; vonásai sehol sem
ünnepiesebbek, mint nálunk Európában; kissé elszoktam attól, hogy
túlbecsüljem ama patetikus vasárnapi alakját, amely hazámban otthonos.
Az önkény kisértetének borzalmasságát még senki sem szüntette meg azzal,
hogy szentté avatta; a halálnak Európában szokásos, esetlenül romantikus
fölfogása bizonyára az egyház befolyásának következménye, amely a halál
lényét ezért ruházta föl akkora borzalmassággal, hogy ennek révén
szerezze meg tekintélyének egy részét. Oly nehézzé tették nekünk a
meghalás elképzelését, hogy igaz és igaztalan emberek nagy része a
legkellemesebben csalódni fog, amikor meghal.

A meghalás kötelesség, miként az élet is. Mindenki olyan könnyen vagy
olyan nehezen fog meghalni, mint ahogyan élt és aki értett az egyikhez,
a másikhoz is érteni fog. India emberei könnyebben, természetesebben és
bizonyos tekintetben kevesebb föltünéssel halnak meg, mint mi, ők az
istenségre bizzák a gondolkodást jövendő sorsukról és nehezen fogják
megérteni azt a gondolatot, hogy utolsó órájukban ők maguk felelősek a
rendezett eltávozásért. Az a fölfogás, amelyet keresztényinek mondanak,
nem is egyházunk ártatlan megalapítója meggyőződésének, mint inkább
gondozói számító okosságának szülöttje.

A nap lassan tovább haladt ragyogó útján és fényében változott a föld.
Köszöntenek-e reám még egyszer napok, amelyek a gondolatoknak és az
emlékezetnek szentelve, a sasok harci kiáltásától áthatva ekkora
csöndben telnek el? Mialatt lenéztem a vidékre, még egyszer átéltem nem
egy dolgot, amit láttam és tapasztaltam, amikor a lábamnál elterülő
földön áthaladtam. Északkelet felé kellett lennie Bitsapurnak, a régi
királyi városnak, amelynek romjai közül kiemelkedett a hatalmas félgömb,
amelyet egykoron egy mohammedán fejedelem építtetett magának és egészen
kiveretett arannyal. A fölkelő nap felé nyílt, amelynek fénye ezerszeres
ragyogással tört meg benne úgy, hogy káprázott a szem, ha belenézett. E
kupola szívében, a boltozatos aranytető alatt, volt a Maharadzsának és a
Maharadzsa Khunvarnak, a király fiának két trónszéke és a király a vad
fénycsillogásban, amely milliószorosan visszaverte a reggeli nap tüzét,
fogadta vendégeit. Hegyeinek drága vére és az új nap égi fénye a
pompáját szolgálta és birodalmának elfogódott barátai, akiket a napkelte
pillanatában vezettek trónusa elé, akkora fényből hallották meg a
fejedelem üdvözlő szavát, hogy le kellett a szemüket zárni és térdre
kényszerültek. Mintha egy mindenhatónak szolgált volna az ég és a föld,
hogy fönségességét megfoghatatlanná tegye. Amaz aranykupola és a
márvánnyal födött tér között, amelyre az idegeneket vezették, mélyebben
fekvő kert volt tele olyan viruló virággal, aminő illatra és pompára
csak a tropikus ég alatt nyilik és kelyhük illata összeolvadt a fénnyel.

A pompakedvelő király elesett egy erősebb király kezétől, aki északról
jött és elpusztította a várost. Kapui föl egészen a gömbölyü boltozatig
halottakkal voltak tele és a város elesett urának foga közül nem
lehetett kiszabadítani kardjának elefántcsont markolatát, amelyet még
széttépett testtel sem akart ellenségének átengedni. Elesett hiveinek
hegye alatt úgy akadtak rá és a monda szerint így is temették el a
hatalmas kupola alatt, amelyet, mint akkoriban minden fejedelem, még
életében építtetett magának.

A város ez óriási síremlékei még ma is kimagaslanak Bitsapur romjai
közül, nagyságuk és építésük módja moséra emlékeztet, néhányban még
istentiszteletet is tartanak vagy mint búcsújáró hely messzi vidékről
sok ezer mohammedán zarándokot csábít a nagy halott szent városába.
Ezekbe az épületekbe különös kőtömböket lát az ember beleillesztve,
amelyeknek eredetét máig sem tudták kideríteni; különösen sírkőnek
használtak itt-ott fekete, bazaltszerű szikladarabokat és a tudósok
ezeket csak úgy tudják maguknak megmagyarázni, hogy a meteorkövek közé
sorozzák őket. E kápolnák legnagyobbikát olyan kupola födi, amelynek
erkélyéről a szédülő szem csak akkorának látja maga alatt a két
sírkövet, mint a gyujtóskatulyát és a szem nem képes annak az embernek
az arcát fölismerni, aki vele szemben ugyanazon az erkélyen van,
ellenben megérthető a leghalkabb szó is, amelyet odaát a fal felé
suttognak, mert a kőépítmény köríve csodálatos módon megőrzi és tisztán
hallhatóan szétviszi a hangot. Azt beszélik, hogy a szultán ezen az úton
tette próbára minisztereinek engedelmességét, vendégeinek hűségét és
feleségeinek vonzalmát, akik közül az egyiket vagy másikat bizalmasaival
az erkélyre vezetett és kihívó szavak után mintegy véletlenül eltávozott
tőlük, hogy azután gondolatukat szóról-szóra kilesse az árulóként
beszélő körívben. E csoda félénk tiszteletében még ma is reszket a nép,
ha a halott titokzatos hatalmára gondol.

E dómok egyikében, csaknem a legnagyobban a megszokott két sírkő
helyett, amely a király és királyné testét födi és az épület egyedüli
tartalma, három sírkövet láttam és megtudtam a történetét ennek a
kivételes esetnek, amikor is a király kedvesét a király és törvényes
felesége, a trónörökös anyja mellé temették. Ez sohasem szokott
megtörténni, mert csak az a kegyelt nő, aki a trónörököst szülte, pihen
halálában a szultán mellett, többi felesége pedig és ezeknek gyermekei,
bármennyire érvényesítették is életükben hatalmukat és befolyásukat vagy
bármennyire is visszaéltek vele, jogtalanok maradtak. De a történet
szerint a király nagyon szerette öreg korának e fiatal szerelmét és
egyszer, amikor hadjáratból tért haza, a háttérbe szorultak
cselszövényükkel bizalmatlanságot keltettek a szívében hűsége iránt.

A király kedvese ártatlanságát hangoztatta, de a hamis bizonyitékok jobb
hite ellenére meggyőzték a királyt. De mert még ingadozott, hogy kinek
higyjen, elhatározta, hogy istenítélettel győződik meg a fiatalasszony
bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Fölment vele a magas erkélyre,
amelynek alacsony kőkorlátján kihajolva a padló nagy kőkockáit akkorának
látja a szem, mint a sakktábla mintáját és megparancsolta az asszonynak,
hogy ugorjék le. Ugrása közben a levegő belekapaszkodott a ruhájába és
sértetlenül jutott le a mélységbe, onnan fölköszönt urának, aki nem
bízott benne és egy kis tőrrel, amely még ma is szíve táján van, megölte
magát. A nép «az idegen» nevet adta neki és titkolt borzadással
emlékszik meg sírkövéről. Ennek magyarázata talán az, hogy önkéntes
halála, igazának bebizonyulása után, a keleti világfölfogásnak
csodálatos és megmagyarázhatatlan.

A király búskomor lett és bűnbánata gyakran nagy kegyetlenséggé fajult,
bosszúvágya rettenetes volt és csak a halál csillapította. Azt beszélik,
hogy ama naptól kezdve, hogy a rágalmazók irtózatos halált haltak, görbe
kardjának élességét minden reggel annak a rabszolgának meztelen hátán
próbálta ki, aki a lovának kengyelét tartotta oda neki. Képe, amelyet a
város kereskedői vízfestésű művészies tarka másolatban árusítanak, magas
bársonypárnán ülve ábrázolja őt, kardja a térdén, szeme a vörös,
drágakővel ékesített turbán alól mereven és hidegen néz a távolba.
Nagyon különös, hogy azt terjeszti róla a hír, hogy bár népével sohasem
érintkezett és iszonyat fogta el azt, aki meglátta és országában
egyetlen leány sem volt előtte biztosságban, mégis úgy szerették, mint
sem előtte, sem utána egyetlen fejedelmet sem. Katonái a halálba mentek
érte, mintha haláluk, ha az ő akaratára történik, örök időkre föloldozná
a lelküket és ellenfeleivel a nép dühe végzett. Ez új bizonyiték arra,
mily kevés köze van valamely uralkodó fejedelem jó tulajdonságainak a
népszerúségéhez és nincs nagyobb tévedés, mint az, hogy az alattvalók
szeretete együtt jár az uralkodó megközelíthetőségével.

Bitsapur, amikor én láttam, tele volt halottakkal. Lóháton érkeztünk oda
kora reggel és nem tudtuk, hogy a városban borzalmas pestis pusztít. A
város kapujának közelében kisérőm a város körül levő, sátrakkal födött
dombokra mutatva azt ajánlotta, hogy forduljunk vissza, de ezt nem
tehettük meg, mert nem volt sem vizünk, sem élelmünk.

A dombokon levő táborok azt hirdették, hogy a lakósság elmenekült a
városból és a pompás romok területén csak halottakat találtunk. Amikor
az enyészetnek első, undorítóan édes szaga megcsapta az orrunkat,
reszketni kezdtek a lovaink és minden utcaszögleten undorító lármával
dögkeselyük egész felhője emelkedett lomhán a magasba. A halottak a
nyitott ajtókban és az utcákon feküdtek, üres szemüregekből és
megfeketedett arcokból vigyorgott reánk a halál és állataink patkója
beleakadt az emberi belek rothadó tömlőibe, amelyeket a keselyük
messzire szétvonszoltak.

A márvány visszaverte a kegyetlen nap fényét, amelynek csöndes szerelmi
dühét szellőcske sem mozgatta, néhány magárahagyott kecske ténfergett a
halál rettenetes kietlenségében és a mult gigászi pompájában. A pestist
éhinség előzte meg. Ma is látom még a sovány, sötét emberi testeket, az
enyészet mérgétől megfeketedve, fehér falakhoz támaszkodva, kőlépcsőkön
vagy a vöröses földön egymásra hányva. Két összeölelkezett gyermek
mintha egy templom tavának szélén elaludt volna, kedves testüknek
helyzete nem árult el sem félelmet, sem fájdalmat, de a szemük hiányzott
és egy szürke keselyű szorgalmas, jókedvű buzgalommal vagdalkozott
csőrével a homlok alatt úgy, hogy a kis fejecskék ide-oda mozogtak.
Közeledtemre a madár fölemelte keménycsőrű kopasz fejét és sárga
szemével haramia módjára nézett reám, mintha csodálkoznék, hogy
talponálló, élő ember lép az ő halotti birodalmába.

Amikor a nap lenyugodott és utolsó sugara violaszínű nedves páraként
eloszlott a messzi vizen, Panja sziklánk alatt, amely két oldalról
védett bennünket, a hegytetőn kis tüzet rakott. Takarékoskodnunk kellett
a tüzelőszerrel. A legnagyobb részét útközben gyűjtötte össze Panja és
cipelte föl magasan levő tanyánkig.

Halottian csöndes volt az éjszaka, az egész világ kihaltnak látszott,
csak néhány nagy éjjeli pillangó kereste föl a tüzemet és suhogásuk ott
reszketett a levegőben, míg Panja hortyogása be nem töltötte. Nagy
messzeségből a hiéna hangját és a sakál gyönge ugatását hallottam. A
csillag világa halvány gőzben fénytelenül merült el a mélyben, de a
hegycsúcsok és csipkék fölött, égi szabadságának isteni mámorában
keményen és élesen csillámlott a láng. A keskeny holdat csak éjfél felé
várhattuk.

Hogy a napkeltét el ne mulasszam, csak igen rövid ideig aludtam és a
magányos virrasztás órái a magasban, a kékezüstös trópusi éjben örök
tulajdonom, emlékem ünnepi ruhája maradt, amelyet lelkem sohasem fog
levetni. Ebben a bűvös köpenyben elfeledi a lélek a kis mindennapi élet
kellemetlenségeit, ebben a lepelben könnyen veszi az életet és a halált
és ez közelebb hozza a végtelenség gondolatát, mint ahogyan a térdeplő
ember közelebb látja magát a víz tükrében.

Azon az éjjelen elfeledtem, hogy a földön emberek laknak és láttam, hogy
mi, ennek az évszázadnak emberei nagyon is ehhez tartjuk magunkat. Az
érintkezést a természettel csak a menekülés az emberek elől és
életviszonyaink teszik lehetővé és csak rövid ideig lehet részünk abban,
ami kezdettől fogva tulajdonunknak rendeltetett. Az új világ sátánja
túlbőven kárpótol bennünket régi jogaink elvesztéseért és mégis csak mi
leszünk végül a megcsalódottak, mert elvesztjük a legjobbat, azt ami
megadja gondolkodásunk nyugodtságát, a jó gondolat nyugalmát és a magunk
fölismerésének békéjét.




KILENCEDIK FEJEZET.  Az állat uralma.

Végtelen bágyadtság terjengett a levegőben. Már második reggel voltunk
úton, hogy Mangaloreba jussunk és irtózatos sziklahasadékok közt a
dzsungelerdőség végső nyulványai fogadtak be bennünket.

A hegyek közül csak lassan szállhattunk le a parthoz, mert nem
gyalogolhattunk többet, mint napkelte előtt egy órát és még utána két
vagy három órát. Néha este is elindultunk, de csak kis utat tettünk meg,
mert az estét megelőző hüvösebb órát az éjjeli szállás fárasztó és
körülményes előkészítésével kellett eltöltenünk.

Fájó nyughatatlanság és tompa nyomás a mellemben csaknem lehetetlenné
tette számomra a továbbutazást. Azt hittem, hogy elfúl a lélekzetem és
úgy éreztem, mintha vérem szétrepesztené ereit, mint az erjedő bor az
edényét. Bódulat fogott el, amely nem hasonlított semmiféle mámorhoz és
nem értettem, hogyan élhettem hónapokon át ebben a forró gőzben, de
persze nem vettem figyelembe, hogy az idő előre haladt és a forróság
tetőpontját érte el. Vadállatként megrohant a visszaemlékezés az
elszenvedett lázra; jobban féltem tőle, mint az éhes fenevadaktól,
amelyek nem tágítottak mellőlünk és mint a mérges kígyóktól, amelyeknek
harapása ebben az időszakban a legveszedelmesebb és szinte azonnal öl.
Mintha az egész őserdőt ez a méreg hatotta volna át és teremtményeinek
bágyadtsága átragadt az emberre, be egészen a szívkamráig. Nem egyszer
parancsolóan kivántam, hogy menjünk vissza a hegyek közé, de Panja és
Pasa, akiknek már alig volt ellenvetésük, sztoikus nyugalommal azt
tették, amit ők találtak helyesnek és a természet fenyegetődző eseményei
közt talán nem is tehettek mást.

Nem érdekelt a pompás vidék, amelyen áthaladtunk; az egyedüli reménység,
amely nem engedett összeroskadnom, az volt, hogy a tengerre gondoltam és
a halálos veszedelem ellenére, titkos egyetértésben a természet epekedő
teremtményeivel, gyakran esőért fohászkodtam az éghez. Növelte a bajt,
hogy a térképen már nem tudtam biztossággal tájékozódni,
határozottsággal már alig ismertem mást, mint az égtájakat és egészen rá
kellett magamat bíznom Panjára, akinek itéletét annál könnyelműbbnek
láttam, minél inkább vigasztalt hamis igéretekkel. Az irányt is gyakran
változtatnunk kellett, mert leküzdhetetlen akadályok tornyosultak elénk
úgy, hogy sokszor alig tudtuk, mekkora utat tettünk már meg bizonytalan
célunk felé. Egyszer az ennivaló hiányzott, máskor a víz és hogy
keserves szükséget nem szenvedtünk, csak annak köszönhettük, hogy Panja
alaposan ismerte az erdő sokféle gyümölcsét. Néha a kinzó éhség ellenére
sem volt elég energiám arra, hogy a puskával kissé körülnézzek és
akárhányszor egy kókuszdió teje vagy egy ananász volt egésznapi élelmem.

E napok sok nélkülözéséből és szenvedéséből megmaradt egy benyomásom,
amely mélyen bevésődött a lelkembe és amelynek erőm utolsó megfeszítését
köszönhettem. Kora reggel, még napkelte előtt egy szakadék szűk
sziklatorkához érkeztünk, amely nemsokára hatalmasan kitárult a szemünk
előtt. A holdvilág és az ébredező reggeli fény küzdelmének az a különös
és megható szürkülete terjengett még, aminőt az uralomért folyó harc e
magikus fényében csak a trópusokban láttam. A nyugati országokban az
éjjel mintha kitérne a nappal elől, csillagai jóval mielőtt a nap a
szemhatáron fölbukkan, szeliden elhalványodnak és a félénk reggeli hold,
amely hébe-hóba még látható, úgy hat, mint kialvó emlékezés az éjjelre.
Indiában azonban az éjjel világossága a beköszöntő napnak fényességével
szenvedélyes harcba keveredik, amely annál erősebben hat a lélekre,
minél hatalmasabb és állhatatosabb a fényvilágok csöndje.

Körülöttünk fölébredtek az első állati hangok, de semmi sem mozdult.
Mélyen a völgyben voltunk és szikláról-sziklára másztunk és ugráltunk
egymástól nagy távolságban lefelé, ledölt fatörzseken és mocsaras
lyukakon át, amelyekben valami hegyi patak maradványai rothadtak.
Nemsokára bambuszfalak tárultak elénk és rövid ideig áttekinthettem az
irtózatos szakadékot. Jobbra és balra csaknem merőlegesen leszakadó
sárgás sziklafalak emelkedtek minden növényzet nélkül. A távolban
eltértek egymástól és megmutatták a gőzölgő, szürkésen csillámló
messziséget. A dzsungel olyannak látszott, mint egy barna falú óriási
terem sarkában elterülő vastag, zöld takaró és fölötte a reggeli ég
tiszta volt, mint az üveg.

A két meredek sziklafal közül a nyugatra eső a közepéig mintha
sötétvörös festékkel lett volna befestve, szemben a holdfény zöldesen
csillámlott. Mélyen elmerültem a látvány bámulásába. Abban a reményben,
hogy utunk legnehezebb részén már túl vagyunk, mintha csöndes, hüvösebb
szél jótéteményét éreztem volna és szemem elragadtatással nézte a
reggeli fénynek a sziklafalon pompázó arany tüzét.

E fal félmagasságában, ott körülbelül, ahol a napfény ketté osztotta,
vízszintesen kivájt út, amelyet valami régi tenger határának lehetett
gondolni, haladt végig a kőzetben. Olyannak látszott, mint egy tetővel
ellátott út és nagy része talán járható is volt, félkupolaszerű
barlangok előtt nyúlt el és néhány törpe pálmának meg áloe cserjének
adott támasztékot. A legnagyobb barlang előtt kis sziklasík terült el,
nem nagyobb akkora területnél, amekkorát egy vén hársfa déli árnyéka
beföd és e sziklasík szélén feküdt valami. Világosan emlékezem, hogy még
mielőtt a szememet fogva tartó benyomás tudatossá vált volna bennem, még
mielőtt azon töprengtem volna, mi lehet az a sárgás csöndes valami,
sejtéssel teli tisztelettel egy tudatalatti érzés fogott el. De azután
hirtelen, mintha hangos kiáltással világosított volna föl valaki,
rájöttem és pedig anélkül, hogy az alakot és a színt valójában
fölismertem volna: a tigris.

Ez volt az egyedüli eset, hogy Indiában szabadon élő tigrist láttam. Egy
fatörzshöz támaszkodtam, lehunytam a szememet és ismét kinyitottam és
úgy tekintettem föl, mint az az ember, aki azt hiszi, hogy megcsalta a
szeme. Sohasem fogom elfeledni a világosbarna sziklafalat, a reggeli
fényben úszó kőkupolát és előtte a kőmenyezett védelmében,
márványtalapzaton mint trónuson a tigris pihenő Szfinx-alakját. A
távolság és a sziklafal magassága kicsinek mutatta, de világosan
megkülönböztettem bundájának rajzát és láttam egymás mellett pihenni
talpait az ijesztő fej alatt, amely mintha faragva lett volna, a hát
karcsú vonalának és a széles tarkónak mozdulatlan befejezője volt és
amelynek szeme a messzeségbe nézett. Páratlan fönségesség áradt ki a
természet ez izzó emlékjeléből.

Szomorúság fogott el, amelyet sohasem fogok egészen megérteni, de tudom,
hogy a kezem ökölbe szorult és reszketett. Most kerített először
hatalmába az egiptomi Szfinxnek, e leghatalmasabb kőemléknek szépsége és
nagysága, amihez foghatót az emberi szellem és fölismerés soha sem
alkotott. Ez az alak az istenség, a természet és az ember fogalmát
sokféle ellentmondásukkal egyetlen remekműben egyesíti, amely a
kérlelhetetlent kedvesen összeköti a reménnyel, az uralkodni vágyást a
bájjal, a veszedelmet az örömmel és az istenséget a játékkal. És nem
csupán a távolság következtében, amely köztünk és e mű közt van, hanem
magában véve és a mult és a jövő minden idejében a Szfinx a történelem
leghatalmasabb emléke, ama történelemé, amely a nagyvonalú fejlődés
tudatában nem emlékszik meg apró részletekről és eseményekről és csak
fönséges emlékjelekkel méri az évezredeket, amelyek elmulása alatt
változatlan érveréssel dobog tovább az emberi szív.

Egy nagy pihenő macska alakja a napon, magasan fönn a sziklák
szabadságában, a dzsungel sokféle kis teremtményének nyugtalanul erjedő
ágya fölött, a változó időkön át visszavitte gondolataimat az emberi
visszaemlékezés ama legrégibb kövéhez. És magánosságában úgy tűnt föl
nekem a pompás állat, mint egy letűnt idő kései utódja, amelynek erős
nemzetsége szomorúan búcsúzik már az emberek földjétől, akik elől sok,
régen elfeledett lénnyel együtt tágítania kellett.

De itt még az ő uralmának birodalma terült el. Kőtrónusa csillogott a
reggeli napban és mélyen lenn e királyi nyugalom alatt az ébredő őserdő
megborzongott e fönségesség láttára. Lenn a védő zöldben szegényen,
fáradtan és védtelenül cammogott néhány emberke és köztük én, akit
megtűrt és megfélemlített az állat uralma.



Este, amikor a sátorban aludni próbáltam, az égnek a fákon át
bekandikáló részén vöröses fényt vettem észre, amely nem származhatott a
mi tüzünktől. Kimentem és amennyire lehetett, megvizsgáltam a környéket.
A hold csak reggel felé kelt föl; láttam, hogy az egész éj izzik és
fölébresztettem Panját.

– A pusztaságok égnek, – mondta, miután körülnézett és a levegőt
beszívta az orrán, de a szélmentes éjjel nem hozta égés szagát hozzánk.
– A hegyek égnek, – ismételte álomittasan, – ezer állat meghal, köztük a
kártékonyak. A hegyi malabárok meggyujtják a maradékot, amit a nap
meghagyott; gyakran támad tűz úgy, hogy senkisem tudja, ki rakta.

Az izzó fény erősödött és izgató, halvány világosságot terjesztett az
éjjeli erdőben, az állatok hangja ritkábban és megtompulva hallatszott,
mintha félve tisztelnék a künn pusztító elemet.

– A tűz nem ordít, – mondta Panja és hallgatódzott, – csöndben oson
végig a magaslatokon.

Megint lefeküdt aludni, nem fenyegetett bennünket veszedelem, de engem
elkerült az álom, amelyet még az imént kerestem, de nem bíztam abban,
hogy meg is találom. Képzeletben láttam, mint repdesnek a kék éjszakában
a végtelen szürkészöld halmokon végig a vörös, lobogó tűzzászlók és
mintha hallottam volna hangját a menekülő és futásában utólért
állatseregnek, amely a hegyek birtokáért folyó viszálykodásban, a
szüntelen harc helyén az ember áldozata lett. Reggel felé a füstön át
fényleni fog a hold, míg a nap a hegyek aranyos taraját meg nem gyujtja
a mozgalmas kép fölött; ott fönn minden csöndes volt, ott már régen
lezajlott az örökös harc.

A szakadékban egy bagoly huhogott, egyszer elfojtott aggodalomban az
életért, másszor szerelmi kínban, nagy időközökben mély hangokat
hallatott. Amikor a vörös fény erősödött, elhallgatott, a sziklahasadék
elnémult, a sötét falak a vöröses ködben megint elárvultak és a
magárahagyott éjjel izzó fátyolban tovább vonult.

Az elvirágzott erdő tunya bujaságában hangtalan nyugtalanság rejtőzött
és az elporladtak lelkei a multból átjöttek hozzám emlékezetem
birodalmába és beszélni kezdtek velem. Mindenféle túléber érzékek
feküdtek betegen, lyukakból, üregekből és zöld mélységekből telhetetlen
vágy és ingerült lankadtság álarca meresztette egymásra a szemét, a
merev bambuszban a szél aludt odaroskadva, mint a mérges gázoktól
elbódult pillangó. A föld türelmetlensége, az édeskés megfulás undorító
határán, átragadt az élő lények vérére, de már nem segített semmi, nem a
kiáltozás és a panasz sem, sem a vígasz és a düh sem. Csak a vízben vagy
a tűzben volt a szabadulás. Nem az imént mondotta Panja, hogy a
pusztaság magától gyullad meg?

Az eleven csöndben minden fáradtan panaszkodott, a madár, az erdei állat
vagy a lezuhanó fa, amely sóhajtva dőlt születésének posványos ágyába.
Hallgattam a pusztulás hörgő suttogását, amellyel az elmerültek hangjai
elfeledett birodalmukba vezették vissza akarattalan gondolataimat. Zöld
szemével gonoszul megint kacérkodni kezdett velem a láz és úgy éreztem,
hogy körülölel a halál, amelynek menthetetlenül ki vagyok szolgáltatva.
Az elhagyatottság csodálatosan süket zürzavarában éreztem, hogy a
meghalást még nem tanultam meg, tettekre, harcra és erőfeszítésre
vágytam vágyakozva és legnagyobb aggodalmam az emlékezés volt a vér
lassú, fojtogató elfonnyadására, amit körülöttem követeltek tőlem.

A magam életjogához szükséges bátorságot és erőt talán azért nem tudtam
már kifejteni, mert szemem nappal a dzsungel uralkodójának fönségét
látta? Az a szorultság, amelyben a természet volt és amelyet
óráról-órára hevesebben és egyre lesujtóbb erővel éreztem én is, sőt
amely teljes legyőzésemmel fenyegetődzött, gondolataim legmélyén
bűnösségem kínzó tudatát ébresztette föl. Van-e érző és megértő ember,
aki minden bajban nem magában keresi-e először a hibát? Azok a
felelősek, akik fölismerik a dolgokat, ők azok, akik igazán áldozatot
hoznak és akik kis dologért éppen úgy, mint nagyért vezekelnek. Nem
láttam-e megborzongva és nem ismertem-e föl hódolattal ez ország régi
uralkodói hatalmának gyászát és nagyságát a magam módján, mint valami
gyalázatos betolakodó és gőgösségem miatt nem voltam-e bűnös a
szívemben?

Ha lehunytam a szememet, mintha az eltikkadó világ elgyöngülésében a
pestis lehellete hatolt volna át hozzám arról a helyről, ahol az áloe
kékes tüskekarjai között a halott párduc sárga testét láttam, azután
ismét azt a napfényben úszó kőkupolát láttam képzeletben, amely mint
aranyosan ragyogó menyezet védte az állat trónusát. A tigris volt
hivatott arra, hogy ezen a vidéken uralkodjék, őt nem mérgezte meg a
dzsungel gőzölgése, a trópusi nap forrósága javára vált vasidegzetű
szívós testének, játékból a maga fölfrissitésére átúszta a ragadós
folyókat és napokig kóborolt a pusztaságban minden veszedelem és minden
baj nélkül.

Szinte az érzékeknek a közeledő láz nyomasztó és aggodalmat okozó
hullámzásában, amely összezavarja az ember gondolatait, de a látomás
természetfölötti tisztaságát is megadja, úgy éreztem, hogy nem lehet
túlságosan messze mögöttünk az az idő, amikor az állat uralmát a földön
fölváltotta az ember uralma. Mintha megfélemlített érzékeim előtt
bebizonyult volna, hogy az emberi kevélység, amely törékeny városaiban
könnyelműen biztosságban gondolja magát, botorul mennyire túlbecsüli
hatalmának terjedelmét és uralmát. És megint úgy éreztem, mintha ennek
az országnak és régi népeinek szelleme ihletne meg és meggyőzné a
szívemet. Megértettem a tant, amely az állatot tiszteli, imádja és
sohasem öli meg, amelynek vallásos öntudata és hitvallása mély
vonatkozást sejtet az állattal és amely a tétlen türelmet, a hódoló
várakozást és alázatos engedelmességben a szent kitartást dicsőíti.
Ahogyan nekem régen egy felejthetetlen áloméjjelen megmondta a fogsága
legyőzésén diadalmaskodó majom.

De amiként a bizonytalan hajlam a hódolatra aggodalmat teremt, de még
nem megnyugvást, amelynek békéje csak a megtörtént fölismeréssel köszönt
be, azonképpen ebben az órában titkos megreszketéssel úgy éreztem, hogy
az állat uralma a földön még nem ért véget, hanem ha mindjárt elrejtőzve
és megszorítva, de mégis eredeti hatalmával és sötétségével most is él.

Hucnak, a majomnak fáradt vonásaival, aki a régi isteni birodalom
túlvirágzott romjai közé tett könnyelmű utam kezdetén jelent meg nekem,
újra elém állott ennek a letűnt időnek szelleme és rám tekintett szürke
szeme: «Még mindig az állat uralkodik itt, körülötted, a hozzája tartozó
természet keretében, amelybe az ember nem hatolt be mélyebbre, mint a
szú a fába, ott elrejtőzve egyenes alakjába, a fehér bőr alatt, az okos
homlok és a szép szem mögött. Még mindig nem elég gyorsan és könnyen
történik a hüvelyben a változás? Nem csupán csatatereken és a lángra
lobbant tömegek zsibajában, hanem csöndes szobákban is vagy nyilt
piacokon, a szentek kínzó cölöpei alatt vagy a legédesebb beszéd
hizelgésében? Még mindig az állat uralkodik. A föld bölcseit világi
útjukon megreszketteti az ordítás, amely körülöttük fölhangzik, mikor
sietve, ruhájukat összekapkodva, megsebesült reménységgel élik át
idejüket.»

Az éjjel tüzes léptekkel lomhán cammogott előre, az égő pusztaság
visszfénye lassanként kialudt, de mintha megnövekedett hőség maradt
volna utána; a közeledő reggelnek még lehelletét sem lehetett érezni.
Hasztalan kutattam az égen a hajnali csillagot és a komor viharfelhőkkel
együtt, amelyek az izzó mindenségben mint gonosz sejtelem nyomultak
előre, mellettem egyhangúan ismét megszólalt aggodalmam hangja:

– Az állat uralkodik. Ha beköszönt a reggel, kifolyt a véred, ebben a
fülledt, zöld köpenyben meg fogsz fulladni.

Gyötrődésemet nem a testem halálának gondolata okozta, hanem az állat
uralmának e komor sejtése és az a reménytelenség, amellyel az őrület
határán kivezető utat kerestem, megváltó bizonyosságot, a jövő
világosságát. Ahogyan a kétkedő ember kedvesének életében jobb akarata,
de sőt lelkiismerete ellenére bizalmatlankodva a bűn bizonyítékait
keresi, lelkem ez éjjeli órákban éppen úgy kereste a föld történetében
az állat jeleit és lelki szemem előtt megint fölmerült a Szfinx képe. Az
emberiség régi emlékeiben és a magam élményeinek emlékében egybeolvadt a
sziklafalon pihenő tigris alakjával. Mintha az a jelenség, amelynek
megpillantása az elmult napon meghökkentett, misztikus összefüggésben a
régi emberfélelemmel és embertisztelettel magyarázó fényt vetett volna
az én fölismerésem világába is és azon az éjjelen semmiféle emberi
bölcseség és semmi meggyőző erő nem tudott volna eltéríteni gondolataim
útjáról.

Az egiptomiak régi népében világosan élnie kellett annak a tudatnak,
hogy az állat uralma nincs legyőzve, csodálatos szerves egységben
megteremtették a macskatestet az emberfejjel és az embertestet az
oroszlánfejjel. Istenségekké avatták a szobrokat, bennük tisztelték őket
és magukat látták meg bennük.

Mialatt gondolataim a bizonyosságot keresték, a döntő ellenértéket, az
igazság hirdetését, hogy az állat mégis le van győzve, elvonult előttem
János is, aki legtisztábban szerette a Golgota isteni-bölcs szentjét. Őt
is, akit annyira áthatott mesterének emberi fönsége és isteni diadala,
mint senki mást, az ember fia jövendő birodalmának elragadtatott
sejtésében megrémítette az állat. Utolsó látomásaiban, amelyekben a
félelem és a remény a megrontott testben széttépte a szerető lelket,
megjelent neki az állat:

«És a tenger homokjához léptem és láték egy fenevadat feljőni a
tengerből, melynek valának hét fejei és tíz szarvai és az ő szarvain
valának tíz koronák és az ő fejein a káromlások neve. És látám, hogy egy
az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett, de az ő
halálos sebe meggyógyíttatik és az egész föld csodálá a fenevadat. És
imádták a fenevadat és mondák: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? Ki
viaskodhatik vele? És adaték neki, hogy a szentek ellen hadakoznék és
őket meggyőzné és adaték neki hatalom minden nemzetségen.»

A forró őserdő kavargó sötétsége, mintha közeledő ájulás környékezett
volna, elhomályosította túléber érzékeimet és szegény gondolataim, mint
halvány lidércfények röppentek rajta keresztül. Akkor bizonyos voltam
közeli halálomban és határozottan tudom, hogy árnyékához sohasem voltam
közelebb. Szívemben, amely sötétségben és a föld rettentő hőségében
megváltásért esedezett utolsó reményként, meg nem értve és komor
szomorúsággal, leirhatatlan vágyódás támadt a reggel után. Úgy látszik,
hogy kevéssel a legutolsó emlékezésem után, magam fölött az állat
gőzölgő torkával, elaludtam.

De az álom, amellyel a nappali fényben fölébredtem, könnyü volt és
kedves, mintha valami kegyes szellem derült biztatással akarta volna
megjutalmazni gondolataim zürzavaráért. Velünk, földiekkel gyakran
megtörténik, hogy a sötétségnek váltakozása és kiegyenlítődése a
világossággal az alvás és az ébrenlét változásával megy végbe vagy néha
megfordítva is lehet, mintha állapotunk természetes változásának célja a
kiengesztelés és kiegyenlítés lenne. Ezzel lehet megmagyarázni azt, hogy
vidáman eltöltött nap komor álomképekben tükröződik vissza vagy hogy a
meghalás borzalmas kínja után kimondhatatlan béke ül a halott
arcvonásain.

Nem emlékszem álomra, amely nagyobb világosságot terjesztett volna a
lelkemben és nincs jótétemény azzal a nyugalommal összehasonlítható,
amelyet az álmomban kegyes kinyilatkoztatásként aggodalmam kínjához és
kétkedésemhez csatlakozó megoldás adott. Azok a fölismerések, amelyeket
az álmok közvetítenek nekünk, a tapasztalás különös ártatlanságával
birnak, gyakran úgy tünik föl, mintha kizárnának minden tévedést,
amelybe az éber agyvelő esik készséges gondolkodásában, remélve, hogy a
sokféléből sok és a különféléből különös valami lesz. A töprengés
ellensége a gondolkodásnak, mert a jó gondolatok úgy jönnek mint a
világosság vagy a melegség, váratlanul, ahogyan a nap egy pillanatra
áttör a felhők fátyolán vagy ahogyan a bimbó pattan ki a bokrán a
tavaszi esőben. Az álom tehát tevékeny barátja lehet a gondolkodásnak és
a gyakran tréfásan használt mondásnak, hogy kinek Isten akarja, álomban
is megadja, éppen úgy megvan a mély értelme, mint az emberek ősi
törekvésének, hogy az álmot helyesen megfejthessék.

Ragyogó menetben, amelyre a sötét földön egyedül és élesen hullott le a
fényes égi sugár, elvonultak előttem álmomban a történelem ama szentjei,
akik legyőzték az állatot. Feneketlen mélységből, amely egészen
sötétségbe volt ágyazva, olyan ragyogva jöttek sorban, mintha fekete
földön éjjel fehér patak folynék. És mindannyiszor abban a pillanatban,
amikor egy-egy alak világosan fölismerhető volt, elolvadt legfontosabb
hitvallásának nagy igéjében. De ennek az igének elhangzásakor, amely
fénysugárként ömlött a lelkembe, elmerült az igehirdetőnek arca és neve,
de úgy tűnt föl nekem, hogy a szentek akarták így. A közelükben levő
félhomályban kiséretükben megbilincselt állatok hatalmas körvonalait
vettem észre. Közöttük egy százszorosan összevissza csavarodott és
nagyon pompás sötét, izzó színű sárkányt pillantottam meg, föltünt és
elmerült a kedves leányvállon Sechmet oroszlánfeje, a megkoronázott
szent kígyó, fölfujt nyakkal torkának mérge alatt és a fehér ökör.

A szentek közt megint elém jött az a legcsodálatosabb próféta, akit a
népek vallásai ismernek és akinek az állat hatalmáról szóló szavai
röviddel előbb az eszembe jutottak, de megjelenéséből eltünt a
megpróbált vértanú aggodó magatartása. Ő volt az utolsó; vele és
istenségének szavával szétfoszlott a tündöklő menet:

«Én vagyok az első és az utolsó. Én vagyok a kiválasztott nemzetség
eredete, tiszta hajnali csillag.»




TIZEDIK FEJEZET.  Mocsári zsarnokok.

Nehezen lehetne pontosan meghatározni azt az időt, amely elmult annak az
éjjelnek belső élményeitől, amelyen az állatot megláttam, addig a
reggeli óráig, amikor kevéssel utóbb Panja hangosan ujongó szavát
hallottam a bokrok közül. Hangos beszédének megcsendülésére sok
igérgetése után most először kezdtem szabadulásunkban teljesen bízni.
Kezdetben mindig csak egy-egy szót értettem meg és mert a kiáltozással
inkább énekelt, mint beszélt, nem tudtam, hogy mit akar tulajdonképen,
míg végre nevetve állott meg előttem és az örömtől reszketve azt
ujságolta, hogy egészen a Kumardarynak, Dél-Kanara nagy folyójának
partjáig hatoltak, amely Kurg és Maisur hegyeiből kapja a vizét és
Upanangadi mellett a Netravatiba ömlik. Ahol ez a tengerbe torkol, ott
van Mangalore, az a város, amely a mi célunk volt.

– A folyóban még elég a víz a legnagyobb kanu számára is, – mondta Panja
boldogan, – ha csónakokat szerzünk, egy lépést sem kell többé
gyalogolnod, míg Mangalore pálmáinak árnyékába ülsz és jöhet az eső is.
A folyón hamar leérünk.

Derült biztossága eleinte átragadt rám is. Az ő előadása szerint,
pontosan északról délnek tartó lejtőn a folyó jobb partjához
közeledtünk, tehát az elmult hetekben, valószínűleg a lázamat megelőző
forró napok boldog vándorélete idején, egyszer már átkeltünk az ágyán.
Hirtelen különös kijózanodás fogott el, amely új életerővel, de
egyszersmind mély elkedvetlenedéssel járt. A megszokott életmód szürke
képeivel egy megváltozott valóság közelgett és ezzel együtt hiányos lett
és hazug az álom mélyebb valósága. Ó, az elmult idő élményeit bizonyára
sohasem felejtem el, de mintha hirtelen sokat vesztettek volna
áhitatosságukból; ami egykor szent volt lelkem komolyságának, azon
ezentúl már csak elnézően mosolyogni fogok. Igaz, hogy a multnak ama
szépsége nagy volt egykor és fontos, de most már nem volt az egyedüli
szépség, mert az új világ ismét meg fogja kivánni teljes odaadásomat,
komolyságomat és áhitatomat.

Ekkor határoztam el, hogy élményeim nagy világáról sohasem fogok írni
vagy beszélni, hanem akár az egyiket teszem, akár a másikat, a külső
eseményekhez fogom magam tartani. Megfordultam és mintha még egyszer
mindent áttekinthetne a szemem, magam mögött mindent megláttam, ami
lesujtott és fölemelt. De csak azok az áthatolhatatlan zöld falak,
amelyeknek pálmadísze a napon csillogott, kinálkoztak a szememnek,
lábunknak már a nyoma sem látszott, feledve voltam azon a területen,
amelyen gyorsan haladtam át, amelyet csak sejtve értettem meg és félénk
lélekkel szerettem.

Ma, évek multán, ráhajolva a fehér lapra, amely gondolataimat, örömeimet
és emlékem képeit és színeit fogja megőrizni, jobban megértem azt a
bánatot. Akkor a visszafordulás órája remegtette meg keblemet, akkor úgy
éreztem, hogy maradnom kellett volna, mert nincs a világon érintkezés és
ölelés, amely boldogságra nézve a természetével lenne összehasonlítható,
mert ez ártatlan marad és nagyvonalú és élettudatunk sehol sem érzi
magát biztosabbnak, mint benne. Valószínű az is, hogy akkor
visszaemlékeztem az európai élet nyughatatlanságára és erőszakosságára,
amely kiterjed minden emberi föladatra és célra, de boldogságot nem ad.
Boldogság nem lehetséges a magábaszállás nyugalma nélkül, mert
önámításnak szegénység a vége.

És emellett mégis izgatottan kivántam a rám váró új dolgot és
határozottan tudom, hogy már akkor megérintett jövendő élményeimnek
megsejtése. Vágyakozó léleknek éppen úgy előre jelt adnak magukról a
szellemi világ viharai, mint ahogyan a természetben előre megérezhető a
zivatar vagy a napos idő. Egy pillanatra úgy éreztem akkor magamat,
mintha a dzsungelvadon bokrain át lelátnék a tengerre, megpillantanám a
nagy és kicsiny, majd hajlott, majd szálegyenes pálmák nyugtalan tömege
fölött a hindu város kékes füstjét és itt-ott egy fehér fal
csillámlását. A zöldből, barna fából épült templompagoda csipkés
vonalait láttam kiemelkedni és mögötte az óceán kék síkját. Ilyennek
képzeltem el a régi szellem lakóhelyét és semmi találkozásra sem vágytam
forróbban, mint e szellem valamelyik fiáéra. Utamon itt-ott találkoztam
ugyan brahminokkal, de egyikkel sem léptem érintkezésbe, mert azok
közülök, akiket ma meg lehet közelíteni, szokásra és képzettségre nézve
többnyire eltávolodtak nemzetségük hagyományaitól, már nem papok vagy
tudósok, hanem kalmárok.

Azt azonban tudtam, hogy Mangalore régi hely, amelyet az új világ csak
kevéssé érintett, a nyugati part ama kevés nagyobb tengeri városainak
egyike, ahová nincs vasút, sem gőzhajóközlekedés és ahol, mint egyébként
csak benn az ország mélyében, még nagy hatalma volt a papi kaszt
uralmának. Mivel ezenfölül ott úgy a jezsuiták, mint a protestánsok
egyházi működésük telepeit tartották fönn, a szellemi harc élénken és
titokban nagy hullámokat vetett a városban.



Így megoszlott érzésekkel, barna társaim kiséretében az utolsó napot
vándoroltam át az őserdőben. Dél felé kis faluhoz érkeztünk, amely a
folyóhoz közel alacsony dombon épült és amelyre csak egy elefánt
trombitálása hívta föl a figyelmünket. A folyót magát egész napon át még
nem láttam meg, ámbár mocsaras partja mentén haladtunk tovább, csak a
vizi madarak gurgulázása és hápogása árulta el és a levegő mocsaras
gőze.

Nemsokára kitaposott ösvényre jutottunk, amely sok kanyarodással, magas
nádasok közt mint valami barna szalag haladt tovább és nagy idő multán
itt találkoztunk ismét emberrel. Öreg asszony volt, aki botra
függesztett rézüstöt vitt a vállán és leszámítva a kötényét, meztelen
volt. Szemöldöke hennával volt színezve és homlokára sötét jel volt
festve, amely nagy pókhoz hasonlított.

Intettem neki, mire félénken közeledett, azaz inkább megállott és
megengedte, hogy én menjek feléje, azután fölemelte a karját és
meghajolt; magatartása arra vallott, hogy kész minden szolgálatra, de a
legrosszabb esetben a futásra is.

Panja belenézett a fazekába.

– Pfuj, – mondta, – béka kuporog benne.

Csak nehezen tudta magát az öreggel megértetni, aki egy szót sem tudott
hindusztánul és csak nagyon keveset értett kanarai nyelven, de
megtudtuk, hogy a hegységnek Samaji a neve, hogy a király jól szíveli a
fehér urakat és hogy két elefántja van, mindkettő hím.

– Az Isten tudja, miféle király ez, – mondta tiszteletlenül Panja és
olyan arcfintorgással nézett reám, amely legalább is kétségeskedést
fejezett ki.

Malabarban és Dél-Kanaraban egész sereg kis hindukirály van, aki a
mohammedánok vagy az angolok hatalma elől hátrálva, városi székhelyéről
a vidékre húzódott vissza, hogy egészen népének, vagy helyesebben
népéből éljen. Úgy járnak a hatalmukkal, mint némely állítólag
félreismert költő a lángeszével, elzárkózottságában mindkettő, de csak
kevéssé boldog gazdája szemében, hihetetlenül nagyra fejlődik. Van
valami rendkivül megható a szellemi vagy világi hatalom e zsarnokaiban
és határozottan szívtelenség kell ahhoz, hogy az ember megfossza őket
illuziójuktól. A hiúság mögött többnyire annyi jóindulat húzza meg
magát, hogy kevesebb megvetéssel kellene eltürnünk, mert az igazán
gonosz ember ritkán hiú. Félreismert fölsőbbségüknek e magukra hagyott
urait gyakran annyira meg tudja rázni az, ha valaki idegen váratlanul
elhiszi jelentőségüket, hogy ha egyszer nem vonják kétségbe
nagyszerűségüket, keserves panaszra fakadnak.

Bár tudtam ezt, mégis elhatároztam, hogy olyan komolyan fogom venni
Samaji királyát, mint ha Maisur maharadzsája volna; a kis ajándék, amit
neki küldhettem volna, aligha tett volna reá nagy hatást, mert ezek az
elfeledett fejedelmek gyakran még elég vagyonosak, hogy ellássák magukat
mindazzal a megszerezhető haszontalansággal, amelyet nyugatról hoz a
kereskedelem. Ezért elhatároztam, hogy előbb megismerkedem vele és Pasát
elküldtem az öreg asszonnyal, kérjen számomra kihallgatást és engedelmet
arra, hogy holnapig az ő trónja közelében üthessem föl sátramat. Pasa,
mint mindig komolyan és anélkül, hogy elárulta volna, mit tart a
tervemről, útnak indult, az öreg asszony megelégedetten fecsegett és
hozzája csatlakozott különös ugrásokkal, amelyek inkább erőt árultak el,
mint méltóságot és amelyek bizonyára igen kellemetlenül érintették
zsákmányul ejtett békáját. Panja ellenben tiltakozott:

– Így nem szabad királlyal bánnod, Sahib, – mondta elgondolkozva és
nyugodtan.

Igazán aggódni látszott és mindent mást inkább vártam volna, mint azt,
amit mondott:

– Fönn fog kuporogni a sánta elefántján és úgy fog onnan lenézni reád,
mint egy koldusra. De ha megengedted volna neki, hogy téged
megláthasson, akkor elküldte volna érted az elefántját és a földre
vetette volna magát, amikor székhelyére bevonultál volna.

– Panja, én nem azt akarom, hogy a király lásson engemet, hanem én
szeretném őt látni és pedig úgy, ahogyan ő látszani akar és ahogyan élni
szokott. Azt gondolod, hogy az ember meghajlott gerince mulatságosabb,
mint fölemelt feje?

– Ez a baj, – mondta Panja, – nem törődsz a méltóságoddal. Úgy
vonulhatnál keresztül a dzsungelen, mint egy fejedelem és úgy jösz, mint
a vándorló szerzetes, akinek mindenütt kérnie kell. Nehéz ilyen urat
szolgálni. Ez igazán nekünk való király lett volna. Más királynál, aki
még hatalmas és gazdag, úgy sem tehettél volna egyebet.

Elbúsúlva leguggolt az egyik csomagra és a hangyákat figyelte, amelyek
hatalmukba akarták őt keríteni. Igazában nem így gondolta és könnyen meg
lehetett volna győzni az ellenkezőről, csak az én tekintélyemet emelni,
a magáét pedig fitogtatni akarta és mert tudtam, hogy az utóbbira
bizonyára talál még alkalmat, magára hagytam a bánatával.

Fájdalma még egyszer utat tört magának:

– Azt hiszed Sahib, hogy szegénynek vagy tehetetlennek tartalak? Mindent
tudok. De mit ér az aranyhimzésű ruha, ha megfordítva veszi föl és
gombolja be az ember? Aki becsületes, az megmutatja hogy kicsoda.

– Panja, nagyon meleg van a beszélgetésre, pihenjünk kicsit addig, míg a
király jön.

– Nem, beszélned kell!

Mert hallgattam, a lábával dobogott. Haragosan kérdezte:

– Azt hiszed, boldoggá tesz, ha én maradok fölül?

– Én is így vagyok vele, – feleltem – és így van azzal az aranyhimzésű
ruhával is, amelyről beszéltél.

Erélyesen rázta a fejét.

– Nem lehet úgy, mert én a szolgád vagyok, te ellenben az úr vagy és
neked kell fölül maradnod. Ha a király szolgája lennél, bántana az, ha
hallgat, amikor pedig érzed, hogy alapjában véve mégis igaza van. Ott
hagyod és elmégy. De én nem mehetek el.

– Abban a birodalomban, amely nekem tetszik, nincs úr és nincs szolga,
Panja, csak élő lények vannak és minden élőnek célja a szabadság. Aki
azonban igazi szabadságra vágyódik, nem irányozza a szemét másra, hanem
legelőször magamagát vizsgálja meg. Ilyen módon senkinek sem kell
aggódnia a maga igazáért, mindenki megkapja a maga részét, ha mindenki
fölismeri és megőrzi a maga részét.

– Ha a te Istened erre tanít téged, – mondta Panja, – akkor nem ismeri a
világot és nem tudja, hogyan folynak benne a dolgok.

– Talán nem tudja, milyen a világ, de tudja, milyennek kellene lennie.

– Hát akkor mondd meg, mit nevezel te szabadságnak? Hogyan értselek meg?

– A szabadság azzal a fölismeréssel és akarattal kezdődik, hogy az ember
többé nem aszerint irányítja cselekedetét, hogy miként érint vele
másokat, hanem aszerint, hogy mit okoz vele magának vagy mit hagy abba a
maga kedvéért. Tegyük föl, hogy megversz egy embert vagy egy állatot,
ami néha szükséges. Te és az idegen lény, eközben mindketten érezni
fogtok valamit. Hogy mit érez a másik, azzal mindaddig nem fogsz
törődni, míg meg nem tanulod, hogy megfigyeld, mi megy végbe eközben a
te lelkedben. Erre ügyelni és cselekedetünket eszerint irányítani, ez az
első lépés a szabadság felé.

– És az utolsó? – kérdezte Panja.

– Az utolsó az az akarat, hogy szíved minden rosszakaratát szeretetté
változtasd.

– Én nem tudom, mi a jó és mi a rossz. Erről minden embernek más a
véleménye. A brahminok másként gondolják, mint én, te másként gondolod,
mint a fakirok, akik a hegyek közül jönnek le, ha meg éppen
misszionáriussal találkozol, az úgy gondolja a dolgot, hogy égnek áll
tőle a hajad.

– Ez nem igaz, hiszen tudod, mi a rossz és csak magadra nézve kell
tudnod. Nem a te föladatod, hogy elejét vedd annak a rossznak, ami mások
részéről száll szembe veled. De magadra nézve tudni fogod.

– Jól van Sahib, de ha nem tudok szeretni?

– Akkor Panja, veszve vagy, mert nincs Isten, hogy hozzá tudna segíteni
a szabadsághoz, se az enyém, se a tiéd, se senkié. Ezek az emberek
igazán szegények és el vannak veszve.

Úgy látszott, hogy Panja beérte a szerény elmélkedésnek ezzel az
eredményével, magában mosolygott, mintha a dolgok ilyetén állásával nem
járna éppen rosszul. Azután azonban vakaródzni kezdett és a napfényen át
rápislogatva fölismertem, hogy erre az erőkifejtésre semmi külső oka nem
volt. Óvatosan ezt mondta:

– Amit a fejedben kigondolsz Sahib, nem is hangzik rosszul, de ha kiadod
magadból és az ember érvényesíteni akarja, úgy jár, mint ha napsugarat
akarna eltenni éjjelre. A hiba ott van, hogy az élet mégis csak más.

– Sötét van Panja. Ez a különbség a szívünk és a kezünk közt, szívünkben
lehet fényt eltennünk és megőriznünk.

Ha a faluból ide szolgáló út végén nem jelent volna meg kis vadaknak
tipegő serege, akkor Panja bizonyára kigondolt volna még valami
ellenvetést, mindenesetre felelet nélkül is igaza volt neki annyiban,
amennyiben az élet megfogható tényei bizonyultak erősebbeknek. Talán
husz vagy harminc hindu gyerek a szűk úton bizonyos távolságban azon
mesterkedett, hogy mindig egyik a másik elé kerülhessen, mert
mindeniknek az volt a szándéka, hogy a legjobban bámulhasson. Ennek a
törekvésnek az lett az eredméye, hogy az élénk csapat egyre közeledett,
míg végre a legerősebb fiúk voltak elől és lábukat nekifeszítették a
földnek, hogy hozzánk még közelebb ne lökjék őket. Néhányan a borsindák
közé másztak és barna holdvilágarcuknak fekete szeme a zöld leveleken át
bámult bennünket.

– Öreg asszony fejében olyan az üzenet, mint a rizs a nagy szitában, –
mondta Panja és nevetett.

– Fiatal nem állt rendelkezésünkre, Panja.

Kiváncsian rám nézett és ezt mondta:

– Neked az mindegy, Sahib. Te annyit törődsz az én országom asszonyaival
mint én a te homlokod gondolataival.

Az utobbi időben gyakran csodáltam Panja őszinteségét és azt a jókedvű
buzgalmat, amellyel viszonyunk elemében uszkálni kezdett. Ez nagy örömet
szerzett nekem, mert az a mód, ahogyan vele érintkeztem, népének és
osztályának legtöbb férfiánál csalódással járt volna.

Panja a királyi város lakói legeredményesebb fáradozásának élő
következményeivel szemben parancsolólag lépett föl, de a hatás, amelyet
elért, kissebb volt, mint amekkorát ő várt. Erre megfordult, fogta a
fegyveremet és megint visszament. Most már félve kitértek előle a
kicsinyek és ő megelégedetten mosolygott és hindusztán nyelven beszédet
intézett hozzájuk, amely annál nagyobb hatást tett, mert nem értették.
Beszédét távoli csörgés és fuvolázás szakította meg, mire gyorsan
visszatért hozzám.

– Jön a király, – mondá, – ha nem volna rád nagyon kiváncsi, akkor
valószínűleg tovább váratott volna.

A lármás zene közeledett, a sűrűség zöld függönye mögül előrehatolva
feszültté tette a várakozást és ritmusa titokzatosan megrendítette a
vért. Az első, amit nemsokára megpillantottam, egy óriási elefántnak
szürke koponyája volt és rajta tarka kartonteteje egy némileg ferde
baldakinnak, amely négy aranyozott és egy vasrúdon nyugodott. A világos
tető alatt nádfontú hajószék volt művésziesen megerősítve és ezen ült
Samaji királya, aki fejét ide-oda forgatva az idegen látogatót kereste.
Az elefánt jobb és bal oldalán nyolc szolga pávatoll-legyezőt vitt,
amelyek vékony bambuszbotokra voltak erősítve és kissé hibásak voltak,
tarka szemük részben megvakult, aminthogy a kíséret ruhája is azt a
benyomást tette, mintha csak úgy kutyafuttában szedték volna össze. A
menet mindazonáltal bizonyos tekintetben pompás látványt nyujtott,
különösen tetszett nekem az elefánt takarója, amely leszámítva az
üvegből való ökölnyi drágaköveket, értékes, dús himzésű volt és szép
anyagból készült. A zenészek, az ilyen ünnepi menetek megszokott
rendjével ellentétben, az elefánt mögött haladtak, a király valószinűleg
sajnálta tőlük, hogy ők láthassanak meg először és ezért inkább
kiváncsian, mint ünnepiesen verődtek össze és a vastagbőrü szörnyeteg
jobb és bal oldala mellől iparkodtak az idegenből annyit meglátni,
amennyit csak lehetett. Mögöttük rendezetlen összevisszaságban ott volt
az egész falu.

Előre mentünk egy tisztásig és a király, miután a zene nekibuzdulását
barna kezének mozdulatával leintette, kegyesen felém bólintott. Vizsgáló
tekintetet vetvén a podgyászomra, angol nyelven üdvözölt. Én angolul
feleltem és Panja tolmácsolta szavaimat, mert nem bizott a király angol
nyelvtudásában és neki volt igaza.

Ezután a király nagyügyesen lemászott az elefántjáról, miközben magától
értetődőleg az udvari méltóságok vállára lépett mint természetes
lépcsőre. Azzal a távolsággal, amelyet kettőnk közt hagyott, jelezte,
hogy a nyugaton szokásos kézfogást mellőzni óhajtja és én néhány
udvarias szót mondtam neki a tekintélyéről és a hatalmáról, amelyektől a
dzsungel visszhangzik. Ez jól esett neki és elmondta, hogy van még egy
második elefántja is, de az nem akart eljönni, hogy szívesen lát a
városában és hogy palotájának kertjében fölüthetem a sátramat. Bámuló
emberek barna-fehér gyűrűjében, az elefánt árnyékában állottunk és még
jó ideig kellemes dolgokat mondottunk egymásnak. Végre azt kérdezte a
király, mi a kivánságom.

Pasa gyorsan azt tanácsolta, hogy ürügynek valami kormányzati
kötelességet említsek, de ebbe nem akartam belemenni és azt feleltem,
azért jöttem, hogy lássam országát és városát, amelyről már nyugaton
hallottam. Nem hiszem, hogy Panja ezt helyesen tolmácsolta, de szavai
nem csökkentették a király kegyességét, aki visszakisért bennünket a
faluba, mindig vigyázva, hogy engem meg ne sértsen és rendkivül
udvariatlanul a népe iránt.

– Angol vagy? – kérdezte bátortalanul a király.

Mielőtt felelhettem volna, Panja válaszolt:

– A Sahib azt kérdezteti, hogy te király vagy-e?

Ezt megértette és nagyon csodálkoztam, hogy mennyire barátságosan, de
aki tudja, hogy India belsejében milyen fagyosan és biztosan lépnek föl
az angol hivatalnokok, az megérti, hogy ez az ellenkérdés egyáltalán nem
lépte túl az angol dölyfösség mértékét. Igy hát angol voltam. Német
voltom bejelentése valószinűleg csak annyi hatást tett volna a
fejedelemre, mint ha Berlinben egy szerecsen büszkén az asanti törzshöz
tartozónak vallja magát.

Áthaladtunk a főtéren, amelyet nagy szürkészöld sátrakként, vadfügefák
vettek körül, amelyeknek lógó gyökerei, mint a ketrec rácsa, eleinte
elfödték a szem elől a zöldben csaknem teljesen elrejtett kunyhókat. A
kastély a falu végén állott vadcitromfák és arekapálmák ligetében,
kétemeletes volt és fehérre meszelt, magas kaktuszkerítés vette körül,
melyben termeszépítmények természetes erődtornyocskákat alkottak. A
bambusz rácsozattal letakart ablakok titokzatosan hallgattak az esti
napfényben, amely ferdén esett a pálmákon át, csak néha rezzentek meg
halkan a világos pálcikák, mintha mögöttük valami kiváncsi kéz mozdult
volna meg.

Csak a ház udvarára léphettem és e rövid üdvözlés után valószínűleg nem
láttam volna többé a királyt, ha egy izgató történet érdeklődésemet a
legnagyobb mértékben föl nem csigázta és külső kaland iránt ebben az
órában nem túlságos fogékony lelkemet veszedelmes eseménybe nem
kapcsolta volna bele.

Amikor a gyors este beköszöntött és sátrunk előtt elköltöttük a
vacsoránkat, a kert sötétjéből behizelgő és egyszersmind fájdalmasan
elmosódó panaszosan éneklő hangot hallottam. Olyan ember szokott így
magában énekelgetni, aki teljes magánosságban foglalatoskodik valamivel
és azt hiszi, hogy nem figyeli és nem hallja őt senki. Hosszan
elnyujtott, szinte nehéz sóhajjal megszületett hangok voltak, egymástól
csak kevéssé különbözők és állatiasan szomorúak. Egyre megismétlődtek és
olyan démoni kényszerítéssel kerítettek a hatalmukba, hogy akaratom
ellenére kénytelen voltam eredetüket kikutatni. Panja nem hagyott
magamra ezen a portyázáson az esti kertben. A csillagok tisztán
fénylettek és a szűk utak jobb és bal oldalán a banán óriási levelei
olyanok voltak, mint a gonosz istenek hatalma ellen épült pogány erőd
ledöntött és elsülyedő oszlopai vagy szétszakítva lógtak alá a csillagok
fényében, mint valami széttépett szörnyeteg bőre.

– A király csónakokat ad nekünk, – mondta halkan Panja, – de
méltóságának megfelelő fizetést vár értük. Evezősöket is kiválasztott,
sőt banánt, papaját és füszert a rizs számára.

Szótlanul bólintottam. Nem beszéltünk a bennünket csalogató hangokról.
Panja talán föltette, hogy tudtam, miről volt szó, talán ugyanaz a
bátortalanság tartotta vissza a beszédtől, mint engem a kérdezéstől.

Egészen a kert kaktuszkerítése mellett nemsokára templom fapagódáját
láttuk sötéten és hatalmasan fölmagasodni; átnéztünk az udvarára, amit a
királyi kertből könnyen megtehettünk és a legszentségesebbhez szolgáló
előtér barna oszlopai közt megpillantottuk a szent kecskét. Semmi sem
mozdult a szent helyen, csak az alacsony, sötét ajtókeret mögött
látszott gyönge, vöröses fény, mintha halvány rózaszínű selyemfüggönyt
feszítettek volna a titokzatos hely elé.

Amikor lépteink egy sűrűbb bambuszcsoporthoz közeledtek, amelynek halkan
susogó levelei mögül alacsony épület körvonalai látszottak, a szomorú
ének elnémult, mint ahogyan megszünik a tücsök éneke a magas fűben, ha
éjjel valami kiváncsi ember jön a közelébe. Szűk, alig látható
gyalogösvényen behatoltunk a bokrok közé; fölöttünk mint fénylő kis
lámpások, lógtak a gyér bambuszlevelek közt a csillagok. A sötétben egy
rácsos ajtó mögött, közvetetlenül a farudak mellett gyönge nyöszörgés
hallatszott.

– Világot kell gyujtanunk, – mondtam halkan Panjának.

Erre csak fáklya lett volna jó, ennek fénye pedig elárult volna
bennünket. Királyi házigazdánk aligha találta volna nagyon udvariasnak,
ha rajta kapott volna bennünket, amikor éjjel átkutatjuk a háza tájékát.

– Ha várunk, megtanulunk látni, – vélte Panja.

A csillagok nagyon tisztán fénylettek, hallottam szívem dobogását és
megállottam, nem tudva mit tegyek.

– Valami állat? – kérdeztem Panjától.

Meglepődve nézett reám, mintha meg lett volna győződve, hogy tudom,
miről van szó és éppen ezért csodálkoznék most a kérdésemen.

– Állat? Asszony az, aki jajgat, – mondta. – Talán a szerelem
sebesítette meg, talán valami büntetést szenved el.

Amikor közelebb léptem a farácshoz, lélekzetfojtó nehéz gőzölgés csapott
meg. Panja szavaira félelmemet a fölháborodás vak bátorsága váltotta
föl. Kissé oldalt léptem, hogy a gyönge fény a sötét nyilásra eshessék.
Az alacsony házikó téglaépület volt és elhanyagolt istállóhoz
hasonlított.

– Ki van ott? – kérdeztem kanarai nyelven.

Panja szorosan mögöttem állott. Rövid ideig tartó izgatott várakozás
után a rács két rúdja között csodálatosan színtelen és betegesen halvány
sovány emberi arc tünt föl. Fölbomlott fekete hajától jobbra és balra a
kéznek ijesztően lesoványodott ujjait pillantottam meg, amelyek a szem
magasságában egy-egy rúdba kapaszkodtak. Az éjjeli fényben olyan
borzalmas volt ez a látvány, mintha valami régen meghalt embernek az
arca a sírból bukkant volna föl. A nagy sötét szem magába szívta az
éjjelt és bénító csöndben ismét visszaadta. Úgy éreztem, hogy megáll a
szívem verése, szédültem és megragadtam Panja karját.

– Gyere Sahib, – mondá, – ha beteg, beléd is átlopódzik a járvány.

– Hát beteg?

– Nem tudom, – felelte bátortalanul.

– De hiszen tudod, – kiáltottam a fogamat összeszorítva.

– Én csak azt tudom uram, hogy ebben az országban így büntetik meg a
hűtlen asszonyokat, de az is lehet, hogy beteg.

Elhagyott az eszem, mindkét kezemmel megmarkoltam a rács egyik farúdját,
a lábamat nekivetettem a falnak és azt a nagy erőfeszítést fejtettem ki,
amelyet a legnagyobb fölháborodás tud megadni, de hasztalan volt minden,
mert bambuszból volt a rúd.

Panja visszahúzott. Nem emlékszem, hogy valaha is hozzám mert volna
nyúlni és inkább ez a vakmerősége mint a szándéka arra bírt, hogy
higgadtabban vizsgáljam a helyzetet, amely kétségtelenül nehéz volt, ha
meggondoltam, hogy mindenesetre mindent megkisérlek e szerencsétlen
teremtmény sorsának megjavítására és hogy másrészt egyáltalán nem
tartozott reám ez a dolog. A király sohasem bocsátaná meg önkényes
beavatkozásomat az ő jogába és ha hatalma nem is volt akkora, mint
amekkorának hitte és föltüntette, másrészt nekem nem volt meg az a
támasztékom, amelyet ő föltételezett. Az angolok az előkelő hinduk,
valamint a brahminok személyes szokásait a legnagyobb mértékben
tisztelik, mert rájöttek arra, hogy az egyes kasztokat jellemző szokások
megkülönböztetésével annál könnyebben uralkodhatnak az országon. Bármily
kevesen vannak is a benszülöttekhez képest, mint egyetlen zárt társaság
annál többet jelentenek még a leghatalmasabb kaszttal szemben is.

Figyelembe kellett tehát vennem azt, hogy aligha kapok védelmet és
legkevésbbé mint német ember attól a kormánytól, amelynek kormányzati
elve elitél olyan beavatkozást, aminőt én terveztem. Angolország éppen
akkor még nem volt tájékozva Németország erejéről és jogáról és a
németeknek minden energikus föllépését a tengerentúli országokban csak
elbizakodottságnak hitte.

Mégis szilárd volt az elhatározásom, hogy érvényesítem a kivánságomat és
eltökéltem, hogy Panját korán reggel a királyhoz küldöm, akitől külön
kihallgatást kérek. Érdekes, hogy mennyivel könnyebben követünk mi el
kegyetlen és igazságtalan cselekedetet, mint ahogyan másoktól eltürjük.
Ha ennek a bebörtönözött asszonynak a nyomorára gondoltam, a
moszkitófüggöny mögött álmatlanul eltöltött tikkasztó éjjelen a
fölháborodás forró borzongását éreztem. A kínos félálom rövid
időszakaiban izzó ködben föltünt előttem a viaszszerű barna női arc és a
veszedelemmel és közelgő viharral terhes éjjeli levegőt elhaló hangjának
panaszos énekszava töltötte be.



Virradatkor azzal a szinte a fájdalomig fokozódott kivánsággal ébredtem
föl, hogy végre megpillanthassam a tengert, a messzeséget, a
fölszabadulást. A zöld falak mintha eltompították volna a szememet, sőt
minden érzékemet és a legnagyobb ingerlékenységre kárhoztattak volna,
bűnösnek éreztem magamat és közel a megfulladáshoz. Ilyen állapotban
talán csak annál merészebb és szívósabb lesz minden makacs gondolat és
kétségtelen, hogy nemsokára fokozott dühvel állottam a királlyal
szemben. Nem sokat törődtem eljárásom következményével és ennek a lelki
állapotomnak bizonyára több sikert köszönhetek, mint amennyit talán
megfontolt eljárásnak köszönhettem volna.

– Egy asszonyt tartasz fogva a kertedben, – mondtam nyersen. – Hatalmas
fejedelemhez nem méltó, hogy tehetetlen lénnyel szemben így járjon el.
Kivánom, hogy azonnal add vissza a szabadságát. Többet nem óhajtok, de
ezt igen. Tedd meg rögtön!

Rövid pillanatig tartó megdöbbenés után nagyon simulékony lett a hindu
fejedelem, makacskodott, de egyszersmind alázatos is volt és a
részletekben olyan kitartást mutatott, amely a legnagyobb türelmet is
kifárasztotta volna. Panja nagyon komoly volt és minden szót a
legpontosabban tolmácsolt; éreztem, hogy ebben a helyzetben nem mer
vállalni semmi felelősséget.

– Látom, hogy nem akarod teljesíteni a kivánságomat, – ezt a választ
adattam a fejedelemnek, – hát gondolj a kormány törvényére, amely az
ölést tiltja és halállal bünteti a gyilkosságot.

A király elhalványodott, ajka kissé remegett, de barátságos maradt és
leereszkedő és arról akart meggyőzni, hogy könnyű büntetésről van szó,
amelynek kiszabásához joga van. De különben azt sem tudom, mi ennek az
asszonynak a bűne. Ismeri az angolok szigorúságát, de sohasem volt oka
arra, hogy az igazságosságukban kételkedjék és inkább el tudná hinni
azt, hogy egy igazságtalan ember nem angol, mintsem hogy
igazságtalanságot tételezzen föl angol emberről. Megint elém tárult
ezeknek az embereknek ravaszsága és szívóssága, az állhatatosság és a
fortélyosság, amellyel fegyvert tudnak kovácsolni minden legkissebb
kétségükből is anélkül, hogy ezzel megbántanának. Nem maradt számomra
más út: addig, míg be nem bizonyítom, hogy jogom van a büntetés
fölülvizsgálására vagy amíg meg nem hallgatom a bebörtönzött asszony
büntetésének okát, engednem kellett. De az, hogy sarokba szorított, nem
óvatossá tett, hanem haragossá és dühösen ezt mondtam:

– Ha az angolok az igazságosságot az indiai királyoktól tanulták volna,
akkor börtönben ülnél, még mielőtt én Bombayba visszatérek.

Királyokkal rendszerint nem szoktam ilyen udvariatlanul bánni, de a
kezdet után már csak így folytathattam, mert nekem idegen az az okosság,
amely sátrat üt ott, ahol valami nagylelkű tervet legyőzött a félelem.
Panján észrevettem, hogy helyesnek tartja válaszomat, előre lépett és
nyugodtan így szólt:

– A fogolynak a lábát föl egészen a térdig szétrágták a hangyák.

A király nem felelt neki, maga elé a földre nézett, mintha mindez
egyszerre nem tartoznék már reá és ellenfelem ez új magatartásának
láttára, most először lopódzott szürke félelem a szívembe. Éreztem, hogy
olyan fegyver használatát latolgatja, amellyel semmiféle érzelem és
gondolat nem veheti föl a versenyt; ez az a csönd volt, amelyben a
gonosz a végsőre kényszerítve, az aljast hívja segítségül.

– Szabadon fogom bocsátani a foglyot, Sahib kollektor, – mondta
nyugodtan és hátra lépett.

Ezt a címet bizonyára nem őszinte szívvel adta meg nekem, mert az angol
kollektor a kerület legelső kormánytisztviselője és aligha utaznék
Kanara dzsungelének magárahagyott vadonán keresztül olyan
fölszereléssel, mint ahogyan én utaztam. Nagyon jól tudtam és nem csak a
királynak kémlelő pillantása árulta el e támadás alattomosságát.
Vakmerően ezt mondtam:

– Ha a kollektor el akart volna jönni, akkor nem jöttem volna én magam.

Most már egyáltalán nem akartam mást, csak jó feleletet adni. Nyugodt
szemmel követeltem a király válaszát és a szine bizonyára nagyobb
zavarba hozta őt, mint a merészségem. Csak egyszer nézett rám gyorsan és
tele elfojtott gyülölettel. Fáradt bársonyszemében ott csillogott a
dzsungeléj sötét mérge és egy elnyomott nép egész fajgyülölete.

Helyesnek láttam, hogy egyelőre beérjem ezzel az igérettel és megvárjam,
hogy követelésemnek mi lesz a további hatása. Elbúcsúztam tehát a
királytól és mindketten azon iparkodtunk, hogy minél kegyesebbnek
tűnjünk föl. Sátramat fölszedettem és mindent elkészíttettem az
utazásra, de szilárdan eltökéltem, hogy addig nem szállok a csónakba,
míg fáradozásom eredményét meg nem láttam. Még annak alapos
megfontolására sem maradt elég időm, vajjon a siker vagy a kudarc
okozna-e nekem nagyobb nehézséget, mert még mielőtt a két utolsó
vasládát teliraktuk, a király két szolgája elhozta nekünk a foglyot. A
fiatal asszony fehér kendőbe volt burkolva, lassan és nehezen lépett,
amikor előttem állott, alig láttam mást, mint a szemét és a barna lobogó
félelem tanácstalanná tett.

Panja megkisérelte, hogy beszélhessen vele és nagynehezen meg is tudta
vele értetni, hogy nekünk köszönheti a szabadulását és hogy most
szabadságában áll oda menni, ahová a kedve tartja.

Valószínűleg a kimerülés következtében szótlanul leült a földre és újra
meg újra hosszú időre lehunyta a szemét, amely már elszokott a
világosságtól. A hálának vagy az örömnek semmi jele nem jutalmazott meg
bennünket, míg végre, miután én visszavonultam, azt kérdezte Panjától,
hogy el kell-e neki kísérnie az idegen Sahibot.

Panja állítólag azt felelte, hogy mi semmit sem kivánunk és semmit sem
várunk tőle és olyan csábítónak festette le neki a szabadságot, aminőnek
maga mindig látta. Nemsokára eljött hozzám és nem diadalérzettel vagy
pártfoglalással, hanem valódi megdöbbenéssel ezt mondta:

– Sahib, a fiatal asszony arra kér, engedd meg, hogy visszamehessen.

– A börtönébe?

– Igen uram. A kezét a szívére tette és a király nevét ejtette ki.

Egy óra multán Samaji falu kikötőhelyéről elindultak csónakjaink a
Kumardary csöndes vizén, amely lomhán vitt bennünket nyugatra, a tenger
felé. A szerelemnek nem lehet szíves szolgálatot tenni, önállób és
állhatatosabb minden más emberi érzelemnél és biztossága fölsőbb eredetű
mint az ész.




TIZENEGYEDIK FEJEZET.  Mangalore.

Földi létünk furcsa tényét mindig azokban a pillanatokban láttam a
legcsodálatosabbnak, amikor álmomból ébredtem föl. Amikor a reggeli nap
ragyogására vagy a madár dalára a világosságban újraéledt érzékeink
ismét öntudatra ébrednek, néha boldogság és bámulat borzongásaként fogja
el a szívet az a bizonyosság, hogy élünk, hogy számtalan ember után, aki
már elköltözött és megszámlálhatatlanokon kivül, akik még jönni fognak,
élő emberek vagyunk a föld napsütötte fölületén. Ezt az örömteljes
bámulatot egy órában sem éreztem jobban, mint azon a reggelen, amikor a
folyón a csónakban fölébredtem. Előző este a befövenyesedett folyó egyik
holt ágára jutottunk, ahol a víz, csöndesen mint a tó vize, csodálatos
mocsári növények zöld takarója alatt feküdt és mivel a csónakokat a
mocsáron át egyáltalán nem lehetett partra húzni, Panja azt ajánlotta,
töltsük el az éjjelt a vizen. Reggel felé nem vettem észre, hogy a
csónakot, amelyben aludtam, ismét járható vízre tolták és így csak akkor
ébredtem föl, amikor már sütött a nap és a víz halk énekét kissé
megzavart érzékeim fogták föl. Csak lassan értettem meg a helyzetet, sőt
pillanatokra még az idő is elmosódott előttem. Öntudatomnak minden
időszámítástól megszabadult újraébredésében bizonyossággá csak ez vált:
a nap bevilágítja a földet, a fák közt élő lények hangokat adnak és te
magad élsz.

Későbbi visszaemlékezésben az ilyen pillanatok gyakran azért látszanak
nagyon fontosaknak, mert a távolsággal megnőnek és mert az emlékezet az
eseményeket nem tartamuk és értékük szerint szokta megőrizni, hanem
aszerint, hogy milyen mértékben hatottak reánk. És hogy valamely élmény
megmarad-e az emlékezetünkben, nagyon kevéssé függ össze az élmény
fölismerhető jelentőségével. Sőt többnyire jelentéktelen, gyakran éppen
kicsinyes események azok, amelyeket emlékezetünk kitörölhetetlenül
megőriz úgy, hogy csak mosolygunk rajtuk anélkül, hogy megértenők, hogy
erejük egész külön erkölcsi terület, amelynek misztikus sajátossága
semmiképen sincs akaratunknak alárendelve. «Ha Isten szeme, amely
szüntelenül átvizsgálja alkotásának régióit, a mi létünkre tapad, az a
pillanat örökre megmarad emlékezetünkben», mondta nekem egyszer egy
kasmiri buddhista szerzetes, aki egy szürke virágú szent fát keresve
vándorolt végig Malabaron. Így azután életünknek amaz órái, amelyeket
nagyoknak tartottunk, gyakran függő gyermekecskéi lesznek egyes kis
eseményeknek, amelyekhez hozzá kell támaszkodniok, ha nem akarnak a
sötétben elmerülni.

Fölállottam a csónakban és láttam a partok elsiklását, amelyek oly sűrűn
voltak benőve, hogy úgy látszott, mintha omladozó zöld falak közt
lennénk csöndes, gyors menekülő úton, falak közt, amelyek kitágultk,
majd összébb szorultak. Fölötte a csillogó egyforma színével mesébe
illő, halhatatlan kék ég terült el és a reggeli nap vakító sugara néha
megtalálta és lezárta a szememet.

Az elmult nap tele volt fáradtsággal és Uppanangadit csak üggyel-bajjal
értük el. A várost nem is néztük meg és csak annyi ideig pihentünk meg,
amennyire az evezősöknek volt szükségük. Utunk kezdetén inkább
kormányozniok kellett mint evezniök, amit állva végeztek el úgy, hogy az
irány szerint, amelyben haladnunk kellett, a kanu jobb vagy bal oldalán
mártották meg a vízben az evezőt. Ezt nagy ügyesen tették és sokáig
szórakoztatott. Mialatt még a Kumadaryn úsztunk, gyakran megtörtént,
hogy a csónakok zátonyra futottak. Ilyenkor a vízbe kellett mennünk,
hogy egyesült erővel levonszoljuk. Néha lassan, de meglehetősen sokáig
mély katlanokban keringőztünk vagy alacsony vízeséseken csúsztunk át,
amihez hozzá kellett szoknom, mert nagyon ijesztő volt annak
elgondolása, hogy ott fölfordulhat a csónakunk és a zavaros víz a
mocsaras partra vet ki bennünket vagy pedig hogy sellőkön és mély
örvényekben alligátorokkal juthatunk közeli érintkezésbe.

Éjjel volt az utazás a legszebb. Bár éjjel csak az Uppanangadi városától
egészen a város fakikötőhelyéig terjedő utat tettük meg, a sötét parton
vándorló fáklyák, amelyek mintha óriási világító bogarak lettek volna,
titokzatosan izgatták a fantáziát és arról adtak hírt, hogy lakott
tájékhoz közeledünk.

Minél messzebbre jutottunk a Netravatin, a víz folyása annál lassúbb
lett és megkezdődött az evezősök munkája. A folyó kanyarulatánál gyakran
hosszú időre szem elől tévesztettük a második csónakot, de nem kellett
aggódnunk, mert Pasának, aki a második kanuban podgyászunkat őrizte,
megvolt az evezősök előtt az a tekintélye, amelyhez könnyen hozzájutnak
azok a hallgatag emberek, akik anélkül, hogy udvariatlanoknak
látszanának, soha nem mosolyognak és kérdésre ritkán felelnek. A
teherhordókat Panja Samajiban elbocsátotta; háromnapi út után Panja és
Pasa kiséretében Mangaloreba érkeztem és a kanuk a kikötőben
visszafordultak anélkül, hogy a Samajiból jött emberek partra szállottak
volna. Nem élnek jó viszonyban a parti népekkel, akikről azt tartják,
hogy szakadárok és barátságosak az idegenek iránt.

A legutolsó órákban zavaros, álló vizen evezett át csónakunk. A
növényzet egyre fogyott, rizsföldek mocsaras kietlenséggel váltakoztak,
amelyeken nehéz gőzökkel terhes és embertől, állattól elhagyatott
gonosz, csöndes pocsolyák csillogtak. Ott aludta a pestis nyári álmát,
hogy az első esővel ismét fölébredjen. Olyan nyomasztó volt a hőség,
hogy a lélekzés kínos munkává lett, végül tompa bódultságban dolgoztak
az evezősök és a zavaros víz hangja gyakran egészen elnémult. A folyó
sok széles és szűk csatornára oszlott, a parton levő pálmák közül
kimagaslott a német téglagyár vörös kéménye.

Az egész városon keresztülhaladtunk egészen a tengeri kikötőig, amely
kikötésünk helyén, a tenger felé homokzátonnyal védve, csupasz volt és
elhagyott és a tenger gőzölgése, élet és frisseség nélkül, keservesen
kiábrándított. A városból szinte semmitsem láttunk. Három alacsony
dombon épült, pálmák zöldjébe egészen elrejtve. Most azonban megláttam a
kikötő házait, rossz düledező kőépületeket, amelyek barátságtalanok
voltak és gondozatlanok, olyan zordsággal és szánalmas
jellegnélküliséggel, aminőt gyakran lehet látni keleti kikötőkben,
amelyeknek hagyománya régen elpusztult és új szokásaik és berendezésük
sekélyes és rabló buzgólkodás szellemét szolgálja. Néhány régi, magas
orrú és széles hátú nagy vitorlás csónak hevert összevissza, félig a
vízben, félig a piszkos homokba besüppedve. Csaknem néptelen volt, csak
egy kis gőzbárkán guggolt az árnyékban egy hindu és dohányzott.
Kiváncsian figyelt bennünket; amikor a csónakban fölemelkedtem,
fölugrott, élesen és túlhangosan néhány szót kiáltott a töltésen át egy
befestett ház homályos ablakai felé. Az ő hajócskája közvetíti a
személyforgalmat a part és a nagy tengeri gőzösök közt, amelyek a
parttól néhány kilométernyire eresztik le a vasmacskát, hogy két vagy
három óra hosszáig utasokra várjanak. Magának Mangalorenak kikötője
nagyobb gőzhajók közlekedésére nem alkalmas.



Az első benyomások, amelyeket Mangaloreban szereztem, annál
visszataszítóbbak voltak, mert az elmult időkben folytatott életmódom
szerint mindent az érintetlen természet páratlan egyszerűségével voltam
kénytelen összehasonlítani. Hozzájárult ehhez, hogy a város a várakozás
tompa álmába merült és mindenütt tunyasággal, pusztulással és
részvétlenséggel találkoztam. Az elhanyagolt hindu fogadó, amelyben
kénytelen voltam első napjaimat eltöltenem, éppenséggel nem bátorította
vállalkozó kedvemet és az első viharokra való kínos várakozás
mindenkitől és végül tőlem is elvette a maradék életörömöt. Amikor
néhány hónap mulva a tavaszi nap ragyogásában Mangalore tarka
föltámadását ünnepelte, alig ismertem rá a városra. A mi német nyarunk
és telünk közt levő különbség távolról sincs olyan jelentékeny hatással
az ember hogylétére és életszokásaira, mint az évszakok változása a
trópusokban. Az a vélemény, hogy ezeken a vidékeken az időjárás
egyenletes és állandóan nyárias, fölületes utazók hiányos ismeretének
vagy hamis képzeletnek köszöni a létét; aki azonban az egyenlítő
közelében elejétől végig átélte a tropikus évet és változásának bajában
és örömében megfigyelte az embereket, a mi évszakaink közt levő
különbséget a mérsékelt égöv alatt jelentéktelennek fogja érezni.

Később sok mindent megértettem Mangaloreban, amit eleinte semmibe sem
vettem, megszerettem nem egy dolgot, amit kezdetben idegenszerűnek és
visszataszítónak láttam és azzal a biztos tudattal búcsúztam el a
várostól, hogy nincs még egy lakott hely a világon, amely paradicsomi
szépség dolgában fölvehetné a versenyt Mangaloreval. Életünk rövid
napjaiban sohasem szerzünk akkora tapasztalatot idegen jelenségekkel
szemben, hogy az első benyomásból igazságosan tudnánk következtetni az
általános értékre.



Ottlétem harmadik napján leírhatatlanul ingerült állapotban hirtelen
elhatároztam, hogy fölkeresem az angol kollektort, mert végre biztos
értesülést akartam szerezni hosszabb ottmaradhatásom lehetőségéről, a
lakásviszonyokról és a megélhetés föltételeiről.

Akárhová fordultam, valami teljesen érthetetlen aggodalomból mindenütt
kitértek az emberek a nyilt válasz elől, egyszer attól féltek, hogy a
kormánnyal kerülnek szembe, máskor hogy a papokkal, sőt pénzáldozataim
is csak a csőcselékre voltak hatással.

A hivatalnokok bungalovja nagyszerű helyen épült egy árnyas dombon és
régi úri lakra emlékeztettek. A kert kitünően ápolt, a hivatalos
helyiségek tiszták, hüvösek és nagyok. Az előszobában nagy iróasztal
mellett fehér, félig európai ruhában valami kevertfajú ember ült és úgy
tett, mintha rendkivül el lett volna foglalva. Kezdetben szerény voltam,
amennyire idegeim csak engedték, de fölháborított, hogy ezt a rabszolgát
ostoba módon elkapatta ahhoz a kulturához való viszonya, amelyet nem is
értett meg. Ha Panja nem lett volna velem, bizonyára uralkodtam volna
magamon.

– Álljon föl, ha én beszélek, – mondám.

Forrt a vérem. Valóban csak nagyon kis izgalomra van szükség, hogy az
ebben az időben amúgyis a forráshoz közellevő vér ne tudjon magán
uralkodni.

Az írnok mintha ólomból lenne a térde, lomhán fölállott, de szemtelen,
bámuló tekintete tüzessé tette a kezemet és még mielőtt egészen
kiegyenesedett sovány, barna lába, a méltóságteljes szobában elcsattant
egy pofon, amelyet hideg zuhanyként élveztem. Reá talán másként hatott.
Megfordult a saját tengelye körül, szalmaszéke bürokrata alázatossággal
szolgálatkészen ugyanezt tette és míg békén hagyott arcfele
elhalványodott, sehogysem tudott magához térni meglepetéséből.

– A kollektorral szeretnék beszélni, – mondtam barátságosan.

Sokkal jobban éreztem magamat, de sokáig nem tudtam magamnak teljesen
számot adni e cselekedetem durvaságáért. Ez a meggondolatlan fölhevülés
és az önuralom hiánya bizonyára összefüggött azzal, hogy csaknem fél
évet csak olyan emberek közt töltöttem el, akik még gondolni sem mertek
soha arra, hogy velem egyenjogúak és ezért ennek az embernek észrevehető
ellenállását még nagyobb fönhéjázásnak láttam, mint aminő talán
valójában volt.

A kétféle tekintetben súlyosan érintett ember csak akkor kezdte meg a
küzdelmet megsértett hivatalnoki becsületeért, miután körülbelül négy
méternyire távozott tőlem és kettőnk közt pácolt keményfa-asztalt
tudott. Minden csupa fölháborodás volt rajta, még olajozott haja is,
amelynek fényes frizurájáról leesett a szürke vászonsipkácska, mintha
haragosan csillogott volna.

Minden eshetőségre fölkészülve elvettem az asztalról egy fekete ébenfa
ládikát, amelyben acéltollak, egy radirgumi és néhány rézanna volt
elrendezve olyan gonddal, mint ahogyan egy hercegnő rakja el az
ékszerét. Elhatároztam, hogy első tiszteletlen szavára azzal felelek,
hogy ezt a ládikát hajítófegyvernek használom. Hallottam egyszer valamit
arról, hogy parasztok, akiknek földjét a tartós melegség lesüléssel
fenyegeti, ágyúlövésekkel próbálják az esőt előcsalni. Bennem akkor
egészen hasonló remény és rokon gondolkodás dolgozhatott. De köztem és
ellenfelem közt már nem került sor szóváltásra és erőszakosságra, mert
kinyilt az ajtó és hüvös szemmel és szépen beretvált arccal megjelent az
ajtóban az angol hivatalnok, aki nyugodtan tekintett majd rólam a
rabszolgájára, majd ismét vissza reám.

A távolság, amely köztünk volt, a kettőnk közt levő asztal, az irnoknak
arcára szorított keze és az én harcias magatartásom alighanem eléggé
fölvilágosította Dél-Kanara urát, hogy mi történhetett. A tropusi
szolgálatban és a kényes helyeken bevált, művelt angolok bámulatos
nyugodtságot tanusítanak minden rendkivüli helyzetben és kitünően
értenek ahhoz, hogy egyelőre úgy vegyék a dolgot, ahogyan van és ne
árulják el elsietve, hogy az ő véleményük szerint hogyan kellene a
dolognak lennie. Ez legalább is nagy önérzetre vall. A hivatalnok
nyugodtan hozzám fordult és udvariasan kérdezte, nem volna-e abban a
helyzetben, hogy beavatkozásával harmonikusabbá tegye ezt a helyzetet.
Egyszersmind minden további kérdés nélkül szobájának nyitott ajtajára
mutatott és én minden panasz nélkül mentem be a szobájába, mert éreztem,
hogy alantasa jelenlétében nem kivánatos a panasztétel. Mindjárt azután
kényelmes karosszékben szemben ültem egy körülbelül ötven éves férfivel,
akinek gömbölykés alakja, okos és egyszersmind jóságos arca a
legteljesebb bizalmat ébresztette bennem és mert mintegy harminc évvel
fiatalabb voltam, mint ő, nem esett nehezemre a kérés, hogy
bemutatkozásom szokatlan módját ne tekintse az angol kormány vagy az ő
személye ellen irányuló tiszteletlenségnek. Amikor megmondtam a nevemet,
hidegen ő is megmondta a magáét és azt kérdezte, angol vagyok-e?

Mily fontosnak tekintik e nemzet képviselői ezt a magában véve oly
ártatlan tényt! Feleletemre a neheztelés kis árnyéka siklott végig a
homlokán és azt kérdezte, vajjon a mangalorei német misszióhoz
tartozom-e? Ezt kérdeztem:

– Ezt abból következteti, ahogyan az írnokával elbántam?

Mosolygott, a fejét rázta, de válaszom módjából úgy látszik további
fölvilágosítás nélkül látta, hogy ezzel kérdésére tagadólag feleltem.
Azután várt. Míg beszéltem, föltünés nélkül vizsgálgatott, de a
birálatnak még csak árnyéka sem látszott vonásain. Arckifejezéséből
következtetve, én és elbeszélésem éppen úgy kiállhatatlan lehetett neki,
mint kellemes vagy teljesen közömbös. Amikor kissé megpihentem a
beszédben, kis asztali csengővel csengetett és a belépő szolgának
valamit parancsot adott és kisvártatva csöndes, barna alak tálcán
whiskyt, szódavizet és fagylaltot hozott be.

Szívem olyan érzelmekkel volt tele, hogy még az apám iránt sem lehettek
volna gyöngédebbek és szeretetemet csak növelte a kollektornak egyszerű
figyelmeztetése, legyek óvatos, mert Samajiben valószínűleg nem kaptam
fagylaltot. Kalandom a királlyal tetszett neki. Kis idő mulva ezt
mondta:

– Amikor évekkel ezelőtt első trópusi nyaramat éltem át, csaknem gyilkos
lettem, a másodikban kétségbe estem és csak a harmadikban kezdtem ismét
angol emberhez hasonlítani. Nem kell aggódnia azért, mert pillanatokra
megfeledkezett magáról, először a türelmét veszti el az ember Indiában,
azután rendszerint az eszét. Csak kevesen találják meg ismét mindkettőt,
de ezeknek azután szükségük is van rá.

Amit az ügyemben meg akartam tudni, megtudtam és csak keveset kellett
kérdeznem.

A kollektor hivatali szobájában hallottam későbbi napokban először
Mangese Raonak, a brahminnak a nevét is. Amikor ennek az embernek
röviden és mélyebb megértés nélkül elmondott élettörténetét hallottam,
kiváncsiságon vagy érdeklődésen jóval túlmenő vonzalmat éreztem iránta.
Ama kérésem kapcsán, hogy nevezzen meg valakit a mangalorei képzett
brahminok közül, akivel az ismerettség hasznomra lehetne és miután már
némiképpen barátságba keveredtünk, a hivatalnok apránként a következőt
beszélte el nekem:

– Mangalore, sőt Dél-Kanara fiatalabb brahminjai közt Mangese Rao a
legismertebbek és kétségtelenül a legokosabbak egyike. Érzelmeiről nem
adhatok fölvilágosítást, mert az ő érdekterülete csak politikailag
érinti a miénket, már pedig aligha van szenvedély, mely az ellenfél
jellemét jobban elleplezné az ellenfél elől, mint a politika. Sok dolgot
adott nekünk ez az ember és csak azért nem lett ránk nézve veszedelmes,
mert kasztbeliei nem csatlakoztak hozzája egy szívvel-lélekkel. Mivel a
madraszi egyetemre járt és akkora akadémiai képzettséggel rendelkezett,
amekkorát az indiai angol főiskolák adhatnak, természetesen elvesztette
kasztjának bizalmát, ellenben sokáig birta a miénket, igaz, hogy az én
személyes bizalmamat sohasem. Mint a kormány képviselőjének támogatnom
kellett őt, ameddig hasznunkra volt, de ha abban a székben, amelyet most
ön foglal el, szemben ült velem, sohasem tudtam megszabadulni attól a
különös félelemérzettől, amely lénye ritka áthatolhatatlanságának
láttára fogott el. Az itteni angol kollégiumban nemsokára vezető állást
kapott, látni lehetett őt a jezsuitáknál, földieinek titkos gyűlésein,
sőt a protentáns misszió táborában is. Sohasem tudhattam meg, hogy a
rokonérzés, amelyet mindenütt keltett, őszinte volt-e vagy pedig azért
mutatták-e iránta, mert féltek tőle.

– Fél évvel ezelőtt elbocsátották. Nem mertem ellene tovább eljárni,
mert időközben megtudtam, hogy nagy a befolyása és valószinűleg hiveinek
a száma is, ha nem is éppen ebben a tartományban, de az egész országban.
Nekünk óvakodnunk kell attól, hogy ebben az országban a büntetést
megtorlásnak vagy bosszúnak tekintsük, sőt ilyen esetekben csak addig
szabad elmennünk, ameddig ellenfeleink hatalma megnyirbálódik.
Megtörtént a következő eset. Az itteni kolostor egyik jezsuita pátere
megjelent nálam és kicsi iskolakönyvet hozott, alakra és kiállításra
teljesen hasonlót azokhoz, aminőket a kormány- és a misszióiskolákban
használnak. Majd megmutatom a könyvet.

Fölkelt és a szomszédos szobába ment egy vasszekrényhez, amelyből kis
keresés után akták és iratok közül szürke, füzetszerű könyvecskét vett
elő és odatette elém. Keskeny volt, három oldalon körülvágott, külseje
egyszerű és a tankönyvek hagyományos rendje szerint rajta volt a cím és
lenn a jezsuiták nyomdájának jele, akik propagandájuk számára a
benszülöttek nyelvének tíznél több különböző írásjelével fölszerelt
nyomdát tartanak fönn. A kollektor lefordította a címet: «Az
összehasonlító nyelvtudomány tankönyve a délindiai tájszólások
összefüggéséről a szanszkrittal. Irta Mangese Rao, tanító az angol
kollegiumban Mangaloreban, nyomatott ugyanott a S. J. műhelyében.»

A jelentéktelennek látszó füzet címét és első tíz oldalát nem hazudtolta
meg a tartalmával, azután azonban a déli tartományok angol
közigazgatásának okosan és agitátori áhitattal megirott birálata
kezdődött, amely annál jobban izgatott, mert tárgyilagos volt és a
helyzet alapos ismeretére vallott, anélkül, hogy hazaárulást lehetett
volna rábizonyítani. Később Panjával részletesen lefordíttattam magamnak
ezt az értekezést. A hivatalnok folytatta:

– A páter elmondta, hogy véletlenül födözték föl a nyomdájukkal történt
e visszaélést, ezzel a bejelentéssel együtt elhárította rendjének minden
felelősségét a kormánnyal szemben és tudtomra adta, hogy a
megvesztegetett embereket elbocsátották. Kérésemre, hogy mondja meg,
kire gyanakszik, kit tart a brosura szerzőjének, nagyon udvariasan azt
felelte, hogy van ugyan bizonyos gyanu, de rendjének nem szándéka és nem
szokása gonosztettről véleményt mondani, amelyet nem lehet egészen
helytállóan megokolni. Nyilvánvaló volt: ezek az emberek féltek, féltek
mint itt mindenki, aki nem tartozik az érdektelen csőcselékhez.
Akárhányszor megtörtént, hogy valamely párt legbuzgóbb vezetőit,
ellenfeleik mérgétől görcsbe rángatva, holtan találták meg reggel a
házukban. Most hát nekem kellett bátorságot mutatnom, de minden
meggondolatlan vakmerőség, amelyet nem a legnagyobb óvatosság irányít,
ebben az országban csak annyit ér, mint a kicsi gyermeki tréfa. Még
mielőtt tárgyalást kezdtem volna, leplezetlenül tudtomra adták, hogy
meggondolatlan beavatkozás esetén nem könnyelmű gonosztevővel, hanem az
egész indiai birodalom egy hatalmas pártjával kell tengelyt akasztanom.
Ehhez egyrészt nincs jogom, másrészt pedig állásom súlya is csak csekély
sikert biztosít. Az esetről jelentést tettem a kormánynak.

– Természetesen nem lehetett arról szó, hogy csak óvatosságot mutassak
és semmi mást. Magamhoz kérettem tehát Mangese Raot. Sohasem feledem ezt
a találkozást. A brahmin azzal az üzenettel kezdte, hogy valamelyik
későbbi napon szivesebben találkoznék velem. Ezen megütköztem, mert
belőle vagy teljes gyanútlanságra vagy szökés kisérletére kellett
következtetnem és ezért föltünés nélkül figyeltettem őt. Ma tudom, hogy
ezt a megfigyeltetést, amelyet rögtön észrevett, vonakodásával
szándékosan erőszakolta ki, hogy így megtudja, fontos dologról van-e
szó. Másnap azután eljött és mindenre el volt készülve. Közönbös
dolgokról társalogva egyszerre csak, mintegy véletlenül eléje toltam a
könyvet. Egy pillantást vetett reá és udvariasan mondta:

– Mihelyt időm lesz, átolvasom.

– Öntől származik, – mondtam én.

– Igen, – felelte olyan nyugodtan, mintha akármi mást mondtam volna, –
nemsokára meg fog történni.

– Ezen a könyvön az ön neve szerepel mint szerzőé, – folytattam és
bevallom, belsőmben bizonytalanul és haragosan.

Mangese Rao rám nézett, mintha biztosra venné, hogy tovább fogok
beszélni arról a vélt dologról, amelynek semmi köze sincs a kis
füzethez, amelyet közönbösen forgatgatott az ujjai közt. Végre a szemem
tekintetét követte és mintha látszólag csak most lett volna figyelmessé,
olvasgatni kezdett a füzetben, de nem az ártatlan első lapokon, amint
ahogyan kétségtelenül mindenki más tette volna, hanem a kormány ellen
irányuló áruló támadás kellő közepén.

Egy pillanatra föltekintett, udvariasan és szemöldökét kissé
összeráncolva ezt kérdezte: «Megengedi?» és tovább olvasott. Kis idő
mulva becsukta a könyvet, ismét a címét vizsgálgatta, elfogódottan
mosolygott és tovább olvasott. Ez az ember képes volt arra, hogy a
szemem láttára negyedóra hosszáig a maga szövegét olvasta, de nem a
meglepődés vagy a fölháborodás jelével, hanem minden jel nélkül. És a
tárgyalás egész ideje alatt bizonyára inkább én látszottam annak, aki
ellen a vizsgálat folyik, mint ő. Nos hát, türelmes maradtam, tudva azt,
hogy belsejében nyugodtan megfontolgatja türelmemnek alapját. De amikor
egy idő mulva vidám mosollyal föltekintett, megrázta a fejét és egészen
különösen találó és egyszersmind rosszakaratú fejezetet kezdett
fölolvasni, minden erőmet össze kellett szednem, hogy mosolyát
viszonozzam. Elgondolkozva félre tette a füzetet és aggodalmaskodva és
szemöldökét fölhúzva mondta:

– Ez ránk nézve nem kellemes.

– Nem gyanítja, hogy ki lehet a szerző?

Mangese Rao nem felelt és én kénytelen voltam folytatni:

– Hogyan kerülhetett a füzetre az ön neve?

A brahmin most az előbbi kérdésemre felelt, mintha a második kérdésemre
ezt akarná válaszolni: Ugyancsak ügyetlenül kutatgat.

– Nincs gyanúm. Az lep meg legjobban, hogy a jezsuiták jogosítványukkal
ennyire meggondolatlanul szolgálnak olyan ügyet, amely árt az őket védő
kormánynak.

Most már nem tehettem mást: vagy elő kellett állanom gyanúmnal a brahmin
ellen vagy abba kellett hagynom a társalgást, de az elsőt nem volt
szabad megtennem bizonyíték nélkül, amelyet azután beavatkozás követ és
a másodikat nem akartam megtenni. Még egyszer a középutat választottam
tehát, ámbár tudtam, hogy eljárásom eredménytelen. Hangosan kérdeztem
magamtól:

– Hogyan jutott a szerzőnek éppen az ön neve az eszébe?

Mangese Rao azt mondta, hogy az olvasmányból szerzett futólagos benyomás
szerint, ha pártatlanul vizsgálja a képzettségnek fokát, amely a
könyvből beszél, a visszaélés legalább nem válik szégyenére, azután
komolyan hozzátette:

– Közelfekvő a gondolat: ha már Mangaloreban nyomatták ki a könyvet,
akkor leplezésül legmegfelelőbb volt az itteni angol kollégium egyik
tanítója nevének választása. Bizonyára inkább azért történt ez, mert a
jezsuitákat akarták megtéveszteni és nem valami más óvatosság okából.

– Valami angol nevet is választhattak volna.

Mangese Rao a címet vizsgálgatta, azután szerény főhajtással így felelt:

– Ez nem lett volna okos dolog, mert Indiában mindenki, aki olvasni tud,
tisztában van azzal, hogy angol ember csak ritkán ért idegen nyelven.

Nos, még ezt is lenyeltem és beláttam, hogy hamis úton indultam el.
Ellenfelem e diplomáciai biztosságának valódi mesterműve volt az, hogy
amikor elbúcsúzott, a legcsekélyebb jelét sem árulta el diadalának.
Csöndesen és kissé elfogódva távozott, mintha lassanként rájött volna
arra, hogy ez a fölfedezés mégis kellemetlenebbé válhatik reá nézve,
mint ahogyan eleinte hitte. Akkor már bizonyítékok voltak a kezemben,
amelyeket tovább adtam. Minden kétségen fölül áll az, hogy ennek a
pamfletnek Mangese Rao a szerzője. Később nem minden gúnyolódás nélkül,
be is vallotta nekem olyan módon, amely csak engemet győzött meg, de
engemet alaposan. A kormány udvarias mérséklettel elrendelte, hogy
állásától ideiglenesen lépjen vissza és ezt azzal okolta meg, hogy gyanu
ugyan nincs ellene, de a nevét olyan szégyen érte, amely rövid időre
szükségessé teszi ezt az intézkedést.

Részletekből összerakva, amelyeket apránként tudtam meg, így szólt
Mangese Rao brahminnak a története és nagyon feszült lett a várakozásom,
amikor hetek mulva eljött a nap, amelyen megismerkedhettem vele.



Időközben megkezdődött a nagy esőzés. Egy erdős magaslat lejtőjén
sikerült kibérelnem egy háznak az egyik szárnyát, nagy szobákkal és
széles verandával, amelyet a bokrok egészen árnyékba borítottak, de
amelyről szabad kilátás nyilt egy pompás platánsorra, amely egy régi
városi kapuhoz vitt.

A lezuhanó víztömegek és a borzasztó viharok sokáig fogva tartottak
fehér lakásomban. A vízfalak közt, amelyeknek ezüstáradata langyosan és
csattogva dörgött az ablakok előtt, úgy éreztem magamat, mintha
szakadatlanul megpörgetett dobban laktam volna. Éjjel az egész mindenség
bengáli lángkoszorú tüzében égett; ropogott a villám és a menydörgés
sokszor elbódított minden érzést, míg végre a félelem is elmerült a
fásult megadásban, amely minden lényt elfogott, mintha az utolsó itélet
lángjelei cikáztak volna, mialatt köröskörül meggyulladt házak és fák
lángja csapott föl és ismét elaludt. Hetekig tartott ez, de a levegő nem
hült le, mert a hónapokon keresztül áttüzesedett föld tikkasztó gőzeit
leszorították az áthatolhatatlan, alacsonyan járó felhőtömegek. A
nedvességgel és melegséggel telített levegőt a tüdő, miként túlfűtött
melegház homályos üvege alatt, szítta be és lökte ki magából és
lassanként kialudt az utolsó életerő.

Künn ellenben aggodalmat keltő erővel kezdett nőni minden. Hét nap mulva
már nem juthatott be fénysugár a lakásomba és Panja szétfröccsenő lében
dolgozott a fejszével. Éjjente a villám kék tüze mint valami kusza,
lángoló rácsot, szénfekete levélszövedéket rajzolt ablakaim elé és az
első csöndesebb napokban nem értettem meg, hogy Mangalore várost még
mindig a helyén találhattam.

A tartós eső lassanként napról-napra lehütötte a levegőt. Senki sem
tudja leírni lelkem fölszabadultságát és boldogságát, amikor nagy idő
mulva először keltett föl a nap a pálmák zöldjében. Megint közelgett az
indiai tavasz és a gyönyörűségtől és ezer illattól dagadó kebel nem
tudta elrejteni ujongását.

Mangalore mint valami csodálatos, idegen, tarka és telt virág
titokzatosan hallgatva, mérgezően édeskés életvággyal a szemem láttára
feslett ki. Illata feledést adott, hangja a világ változásságáról el nem
mondható álmokat és színe egészen az elragadtatásig mámorossá tette az
érzékeket. A veranda fakorlátján, mint valami zöld kígyó, kúszónövény
hatolt keresztül, éjszaka gyermekfej nagyságú kék virágot bontott,
amelynek sárga, vágyakozó szeme nappal magához csalta a pillangót, este
pedig bezárult. A jázmin egészen a szédülésig elbódított, a béka
kuruttyoló panasza melankólikusan és szerelemittasan vegyült a fülemüle
énekének érces tisztaságába és a kutak és mocsarak fekete tükrén a
holdfényben a lótusz virágzott.

A fehér ruhába bujt barna emberek, akik meztelenül lépkedtek a vöröses
úton, úgy mozogtak áldott földjükön, mint megközelíthetetlen alakjai a
mesének, amely megszületett jóval azelőtt, hogy a mi népünk bölcsője
mellett, tölgyek alatt, a messzi nyugaton a legrégibb mondák
elhangzottak. És a szépség minden jótéteményével együtt, mint egy ifjú a
harmattól csillogó mezőről megint fölkeresett az álom és vele az
egészségnek, az erőnek és az élet örömetadó jogának boldog tudata.




TIZENKETTEDIK FEJEZET.  Asszonyokról, szentekről és brahminokról.

A benyomások, amelyeket Mangaloreban való tartózkodásom első hónapjaiban
szereztem, rendkivül tarkák és sokfélék voltak és bármily buzgón
kutattam a jelenségek értelmét, a legtöbb dolog inkább megzavart,
mintsem fölvilágosított. De miként, különösen fiatal korban, a derült
jólét boldog állapota inkább gondolattalan odaadást teremt, mint odaadó
gondolatokat, éppen úgy én is, mint a vidám vándorló az egyre változó
tájakat, elvonultattam szemem előtt a színes képeket, de valamennyiből
csak kevés ragadt meg a szívemben addig a napig, amikor a házamba lépett
Mangese Rao.

Panja pajkossága gyakran derült fölületességre csábított, a kikötőben
csatangoltunk, amely napról-napra élénkebb lett, vizi szárnyasok
vadászása végett csónakon fölvitettük magunkat a folyó ágain, amelyek
körülbelül tízszer szélesebbnek látszottak, mint megérkezésünk napján,
itt az életünket, amott a pénzünket kockáztattuk és mindketten
elfeledtük, hogy más is volt még a világon, nem csak ez a zöld, viruló
vadon és ez a tarka város.

A templomok előtt és a bazárúton pogány bálványimádás ünnepségeit
lehetett látni, a kikötőben verekedést mohammedán hinduk és szerecsenek
közt, akik Arábiából jöttek nagy vitorlásokon, hogy fűszert cseréljenek
be. Gyönyörűség volt megfigyelni a kikötő majd tunya, majd kicsapongó
életét és szemlélődő tétlenséggel az angol kormányra és a jó Istenre
bízni a magunk és mások jólétéről való gondoskodást. Barátságot kötöttem
szerecsenekkel, elefántokkal és királyokkal, amelyek mindenikéből bőven
akad Mangaloreban. A tavasz mámorral, feledéssel és áhitattal
ajándékozott meg bennünket és magával ragadott a csupa napsugár élet,
amely az egész várost elárasztotta.

Az idegen világ titkaiba merülve, újra megváltva a nap égi tisztasága
által és a fiatalság fáradhatatlan életkedvétől vezéreltetve, teltek el
napjaim. Legutolsó könyveim a rovarok prédájává, gondolataim az álmok
zsákmányává lettek és még jövőbeli reménységem is hosszú időre áldozatul
esett az éppen annyira mulandó mint lenyügöző élvezetek szelid
mámorának. Ébredésem a virágokon és pálmaleveleken keresztül szobámba
hatoló napdárdák csillogásában történt, a tea illatában, amelyet Panja
az ágyamhoz hozott és legelső vágyam a zöldes, nedves hazai szivar volt,
amely a legjobb levelekből vastagra és hosszúra volt sodorva, mint
valami melegházi spárga. Lepkevadászással vagy csónakkirándulással telt
el az aranyos nappal, a friss tengeren vagy a pálmarengeteg mély
árnyékában, bölcs és bolond emberek vagy állatok közt, lóháton vagy
gyalog és mindig abban a megnevezhetetlen fölsőbbségérzetben, amelyet az
a tudat teremt meg, hogy tisztelnek bennünket vagy félnek tőlünk, minden
esetre azonban egészen rendkivüli embernek tartanak bennünket. Míg végre
az emberek énekével, a nagy világító bogarak kisértetiesen vándorló
fényével, a szerelemittas állatok hangjával leszállt a hüvös éjjel és
hogy én a hatalmas hold fényében egyedül töltöttem-e el a fehér
éjjeleket vagy nem, nem fogom megmondani, mert van akárhány ember,
akinek ilyesféle megfontolgatás komoly gondot okoz és az ember ne
okozzon gondot senkinek, a legkevésbbé pedig a maga örömére való
visszaemlékezéssel.

Panja ezen a tág területen valami nagy bajba keveredhetett és egyik
reggelen kitárta nekem a szívét. Ennek megvolt a maga különös oka,
alkalmat pedig két hosszú karmolás adott rá, amely a szemétől végig
terjedt az arcán és amelynek eredetét annál könnyebben ki lehetett
találni, mert egyik éjjel nem volt otthon.

Amikor észrevette, hogy mialatt a reggelit készítette, az arcát
vizsgáltam, sajnálkozva így szólt:

– Ezek a tüskék, Sahib! Az ember nem tudja, hogyan kerülje ki őket a
sötétben. Ideje, hogy megint rendet teremtsek a kertben.

És egy ideig a tüskékről panaszkodtunk egymásnak.

– Néha kettő is ül egymás mellett, – mondám, – mint a kézen a körmök.

Panja gyanakodva vizsgálgatott, de mert komoly maradtam, húzodozva
mondta:

– Igen, az is megesik.

Úgy látszik azonban, hogy mégis észrevehette mosolygásomat, mert
haragosan fölpattant, a lábával dobogott és így szólt:

– Hát te is tudod, Sahib! Jól van, de változtat ez rajta valamit? Szép
tőled, hogy kigúnyolsz valakit, akinek amúgyis csak hálátlansággal
fizettek?

Megnyugtattam és vigasztaltam. Komolyan el volt keseredve és a bajért a
legtávolabbról sem okolta magát. Azután melankólikus lett, mint a
jólelkű de rossz lelkiismeretű emberek tenni szoktak, ha bűnüket másra
kenik.

– A te hazád asszonyai is karmolnak? – kérdezte, mivel abból hogy
helyzetét megértettem, azt következtette, hogy e téren tapasztalatom
van.

– De mennyire Panja! Karmolják azok egymást és másokat.

– Ne gúnyolódj, – könyörgött, – ez komoly dolog és amikor az álmot
várom, sokat gondolkodom róla.

Belepislogott a reggeli napba, amely zöld tüzet gyujtott a
pálmakerítésben, azután elgondolkozva nézegette magát egy kerek
rézkancsóban, amely valószínűleg éppen olyannak mutatta az arcát, mint
amilyen a gondolatvilág volt a fejében.

– Miért nem nősülsz meg? – kérdeztem.

Egy pillanatig csönd lett. A bazárút kereskedőinek és kikiáltóinak
hangja áthallatszott hozzánk és a bokrok ágait meghintáztatta valami
nagyobb állat reggeli sétája.

– Talán majom, – vélte Panja, de látszott, hogy valami másra gondol. –
Jól van, – mondta hirtelen, – nos és mi lesz akkor? Amíg fiatal az
ember, addig nem nagyon csábítja annak tudata, hogy mi várja éjjeli
tanyáján. A szerelem megkivánja a kiváncsiságot és a veszedelmet, a
megengedett szerelem olyan mint a fogoly madár.

Elhatároztam, hogy kissé komolyabb leszek és ezért könnyedén így
szóltam:

– Ha csak az léteznék, Panja, amit most mondasz szerelemnek, igazad
lenne, de megeshetik, hogy a szív mindenütt fogoly madárnak érzi magát,
csak ott nem, ahol egy bizonyos asszony várja.

Panja elgondolkozott.

– Lehetséges Sahib, de ez elmulik.

– Talán más valami jön a helyére?

– Ugyan mi jöhetne, Sahib?

– Talán egy fiú.

– Ó Istenem, – mondta Panja, – ki gondol mindjárt a legrosszabbra!? De
ha örülnék is neki, akkor sem gondolhatok fiúra, ha nincs fiam.

– Mi szebb Panja, az elfeledés vagy a megemlékezés? Tekints körül a
természetben bárhová és az emberek közt, a szerelem mindig együtt jár a
megemlékezéssel és a bűn az elfeledéssel. Nem a gyermek a legszebb
emléke a szerelemnek és a legkedvesebb kisérő a nyárból az őszbe vivő
úton?

Panja megigazította a turbánját és alaposan vakaródzott, ami mindig
annak volt a bizonyítéka, hogy valami az érzéki világát fölülmuló dolog
lopódzott a szívébe, de rendszerint ez volt az egyedüli engedménye
számomra.

– Én nem vagyok brahmin, – mondta végre, – hát minek törjem ezen a
fejemet? Neked, Sahib, csak azért vannak szép gondolataid, mert nem
ismered az asszonyokat. Majd ha feleséged lesz, elmaradnak a jó
gondolatok.

Nevetnem kellett és Panja diadalmaskodott. Ime, most ő oktatott ki
engem.

– A te hazád asszonyai, Sahib, talán mások, de valószínűleg úgy vagyunk
az asszonyokkkal mint a pálmával, az egész világon mindenütt egyforma.
Sohasem vetted észre, hogy alapjában véve ostoba valamennyi? Kitünik
abból, hogy éppen úgy félnek a tigristől mint az egértől, mert még ezt a
két állatot sem tudják egymástól megkülönböztetni. Éppen így nem tudnak
különbséget a férfiak közt sem és mindig azt látják a legjobbnak, akit
szeretnek.

– Ez talán inkább jeles tulajdonságuk?

De Panja nem hagyta magát kihozni a sodrából.

– Ha valami nagy ostobaságot mondasz, nagyot néznek és ragyognak az
örömtől, mert véletlenül talán helyt áll a világ legközönbösebb dolgára
nézve; de ha valami okosat mondasz, amit a bölcsek is megcsodálnának,
akkor azonnal elfelejtik, csak azért, mert nem kérkedhetnek vele. Ó, mi
minden történhetik! Idővel talán megfogyatkozik a szerelmed és megint
okosan kezdesz gondolkodni, de akkor meg az övé növekszik meg éppen
abban a mértékben, amelyben közönbössé válik számodra. Mindennel, amit
kigondol vagy talál, teleaggat mint valami csodatevő bálványt, míg végre
magad is úgy eltelsz magaddal, hogy csúfjára leszel a férfiaknak. Hát
még akkor mi történik, ha egészen az övé lett a szíved és buzgalmad és
fáradságod egyre hidegebbé és hidegebbé teszi őt? Ha mindenedet odaadod,
amid van és tartózkodás nélkül magadat is, akkor mindjárt más férfiakra
kezd kacsingatni. Az ilyen asszonyok lelke mint a verem, amely kissebb
lesz, minél többet tesz hozzája az ember és házadban nem szünik meg a
nyomorúság. Ó, te nem tudod, mi sors éri még a derék embert is! Azt
mondtad egyszer, hogy az adás nem tesz szegénnyé, de minden, amit
szívtelen asszonynak adunk, elveszett.

– Ez talán igaz, Panja, – szakítottam félbe nekirugaszkodását, – de nem
minden asszony szívtelen.

– Ó Sahib, ameddig szeretned kell, addig szép a szemednek minden, amit
az asszonyon megpillant, – felelte Panja meggyőződéssel – és ami gonosz
van rajta, az csak jóindulatod buzgalmát növeli.

Panja ezen a módon még sokáig magyarázta nekem azoknak a szíveknek földi
nyomorúságát, amelyek szeretnek, vagy szeretni akarnak, de nem tudnak
vagy szeretniök kell anélkül, hogy akarnának. Csak keveset feleltem
neki, de tisztán láttam, hogy a mi korunk és a mi országunk sok férfia
sem tudott a nőről sohasem másként gondolkodni. Bárha Panja nézetében
volt valami a gyermeki fölfogás derűs vonásából, alapja mégis olyan
itélet volt, amelyet nagyon jól ismertem. Ha csak néha-néha mondtam neki
ellent, azért történt, mert tartózkodásommal tekintettel voltam
fiatalságára és arra a tényre, hogy a legtöbb ember csak tapasztalással
okul és hogy mindenki nagyobbnak tartja magát, mint bárkinek az
élményeit. Ilyen és ehhez hasonló fölfogás továbbá jólelkű ifjaknak
megadja azt az óvatosságot, amely ellenálló erejük mértékének
valószínűleg megfelel.

Alapjában véve azonban nem jó, ha valaki ilyen nézettel nagyon is sokáig
gyerek marad és én ritkán vettem túlságosan komolyan azokat a férfiakat,
akik elvitatják a nőtől a lélek önálló erőit, csak azért, mert ezek
mások mint a férfiaké; mert csak fölületes ember mondja valamiről
könnyelműen, hogy nincs meg, holott csak el van rejtve. De különben is
nagyon nevetséges, ha a nőnek ama tulajdonságait kifogásolják,
amelyeknek dicséretéből, amíg javunkra válnak, nem fogyunk ki. A nő
külső tapasztalat nélkül is annál biztosabban tud a maga értékének
megfelelően választani, minél inkább jellemmé domborodik lelki és
szellemi életének összefüggése a tulajdonságaival. Ez az érték azonban
nem abban a képességben fog megnyilvánulni, hogy a férfiakat igazságosan
össze tudja egymással hasonlítani, hanem állandóságában.

Nem egy reggel telt el így komoly beszélgetéssel és semmiségekkel való
fölületes játékkal; a nap állhatatosságban, hűségben és erőben megint
kezdett túltenni rajtunk, ez áldott zóna földi lakóin. Mint úton talán
nem egy embert, az ünnepi szabadság túltengésében gyakran engemet is
elfogott a vágy ama nagyobb szellemi szabadság biztossága után, amelyet
legjobb erőink egész megfeszítése ad meg nekünk. De ez az éghajlat
megfosztja vérünket fajünk komolyságától, a tevékenységre irányuló
sajátos makacsságától és főként a hajlandóságtól állandó munkára. Amióta
a történelem népünket ismeri, azóta számtalan ember lett közülünk a déli
nap csábítgatásának áldozata, csaknem észrevétlenül, menthetetlenül
hatalmába kerítette a tétlen élvezet édessége és csak életerejének
elvesztése után riadt benne föl a honvágy, amely az elpusztító napok
ragyogásában buja fájdalommá sülyedt.

Amikor a tengerparton hevertem árnyas fák alatt és álom és akarat
ringatódzott az ég és a víz kékjében, gyakran gondoltam Homerra és
hősére, aki hajóárbócához kötözve, fogékony lélekkel, tehetetlenül és
vágyban égve haladt el a dicsőitett sziget mellett, mindent fölismerve
és a szellemtől megbűvölve, legyőzve magát az eszével, amely régibb volt
mint a vágyódása, magát odaadva és magán uralkodva. Gyakran irigyeltem,
gyakran sajnáltam, mint akit lelkének hidegsége száműzött a boldog
odaadás oltárától. De álmaimban megjelentek az éneklő asszonyok és
csábító testük pompája alatt megsejtettem gyilkos karmuk halálos erejét.

Belső nyugtalanság mindig másra unszolt. Megpróbáltam dolgozni, de
mindjárt a szegényes kezdet után elégettem a silány kísérletezést, amely
a köröttem levő pompát szavakban és alakokban akarta megfogni. Amikor a
nap zöldesarany reggeli tüze kigyulladt az ablakomat eltakaró bokrokon,
érzékeim annak a tökéletességnek a sejtésébe merültek el, amely mellett
haszontalan és mulékony semmiség minden emberi mű. Csak az áhitatos
odaadás tett szabaddá.

Panja aggódva figyelt engem és egy napon így szólt:

– Sahib, miért nem égeted el a papirost, mielőtt teleírod?

Ez már bosszantott. Szolgának ilyen kérdéshez nincs joga.

– Ostoba, – feleltem, – hát nem tudod, hogy a papirosra gondolatokat
lehet írni és ha mindkettőt egyszerre égetjük el, akkor a gondolat füst
alakjában azoknak az embereknek a fejébe hatol, akiket meg akarunk
győzni a mi véleményünkről.

Panja nagyot nézett és áhitatosan hallgatott. Ezt még nem tudta.
Nemsokára rajtakaptam, amint a kertben különöseket ugrálva elégetett egy
levelet és azzal az elégtétellel távoztam, hogy illetlen kérdéseért
azzal fog lakolni, hogy megcsalódik reménységében.

Futólag a mangalorei német misszió képviselőivel is érintkeztem;
tevékeny és komoly emberek, akik kis ipari műhelyekben foglalkoztatják
az áttért benszülötteket és csak elvétve és mindig sikertelenül
merészkednek szellemi harcot kezdeni a hinduizmus képzett képviselőivel.
Nincs képzettségük és tudásuk, de mindenekelőtt nem tisztelik a brahmant
vagy Buddha tanítását, már pedig az az együgyü hit, hogy itt «sötét
pogánysággal» van dolguk, a legjobb út az alapos sikertelenséghez.
Furcsa emberekre akadtam e misszionáriusok és missziós asszonyok között.
Ami rajtuk a finomultabb várakozással szemben mindig elidegenítő, ez az,
hogy tudatosan begubózzák magukat olyan világszemléletbe, amelynek ható
ereje kipróbálatlan marad. Könnyen igaza lehet az embernek, ha csak
magát hallja vagy azokat, akik vele egy véleményen vannak és az ilyen
alakok nevetségessége azon alapszik, hogy együgyüségük nagyszerűséggel
és óvatosságuk tapintat hiányával kapcsolódik össze.

Ezeket az embereket, ha nem vagyunk velük egészen tisztában, csakhamar
fölismerhetővé teszi az a jellemző tulajdonságuk, hogy képesek minden
dologról véleményt mondani, mindent megítélni és értékelni anélkül, hogy
fáradtságot vettek volna maguknak a dolog megértésére. Ezzel a
világfölfogással természetesen együtt jár a nagy előszeretet a dolgok
fonákja iránt, amely mindenben, az emberben is, könnyebben fölismerhető,
áttekinthetőbben és komplikált kifejezés vagy sokoldalú vonalvezetés
nélkül nyilvánul meg. És ezért van rendszerint, hogy ezeknek az
embereknek az önérzete azon szokott fölépülni, hogy először, sőt csakis
árnyoldalait fedezi föl a másként gondolkodó testvéreknek vagy távoleső
dolgoknak és mivel könnyebb valamit kifogásolni, mint megérteni, ez az
önérzet csaknem óránként új táplálékot kap és pompásan kifejlődik. Panja
egyszer, amikor már túl voltunk a megismerkedés elején, ezt mondta:

– Ezek az urak olyanok, mint Samaji királya, mindig uralkodnak, de nem
tudja az ember, miért és kín.

A valóban szerény ember nem kiván titokban köszönetet lelki
tulajdonságaiért és kissé kínos mindig, ha a cseléd valami különösnek
tartja magát azért, mert a gazdája valami nagy dolgot művelt. Mégis
bizonyítékokat szereztem a bensőséges hit erejéről és mert nem
szeretném, ha ama jellemző szavak után, amelyeket ezekről az emberekről
előrebocsátottam, az a kárhozatos hírem támadna, hogy a gúnyolódók
padjáról beszélek, elmondom a történetet úgy, ahogyan hallottam:

Nem régen, amikor ez a kis keresztény község imára gyülekezett össze,
szólásra állott egyik missziós asszony, aki a különben oly áldott
Württemberg királyság sötétebb vidékéről származott és csodálatos módon
bebizonyította, hogy mily együgyü tud lenni istenfélelmében. Rövid ima
után, amelyet ezek a gyülekezetek hangosan és közösen szoktak végezni,
elmondta, hogy az Úristen kifürkészhetetlen akaratának mellette ülő, már
fölnőtt Helén leányát galandféreggel tetszett sujtani. Kérve kérte a
közösséget, hogy vele és gyermekével együtt könyörögjön az Istenhez e
kellemetlen élősdi eltávolításáért. Kivánságát készségesen teljesítették
és a gyülekezet férfiai és asszonyai Isten szeme előtt megfelelő hosszú
ideig áhitatos könyörgésben foglalkoztak a fiatal hölgy galandférgével
és azzal az úttal, amelyet e különös állat jövőjére nézve reméltek.

A gyülés befejeztével a teremben levő egyik barátságos résztvevőnő
kijelentette, hogy otthon olyan hatásos szere van, amelynek még
energikus galandféreg sem tud ellenállni és ezt az orvosságot
köszönettel elfogadták. Már a legközelebbi összejövetelen elmondhatta az
anya a figyelő hallgatóságnak, milyen csodálatos módon hatott leányára a
közös könyörgés ereje. Megindultan elbeszélte az egybegyülteknek, hogy a
galandféreg, úgy látszik már kimult állapotban, eltávozott, de vonásai
nagy békét fejeztek ki.

Hogy Isten keze őrködik ezeknek az áldozatkész embereknek a jólétén,
kitünik egy másik, nem kevésbbé különös történetből is, amelyet
Mangaloreban egy nagyon tapasztalt és a bálványimádásban kipróbált férfi
beszélt el nekem. Amikor ez az úr pályafutása kezdetén egy szép estén
házának verandáján tartózkodott, egyszerre csak azt látta, hogy a kert
felől a lépcsőn egy tigris jön fölfelé. Az Isten azonban a megdöbbent
embernek még idejében olyan jó gondolatot adott, amely megmentette. A
szabadban tartott legutolsó iskolai előadás idejéből szerencsére még az
erkélyen maradt a harmonium, ez a pietista hívő körökben nagyon kedvelt
áhitatossági hangszer, amelyet itt-ott indiai missziók is használnak,
habár csak ritkán tud szembeszállni az éghajlat hatásával. A megrettent
ember rávetette magát erre a hangszerre és bizakodó hittel a szép
templomi éneket kezdte játszani:

  Hogy fogadjalak téged
  És hogy álljak eléd?

A tigris erre állítólag rögtön eltávozott, hogy a vadonban keressen
védelmet.



Egy délután, amikor a verandámon egy kasmiri kereskedő tarka rézvázáit
és hímzéseit mutogatta nekem, küldött érkezett a városból, aki a
benszülött szolgák szokása szerint, megszólításra várva, szerényen
megállott a lépcső alján. Panja és a szakács nagyon sok mindenféle kis
üzenetet kapott és ezért nem sokat törődtem az idegennel, aki kis idő
mulva a torkát köszörülte és amikor odanéztem, kezét a homlokára tette
és másodszor is meghajolt. Tehát nekem szól a látogatás. Magamhoz
intettem.

– Éppen jókor jösz, – mondtam, – mit ér a te véleményed szerint ez az
aranyfestésű függöny? Te pártatlan vagy, mondd meg.

Az idegen figyelmesen vizsgálgatta a szövetet és a munkát, de én úgy
láttam, hogy eközben valami kiutat keres, amelyen nekem is és a
kereskedőnek is kedvére lehetne. Azután így szólt:

– Nem ismerem pontosan ennek a munkának az értékét, de ismerem Devan
Chundart, a kereskedőt, aki téged kiszolgál és tudom, hogy becsületes és
óvatos.

– Ha nem lenne az, tőled tanulhatná meg, – feleltem.

Tetszett nekem a felelet és alaposabban szemügyre vettem a jövevényt.

A ruhája gondozott volt és jó és semmiben sem simult az európai
ruházathoz. Vörös turbánja selyemből volt, fehér derékkötője szélesre
volt hagyva és mint valami bő bugyogó, leért a térdéig, sötét
posztókabátka, aminőt a perzsák hordanak Bombayban, takarta el mellét és
karját.

– Hát veled mi van? Mi hozott hozzám?

– Az uram kéret, hogy holnap ebben az órában várjad, az idegen Sahibnak
köszöni a kérését.

– Mangese Rao brahmint szolgálod?

– Az uram Bahadur Mangese Rao.

A csöndes rabszolga egy ezüstrupiát kapott. Szívem az örömteli
meglepetéstől hevesen dobogott. Igazában nem is remélve fáradozásom
sikerét, követtem a kollektor tanácsát és levélben megkérdeztem a
brahmint, hajlandó-e engem szanszkritban és hazája történetében oktatni.
A legutolsó hetekben az az érzésem támadt, hogy a városban való
könnyelmű viselkedésemmel alighanem eljátszottam ennek a komoly
politikusnak és diplomatának a bizalmát, mert föl kellett tűnnie, hogy
másként viselkedem mint az angolok, de másrészt a missziónáriusok
szokásait sem vettem éppen mintául. Mangaloreban egyébként kevés európai
ember volt. Panja mindenféle vidám dolgot mondott el nekem arról, hogy a
nép mit gondol rólam. Itt az angol kormány alakoskodó kémjének
tartottak, amott gyöngykereskedőnek, a nép alsó rétege pedig varázslónak
gondolt, mert egyszer versenyre keltem egy bűvésszel, aki még sohasem
látott francia játékkártyát és annyit értett a kártyafogásokhoz, mint én
a kigyóbűvöléshez.

Nos, most úgy látszik, hogy a brahmin nem talált rajtam semmi megütközni
valót. A kereskedő megkapta a kért árat és a nap hátralevő részét
kincseinek kényelmes becsomagolására használta föl. Az az üzlet, amelyet
velem kötött, nyilván lehetővé tette számára, hogy néhány hétre a
magánéletbe vonulhasson vissza. Panját szólítottam.

– Tudom már, – mondta hidegen, – gonosztevőket hivsz a házba. Nemsokára
mindhárman lógni fogunk.

– Hát honnan tudod, hogy ki jön?

– Hiszen te magad mondtad meg nekem, Sahib.

Meg voltam győződve, hogy ezt nem tettem, de erről nem kezeskedhettem.
Egyre újra meglepett az a tény, hogy a legaprólékosabban figyelnek
engem, de hát indiai szolgának a kiváncsiság a legszentebb kötelessége
és gyakran úgy látja az ember, mintha a hallgatagságra halálbüntetés
lenne kiszabva. Bizonyos volt, hogy Panja nem örült ennek a
látogatásnak; amit csak tudott ennek a kasztnak kétezer éves
történetéből, mindazt leszólta és meggyanusította. Mégis egészen
világosan észrevettem azt a tiszteletet, azt a régi becsülést, amely a
brahminok valamennyi kasztjával szemben megnyilvánul és amelyet se
gyűlölet, se félelem nem tudott megszüntetni.

Mangese Rao másnap a legnagyobb pontossággal a megállapított órában
állított be. Lóháton jött a kerti kapun át egészen a veranda
falépcsőjéig. Szolgája, ezúttal egy másik, aki a lovát száron vezette,
tompa kiáltással, amely különös ünnepiességével és erős páthoszával
örökké emlékezetemben marad, jelentette be az urát. Panja komolyan és
méltóságteljesen megjelent.

A brahmin csak akkor jött föl a lépcsőn, amikor én megjelentem az
ajtóban. Európai módra kezet nyujtott. Az egyetlen dolog, ami külsején
kivül szokásában a kasztjára emlékeztetett, az a különös rituális
gondosság volt, amellyel az ajtó küszöbén levetette a cipőjét, hogy
meztelen lábbal lépjen be az idegen házba. Eközben nem hajolt le, a
sáfrányvörös szandálszerű cipő úgy maradt ott, mintha valami varázsszóra
került volna le a lábáról.

Vendégemnek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az első
pillanattól kezdve milyen hatást tett reám. Bármekkora is az önérzete
annak az embernek, aki ismeri a maga értékét, mégsem fog föltétlenül
hinni a hatásában, mert tudja, hogy másvalaki csak annyit tud
méltányolni, amennyit fölfogni képes és ebben a tekintetben nem volt oka
a brahminnak arra, hogy rólam az ő kiváló tulajdonságainak különös
méltánylását tételezze föl. Amikor megtudtam a korát, meglepett, hogy
mennyivel fiatalabbnak látszott. Nem csak gondosan beretvált és nagyon
vékony arca hazudtolta meg a korát, hanem mindenekelőtt szokatlanul
karcsú alakja és mozdulatainak kellemessége, amelytől távol volt minden
tetszenivágyás. Amikor szeme, világosbarna arcából sötéten, először
tekintett a sárga selyem turbán alól az enyémbe, kiváncsiság, kielégülés
és büszkeség mámorában elfogott amaz évezredek szellemének a sejtése,
amelyek mintha kései gyermekük halántékára koszorúként kulturájuk
ragyogását tették volna. Ifjúságom amaz álmainak varázsa boldogított,
amelyeket az India név ébresztett bennem és úgy látszott, mintha csak ma
állanék igazában titkainak kapuja előtt.

Az első szavaknál, amelyeket egymással váltottunk, az idegen szem úgy
tekintett reám, mintha semmi sem lenne távolabb ettől az embertől, mint
az, hogy engem vizsgáljon. Most először történt, hogy jólesett a
fölsőbbségnek e szerénysége és megértettem, mennyi bizonytalanság,
mennyi védekezés és hamis aggodalom van abban a vizsgálódásban, amellyel
legtöbbször kezdeni vagy elfogadni szoktunk új ismeretséget. Szemének
közönbössége udvarias volt és olyan biztosságot teremtett, mintha a
világon semmi sem volna természetesebb, mint a találkozásunk. Eszembe
jutott a kollektor elbeszélése és mosolyognom kellett a buzgalmon,
amellyel azon fáradozott, hogy teljes képet adjon nekem erről a
férfiről, tudtam, mi volt az angol ember aggodalmának az alapja és
semminek sem örültem annyira, mint annak, hogy a brahmin és én nem
politikai érdekből találkoztunk.

Ez magyarázza meg azt, hogy tartózkodó, kicsinyes óvatosság nélkül és
derült nyiltsággal beszéltem ezzel az emberrel és ő úgy látszik, hamar
meglátta, hogy én nem félek semmitől, csak az ő személyes becsülésének
az elvesztésétől. Meglepő volt, hogy temperamentumom megnyilvánulásából
mily helyesen következtetett érzületemre. Nyilvánvaló, hogy anélkül,
hogy alakoskodónak vagy túlzottan óvatosnak tűnt volna föl, már
beszélgetésünk első félórájában egész sor titkos vizsgálatot végzett és
ennek eredménye minden aggodalmát eloszlatta. Beszéltünk az angol
kormányról, dicsérte körültekintését, szóba került a német misszió és
Mangese Rao udvariasságból irántam, mint a misszió képviselőinek földije
iránt, ezekről az emberekről a legjobbat mondta, amit csak mondani
lehetett.

Elég fiatal voltam ahhoz, hogy ne tűrjem szó nélkül, hogy a szent
együgyüség e profétáival képviselem Indiában a német birodalmat és így
szóltam:

– Azok az emberek együgyüek.

– Ez nem zárja ki őszinteségüket, – mondta Mangese Rao.

Én azonban nem állhattam meg, hogy hozzá ne fűzzem:

– Keveset árthatnak önnek, mert oly elnéző irántuk.

Mangese Rao mosolygott, vigyázatlanságom úgy látszik jólesett neki és
ezt mondta:

– Csak azokon a területeken érintkezünk velük, amelyeket mi átengedünk
nekik.

A jezsuitákról lényegesen más volt a véleménye, mint a protestáns
misszióról és amikor elmondta, hogy miféle követelményeket lát a rend
tevékenységével és sajátos működésével kielégítve, azonnal észrevettem,
hogy mily keveset törődött mindennel, ami nem a szellemi térre
tartozott.

Mindabból, ami körül beszélgetésünk forgott, eddig minden arra vallott,
hogy vendégem távolról sem törődött politikával, sőt az ország sorsa,
gazdasági és szociális helyzete a legkevésbbé sem érdekelte. Átmenetileg
nem voltam tisztában azzal, vajjon a kollektornak a véleménye nem volt-e
téves és vélt ellenfelének ártatlanságát a legnagyobb fokú
alakoskodásnak tartotta. A nap tarka játékot űzött a csöndes szobában,
látogatóm tompított világításban ült és ha rátekintettem, a vendéglátó
házigazda büszke örömét éreztem a ritka vendéggel szemben. A háttérben a
kék függöny, amelyet előző nap vásároltam, díszítette szobám falát és
Mangese Rao válla, fénylő fekete haja és turbánjának tompított selymes
sárga színe idegenszerűen és meseszerűen ütött el tőle. Ez a látvány
néha mintha az ezeregy éjszaka mesevilágából való kép lett volna. Panja
nesztelenül és óvatosan teát és dohányt hozott és ugyancsak meglepett,
amikor láttam, mily mélyen és ünnepiesen köszöntötte a brahmint, aki
csak a szemével köszönt, de a fejét meg sem biccentette.

Egy idő mulva mintha a vendég mégis nagyon gyorsnak találta volna
társalgásunk menetét. Az előkelő indiaik az európaiakkal rendkivül
nyugodt módon érintkeznek és az ország uraival való társalgásban
megszokták, hogy szavaikat eszköznek tekintsék gondolataik
elleplezésére. Ezt a művészetet bizonyára nem a mohammedán és az angol
hódítókkal folytatott harcaikban tanulták meg, hanem sokkal gyakrabban
megcsalódtak, semhogy a megátalkodottságig bizalmatlankodók ne legyenek.
Amennyire Mangese Raot későbben megismertem, természete inkább őszinte
volt, mint alakoskodó, de ismerettségünk kezdetén minden nyilatkozatomat
újra és újra megvizsgálta, hogy mi rejtőzik a szavak mögött vagy azokon
túl. Ez a vizsgálgatás gyakran habozóvá vagy hallgataggá tette és én
hamar rájöttem, hogy ha gyorsabban akarom megnyerni a bizalmát, erre
bizonyára az a legjobb eszköz, ha bizonyos közönbösséget mutatok minden
óvatosság iránt. De van-e óvatos ember, aki még gyanútlannak látszó
odaadással szemben is meg ne fontolgatná rejtett célhoz szolgáló eszköz
lehetőségét? Mangese Rao ügyesen olyan utat választott, amely
észrevétlen megfigyelésre és hallgatásra adott neki alkalmat: a szomszéd
asztalról sakktáblát vett elő és mintegy gondolatokba merülve és
látszólag önfeledten, rendezni kezdte a figurákat.

A játék, amelybe nemsokára belefogtunk, nagyon mulattató volt, de csak
rövid ideig tartott. A negyedik lépésem után udvarias sajnálkozással
megjósolta a brahmin a sorsomat és megkérdezte, hogy a királyom a
sakktábla melyik kockáján látná legszívesebben a bukását. Megmondtam és
a fafejedelem egy ideig a maga harcosaitól és az idegen harcosoktól
szorongatva, mint valami megpirongatott kuli, ide-oda csúszott, míg
végre egyik ellenséges paraszt alattomos támadása következtében azon a
kockán ért véget dícstelen uralma, amelyet előre kijelöltem.

– Ez úgy jár a maga eszével szemben, mint az angol kollektor, – mondtam
nevetve.

Mangese Rao gondolkodás nélkül így felelt:

– Ne becsülje túl azt a kis könyvet, amely dolgot ad a hivatalnoknak;
remélem, hogy egyszer mindent hatásosabban elmondhatok.

– Hát ön írta és leplezetlenül bevallja?

– Amit négy szem közt bevallok, hat szem közt könnyen letagadhatom. De
azt hiszi, fenyegethet-e veszedelem olyan kormány részéről, amely nem
mer egyenes kérdést tenni csak azért, mert fél, hogy olyan választ kap,
amely beavatkozásra kényszeríti? Engemet nem az ügyességem véd meg,
amely felében elnézés volt azzal a személyiséggel szemben, aki nem
tudott rajta túltenni, ami engemet megvéd, az a birodalomban velem
együttérzőknek hatalma és akarata.

– Azt is tudja tehát, hogy néha a kollektor vendége vagyok? Kérdeztem a
legnagyobb érdeklődéssel.

Mangese Rao bólintott.

– Mi Mangaloreban könnyebben meg tudjuk figyelni az európai embert, mint
megfordítva. Eleinte az a gondolat foglalkoztatott, hogy ön talán az
angol kormány érdekében hívott meg magához, ezért jöttem el. De ez a
gondolat hamis volt.

– Ki kezeskedik önnek erről?

– Az ön iparkodása, hogy őszintének tűnjék föl, – mondta a brahmin és
mosolygott, – így csak az az ember jár el, aki valóban őszinte.

Nevettem és mert ő komoly maradt, ezt kérdeztem:

– Nos és ha az ön véleményével ellentétben, talán csak közönbös
társalgás közben elmondanám a kollektornak a vallomását?

– Nem kapna érte köszönetet, de kárára sem lenne, – mondta különös
érdeklődés jele nélkül a brahmin. – Senkinek sem fontos, hogy tizedszer
is meghallgasson valamit, amit úgyis tud.

A nap azzal telt el, hogy Mangese Raonak tőviről-hegyire beszámoltam az
ő országában eltöltött napjaimról. Nem csak az eseményekről beszéltem,
hanem azokról az érzelmekről is, amelyek keresésükre késztettek. Nyugodt
szemmel hallgatott meg, itt-ott közbevetett egy-egy kérdést, amely
megértéséről tett tanúságot és engemet mindig nagyobb őszinteségre bírt.
Végre bevallottam neki az okot is, amiért házamba kérettem és öröme nem
volt büszkeség nélkül, amikor előkelő módon arról biztosított, hogy
szellemi tulajdonának a java az enyém abban a mértékben, amelyben
vágyakozom rá.

– Megértem a szellemet, amely önt kikergeti a világba, – mondta
búcsúzóul. – Minden nép egyes fiait mindig megragadja ez a
nyughatatlanság, seholsem találnak nyugtot és bejárják a világot. Áldás
vagy átok jár velük és ezek az illető emberek értéke szerint támadnak.
Az egyiket fékezhetetlen gazdagsága, a másikat üressége kergeti. Az
utóbbi azt hiszi, hogy meggazdagodva tér haza, pedig csak rendetlenséget
és zavart hagy hátra mindenütt és valójában haza sem visz semmit, mert
üres fejben van a legkevesebb hely. A gazdag azonban, amikor keres, ad
és vándorlásának insége gyakran annak válik hasznára, akivel találkozik.




TIZENHARMADIK FEJEZET.  Az utolsó tűz és a régi szellem.

Akkor még a «Prabuddha Bhârata», a fölébredt India idejét éltük. A nagy
szellemi áramlat hirdetői végig az egész országban a népeknek az ősi
vallás fényében való egyesülése új hitével termékenyítették meg a
lelkeket. Brahma-Samaj működése, aki a Védákat, de különösen az
Upanisádokat tisztult theizmus értelmében magyarázta, kisérlet volt
arra, hogy a bálványimádás és a babona sötétségében szociális reformot
teremtsen meg, ami Raghunatha Raoval megkezdődött és makacs harcokkal
először a kasztszellem ellen fordult. Svâmi Vivekânanda neve mint hangos
ébresztő terjedt el az alvó, elnyomott országban, de ennek az új
igazságnak lappangó lángja sohasem csapott föl a szabadság teljes
hitével.

A fölkelés e prófétáit követték mások. A fölfogás különböző irányai
pártokba csoportosították követőiket és ami újraéledő országos vallásban
való egyesüléssel kezdődött, pártviszállyá fajult és amikor még európai
agitátorok is beleavatkoztak a nagy ügybe, egyre nőtt a tömeg
bizalmatlansága. A gondolatok áramlata itt buddhista irányba terelődött,
amott keresztény eszmék befolyása alá került és az angol politika jól
tudván, hogy egységességének hatalma az ellenséges pártok
szétforgácsolódásától függ, ügyesen a maga hasznára értékesítette a
különböző megmozdulásokat és egymás ellen játszotta ki őket.

Ennek természetesen az lett a következménye, hogy azok a reformok,
amelyeket kezdetben az új országos egyház fölépítésére szántak,
mindinkább politikai színezetet kaptak, az új vallás fanatikus hívői
nemsokára eszközt láttak benne az ország fölszabadítására az angol
uralom alól és ez a változás halálos sebet ejtett az ügy szívén és ereje
elapadt a célzatossággal és szenvedéllyel teli nemzeti törekvés
sokféleségében.

Először Mangese Rao beszélt nekem minderről, akinek őszinte hite az
egyesült India lehetőségében magával ragadott, csakúgy mint gyülölete
Angolország iránt és érintkezésünk folyamán mindkettő egyre
leplezetlenebbül nyilvánult meg. Amily mértékben hitt Mangese Rao
érdeklődésem őszinteségében, abban a mértékben nyertem meg a bizalmát és
bárha, inkább elvből mint aggodalomból, a gyakorlati részletekbe nem
avatott be, csakhamar mégis általános bepillantást szereztem a
politikailag harcoló India érdekterületébe.

Föltette, hogy értékesebbek számomra az eszméi, mint az eszközei ezek
megvalósítására és rám bízta, hogy a gondolatokból a tett lehetőségére
következtessek. Szeretete hazája iránt föllelkesített, reménysége forró
volt és fiatalos és érdekes ellentétben volt azzal a megfontoltsággal és
magauralommal, amelyet tanúsított. Azért az izzó odaadásért szerettem
meg, amellyel olyan ügynek áldozta fel magát, amelynek jelentőségét és
kilátását akkor nem tudtam áttekinteni. Bizonyos az, hogy gyors
érdeklődésem olyan dolgokba keverhetett volna bele, amelyek rám nézve
végzetesek lehettek volna.

De amit a brahmin nagy eszméinek gazdag világából átvitt a politikai
küzdelembe, az oly szorosan összefüggött a fiatalságával, mint buzgalma
a reménységével. Tulajdonképpen oly kevéssé volt politikus, mint amily
kevéssé tudták őt civakodó világukban lekötni az enyém és a tiéd
kérdései. Törzsének papi hagyománya, amely vérévé vált, egyre
visszavonzotta a szemlélődő csöndbe és a fölismerés alapjában véve
hatalmasabban csábította, mint a harc a világ külső ragyogásáért.

Vele való ismerettségem és egyre sűrűbb érintkezésem megváltoztatta
életmódomat és fölfogásomat a világról, amely körülvett. Most már
gyakran kóboroltam egyedül és elgondolkodva az élénk bazáron át és a
templomok sötét kapui előtt, amelyeknek sárga rézlapjai a régi,
számtalan kéz és láb érintésétől sötétre csiszolt fán, mint nem is
sejtett csodák barlangjainak zárai, titokzatosan csillogtak. Új
megértéssel figyeltem az indiaiak homlokán a sokféle jelvényt, amely
majd korommal vagy hamuval, majd hennával volt festve és megtanultam a
kasztokat egymástól megkülönböztetni.

Valahányszor fölhangzott a templomudvarok homályában a dobolás és
fütyülés és az igazmondó gong, újra eszembe jutottak Mangese Rao szavai
az egyes szertartások jelentőségéről és az ő reménységével együtt bennem
az a kivánság ébredt föl, vajha megtisztulva e pogány torzítások
salakjától egykori szabadságában fölébredne a régi szellem.

Egyszer messzi a városon kivül a tenger partján jártunk, az egyenes
pálmasorokban és láttam, amint a napfényben barnán csillogó meztelen
hinduk a sekély vízben halászgattak. Beszélgetésünk, mint már annyiszor,
a politika világi dolgairól hamarosan vallási kérdésekre fordult és
talán abban a reményben, hogy végre világosan és határozottan
meghallhatom a hinduizmus értelmét, ezzel a kérdéssel fordultam Mangese
Raohoz:

– Mi a Brahman? Mélyértelmű gondolatokat hallok, szépséggel teli
bölcsességet, megváltó gondolatokat tele tiszta megszabadító hittel, de
magát a Brahman fogalmát titokzatos homály födi.

A brahmin erre így felelt:

– Az istenség lényét a szív csak érezheti, én azonban felelek úgy,
ahogyan a Védák legrégibb papjai magyarázták meg. Szerintük a Brahman a
szellem világossága és a boldogság bú nélkül. A Brahman az öröm, az
eredeti tudás, a fölismerésnek mindenre kiterjedő tömege, amelyet
boldogság alkot, öntudattal megszerezhető és a legnagyobb belátással van
fölruházva.

E pompás magyarázat után közelfekvő volt az a kérdés, hogyan részesülhet
a szív ebben az üdvösségben. Mangese Rao kis ideig gondolkodott, azután
ezt mondta:

– Elmondom önnek az Atmabodha egyik versét, amely talán nem úgy felel a
kérdésére, amint ön föltette, de helyesen megfogalmazott kérdésre a
helyes válasz lenne:

  A jámbor, ki igaz tudásban jártas,
  Fölismerés szemével látja meg,
  Hogy benne van a világ mindensége
  S hogy ő maga csak egy és mégis minden,
  Mint vasgolyó, ha tűz izzasztja által,
  A mindenséget áthatja a Brahman
  A belsejében és kívülről is
  A fényével, mivel maga ragyog.

Halkan beszélt és ünnepiesen. Úgy éreztem, mintha egy ezeréves szellemi
birodalom emlékezett volna vissza elhalványuló fényére és sötét
hatalommal most először fogott el a szomorúság az elveszett Indiáért.
Magamban aggódva megéreztem, mily hiábavaló a harc, amelybe mint
végzetébe ez az ember itt, mellettem belekeveredett és nyugtalan
ingadozás nem engedte eldöntenem, az ó vagy az új világ értéke
nagyobb-e. Mangese Rao mintha eltalálta volna gondolataimat, mert némi
hallgatás után szabadabban, szinte mintha beszámolna, ezt mondta:

– Nyomasztó annak kényszerű fölismerése, hogy minden, amit nagy
áldozattal kivívtunk a rabszolgasorban levő nép számára, egyre a nép
bizalmatlanságára ad alkalmat. Amikor elhatároztam a madraszi főiskola
látogatását, kitaszítottak kasztom közösségéből és amikor sikerrel
küzdöttem azért, hogy az ellenség körében tegyek szert befolyásos
állásra, elvesztettem legszűkebb baráti köröm bizalmát. Pedig nekünk
indusoknak nincs más utunk arra, hogy Angolországgal fölvehessük a
harcot. Ma még a politikai hatalom elnyomja Indiában a szellem
szabadságát, de nemsokára itt is, mint mindenütt a világon, a szellem
jut hatalomra. Ezzel azután megkezdődik Indiában Angolország bukása. A
belátók tudják ezt és már erős áramlat vehető észre, amely a nekünk
megadott jogokat ismét megakarja nyirbálni, mert Angolország érzi, hol
veheti föl velünk a versenyt és hol nem. De mily keserves, ha ebben a
harcban azt kell látnunk, hogy saját földieink, akiknek javáért küzdünk,
ellenünk fordulnak.

Később, amikor barátom végzete beteljesedett, gyakran kellett ezekre a
szavakra gondolnom, úgy jutottak az emlékezetembe, mint végzetének
szavakba öntött sejtelme.

A pálmák közt a színes tenger csillámlott. Elhaladtunk ama hely mellett,
ahol a halottakat elégetik. A közelgő estére farakás volt előre
elkészítve és a halott, akinek tagjait mesterségesen eltörték, csaknem
négyszögbe görbítve, meztelenül feküdt a kis máglyán. Köröskörül sok
hamuhely az elmult napokban lefolyt szertartásokra emlékeztetett és
hirtelen eszembe jutott, hogy nem egy este milyen különösen kínzó égett
szagot éreztem. A lelkek az elégett hús füstjében szállnak föl a
Nirvánába. Ránéztem Mangese Raora. E csöndes homlok mögött az a
rettenetes reménység égett, hogy nemsokára a lázadás fog üvölteni az
utcákon.

A vörös úton egy bélpoklos koldus mászott négykézláb felénk; a
sűrűségben rejtőzködött, hogy üldözőinek kődobásaitól meneküljön; most
rekedten ugatott és szétroncsolt arcú fejét úgy forgatta, mintha
kínjában megőrült volna. A parton hollók gyülekeztek össze, lármájuk
fölkavarta a naptól ittas csöndet. Félre kellett néznem, amikor egy
embernek minden hústól megtisztított mellkasát pillantottam meg.

– Beköszöntött a pestis és a himlő, – mondta Mangese Rao.

Hazamenet egy szót sem szólt többé. Talán neki is, mint nekem,
fenyegetődzően az jutott az eszébe, hogy mennyi ellenség ostromolta és
pusztította hazáját, ellenség, amely ellen nem használt semmi küzdelem.
Az életnek amaz áldozatai voltak, amelyek valamely nép öregségével és
fáradtságával jelentkeznek, az erkölcsök pusztulása, a bűn, a nyomor és
az alattomos járványok.



Panja még mindig szükségesnek tartotta, hogy óvatosságra intsen és a
maga fölfogásának nézőpontjából igaza volt. Megnyugtattam, amennyire
erőmtől telt, ámbár ebben az esetben aggodalmának inkább féltékenység,
mint gondoskodás lehetett a szülője.

– Az angolok félnek a barátomtól, Panja. A legrosszabb, ami érheti, az
hogy száműzik és ha engemet is ez a baj érne, nem történnék célom
ellenére és a magunk költsége helyett, államköltségen utaznánk Bombayba.

Panja minden izgalom nélkül, csaknem szomorúan elfordult.

– Te uram, nem ismered az országot. Ki beszél arról a veszedelemről,
amely Angolország részéről fenyegethetne téged vagy a brahmint? Nem
tudod, hogy Mangese Raot kasztjának papjai annyira gyülölik, mint a
hiénát a sakálok? Fegyvereik elfojtják a kiáltást, a pálmák sűrűjében
sötétség van, amelybe bíró szeme bele nem nézhet. Azt mondják a
kobráról, hogy csak akkor veszi észre az embert, amikor már a halál
kinyitotta a szemét és ezeknek a papoknak a kasztja ezt a kigyót
szentnek mondja.

– Hogy érted ezt Panja?

Nagy érdeklődéssel kérdeztem ezt, mert ha indiai napjaim ez őszinte és
gyermeki barátja nem heveskedett, akkor bizonyára hinni lehetett neki.
Régóta tudtam, hogy a gyűlölet, amellyel eleinte Mangese Rao iránt
viseltetett, titkos vonzalommá változott, amely nem szűntette meg
féltékenységét, amire azonban jobban fölfigyeltem, mint az aggodalmára.

– Nem tudom, – felelte, – de mért mégy neki a veszedelemnek? Angol
emberben csak addig bízhatsz, ameddig a hasznára vagy és ha az
ellenségeivel érintkezel, akkor nem tekinthet a barátjának. Mangese Rao
a középen van, ahol nem találsz támasztékot, árulónak tartják őt a papok
csakúgy, mint a kormány, mert amikor az országért folyik a harc,
senkisem nézi az ember szívét, mint ahogyan te teszed.

– Az élet örömeivel, amelyek mindenkinek veszedelem nélkül kinálkoznak,
Panja, nem törődöm. Amit kapok, megéri az én csekély kockázatomat.

– Nem azért beszélek így, mert el akarlak hagyni, – felelte Panja
egyszerűen.

Régen nem láttam őt ennyire komolynak és elgondolkozva latolgattam a
helyzetemet.



Mangese Rao a legutolsó hetekben ritkábban jött el. Megörlő feszültség
volt a levegőben, amely annál nyomasztóbb volt, mert oka állhatatosan
rejtve maradt, de új barátom hangulata együttlétünk óráiban gyakran
derült elfogulatlanságba csapott át. Beszélgetésünk közben
megfeledkezett a felelősséggel járó terhekről, amelyeket önként vállalt
kötelessége rakott rá. Egy este a szolgája, aki kisérte, egy sziámi
párduc bundáját hozta el, amelyet Mangese Rao ajándékul adott nekem. Azt
akarta, hogy fogadjak el tőle valami ajándékot és egy pillanatra úgy
éreztem, mintha búcsúzásról lenne szó. Szemem egész este gyakran
nyugodott a pompás bőr koromsötétjén; a vadon ezer emlékével föltámadt
lelkemben a gondolat az éjjelre, India éjjelére és az állat uralmára.

Azon az estén kimentünk éjjel a verandára, a világirodalomra és
legnagyobb képviselőire fordult a beszéd. Szárnyas éjjeli népség
mozgalmas felhője gyülekezett a lámpa fényében és az asztal nemsokára
olyan volt, mint vad összeütközés után a csatatér. A titokzatos éjjel
tele volt számtalan teremtményének tropikus lázával és a hold fehéren
csillámlott a fényes leveleken.

Nagyon furcsának találtam, hogy Goethe neve német hazájától tengerekkel
és világokkal elválasztva, olyan természetesen hangzott, mintha régen az
egész lakott föld szellemi tulajdona volna. Nagy életművéről a brahmin
az én fiatalos lelkesedésemmel szemben olyan eredeti véleményt mondott,
hogy mindig emlékezetemben fog maradni.

– Goethe, – mondá Mangese Rao, – annyira nevelőjévé lett a német nép
gondolkodásának és igényeinek, hogy az ön földiei aligha tudják
pedagógiai határán túl terjedő jelentőségét helyesen értékelni, mert a
legtöbben szinte az ő szemével tekintenek reája és mindent fölülmuló
tekintélye nem kapcsolódik olyan hagyományba, amely mértékül
szolgálhatna. Mint minden nagy embert, legvégül őt is alakító erejének
terjedelme szerint fogják osztályozni és ebben a tekintetben mi Schiller
Frigyest tartjuk a legnagyobb mesternek.

A beszéd átterelődött Dantera, akinek nagy, erkölcsi értékét dicsérte és
akit mindenekfölött szeretett, Shakespearere és végre Kalidászára,
akinek Sakuntalaját jóval többre tartotta, mint amit a nagy angol valaha
is érzett, gondolt vagy alkotott.

Megfigyelésének módjából és megokolásából sajátságosan új és általános
képet nyertem. Rejtett mosollyal kellett mindazokra a «nagyokra»
gondolnom, akiket apáink nemzedéke és vele ifjúságunkban mi is olyan
szívesen soroltunk a jelentékeny szellemek közé.

Panja nagyon boldog volt, amikor másnap azt mondtam neki, hogy Mangese
Raoval az ország belsejébe szóló utazásban állapodtam meg, amelyben ő is
részt fog venni és amely néhány napig fog tartani és Barkur vidékéig és
a Shita vízeséséig fog bennünket elvinni.



Az őserdő szélén végtelen éjben a tűznél ültem Mangese Raoval. A
pusztaság jajgatott és panaszos hangja vágyódást és gyászt keltett
lelkemben. A csillagokat ritkán láttam oly fényeseknek, mint ezen az
emlékezetes éjjelen, amelyet felejthetetlenné tesz sok gondolat, aminek
a hallgatag ember hangot adott. Panja már akkor sátorban aludt, amit
tulajdonképen mindig megtett, ha azt hitte, hogy nincs rá szükség és a
dzsungelerdő árnyas homályából tüzünk közelében hallottuk, amint a
legelésző ökrök a füvet tépték és nagyokat fujtak a földre. A hold még
nem jött föl, de a csillagok fényében is messzire el lehetett látni.

A vacsora után Mangese Rao hallgatagon szívta magasodorta cigarettáját
és mint már annyiszor, bizonyára ezen az éjjelen is, sok beszéd nélkül
tértünk volna nyugovóra, ha különös esemény föl nem riasztott volna
bennünket. Az egyik legelésző ökör, amelyiken még részben rajta volt a
szerszám, hirtelen különös módon rázogatni kezdte magát. Ezt a zajt rám
nézve csak az tette szokatlanná, hogy Mangese Rao hirtelen gyors
egymásutánban két marék rőzsét dobott a tűzre, úgy hogy magas lángoszlop
csapott föl, amelynek világánál a kék messzeség mintha rövid időre
sötétségbe merült volna és a közelebbi környezet, mint valami vörös
terem, kivilágosodott. Fölkelt és óvatosan az állat felé tartott,
fegyverét csövénél fogva, ahogyan mindig szokta, kémkedve maga után
húzta és én követtem az enyémmel. Indiában kevés veszedelem van,
amelynek közeledtét világosan lehetne látni és amellyel nyugodtan
lehetne szembeszállni; a végzetes eseménynek hirtelen beköszöntése egy
része annak a nagy borzalomnak, amelytől nem menekül az indiai vadonban
senki, aki fogékony a sejtelmek iránt. Hogy alapjában véve mennyire nem
az életemet vagy barátaim valamelyikének életét veszedelembe sodró egyes
esemény rendített meg, hanem inkább érthetetlen közeledésének
bizonytalansága tette ezt, látom abból, hogy egy pálmacsoport vagy
melegház fülledt levegője még ma is a legnagyobb irtózattal tud
eltölteni. A pálmalevél kemény zöldjének szárnyas alakja állandóan a
halál sejtelmét ébreszti föl bennem, a kigyó mozdulatát azonban nem
nézem más fölindulással, csak azzal, amelyet szépsége és különössége
okoz. Bombay egyik szűk utcájában egyszer rámlőtt egy mohammedán hindu,
de azért azóta sem féltem a legkevésbbé sem népének embereitől vagy
fegyvertől, ellenben meztelen lábnak alig hallható nesze a kőpadlón még
évek multán is megrémített. Ebből az eseményből alig emlékszem
élénkebben másra, mint arra a tompa, halk «tapp-tapp»-ra, amellyel
mögöttem elkezdődött.

És éppen így, ha ezen az éjjelen, a pusztaság szélén határozottan tudtam
volna, hogy például párduc ólálkodik a táborunk körül, nem lettem volna
oly izgatott, mint most, amikor kétségeskedve majd azt gondoltam, hogy
valami semmiségről van szó, majd pedig valami irtózatos dolgot képzeltem
el. Nevezze mindenki aminek akarja, elég az hozzá, hogy ökrünket különös
merevgörcsben találtuk, annyira reszketett, hogy a szerszáma folyton
csörgött és az állatot sehogysem lehetett a tűz közelébe terelni, ahol
bajának okát kutathattuk volna. Egyszerre csak azt mondta nekem Mangese
Rao, hogy maradjak veszteg és meg ne moccanjak, de nem jutott időm
tanácsa követésére, mert a hatalmas állat hangtalanul összerogyott és a
földön irtózatos rángatódzás és ziháló lihegés közben kimult. A tűz
ismét szerény lángocskára lohadt le és ott látam feküdni a fűben a
csillagfényben a halott állat óriási fehér testét, mögötte pedig a kék
pusztaság végtelenségét.

A brahmin úgy látszik tudta e hirtelen halál okát, mert figyelemmel és
tudatosan mintha szilárd meggyőződésének igazolását kutatta volna. Végre
egy nagyobb forgácsdarabot gyujtott meg a tüzön és a füstölgő láng
fényénél a kimult állat száján parányi, sötét szélű lyukacskára
mutatott.

– Ez az ok, – mondta lassan olyan komolysággal, amely nem volt más, mint
meghatottság, – ez a kobra szúrása. Azt hiszem, hogy a legelésző állat a
fűben fölzavarta a kigyót.

Borzongás fogott el, amelynek tartós hatását akkor alig tudtam igazán
megérteni, de hogy most ember vagy állat lett-e a méreg áldozata, a
lábamnál heverő elpusztult élet láttára nem volt döntő fontosságú. Újra
éreztem a nagy tiszteletet a kobra iránt és Mangese Rao arcának
komolyságán is ott látszott ez a tisztelet, mint nemzetségének egy
ősrégi istenségre valló ősrégi emlékezete, amelyet semmiféle
fölvilágosítás sem tudott befolyásolni.

Ez az élmény tehette, hogy beszélgetésünk egy ideig a halál gondolatát
és fogalmát érintette és elmondom azt, ami e beszélgetésből
kitörölhetetlenül az emlékezetemben maradt. Nemsokára ismét ott ültünk a
tűznél, amely ezen az éjjelen nem aludt ki többé. A nyugodt embert
különös nyughatatlanság fogta el; fájt nekem, amikor láttam, hogy okos
gondolatai harcban állnak papi kasztja világfölfogásának a szívében
vérévé vált hagyományával. Még ma is olyan tisztán látom egyenesen ülő
alakját, amilyen tisztán másnak a tudatában szó nem tudja életre
kelteni, homloka és komoly szeme fölött a vöröses fényű selyemturbánt,
keskeny, csaknem kecses vállát és lehajtott fejét, amelynek amikor
beszélt, olyan tartása volt, mintha gondolatait térdén nyugvó kezéről
olvasta volna le. Olykor, ha különös súlyt akart adni valamely szavának,
fölemelte sovány világosbarna kezét. Lelkünk fontos kérdéseiről azóta
sem beszéltem belemelegedve és szenvedéllyel sohasem senkivel, aki annyi
nyugalommal és oly finom tapintattal engedte, hogy társa elmondjon
mindent, amit akar. Egyszer így szólt hozzám:

– Annak, aki az ön fölfogásával nem ért egyet, ne tegye könnyebbé a
helyzetét azzal, hogy félbeszakítja, mert ezzel lehetetlenné teszi a
számára, hogy bebizonyítsa, mily kevés a mondanivalója.

Gúnyolódását egyáltalán különös körülményességgel érvényesítette és
legcsípősebb megjegyzéseit barátságosan tette meg. Fölsőbbsége diadalát
sohasem élvezte láthatóan és a legbuzgóbban akkor beszélt, amikor
ellenfelének vereséget kellett kihevernie. De hallgatása igazán
érzékenyen hatott arra, aki megérezte, hogy hallgatásával lemondott és
miért mondott le a meggyőzésről.

Egy napon meglátogattam őt Mangaloreban, amikor a jezsuita telep egyik
páterével háza előtt az agyagföldön pálmaárnyékban sakkozott. A játék
bizonyára mulatatta, de játékfelének véleménye szerint éppen azért
nyert, mert mulattatott. Amikor a páter a szemére vetette, hogy azért
beszél folyton, mert a figyelmét el akarja terelni, új játszmában
állapodtak meg azzal a kikötéssel, hogy játék közben egyetlen szónak sem
szabad esnie. A szerzetes kissé bosszúsan veresége miatt, nem állhatta
meg, hogy hozzá ne tegye:

– Ha ugyan tud annyi ideig hallgatni.

Mangese Rao nem felelt, hanem elrendezte a figurákat. Néhány lépés után
ellenfele elvesztette a királynőjét és föladta a játékot, mire Mangese
Rao szerényen megjegyezte:

– Csak azért ütöttem el, mert hölgy jelenlétében udvariatlanság lett
volna a hosszú hallgatás.

Nos azon az éjjelen a halálról beszéltem, kezdetben meghatottságom
könnyelmű túláradásával és fiatalságom romantikus fölfogásával. Mangese
Rao figyelmesen hallgatott és végre megszólalt:

– Hallja hogyan üvöltenek a pusztaságban az éhes hiénák?

Kissé kijózanodva igenlően feleltem, mire ő elgondolkodás nélkül, amit
csak azok fitogtatnak, akik nem bíznak a gondolataikban, így szólt:

– Micsoda ünnepnapot teremtett a halál a hiénáknak. Ha elhagyjuk
táborhelyünket, hogy tovább menjünk, megtalálják az elhullott állatot.

És folytatta:

– Én akkor értettem meg a halált, amikor mint fiatalember egy nyári
napon kellemetlen gondolatoktól kínozva és halálos betegséggel a
véremben kimentem a város kapuján túl. Nagynehezen, lázban vonszolva
magamat egy omladékon haladtam át a pusztaság füvén, amelyet annyira
kiszárított a nap, hogy ropogott. Ekkor a kőkockák közt különös villogás
lepett meg a napfényben és alig hittem a szememnek, amikor csillogó
kigyót láttam a homokban feküdni. A hőség reszketett bőrének pompás
szinei fölött, amelyek mintha a gyémánt haragos ragyogásától egészen a
rubin csöndes tüzéig a megtört napsugár valamennyi színét egyesítették
volna. E vakító látvány pompája és gazdagsága annyira elragadott, hogy
kiváncsian közelebb mentem egy lépéssel. De ekkor izgatott zúgás támadt,
a lábamnál heverő összegyűrűzött test világító szépsége mint szárnyas
rovarok tarka serege emelkedett föl a levegő meleg fényébe és előttem
egy kis pusztai kigyó elrothadó maradványa feküdt, amelyen a szétrágott
szürke bőr között világosan megkülönböztettem a vékony bordákat és az
enyészet édeskés és utálatos lehellete áramlott felém.

A köztünk levő tábortűz bágyadt lángocskákkal kapaszkodott fölfelé a
kékségbe, a csillagok földi termébe és éreztem, hogy a csoda hatása
alatt megreszket a szívem, amely mintha mindent megértene anélkül, hogy
a gondolatok követni tudnák fönséges szabadságát.

– Az igazságot, amely ebben a hasonlatban van, mondám, éppen úgy érzem,
mint ahogyan akkor ön érezte, de mint azelőtt, most sem tudom
gondolataimat a halálról a fölismerés bizonyosságává rendezni.

– A kígyó felé tett utolsó lépés volt az, amit ön az ön bizonyosságával
gondol, mondta a brahmin. Ha meg tudja nekem mondani, hol szűnik meg az
élet és hol kezdődik a halál, akkor megmagyarázom önnek a halált. Hol
akarja ezt a határt megkeresni, a növénynél, az embernél, a kőnél vagy
az állatnál? Akárhová nézek, a természetben minden pusztuló alak
megujhodását látom. Még a kőzet kristályainak képződésében is életet
látok és e megmerevedett matematikai rendjében, amely éppen annyira tele
van gondolattal, mint amilyen szép, azt hiszem, fölismerem a
törvényeket, amelyek szerint én lélekzek, mozgok, örülök vagy búsulok. A
halál tág fogalom, amellyel azért kell érzékeinknek élniök, mert
időfogalmaink korlátozottak. És ami tudatosságunkat illeti, annál
távolabb van tőle a hit a halálban, minél inkább belefoglalva látjuk
vagy érezzük magunkat minden élőnek a közösségébe. És mégis úgy vagyunk
a halállal, mint az igazsággal, biztosabban megérezzük, mint az élő
lélek bármely más elemét, de megmagyarázni nem tudjuk. Mindig kétfajta
ember lesz, az egyik a maga lénye kötelességének tekinti a halált, a
másik egy idegen hatalom önkénykedésének. A ti egyháztok azt tanítja,
hogy a halál fizetés a bűnért, de az Istentek önként vállalt
kötelességből halt meg.

– Krisztust tehát az önéi közé számítja? – kérdeztem. Azt hiszi, hogy
élete módját és gondolatterületét az ön istenségének eszmevilágába
sorozhatja be?

Mangese Rao azt felelte:

– Megteszem annyiban, amennyiben minden földi vallás, vagy helyesebben,
minden földinek a vallásossága az óhaj és a remény ugyanegy forrásából
fakad, de nem annyiban, amennyiben egyházainak tanítására vonatkozik.
Krisztus gondolatai nagyobbak, mint a mi gondolataink és messzebbre
visznek. Sokat gondolkodtak a keresztény vallások és a mi népünk vallása
közt levő különbségekről és hasonlóságokról, de a legtöbb
összehasonlításnak nincs jelentősége azért, mert nehéz a sikeres
összehasonlítása két jelenségnek, amely lényegben különbözik egymástól,
mert a Brahman filozófia, Krisztus bölcsesége ellenben praktikus
oktatás. Azok az emberek, akik a jelenségek lényegét nehezen tudják
megállapítani és utánérezni, különösen jelentéktelen
mellékkörülményeknél fogva szeretik őket összehasonlítani és egymással
szemben értékelni. Az ilyen fáradozásnak a legtöbb esetben nincs más
célja, mint az, hogy az egyiknek az értékét leszólják a másiknak a
rovására. Bármily keményen hangzik is ez az állítás, mégsem engedek
belőle, mert a legtöbb embernek, aki többre tartja az érvvel való
fölérést az érzésnél vagy a megértést a hitnél, sajátossága az, hogy
előbbre valónak tartja a kisebbítést, mint a nagyobbítást. Nekem tehát
az is mindegy, hogy Krisztus ismerte-e a régiek bölcseségét vagy nem.
Nagy gondolatok sohasem fiatalok, aminthogy nem is öregednek meg és
lényegileg úgy hasonlítanak egymáshoz, mint hóban a hegyek legmagasabb
csúcsai. Minél lejjebb kutat a szem, annál több különbséget talál; a
csőcselék a legtarkább és csak a nyomorban egy. De a cél az, hogy az
örömben legyünk egyek.

Ezek a szavak nagyon megleptek és boldoggá tettek. Nem annyira az
ellenmondás szándékával, hanem azzal az élénk vággyal, hogy annál jobban
megismerjem Mangese Rao gondolkodásmódját, azt mondtam:

– De mily rettenetes Krisztus tanításának hatása az emberiségre. Nem
kell-e a kereszténységen jobban kétségbe esnünk, mint minden más
valláson, ha áttekintjük véres befolyását a népek történetére?

– De hát ki tekinti át ezt a halált? – kérdezte Mangese Rao.

– Amit ön e tan eredményének tüntet föl, nekünk első kezdetének látszik.
Az embereknek a kereszténység értelméért folytatott rettenetes és véres
küzdelmét inkább e tan vajudásának mondanám, mint eredményének. Ez a tan
még nagyon fiatal és alig terjedt el igazán. Nem tudjuk-e fáradság
nélkül más külső útját is kirajzolni a térképen, hogyan hatolt be
Ázsiából Görögországon és Rómán keresztül Európa szívébe, mintha csak
tegnap tette volna meg ezt az útat? És a földnek ama része, amely
követőit hordja, nem nagyobb, mint amekkorát embereivel, városaival és
templomaival együtt a Himalaja tömegével eltemethetnénk. Mire még
háromszor letelik a Krisztus halálától máig lejárt idő, nagy szelleme
kibontakozott az egyház szűk köpenyéből és sokkal inkább a szellemek
elemévé lett.

A nap, mintha örök tűz fenekéről dobták volna a magasba, fölkelt a
pusztaság fölött és ujongó uralkodásvágy megfoghatatlan diadalában, mint
már annyiszor, megkezdte útját a földön. Fülsiketítően hangzott az
őserdőben az állatok lármája és a természet hangos ébredése elűzte
véremből az utolsó gondolatot is az alvásra. Elváltam társamtól és
kimentem a pusztaságba, magam mögött hagyva a gőzölgő, zajongó
dzsungelt. És a lángok közt, amelyek tisztítóan emelkednek föl, ha az
ifjúság és a reggel találkozik egymással, eszembe jutottak Krisztus
szavai: «Ilyen hitet nem találtam Izraelben».




TIZENNEGYEDIK FEJEZET.  Hazafelé.

Alig egy-két nap múlva Mangaloreba visszatérésünk után a lelkeket a
legnagyobb mértékben izgató hír terjedt el a városban. Éjjel egy szakasz
angol katona érkezett, amely a tartományban szokásos szemleúton, tábori
gyakorlat alkalmával állítólag elszakadt a többi csapattól. Ezt az
ártatlan magyarázatot azonban senkisem hitte el, a legellentétesebb
hírek röpködtek a városban és a bazárúton és a tereken mindenütt
ünnepies csoportokba gyülekeztek az egyérzelmű emberek. Csak az utcai
csőcselék csatangolt megszokott utcáin, nem törődve a közömbös kormány
jogaival és kötelességével és a kereskedők jó napokat reméltek, amikor a
bazárélet tarka képében fölbukkant a katonák rikító vörös kabátja.

Az akkori rend szerint mindig négyesével sétálgattak, megbámulták az
idegen város érthetetlen különösségeit, megálltak emitt egy-két percre,
amott fesztelenül szórakoztak és általában nagyon jámboroknak látszottak
úgy, hogy nem sokat törődtem a titokban terjedő aggodalmakkal és a
sokféle ostoba hireszteléssel.

Mangese Rao eltűnt a szemem elől. Ugyancsak meglepődtem, amikor nehány
nap múlva az angol ezredes kocsiján pillantottam őt meg. Az ezredestől
balra ült, de szorosan mellette és nyugodt arcvonásai a jól ismert sárga
selyemturbán alatt, hideg közönbösséget mutattak és meg sem mozdultak.
Az angol tiszt élénken beszélt és inkább jókedvűen, mint izgatottan
gesztikulált. Minden azt a látszatot keltette, mintha véletlenül
találkoztak volna. Ellovagoltam kocsija mellett. Köszönésemet kimérten
viszonozta.

De különös, hogy e találkozás óta vége volt a nyugalmamnak, pedig ha
okosan fontolgatom meg a dolgot, éppen az ellenkezőjének kellett volna
bekövetkeznie. Teljesen figyelmen kívül hagyva azonban azt, hogy nincs
ország, amely kevésbbé volna alkalmas arra, hogy energikus nyíltsággal
és kuruc határozottsággal politikai hatalmat dokumentáljon, ez a csaknem
barátságos angol látogatás hirtelen gyanúsnak és annál veszedelmesebbnek
tűnt föl nekem, minél inkább rejtegetni látszott tekintélyét és
jelentőségét. Mély nyugtalanság esetén semmi sem kelti föl jobban a
bizonytalanság érzetét, mint ez a halkan, loppal járó India. Egyszerre
csak mintha minden embernek és minden leánynak hamis arca lett volna,
majd a brahminban bizalmatlankodtam, akit szerettem, majd Panjában, majd
pedig saját érzékeimben; szabadulni szerettem volna az érdekvilágnak
gabalyodásából, amelyet nem tekinthettem át, mert nem tudtam magamat
teljesen odaadni és amelybe mégis be voltam zárva, mert szeretetem
Mangese Rao iránt fogva tartott. Nagy örömmel fogadtam tehát azt a
nemsokára kinálkozó ritka alkalmat, hogy én is tevékenykedhettem és
kevésbe vettem a veszedelmet a fölszabadulással szemben, amelyet éppen
úgy éreztem, mint ahogyan hosszú kétkedést követő elhatározás után érzi
az ember.

A legutóbbi tapasztalatok után bizonyosnak látszott az, hogy a brahmint
sokkal többre becsülték és sokkal komolyabban vették, mint ahogyan ő
maga előttem vagy mások előtt föltüntette. Ez a tapasztalatom bámulattal
töltött el és büszkévé tett és ezeknek az érzéseknek bizonyára nagy
részük van abban, hogy szinte meggondolatlan készséggel teljesítettem a
kívánságot, az elsőt és az egyetlent, amelyet valaha előttem
hangoztatott.

Egy sötét éjjelen, két óra felé Panja az ágyam mellé állott és kíméletes
köhécseléssel fölébresztett. Még mindig a régi kíméletes módon végzett
minden bejelentést és különösen akkor volt gyöngéd, ha álmomból
ébresztett föl, mert tudta, hogy ez az esemény, inkább mint bármi más,
rossz tulajdonságaim egész seregét szabadjára ereszti. Olyan sötét volt,
hogy csak a fölhajtott, világosabb moszkitofüggönynek sötét háromszögét
különböztettem meg. Nem ismertem rá senkire.

– Gyujts világot! – mondtam, mert sejtettem, hogy Panja van mellettem, –
mit akarsz?

– Nem szabad világot gyujtani, Sahib, kelj föl, egy idegen van itt, aki
beszélni akar veled, azt mondja, hogy Mangese Rao brahmin küldte.

Maga volt Mangese Rao. Panja azt tanácsolta, hogy semmi esetre se
fogadjak éjjel olyan látogatót, aki azt kívánta, hogy ne gyujtsunk
világot, de gondoltam, elvégre ellenfelem sem lát többet belőlem, mint
én belőle és barátom neve engedékennyé tett. A brahmin szokatlan
ruházata fölismerhetetlenné tette. Kívánságára Panját kiküldtem.

Szemben ültünk egymással. A csillagok halvány fénye az ablak környékét
szegényesen megvilágította és most, hogy már kivehettem Mangese Rao
arcát, úgy rémlett, hogy arca keskenyebb volt és sápadt, de lehet az is,
hogy ezt csak a bizonytalan éjjeli világosság mutatta. Úgy látszott,
hogy küzd magával, elhatározza-e magát vallomásra, kimondjon-e valami
kivánságot, elpanaszolja-e az elmult napok fáradalmait, de mindebből nem
történt meg semmi. Rövid hallgatás után, mialatt alkalmam nyílt
megfigyelni, mennyire elváltoztatta őt éjjeli ruhája, nyugodtan és
minden bevezetés nélkül ezt mondta:

– A kormány katonái holnap az ön házában iratokat fognak keresni egy
összeesküvésről, amely állítólag az egész országot behálózza és amelynek
részeseit Mangaloreban is sejti. Mint tudja, engemet azzal gyanusítanak,
hogy együtt érzek az elégedetlenekkel és mivel gyakran megfordultam az
ön házában, azt hiszik, hogy ön valamiféle viszonyban van az én
érdekeimmel.

– Összeesküvés? – kérdeztem ijedten.

Mangese Rao várt, mondok-e még valamit, de hirtelen semmi sem jutott az
eszembe; ez az éjjeli találkozás, a következő nap várható eseményei és
végre az a leleplezés éppen annyira megzavart, mint amennyire
fölvillanyozott. Milyen más színben tűnnek föl a dolgok döntés előtt,
mint romantikus távolságban.

– Itt csaknem naponta van összeesküvés, – mondta Mangese Rao lassan,
mintha másutt már volna az esze. – Fölfedezik és meghiúsítják; de ha nem
is hiúsítják meg, azért még nem tör ki. Az angol hivatalnokoknak anyag
és tér kell buzgalmuk érvényesítésére. Mi is így vagyunk vele.

Elfordult és szomorúan kitekintett a szürkülő éjbe. A tücskök
csiripelése hallatszott, nehány csillag mintha szikra lett volna,
belekapaszkodott a papayakoronák leveleibe.

– Sajnos, nekem jó a lelkiismeretem, – mondám.

Különösebbnek és idegenebbnek még sohasem láttam ezt az országot. Eléggé
ismertem a brahmin tartózkodó magatartását és így tudtam, hogy sokkal
többet eltitkolt, mint amennyit sejtetett, de ügyének fontosságáról és a
dolgok állásáról különben sem győzhetett volna meg semmi magyarázat
annyira, mint amennyire éjjeli látogatása tette.

Ezen a napon nehányszor futóeső volt, hűvös levegő hatolt be hozzánk a
nyitott ablak rácsán át és illattal és finom pengéssel elterjedt egészen
a szoba sötét sarkáig. Mintha álmodtam volna.

– Mit tehetnék? – kérdeztem.

Mangese Rao a mellén kinyitotta a ruháját és néhány összekötözött
csomagocskát vett elő, amelyben iratok vagy levelek lehettek, tisztán
nem láttam, de a csomagolásból erre lehetett következtetni.

– Nem rejtené el a házában ezeket az iratokat? – kérdezte egykedvűen.

Gondolkodás nélkül igent mondtam és ebben a pillanatban hirtelen csak az
fordult meg a fejemben, hogy házamnak vagy kertemnek melyik része lenne
a legmegfelelőbb rejtekhely. Egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy
Mangaloreban elég rejtekhelynek kell lennie egy maroknyi gyanús irat
számára és az a gondolat, hogy talán visszaélnek velem, éppen oly távol
volt tőlem, mint amennyire megvoltam győződve annak az embernek
jellemességéről és értékéről, aki a kéréssel fordult hozzám.

Később gyakran gondoltam arra, hogy mely érzelmek érlelhetnek meg egy
fiatal ember lelkében hasonló elhatározást és hogy alapjában véve mily
ritkán van szerepe ebben a szolgálatkészségben az érzület egységének.
Meglehet, hogy nem egy ember valami gyors elhatározása következtében,
amelyet talán a pillanatnyi meggondolatlan szívesség szült, egész
fiatalságának szabadságát és munkás életének díját vesztette el.

Átvettem a csomagot és ezt mondtam:

– Bízza csak rám a dolgot.

Ezzel együtt eszembe jutott, hogy a barátom éppen az imént tudtomra
adta, hogy holnap valami házkutatásra kell elkészülve lennem és hogy
fölvilágosítást kapjak a dolgok e különös összefüggéséről, valamit
kérdeztem.

– Szeretném, ha ezeket az iratokat önnél megtalálnák, – mondta Mangese
Rao. Halkan beszélt és előrehajolva, de heveskedés nélkül és nem úgy,
mintha ezzel az óhajával titokzatosabbá akarná tenni előttem az
intézkedését. Aki Indiában külön és veszedelmes érdekeket követ, tudja,
hogy nemcsak a falnak van füle, hanem veszedelem fenyegethet az éjjel, a
nő és a legjobb barát részéről is. Sejtettem aggodalmát és így szóltam:

– A szolgám megbízható.

Mangese Rao a fejét rázta.

– A szolgája gyerek, – felelte. Az együttérzés és az őszinteség, ha nem
párosul ravaszsággal, bármelyikünknek, akik ismerjük ellenségeink
eszközeit, árulója lehet. Ön bizonyára olyan országból származik,
amelyben a vakmerőség mellett nagy dicsőségnek számít az őszinteség és
az erő, szabad népnek ez becsületére szolgálhat, a mi népünk már csaknem
elfelejtette szabadságát.

E szavaira szomorúsággal töltötte el valami a szívemet és ebben a
szomorúságban először éreztem egész teljességében szívem szeretetét az
iránt az ember iránt és könyörögve kérni tudtam volna, hogy mondjon le
arról a hiábavaló és veszedelmes harcról. Tisztán láttam, hogy bármily
erős is a lelke, a lénye nem tud ellenfeleinek fegyverével megmérkőzni,
mert a nemesen gondolkodót az aljassal való küzdelemben végtére is
legyőzi az undor. De tisztelettel a tűz iránt, mely lelkét égette,
hallgattam.

Mangese Rao folytatta:

– Ne könnyítse meg túlságosan a kutatók munkáját, de legyen gondja arra,
hogy föltétlenül megtalálják az iratokat. Ha a véletlen, amely éppen ott
szokott beavatkozni, ahol a szándék a leghatározottabb, meghiusítaná az
angolok sikerét, árulja el az iratokat azzal, hogy mialatt még keresik,
látszólag ügyetlenül elrejteni iparkodik.

Hirtelen abbahagyta a beszédet és mintha valami ellenvetést várt volna,
de mert semmi gyanakvás nem volt szívemben a barát iránt és mert tudtam
hogy sohasem kérne tőlem semmit, ami ha neki javára válik, engemet
megkárosít, nem adtam hangot annak a bizalmatlanságnak vagy
aggodalomnak, amelyet úgy látszik bennem sejtett.

– A mi időnk még nem jött el, – mondta egyszerűen, amit önnél találnak,
ártatlan természetű, de mégis elég jellemző arra, hogy fontos
fölfödözésszámba menjen. Ezek az iratok elterelik a gyanút és eltörlik a
nyomot a tartalmukkal, mire a vizsgálat eredményével hálásan beérik és
rajtuk fogják megmérni azoknak az üzelmeknek mineműségét és terjedelmét,
amelyek a gyanút fölkeltették. Nehány barátunk pellengére lesz állítva,
de ők szívesen meghozzák az ügynek azt az áldozatot, hogy valami csekély
büntetést elszenvedjenek. Végeredményben nem tudnak meg sokkal többet,
mint amennyit már amúgyis tudnak.

– Ön sokat mond el nekem, – feleltem hálásan és csupa csodálattal e terv
sorsa iránt.

– Az ön bizalmát bizalommal viszonzom, – mondta Mangese Rao és a mindig
annyira fegyelmezett arc hűvösségét áttörő meleg tekintet érte röviden
és szomorúan a szememet.

Még azt kérdeztem tőle, miként viselkedjem olyan vallatás esetén,
amellyel azt akarják kitudni, hogyan kerültek az iratok a házamba.

– Mondja meg a nevemet, – felelte Mangese Rao.

– És ha önt is megbüntetik?

– Ezt nem merik megtenni és azokon fognak kereskedni, akiket mi előre
toltunk, de jobb lenne, ha meg mernék tenni, mert a megbüntetésem
biztosítaná számomra azoknak a bizalmát, akikért a büntetést
elszenvedem. Minél kíméletesebben bánik velem a kormány, Mangalore
brahminjai annál inkább tőlük elpártoltnak fognak tartani. Nyíltságom a
papi kasztokkal szemben árulókat támasztana saját táborukban,
óvatosságom ellenben gyanakvóvá teszi őket. Sötét erdőben nehéz egyenes
úton járni.



Ragyogóan köszöntött be az új nap Mangaloreban. Még mielőtt a napsugár
megfestette a barna pagodák csúcsát, Panja kíséretében, aki a ránk
szakadó eseményeket mintha megsejtette volna, nem tágított mellőlem, a
folyó lapályának mocsaras mangrove-sűrűségén lovagoltam keresztül. A
szemem különös idegenszerűnek látta a tájékot, az állatokat és a
növényeket és minden tárgyat. Mikor a sötét vizen egy fabódé közelében
csónakot vettem észre, amelyen egy hindú fagyoskodott a reggel
hűvösségében és az álomtól még egészen ki nem tisztult fejjel a zöldes
csillogású messzeségbe néztem, eszembe jutott az a nap, amikor
dzsungelutam elején Tsirakalba érkeztem a Vatarpatnam-tó mellé és Panja
a mohammedánokkal a kanuk árán vitatkozott.

A nappal föléledésével együtt fölébredtek emlékezetemben utazásom
élményei és képei fényükkel és gondjukkal és szívemnek azzal a soha meg
nem szünő kívánságával, vajha otthont találna ebben az országban és
megszerezné azokat az összeköttetéseket, amelyek a meghittséget
szeretetté változtatják. Huc, álmomnak majma öreg szemével ismét előttem
ült, jövendőlgetve és bölcsen, belefáradva a sóhajtozó kreatura ama
reménykedésébe, amely oly régi, mint a föld végzete.

Tapasztalatom új embereinek nyughatatlansága, gyűlölete és elkeseredése
és kicsinyes, de mégis oly fontos érdekei pusztították el a harmóniában
való azt a hitet, amelyet az érintetlen természet és a nagy tenger
ébresztett bennem? Sohasem éreztem magamat eltévedtebbnek, mint azon a
reggelen és a legszívesebben elhagytam volna mindent, hogy ismét a
hangos vadon zöld árnyai közé menjek, amely veszedelmére lehet ugyan a
szegény élet biztosságának és jólétének, de megadja a léleknek az útat
ahhoz a fölismeréshez, amely egyedül teremthet békét.

De óhajom csakhamar szökés vádjának tűnt föl, mintha kötelességek és
föladatok várnának reám egy másik országban, olyan vidéken, amelynek
erejével és céljaival összefűzött a származásom és hagyományom és évek
óta most először fordult lelki szemem a tengeren át a hazám felé. Arra
gondoltam, hogy az az ember, aki iránt már régóta a legmélyebb
részvéttel viseltettem, a maga nemzetsége és a maga faja elpusztulásának
szinte fájdalmas tudatában, sejtéssel tele az enyémnek közeli dicsőségét
és reményét mondta volna ki és hitének erejét, mint valami hagyományt
éreztem izzani lelkiismeretemben.

A nap eseményei úgy folytak le, ahogyan Mangese Rao szavai után várnom
kellett. Dél felé egy tiszt jelentette be magát nálam, akit három katona
kísért. Rendkivül komolyan vette a kötelességét, azt a látszatot
próbálta fölkelteni, mintha ő volna Angolország királya és patetikus
parancsára azzal feleltem, hogy átnyujtottam neki a zsebkésemet, mintha
a kardomat kérte volna. Nevetnie kellett és úgy látszik, ráeszmélt arra,
hogy egy magánember nem regruta és egy német ember nem angol alattvaló,
arra is figyelmeztettem, hogy a gyanú még nem bizonyítás és én magam nem
vagyok gyanús okirat.

Önérzete megint nagyobb lett, amikor az iratokat megtalálta és
fölkérésére ökrösszekéren elkísértem őt a kormányzósági épületbe.
Útközben udvarias, csöndes és nagyon komoly volt és titokban örültem,
hogy barátom terve sikerült. Mangalore egész sor lakásának magánjogaiba
történt e nyilvános beavatkozás után egyébként egyszerre sokkal
fontoskodóbb lett a katonai fölkészültség. A kormányzósági épület
ablakából künn a tengeren egy ágyúnaszád alacsony szögletes körvonalát
pillantottam meg, amely, mintha szénnel rajzolták volna, feketén és
fenyegetődzőn úszott a csöndes kékségen. Az épület barátságtalan udvarán
csak úgy nyüzsgött a katona. Egy pillanatig komolyan aggódni kezdtem
Mangese Rao sorsán. A legközelebb eső benyomások különösen akkor a
legerősebbek, ha nem tévesztjük szem elől a pártok kilátásait. Panja
halálsápadt arca mint a kísértet követett, szinte megkövülve maradt
vissza a kert kapujánál, én nem tudtam, megértette-e a parancsomat, hogy
estére várjon és komolyan tartottam attól, hogy valami hősies
ostobaságot fog elkövetni.

Két órai várakozás után, mely idő alatt a legrettetesebb
dzsungelmesékkel megerősítettem egy jólelkű őrnek a hitét
boszorkányokban és gonosz szellemekben és cigarettával ismét
megnyugtattam, megjelent a kollektor és az angol ezredessel szemben, aki
vele volt, jótállt ártatlanságomért. Előzőleg bizonyára részletesebben
vitatták meg az ügyemet, a hivatalnok udvariasan, de kissé ingerülten
bocsánatot kért tőlem, mert nyilván eszébe jutott, hogy Mangese Raoval
az ő közvetítése révén ismerkedtem meg és hogy ama nap óta nem nagyon
nőhettem ki magamat veszedelmes forradalmárrá. Ezenfölül mindenből úgy
láttam, hogy a brahmint kímélni óhajtják. Egy ujonc elindult a lovamért
és kissé szívtelenül és hidegen elbocsátottak. Nyilván sok volt a
dolguk.

Panja boldogan és büszkén fogadott; most, hogy teljes épségben ismét
meglátott a házunkban, mintha szégyelte volna aggodalmaskodását, de sem
az ő öröme, sem a magam megkönnyebbülése nem hagyott szabadon
föllélekzeni. A nap hátralevő részében nagyon nyugtalanul majd ebbe,
majd abba kaptam bele, semmi sem akart sikerülni, semmi sem
foglalkoztatott komolyan, vártam és nem tudtam mit.

Panját estefelé elküldtem Mangese Raohoz. Nem találta otthon, de
legalább megtudta, hogy szabadlábon hagyták és én nem tudtam magamban
eldönteni, elégtételt érezzek-e vagy újra aggódni kezdjek-e.

E nyomasztó órákban történt, jelentőség nélkül levő kis esemény oly
élénken megmaradt az emlékezetemben, mintha semmi más gondom nem lett
volna. A rövid esti borulatban, amikor már világított a hold és én
szivarozva a verandán a heverőszékben feküdtem, a kert kapujánál
settenkedő árnyékot vettem észre. Egy ideig csak szemmel kísértem
anélkül, hogy fontosságot tulajdonítottam volna neki, de végre
előszólítottam Panját, aki kiment és csakhamar egy gyermekkel tért
vissza, aki bámulva nézett reám és sokáig a száját sem merte kinyitni.
Körülbelül tizenhárom éves leány volt, vöröses vászonruhában, nyitott
hajjal és arca után ítélve az alsóbb kasztok valamelyikéhez tartozott.
Panja segítségével csakhamar megtudtam kései vendégem történetét és
kérését és titkos borzongással egészen más szemmel néztem a fiatal
lényre, amikor tudtam, hogy nehány nappal előbb anyává lett. Az ilyen
vallomást szó nélkül elhiszi az ember, ha tudja, hogy a tropikus
Indiában mily gyakori ez az eset. A fiatal anya a folyó völgyében levő
faluból jött hozzám és védelmet kért tőlem. Az én házamat alighanem
összetévesztette a missziós teleppel.

– Az ő falujában most van a szabad szerelem éjjele, – magyarázta nekem
Panja. A tavasz folyamán az ő kasztjának minden asszonya és minden
leánya köteles magát egyszer odaadni annak a férfinak, aki megkívánja;
egész éjjelen át üvölt és nyüzsög az egész falu, mint valami mocsár tele
fuldoklókkal, akik örök kéjelgésre vannak kárhoztatva. Addig tart, míg a
föld peremén föltünik a nap, akkor minden elcsöndesül és a nappalt
átalusszák az emberek. Ez a gyermek félelmében elmenekült.

Panja a fiatal anyát levezette a missziós iskolába. Én a tücskökkel
magamra maradtam a fehéren csillámló éjszakában, Indiában az utolsóban,
amelyre tisztán emlékszem vissza, mert a beköszöntő új nap reggelén
Mangese Rao holttesténél állottam.



Tudom, hogy hajnalhasadáskor ültem lóra, lovaglás közben gomboltam be a
kabátomat és láttam, hogy otthon feledtem a parafasisakot. Ez azt a
gondolatot adta, hogy hazatérőben az árnyékot kell keresnem és hallottam
Panja idegen hangját, aki a lovammal beszélt, amelyet futva vezetett a
szárán. Rákiáltott egy ökrösszekérre, amely a város kapujának közelében
elállta az utunkat és kis, hajlott embert láttam, aki félve és gonosz,
alázatoskodó szemmel az árokba vonszolta állatait. Fiatal kukoricával
volt tele a kocsija és meztelen lábával izgatottan rugdosta a nehéz ökör
vékonyát. Panja nem ugyanezen a hangon kiáltotta-e az imént: a brahminok
Mangese Raot megmérgezték?

A halott háza még nem volt egészen világos. A keményre taposott
agyagföld a veranda előtt nedvesen fénylett, a kerítéshez fehér kecskék
voltak hozzákötve és a pálmalevelek susogtak a reggeli szélben. Hangot
hallottam, amely sajátságos egyformasággal, mindig ugyanazzal a
lejtéssel jajgatott, egymást követték a kibökött levegővel a hangos
sóhajok és első gondolatom ez volt: Hát még nem halt meg, még élve
találom.

A halottasszoba ajtajánál szétrebbent nehány sötét alak, benn a szobában
közvetetlenül az ablaknál, alacsony nyugvóhelyet láttam, amelyre
zöldesen és halványan, mint valami kialvó fényszóróból, ráesett a
reggeli fény. Fehér lepel alatt egy meggörbült alak határozatlan
körvonalait ismertem föl, oldalt a ráncok körül egy ökölre szorult kéz
látszott ki és viaszosan, kissé fölfelé görbülve ágaskodott föl a
közeledő nap fakó fényébe.

Fölemeltem a leplet és mindjárt le is ejtettem az eltorzult arcra. A
pokoli méreg, amely a brahmin életét kioltotta, hatásával kétségtelenül
elárulja magát és egyszersmind azoknak alattomos hatalmát, akik kaján
bálvánnyá lesülyedt istenségük nevében keresik.

Amikor elfordultam, Panja szemével találkozott a tekintetem és amikor ő
meglátta az arcomat, a földre rogyott, mintha ököllel ütötték volna le
és üvölteni kezdett, mint valami állat.

A bazárúton megkezdődött az új nap tarka élete, a barna, meztelen alakok
a színes turbánok alatt a szokott módon haladtak tovább, fürgén vagy
lustán, majd teher alatt meghajolva, majd megszokott semmitevésben
peckesen és méltóságosan. Sokáig követett egy mohammedán kereskedő,
akinek már régen megigértem, hogy egy csomó gyömbérgyökeret vásárlok
tőle, amit magammal akartam vinni. A templomtónál, amely egy fehér fal
képét verte vissza, egy idegen zarándok prédikált. Elpárolgó kiöntözött
víznek és ökörnek szaga terjengett mindenfelé, a nap sütött, a szétszórt
pálmák ferdén és csöndben emelkedtek az utca csöndje és a házak fehér,
lapos teteje fölé. A melegség egyre nagyobb lett.

Amikor elértünk a tengerparton elvonuló magas pálmasorhoz és a város
zaját elnyomta a víz egyhangú moraja, átadtam lovamat Panjának és gyalog
mentem tovább. Testemet és lelkemet keserű áramként átható fáradtság
megállásra kényszerített, egy fatörzshöz támaszkodtam és lehunytam a
szememet.

Ekkor az esti csöndben német hazám egyik faluját láttam. A kerítésnél a
bodza virágzott, az imént eső esett és a levegő hűvös volt és nedves.
Fönn egy parasztház csúcsán a lenyugvó napon rigó énekelt és hangjának
tiszta édessége boldogsággal töltötte el a csöndes vidéket.




TARTALOM.

  I.  Panja, Éliás és a kígyó  5
  II.  Cannanore, a halászok és a tenger  22
  III.  Éjszakám Huc a majom társaságában  38
  IV.  A Vatarpatnam ezüstsírjánál  54
  V.  Dzsungellakók  68
  VI.  Lázban  90
  VII.  A hegyek közt  107
  VIII.  A nap trónusán  120
  IX.  Az állat uralma  135
  X.  Mocsári zsarnokok  147
  XI.  Mangalore  166
  XII.  Asszonyokról, szentekről és brahminokról  183
  XIII.  Az utolsó tűz és a régi szellem  202
  XIV.  Hazafelé  218





*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK INDIÁBAN ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.