Eros és az evangéliumok : Egy csavargó följegyzéseiből

By Waldemar Bonsels

The Project Gutenberg eBook of Eros és az evangéliumok
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Eros és az evangéliumok
        Egy csavargó följegyzéseiből

Author: Waldemar Bonsels

Translator: Aladár Schöpflin

Release date: January 12, 2025 [eBook #75088]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1925

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EROS ÉS AZ EVANGÉLIUMOK ***


KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

EROS ÉS AZ EVANGÉLIUMOK

EGY CSAVARGÓ FÖLJEGYZÉSEIBŐL

A 90-IK NÉMET KIADÁS UTÁN FORDÍTOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




ELSŐ FEJEZET.  A HALÁL.

Egy reggel azt a felfedezést tettem, hogy az egyik csizmám felsőbőrén a
varrás kezd fesleni, úgy hogy ha a lábamat kifeszítettem, rés támadt
rajta. Elcsodálkoztam, mert a csizmám a talp kivételével tulajdonképen
még elég használható állapotban volt, különösen ha az ember nem vetette
szándékosan a tekintetét a sarkaira, amelyek már nem voltak egész
egyenesek. Mivel akkoriban viszonyaimhoz és igényeimhez képest
tekintélyes állásom volt egy könyvnyomdában, súlyt kellett fektetnem
külső megjelenésemre. Elmentem tehát egy cipészhez, akinek Stevenhagen
volt a neve és a lakásom közelében egy udvarban lakott.

Mint minden cipész, ez is elmélkedő és művelt ember volt s a csizmám
különösen az első tulajdonságának megmutatására adott alkalmat. Olyan
kiméletlenséggel tartotta a csizmámat a világosság felé, hogy ez már
durvaságnak is volt mondható és aztán olyan komolysággal nézett rám,
amely nézetem szerint nem állott semmi arányban a szóban forgó eset
jelentőségével.

– Egyelőre csak a varrásról van szó. Csak úgy útközben ugrottam be
magához, – mondtam.

– Úgy – felelte ő szavaimat gondosan figyelve. – Nem sokáig fog ön már
ebben a csizmában ugrálni.

Ebben az emberben nem volt tapintat, csak úgy a tárgyhoz szólt, nem véve
figyelembe, hogy a tárgyhoz egy személy is tartozik. Ezenfelül nagyon is
feltünően kiélvezte a véletlen fölényt, melyet ez a helyzet szerzett
neki. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem szóltam volna semmit
arról, hogy csak egy ugrásra tértem be hozzá. Ha a csizmát mogorván és
szótlanul tartottam volna elébe, beleköptem volna a szobába és
káromkodtam volna, akkor rólam és a csizmámról egy általános kép alakult
volna benne, amelyet jobban átlátott volna és belső ellenállás nélkül
fogadott volna el. Most nyilván az volt a véleménye rólam, hogy többnek
akarok mutatkozni, mint amennyi vagyok, hogy ruházatom silány állapotát
bizonyos tekintetben véletlennek akarom feltüntetni és valami különbnek
tartom magamat, mint más hasadozott csizmájú emberek.

Azt gondoltam, legjobb, ha az ember nyiltan beszél ezekről a dolgokról
ezzel az emberrel és ezt bizonyára meg is tettem volna, ha a szürke
égről nem szakadt volna az eső. A napom egyhangú kötelessége súlyosan
nehezedett a tudatomra. A nyár vége felé hajlott és engem kínzott a
tanácstalan szomorúság a sorsom és a jövőm miatt. Micsoda szakadék
tátongott a várakozásaim és a kilátások között, amelyek számomra
kinálkoztak! Napról-napra csak a reményeimből éltem, ez volt a
mindennapi kenyerem. Az ilyen emberek függnek a napfénytől. Aki azonban
tudja, hogy mit kell tennie, az megteszi esőben is; határozott célra
lehet törni akár viharban is, de a remény a napfénytől és a melegtől
függ, mint a csira a földben.

Mialatt a mesterember szerszámai megzördültek, éreztem, hogy növekszik
bennem a nyugtalanság halálos szomszédjával, a rombolás ösztönével.
Felálltam tehát ülőhelyemről, az ablak melletti padról és harisnyában
kimentem az ajtón át a folyosóra, csakhogy mozogjak tehetetlen
elégületlenségemben. A cipész szobája a földszinten volt, egy sötét
folyosó vezetett tovább a szűken és hiányosan épült hátsó házba, jobbról
és balról ajtók voltak és a végén egy lépcső, amelyen az első emeletre
lehetett fölmenni. Ekkor a homályban reménytelen sírást hallottam,
amelyet nem szakított meg zokogás, úgy hangzott, mint egy sívár, csöndes
ének. Ezeknek a hangoknak a hatása alatt, amelyek fogva tartottak,
fölszakadt a mellemben egy forró ér, úgy éreztem, a benne tátongó
üresség, amelytől az imént még szenvedtem, ki van töltve valami hirtelen
jóérzéssel. Felmelegedtem és hálát éreztem anélkül, hogy tisztába tudtam
volna jönni, hogy történt ez. Mintegy valami belső parancsnak
engedelmeskedve kinyitottam az ajtót, amely mögül a panaszos hang
hallatszott és beléptem egy alacsony szobába, amelyben egy asszony
térdelt a tűzhelynél a kialudni készülő tűz előtt, szorosan az ablaknál
pedig egy ágy állott, amelyben egy leány aludt. De minden csendes volt a
szobában.

A csak áttetszően elfüggönyözött ablaktábláról a fénytelen napvilág mint
valami fénytakaró esett a nyugvó leány arcára, amely valószinűtlenül
csillogva ágyazódott be a felbontott hajába. Ez a haj fekete volt, mint
a szén. A karjai jobbról és balról a testéhez simultak, amely
kidomborodott a könnyű takaró alatt s egyenesen volt elsimítva, mint egy
halotti lepel. A nyugvó lény azonban élt, láttam, amint a melle
emelkedik és sülyed a lélekzetvétel alatt, de egyúttal azt is
felismertem, hogy beteg és az élete határán áll. Az asszonyhoz, aki
fölállt és szó nélkül nézett rám, így szóltam:

– Ha megengedi, meglátogatom önöket.

Az asszony habozva nyújtotta a kezét, lassan bólintott és egy széket
tolt felém, amelyet letörölt a kötényével.

– Valaki küldte önt hozzánk? – kérdezte.

Nélkülözésektől sápadt arcán a kezdetbeli tanácstalanság nyugodt
figyelemnek engedett tért, amely kiváncsiság nélkül próbált olvasni az
arcvonásaimban. Nem feleltem a kérdésére, mert úgysem értette volna a
feleletemet és mert nem akartam olyan szavakat mondani, melyek nem
feleltek meg belső állapotomnak. A szomorúság valami sajátságos
szabadságot ad az embereknek, mert a kicsi gondok zűrzavarából egyetlen
célra irányítja a szemet, akármily homályos is ez a cél. Az örömmel
közös tulajdonsága a szomorúságnak a kizárólagosság és belső
magatartásunkat a mindennapi korlátozottságból magasabb várakozások
világába emeli. Talán ez az asszony is ezért nem tekintette váratlan
megérkezésem különösségét mint valami rendkívüli vagy akadályozó dolgot.
Egykedvűbben fogadta, mint más, szokásaikban megszilárdult emberek
tették volna.

– Hogy van a lánya? – kérdeztem.

Ez a kérdés nem hatott szokatlannak, mert az anya mindig föltételezi,
hogy a világ el van telve gyermeke miatti bánatától. Így tehát
egyszerűen felelt:

– Ha Aszja csak egyetlen egyszer mondana valami panaszszót, jobban
érezném magamat. Mindig azt gondoltam, hogy ez a betegség rejtve marad a
szenvedők elől, de ő tudja, milyen beteg és bánat nélkül beszél a
haláláról.

– Talán ez megkönnyebbülés neki – feleltem én.

– Mégis csak az én gyermekem – mondta ő és rám nézett.

Erre nem tudtam választ adni és Aszjára néztem. Arcának nyugalma
betöltötte a szobát. A szemhéjak a szemén voltak a legvilágosabb pontja
ez arc emberi szegénységből, álomból és messzeségből való tájképének. Az
ágy mellett egy kis asztalkán tálca, gyertya és kancsó állott. Egy
piroskötésű könyv, amelyből néhány különvált lap papir nézett ki, egy
virágváza és egy darab kenyér között feküdt.

– Sokat olvas Aszja? kérdeztem én.

Az anya bólintott.

– Én járok a könyvekért, de az emberek nem szívesen adják kölcsön. Ha
önnek volnának könyvei…

– Hozhatok – feleltem – még ma.

Az anya mosolygott.

– Ez igazán szép volna. Aszja majd beszél önnel arról, hogy mi olvasni
való van a könyvekben. Ha napról-napra és éjjelről-éjjelre egy helyt
fekszik valaki, hálás lesz és kevesebbel beéri, mint azok az emberek,
akiknek megvan mindenük és járnak és élnek, ahogy akarnak. Ha a
halottaknak még volnának érzéseik, biztosan hálásak volnának minden
vizcseppért, amely átszívárog a koporsójuk falán. Nekem még volna erőm
sokat tenni, ami a gyermeknek segítséget hozna, de számunkra már nincsen
segítség és a várakozás, mikor az ember semmit sem tud cselekedni,
bátortalanná tesz, mivel nincs már remény… Gyakran lesújt már ez az élet
és azt hiszem, nem tudom többé elviselni.

– Mikor az ajtaja előtt elmentem, ugyanezt gondoltam.

– Ha még maradni akar, amíg Aszja felébred… – mondta az asszony habozó
várakozással. Kendőt vett a vállára, a szatyort a karjára és készült a
szobát elhagyni.

– A csizmám Stevenhagen úrnál van, beletelik még egy kis időbe, tehát
maradok…

– Aszja örülni fog, hogy valaki meglátogatja.

Még egy kis csöngetyűt tett az ágy mellé, felsóhajtott, hosszú
pillantást vetett a betegre és kezet nyújtott nekem.

– Ha meg nem feledkezik a könyvekről?

Megigértem és az ajtóhoz kisértem őt. Még egyszer visszajött: a kávé a
sütőben van, ha akarok belőle, vagy ha talán Aszja kérné. Ő maga délig a
papirgyárban lesz.

Mikor az ajtó becsukódott, ránéztem az alvó leányra és találkoztam a
tekintetével, amely nagyra tágulva és sötéten nyugodott rajtam. Egy alig
észrevehető mosoly elevenítette meg kissé pajkosan az arcvonásait és
halk nevetéssé lett, mikor a jelenlétemet próbáltam megmagyarázni.

– Tudom már – mondta. – A csizmájára vár. De miért vár nálunk?

– Hát maga ébren volt?

– Az anyám nehezen tud elmenni, ha nem alszom és mivel mégis el kell
mennie, úgy teszek, mintha aludnék, hogy könnyebben jusson el. Hogy
kerül maga hozzánk?

– Mikor a folyosón átmentem, sírást hallottam és beléptem. Az ember
sohasem tudhatja…

– Senki sem sírt ebben a szobában.

– Nekem úgy tünt fel.

– Maga könyveket akar nekem hozni? Hát arra kiváncsi vagyok, hogy
milyenek lesznek. Sok könyve van?

– Ha becsületes akarok lenni, egyáltalán nincsenek könyveim, elkallódtak
vagy a szülei házam padlásán hevernek, ez pedig nincs ebben a városban.
De majd szerzek, ez nekem könnyen megy.

– Ne fáradjon vele – mondta lassan, mosolygott és maga elé nézett.
Visszautasításában, amely semmi esetre sem volt szerénység,
mindazonáltal nem volt semmi bántó.

Úgy éreztem, mintha a világ, amelyben még az imént éltem, hirtelen egy
másikkal cserélődött volna ki, mintha a langyos, nyomasztó levegőből,
amely tele volt szegényességgel és a készséges részvétre való
bizonytalan hajlammal, hirtelen érdes széljárásba kerültem volna és
olyan körbe, amelyben nem segítésről van szó, hanem arról, hogy az ember
megállja a helyét. Azt gondoltam: no lám, most itt ülsz…

Mikor azonban aztán fölemeltem a tekintetemet és nyugodtan
belemélyesztettem ennek a lánynak a szemébe, megértettem, mennyiben
bántottam meg a részvét érzésével. Azt gondoltam magamban, hogy legjobb
lesz, ha ezt megmondom neki és habozva elkezdtem:

– Mikor ebbe a szobába beléptem és körülnéztem benne, mikor a maga
anyját és magát megláttam, az a kínzó bűntudatom volt, amelybe a részvét
tudja az embert taszítani. Mióta azonban a maga szemének nyugodt
világosságában állok, nem vagyok semmiben sem bűnös. A maga szeme
szabaddá teszi a szivet.

A leány felegyenesedett, a könyökére támaszkodott és olyan nagy
csodálkozással nézett rám, hogy mintegy önmagamtól megijedtem. Mit is
mondtam hát? – gondoltam magamban. – Gyönge szédülés fogott el, úgy
rémlett nekem, mintha évek óta elfelejtettem volna valami
megnevezhetetlent, amit pedig titokban mégis kerestem.

– Így hát mégis eljöttél – mondta a leány szégyenlősen és lassan, de
nagyon érthetően és mikor én újra fölemeltem a tekintetemet, láttam,
hogy olyan halavány, mint az ágya fehérneműje.

Mivel nem volt bátorságom hinni, habozva kérdeztem:

– Kit vártál?

– Mindnyájunk számára csak egy ember van, akit te-nek szólítunk.

Soha még a szivem olyan fájdalmasan nem remegett, mint e szók alatt,
sohase dobálták még ennyire ide-oda megfoghatatlan hatalmak. Remény és
bátorság, kételkedés, babona és bizalomérzés omlott rám, mint megannyi
fényáram és éjjeli felhő. A világ és az emberek elrontottak, gondoltam
magamban, mert hogy habozhatik a hitem ennek a jótéteménynek a
kapujában, mi akadályoz abban, hogy ebbe a kertbe belépjek és az legyek,
ami vagyok s amit mindig bizonyítani reméltem, önmagamnak és mindenki
másnak? Szégyelem magamat, hogy ember vagyok, gondoltam. Ennek vagyunk
mindnyájan a betegei. Ettől azonban a gyógyulás világossága, amely felém
áramlott és amely egyúttal belőlem tört elő, olyan erős lett bennem,
hogy a szemem káprázott a fényétől.

Aszja fölemelkedett fekvő helyéről. Hozzám jött és a karját a nyakam
köré tette. Láttam az arcát szorosan a magamé előtt és tekintetének most
már nyugodttá vált és bizodalommal teljes figyelmessége előtt, tudtam,
hogy meg fogom állni a helyemet. Erre megértettem, mi a hála; de hogy
mennyit éltem át ezekben a pillanatokban, azt egy egész élet nem tudja
fölmérni. Azt hiszem, igazság szerint mindnyájan csak néhány pillanatig
élünk, minden más csak sejtés, emlék és remény. Ez azonban igazság volt
és ezt meg is mondtam Aszjának, mert különben nem tudtam boldogságom
fenyegető komolyságában semmit mondani.

Nagy szemének fény-mélységei látszottak az egyedüli dolognak, ami előtt
állottam. Ő most már megint csöndesen feküdt, közvetlen előttem,
nyugvóhelyén és rám nézett. Egy ideig egyikünk sem szólt, én tehát
leültem az ágyára, úgy hogy szemben ültem vele, ő kinyitotta a
tenyeremet és beletette a kezét, melegen és szilárdan, a hátával lefelé,
mintha valami eleven nyugvóhelyre ágyazná be.

– Nagyon beteg vagy? – kérdeztem.

Bólintott és mosolygott.

– Meg fogsz gyógyulni?

A fejét rázta, de a mosolya megmaradt.

A túlhajtott érzés állapotában voltam, mint valami lelki térben, amely
sem a boldogságot, sem a fájdalmat nem tudja magába foglalni. Olyan
érzésem volt, mintha az élet nélkülem vonulna el és mégis éreztem, hogy
először sodródom folyamában. A partok vonulnak tovább, gondoltam, úgy
tünik fel nekem, mintha én csöndesen állnék egy helyben és a partok
vonulnának tovább, holott igazság szerint én kerültem most először az
élet mozgásába és ime, látom, hogy vonulnak el a régi tartalmú értékek.

Aszja beteg és meg fog halni, gondoltam aztán, sajátságos józanul, de a
gondolatom értelmét felfogni vagy hinni nem tudtam. Nem lehet úgy igaz,
ahogyan eddig igaznak tartottam, tünődtem nehézkesen, mert különben mit
jelent ez a mosolygás, ez a mosolygás, melyet régi emlékből ismerek? Így
mosolygott az anyám, mikor tréfálva hozott valami rossz hírt, amely
mögött azonban alapjában véve mégis rejtőzött valami örömteljes
kijelentés. Ő mosolygott így, aki akkor még mindent lehetségessé tudott
tenni, amit gyermeki szívem kivánt és akiről tudtam, hogy a végén mégis
meg fogja tenni, mert az én szenvedésem neki fájdalmasabb volt, mint
nekem.

Erre Aszja így szólt:

– Az egészségesek nem sejtik a betegség lényegét és mindig félnek tőle.
Aki azonban beteg volt, az tudja, hogy a betegsége idejére való
visszaemlékezés nem mindig komor és vigasztalan, mint ahogy azelőtt félt
tőle, szállhat valami fényesség is ezek fölött a napok fölött, amely még
a fájdalmakat is el tudja feledtetni. Ez a fény abból a szabadságból tör
elő, amelybe minket az igénytelenségünk vezet, amely lassankint egyre
jobban bekövetkezik, amíg az ágyban fekszünk. Megbetegedni fájdalmasabb,
mint betegnek lenni, mert képzeletben a lelkünk még hozzákötve érzi
magát az érzékek világához, amelybe zárva volt és az új szabadságét csak
lassan értjük meg. De beáll akaratunk ellenére is és egyre jobban
eljutunk a mulandónak a régióiból az elmúlhatatlannak a birodalmába.
Minden betegség a lélek feloldozása az érzékek világának a bilincseiből.
Azt hiszem, a halál a szabadság e magaslatainak legfényesebb csúcsa tud
lenni tudatunk számára.

A leány hévvel és egyszerüen beszélt, de a meggyőzés kívánsága nélkül.
Soha életemben nem hallottam semmi olyan világosan érthetőt, mint ennek
a hangnak az értelme. Mintha egy álló alak állna a fekvő mögött, egy
másik alak, amely azonban ugyanaz, egy lény, amelynek nincs szüksége
szavakra, hogy érthetővé tudja tenni magát, hanem tisztán és magától
értetődően beszél azáltal, hogy így van alkotva és nem máskép. A
kinyilatkoztatásnak hallgatag fensége áradt ki belőle, mintegy
kigyógyulva értékből és értéktelenségből.

Odakinn a reggel kissé kivilágosodott, az eső nem esett már és a fény
derengése, amely a szobába esett, elárulta, hogy magasan felettünk
összevegyültek a felhők a napfénnyel. A szobában levő tárgyak, melyek
gondosan voltak elrendezve, józan önállóságot nyertek a szememben, mint
értelmes és eleven lények, amelyek megmerevült készenlétben várakoztak.
Néztem ezeket a holmikat és ennek a reggeli órának a sajátossága
foglalkoztatott. Az ilyen reggeli órák a lakószobában idegenek lettek
rám nézve, gondoltam magamban, hol voltam mindig ebben az órában?
Legelső gyermekkorom óta nem éltem át többé ezeket az órákat. Ha beteg
voltam és nem mehettem iskolába, akkor értem meg őket, vagy vasárnap. De
akkor már mások voltak.

Aszja keze még mindig az enyémben feküdt. Lehúnyta a szemét és én
lenéztem az arcára. Az arcvonások életfénye elömlött a halántékok és
arcok halványszinű formáin, amelyeknek tónusai nem különböztek. Minden
valami nyugodt sápadtságba volt ágyazva. Szemöldökének ívei szélesek
voltak és mély feketék, a szemhéjai a legvilágosabbak. A szempillái
sűrűen és sötéten nyugodtak arcán, mintha bársonyból volnának, a szája
pedig, melynek ajkán alig volt a pirosnak egy árnyalata, olyan eleven
volt, hogy megremegtem bele. Borzalommal és áhítattal néztem erre a
szívnehezítő édességre, amelyből mintha tavaszi napfény kelt volna ki.

A szegénység és bánkódás kábulata fogott el, amely teljesen átalakított,
de egyúttal ki is virágzott a szivem. Ekkor tudtam, ez a kezdet és a
vég. Ez az igazolás, gondoltam és elfogadtam az ítéletet. Az az érzésem
volt, hogy nagyon-nagyon öreg vagyok és ezt a tudatot mégis egy
megvíhatatlan ifjúság mindenhatóságán mértem le és ismertem fel. Vesd
fel a szemedet és szólj újra hozzám, meg vagyok zavarodva és a
biztosságomat mégsem szeretném olyan lényeken és dolgokon visszanyerni,
amelyekben most már nem tudok hinni és a melyeket sohase fogok többé
szeretni. A te szád életjelképe egyetlenegy pillanatban halomra döntött
egy világot.

Még sok mindenfélét beszéltünk egymással, ezt is, azt is, ahogy a
pillanat hozta magával, de mikor semmis dolgokról volt is szó, akkor is
minden ami lélekben történt velünk, a lényegnek azzal a tiszta
fontosságával birt, amelyet a tisztelet és szerelemnek boldogító
óvatossága teremt. Sejtettem annak a világnak az átlátszóságát, amelyben
ez a lélek élt és a kívánásom hatalmasan fölébredt bennem, mint a
szomjúság. Mikor észrevettem, hogy a leány elfárad, anélkül, hogy maga
érezné teste kimerültségét, elhagytam őt és elmentem, anélkül, hogy
megigértem volna, hogy visszajövök, mert ez magától értetődött és az
ilyen igéret úgy tünt volna fel előttem, mintha azt mondtam volna, hogy
nappal van, vagy megint éjszaka lesz. Valahol, az emlékezés homályos
messzeségéből még ismerősen, mint valami más csillagon, ült Stevenhagen
a cipész, aki a csizmáimat kezelésbe vette. Csodálkozva nézett rám,
mikor beléptem hozzá. Hallgatva a szoba egyik sarka felé mutatott és a
térdén levő cipőt újra a vízzel telt üveggolyó elé tartotta, amely
mögött egy lámpa égett. Kikerestem a magam csizmáját a nyomorúságos
állapotban levő idegen lábbelik közül, amelyek mint megannyi nagyjában
elrendezett csavargó-pár álltak a padlón. Megkérdeztem a tartozásomat.

– No ki lehet bírni, – mondta az öreg.

Leültem egy ülőkére és fölhúztam a csizmámat.

– Hol volt? – kérdezte a cipész.

Megmondtam neki és ő megállt a munkájában, felém fordult és rám nézett.

– Ismeri Aszját?

– Igen – mondtam én – még nem régóta, de örökre.

Tovább is kutatva vizsgált engem, mosolygott, látszólag hálásan ezért a
vallomásért, de hallgatott és végül visszafordult munkájához. Mikor
pénzt adtam neki váltani, félretolta a pénzdarabot, megrázta a fejét és
egy mozdulattal fölszólított, hogy vegyem vissza a pénzemet.

Rögtön megértettem, visszavettem a pénzdarabot és eltávoztam.

Vajjon úgy van-e az, gondoltam odakinn, mikor céltalanul és mégis sietve
mentem át a nedves utcán, hogy elegendő veled ismeretségben lenni,
Aszja, hogy mindenki, aki téged ismer, barátommá legyen?

Az emberek arca, az utca lármája és a házak falai kezdtek rám nehezedni.
Ha horizontokat, mezőket és növényeket látnék, gondoltam magamban,
jobban meg tudnám őrizni a hitemet és a vidámságom megállná a helyét.
Miért szóltok rám, miért keríttek hatalmatokba, miért rángatjátok ki a
lelkemet a testemből, ti nevek és képek, feliratok és kirakatok,
harangok és hangok? Szomorú sietségtek és üres fáradtságtok, sóvárgás
nélküli sivárságtok és honvágy nélküli bánatotok félrevezet és elárul
engem és megvetésre méltóvá tesz számomra mindent, aminek kedvéért csak
élni akarok. Kicsaljátok a lélekből a hazáját…

Ilyen gondolatok közben jutott eszembe, hogy könyveket igértem Aszjának
és bár szavai, amelyek egykedvűen és tartózkodón kérdezték ezt a
szándékomat, nem árultak el valami különös bizalmat annak az értékében,
amit esetleg hozni fogok, mégis elhatároztam, hogy szándékomat végre
fogom hajtani és a leány véleményét a lehető legkellemesebben
változtatom meg.

Mialatt az utcán átmentem az esőben, hirtelen rágondoltam a
foglalkozásomra, a napi kötelességemre, a nyomdára és a kenyéradómra.
Három órája várnak már rám, igazolatlanul maradtam el, az a veszedelem
fenyeget, hogy komoly rosszalást idézek elő és el fognak bocsátani.
Mikor azonban magyarázaton gondolkoztam és azon tünődtem, ne intézzem-e
el Aszja ügyeit inkább szabad déli óráimban, hirtelen olyan
elhatározásra jutottam, amely a boldogító szabadság öntudatával töltött
el. Elhatároztam, hogy egyáltalán nem megyek többé a nyomdába és régi
kötelezettségemet fölcserélem egy becsesebbel, azzal, hogy Aszja
szolgálatára leszek, amíg életben van. Mit jelentettek nekem a külső
veszteségek a belső feloldozottság boldogságához képest, mialatt ebben
az elhatározásomban mintegy új erőre kapva mentem tovább? Egy még
bizonytalan sejtés, hogy mulandót cserélek el elmulhatatlanért, egész
valómat örömmel töltötte el. Azt is tudtam, hogy szükség esetén nem fog
nehezemre esni valamiféle új foglalkozást találni, amely megvéd az
éhezés ellen, aminthogy az ilyen óránként rendelkezésére áll az olyan
embernek, aki kész mindenféle munkát vállalni.

Tíz és tizenegy óra között volt. Rövid időre élveztem ezt a szokatlan
órát, amelyet az utóbbi hetekben csak nyomott hangulatban és
elkivánkozva nézegettem az üzleti óra józan számlapján. Most azonban fel
kellett az órát használnom és arra gondoltam, hogyan juthatnék
legkönnyebben könyvek birtokába. Pénzem kevés volt és ezenkívül
beláttam, hogy nemcsak könyvek szerzésére való alkalomra, hanem
jószándékú tanácsra és részvétteljes gondoskodásra is van szükségem.
Ekkor eszembe jutott, hogy alkalmilag korrektura íveket hordoztam a
nyomdából egy nagyon művelt és nagyon jómódú úriembernek, aki a
filozófia doktora, műtörténész és író volt. Kénytelen voltam az
előszobájában várni, amíg átnézi a korrekturákat és egyszer, mikor a
szolgája a dolgozószobájába lépett, az ajtón át egy hatalmas
könyvespolcot láttam, amely a mennyezetig csillogott a régi és új
könyvek aranyozásától és színeitől. Gondolkodás nélkül határoztam el
magamat, hogy megpróbálok ettől az úrtól könyveket kapni. Szándékom
szokatlanságától kissé szorongott a mellem, de egyúttal felébredt bennem
a vakmerőség és a különösség gyönyöre is, az a hajlam, hogy a
hagyományos életforma minden kötelékét fölcseréljem egy bátor emberség
nagyszerű mozdulatával, amely egész ifjúkoromon át sok szenvedést és
boldogságot szerzett nekem, megalázásokat és diadalokat, gyűlöletet és
szeretetet.

Mialatt elindultam a kertváros felé vezető úton, ahol a közismert, sőt a
maga mesterségében hírneves ember háza volt, száműztem a
meggondolásomból minden előzetes elhatározást valami meghatározott
föllépést illetőleg és elhatároztam, hogy egészen a pillanat kedvezésére
vagy kedvezőtlenségére bizom magamat és csak annak fogok
engedelmeskedni, amit a helyzet sugall. Ha elutasít, gondoltam, akkor
csakhamar megint az utca ugyanezen helyén leszek, amelyen most járok és
itt igen jól érzem magamat. Ezután azonban a gondolataimat elfátyolozott
komolyság vonta be, mert feltűnt előttük Aszja alakja és az ő mosolya
volt kisérőm. Ekkor azt gondoltam, hogy tudom: minden úgy fog jönni,
ahogy jönnie kell és jogomban éreztem magamat.

Mikor a magas vas kertkapuhoz jutottam, megnyomtam a csengőt és vártam,
hogy a háziszolga lejöjjön a kavicsos úton a ház oldalt levő bejáratát
elfödő fák mellett. Ezúttal azonban egy szobalány jött. Nem nyitotta ki
a kaput, hanem a rácson keresztül kérdezte, mit akarok.

– Bemenni, – mondtam egyszerűen.

– Ja úgy, – mondta ő és megmustrált engem – maga a nyomdából jön.

Nem várta be feleletemet, hanem felhúzta a rácsos kaput, gondosan
bezárta mögöttem és aztán előttem ment a várószobáig, melyet már
ismertem. Aztán óvatosan a dolgozószobába vezető ajtóhoz ment, előre
hajolt, habozott egy ideig, majd halkan és rendkívül tartózkodóan hármat
kopogott. Olyan volt ez, mintha a nehéz tölgyfa-ajtó törékeny volna.
Nekem úgy tünt fel, mintha a szóban forgó úr, mint nem egy
elkényeztetett ember a kívánságai iránt való túlságos kímélettől
türelmetlen lett, mert nagyon barátságtalanul hangzó: «No, mi az?»
hallatszott és a szobalány alig merte az ajtót kinyitni. Eközben egy
tartalom nélküli tekintetet vetett rám, olyan tekintetet, amilyen azoké
szokott lenni, akiknek belső szeme máskép van irányítva, mint a külső.

– Egy fiatalember van itt a nyomdából, – mondta a küszöbön megállva.

– Jól van. Mit hozott? Adja ide.

A leány erősen intett nekem a kezével, hogy adjam neki, amit véleménye
szerint az urának hoztam.

– Nem hoztam semmit, – mondtam. – Beszélni szeretnék a doktor úrral.

Most a szobalány teljesen belépett a szobába, de csak behajtotta maga
mögött az ajtót, úgy hogy tisztán hallottam a hangos férfihangot.

– Valamit el akar vinni? Nincs nálam semmi. Mindent elküldtem.

Mikor az ajtó megint kinyílt, a doktor egyenesen én rám kiáltott:

– Na, mi az? Jöjjön hát be.

Beléptem és el voltam ámulva ennek a szobának az előkelő pompájától. Egy
nehéz vörös szőnyegre léptem, az erkélyablakokról tompított fény jött a
hatalmas íróasztalra, amely a hatalmas helyiség közepén állott,
körülbástyázva egész a mennyezetig magas könyvszekrényektől és
polcoktól, amelyek a falba voltak beépítve. Jobb oldalt egy sötétszínű
tölgyfaasztal kinálkozott kerektámlájú bőrszékekkel a homályos
háttérből, mellette pedig egy széles heverő állott, megterhelve himzett
takarókkal és nagyszámú sokszínű párnával, amelyek számát siettemben
legalább százra becsültem.

A doktor úr az íróasztalánál ült és felém fordult, egyik kezét székének
támlájára támasztva, úgy hogy felkönyöklő könyökén át nézett rám. Az
ujjai közt szivart tartott, amely olyan nagy és vastag volt, mint egy
fenyőtoboz és világoskék füstvonal szállott föl belőle, amelynek
világosszínű élete csodálatosan húzódott át a háttér homályán.

Nekem úgy tetszett, a doktor urat nem érinti kellemetlenül a figyelem,
melyet szobájának szentelek. Csak egy kis idő mulva mondta öntetszelgő
mosollyal:

– No hát, mi baj?

Egyszerű szavakkal előadtam az ügyemet, anélkül, hogy oda nem való
fordulatokkal vagy szerénytelen magától értetődéssel a leplezett
fenhéjázás látszatát keltettem volna szavaimmal. Nem az én hibám, hogy a
beszélgetésünk csakhamar úgy folytatódott, hogy a házigazdát
fölingerelte.

– Könyveket akar tőlem? – kérdezte vontatva és olyan hangsúllyal, mintha
cipőt kértem volna az asztalostól. – Csak így, átabotában, hiszen ez
mégis… azt kell mondanom, igazán különös kívánság. Kicsoda maga
tulajdonképen, azaz hogy…

– A nevemet és lakásomat majd később felírom, ha könyveket kapok öntől.
Mikor egyszer a könyvnyomda megbizásából önnél jártam, láttam az ajtó
nyilásán át a könyvekben való gazdagságát és önre gondoltam ma reggel,
mikor a beteg lánynál voltam.

– És erre… én azt hiszem, maga meg van bolondulva. Ne vegye rossz néven,
de csak úgy rátörni minden előzmény nélkül, ilyen kéréssel az emberre,
ez már mégis több, mint szokatlan dolog. Nyilván azt hiszi, valami buta
embert fogott bennem?

– Nem, – mondtam én. – Az ember nem jut mindjárt a helyes gondolatra.

A megszólított úriember úgy tett, mintha abból a szempontból vizsgálná
ezt a mondatot, hogy az értelme egyértelmű-e és közben a szőnyegre
nézett, mintha újra végigvizsgálná az ornamentumait. Aztán felállt és
felém lépett.

– Ez semmi esetre sem volt a helyes gondolat, csak úgy ajtóstól rám
törni a házat. Hát nincs elég könyvkereskedő, vagy ha önnek nincs pénze,
kölcsönkönyvtár? Csakhogy persze itt valami más dologról van szó.

Elővette a pénztárcáját és elkezdett rövidlátó szemeivel keresgélni
benne, mialatt az ujjai ide-oda forgatták a pénzdarabokat.

– Csak azon csodálkozom, hogy miképen tudott hozzám beférkőzni. Ön
visszaélt a főnökének a bizalmával, barátom. Mióta ismeri azt a leányt?

Nem akartam zavarni a pénzdarab kiválogatásában s ezért megvártam,
melyikre esik haragos és akaratlan házigazdám választása. Megtudni nem
tudtam meg soha, mert nagy tapintattal a csukott kezében nyújtotta
felém. Mindenki más biztosan két ujja közé fogva, nyiltan nyújtotta
volna oda.

– Ön nagyon készséges, – mondtam én anélkül, hogy hátrább léptem volna.
– De egy kicsiny pénzösszeg én rajtam nem segít. Ha ön nem akar könyvet
kölcsön adni, akkor dolgom végezetlenül kell az útamra mennem. Én
azonban ezt nem akarom tenni, mielőtt egy utolsó kisérletet nem teszek,
hogy önt meggyőzzem arról, hogy sem meggondolatlan és könnyelmű ötlet,
sem a meg nem érdemelt előny vágya nem hozott önhöz. Ha rágondolok a
szórakozás, a tanulság és fölemelkedés, az emberi öröm és az emberi
részvét ama gazdagságára, melyet ön a szobájában összegyűjtött, mindarra
a kitárt és ki nem tárt boldogságra, amelyet ezek a könyvek rejtegetnek,
akkor egy pillanatra igazságtalan dolognak tartom, hogy ez a színes
világ itt, lelki és földi tájképeivel elrejtve és használatlanul
heverjen, holott néhány házzal odább egy ember, akinek rövid idő mulva
ezzel is és sok mással is fel kell hagyni, vágyódik azután, hogy egy
pillanatra elfelejtse szegénységét és végzetét.

Rövid szünet állott be, mikor én elhallgattam. Egy méreggel és
csodálkozással tele, különös tekintet ért engem, akaratlanul is az
arcvonásaimon függött, körülsiklott rajtam, megvetővé tett és végül egy
kiváncsisággal és leereszkedéssel tele mosolyban oldódott fel.

– Jól van, jól van – mondta ő. – Nekem ugyan hiába fecseg.

E csúf szavak után hirtelen elfogult jóindulat tört át arckifejezésén,
amelyet nem vártam és melyet nem tudtam magamnak megmagyarázni, pedig ez
volt az egyetlen, ami hatással volt rám. Valószinűleg az előbb az erejét
akarta nekem megmutatni, mielőtt a gyöngeségét elárulná, gondoltam és
ettől elbátortalanodtam, mert újra felismertem, mi számít az emberek
előtt erőnek és mi gyöngének.

Mivel a természetem és öntudatlan hajlamom mindig arra vitt, hogy egy út
folytatását ott keressem, ahol a legmélyebben láttam át a jelenségek
világának zűrzavarán, a feleletemben arról beszéltem, amit most
felismertem és így szóltam:

– Miután most a szavával bebizonyította nekem, mennyire föl van vértezve
a ravaszságom ellen, a szíve bizonyára meg fogja találni a szabad útat a
jósága számára.

A velem szemben ülő úr erre szélesen és ügyetlenül elnevette magát, úgy
hogy egy pillanatig sajnáltam. Nem engedtem azonban ennek az
elutasításnak, hanem újból felvérteztem magamat, mert el voltam
határozva, hogy elérem a célomat. Halkan kínzó kétely rágódott mélyen
bennem és egy pillanatra gyűlöltem ezt az embert, aki eltaszította
gondolataim finom kapcsolásának értékét, mintha valami bolond szólna
hozzá. Gyűlöltem az erőt benne, amely nem volt más, mint nyerseség,
amelyet gyűlölni fogok, amíg lélekzem s amely ott leselkedik minden ész
és szabadság kapujában és férfiasságnak nevezi magát. Miután még azt is
mondta: «ez nem volt rossz felelet», – csaknem elbátortalanodtam, mert a
dícséret abból a világból, melyet megvetünk, rosszabb, mint a korholás
abból a világból, melyet szeretünk.

– Honnan került maga ide tulajdonképen? Kicsoda? Végzett iskolát?
Feleljen hát.

– Hagyjon nekem békét, – mondtam érdesen. – Nem fogja olyan olcsón
visszaszerezni a fölény érzését, melynek hiányát érzi, mint valami
mankónak. Mi gondja önnek arra, hogy honnan kerülök ide? Módot akar
nekem arra adni, hogy nyilvánvalóan félrevezessem, hogy ezáltal
könnyebbé váljék nem hinni nekem? Már régóta hisz nekem. Nem engedem
magamat olyan térre csalogatni, amelyen önnek már csak azért is igaza
marad, mert egy magasabb álláspontot cserél el egy alacsonyabbért.

– Ez tehát egész egyszerűen szemtelenség, – mondta ellenfelem
barátságosan. Nevetett és kényelmesen és biztosan helyezkedett el a
székében.

– Foglaljon helyet, – folytatta a jóindulatú parancs és szkeptikus
kiváncsiság megváltozott hangján, melyben benne volt a veresége. –
Magának teljesen igaza van. Rongy embernek kellene lennem, ha ezt nem
ismerném el. Könyvet azonban nem kap.

Micsoda egy nyomorúságos kerülő út ez a fél barátságosság, – gondoltam
magamban. Kihúzza a nyilakat a melléből, letöri a hegyüket és úgy tesz,
mintha tompák lettek volna. Hamarabb fognak a folyók hegynek futni,
semminthogy korom egy embere elveszítse fanatikus hitét a középszerüség
diadalában. Féltem a föltoluló undortól, amely még mindig lefegyverzett
és túlságosan sietve egy új eszköz útjára vetettem magamat. Nem szabad
beleegyeznem ebbe a félig való mulatságosságba; azt tudtam, hogy
máskülönben ez az ember beleránt a vereségébe és a végén mégis megkapom
a pénzdarabot, amelyet még mindig az ujjai közt szorongat, mintha valami
zsebmetszésből származna. Ezenkívül, amint erre a pénzdarabra gondoltam,
eszembe jutott, hogy néhány könyv, amelyeket végül talán mégis csak
kölcsön kapok, valószinűleg nem valami sokat jelent a barátnőm számára,
mert nemcsak a könyveimről való kérdezősködése, hanem az arckifejezése
is elárulta, milyen nehéz az igényeit kielégíteni. Arra is gondoltam,
hogy ez az egész erő, amelyet erre az órára fordítottam, már túlságosan
nagy is, semhogy néhány kötet kölcsönkapott könyv igazolni tudná. Sokkal
többet kellett elérnem. A balsikerem abban állt, hogy a követelésemmel
nem állott arányban a ráfordított erő. Mi tehetné bizalmatlanabbá ezt a
szorongatott hitetlent, mint igénytelenségem?

Mialatt én így tünődtem, a velem szemben ülő úriember leplezetlen
figyelmességgel nézett engem, némileg elfogult kiváncsisággal, amelynek
fénye azonban egyáltalán nem keltette bennem azt a félelmet, hogy
kitátott szemgolyóival keresztül is néz rajtam. Így hát önmagamban
biztosan mondtam:

– Ha azt a gyűrűt nézem, amely a kezén van, amely bizonyosan csak egy
csekély részét teszi ki az ön nagy gazdagságának és arra gondolok, hogy
már ebben is megvan az a hatalom, hogy egy embernek, aki nemsokára meg
fog halni, még egyszer örömben és nyugalomban derítse fel a földi
világát, akkor arra gondolok, hogy nekem kellene adnia a saját örömére
és nyugalmára.

A megszólított ember megütődve és fölényesen hallgatott, de már nem
rosszalóan. Talán, anélkül, hogy tudta volna, hálás volt irántam azért,
mert nem foglaltam el azt a magatartást, melyet ő indítványozott és a
melyért titokban szégyelte magát.

– Ehhez a gyűrűhöz emlék fűz engem, drága emlék. Nos?

Az utolsó szóban rejlő kihívás fellázított; a hanyag felszólítás, hogy
folytassam vesződségemet, lealázó volt.

– És most ezt az emléket megszentségtelenítette, – mondtam gyorsan.

– Mit tettem? Fiatal ember, csak egy dolog van, amin csodálkozom és ez
az, hogy még nem mutattam önnek ajtót.

– Meg akarom mondani, amit gondolok, hogy meg ne haragudjon, – feleltem
én és lecsillapítottam magamat. – Ha ez a gyűrű drága emlék egy emberre,
aki szeretetben közel áll, vagy állott önhöz, akkor jelképe a
közösségnek, elmúlhatatlan jónak, minden esendő feletti szent
megmaradásnak. Akkor az a küldetés, amelynek révén hatott, amellyel
elválaszthatatlanul fel van ruházva, akár a csillogásával, a valódi élet
küldetése és csak annyiban van a gyűrű adójának emléke szentesítve,
amennyiben ezzel a küldetéssel eltelik. Szavaiból azt veszem ki, hogy ez
az ember el van temetve, az ön számára, vagy valamennyiünk számára. Hát
nem olyan volna, mintha feltámadna, ha ajándéka körül titkos glóriával
újra feltámad a drága ragyogás, mintha ő rá esnék vissza,
rendeltetésének körforgása után és belezárná őt a fényébe? Ön azonban a
holt tulajdon után való vonzódásában visszaszorítja hideg, arany
sírjába.

Csönd lett a szobában, a megszólított maga elé meredt, anélkül, hogy
csak egy jel is elárulta volna előttem, hogy szavaim jó irányban
hatották-e meg, vagy újra megharagították. Aztán lassan fölnézett, a
tekintete csaknem szomorú elhatározottsággal járta be szobájának pompás
tárgyait, íróasztala holmijait, rajta a hirlapokat és könyveket és
végül, mintha a saját életét elvesztette volna, belevonódott a fény
életébe, amely az ablakon át behatolt és ott eltévedt a világosság
légies szellemében.

Arra gondoltam, hogy Aszja most az ágyában fekszik és ugyanabba a
napfénybe néz. Mintha úgy tünt volna fel nekem, hogy a tekinteteknek
odaát és kinn a magasban találkozniok kellene, úgy, hogy az idegent
legyőzze Aszja arcvonásainak kifejezése, mint kevéssel ezelőtt engemet s
így számomra meg volna takarítva a nehéz út vége.

– Hallja csak, – mondta erre hirtelen a mély hang és a hosszú szakállú
arc felém fordult. – Akárhogy van is, én nem akarnám ezt vagy azt tenni,
nem akarnék jótékonyságot gyakorolni, sem áldást osztogatni, de
szeretnék egyszer újra hinni, önmagamban is. Maga egy emléket ébresztett
fel bennem, különös módon ébresztette fel, ezt nem tagadom. Sokkal
inkább a magam élete merül föl előttem, mint a halotté, akitől ez a
gyűrű ered. Nem tudom, kicsoda maga és lényének miféle záloga adja
magának ezt az erőt, – ezt nem akarom vizsgálni, sem kikutatni, mert
olyan vallomásoktól félek, amelyekre még nem vagyok elég öreg. Hinni
akarok magának, érje be ezzel, hinni akarok és rám nézve közömbös, hogy
megérdemli-e vagy sem. Magát ezt a gyűrűt nem akarom odaadni, most
kevésbé, mint valaha, mert intésének ereje ettől az órától fogva nagyobb
lett és nekem szükségem van rá, talán inkább, mint másoknak, bizonyosan
inkább, mint magának. A gyűrűnek az értelme azonban, amelyet maga
tulajdonít neki, teljesedjék be a maga várakozása szerint és én
rendelkezésére fogom magának bocsátani azt az összeget, amely
megfizethető értékét teszi. Magának mindegy lehet, én veszem-e meg
magától, vagy valami kereskedő. Akkor aztán szerezhet könyveket és
minden mást, amit akar és amit kell, vagy amire a szegény barátnőjének
szüksége van.

– Jól van. Tegyen így.

– Maga nem mond nekem köszönetet és így is van rendjén… Nekem az az idő
van eszemben, amikor én is olyan fiatal és várakozásteljes, olyan
bizodalmas és hívő voltam, mint maga. Akkor, amikor ezt a gyűrűt kaptam,
a pályám elején állottam, akkor kezdtem hírnévre szert tenni, akkor
olvasták első könyvemet, amely ma már el van felejtve. Az idő gyorsan
múlik; jöttek aztán más művek és elvitték a nevemet a világba, de
tudja-e, hogy mi ment át az előbb a maga szavainak hatása alatt az
elmémen? Az, hogy ezeket a többi könyveimet is el fogják valamikor
felejteni… De nemcsak az, hanem még inkább egy sajátságos bizonyosság,
hogy az az elmúlt idő dicsőség és vagyon nélkül, egy bizonyos
meghatározott jólét dolgában gazdagabb volt, mint amilyen a mostani, a
sikerével együtt.

– Ne mondja ezt – tiltakoztam. – Én nem akartam önt megalázni.

– Megalázni? Különös ember maga…

Bizonytalanul és megkínozottan néztem az ürességbe. Úgy éreztem, mintha
rosszat tettem volna, de csak később fognám megtudni, mi ez a rossz.

– Jól van tehát, – hallottam őt megint szólni, – hagyjuk nyugodni, ami
nyugszik és élni, ami él. Ezer márkát ajánlok fel magának a gyűrűért és
a könyvekért, beleegyezik?

– Igen, de ön nem egyezik bele.

– Beleegyezem. Magának igaza volt, mikor elutasította vallomásokra való
felbuzdulásomat, a melankólikus önszemléletemet. Talán azt reméltem,
hogy feltápászkodom egy vereségből, amikor lekicsinyeltem a saját
képemet, hogy ha maga eltávozik, abban a tudatban maradhassak, hogy
valamivel mégis több csak vagyok, mint amennyinek beismerésére
kényszerítettem magát. A dicsőség elromlik, mi tisztességtelen emberek
lettünk önmagunk előtt, hogy megmentsük azt a tisztességet, amely miatt
minket a többiek, a világ, hitvallóknak és hódítóknak tartanak. A világ
még sohasem nevezte megváltójának azt, aki igazán az.

– Tehát ezer márkát akar adni?

Ő hallgatott, ferdén lebocsátott tekintettel.

– Megrontja az örömömet a dologban, – mondta lassan és felismerhetően
boszankodva újabb akaratlan vallomásán. Aztán azonban habozva,
hátrahajlott felsőtesttel elővette a kulcsait, kinyitotta az íróasztal
egyik fiókját, valamit félretolt, mintha saját terhes gondolatai
volnának és egy acélkazettából elővett egy bőrtárcát.

– Itt van, – mondta kurtán és bizonytalanul, mintha attól félne, hogy
lopáson kapja rajta önmagát. – Vigye és tegyen vele áldást és
jócselekedetet.

Tapogatózott a pénzdarabok között, mintha még egyszer ez előtt az önkény
előtt juttatni akarna nekik gondoskodó jóindulatából és mégis, mintha
megvetné azokat az ujjakat, amelyek élvezni igyekeztek a papir értékét.

– Vajha ez a pénz jobban megművelt szántóföldre jutna, mint amilyen most
még az én szivem. És maga, maga… kicsoda hát maga? Beszéljen hát! Mindez
mégis csak nagyon különös dolog. A nadrágzsebébe dugja a bankjegyeket?

Egyszerre vad, forró öröm zúdult rám. Úgy éreztem, mintha ennek a
sikernek a tudatával végre felébrednék a kapcsolatok, erők és
bonyodalmak világából, amelynek semmi köze ahhoz a világhoz, amelybe
most menni akartam, hogy egyengessem barátnőm útját az egészséghez és a
boldog napokhoz.

– Én? – kérdeztem hirtelen, mintegy átváltozva – úgy tűnök fel magam
előtt, mint valaki, aki létrát kért kölcsön a sátántól, hogy Istent
feljuttassa a mennyországba.

– Ez is köszönet, – mondta ő értelmetlenül és csaknem mohón nézett rám,
olyan kifejezéssel, melynek eredetét ép oly kevéssé tudtam megvizsgálni,
mint ő az én szavaimat.

– Üdvözölje a barátnőjét, – mondta házigazdám, mikor látta, hogy fogom a
kalapomat, – tudósítson engem róla, jöjjön el hozzám máskor is. Tegye
meg, – talán a maga ördöglétrája még híddá lehet kettőnk közt.

Se nem igértem, se nem tagadtam meg.

– A mennykő érti, mit jelentsen ez. Nohát, ami történt, az maradjon is
úgy. Mennyire siet maga!

Odaadta nekem a kezét, mintegy hogy vizsgáljam meg a súlyát.
Megváltottnak éreztem magam és sietve eltávoztam, sajátságosan elfogulva
egy különös tudat alatti érzésben, amelyben úgy tűnt fel nekem, mintha
az örömöm nem szolgálna örömömre és mintha erőmhöz képest nem lettem
volna eléggé erős.

Szerettem volna a kincsemmel Aszjához sietni, de vártam és előbb a
szállásomra mentem. Elhatároztam, hogy egy sereg hasznos és örömet
szerző bevásárlást teszek, de nem hajtottam végre a szándékomat, mert
minden úgy tűnt fel, mintha titkos ellentmondásban állna ennek a
leánynak a szükségleteivel. Tapasztalataim sem voltak és szégyeltem
magamat, hogy azokra a jelentéktelen és csak külsőleg hasznos dolgokra
gondolok, amelyeknek beszerzésére a nőknek olyan különös tehetségük van,
amely egyformán tanuskodik szeretetre való készségről, mint boldog
szeméremhiányról. Képesek csuklómelegítőt, fogpiszkálót, pipaszurkálót,
vagy élelmiszerek jelentéktelen töredékeit vétel útján tulajdonukba és
ajándék útján előttük becsben álló személyek kezébe juttatni. Néha
kicsiny vázákra, itatópapirosra, ceruzákra is vetik magukat és
ajándékozónk bájossága meglepődött meghatottsággal ismerteti be velünk,
hogy ezek a holmik kicsiny gyönge kezeikben a nagy, örök szerelem
jelképeivé tudnak válni. Mi romlottak és hitetlenek pedig csak virágra
és könyvekre tudjuk magunkat korlátozni, mert nem tudunk hinni a
szerelem mindenhatóságában, ha az ajándékunk nem a szellemi élet
jelképe.

Mikor beléptem a padlásszobámba, olyan idegenszerűnek tűnt fel, hogy
mosolyognom kellett. Szinte szükséges volt, hogy minden berendezési
tárgynak újra bemutatkozzam, ami nem tartott sokáig. A kalapomat az
ágyra dobtam, amely még nem volt megvetve és belenéztem a könyvbe, amely
még a legutóbbi éjszaka óta felnyitva feküdt a gyertya mellett. Mindez a
túloldalon van, gondoltam, új világ kezdődik, egy új cél tárul fel
előttem, tudom, merre vezet. Határozatlan szomorúság tett nyugtalanná,
hirtelen feltámadó tudata ragadott meg mindama dolgok
értelmetlenségének, amikbe eddig létem fentartása végett belefogtam és
ettől elteltem kétséggel minden jövendőbeli dolog értékére nézve. Te sem
fogsz keblem minden kérdésére felelni Aszja, gondoltam, te magad vagy a
válasz és ha te nem vagy az enyém, a küzdelmemnek nem lesz vége.

Déltájban jött egy küldönc a nyomdából, hogy tudakozódjék utánam.
Fölírtam egy cédulára, hogy többet nem fogok bemenni, lepecsételtem a
levelet a gyertyám viaszával és biztos voltam benne, hogy békén fognak
hagyni. Mivel kinn az udvaron sütött a nap, elhatároztam, hogy elmegyek
hazulról, de a ruhám miatt meggondoltam magamat és levettem a tükröt a
falról. Okvetlenül gallért kellene váltani, csakhogy a másik gallérom
mosásban volt. Így tehát levetettem a rajtam levőt is, fölvettem a
nyakkendőmet, fogtam a botot és a kalapot és elindultam. A nyakkendőnek
örültem, nem tudom miért. Én, a te testvéred, gondoltam és mondtam is
Aszjának, szeretnék szegénységben és szégyenben, rongyokban hozzád
menni. Igaz-e, hogy egész szivemből hittem, hogy a szemeid ezt megsem
fogják látni, hacsak nem szánalomból? Igaz-e, hogy a siker és vagyon
szerinti emberértékelésnek olyan menedéke van, mint a te lelked?

Ezen gondolatok közben megfeledkeztem a pénzről, amelyet magamnál
hordtam, mint ahogy a mezei ösvényen az ember elfelejti a várost. Még
mikor Aszjához értem, akkor sem gondoltam rá sokáig, de mikor az ágyánál
leültem, nagy fáradtságot éreztem, amely nekem szokatlan volt. Mélyen
fellélegzettem és sóhajtanom kellett, anélkül, hogy bánatom lett volna.

Aszja bólintott és ezt mondta:

– Most meg fogsz pihenni, mindenből, ami mostanáig nehéz volt. Mert
egyedül voltál, azért vagy most fáradt.

Erre szemének tavaszától elvesztettem az önuralmamat, de ő erre alig
látszott ügyet vetni, hanem csodálatos módon szilárd maradt, mivel
megvolt az az ereje, hogy ne kisebbítse lényének adományát.

Egy idő mulva a pénzt elővéve és eléje téve az ágy takarójára, ezt
mondtam:

– Most jó napok fognak jönni rád, ezt a sötét szobát egy napos, világos
szobával fogod felcserélni, a várost faluval. Meg fogsz gyógyulni.

Az arcára az ijedtség kifejezése ült, a mosolya eltűnt, a szeme kutatón
nézett rám és aggódva szakított félbe:

– Honnan van pénzed? Nem volt pénzed!

Elmondtam neki mindent, kezdettől végig. Nem zavarta jelentésemet
egyetlen szóval és egyetlen kérdéssel sem és akkor is hallgatott, mikor
a végére értem és bizonytalanul játszva a pénzdarabokkal, elárultam a
kívánságomat, hogy beleegyezést halljak tőle.

– Fogd és vidd vissza, – mondta ő.

Alig figyelt szavainak én rám való hatására, hanem mintha most más
valami foglalkoztatta volna. Váratlanul ezt kérdezte:

– Csak azért kaptad attól az idegen úrtól ezt a pénzt, mert beszéltél
vele? Legyőzted őt, hogy odaadja neked, csakis az akaratoddal? Minden
úgy történt, ahogyan nekem mondtad?

– Ne gondolj most a pénzre, Aszja, arra gondolj, amit most számodra
jelent.

– Igen, tehát úgy volt, ahogy elmondtad! Én nem a pénzre gondolok, én te
reád gondolok.

Hallgatva nézett rám, aztán gond szállt az arcvonásaiba és még egyszer
kért:

– Fogd csak és vidd el.

– Visszautasítod a pénzt, Aszja?

– Mindannak, amit pénzért lehet kapni, nincs értéke. Igen,
visszautasítom a pénzt.

– Meg fogsz halni, Aszja.

– Mint mindenki, – mondta ő egyszerűen.

– Óh Aszja, te abból a kényszerűségből, hogy nem tudsz élni, azt az
erényt csinálod, hogy meg akarsz halni.

A leány rám nézett, de én jól éreztem, hogy nem a szavaim értelmén
gondolkodik, hanem csak az érzületet vizsgálja, amely mögöttük van.
Hirtelen megéreztem, hogy ez mindig úgy van nála és mintha ebben a
vizsgálódásban és ennek eredményében rejlenék annak a harmóniának és
közösségnek az eredete, amely köztünk uralkodott és amelyet nem lehet
meghajlítani. Hát így van, mondottam, ha minden félreértésnek és azoknak
a zűrzavaroknak, melyek oly sok embert megszállanak, aki mások előtt
érvényesülni és helyt állni akar, az oka abban rejlik, hogy nem tudják
fölmérni az érzületet és azért a szavaknak a tisztességtelen és
megromlott fajzatához tartják magukat, amelyeket a pillanat vet az
ajkukra? Aszja nem került valamelyik szavam hatása alá, hanem túllátott
a szavakon, aminthogy úgy látszott, hogy túllát az élet jelenség és
tényvilágán is – de hova? Azt még nem tudtam, de éreztem, hogy a
szabadságát veszélyeztetem.

– Megfelelek neked, – mondta végül erőlködés nélkül és mint
legtöbbnyire, csaknem fájdalmas vonakodással. – Én nem csinálok
szükségből erényt, de teljesen közömbös is, hogy te így nevezed. De hogy
tehessek neked olyan rosszat, hogy engedjem az erődet abban
érvényesülni, amiben romlásodra lesz? Te olyan fiatal vagy, hogy fogod
megérteni, milyen sokat jelentesz nekem? Nem ismered magadat és én most
fogadjam el ezt a pénzt és ezáltal azt feleljem neked: ilyen vagy te!
Tudom, hogy meg fogok halni, de azt is tudom, hogy ez így van jól és
hogy a magam órájában halok meg és akarattal.

– Nem szereted az életet, Aszja?

– Oh, mindenek felett, – mondta ő és a szeme csillogott, – de máskép
gondolkozom róla, mint te. De ne beszéljünk ezekről a dolgokról. Ha
nálam maradsz, hamar tudni fogsz mindent még akkor is, ha hallgatok.

– Hogy érted ezt?

– Ami nem vagyok, azt nem is akarom mondani, de ami vagyok, azt meg
fogod érezni és utána úgy fogod érezni, mintha beszéltem volna hozzád.
Ah, ne aggódj, add ide a kezedet és nyisd ki a szivedet, hadd térjek be
hozzád, akkor hamar érezni fogod, milyen jó és nagy vagy.

– Oh, Aszja, – mondtam én és mélyen megrendültem, – most már tudom,
mennyire szereted az életet, Aszja.

– Ugy-e? – mondta ő boldogan, – pedig én nem magyaráztam neked semmit.

Aszja bocsánatot kérően mosolygott, mikor ezt a beleegyezést kimondotta,
mintha valami csekélység volna. Mosolyának derültsége olyan természetű
volt, hogy úgy éreztem, mintha tetőtől-talpig fényben állnék. Miféle
csoda történik velem, gondoltam; mindez merő álom, nem hús és vér
irányítja ezt az élményt, nem a világ régi dolgai fordulnak benne elő.
Úgy éreztem, mintha elfordulnék, másokhoz, idegenekhez és feléjük
kiáltanám: Milyen szegények voltunk eddig, ti és én!

De újra felébredt bennem az akarat, mindent megtenni, amit ember tenni
képes, hogy ezt az életet megtartsam az életnek, amelyet valamennyien
beteljesítünk. Azt éreztem, hogy tévedek, de nem tudtam, miben. Milyen
áldozatra nem lettem volna képes ebben az órában! Így tehát újra
beszélni kezdtem és szívből kértem arra, hogy igyekezzék az életét
fenntartani. Ő azt felelte, hogy nem akarja úgy, ahogy én gondolom.

– Lásd, – mondta ő – mi hát az élet, mit nevezel annak? Léted kicsiny
mértéke-e a kezdettől fogva a lehanyatlásig az élet? Mennél inkább
nevezzük így az ilyen kimért napokat és bennük a mi mulandó jóllétünket,
annál inkább tagadjuk az életet. Ez bizonyára igaz és te meg fogod
érteni.

– Értem azt a gondolatot, Aszja, de nem érted, hogy a szerelem azt
kívánja magának, hogy velem maradj? Hiszen csak ma találtam rád.

– Légy nyugodt, megigérem neked, hogy mindig nálad maradok. De ne
akadályozz, hagyd meg nekem a saját lényemet. Én csak egy út vagyok. Ami
rajtam át tehozzád vezet, az sokkal több nálamnál. Nem elégült-e ki a
szíved, holott én nem tettem semmit? Nincsenek-e a szemeim és az arcom
tele fénnyel? Honnan kerülne ez, ha nem volnék a fény felé fordulva?
Miért vagy túlbuzgó? Higyjél hát nekem, hogy vidám lehess.

– Mindig velem akarsz maradni? – kérdeztem én, mintha csak azt a
mondatot hallottam volna. Fájdalmas, áruló kiváncsiság érzése jött rám,
reszkettem a vágytól és ellenállástól és nem értettem meg a
kívánságomat, hogy vajha olyan feleletet adna a leány, amely jogot adna
nekem a gúnyos elfordulásra. De ő nem felelt nekem.

Sokáig hallgattunk. Végre ezt mondtam:

– Hát most visszaviszem a pénzt.

Fölálltam, hogy elmegyek.

Ebben a pillanatban gyűlöltem az arcot, az embert, aki előttem feküdt,
aki anélkül, hogy rám nézett volna, mégis látott engem, aki a
hallgatásával elfordult tőlem és mégis körülvett engem. A dacom azonban
hatalmasabb volt, mint minden más bennem és én ezt mondtam:

– Nem, Aszja.

Úgy éreztem, hogy ezzel a nemmel megmondtam mindent. Nyersen és gonoszul
hangzott, mint egy örökös lemondás, a csöndes egyszerű szobában és olyan
hatalmasan megrázott, mintha az előttem levő gyönge testet egy csapással
megsebesítettem volna. Erre a leány fölnézett rám, tehetetlenséggel és
fájdalommal telve, megfogta a kezemet és megcsókolta. Ez nem az áhítat
vagy alázatosság csókja volt, hanem gyermeki csók, buzgó és bensőséges,
szívbeli cselekmény.

* * *

Az öregkor boldogságot kíván, de a fiatalság szeret a boldogságáért
szenvedni. A természetemben rejlő ellentmondás a barátnőm ellen gyakran
a fájdalomig elmélyült, mert az ifjúság számára idegen a tökéletes
harmónia visszfénye iránti szükségérzet, el van fogulva önmagában és
mennél igazibb, annál inkább irtózik az időelőtti kikerekítéstől és
kipróbálatlan beleegyezéstől. Ellenállása tehát nem mindig a tisztelet
hiánya, ahogy gyakran feltűnik azoknak, akik meg vannak győződve az
értékéről annak, amit számára nyújtanak, hanem a szendergő erő joga.
Gyakran úgy tűnik fel, hogy ennek a fejlődő erőnek szüksége van ahhoz,
hogy meg tudjon nőni, a fájdalomra, amelyet maga szeret magának és
amelyet nem egy szív keres is.

Így tehát ma megértem, hogy a kedélyem habozott Aszja lénye előtt, hogy
belemerüljön a gondba vagy a vágyban értse meg és odaadja magát. Én
azonban áldom lényem ellenállását, mert ez csalta ki belőle lelkének
virágait; sohase fog a szeretet panaszkodni, hogy a fényének ellenállott
valaki. A lényege független minden szándékosságtól és a hatása
következmény, nem pedig cél. Csak aki ezt az igazságot magában átélte,
csak az lesz részese öntudatában a szabadságnak, amellyel a szeretet
birodalma bennünk kezdődik.

Ha ezeket a szavakat leírom, akkor már beszélek arról a szellemi
kincsről, melyet ez a különös gyermek jelent, mert helytelen volna azt
mondani, hogy ő ezt a kincset csak kezdi, tudja vagy bírja. Ma már jól
felismerem, hogy a kedélyemet kezdetben két dolog zárta el: az a gond,
hogy teljesen elvesztem magamat benne és a szégyenkezés. Szégyeltem
emberi mivoltát, leplezetlen érzésének és könnyeinek mindenhatóságát.
Mily kevéssé különböztem, hozzá képest, mindazoktól, akikről azt hittem,
hogy észrevehetőleg különbözöm tőlük! Micsoda kicsinyesség volt tőlem a
hajlandóság arra, hogy kerüljem az időelőtti közösségeket és ne
szolgáltassam ki az igényeimet!

Milyen nem szívesen gondolok vissza arra az órára, amikor másnap
visszavittem a pénzét a villanegyedben lakó előkelő barátomnak! Szívesen
fogadott, de a felháborodása a mértéktelenségig fokozódott, amikor
viszaadtam néki a visszautasított adományát. Sietve elhagytam, mert
valami belső ellenállás tiltotta, hogy bármit is megmagyarázzak. Ennek
az ellenállásnak a hatása alatt magam is szenvedtem anélkül, hogy meg
tudjam győzni eljárásom indító okairól. Úgy tűnhetett neki, hogy egy
szeszély játéklabdájává lett, de talán kínozta valami sejtése annak a
szellemnek is, amelynek én engedelmeskedtem.

– Bolond! – kiáltott sápadtan a dühtől.

A szava elkisért. Ismételtem magam előtt, gondolkodás nélkül, mikor a
padlásszobámba értem és bámultam magam elé és engedtem az órákat múlni.
El kell mennem, gondoltam, megint erdőkön át, bokros dombokon,
folyópartok mentén, ahol a víz elevenen kisér. Hát elfelejtettem a nap
keltét a tájék felett, a csillogó márciust, a nyári napfényt a sásban,
vagy a csillagképek hallgatag nagyszerűségét! De elvetettem mindezt. Ez
mind nem az, gondoltam, csak vigasztalás, csak hasonlat, jövendőmondó út
amaz egy felé, semmi több. Mért vagyok ilyen bátortalan? Nem jártam-e át
a sokféleség pompáját évről-évre, hogy megtaláljam azt az egyet, nem
szerettem-e mindent, csupán mint jelképét annak az egynek,
nyughatatlanul a reménytől és bizodalomtól mámorosan? Most egy szívből
ragyog ki a fénye, hív engem és én habozom. Ah, sejtem, milyen sokat
jelent, gondoltam, mert már rég bennem parázslik.

Így történt, hogy egy napon ezekkel a gondolatokkal mentem Aszjához.
Felém nyújtotta mind a két karját és én belső szükségtől remegve
meghajoltam szeretetének üdvözlete előtt.

– Aszja, hiszel te Istenben?

– Milyen gyorsan kérdezed, milyen gonoszul, – mondta ő megijedve.

– Felelj nekem!

– Oh, barátom, nem tudok szólni!

– Nézz hát rám. Felelj a magad módján, de felelj.

– Te kedves, mennyire kínoz ez téged! Ah, ha az volnék, amire te vágyol!

– Az vagy. Nézz rám.

– Hiszek a szeretetben, – mondta ő és én úgy éreztem, mintha ő
elfelejtett volna engem. – Nem akarok képet Istenről. A szeretetben
benne foglaltatik minden: az apa, az a bennünk rejlő engedelmesség, a
fiú a bennünk nyilvánuló kinyilatkoztatás, a Szentlélek a közösség. Légy
hát nyugodt, kedvesem. Minden megtörtént. Nem nekünk kell a szeretetet
választani, hanem a szeretet választott minket.

– Oh Aszja, te vidámmá teszed a szivet.

– Én nem csinálok semmit.

– Hiszel a Krisztusban? – mondd meg nekem.

– Hogyan kérdezed ezt! Így nem tudok felelni. Én nem ő benne hiszek,
hanem úgy hiszek, mint ő. Ő tiszta szellemű volt, szabad útja a
szeretetnek, amely megvolt előtte és megvan mindig. Nem ő maga mondja-e,
hogy ő az út? Lásd, így kell ezt értened. Nem ő vele jött a szeretet a
világra, hanem ő általa, mint előtte is, utána is, utána is sokak által.
Időnként kiválaszt a szeretet egy embert, akiben szeplőtlenül
megnyilatkozik, akkor, mintha magát a szeretetet látnád, vagy Istent.
Nem mondja-e ő, hogy aki őt látja, Istent pillantja meg és nem mondja-e,
hogy Isten a szeretet! Oh, micsoda kinyilatkoztatása a szeretetnek volt
az ő lénye! De minden, amit tudunk róla, emberi gondolatok és értékek
útján maradt ránk. Jobb a szeretetben magában hinni, belőle kiindulva
inkább megérted Krisztust, mint fordítva. Mindig az apa a forrás.

– Az apa, Aszja?

– Igen, az engedelmesség által. Hát nem mondtam neked?

– Mit nevezel te engedelmességnek?

– Oh, ne kérdezz, mindent meg fogsz élni előbb vagy utóbb, én azonban
tévedhetnék, mert ki bízhatik egy szóban, amely olyan gyorsan mondatik
ki, ahogy egy felelet kihívja? Engedelmesség annyi, mint nem támasztani
akadályt a szeretet elé. Nincs más parancsolat, nincs más engedelmesség.

– És a törvények? Az egyház?

– A szeretetlenség, a kétség, a hitetlenség teremtette az egyházat. A
szeretetnek nincs rá szüksége. Mikor Luther lerombolta a régi egyház
törvényeit, a szeretet hajtotta, mikor új törvényeket alkotott, kínozta
a kétség. Dehát miért beszélek? Te beleszorítsz a szegénységembe.

– Oh, beszélj tovább, Aszja.

– Nem, nem akarok beszélni. Félek attól, ami önmagamban sajátos. Még
mindig előrenyomul bennem. Kell, hogy beszéljen belőlem, nélkülem. Így,
nézd a napot és mesélj nekem. Beszélj magadról. Ha nálam magadról kell
beszélned, boldoggá és szabaddá leszel általa, mert az én szemem alatt
megérted magadat. Oh, mennyire szeretlek, mert szomjas vagy.

– Mondj hát nekem még egyet, csak egyet. Mi a szeretet? Rajtunk kívül
álló elementum, erő, amely belénk vonul, kegyelem, melyben részesülünk?
Hol az eredete, hol a vége, hol az értelme?

Ekkor Aszja fölemelte gyermekfejét a fehér párnáról, hozzám hajolt és
rám nézett. Úgy tűnt fel nekem, mintha a szeme nem földi fénnyel
fenyegetne. Megremegtem és belemerültem a tekintetébe, mely tiszta és
csöndes volt. Leírhatatlan, édes szomorúsággal tele mosoly hozta hozzám
azt a csöndességet. Ekkor úgy éreztem, a szívem ég, mint a tűz.
Hallgattam és tudtam, hogy ezt a kérdést nem fogom többé kérdezni soha
életemben.

* * *

Sajátságos napjai életemnek, emberek, szél és csillagképek, tér és órák
ebből az időből, hol vagytok? Tele voltam belső élménnyel és
látomásokkal, végnélküli bőség és fény hordozott és én alig tudtam róla.
A külvilág dolgai idegenül vonultak el előttem, nem ügyeltem rájuk és ma
alig értem, hogy volt lehetséges, hogy külső életemet szűkölködés nélkül
tengettem. Csodák történtek, de én nem éreztem őket, különös körülmények
állottak be, amelyek mindent megkönnyítettek és lehetővé tettek nekem.
Én úgy fogadtam őket, mintha magától értetődők volnának, mint a napvilág
vagy a levegő. Ha ma visszagondolok, titkos remegéssel csodálkozom és
ahol egykor csodálkozva mosolyogtam kis eseményeken és alig fordítottam
rájuk figyelmet, ahol a végzet rendelései következtek be, melyeket
véletleneknek neveztem, anélkül, hogy egy pillantásnál többet
vesztegettem volna rájuk s hamar elfelejtettem és hála nélkül fogadtam
őket, – ott ma mennyei angyalokat látok, melyek roppant erővel
szakadékokat hidaltak át és hegyeket helyeztek át, melyek az éjszakát
nappallá tették és a szememet megóvták az elkáprázástól. Ma fölismerem a
törvényt, amely életem fölött uralkodott, amely, belőlem származva,
beleszőtt engem önmagába és lett, mivel én lettem. Te Egy és te Minden,
mit keresgéljem a nevedet? Minden jó volt! Ez a te neved.

Egy este, mikor Aszjától jöttem, a háziasszonyom várt rám a kamarájában.
Úgylátszik, körülnézett a helyiségben, a szekrény nyitva állt, én nem
szoktam elzárni, mert úgyis üres volt. A háziasszonynak néhány
fehérnemű-darab volt a kezében, amelyek azonban valószínűleg nem voltak
az enyéim és mintha az ablakon keresgélt volna. Mikor rám nézett, elhalt
arcvonásain az ingerültség és aggodalom, mosolygott és leült az ágy
szélére.

– Hát ez így menjen tovább? – kérdezte anyai hangon.

Azt határoztam magamban, hogy mindent be fogok látni, hogy arcának jó
kifejezését ne zavarjam. Készségesen mondtam.

– Majd változtatok rajta. Menni fog a dolog.

– Nem jár már a nyomdába?

– Nem, ezt nem, más dolgom van.

– Nem tudom, milyen utakra jutott maga ilyen hirtelen, – mondta ő, – de
tudom, hogy nem került rossz útra.

Hallgattam.

– Valamire szeretném kérni, – folytatta az asszony és egy képre nézett a
falon.

– Mindent meg fogok fizetni, – mondtam gyorsan. – Néhány nap mulva lesz
pénzem. Biztosan fogok kapni.

– De honnan? Csakhogy én nem ezt akartam kérni. Néhány nap előtt beszélt
nekem a barátnőjéről, arról a betegről. Hogy van?

– Beteg? – kérdeztem elcsodálkozva, de aztán meggondoltam magamat és
feleltem a kérdésére.

Az asszony csöndesen és figyelmesen nézett rám. A nevét elfelejtettem,
de az arcára még jól emlékszem, de csak azért, mert a vonásaiban
valamikor bennük volt a belső élményem visszfénye. Zavarban volt és
esetlenül folytatta.

– Beszélt nekem néhány nap előtt erről a leányról. Mi a neve?

– Aszja.

– Igen, Aszja. Most rágondolok és vele foglalkozom. Nem akartam az
adósságára figyelmeztetni, nem is azért jöttem. Az a kérésem, beszéljen
még Aszjáról, csak úgy ezt meg azt, amit mondani szokott és a
nézeteiről.

– Jól van, – mondtam gyorsan – természetesen.

– Azelőtt, – folytatta a háziasszony, – maga néma és csaknem zárkózott
volt, úgy jött-ment, mint az árnyék, de megvolt mindene, amire szüksége
volt. Most szegényebb, mint az utcai koldus, nem eszik, a ruhája
elrongyolódik, az arca nyomorúságos. De vidám. Nem mintha nevetne és
tréfálna, de az ember, nem is tudom hogyan, érzi ezt. A vidámsága benne
maradt a szobában, ha kimegy belőle, feljön a lépcsőn, ha a maga lépése
dobban.

Elfogultan elhallgatott és azt a látszatot keltette, mintha szégyelné
magát, vagy mintha eltévelyedett volna.

– Ezt csak úgy gondolom, – mondta és kibékítően mosolygott, – ne vegye
rossz néven, fiatal uram. Nem vagyok épen szegény, a bérlőimtől élek és
dolgozom, de az élet nem igen ad semmit a magamfajta embernek és jó
hallgatni olyféle dolgokat, amilyeneket maga elbeszélt. Hogy valaki
boldog az élete nagy inségében, mint ez a leány… De hiszen meg fogja
érteni.

Hallgattam és kinéztem az udvar esti homályába. A szembenlévő vöröses
téglafal csupasz ablakaival késő őszi szürkületben állott. Az udvarról
zajok és hangok hatoltak fel, ládákat csomagoltak és a szekerek tompa
lármájába gyermekhangok vegyültek, éles, üres ujjongás, amely
értelmetlenül és bánatosan hangzik, mint fogoly madarak csicsergése
kalitkáik pálcái mögött.

A háziasszonyom úgy érezhette, még tartozik valamivel, neki magának is
alig érthető kérése után.

– Ne törődjék a lakbérrel és az étellel, – mondta. – Hogy ki nélkülöz
valamit, az majd tisztába jön. Ha néha este a lámpámmal be szabad jönnöm
és maga mesél nekem, úgy beszél, mint a multkor, a lelkéből és vidáman,
akkor minden rendben lesz.

Bólintottam és az ablak felé fordulva maradtam. A tükröző üvegben
láttam, hogy az öregasszony előre és oldalt hajol, hogy megtudja,
jóakarattal vagy kedvem ellenére egyeztem-e bele. Aztán csöndesen
kiment.

Másnap délután alva találtam Aszját. A szoba csöndesen derengett az első
hó fényében, amely idő előtt hullott le és kinn feküdt a menedékes
háztetőkön, fölötte a szürke ég. A tűzhelyen égett a fa, a szoba meleg
volt és világos és sajátságosan üresnek tűnt fel. Most már rég bizalmas
vendég voltam benne. Aszja anyja is hozzászokott a jelenlétemhez s örült
neki, hogy a gyermeke társaságot és szórakozást talált az ő távollétének
hosszú órái alatt. Bizonyos tiszteletteljes borzadással figyelte a
dolgainkat, féltékenység nélkül, de kissé habozva és elhárítva, mintha
olyan reményeket táplálnánk, amelyeknek csalódás kell, hogy legyen a
vége. Azzal azonban már rég leszámolt, hogy a leánya más világban él,
mint ő maga és a mily kevéssé vett részt azelőtt a dolgaiban, ép oly
egykedvűen nézte az én részvételemet, annyival is inkább, mert Aszja az
ő jelenlétében is ugyanazzal a nyugalommal és magától értetődéssel
beszélt, ahogy azelőtt hallgatott. Érezte kíméletességemet és
gondoskodásomat a gyermeke irányában és csak néha nézett bele
elcsodálkozva Aszja könnyedén fölhevült arcába, elnézőn, talán kissé
büszkén és nyugalomra és alvásra intette, ahogy az orvostól tanulta. Az
öregedő asszonynak kissé az anyagiakra irányult érzékével, aki ismeri a
mindennapi kereset és a legkisebb pénzdarab értékét, többet sejtett és
mást a megjelenésem mögött, mint amennyit a látszat mutatott, mert volt
érzéke az ellentét iránt, amely beszédmódom és viselkedésem és szegényes
életmódom között fennállott.

Azon a napon már reggeltől fogva komor és gondoktól terhelt voltam, mint
nem egy reggelen, melyet egyedül töltöttem és nem tudtam mire fordítani,
mivel nem volt más, mint merő várakozás arra az órára, amelyben Aszját
láthatom. Túlságosan fiatal és szertelen is voltam, az egyedüllét ilyen
óráiban rendesen teljes kielégülést találhattam volna életemben és
gondolkodásomban; hatalmasabban, mint valaha, elhatározásokra és
tettekre szorított bensőmben minden, céltalanul álltam egy furdaló
ösztön hatása alatt és a nyugtalanságom túlságosan kínozott. Mindaddig,
amíg nem éreztem Aszja kezét és szeme fényét a homlokomon. A felelősség
első öntudata támadt fel szívének kincse előtt, tele voltam boldog
buzgósággal, de türelem nélkül való voltam. Nagy elhatározásaim gyakran
hoztak szent tűzbe, de csak értelmetlenül lobogott fel bennem, mint a
rőzsetűz a tavaszi mezőn, melynek tüze csak a mult év maradványait
emészti föl, de nem mozdítják előbbre a talaj csiráit.

Halkan mentem át a szobán, zajtalanul tettem fát a tűzre és térdelve
néztem Aszjára. Mélyen aludt. Mint legtöbbnyire, egyenesen kinyújtózva
feküdt a hátán és a könnyű takaró alatt fel lehetett ismerni testének
vonalait. Nem volt nagy és színtelen arca túlságosan keskeny állával a
kibontott haja sötét alapján feküdt, amely a fejét a vállával
összekötötte és amelyet egyenesen határolt a takaró, sajátságos
ünnepélyesen, mint valami törvény szerint. A hó fénye különös
valószínűtlenné tette a szobát, minden dolgoknak az a megújulása volt
benne, amely beáll az évszakok első felismerhető változásával és amely
olyan embereknek, akik egyedül élnek, gyakran úgy tűnhetik fel, mint a
mutató háta a lét nagy óráján.

Halkan fölemeltem az asztal mellől a székemet, Aszja ágya mellé
állítottam és leültem rá. Az ágy mellett levő kis asztalon egy darab
kenyér állott, amelyről a keze letört egy darabkát. Szegénységben éltem
nagyon és ismertem a kenyérnek ezt a formáját, ennek a kenyérdarabnak a
látása Aszja ágyánál mégis lelkem mélyéig megindított. Nem értettem,
honnan ered ez a megilletődéssel teli fájdalmas megütődés és úgy néztem
a kenyérre, mintha vádolna engem.

Mennél tovább néztem azonban, csöndre kényszerülve az alvó leány
lélekzetének egyhangú életmelódiája által és mennél áhitatosabban néztem
ebbe az arcba, annál bensőségesebben kezdett ez a kenyér és ez az arc
beszélni hozzám és vigasztaltak engem.

Te kenyér nem azért indítasz meg engem, mert szegénységet árulsz el, –
gondolám – hiszen a megindulásommal olyan bizonyosság jár, amely nem
fájdalmas. Te vagy az örök mérték, nem bőség és nem nélkülözés, hanem
nemes és egyszerű elég. Te vagy a jelképe a lélek és a szellem hatalmas
mértékének, te tartasz fenn, anélkül, hogy tetszenél és anélkül, hogy
hizelegnél, te kielégítesz, anélkül, hogy fényűzés vagy bőség igénybe
vennék az erőt, te nem követelsz figyelembevételt és adásod magától
értetődő volta elhárítja a békétlenséget. Mennyire értem, hogy Krisztus
valamikor a magáéval hasonlította össze a lényedet, hogy téged megtört
és odaadott úgy, ahogy önmagát, mikor szeretetének és megismerésének
áldozatát ünnepelte. Te vagy a fenmaradás, a változás és újjászületés, a
búcsuzás és feltámadás jelképe.

– Mért nézed ezt a kenyeret? – kérdezte Aszja hangja magambaveszett
tünődésemben, – éhes vagy?

– Örökké, örökké éhes vagyok!

Fölegyenesedett, közel került hozzám csillapíthatatlan szemének áttetsző
fényével és követelve, csaknem haragosan nézett rám az aggódón összevont
szemöldökei alatt. Kutató sóvárságától megborzadtam. Ekkor ő
kimondhatatlan mosollyal a kezembe hajtotta fejét:

– Ah, testvérem…

* * *

A nehéz szívű mozgás, amelybe a szellemem jutott, a nyugtalanságok,
melyek az Aszja iránti szerelmemmel rám rohantak, lerombolták az utolsó
egyetértést, melyben az életem dolgaival jutottam és bármily csekély
volt az elégedetlenségem, csak most éreztem, hogy fel vagyok riasztva.
Milyen együgyüen cselekszem, gondoltam, gyakran hogy idegen útra engedem
magamat csábítani. A búcsú jegyében állok-e hát, vagy a kezdet jegyében?
Aztán azonban úgy éreztem, mintha minden tudatos élettel együtt
kezdődnék nálunk embereknél a búcsuzás és mintha csak azért ébrednénk a
földre, hogy búcsút vegyünk tőle. A napok és évek haladására nézve vajha
olyan nagy és fontos-e az az órányi idő, mellyel talán tovább
tartózkodom itt, mint ez a búcsuzásra oly derülten felkészült leány? Nem
repülnek-e el az órák sietve és feltartóztathatlanul, reményről-reményre
biztatva és nem ragadnak-e magukkal idegen útra, amely nem az én utam?
Így foglalkoztatott a saját utamnak az értelme, amelyet kerestem és azt
mondtam Aszjának:

– Nem találom az utat!

Ő fölegyenesedett és rám nézett. A szeme mintha kérdezett volna, mintha
kutatott volna, messze a világba és mintha nem tudott volna semmit a
feleletről, melyet adott. Este volt, az asztalon egy gyertya égett,
kívülről hallani lehetett a már télies szelet és Aszja ágyát kissé odább
tolták az ablaktól, amely alul részben be volt függönyözve, úgy hogy
kisebbnek és magasabbnak látszott. Egyedül voltunk és sokáig
hallgattunk, míg a nyugvó arc csöndessége egyre jobban és jobban az én
kínos életnyugtalanságom tükrévé lett és engem egyúttal fölbátorított
arra, hogy megszakítsam a hallgatást.

– Az utat? – kérdezte ő lassan, – te keresel valamit magad előtt és
magad körül, holott te magad kellene, hogy az légy, amit keresel. Ha nem
te magad vagy az út, akkor nem is találsz utat, ha azonban te magad
vagy, nem keresed többé. Minek vagy kinek való út ez? – kérdezed tőlem.
Meg fogom mondani: a szeretet útja. Többet senki sem találhat és nem
lehet több és más keresés nem éri meg az élet fáradalmát, szegénnyé tesz
és mindjobban elhagyatottságba vezet.

– Gondold csak meg, mennyi sok utat találtál, elvetettél és rég
elfeledtél. De aztán nézz messze, messze kifelé és figyeld meg a
kívánságát és megismerő szavait azoknak, akiknek nevét az emberek
emlékezőtehetsége megőrizte. A legrégibb idő óta hallatszik ez a szó: az
út. A tökéletesek közül egy sem kereste vagy nevezte meg az utat; kutass
utána, mind azt kiáltották: én vagyok az út! Értsd meg tehát, milyen
bizonyosságot rejtenek magukban ezek a szavak, a szeretet erejének
áradata vonult rajtuk keresztül, vissza a szeretet nagy eleven
folyamába, melyet Istennek nevezünk. Csak ilyen ő. Higyjél nekem, a
szeretet nincs a te szeretetre való erőd nélkül. A szeretetnek nem
támasztani akadályt, ez az engedelmesség, amely a tökéletességre vezet.
Nem mondta-e Krisztus is: Én vagyok az út? Az emberek úgy értelmezik ezt
a mondást, mintha azt jelentené: én vagyok a számotokra való út. Nem így
van benne az igazság, hanem azt jelenti, hogy ő maga a szeretet útja,
amely ő rajta keresztül, akadály nélkül ragyog a világba. És nem így
folytatja-e annak a mindenható hatalomnak a bizodalmában, amely őt ezzel
az engedelmességgel áthatotta: én vagyok az igazság és az élet? A szavai
azt jelentik: én nem támasztottam akadályt a szeretetnek, keresztül árad
rajtam, az ő útján, bele a világba, olyan tisztán, hogy a lényege
nyilvánvaló lett, mint Isten lényege. Csak így kiáltotta vidám lélekkel:
aki engem lát, Istent látja, a szeretetet látja. Azt hiszed, ez az ő
előjoga volt? A te előjogod. Ne keress tehát többé utakat, a földnek
nincsenek olyan útjai, melyek a nyugalomhoz vezetnek, de te vagy Isten
földi útja, kinyilatkoztatása és föltámadása, élete… Mária a lélek.

Gyakran csöndesen fekszem, napvilágon vagy az elvonuló éjszaka
sötétségében és gondolatok jönnek rám, mint fénymadarak, szines képek
tele világossággal és bizonyosságokkal, amelyek úgy megörvendeztetnek,
hogy zokogok tőle. A ragyogásukban fekszem, mint az olvadó hó a napon,
úgy érzem, mintha eltünedeznék, fölemelkednék és lebegnék, kézzel
foghatatlan alakban. Ilyen hálás a szív az ilyen órákban és az idő nincs
többé. Akkor tudom, hogy nem halok meg és nem a halált látom, hanem hogy
átváltozom, mielőtt a halált megérdemelném. Ez nem álom és boldog mámor,
édesem, nem gyöngeség, sem gyors hitre-készség, ez a bizodalom abban a
közösségben, ha egész létezésemet és jogomat a szeretet útjára teszem.
Ha most már egészen a szeretetben vagyok, az örökkévalóban, amely hozzám
jött, akkor olyan vagyok, mint ő, kezdet és vég nélkül, út és igazság és
élet. Ez legyen a földi halálom.

A szavai suttogásba mentek át és a szeme csukva volt, mintha aludnék. A
gyertya fényénél olyan volt az arca, mint a kő, öreg és fiatal, időtlen,
mint egy tájék a messze távolból és olyan tiszta, mint a hó. Ránéztem a
húsból és vérből való csöndes alakra és életemben először éreztem meg
egy emberi arc magasztosságát, ezt a mindent és a természetnek ezt a
végső alkotását, hűségének forrását és fordulatát, diadalának jelképét.
A mező csirájától ennek a homloknak a fényéig, mekkora megnevezhetetlen
út! És az út kettős értelemben lett előttem világos és először éreztem
úgy, mintha imádság formálódnék a lelkemben, nem gondolatokkal és
szavakkal, hanem szellemben és igazságban.

Gyakran, mikor a gyertya tövig égett és Aszja anyja rég aludt már
kamrájában, mikor az éj hozzánk jött és én már semmit sem ismertem fel a
sötétben, úgy éreztem, mintha világosabban látnám Aszját, mint bármikor
nappal. Időnkint a keze a kezemben pihent és aludtunk mind a ketten, ő
az ágyában, én az öreg fonott székben, amely minden mozdulatomra
csikorgott. Ha a tűzhelyen még égett a tűz, akkor körüllobogott bennünk
a visszfény a falakról, megmutatott minket egymásnak és elrejtett
minket, de a közelségünkben sem fény, sem sötétség nem tett kárt,
álomban és ébredésben egyaránt létünk állapota volt ez a közelség.

Az ilyen pihenés után, mikor felébredtem és a gondolataimat megújulva
átküldtem azokra a dolgokra, amelyek azelőtt foglalkoztattak, gyakran
úgy éreztem, mintha ezek a dolgok most érthetőbbé váltak volna és
közelebb jutottak volna hozzám, holott semmit sem tettem
megmagyarázásukra, csupán csak azt a minden gondolkodástól független
hozzátételt, amely a kéz-kézben való nyugvásban rejlik.

Az ilyen tapasztalatra sajátságos gondolataim jöttek, csodálatosak és
futólagosak, viziókhoz és rejtelmes belátásokhoz hasonlíthatók, tele
vigasszal. Egy új hatalom emelte fel hajnalfényét megismerésem messze
horizontjain, a fény fenséges fölkeltét sejtettem és elfelejtettem
mindent, amit nem ragyogott be a fény. Betegség, fájdalom és halál,
gondoltam, hol vagytok ti ebben a hajnalfényben, a bizalom magas
hegyeinek e mosolyában, amelyeknek nincs neve, de a szellem szemei
számára elérhetők és kicsinek tüntetnek fel mindent, ami nem rejlik a
szeretet mindenhatóságának hitében.

Így keletkezett számunkra ennek a kis szobának szegényes négy fala
között egy világ, amely nem volt hasonlítható semmi más világhoz, amely
elzárt minket az égtől és földtől, amelynek azonban megvolt a maga
földje és ege. A közösségünk oly magától értetődőn jött és növekedett,
mint ahogy a reggel kél; nagyon fanyar volt és olyan komor, amilyen csak
a fiatalság tud lenni.

Ha éjjel, este vagy nappal elhagytam ezt a világot, zavartnak éreztem
magamat, úgy mint egy kitaszított idegen, de egyúttal olyan
bizodalomteljesnek és megvédettnek is, ahogy életemben soha többé nem
éreztem. Tudtam a nagy titkot, hogy a világ nem mérhető meg azokon a
jelenségformákon, melyeket az érzékeink észrevesznek. Korán hasonlattá
vált számomra és éreztem, mi az, ami egyedül tesz minket vidámmá és
igazán igazságossakká. Nem támasztottam követeléseket, melyeknek tárgya
javamra lehetne, a körülöttem levő világgal szemben, és mégis tudtam,
hogy nem mondtam le és nem hoztam áldozatot. Ebből megértettem, hogy nem
a lemondás nyugtat meg bennünket, hanem a magunkbaszállás. Csak azt
akarom a világban újra megtalálni, ami vagyok, gondoltam, nem pedig tőle
elfogadni, hogy legyek. Aki ismeri magát, nem találja a világot
idegennek, aki csak benne keresi a maga részét, elvész benne.

Ha azonban azt kérdeztem magamtól: mi vagyok hát és mim van? Akkor csak
azt tudtam mondani: szeretek lelkem legmélyéből és közösségben vagyok.
És erre forró remegéssel megértettem, hogy ez minden. Így hát azt
mondtam a szívemnek mindenkorra: amire nem tanít meg a szeretet, azt nem
kell tudnod.

De jöttek órák, amikor izzó vágy fogott el, hogy kitárjam a szívemet és
számat, hogy mindenkit részesítsek abban, ami engem eltölt. Úgy tűnt fel
nekem, mintha a rejtekben égne és kialudna egy tűz és nekem föl kellene
kelnem és hirdetnem a fényét. Beszéltem egyszer erről Aszjával, tele
meghatottsággal és elámítva a buzgóságtól. Rám nézett, mintha nem
értene, végre felfogta, mire gondolok és ezt mondta:

– Ha van valami mondani valód, ami szép és igaz, akkor ne légy túlbuzgó,
mondd meg egyszerűen és türelmesen, ami foglalkoztat és ne igyekezzél az
igazságnak szárnyakat teremteni, hogy eljusson az emberekhez. Ez a
kételkedőnek az aggodalmaskodása. Ami azonban igazság, az csak azért az,
mert rég része és közkincse minden igaz és megismerésre képes embernek.
Csak úgy beszélj, mintha testvéreidhez szólnál. Minden más együgyüség.

Ne kérdezd, megértenek-e az emberek, nem az a fontos, hanem az, hogy te
megérted őket. Ne páncélozd föl a szívedet, add oda nyugodtan, – a
hősiessége fegyver nélkül való. Olyan forrásokból, melyek tisztán és
védtelenül rohannak le a völgyekbe, lesz a nagy folyam, a tenger, a
birodalom. Csak aki ily módon nyújtja oda a szívét, csak az tudja, mit
csinál, mikor ezt mondja: Jöjjön el a te országod.

Gyakran úgy tűnik fel nekem, hogy a mi időnk igaz emberei szellemi
fejlődésük közösségében ma még nem jutottak tovább ennél a kérésnél. A
Miatyánk fölméri ennek az országnak az egész történetét s egyidejűleg az
élet egyszerű napját is. Érinti egyúttal a jelen óráját is, a világ
lényegét és a te lényedet, küldetésedtől a halálodig. Prófétai szó ez,
mint semmi más szó, és együgyüen igaz, mint minden, a mi prófétai. Így
kezdettől végig illik erre a napra is, mint ahogy jelképe minden
szellemi kultúra pályájának és egyúttal az emberi történet pályájának
is. Nem fekszik-e a «Szenteltessék meg a te neved» áldozatokban,
tömjénfüstben és számokban mögöttünk oly láthatóan, mintha nagy betűkkel
rá volna írva a multra? Fog jönni utánunk idő, amely a harmadik szónak
fényében fog állni, annak, hogy: «legyen meg a te akaratod». Mily
messze, messze van még az az idő, mikor az embernek a mindennapi kenyér
lesz az egyedüli kivánsága, amikor nem lesz már semmi más földi javakra
szükségük! Mily közel lesznek ekkor a szeretethez! Milyen idő fog végül
beállani, amely bizodalommal kiáltja: most már tied az ország, a hatalom
és dicsőség!

Aszja hallgatott egy kis ideig és aztán, mintegy varázskörében egy
képnek, folytatta:

– Igaz, ezer év olyan, mint egy nap. Nem az időben, hanem a lényegben,
ez a titok. Így a jelen és a jövő, az idő és az örökkévalóság egységes
egy értelemben, amely őket megtisztítja és amely én vagyok.

* * *

Időnkint, ha Asztjától jöttem és még nappal volt, jártam a hangos város
utcáit, belevegyültem az emberek közé és szemléltem, amint
tesznek-vesznek, mintha egészen új világba kerültem volna, valami idegen
csillagra. És éreztem, milyen jó az, hogy ezt itt-ott tehetem, a nagy
távolság jót tett nekem és megnyitotta a szememet. Nem volt békétlenség
a tudatomban amiatt, hogy napközben távol vagyok az emberektől s harag
nélkül tettem különbséget köztük és önmagam között.

Csak ha lassankint újra fölébredt bennem az összetartozás szunnyadó
érzése, amikor sokáig tartózkodtam köztük, akkor támadt bennem egy
különös mosolygás, amelytől féltem. Bizonyos értelemben tőlem
függetlenül támadt bennem és én nyugtalan és gyakran haragos lettem a
gondtól.

Ilyenkor azt gondoltam: Aszja, a te világod el fog merülni bennem, ez a
nagy világ, mely csak az ifjúságnak lobog fel. Nem csupán azért vagyok
képes és kész benne járni, mert fiatal és tapasztalat nélkül való
vagyok? De hogy tudom biztosítani azt, amit te adtál nekem, hol van a
belátás, megismerés és igazolás általános szellemi országa? A te javaid
helyett a napok fognak megint varázskörükbe vonni és uralkodni rajtam
valóságukkal, órára beigazított hatalmukkal és józan kimértségükkel.
Megint készségesen fogok belebonyolódni abba a finom, megvető mosolyba,
amelyben a Sátán diadalmaskodik és amely a halált olyan hatalmasnak
tünteti fel, hogy fel sem bírjuk érni ésszel. A közellevő emberek jól
megalapozott jogaikkal, az órák és a kötelességek, a komolyság a kicsiny
dologgal szemben, amely mulandó, a megalkuvással tele társaságos élet,
amely erénynek számít, ez mind vissza fog térni, mert ezek együtt
roppant hatalom. Azt fogom mondani: hol is voltam én, mi hajtott és
uralkodott rajtam, hogy tudtam ilyen elidegenedve félrekalandozni és
ilyen messzire eltévelyedni? És el fogom felejteni, hogy a hazámban
voltam, mert nem tudom, mi ad neked erőt, hogy egyedül tudj lenni és a
világosságban megmaradni.

Meg is mondtam ezt egy napon Aszjának, mert nagy volt benne a bizalmam.
Igen, ez volt életemnek az az ideje, amikor nem voltam egyedül, de akkor
ezt nem tudtam, mert nekünk embereknek sokkal élénkebb érzékünk van az
iránt, amink hiányzik, mint az iránt, amink megvan. Az igazán magányosok
azonban rendszerint nem tudják magukról, hogy azok.

Nem láttam, milyen gyönge és sápadt Aszja, csak sokkal később, mikor
visszaemlékeztem egyes szavaira, újra feltűnt előttem az ő fehér
homloka, színtelen szája és túlságosan nagy szeme. Csak az eleven erőt
láttam és éreztem, amely belőle áramlott mohón; mintegy tápszerként
fogadtam el. Jól volt ez így, megfelelt az ő akaratának és minden ember
joga a lángot látni és nem az elfogyó kanócot.

Ezt mondta a kérdésemre:

– Egy helyesen érő szív az egész világ központja, nincs a rendnek és
nyugalomnak olyan ágya, amely hozzá hasonlítható volna és valódi volta
szerint rendeződik mindig újra a világtörténés. Máskülönben a világ rég
a romok tengere volna és az emberek elpusztították volna egymást. A
tudás sem vigasztalás a szív nélkül, olyan, mint egy létra, amely a
világosságba van építve és hamar véget ér. Csak ha szellemi útját igazi
kedély keríti be, csak akkor boldog gyűrűje az örömnek, boldog a
tevékenység miatt, nem pedig az eredmény miatt, mert a tevékenység benne
a cél, nem pedig egy a végére kitűzött célzat. A valódi kedély pedig a
szeretet forrása és útja. Lásd, így rendezi a világot Isten, aki maga a
világ.

Nem volt idő, amikor a legjobbak reménye ne lett volna igaz és fenkölt,
nem lehetett olyan isten, aki nem a szeretetnek ezen rendező erejéből
való volt. Az istenek képeit, akik elmerültek, nem értjük többé. De a
szív régibb, mint minden istenség, egyenletes üteme a fényben és
igazságban az istenség hangja és végül az alakja is. A legtöbb embernek
szüksége van Isten képére, amely szívük gyöngeségében tükröződik, az
erős kedélyben azonban nincs kép, csak fény és meleg. Ezért ne aggódj,
hogy majd feledni fogsz és elveszted önmagadat, mert a szív meg tudja
különböztetni a hasonlatot a lényegtől és az árnyképet az arculattól.

Mit kérded tőlem az időt és örökkévalóságot, az eredetet és véget!
Vándorlunk a napfényen át, a kezünk tele mezei virággal, hallgatjuk a
pacsirtát és keressük a tavaszt. Vess el mindent, mindent, testvérem és
nyisd fel a lelked szemét, ha van szeretet a szívedben, akkor
kinyilatkoztatja a részedet. Akkor aztán felkiálthatsz: minden
megtörtént, minden jól van, a munka el van végezve.

– Mondj nekem hát még egy szót, csak egy szót a feltámadásról, Aszja.

Heves izgalomban voltam és úgy éreztem, mintha tudásvágyam rossz
viszonyba került volna áhítatommal, mintha nem az oltárnál térdelnék,
hanem a legszentebb szentély függönyét lebbenteném fel. Úgy éreztem,
hamisan kérdezek, hogy a belátás kicsiny és együgyű mértékeit állítom
ennek a léleknek a fényárjába. Szinte megnyugtatott tehát, hogy Aszja
nem felel, ámbár személyes kötelességeim az élettel szemben és
személytelen vágyak az ő szavainak csodái után gyakran összekeverednek
egymással, úgy hogy már nem tudom őket elkülönböztetni.

Aszja elfordult a fal felé, a nyaka és válla vonala a haj alatt, súlyos
szenvedést árult el. Megmagyarázhatatlan bűntudat tett bizonytalanná és
az ilyen bizonytalanság folytán ismételtem a kérdésemet, csaknem
barátságtalanul. Hangom kihívó volta azonban nem az ingerültségét, hanem
a jóságát keltette fel. Megint hozzám fordult és rám nézett:

– Hogy kérdezheti, hogy mi a feltámadás, olyan ember, akinek lelke nem
fekszik sírjának fájdalmas sötétjében? Kérdezi-e az, aki nem esett el, a
mellette menőktől, hogy mikép kelhetne fel? Aki azonban csak azért
kérdi, mert attól fél, hogy valamikor talán eleshetik, az nem fog
feleletet kapni, mert félelemből kérdez és a szeretetben nincs félelem.
A szeretet azonban, amely egyedül tud a világon felelni, csak a
szeretetnek válaszolhat. Látod, ez az évszázadok tévedése, melyekben
nemzedékeink a szabadságért küzdenek: azt remélik, a szeretet válaszolni
fog a szeretetlenségnek. Csak az hallja a szeretetnek hangját, aki a
szeretetből való. Nem felelhetek a kérdésedre, mert a feleletem szent, a
kérdésed pedig nem az. De el fog jönni az az idő, amikor a világ
sötétsége összecsap fölötted, amikor szellemi halálban fekszel a földön
és nem tudsz sem felelni, sem kérdezni. Akkor aztán hozzád jövök, én a
te szereteted és azt fogom neked mondani: Kelj föl!

* * *

Csak abból, hogy Aszja lényének visszfénye nyilvánult meg az én
lényemben és hogy mások ezt észrevették, csak abból értettem meg igazán,
milyen valódi derültség áradt a lényéből. Gyermekkoromban és
ifjúságomban túlságos szorosan jutottam egy könnyen kielégülő és harc
nélkül szerény jámborság hatása alá, semhogy ne éreztem volna szenvedő
ellenkezést és undorral határos haragot az olyan Istenben való boldogság
megnyugvása miatt, amely csak azért maradhatott fenn, mert hordozóiból
hiányzott minden valódi igény, és mivel azzal akarták legyőzni a
természetet, hogy tagadták, elárulták vagy megvetették. Ilymódon e lélek
boldogsága utáni kutatásaim gyakran a gyülöletig fajultak, az
ellentmondásom pedig a gonoszságig. Akartam tudni az igényeit, mielőtt a
megelégedését jóváhagynám és ebben annál erőszakosabb és igazságtalanabb
voltam, mert a magam igényeit nem ismertem.

Azután pedig, mikor ennek a kinyilatkoztatásnak a fagyos egyszerűsége
eluralkodott rajtam, lesújtva és a dacomat átkozva követtem meg őt
kételyeimért, de ő nem haragudott rám és inkább csodálkozó volt, mint
elnéző.

– Sohasem fog a szeretet panaszkodni amiatt, hogy a lényének
ellenállottak, – mondta egyszerűen és anélkül, hogy a szavait
belekapcsolná gondolataim vitájába. Mintegy önmagának mondta e szavakat
és az ernyedtségnek az a csaknem szerény gesztusa, melyet ő csak ritkán
rejtett el, ha beszélt, szavainak igazságába valamit vegyített égi
fényéből a világ távoli mesgyéinek, melyekre sohasem lép emberi láb.

Mivel azonban minden szándékosság nélküli, boldogságát önmagában
megtaláló megismerés sokkal elevenebben vonzza magához és hatalmasabban
leköti a szellemünket, mint bármily még oly szenvedélyesen és izzón
harcba vitt rábeszélés, az én tudásvágyam is sokkal elevenebben ébredt
és lángolt fel Aszja fanyar tartózkodásának hatása alatt, mint amennyire
az önmaga közlésének vágya előtt feltámadt volna.

Mindazok után, amiket hallottam, legtöbbet foglalkoztatott engem Aszja
álláspontja Krisztus szavaival és alakjával szemben, akinek nevét és
mondásait gyakran olyan különös összefüggésekben említette, hogy
időnkint úgy tünt fel nekem, az egyszerű emberi és okos felfogása révén,
mintha csaknem praktikus és mindennapi létbe beleszőtt volna, aztán
megint mintha a szeretet olyan áhítatosságában magasztosulna fel, hogy
sokáig nem tudtam róla tiszta képet alkotni magamnak. Néha irigyeltem
minden előitélettől mentes módjáért, amikor Krisztus megjelenését és
hatását nem fogta fel máskép, mint ahogy bármely más bölcs és nagy
emberét fogadta, tisztelte és visszaadta.

Valami a mi korunkban szokatlan és semminemű előítélet által nem
befolyásolt módon jutott az evangeliumokhoz, csak érett ifjúságában és
anélkül, hogy gyermekkorában akár csak egy szót is hallott volna róluk
vagy épen tanították volna. Egy nap megtalálta a könyvet egy elfelejtett
polc sarkában, mikor jómódú apjának a háza halála után minden más
vagyonával együtt idegenek kezére jutott. Csodálkozással, mohón és
buzgón olvasta, de a léleknek minden más szükségérzete nélkül, mint
amelyet a szellemi tulajdon utáni szomjúság minden igazi kedélyben
előidéz.

Aszja szavai valamikor kezdetben termékeny életet fejlesztettek ugyan ki
gondolatvilágomban, de nem értettem meg Krisztus benne hatékony
megjelenésének ezt az egységét és akaratomat, hogy nyugodtam szemléljem
Krisztust és átadjam magamat hatásának, mindig újra elhomályosították
azok a fogalmak, melyek elismerésére tanítottak és azok a képek, amelyek
gyermekkoromtól fogva kisértek. Nehezen határoztam el magamat közvetlen
kérdésre, abból a szégyenlősségből kifolyólag, amely megmagyarázható
következménye a szándékos eltorzításoknak, amelyek alatt kénytelen
voltunk Krisztus képéhez közeledni. Az is hozzájárulhatott, hogy a
kedélyem ezzel a tartózkodással kerülni akarta azt a látszatot, mintha
közössége volna mindazokkal, akik ezt a nagy nevet csak azért emlegetik,
hogy kicsiny, szegény és kipróbálatlan szívüket takargassák.

Beszélgetéseink természete azt hozta magával, hogy forró kérdéseimet,
melyekre már oly világos feleletet kaptam, kétkedve ismételtem, mert egy
fiatal embernek a túlságosan végleges és összefoglaló felelet gyakran
túlságos nehéz épületkő fejlődésének alakulásában s joggal veti el, nem
pedig jogtalanul, mint ahogy azoknak az önmagukba zárt embereknek a
bölcsesége tanítja, akik sohasem mozogtak a saját világukban, hanem
mindig csak idegen világban.

Aszja sokáig nézett maga elé, mintha várna valamire, arcvonásain erősebb
lett a gyász és tehetetlenség kifejezése és akadozva kezdte:

– Gondolok erről egyet-mást, de nem bizom a gondolataimban. Úgy tűnnek
fel előttem, mint elvonuló felhők s amit világosság dolgában hoznak, az
nem bennük rejlik, hanem fölöttük és csak akkor világít át rajtuk, mikor
átlátszóbbakká válnak. Akkor úgy érzem, mintha ez a világosság mindig
megvolna fölöttük; a gondolatok által talán ezt az alakját nyeri, nem
pedig a lényegét. Akkor aztán félek kimondani azt, amit szemlélek, mert
úgy vagyok vele, mintha már régóta és mindig kincse és birtoka volna
minden igaz embernek és nem általam keletkeznék, hanem csak úgy jönne
hozzám, azzal a kis részével, melyet magamba fogadni képes vagyok.
Beszélni azonban csak erről a kis részről tudok és tele vagyok
félelemmel, hogy azt a fölöttem levő magasztos lényeget eltorzítom. Nem
hiszem azt, hogy ember képes olyan igazságot kimondani, amely ne lett
volna már régen ő előtte igazság és ne maradna mindig az. Sokszor a
hallgatók boldogok, akik látnak és nélkülöznek. Lásd, aki nem képes
hinni, az igazságot belátásától függőnek képzeli, pedig nem az, mert a
hittől függ, olyan hittől, amely meg kell hogy legyen bennünk, mint
valami természetes tulajdonság.

Az emberek, mint te is, dicsőitik a gondolatot. De mit neveznek
gondolatnak? Engedik a mulandó történések szelét keblük kamráján
áthúzódni és ha itt megrezdül, akkor azt mondják: gondolkozom. De ki
csinál testéből az érzések világával íjjat, hogy gondolatainak erejét
nyílegyenesen hajítsa a világosságra? Hol csillog a páncél a világ
szennye ellen? Ki gondolkozik, midőn testét és lelkét odaadja táplálékul
szelleme lángjának, merészségtől tehetetlenül és becsületességtől
szegényen?

És még ez a gondolkodás is, mely mint a tűz alakul ki az Én velejéből,
még mindig semmi, barátom, fénytelen hasonlat marad, amely hasonlatokban
tévelyeg, ha nem szállja meg a kinyilatkoztatás kegyelme a felkészült
szellemet. A kinyilatkoztatást nem lehet a gondolatok hatalmával
előcsalni, a gondolatok előkészítik ugyan az útját, de az érkezése
kegyelem dolga. Nem hiszem, hogy ennek a kegyelemnek a fényvirágai
kérdezik a mező értékét, amelyből kivirágzanak. Rejtelmesen ott
csiráznak ki, szent egyezségben a multtal és jövővel, ahol akarnak, de
nem ott, ahol az ember akarja. A gondolat ereje maga még nem alkotott
maradandó szellemi művet, amely szép, jó vagy magasztos, hidd el nekem,
nem; a végső tökéletesedés mindig a kegyelem isteni játékával ment
végbe, derülten és fáradság nélkül és a befogadó, a kiválasztott
tűzhely, kimondta sóhaját, melynek neve kegyelem.

Érted most már, mit jelent kiválasztottnak lenni? A kiválasztottak
jelentik az utat. Nincs alkatunknak más törvénye, melynek felismerésében
megváltás rejlik. Csak megváltás, semmi más előny, amilyet azok a sokan
keresnek, akik az egyetlennek szellemi erejét belevitték mulandó
tartalmú vágyaik kicsiny világába. Hogy érvényesülhetne ott, hogy
vigasztalhatna ott az, ami a megváltást illeti meg?

Krisztus mondása a hivatottakról és a kiválasztottakról, amelyet most
beleszőttem a szavaimba, jellemzi őt, ebből folyólag fog feltámadni, nem
valamikor, hanem újra meg újra, tegnap, ma és holnap, mindenütt, ahol
egy ember alkata hasonló az ő alkatához, de nem ott, ahol az ő nagysága
eltorzítva és kikészítve nyujtatik a hivatlanoknak.

Ő nem csinált rendelkezéseket, hanem törvényeket ismert fel és
kimondotta őket, dacára hogy meglevő dolgokat leromboltak, csupán az
igazság kedvéért. De sohasem fog egy ember egy olyan igazságot
felismerni, ha nem belőle származik. Lásd, így választja el Krisztus, az
istenségről szóló ősi monda szerint, a fényt a sötétségtől. Ő az út,
amelyen a szeretet kinyilatkoztatja magát, ő a kinyilatkoztatás alakja.
Nem mondtam neked, hogy a szeretet szentháromságában a fiú a
kinyilatkoztatás?

A Szentlélek pedig az a közösség, amely minden önkény és minden
cselekvés nélkül van meg azok között, akik arra vannak alkotva, hogy a
szeretet útja legyenek. A fénye egyféle, az áramlása a világ
világossága. Nincs más világosság, nincs más közösség. A kiválasztottak
a maguk idejében ritkán tudnak egymásról és az olyan közösségnek nincs
semmi dolga azzal a meleggel és közelséggel, amelyet mi szegények, az
érzékek világához láncoltak, könnyű vigaszunkul közösségnek nevezünk. Ők
mind egyedül vannak, mert a szeretet eleven tűz, nem pedig langyos
fölmelegedés, nem rendezkedik be lakóhelyeinken és nincs menedéke, fél a
testeknek vérben és szóban való érintkezésétől. Lásd, ezt jelentette az,
hogy a Fiúnak nem volt hajléka a földön, sem anyja, sem testvérei. Olyan
közösségben azonban, melyet én annak nevezek, a halál le van győzve, ez
túléli a testnek lehanyatlását, ez a feltámadás. Hol van a halál
keserűsége, ha a közösségnek ez a folyama nem ér véget? Látod, ezt nem
fogja megérteni senki, aki nem áll abban a közösségben, nem ismeri a
lényegét. Ennek a halál hatalmasabb és ő fél tőle. Ha azonban úgy vagyok
alkotva, hogy teljesen el legyek telve fénnyel, akkor fénnyé is leszek
és megértem tartósságát. Ez az, amit magamba vettem és amivé
átváltoztam. Benne, amit kinyilatkoztatok, lépek ki önmagamból. Mi marad
tehát a halál számára más, mint az a hüvely, amely már rég nem én
vagyok.

Akik pedig ezt kérdik, itt vagy ott leszek-e valaha, mindazok tévednek.
Csak a közösségben világít a haza. A közösség az öntudat nagy, egyetlen
szava, a szentlélek; a forrás a magasságban, nem a torkolat a völgyben,
nem visszatérés, hanem ittlét, a ma mint örökkévalóság, az ezer év, mint
egy nap. Nincs más megváltás. Engedelmes voltam és eljutott hozzám a
kinyilatkoztatás, amely a közösséghez vezetett, így lettek Apa, Fiú és
Szentlélek bennem a szeretet képeivé és én azt mondom: Isten, kétkedés
és aggodalom nélkül, derülten és igazul, kimondhatatlan biztossággal.

Ekkor én ezt kérdeztem:

– Nem hiszel tehát a ki nem választottak megváltásában?

– Nem, – mondta Aszja, – a ki nem választottak térnek vissza, nem a
kiválasztottak, mert a ki nem választottak tartoznak még csupán a
mulandó alakhoz, a természet változásához. Ők az elmerülő kehely, a
temetkezés, a visszatérés reményének fájdalma, amely meg is lesz, de a
földbe, az anyába való visszatérés lesz. Ebbe a fájdalomba szőtte bele a
világ az Egyetlennek az alakját, emiatt a tévedés, emiatt a bűn miatt
omlik porba az egyház, amely nem értette meg a szavát: Hadd temessék el
a halottak a halottaikat, hanem a belsőleg halottak reményét az élő
emberek között a sírokra utalta. Nem ismered fel világosan a történelem
képében, mikép merül fel Mária, az anya, az oltáron, mennél jobban
eltakarják és elrejtik Krisztust magát és hogy lesz a Fiú gyermekké?
Újra férfivá lesz és ki fog lépni annak a fájdalomnak a fátyolából,
amelyet a föld, az anya, a hivatlanok honvágya, fényes homloka köré
tett. Odaadták neki a pásztorbotot és elvették tőle a döntés kardját,
amelyről beszélt, mikor jövetelének szellemi lényegéről, küldetésének
értelméről szólt.

Nem, ő benne nincs semmi közös ezzel a fájdalommal. És nincs benne semmi
közös azokkal sem, akik a reményükről beszélnek, hogy földi módra, sötét
átváltozás szerint, új alakban fognak visszatérni. Nincs fény ebben a
menekülésben, nincs megváltás, mert a természet változásának nincs arra
ereje, hogy bármit a saját köre fölé emeljen, csak szellemnek van ilyen
ereje. Neki az öntudat a keletkezésének az ágya, első alakja a hit, mint
alkat, ő rá következik a megismerés, melynek koronája a
kinyilatkoztatás. Végső alakja, amely megnyilvánul, a szeretet, az
Isten. Jaj annak a világnak, amely azt hiszi, a természet tökéletesedik
a maga változásaiban istenné. Soha! A mi természetünk sem. Nem mi
választottuk a szeretetet, hanem a szeretet választott minket.

Aki azonban azt kérdi, mi a szeretet, az olyan, mint egy vízhullám,
amely egyesülni igyekszik a tűzzel. Ellenben egy sugár sem kérdi a
napjának a lényegét, mert ő ez a lényeg.

* * *

Elég sajátságos, hogy mikép kezdett Aszja élete bennem egész új életet,
mintha az ő szelleme betért volna az enyémbe, misztikus lakodalommal. A
szavai súlyosak, egyszerűek, a kinyilatkoztatás gazdagsága dolgában
termékeny maghoz hasonlíthatók, hullottak kedélyembe, csiráztak és
kivirultak benne. Csakhamar elvesztettem az érzéket az iránt, hogy egy
gondolat a vele való érintkezés után saját lelkemből nőtt-e ki vagy tőle
vettem át, saját hozzátételem nélkül. Csodálatos módon összeolvadtak az
alkatunk határai egy teremtő egyesülés fényalakjává és én megértettem a
közösség értelmét.

Ami a mulandó testekre nézve a vér érintkezése, összeolvadása és új
egységben való feltámadása volt, ugyanaz volt-e magasabb értelemben a
lelkek egyesülése a kinyilatkoztatás által, a gondolatoktól hordozva,
újjászületve a szellemben? Itt volt-e Isten bölcsője, mit ahogy amott az
ember bölcsője volt és Isten és ember egy-e abban a szent értelemben,
mint ahogy Krisztusról mondják, akit Istennek neveznek és ember fiának?

A szellem országában azonban nem volt sem férfi, sem nő. Borzongva
értettem egyszerű értelmét az országról, az örökkévalóságról, ama
végtelen harmóniáról szóló egykor oly homályos szavaknak, arról a
harmóniáról, melyre a világ szentjei vágyódtak és melyet láttak, amely
örök, mert mindig jelenlévő tud lenni. Megértettem Aszja tisztán látó
felfogását a szóról, hogy ezer esztendő olyan, mint egy nap, nem
tartamában, hanem lényegében.

Így múltak a tél hónapjai, nap-nap után, nem dátumok és órák szerint
mérve, nem is ébredés és alvás szerint, hanem a belső életbizalom
régióiban való lépések szerint. Abban az időben kívül állottam minden
szorongattatáson, amelyek elfogódottságunkból és a jelenségek és tények
világától való függésünkből származnak. Csak éltem. A szabadságom és
derültségem többnyire kimondhatatlan volt, a föld kicsinynek látszott,
mintegy egy alkalomnak a sok közül, a nagy vándorlás egy állomásának,
teher és sötétség nélkül. Nem ismertem gondokat és lángoló áhítattal
hittem, anélkül, hogy meg tudtam volna mondani, miben és kiben, hittem a
bennem levő világosságban és a szeretetben.

Így történt, hogy ritkábban kérdeztem Aszját és beértem azzal, hogy
megvan. Talán azért is, mert egyszer egy kérdést haraggal utasított el
magától. Nem felejtem el szavát, mert igaz volt.

– Azt hiszed, nekem fontos az, hogy meggyőzzelek, vagy hogy tanácsokat
adjak neked? Soha, sohasem! Én úgy beszélek, ahogy egy fa virágzik, de
nem azért, hogy valakinek ebből haszna legyen. A szív hatása nem
jutalmaztatja meg magát, ezt értsd meg hát: sokkal inkább maga a
jutalom. Olyan jutalom, mint az önmagában való boldogság, erők diadala,
melyek már rég háttérbe vannak szorítva, olyan vég, melynek célja a
kezdés.

Az emberek a szeretet következményét tették céljukká és ezáltal
megszentségtelenítették a szeretetet. Most hát szeretnék ezt mindenütt
megtalálni, – másoknál és az angyal szomorúan félrehajtja a fejét. Azt
hiszik, a szeretet által megjavítják a világot és ezért ajánlják a
hitetleneknek és szeretetleneknek, a szorongatottaknak és szomorúaknak.
Mikor a bakók leköpték a szentnek a fejét, bűntelenebbek voltak, mint a
szeretet prófétái, akiket nem hivott más, mint Baál, hogy a sötétség
országát biztosítsa magának. Ők ajánlják az embereknek, hogy tartsák
fenn a lelküket és annak papjaiul vallják magukat, aki azt mondta: aki
pedig fenn akarja tartani a lelkét, az el fogja veszíteni.

Tudod te, mit jelent ez? Ez ugyanaz a szellem, mint amelynek alapján te
kételkedel. Aki a lelkét fenn akarja tartani, annak nincs semmi köze a
szeretettel. Az Ország nem jő külső mozdulatokkal…

Aszja elhallgatott és tanácstalanul és ijedten nézett rám. A szemei
lassan megteltek könnyekkel, úgy éreztem, mintha ezek a szemek már rég
nem látnának semmit maguk körül. Csöndesen és egyenesen ült az ágyában
és sírt, minden ok és alkalom nélkül, elveszett gyermek a szomorú
világban, melynek útjai tele vannak tövisekkel.

Lehetnek emberek, gondoltam magamban, akik egy nap könnyekben törnek ki,
mert nem volt erejük, hogy érvényesítsék magukat. Te azonban, Aszja, nem
azért sírsz, mert te nem tudsz semmit erről a kívánságról, te még a
saját értékedet sem tudod. Szegény vagy, olyan vagy, mint egy harang
csengése, vagy mint a hajnali fény a hegyen. Mi szellemileg gazdagok
vagyunk, mi tudunk ércből való harangokról és kőből való hegyekről, de
az Ország nem a miénk.

Erről az Aszjáról és arról a módról való gondolataimban, ahogy ő az
emberi lényeget és a világot látja, egyre világosabb lett előttem, hogy
az evangéliumok ama titokzatos szava, amely a hivatalosakról és
kiválasztottakról szól, mint a belátás világító csillaga áll
elmélkedései és értékelései fölött. Az én ifjúságom és belső élete
sokkal mélyebben át volt itatva a felebaráti szeretet ama tevékeny
részvétgondolatától, amely minden jóérzésű embert vezet, akik
gyermekkorukra ügyeltek, semhogy Aszja magányos magatartása időnkint ne
tűnt volna fel előttem úgy, mintha tele volna hallatlan, gyermeki
önteltséggel. Úgy éreztem, sok irgalmatlanság, sőt kegyetlenség van az
ilyen ki nem próbált bizonyosságban. Hol maradt az ilyen hit és az
üdvben való bizonyosság mellett mindazok beláthatatlan serege, akik ama
szó értelmében nincsenek kiválasztva? Az érzésem gyakran a gyűlöletig
zúdult fel, ha sokáig egyedül voltam, de kitartóan hallgattam, egy vélt
titkos fölény önző élvezetében. Ott fekszel nagylelkű búcsuzásod fehér,
csöndes díszfekhelyén – gondoltam – mit törődöl te a nagy mindenható
élettel, a forró áramlással, amely hited álmatag felhővárának
fény-ligete alatt árad? Ép oly kevéssé hallod a születő sikoltását, mint
a haldokló sóhajtását, a nemzedékek harcának felkorbácsolt tűztengere, a
te számodra csak olyan, mint a tenger lélektelen zúgása és ki a te
felebarátod, akit szeretned kell, mint tenmagadat?

Te vagy! – felelt Aszja hangja a keblemben. És a hallgató leány tovább
beszélt bennem: Azt hitted-e, az a te felebarátod, aki test a test
mellett legközelebb áll hozzád? Te is azok közé tartozol, akiket a betű
megöl és akiket a lélek nem tud felszabadítani? Belevonszoljátok a
magasztos értelmet a mindennap utcáiba és ha ott széttapostátok és
beszennyeztétek, lekicsinyítettétek és megbecstelenítettétek, akkor
kigúnyoljátok és azt hiszitek, bebizonyítottátok a hazugságát. Ha a
saskeselyű tönkremegy a tyúkól rácsozatán, akkor azt kérdezitek a
lesujtottól: hol a magas röptöd az erdők felett? A te felebarátod nem
az, aki térben legközelebb van hozzád, hanem az, akinek a lénye
legközelebb áll a lényedhez, akinek lelki ereje és szellemi ereje,
akinek honvágya, fájdalma és ereje hasonló a tiedhez és akinek a
tekintete téged tükröz, egyszerre bánatod és szégyened, átlelkesülésed
és bizodalmad, ébresztő szó és vigasztalás.

Őt fogod szeretni, mint önmagadat, ez nem parancs, hanem boldogító
szükségesség, fenkölt és szörnyű végzet, misztikus kötelesség. Isten
azonban, akit mindenkinek fölébe kell állítanod, maga a szeretet és
nélküle a felebarátod is idegen számodra. Csak a szeretetben van
felebarát, nem a szenvedélyben, sem a földi birtok, előny vagy nyereség
vágyában, sem a mindennap életében és gyönyörködésben. Micsoda
ellentmondás keletkeznék azzal a jövendölő kijelentéssel, hogy a
kiválasztott elhagyja atyját és anyját, ha az az ember volna a
felebarátja, aki térben legközelebb áll hozzá? Mert ki áll az emberhez
közelebb, mint az apja és anyja? El fogod őket hagyni, ha lelkileg nem
ők állnak legközelebb hozzád, hogy megkeresd a felebarátodat.

És borzongva emelkedtek fel gondolataim napsütötte havas csúcsai előtt
annak a lelki tisztaságnak és szeretetbeli fenségnek, amely egykor semmi
érzékkel fel nem mérhető fájdalommal és újjongással sugárzottak, mintegy
példátlan követelése a szeretetnek, vakítóan megvilágított szívből. Egy
nehéz mosoly fájvirága nyilt felém nyugtalan napom és időm esti egének
felhővonulásából, céltalanul és egyedül mentem ki messzire a város elé
és megértettem Aszja üdvözlő szavát, mikor egyszer először álltam az
ágya mellé: «csak egy ember van mindnyájunk számára, akit tegezünk.» És
megértettem egyszerű igéretét is, hogy nálam marad. Lassankint ezzé az
igéretté változott ez bennem: nálatok vagyok minden napon, a világ
végezetéig.

Mikor az eti szürkületben hazafelé mentem, egy elhagyott mezei úton,
amely sivár építő-telkekhez és a külvároshoz vezetett vissza,
találkoztam egy férfival, aki mintegy tíz lépéssel előttem az út közepén
megállott, mintha rám várt volna. Mikor hozzá értem, észrevettem a
szándékát, hogy meg akar szólítani, megálltam és ránéztem. Az utat
kérdezte olyan módon, amelyről észrevettem, hogy nem útbaigazítást vár,
hanem valami mást. Sötét volt már és nem lehetett pontosan megállapítani
egymás személyének és ruházatának mivoltát, mielőtt egész közel értünk
volna egymáshoz. Erre éreztem, hogy a másikban csalódást keltettem, úgy
tetszett nekem, némi elfogultsággal lemond arról a reményről, hogy nálam
többet talál, mint a mennyije neki van. Így tehát kérését, melyet mégis
előadott, a pajtási közlés bizalmas fokára állította:

– Van-e pénzed?

Nagy zavarba jőve kutattam át a zsebeimet és hogy zavaromat elrejtsem,
olyan dolgokról beszéltem, amelyeknek semmi közük sem volt ahhoz, amit
csináltam. Rosszkedvűen és várakozón nézett rám. Mikor végre találtam
néhány pénzdarabot és odanyújtottam neki, hátrább lépett és leintett
engem.

– Több nincs? – kérdezte.

– Nincs, – mondtam én.

– Ez minden pénzed? – ismételte kérdését.

– Igen.

– Hát akkor tartsd meg, – mondta és köszönés nélkül ment tovább.

Lassan megfordultam, hogy a magam részéről is folytassam utamat, de
mikor a pénzdarabokat megint a kabátom zsebébe akartam tenni, nem volt
rá erőm. Nem tudtam, kiéi.

Mikor a városba beértem, körülsettenkedtem a ház körül, melyben Aszja
lakott és láttam, hogy világosság ég a szobájában. Este tíz óra felé
volt. Az ablakát, amely udvarra nyílott, két házfal rése között
láthattam az utcáról. Stevenhagen cipész, akinek a lakása a ház hátsó
részének bejárata mellett volt, ajtót nyitott a kopogásomra, mint már
annyiszor és beeresztett.

– Hogy van Aszja? – kérdezte, egy szót sem vesztegetve késői
behatolásomról.

Gondolkoznom kellett és csaknem megijedtem, milyen bizonytalanok a
fogalmaim Aszja testi állapotáról.

– Nemsokára el fogjuk veszteni – folytatta bizonytalan
felvilágosításomra felelve. – Az anyja ma nálam volt.

Rám nézett, mintha a magyarázatnak valami szokatlan szavát várná tőlem,
gyors és bizodalmas közlést, amely aggodalmait semmivé tegye, mintha
valami csodának kellene történnie, melynek mibenlétéről és hatásáról
senkinek sincs fogalma. Bátortalan voltam és hallgattam; ami az útközben
megnyugtatott és fölemelt, az most mind eltünt.

– Talán javulást hoz az idő. Hiszen már jön a tavasz, – tette hozzá az
öreg, mintha most ő rá került volna a sor, hogy a megnyugtatás egy
szavát kiejtse, miután tőlem hiába várta. Bólintott egyet búcsuzásul és
beeresztett egyedül a sötét folyosóra. A falhoz támaszkodtam és azt
mondtam: tavasz lesz. Aszja ajtaja alján keskeny, pirosas fényvonal
izzott, halotti csönd volt a házban. Tavasz lesz, gondoltam, a hegyekről
meleg szelek dőlnek a földre, a mezők fölött. A bükkfák csúcsai pirosra
színeződnek és a patakok zavarosan és sietve rohannak el partjaik
között, amelyeken az anemonák és primulák bimbóznak. Az éjszakák tele
vannak meleg, boldog nyugtalansággal. A falusi elkülönzöttségben
házról-házra kukorékolnak a kakasok, mivel a nap már korábban kél fel a
zöld őszi vetések fölött. Napos lankákon felhangzik a porzós, sárga
tűzvirágok fölött az első méhdöngés és az alig kizöldülő tájékon, a
bokrok és utak barna színei közt itt-ott felmerül a szikrázó márciusi
napban az első világos ruha a kerítések között.

Csakhogy testvérem, tavasz, mit csinálok én a te közösségedben, ha Aszja
eltemetve fekszik? Féltem belépni a nélkülözés, a lemondás és a búcsú
szürke szobájába, amely hirtelen halottas szobává lett, mint egykor,
mikor hónapok előtt először beléptem. Megpróbáltam erőszakkal
emlékezetembe idézni, mint az én és Aszja közös tulajdonát, azokat a
kincseket, melyeknek magasztos órákban részesei lettünk, de sehogy se
sikerült, a sötétség megfojtott.

Mint valami áthághatatlan tűzhatár élet és halál között égett a földön
az ajtó fényvonala és én elfelejtettem, hol vagyok és megborzongtam,
mint valami sötét tömlöcben. Nem emlékszem többé elhatározásomra, hogy
az ajtót kinyissam, de rögtön utána megpillantottam Aszja fölemelt arcát
a közeli gyertya fényében, amely megvilágította, mintha egyedül volna a
világon és én támolyogtam a megindultságtól, olyan minden hasonlaton és
mértéken túl szép volt ez az arc. Rám nézett a haj éjszakájából,
nyugodtan és tisztán, fényalakja egy boldog diadaltól ittas
világértelemnek, sugározva az elevenségtől, csöndes képe az otthonnak.
És testvérem, a tavasz, akit messze rejtettem és messzire távolítottam
ettől a helytől, jött felém a nagy szemek meleg éjszakájából, a
pacsirtadalok a földek felett, nedves szél és a rögök és csirák édes
illata, amelyből a tarka virágruha alakul. De a remény nyugtalan lényege
itt hangtalan, hatalmas bizodalommá változott. Ekkor tudtam, hogy én
vagyok akinek vissza kell mennie, Aszja ellenben békében marad.

– Segíts nekem, – mondtam. – Ki választott ki téged? Nem tudok tőled
elválni és mégis tudom, hogy a szegénységem és gyöngédségem fog tőled
elválasztani.

Aszja, mint mindig, fölismerte a belső állapotot, amelyben voltam, nem
lehetett sem megtéveszteni, sem nem tévedett és belátásának
isteni-démonikus hatalma abban állt, hogy bajomból való
következtetéseiben, valamint a baj megnevezésében sohasem indult ki
másból, mint a rendíthetetlen hitből egy ember értékében, jóságában és
az élethez való jogában. Elképzelhetetlen, hogy akár a legrosszabb ember
is valami kisebbet helyezzen szembe a saját értékébe vetett hittel, mint
az ijedt boldogságot. Ki ne reménykednék abban, hogy érdemes lesz a
megváltásra, mikor szenved? De ki tudja jobban megadni egy léleknek a
felszabadulás e sejtését, mint az, aki hisz a szeretethez való
tartozásának ősi gyermekjogában? Az ilyen hit hatalmas, ha valóban
igazi, el tudja mozdítani a gyalázat és sötétség, az önlealacsonyítás és
elszegényedés hegyeit és a felszabadult talajon újra feltör az égi fény,
csirázik az élet. Az ilyen hit ereje elég erős arra, hogy a szívek
sivatagait termékeny földdé tudja változtatni, a száraz firmamentumról
leszakadnak a nedves zivatarok és a homok kizöldül.

– Mi gyötör téged? – kérdezte Aszja. Oh, ez a feledhetetlen komolysága
kérdéseinek, soha többet nem találkoztam vele az életben. Mért
mosolyognak azok, akik erősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak tartják
magukat és mi értéke van az ilyen mosollyal adott adománynak?
Valamennyien barátságos elnézésre számíttok, mert csak a felét adjátok
és mert elfelejtettetek hinni egy igény igaz voltában. Efféle mosolyotok
a bizonyítéka, hogy sem valódi összetartozandóságban, sem közösségben
nem hisztek, sőt megértésben is alig, csak kölcsönös elnézésben és a
tehetetlenség kiegyenlítő részvétében. Mintha az embernek nem volna
megengedve a belső átélés és mintha leereszkedés által lehetne
legbiztosabban hozzáférkőzni. Az ilyen mosollyal siklotok el egymás
mellett és fenséges szereteteket kiadjátok a barátságosság szegényes kis
pénzdarabjával, amely úgyis megvan mindenkinek magának.

Aszja szemei egész a fenekéig megnyitották a szívemet a kérdésével
együtt, mintha ő már úgyis tudna mindent:

– A hivatalosakról és kiválasztottakról mondott szó kínoz újra meg újra.
Beszéltél egyszer arról, hogy az ember lénye és sorsa ezzel a törvénnyel
nyilvánvalóvá lesz és e törvény félelmetes igazsága a kezdete a minden
belátásra való rendnek. Azt mondtad, ez a szó minden más fölött jelezte
Krisztus megismerését és tanítását, de engem nem enged nyugodni az a
kérdés, hogy minek kell történni mindazokkal, akik sem nem hivatottak,
sem nem kiválasztottak? Nem ugyanolyan emberek-e, mint mi és mi nem
ugyanolyanok vagyunk-e, mint mindenki más? Ez a szó azonban kizár és
elkülönít, eldönt és elutasít. Ez a szeretet lényege?

– Igen, – felelt Aszja. – Megmondtam.

Vártam és azt reméltem, hogy feleletének biztonsága megszerzi nekem a
belső szilárdságot, amelynek révén magam is megláthatom, amit az ő szeme
lát, de csak bizonytalan maradt bennem minden és gondolataim utai
eltévedtek a sötétben.

– Mondd meg nekem a világosságot, amelyben a ki nem választottak állnak
és én hallgatni fogok és várni fogok, – mondtam.

– A kiválasztottak világosságában állnak, – felelt Aszja. – A szeretet
elválaszt és nem enged keveredést, ez az ő ereje és fensége. Sátán
összekever és a szeretet neveit rakja rá a langyos és hamis alakra. Kik
a kiválasztottak, hogy úgy beszélsz róluk, mintha világi értelemben
előnyben volnának? Kiválasztottnak lenni annyi, mint a szeretet által
kiválasztatni, a szeretet világosságának útjára. Hiszed te, hogy az
ilyen szent kedvezés azért ragadja magához az értéket, hogy a maga
számára birtokolja, jóllakva, elégedetten, önzőn? Kisugározza magából!
És mennél tisztábban sugározza ki egy szív ezt a világosságot, annál
hamarabb van kiválasztva. Kicsoda értelmezte a nagy szót a világi élet
kellemességére és jóllétére? Ki állította az apró erény és nyomorúságos
jutalom látszata alá és kicsoda vonta bele az előnyök rang-vitájába? El
vagyok szomorodva. Mennyi aggódásnak kell lenni a világban! Ami a
megváltásra szólt, azt az emberek belevonszolták az előny és tulajdon
vitájába. Félek a Sátán hatalmától.

– Kicsoda Sátán?

– Melletted áll-e, hogy így kérdezel? Sátán birodalma megvan mindenütt,
ahol nincs Isten országa. Ha Isten képét a szeretet képéül állítod oda,
akkor állítod a szeretet nélkül valóság képéül a Sátán képét. Hiszen azt
mondja róla a Gonosz: annak képében szeret kifogni rajtatok, amit a
jónak neveztek.

Összeszedtem magamat egy gyors kérdésre, de ő fenyegetőleg nézett rám és
úgy kiáltott:

– Hallgass!

És mint valamikor, mikor egy kemény tilalom ért engem, a kezem fölé
hajolt és rányomta az ajkát. Csak egy idő mulva emelte föl a homlokát és
derülten mondta:

– Tudok egy régi dalt, meg akarod hallgatni? Így szól:

  Én boldogítanálak,
  Sötét van, nem lehet.
  Szerelmem fénykörébe
  Hozd hát kétségedet.

  Egy kérdés kinoz engem,
  Szeretsz? Szeretsz-e, szólj?!
  Oh, maradj hát e fényben,
  A mely el nem oszol.

  Ne kérdezd, hogy mért kérdem,
  Nem kétkedésből ám.
  Panasza szerelemnek
  Csak egy van: fényt kiván.

* * *

Tavasz volt már. A város falai közé is bejutott a tavasz és mindenütt
hirdette jelenlétét. Kis szobám ablakával szemben, a szomszéd ház udvari
oldalán, fönn az ormon, egy öreg anyóka kezdte a kertecskéjét ápolgatni,
amely nem volt nagyobb, mint egy keskeny pad és az esőcsatornán függött.
Kicsi zöld kerítése volt. Az öreg asszony egy pléhkanállal dolgozott a
földjében, padlásablakának nyílása alatt. Mikor délben a nap ragyogott,
odaakasztotta kanári madarát a kert fölé és ennek a hangja csattogott a
napfényben az udvarok sivárságán át. Gyermekhangok is hallatszottak és
mindenütt nyitva álltak az ablakok. Az asszonyok gágogtak az utcákon és
már világos volt, mikor az ember reggel fölébredt.

Gyakran, mikor a kora reggeli levegő körüllengett az utcán, rámjött a
vágy, elhagyni a várost. Időnkint el is menekültem házfalai közül, de
környékük sivársága nem elégített ki, hanem elszomorított. Egyszer
hallottam egy pacsirtát a telkek és városi kertek fölött és megremegtem
a hangjától, amely lenyügözött engem. Az éneke meggyőzőbb és édesebb
volt, mint amilyennek valaha is hallottam odakinn a mezők szabadságában
és én megértettem, hogy a vigasztalását nem keresni kell mint valami
örömöt, hanem hogy mint valami kegyelem kell hogy a sötétségünkbe
hulljon. És egyszerre egészen új értelemben értettem meg a szót: aki a
lelkét megtartani igyekszik, annak el kell vesztenie.

Hallgattam a madárdalt és megfeledkeztem a városról és bekerített
voltáról. Most odakinn virít a tavasz az erdők és mezők fölött –
gondoltam – a növények csiráznak és az ágak kizöldülnek a szélben.
Szeretnék a nedves szántóföldön járni és magvakat hinteni a feltört
földbe, szeretném a vetést könnyeimmel megöntözni és a sötét talajon
letérdelni és imádkozni az Atya Istenhez. Az imám nem volna sem panasz,
sem kérés, kimondhatatlan hála volna, hála és engedelmesség, mint a
virágzás, amely körülem leng és fölém kerekedik. Nem volna szabad, hogy
szavak szorongassák a lelket, amely áthatna és megvilágosítana engem, oh
tavasz, oh Atya, oh szeretet!

Ezek voltak rövid földi ifjúságom ama napjai, órái és látomásai, amikor
Aszja meghalt. Az éjszakán kívül, amelyben búcsut vett tőlem, alig van
valami más az emlékemben, történt, és emlékezetemben nem tudom külső
bizonyosságok keretébe szorítani ezt az élményt. Az évét is úgy kellene
kiszámítanom, amint hogy az életkoromat sem tudom többé, mert az élet
parttalan tengerén való továbbsodródás évei jöttek rám.

Mint ahogy valaki, aki egyenes tekintettel néz a napba, nem tudja rajta
megállapítani, mely órája van a nappalnak, ép úgy vannak olyan eseményei
is létünknek, melyeknek hatása olyan erős, hogy nem vagyunk képesek
megállapítani tükrözésüket a körülöttünk levő felismerhető dolgokon. Úgy
állnak életünkben, mint a csillagok az égen, vagy mint a sírdombok a
mezőkön.

A föld elveszti barátságos, nyugodt alakját, mikor az eke föltépi a
vetés számára és a vándormadarak, mintha új szemük támadt volna, nem
látnak semmi többet, mint egy messze célt, ha elérkezett hazatérésük
órája. Az ilyen vakság azonban valóság szerint létünk fontos állapota,
amelyben olyan útra kerülünk, amely az eleven létre és látásra vezeti a
lelket ép úgy, mint a szellemet, amelyet nem csupán a gondolat maga
vezet, hanem az a hatalom, amely a gondolatot is akarni látszik.

Ennek a hatalomnak keressük valamennyien az alakját és nevét,
mozgásunknak ez az értelme. Vannak pillanatok, amikor tudjuk ezt a
hatalmat. Ezekről azonban hallgat minden száj. Ebben a hallgatásban
azonban emlékezés, intelem, kijelentés és megváltó boldogság rejlik.

Évek és évek múltak el Aszja halálos éjjele óta; szivem szántóföldjében
most feltört és kivirított ezeknek az óráknak vetése. Ne kérdezzetek
erről vagy arról, mert amiket ezeken a lapokon elmondok, azok nem a
magvak, ahogyan egykor belém estek, hanem a mezők az élet déli
napfényében.

Mikor egy nyugtalan nap után, amely szórakozottá tett és megkínzott,
este Aszjához jöttem, ő nyugodtan ült az ágyán és rámfüggesztette a
tekintetét, mintha gondban lenne miattam. Olyan világosan éreztem
arcvonásainak kifejezését, mintha ezt mondta volna: Isten veled.

Együttlétünk tehát a búcsúzás jegyében állott és én nem tudtam uralkodni
magamon, ámbár külsőleg nyugodtnak és türelmesnek mutatkozhattam.
Azoknak a kis kedveskedő megtévesztéseknek azonban, amelyekkel a legtöbb
ember megnyugtatni és vigasztalni reméli magát, a mi érintkezésünkben
nem volt semmi értelme és nem is sikerült nekem, mert Aszja lelke olyan
félrevezethetetlen volt, mint amilyenek csak az őszinte emberek tudnak
lenni. Sohase nyúlt kicsinyes eszközökhöz és elutasított minden
kiméletet az igazság kedvéért.

Az anyja még egy darabig velünk maradt és én beszélgettem vele
erről-arról, de anélkül, hogy a gondolataim a szavaimnál lettek volna,
és én megoszlott magatartásban voltam vele szemben. Szerettem volna, ha
magunkra hagy, de félénk vágy is volt bennem, hogy vajha velünk maradna.
Ő nem mert velem Aszja jelenlétében arról beszélni, ami a szívén feküdt,
titkos célzásainak pedig, hogy adjak neki alkalmat négyszemközti
megbeszélésre, nem engedelmeskedtem. Ezen a napon beszéde volt az
orvossal és ha nem sejtette is, milyen közel van leányának a halála,
mégis tele volt azzal az ingadozó aggodalommal, amelyen keresztül mennek
az olyan szívek, melyek készségesen megtévesztetik magukat abban, amit
remélnek és amelyeknek nincs elég lelkierejük a fenyegető baj
elviselésére. Hozzájárult még, hogy Aszja, minden színlelés nélkül,
bizakodóbbnak és elevenebbnek mutatta magát az utóbbi időben, mint
azelőtt, különösen olyan dolgokban, melyek a külső életre vonatkoznak és
a külvilág eseményeiben való részvétel dolgában. Mélyen meghatott engem,
hogy ő is alája volt vetve annak a sajátságos ösztönnek, amelyen a
betegségtől megszállottak oly gyakran keresztülmennek, ámbár a
reménykedő derültség, amelyet mutatott, nem vetett semmiféle
világosságot lelke útjára, amely egész más fényben állott, hanem
bizonyos értelemben a magát megkönnyebbültnek érző test önálló
fellélekzését jelentette.

Mezei virágokat rendezett el egy kis edényben és időnkint futó mosollyal
mosolygott ránk. A gondolatai mintha a mezőkön lettek volna, ahol
virágok nőttek, amelyeket a keze mozgatott. Gyász nélküli
elgondolkozással nézte a szines virágszirmokat, mintegy habozó
fontolgatással, mint ahogy egyáltalában a hajlama a természet minden
szép alkotása iránt vonatkozással teljes volt ugyan, de nem túláradó.

Egyszer halkan mondta nekem, az anyjával folytatott beszélgetésem
közben:

– Ne menj el.

Csakhamar aztán elaludt. Azon láttam ezt, hogy a virágok leestek a
földre. Az anyja pihenni tért a kamrájába és arra kért engem, ébresszem
fel, ha Aszja rosszabbul találna lenni, de ő azt nem hiszi, mert hisz
most nyugodtan alszik. Még belenézett egy pillanatra Aszja arcába és
nekem az volt a kívánságom, hogy szerettem volna ezt az arcot elfödni.
Egy gyertyát is tett a lámpa mellé és egy csaknem gyöngéd tekintettel és
kézszorítással egyedül hagyott engem a fonott székemben.

Aszja még sohase kért, hogy maradjak, menjek vagy jöjjek. Az ő szavára
gondoltam és hallottam, amint az udvar és a ház elcsöndesedik, mialatt
én a fáradtságom ellen harcoltam, amely most sokszor erőt vett rajtam,
mert külső életemet elhanyagoltam és kevés táplálékkal éltem. Tudom,
hogy csaknem szeretet nélküli félelem mély, sajátságos érzése volt
bennem, amilyen csaknem mindig rám jött, mikor arra került a sor, hogy
helyt álljak magamért. Gondolkoztam ezen és úgy tűnt fel nekem, hogy
azok, akik felelősségteljes cselekvések előtt, amelyek újak a számukra,
önbizalmat és gondolkodás nélküli bátorságot árulnak el, rendszerint nem
is állják meg a helyüket. Akiben azonban megvan az erő, hogy nehéz
helyzetben megálljon, abban megvan az előresejtés is a feladatokról,
melyeket meg kell oldania. Ezért tünnek fel a valóban érzők néha olyan
hidegnek és szívtelennek, ha gyors részvétről és sietős segítségről van
szó. Aki készségesen és megfontolatlanul tolakszik egy tetthez, amely
fontosnak számít, rendszerint kevesebb bizalmat talál, mint az, akit úgy
hívnak oda és azok között, akiket a mások akarata kiválaszt,
valószínűleg az lesz a legerősebb, aki legtovább húzódozott.

A gondolataim ily módon nyugtalan lankadtságban járták be ezt meg azt,
éreztem közeledni az álmot és akaratnélküli szándékkal küzdöttem jóltevő
homálya ellen. Egy tekintetet vetettem a gyertyára, hogy meggyőződjek
róla, nem történik-e baj, ha végig talál égni és mi nem figyelünk rá. Az
ágy melletti asztalkán egy piroskötésű könyv és egy darab kenyér volt,
amelyről Aszja keze egy darabkát letört. Fent az ablakon sárgás fény
volt felismerhető, amely az utcai lámpától származott és amelyben a
függöny mintája szürkén és árnyszerűen volt látható, két fényforrás
körzetében, mert a gyertya csak homályosan és libegve égett.

Ezt gondoltam: ha beáll a reggeli szürkület, akkor mint már oly gyakran,
megfordítom a párnát és úgy teszem rá Aszja könnyű fejét, ő pedig rám
fog mosolyogni és az ő mosolyával és búcsuszavával fogok az üres utcákon
átmenni, hallani fogom a rigókat a kertekben és érezni fogom homlokomon
a tavasz nedves reggeli levegőjét. Így volt ez gyakran, így lesz ezúttal
is, mert hiszen hogy közeledhetnék a halál, az igazán megfoghatatlan és
döntő halál, hogy elválasszon minket?

Ezen a bizodalmon túl azonban sötét mindenhatósággal rám jött a szeretet
nagy aggodalmának árnya, úgy hogy reszkető kezemet az arcom elé csaptam
és azt hittem, elsülyedek az éj és kínszenvedés mélységébe. Éreztem,
mennyire mindenekfölött szeretem Aszját, levettem a kezemet forró
szememről és rémült sejtéstől lenyügözve néztem megint rá.
Megpillantottam félig elfordult arcát és borzadás és fájdalom rázott meg
könyörtelen hatalommal. Megint el kellett fordulnom, hogy ne kiáltsak
hangosan hozzá. Ez a gyermekfej Isten egész jóságában olyan földöntúli
szépségű volt, amilyen szépséget csak a szeretet lényege tud nyujtani,
el nem homályosodva sem sóvárgástól, sem önfejűségtől, hasonlíthatatlan
sérthetőséggel és készen elviselni mindent, amivel az idegenség
fenyeget. A föld terhe azonban glóriává lett ezen a homlokon és a
vonások gyermetegsége a szeretet olyan szabad bölcseségévé, hogy a
szánalom, melyet belőlem kiváltott, mintegy szent körforgásban
vigasztalássá változott. Úgy van-e, – gondoltam magamban és az érzékeim
mintegy álomban vesztek el, – hogy a szánalom, amelyet az ártatlanság
kelt fel bennünk, mikor a külvilág szeretetlenségétől elüt, hogy ez a
szánalom bennünk átváltozik a megváltásunkban való hitté? Vajjon egy
tehetetlen tekintet áldása fakad ilyen forrásból és ennek a
mindenhatóságnak a kedvéért gyermekekké kell-e lennünk, hogy Isten
országát megtaláljuk?

Elaludtam és azt álmodtam, hogy az utcáról egy nagy, sötét kertet látok,
melynek mélységében egy hallgatag, halotti csöndbe burkolt ház állott.
Az ablakok előtt hatalmas fekete fatörzsek emelkedtek, mint az oszlopok
és a fák magas koronái rejtelmes árnyékba burkolták a falakat. De
magasan e fölött a nyugalom fölött viharnak kellett lenni, mert e kép
halotti elmerültsége dacára láttam, hogy a fák ágai mozognak az
ablaktáblák tükrében, úgy lobogtak, mint a zászlók, fekete-zölden a
sötét tükrükben. Öntudatomba jutott, hogy ez egy régi, előkelő,
elmúlhatatlan világ, itt lakik az emberi család nemes szelleme, itt van
a hit a földi dolgok megmaradásában és aki a halálról mer beszélni, azt
ünnepélyesen kiutasítják és könnyelműnek tekintik, aki nem tiszteli a
fennálló dolgok méltóságát és rombolást terjeszt.

A fatörzsek nagyon közel álltak a házhoz, az ablakból csaknem meg
lehetett őket érinteni. Nem tudták már, ki ültette ezeket a fákat. Mint
a csönd őrzői emelkedtek és egyúttal hozzátartoztak az erős építmény
tiszteletreméltó lényéhez. Az ágak lombzászlói nyugtalanul lobogtak az
ablaküvegek tükrében. Kínozott az a kérdés, hogy ki lakik ebben a házban
és fájdalmasan jöttem annak tudatára, milyen hasadozott, zilált és poros
az utca otthona és milyen békenélküli a keresők szabadsága. Nincs
igazunk, gondoltam, azért olyan nehéz. A szeretetünk a világ ellensége
és mi békétlenséget hozunk a lelkekre és a kertekre.

Ekkor panaszos hangot hallottam, olyan fájdalomtól remegőt, hogy a
szívem felágaskodott tőle. Csak az a lélek, melyet az alvás
fegyvertelenné tett az ellenállásra, tud ilyen hatalmas benyomásokat
befogadni. Csak az válik ilyen teljesen az érzés varázsának és bánatának
rabjává. Nem ébresztett-e fel egyszer valamikor egy hegedű az álmomból
és nem úgy voltam-e, mintha a kimondhatatlan jótétemény színes
mennyországa omlott volna rám?

– Oh örök szeretet, könyörülj rajtam!

Aszja hangja volt ez.

Nagy ijedséggel egyenesedtem fel és feléje nyújtottam karjaimat, de ezek
lehanyatlottak, mert Aszja nem látott engem. Feltérdelt ágyában és nagy
szemei tágra voltak nyitva és olyan messzeségbe irányítva, amely
elragadta őt tőlem. A keze az ölében hevert, de nem összekulcsolva,
hanem élettelenül és csöndesen, mintha örökre megfeledkezett volna róluk
és mintha hatáskörükből eltávolodott és elérhetetlen volna, amit a szeme
látott. A gyertya tövig égett és Aszja arca az elfödött világításban
feküdt, amely mint a holdfény hullott be a szobánkba. Olyan nagy
tehetetlenség, olyan teljes kétségbeesés kifejezése volt a vonásaiban,
hogy remény nélkül rettentem vissza és hallgatnom kellett.

Ekkor ő remegő és gyönge hangon, mély sóhajtással mondta:

– Nem vagy már nálam? Ah, segíts rajtam! Ki tud rajtam segíteni? Sötét
van köröskörül és csakhamar még sötétebb lesz. Oh, kicsiny volt minden,
nem birtam, nagyon is gyönge vagyok a kínszenvedésekre és a
világosságra.

A kezeibe rejtette arcát és lerogyott a gyöngeségtől anélkül, hogy
ügyelni tudott volna arra, hogyan fekszik, mintha halálosan meg volna
sebesülve.

– Testvérem, ah testvérem, – hangzott a panasza, – vajjon hol jobb? Én
nem az voltam és nem azt tettem, aminek lennem kellett volna és amit
tennem kellett volna, a végtelen térben, itt az idegen emberek között.
Mindenütt éjszaka van, ki tudja ezt? Hogy érjen véget? Olyan szomorú
vagyok, hogy nem tudom elviselni.

A teste remegett, mintha hatalmas lökések rázták volna. Az arca, amely
most a kezemben pihent, lüktetett és izzó volt és a haja úgy födte be
őt, mint valami fekete köpeny. Életének reszkető, kiégett maradványa
mintegy az éjszakába veszve hevert kezeimben, aztán egy rettentő
fájdalom, melynek eredete szörnyű volt, fölvetette forró gyermekfejét.
Nem látott engem, nedves arca magasra fölvetődött a szegényes
világosságba, a homlokát erősen hátravetette és halotti csöndesen
küzdött a szegény arc és test kínszenvedése, mintha egy megkötözött és
megrontott lélekkel küzdene.

– Örök szeretet, végy magadhoz! Ah, legyenek karjaid, szived,
megpillantó szemeid, könnyeid számomra! Ott légy testté, te szeretet,
mert én szegény vagyok, mindenkinél szegényebb, olyan gyönge, olyan
nyomorult, hogy kiáltanom kell!

Szinte élettelenül térdeltem le az ágyánál, soha életemben nem voltam
tehetetlenebb. Érzésemmel és akarásommal újra meg újra karomba ragadtam
őt, a mellemre szorítottam és csókoltam az arcát, mintha életemmel
kellene betakarni a fájdalmát. De nem tettem meg. A világ minden
szörnyüsége, aggodalma és fáradtsága a tagjaimban volt,
megmerevedettségemet nem oldotta fel könny, sóhaj nem törte meg a
varázslatot.

Mintha Aszja soha életében nem mondott volna nekem más szót, olyan
világosan hallottam lelkem fölszaggatott mélyeiből ajkának egy mondását,
amelyet hosszú idő előtt az elmerültség egy órájában mondott nekem: «ne
feledd el, hogy a szeretethez annál közelebb vagyunk, mennél
tehetetlenebbek vagyunk». Ezeknek a szavaknak a szelleme eljutott
hozzánk és könyörületességgel tele beburkolt minket egy nagy ragyogásba,
mint valami megnevezhetetlen és érzékfölötti bizalomba. Így szólt
hozzám: Most már egyedül kell lenned, Aszja, drága testvérem, mint
egykor én, mint mindazok, akik igazságban vesznek búcsút a világtól és
akik a búcsút egész szívből akarták.

A szenvedés görcse lassankint kiegyenlítődött Aszja vonásaiban, miközben
a reggel beszivárgott az ablakon és kissé bevilágította a szobát. Aszja
teste nehezebb lett a karjaimban, kínos lélekzéssel nyitotta ki a
száját, mintha az enyhülés italát inná. Halk lehellet simogatta a
homlokomat, megszólalt és engem hívott: «Testvér». Aztán az arca oldalt
hanyatlott, szeme lezárult és ő elszenderült.

* * *

A temető széles, nagy kert volt, melyben az elején ott, ahol a vaskapu
vezetett be, a fenyőfák magasan és sűrűen állottak, mint valami erdőben,
úgy, hogy árnyékukban alig lehetett a régi sírtáblákat fölfedezni s csak
itt-ott emelkedtek alattuk kis borostyánhegyekből bemohosodott
kőkeresztek. Ahol a fák alacsonyabbak és az utak jobbra-balra
keskenyebbek lettek, rózsákat és jácintbokrokat pillantottam meg, melyek
virágjukban állottak, orgona- és galagonyabokrokat, sok helyt bozontos,
színes sűrűségekben, melyekből mámorító illat szállott. Tavaszi eső
esett, a levelek és virágok csillogtak a nedvességtől és frisseségükből
az éneklő madarak hangjai csengettek ki.

Lassankint a fácskák és bokrok is ritkábbak lettek, a kert szemlátomást
ritkult, köröskörül a sírköveknek és kereszteknek világosak voltak a
színei, bár egyenes sorokban, de össze-vissza és tarkán álltak itt és ha
nem hangzott volna felettük a madarak éneke a tavaszi levegőn át, a
látásuk sértett volna engem. Így azonban megszentelve álltak a meleg,
borús ég alatt, amely a horizonton pirosas fénysávot mutatott, bár még
nem volt késő délután, mintegy öt óra körül lehetett.

Az anya mellett mentem a kocsi mögött. Stevenhagen cipésznek kissé
fáradságos lehetett utánunk jönni, ámbár a kis menet lassan mozgott
előre. Az öreg mesterember furcsán nézett ki ünneplő ruhájában, de én
mégis irigyeltem őt, mert az én ruhám bizony nem volt ünnepi, még csak
tűrhető sem. Nálam volt a botom és csak egy kendőt kötöttem a nyakam
köré, a holmimat magammal hoztam egy batyuban, mert ettől a sírtól már
nem akartam visszatérni a városba, hanem kimenni a nyár elébe.

Még néhány ember kísért el minket, akik előttem idegenek lehettek. A ház
lakói lehettek, amelyben Aszja meghalt, szegény, idegen alakok, mint mi,
senki sem ismerte őket. A kocsi mellett lépkedett egy fiatal pap, akinek
alakja és mozgása, szertartásszerű ruhájában, érdekelt engem. Mivel az
út keskenyebb lett, a pap megállott, előrebocsátotta a kocsit és mellém
lépett.

– Mindjárt a sírnál vagyunk, – mondta nekem, – ön ismerte a halottat?

– Igen.

– Akkor talán mondhatna valamit, ami vonatkozásban áll elmúlt életével
és amit a sírnál mondandó szavaimban vigaszul mondhatnék az anyának.

A fiatal pap sajátságosan elfogulttá lett. Barátságosan és udvariasan
fogok felelni, gondoltam, de nem jutott semmi az eszembe, ami szavakba
foglalva ne tűnt volna fel értelmetlennek. Így tehát félszegen
hallgattam és éreztem, hogy a pap tekintete kutatón függ rajtam.

– Jól van – mondta aztán elnézőn és mintegy hogy elsimítsa, hogy nem
állottam meg a helyemet előtte, leereszkedőleg fűzte hozzá, anélkül,
hogy közlékenyül hatott volna:

– Így hát János szavát fogom a halott fölött elmondani: nem ti
választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.

Megremegtem és a virágtalan koporsóra tettem a kezemet.

– Aszja, – mondtam.

– Mért mosolyog? – kérdezte a pap megütődve.

Fölnéztem rá, anélkül, hogy ügyelnék rá.

– Igen… igen, – mondta ő a tekintetembe nézve. – Igen…

Tovább is csodálkozva nézett rám, a kocsi megállott, a koporsót
fölemelték és néhány lépésnyire vitték egy nyilt sírhoz. Tévedés volt,
újra fölemelték a koporsót, kissé odább vitték, a nyitott gödrök egy
sora előtt álltunk.

Egy nyirfán, amely már szabad mezőn állott, énekelt egy madár.
Hallgattam és vártam, mert nem ismertem, miféle madár, nagyon is tisztán
énekelt, csengő, ujjongó hangokkal, ahogy a vörösbegy szokott, de a
tolla világosbarna volt és kisebb volt a vörösbegynél. Szelid szellő
suhogott végig a mezőn és minket is érintett, oldalt feküdt a nagy régi
temető, mely sírdombokból, keresztekből és bokrokból álló növényzetével
magas erdővé lett. Néhány sötét alak mozgott nem messze újabb sírok
között; megálltak, mikor a pap szava a csöndes levegőn át megszólalt és
felénk néztek.

A szónok szavaitól különös módon felindultam, hatalmas harag ragadott
meg, amelyen nem tudtam uralkodni és amely mint a láz rázta a testemet.
Ezzel tudatomba jutott, milyen gyönge és esendő lettem. Hirtelen vágyam
támadt, hogy megnézzem az arcomat egy tükörben, mert már nem ismertem
magamat. Lehet, hogy ez a harag nem volt más, mint felindulás, amely
levezetődést keresett, mivel a fájdalmamban, melyről csak magam tudtam,
nem tudott levezetődni. Akkor a rögök tompa zöreje ütött meg a
fakoporsón, eleinte mindenki egy maréknyit dobott rá. A pap megfogta az
anya kezét az ásóval és segítségre készen átkarolta őt, mert támolyogni
kezdett. Aztán a sírásók vették át a munka befejezését, amit már nem
vártunk meg. Kis csapatunk lassan mozgott a főúton, a kocsi már nem volt
ott, de a madárének az erdei lombok közt még mindig hangzott, az eső
pedig elállt. Elbúcsúztam az anyától, ő aggódva nézett rám, mintha
valamit kérdezni akarna, de hallgatott és elfogadta a cipész karját. Úgy
éreztem, mintha ezzel az elfordulással a vádoló csalódás egy szavát
mondta volna. Mintha ezt mondta volna: «Látjátok, gyerekek, semmit sem
használt nektek. Mennyi sokat beszéltetek egymással és olyan komolyak
voltatok és olyan fontoskodók és ünnepélyesek és elhittétek, szabad
örvendeznetek. Ha rám hallgattatok volna, az anyára, akkor…» Itt azonban
megszakadt a néma gondolatbeszéde, mert itt is, ott is a halál állott
előtte és bátortalanul csüggesztette kipirosodott szemét az útra.

Hátramaradtam. Találtam a fenyőfák között egy keskeny mellékösvényt,
amelyre ráléptem, hogy így a többiektől külön találjak kivezető utat a
kertből. Nem siettem, az útam az egész élet volt és nem láttam célt
magam előtt. A fenyők nedves ágai esőcseppeket hullattak rám, itt és ott
szürke kőkeresztek emelkedtek a nedves tavaszi árnyékban, ünnepélyesen
álltak az illatban és csöndben a fenyődómokban, különös fenségesekké
tette őket az éneklő madarak dala, melyeknek a hangjai fáradhatatlanul
és boldogan burkolták be a világot, mint valami zengő fátyol.

Mikor a kivezető kapu közelében jó idő mulva megint elértem a főutat,
melyen a kert különböző látogatói jártak, láttam, hogy a fiatal pap a
nagy vaskapu közelében áll és láthatólag várakozóan néz rám. Mikor
köszönés nélkül mentem el mellette, hozzám lépett.

– Itt van hát, – mondta nyájasan. – Szeretnék még beszélni magával egy
szót.

Visszairányította a lépteit a kertbe, mert láthatólag kerülni akarta a
járt utat és az emberek közellétét. Én követtem. Egy idő mulva habozva
megszólalt:

– Magam sem vagyok vele tisztában, mi késztet arra, hogy még egy pár
szót intézzek magához. Mondja meg, kicsoda maga és merre vezet az útja.

– Nem, – feleltem én ridegség nélkül, – ezt nem. Mire valók az ilyen
kérdések, mit törődik ön azzal, hogy ki vagyok és hova megyek? Ha van
valami mondanivalója, beszéljen egyszerűen, különben pedig engedjen
utamra.

– Igaza van, – mondta ő gyorsan. Aztán kis szünet mulva szólt:

– Ki volt ez a halott?

– Még nem tudom.

– Maga kitér előlem.

– Igen, de ön nem akarja ezt észrevenni és nem igazodik aszerint.

– Nem, – kért ő szívből jövő szóval, – nyiltan akarok beszélni.
Hivatalomnál fogva sok halottat kisértem már nyugalomra, ismerősöket és
ismeretleneket, de soha sírbatétel olyan hatalmasan meg nem ragadott.
Hogy magyarázzam ezt meg magának, mikor magam is mintegy varázslat
hatása alatt vagyok, amelyet nem értek?

Erre megálltam és ránéztem. Láttam nyilt homlokát kereső szemei fölött
és az arcát, amelyen kétség, fáradtság és fájdalom hagyta ott a
vonásait, azokat a homályos fénypályákat, melyek rúnái a teremtés minden
alkotása közül csak az emberek arcán láthatók. A szájam azonban
lepecsételve maradt. Ekkor ő folytatta és elfogultan mosolygott:

– Mikor az előbb egymás mellett haladtunk a koporsó mellett, csaknem
akaratom ellenére megmondtam magának az igét, amelyről a sírnál beszélni
szándékozom. Nem sikerült nekem, tudom, mert mélyen fel voltam izgatva a
maga sajátságos magatartásától egy pillanattal előbb. Maga a koporsóra
tette a kezét, a halott nevét mondta és úgy mosolygott, mintha a mosolya
felelet volna egy szóra, amely ebből a koporsóból hangzott magához.
Nagyon kérem, ne tekintsen engem valami rajongónak vagy önmagában
bizonytalan érzékenykedőnek, aki a csodálatosat teszi az észszerű
helyébe és abban tetszeleg, hogy többet akar látni, mint mások. Ez nem
így van, bizonyára nem, de a fény a maga arcán, amelyet sohasem fogok
elfelejteni, a koporsóból tört elő. Isten bocsásson meg nekem, ha
együgyü vagyok…

Ekkor elfordultam. Most a szememre teszed a kezedet, Aszja, és segíts
nekem, hogy végre enyhüljön a szemem égése. De az erőmnek vége volt.

Kis idő mulva már egymás mellett ültünk egy padon. A szomszédom túlbuzgó
szavakkal mentegetőzött, mintha ő lett volna, aki megindított engem, de
nekem szenvedő és éber figyelmemben, melyet sohasem tudok kikapcsolni és
amely fölemészt, úgy tűnt fel, hogy fájdalmam kitörése által a pap
biztosabbá és elfogulatlanabbá lett, sőt mintha csalódást mutatott
volna. Ettől, úgy éreztem, gyógyult a szivem, mint valami hatalmas
parancsolattól és megértettem, hogy aki a szenvedéseit szenvedi, sohasem
lehet egyúttal hordozója az erőnek is, amely gyógyít.

– Ne tégy engem hibássá, – mondtam a halott leánynak. – Tégy engem
örvendezővé.

A szomszédom óvatosan újra kezdte:

– Talán nem tünök fel maga előtt kotnyelesnek, vagy tolakodónak, ha arra
kérem, beszéljen nekem a halott leányról.

– Soha, – feleltem én.

Ijedten nézett rám, mintha megint más emberré lettem volna.

– Jól van hát, – mondta ő habozva. – Hát hallgasson meg, ahogy akar, de
mégis szeretném, ha megértene. Hisz maga csodákban?

– Mit nevez csodának? Úgy kérdez, mint egy kis fiú. Vagy hisz az ember,
vagy nem hisz. Ha hisz, akkor nincs, ami számára lehetetlen olyan
értelemben, ahogy az emberek lehetségesről és lehetetlenről beszélnek.
Hinni annyit jelent, mint semmire sem becsülni azt, ami a jelenségek és
tények mulandó világában önkényes és véletlen. A hit világa együgyű és
csodálatos, mint minden boldogság.

Fölálltam és kezemet nyújtottam neki búcsúzóul.

– Maradjon még, – kért ő. – Hiszen éreznie kell, hogy mi indít
kérésemre. Szorongat, furdal, dolgozik bennem, úgy érzem, mintha ez a
mai nap valami megnevezhetetlent hozna a számomra. Hallgassa meg hát,
amit hallania kell: én biztosan hiszek, de mondja meg nekem azt az
egyet, amit kutatok, kínos buzgósággal, mint a borús levegőt, hogy az
esőcseppek lehulljanak és az ég kitisztuljon. Mit tudott ez a halott
leány? Mit tud maga? Alig tudok magam is tisztába jönni azzal, amit itt
kérdeznem kell.

– Így van. Ön nem tudja, mit mond és legkevésbbé tudja, amit hall. Az a
szó, amelyet a sírnál mondott, több és nagyobb, mint amennyit egy egész
eleven ifjúság szellemi munkája föl tud mérni. Ez volt az a szó,
amellyel a halott leány egykor belépett az életembe. Azt igérte nekem,
hogy velem marad akkor is, amikor meghalt. Ez a titka annak a
megindultságnak, melynek ön tanuja volt. Az ön mondásán túl újra
felfogtam a kinyilatkoztatás értelmét és a halál köpenye lehullott a
nyugvó alakról. Én tudom, hogy ő él, mert a lénye már nem volt más, mint
az a világosság, amely belevilágít az emberi sötétségbe ma és holnap és
örökké.

A szomszédom elhallgatott, úgyszintén én is és magába merült. Mintha nem
is vette volna észre, hogy tovább mentem, talán még jól is esett neki,
hogy most egyedül hagytam önmaga felé vezető útján, azon az egyetlen
úton, amelyen menni tudunk, ha igazi közösséget akarunk találni az
emberekkel.




MÁSODIK FEJEZET.  A TENGER.

Aszja halála után nem tudtam már elviselni az országúton folyó életemet,
úgy éreztem, mintha lépésről-lépésre egy terhet hordanék magammal, amely
súlyosan nehezedik rám. Emellett nem éreztem sem gyászt, sem fájdalmat,
csak elhagyatottságot és napjaim olyan egykedvűségben teltek, amely
nyomasztani kezdett. Azt gondoltam magamban, hogy nem tudok igazán
szomorú lenni. Aztán azt hittem, hogy ennek az embernek az elvesztése
örökre lerombolt valamit bennem, a nyughatatlanságom rettenetes volt és
az álmomban is üldözött, amely nem volt többé mély és sötét, mint
azelőtt, hanem tele volt ködös fénnyel és elmerülés nélkül való volt.
Időnkint olyan bensőséges tárgytalan szomorúságot szenvedtem benne, hogy
a zokogásom fölébresztett és ébredésemkor dühösen igyekeztem megragadni
egy alakot, amelyet nem láttam. Nagy nehezen tértem magamhoz és ekkor
bántam, hogy ezt a szomorúságot elvesztettem, amely az álomra való
visszaemlékezésben úgy tűnt fel előttem, mint egy nem földi gazdagság.

A madaraknak, a virágoknak, a fáknak gyakran mondtam: rég ismerlek már
titeket mind. Az embereket kerültem; ha vándorlásom közben valamelyik
hozzám csatlakozott, akkor elűztem hallgatagságommal, mert miután nem
tudtam mindent elmondani, nem mondtam el semmit. Csak egy leányra
emlékszem még ebből az időből. Vele is csak pár szót váltottam ugyan, de
nem tudom őt elfelejteni és valahányszor rágondolok, úgy érzem, mintha
azon a napon önmagamnak és neki fontos vallomásokat tettem volna, melyek
megnyugtattak. Ennek az élménynek a képei és alakjai sajátságosképen
vésődtek belém, mint egy búcsú; ha visszagondolok rájuk, akkor fölmérem
rajtuk lelkem állapotát, amely vonatkozás nélkül fölvette, ami
kínálkozott neki, de világosan, jelképszerűen, idegen tükör módjára.

A tavasz egy forró napja volt, amely már átment a nyárba és az utam egy
elhagyott mocsaras tájékra vitt, ahol egész délelőtt nem találkoztam
senkivel. Mikor egy folyó fűz és égerfákkal benőtt partját elértem,
levetettem magamat a fűbe, amely a nedves földből oly magasra nőtt ki,
hogy engem mint valami zöld folyam vett magába. Oly csönd volt, hogy a
forró déli levegőben hallani lehetett a szitakötők szárnyait és a lomhán
elvonuló víz titokzatos hangjait. A nádiverebek lármáztak a sásban, egy
közeli mocsár-mélyedésben, melyben a holt víz átcsillogott a magas füvek
közül. Az országút forró kín-szalagjára gondoltam, mint valami kiállott
fájdalmas betegségre, letöröltem nedves homlokomat és mélyet
lélekzettem.

A szelíd szél ingatta fejem fölött a fűszálakat, amelyek hintáztak a
levegőben. Egy méh vonult arra, búsan zümmögött és leereszkedett egy
virág kelyhének a szélén, amely meghajolt vele együtt. A kis állatka
behuzódott a virág színes derültségébe, a sugárzó naptemplomba, melynek
tiszta csarnokában egymást kereste és találkozott az élet. Lassan
vándorolt egy felhő az égen, fénylett, kisebb lett, eloszlott a
kékségben. Mikor az égerfák csúcsait szélfuvalom érintette, egy időre
szorgos buzgóság támadt a levelek közt, ezüstös folyam árasztotta el
őket, mely csábította és boldog fogságba ejtette a szemeket. Az illatok,
melyek az átmelegedett vízből és a partok nedves talajából áradtak,
elálmosították az embert és különös emlékeket hoztak magukkal a
gyermekkor napjaiból, melyek egyszerre voltak jelenlevők és
elfeledettek, mint egy álmoktól elfogult tekintet.

Hagytam múlni az órákat, mintha egész életemben csak rájuk vártam volna.
Mikor a nap kegyelemadta pályája túlment legmagasabb pontján, tompa
fakopogást hallottam és a víz olyan csobogását, amely nem származhatott
a sodrától. Fölemeltem a fejemet és a folyó ezüst-lécén egy csónakot
láttam lefelé ereszkedni, amelyben egy leány ült, aki durva evezővel
evezett és a part felé tartott, ahol én feküdtem. Néztem fénytől
körülfolyt alakját, ifjú tagjait, melyeket a hiányos és szegényes nyári
ruha alig födött el, nedves haját, amely hanyag kontyban csüngött barna
nyakán. Sajátságos színtelen szőke haj volt, mintha a nap és az eső
elvették volna a fényét és mégis volt rajta valami matt csillogás.
Közvetlenül nyugvóhelyem mellett láttam egy deszkahidacskát a mocsárban,
amely korhadt cölöpökön kissé belenyúlt a folyóba a sás között.

Mikor a lány a deszkákhoz közelítette a csónakot, megpillantott engem és
nagy, túlságosan világos szemével mereven és ijedten nézett rám. Kék
szemének ebben a világos színében volt valami állatszerűen üres és
elidegenítő, úgy lobogott az arc fénytelen barnasága fölött, mint valami
merész érinthetetlenségű kísérteties életjel. A víz sodra lassankint
megfordította a csónakot, a leány a kezével erősen megfogta az egyik
cölöpöt, kissé meghajolva, előre hajolt és rám bámult, amíg az arcom
kifejezése tanácstalan mosolyt nem csalt a vonásaira.

– Mért fekszel ott? Honnan jösz? – kérdezte csöndesen, mély alt hangon.

Habozott, hogy megerősítse-e a csónakot és rálépjen-e a hídra, talán
azért, mert én nem válaszoltam azonnal. Végre félig fölemelkedtem a
nehéz arany nap-köpeny terhe alatt, amely sokáig feküdt tagjaimon és
gondolataimon és ezt mondtam:

– Nyugszom és nézem a napfényt, a növényeket, az eget és most téged is.

Könnyed zavarral nézett le rám, úgylátszik érezte, hogy velem nem lehet
olyan módon beszélni, mint környékének és hazájának embereivel. Szerény
büszkeséggel elleplezte az idegentől való félelmét, és úgy tűnt fel,
mintha szeretne helytállni és titkos gondja, félelem nélkül, megható
volt, tele gyermeki higgadtsággal.

– Fáradt vagy, vagy talán éhes, már rég útban vagy…

A szeme figyelmesen vizsgált engem, de a kutatása nem volt sértő. Az
érzékei másforma ismertető jeleket kerestek, mint amilyeneket az emberek
szoktak, akik halott közösségben élnek a városokban. Óvatosan, okosan és
derülten jártak rajtam szemének világos fényei, tele barátságos
kíváncsisággal és megértésre készen.

Szegénységének méltósága mélyen megindított. Úgy tűnt fel nekem, mintha
az alakja ép oly közvetlenül származna ebből a tájékból, mint egy növény
a mező talajából. A nap forrósága mindent összeszőtt számomra az élet
egyetlen szőnyegévé, amelyben az egyik dolog ép annyit ért, mint a
másik, növények és szél, leány és cserjék. Erőt vettem magamon,
fölemelkedtem és egy lépést tettem a hidacska felé.

– Gyere át hozzám, – mondtam, – majd segítek neked.

Nem felelt, egyenesen és nyugodtan rám nézett, eleresztette a cölöpöt
anélkül, hogy megmozdult volna, úgy hogy a folyó lassan elsodorta a
csónakot a hídtól. Láttam az égre rajzolódó alakját, mozdulatlanul és
mégis csöndes vándorlásban, mint az előbb a felhő a kék égen. Így
távolodott tőlem egyre jobban, de úgy mosolygott rám, mintha felém
jönne.

– Gyere hát vissza, – mondtam és visszaléptem a hidacskáról. Amint
látta, hogy megint leheveredem régi helyemre a fűbe, és hogy a bosszúság
semmi jele sincs az arcomon, belemerítette az evezőt a vízbe és a
csónakot megint a víz sodra ellen fordította, amíg a keze újra elérte a
cölöpöt, amely kissé meghajolt, mikor önmagát és a csónakot újra
rátámasztotta. A cölöp már fekete volt és olyan réginek látszott, mint a
világ. Milyen régóta állhatott már itt a lápos talajban? A sás megingott
az alig érezhető légáramban, amely a vízről emelkedett és megint
lezuhant az elvonuló ezüstpályán.

– Mit akartál itt csinálni? – kérdeztem.

– A patak torkolatában van a halász-varsa. A halász-varsa… ismételte
ijedten. Az juthatott az eszébe, hogy ezzel a szavával elárulta előttem
eszközeinek a rejtekhelyét. De miután én sem nem keresgéltem, sem nem
feleltem neki, elfogultan nézett a szemembe, mintha aggodalmával
megbántott volna.

– Igen – feleltem a tekintetére anélkül, hogy szóltam volna, – van vidám
szomorúság is. Te nem tettél nekem semmi rosszat, miért növekszik a
bizonytalanságod? Nem akarok többé veled beszélni, mert mindent tudok.
Amit azonban nem éltem át, mégis a tulajdonom, olyan, mint a jövő, édes,
mint a növények csirái, mint a vér szerelme és mint az éj.

Ekkor a leány, mintha aggasztotta volna a hallgatásom, alig látható
mozdulattal eleresztette a cölöpöt, nem mert szólni és lesütötte a
szemét, hogy tekintetemnek különös kérdése ne érhesse el. A víz sodra
megint megragadta a csónakot, lassan megfordította és hangtalanul vitte
magával. Csak akkor emelte föl a kezét, amikor a sásfalak félig elfödték
tekintetem elől; félénken intett a zöldbe, a messzeségbe.

Előbb egyenkint, aztán közösen újra megszólaltak a nádiverebek hangjai
és egy sötétkék szárnyú szitakötő ereszkedett le közvetlen mellettem egy
nádszálra. Mikor a nap mind alább szállt, hűvösebb légáramlat jött a víz
felől. A napfény köröskörül minden levélen, a füves talajon és messze az
erdő szélén azt a frisseség nélküli aranycsillogást kapta, amely a
délutánokat olyan tisztákká és különösekké teszi csöndességükben. A
halak elkezdtek ugrándozni, kicsiny, fehérszárnyú rovarok sűrű raja
játszott a holt virág fölött a tiszta levegőben és ezerféleképen látta
magát élete világának tükrében: síma, sötét mélység az ég képével,
bölcső és sír…

Így merül föl néha az emlékezetemben ez az óra, amely ezeknek a napoknak
és éjjeleknek az órái között sajátságosan elkülönböztetve és különálló
világossággal maradt vissza bennem. Búcsuzássá és kinyilatkoztatássá
vált bennem s a válás és megújulás között áll, jövendőmondó életkép.

Csak a gondolataink teszik a lelket szellemmé, de néha úgy tűnik fel,
mintha bennünk gondolkodnék valami, nélkülünk, nézőivé leszünk
önmagunknak, önmagunk mellett haladunk és engedjük, hogy mellettünk
történjék és fölöttünk múljon el, amiben nem vagyunk részesek és ami
mégis mi vagyunk. Akkor aztán mintha valami ősrégi hagyomány ébredne
bennünk szelíd türelmetlenségre, később érezzük, hogy örökösök vagyunk,
akik a részükkel gazdálkodnak, holott föl sem ismerik.

Lehet, hogy azért, mert napközben pihentem, a leszálló alkonyatkor nem
éreztem fáradtságot és keresztülmentem egy falun, ahol nem beszéltem
senkivel, a beálló éjszakába. Felhők képződtek az égen, melyek úgy
vonultak föl a napnyugta tűzhelyéből, mint valami vörösesbarna, finom
füst és elfátyolozták a föltünedező csillagokat. Ezek és a hold keskeny
sarlója mintha ez alatt a szálló fátyolszövet alatt siettek volna el,
messze és gyorsan, de csöndesen, mint minden, ami nem a föld talajából
származik. Átláttam és néztem a csillagok vándorlását. Csöndesen állanak
és mintha mégis vonulnának, gondoltam magamban, de emögött a bizonyosság
mögött van egy másik, az, hogy vándorolnak, magasan a világegyetemben,
ámbár nekünk úgy tűnik fel, mintha egy helyben állanának. Amit csupán az
érzékeinkkel veszünk észre, az lehet helyes vagy nem helyes, de az
igazságot nem lehet az érzékek világa által fölismerni, csak a szellemmé
vált lélek él olyan régiókban, amelyekben van igazság. Ez a cél. Hogy
azonban megyek-e, vagy pihenek, maradok vagy tovább sodródom, ki tudja
ezt közületek? Én nem tudom. Nyugodj békén, aludj jól, Aszja, te eleven
életednek boldog nyughatatlanságában örökké szeretett, mélyen bennem és
minden szeretetben.

Olyan sötét lett, hogy alig ismertem már meg az utat, pedig az ember
szeme hamar hozzászokik a sötétséghez, ha lassan, mintegy belülről
nyílnak meg annak beálltával. Sűrű bükkerdő következett, melynek
oszlopszerűen síma törzsei úgy hordták fekete éji levélfödelüket, mint
valami dóm ívét. Egy tisztáson bagoly-hangokat hallottam, az éjjel
egyszerre kedves lett nekem és titkokkal teli. Sajátságos illat, amely
egyszerre nyugtalanított és kitágította a mellemet, vált észrevehetővé.
Ismertem ezt a lehelletet, de mindig elsiklott gondolataim elől, úgy
hogy nem tudtam annyira összeszedni magamat, hogy megvizsgáljam. A
nyugtalanságom azonban nőtt, lassabban mentem, az erdő megritkult és az
út enyhén hegynek vezetett, homokosan, kopár területen át.

Mikor a magaslatot elértem, megint csillagokat láttam, hűvös, egyenletes
szél járt, sajátságos fojtott zúgást hallottam, mintha a szél fenyvek
csúcsai fölött húzódnék. Előttem egy halvány, nagy fény derengett, mint
az áttetsző köd és úgy éreztem, mintha egy sorompó elé kerültem volna,
mintha azonban egyúttal a látott dolgok elsiklanának előlem, úgy hogy
elvesztettem a szemléletem fölötti uralmat és halk szédülés fogott el.
Ekkor hirtelen fölismertem, hogy mi van előttem és nagyon megijedtem,
egy útszéli fácskához támolyogtam és hangosan felkiáltottam:

– A tenger!

Itt feküdt előttem, fölötte az éjjel hatalmas dómja. Szabadsággal és
fölmagasztosulással tele borzongás fogott el, mint valami szél,
boldogságom olyan nagy volt, hogy reszkettem tőle, de egyúttal viharosan
megragadott valami töprengő vágy és megnevezhetetlen elégedetlenség.
Sohase voltam kisebb és szegényebb, sohasem voltam annyira méltatlan a
szerencsére, amely bennem és előttem kitárult, mintha a tenger volna az
élet legmegfoghatatlanabb és egyúttal leginkább epedett dolga. Így
támaszkodtam az útszéli fához a sötétségben és láttam a szürke tengert
élni és fénytelenül világítani. Behunytam a szememet, mintha a lélek
áramlásán sodródnék, önmagamból származva, a messzeségbe. Mélyen a
tenger komor boltozata mögött, világok messzeségében tarka partok kell
hogy lángoljanak, ragyogva a haragos keleti napban, forrón és
csodálatosan.

A sötét, nedves levegő megint magához vont, mikor a szememet
kinyitottam, úgy éreztem, mintha látnám. A közeli fövenyes part
világosabb szegélye balról széles, szabad ívben vonult el, melynek
távoli végén az erdő egész a vízig húzódott le és ott derengett fekete
falban az egyedüli fényecske, olyan pirosan, mint valami színfolt,
sajátságos homályosan és élettelenül a parti éj ezüstös szürkületében.

Ha az ember hetekig járta a tengert és végre meglátja a horizonton a
part merev, szürkeszinű szegélyét, akkor nincs kevésbbé megindulva, mint
mikor váratlanul kitárulnak előttünk a tenger eleven víztömegei. A
derengése gyakran olyan a messzeségben, hogy az ég egy szegélye, egy
folyam vagy egy felhőpad is lehet, aszerint, hogy milyen a levegő.
Sajátságos, izgató erőkkel teli látvány ez, változás megy végbe rajtunk,
amely leírhatatlan és semmi más érzéshez nem hasonlítható, titokban
elvesztjük a régi, együgyű földi biztonságot, amely a lelkünket
bilincsbe kötötte. Kegyes egyszerűségében mutatkozik most előttünk a
föld, a csillagunk, egy rövid pillanatra az ég, föld és tenger
hármasságában. Mint egy teher, mint egy csúf, poros utazóruha sülyed el
előttünk az ezernyi apró napi gond, a testünk fölemelkedik az alig
érintett talajról és megtudjuk, milyen ünnepélyes dolog embernek lenni.

Így álltam sokáig és tünődtem, míg a vörös fény a messze erdőszélen újra
létének rabságába ejtett és anélkül, hogy tudtam volna, utána mentem
csöndes hívásának. Megint föl kellett kissé kapaszkodni a tenger
hajlásán, hogy szilárdabb terepet érjek, mert a homokban való járás
elfárasztott. Egy krumpliföld szélén keskeny gyalogút vezetett el; a
töltés magasságában, a gerincén mentem, tenger és szárazföld között.
Mint egy hatalmas nyugvó ezüstsarló vonult az öböl íve világosabb szinű
tengerzajlásával, erősebben és elevenebben világított, mint az ég és
tenger. Balfelől titokzatos homályban nyugodott a tájék és nyárias esti
nedvességtől illatozott. Egy rozsföldhöz értem, melynek szárai ritkásan
állottak, de az éjjeli világításban ez az ezüstös eleven szőnyeg
boldogítóan dús volt. Kezemmel megsimogattam a kalászokat, titokzatosan
suttogtak és érintésük által csodás hálával töltötték el a véremet.

Előttem nőtt az erdő, lassan közeledtem hozzá és most a vörös fénypont
mintha hol kialudt volna, hol újra fölvillant volna, aszerint, amint a
fák ágai és a bokrok elfödték a szemem elől. Egy durva szögezett
lécekből álló korhadt kertkerítéshez értem, réseit bokrok nőtték be,
melyek itt-ott lazán csüngtek le a lécekről. Olyan sötét volt a
bokorsövény mögött, hogy semmit sem ismertem meg és csöndes volt, mint
valami temetőben. Ezek itt mogyoróbokrok lehetnek, itt bodza illatozott
– vagy jázmin volt? A nehéz, hűvös illathullámok mint felhők lebegtek a
kert mélyének árnyai fölött és mintha csak az én mozdulataim
elegyítették volna őket össze az éji levegőben. Hang nem emelkedett,
csak a vörös fénypont izzott még mindig a közeledő távolban, most
magasabban, mint azelőtt és időnkint láttam egy juharfa ágait csipkés
leveleikkel a nyitott ablak négyszögletes megvilágított háttere előtt,
amelyből a fény jött.

A ház közelében megszüntek a bokrok, úgy hogy a fák alatt szabadabb tér
keletkezett, talán széles út vagy gyepágy. Észrevettem egy keskeny
fapadot, amely egy öreg fa törzse köré volt állítva. Azt határoztam, itt
fogok megpihenni és megvizsgálom, van-e emberi lény a kis ház környékén,
amelynek világossága engemet idehívott és melynek négyszögletes kapuja,
mint egy rózsaszínű függöny, halotti csöndben lebegett az éjszakában.

Erősebben a kezembe fogtam a botomat és habozva mentem a pad felé.
Minden pillanatban kiugorhatott a ház mögül egy kutya s ez fáradságos
foglalkozást adott volna, melyet már ismertem. Tapasztalatból tudtam,
hogy ilyen esetekben nem szabad elszaladni, hanem helyt kell állni és
csak rövid, nyugodt szembeszállás után, lassan, lépésről-lépésre kell,
hátrafelé menve, a kerítés felé visszavonulni. Egyszer egy udvaron a
pusztaságban, szurokfekete esős éjszakában több mint egy álló órán át
álltam szemben egy nagy kutyával, amely megállított és amelyből nem
láttam semmit, csak a szemét. Egyikünk se mozdult, úgy voltunk, mint két
szobor az elveszett világ sötétjében és mindegyikünk várt a másik első
mozdulatára. Az állat és én, mind a ketten tudtuk, hogy az életünkről
van szó, ez a bizonyosság öntudatunkban borzalmasan magányos és egyetlen
gyilkos gondolattá sűrűsödött bennünk. Olyan mozdulatokkal, melyek
lassúak voltak, mint az óra mutatója, sikerült a késemet a kezembe kapni
és a karomat messze magam mögé kinyujtani, amihez több mint egy órai
időre volt szükségem. Azzal az őrülettel, kétségbeeséssel és
halálfélelemmel, amely olyan volt, mint egy hosszú, lélekzetvétel
nélküli meghalás, hirtelen odadöftem a kést a két izzó szem közé. A
helyzetnek véget kellett vetni, így vagy úgy. És a kezem szerencsés
volt, a kutya hörgött, kaparva meghempergett és elcsöndesedett. De én is
a földre roskadtam és csak mikor a reggel derengett, tudtam összeszedni
annyi erőt, hogy elvonszoljam magamat egy erdőig, amelyben aztán sokáig
aludtam.

Itt azonban a jávorfák alatt csend volt, csak az emlékezés hajszolta
szellememet egy darabig maga előtt, mintha üldözné annak a leszúrt
kutyának a kísértete egy hasonló sötét éjszakában, mint amilyen a halál
éjszakája volt. Vigasztalj engem a sötét elveszettségben, te fény,
mondottam magamban, bizton lélekzik valami ember a közeledben, egy
férfi, egy nő, talán egy gyermek, amely elaludt az égő lámpa fényében.
Hallgatóztam fölfelé s ekkor egymástól rövid időköznyire hallottam azt a
halkan zizegő susogást, amely olvasásközben támad, mikor az ember a
lapokat forgatja. Ez jó jel volt számomra. Az olyan emberek, akik éjjel
mások szellemével társalkodnak, rokonok az én szellememmel, aki könyvet
olvas, az már az én testvérem.

Ekkor hangosan kérdeztem az ablak felé:

– Miféle könyvet olvasol?

– Égszakadás, földindulás, – felelt egy leányhang, mintha segítségért
kiáltana. – Ki van ott?

– Olyan ember mint te, aki a világot járja be, úgy mint a te szellemed a
könyvet.

– De hát hol rejtőzöl? A hangod úgy hangzik, mintha a mennyezetről
jönne.

– A kertben vagyok, a jávorfák alatt.

– Különös…

– Beszélj a könyvről, amelyben olvasol.

– Hát még mit nem? Talán elmondjam az egész tartalmát? Nem sok örömet
szerezne neked, mert te jobb utakon jársz, mint én, kinn a nyári éjen
át, a part felé… Ezt a könyvet ellenben Mimsey néni adta, hát
gondolhatod, hogy milyen.

– Nincs más könyved?

– Mondd meg előbb, ki vagy.

– Olyasvalaki vagyok, aki nem olvassa Mimsey néni könyveit.

– Hát akkor te vagy Eberhard bácsi?

– Eszemben sincs.

– Ah… pedig el akart jönni.

– Hát mindig éjjel jön?

– Nem is ismerem még. Diák. Talán éjszaka jön és úgy megijeszt, mint te
az előbb. Mondd meg most, ki vagy, mert különben abban kell hagynom a
beszélgetést. Itt fekszem az ágyban, még ing sincs rajtam és beszélek
egy idegen emberrel. Hála Istennek, Mimsey néni a ház másik oldalán
alszik a verebek miatt, amelyek itt az örökzöldben fészkelnek.

– Akkor hát átmegyek ő hozzá.

– Akkor aztán sok mindenféle történhetik veled. Azonfölül nagyot is
hall, van neki egy fültrombitája, amely az éjjeli asztalkáján fekszik.

– Itt maradjak hát?

– Mondd meg előbb, ki vagy.

– Jól van, megmondom, de igérd meg, hogy ha elismersz engem, miután
bemutatkoztam, lejössz hozzám.

– Mi jut az eszedbe, sohase fogok lemenni.

– Várd meg, amit mondok. Ha megmondtam a magamét és akkor se jössz le,
akkor már én sem kívánkozom utánad és megyek az utamra.

– Milyen udvariatlan vagy.

– Udvariatlan?

– Természetesen. Mióta megy egy hölgy előbb a férfihoz? Nem jöhetnél te
föl hozzám?

Most egy darabig csönd volt.

– Hát lehet az? – kérdeztem én végül. Ilyen nyomorúságosan kieshetik az
ember a szerepéből. Micsoda ostoba kérdés volt ez! A hang sietség nélkül
felelt:

– Ha én kell hogy megmondjam, hogy lehet-e, akkor biztosan nem lehet. De
előbb te be akartad mutatni magadat. Megigérek neked mindent, amit
akarsz, mert tudom, hogy már az első feltételnél csütörtököt fogsz
mondani, amelyhez igéretemet fűzöm. Ha bemutatkoztál, nem foglak
meghívni, hanem elküldlek.

Mi volt ez? Nagynehezen elfojtott ásítás hangzott le hozzám. Most aztán
eloltják a világosságot és becsukják az ablakot, gondoltam bátortalanul.
De sokkal rosszabb történt: újra hallottam, hogy fordítanak egy lapot a
könyvben.

Most hát új kezdést kellett találni. Ah, adná Isten, hogy valaha olyan
könnyen és vidáman találjam meg a véget, ahogy minden kezdetet
megtaláltam.

– Tedd félre a könyvedet, – mondtam hangosan.

Hirtelen átsuhogott valami az ablakon, a levegőn át, vadul zörgött az
ágak között és csattanva esett a földre lábamnál. A könyv volt.

– És most? – kérdezte a hang álmosan a világosból.

– Most maradj csöndben. Még mindig azt hiszed, hogy hatással vagy az
erőmre azzal, ha kétségbevonod? Mennyire meg tudod érezni, hogy egy
férfinek egy nő előtt félénk lesz a szive, ha megfosztja komolyságától
játékával, játékra való kedvét pedig álságos komolyságával! Ha tudni
akarod, ki vagyok, akkor nem magamról, hanem rólad kell beszélnem.
Hallgatni fogsz engem, mintha senki sem hallgatna és mintha mindenki
hallgatna. Hát nem beszélek az éjszakából egy bizonytalan fénybe és nem
hittem-e újra és újra, hogy ez a reggel, mely földereng? Rólam nincs
mondanivaló, mint csak az, hogy mindig azt hittem, itt a reggel. A végén
is azt fogom hinni és akkor az is lesz.

– Most azonban még éjszaka van számomra és te állasz benne, oly szépen,
mint a reggel sejtése és gyakran sokkal hatalmasabban. Ha feléd megyek,
akkor mintha a reggelnek mennék elébe. Te is újra meg újra reménnyel
töltöd meg a lelket és igazság szerint hajnalfény vagy. A világ olyan,
mint az éj az éjben és két reggel van. Az egyik a vérből tör elő, a
másik a szellemből, értse ezt aki akarja, Isten benne van mind a
kettőben, mert mind a kettőben van vágy és honvágy a hazatérésben, a
tartósságban, az örökkévalóságban és szabadságban való bizalom.

– Hogy válasszon a szív? Nem ez a mi egyetlen bánatunk? Mióta most a
hangodat hallottam, minden olyan reggel eltűnt érzékeimből és
gondolataimból, amely nem az a reggel, amelynek fénye a te bájosságodból
tör elő. Nem tudom, jó vagy-e, szép vagy-e, csúf vagy gonosz, de tudom,
milyen tiszta és ünnepélyes a szerelem, amely a keblemben fölébredhetne.
Úgy mutatja meg életed lényegét, mint egy sugárzó utat, amelynek vége és
célja az örök Isten, az öröm minden fényhullámának és minden
könnyáradatnak a nagy tengere. Lásd, így állok itt a magam fényében,
melyet a tied idecsalt a földi éjszakában. Semmiféle gond nem kínozza a
szivet, amely kész elfordulni, mert megvan az a másik reggel, tudsz-e
még róla?

– Nem tudtok róla semmit, csak mintegy álomban hallotok róla beszélni és
látjátok messze világítani, megindultok vágyakozva, hallgatództok is és
hivők is vagytok a leányok és asszonyok módján, kissé zavarba jőve,
mintegy elfogódva a fénytől és meghatóbban, semhogy egy felismerő szem
könnyek nélkül tudná nézni. A mi reggeli reményünk azonban nem él mint
forrás a kedélyetekben és ha mi vissza nem térünk bennetek, akkor már a
jöveteletek búcsúzás volt. Bűnt követek-e el hát, vagy engedelmes
vagyok? Lásd, szeretnék többet is tudni, mint azt, hogy világosságban
vagy.

Így beszéltem a sötétségben, hol elakadva és különösképen szomorúan, hol
a boldogság és diadal újjongó bizonyosságától fölemelve és titokban,
mintha mellettem valaki más gondolná, amit gondoltam magamban: minden
pillanatban csöndesen odább állhatsz, te bolond és hős és senkise fogja
tudni, ki az, aki beszélt.

Mikor elhallgattam, minden csöndes maradt. Különös távoli zajt hallottam
és hallgatództam. A tenger volt. Szilaj öröm fogott el hirtelen. Odakinn
hullámzik és zúg a hatalmas vízfelület, a csillagok messzesége alatt. Le
akarok menni a tengerhez, gondoltam és a ház felé lépkedtem. A parton
akarok aludni és elringattatni magamat a tenger hangjaitól. Milyen
jótékonyak lesznek ezek a hangok, tudás és ítélet nélkül, értékelés
nélkül, mint ahogy a halottak már ezer év előtt hallották és ahogy az
eljövendők hallani fogják, mikor mi már a föld alatt leszünk.

Igen, volt egy erős öreg borostyántörzs, amely a ház mellett nőtt fel és
amelynek kigyó-ágai, erősen belenőve a falba, elbirnának egy embert,
anélkül, hogy a súlya letörné őket. Ebben alusznak azok a verebek,
amelyeket Mimsey néni került. Valószínűleg felriadna közülök
egyik-másik. Mikor kapaszkodás közben megállottam, hallottam, amint zúg
és kopog a vérem és a tenger. «Ha majd a föld alatt leszünk…» Milyen
hamar lesz ez; bátorság, lelkem! Még a föld fölött vagy és máris
tetemesem feljebb, mint még az imént. Ha ennek a derék öreg borostyánnak
az a görcsös keze elég erős, akkor a kezem eléri az ablakdeszkát. Hogy
idegen barátnőm ebben az éjszakában nem mondott ellent! Talán
megállottam előtte a helyemet különös beszédemmel? Mit is mondtam hát…

Most elértem az ablakot, fölvetettem magamat, a deszkán ülve és benéztem
a megvilágított hálóhelyiségbe. Keveset láttam benne, mivel
pillantásomat legelőször csupán a fekvő leány gyertyától megvilágított
arca vonta magához, amely mintegy a haj szőke fényvölgyében, kissé
oldalt fordulva mély álomban pihent előttem. Talán csak tetette magát,
ki tudná azt az éjből, idegenségből, merészségből, szükségből és hitből
összetett édes varázslat gyönyörű, szörnyű világában. Nesztelenül
lendítettem föl magamat az ablakdeszkára, csöndesen vártam kissé, vajjon
eláll-e tagjaim remegése és megnyílnak-e a fényes szempillák a
világosságban. De ez is, az is úgy maradt, ahogy volt, én tehát halkan
lebocsátkoztam a helyiségbe, az ágyhoz léptem és leültem a szélére.

Sajátságos nyugodt lettem, amint ott ültem. Mintegy mély
lélekzetvétellel jutott az eszembe ez a gondolat: most itt vagyunk
egymás mellett, két ember az éjszakában, nos és aztán? Lassankint
azonban mind mélyebben izgató aggodalom fogott el, hogy a leány
fölébredhet, szégyenkeztem is, hogy nézem és a vonásaiban kutatok
anélkül, hogy ő tudna róla és meg tudná akadályozni. A szavaim után
jogom lehetett ebbe a helyiségbe behatolni, de behatolni ebbe a lélekbe,
melynek őrizetlen képét tükrözte a fiatal arc, ez ellen fájdalmasan
ellentmondott bennem valami. Azt a képet kell hogy add nekem magadról,
amelyet akarsz, gondoltam. Így tehát nyugodtan megsimogattam a kezemmel
a szép, tiszta homlokot és a lágy hajat, amely olyan gyöngéd volt, mint
a halánték bőre és nem is különbözött tőle sem tapintásra, sem fényre.
Megremegtem ezeknek az arcvonásoknak az ártatlanságától, amelyet nem
birtam kapcsolatba hozni azoknak a szavaknak a dévajságával és
vidámságával, amelyeket tőle hallottam és amelyek merésszé és önmagamról
megfeledkezővé tettek. Ennek az arcnak gyermeki boldogsága elrabolt
tőlem minden önkényt és nagy hatalommal visszavezetett önmagamhoz,
mintha fiatalságom minden emléke vakító intéssé vált volna.

Ekkor az alvó leány kinyitotta a szemét, ijedten fölült és két kezével
megfogta a kezemet:

– Oh bocsáss meg, – mondta szívből fakadón, – olyan szépen beszéltél és
én elaludtam. Milyen csúnyaság tőlem. De hidd el, a legnagyobb részét
hallottam, igazán nagyon szép volt, különösen a kezdete. Haragszol?

– Ki vagy te?

– Biztosan nem kísértet, te pedig úgy nézel rám, mintha az volnék.
Kérlek, add ide az ingemet.

Körülnéztem.

– Ott van a mosdóasztalon.

Találtam ott valami fehéret, könnyebb volt, mint egy zsebkendő és
mintegy álomban odanyújtottam neki. Úgy libegett a gyertyafényben, mint
egy ködfelhőcske, leereszkedett a fölemelt karok között és a szőke haj
megint csillogott. A laza aranykeretből, igézően gyöngéd
életsápadtságból nagyra kimeresztve és biztonságosan néztek rám a
szemei, egyszerre világosan és sötéten, mosolygó kutatással, félénkség
nélkül, de komolyan.

– Tehát az én nevem Kaja, születésem és címem szerint bárónő és
«méltóságos asszony». Ez azonban nem tartozik a dologra, én nem
tulajdonítok neki fontosságot. Hát te ki vagy?

– Minek tulajdonítasz fontosságot?

– Ezt könnyű megmondani: a napfénynek, a jó könyvnek és okos férfiaknak.

– Én inkább is azt mondanám: a jó könyveknek és az okos embernek.

– Miért? Te rajtad nem ismeri ki magát az ember. Azért mászol be a
kamraablakokon a lányokhoz, hogy erkölcsről prédikálj nekik?

– Föltételezed, hogy erkölcstelen dolog, ha az ember egy lányhoz
bemászik?

– Felelni, azt tudsz. Én nem tételezem föl, de ti, ti mind! Ha azonban
nálad föltételeztem, akkor remélem, nem csalódom.

Utána gondoltam, megértettem ezeknek a szavaknak a vakmerő értelmét és
forrón megijedtem.

– Tudom, hogy csalódni fogsz bennem, – mondtam elutasítón.

– Honnan tudod? Milyen vagy tulajdonképen? Az arcod és a hangod másféle,
mint a ruhád. De mondd, honnan tudod, hogy csalódni fogok benned?

– Te nem tudsz szeretni, Kaja.

Hangosan és vidáman nevetett.

– Hogy én – nem tudok szeretni? Tudod, próbáltam mindenféle fogalmakat
alkotni magamnak arról, hogy milyen hatást tennék egy emberre, aki előtt
kegyes véletlen folytán kezdettől fogva olyannak mutatom magamat,
amilyen igazán vagyok. De bármi merészen mérte ki a hatást a fantáziám,
a te feleletedre nem voltam elkészülve. Hogy én nem tudok szeretni?
Miért nem?

– A szerelem olyan, mint egy fényes körből való isten, Kaja, aki erre a
földre lép. Mikor a lába először lép a földre, akkor beburkolja magát a
szomorúság, aggodalom és habozás felhőjével. Így jár a szerelem is,
mikor a szívünket megszállja.

Csodálatos szemekkel nézett rám, mint egy szép, élettel tele állat,
amely egyszerre megijed és megméri erejét menekülésre vagy támadásra.

– Hallgass ide hát, – mondta kedvesen és megfogta a kezemet, – de hiszen
te meg vagy bolondulva, vagy épen jámbor vagy, az istenfáját. Akkor
inkább Mimsey néninél másztál volna be. Most egészen zavarba hozol, a
jámbor emberek mindig zavarba hoznak; az érzületükben mindig igazuk van
és a nézeteikben soha sincs igazuk, helyes érzület és ostobaság pedig
rettentő keverék. Buta nem vagy, de derék érzületű? Milyen jó, hogy
rajtam van az ingem. Nahát, tedd föl, hogy az ing az a felhő, mellyel az
isten körülveszi magát. Ez meg fog nyugtatni.

Ezt akartam felelni: «te kigúnyolsz engem», de dacos, vad szellem lett
rajtam úrrá és hatalmába kerített. Az én életem dolga-e panaszt tenni –
gondoltam – mikor arról van szó, hogy ura legyek az órának, amelyen
áthaladok? Akaratom szerint fogok határozni, de nem fogom magamat
lealacsonyítani, hogy a menekülésemet elhatározásnak nevezzem. Sokkal
messzebb fekszik minden, nagy távolságban, gondoltam remegve, nem fogok
visszafordulni. Inkább elnevezem életsóvárgásomat kötelességnek, semhogy
a gyávaságomat erényemnek nevezzem el. De jól éreztem, hogy édes és
gyalázattal teli forgatagba kerültem és elkáprázott szemmel nézek egy
hatalmas földi fénybe. A vak erő minden bűnt szentté tesz, most már csak
ez az erő maradt vagy a gyors visszafordulás, ezer kicsiny angyal és
ördög merült föl és a lét legrosszabb varázsával fenyegettek, a
halhatatlan nevetségességgel. Ekkor elriasztottam a szárnyas gúnyolódók
és kísértők raját és ezt mondtam:

– Alakoskodol, Kaja.

– Hogyan? – mondta ő és becsületes kíváncsisággal emelkedett fel. Én
alakoskodom? Talán csúnya vagyok? Ha egy szép nő alakoskodik, akkor
mindig gyönge vagy ostoba férfi van előtte.

– Ha azonban egy okos ember azt mondja egy szép nőnek: alakoskodol,
akkor ez alatt azt érti, hogy még mindig nem elég szabad és nyílt a
szépségéhez képest.

– Ah – úgy.

– Ha a testedet egy istenhez hasonlítod, Kaja, amint az imént tetted,
akkor azok közé az istenek közé tartozik, amelyek a felhő nélkül
szebbek.

Ő azonnal megértett.

– Látod, milyen gonosz vagy? – mondta elszomorodva. Halkan elnevette
magát, mintha önmagán nevetne, mintha magatartásom arra kényszerítené,
hogy furcsa és haszontalan dolgokat mondjon, dolgokat és szavakat,
melyeket különben nem használt volna, sőt még soha tudatukban sem lett
volna. Ártatlan, kelletlen kétség egy lehellete húzta félre a száját,
gyermeteg leereszkedéssel, elcsodálkozva és félénken.

Engem egyszerre harag és szégyen szállott meg, de velük együtt meleg égi
fény is, a lelkem mélyéből, onnan, ahol még szunnyadt és bizott a
fényben. A felelősség érzése, amely egyúttal sóvárság is volt, kerített
a hatalmába és olyan részvét, mintha könyörület és dac lett volna.

– Miért kínozol? – kérdeztem és sóhajtottam.

Te nagy tavaszi kérdés!

Mely ajkakon nem függtél és melyik virággal és bánattal teli tájat nem
repülted át? És mindig újra ugyanaz lesz a felelet, a fájdalmas,
csodálkozó csillogás a felébredő lélek nagy márciusi szemében, az édes
habozás az aggodalom és kötelesség között és az átlelkesült gyöngeség
remegése, amelyből a legnagyobb, az egyetlen erő emelkedik föl, hogy
megtegye első mindenható lépését a jövőbe, minket sebesülten és vérzőn
hagyva maga mögött.

A kis fény az ágynál kialudt egy kereső kéztől, hogy egy mindenekfelett
hatalmas fényt engedjen bennünk felsugárzani, amely elkápráztatott
minket.

Elmúlt és elmerült az idő folyamában ez az éjszaka és én nem tudok
semmit róla és mindenről. Engedem, hogy szálljon fel a lelkemben és
beszélek róla, zajtalan hangom szétfoszlik az éji helyiségben és senki
sem hall engemet. És nincs-e ez az elmult óra itt most és mindig? Óva az
éjszakától, amely szeliden ragyog be hozzám, a világ ezer helyén
jelenvalóan, mint egy a körben forgó föld köré font virágkoszorú? Azok
azonban, akik ma virágaikat és tüskéiket hordják, mosolyognak rajtam,
nem tudják miről beszélek, egymást nézik és izzanak mélyen elmerülve,
idegenül, szent együgyűségben. És az erő lépése, az eleven élet, átmegy
a szívemen, az ő talaján és az övéken és így tovább, tovább.

* * *

Milyen jól tudom még, hogy a verebek ébresztettek fel, igazán, ez a
földi élet volt, ugyanaz a világos, egyforma, névtelen élet, mint
azelőtt. Első gondolatom, mely mint egy ijedelem rontott rám, az a
bizonyosság volt, hogy ember vagyok a földön, de nem találtam bele
magamat életem részleteibe. Átöleltem a mellettem nyugvó arannyal
beszőtt nyakat, mintha visszataszítana a külső idegen világnak ez az
ablaknyílása, de egy gyöngéd váll innen is eltaszított.

– Ah, nem, – mondta ő gyöngéden, – hagyj aludni, hiszen már világos van,
nem látod? Nézz hát oda!

Ő maga alig nyitotta ki a szemét és elfordult, mintha azt remélné, egy
hegyről fog legördülni. Én fölugrottam és láttam a reggelt, láttam a
csillogó terhet és láttam megint a reggelt és mély lélekzetvétellel
támolyogtam a borostyánnal benőtt ablak felé. Minden tele volt harmattal
és a verebek lármáztak, mintha engem hívnának. A hűvös tengeri szél
behozta hozzám a kert illatait, ráfeküdt a homlokomra, arcomra,
mellemre. Összekulcsoltam a kezemet és azt kivántam, hogy vajha tudnék
imádkozni. Istennel kell beszélnem, kiáltottam, merre hömpölyögjön a
boldogság és szerelem ez áradata? Nincs-e odakinn minden annyira tele
túlnagy várakozással, nem annyira tiszta-e a fénytől, annyira hűvös a
békétől, annyira eltelve virágzással, hogy a lelkem nem talál benne
tért?

Aztán mindjárt óvatosan kimásztam az ablakon és le a borostyánfalon. Egy
seregély fecsegett a jávorfa csúcsán, az üres úton feküdt a könyv, a
gyep szélén, siralmasan kiforgatva méltóságos formájából, megsértődve
formátlanságán, mint egy szemrehányás, melyen nevetnem kellett. Egy
fenyves ösvény vezetett le a partra, még jó hosszú út volt a régi parkon
át. Rózsacsoportok és színes virágágyak váltakoztak, minden vidám
elvadultságban. Az utakon pitypang virított és lassan merültek el az
ösvények a bokrokban, amelyek már homokos talajon állottak. Csak egy
keskeny út vezetett világosan, megkülönböztethetően a partra és most
megnyílt szemem előtt a tenger és mögötte a sugárzó reggeli ég.

A lapos töltésről láttam a nyugodt, nagy hullámokat közeledni és a
hajnali fényben a parthoz vetődni. Hinár-szag volt és úgy éreztem,
mintha az ajkamon érezném a sós ízt. Balról láttam egy falunak a töltés
dombjai mögé kuporodó szalmafödeleit, melyeknek ormán barnás fény
feküdt. Vitorla nem volt a horizonton látható, sziget sem, csak messze a
helyemtől halászok indítottak el egy nagy csónakot, hogy halászatra
menjenek. Olyan kicsinyeknek látszottak, mint a játékszer és lomhán
mozogtak.

Levetettem a ruháimat és lassan bementem a vízbe. A hideg, nedves homok
a lábamnál elsiklott alattam a közelgő és távolodó hullámokkal, úgy
éreztem, mintha lebegnék, a föld már nem hordozta itt az embert, ahol az
idegen elem birodalma kezdődött. Egy sirály sikoltására megfordítottam a
fejemet és láttam a tájékot feküdni, alva és barnás vörösen, füst még
nem szállott fel a kunyhókból.

A tenger mozgása és lelkem remegő újjongásai olyan hatalmasan megráztak,
hogy énekelnem kellett, tehetetlen, vad, újjongó éneket, tele bánattal
és áhítattal, sötétséggel és fénnyel, imádsággal és vérrel. Mily gyakran
daloltam egykor ezeket az értelem nélkül való, szegény és hatalmas
énekeket, amelyekre a természet és a magány tanított és amelyek úgy
törtek elő alvó lelkemből, mint a források a földből. Most már rég
elkezdtem gondolkozni és mi mindent tudok már és az örömem és gyászom
nemcsak az enyém többé. Egykori énekem azonban megmarad, mint valami
alap-akkord mindenben, és ha messziről hallom, akkor megint tudom, hogy
a lekünk sohase lesz teljesen éber, a testünk az utazó ruhája és halotti
köntöse, szent ruházat.

Messze kiúsztam, elkáprázva a fölkelő naptól, amely a tengerből
kiemelkedett és az eget és vizet egyesítette arany tűzfolyamával. A nap
ott lebegett az átfényesített elemekben és csak fölkeltével különítette
el újra egymástól a földet, vizet és eget.

Mikor a partra visszaértem, találtam egy régi csónakot, amely
felfordítva hevert a homokban, de úgy, hogy a reggeli nap odavilágított
a fekete födele alá. Bemásztam a hatalmas boltozat alá, mint valami nagy
hal torkába és kissé belekotortam magamat a homokba, hogy aludjak. A
hullámok muzsikája, a reggeli napvilág és a föld talaja lassankint
pártfogásába vett, magam is ezeknek az elemeknek részévé lettem és az
álomba elmerülve mindent föladtam, ami engem tőlük megkülönböztetett. Az
álomban azonban a szellemem önhatalmú életre ébredt és nagyszerű képeket
és olyan szabad, széles tájakat láttam, hogy zokogtam tőlük. Egy széles,
nyugodt folyam választott el tőlük, a világ két félből állott, az
egyiken állottam én, mint valami üres térben, amely sajátságosan
hullámzott és tükrözött, a másikon állott tarkán és megkülönböztethetően
a világ jelenségeinek gazdagsága teljes pompájában. Láttam virágos
réteket, völgyeket és hegyeket, lakóhelyeket és facsoportokat,
forrásokat és folyókat. És középütt köztük, mintegy a természetnek ebből
a bájos és hatalmas lényegéből születve és kivirágozva állott a nő. A
haja szikrázott, a teste fehérebben csillogott, mint a havas hegyek
messze csúcsai és elbájolóbban virágzott és illatozott, mint a föld
minden növénye. Az ajka körül nyugodtak a fák hangjai, a füvek suttogása
és a madárdal. Köröskörül árnyas füvek, virágkelyhek és gyümölcsök
voltak, hogy megszépítsék és az érzékekhez közelebb hozzák, amit ezek a
vállak és csípők, a tiszta tagok és az egész testnek megnevezhetetlen
lényege hordoztak, amelyet semmiféle név meg nem nevez és semmiféle szem
nem lát, semmi közelség el nem ér és semmi odaadás le nem győz. Úgy
éreztem, mintha ez a fényszerű hivogatás és ez az igéző intelem már egy
jövendő időhöz tartoznék, a mult és az örökkévalóság azonban, mint egy
egység, felém eső oldalán voltak a világnak, amely fenséges és szomorú
volt.

A tükröző fényhullámok, amelyek derült és tiszta ürességemben
körülvettek, oly közel ahhoz a világhoz, amelyet odább megpillantottam
és mégis elválasztva tőle, beszéltek hozzám és azonosak voltak velem.
Menj át – maradj itt. És így tovább és tovább hangzott fel és
elringatott és hivogatott és óvott engem és kimondhatatlanul jóindulatú
volt irántam.

Mikor sok órai mély álom után fölébredtem, a nap állása után ítélve
lehetett vagy déli tizenegy óra. Jókedvűen és csakhamar teljes éberen és
csodálatosan fölelevenedve másztam ki sötét csónakkagylómból és
támolyogtam a boldogságtól és fénytől a napban, amely a tenger és a part
fölött sugárzott. Kiráztam a homokot a ruhámból, melyeket tisztességes
rendbe hoztam, ahogy megkivánta a természet szép ünnepnapja és különösen
az a látogatás, melyet a bárói házban tenni szándékoztam. Teljesen
tisztában voltam vele, hogy ennek a látogatásnak meg kell történnie, de
bizony a módjáról nem tudtam semmiféle fogalmat alkotni magamnak.

Elég furcsa lesz, gondoltam magamban, ha most majd az illem minden
szabálya szerint bemutatnak ennek a fiatal hölgynek, akit jobban
ismerek, mint mindazok, akik kezdettől fogva megosztották vele az
életét. Forró szeretet fogott el a csodálatos lét iránt. Hogy ne
találnék bátorságot a közönséges dologra, – így elmélkedtem – mikor a
szokatlanon már túl vagyok?

Még egy barátságos tekintetet vetettem a csónakomra, amelyben jövendő
tanyámat láttam és amelyről elhatároztam, hogy szokásaim szerint fogom
berendezni. Aztán jó szerencse fejében visszamentem a parkba. A bokrok
között már nyárias meleg volt és mindenütt ontotta sugarait a nap.
Pillangók hintáztak a forró illatban és a bokrok gallyai virágoztak.
Madarak is daloltak még a fák koronáinak hűsében, mert nyár kezdete
volt, az év legszebb ideje.

Ahol az elvadult részek és a part mélyedései átmentek az ápoltabb kertbe
és az utak még kaviccsal is meg voltak hintve, régi, zöld padok állottak
és némelyik kereken a bükkfatörzsek köré volt vezetve. Az egyik úton egy
öreg hölgyet láttam lassan felém jönni, aki egy borzas tyúkot vezetett
láncon maga mögött. Mikor közelebb jött, fölismertem, hogy ez nem is
tyúk, hanem ölbeli eb.

Ennek az öreg, méltóságteljes hölgynek a megpillantása mélyen
megnyugtatott és vidámmá tett. Világos szinű selyemkendőbe volt burkolva
és széles puha szalmakalapja volt, melynek karimája jobbról-balról egész
a válláig volt lehajtva. A halántékairól hófehér hajgyűrűcskék hullottak
le a vállára és ezek közül mosolygott elő egy édesen fonnyadt finom,
gyöngéd arc, messze minden világtól, tele gyermekesen büszke
elmerültséggel élete késői napjának napfényében.

Mikor az úton közelebb jutottunk egymáshoz, megállottam, mélyen
meghajoltam és levettem a kalapomat, úgy hogy nagy ívet csinált és
megérintette a kavicsot a földön. Az öreg hölgy szintén megállt, kissé
erőltetve és lassan a szemére emelt egy fekete keretes szemüveget, amely
egy nyélre volt erősítve. Közelebb léptem hozzá, hogy megkönnyítsem a
feladatát, amelyet maga elé tűzött és nagy udvariassággal mondtam, hogy
az utam a kertje mellett vezetett és hogy bocsánatot kérek, hogy
engedelme nélkül beléptem.

Megfontoltan bókolt, néhányszor figyelmesen nézett engem felülről lefelé
a szemüvegén át és aztán halkan, finom, törékeny hangon mondta:

– Jó reggelt, jó reggelt.

Ismételtem az üdvözletemet és újra levettem a kalapomat, miközben kissé
vissza kellett lépnem, hogy köszöntésem e második alkalomkor ne
sikerüljön kevésbbé tiszteletteljesnek.

Az előkelő háziasszony tulajdonképen nem volt elcsodálkozva, alig egy
kicsit vonakodott, de egyáltalán nem viselkedett elutasítón. Finom
kezével egy furcsa kürt-félét emelt fel, amely egy ezüstláncra erősítve
az oldalán függött és amely azokhoz a tülkökhöz volt hasonló, amelyeket
a régi monda szerint a germánok ivásra használtak. Gyöngéd keze, mely
egy csipkéből való hófehér kézelőből nézett ki, mélyen meghatott engem,
szerettem volna ezt a kezet az ajkamhoz vonni, hogy kinyilvánítsam a
tiszteletemet ez iránt a kedves, hervadt alak iránt, amely sok-sok év
meleg alkonyfényében élt.

Mielőtt azonban a különös kürt a rendeltetési helyére került volna,
olyan eset történt, amely figyelmet követelt. A hölgy kísérőjétől indult
ki, a már említett ölbeli ebtől, amely nyilvánvalóan csak most jutott
tudatára feladatainak és kötelezettségeinek. Nyilván köszönésemtől
tévedésbe ejtve, az állat támadásra indult ellenem. Heves, nagyon magas
hangú ugatással, amelyet horkolás szakított meg, félig előbujt úrnőjének
fekete selyem ruhája alól, de mindjárt el is tűnt újra, amint
parancsolója egy megbotránkozott kiáltással felvilágosította. A hölgy
békülékenyen mosolygott és rám nézett.

– Nem harapós, – mondta nekem.

Hamar mondtam néhány szót a kutya ragaszkodásáról, amely nyilvánvaló és
az engedelmességéről. Időközben az öreg hölgy fölemelte a tülköt, ennek
hegye félretolta a fehér fürtöcskéket és megtalálta a bejáratot a
fülkagylóhoz. Ekkor fölismertem Mimsey nénit, akiről Kaja beszélt és
újra állást foglaltam.

Mimsey néni elülről kezdte és barátságosan ismételte, hogy: jó reggelt.
Ezúttal ezt is hozzátette:

– Mi jót hozott ön hozzánk?

Közvetlenül ezután a tülök széles nyílása felém fordult, az öreg hölgy
felvilágosítást várt.

– Kissé nagyot hallok, – mondta az öreg hölgy barátságosan és
szemüvegével függőleges vonalat írt le a levegőbe, mely ezt a körülményt
kiegyenlítette.

Nagy erőlködéssel ismételtem magyarázó szavaimat a kertbe való
belépésemre vonatkozólag, de nem jutottam a végére, mert Mimsey néni
lebocsátotta a kürtjét és egy lépéssel hátrább lépett.

– Nem kell azért olyan nagyon hangosan beszélni. Hiszen ön valósággal
ordít!

Gyorsan szabadkoztam:

– Ezután majd halkabban fogok beszélni, – mondottam.

Mimsey néni elnézően rázta a fejét:

– Ha halkan beszél, nem értem meg, kissé nagyot hallok.

Most már úgy látszott, mindennek vége van és én tanácstalan voltam.

De mégse volt mindennek vége, mert az öreg hölgy készségesen újra
fölvette a beszélgetést és úgy viselkedett, mintha az én ügyetlenségem
semmiképen sem keltett volna benne kellemetlen érzést. Annyit úgylátszik
megértett szavaimból, hogy elismertem őt mint ennek a kertnek a
tulajdonosát és hogy szándékaim ő vele szemben nem támasztanak semmiféle
kötelezettségeket, amelyek túlmennének egy kis reggeli beszélgetés
határán.

– Kicsoda maga és mi hozta hozzánk, ide a tengerhez? Nem sok ember jár
erre, mi itt magányosan élünk.

Előkerült a kürt és én igyekeztem megfelelni neki.

– A természettudományok tanulója vagyok, – mondtam gyorsan és hirtelen
elhatározással, mert beláttam, hogy némileg közelednem kell kérdezgető
háziasszonyom képzetvilágához. – Igen, diák vagyok, szegény, nagyon
szegény diák. Tanulmányúton vagyok, amely egyúttal nyári vakációm.

Még egyszer elmondatta ezt velem és mintha kissé kételkedett volna.
Észrevettem, hogy mégis nagyon hangosan kell beszélnem, ha azt akarom,
hogy megértsen.

– Mit kutat maga? – kérdezte. Most már lassan egymás mellett mentünk a
kerti utakon.

– Tengeri állatokat, – kiabáltam bele a csőbe.

– Úgy, úgy, – mondta ő elgondolkozva. – Tengeri állatokat. Bizonyára
algákat is.

Úgylátszott, büszke erre a megkülönböztetésre és boldogan mustrált engem
kedves, csöndes szemeivel, derült helybenhagyással tele.

– Algákat is, – kiáltottam.

– Hogyan? – kérdezte ő megütődve.

– Algákat is, – ismételtem én világosabban.

– No igen, – vélekedett ő elcsodálkozva, – hiszen ezt már mondtam.

Leültünk egy padra, amelyet egészen beárnyékolt az orgona meg a jázmin.
A bokrok itt a magas fák alatt hosszú, sovány kocsányokat hajtottak és
csak szegényesen virágoztak, levéltelen száraik úgy hatottak körülünk,
mint egy rácsozat.

A kis kutyát gondosan kellett a pad alatt elhelyezni, hogy a lánca össze
ne csavarodjék. A kis állat nehezen hordozta ezt a bilincset és rossz
kedvűnek látszott. Amennyire a homlokáról csüngő csimbókjaitól, melyek
mint egy úti takaró rojtjai hullottak a szemére és orrára, képes volt
rá, itt-ott melankolikus tekintetet vetett úrnőjére és rendkívül
bizalmatlan tekintetet én rám.

– Lefeküdni, Nikó, – kiáltott az öreg hölgy elszántan. – Feküdj le!

Niko elbujt:

– Itt szándékszik maradni? – kérdezte tőlem az öreg kisasszony.
Szeretettel és biztatólag nézett rám, határozottan az a benyomásom volt,
hogy nem hatottam rá visszataszítóan.

– Talán csak találok a faluban hajlékot, – feleltem én.

– Ez nem lesz könnyű dolog, de mi minden nem sikerül egy bátor fiatal
embernek, aki kevéssel beéri és nem törődik a külsőségekkel! A
fiatalságnak semmiféle fekvőhely nem kemény.

– Önök itt nagyon szépen laknak, – mondtam én és egy kézmozdulattal
végignéztem a házat és a parkot.

– Igen, – mondta ő hálásan. – Szép nap van.

Időnkint hirtelen oldalt fordult a vállával, mintha valami váratlanul
megrohanó szót várna, amely elkerülhetné hallását, vagy amely túlhangos
lehetne. Már csak gorombaságokhoz van szokva, gondoltam magamban, mert
hogy lehetne gyöngédségeket ordítani? Mégis elhatároztam, hogy megteszem
a kísérletet, finom és hajlékony szavakat a tüdő nagy erőfeszítésével
kimondani és hangkörük keretében szelídséget és illedelmet adni nekik.
Számolni kell a viszonyokkal és mindent más alapon újra kiegyenlíteni…
Elkezdtem töprengeni.

– Itt lakunk nyáron ezen a kis birtokon, – beszélte Mimsey néni – én és
Kaja unokahúgom, aki még gyermek, igazi gyermek. Én nem birom elviselni
a nagyvárost, az emberek megfélemlítenek és nem szeretem már a nagy
forgalmat és a társaságot. Egyszer láttam egy nemes galambot, – a bátyám
galambokat tenyésztett, – amely belejutott egy gyár termébe, amelyben a
gépek zakatoltak és a munkások fúrtak és csiszoltak. A galamb ide-oda
röpködött a hajtószíjjak között és magánkívül volt. Így éreztem magamat
én is a nagyvárosban. A bátyáim az ősi birtokon laknak, szintén
errefelé, így hát én erre a kis birtokunkra vonultam vissza. Az én
galambdúcomnak nevezem.

Elnézően mosolygott.

Fejemnek helyeslő meghajtásával jeleztem, hogy mindent értek s ezt a
mozdulatot mindannyiszor ismételtem, valahányszor az öreg hölgy rám
nézett. Miután nem kellett felelnem, végig gondolhattam, mi módon
sikerülhetne nekem legjobban megnyerni és megerősíteni az öreg
kisasszony részvétét és jóakaratát, mert arra el voltam határozva, hogy
az ismeretségünket továbbfűzöm és valamiféle módon megszerzem neki egy
társadalmi érintkezés tartósságát. Akaratlanul is a legjobb utat
választottam erre a hallgatás által, amelybe töprengésemben merültem,
mert ezáltal alkalmat adtam szomszédnőmnek arra, hogy zavartalanul
közölhesse magát. Ahogy őt később megismertem, nem gondolhattam volna ki
alkalmasabb módot barátságának megnyerésére. Meglehetős közömbösnek
látszott neki is, hogy én odahallgatok-e, mert gyakran, hallgatásom
közepette ijedt «hogyan»-nal fordult hozzám, miközben helyeslő
megjegyzéseimet nem hallotta. Egyszer mégis szükségesnek tartottam, hogy
világosan és barátságosan helyeseljek, ő azonban csak azt kiáltozta:

– Lefeküdni, Nikó!

Sok mindenfélét megtudtam abban a boldog reggeli órában és nem
vesztettem el egy pillanatra sem a türelmemet, mert tudtam, mire várok.
Mellettem mindig újra kezdődött a szelíd panasz, a lemondó és meg nem
értett lélek röpködéseivel és lassankint beletévedt egy kicsinyes
mindennapi gond kellemetlenségeibe. Mint nem egy megöregedett kedélyben,
akiknek származása össze van kapcsolva társadalmi osztályuk
tekintélyével, Mimsey néni gondolatvilága is még mindig egy elismert
lovagiasság és egy gyakran kérdésessé tett ítélet tengelye körül
forgott. Elvesztette a kapcsolatot az új nemzedéknek az életre való
jogaival és érdekközösségével, de elveszettnek is tartotta ezt a
nemzedéket, mivel nem osztozott a régi nézetekben. Csak az unokahúga
volt a szemében a biztos életforma szellemében fölserdülő személyiség
megtestesülése, védencének jellemét és erkölcsét a maga hatása
eredményének tartotta és büszke volt nézeteinek erre a diadalára.
Megható volt a bensőséges és önzetlen szeretet, amely azokból az
ellenvetésekből szólt, amelyeket ő maga félénken megkockáztatott, inkább
azért, hogy hátteret nyerjen a leány fényes erényei számára, semmint
hogy panaszkodjon vagy kérdésessé tegye a fiatal hölgy értékét.

– Csak egy dolog okoz nekem gondot, – mondta elgondolkozva és szigorúan
nézett rám, – hogy ez a gyerek nem tudja elhatározni, hogy fürdéskor a
tengerben fölvegye a szokásos fürdőruhát. Tudom, hogy nem teszi, ámbár
biztosan nem tudom megállapítani, mert kissé rövidlátó vagyok. A
fürdőruhája azonban, amelyet magával kell vinnie, rendszerint száraz a
fürdés után. Ő azt magyarázza nekem, hogy a nap szárította meg, de nem,
nem… mégse kellene öreg nénjét bolonddá tenni. Kaja, – tudniillik Kaja
húgomról beszélek, mindjárt jönni fog, akkor magát bemutatom neki.
Fürödni megy és erre kell elmennie. Előbb… előbb bemutatom magát neki.

Rám irányította a kürtjét.

– Nagyon fogok örülni, – kiáltottam bele.

– Sajnos, Kaját nem lehet rávenni, hogy a fürdéskor illendő ruhát vegyen
magára. Szenvedek emiatt és attól tartok, hogy avatatlan szem is tanuja
lehet ennek a gyerekes vonakodásnak. Ezért szoktam, amíg ő fürdik, itt a
parkban és ha nem süt nagyon a nap, a parton is őrködni és a járókelőket
eltéríteni az útból. Szerencsére nem jár errefelé senki. Hiszen az
borzasztó is volna.

Aggódó pillantást vetett a tenger felé, előrángatta Nikót, amely
elaludt, a pad alól és a ház felé indult.

– Szívesen enne valamit? – kérdezte szívesen, de szemmelláthatólag abban
az elfogult aggodalomban, amely mindig előáll, mikor valamely jó szándék
még nem találta meg végrehajtásának megfelelő formáját. Rángatta Nikó
láncát, amely láthatólag kissé összebonyolódott, mert a kutya csak
útközben ébredt föl. A lánc oldalt jött ki alóla, úgy hogy kénytelen
volt rézsútos tartással jönni a mi irányunkba.

– Segítsen! – kiáltott Mimsey néni, de Nikó morogni kezdett és majd
megfulladt dühében, mikor közeledtem hozzá. Máskülönben szeretem az
állatokat, de eziránt a kutya iránt nem tudtam vonzalmat táplálni. Nem
volt rám nézve kellemes állat. Egy kis grotta mellett mentünk el,
melyben később sokszor ültem Kajával. Rálátni onnan a tengerre anélkül,
hogy a partot látná az ember, a bükkfák törzsein át és a koronáik alatt.
Aranyos zöld keret ez, amelyben sohasem jelent meg más, mint ég vagy
tenger, hullámok vagy csillagok, fény vagy éjszaka. Ma is látom még a
formáját: nyugtalan szélű kapu, amelyen át a szem fénypályái csak
változhatatlan dolgokkal találkozhatnak. Csak egyszer állt meg benne
Kaja, a hold sütött és ő könnyedén didergett hajának köpenye alatt…

– Ha esetleg meglátja Kaja húgomat, akkor kérem, figyelmeztessen, –
mondta Mimsey néni. – Itt várhatunk, később majd ehetünk valamit.

Csakhamar láttam valami csillogást közvetlenül a ház mellett és a szívem
túlhatalmasan vert. Sugárzón, sebesen, a lét és mozgás fehér
gyönyörűsége, mint egy tavaszi dal siklott a bokrok függönye mögött és
szőke haja mint nehéz aranysapka nyugodott halántékain, mélyen a nyakába
hullva. Milyen nagy volt!

– Ez talán ő, – dadogtam és tisztán éreztem, hogy a szavam megvetőn
hangzik.

– Igen, igen, igen, – kiáltott Mimsey néni, aki csak a mozdulatomat
értette meg és azután hangosan kiáltott:

– Kaja, Kaja!

A leány bámulva és vidáman nézett rám, amint felénk jött. Meglepetés
nélkül mustrált meg, közelebb lépve, figyelmesen és elutasítón s aztán
komolyan és óvó tekintettel nézett Mimsey néni szemében.

– Az istenért, kit kaptál te fel? – kérdezte a tekintete a nénitől.

Megigazítottam a kalapomat és egyik lábamat tetszetős és előkelő
tartásba helyeztem.

Mimsey néni elrejtette magát a reggeli csók mögé, de ennek is vége lett
és neki szabadkozni kellett.

– Váratlan vendég, – mondta. – Váratlan, de úton levő fiatal diák.
Természetkutató és itt idegen.

Kaja szabályszerű pukkedlit csinált.

– Eredj fürödni, kicsim, – folytatta a néni, – mi még beszélgetünk itt
kicsit.

– Most meg fog téged téríteni keresztény hitre, – mondta Kaja nekem. –
Aztán gyere úszni. Rettenetesen nézel ki napvilágnál, az embernek
szégyelni kell magát miattad. Tehát a viszontlátásra.

Nem tudtam megérteni, hogyan mondhatja ki valaki ezeket a szavakat úgy,
hogy közben olyan arcot csinál, mintha elfogódva és zavarba esve ezt
mondaná:

– Jó reggelt, uram, köszönöm, hogy megtisztel látogatásával és remélem,
jól fogja magát nálunk érezni.

Mimsey néni úgy látszik meg volt elégedve, bólintott, mondhatni befelé,
és a keze mozdulatán látni lehetett, hogy elhárítottnak tekint egy
akadályt.

– Bájos fiatal hölgy, – mondtam tartózkodva.

– Igen, igen, – mondta Mimsey néni halkan, mintha egy vers záró sorát
mondaná; közben valami másra gondolt.

Engedélyt kértem, hogy elmehessek valami hajlékot nézni magamnak a
faluba és ezzel kisegítettem az öreg hölgyet a zavarából. Mialatt ő
lehajolt Nikóhoz, én levágtam a nyeles szemüvegét a késemmel a
selyemzsinórjáról, amelyre rá volt kötve és zsebre tettem, mert fürödni
akartam menni Kajával. Ezenkívül ezzel minden eshetőségre ürügyem volt
arra, hogy később visszatérhessek és mint szerencsés és becsületes
megtaláló megfelelő fogadtatásban részesüljek.

Kaja egy keskeny homokpadon ült, a strand kemény füvén és vetkőzött.
Olyan helyet választott, amely a szárazföldről nem volt látható, mert a
bükkfák itt szorosan a vízig nőttek, egy hullámok mosta lankán.

– Csodállak, – mondta nekem. – Hogy velem boldogultál, az nem hőstett,
mert én könnyűvé tettem neked a dolgot. De Mimsey nénivel… ez már
valami. Nyilvánvaló, hogy jóindulattal van irántad.

– Azt hittem, félni fog tőlem. Te még aludtál azután?

– De hát hogy csináltad? Hiszen a beszédedet nem érti.

Erőszakkal legyőztem balga bizonytalanságomat, amely nevetséges
kérdésemben nyilvánult és megértettem, hogy Kaja körül a tengeri szél
leng. De az ő elfogulatlanságának mindenható hatalma borzasztó próbára
tett. Úgy éreztem, mintha egy istennő napsugarakat dobálna rám, amint
csillogó teste mindjobban kiemelkedett lehulló lepleiből. Mikor az ingét
eldobta, hátat fordított nekem és elnézőn mondta:

– Hiszen kimélni kell téged, te szegény.

Odaadtam volna az életem felét egy maroknyi durvaságért, amint most itt
az arcomat kezembe rejtve, a homokban hevertem és remegtem.

– Óvatosaknak kell lennünk, – mondta ő és próbált kikémlelődni a
bükkfákon át.

– Nálam van a szemüveg, – feleltem én zokogva.

Kaja rám bámult és nevetésben tört ki.

– Az egyik kezedet imádságra emeled és a másikkal rabolsz, – állapította
meg elgondolkozva. – Az ember nem tud eligazodni rajtad. De mindenek
előtt enned kell valamit. Látod itt azt a kis csomagot? Neked hoztam.

– Erre is gondoltál, Kaja?

Ő kérdőn nézett rám.

Csak most vettem észre, mennyire éhes vagyok és Kaja szeme előtt nem is
szégyeltem magamat miatta. Sohasem fogom meghatározhatni, hogy honnan
jön ennek a léleknek a veszedelme és jótékony volta, de mind a kettő
kiáradt rám és átalakított engem. Ez a kötelességek, hála és bűntudat
nélkül való világ megfoghatatlan volt, szent, őseredeti módon szabad. Az
ember benne lehetett boldogan vagy szomorúan, de elérhető nem volt.

Kaja meztelenül ült a homokban, a szemét a tenger felé fordítva, a
napfényben és cigarettázott. A haja egész a földig omlott le mögötte,
mintha a nap sütne át a homlokán és boldog elfáradással veszne el a
fénytelen arany folyamban, ezeknek a fehér vállaknak az árnyékában.
Aztán lassan, anélkül, hogy a cigarettát kivenné a szájából, két kezével
fölemelte a haját és elrejtette egy sűrű szövetből készült piros sapka
alá, hogy fürdés közben megvédje a tengervíztől. Finom kék füstoszlop
emelkedett elevenen fölötte és könnyedén eloszolva hangtalanul húzódott
föl a bükkfák zöldjébe.

Kaja lassan hanyattfeküdt a homokban és egészen odanyújtotta magát a
napsugaraknak, mint valami virágzó növény. Kiterjesztette karját és
amint könnyedén fölemelt térdeit kissé széttárta, egyidejűleg lassan
felém fordította az arcát, a tekintete pedig keresett és körülölelt
engem, egyszerre megbocsátón, leskelődve és szomjasan. De példátlan
nyiltsággal, mintha létének életfénye beleszívna engem az örök önmagamba
veszés halvány mélységébe.

Átnyújtotta nekem cigarettás dobozát, mintha eldobná. Mintha semmiféle
gesztus nem volna a számára megvetőbb, mint mikor odanyújt valamit.
Hálásnak nem hálás, gondoltam, de úgy, mintha más valaki gondolkodna
helyettem. Derék ember derék felesége sohasem lesz belőle, mert hiszen
hogy képzelhetné manapság egy derék férfilélek a házasság sátorát
máskép, mint egy általa kegyelemben részesített nő hálájának
mélységében? Nevetnem kellett és Kaja odanézett felém.

– Mi történt?

– Nevetnem kellett, mert elképzeltelek, mint egy derék ember hitves
társát.

– Igen, – mondta ő, – már az éjszaka óta tudom, milyen kicsapongó vagy a
gondolataidban.

– Mesélj nekem magadról, Kaja.

– Hát még mindig nem tudtál meg eleget? Szeretnél végre megismerni, nem
igaz? Milyen könnyelműek vagytok, hogy megengeditek a lányoknak, hogy
úgy leírják magukat, ahogy szeretnék, hogy mások lássák őket. Ez azért
van, mert ti magatok nem tudjátok vagy nem meritek őket olyanoknak
látni, amilyenek. A könyvekben is, amilyeneket olvasok… mindig ugyanaz.
Először kíméletért könyörögnek egymásnak és ezt megértésnek nevezik,
aztán végre megértik egymást és akkor csalást vetnek egymás szemére.
Nevetséges népség. Most pedig menj a vízbe.

Kaja fölállt és a homok kivirágzott. Lassan, lépésről-lépésre mérte
végig a nedves szőnyeget, belement a tengerbe és égbe és mintha maga
lett volna a fényes világ, a szép élet, amelynek boldogítására
vállalkozott. Mikor egy nagyobb hullám közeledett, melynek vakító
hab-taraja elérte volna a mellét, elébe vetette magát és beleolvadt a
hűvös vízbe, mintegy örökre.

Ettem és cigarettáztam és remegtem a dühtől, hogy ezt tudom tenni ebben
az órában, dehát így volt és én úgy éreztem, hogy egy fájdalmas
kettősség gyógyul meg bennem. Egyúttal azonban körülem le is omlott
valami, mintha minden csoda valósággá vált volna. Bűnt követtem-e el
valamikor, vagy most követek el bünt? – kérdeztem a szívemet, de
feleletül csak a nagy hullámok érzéketlen vidámságát hallottam csengeni,
amelyek képződtek és szétomlottak, elfoszlottak és megújultak ugyanazon
nap alatt, melynek égi folyamában a mellem emelkedett és lesülyedt.
Ugyanabban a napfényben fekszik messze távolban, a nagy város mellett, a
te sírod, Aszja.

A boldogság és fáradtság vidám mámorával kutyagoltam a déli nap alatt a
parton végig a kis falu felé. Nem voltam sem tanácstalan, de még aggódó
sem, hogy mikép lehet elintézni, hogy elhelyezkedésem és ürügyem legyen
a faluban maradásra. Ha olyan fontos, olyan életteljes, olyan boldog
dolog sikerült nekem, akkor a mindennapi mellékes dolgok majd csak
meglesznek valahogy, gondoltam magamban és szabad és gondtalan voltam
azoknak a lelkeknek módja szerint, akiknek van céljuk, középpontjuk,
amely körül a cselekvésük körben forog.

De, elég különös, a bizalmam mindig újra hallani akarta tőlem, hogy
milyen nagy. Azelőtt sohasem tudtam, hogy bizalmat lehet meríteni a
boldog babonából és mintegy egy majdnem szent fölületesség öncsalásából.
Ha azt mondtam magamnak, hogy szeretem Kaját minden bensőséggel, lelkem
legmélyéből, mégis úgy tünt fel nekem megszerzett bizonyosságomban és
magasztos jogom gazdagságában, mintha ezt a szerelemet csak azért
rángatnám elő, hogy általa fölmentsem magamat az ítélet alól.
Sajátságosan és anyai módon mosolygott rám a világszellem kegyesen és
habozva, mintha tetszésére volna egy tévedés.

Ez a déli óra a homokban, a tenger mellett, gondoltam, ez az erőszakos
elhagyatottság feledteti el a zöldellő földet. Megálltam és hallgattam a
hullámokat, mágikus hangjaik hatalmukba kerítettek és éreztem a
jótéteményeket, amelyek kiegyenlítődésükkel elhatalmasodnak bennünk.
Szorosan a part mellett feküdt egy időverte hajóroncs, amelynek fekete
bordái fölmeredeztek a fakó napfényben.

Botommal egy szót írtam a puha, nedves homokba, melyet az ár öblögetett
és figyeltem, hogy mossák el a hullámok ezt a szót. Mélyebben írtam be a
betűket és várakozva és kívánkozva néztem a szeliden odasiető, átlátszó
vízhalmocskákat, melyek szorosan az írásjelek fölé emelkedtek, mintha
fenyegetni akarnák áldozatukat, mintegy kacagva lezuhantak és szélesen
és nyugodtan elomolva szétterültek és szétoszoltak. Elmosták, amit én
írtam és önmagukhoz futottak vissza. Mindig egyformán jöttek és mentek,
akár zsákmányt nyújtottam nekik a pusztulásra, akár némán néztem síma
homokágyukat.

Megértettem veszedelmes kötelességüket és elhatároztam, hogy óvni fogom
a szívemet, de a hatalma mélyreható volt és az engedelmesség a törvénye
iránt édes gyönyör. És egyszere mosolyognom kellett mindenen, amit a
lakott földön kezdeni szándékoztam, szándékaim kamaszos komolyságán, a
jövendő évek törekvéssel, sikerrel és hatással teli életsúlyán, célokon,
jövőn és végen. Ti hullámok, ti napfényben, nyugodt holdvilágban, eső
zuhogásában és szélben mindig emelkedni fogtok és leszállni és lezuhanni
a homokba, visszaomlani és újra megállni, hogy újra szétfolyjatok.

Odaléptem és Kaja nevét írtam a homokba. Az első hullám elsöpörte,
mintha mélyebben volna bevágva és elhalványodva, a másik hullám
nyomtalanul eltüntette, a harmadik már régi mivoltában találta az
ezeréves homokot. Ekkor, reszkető kézzel, szenvedő gyilkos, Aszja nevét
írtam a homokba. Az első hullám eltörölte, mintha mélyebbre volna
lesülyedve és elhalványodva, a második hullám nyomtalanul eltüntette, a
harmadik már régi mivoltában találta az ezeréves homokot.

Alig alakult ki azonban ajkaimon egy bizonytalan mosoly, mikor
sajátságos világosan jutottak eszembe Aszja szavai a természet
változásáról és először értettem meg a szó értelmét. «A természet
változásának nincs arra ereje, hogy saját körein felülemeljen, csak a
szellemnek.»



Az első halászház, amelyhez jutottam, szalmával fedett kis viskó volt,
mely burgonyaföldek között a töltés mögé kuporodva, ablakaival mint
valami szemekkel, épen még kinézett a tenger messzeségébe. Egy kis
előkert, zsúfolva teljes szegfűvel, floxszal és mályvával, egy fa-szín
és odább a szárazföldön egy vonóskút voltak a látható berendezkedése a
kis parasztteleknek. Hosszú átlátszó sorokban, barnán mint a föld,
függtek a hálók, szorosan a parton, öreg bekátrányozott cölöpökre
aggatva és két csónak hevert a homokban. A hinár és az elpárolgott
tengervíz illata lehelt melegen felém és boldog gyermekkori napjaim mint
az angyalok jöttek hozzám és felbátorítottak.

Úgylátszott senki sincs ott. A ház bejáratához egy kecske volt kötve,
amely csöndesen nézett maga elé és mintha a tenger zúgását hallgatta
volna. Mikor engem meglátott, rám nézett és elkezdte a farkát csóválni.
Nem tudtam, hogy ez a kecskéknek is szokásuk, tehát megállottam és egy
darabig foglalkoztam vele. Csakhamar azonban úgy tünt fel nekem, hogy ez
a furcsa farkcsóválás nincs semmiféle kapcsolatban lelki életével, mert
rendszertelenül és önkényesen ismétlődött és elmaradt és olyankor is
megvolt, mikor az én magatartásom nem volt semmi hatással az állatra,
vagy pedig olyan volt, hogy nem kívánt semminemű helyeslést.

Ezzel szemben nyilvánvaló jelei mutatkoztak az óvatosságnak, mert amint
én megkiséreltem megsímogatni a kecske nyakát, különös dacos nyugalommal
lehajtotta a fejét és felém ment a szarvaival. A kötél, amelyre kötve
volt, megakadályozta szándéka végrehajtásában, de én mégis elhatároztam,
hogy óvatosabb leszek és megtartom a távolságot tőle, amelyre ő
úgylátszik súlyt fektetett.

Egy idő mulva egy öreg ember lépett elő az alacsony ajtóból és ravasz
szemekkel mustrált meg engem, mialatt az arca olyan kifejezést mutatott,
mintha titokban kinevetne engem. Az arcát szakáll keretezte be, amely
mint sárgás-fehér, egyenletes félkör vonult az álla körül egyik fülétől
a másikig. Halzsírral kent csizmája volt, akkora, mint két öntözőkanna
és a szája szögletében a kurta pipa a szájához való arányával azt a
benyomást tette rám, mintha ebből a pipából táplálkoznék. Miután
úgylátszott, hogy a pipa nem ég, tüzet ajánlottam fel neki, de vissza
kellett lépnem, mikor nagy kényelmesen egy füstfelhőt fújt az arcomba.
Alnémet tájszólással kérdezte, mit kivánok és mivel a beszédét nemcsak
megértettem, hanem hasonlóképen tudtam rá felelni is, hinni kezdtem,
hogy meg tudok egyezni vele és hajlékot találok a házában. Ő azonban
sajátságosképen nem értett meg. Azt kérdezte, francia vagyok-e.

– Francia? Nem, – mondtam neki felnémet tájszólással.

– No lám, hiszen megy a dolog, – mondta ő biztatón a maga furcsa
nyelvén. – Miért nem beszélsz mindjárt érthetőn?

– Plattdeutsch nyelven beszéltem.

Parányi kis szemei akkorák lettek, mint egy tallér.

– Hát az öreg bárókisasszony küldött ide a vízi kastélyból? – kérdezte.

– Igen, a bárónő, a barátnőm…

– No lám, – mondta ő és pislogott, de mintha a szavai nem tettek volna
rá semmi különös benyomást. – Én inkább a fiatalhoz igazodnék, ha a
bőrödben volnék.

– Ehhez nem elég ép a bőröm, – mondtam én és a kabátomra mutattam.

Az öreg köpött egyet. Egész biztosan eltalált a köpésével valami célt
odakinn a töltésen.

– A nők, akikkel érdemes, még sohase választották ki a férfit a kabát
szerint. Ezt csak a nyeglék hiszik, akiknek nincs egyebük, csak a
frakkjuk. De hát amit az ember tejfölös szájuaknak mond, azt a levegőbe
mondja. Van egy kamarám, mit fizetsz érte?

Megegyeztünk, mert nem volt okom az árat magasnak találni, hiszen úgy
sem tudtam megfizetni.

– Ha úri népek találnak fürdővendégekül jelentkezni, – mondta az öreg –
akkor kereshetsz a bárónédnál hajlékot.

Ebbe beleegyeztem. A földszintes kamarában nem sokkal több volt, mint
egy ágy, de a padlója fehér homokkal volt behintve és az ablaka a
tengerre nézett. Úgy tettem a batyúmat az asztalra, mintha nehéz volna a
földi javaktól, az öreg azonban csöndesen megemelte, megnézte a súlyát
és aztán letette. Ezt mondta:

– No igen… neked is csak egy anyád volt.

Ezt nem értettem egészen, de úgy találtam, inkább jóakaratulag van
mondva, mert valami közösséget teremtett közte és köztem, mintha
olyasvalamit keresett volna, amit egyszer biztosan fel tudunk mutatni
mind a ketten.

– Van egy húgom, aki a házat ellátja, – felelt a kérdésemre, hogy
egyedül él-e. – De te csak a kastélybeli vénasszonyhoz igazodj – tette
hozzá, – mert különben baj lesz.

Levette a párnákat az ágyról, hogy elvigye és csak egy durva
vászontakarót hagyott a repceszalmán, amellyel az ágy ládája tele volt,
mint egy jászol.

Aztán együtt átmentünk a ház két másik szobáján és a kerten. Az öreg
megmutatott mindent. A kút messzebb kint volt a mezőn, a krumplibokrok
már szép nagyok voltak, mint kis csokrok, nemsokára már elkezdenek
virágozni. Igen, a homokos talaj való a burgonyának. Mégis a hálói és a
csónakjai voltak az öregnek a legfontosabbak. Felajánlottam neki
segítségemet a halászásnál, ő azonban csak köpött egyet.

Átaludtam a delet a közelben a parton egy bozontos bokor árnyékában.
Miután délután az öreggel együtt dolgoztam a burgonyaföldön, melynek
növényeit meg kellett kapálni, magától értetődő volt, hogy megosszam
vele a kenyerét és füstölt halait. Öt óra felé visszajött az unokahúga a
faluból, egy tizenhatéves leány, olyan világos szőke hajú, mint a kóc.
Kék szemei komolyan és tartózkodással néztek rám, de semmi másként, csak
természetes kiváncsisággal. Csak néhány szót váltottam vele, mintha
pénzt váltanánk, mert ő hihetetlen félénk volt és nem volt hozzászokva,
hogy másféle embereket lásson, mint a falu lakói. Én pedig neki akartam
készülődni, hogy a vízi kastélyban megtegyem tervezett látogatásomat.
Szerencsére szép idő volt, mert féltem attól, hogy egy jól berendezett
szoba keretébe álljak. A kert jobban megfelelt nekem. A kamrám ablakát
könnyen betámasztva nyitva hagytam és minden magyarázat nélkül
elbúcsúztam.

– Vidd el ezt a halat, – mondta az öreg és odadobott nekem egy nagy
halat.

Mimsey néni nyeles szemüvege és ez a lapos hal voltak a biztosítékaim
arra, hogy kedvező fogadtatásra találok. A nap most már a láthatár
mögött állott és a tenger megváltoztatta mivoltát. Úgy tünt föl nekem,
mintha sokkal messzebb lehetne látni az ezüstkék síkja fölött és a
sirályok vakító fehérek voltak és tisztán kivehetőn és nyugodtan
lebegtek a színes égen. Minden valóságosabb és érthetőbb volt, a
napkelte fénymisztériumai és az elemek kápráztató mozgásai, a ragyogás
és áradás zúgó hullámai lecsendesedtek és mintha el volnának egymástól
választva.

A tájképben a burgonya- és a hajdinaföldek mögött egy malmot láttam a
horizonton a szárnyai úgy mozogtak, mint a vasárnapi sétálók. Ezzel a
lecsöndesedéssel könnyű csalódás volt összekötve, ahogy ezt az első nap
magával szokta hozni egy új életformában. Aztán meg maradnom kellett és
berendezkednem és ez nekem szokatlan volt.

Kaja képe kék esti fátyolokban és a víz zuhogásában tűnt fel szemem
előtt, a természet elemeibe beleszőve, elérhetetlenül, körülöttem és
mélyen bennem. Mily nyugtalanná teszel engem, Kaja az elválás által és
micsoda elválás önmagamtól a te közelléted megnyugvása.

Mikor a kerthez értem, Mimsey nénit terített kávézó asztalnál láttam
ülni. Átnéztem a bokrokon, melyek a kerti kaput benőtték és észrevettem
Nikót, amint az öreg hölgy ölében aludt. Valamivel odább Kaja állott és
festett. Békés falusi nyugalommal tele kép volt, amit festett.

– A mi diákunk, – kiáltott Mimsey néni láthatólag örvendezve és
odanyújtotta nekem a kedves öreg kezét, mintha nem volna semmi a
világon, ami valaha közénk állhatna. Kaja megfordult, feszesen meghajolt
és letörölte az ecsetjét a gyepen, mintha valami kerítést mázolna. Nikó
meglátta a halat és elmenekült. Hang nélkül tünt el az asztal alatt,
mintha úgy esett volna le és többet nem került elő.

Mimsey néni is el volt képedve, mikor a halat megpillantotta és
összeköttetésbe vélte hozhatni a kutatásaimmal. Csak akkor hitte, hogy
már nem eleven, mikor megtudta a rendeltetését. Gyöngéden köszönetet
mondott nekem. Igen, az öreg Lüdersen jóbarátja neki. Han leányát a
karján hordozta. Ez az emlék meghatotta, de elleplezte a megindulását.
Mikor már elhitte, hogy a hal nem él és a szemüvegét is boldog
köszönettel vette vissza, megkérdezte tőlem, milyen viszonyban vagyok
Istennel. Erre nem tudtam azonnal válaszolni, különösen ha olyan
hangosan kellett beszélni. Csak azt mondom hát:

– Köszönöm jól.

Meggondoltam a dolgot. Kaja megnehezítette, hogy komoly maradjak, mert
anélkül, hogy megfordult volna, egykedvüen ezt mondta:

– Ordíts valami bibliai mondást, mert különben el vagyunk veszve.

Összeszedtem magamat és ezt kiáltottam:

– Áldozásomra ez volt az ige: Az Úr az én pásztorom, nem lesz hiányom
semmiben. Eddig ez az ige be is vált.

– Ezután is úgy lesz, – mondta Mimsey néni szeretetteljesen és egy nagy
darab kalácsot nyújtott oda nekem.

Ha kezdetben az volt a nézetem, hogy az öreg hölgy viszonya a vallási
dolgokban afféle vonatkozás nélküli külsőség, amilyen gyakran található
hervadt kedélyekben, amelyeknek inkább át nem gondolt vigaszra van
szükségük, mint vigasztaló gondolatra, hát akkor csalódtam, mert az öreg
kisasszony úgy élt, a biblia képeiben és alakjaiban, mint a házában és
kertjében, csöndesen, derülten és gyermeki ragaszkodással. A hibája
főképen csak az volt, hogy senkit sem tudott boldognak tartani, aki nem
osztozott az ő világában. Mivel azonban beérte azzal, hogy valaki
kimondta az őszinte részvételét s ezzel már biztosítva volt számára a
vele való közösség, könnyű volt a jóindulatát megszerezni anélkül, hogy
az embernek valótlanságot kelljen mondani. Gyakran bosszankodtam Kaján,
aki túlozta a helyeslését csak azért, hogy kicsúfolja és irónikus
készségével sokkal tovább ment, mint amennyire kellett volna. A gúnyja
azonban olyan finom élű volt, a megkülönböztetés és igény olyan erejét
mutatta, hogy én belezavarodtam titkos rosszalásomba, mert őt hidegnek
éreztem, magamat azonban langyosnak.

Ezen a délután abbahagyta a munkáját, a festményét megfordította az
állványon és leült mellém. Olyan tökéletesen gyanútlan és ártatlan volt
az arckifejezése, annyira minden árnyéka nélkül a tettetésnek és
erőltetésnek, hogy én megijedtem és gyakran olyan fájdalmas bánat
érzésével néztem ezeknek az arcvonásoknak a tisztaságába, hogy úgy
éreztem, a szívem úgy fáj, mintha örök rejtélyek hideg gyűrűjében volna.
Könnyedén kinyitott szája, homlokának szende lehajlása és szemének
kedves kutatása olyan közvetlenül rábeszélt az odaadás fájdalmas és édes
engedelmességére, hogy az égnek és földnek semmiféle hatalma nem tudott
volna ennek a kötelességnek a szent büszkeségéből kigyógyítani. Aggódva
kerestem érzékei korlátlan szabadságának ismertetőjeleit, démonikus
földi gyönyörködésének intőjeleit, mértéknélküli kéjének halálrúnáit – a
fülledtség vagy izzás egyetlen lehellete se volt tiszta homloka körül, a
vér szentségtelen sóvárgásának semmi tűzjele nem jegyezte meg bőrének
tiszta fehérségét, vidám tekintetének gyermeki kékségét, finom
magaviseletének békességét.

A természetnek ez a gyermetegsége, ez a derültség, amely hasonlítható
volt egy mezei virág színes illatához a reggeli harmatban, rettentő
hatással volt lelkem fájdalmas égő sebeire és én megrendülve éreztem
minden érzék ez eltorzításának pokoli szellemét, amelyben szenvedélyem
és szerelmem szent tüzei tisztátalanoknak tűntek fel, démoni papnőjük
pedig mennyei tisztaságúnak. Fellángolt és megkínzott képzeletemben
Isten hol kegyetlen és csaló játékszernek tűnt fel, hol bálványnak,
amely sokkal magasabb törvényeknek van alávetve, mint amilyeneket
teremtő lénye magában foglal.

Mimsey néni bibliás buzgalma nem engedte, hogy Kajával vagy a saját
gondolataimmal foglalkozzam, azzal a két dologgal, amelyek miatt
érdemesnek tetszett nekem az életet élni. Úgy éreztem magamat az öreg
hölgy tanításai és magyarázatai alatt, mint valami kedélyes kínpadon,
amely bámulatba ejtett és egyúttal türelmetlenné is tett. Ha egy
pillanatra eltérült a figyelmem vallási kérdésekre vonatkozó
fejtegetéseitől és magyarázataitól és a tárgyuk kapcsolata miatt Aszjára
gondoltam, akkor úgy tűnt fel nekem, mintha együgyű kártyajátékból,
melynek lapjain tarka bibliai képek ékeskednek, egy sötét tavon át
fölnéznék a hegyekbe, melyeknek csúcsai a napfényben vannak.

– Szeretnünk kell egymást, – mondta Mimsey néni bensőségesen – a világ
szegény szeretet dolgában, csak akkor válik jobbá, ha szeretetre való
szándékunkat napvilágra hozzuk.

– Hát csak megteszi mindenki, amit tehet, – mondta Kaja, aki
összekulcsolt kézzel ült velem szemben.

Mimsey néni egy bibliát vett elő a táskájából, egy csomag mindenféle
irattal együtt. Úgy tett, mint aki valami tárgyat keres, ami nincs keze
ügyében, végre tűt kért az unokahúgától. Kaja kivett egyet a hajából és
odanyújtotta neki. Aztán Mimsey néni a bibliát a két kezével úgy nyomta
az asztalra, hogy egyenesen fölfelé állott, engem pedig felszólított,
hogy a tűvel szúrjak a könyv lazán összetartott lapjai közé.

Ez újság volt előttem és habozni kezdtem.

– Csak bátran, – biztatott Kaja barátságosan.

Beleszúrtam, a könyv kinyílt ott, ahova beleszúrtam és Mimsey néni
elővette a szemüvegét.

– Most majd meglátjuk, – mondta.

A jó öreg Habakukot találtam el, akiről addig csak annyit tudtam, hogy
Zephaniás után következik. Mimsey néni egy nagyítóval tízszeresre
nagyította, ami a próféta írásából le volt nyomtatva és elkezdett
olvasni.

– Gyere el ma éjjel tizenegy órakor, – mondta Kaja és rám nézett.

Az öreg kisasszony lassan olvasta, mintha betűzné az írást:

– A lovaik gyorsabbak, mint a párducok és sebesebbek, mint az esti
farkasok. A lovasaik nagy csapatokban vonulnak messziről, mintha
repülnének, mint a saskeselyű a holttesthez.

Feleletül bólintottam Kajának. Úgy éreztem, mintha elomlanék a
tekintetemben, az ajkam megmerevedett, mint valami keserű fájdalom
alatt.

Mimsey néni most elkezdte nekem magyarázni a felovasott bibliai
fejezetet értelmét, a régi próféta jövendőmondását az Üdvözítő eljövendő
országára vonatkoztatta és a bennük emlegetett gonosztevőket
összehasonlította az egyház ellenségeivel, istentelenségeivel azoknak a
rossz napoknak, melyekben élt. Aztán meglepetésemre arról kezdett
beszélni, hogy ezért áll közvetlenül küszöbön az Úr visszatérése.

Kaja az órára nézett.

– Mint egy tolvaj, éjjel fog jönni, – közölte velem Mimsey néni
titokzatosan és fenyegetőleg nézett maga elé.

– Habakuk bácsi iskolát csinál, – mondta Kaja. – A néni kezd világosan
látni. Végy magadnak ma éjjel példát a tolvajról és légy pontos.

Ezután illedelmesen felállt, kezet csókolt a néninek és miután előttem
annak rendje szerint meghajolt, bement a házba. Most hát lehetségessé
vált volna a hangulat, ha Nikónak nem jutott volna az eszébe, hogy Kaja
után menjen. Álmatag esztelenséggel vágtatott a padhoz erősített lánccal
anélkül, hogy egy lépést is előbbre jutott volna, úgy hogy a kavics csak
úgy röpködött körülötte. Mimsey néni nem vette ezt észre, mert megint
elmerült Habakukban. Mikor végre felhívtam figyelmét a kutyára, Nikó már
el volt fulladva és ő nagy ijedelembe esett, mert kedvence viharos
erőlködését valami elhalaszthatatlan dologra magyarázta. Ott hagyott hát
mindent, ahogy volt, leoldotta a láncot a padról és elvonszoltatta magát
Nikóval. A háznál volt némi fennakadás, mert az állat túlgyorsan sietett
a sarok körül, úgy hogy az öreg hölgy nem tudta baj nélkül követni, de
aztán ő is eltünt szemem elől és csönd lett a nyárias kertben.

Nyugtalan lélekkel mentem le a tengerhez, felvidulva, de egyúttal
kielégületlenül is. A tenger hangjainak egykedvüsége vonzott és amíg nem
gondoltam rá, meg is nyugtatott. Elégületlenségem lassankint
szomorúsággá változott és én láttam a lehanyatló nap fénypályáját a
vizen. Fölismerni véltem a széles árnyékszőnyeget, melyet a park fái a
tengerre vetnek, a sirályok nyugodt szárnycsapásokkal röpültek, pirosra
festve a napsugaraktól. Olyan csönd volt, mintha a világ el volna
hagyatva. A tengeri hinár illata fülledt és idegenszerű volt.

Nem voltam már hozzászokva a mögöttem levő benyomások tarka vásárához és
Kaját mintegy bohócruhában láttam járni. Ezeknek a gyanútlan mindennapi
dolgoknak a csábításai keservesen szorongattak, ámbár újra meg újra
megpróbáltam olyanokul fogadni őket, amilyenek, mint a gyorsan múló nap
időtöltését és érzéki varázsát. De úgy éreztem, mintha valami
kimondhatatlan fontosat kellene megmenteni, ami ezek alatt a befolyások
alatt lealacsonyodik és elromlik. Por hullott rá és minden kisebb és
szegényebb lett, elvesztette ünnepélyességét s köröskörül kaján hirdetői
álltak a lealacsonyodásnak.

Valamikor úgy éreztem jönni az éjjelt, mint egy embert és ott tudtam
időzni gondolataimban, ahol akartam. A csillagok és órák voltak a
testvéreim és volt időm, mintha örökkévalóságokat osztogatnék. Egyedül
éltem és Isten elébe mentem, láttam a Földet a csillagzatok közé
beosztva és boldogítón mindegy volt, melyik csillag hordoz engem. Most a
földön voltam… De mennél tovább hevertem a homokban, homlokommal az ég
felé és mennél előbbre jutott az éj mély biztossággal a tenger zengése
felé, annál nagyobbak lettek a csillagok és annál kisebb a föld.

Éjfélhez közel lehetett, mikor Kaja szembejött velem a kertben. A hold,
keskeny ezüst sarló, csak szórványosan világított le ránk a fák koronáin
át. A leány nagy és asszonyos volt ebben a titokzatos világításban, csak
homályosan ismertem fel a ruházatát. Akaratlanul is halkan beszéltünk,
bár erre nem volt külső ok, a ház halotti csöndes volt és sötét és a
park olyan volt, mint valami sziget az elhagyatott földön. A fűnek
nedves illata volt, a tücskök cirpeltek titkos rejtekhelyeiken.

– Keressük meg az égen a Göncöl szekerét, – mondta Kaja. – Gyere a
tengerhez. Nem tudom, miért vonz ez az összes csillagok közül. Biztosan
van mindnyájunknak valami vonatkozásunk valamely különös csillaghoz.
Valami titokzatos bizonytalanság e körül a csillagkép körül, ha pontosan
akarod felismerni. Ha azonban félig behúnyod a szemedet, akkor ragyog ki
a legtisztábban, mint egy kis fényfelhő. Tudod a hetedik csillagot, de
nem látod, aztán meglátod és nem hiszed el. Sokat foglalkoztam a
csillagokkal.

Nagy komolysággal és fontoskodó mozdulatokkal beszélt. A lába
hangtalanul mozgott a talajon, titkos melegség áradt belőle, nyári illat
és szenvedés. Támolyogtam és nem tudtam szólni egy szót sem.

– Sokkal többet kellene a csillagokra gondolni. Megteszed-e? Nem veszed
észre, hogy ezt mindig csak rövid ideig lehet tenni. Milyen kár.
Szeretném a csillagokat «élni», – érted ezt? Mint ahogy a szerelmet éli
az ember, hogy a vágya egyszer csak elcsitul és a lélek kellemesen
lélekzik és boldogan pihen. Azt hiszem, a csillagok azért mozognak, hogy
közelebb jussanak egymáshoz… nem nevetsz ki?

Levette a köpenyét a válláról és odaadta nekem. Nem volt alatta más,
mint halvány leány-pompája.

– Nehéz a köpeny, hogy sóhajtasz? Mikor kislány voltam, még csaknem
gyermek, neveket adtam a csillagoknak. Mindegyik azokról az érzésekről
volt elnevezve, amelyek bennem támadtak, mikor épen a fejem fölött állt,
ha némely órán a csónakban vagy a parton feküdtem. Az egyiknek neve
volt: «gyász», a másiké «értelmetlenség», a harmadiké «jókedv», és az
egyiket «éjjeli bűn»-nek hívtam. Gyűlöltem és szerettem ezt, mindig újra
a magányosságnak a vérben levő honvágyára emlékeztetett, minden színben
villódzott. Panaszkodtam rá és ezt mondtam neki: Te mondtál meg nekem
mindent. Egy másikat a «megváltó»-nak neveztem, hozzá imádkoztam, addig,
amikor már nem volt szükségem egyik csillagra sem. Ez egy csónakázáskor
volt, a szünidőben, egy halásszal. Tizenhat éves voltam. – Itt jó lenni,
a homok még meleg. Milyen halvány vagy ebben a világításban, kedves.
Most vesd le ruháidat, fürödjünk. Szeretnélek nyugodtan nézni, ez olyan
jól esik, vigasztal, lehűt és megszentesít engem. Minden éjjel így
látlak, mindennap elalváskor és álmomban.

– Még nem álmodtál át éjszakát, mióta engem ismersz, Kaja.

– Téged? Hát rólad beszéltem? Nem, én a férfiról beszélek. Hogy mondjam
meg ezt neked, mikor nem tudok úgy beszélni, mint te. Sokszor csodálom
szavaitokat és beszédeteket, de szeretem hallgatni, ha beszéltek, olyan
közelien és melegen érint, sokszor szeretném magamat beleágyazni a
férfiak beszédébe, mint a jóhangzás valami nyugvóhelyére. Mindig
megértem a férfiakat.

– Engem is megértettél az éjjel, mikor az ablakod alatt beszéltem?

– Igen. Fel akartál jönni hozzám. Nem úgy van?

– Igen, Kaja, igen. Nem mondtam mást, csak ezt.

– Milyen forró vagy! Oh, jó vagy és szép.

– Nem tudok semmi mást és nem akarok semmi mást mondani, mint hogy
hozzád akarok menni.

– Most így beszélsz, de ha a szíved forrósága kiárad, akkor sokat fogsz
nekem mondani. Akkor a hallgatásod is olyan kedves, mint a harmat. De én
nagyon szeretem, ha ti beszéltek, hiszen olyan keveset tudtok, ah, olyan
keveset, ti, a teremtés urai. Ha aztán a szavaitok felhangzanak,
komolyan és fontosan, kegyesen vagy akár haragosan, hűvösebben vagy
mohóbban, ahogy nektek jól esik, akkor kisérik a vérem nagy melódiái,
rengenek a tenger fölött, barátságosan fodrozzák a hullámzó áradatot,
amely felgyullad, amely nem csillapul le, mint a ti viharzástok. Akkor
elvisellek, akár csókolsz, akár versz…

Fölemelte hátravetett fejét és zavart tekintettel nézett rám:

– De mit is beszélek… Ne haragudj.

Lassan lebocsátotta magát és most már úgy feküdt, mintha keresztre volna
feszítve a lejtős homokdombon, karjait szélesen kitárta, tiszta
hűvösségben, szomjúság nélkül. Amint előtte térdeltem, a szájával és
szemével pillantás nélkül rám nézett, amíg a térde kissé fölemelkedett
és oldalt hajolt és tájék, tenger, csillagok elomlottak borzongató
parancsában.

* * *

A hold eltünt, már csak a csillagok világítottak a part felett és az
éjjel méltóságteljesen nagy volt. Kék csillagfallal emelkedett a
hullámzó tenger felett, amely feketén és hatalmasan terjedt el
fölöttünk. Az égi képek a horizonton finom fátyollal voltak burkolva,
amely melegebb mélységekből szállt fel a pompás tisztaságig. Kaja talán
aludt, vagy hallgatta, mint én, a víz hangjait? Könnyedén borzongtam az
éjjel e hűvösségében és láttam magam fölött ragyogni az Orion nemes,
törvényszerű méretét a térben. A laza homok engedett a test minden kis
mozdulatának és úgy hordozott minket, mintha szívesen és könnyen tenné.
Lassankint távozott tudatomból az idő minden érzése, úgy hogy már csak a
szívemet és véremet hallottam.

Időnkint fölemeltem a homlokomat és átnéztem Kaja kötelékeiből megoldott
teste fölött. Úgy feküdt ott, mintha mély világ-álomban, minden létével
és érzékével könyörögne az egész mindenség, nap, eső és szél
szerelméért. Összeolvadt a derengő világos színű parttal és a tengeri
éggel szemben mintegy tájképet alkotott. Ezek a csillagfénytől szeliden
beragyogott magaslatok és völgyek ősrégiek, megkövesültek voltak, de
egyúttal formái az én áhítattól és sejtelemtől sebesült lényem csüggeteg
hangulatának, melynek szegény és múló tudatossága erőtlenül remegett a
megindultságtól, a titoktól.

Ekkor belülről nagy megrendülés lett rajtam úrrá, melyet nem tudok
megnevezni, amely bármily homályos esemény, mégis hatalmas igazság az
életemben. Arra kényszerített, hogy az arcomat a kezembe rejtsem és én
mint valami szörnyeteg ellen, küzdöttem a borzasztó, vad zokogás ellen,
amely megragadott. Ez a zokogás úgy megrázott, mintha lelkem hosszú
álmából akarna fölébreszteni, amely véget kell hogy érjen, mert különben
átmegy a megmerevedésbe és halálba. Mikor pedig feloldódott, példátlan
tehetetlenséggel, eláradva mintegy örökre, feküdtem szorosan, szorosan
Kaja karjaiban és most először sírtam azért, hogy Aszja meghalt.

Hallottam Kaja mély, édes hangját. Száját szorosan a szemem fölé tartva
beszélt, a haja mint sötét éjjeli aranyból való fal omlott le közel az
arcomhoz. A teste félig elfödött, hűvösen és mégis melegítve, mint a
lehellete is, amely drága közelségből áradva, rám lehelte szavait, úgy
hogy amilyen a szellemem és az érzékeim mély elgyengülésemben egyformán
itták őket.

– Mondd, oh, mondd, mit tehetek érted, kedves?

Behúnytam a szememet, virágzott az egész föld.

Kaja kezébe ágyazta az arcomat, a kezébe, mely olyan kedvesen
kormányozta a gyönyört és amelyet a fájdalom tehetetlenné tett. Olyan
óvatosan érintett engem, mint egy gyermek:

– Hiszen te gyerek vagy, – mondta, – gyerek. Beszélj hát, kérlek,
beszélj!

Egy idő mulva panaszkodva folytatta:

– Nem tudsz beszélni? Megszomorítlak? Hiszen szivesen vagyok a kedvedre
és nem szabad azt gondolnod, rólam, hogy szegény és csúnya vagyok.
Hiszen a tiéd vagyok, nem tudod elhinni? Ne távozz hát tőlem a bensőd
mélyében, hova sodródol? Beszélj hát, beszélj hát!

Könnyű, kereső testét szorosabban hozzám szorította és borzalmas
csöndesen, mint a zivatar az égen, kigyulladt bennem a lélek fájdalma és
szabadsága a harag és gyülölet fölött erőszakos áldozati hálává.

Kaja halkan elnevette magát, reszketve a győzelemben, de büszkeség
nélkül, hirtelen kérlelhetetlen jogának fenyegető komolyságába
helyezkedve. Márciusi és nyári forróságban és fehér fagyokban bejártam a
széles tájakat, melyeket a szemem látott, évek multak, másodpercekbe
összeszorulva, pillanatok kinyúltak, testté vált vágy ezüstzászlóival
csillagról-csillagra kifeszítve, a tenger zuhogott minden erő
tehetetlenségének metsző jéghegyén át és visszatéréskor az újra
föltámadó éjjel hangzott a tudat elsikló határain át: ezer év olyan,
mint egy nap.

– Kaja, kedves Kaja, messze, büszke útját akarom járni az életnek, nem
úgy mint mások. Jó övet akarok, gyors lábakat, vidám szemeket. Mily
nyitva áll a nappalok és éjjelek világa, minden szabad és semmi sincs
megtéve.

– De hiszen már álmodol, – mondta egy hang szorosan fölöttem.

Két kéz szeretetteljesen köpenyt borított rám takaróul.

– Mindjárt jön a reggel, Kaja… Nem szóltam-e a reggelről neked, mikor
még nem ismertelek, mikor a sötétben hozzád jöttem, akkor az ablak
alatt?

– Nem fázol? – kérdezte a hang. – Aludj hát, mindjárt világos lesz.

Mikor felébredtem, a reggeli csillag már a tenger fölött állott. Olyan
fényesen ragyogott a horizonton, hogy úgy éreztem, mintha távoli
ragyogása eltöltene, mintha a testem áttetsző üveg volna. A tenger már
színes volt, könnyű szél simogatta a vizet. Mellettem a homokban láttam
nyomait a drága életnek, amely ezen az éjszakán eltöltött. Kaja elment,
köröskörül csendes volt minden és üres, mint a teremtés első napján.
Hasonlíthatatlan vidámság kelt fel a lelkemben, a szemem magába fogadta
a tenger és föld képét a reggeli fényben, mely egyre nagyobb hatalomra
nőtt.

* * *

Néhány nappal ezután Hant, Lüdersen húgát kísértem a szélben a töltésen.
Borús, viharos nap volt és a tenger tombolt. Han ritkán nézett oda, ez a
harsogás már a bölcsőjébe is belehangzott, járt fölötte mint gyermek
apja csónakán. De engem szívesen hallgatott, ha a tengerről beszéltem.

– Tulajdonkép én kellene, hogy meséljek neked róla, – mondta és
szégyenlősen mosolygott.

– Nem, Han, te hozzá tartozol.

– Igen, – mondta ő. – Így van.

– Ismered azokat ott a vízi kastélyban? Az öreg bárónőt, Prokert az
inast, a szakácsnét, kinek olyan a főkötője, mint a beduinsátor és
Nikót? De hát hogyne ismernéd… hisz ez természetes.

– Igen, ismerem őket mind, – mondta Han. – A fiatal kisasszonyt is.

– Kaját? Ah, igen.

Han felém fordította a fejét a barna kemény orcáival, szemének világos
kéksége színes volt és kemény, mint az üveg, el nem homályosítható, üres
fény fájdalom és édesség nélkül. De aztán lesütötte a szemét és ezt
mondta:

– Hát akkor beszélj róla.

Megijedtem.

– Mit lehet róla mondani? Nagyon szép. Ha az ember mellette megy, vagy
beszél vele, akkor minden megváltozik és értéket kap általa.

Elakadtam és elhallgattam.

A szél metszőn fütyült, lementünk a töltésről, hogy védekezzünk ellene
és tovább topogtunk a puha homokban. Védettebb helyeken hangyafű és
rekettye nőtt, itt könnyebb volt járni.

– Itt egyszer átszakította a tenger a töltést, – beszélte Han. – Áradás
volt, minden víz alatt állt, a világítótorony és a vasúti állomás
szigeten állott.

Aztán Lüdersen bácsiról beszélt, aki nagy utazásokat tett. A szülei a
városban éltek. Minden nyersen és fáradságosan jött ki az ajkáról,
mintha a beszéd fájna neki, a munka, amelyet egész testtel lehetett
végezni, könnyebben esett neki, a járás és evezés és a hálókkal vagy a
kerttel való bajlódás. Ezt mondta:

– Négy év előtt jött először hozzánk. Össze kellett kulcsoljam a
kezeimet, mikor ránéztem. Én hoztam a bőröndjeit a talicskával.

– Kicsoda? Kicsoda jött ide?

– Hát a kisasszony…

– Ja úgy, hát négy év előtt jött?

– Igen, nyaralásra. Az első alkalommal csak rövid időre, mert Veit
Geesten belefulladt a vízbe.

– Ki volt az?

– Egy halász.

– Mi köze ennek a kisasszony jövéséhez és menéséhez?

– Ez úgy volt.

– Mondd hát el, amit tudsz, Han.

– Nem tudok semmit, – mondta ő haragosan. Nem is mondtam semmit.

Hirtelen elidegenedtünk egymástól és mind a ketten elhallgattunk.
Hagytam hát Hant, menjen egyedül az útján és lefeküdtem a homokba, amíg
az este és az eső haza nem kergetett. Egy brigg küzködött a nyilt
tengeren, kevés vitorlát bontott ki és különös kuszáltan nézett ki,
lámpa nélkül és mintegy egy helyre szegezve hintázott a kegyetlen
hullámhegyeken. A szürke, nagy tengeri világ körülöttem kiárasztotta
sivárságát a kedélyemre és én küzdöttem ellene, mint odakinn a hajó a
hullámok ellen.

Mikor a szememet lehúnytam, láttam egy nagypompájú, fényesen
kivilágított termet, amely tele volt ünnepiesen öltözött emberekkel.
Rejtett muzsika játszott, vidám nevetés és poharak csengése hallatszott.
Az előkelő hölgyek ruhái drága szövetekből valók voltak és úgy látszott,
mintha a válluk és karjuk bevilágítaná a termet. Kaját kerestem a
szememmel. Az előcsarnok egy zugában egy sötét férfialak hajolt egy lány
fölé, aki még csaknem gyermek volt. A leány nem nézett föl a férfira s
ennek szemei lopódzó mohósággal, megvetőn és sóvárogva mustrálták.
Szégyenlősen mosolygott maga elé a leány, és mikor fölemelte a szemét, a
férfi megváltoztatta az arcát és együgyű-jóságosan nézett vissza rá. Egy
szolgának szemrehányásokat kellett hallgatni, sápadtan és élettelenül
hallgatott, mint egy oszlop. Végre jött Kaja. Nagyon gyorsan ment és
testének hajlékony ereje felingerlően hatott, de a magatartása
tiszteletet parancsolt. Két fiatal úr kísérte, egy lovagi külsejű
aggastyán fogadta és a hódolattal, melyet felajánlott neki, az egész
terem alávetette magát a varázsának.

Kitátottam a szememet. Lüdersenéknél már égett a lámpa, de én még mentem
néhány lépést a házon túl, hogy a vízi kastélyt kémleljem. Egy sötét
darab erdő a szürke strand sivárságában volt minden, amit láthattam. Az
erős vihar bekergetett a házba.

De a nedves fátylak a világ felett eltüntek a nyári szél elől és mikor
egy reggel a nap ragyogva fölkelt a tenger fölött, a fénye szikrázott a
bükkerdők nedvességében. A strand megint fehér lett és szegélyezte a
hullámzó tengert. Messze, messze lehetett látni jobbról és balról. Az
ember melle emelkedett a friss tekintettel és a kedélye mintegy
megváltozott. Mintha az ég, a tenger és a föld megjutalmaztattak volna
türelmükért, olyan újak voltak, mint az első nap és nem volt rajtuk
található semmi eltorzulás a borús idő szörnyetege elleni harctól.

Kaját az erdőben találtam, közel a parthoz, ahol a víz kéken csillogott
át a fák között. Derülten és gyorsan lépkedett a nagy aranyfény kévéin
át és énekelt.

– Itt vagy hát! – kiáltotta vidáman. – Hol voltál olyan sokáig?

Ezt akartam én mondani és kérdezni. Kaja nem mutatott elragadtatást, sem
csalódást, boldogító jóérzés sugárzott róla és derült nyugalma alatt
gyorsan és borzongatón siklottak el előttem az utóbbi napok és éjszakák
sötét órái. Az eső a homályos ablaktáblákon, a kínzó tengeri szél, amely
mindenütt fütyült és mindent megrázott, ez a szentségtelen,
nyugtalansággal tele békebontó, az ágyam nedves szalmája, Han halálosan
türelmes leányos lénye körülöttem, ez a félmeztelen, értelmetlen
intelem, amely úgy vett körül, mint együgyű gúnyolódás
elhagyatottságomban.

– Mit tudom én, – felelt Kaja jókedvvel a kérdésemre, hogy mikép
töltötte el az esős időt. – Hiszen süt már a nap, hiszen már elmult.
Mimsey néni mindennap kérdezősködött utánad, igazán megnyerted a szívét.
Ne szakaszd hát meg és menj hozzá.

Kiváncsian néztem rá.

– Ah, a néni – mondtam én.

– Ne becsüld ezt le, – vélekedett Kaja, – a vénasszonyok révén tied a
fél világ. Ezt a legkevesebben tudják. Mit törődöl a férfiakkal, hiszen
magad is az vagy.

– Vannak barátnőid, Kaja?

– Ezt nem lett volna szükséges kérdezni az előbbi bölcselkedésem után.

– Csak azért is kérem, mert meg akarom állapítani, hogy nincs barátnőd.

– Volt egy, akkor, mielőtt…

– Veit Geesten előtt.

– Igen. Ha láttad volna őt, akkor engem elhagytál volna, mint ahogy a
hajót elhagyják, amely a céljához ért. A teste olyan volt, mint az üveg
és a meleg selyem, olyan hallgatag és gyöngéd volt, nappal úgy
járt-kelt, mint egy kis szent, a kezei mintha segítségért esedeztek
volna és meg kellett érinteni az ajkait, ha az ember tudni akarta, mit
hallgat el. Éjjel a sötétben kivirágzott és táncolt az erdei tisztáson,
a holdfényben. Ha a haján végigsímítottam, puha volt, mint a langyos víz
és az ember alig érezte a bőr fölött. Akkor sejtettem meg szerelmi
sorsomat, a fájdalmas tavaszt.

– Ő is meghalt?

– Ugyan dehogy! Férjhez ment egy olyan emberhez, akinek két arcából meg
lehetett volna formálni az ő testét. Mikor viszontláttuk egymást,
félrefordult. Tehát boldog. Te mindent olyan komolyan veszel.

Arra gondoltam, hogy nem tudja, hogy éjjeleken át álltam az ablaka
alatt, hogy nyugtalanul bolyongtam az erdőkben és a tenger mentén, amíg
bele nem ágyaztam magamat a nedves homokba, amelyre lerogytam. Han
titokban forralt bort hozott a szobámba, pillantás nélküli szemével
látta szenvedésem néma gyalázatát, mint egy tükör, amely nem néz és
mégis elviszi magával a képet. Vagy talán tudja Kaja mindezt, kérdeztem
magamat és úgy átélte, ahogyan én átéltem? Azt remélte, az ablaka
megcsörren a kavicsoktól, amelyeket az útról kiválogattam és mégsem
dobtam föl?

Az elégületlenségem, kétségem és haragom látható és érzéki alakot
öltött, gondolataim feneketlenségében nem volt megállás. Reményem értéke
megrendült és feldíszítette Kaja könnyű ruháját a térd hajlásánál, ahol
fennakadt, mint a megvetett ékszer, mint az elárult üdv. A ruhája akkor
sárga, világos színű szövet volt és úgy símult hozzá, mintha a könnyű
tavaszi szél volna a mester, aki ezzel a lengő burkolattal méri és
vizsgálja a fiatal testet. A karjai meztelenek voltak és hosszú, karcsú
lábai láthatatlanul is szemlélhetők, mint az aranyban az érték s
asszonyos léptei nemcsak haladtak a puha mohos talajon, hanem csábító,
egyenletes ütemben magasztalták a nyár lehelletét, a meleg földet és a
napfényes zokogó halált.

– Tépd le azt a virágot ott, Kaja!

Lehajolt, leszakította a virágot és odaadta nekem.

– Minek? Mire való ez neked?

Ekkor a szemembe nézett és borzongva megremegett vizsgálódó és sóvárgó
tekintetemtől.

– Menjünk fürdeni, gyere, – mondta gyorsan és a fejének hajlása, lankadt
lépése, a keze a kezemben a vad szabadság mennyországát tárta fel
előttem. A homok és a hulámverés fogadtak minket, meleg szél és olyan
fény, amelytől támolyogni kezdtünk és a kéj és ártatlanság nyers
elragadtatásába emelkedtünk.

Kaja ruhái úgy lebegtek csipőiről, mint tarka fénysugarak, csakhamar a
homokban elszórva hevertek az én durva csizmáim mellett, melyeket egykor
Stevenhagen cipész foltozott.

Mily jóvá tesz a meztelenség, gyógyít és tisztít, annak a könnyű
csalódásnak nyers erejével, amelyet a vágy fülledt és édes sejtései után
magával hoz. Kaja nagyokat lélekzett, mikor lassan a vízbe lépkedett,
mert a víz még hideg volt. Felindulva és meggondolatlanul, bizonytalanul
lépkedve nem tudott semmire ügyelni, ami enyhítette volna
felkínálkozását, nem nevetett és különös komolysága az érzéki adományok
élvezetében itt is úgy hatott, mint az uralomra való tudatosan fokozott
akarat. Félig megfordult és odakiáltott nekem valamit, amit a
tengerzúgás elnyelt. A tengeröböl roppant vonalában, a kék-fehér tengeri
és parti messzeség napfényében csak őt lehetett látni, mintha egyedül
volna az ég alatt.

A sós áradat messze kivitt minket, az a halk elfogódás, melyet a tenger
hoz magával, érdes illata, a víz súlya, a zöldes hullámhegyek csillogása
egy szabadabb sors új teremtményeivé változtattak minket. Elmúlás és
elfeledés vonult be lelkünkbe, mint újraszületettek lebegtünk enyhe
harci fáradsággal a láthatatlan mélység felett, megváltva a játékban,
kielégülve a tagjaink szélesen ívelő mozdulataitól, hűvösen körülölelve
és dajkálva, ahogy semmiféle más elem nem tudja az embert magába venni.

A forró homok magára vette áthűvösödött testünket. Kaja egyenesen ült és
a messzeségbe nézett. Asszonyos lányarca egyenesen elválasztott dús
hajával, mely mélyen belehullott a nyakába, anélkül, hogy megoldódott
volna, buzgó méltósággal emelkedett ki a fényesen csillogó éggel
szemben. A természet bájos kiegészülése ebben a pompás alakban mélyen
megrendített és ennek a pompának és bőségnek a megközelíthetetlensége a
hódolat varázsával hatott rám. Már az is megrémít, gondoltam magamban,
hogy akárcsak imádkozni is mertem hozzád és most – igaz lehet ez?
haragudnál rám, ha nem válnék lelkem és testem minden erejével durva
szolgáddá? Hadd húnyom le a szememet, amíg a boldogságom erősebb lesz,
mint az áhítatos eszmélésem, nem válhatok bűnössé önkény és cselekvés
által, a fölijedő forró kötelesség mindenhatósága kell hogy jöjjön
hozzám és válasszon ki engem. A te utad akarok lenni, te fájdalom és
forróság, de senkinek sem ura. Az áhitatomból kell hogy támadjon a te
fáklyád.

– Sokszor nem szeretem, ha hallgatsz, – mondta hirtelen Kaja és kérdően
mosolygott. – Ilyenkor úgy érzem, mintha sötét tűz gyülekeznék benned és
félek. Tedd a kezedet a mellemre, sokszor a testvéred szeretnék lenni,
de hiszen az bolondság, én nem vagyok senki emberfiának testvére. Ha
érintesz engem, megnyugszol, érzem… Minek nevezel engem? Ah, ne mondj
ilyen neveket és szavakat, tudom, hogy jót gondolsz rólam, nagyon is
jót, és mintha csupa varázstükrön át látnál engem. Hiszen én olyan
egyszerű vagyok. Elég volna egy szó, de ez nincs meg az emberi szavak
közt. Ezt az egy szót keresitek, ti férfiak mind, és a kereséstek olyan
szép. Én sem tudom a szót, de tudom az értelmét. Megvan nekem, tudom és
megtartom ma. Itt vagyok és ti ezt ezer szóval mondjátok. Azt mondod,
okos vagyok? Igen, talán okos vagyok, mert nem kívánok más lenni, mint
ami vagyok. Fiatal vagy, sokkal fiatalabb, mint amilyennek tudod
magadat, sokkal fiatalabb, mint én, ámbár gyermeknek nevezel engem. Úgy
hallom ezt és mindent, mintha már ezer éve hallanám.

– Csónakban úszol a napban, Kaja, a víz csillog és rajta van könnyű
csónakod. «A fény tükrözik a hullámokban és a szemeimben!» – kiáltod, de
mélyen a vízfenékre is elhat a fény.

– Gyakran csábít a mélység, – mondta Kaja komolyan.

– Nem tudsz még semmit róla, Kaja.

– Visz engem, – mondta ő halkan – és ez jó.

– Igen, ez jó, kedves Kaja, oh boldog vagyok!

– Mért mondod ezt úgy, mintha fájna? Tudod-e, hogy néha irigyellek?

– Miért, Kaja?

Szomjasan kerestem a tekintetét.

Nagy szemekkel és kutatón nézett rám, mintha nekem kellene a feleletet
megadnom. A feje közel ért hozzám és én éreztem a lehelletét, kérdésének
élet-illatát, a feleletet, melyet adott, az ajkait, a hűvös sápadt
testét.

* * *

Meg kellett látogatnom Mimsey nénit, ezt beláttam, a forró és pompás
szabadság napjai után, amelyek erdőn és hullámokon át csöndes házába
vezettek. Mivel Kajával az utolsó két nap nem találkoztam, álomtól és
gyásztól kínozva, a nagy emlék fényében, mely mint a nap állott minden
órám fölött, kétfélekép is fontos volt nekem a tervezett látogatás és én
el is indultam a szokott délutáni órában.

Csodálkozásomra egy fiatal úr ült a két hölgy között a teázó asztalnál.
Semmi sem volt természetesebb és semmi sem tudott volna jobban
belerántani az oktalan zavarba, de nem lehetett már visszafordulnom és
erőnek erejével összeszedtem minden elfogulatlanságomat, amit csak össze
birtam szedni, meggyorsítottam a lépéseimet és úgy tettem, mintha máris
el akarnék menni, mielőtt még igazában megérkeztem volna.

A fiatalok ketten felállottak üdvözlésemre, Mimsey néni gyöngéd keze és
kedves mosolya felbátorított és ezáltal megtaláltam az utamat, amely – s
ezt világosan hangoztatni is kívántam – ő hozzá és csak ő hozzá vetető
út számba szabad hogy menjen. Mily érthető volt, hogy ennél a
szeretetreméltó öreg hölgynél látogatást teszek! Ő kegyesen pártfogásába
vett, kegyesen és gyengéden fogadta szegényes adományomat, melynek
keserves voltáról sejtelme se volt.

A fiatal úr keze kurtán és szilárdan pihent a kezemben, biztos, eleven
szemei elfogulatlanul vizsgáltak, kissé gúnyosan, de nem gúnyosabban,
mint amennyit meg lehet bocsátani egy megütközött embernek, akit
megillet az a jog, hogy e mögött elrejtse az elfogultságát. Magas
termetű, karcsú és erős férfi volt, életteljes tekintete kissé
csillogott, de nem keményen, hanem vidáman és okosan. A vonásai épen nem
fiúsak, bemélyedő rúnái voltak az életnek, amelyek olyan élményekről
beszéltek, melyeket bajos lett volna az életkorából következtetni. Az
üdvözlés után mindjárt egészen átengedett Mimsey néninek. Úgy látszott,
hozzá volt szokva, hogy az emberek és dolgok hozzáérjenek. A
tartózkodása öntudatos volt. «Eberhard», – hallottam a nevét; hol is
hallottam már ezt a nevet?

Kaja komoly és át nem látható volt, mint mindig, talán kissé komolyabb,
mint máskor. Mit jelentett ez a komolyság? Az akarat remegő pántjaival
fegyvereztem fel a szívemet, hogy helyt tudjak állni és nem értettem az
ellenséges érzületet, amely bennem támadt.

Mimsey néni azt hitte, tartozik nekem azzal, hogy kutatásom eredményei
után kérdezősködjék. Úgy kellett felelnem, hogy esetleg más oldalról
jövő későbbi vizsgálat esetén két utam maradjon nyitva.

– Az unokabátyám egészen váratlanul lepett meg látogatásával, – mondta
Kaja és mialatt beszélt, átnézett rajtam, úgy hogy csak együgyű
feleletet tudtam adni. A beszélgetés akadozva és céltalanul folyt
ide-oda. Mimsey néni minden irányba forgatta a hallócsövét és csak azt
értette meg, amit nem neki mondtak. Végre feladta a kisérleteket, hogy
résztvegyen a beszélgetésben és vakargatta Nikót.

– Ön természettudományokat tanul? – kérdezte tőlem Eberhard.

Kaja rám nézett.

A fiatalember tekintetében most nyilvánvaló, bár teljesen
szeretetreméltó gúny volt. Olyan szembetünőleg nézett végig a ruhámon,
hogy ez égette a testemet. Csak egy menekülésem volt.

– Igen, – feleltem, – ha így akarja nevezni. Főképen azonban az emberrel
foglalkozom és pedig főképen azzal a sajátságos hajlamával, hogy szeret
kérdéseket föltenni, amelyre a feleletet nem kívánja elhinni.

Nem néztem Kajára, ámbár minden üdvömet az ő ajkának egy bármi finom
mozdulatától nyerhettem volna.

Eberhard előrehajlott, mintha az érdeklődése csak most ébredt volna fel.

– Ah, – mondta lassan, – hiszen akkor jó öreg néném kitünő anyagot ad
önnek, hogy képzettségét tökéletesítse. Csak sajnos, kissé nagyot hall.

– Jó hogy az ilyen tulajdonságok nem mindig öröklődnek a rokonságban, –
feleltem én. – A veszedelem persze közelről fenyeget. Állítólag
rendszerint úgy kezdődik, hogy az illető megérti ugyan a szavakat, de
nem az értelmüket.

Kaja most elnevette magát és én elvörösödtem a haragtól. Azt hiszi,
segítenie kell nekem? Visszautasítottam a támogatását.

– Mért nevet? – kérdeztem.

– Nem érné be azzal, hogy az emberek kérdéseit kutatja, nem pedig a
nevetésüket is? – felelt ő hűvösen.

Jól van, gondoltam, tehát ketten vannak ellenségek. Azonban hallgattam
és magam elé néztem. Mért is ütöttem rá a kezére, amely felém
kínálkozott? – gondoltam. Mért gyanítok ellenséget ott, ahol az élet
ártalmatlan társai vannak? De hát azt akarod, Kaja, hogy alul maradjak?
Azt akarod, hogy közömbös emberek szeme előtt látható legyen szörnyű
tehetetlenségem, mint ahogy nyilvánvaló lett a te szerelmed szeme előtt?
Nem tudod-e, hogy gonosz vagyok, mert szégyellem jóságomat, büszke
vagyok félénkségből és kemény vagyok amiatti félelemből, hogy osztoznom
kell a legnemesebb dolgon?

Egyszerre aztán nevetni tudtam volna és kezet tudtam volna nyújtani
mindkettőjüknek Eberhard úgy nézett ki, mintha el is fogadná. Vidám
nemtörődömséggel nézett engem, nyilvánvaló volt, hogy magaviseletemen
némileg megütődött, okos arcán árnyéka sem látszott annak, hogy
becsvágya volna helytállni velem szemben vagy hogy félne attól, hogy ő
marad alul. Nem kérdezett többet, mert látszott rajtam, hogy nem
szívesen felelek és különben is olyan pompás az élet és a dolgai és Kaja
oly szép köztük. Kajával beszélgetett, mintha én ott se volnék. Nagy
keze az asztalon feküdt. Megmértem a távolságot e kéz és Kaja közt. Ami
az én szerelmemnek horizonttávolságnak látszott, az ennek a kéznek egy
pillanatnyi mozdulatra elérhető volt.

Eberhard odatartotta elém a cigarettatárcáját.

– Dohányzik? – kérdezte barátságosan.

Köszönet nélkül elutasította.

– De kérem, vegyen belőle, – kért ő szívélyesen. – Hiszen ön dohányzik,
Kaja beszélte, hogy a strandon elpusztította egész dohánykészletét. Vagy
talán többet mondtam a kelleténél?

Ránéztem és ezt feleltem:

– Nem. Ön pontosan annyit mondott, amennyit tudatni akart velem.

– Hogy-hogy? Tehát most nem dohányzik?

A tekintetem Kajára fordult. Hirtelen nagy, mély nyugalom járt át és át.
A szemem Kaja arcvonásaiban sem látott egyebet, csak egy megfontoltan
gyanútlan, egyenletesen ártatlan mosolyt, a szája kissé nyitva volt és ő
mintha olyasvalamire gondolt volna, ami nem tartozik össze a mi
beszédünkkel. Talán Mimsey néni halk háttérbe vonulására, minden
részletnek erre a gyöngéd figyelemrevételére, amit az öreg kisasszony
olyan meghatóan mutatott ki és ami rejtegetni akarta a mi
cselekvésünktől és beszédünktől való különállását.

Most Kaja rám nézett és ezt mondta:

– Holnap szeretnék veled találkozni, ha akarod, talán a strandon, úgy
mint máskor?

– Ha szabad egy szivart kérnem, – mondtam én könnyedén szomszédomnak. –
Nagyon megköszönném. Szívesen elfogadom útravalónak.

– Kérem, – mondta Eberhard barátságosan. – De nem olyan könnyű szivar
ám, mint ahogy talán hiszi.

* * *

Az életem kínokkal teljes volt és a bizakodás és szenvedés vándor
szellemei váltogatták egymást, felhők vonultak a hold fölött, amely csak
ritkán vetette tiszta fényét a kamrámba. A szél rázta az ablakomat,
amely félig nyitva volt és én hallottam a tenger zúgását. A közel és
távol olyanok voltak, mint valami alakok, melyek hozzám tolakodtak, és
messze eltávolodtak. Hol álomért viaskodtam, hol erőért, de mind a kettő
elkerült és az éj zajai lázhangokká lettek és mélyen bensőmben hallható
hangokká alakultak. Mit valljak meg, hogy békét hagyj nekem?

Csak a földerengő napfény vigasztalt meg, de nem keltem fel, mert féltem
a hosszú reggeli óráktól és a várakozás elerőtlenítő ingadozásaitól. Az
álomra gondoltam, nehéz, édes érkezésére, az elmerülés jótéteményére. A
fák csaknem sötét koronái alatt hűvös van, nagy messzeség és céltalan
sehova-sem-jutás. A gondolatok nem jönnek a saját elmélkedésünk tudatos
mélyeiből, hanem mint tarka, hangtalan madarak lebegnek a mezők békéjén
át. Hol az egyik, hol a másik száll le a vállunkra és figyel a lélekző
száj mosolyára. Gondoskodás van köröskörül rólam és rólad, senkinek sem
kell a cselekvésben elfáradni, messze mögöttünk, a fák mögött a
ködfoszlány, ez az elmult nap.

Végre hallottam Hant a házban tenni-venni, a vödrök csörögtek, a leány a
kútra ment. Megyek és segítek neki, gondoltam és fekve maradtam és
kísértem őt a gondolataimban. Együtt forgattuk fölfelé a vödröt, amely
lenn a kút mélyének sötétjében kiadta fölösleg vizét. Hannak az inge
fölött csak a tarka, durva szoknya volt és mikor a kar mellett forgattuk
a fogantyút, a leány lehajolt kissé és én a vállára igazítottam az
átalvető rudat, a két vödör fölemelkedett vele és ő lassan bement a
házba. Nem, nem beszéltünk. Han még hallgatagabb volt, mint máskor.

Mikor a házból kiléptem, még látni lehetett a holdat. A tenger fölött a
horizont halvány, barnásvörös volt, ami örvendezővé tette a várakozást.
Messze, szélesen és üresen terült el a kivilágosodott parti világ. Arra
a napra gondoltam, melyet akkor láttam kelni, mikor Kaját először
öleltem meg. Végre a nap pirosan merült föl a tengerből, de sugarainak
hatalma túlságosan nagy volt álmatlan érzékeimre, a fényük elkábított és
én elaludtam.

Egy álomkép vonult át ezen a könnyű, éber álmon. Láttam Kaját meztelenül
futni a strandon a nedves homokon át, közvetlenül a hullámverés mellett,
amely úgy teregette eléje hab-tavait, mint valami szőnyegeket. Kaja
vadul és esztelenül futott a vágtató szél ellenében, amelyben kibontott
haja úgy lobogott, mint egy nagy sárga zászló. Kissé ügyetlenül futott
és én úgy éreztem, mintha vidám rövid kiáltásokat hallatva, mint a
sirályok a feje fölött. Gyönyör és fájdalom és üdvösség volt egyszerre,
ami kergette, amíg végre magasra emelt karokkal belevetette magát a
homokba és kicsire zsugorodva, sajátságos fehéren maradt fekve a messze
strandon.

Alighanem közvetlenül amellett a hely mellett feküdtem le aludni, melyet
Kaja mondott nekem, mert az ő hangja riasztott fel. Ébredező szemembe
vetett tekintete elárulta nekem, hogy nézte az alvó arcomat. Olyan fényt
láttam meg a szemében, amellyel még sohasem találkoztam. Fájdalmas
várakozás volt benne, mintha a szája anyai szót mondott volna ki.

– Itt aludtál? – kérdezte tőlem.

– Hadd megyek a vízbe, hiszen még alszom.

– De csak nem itt egész éjjel?

– Nem, Kaja, nem, pompásan aludtam az ágyamban.

– Maradj, most nem fogunk fürdeni.

Körülnézett.

– Kaja, sokat álmodtam rólad, különös dolgokat. Mi mindent tudtam meg
rólad: milyen naiv vagy és egyúttal milyen ravasz, okos és együgyű,
vigyázatlan és alattomos, őszinte és tettető.

Gyorsan beszéltem és csak úgy nagyjából, mintha csak ezután akarnék arra
rákerülni, ami igazán foglalkoztatott.

Kaja nagyot nézett rám, figyelmes szemmel:

– Tedd még hozzá, hogy szűz és ringyó. Én rám nézve minden egy egésszé
fog egyesülni, ami neked az álmodban, amint mondtad, olyan önkényesen
összetettnek tűnt fel, mert boldog vagyok. Látod, gyakran azt hiszem, –
folytatta – az emberek elfelejtettek élni, azt hiszik, csak akkor szabad
élniök az életet, ha előbb elrendezték. E miatt hagyják az ifjúságot
szürke vesződségükben elmúlni. Gyöngék, semmi más.

Halkan nevetett maga elé.

– Alapjában véve mégis csak azért építik a sorompóikat, mert félnek az
élet igazságától. Megengedem, nekik szükségük van rájuk, de engem hagyj
békében.

– Ha csak ez volna az erkölcs, akkor már rég összeomlott volna, –
mondtam én. – Az erkölcsnek mély kapcsolata van az ember értékével.

– Mért beszélsz ma ezekről a dolgokról? Menj és beszéld ezt a
férfiaknak. Én nő vagyok. Nem érzem magamat a közösségtekhez tartozónak
és amíg nem támasztok veletek szemben követeléseket, addig nem követek
el bűnt, ha nyugodtan élek a kedvem szerint. Hát kövezzetek meg!
Megengedem, hogy megöljetek, de további engedményeket tenni nincs
szándékomban.

Búzavirágot szedett és tépdeste a száraikat, hogy megrövidítse őket.

– Mért mondod ezt olyan keményen és csúnyán, Kaja? Minderről nincsen
szó, ha egyszer meg akarsz hallgatni. Tudod te, mit csinálsz, ha az
erkölcsön kívüli álláspontra állsz?… Bocsáss meg, ha megbántottalak…

– Azt kérded, hogy mit teszek? Azt teszem, ami vagyok.

Végigsimította a haját a kezével és kutatóan ráncolta a szemöldökét.

– Oh, Kaja, hát te még mindig azt hiszed, hogy én meg akarlak
változtatni, vagy javítani. Én szeretlek.

– Milyen borzasztó dolog!

Félig tréfásan, félig elfogultan kutatta alig akart szavának a hatását,
készen arra, hogy enyhítse.

– Igen, Kaja, ez borzasztó. Mit tud a te szíved róla! Meg kell, hogy
hallgass, mert én nem tudok hallgatni és beszélnem kell, de nem abban a
reményben beszélek, hogy téged befolyásoljalak. Tudom, ki vagy, de azt
is tudom, ki vagyok én.

Gondolataimban hozzáfűztem: ostoba vagyok, ostoba.

– Mondd meg hát mindjárt, ki vagyok én, – felelt Kaja – tedd hozzá, hogy
boldog volnál, ha meg tudnál vetni.

– Okos vagy, mint a tűz.

– Hát a tűz okos?

– A maga módja szerint. Aki a tüzet imádja, nem tud semmit a
szerelemről.

– Hát nem világít?

– Igen, de válogatás nélkül elemészti, amire nyugtalan létében szüksége
van. Akárcsak te, «megért» mindent, amire szüksége van és mindent, ami
útjában áll.

– Micsoda furcsa gondolatokat csinálsz te magadnak, – mondta ő, egy
pillanatra gyermekesen megütődve. – Veszedelmes ember vagy, elrablod a
természettől a nyugalmát.

– Igen, Kaja, az én természetemét is, amíg az értelmét megértem. Ember
vagyok, semmi más. Hát azt hiszed, azért vádollak, hogy magamat védjem
vagy hogy jogomhoz jussak? Nem, nem, fordítva áll a dolog és úgy is lesz
utolsó lehelletemig, én lekicsinyítem magamat, hogy igazoljam magamat.
Ne legyen más vélemény rólam, minthogy itt nem találtam nyugalmat és
hogy sohasem elégedtem meg semmivel. Az ilyen fellázadásban a mulandónak
csaló állandósága ellen kezdődik az emberi öntudat, ebben kelti fel az
Isten a szerelem hatását. Az örök búcsú irigység nélküli pillantását
vetettem azoknak az életkörére, akik harc nélkül és elégülten kevéssel
beérik. Ha lesz az életben halálos ellenségem, akkor nem lesz más, mint
ezeknek nyugalma, ha valaha le fogok valamit rombolni, az ő nyugalmukat
rombolom le, ha vár rám harc, akkor ez az ő istenük elleni harc lesz,
aki a házaikat őrzi és szellemüket megöli. Egy borzalmas hatalom lesz az
oldalamon, mennyei seregekhez hasonló, ez a fiatalság…

Ijedten hallgattam el. Kaja olyan tekintettel nézett rám, mely mélyen
belém hatolt. Nem tudom leírni ezt a tekintetet. A szívem vérzett tőle,
mert szent idegenséggel tele helyeslést és közösség-érzet nélkül való
búcsút éreztem ki belőle. Ő azonban ezt nem tudta és így szólt:

– Úgy beszélsz hozzám, mint egy ellenséghez. Hiszen egyedül vagyunk.

– Mért mondod ezt?

– Csak úgy… hiszen én is meghallgattalak. De hát az Isten vagy a
szerelem, amint mondod, nem nyugalom-e? Hogy akarsz hozzá jutni?

– Ő fog hozzám jutni, Kaja, hozzám fog jutni, hozzám…

A szomorúság fátyola hullott a homlokára s ez fájt nekem, mintha a
reményem jóvátehetetlen volna és örök bűn.

– Boldog volnék a te módod szerint, Kaja, ha meg tudnálak vetni és úgy
tudnálak elfogadni és élvezni, mint ahogy kívánod, hogy elfogadjanak és
élvezzenek. De ezt nem birom. Csak akkor hiszek, ha odaadom magamat.
Lásd, magamat akár el is vethetem mámorodban, de a szerelmemet nem.
Hangos panasszal áll fel a lényed előtt. Ah, milyen szegény vagy, ha azt
hiszed, hogy én a külső illedelmet vagy korlátozást nélkülözöm benned.
Én csak egyet keresek nálad, a soha ki nem mondhatót. Ez nem a
bizodalom, nem a nyugalom, nem az otthon, mindez túlkevés, nincs rá szó.
A lényeg hallgat és tud… el kell mennem, Kaja.

– Ha ez azonban úgy van – mondta Kaja tünődve, utolsó szavaimat
hallatlanná téve, – akkor a te elfogadásodnak nem volna szabad függni az
én erényemtől vagy bűnömtől.

– Milyen igazat mondasz! Nem az én elfogadásom, hanem az odaadásom függ
tőle. Nem az a boldogság, melyről te beszélsz és amelyet gazdagon és
üdvöt adóan osztogatsz, nem az a boldogság, amely te vagy, hanem egy más
boldogság, amely egyúttal én vagyok és amelyet keresek, – hit a neve. Te
gyásszal és nyugtalansággal töltesz el, szenvedő, forró vágyakozással
valami örökre maradandó után.

Nyugtalanul és haragosan nézett rám.

– Most még csak házassági ajánlatot tégy, – kiáltott türelmetlenül.

– Igazad van, – mondtam és megmerevedtem. Ebben a pillanatban
megértettem, hogy az egyik ember meg tudja ölni a másikat. Egyidejűleg
azonban olyan hatalmasnak éreztem a szerelmemet ez iránt a leány iránt,
hogy oda tudtam volna adni a távoli kék hegyeket, mint valami lim-lomot,
keresztre tudtam volna feszíteni Istent, ennek a bájos, édes lénynek az
érintéseért, amely meztelen vállán és szőke hajának omlásán csillogott.
Csakhogy sem a hegyek, sem ez a gyönyörű fény nem tér ki előlünk a mi
parancsunkra tavasszal.

Reszketve és mély félelemmel éreztem, hogy soha máskép nem leszek ura
ennek a világnak, mintha teljesen végig szenvedem.

Elhagytam Kaját és a könnyedén elfátyolozott napfényben a falu felé
indultam. A sirályok röpködtek a hullámok fölött és a horizont a víz
felett gyöngéd köd-kékségben olvadt össze az éggel, a messzeségben a
tenger és ég egy volt, nem úgy, ahogy éjjel a dolgok összeolvadnak és
átmennek egymásba, hanem a fényben, olyan ragyogásban, amely nem
kápráztatott. Olyan vagyok – gondoltam magamban, – mint az az együgyű
gyermek, amely nyugtalanul vándorolt, hogy megtalálja azt a helyet, ahol
az ég kupolája érinti a földet.

Nem tudtam többé, hogy az ég és föld különválásában van a vigasztalás,
nem pedig a keveredésükben. Milyen messze eltávolodott tőlem Aszja, mint
egy álom. Próbáltam ő rá gondolni, de elsiklott előlem, komolyan, mosoly
nélkül.

Fontos volt nekem, hogy meggyőzzem magamat, hogy a keserűségem onnan
származik, hogy Aszját elvesztettem, de tudtam a lelkem titkos
mélyeiben, hogy csak azért kesergek, mert most napok fognak múlni,
amelyekben nem fogom látni Kaját és hogy ő nem lesz egyedül.

Tekintetemet a fehér nyári felhőkre függesztettem, amelyek a tájék
földöve fölött, a kékben a tenger felé vándoroltak, de a keserűség,
amely kínzott, nem engedte magát tévútra vezetni a nagy égi vándorok
napfényes útjain. És a fájdalomtól vakon és támolyogva ezt gondoltam:
Kell valaminek lenni, kell valaminek történnie, miért kínoz ilyen nagyon
túlságos boldogságom? Szeretném megfogni és ideszögezni, örök alakot
szeretnék neki adni, Isten szívére szeretném tenni és hinni szeretném,
kétség és kín nélkül. Hinni szeretném úgy, ahogy a víz rohan a völgybe,
vagy ahogy a fény ragyog, azonos szeretnék lenni vele, különválás
nélkül. Ah, mennyit ér az olyan boldogság, mint az enyém, amely bennem
vagy nálam van, amelyről azt mondom: én és a boldogságom! Én akarok e
boldogság lenni, egészen az akarok lenni. Nem szabad olyan hatalomnak
lenni sem égen, sem földön, amely megtapinthatná vagy megsérthetné,
Istenné kell lennem szerelmi boldogságom kedvéért, különben meghalok az
elégedetlenségtől és szomorúságtól.

Így gondolkoztam azokban a napokban, gondolkoztam és éreztem, mint a
tavaszi napokon, mikor a nap ragyog és egyúttal meleg eső is esik,
amelyekben a szántóföld olvad és csirázik, amelyekben a hegyek forrásai
megzavarosodnak a völgyben és a reggeli nap felolvad a ködben,
amelyekben szent túláradással számtalan virág kipattan és lehanyatlik,
ha nem volt arra rendeltetve, hogy gyümölcsöt teremjen.

Ma már tudom, hogy a vér és a lélek tavaszának abban a szende
bizonytalanságban kell eltelnie, amely türelmetlenséggel és
csillapíthatatlan vággyal tölt el minket és hogy kínjai és üdvössége nem
egyebek, mint sejtelme annak a válaszútnak, amelyre valamennyien
eljutunk. Az erdő öle, az anya meleg keble, a fogamzás sötét
birodalmához való tartozásunkról szóló álmunk édessége harcban áll a
lélek visszfényével, az atyával, akihez hivatva vagyunk, amíg a mulandó
és az elmulhatatlan mint ég és föld nyílnak meg lelkünk szemei előtt. Ez
a válaszút, búcsúzásnak órája az anyától, hogy feltaláljunk az atyához.

Amit az anya igért nekünk, az nem teljesedhetik be gyermeki fogalmunk
szerint; Mária remény nélkül sír a kereszt alatt és nem ismeri fel újra
feltámadott fiát. A fiú követelése azonban nagy lett bennünk, nem
kívánkozik többé az után, hogy helyt álljon a mulandóban, amelynek
szépsége csak hasonlata az igazságnak. De mennél kevésbé válik be a
magas követelmény a mulandóban, – ah, vajha ez az igazság belevésődnék
minden szívbe! annál hatalmasabban virágzik a fénye a világ fölött.
Mivel a világban nem történhetett úgy, ahogy én kivántam, azért
követelek háromszorosat és százszorosat! És csodálatos! Mikor én nem
nyugszom és szent buzgalommal elhatalmasodik, felém ragyog a mulandó
jelenségek szép világa, mintha ezt mondaná: Hát nem teljesedtem be csak
azért, mivel te belőlem származva és hozzám vonzódva nem hagytál fel a
követeléssel?

* * *

Mikor néhány nap mulva, melyet Lüdersennel és Hannal töltöttem el, éjjel
belopóztam a vízi kastély kertjébe – alig voltam már ember, – hangokat
hallottam Kaja szobájában. Mimsey néni basszus hangja mélyebb lett,
gondoltam és elhatároztam, hogy várni fogok, míg odafönn csönd lesz. A
bokrok nedvesek voltak az esőtől és a jávorfáról is csöpögött rám, a
nyári éjjel hűvössége tele volt illatokkal és minden illat az élet egy
anyai szelidséggel tele titkát rejtette magában. A virágok már
lehullottak, de az illatuk még ott lebegett a növények növekvő
gyümölcsein, mint reménnyel és sorssal teli emlék.

Kaja halk nevetése mint a lidércfény hullott le rám a nedvesen csillogó
levelekről, de erre a hangra borzongó fájás jött rám és mint a jég
rakódott le szívem körül. Úgy éreztem, mintha ez a megnevezhetetlen,
reszkető nevetés nem a száján és szemén át tört volna elő a lekéből,
hanem úgy támadt volna, mint egy szikrázás meztelen testéből, amelynek
borzalmas módon kiszolgáltatva kellett lenni. Mint izzó éles vágás
hatolt át tagjaimon és megakasztotta a vérem körforgását, mintha
üvegszilánkok és szikrák miatt akadozna az érverésem.

Még az érzékek legnagyobb ébersége is összetévesztheti a fájdalom
kiáltását az ujjongással, a felmagasztosulás sóhaját a gyalázat
nyögésével, az igent a nemmel, ha életről-halálról van szó, de a
szerelem füle tévedés nélkül ismeri fel az éjjel csendjében vagy a vásár
forgatagában azt az egyetlen, azt a megfoghatatlan és mégis nagyon is
világos vibrálást egy nő lehelletében, akinek érzékeit a bujaság
szentségtelen tüze gyujtotta meg.

Aztán pedig hallottam egy férfi gyöngéd, kérő hangját, azt a mély,
dallamos zengést, amely a másik férfi fülének úgy hangzik, mint az élet
legkínosabb hangjainak egyike és amelyet önmagán sem tudna elviselni, ha
egyszer öntudatosan hallaná. Emlékszem, hogy a könnyelmű mulatozás egy
elvesztegetett éjszakája sokkal ezután összehozott az életben egy
lánnyal, akinek órára szóló olcsó kegyéért esengtem egy könnyű részegség
felületességében és akinek válla fölött egy rövid pillanatra
megpillantottam egy tükörben a saját arcomat. Kővé meredtem ezektől az
arcvonásoktól és mint valami kisérteties halálos ellenség elől
menekültem ki az éjszakába.

De sajátságos, túlságos világosak, túlságosan igazak voltak-e ezek a
hangok, semhogy az öntudatomban megérthettem volna őket? Van-e a
kedélynek észrevevőképessége, amely gyorsabb az érzékeknél és időnkint
részesei vagyunk-e egyazon sorsnak, mielőtt érne bennünket?
Világ-alatti, sajátságos nevetés jött rám, borzalmas közömbösség
nevetése, itéletben gazdag, igazságos és részvétteljes. Szegény kicsi
Kaja, nevettem magamban, hát most a karmaiban tart és ráz, szegény
elveszett teremtés te, eltévelyedésed tarka édességében? És e belsőmben
lefolyó történéssel együtt hirtelen mintegy jóindulatú szolgálatkészség
ébredt föl bennem: te embertestvérem odafenn, te kedves akárki.

Aztán a történés csöndes, borzalmas szelleme az elmélkedés más
szférájába emelt: egy fickó van nála, egy férfi az ágyában, titokban
éjjel, mint egy cseléd, mint… mint ahogy valamikor engem odavett. Hát
nem voltam én is ilyen szolgája szórakozásának? És most kisértet ül a
mellemen és próbálja nekem egy nyomorúságos ítélkezés vigaszmorzsáit
odadobni. De hát hova fordulhatnék? Ezen a tehetetlenségen éreztem, hogy
egyedül vagyok a földön, jobban, mélyebben és tapasztaltabban, mint
bármikor azelőtt, de nem kívántam még ennek a bizonyosságnak az
ürességében sem menekülni, hanem elkezdtem halkan egy dalt fütyülni,
amelyet az iskolában kellett énekelnünk.

Sajátságos csend lett fölöttem, aztán látható lett a két keze egy
embernek, aki a szobában meghajolt és lassan és halkan behúzta a két
ablakszárnyat. Üvegfal keletkezett köztem és Kaja közt, örökre.

Aki sötét éjjel viharban ment át egy erdőn, kevés részletet tarthat meg
az emlékezetében, mert a képek előre nem látottan változnak és a
villámok csapásai új, de az előzőtől alig megkülönböztethető képét
idézik elő a természetnek. A vakítón, bengáli zöldben fellobbanó erdei
vadon, a démonoktól felzaklatott és kigyulladt világarc ez, amelynek
képe a lezuhogó víz áradatában és a mennydörgés kábító recsegésében
vadul el. Az új benyomás oly gyorsan következik a még alig felfogottra,
hogy a lelkünkben elvitatják egymástól a jogukat és összeolvadnak a
borzalom, félelem, meghatottság és áhitat összbenyomásává. Marad ugyan
itt egy átvilágított vízroham, ott egy feltornyosuló és vadul hajszolt
fa koronája az emlékezetünkben, de mindez túlságos erősen hat ránk,
túlságos tehetetlenül vagyunk az elemek közé benőve, semhogy szemlélőik
és megítélőik lehessünk.

Így tehát keveset tudok az éjjeli órákról, melyek Kaja ablaka alatti
élményre következtek. Már derengett a reggel, mikor az ablakomon
bemásztam. A bizonytalan világításban láttam, hogy Han fölkel a földről
és reszketve áll előttem.

– Kedves… – mondta mintegy álomban és reszketve elhallgatott.

Mit keres Han ilyenkor az én szobámban? – gondoltam. Han a társa egy
halásznak a tengeren, a tengeren, amelynél én tartózkodom, a világakarat
egy vagy más okánál fogva, amely bennem működik.

– Eredj Han aludni.

Han összekulcsolta a kezét és tördelte, meghajolva a térdén.

– Reggel lesz, kicsi Han. Látni a reggeli fényt a fejeden, csillog tőle.

– Igen, – mondta engedelmesen és aztán akadozva:

– Szomorú vagy…

– Igen, Han, szomorú vagyok, bizony, nagyon szomorú. Az ember néha
szomorú is lesz, ezért vagy azért, ember, ahogy jön.

– Ott van kenyér és tej – mondta Han tehetetlenül, – egyél hát, erősítsd
magadat, félek, de nem tudom, mért.

Így állt ott, megvilágítva és valószínűtlenül, egy halvány fényfolt az
üres reggeli órában a derengő szobában. Ránéztem és hallgattam a szavait
és a szememből kifolyt a könny az arcomra és lecsöpögött a földre a
csöndben, úgy hogy hallottam.

Mikor reggel felébredtem, a nap már magasan állt az égen. A sugarai
rézsút hullottak ablakomról és súrolták a ház falát, amelyen tarka
babvirágok virítottak. Az egyik virág úgy ült egy mozgó indán, mint egy
kis tűz-pillangó és hintázott az ég mély kékjében. A kertben Lüdersen
hangja hallatszott és elnémult s kívül újra a nyár nagy csendje
uralkodott.

A tengerhez mentem és megmosakodtam. A csónakot újonnan bekátrányozták
és olyan erős szaga volt, hogy a lehellete úgy rohant meg, mint egy
tűzhullám. A víz alig hallhatóan suttogott, a hullámok lomhán és
kicsinyen futottak egymás után, alacsonyan és vonakodva, mintha a
fényáradat álmossá tette volna őket. Odanéztem a vízi kastély felé és
messziről két csinos alakot pillantottam meg a parton. Kaja piros
sapkája fénylett és e mögött a pompás, finom, messze kis strandi alak
mögött a messzeség világoskék és elmosódó volt, mint egy végnélküli
álomvölgy.

Visszamentem a házba és hívtam Hant, aki a kertben dolgozott.

– Az éjjel – bocsáss meg, – mondta ő mikor belépett. – Csak azt akartam,
hogy…

– Van pénzed, Han?

– Pénzem?

– Felelj.

– Nem sok van a kezemben, néhány márka a szekrényben.

– És másutt?

– A városban van a takarékpénztárban több mint száz tallérom.

– Add ide a takarékkönyvet.

A szeme földerült, mintha a nap besütne a szobába.

– Ah, – sóhajtott és boldog mosollyal szorította a mellére a kerti
földtől durva kezét. – Mindjárt, azonnal, de nem megy el azalatt?

A földre néztem, amíg Han odavolt és odaadta a vékony füzetet, amely egy
újságba gondosan be volt csomagolva és szalaggal volt átkötve.

– Visszajössz? – kérdezte.

Bólintottam, fogtam a könyvet és elmentem.

Csaknem két órai út volt a városig, gyepük között vezetett az érésben
levő rozsföldeken, itt-ott erdőn is át. Láttam derekasan dolgozó
szélmalmokat és hallottam a sárgarigók hangjait. A barmok mindenütt künn
legeltek. Útközben azt mondtam magamban, hogy nem lett volna szabad
elvenni Han megtakarított pénzét, de hát honnan szerezhettem volna
máshonnan a pénzt, hogy keresztülvigyem a tervet, amely úgy hatalmába
ejtett, mintha egy idegen, tarka madár szállna le egy parasztház
szérűjén az itthoni madarak közé? Nem tudtam, komolyan vettem-e a
tervemet, mint ahogy általában nem igen tudtam, mit csinálok és egy
gonosztettet ép oly könnyen és meggondolatlanul tudtam volna elkövetni,
mint egy jótettet. Sorsom kegyes rendelése találtatta meg velem ezen a
napon ezt az utat, messze gyalázatom és fájdalmam színhelyétől, egy
ostoba és együgyű vállalkozást idézett elém mint menekülést és
megsebzett reményem szegény, nevetséges tetterejének varázsában tartott,
hogy így megóvjon egy gonosztettől, amely romlásomra lehetett volna.

Mikor a városba értem, fölvettem a takarékpénztárban a pénzt, ruhát,
fehérneműt és cipőt vettem magamnak, mindent, amire szükségem volt, hogy
külső megjelenésem szerint olyan osztályba emelkedjem, amelynek
tekintélye, hogy rajtam észrevehető lett, olyan fontosnak tünt fel, mint
az életem. Megijedtem, mikor most megpillantottam magamat egy tükörben
és megemeltem a kalapomat. Most már nem hiányzott nekem semmi, még egy
pár keztyűm is volt és cifra fogantyújú botom. Dél felé egy régi
kőkútnál ültem a piactéren, a templom árnyékában és egyszerre
észrevettem, hogy sírok. Ezen nevetnem kellett és igyekeztem könnyeim ez
állapotát elleplezni, amely kínosnak tűnt fel előttem, magamon, az
idegenen. Legjobban szerettem volna erről az esetről a járókelőkkel
komoly, kikerekített mondatokban beszélgetni és bizonyára módját tudtam
volma ejteni, hogy kellő világításba helyezzem magamat, mint valami rám
bízott védencet, akihez néminemű részvét fűz. Meghallgattak volna, ebben
biztos voltam, mert ki tagadná meg egy jól öltözött fiatalembertől azt a
felületes figyelmet, mellyel az udvariasság előír, ha illendően tud
beszélni?

Én azonban csak arra törekedtem, hogy elrejtsem, ami velem történt és
derült arcot mutassak. Hazamenet megijesztett az út pora, mert féltettem
a cipőmet. Levetettem, hogy kiméljem, különben is szorított. Négy óra
tájban lehetett, mikor visszaértem Lüdersen halászkunyhójába. Az öreg
halászni volt a tengeren és Han fogadott engem az ajtóban.

– Oh, Istenem, – kiáltott, – igen, igen!

Ujjongva csapta össze a kezeit és nem mert már tegezni.

– Hát most jókedvű? – kérdezte akadozva és lesütötte a szemét, hogy el
ne árulja, milyen boldog.

A reménye azonban kínos volt nekem, megrémültem a megelégedés egy bennem
kicsirázó lehetőségétől, féltem Han helyeslésétől és örömétől és
borzadtam attól, hogy a viszony egy szikrája lobbant fel bennem, mintha
az élet valami barátságos szelleme hívna vissza és mintha a kevéssel
beérés árnyékában még volnának helyei az életnek. De már egy egyetlen
gondolat, mely önmagamhoz vezethetett volna, kegyetlenül megrendített,
mert titkos bizonyosság mélységeibe vezetett, amely engem lassankint
elemésztett. Nem szabad gondolkodnom – gondoltam, mert arról van szó,
hogy megmentsem azt, ami nekem egyetlen. És egyszerre megremegtem a
haragtól e miatt a boldogság miatt, amelynek kedvéért meg kellene ölnöm
a gondolataimat.

Visszaadtam Hannak a pénzt, amire nem volt szükségem. Ő nagyon megijedt,
mert most, hogy a szemével látta, sokkal többnek tünt fel, mint mikor
osztatlanul, az elképzelésében volt. Az elszomorodás öntudatlan
mosolyával a készség miatt, mellyel visszaadtam, eltette a pénzt, mintha
azt mondaná: félreteszem a számodra. Nem volt többé az övé és senkinek
sem volt szabad az örömét rontani.

Ha most, le akarva őket írni, az élményekre gondolok, melyek ezután
következtek, akkor úgy érzem magamat, mintha én, aki itt ír most,
ugyanaz lennék, aki egyszer mellettem lépkedett, mikor a vízi kastély
felé mentem, de nem az, aki mindezt átélte. Mert nem voltam egységes
magammal, amilyenek vagyunk, mikor egyszerűen, öntudatlanul és vidám
szívvel élünk, hanem mintegy ki voltam űzve magamból és gúnyos szemmel
néztem magamat, amint ott lépkedek. Még ma is látom magamat, amint
lépkedek, de a szemem nem gúnyolódik többé. Jó azoknak, akikben az
emléktől szabadság támad, nem pedig keserűség, megértés és nem megbánás.
Csak a szenvedélynek van ez az emlékezés fenntartva. Csak igazi
forróságból és könnyekből támad fel bennünk a mult életformája, amely
nem szégyenít meg minket soha, mert a növekvésünket és létünk törvényét
ismerjük meg benne.

A fájdalmakkal azonban máskép jártam, mint az emberekkel, akiket ismerek
és akiket gyakran irigyeltem azért, hogy egészen oda tudják magukat adni
a fájdalmuknak. Nehezen veszíthetnek és könnyen felejtenek, én ellenben
könnyen veszítek és nehezen felejtek. Mire lehet ez fontos? Mondjátok
meg azt nekem és magatoknak, mert én nem akarok róla beszélni. A késői
középkor egy szép festményén láttam egyszer egy embert, aki karóhoz volt
kötve és a teste tele volt tűzdelve nyilakkal. Élt és a nyugodt szeme
mintha nézte volna a kínzóit. Úgy éreztem, mintha ki kellene húznom a
nyilakat a testéből, hogy a kiomló vér megváltást szerezzen neki, de
tudtam, hogy a szeme akkor behúnyódna. Ezért nem akartam megtenni,
gondolataimban, mert forrón irigyeltem azért, amit látott.

Így mentem végig a tétova lélek ködruhájában a strandon, amelyet jól
ismertem. A régi hajóroncs fekete bordái kimeredtek a homokból és messze
a dombokon felismertem, mikor már közvetlenül a vízi kastély kertjénél
voltam, Kaja ottfelejtett festőállványát, egy csinos kis jószágot. Azt
határoztam, hogy a kert felől megyek be a kastélyba, mivel itt a nagy,
elvadult bokrok még egy darabig megóvnak.

Alig léptem be az árnyékba, mikor hallottam Kaja hangját és megállottam.
Megpillantottam őt Eberharddal egy bükkfa alatt, melynek törzse paddal
volt körülvéve. Ezen a padon ültem megérkezésem napján Mimsey nénivel.
Okkervörös selyembatisztból való könnyű, világos ruhájában volt, haja
csak könnyedén volt egy nedves kontyba, mélyen a vállai közt befonva.
Nyilvánvalóan a fürdésből jött, mert mezítláb volt és a piros sapkáját a
kezében tartotta. Melegség és nyári levegő burkolta be sajátságosan a
testét, ruhájának világos színe összeszövődött a napfénnyel, amely
aranyfoltokban hullott a levelek között és testének karcsú teltsége
födetlennek látszott, olyan észrevehető és érezhető volt az összes
érzékek számára, melyeknek a szem csak szegényes, csalóka segítséget
tudott nyújtani. Éreztem az illatát és hallottam a vére lüktetését,
ízleltem ennek a testnek a halvány árnyait és úgy ittam az arcvonásainak
kifejezését, mint a bort.

– Csak az kéne még, húgocskám! – kiáltott Eberhard gonosz, kissé
elfátyolozott hangon. – Nem vagyok a bolondod és a tréfáid nem tetszenek
nekem. Minek tartasz engem? Hol voltál?

Szétfeszített lábakkal állott, olyan tartásban, amelyre mintha kötelezte
volna a csinos lovaglóruhája, félig elfordulva és szép fejét oldalt
fordítva Kaja felé, úgy hogy láttam fiatalos, merész profilját a vállán
át.

Kaja feleletét nem hallottam, a szokott halk módján beszélt, inkább
egész visszatartott lénye, mint szavai által érthetően és sajátságos
félénken, alázatosan, de egyúttal kihivóan is. Kért valamit? A
gesztusának lágy bája igéző volt, benne volt kedvességének minden
bájossága és lehetetlen volt tartózkodásának megostromolhatatlan
illedelmében.

– Félreismered a helyzetedet, kicsikém, – mondta a fiatalember nyersen.
– Nem azért nyitottam ki a kamrád ajtaját, hogy magamat belezárassam.
Azt hiszed, a magadfajta nekem újság és imazsámolyt csinálok magamnak az
ingedből? Ringyó vagy! Csak az hiányzik neked, hogy ezt megmondják, hogy
végre élvezhesd a szabadságodat. Ezt akarod! És ezt…

Az utolsó szavaknál rávágott a lovaglópálcájával a vállára… másodszor,
harmadszor is… Úgy állt ott, mozdulatlanul, mintha keményfából volna
faragva. Lankadtan és világosan, hang nélkül és mintegy összetörve
rogyott Kaja a térdeihez, átkarolta az egyiket és az ajkait erősen és
forrón rátapasztotta.

– Szépem… kedvesem! – mondta hallhatóan és fölemelte tekintetét a
férfira.

– Nem kell nyafogni, kicsikém, – felelte ez. – Tartsunk stilust. Állj
fel! Gyere velem!

Fogta és félig vitte a karjában, olyan szorosan átölelve, hogy alig
tudott menni, de a férfinak úgylátszik így volt kedvére. Mintegy elnéző
győző hajolt le kissé hozzá, megvetően és mohón. De bármi erőszakosnak
mutatkozott előttem cselekvésben és megjelenésben a diadalának a képe,
mégis kezes rabszolgájának láttam őt és megremegtem Kaja hatalmától.

– Ezt akarod! És ezt… visszhangzott a férfi szava bennem, mint ahogy a
kő nekiütődése hangzik a szétrepedő üvegen.

* * *

Másnap egyedül találtam Kaját a strandon. Látta, hogy a batyum és a
botom nálam van. Órák hosszat bolyongtam a ház körül, hogy őt
megtaláljam.

– Elmégy? – kérdezte.

– Igen, Kaja, elmegyek.

– Tehát tudod. Lásd, én nem szeretném…

Rám nézett. Soha, amíg élek, nem felejtem el a tekintetét.

Leültünk egy homokdombra, az én kezdésemre, mert nem tudtam már
egyenesen állni.

– Bárhova kerülsz, kedves, a világ nyitva áll számodra, semmi sincs
előtted elzárva. Talán viszed is valamire. Ki tudja…

– Bizony én még sokáig fogok vándorolni, Kaja. Talán örökké. Nekem nem
adatott meg, hogy megelégedetten megüljek valahol és természetem miféle
adományai engednék meg, hogy társaimnak barátja is legyek? Sokat
beszéltünk egymással és én sokat mondtam neked magamról. Most nincs
bennem vágy a beszédre és bizonyára úgy is van, hogy az ember nem is
mondhat önmagáról többet, mint amennyit az illető maga is érez.

– Igen, ez igaz, – vélekedett Kaja.

Borús nap volt, de az eső nem esett. A tenger ellenben erősen hullámzott
és a zúgása beleszólt a beszédünkbe. Kaja mintha kissé borzongott volna,
mert nyáriasan volt öltözve, a karjai födetlenek voltak, valamint a
nyaka is, amely szőke haját hordta, amely most hűvösen és színesebbnek
hatott és olyan nehéznek látszott, mint valami eleven kincs.

– Célod persze nincs, határozott… vagy igen?

Mosolygott, mintha elnézést kérne a kérdéseért, a szeme pedig ártatlan,
mint egy gyermeké, behúnyódott és mintha sürgetés nélkül várt volna
valamit.

– Mimsey néni bizonyára el akarna tőled búcsúzni. Engem megkért, hogy
mondjam meg neked. Nem akarod még egyszer megszorítani a kezét? Nagyon a
szivébe foglalt téged.

– Hát tudja, hogy el akarok menni?

– Igen. Igen. Én megmondtam neki.

– Te mondtad meg neki…

– Ha valaki átmegy a falun és nyugat felé tart, szép vidékre kerül,
erdők és tavak vannak rajta. Voltam ott egyszer egy… egy barátnőmmel és
szép nyári napokat éltünk át. Persze mégse a tenger…

– Jól ismerem ezeket a vidékeket, Kaja. Aki olyan sokat van úton, mint
én, az sok mindenfélét lát. Az ilyen helyeknek megvan a maguk saját
nyugodtsága, az ember mintegy azért marad bennük, hogy összeszedje magát
és felkészüljön, nem épen türelmetlenül, hanem csillapítatlan
várakozással teli. Az ilyen dolgok engem nem elégítenek ki, bár néha
fölkeresem őket és hasznukat veszem. A langos, csöndes vizek nem
frissítenek fel és ezek alatt a fák alatt időnkint úgy érzem magamat,
mintha fel kellene kapaszkodnom a csúcsaikra, hogy messze körben
elnézhessek fölöttük. Nem, ez nem a tenger.

– Én most gyakran vágyódom a nagy városokba, – mondta Kaja egy idő
mulva. – Amint elérem a nagykorúságomat, független leszek. Itt csönd van
és unalom.

Egy fehér pillangó repült arra, egyidőre leereszkedett a szívós parti
sás egy szálára és aztán ellebegett a tenger felé. Csakhamar eltünt
szemünk elől, amely követte. Kaja az ujjai közt forgatta a száraz
homokot.

– Nem lesz hiányod semmiben, – kezdte újra egy idő múlva a beszélgetést.
A szavait ismét tétova mosoly kísérte és ezáltal úgy éreztem, mintha
ezzel elhessegetne valamit, a bánat egy könnyed megmozdulását. Nyilván
úgy is volt, mert lassan ezt mondta:

– Sokakban talán van erő, de te benned másvalami van. Szeretnék neked
erről valamit mondani, de hogy tegyem meg? Nem azért nem teszem, mert
hasztalannak tartom, hanem azért, mert nem tudom. Ha el tudnál válni
tőlem és azt hinni, hogy boldog vagyok… Ha ezt tudnád, milyen szép
volna. Tudom, hogy nincs nyugtod addig, amíg jót nem gondolhatsz
másokról. Ez a te nagy nyugtalanságod. De most már mennem kell. Isten
veled, kedves.

Nem adtunk egymásnak többé kezet, hanem elfordultunk és én elmentem,
anélkül, hogy hátra néztem volna.

Igen, ez volt megint a járás, mindig egyik lábad a másik elé, mintha egy
esztelen gépezet taposnék. Bizonyára a földre néztem mindig, mert még ma
is látom a strand homokját és aztán az út szürke pályáját magam alatt.
Porvonalak és barázdák, kis kövecskék, fényfoltok és már lehullott
levelek is, mivel a nyár már előrehaladt. Valamit fölhalmozok és
szaporítok Kaja és magam között, gondoltam, lassanként, minden új
lépéssel nagyobb lesz. Megálltam, anélkül, hogy lefékezett tekintetemet
elfordítottam volna és figyeltem valamire. A természet hangjai voltak,
azok a hangok, amelyeket rég megszoktunk hallatlanná tenni, a levegő
vándorhangjai, a növények suttogása, rovarok zümmögése és a vér könnyű
hullámzása a nyári csöndben. Itt-ott egy madárhang is megszólalt. A
földön vagyok, gondoltam, oh, ha a földet, az elérhetetlent, a
beláthatatlant, helyezhetném közém és közéd. De ne töprengj fejem, ne
dobogj szívem, a keserűség és harag, szégyen és düh borzalmas zivatarait
hordjátok és nekem nem szabad felednem, nem szabad felednem!

Nem tudok visszafordulni és nem tudok feledni. Az egyik lábam tompa
dobogással azt kiáltja: elfeledni, a másik azt: megfordulni! És én úgy
éreztem, hogy ezeket a kiáltásokat kövek módjára kellene fölszednem,
mintha egy hegy halmozódnék fel belőlük a mellemben és nekem kell a
terhüket cipelni. Milyen fény derengett egykor át nem egy
búcsúkönnyemen, de most köröskörül egyre sötétebb és sötétebb lesz.

A világosság eloszlott, hűvös lehellet jött az erdőből, amely magába
vett engem. Mélyen meghajolva mentem, a kezeim lelógtak, a lépésem nem
dobogott már, mert most moha és erdei avar volt a lábam alatt, az út
vonuló pályáját nem birtam többé elviselni s a végin úgy éreztem, mintha
az alattam elsiető utat, amely közém és életem közé feküdt, a kezeimmel
kellene tartanom, melyek Kaját tartották.

A sötét föld illata anyailag vett körül az erdő mélyében, oly
hatalmasan, hogy egy fatörzsnél leroskadtam. Egész testemnek érintkezése
a földdel jól esett nekem. Míg hordott a föld, úgy éreztem, mintha az út
összes terhe mellém zuhant volna le a növényekre és a moha hűsítette a
homlokomat, térdem, karom, mind megtámaszkodhatott, a szemem
lehúnyódott.

Elaludtam a gyöngeségtől és lassankint csodálatosan kivilágosodott
körülem a levegő, úgy hogy a fák és bokrok körvonalai szétfoszlottak a
fényben, amely egyre tisztább lett. Ekkor Aszja lépett ki a tiszta
fényből, mintha a szerelmem jönne hozzám. Lenézett rám, és mikor szeme
találkozott az enyémmel, a lényem át meg átsugárzott. Aszja fölemelte a
kezét és hangosan kiáltott:

– Kelj fel! Kelj fel!






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EROS ÉS AZ EVANGÉLIUMOK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.