Az uj nemzedék

By Knut Hamsun

The Project Gutenberg eBook of Az uj nemzedék
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az uj nemzedék

Author: Knut Hamsun

Translator: Géza Ács

Release date: January 12, 2025 [eBook #75087]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Fővárosi Könyvkiadó, 1926

Credits: Albert László


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ UJ NEMZEDÉK ***


Knut Hamsun

Az uj nemzedék

(Segelfossby II.)

Norvégból forditotta

Ács Géza

Fővárosi Könyvkiadó

Egyedül jogositott magyar kiadás

Fővárosi nyomda rt.




1.

Kénytelenek vagyunk leszögezni, – írta a Segelfossi Ujság, – hogy
valakire rátámadni és a dolgokat így elintézni: olyan eljárás, amely
városunkban példátlanul áll. Mint értesülünk, néhány nappal ezelőtt egy
ilyen támadás játszódott le, a tettes egy olyan úr, akiről nehéz lett
volna feltenni hasonló elhamarkodott viselkedést. Az ügynek a hatóság
előtt lesz még folytatása. Itt csak elismételhetjük az aranymondást,
amelyet velünk együtt aláír minden igazságosan gondolkodó ember, hogy
tudniillik vannak még bírák az országban, hogy a törvény ércszava
fölfelé és lefelé egyformán él és a törvény sújtó pallosát nem kerülheti
el senki.

Willatzot csakugyan a hatóság elé idézték. Nem volt az esküdtszéki
tárgyalás, még csak nem is rendőrségi kihallgatás, hanem úgy hívták,
hogy előzetes vizsgálat, – és valójában az öreg ura-i előljáró volt az
elnök, barátságos és szivélyes volt mindkét fél iránt és sikerült is
békét teremtenie. Így cselekedett ő egész életében és jobbat nem is
tehetett. Ezúttal Aslak Konrad napszámossal és más tanukkal jelent meg
és a dolognak nagyon komoly volt a színezete. Tanuvallomásokra ugyan nem
is volt szükség, mert Willatz Holmsen minden kertelés nélkül beismerte,
hogy öklével leütötte Aslakot és csak azt kérdezte, hogy mennyi
kártérítéssel tartozik. Az előljáró a pápaszemén keresztül Aslakra
nézett. Aslak gondolkozott a dolgon, aztán megmondta az árát. Ez kevés,
jelentette ki Willatz Holmsen úr és az előljárónak hirtelen úgy
tetszett, mintha az apja, a hadnagy úr hangját hallaná. Az ifjú Willatz
pedig a kért kártérítés kétszeresét fizette ki. Furcsa alku volt, mintha
arról tárgyalnának, hogy mennyiért lehet egy fejet beverni.

A következő alkalommal, mondta az ifjú Willatz, mikor a pénzt
leszámolta, a következő alkalommal, ha ez az ember megérdemelné az
öklömet, jobban az elevenére tapintok!

Igen, vetette magát közbe az előljáró, mert nem békétlenséget, hanem
békét szeretett volna teremteni az ügyben, igen, de akkor ismét
büntetést kell fizetni.

Akkor meg is fizetem ismét, mondta rá Willatz.

A Segelfossi Ujság idézett száma egyébként is nagyon tartalmas volt.
Közölt még egy cikket Rasch ügyvéd úr tollából és pedig a színházra
vonatkozóan. Ez a cikk szellemes volt és szakszerű. Valóban nem csekély
dolog, – különösen egy vándorló társulat részéről, – elsőrangú
előadásban kihozni egy darabot, mely olyan hatalmas követelményeket
támaszt, mint a „Mérges kígyó a pokolban“, írta az ügyvéd. Aztán
végigment az egész darabon és elmondta, milyen meglepetésekben volt
része a közönségnek.

De a legmelegebb hálával, – írta tovább, – tartozunk a kiváló előadásért
Lydiának, a primadonnának. A művésznő páratlan alakítást nyujtott,
amikor szerepét úgy kreálta, hogy a nézőtér csakúgy visszhangzott a
hangos sikertől. Sok jelenetben, főleg a méregpohár jelenetben, olyan
tragikus magaslatokig emelkedett, hogy a leghíresebb művésznők hasonló
teljesítményeit juttatta a közönség eszébe. A többi szereplő sorában
mindenekelőtt Sybille Engel kisasszonyt kell megemlíteni, mint aki
nemcsak ragyogó megjelenése, de művészi játéka révén is minden
elismerést megérdemel. A generális szerepét az igazgató alakította.
Mintaképe volt a régi, jó iskolának. Valamivel kevesebb kérkedés
bizonyára ugyanolyan hatást tett volna, de szerepe különböző részeit
igazán kiválóan domborította ki. A többi hölgy és úr mindeddig nem
lépett fel számottevő szerepben és így nem volt alkalmuk bebizonyítani
rátermettségüket, remélhetőleg azonban nem utóljára történt, hogy ezeket
a kiváló művészeket vendégül tisztelhetjük. Segelfoss művelt közönsége
örömmel látja viszont őket.

Rasch ügyvéd aztán a kritika folyamán rátért magára a színházra is: egy
színház nem lehet a város legszélsőbb uccájában, erre sehol sincs példa.
Az nem szokás sehol, hogy egy úgynevezett csónakházat Thália templomává
alakítsanak át. A ház tulajdonosa, Theodor Jensen úr, sokkal több
érzéket tanusíthatott volna a megfelelő berendezés iránt. A színház
egyébként, – ha már így alakultak a dolgok, – úgy – ahogy, megfelelt
volna az általános igényeknek, bizonyos hibák fölött azonban nehéz szó
nélkül elsiklani. A színház szellőztetését szakértői részről már a
helyszínén kifogásolták. Itt csak annyit lehetne megemlíteni, hogy a
padok ugyan megtették a kellő szolgálatot, de támlás padok sokkal jobban
megfeleltek volna. És még néhány szót nagy általánosságban: a mi
időnkben a színházlátogató közönség már hiánynak érzi, ha nem kap
színlapot a kezébe. A külföldön sok színházban fiatal fiúkat fogadnak
fel, akik a színlapot tíz őréért árusítják, amit a közönség mindenkor
szivesen fizet meg. A Segelfossi Ujság a következő előadás alkalmával
már gondoskodni fog a színlapok kinyomatásáról. És mi történjék a
zenével? Ha az egész estén át nem lenne közzene, ez annyit tenne, hogy
kevésre becsülik Segelfoss zenei fejlettségét. Mivel feltehető, hogy
művelt emberek is ülnek a színházban, akik húsz főnyi zenekarokat is
hallgattak már, könnyű megérteni, hogy egy zongorával a közönség nem
érheti be, ha mégolyan jól is játszanak rajta. De még egy zongora is
jobb a semminél és a közönség ama része számára, amely – talán vallási
okokból – elsősorban a zenéért látogatja a színházat, elviselhetetlenek
az ilyen kitöltetlen felvonásközök. Mint értesülünk, ezért is Theodor
Jensen urat terheli a felelősség és azért tanácsolnók neki, hogy a
legközelebbi előadásra már zongorát is szállíttasson a színházba. A
színház tulajdonosa jól kezdte meg működését, de még sokat kell
fejlődnie, amíg minden várakozást kielégít. Theodor Jensen úr a város
egyetlen szatócsa, de ez idővel úgyis meg fog változni, addig is a saját
jószántából arra kell törekednie, hogy javítson a színháza hibáin, ilyen
módon tegye azt méltóvá a városhoz és ne riasszon vissza egyes polgári
köröket, amelyek a legjobb hitben keresnek szórakozást az ő
helyiségében. A cikk utolsó szavait a néphez intézte, Segelfoss és
vidéke lakosságához. Vannak emberek, akik a művészetnek ezt az otthonát
még mindig csónakháznak nevezik. Ezen a helyen a leghatározottabban fel
kell emelnünk a szavunkat az ellen, hogy a közönség egyes rétegei a mi
színházunkat gúnynévvel illessék. Ez egyébként a színház
látogatottságának is súlyosan kárára lehet. Az igazán művelt ember
inkább lemond bárminő drámai élvezetről, mintsem hogy csónakházakat
látogasson.

Eddig a Rasch ügyvéd cikke.

Az egész nem volt más, mint támadás a boltos Theodor ellen, holott ő
hozta ide a színművészeket és ő adott nekik tanyát.

És hogyan fogadta Theodor a dolgot? Védekezett a boltjában, ahogyan
tudott, igazolta magát, mint ahogy illik egy ilyen tevékeny ifjúhoz,
megvárta, míg a bolt tele volt emberekkel és aztán megadta a választ.
Természetes, hogy az első napokban hallgatag és tartózkodó volt, de
aztán annál jobban megeresztette a hangját.

Kicsoda az a Rasch ügyvéd, mondogatta. Egy kövérre hízott úr!

Legjobban az izgatta, hogy a cikk őt szatócsnak nevezte.

Sokkal kisebb üzleteket, mint a mi cégünk, már nagykereskedésnek
neveznek, mondta a boltos Theodor.

Mindenki azt hihette volna, hogy teljesen fogytán van a pénznek, hiszen
a szárított halakat még nem lehetett értékesíteni, viszont a tavaszi
cikkeket, tíz hatalmas láda kézműárút, készpénzzel fizette ki. Sőt
fölépítette a színházat is. De Theodor mindettől nem merült ki. Egy
este, mikor a bolt éppen tele volt vevőkkel, kijött az irodából és egy
bankjegyet lobogtatott a kezében. Baardsen távirász ott állt és ismét
dohányt vásárolt néhány rézpénzért. Theodor hangos szóval Baardsenhez
fordult és megkérdezte:

– Látta már az új ezerkoronásokat?

Hallottam már az ezerkoronásokról, sőt nagy tisztelettel hallottam
beszélni róluk, de látni még egy fiaezrest se láttam.

Itt láthat egyet, mondta Theodor.

Egyébként nem volt olyan új a bankjegy, de látszott, hogy jól bántak
vele és egy kis jóakarattal újnak is lehetett volna nézni. Úgy látszik,
a minden hájjal megkent Theodor rávette az anyját, hogy fogja a vasalót
és így vasalja újjá azt a bankjegyet. Bizony, a Theodor eszén nem jár
túl senki! Ezt gondolták mind a vevők, amint ott ácsorogtak és a saját
szemükkel látták az ezerkoronást.

De miért is tett-vett Theodor az üzletben, miért törte magát? Mi volt a
célja? Hiszen nem volt fösvény, mint az apja, nem dugta el a pénzét a
szalmazsákba. Persze ő is nagyember akart lenni, nagy üzletember.
Egyébként éppen most kapta meg a „Gosen“ margarin ügynökségét, föl
egészen Tromsőig. Ez már majdnem annyi volt, mint egy vezérképviselet és
az északi kereskedők mind Theodor boltjához fordultak a gosenvidéki
vajért, amely a gyönyörű legelők tájáról került ki. A gyárból sugárzóan
szép reklámtáblák érkeztek és ez a színpompa valóságas paradicsommá
varázsolta a bolt elsőrészét.

De vajjon elégedett volt-e most a boltos Theodor?

Jöttek az esték, jöttek az éjszakák, Theodor a magányt kereste és
álmodozott. Mikor még nem bérmálkozott és szánkázott a lejtőn, az volt
az élete legboldogabb ideje. Azóta kétségkivül senkiből valakivé
dolgozta föl magát, de közben elrabolták az életéből őt: a leányt.
Élénken emlékezett még az utolsó alkalomra, mikor szánon hazavihette,
nagy lány volt már akkor. Köszönöm, állítsd csak oda a szánkót! mondta a
lány. Kinyílt egy ajtó és újra becsukódott. Akkor volt legutoljára. És
azóta évek multak el és Theodor nem tudott képeket festeni és nem tudott
verset írni, – Theodor tehetetlen volt. Gyakran elgondolta, hogy ha
egyszer nagykereskedő lesz belőle, ajándékot visz neki az üzletéből,
valami értékes dolgot, de gyönyörű gyapjúsállal már megjárta, mert
visszakapta a sált, azzal a kérdéssel, hogy mit akar vele? Theodor
azonban segített magán, hiszen azért volt üzletember! Azt válaszolta,
hogy ezeket az elsőrangú sálakat be szeretné vezetni Segelfossban és azt
nem tehetné előnyösebb módon, mintha a lány az első viselője a
sálfajtának. A lány azt felelte, hogy köszöni szépen, de erre a sálhoz
még nem elég öreg és – nem ment férjhez. A tárgyalásokat egy szolgáló
közvetítette.

Ez után a hideg zuhany után Theodor bolond lett volna, ha még tovább is
ajándékokat küldözget. S bolond volt-e Theodor? Szó sincs róla! Időnként
azért mégis félrerakott valami különösen finom árut és arról álmodozott,
hogy selyempapirba csomagolja és átküldi és bizony elég sokáig kellett
feküdniök azoknak a cikkeknek, míg a segédek parancsot kaptak, hogy –
adják csak el… Ilyen volt a Theodor fájdalmas és alázatos szerelme.
Végül mégis úgy érezte: megtalálta a módját, hogy kimutassa a figyelmét.
Ha színházi előadás volt, küldhetett neki egy-egy színházjegyet, hiszen
enélkül a remény nélkül neki se fogott volna a színházépítésnek. De itt
is keresztezte valami a számítását! Tegyük fel, hogy a megnyitóra elküld
egy féltucat jegyet. De ha jól megfontolja a dolgot, be kell látnia,
hogy ebből őrá nagyon kicsi haszon hárul. Mert így majd minden előadásra
egy féltucat jegyet kell küldenie, ez pedig kigúnyolna minden számítást.
Theodor viszont józan koponya volt. Úgy ám! Mert hisz arra is csak
gondolnia kellett, hogy a hat belépőjegyből ötöt mintha az ablakon dobna
ki, hiszen – arra az öt vendégre nem volt ő kiváncsi. Nem, akkor inkább
köszönettel lemond az egészről!

Így álmodozott és tűnődött és ült az ablakánál és átnézett a lányhoz. A
napjait az üzletek és az alkudozás kötötték le, az estéit pedig a
fájdalom és a féltékenység töltötte ki. Isten veled, szép kisasszony,
élj boldogul. Itt üldögélek az én magányos kamrácskámban, hogy őrködjem
az álmaid fölött. Hiába vagyok semmiember ahhoz a másikhoz képest, a
halálos órámig híven és becsülettel szeretlek. Akármit rendel számomra a
sors, akármilyen utat jelöl ki, én egy szegény kis féreg vagyok, nem
lázadhatok és nem mordulhatok föl ellene. Én királynőm, ne taposs rá a
féregre, mikor ott vonaglik előtted a porban, mert hátha magadnak okozod
vele vesztét, pedig azt igazán nem kívánnám. Ami pedig azt a fiút
illeti, – üres kalász fenn hordja a fejét, – ezt egy pillanatra se
szabad elfelejtened! Én fáradhatatlanul fogok dolgozni, s ő egy napon
észreveszi majd, milyen embert tett örökre boldogtalanná. Egyébként –
vigyen el engem az ördög!

Másnapra megint a régi volt, tevékeny, ügyes fiatalember.

Mind a két keze súlyos a sok ékes gyűrűtől és gyönyörű, szürke nyári
öltönyt visel, amilyen nincs még egy a határban. Sőt már azt is
megteszi, hogy a cipőjét mindennap kiteszi az ajtó elé, hogy
megtisztítsák, aztán frissen és ragyogóan jön be a boltba. Fenn a
padlásszobában az apja mit se tud ezekről az újításokról, gyakran
megesik, hogy napokig nem látja a fiát, mert bárhogyan is kopogtat a
botjával a padlón, a fiú csak akkor jön fel, ha történetesen ideje van.
Idáig fejlődtek a dolgok. Az öreg Per bárdolatlan férfi volt és sehogyan
se fért a fejébe: miért kell nyáron világos és télen sötét ruhákban
járni. Az ember azt hordja, ami van. De az öreg Per mégsem értette úgy a
módját, mint a fia. Ha Theodor köszönt, levette a kalapját, mint másutt
szokás, nem szólította meg az embereket és nem mondta, hogy jónapot,
mert az sehol sem előkelő. Most már odáig ment Theodor, hogy a számláira
odabiggyesztette S. E. et O. – sőt már a levelei alá is ezt írta.

Mit jelentenek ezek a betűk? kérdezte Julius, a szálloda tulajdonosa,
mert az mindig ott lábatlankodott.

Azt te úgyse érted, felelte Theodor. Latin betűk ezek és minden nagy cég
használja ezeket a betűket.

Lars Manuelsen azt mondta rá:

Ha az én Lassen fiam itt volna, ő bizonyosan meg tudná magyarázni.

Theodor kapott egy másológépet és másolókönyveket, sőt egy tűzálló
pénzszekrény is érkezett a címére, amely épen megmarad a hamuban, ha már
az egész ház tövig égett. Ebben őrizte a cég könyveit. Ha ezt az apja
tudta volna, ha tudta volna, hogy az ő szatócsüzletéből egy cég lett és
és hogy a cég könyveket vezetett! De azért az öreg Per lelkében ott élt
a sejtés, hogy az általános fejlődés lesodorta az igaz útról az ő
szatócsüzletét és a fiát, már tudott róla, hogy Theodor egy hajórakomány
halat szárít a sziklákon és hogy ezt évenkint megismétli, nemrégiben az
is a fülébe jutott, hogy a csónakházból pompás tánctermet varázsolt és
az öreg Pernek látnia kellett, hogy az egész vonalon a finomkodás és
pazarlás szelleme fészkelődött be a házába, meg a családjába. Itt már
nem a régi, szolid, áttekinthető napi adás-vétel uralkodott.

Az öreg Per a botjával ütögette a padlót.

Egy idő mulva feljött a felesége, boltos Perné. Az évek nem múltak el
nyomtalanul felette sem, meghízott és most már két szolgálónak
parancsolt. Bezzeg nem így volt ez a régi jó időkben, akkor egyedül
végzett el minden munkát, pedig egy egész fészket kellett rendben
tartania, telistele apró fiókákkal. Két kicsinye vörhenyben halt meg,
két felnőtt lánya kirepült a fészekből, az egyik Henriksen kereskedőnél
volt Utvärben, a másik Coldevin konzulnál, Kelet-Norvégiában, – persze
házvezetőnő, gazdasszony mindakettő, nagyon finom dámák. Boltos Pernének
most már csak egy gyermeke volt otthon, Theodor és annak volt a
legnagyobb tekintélye. Az öregasszony csöndesen és magábavonultan
tett-vett a házban és sohase sietett többé, most már akkor sem, ha a
férje a botjával verte a padlót. Idáig fejlődtek a dolgok. Az asszony
óvatosan kívülmaradt a bot ütőkörén és annyira merész lett, hogy még azt
is megkérdezte, miért kell úgy kopogni és olyan lármát csinálni
egyáltalában?

Az öreg Per ezúttal se volt közlékeny hangulatban, egész életében nem
sok beszélnivalója volt a feleségével és ha volt is, a tekintete kemény
lett és parancsoló.

A Theodor jőjjön fel!

Az attól függ, hogy van-e ideje Theodornak, felelte az asszony.

Bizony, ez a szédületes fejlődés boltos Pernét is magával ragadta, ő is
finomabb modorban beszélt és igyekezett vonzóvá tenni a társalgását. De
ez se tette szelídebbé a boltos Per tekintetét.

No, én majd elintézem, hogy ideje legyen! kiáltott az öreg és a botja
után kapott.

Még mindig el tudta hajítani a botját valaki után, ez a lehetőség még
fennállt, ezen a módon még érvényt szerezhetett az akaratának. Boltos
Perné tehát gyorsan kiment az ajtón.

Az öreg ember pedig ismét kinyújtózott az ágyban. Így feküdt már az évek
végtelen sora óta az egyik oldalára bénán, betegen és bosszúsan,
időnként egészen magánkívül a felháborodástól, máskor viszont a
földresújtottan és kétségbeesve. Ez az utolsó nyár még jobban aláásta az
egészégét, a szelleme gyöngébb lett, a kedve pedig mind rosszabb. A
rendes étkezés már nem volt elég arra, hogy életben tartsa. És mire is
jó az evés, ivás? Csak arra, hogy meghosszabbítsa ezt az állapotot,
holott a legjobb lenne gyökeresen végét szakítani. Boltos Per azért
ugyancsak tiltakozott volna az ellen, hogy az élete gyertyája kialudjon.
Nehéz harca volt vele az életnek? Ő állta a harcot, úgy ám! Ameddig egy
szikra erőt érez magában, addig élni akar, egyik évet a másik után és a
felesége, sőt a fia is a kortól megtörten szálljanak a sírba, mielőtt ő
végleg behúnyja a szemét. De úgy ám! Ő győzni akart az életen,
diadalmaskodni. Ó, micsoda diadalordítás lenne az, ha már betöltötte
volna a századik évét is és ujra át kellene vennie a boltot, mert a fiát
már elerőtlenítette az aggkor.

Sírnia kellett. Mintha bizony kevés könnyet ontott volna már eddig is!
Most íme, újra megkapta az üzlet az italmérési engedélyt, anélkül, hogy
ő beleavatkozott volna. És ki látta gondját a szirupos hordónak a
pincében, ki tisztította meg a súlyokat, hogy a rozsda ki ne verje és
hogy nehezebbek ne legyenek, mint kell? Ó, hogy itt kell feküdnie egy
helyben tétlenül és halott az egyik oldala és csak hallgatja maga alatt
a boltot! Mennyivel jobb lett volna lemetszeni ezt az oldalát és külön
eltemetni, hogy megszabaduljon tőle az ember, hiszen így csak költséget
okoz és terhére van. Az öreg Pernek egyáltalán nem ment a fejébe, hogy
mi hasznára van ez a béna oldala, pedig meg kellett volna gondolnia,
hogy azzal együtt mégis csak inkább feküdt nyugton az ágyában, mint
nélküle és mégis csak bajosan tudta volna nélkülözni, ha fel akart
emelkedni, vagy ülni az ágyában.

Theodor nem jön. Úgy látszik, nincsen ideje! No, majd meglátjuk!

Boltos Pernek még elég ereje van az egészséges kezében. Megragad egy
széket és teljes dühvel a földre sújtja. Ezt már meghallani odalent a
boltban is, tisztán ki lehet venni a bolt egész környékén, a boltos
Theodor tehát véget akar vetni a dolognak és időt szakít magának, hogy
felmenjen az apjához. Most már nem húzza le előzőleg a gyűrűket az
ujjáról, hanem teljes díszben lép be a szobába, az apja pillantása
azonban attól se lesz szelídebb.

No, mégis került annyi időd, hogy fel tudtál jönni nagynehezen?

Theodor bosszúsan válaszolt:

Nem tudom megérteni, hogy miért akarod beszakítani a házat. Mit akarsz
tulajdonképen?

Az apa egy ideig némán ül az ágyban. Borotválatlan, a feje kopasz, az
arca állati, az alsó ajkát magasra húzza és a fogát csikorgatja. Ó,
egyáltalán nem kellemes látvány.

Hohó, hogy mit akarok? Én csak fekszem itt és kopogni merészeltem a
padlón, drága fiam, – te taknyos! Megijesztettelek talán? Mutasd csak
azt a sok ékszert, – persze telik az üzletből! Volna egy szavam a
nagyságos úrhoz, – hozzád, te kutya kölyök. Nagyon is előkelő vagy.
Megmutatom én neked, hogy még port törölgetni se vagy elég jó. És az
anyád szintén megijedt, úgy látszik? Merészeltem a padlón kopogni és
megrémült tőle az én gyöngyöm, drágaságom! Mit állsz itt, mint egy
kőszent? Ülj le azonnal, – az ördög bujjék beléd!

Theodor azonban nem ült le, az apja tombolt és még mindig fennforgott az
a lehetőség, hogy a botját utánahajítja. Theodor az ablakhoz állt, az
volt a legbátorságosabb hely, az öreg aligha kockáztatta meg, hogy
betörje valamelyik ablaktáblát. Theodor egyébként se volt félénk, nem
volt gyáva egy csöppet sem, legény volt az a talpán!

Az apa sercintett egyet és azt mondta:

Az ördög bújjék beléd, – megérkezett már a gyufa?

Theodor már egyáltalán nem törődött a gyerekes tervvel, azért egyszerűen
és szárazon azt felelte: Nem!

Azt mindjárt észrevettem! bólintott az apa. A gyufa tehát nincsen itt.
Hát sót rendeltél-e vajjon?

Nem!

Az öreg Per ebben a pillanatban kénytelen volt megállapítani, hogy
teljesen háttérbe szorult, a fia még csak nem is tesz úgy, mintha
engedelmeskedni akarna neki. Na! Az egészséges kezével hatalmasat üt az
ágy oldalára és azonnyomban hangosat kiált, megsértette a kezét és abban
a pillanatban elsenyved és kihal az egész keze, az ujjától kezdve a
csuklóján át, fel a válláig. És azt érzi, hogy most már mind a két
oldala mintha ólomból lenne.

Mi… mi ez? A sérült keze okozza-e az a tátongó karcolás? Bagatell az
egész, semmi más! Előrehajlik, szeretne a sebbe beleharapni, de nem ér
odáig, csak nézi, nyujtja mohón a nyelvét utána és magában morog. Őrült,
állati viselkedés. Az öreg Per már tehetetlen. Jó, de legalább ne tudja
meg és ne lássa senki! Majd a vállával tesz heves mozdulatokat, mintha
csak kényelmetlenül feküdnék és rajta mulna, hogy változtasson rajta. Az
egyik béna kezével nagynehezen a másik felé üt, a keze puha és
engedelmes, elomlik, mint a kovász. A keserűség tengere zúdul fel a
lelkében, de elég férfi, hogy visszafojtsa. És megszólal, – úgy beszél,
mintha az elemekhez intézné a szavát, a tengerhez és a mennydörgéshez.

Fel akarok osztani mindent, a lányok is kapják meg a magukét, mielőtt
még mindnyájunkat tönkretennél!

Persze nem a lányaira gondol, ez csak kitünő ürügy volt a számára, hogy
előhozakodhasson az egész dologgal.

Én is kiveszem a rámeső öregrészt, mondta és azt akarom, hogy mindez
írásban is meglegyen.

Theodor nem válaszolt.

Nem hallod? ordított az öreg. Jőjjön fel az ügyvéd!

Theodor elment.

Micsoda ostobaság! Még hogy az ügyvéd jőjjön ide! Mire jó az: felosztani
az örökséget? Ez annyit jelentene, mint forgácsokra tépni a boltot,
lebontani az egész épületet. Sőt ellenkezőleg! Mi még telket vásárolunk
hozzá, kérem szépen és meg fogjuk nagyobbítani az üzemet! Az ügyvédért
nem kell elküldeni, az apa pedig úgyis béna és maga nem mehet az
ügyvédért. Hadd múljék el néhány nap, amíg megfeledkezik az egészről.

Az persze még mindig megeshetett, hogy az apa ordítozni kezd, valamelyik
járókelő meghallja és idehozza az ügyvédet. Ez csakugyan nem lehetetlen.
De nem baj, – akkor Theodor majd Holmengraa úrral beszél, az már nem
egyszer megszelidítette az öreget azelőtt is, ha ilyen dührohamokat
kapott. És ha már minden kötél szakad: vigyázzon az öreg magára, mert
még a bolondok házába is kerülhet!

Így múltak sorban a napok.

Theodornak vadászterület volt az élet, egy hatalmas mező, az ő keze
elért jobbra és balra és a vasszorgalmat mindenütt siker koronázta. A
színház, mint táncterem, kitünően beütött, szombat esténkint keményen
állt a bál és a fiatalság egészséges életörömmel táncolt
kivilágosvirradatig. A halak is kitünően száradtak a sziklákon, két hét
se kellett hozzá és az egész hajórakományt már fel lehetett hordani a
yachtra és útnak indítani, az ujra sok pénzt jelentett, – még azután is,
hogy az előleget levonták, – sok pénzt az üzlet fejlesztésére és az élet
kényelmének a növelésére. Thodor egy hatalmas gramofont szerzett be.
Kezdetben a színházban állt és ott játszott és a szomorúságnak egész
felhője repült szét a lelkekben, ha fölzendült rajta a „Koronázási
Induló“ vagy az „Emlékszel-e?“ Valami hatalmas munkakedv dolgozott
benne, nagyot szeretett volna végbevinni. Ha előkelő dolog lenne a
körhinta, akkor hozatott volna egyet, nagyot, szépet és egy hangos
kintornát is hozzá. Ez aztán szerzett volna pénzt eleget! De egy
körhinta mégis csak ordináré dolog volt, falusi vásárokra emlékeztető.
Theodor inkább egy mozgóképszínházra vágyott, más városban is vannak
ilyenek és az effélével még több pénzt lehet keresni! Ó, mi mindent nem
lehetne megteremteni Segelfossban!

Mikor híre járt, hogy Rasch ügyvédnél előkészületek folynak egy hatalmas
kerti ünnepélyhez, azt mondotta a boltos Theodor, hogy fütyül az egész
ünnepélyre és minden vele járó mulatságra. Tudott egy közeli
kirándulóhelyet, ott volt egy kis kunyhó is, milyen nagyszerű dolog
lenne oda kirándulásokat szervezni, elvinni a gramofont és büffét
felállítani. Csak az uraságok közül sikerülne valakit rábírni a
részvételre!

Egy nap azonban Theodor mégis elvetette a sulykot.

Mikor a gramofon a színházban játszott, kellemetlenül sok ember
gyülemlett fel odakint és mind az ablakhoz nyomták az orrukat. Alapjában
véve nem is volt semmi értelme, hogy a gramofon zenéjét egyedül élvezze,
mikor már kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy az egész várost
elkápráztassa vele. Hm, mi lenne, ha odavinné a boltjába? Sok embert
vonzana oda és szaporítaná az üzleteit, neki pedig közben fényes alkalma
nyilna mindenkinek az orra alá dörzsölni, hogy egész kis vagyonába
került ez a gramofon, sőt megmagyarázhatná a szerkezetét is. Az
embereknek a szemük-szájuk elállna.

És haza is vitte a gramofont, felhúzta és aztán játszott rajta.

Az embereknek csakugyan elállt a szeme-szája. De fönn a padlásszobában
azonnal nyugtalanság keletkezet, a bot alaposan kopogott a padlón.

Mert az öreg Per nem vesztette el még minden erejét az egészséges
kezében, csak elzsibbadt az utolsó tombolása idején, de azóta ismét
visszatért belé az élet és ugyanolyan hangosan tudott kopogni, mint
azelőtt. A nyitott sebre mit sem adott, még egy rongyot se kötött rá,
hagyta, hogy legyen, amint van. Természetesen a seb ujra felszakadt és
vérezni kezdett, ahányszor csak ütött egyet a bottal a padlón, de még ha
egészen felszakad is, csak tessék!

Ejnye no, micsoda zene ez oldalenn a boltban? Itt már csakugyan van ok a
kopogásra. A bot nem tette meg a hatását, most már a székhez kellett
folyamodni. Semmi válasz, csak a zene szólt ott lenn tovább. És ekkor
történt valami: az öreg Per ordítozni kezdett. Micsoda ordítozás volt
az! Csak egy magányos ember, – vagy egy állat tud így ordítani!

De az öreg Per már hosszú évek óta nem volt lenn a boltban, senkise
emlékezett már rá és senkise respektálta eléggé. Amint tehát Tehodor a
fejét csóválta és leállította a gramofon tányérját, az emberek
bosszankodtak rajta és olyasmit mondtak, hogy úgy látszik, vannak, akik
nem bírják a muzsikát, sőt a kutyák meg is vadulnak tőle.

Az öregnek már nincs ki a harminckettő! mondta Theodor titokzatosan.

Theodor most már biztosra vehette, hogy bekövetkezik a régen várt
eshetőség: az apja rátért az ordítozásra, ez előbb-utóbb magára vonja
valamelyik járókelő figyelmét, az ügyvédet mégis csak elhozzák,
Theodornak pedig szerfölött kellemetlen lett volna ezidőszerint, ha
felosztják a családi vagyont. Ez a felosztás évekkel vetné vissza az ő
munkája eredményét, ha ugyan egészen tönkre nem tenné! Még akkor is
vesztene a tekintélyéből, ha a testvérei bent hagynák az üzletben a
leányrészt, akkor is úgyszólván egy üzletvezető rangjára sülyedne le.
Pedig hát a húgai azonnal követelnék a pénzüket, szükségük volt rá, a
tavasz meg az ősz mindig drága évszakok a nők számára. Ilyenkor félócska
ruhákat küldözgettek haza, a kövér, öreg anyjuk ugyan nem hordhatta
őket, de legalább büszkén mutogatta és aztán szétoszthatta a szomszéd
szolgálók között.

Theodor azt forgatta a fejében, hogy vajjon nem lehetne-e az apját
tűzzel-vassal megfékezni. Hallod-e, apa, mondta magának csak úgy
gyakorlatképen, miközben fölment a lépcsőn az öreg szobájába. Hallod-e,
ha mégegyszer így ordítozol, számíthatsz rá, hogy a bolondok házába
csukatlak. De azért mégse volt egészen az ínye szerint ez a beszéd, ezt
érezte azonnal, amint az apja szobájában állt. Sőt már odakinn a
folyosón kétségei támadtak, sikerül-e vajjon erőszakkal meghajlítania az
apja konokságát, végre is nem emberrel volt itt dolga, hanem egy önfejű
ronccsal, vagy ágyhoz kötött őrjöngővel. Nem volt más hátra, mint
szépszerével közeledni hozzá. Theodor összeráncolta a homlokát:

Úgy kiabálsz, hogy az emberek ijedtükben kiszaladnak a boltból.

Az öreg szemmelláthatólag nem volt elégedetlen ezzel az eredménnyel.

Ahá, megijedtél? kérdezte.

Mindenki aziránt érdeklődik, hogy vajjon a bolondok házába akarsz-e
kerülni.

Boltos Per megvonaglott, valóságos rohamot kapott, – igen, de csak
jókedvében, tiszta gyönyörűségében. Theodor figyelmét nem kerülte el,
hogy az apja szája körül villámgyors mosoly jelentkezik és azonnal
belátta, hogy baklövést követett el, amikor az őrültek házát említette.

Az apja minden kerülgetés nélkül rátért az üzleti dolgokra:

Megveszed-e a gyufát, vagy nem?

No, talán így biztosíthatja a nyugalmát! Ez a spekuláció ugyan régimódi
volt és kicsinyes, de Theodornak adnia is kellett valamit, ha követelni
akart. Ezért azt felelte:

Rendben van, majd hozatok gyufát, ha te úgy gondolod, hogy az üzlet.

És sót is hozatsz?

Igen, mondta Theodor.

Csakugyan, most még tél előtt sót beszerezni nem is volt olyan rossz
számítás, azért is egyezett bele olyan készségesen. Az egész
sószállítmányt továbbíthatná a lofoteni halászoknak most azonnal, vagy
pedig beraktározhatná tavaszig és akkor jobb áron adhat túl rajta a
finmarkeni halászoknak.

Ha azonban arra számított, hogy apja az engedékenységét hasonlóval fogja
viszonozni, akkor nagyon csalódott.

Most pedig küld ide az ügyvédet, mondta az öreg.

És most gonosz volt a boltos Per és biztosra vette a győzelmét,
diadalmasan nézte végig a fiát: hiszen tudott ő még ordítani! Megvan
tehát a bűvös szer, ezentúl mindig rendelkezésére fog állni egy
elsőrangú, hatalmas ordítás, ahányszor csak szükség lesz rá. Az asszony
meg a fia, kénytelenek lesznek várni és figyelni és félni ettől az
ordítástól.

Hm, mondta Theodor, csak hogy időt nyerjen. Néhány hét mulva a halakat
be lehet raktározni. Mikor a yacht visszatér, rakományként hozhatna
magával sót is. Ha az idő ilyen kedvező marad, akkor a tetőn
helyezhetjük el a gyufákat.

Ezt a zenét nem akarom többé hallani a házban, mondta az apa.

Nem, nem, felelte Theodor.

Holnap pedig – jöjjön az ügyvéd.

Ez volt az utolsó szava. Egy ilyen önfejű emberrel igazán nem lehetett
zöldágra vergődni. Míg az öreg Per vissza feküdt az ágyába és ott
vihogott magában, a fia nehéz gondok súlyával a lelkében ment le az
üzletbe. De azt már biztosan tudta, hogy sót és gyufát nem fog
vásárolni. Az ördögbe is, – azt már nem teszi!

Lenn egy távirat várta, – Didriksentől? Igen, Didriksen, a Didriksen &
Hybrecht cég utazója. Visszatérő útjában több napig kellett Utvärban
pihennie a hajójával, sok kellemetlensége volt és a hajója is megsérült,
de okvetlenül beszélni akar Theodorral, lehetőleg még ma éjszaka.

Na lám! Csakhogy Theodor nagyon rossz kedvében volt, az út pedig kissé
hosszúnak ígérkezett. De csakhamar úgy érezte, hogy ez a távirat
fölélénkíti és hogy az út valami kellemeset tartogat a számára. Miről
lehet szó? Fogalma sincs róla! Mindenesetre elodázza néhány napig azt a
dolgot az ügyvéddel, mert hiszen az ügyvéd mit se tehet itt nélküle.
Kornelius boltossegédet felküldte a távirattal az apjához és megüzente
neki, hogy az ügy nagyon fontos.

Körülbelül egy órát ment már a kerékpárján, amikor Florinával, az ügyvéd
szobalányával találkozott. A lány elállta az út közepét, mintha csak őt
akarná feltartani. Mikor a férfi leszállt a kerékpárról, megkérdezte
tőle:

Kíván tőlem valamit?

Én? Nem! felelte Thedor és csodálkozott.

Ó, ez a Florina együtt fejlődött Segelfossal és kigyót-békát kiáltottak
rá a városban. De Theodornak vevője volt, állandóan nála vásárolt
mindenféle ruházati cikket.

Nem, mondta Theodor mégegyszer. Nem akarok tőled semmit. Hol voltál?

Utwärbe rándultam át egy kicsit.

És jó az út?

Olyan, mint itt, felelt a lány. Ön is Utvärbe igyekszik?

Igen, – honnan tudod?

Ó, csak úgy gondolom, felelte Florina.

És ezzel ismét a szájára húzta a kendőt, mert az ajka eddig födetlen
volt.

Theodor nekikészülődött, hogy újra felszálljon a kerékpárra.

Sejtem, hogy kihez készül Utvärbe, mondta a lány.

A ravasz fiatalember csakhamar rájött az igazságra: Florina alkalmasint
hallott valamit harangozni arról, hogy Didriksen Utvärben lehet és ott
gyorsan felkereste a kereskedőt. Valószínűleg egy kis nézeteltérésre is
került a sor kettőjük közt. Persze, Florina szerencsétlen lány, akivel
csúnyán elbántak, – azért kereste fel Didriksent, hogy ezt elmondja
neki. Mert ezt már mégse lehet némán eltűrni. Neki senkije sincsen, nem
bízhatik senkiben, csak önmagában és ha valaki első virágzó ifjúságában
elveszi az ártatlanságát…

Hiszen már megvan a takarékkönyved, vetette közbe Theodor.

… Elveszi az ártatlanságát, úgy annak ő maga lássa a kárát. Most tehát
Theodor, aki jó és befolyásos ember, legyen szíves és szóljon egy jó
szót az érdekében. Legjobban szeretném egyszerre megkapni a
járandóságomat, mondja lány, akkor legalább tudom, hogy mim van. Mert
egy ilyen utazó úr olyan, mint a vándormadár, sohase tudja az ember,
merre keresse. De meg különben is, közben egyszerűen meghalhat, vagy
eltűnik.

No jó, de hiszen neked van már egy takarékkönyved, mondta Theodor és
aztán: nem vagy te már a vältai Nils jegyese?

Nils? Nem, ő szakított velem.

Bolond ez a Nils, bolond, mondta Theodor.

Akármi legyen is, bizonyos, hogy nem számíthatok másra, csak önmagamra.
Gondoljon rám, hogy milyen nyomorúság vár engem a világon és szóljon az
érdekemben…

Majd elmondom neki a dolgot, mondja Theodor. De fogalmam sincs róla,
hogy mit akar tőlem, alkalmasint üzleti ügyben kéretett.

Tulajdonképen nem volt elégedetlen ezzel a megbizással, mert sok
tiszteletre és bizalomra vallott, esetleg valami proviziót is jelentett,
– igen, ez egyáltalán nem lehetetlen. Továbbhaladt a kerékpárján, míg
egy utväri csónakossal nem találkozott, aki a Didriksen hajójára vitte.

Didriksen úrnak vendégei voltak, a hajószalón csupa ragyogás és nevetés,
helybeli lányok, néhány úr, – ő maga is eléggé jókedvű volt. A szakácsot
frakkba és fehér cérnakeztyűbe bújtatta, hogy tiszteségesebben
szolgálhassa ki a közönséget.

Hát a távirászt nem hozta magával? kiáltotta. Akkor hadd üdvözöljem önt
egyedül. Parancsoljon, kérem, egy pohárkával vagy akár kettővel. De mi
van a távirásszal? Nem hallott róla semmi újat? Mester, maga megírta a
táviratot és megfeledkezett – hogy is hívják csak? – Baardsenről! Az
ördög vigye el magát, mester! Az egy csodálatraméltó ember, bezárkózik
Segelfossban és ott berozsdásodik. De azért üdvözlöm önt, Jensen úr!
Nagyon köszönöm, hogy eljött! Már csak önre vártunk, a mester végre
ismét összetákolta a gépet, holnap reggel felszedjük a horgonyokat.

Miután Theodor felhörpintett néhány pohárkával, Didriksen úrnak eszébe
jutott, hogy mondanivalója van a számára, felvezette a fedélzetre és ott
hevesen kezdett beszélni:

Nahát, ez a segelfossi út nagyon drága mulatság volt nekem. Az a lány ma
betoppant ide, könnyek voltak a szemében és valami gyapjúkendő a szája
előtt. Mi az? kérdem. Ez, meg ez! Persze, persze, mondom én, itt aztán
nem segít már semmi. – Igen, mondja ő, de legalább ne hagyjam őt
elveszni a nagy nyomorúságában. – Nem. – És, hogy ne vegyem le róla a
kezemet. – Nem. – Igen, de hogy valami csekélységet talán mégis kaphatna
tőlem. – Természetesen. – Hogy nem lehetne-e inkáb egyszerre, mondja ő,
akkor legalább nem tudja meg a hatóság. – Ezer menykő, feleltem én,
nagyon eszes lány vagy te, akkor legalább nem kell semmi írás és én is a
hátam mögött tudom az egész dolgot. Hát mennyiben egyezzünk meg? –
Kétezer koronában, mondja ő.

Didriksen úr Theodort figyelte, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a
szavai.

Ostobaság! mondta Theodor.

Ostobaság, ezt mondta a gépmester is, mert neki is elmondtam mindent. De
azért szerettem volna előbb önnel beszélni, azért nagyon köszönöm, hogy
eljött. A dolog úgy áll, hogy minden biztosíték nélkül még sem adhattam
át neki egy ekkora összeget, Segelfossban meg nem szerettem volna
mutatkozni. Ezért táviratoztam önért és mégegyszer köszönöm, hogy
eljött.

Szívesen tettem.

Köszönöm, – csakhogy a dolog kissé bonyolult. Ostobaság, mondja ön.
Persze, ebben igaza van. De én mégse vihetem a végsőkig a dolgot, mert
megtudhatná a menyasszonyom.

Hát ön vőlegény?

Természetesen. Odafenn északon eljegyeztem egy konzulnak a lányát, –
ejnye, hogy is hívják csak na, ki látott ilyet. Azt a gazdag embert
gondolom ott fenn, Finnmarkenban, Hvalspäkben, az egyetlen lánya,
idenézzen! És Didriksen úr egy női fényképet vett elő a tárcájából és
megmutatja. Az állt alatta, „a te Ruthod“. – Látja, kérem, mondta
Didriksen úr, ez a lánya neki, az ő neve sehogyan se jut eszembe. Ez a
lány megtudhatna valamit a dologról, annak pedig nem szabad
megtörténnie.

Nem is fogja megtudni, bizonykodott Theodor.

No igen, igen, de látja kérem, mégsem egészen lehetetlen. Annál is
kevésbbé, mert az a lány… az a segelfossi lány… Szóval, úgy áll a dolog…
a lány csakugyan tetszett nekem, mert olyan eszesnek látszott és hát
akkor… megmutattam neki is a fényképet. Nem. Ez nagy ostobaság volt,
úgy-e?

Nem tudom.

Hát, a mester azt mondja, igen nagy ostobaság volt. Való igaz, hogy
megkínáltam egy pohár borral, mert olyan csinos és okos volt, és közben
valahogy megmutattam neki a fényképet. Ruthnak hívják! mondta ő és
megnézte jól a képet. Igen, Ruthnak! mondtam, és remélem, belátja, hogy
ennek a nagyszerű lánynak semmit se szabad megtudnia a dologról. Ezt
aztán méltányolta is, és éppen ezért ne kerüljön pörre vagy ilyesmire a
dolog, mondta. Előbb azonban Jensen úrral szeretnék beszélni, mondtam
én.

Theodornak az volt a véleménye, hogy az összeg fele, ezer korona, több
az elégnél.

Igen, de akkor a dolog nyilvánosságra kerül, és mindenki az én vagyoni
viszonyaimba akarja majd dugni az orrát, és akkor a legnagyobb
kártérítési összegre ítélnek. Meg egyébként is, – nem vagyok én rossz
ember és nem akarok kibújni a dolog alól. Ezer korona mind a tizenöt
évre, – hiszen az nem is húsz őre egy napra, ruhára és ellátásra.

Theodor oldalról nézett fiatal barátjára: az öreg, kipróbált
kereskedőház könnyelmű fiának olyan értékes tulajdonságai voltak, hogy
Theodor alig érte fel őket ésszel. Az ő öröksége egészen más természetű
volt, nap-nap után és évről-évre mérsékelnie kellett a saját igényeit,
és a mások javaira törekedni.

Természetesen, ebben igaza van! szólalt meg hirtelen, mintha ez lenne az
ő véleménye is. És most már meg is mondhatom önnek: útközben találkoztam
a lánnyal. Megkért engem, hogy járjak közre az érdekében.

Úgy. De látja kérem, a dolog bonyolult egy kissé. Amikor Segelfossban
együtt voltunk azon az estén, talán emlékszik még, – akkor az a… ejnye,
hogy is hívják csak? Igen, az a Baardsen, a távirász… beszélt róla, hogy
egy férfi tizenkét heti távollét után ismét hazatért és akkor a kedvesét
úgy találta, hogy már három hete egy gyapjúkendő volt a szája körül és a
fogát fájdította. Nem emlékszik?

De igen.

Vajjon nem erre a lányra célzott-e véletlenül? Ez jutott ma az eszembe.

Lehet, hogy őrá célzott, mondta Theodor, mert igazságos és korrekt akart
maradni. De nem tudom. Ön természetesen nem akar kimerítőbben
foglalkozni ezzel az üggyel?

Nem. De mégis csak buta dolog, ha az embert lóvá teszik. Ezért szerettem
volna önnel együtt a távirászt is idekéretni. Bár tulajdonképen örülök,
hogy nem jött el, mert alighanem megkérdeztem volna tőle. De azért ne
gondolja, hogy a dolog így már világos.

Még így se világos?

Nem. A mester azt állítja, hogy a lánynak kutyabaja sincsen.

Tessék? kérdezte Theodor, és őszintén elcsodálkozott.

A mester tudniillik egy minden hájjal megkent, tapasztalt fickó, és
utánam még sokáig beszélgetett a lánnyal, – egyébként az óraláncát is
neki ajándékozta, – és azt mondta, hogy a lánynak éppen annyi baja, mint
nekem vagy neki.

Hallgatás. Theodor elgondolkozik és aztán megszólal:

Vajjon csak tettetné a dolgot? Elvégre is – a kedvesét mindenesetre
elvesztette…

Csakugyan, nevetett Didriksen úr, azt elmesélte nekem is. Csakhogy itt
mérlegelni kell: vajjon mi ér többet, a pénz vagy a szerelem. És
egyébként is: a kedvese éppen a pénzéért még visszatérhet hozzá.

Egy takarékkönyve már van, gondolja magában Theodor, mégis csak
ördögadta kis boszorkány az!

Hirtelen határozott hangon felkiált:

Egy őrét se fog ön fizetni!

De aztán ismét habozó lesz és újra elmerül a gondolataiban, majd
hozzáfűzi:

Magam is úgy cselekedtem volna, mint ön: fizettem volna, hogy ezzel
elintézzem az ügyet. Ha azonban zsarolásról és kiszipolyozásról van szó,
akkor már egészen másként áll a bál.

De értse meg, hogy nem juttathatom pörre ezt a dolgot.

Nem, ismeri el Theodor, ezt csakugyan nem teheti.

Aztán ismét elgondolkozik. Egyszerre csak kómikusnak tetszett neki az
egész história és azt mondja:

De az ördögbe is, ön csak nem fizethet, mielőtt még a gyerek a világra
születik. Pedig az talán meg se születik soha.

Nagyon helyes! feleli Didriksen úr. És éppen ezért kérettem önt ide.
Talán nagyon ravasz az a lány, – ejnye, hogy is hívják csak?

Florina.

Florina, igen. Szóval, lehet, hogy nagyon ravasz. Azért én a pénzt az ön
kezeibe teszem le, Jensen úr, neki is így igértem. Akkor ő mégse jut a
pénzhez, mielőtt az ideje el nem érkezett. Beszéltem a dologról a
mesterrel is, mert az egy minden hájjal megkent, öreg róka. Ha megkapja
is a lány a pénzt, erről akkor lehet szó, ha föltétlen hallgatást ígér,
még pedig írásban és hiteles tanuk előtt, – különben előlről kezdi az
egész históriát még egynéhányszor. Mindent írásban kell vele elintézni.

Nagyszerű! kiáltotta Theodor és a szemei villogtak.

Vajjon mi ragadta el annyira ebben a pillanatban? Valami titkos terv
rejtőzött talán az agyában, amelyre most hirtelen világosság derült?

– Jól van! mondta Didriksen úrnak. Majd én megőrzöm a pénzt és
eligazítom a dolgot Florinával. – afelől nyugodtan alhatik.

Igen, éppen ezért kérettem önt, hogy legyen szíves, magyarázzon meg neki
mindent és lehetőleg tömje be a száját.

Theodor azt felelte:

Meg is teszem. Minden az ön kivánsága szerint fog történni.

És ott maradt reggelig a hajón és aludt, míg a többiek mulatoztak. Az
ifjú Didriksen úr, úgylátszik, még nem fizetett elég tandíjat, szerette
az élet örömeit, kereste és meg is találta őket mindig. Fiatal volt és
szép, mint egy herceg, úgy vegyült el a vendégei közt és játszotta a
szeretetreméltó házigazda szerepét egész éjszaka. Négy órakor a
korhelylevest szolgálták fel.

Parancsoljanak hozzálátni! mondta a házigazda udvariasan és figyelmesen,
mint mindig.

A szakács felváltotta a fehér keztyűjét, a mester harmonikázott és
mindenütt csupa öröm, minden pillanatban valami jókedvű ötlet.

Aztán fölkerekedett az egész társaság, a vendégek a csónakjaikba
szálltak és a partra eveztek. Fiatalok voltak és tüzesek és egy
átmulatott éjszaka állt mögöttük. Még pedig minden nyom nélkül! Csak az
kellett volna, hogy meglássák rajtuk! A szárazföldről még egyszer
ünnepélyesen integettek a hajó felé.

Húsz év mulva talán visszaemlékeznek majd erre az éjszakára és majd
mosolyognak. És harminc év mulva már bosszankodni fognak, ha tudomásukra
jut, hogy fiatal emberek átmulattak egy egész éjszakát…

És ha bekövetkezik az az eset, hogy… hogy önnek semmit se kell fizetnie,
akkor mi lesz? kérdezte Theodor.

No, a leány végtére is eszes nő volt, a maga módján és csak engem akart
megvédeni a hatóságok elől, mondta Didriksen úr és könnyű mosoly suhant
át az ajkán. Nem forgathatjuk ki mindenéből. Egyébként nem viselkedett
éppen valami nagyon tisztességesen… hát akkor fizesse neki a felét!

Mikor Theodor hazaérkezett, odalépett az apja elé és azt mondta:

Itt volt már az ügyvéd?

Olyan vastagon bélelt pénztárca volt a zsebében, hogy bátran
megkockáztathatta ezt a kérdést.

Az apjának leesett az álla, de volt oka kételkedni a kérdés
komolyságában.

Tegnap el kellett utaznom, mondta Theodor. Most azonban már jöhet az az
ügyvéd. Nem áll semmi az útjában, – ha még eddig nem volt itt.

Az apa gyanakvó pillantásokkal mérte végig a fiát és azt mondta neki: Ó,
te méregzsák!

Az öreg Per kissé tanácstalan volt. Lehetséges, hogy elvesztette volna a
fölényét? No, azt még meglátjuk! A sok áthevert esztendő semmi esetre se
vált javára! Minden nappal veszített valamit és most már egészen
visszafelé forgott vele az élet kereke, már csak kis idő kellett, hogy
egészen rosszakaratú és keserű legyen, a természet legősibb ösztönei a
maguk nyers eredetiségében léptek fel nála újra, az ember ősidejébe tért
vissza: az ordítás, kiáltozás, furfang és orvtámadás eszközeihez. Az
öreg Per látnoki szemmel érezte meg ezt a természetes fejlődést és
mintha csak hangok hívogattak volna a sötét mélységből…

Nos, mit akarsz tenni? kérdezte Theodor. Nekem dolgom van, nem
álldogálhatom el itt az egész időmet. Ha osztozni akarsz, hát csak
tessék, ki foglak fizetni mindnyájatokat.

Imponáló volt ez a fiatalember, ahogy bátran és nyiltan kimondta az
igazat, még a szemöldöke se rebbent. De az apja is keménykötésű ember
volt ám. Fejét oldalvást fordította, mintha valami lényegtelen
csekélységről volna szó, aztán megszólalt, mintha a porhoz beszélne a
padlón:

Csakugyan, drága fiam, kifizetnél bennünket? Csakhogy neked el kell ám
hagynod a házat, drága fiam, úgy bizony!

És szaporán pislogott a fiára.

Tessék? kérdezte Theodor és mintha ütés érte volna a fejét, hallotta,
amint az erek lüktetnek a halántékában.

Majd én fizetlek ki téged! kiáltott az apa és rekedt volt a dühtől. Ki
az uccára veled! Tessék? Azt mondod. Ki az uccára veled, ki a házamból,
te csirkefogó!

Ámde ebben az utolsó és válságos pillanatban Theodor ismét megtalálta
önmagát. Tehát ez a szándékod? kérdezte és gúnyosan mosolygott. Ismerte
az üzletét kívül-belül, a halrakományokat minden esztendőben, a hajók
vételét és eladását, – mindez a saját spekulációval szerzett pénz benn
feküdt az üzletben és a bolt nem tudta volna őt kifizetni anélkül, hogy
össze ne omlott volna bele. Theodor csak mosolygott gúnyosan.

Az volt az egyetlen kérdés, hogy valóban akarja-e az apja, hogy
tönkremenjen az üzlet és a lányok aztán előlről kezdjék az egészet. Mert
hitele még volt boltos Pernek mindig elég.

Ahogy akarja! gondolta Theodor. Ha megfelelő telket kaphatok a közelben,
tönkreteszem az üzletét.

És mikor elment, az ajka körül még ott játszott a gúnyos mosoly.

Boltos Per rosszat sejtett, mert észrevette a különös mosolyt a fia
arcán, – csak nem fog máris engedni? Nem is engedett, – hanem
ordítozott. Rasch ügyvédet elhívták és ő vállalta a felosztás munkáját.
Napokig írt és leltározott egyfolytában, átnézte az üzleti könyveket,
táviratozott a lányokért, nagyon is szívesen táviratozott a „kicsikért“
és képviselni akarta az ő ügyüket. Két kislány volt itt, meg egy béna
férfi, mind a hárman csupa várakozással tekintettek rá, – lehetett volna
árulója ilyen érdekeknek? Hiszen az volt a hivatása, hogy jogi esetekben
embertársai segítségére siessen, ez volt a dolgok rendje, amíg jog
uralkodik ebben az országban. Boltos Per rendbe akarta hozni minden
földi dolgát, mielőtt meghal és a jólnevelt lánykák nem akartak
ellenkezni vele. A fiú sem ellenkezett, – csak tessék! mondta a fiú. Mi
egyebet tehetett volna itt egy ügyvéd, minthogy segédkezet nyujtson?

Csak tessék! mondta Theodor és gúnyosan mosolygott. Csakugyan sikerült
neki megvásárolnia a szükséges telket. Egészen a bolt szomszédságában
feküdt, nagy, négyszögletű telek, egy bolt és egy árúraktár részére,
nagyszerű építkezési hely az egész. Az épületanyagot a yacht mint
visszrakományt hozza majd magával, ha elszállította a halakat, – se
gyufát, se sót ne hozzon.

Theodor nem hagyta kihasználatlanul az idejét és éberen őrködött a saját
érdekei fölött. Az első lépésével ugyan akadályba ütközött, Willatz
Holmsen úr nem akarta eladni neki a telket. Vajjon miért nem? gondolta
Theodor. Kétszer is elutasító választ kapott, harmadszor azonban asszony
révén kereste a maga igazát, és győzött. Nem máshoz fordult, mint
Raschné asszonyhoz. Ejnye, ez az ördöngős Theodor mindent tudott, még
azt is, hogy a jószívű Raschné közbenjárhat az érdekében. Villatz
Holmsen úrnál, – még az ügyvéd úr ellenére is.

Miről van szó tulajdonképen? kérdezte tőle Raschné asszony.

Csak néhány négyzetméter telket szeretnék megszerezni Willatz úr
birtokaiból. Nem mintha neki volna szüksége az eladásra, hanem mert
rajtam segít ezzel. Építkezni akarok és szeretném magam ujra
feldolgozni. Az ügyvéd úr úgyis konkurrenciát sürget Segelfossba, most
hát megkaphatja, ha kívánja.

Nem dolgozhatom a férjem ellen, mondta Raschné.

És másnap Theodor néhány sor írást kapott Willatz Holmsentől, hogy
átveheti a telket. „Martin béres, a jelen sorok átadója, mérje ki a
telket, az árát állapítsuk meg kétszáz koronában, ezt az összeget pedig
élelmiszerekben, – mindannyiszor tíz korona értékű részletekben, – kell
kiutalni annak a csirkefogó Konradnak, Holmengraa úr volt napszámosának.
Az adásvételi szerződést az ura-i előljáró állítsa ki.“

Ennyit tehát máris elért Theodor.

A telken megkezdte a fundamentum ásatását, helyet csinált a pincének és
alapfalaknak. Dinamittal robbantgatott a bolt közelében, nem éppen
azért, hogy az apját halálra ijessze, de viszont nem is kímélte őt
különösképen. Boltos Per ismét ordítozni kezdett, de mikor az ügyvéd
elmagyarázta neki a dolgok állását, meg se mukkant többet.

Még hogy ő megmukkanjon? Soha! A drága fia, meg az anyja ugyancsak
tévednek, ha azt hiszik, hogy ő majd békét ajánl!

Az ügyvéd ellenben egy nap elment Theodorhoz és bizonyos egyezséget
akart megbeszélni vele. Az ügyvéd, úgy látszik, rájött időközben, hogy a
bolt nem tudja Theodort kifizetni, anélkül, hogy alapjaiban meg ne
inogna. Azt mondta tehát:

Az ön befektetett pénze, a törvényes örökséggel együtt…

Theodor szerette megszívlelni a jót, ha másnál látta. Most is
elgondolta, hogy mit tenne az ifjú Didriksen hasonló esetben, azért hát
félbeszakította az ügyvédet és azt mondta neki:

Lemondok minden örökségről.

Ez a váratlan nyilatkozat szinte mellbevágta Rasch ügyvédet. Mégis csak
szomorú dolog, hogy már az ilyen uborkafára felkapaszkodott emberek is
kezdik majmolni a rendes polgárokat. Ha ez a Theodor legalább jó
családból származnék!

Nem kell annyira nagyzolnia, fiatalember! mondta neki.

Nagyzolok, vagy nem, semmi köze hozzá, felelte Theodor.

Kérem, ez csak barátságos tanács volt.

Nincs rá szükségem.

Na, mondta az ügyvéd, most nem is arról van szó. A dolog úgy áll, hogy
az üzlet könnyedén ki tudja önt fizetni és tevékenységét még mindig
folytathatja, a régi mederben…

Akkor hát fizessen ki! mondta Theodor.

A saját jószántamból tennék önnek egy ajánlatot. Engedje meg, hogy azt
kifejtsem és ne szakítson félbe. Tehát: az üzlet nagyon is jól
kifizetheti önt, különösen, ha ön olyan szép, fiatalos hévvel és talán
egy kissé elhamarkodottan lemond minden örökségről.

Mondtam már, hogy ehhez semmi köze.

Ez igaz, közvetlenül nincsen közöm hozzá.

És közvetve sem, semmi módon. Nem szokásom takarékkönyveket osztogatni,
de nem is kérek senkitől semmit, jelentette ki Theodor ingerülten. Fogja
be a száját és menjen az útjára, az ajánlatát nem fogadom el! Érti?

Az ügyvéd úr sajnálkozó arccal mondta:

Csak az ön és a többiek javára szolgál, hogy itt ülök és eltűröm, amint
ön – jártatja a száját, hogy én is ebben a modorban beszéljek.

Ön nagyon jó tudja, hogy én az árukat és az üzleti követeléseket
elárvereztethetem, amíg a magam részét teljesen le nem fedeztem!
kiáltotta Theodor dühösen. Mégis csak a boltos Per fia volt, és ha
kellett, tudott sziszegni, mint egy kígyó. Ön azt is jól tudja, hogy
akkor az üzlet fölbukfencezik. Ha pedig nem tudná ezt, akkor higyje el
nekem, én többet értek hozzá, mint ön, én születésem óta az üzlettel nem
foglalkozom.

Nem lehet tudni, vajjon elismerte-e az ügyvéd ennek az állításnak az
igazságát, vagy pedig csak úgy akart tenni, mintha nem hallaná a
dicsekvést. Mindenesetre tény, hogy másról kezdett beszélni.

Az én egyéni ajánlatom tehát így szól: Mindkét fél előnyére az üzlet úgy
megy tovább, mint eddig. Ön vezeti, de a nővérei cégtársak. Elfogadja?

Nem, felelte Theodor.

De hiszen ön vezetné továbbra is! Nem akar beleegyezni, hogy főnöke
legyen a boltnak, mint eddig?

Nem, felelte Theodor.

Hm, mondta az ügyvéd. Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez az
ajánlat személyesen tőlem származik és senki más nem sugalmazta. Könnyen
lehetséges, hogy az ön atyjánál és a nővéreinél is ellentállásra
találnék, ha előadnám nekik. Ez a lehetőség azonban nem fog
bekövetkezni, minthogy ön a tárgyalást ezen az alapon kereken
elutasítja. Hm! És mi az ön ajánlata, hogy a dolgok rendbejőjjenek?

Theodor így válaszolt:

Nekem egyáltalán nincs mit ajánlanom. Ön és a többiek engem ki akarnak
rúgni és én erre csak azt mondom: csak tessék!

Rendben van, akkor hát ennél maradunk. Az üzlet megy tovább…
természetesen ellenőrzés alatt.

Micsoda ellenőrzés alatt?

Az ön szülei és a nővérei ellenőrzése alatt, vagy pedig az enyém alatt,
ha ők megbíznak vele.

Theodor most nagyon ravaszul mosolygott és azt mondta:

Ha ön odajön, hogy engem a szatócskodásban ellenőrizzen, kétségtelenül
zárt ajtókra talál és az ajtókon rajta lesz az előljáró pecsétje, amíg
engem ki nem fizetnek. Jól értettem, hogy ez az ön szándéka?

Nem. Én mindkét fél számára a legjobbat akarom, fiatalember. Vigyázzon,
hogy a elkeseredés valami könnyelmű lépésre ne ragadja. Önt ki fogják
fizetni, a Segelfossi Takarék és Kölcsönpénztár lehetőség szerint közbe
fog lépni, az üzletnek elég hitelbiztosítéka van.

Na, hiszen akkor nagyszerű! kiáltotta Theodor. Lépjen közbe az ön bankja
minél előbb, annál jobb!

Amint az ügyvéd dolgavégzetlenül kitette a lábát a boltból, Florina
kezébe adta a kilincset. A lány bejött és azt mondta, hogy nem várhat
tovább. Theodort azonban éppen paprikás kedvében találta és hamarosan
megtudhatta tőle a választ:

A pénzt majd akkor lehet átvenni, ha a gyerek már itt lesz.

Előbb nem?

Nem.

Rövid gondolkozás. Florina csaknem egészen behunyja a szemét.

Akkor írok majd a menyasszonyának és elmondok neki mindent. Ruthnak
hívják, azt még tudom.

Tedd meg, Florina, tedd meg! Akkor megvizsgál téged a doktor és
azonnyomban letartóztatnak. Tedd csak meg!

Florina nevetett.

Engem letartóztatnak? Jóságos Isten, ön úgylátszik nincsen egészen az
eszén. Azért van ez, mert kitették a boltból?

A jó Theodor ebben a pillanatban megfeledkezett róla, hogy milyen kitünő
vevője áll előtte és megint goromba lett.

Takarodjál haza azonnal és magadon járjon az eszed, ne pedig énrajtam!
Jó pipa vagy te, mondhatom! Három hete fájt már a fogad, mielőtt
Didriksen ideérkezett. Arra tanuk vannak. A hatóság vegye a kezébe a
dolgot és akkor majd a napfényre derül, hogy miért ajándékozott neked
takarékkönyvet az ügyvéd.

Ilyen hangot használni egy ilyen kitünő vevővel szemben! Most már
világos volt, hogy Theodor nem a jogért és igazságért küzdött, hanem a
nagy bankjegyekért. A bankjegyek ebben a pillanatban ott duzzasztották a
pénztárcáját és ő szeretett volna szabadon rendelkezni felettük. Florina
ugyan furcsa képet vágott a heves szóra, valószínűleg, mert asszony volt
és így a lágyszívű és gyönge nemhez tartozott. A szemébe könnyek ültek
ki és azt mondta:

Sose hittem volna, hogy ilyen gonosz tud lenni.

Ha még egyszer ki mered nyitni a szádat, meglátod, mi történik!
ordította Theodor és élt a hatalmával. Egy szót se akarok hallani
többet!

Azután tüsszentett és selyemzsebkendőt vett elő, aztán ujra visszadugta
a kabátja külső zsebébe, de úgy, hogy a vége még mindig kilógott belőle.

Na, az ügyvéd úr majd a segítségemre lesz, mondta Florina és
felszárította a könnyeit.

Az ügyvéd úr? No, ezt eltaláltad! Az ügyvéd úr ebben az ügyben magán se
tudott segíteni.

Csak ne vegye ezt olyan biztosra! mondta Florina.

Ez a jelenet végre kellő hangulatot ébresztett a boltos Theodorban, hogy
átmenjen a segelfossi kastélyba és megköszönje az előzékenységét Willatz
Holmsen úrnak. Az adásvételi szerződést a telekre vonatkozóan a zsebében
vitte. Egyébként nála volt a pénz is, a kétszáz korona. Határozottan
bűnnek tartotta volna, hogy támogasson egy olyan embert, mint Konrad,
hiszen az egyáltalán nem szolgált rá.

Az ifjú Willatz kissé összeráncolta a homlokát. Egy idegen úr ült a
szobájában, úgyhogy Willatz nem tehetett mást, csak a homlokát ráncolta,
amiért a parancsait nem teljesítik.

Nem olvasta az utasításomat a kétszáz koronára vonatkozóan? kérdezte.

De igen, hogyne, felelte Theodor bosszúsan. És ha minden áron az a
kivánsága uraságodnak…

Igen, az a kívánságom.

Az idegen úr Willatz Holmsen barátja volt. Anton Coldevinnek hívták és
szemmelláthatóan szintén előkelő úr volt. Csak ült a helyén és egy kissé
felülről nézett végig Theodoron. Ez még sokkal rosszabb volt, mint
Willatz fölénye.

Én csak azért gondoltam… Azt hittem, hogy jobban ismerem az itteni
embereket… De természetesen! Ajánlom magam és nagyon szépen köszönöm,
hogy el tetszett adni a telket. Már dolgoznak is rajta. Kérem szépen, ne
tessék fáradni, magam is megtalálom az utat.

És Theodor eltávozott a hátulsó lépcsőn, mert a hátulsó lépcsőn jött is
fel a kastélyba.




2.

A két jóbarát magára maradt.

Úgy látszik, nem nagyon igyekeztél, hogy a főlépcsőn vezesd le, mondta
Anton Coldevin és mosolygott.

A helybeli boltos volt, azt mondják, nagyon tevékeny ember, felelte
Willatz. Éppen most vett tőlem egy kis telket.

No és nem tudtatok megegyezni a telek árára?

De igen, már előbb tudattam vele, hogy hogyan rendelkezem.

Willatz úgy látszik, elégedetlen volt önmagával, azért nem akart többet
mondani. Micsoda ötlet is volt ez, a saját jobb meggyőződése ellenére,
ilyen embereket támogatni! De azért ragaszkodott a parancsához, ha már
egyszer kiadta, akkor is, ha az bolond parancs volt.

Mit is tett Willatz voltaképen? Konrad csak csatangolt ide-oda, minden
bizonnyal nagy inségben volt. Willatz először egy este ételhordóval a
kezében látta lejönni a sziklák közül, ahol a halakat szárították.
Később nem találkozott vele többet. A halak már száradtak voltak. Konrad
pedig munka nélkül. Willatz joggal gondolta magában: Mi közöm ehhez az
emberhez? Volt neki egy Aslak nevű pajtása, azt Willatz alkalmazta a
birtokon, Konrad ellenben nem talált munkát. No, és hát nem is keresett
semmit. Aztán ismét csak fel-feltünt az az ember az úton. Willatz
találkozott vele, megtörtént ez jó egynéhányszor tiszta véletlenségből,
és Konrad mindannyiszor köszönt. Levette a sapkáját és köszönt. Willatz
ránézett a szürke, nagy szemével, aztán tett valamit a szegény emberért,
ami éppen eszébe jutott, ahogy az apja, meg a nagyapja is tette volna:
adott neki néhány száz koronát, tíz koronánként.

De most az a csirkefogó majd még eljön, hogy megköszönje, – még csak az
kellene!

Egy telket? mondta Anton. Mi lenne, ha én is vennék tőled egy telket és
idetelepedném a közeledbe?

Akkor nem lehetnél konzul, mint az apád.

Ki lehet olyan, mint az apja. Ebben a tekintetben talán túlzott
fogalmaid vannak? kérdezte.

A hang, ahogy mondta, kissé furcsa volt! Hiszen jóbarátok, akik nagyon
közeli viszonyban vannak egymással, megengedhetnek maguknak egy-egy
tréfát, és vidám nevetés közben – kikaparhatják akár egymás szemét is.
Ez a két fiatalember azonban kétségkivül csak olyan viszonyban volt,
mint a házigazda és a vendége. Mégis már az első napon ez a hang lett
uralkodóvá köztük, mind szabadosabban árasztották el egymást és mindig a
vendég volt az, aki a házigazda rovására ezt a hangot megütötte.

Pauline behozza a kávét. Nem nehéz eltalálni, hogy hol jár a tekintete
és az idegen fiatal úrnak még választ se ad, akármilyen szíves hangon
szól is az hozzá.

Egy hete vagyok már itten, Pauline, éppen ideje, hogy nekem is jusson
egy pillantásod, mondja.

És mikor Pauline már kiment a szobából, ő még mindig tovább szövi a
témát:

Micsoda csodálatos szemei vannak ennek a lánynak!

Egy szó, mint száz: Anton Coldevin vidám úr volt, szabad és közvetlen és
nem egészen ment bizonyos kevésbé finom merészségtől. Saint-Cyrben
kereskedő szellemben nevelték és ugyancsak értette a dolgát, belépett az
apja üzletébe és ott is derekasan megállta a helyét. Az apja nyugodtan
gondolhatott arra, hogy most már majd kimélheti magát és előkészült rá,
hogy nyugalomba vonuljon.

Anton és Willatz nem sokat látták egymást iskolás idejük óta, mikor a
szünidőben itt Segelfossban szoktak találkozni. Az egyik
Franciaországból érkezett akkor, a másik Angliából, a koruk hasonló
volt, a családjuk is, derék fiú mind a kettő, de eltérő természetű.
Később levelezés tartotta fenn a barátságot és amikor Willatz most
tavasszal hazautazott, a barátját is meghívta magához. Anton azt
felelte, hogy igen, eljön, és megkísérli majd, hogy elüsse az aranyhalat
a kezéről.

Az aranyhalat?

A hangja már akkor is kissé hanyagul csengett és Willatz a homlokát
ráncolta. Csodálkozott magán, amiért meghívta a barátját. „Aranyhal“ –
ez volt a neve a Coldevin-cég legújabb vasuszály hajójának, arra találó
elnevezés lehetett, de itt kevésbé volt a helyén, mert hiszen Holmengraa
kisasszonyt, mióta nagylánnyá serdült, Anton csak egyszer-kétszer látta
Kristianiában. Valóban, úgy lenne, hogy ilyen üzletiesen – csak a lány
pénzére gondol Anton Coldevin?

Nem kell ahhoz erőszak, meg lehet azt szerezni másképen is, felelte
Willatz.

Lehetséges, riposztozott Anton, de erőszakkal viszont mindenkit meg
lehet szerezni.

Csakhamar kiderült, hogy a két fiatalember gondolkodása nagyon
távolesett már egymástól. És minden barátkozás hamarosan civakodásra
vezetett köztük. Még szerencse, hogy Antont legföljebb tizennégy napra
nélkülözhette az üzlet. Ennyi idő is elég volt arra, hogy néhány kiadós
gorombaságot vágjanak egymás fejéhez.

Holmengraa úr házában Anton eleinte csöndes és komoly volt, sőt annyira
tartózkodónak mutatkozott, hogy Holmengraa kisasszony szükségesnek látta
a segítségére sietni és emlékeztette arra, hogy hiszen régi ismerősök ők
már. Ez aztán nem vétette el a hatását.

Látom, hogy folyton a gyűrűimet nézi, mi érdekeset talál rajtuk,
kérdezte a lány jókedvűen.

Alighanem azt akarja megbecsülni, hogy mennyibe kerülhettek, mondta
magában Willatz.

A kezét nézem, felelte Anton.

Mi néznivaló van rajta, hogy eljegyeztem-e már magam?

Ejnye, de csúnyákat mond!

Bizony, ilyen ember ez, mondta Willatz. Szép vendéget hoztam a
házatokba! Ezen mindenki nagyot kacagott, csak az Anton nevetése
hangzott kissé erőltetetten.

Én nem töröm magam azért, hogy finomnak tartsanak, mondta, vagy hogy
meglássék rajtam az előkelő ükapám. Vagy hogy angolnak tartsanak. Inkább
vagyok francia és természetes.

Én pedig norvég, mondta Mariane.

Azért is szeretjük magát, kisasszony.

Willatz eleinte igyekezett a maga kimért szavaival valamennyire
ellensúlyozni Anton tulságos közvetlenségét, de most már tudta, hogy
miféle legény Anton úr és azt is tudta, hogyan kell viselkednie vele
szemben. Most már nem őrködött fölötte, ha Antont tulságosan messzire
viszi a merészsége, az ő baja.

Úgy veszem észre, hogy már egészen jól megbarátkoztatok. Én talán
mehetek is, mondta.

Ezen mindenki nevetett, csak Mariane mondta elégedetlenül:

A partitúra… már megint az az örökös partitúra.

Willatz csodagyerek, mondta rá Anton. Karácsony éjszakáján született és
lehet, hogy már akkor is zongorázott. Csakhogy úgy van vele, mint a
többi csodagyerek: mihelyt nem gyerek többé, hát vége a csodának. Ugy-e,
Willatz?

Ezzel is kissé messzebb ment a kelleténél. Mariane zavartan az ölébe
sülyesztette a tekintetét, Willatz pedig azt felelte:

Könnyen meglehet, hogy igazad van. De egyelőre, adieu! Legyetek jó
gyerekek!

Nem sok időbe telt és Antonnak észre kellett vennie, hogy jobb lett
volna, ha ő is távozik Willatz-cal. Mert Mariane az ablakon keresztül
figyelte a távozó fiatalembert és a jókedvét mintha elvágták volna. Az
sem igen segített a hangulatán, hogy Anton a maga módján igyekezett
nagyon kedves lenni, sok bókot mondott és végül még azt az állítást is
megkockáztatta, hogy csak a viszontlátás kedvéért jött Segelfoss-ba.

Mariane azt mondta:

Csakugyan? Azért jött, hogy engem viszontlásson? Na, az meglehet, én már
tíz-tizenkét évvel ezelőtt is azon voltam, hogy kitörülhetetlen
benyomást tegyek magára.

Anton minden nap meglátogatta Holmengraa úr házát és magával hozta a
friss fiatalság és közvetlenség varázsát. Hamarosan észre kellett
vennie, hogy Willatz állandóan keresztezi az útját; ez a furcsa ember,
akinek nem volt egyebe, mint a birtoka, meg a zenei tehetsége. Ő mögötte
viszont ott állt az üzlet. Ostobaság, – hiszen ez a Willatz nem vitte
semmire. Miért becsülik mégis többre? Miféle törvény parancsolja, hogy
ez így legyen? Egyszer Mariane valami szálat vett le a Willatz válláról,
mialatt beszélgettek, és olyan volt egészen, akárcsak a maga válláról
vette volna le a szálat, – annyira természetes mozdulat volt az.

Ha valakinek a felsőbbségét tudjuk, megbocsáthatunk neki. Igen, annak
megbocsátunk. De nehéz megbocsátani a magunkszőrűnek, ha amiatt ér
mellőzés… Anton megszokta, hogy mindenen keresztültöri magát, itt pedig
sorompót eresztettek le az orra előtt.

Úgy látszott, hogy már semmi se segít rajta. Pedig a ház urával sikerült
minden kapcsolatot megtalálnia. A legélénkebb társalgást folytatták
Holmengraa úrral a keleti háborúról, a fekbérről, a hajók útvonalairól
Dél- és Középamerika felé és Willatz, amint praktikus dolgokra került a
szó, úgy ült ott, mint egy senki és csak hallgatott. Azt hinné az ember,
hogy ezzel csak ártott magának, pedig szó sincs róla! Megfoghatatlan!

Mikor vége volt a beszélgetésnek, Holmengraa úr elismerően mondta:

Coldevin úr, ön bizonyára jól intézi majd a dolgát Délamerikában, – ha a
szerencse is segíti! Anton pedig így felelt:

Az én hajómnak bizonyosan szerencséje lesz, még a neve is: „Aranyhal“.

Így telt el az első hét.

Most már úgy volt el együtt a két pajtás, hogy a barátság kissé hűvös
lett köztük. Anton elismétli néhányszor, hogy Paulinének csodás szeme
van, de hozzáteszi, hogy ez aztán minden…

Mert nincs hozománya? kérdezte Willatz élesen.

Ért-e a háztartáshoz? kérdezte Anton. Van otthon egy kis gazdaságunk,
teheneket tenyésztünk és beszereztünk egy szeparátort is. A legnagyobb
komédia végignézni, hogy este, mikor a lány még ráér, ott üldögél a
szeparátor mellett, míg csak el nem alszik, de reggel, ha már a körmére
ég a dolog, úgy dolgozik, mint egy őrült, hogy elkészüljön. Szeretném
tudni, vajjon Pauline mindezt nem ugyanígy csinálja-e?

Nem, mondta Willatz.

Anton ránézett és elmosolyodott.

Bocsáss meg, hogy néha mosolyognom kell rajtad, de bizonyos dolgokat
ugyanúgy a visszájárul intézel el, mint az apád. Őt majmolod egy kicsit.

Willatz fölállt és indulni készült. Anton elcsodálkozott, hogy egy
házigazda ilyen kíméletlenül tud bánni a megbecsült vendégével; még
otthagyná a faképnél. Hát mit tegyen akkor a vendég?

Ha esetleg ismét átmennél Holmengraa úrhoz, mondta Willatz, akkor
megkímélnél attól, hogy itt ülsz és gorombáskodol velem.

Persze, megint a partitúra…?

Igen, a partitúra.

Ez az „örökös partitúra“, mint Mariane kisasszony mondta. Tudom jól,
hogy nem én vagyok az első Holmengraa úr vendégei között. Te magad
szabadítasz rá a Holmengraa úr házára? Miért? Annyira ártalmatlannak
tartasz?

Nem vagyok egészen ártalmatlan. Magadnak ártasz.

Te legalább is ezt reméled. Tudod mit, ezt az utolsó csepp likőrt már
nem veled iszom meg, hanem majd csak egyedül.

Szégyeld magad. Nem vagyok én neked való házigazda!

Nem, én ma nem Holmengraa úrhoz megyek, mondotta Anton. Majd később,
előbb azonban máshova látogatok. Hogy is hívják azt a fiatal urat? Az
imént volt itt…

Theodort gondolod? Theodor Jensent, a boltos Theodort?

Úgy van! Gondolkoztam a dologról és bosszant, hogy olyan félvállról
bántál vele. Ugyan mit vétett ellened?

Semmit.

Ez a fiatalember kereskedő, üzletember a maga módján, bizonyos fokig
kollégám, persze szűkebb korlátok között. Én megsértődtem az ő nevében,
mert nem kísérted ki.

Nem.

És miért nem?

Mert nem akarom, hogy idejárjon.

Hiszen magad mondtad, hogy tevékeny ember. Bizonyosan fölér veled.
Férfi, aki megfogja a dolog végét. Te meg semmi se vagy.

Kevés a kereskedelmi műveltségem és ezért nehéz megadnom a kellő
választ, mondta Willatz. Semmi! Micsoda ostoba szó! Elég különös, hogy a
legapróbb dolog is valami. Nézd csak például a boltost, a közvetítő
kereskedőt! Vásárol, de nem azért, hogy elhasználja a cikkeit, hanem
hogy haszonnal továbbadja. Ha minden ember megveszi, amire neki magának
szüksége van: a közvetítő kereskedőre semmi szükség többé. Ilyen könnyen
ki lehet törölni a világból. Akkor te és Theodor Jensen – már nem is
vagytok. Ti vagytok a semmi, amint rólam mondtad az imént. Különben
valamik mégis csak vagytok, megvan például az a tehetségtek, hogy az
egyik embert becsaljátok a szobátokba, a másikat pedig ügyesen
távoltartjátok onnan.

Elmegyek hozzá és meglátogatom, mondta Anton. Bocsáss meg, hogy a
filozófiai fejtegetéseidből egy szót se hallottam. Azt mondtad, hogy
neked megvan a tehetséged távoltartani a szobádtól azokat, akik nem
felelnek meg neked. Ez mindenkire vonatkozik?

Ostobaság!

Ha szól a Jensen kollégámnak, akkor szól nekem is.

Be akarsz ugratni valami elhamarkodott válaszba? Igen, ez a szándékod?
kérdezte Willatz és különös mellékzöngéje volt a hangjának.

Nekem egészen mindegy, hogy te mit csinálsz, mondta Anton. Gyere,
menjünk együtt egy darabig. Én Jensen kollégámhoz megyek. Ne is képzeld,
hogy leteszek erről a tervemről.

És Anton Coldevin csakugyan bement az üzletbe, dohányt vásárolt és
hosszas beszélgetésbe elegyedett Theodorral. Megtudta, hogy az üzlet
felosztás alatt áll, hogy a két nővére meg egy ügyvéd akarnak ottan
kereskedni, míg Theodor a szomszédban nyit üzletet. Őrület az egész és
öngyilkosság, de nem lehet változtatni rajta.

Anton nagyon szívélyesen érintkezett Theodorral, és Theodor, a szokott
módján, majd kicsattant a büszkeségtől.

Őszi ünnepséget szeretne rendezni, mesélte, egy szép kirándulást,
zenével és mindenféle frissítőszerrel, ki a dunnalúdtelepre.

Hát van önnek dunnalúdtelepe is?

Igen, van itt egy és más, néhány hajórakomány hal, dunalúdtelep, a Gosen
vezérképviselete, vaj, színház…

No nézd csak, nézd! Dunnalúdtelep! És dunnalúd tojások is vannak?

Theodor rábólintott.

Hogyne, prima árú! Van egy kis házikó is a szigeten. És hogy szabad-e
remélnie, hogy Coldevin úr is, – ilyen előkelő ember! – résztvenne az
őszi kiránduláson.

Köszönöm, az nem lehetetlen. Egy ilyen kirándulás az ünnepségek királya
lehet. És mikorra tervezik?

Nemsokára. Ősznél előbb nem lehet, csak ha már a madarak elhagyták a
szigetet.

Vajjon Holmengraa kisasszony a résztvevők közt lesz-e? kérdezte Anton.

Egyébként Antont nemcsak a Theodor kollégája indította erre a
látogatásra, hanem annak húga, a Coldevin konzulék háziasszonya is.
Antonnak már csak puszta udvariasságból is üdvözölnie kellett a
hozzátartozóit, de nem csinált ebből nagy dolgot.

Üdvözletet hozok a hugától, mondta.

Köszönöm, felelte Theodor. Hamarosan ide fog jönni, hisz ő is köztük
van, – ő is ki akar engem dobni innen.

Anton azután elment a Holmengraa úr házába és már ott találta Willatzot.
Tehát idejött Willatz, nem ment a téglaégetőbe és nem temetkezett el a
partitúrái közé! Ejnye, ejnye, micsoda alattomos ember! Anton
elhatározta, hogy nem fog magyarázkodni, hanem a tervbe vett idő előtt
elutazik. Willatznak csak pár szóra lett volna szüksége és azonnal békés
mederbe terelhette volna a dolgot, de ő se akart magyarázkodni. Pedig
elmondhatta volna, – ami igaz is volt, – hogy megpróbált dolgozni, de
sehogysem ment a munka, hanem szinte megállt egy helyben, ő pedig
társaságot keresett, hogy kissé fölfrissüljön a szelleme. De nem mondta
ezt, egy szót sem szólt. Ez a hallgatás is angol sajátság volt. És Anton
megvetett minden angolos sajátságot.

Meglátogattam Jensen kereskedőt, mondta. Valami őszi ünnepséget rendez
és meghívott engem is. Bizonyosan kitünő mulatság lesz, hát el is
fogadtam a meghívást. Majd akkorra megint eljövök, hogy részt vehessek
rajta.

Jó, hát akkor megint ellátogatsz ide, mondhatta volna Willatz. Vigyen el
engem is az ünnepélyre, mondhatta volna Holmengraa kisasszony. De egyik
se szólt egy szót sem.

Az ügyvéd is valami őszi ünnepélyt akar rendezni, törte meg végül a
csöndet Holmengraa kisasszony. Te is ott leszel, Willatz?

Hát meghív az engem?

Hallgatás a válasz.

Kitelik tőled, hogy meghívasd magad, csak azért, hogy aztán lemondhass,
mondta hirtelen Mariane.

Anton csodálkozó tekintettel mérte végig mindkettőjüket. Ezek tehát nem
voltak békés viszonyban, hanem össze-összecsaptak, mint a vivófelek.
Anton ugyan egyiktől se sajnálta azt a kis keserűséget, de még se volt
ínyére tovább hallgatni a társalgást.

Bocsásson meg, Mariane kisasszony, én tulajdonképen a kedves apjaurával
akartam beszélni, mondta. Gondolja-e, hogy lesz néhány pillanat ideje a
számomra?

Várj egy kicsit, bizonyosan mindjárt itt lesz, mondta Willatz és indulni
készült.

Az édesapám odaát van a malomban, mondta Mariane, nem tudom, mikor jön
haza. Menjünk talán oda mind a hárman, esetleg még útközben érjük.

Ezt az indítványt el is fogadták, bár Willatz kissé kelletlenül egyezett
bele, és előzőleg hosszasan nézte az óráját.

Mikor kiértek a széles útra, – ez köti össze a malmot a rakodóhellyel, –
egy férfi állt ott és várt. Konrad volt. Köszönt és azután egy lépést
tett előre, mint aki mondani akar valamit. Csak Anton állt meg a helyén,
a másik kettő nyugodtan haladt tovább.

Miért beszéltél velem olyan hangon? kérdezte Willatz és mosolygott. Most
azt fogja hinni, hogy nem vagyunk jóban.

Mariane szeme hosszúkás lett és keskeny, szinte eltünt az üregében.

Nem baj, ha azt hiszi is, mondta a lány.

Aztán másról kezdett beszélni:

Már megint kellemetlenségek vannak a munkásokkal.

Úgy? Már megint?

Nem is tudom az igazi okát, de hát nem sok kell ahhoz. Ha jól értettem,
valami utalványok miatt zúgolódnak. Ezek az utalványok a boltba szólnak.
Mert a munkások ott mindenféle árút vásároltak és az egész összeget a
malom terhére íratták fel. Most a papa be akarja vezetni, hogy ne
adjanak a malomnak nak semmi más árut, csak amelyikre utalványt hoz a
munkás a malommestertől vagy a munkavezetőtől. A munkások pedig meg
akarják szüntetni ezt az utalványrendszert, szégyen, gyalázat, azt
mondják, ez éppen annyi, mintha megbélyegeznék őket.

Igen, nagyon érzékenyek lettek, mondta rá Willatz.

De aztán hamarosan belenyugodtak és ennek meg is volt az oka. Kiderült,
hogy az Ole Johan nem is tud írni. Hát helyette a munkások maguk írják
meg az utalványt és azt írják rá, amit akarnak. Hahaha, ez igazán
mulatságos! Senkise a sagvikai Berteltől kérte az utalványt, mert az tud
írni, hanem mindenik az Ole Johanhoz ment. Később aztán már nem is
mentek senkihez, hanem maguk írtak minden utalványt, míg Theodor gyanút
nem fogott és meg nem vizsgáltatta a dolgot. Ma délután két ember jött
el papához és azt mondották neki: Fizettesse meg az adósokkal a kiutalt
cikkek árát! – Azonnal el fogom őket bocsátani, mondta a papa. Nem, a
két ember ezt nem akarta. És a papának fel kellett menni velük a malomba
tárgyalni.

Velük együtt tárgyalni? kérdezte Willatz.

Hát mi egyebet tehetett volna?

Én nem hiszem, hogy az édesapád sokáig üzemben tudja még tartani a
malmot.

Bizonyosan mindennek megvan az oka nála, én nem tudhatom. Mindenkinek
meg vannak a maga okai. Tulajdonképen egy vőről kellene már gondoskodnom
a papa számára, hogy az segítsen neki, de én még mindig kések vele,
mondta Mariane.

Pedig meg kellene próbálni! jegyezte meg tréfásan Willatz.

Bizony, vőt kellene kerítenem, ismételte Mariane, de úgylátszik,
sehogyan se tudom nyélbeütni a dolgot.

Willatz nevetett és a nevetése hangos volt és biztos, úgy nevetett, mint
aki nyeregben van.

Várj még egy kicsit, talán csak egy hónapig még, talán már addig sem.
Tudod, nem mindennap vagyok ilyen rossz hangulatban.

Várjuk a partitúrát. Bizony arra várunk.

Szeretnék egy kicsit több lenni, szeretnék valaki lenni, mikor igent
mondasz majd nekem. Félre ne értsd engedelmes szolgádnak ezt a nemes
vonását.

Marianenak ugyan nem sikerült teljesen magáévá tenni ezt a tréfás
hangot, de lehet, hogy nem nagyon törődött az egésszel. Azt észre
kellett vennie, hogy a Willatz könnyedsége erőltetett, és a tréfás
szavaknak valahogy hamis csengésük volt. Vajjon nem látta-e, hogyan
rángatózik a fiatalember szemöldöke? S annál inkább rángatózott, minél
nyiltabban beszélt a lány.

Willatzot nyilván visszataszították ezek a szabadszájú kitörések, azt
biztosra vette, hogy a lánynak nem az igazi természete az
erőszakoskodás. Csak szakítana már egyszer ezzel a beszédmóddal! Willatz
tudta jól, hogy Mariane lelke nem finomság nélkül való, még ma is
ragaszkodó volt és bájos, mint gyermekkorukban, mikor kérte, hogy adjon
neki „egy hosszú-hosszú csókot“. De azt is tudta, hogy az utazások és új
ismeretségek sok mindent elváltoztattak a gondolkodásában, fogalmaiban
és azért Mariane időnként merész volt és nyers, mint a korabeli norvég
nők általában, érzett rajta valami idegen hatást. Az ilyen friss és
közvetlen kiszólásokkal nem egyszer ért el nagy sikert a társaságban, a
fiatalembernek mindig maró kín volt az, és eltávolította őket egymástól,
hogy végül is féltékenységi jelenetekre, aztán pedig édes
kiengesztelődésre vezessen.

De Mariane, – ó, milyen ravasz teremtés volt! Akárcsak az indián
nagyanyja. Tudta ő jól, hogy mit csinál. Vagy törik, vagy szakad: ez
volt az elve.

Mariane azt mondta:

No, már itt is van. Hiába, ez már csak úgy van, – ha te valamit a
fejedbe vettél, akkor bizonyosan úgy is történik.

Igen, én unalmas fráter vagyok, ismerte el a fiatalember.

A lány ajkáról pedig ez a megjegyzés röppent el:

Azt hiszem, nekünk az a bajunk, hogy nagyon is egymásnak teremtett az
Isten…

Ez valami megmásíthatatlan valóság lehetett, mert a fiú rábólintott,
aztán kis idő mulva újra csak bólintott.

Anton hatalmas ugrásokkal sietett a nyomukban.

Bocsánat, hogy elmaradtam! mondta. Willatz, egy köszönetet kell neked
átadnom.

Willatz a homlokát ráncolta. Nyilván sejtette, hogy Konrad mit akart, de
szándékosan kitért az útjából.

Szóval egy köszönetet kell közvetítenem, mondta Anton zavartalanul. De
nyugta nélkül nem adom át. Ez furcsa neked?

Igen… hogy úgy mondjam… egy kissé furcsa.

Nos hát, tehetsz, amit akarsz, felelte Anton, de arra mifelénk nem így
viselkednél. Jön egy ember és meg akar köszönni neked valamit, te meg
úgy teszel, mint aki se lát, se hall.

Willatz azt mondta:

Legalább neked volt alkalmad beszélgetni egy kicsit. Hiszen te a nép
gyermeke vagy.

Jóságos isten! Igy járni lehúnyt szemmel az életen át, mint te! tört ki
Antonból az őszinte hang. Nem értem, hogy hogy teheted ezt! Az apád még
megtehette, mert neki kívül-belül ilyen volt a természete, de te… te
csak az apád nagyságának a maradványain tengődöl.

Mariane hangos nevetéssel közbevetette magát és Willatzot is
engedékenységre hangolta.

Igy beszél az ember jóbarátja és kedves vendége! mondta a fiatalember.
Szinte tűkön áll félelmében, hogy nem talál elég goromba lenni.

A nép gyermeke! utánozta őt Anton. No, de hát mit tehet az ember?
Egyébként neked talán hasznos ez az elvakultság, eltakarja előled az
életet minden bolondságával és ravaszságával együtt. Idenézz, ez itt az
élet! mondta és lemutatott az útra.

Néhány teherkocsi jött velük szemben, az emberek arca lisztes volt és ez
furcsán hasonlóvá tette valamennyit. Hő! kiáltották a lovaiknak. A
kocsik nyikorogtak a súlyos teher alatt, az emberek a kocsik mellett
mentek nap-nap után. Ha elérkeztek a kirakodóhelyre, leszedték a
kocsiról a lisztet és rozst rakodtak fel, a rozst felszállították a
malomba és onnan ismét lisztet hoztak le a kirakodó helyre. Egyik nap a
másik után.

Szinte látom a lelkemmel, amint te is résztveszel ebben az életben!
mondta Willatz.

Részt is veszek benne a magam módján, jelentette ki Anton. Éppen most
keresem fel a malomtulajdonos urat egy kis felvilágosításért, nekem is
van üzletem, ha nem is foglalkozom éppen liszttel. Menj csak haza,
Willatz és vedd el Synöve Solbakkent!

Mariane ismét felkacagott, de ezuttal egyedül.

No nézd csak, ő nem is nevet rajta, mondta aztán. Willatz, te nem is
nevetsz?

Csak akkor, ha te úgy parancsolod, hogy mulatságosnak találjam, felelte
a fiú.

Holmengraa úr barátságosan köszönt és elébük sietett. Nyugodtan és
közvetlenül, mint egy boldog apa. Mintaképe volt a belső egyensúlynak.
Mariane megkérdezte, hogy vajjon a bűnösöknek utilapút kötött-e a
talpára, az apja azonban mosolygott és azt felelte, hogy túlságosan sok
bűnös akadt.

No, te élet rajongója, van itt valami a te számodra, mondta Willatz
Antonnak.

Hárman együtt megérttették vele, hogy miről van szó és Anton végül azt
mondta:

Tehát az ellenőrzés hiányán mult az egész.

Most meg Willatz nevetett hangosan.

Csakugyan! mondta. A hiba mindkét részről történt, így írják ezt majd
minden újságban. És ha a dolog a törvényszék elé kerül, akkor a bírák is
ugyanezt fogják mondani. Én munkát és bért adok a munkásoknak, ha tehát
a munkás meglop engem, akkor mind a kettőnké a felelősség, nekem azoknak
is munkát és munkabért kellett volna adnom, akik a munkást ellenőrizzék,
továbbá munkát és bért adnom azoknak, akik az ellenőrökre felügyeljenek.
Egyuttal pedig a munkások, a jól végzett munkáért béremelést fognak
követelni, különben sztrájkba lépnek.

És te mit tennél velük?

Ha kevés csőcselék volna a világon, akkor engedném, hogy csak éljenek és
szaporodjanak.

Én az ön helyében döntőbíróságot tartanék a leghelyesebb megoldásnak,
fordult Anton Holmengraa úrhoz.

Willatz megint fölnevetett, hanyagul, hátravetett fejjel.

Milyen unalmas! mondta. Ó, Anton Fredrik Coldevin, – így hívnak, úgy-e?
– te igazán páratlan ember vagy, jobban megérted az idő szavát, mint
akárki más.

Természetesen, csak a kihágás, a visszaélés megállapítására és
minősítésére vonatkozóan kérnék döntőbíróságot, magyarázta Anton
sértődötten. Mert ha az ember kiélezi a dolgot, akkor az az összes
munkások közös ügyévé növekedik, az üzem pedig megáll. Azt hiszem, a
malomtulajdonos úr ezzel teljesen tisztában is van. De ha a munkások
maguk bíráskodhatnak a saját ügyükben, ezt aligha fogják elutasítani. A
döntőbíróságot tehát csak az utalványok sorsának eldöntésére hívnám
össze, megállapítani, hogy mi ajánlatosabb: megtartani vagy megszüntetni
az utalványokat?

Papa, hát sokan követték el a visszaélést? kérdezte Mariane, mert már
torkig volt ezzel a sok szóbeszéddel.

Igen, nagyon sokan. Úgylátszik valamennyien, csak sagvikai Bertel és Ole
Johan nem volt benne.

Tehát csak az ellenőrök álltak ellen a kisértésnek. És miféle cikkeket
vásároltak az utalványokért?

Holmengraa úr mosolygott.

Mindenfélét, a vitorlavászontól a petróleumig.

No, ilyet még nem pipáltam.

A kis boltos Theodornak elmagyarázták, hogy a mi petróleumhordónk üres,
vettek tehát egy hordót és felosztották maguk közt. A vitorlavászonról
azt mondták, hogy a szűréshez szükséges. A margarint pedig, hogy
vajaskenyerük legyen, ha különóráznak, mert olyankor a malom ad nekik
ellátást, magyarázták. Hahaha! Megáll az ember esze! És mióta csinálják
ezt már így!

Anton a fejét csóválta és erre ritkán lehetett alaposabb oka. Az
ellenőrzésnek ekkora hiánya mégis csak meglepő volt, sehogyan se ment a
fejébe.

És most mit akarsz tenni, papa?

Nem lehet itt semmit se tenni. A büntetés nagyon is sok embert sújtana,
de azonkívül is: kétélű fegyver volna.

És az Ön könyvelője nem fedezhette volna fel ezt a dolgot azonnal?
kérdezte Anton és szinte remegett a fiú csupa üzleti érzék és
túlfeszített kereskedőszellem hatása alatt. Nem gondolt arra, hogy a
malomtulajdonos talán nem is tart számot az ő részvételére ebben a kínos
ügyben. Az üzletben nem állítottak ki részletes számlát minden tételről?
kérdezte Anton.

Nem! felelte Holmengraa úr kurtán.

Igen, de… kezdte Anton, aztán félbeszakította a mondatot, mert
észrevette, hogy Mariane mosolyog az ő túlzott buzgalmán.

Látom már, meg kell mutatnom az összes kártyáimat, mondta Holmengraa úr
és mosolygott ő is. Annak idején magam mondtam Theodornak, hogy
részletes számlára nincsen szükség, hiszen annyiféle tételről úgyse
lehet szó.

Ezzel csak a bizalmát akarta kimutatni Theodorral szemben, aki csakugyan
rá is szolgált erre a jóvéleményre. A fiatalember maga nem is követett
el semmiféle visszaélést. Theodor egyébként valami nagyon távoli
rokonságban is van vele, az édesanyja harmadágon unokatestvére
Holmengraa úrnak. Holmengraa úr itt Segelfossban kezdettől fogva
segítette a családot, hogy talpraállhasson.

Vagy úgy! mondta Anton. De neki is észre kellett vennie, hogy ez mégis
csak furcsa üzleti viszony. Ilyesmit csak dúsgazdag ember engedhet meg
magának.

Ott álltak a keresztútnál, ahol Willatznak be kellett fordulnia, hogy
visszatérjen a téglaégetőbeli szobácskáihoz és a partiturája mellé. Már
fogta is a kalapját.

Most jut eszembe, Holmengraa úr, nem tudna-e nekem néhány ügyes
erdőmunkást?

Erdőmunkást? kérdezte a malomtulajdonos, és visszatért a saját
gondolatai világából. No, majd csak akad egy-kettő. Az ön erdejét
végignéztem, amennyire tudtam, és azt hiszem, hogy sokat föl lehet
használni belőle.

Köszönöm! mondta Willatz és eltávozott.

Holmengraa urat szemmelláthatólag olyan kevéssé érdekelték a
rendellenességek a malomban, hogy még ilyen udvarias és kielégítő
választ is tudott adni egészen közömbös dolgokra vonatkozóan. De azért
Mariane figyelmét nem kerülte el, hogy a hangjának valami nagyon finom,
kellemetlen mellékzöngéje volt, mikor válaszolt. – Vajjon mit jelentsen
ez? Azt persze nem is sejtette, hogy az apjának is bizony tanácsot
kellene kérnie a saját ügyeiben. Mi lesz azokkal hegyirétekkel és
legelőkkel, hogyan fogja megvásárolni vagy kibérelni őket, hogy
legelőnek rendezze be ezer szarvasmarha számára? Egy szót se említett a
dolog felől. És Mariane azt gondolta magában: Nyilván azon mérgelődik,
hogy Willatz még ezt az egyszerű kis erdőirtást se tudja egyedül
nyélbeütni, hanem mindenhez segítségre szorul.

Karját az apja karjába öltötte és úgy mondta ki a szavakat, hogy rá se
nézett, mintha nem is hozzá szólna:

Jelenlevő gyermeked nevében tiltakoznom kell az ellen, hogy Willatzra
haragudj.

Ó, te édes kis indiánlány! felelte a malomtulajdonos és mosolygott.

Nem, nem haragudott ő senkire. Amint hazaértek, Antont magával vitte a
fogadószobába és ott egy félóráig elbeszélgetett vele a délamerikai
viszonyokról és mindenről világos képet tudott festeni. Anton nagyon
örült, hogy ilyen kimerítő felvilágosításhoz jut. Igen, minden jel arra
mutatott, hogy Anton helyesen diszponált az „Aranyhal“-lal, vélekedett
Holmengraa úr, de a szerencsét nem szabad kihagynia a számításból. Anton
spekulációi szemmelláthatóan felkeltették a mesebeli Tóbiás király
érdeklődését. Értesítsen később néhány sorral, hogyan ütött ki a dolog,
mondta.

És még ott maradt a fogadószobában, mikor Anton bement a lakószobába.

Mariane hirtelen úgy érezte, hogy túlságosan sok rajta az ékszer. Az
utolsó fél órában kivette a füléből a nagy arany félholdakat és gyöngyöt
tett a helyükbe. Anton ezt azonnal észrevette és úgy találta, hogy így
még sokkal szebb. Igaz, hogy gyönyörűek voltak azok a félholdak,
csodálatosan finom aranyláncocskán himbálóztak, de azért mégis volt
bennük valami indiános, sőt Anton úgy érezte, hogy: zenebonás ékesség, –
a gyöngyök közelebb hozták a lányt Európához. Mariane nyugodtan
végighallgatta ezt a gondolatot és csak annyit felelt rá:

Úgy találja? No, ennek örülök.

Érdekli az, hogy nekem tetszik?

Minden bizonnyal.

Aztán arról kezdett beszélni, hogy a közeli napokban elutazik, – mikor
is indul délre a legközelebbi hajó? Pénteken? No igen, szóval elutazik.
De ha a dunnaludak elköltöznek, újra visszatér.

Hogy érti ezt? És mit akar a dunnaludaktól?

Ó, jóságos Isten! kiáltotta Anton. Hogy mit akarok a dunnaludaktól? Azt
az időt várom, amikor a dunnaludak elhagyják a költőhelyeiket és üresen
marad a fészkük… A dunnaludak, a Jensen kereskedő telepéről…

Csakugyan, erről megfeledkeztem. Hiszen maga vissza akar térni az őszi
ünnepélyre.

Különösen, ha én és az ünnepély remélhetjük, hogy maga is meg fog ott
jelenni.

Én? No már bocsásson meg!

Jó idő múlva ez a válasz mégegyszer eszébe jutott Antonnak és akkor
megsértődött rajta: hogy is ne, mikor neki föltett szándéka, hogy
megjelenik a kollégája, Jensen kereskedő ünnepélyén. Ez az úgynevezett
boltos Theodor, mozgékony ember, az új idők embere. Figyelje csak meg,
milyen agilis, hogyan terjeszti ki az üzletét mind szélesebb és
szélesebb körre! Ez ám a jövő embere! Némelyik ember, úgy látszik, csak
a múltban él. Olyanok, mint a vakok, kimeresztett szemmel járnak és
sokan bölcseséget olvasnak ki a szemükből, amiért olyan mereven egy
irányba néz. Az ilyen embereknek a saját szigetükön kellene élniök,
valahol a tenger közepén, ők nem tudják, hogy az élet olyan, mint a nap
világa, és mint a kereskedelem és a tűzérség. Mit ártana az magának,
Mariane kisasszony, ha elmenne egy nyilvános ünnepélyre, ahol mindenki
csak örülne, hogy megjelenik.

De mindez semmit se használt, falrahányt borsó volt az egész és Mariane
kijelentette, hogy hallani se akar tovább a dologról.

Ha nem, hát nem, mondta a fiú. De ősszel majd visszajövök. És akkor majd
a szállóban lakom, – hogy is hívják csak? A Larsen szállodában.

Mikor Anton elment, Mariane egy kézimunkát vett elő – még a régi, jó
időkből, – jól megnézte, aztán újra letette az asztalra. Elővett egy
könyvet és olvasott belőle néhány sort, majd egy csomag kártyát vett a
kezébe és keverni kezdte. Egyszerre csak felnyitotta a fogadószoba
ajtaját és azt mondta, hogy szeretne sétálni egyet.

Jól van, sétálj csak! mondta az apja barátságosan, mint mindig.

Holmengraa úr egyedül maradt. Teljesen egyedül a háznak ebben a
részében. Valami történhetett vele, abban a pillanatban, amikor Anton
elhagyta a szobát. Lehetséges, hogy egy ember ilyen hirtelen, átmenet
nélkül megöregszik? Vagy csak a súlyos gondok hajlították meg a derekát
és tették ilyen méltatlanná egy királyhoz? Nem volt előtte papíros és
nem valami meghatározott számlán dolgozott, csak ült, ült a helyén és
elmosódó szemmel nézett a kezére: nem, a szabadkőműves gyűrű se mentette
már meg, nem mentette meg semmi, az sem, hogy titokzatosan kacsintott
oldalvást és olyan arcokat vágott, mintha valami láthatatlan lénnyel
lenne állandó összeköttetésben, a munkások mégse adták be a derekukat.
Minden átmenet nélkül újra tegezni kezdték és Tóbiásnak nevezték. Ez
olyan volt neki, mint az ökölcsapás. Minden tekintélyét elvesztette
előttük, megint látták éjszaka, amint lányvadászatra indult. Igen, úgy
tett, mintha erdőt nézne Willatz Holmsen számára, és akkor estefelé
fölment a házikókba a hegy oldalán és ott kért éjjeli szállást.

Hohó, te Tóbiás vagy, te szabadkőműves, ugyanolyan, mint mi vagyunk és
egy szikrával se különb! Most pedig felemelted a liszt árát. De nem
tudtad teljesen kiszipolyozni a vérünket, egy csöpp vérünk még maradt.
Nem szégyenled magad? És ha egy kis utalványt állítunk csak ki magunknak
és azzal elmegyünk a boltba, hogy megvegyük rajta, ami az életünkhöz
kell, akkor ránktörsz, mint egy rabszolgatartó és elszámoltatsz minden
őrével. Szégyen, gyalázat!

Néhány munkás nyugodtabban fogta fel a dolgot és kimutatta az
igazságérzetét. Ezek előzékenyen bólongattak és egy és más csekélységben
igazat is adtak a malomtulajdonosnak. Ez nem is olyan ostoba dolog,
mondták valamire. Nem is egészen bolond ez az ember, mondták máskor. De
ez még rosszabb volt, mintha a többiek, a garázdák beszéltek. Aslak már
nem volt a malomban, de a szelleme még mindig ott kisértett.

Nem, ez tarthatatlan helyzet volt. Úgylátszik, valóban nem úrnak
született, hanem arra, hogy megjelenjék és eltűnjön, mint a mese
alakjai. Az emberek, Isten tudja, mit képzeltek az ő gazdagságáról. Ő
pedig spekulált, keresett pénzt, vesztett is, talán már nem is volt több
veszteni való milliója. És ez volt a döntő az emberek szemében. Vajjon
miért emelte újra a lisztárakat? Jóságos ég, ha ezt szükségből tette,
akkor aligha érhet többet mint a többiek Segelfossban és akkor miért
járt volna neki nagyobb tisztelet? Szégyen gyalázat!

Hova gondol most, min tűnődik úgy el és miért nézi folyton a kezét? Most
lett-e csak világos az agyában, hogy az új módszerrel hibás útra tévedt
az utóbbi hetekben? Da vajjon mihez kezdjen most? Elvégre is parasztnak
született, az volt és az is marad, a fantáziája nem tudta egészen
elhomályosítani a szemében a valóságot. Akkor is a földön maradt, ha a
szárnyai vitték. És mikor a mult héten ismét felemelte a liszárakat, azt
mégis csak helyes számítás alapján cselekedte. A többi malmoshoz képest
még így is olcsó volt és a különbség kiadta a szállítás költségét, – hát
miért ne tette volna? Az emberek miatt? Hiszen az már kiderült, hogy az
emberek hogy ítélnek felőle. Ha nem tudták gazdagnak, ügyet se vetettek
rá! Pedig milyen ostoba tévedés volt ez! A tucatemberek életpályáját nem
lehetett az övével összehasonlítani, olyan volt az, mintha egy
hétköznapot a sorshoz hasonlítanak. És a vagyona? Miért akartak arról
mindenáron tudni valamit? Talán gazdag volt, talán nem. Lehet, hogy
annyija se volt, amennyit egy aranyásó egy nap alatt kiás, – de mi
különbséget tett az? Talán mégis gazdag volt, csak nem tudott róla
senki. Mariane ravasz volt és okos, és gyakran szerette volna tudni,
hogy a különböző levelekben és táviratokban mi áll.

Mond csak, papa, kérdezte nem egyszer tréfásan, miért küldted vissza a
fiadat még gyerekkorában Mexikóba és miért taníttatad ki, hogy birtokot
tudjon kezelni és hajót vezetni?

Mert így te azt hiszed, hogy Mexikóban birtokom és hajóim vannak,
felelte Holmengraa úr titokzatosan.

Akármilyen vihar vetette is Segelfossba Holmengraa urat, annyi tény,
hogy itteni tartózkodása az állandó munkászavargások és fokozatosan
hanyatló tekintélye miatt nem volt különösebben ajánlatos. És nem állt-e
nyitva a számára a világnak mind a négy tája, miért kellett éppen itt
lennie? Nyilván nem kötötte ide semmi, sem Irgensné, sem a főztje, sem a
munkások, a malom, az utak, vagy a folyó… semmi, semmi. Vagy az volt a
kivánsága, hogy a hazájában élhessen? Hajtotta valami természetes
ösztön, egy földöntúli hatalom, és csak ezért vette vállára a keresztet?
Ebben az esetben, – úgy ám, jó emberek! – átlépne a fejetek fölött,
menne a maga útján és eltiporna benneteket, minden teketória nélkül,
mint egy szalmaszálat a lábai alatt.

De ő nem tiport le senkit, arra nem volt semmi képessége, mert nem
született uralkodónak. Uralkodónak? Hiszen még a gazdaságát se tudta a
kezében tartani és nem minden időben tudott dacolni a munkásai gúnyos
föllépésével. Most is: nem az irodájában ül-e és ott töpreng a világ
rosszaságán? Nagyszerűen ment minden, amíg ő király volt és mesebeli
alak, addig úgy ment, mint a karikacsapás. Mindenki a földig hajlongott
előtte, később azonban visszájára fordult az egész. Falusi ember volt,
aki már egy lépéssel el-eltávolodott a maga paraszti osztályától. Első
úttörő volt a nem-parasztok sorában, – mi egyéb telt volna még tőle. És
mégis – ő volt Segelfoss regéje, mint a csillag világított az egész
csürhe fölött.

Kiszalad az ebédlőbe és ujra visszatér. Titkon hallgatózott az ajtókon
és most ismét leült, mintha megmenekült volna, – a ház ura megmenekült!
És most mintha földerülne a kedélye is, már mosolyog. Ugyan mi értelme
van ennek a töprengésnek? Persze, hogyha teljes napvilágnál nézzük a
dolgokat, nem lenne már szabad olyan bolondosnak és fiatalnak lenni. A
lányok nem tudják titokban tartani a malomtulajdonos úr különös
kirándulásait és csak kérdezik egymást: Veled is megtörtént? Hol? És
hányszor? Ó, ez a kalandos Szindbád, ez a hóbortos fickó, ez a deresfejű
ifjonc! Nem elég nehézséget okozott-e Irgensnének éveken át, hogy
szolgálót kapjon a házba? Valahol a messze távolban voltak országok és
ültetvények, ahol a kávé terem, meg banán és a cukornád, jó illat árad
belőlük és az éjszaka, – az éjszaka a kalandos hajósoké, meg a
bolondosoké. És vannak szigetek, sárga, fekete és fehér lányokkal. Szó,
ami szó, nem lett volna szüksége rá, hogy olyan pontosan felmérje
Willatz Holmsen erdejét, hiszen a hegyi házikókban voltaképen nem volt
semmi vonzó, hacsak az nem, hogy Marcilie leányzónak egy fiatal huga
volt ott. A lány apja vitte Holmengraa urat egy darabig a hegyeken át,
mert a lány apja mindig fel akarja venni a szekerére Holmengraa urat.

És ha a malom munkásai azt mondták rá, hogy ő is csak a maguk fajtája,
hát nagyot tévedtek. Egészen más ember volt ő. Hatalmas ideák és
jelentős tervek forogtak a fejében. Ha ezerszámra akarta legeltetni a
jószágot a havasi legelőkön, ez a terv egy konzervgyár ötletével függött
össze. Ezt az ötletet aztán továbbszőtte, elgondolta, hogyan fogja
hajóra rakni a konzervgyár termékeit. Bevezetteti a villanyvilágítást,
mechanikai műhelyt rendez be és gőzekével szántat. Azt is megtehetné,
hogy gyógyszertárt és egy könyvesboltot költöztet Segelfossba, vagy maga
is nyithatna egy kis szatócsüzletet, kereshetne háromezer koronát egy
évben és élné a maga nyugodt életét. Bizony, mindent megtehetne, –
hasznára fordíthatná a Theodor bolondságait, és egyszerre veszedelmes
konkurrensként állna itt. És ha az egyik úton-módon nem sikerül, talál ő
még mindig egy csomó megoldást, tőle minden kitelt. No de légy csak
nyugodt, kis Theodor, oda már mégse fejlődik a dolog, hogy téged is
nyugtalanítson a szatócsboltodban, élj te csak nyugodtan és légy
büszkesége az édesanyádnak. Van nekünk még néhány más tervünk is és
egyet még ebben az esztendőben megvalósítunk a Csendes óceánon, itt is
van már a távirat! A háború hívja a mi kis hajónkat, a mi brilliáns kis
hajónkat, olyan az, mint a bagoly, nappal nem lehet látni, nem, csak
éjszaka vitorlázott, ott vitorlázott az ezeregy éjszakában és szín
gyémánt a rakománya. Küldd csak ide nekünk! mondta a háború. – Kérem,
kettőszázhúszezer az ára! Kedves Theodor, nekünk csak hatvanezerbe van a
hajó. Nem bántuk meg a vásárt, jó hajó volt és gyémánt a rakománya. Egy
fiatalember vezette, sennor Felix, de ma már ismét másik hajót vezet.
Pompás mesebeli hős az a sennor Felix!

Holmengraa úr még egyszer kiszalad az ebédlőbe, mikor visszajön, duzzad
a tárcája. A matrózoknak van ilyen teli tárcájuk, mikor kiszállnak a
szárazföldön. Leszállt az este, Holmengraa úr az órájára néz és
nekiindul. A lépcsőn a lányával találkozik s tréfásan mondja neki:
Örvendek, hogy látlak! – Hasonlóképen! feleli a lány és nagyot nevet. Ők
ketten mindenkor jóbarátok és jópajtások. És sem az apa nem kérdezte meg
a lányt, hogy honnan jön, sem pedig az nem érdeklődött Marianénál, hogy
hová visz az útja.

A malom irodájában töltötte el ezután az idejét, hol ezzel
foglalatoskodott, hol amazzal, a segédkikötőmesterre valami fontos
munkát bízott, jó néhány órára való munkát. Közben sötét lett az
éjszaka, amilyen sötét ebben a világos évszakban csak lehetett. A kis
uccákat és házakat azért tisztán meg lehetett különböztetni.

Most jön ki a postahivatalból a főnök, széles válla ringatózik, amint
elindul az úton. Észrevette már mindenki rajta, hogy ez a pontatlan
ember, csak egyetlen egy dologban pontos: nevezetesen minden éjszaka
elmegy hazulról. Gondolkozik, filozófál, mosolyog valamilyen
megfigyelésén, vagy ha lármát hall, összeráncolja a homlokát. Jó, hogy
nyár van, legalább nincsen szüksége felöltőre! Alighanem nagyon fontos
dolgokat forgat a fejében, hogy olyan kevés figyelmet fordít a
külsejére, meg a ruhájára. A nadrágja menetközben mindig lecsúszik egy
kicsit, már kitérdesedett egészen, rossz az anyaga és rojtos a széle is
alul. De Baardsen távirász nem törődik a nadrágjával, megvan ez a jó
tulajdonsága, és ha meglátja alul a rojtokat, azt mondja magában, hogy ő
lett bizonyára kisebb. Egyébként gyakran tesz vidám és mélyértelmű
kijelentéseket és néha nagyszerű megjegyzéseket fűz az eseményekhez.

Egy ideig a rakodópart környékén csatangolt. Ismer itt mindent az utolsó
szögig, pontosan tudja minden láda helyét. Egyszerre nesz üti meg a
fülét, összeráncolja a homlokát és elindul a hang után. Csöndes az
éjszaka, valamelyik házból beszéd hallszik, onnan, ahol a
segédkikötőmester lakik, az ő hangja ez, szid valakit, valamiért nagyon
izgatott és egy férfi áll előtte. No lám, hiszen ő az első basszus a
kikötőmester dalárdájában, tehát beszélhetne sokkal hangosabban is, de
most csak suttog, szinte sziszeg.

Hát azért rendelt be engem éjszakai munkára, átkozott disznó! Mit
keresett itt? Szerenádot akar adni az ablak alatt? Szerencsére Daverdana
nem az a jóféle, ő nem nyitja ki az ablakot. Attól bízvást alhatik.

Maga előtt kergeti az idegen férfit és továbbsziszegi feléje:

Mit vigyorog? Ha csak a jogomat tekinteném, fejbekólintanám ezzel a
bottal!

Úr és szolga! gondolja nyilván Baardsen és továbbmegy. Óvatosan
visszanéz a vállán át, látja, amint a főnök úr igyekszik lassan
tisztázni a dolgot és szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy
szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog és
megzavarodik. Baardsen most még élénkebben filozófál: megmentette volna
az urat a szolgájától, ha módjában van, azt is megtehetné, hogy
besettenkedik Daverdanához és megnyugtatja a lárma miatt. Baardsen
elmosolyodott, mint aki valami nagyon csinosat eszelt ki. Ebben a
pillanatban döntő elhatározásra jutott az üldözött principális. Mintha
csak eddig a pontig lett volna szüksége kíséretre, tovább nem,
villámgyorsan kitért oldalvást, leszegte a fejét, futásnak eredt és a
következő pillanatban már eltünt szem elől. A segédkikötőmester lassan
és hallgatagon ment tovább, úgy látszik, visszatért ismét a munkája
mellé, a raktárba.

Úr és szolga, – bizony ezeréves história kisértett itt és Baardsen most
sem érhette meg a végét. Csak egy epizódnak a kezdete volt ez. Egy
deresedő hajú, bolond özvegy ember! Valamikor jó sora volt, de most már
kevésbé jól megy a dolga. Hallgasd csak ezt a síri, éjszakai sötétséget,
úgy forrong-lázong, akárcsak ő! Tulajdonképen nem is volt ez tolvaj
dolog, vagy állati dolog, – ahol egy szolgának nincs keresni valója, ott
távol kell tartani, ez a kíméletlen igazság. Arcátlanság volt, annyi
igaz. De arcátlan ember volt-e ez a főnök egyébként? Sőt ellenkezőleg,
finom volt, adakozó és mélylelkű. Nem, ezen nem volt könnyű eligazodni!
És Baardsen is azzal intézte el magában az ügyet, hogy ezen úgy se
igazodik el senki! A szél sem úgy fuj, ahogy a könyvek előírják és
furcsa volna, ha valaki – mennydörgésszínű harisnyáról beszélne.

Mielőtt Baardsen kiment az éjszakába, egyideig bizonyára benn tespedt a
táviróhivatalban, mert hosszasan elsétált a Theodor színháza felé,
mielőtt visszafordult, hogy ismét ugyanazon az úton haza térjen.
Nagyszerű hangulatban volt és a gondolkozása kitünően működött. Amint
azonban a segédkikötőmester lakása mellett elhaladt, megzavarodott egy
pillanatra, mert az elüldözött főnök ujra csak ott állt. Nem érez
hatalmat maga fölött, gondolta Baardsen, senki sincsen Segelfossban, aki
miatt ügyelnie kellene magára! Az ördög értse az ilyen dolgot.
Baardsennek tulajdonképen nem volt mit keresnie éjszaka ez előtt a lakás
előtt. De itt most cselekedni kellett, menteni, ami még menthető, –
mindenek előtt a főnököt. Minden köszönés és bevezetés nélkül egyenesen
odament Holmengraa úrhoz és azt mondta neki:

Elfelejtettem rávezetni az ön tegnapelőtti táviratára, hogy a megjelölt
idő bizonytalan volt.

Talán összerezzent a főnök ijedtében? Nem, a legnyugodtabban tudomásul
vette a közlést.

Úgy? mondta.

Már mint az ön válasza számára megjelölt határidő. Az óra helyén egy
kereszt volt. Nagyon fontos táviratnak látszott, azt hiszem,
kifejezetten meg kellett volna jelölnöm, hogy az órát elolvashatatlanul
adták le Puerto Ricoból.

Nagyon jól megértettem, mit jelent a kereszt, mondotta a főnök.

Úgy? kérdezte Baardsen kurtán és nyomban tovább indult.

Jőjjön velem még pár lépést, a zavarosan megjelölt idő azt is
jelentheti, hogy mai válasza későn érkezik. Háborúban égetően fontos
minden óra.

Nem baj, ha későn is érkezik a válaszom, mondta a főnök.

Ha jól tudom, nagy összegről van szó, egész kis vagyonról…

Úgy van, mondta a főnök. És mentek tovább és beszélgettek egymással. A
segédkikötőmester szembejön velük, már megint rosszat sejtett, fut,
ahogy a lábától telik, de amint kettesben találja őket, lassan elmegy
mellettük és köszön.

Mindezideig a főnök nagyon tartózkodóan viselkedett, most azonban
egyszerre úgy érzi, hogy nagy hálával tartozik a távirásznak és ennek a
legszívélyesebb módon kifejezést is ad.

Nagyon is jól értettem, hogy mit jelent a kereszt, mondta. Ha létrejön
az üzlet, egy hajómmal kevesebb van. Nagyszerű hajó volt, olyan árut
vitt, ami a gyémántnál is többet ér. Ha pedig nem lehetett megkötni az
üzletet, akkor tovább megy a hajó az áruval. Így van ez. De alighanem
megkötötték azt az üzletet, különben ma egy másik táviratot kaptam
volna.

Aztán egyéb dolgokról beszélgettek és közben mind tovább haladtak az
úton, egészen jól meg lehetett különböztetni a sárkányfejeket Rasch
ügyvéd házán, és elmentek egy kert előtt is. Holmengraa úr mind
beszédesebb lett, Baardsen észrevette, hogy többet beszél a kelleténél
és hogy már nem nagyon mérlegeli a szavait. Holmengraa úr háza is
egyszerre feltünt a sötétben.

Leülünk egy kicsit, mondta a malomtulajdonos.

És beszédes maradt továbbra is, szigetekről regélt, ahol színesbőrű
lányok élnek, egyre-másra lelkesedett, rajongó szavakkal illetett régi
és közismert dolgokat, néhány egyéni mondását rövid időközökben többször
is elismételte, bár azok értelmét Baardsen sokkal jobban ki tudta volna
fejezni, így valahogy: Nem úgy van-e, amint mondom, hogy a szerelem csak
múló betegség. Igyekezni kell kilábolni belőle és megtalálni önmagunkat.
Nem gondolja?

A malomtulajdonos nem volt iszákos, se pedig valami kéjenc, az élete
szabálytalanságai nem voltak beteges természetűek. Átmeneti tipus volt,
néha kijött a sodrából és ha leszállt az este, – trubadúr lett belőle.
Baardsennek lassankint kínos lett a fecsegése, de akkor a
malomtulajdonos hirtelen egy üveget húzott ki a mellső zsebéből és
megkínálta a távirászt…

A szárazföldi tengerész kínálta az italt, Baardsen ugyan már kevés
dolgon lepődött meg, de erre még ő is azt mondta: Nem.

Elsápadt és felállt. Talán nem akarta megbántani a malomtulajdonost,
mert hozzátette:

Köszönöm szépen, de nekem ma még munkám van otthon és ilyenkor nem
szabad innom! Egész más, ha ön maga iszik meg egy pohárkával, áldomást a
nagy üzletre!

Igen, mondta a malomtulajdonos, és felállt ő is. Igen, nagyon helyes,
egy pohárkával a jó üzletre! Nagyszerű bor ez, magammal vittem, mert
készültem valahová és szerettem volna együtt inni valakivel.

Félek, hogy tartóztatom, ön bizonyosan fáradt és szeretne már lefeküdni,
mondta Baardsen.

Nem, nem vagyok fáradt, mondta, ivott egy kortyot az üvegből, aztán
ismét a zsebébe rejtette.

Akkor hát – jó éjszakát!

Baardsen mélyen és udvariasan köszönt a kalapjával, aztán elment.

Furcsa ember, gondolta a főnök úr, mikor magára maradt. Tehát jó
éjszakát, mondta hangosan, bár nem vagyok fáradt és nem akarok még
aludni.

Később Baardsen mégegyszer kimegy az éjszakába, a síri csöndbe… Még egy
órácskát elfilozofál és gondolkozik az emberi léten, – az ördög érti az
egészet! És aztán mégegyszer arra néz, a segédkikötőmester lakásának az
irányába. De mi az? Hiszen ott áll a malomtulajdonos! A főnök úr, –
immár harmadszor. Éppen most fogja a kulcsot és nyitja vele az ajtót.




3.

Ugyanazon az estén, mikor Rasch ügyvéd és a felesége kerti ünnepélyt
rendeztek, a Sjura szarka pokoli lármát csapott Holmengraa úrék házában.
Sjura ugyanis azt akarja, hogy este, ha ő már aludni tér az ágra, béke
és csönd legyen körülötte mindenütt. Ha azonban nem hagyják nyugodni,
akkor csivikelni kezd és ezúton értesíti a többi szarkát: lármázzanak ők
is, amint a torkukon kifér és ilyen módon aztán fülsiketítő lárma
keletkezett.

Vajjon miért csörög a szarka odaát? gondolja magában Irgensné, mert ő is
ott van a kerti ünnepélyen.

Igen, most végre megrendezte az ügyvéd a kerti ünnepélyt, az őszi
ünnepélyt – és ott van egész Segelfoss. Baardsen távirász ugyan
hiányzik, mert az utóbbi években nem tett a háznál egyetlen látogatást
sem és így szóba se jöhetett, hogy őt is meghivják. Egyébként azonban
senkiről se feledkeztek meg és a munkások valamennyien eljöttek egy
teára meg vajaskenyérre.

Ha pedig Willatz Holmsen megérkezik, tanítja Rasch ügyvéd a feleségét,
nyugodtan ülsz tovább a székeden, amíg ide nem ér, és nem fogadod őt
ünnepélyesen. Nézz csak mindig rám és figyeld, hogyan csinálom én, akkor
tökéletesen biztosan fogsz mozogni. Ha pedig Willatz Holmsen indulni
készül, eszem ágában sincs, hogy visszatartsam.

Mert Rasch ügyvéd úr kénytelen volt némi társadalmi formákra oktatni a
feleségét, az asszonynak semmi érzéke sem volt az ilyen finomságok
iránt. De mi lenne, ha csakugyan mindenben utánozta volna őt és a
zsebkendőt a ruhája ujjában hordta volna, mint az ügyvéd úr, vagy Muus
doktor? Nem, az lehetetlen. Az ügyvéd úr lassanként belefáradt, hogy az
asszony minden társadalmi fogyatékossága fölött őrködjék és csak akkor
utasította rendre, ha már valami nagyon is szembeötlő ügyetlenséget
követett el.

Nézd csak, Christine, nem kell a tányért ferdén tartani, hogy az utolsó
csöpp levest is kikanalazza az ember, gondolj már egyszer erre is! Finom
ember nem tesz ilyesmit!

Raschné talán rosszul ítélt, mikor úgy érezte, hogy az ura elnyomja,
ennek igazán nem volt semmi alapja, ha helyesen fogta volna fel a
dolgot, még hálásnak is kellett volna lennie. De az asszony persze
hálátlan volt.

Csinos asszony volt egyébként, kissé már hervadt virág, becsületes és
egy kicsit ostoba, úgy hogy nem mindig tudta, mit beszél. Leánykorában
jókedvű volt és szeretett volna férjhez menni, mint asszony pedig
nehézkes lett, érzékeny és szürkehajú… A kikötőmester… ó, úgy látszik,
nem egymásnak teremtette őket az Isten! Ma este a kikötőmester itt volt
a dalárdájával és mikor kinn a kertben énekelni kezdtek, az asszonynak
föl kellett szaladnia a hálószobába, hogy elrejtse könnyeit. Hogy az
Isten áldja meg érte! És ki tudja, vajjon nem neki énekelt-e, első
szerelmének, Christine Salvesennek? Csak Irgensné hosszas nógatására
nyujtotta Rasch ügyvédnek a kezét, valószinüleg ez volt az Isten
rendelése és most már két gyermeke is volt, messze földön nem találni
párjukat, – legfeljebb Willatz Holmsen vehette volna fel velük a
versenyt, Willatz Holmsen, mikor még gyarmek volt.

És most Willatz el se jött erre az estélyre. Nem, mióta Anton Coldevin
ismét elutazott, Willatz már megint a maga ura volt és azóta
szorgalmasan dolgozott. Irt is neki egy levelezőlapot, – kedves
Christine asszony! – megköszönte a meghívást és kérte, hogy a férjének
is adja át üdvözletét, de őnála otthon most éppen ég a munka és
ugyancsak össze kell szednie magát, ha idejére el akar készülni vele,
ezért nem is mer eljönni az ünnepélyre.

Jó, jó, mondta erre az ügyvéd úr, de doktor Muus eljött, Holmengraa úr
és a lánya is jelenvannak, meg aztán Landmarckné is eljött a leányaival!

És az ügyvéd úr még sokakat fölsorolhatott volna: az ura-i előljárót, a
Segelfossi Ujság szerkesztőjét és egyben szedőjét, Henriksen udvari
szállítót, a boltos Per két leányát, vagyis a Jensen kisasszonyokat,
ezeknek ugyancsak felvitte az Isten a dolgukat. De bátyjuk, a boltos
Theodor nem jelent meg, mert nem volt jó viszonyban az ügyvéddel.

A vendégek künn gyülekeztek a kertben. A nyár már jól előrehaladt, de
azért még mindig enyhe és szép volt az idő, nem volt szükség felöltőre,
persze Florina mégis felhúzta a sárgaselyem kiskabátot, bár föl kellett
szolgálnia benne, egyébként azonban mindenki jól érezte magát kabát
nélkül is. És a kert, vagy a park, ha úgy tetszik, – teljes pompájában
virult a virágágyaival, bokraival és más gyönyörűségeivel. Minden volt
itt, semmi se hiányzott, a szökőkútban fölfelé ívelt a vízsugár, zöld
volt a pázsit, ápoltak az utak és az ünnep napjára még sok minden újat
vásároltak be, sok fapadot és kerek asztalt és az asztaloknak bádog volt
a teteje, ha valamit rátettek, hatalmasat dördült mindannyiszor.

Igen, itt a kertben játszódott le a tulajdonképeni ünnepély, itt
örökítette meg az új fényképész az egész díszes vendégkoszorút, még
nappal, amíg világos volt és aztán itt maradtak a vendégek, késő
éjszakáig. De a finom és előkelő vendégek később a verandán foglaltak
helyet, sőt még a szobába is beültek, puncsot ittak, össze-összeütötték
a poharukat és úgy multoztak. Nagyon kellemes volt az ünnepély és doktor
Muus bizonyára valamennyiük véleményét juttatta szóhoz, mikor poharat
emelt és köszöntőt mondott a kertre és Rasch ügyvéd házára. De milyen
szép is volt, amint doktor Muus kiállt és beszélt és uralta az egész
társaságot! Egyetlen zavaró a nyomorék füle volt rajta, de egész arcán
ragyogott a szellemesség és a szemüveg úgy ült az orrán, mint egy japán
tudósén… Ma esti beszéde egyébként szimbólikus jelentésű volt, mert a
doktor Délnorvégiában kapott állást és közvetlenül az elutazása előtt
állott. Dícsérte a kertet és a parkot, azt mondta, hogy még csak a
pacsirták hiányoznak belőle. Hiszen valamivel délebbre sincsenek még
pacsirták, de ő, minthogy szándéka oda áttenni a szállását, mégis csak
közelebb kerül a pacsirtákhoz… Üdv mindenkinek, aki szintén követi majd
délre! Hálás köszönet! mondta Rasch ügyvéd. Hálás köszönet, mondta
Landmarckné is, sőt még a zsebkendőjét is kihúzta, azzal integetett a
doktornak és azt kiáltotta: brávó! A kikötőmester pedig összegyüjtötte
az embereit a veranda előtt, az énekesek krákogtak és a torkukat
köszörülték, aztán belekezdtek a dalba:

  „Az ifjúság szép tavaszán
  S a forró nyárnak évszakán…“

Most Rasch ügyvéden volt a sor. A kulcscsomó csörgött a zsebében, most
még kövérebbnek és elhízottabbnak látszott, de határozottan és
értelmesen beszélt. Pacsirtái, mondta, nincsenek, nem, egyelőre még
nincsenek. De egyébként sok mindent bvezetett már itt Segelfossban és
ezzel bizonyos mértékig példával járt elő másoknak. Mi volt ez a hely,
mielőtt ő ideérkezett? Puszta mező. És micsoda most? Ápolt park, ahol
szökőkút csobog és ritka külföldi fák virágzanak, az ő keze alatt
kivirágzott a mező, egy modern villa emelkedett ki a földből, olyan,
aminőket délen építenek és most már néhány vasöntődével tárgyal két
művészi szobor ügyében, amelyeket a kert díszéül szánt. De ez még nem
minden, ő, az ügyvéd, egy magasabb célt követett ezzel az
összejövetellel, most, mikor annyi befolyásos férfi és hölgy van itt
együtt, azt ajánlja, hogy alapítsanak egy jótékonysági egyletet
Segelfossban, – elnökül választhatnak, akit akarnak. Egyben megköszöni
kedves vendégeinek szíves megjelenésüket, igen, mindegyiknek külön-külön
megköszöni a maga és felesége nevében és emeli poharát házának
pótolhattalan barátjára, aki most távozni készül innen, doktor Muus
egészségére!

Hurrá és brávó és a dalárda uj énekbe kezd.

De ezzel még nem mindenki számára fejeződött be az estély. Holmengraa úr
és a leánya elmentek és az ura-i előljáró is elkísérte Holmengraa
kisasszonyt, a kedves barátnőjét. De nem ment el a doktor, és nem ment
el Landmarckné sem a lányaival, ezek a vendégek ott maradtak késő
éjszakáig és tovább szórakoztak.

Az ügyvéd lakásában csakugyan lehetett is szórakozni. Nem volt itt holmi
modern csecse-becse, szecessziós stílus, négyszögű lámpák és ifjú festők
képei, itt a legszolidabb polgári szellem uralkodott, a háziúr örökölte
az izlését, belevésődött az a családba sok hosszú hivatalnok-nemzedéken
át és ki tudott tenni magáért! Volt ott egy üvegajtós könyvszekrény és
minthogy a nagy költők már mind meghaltak, egyetlen élőnek a műve se
volt a könyvszekrényben, csak nagy költők voltak benne. És gyönyörű
szőnyegek a földön, géppel hímzett négyszögű gobelinek a falon, kis
asztalkán két hatalmas album feküdt, Rasch ügyvéd rokonainak és
barátainak fényképeivel és itt feküdtek még Rasch úr és felesége
esküvőjéről az üdvözlő táviratok, bekötötték őket egy könyvbe és a
dátumot arany betűkkel nyomták a tetejére! Az étagère roskadozott
antikutánzatú gyetyartatók, meg a számos kagyló, és szép díszkövek,
üvegpalackok és mindenféle karácsonyi ajándékok, a tintatartók és
porcellánfigurák terhe alatt. De Rasch ügyvéd azért nem mindenben
követte a családi hagyományt. Ő is, mint doktor Muus, elsajátította
kissé a modern idők szellemét, amennyire azt valódi izléssel, – a
veleszületett izléssel – össze lehetett egyeztetni. Így például doktor
Muus, mikor utoljára volt a városban, a hajón néhány kereskedelmi
utazóval ült együtt. A társalgásuk és a nézeteik ugyan nem feleltek meg
neki, de a kést-villát feltünően új módon és nagyon tetszetősen
kezelték, úgy tartották, mint valami tollszárat. A modern időknek ezt az
ujjmutatását doktor Muus is magáévá tette, egy kevés gyakorlat kellett
csak, és mind nagyobb ügyességet fejtett már ki, hogy a húst a
tányérjában mintegy tollszárral vágja el. Nem sok időbe telt és az
ügyvéd is utánozni kezdte, megtanulta a kés új fogását, persze a
feleségét sokáig kellett oktatnia, ez az asszony semmit se lesett el
magától. Doktor Muus nem örült különösképen, mikor észrevette, hogy az
ügyvéd keze folytatja az ő művészetét és csak a jó Isten tudja, hogy
miféle családból való lehet, aki ennyit eszik és ilyen vastag ujjai
vannak! Az ügyvéd panaszkodott, hogy érzékeny a gyomra, de ez minden
bizonnyal csak komédia volt, doktor Muusnak viszont csakugyan gyönge
volt a gyomra, ez a nemzetség kifinomulását jelentette az elődök hosszú
sorát át.

Milyen szépen énekelt a dalárda! mondta Raschné a Landmarck hölgyeknek,
csakhogy valami beszélgetésbe kezdjen.

Gondolja? No igen, persze, felelte Landmarckné. Mi, déliek ugyan egészen
másfajta énekhez szoktunk.

No, csak úgy gondoltam, hiszen erre mifelénk ez is nagyon istenes volt.
Én ugyan édeskeveset értek hozzá.

Téged csakugyan könnyen ki lehet elégíteni, kedves Christine, mondta a
férje. De egy dolognak igazán örülök, hogy megalapítottuk a segelfossi
jótékonysági egyletet. Ennek csakugyan szívből örülök.

A doktor minden időben jól értett hozzá, – úgy van, minden időben, hogy
megadja a kellő választ. Ismét poharat emelt és sok szerencsét kívánt
barátjának az elnöki álláshoz.

No igen, felelte az ügyvéd közömbösen, az ember feláldozza magát a
felebarátaiért. Most azonban egy bazárt kell létesíteni és pénzt kell
szerezni. Ez az első dolog. És nagyon szeretném, ha számíthatnék az ifjú
Landmarck kisasszonyokra.

Ez a Holmengraa kisasszony nem nagyon rokonszenves, mondta az egyik
Landmarck lány.

Tudja Isten, – igazán nem! bólintott rá a másik.

Szerintem ezt nem is igen lehet várni tőle, végtére is nem olyan
családból való, amelyben kulturált nemzedékek követik egymást,
jelentette ki doktor Muus.

Meg aztán egészen sárga a bőre! Nem rossz gyomortól van ez, doktor úr?

Jaj, csak rossz gyomorról ne beszéljenek! kiáltott az ügyvéd.

A doktor azonban nem hallotta a közbeszólást és így felelt:

Nem, ez öröklött dolog. Föltétlenül öröklött. Akinek van egy kevés
tudományos fogalma a fajokról, annak ez iránt nem is lehet kétsége.
Holmengraa kisasszonynak indián vér folyik az ereiben, az ilyet úgy
hívjuk, hogy quinteron.

Milyen érdekes, egy indián nő! kiáltott az egyik Landmarck-lány.

Ó, hogy lehet valaki indián! mondta a másik Landmarck lány.

Nekem csak az előljáró okoz gondot, mondja az ügyvéd, mintha csak a
saját gondolatait mondaná ki hangosan. Egy szép napon majd kitör a
botrány. Attól félek, hogy kénytelen leszek kurtán-furcsán elbánni vele.

Csakugyan annyira a viszonyain felül költekezik? kérdezi a doktor.

Dehogy is, ahhoz nincs is elég esze, feleli az ügyvéd bosszúsan. Sok
pénzt kereshetne az, de nem tudja, hogy fogjon hozzá, és még mikor
magától adódik valami a kezébe, akkor sem ért hozzá, hogy megtartsa.
Lám, most is azért, mert mi, tehetősek, mind öt koronát jegyeztünk a
segelfossi jótékonysági alapra, neki is ugyanannyit kellett adni. Pedig
ez meghaladja az erejét, ha ötven őrét adott volna, az is elég lenne
tőle.

Nem látom a távirászt ma este. Az sehová se jár? kérdi az egyik
Landmarck-lány.

Nem, a távirász nem jár sehova, mondta az ügyvéd. Nem hívhatom meg ide
azt az embert, ha egyszer sehol se tesz látogatást. Vannak bizonyos
formák, amelyekhez minden művelt embernek ragaszkodnia kell, különben
megszűnik minden társadalmi rend.

Az utolsó dal igazán csinos volt, mondta hirtelen Raschné. Nem gondolja,
Landmarckné asszony?

Az ügyvéd mosolygón és végtelen fölénnyel adja meg nejének a választ:

Éppen az a kedves benned, Christine, hogy olyan könnyen megelégszel.

Landmarckné megszólal:

És ez az ifjú Holmsen a „kastélyban“ mint errefelé mondják… nagyon
csinos lakóház, de kastélynak igazán nem kastély! Itt fönn északon,
úgylátszik, nem sok kastélyt látnak. Azt mondják, hogy a tulajdonosa
most megint itthon telepedett meg.

Igen, azt mondják, felelte a doktor, mintha nem is tudná bizonyosan és
mintha nem is volna érdemes erről bizonyosat tudni.

De ma este nem volt itt, úgy-e?

Nem, ő se tartja tiszteletben az udvarias formákat, felelte az ügyvéd.
Én a feleségem kedvéért mégis meghívtam, – hiszen az ember mindig
szívesen hoz áldozatot a szeretteiért, – végre is Christine kora
gyerekkorától kezdve jól ismeri. Az eredmény pedig az volt, hogy el se
jött.

De hiszen lemondott és kimentette az elmaradását, vetette közbe az
asszony. Irt egy nagyon udvarias levelet.

No, még csak az kellett volna, hogy ne is válaszoljon udvariasan és
tisztelettel, ha én olyan szíves vagyok hozzá, hogy meghívom.

Nem tudom, mi az oka, de némely emberrel szemben sehogyan se tudok
felmelegedni, mondta doktor Muus. Az ifjú Willatznak az apjával se
tudtam baráti viszonyba kerülni, furcsa volt nekem ez a Holmsen, aki
mindhalálig hadnagy maradt. Úgylátszik, azt hitte, hogy velem szemben
adhatja az előkelőt, de bennem persze emberére talált!

Florina szobalány belépett és azt mondta:

Kérem, itt van egy távirat, azon a helyen találtam, ahol a
malomtulajdonos ült.

A távirat Holmengraa úrnak szólt és már felnyitották: Puerto Rico ekkor
és ekkor, – kétszázhúszezer egy hajóért, – a „Bagoly“-ért – válasz
legkésőbb eddig és eddig az óráig. – Felix.

Felix a malomtulajdonos fia, – magyarázta az ügyvéd. De hogy veszthetett
el egy ilyen fontos táviratot! Florina, vidd fel azonnal Holmengraa
úrnak!

A hatalmas összeg egy pillanatra mindenkinek elállította a szavát, olyan
volt egészen, mintha csak az asztal közepére hullott volna a pénz. De
aztán lassanként megeredt a szavuk: Kétszázhúszezer. Isten mentsen az
ilyenféle üzletektől, az ilyen összegektől, aminőkkel ez az ember
dolgozik!

Még az ügyvéd is leverten mondta:

Az az ember maga se tudja, hogy milyen gazdag!

És a sok kis ember belepillantott egy másodpercre valami másféle
nagyszerűségbe, mint aminő az ő reményeik előtt valaha megvillant és
most egy kis időre volt szükségük, amíg ujra vissza tudtak zökkenni a
rendes kerékvágásba. Holmengraa, a csodák embere elvesztett egy
táviratot, Florina most viszi utána, de vajjon nem szándékosan hagyta el
azt a táviratot?

Landmarck lelkészné csak a saját gondolatmenetét követte még mindig és
azt mondta:

Felix, – szép név, úgy-e lányok?

Csakugyan, a lányoknak is tetszett ez a név.

Sose fog hazajönni? kérdezték.

Haza? Hiszen otthon van, mondta doktor Muus magából kikelten. A
törzsénél, fűzte hozzá.

A parkból nevetés és szerelmi suttogás, meg könnyű sikoltások
hallatszottak. Egészen későre tehát még nem járhatott az éjszaka.

Amint azonban a suttogás és a sikoltozás folyvást ismétlődött és
sehogyan se akart vége szakadni, doktor Muus nem állhatta meg, hogy meg
ne kérdezze az ügyvédet:

Mondja csak, kérem, ezek a maga választói, hogy ilyen kímélettel kell
lennie irántuk?

Ez talált. Az ügyvéd egy pillanatig úgy tett, mintha leleplezték volna,
aztán azt mondta:

Az a nézetem, hogyha mi megtaláljuk a magunk szórakozását, hadd találják
meg a munkások is az övéket.

Helyes a szó, bölcs kádi és aranyba lehetne foglalni, felelte a doktor,
és ezzel ismét kiköszörülte a csorbát.

Valamennyien föltétlenül magára szavazunk, mert megérdemelte. Csak félre
ne értse a szavaimat.

Kétség se fér hozzá, hogy azok odkünn több élvezetből is kivették a
részüket, mint a teából és a vajaskenyérből, mondta az ügyvéd
kiengesztelődött hangon. Már egész este figyelem őket. No, de most
aztán…

Fölállt a helyéről és a verandáról kikáltott a sötétségbe, hogy mindenki
hagyja el a parkot és menjen haza. De hozzátette:

Köszönöm, hogy eljöttetek!

Bizony, bölcs kádi, nem kellett volna a kerti ünnepélyt ilyen késő
nyáridőben megrendezni. Bár még szelíd volt az idő és csöndes, de már
nagyon is sötét volt, jó alkalom, egy és más dologra és a növényeknek
bizony volt mit szenvedniök, a pázsitot is több helyütt feldúlták a
szép, homokos útak egészen összeomlottak. És mikor megjelent a
Segelfossi Ujság, egy vezércikk volt benne, mely szerint Rasch ügyvéd
nem fogja többé megnyitni a parkját semmiféle népünnepély számára. Ez
nagyon szomorú dolog, írta az ujság, mert az ügyvéd úr és a nép mindig a
legjobb viszonyban voltak, de most íme, a nép maga dúlta fel a szép
viszonyt. Az ünnepély után a növények nagy részét letaposva találták és
a bokrok közül nem kevesebb, mint tizennyolc női fésű került elő,
egyikükön piros gyöngy volt. Nem lehet vitás, hogy ez igen csúnya dolog,
– írja az újság – és véleményük szerint az emberek nem róhatják le
másként hálájukat Rasch ügyvédnek, mint úgy, hogy a választáson őt
jelölik. Szavazzon mindenki Rasch ügyvédre!

Tehát az ügyvédet jelöljük??

De a bölcs kádinak nem lett volna szabad olyan sokáig habozni az
ünnepéllyel, mert az esték már sötétek voltak, és sötétben sok minden
megeshetik. Miért is jajveszékelt a szarka olyan kétségbeesetten? Nem
csekélyebb okból, minthogy betörtek Holmnegraa úrhoz. Míg ő és az övéi
az ünnepélyen voltak és magárahagyták a házat. Betörtek az élelmiszer
kamrába, nagyarányú lopás történt, húst, szalonnát és sajtot, vajat és
füstölt lazacot loptak el, meg mindenféle édességet befőttes üvegekben,
hatalmas húsdarabokat, csaknem mindenből valamit. Ezt akarta Sjura
tudtára adni mindenkinek!

Amint Irgensné hazajött, azonnal odament a szekrényhez, ahol a kulcsokat
tartogatta és megnézte, hogy megvan-e valamennyi kulcsa? Irgensné
tökéletes gazdasszony volt és talán meg is sejtett valamit, talán nem,
bizonyos, hogy addig nem volt nyugta, míg az elveszett kis
éléskamra-kulcs hiányzott. Fogott tehát egy gyertyát és kiment a
kamrába. Azonnal észrevette, hogy mi történt és a kiáltozásra
összecsődítette az egész házat, odajött az előljáró is, minthogy éppen a
közelben tartózkodott és most az előljáró fogta a kezébe a gyertyát,
mindent pontosan megvizsgált és összegyüjtött minden nyomozási adatot,
de ilyet, sajnos, keveset talált. Ha esetleg voltak is lábnyomok az
udvaron, azok már elvegyültek más lábnyomokkal és a tolvaj nem hagyott
hátra semmiféle ismertetőjelet. Annyit azonban az előljáró azonnal
felfedezett, – látták a többiek is, – hogy a kamra ajtaján felnyitották
a lakatot, a Yale-lakatot, pedig egész idő alatt érintetlenül lógott az
ajtón, most azonban a kulcslyuk körül a rozsdában friss nyomok
mutatkoztak. A lakat a legtökéletesebb rendben volt, tehát csak kulccsal
nyithatták ki és csukhatták be aztán ujra.

Ó, bár hozott volna Holmengraa úr egy másikat a városból, kiáltotta
Irgensné és sírt és jajgatott. De az én hibám az egész, mondta és még
jobban sirt és még jobban jajgatott. Nem lett volna szabad egy
pillanatra se kiengednem a kezemből a kulcsot és még éjszaka is magamnál
kellett volna tartanom.

Nagy zűrzavar keletkezett, csak Holmengraa úr fogadta hidegvérűen a
dolgot és annyi volt az egész mondanivalója, hogy némi szárított húst
majd csak beszereznek ujra.

Gyerünk, menjünk be mindnyájan! Jőjjön, előljáró úr!

Azonban míg ott ácsorogtak, odajött Martin béres a kastélyból, megütötte
a fülét, hogy lopásról beszélnek, és azt mondja hangosan, hogy mindenki
meghallja:

Ezt Lars Manuelsen tette.

Hallgatás.

Azt gondolod? kérdi az előljáró.

Igen, azt gondolom!

Martin béresen meglátszik, hogy esze ágában sincsen kímélni Lars
Nanuelsent.

Láttad?

Igen, találkoztam vele, mikor a zsákmányát cipelte. És Ole Johan is
találkozott vele, meg a félvér Petterünk. Mindahárman találkoztunk vele,
mert együtt mentünk.

Hol találkoztatok vele?

Itt! mondja Martin béres és néhány lépéssel átmegy az ucca másik felére.

Az előjáró magasra emeli a gyertyát és a fényét Holmengraa úr arcára
vetíti, de nem szól semmit. Holmengraa úr se szól egy szót sem.

Mit kerestetek itt olyan későn? kérdezi az előljáró.

És Martin béres így válaszol:

Nem akartunk mi lopni. Mi Willatz Holmsen alkalmazásában vagyunk a
segelfossi birtokon. A dolog így történt: Hallottuk, hogy a szarka
szörnyű módon kiabál és akkor azt mondta az Ole Johan, – történetesen
nálunk volt és ő mindig mindent tudni akar, – gyertek, nézzük meg, hogy
mit akar a Sjura! Így jöttünk ide.

Az előljáró ismét Holmengraa úr arcába világított, de Holmengraa úr
röviden és szárazon csak ennyit mondott:

Elget álltunk és fecsegtünk már itten.

És ezzel bement a házba.

Az előljáró még néhány kérdést tett, de inkább csak azért, hogy
befejezze a kihallgatást.

Azt mondod, hogy Lars volt? Köszönöm. Megszólított benneteket, vagy ti
szóltatok hozzá?

Én azt mondtam, hogy jóestét, ő azonban csak morgott rá valamit és
sietett tovább. Többet nem beszéltünk.

És világosan fölismerted, hogy ő volt az?

Esküt teszünk rá, ha szükséges. Édes jó uram, mi ismerjük Lars
Manuelsent és a bekecse gombját, meg a parókáját. Egy cserépfazekat vitt
a hóna alatt.

Az a befőttes fazék volt, kiáltotta Irgensné. A málna! Hatalmas Isten,
ha az a fickó a kezembe került volna!

Mariane kisasszony bement a házba és magával vitte az előljárót is. Az
emberek pedig elszéledtek.

És habár Holmengraa úr később egy szóval se célzott a lopásra, vagy a
tettesre, mégis széltében-hosszában elterjedt a híre. Már nagyon sokan
tudtak róla. A Segelfossi Ujság se hallgathatta el a dolgot, és egy
fölényes jogi ismeretekről tanuskodó cikkben hozta nyilvánosságra az
eseményt, kétség se lehetett felőle, hogy a cikk a Rasch ügyvéd tollából
származik, mert csak úgy tajtékzott belőle a gyűlölet és düh.

A dologból nagy hűhó lett. A tettes azonban biztonságban érezhette
magát, mert nyilvánvaló módon titokzatos és szinte borzalmas volt az
egész história. A Larsen szálloda okvetlenül kaphatott valamit a finom
húsneműekből, mert egy csapásra különösképen jó szálloda lett belőle,
így mondta legalább néhány kereskedelmi utazó, mikor őszi cikkeivel
bejött a boltba, elmondták, mennyire meglepte őket, hogy ilyen szállodát
találnak ebben a városban és megigérték, hogy ajánlani fogják
mindenkinek. És az hogyan történhetett, hogy a Larsen-szálloda most
egyszerre kitünő füstöltlazacot és sonkát tálalhatott vendégei elé? És
honnan került elő a kitünő málnabefőtt? Vajjon nem függ össze mindez a
Holmengraa-ház legutóbbi éjszakai kalandjával? Mert mi egyéb magyarázata
lenne? Lars Manuelsen végre is Daverdana apja volt, és Julius
szálloda-tulajdonos az ő testvérbátyja, alkalmasint mindaketten nagyon
jól tudták, mit kockáztathatnak és mit nem.

Mintha felkavarták volna egész Segelfoss városát: nem volt az már az a
csöndes és ártatlan kis fészek, mint azelőtt. Hogy ártatlan?

Segelfoss a latrok barlangja lett, mondta Lars Manuelsen, meg is fogom
írni az én Lassen fiamnak.

És hogy csöndes-e? Nem, nem volt itt csöndes semmi, lejátszódott minden
nagy sorsfordulat, csak éppen kicsiben, mert a méretek kicsinyek voltak.

És most aztán elkövetkezett a boltos Theodor őszi ünnepélye is a
szigeten, a dunnalúd-telepen, amint Theodor azt már régóta a fejében
forgatta, főleg azzal a célzattal, hogy felülmúlta az ügyvéd kerti
ünnepélyét. És ha valaha felülmulhatatlan ünnepi műsort állított össze
valaki, hát minden bizonnyal Theodor volt az. Esze ágában sem vot, hogy
az egész gyönyörű napot a kietlen szigeten üsse agyon, számára az volt
az első szempont, hogy az ő neve és a cég neve sokáig fényeskedjék egész
Segelfossban, azért tartogatott egy meglepetést, – amelyet még sose
láttak, sose hallottak Segelfossban! Tüzijátékot akart rendezni!

Ó, ezt a Theodort minden hájjal megkenték ám!

A készülődés most lekötötte minden idejét. Az új üzletház is csaknem
teljesen tető alá került már, és mihelyt megszárad rajta a sok arany és
lakk, be is lehetett költözni. Most már nem volt rá érkezése, hogy maga
is a pult mögé álljon. Valaki zselatint akar vásárolni:

Adjon még öt csomagot abból a multkoriból.

Várj míg visszatérünk az ünnepélyről, felelte Theodor. Nem láttad, hogy
felhúztam a lobogót?

Miért is van kint a zászló?

Azt még idejében megtudod.

Theodor a zászlót Anton Coldevin tiszteletére tűzte fel, de egyben az
ünnep tiszteletére is. Kornélius inast két nap egyfolytában kiállította
a zászódombra, az embereknek már az oldalukat fúrta a kiváncsiság,
nemrégiben, – erre még emlékeztek, – a kereskedelmi utazónak és a
hajójának szólt a zászlólobogtatás, de most?… Itt valami egészen különös
dolognak kell bekövetkezni! A postahajó már megérkezett és Coldevin
kolléga partra is szállt már, de Theodor még mindig lobogtatta a
zászlót. No de vigyázzatok csak, ez a Theodor mindig tudta, hogy mit
csinál! Sohase tette lóvá az embereket, mindig volt valami komoly
értelme, ha ő kieszelt valamit.

A délután napos volt és szélcsöndes, öt ladik várta készen a kiránduló
ifjúságot és a parton eleven élet nyüzsgött. A malom fiaatl munkásai
közül is többen szabadságot kaptak erre a délutánra, valamennyien
elhozták a lányokat is, lehetséges, hogy Mariane kisasszony lépett közbe
a munkásság érdekében, minthogy ő is el akart menni velük. Csakugyan meg
is jelent és Anton Coldevin az ő társaságában volt. A lány nem
ellenkezett, hanem teljesítette a kérését és eljött vele.

De vajjon minden ellenvetés nélkül-e? Szó sincs róla! Anton még azelőtt
való nap este érkezett, a Larsen-szállodában vett lakást és azonnal
fölkereste a lányt. Hogy vajjon eljön-e holnap az ünnepélyre, a
dunnalúd-telepre?

Jóságos Isten, hát megőrült? kérdezte a lány.

A fiatalember így válaszolt:

Úgy veszem észre, hogy az én szerény indítványom és a maga végtelen
fölháborodása nincsenek arányban egymással.

Azt hiszi, hogy ezt vártam volna magától?

Megígértem, hogy visszatérek, hát eljöttem.

És a lány önkénytelenül elcsodálkozott és éreznie kellett, hogy ebben az
emberben van tetterő és mozgékonyság. Nem töltötte az életét hiábavaló
töprengéssel, hanem amit mondott, azt csakugyan meg is valósította.
Három napig utazott és most itt van.

Majd holnap megadom a választ, mondta a lány.

Köszönöm, felelte a férfi. És ígérje meg, hogy az éjszaka nem fogja a
dolgot a káromra eldönteni!

No nézd csak, ez a Coldevin nem esett a fejelágyára.

Másnap reggel aztán sikerült megegyezni és mind a ketten elindultak az
ünnepélyre. Boltos Theodor eléjük ment és már messziről üdvözölte őket.
Ó, Theodor remegett az örömtől és izgalomtól és természetesen igyekezett
totumfac lenni, úgy érzi, hogy most már joga van kissé szabadabban
beszélni, és mikor Mariane köszönt neki, Theodor így szól:

Jónapot kívánok, és engedje meg, hogy szívből üdvözöljem!

Nagyon udvarias volt és hálás, sőt megtiszteltetést emlegetett
állandóan.

Mikor a ladikok eleveztek a partról, Theodor már beváltotta első
meglepetését az egész város környéke számára: üdvlövést adatott le! Még
pedig nem közönséges vadászpuskákkal lődöztek a levegőbe, hanem Theodor
a hegyekben különböző helyütt apró aknákat ásatott és azokat dinamittal
töltette meg. Ezeket süttette el most. A föld megremegett. Az emberek
kiáltoztak: hurrá!

Mintha csak király utazna, mondta Mariane.

Igen… vagy a királynő! felelte Anton és meghajolt.

Még tíz ilyen lövést adatok le, ha majd visszatérünk, magyarázta Theodor
és a kalapja után nyúlt. No lám, most leveszi a gramofon tetejét és a
kürtök rázendítenek a himnuszra: God save the King.

The Queen! mondja rá Anton és ismét meghajol.

Theodor pedig ujra a kalapjához nyúl.

Szegény Theodor, hogy neki is ott kellett lennie! De vajjon szegény-e? Ó
nem, most már arannyal lehetett felmérni. Jobbra-balra szaladgál és
affektált ötletei voltak, zavarában azt gondolta, hogy most bátor
világfinak kel mutatkoznia, ez a próba azonban nagyon rosszul sikerült,
csupa félszegség derült a napvilágra. Theodornak minden más téren
megvolt a maga súlya, de mint világfi nevetséges volt, – tizenkettő ment
ilyenből egy tucatra.

Ilyen üdvlövések, ez a zene és ilyen kirándulás, – gondolta Theodor és
egy pillanatig se kételkedett benne, hogy egész Segelfoss csak őt lesi
és – szétpukkad az irigységtől. Egy egész ladikot megtöltetett étellel
és itallal, ezt a ladikot Julius szállodatulajdonos, a pék és Nils varga
vezették, hármukra hárult a felszolgálás gondja.

Még egy ladik jön utánunk, jegyezte meg Mariane kisasszony.

Az a mi élelmiszerszállítmányunk, sietett a magyarázattal Theodor és
ismét a kalapjához nyult.

Theodor ugyanis állandóan a kalapjához nyúlt és úgy tartotta rajta a
kezét, mint egy szalutáló katona. Ez csak úgy hirtelen jutott eszébe és
egészen önállóan, de nagyszerű ötletnek találta! Később az est folyamán
egy másik ilyen nagyszerű ötlete is támadt: mikor a felszolgálóknak
harsány hangon valami utasítást adott, hozzátette, – mintha csak levélen
írná alá magát, – Theodor Jensen! Új, csíkos ruha volt rajta és úgy
érezte, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. A lábán pedig volt egy pár
cipő, – Isten tudja, hogy Kinából, vagy Bécsből hozatta-e.

Bécsből, mondta Theodor.

A cipő hegyes volt és egész végig lyukgatott, a közepén
sárgabársony-betét, szinte különálló, még csak kis ezüst csöngetyűk
hiányoztak róla.

Az ünnepély nagyszerűen kezdődött, a jókedv, vidám dal és napfény
jegyében. A lányokon valami nagyon furcsa ötlött szembe: úgyszólván
egyikükön se volt fésü. De azért mindannyian jókedvűek voltak,
egyszerűen úgy tettek, mintha a fésü tökéletesen divatját multa volna.
És mindvégig ilyen is maradt a hangulat. A tenger nyugodt volt, mint egy
hatalmas bádoglemez, ha rátűz a nap. A környékről még több ladik
csatlakozott hozzájuk, és ők mindenkit szívesen láttak.

Hangos lövéseket hallottunk, mondták a jövevények.

Ó igen, mondta Theodor.

Most már csakugyan hatalmas embertömeg volt együtt és igazán helyénvaló
volt, hogy egy egész ladik élelmiszert hoztak magukkal.

Egyszerre csak egy új hatalmas halászladik jött velük szembe, Utvärből
jött és minthogy szép tiszta volt, frissen olajozott, még a nap is
rásütött, olyannak látszott, mint egy aranyos mellezetű kicsi hajó. Ezen
ültek a hölgyek, akik Henriksennél laktak Utvärben.

Nagy menydörgést és lövöldözést hallottunk, mondták ők is.

Kitünő! mondta Theodor és a kalapjához nyult. Mi egy kis ünnepélyt
tartunk, kérem forduljanak vissza és tartsanak velünk, kiváló
tisztelettel Theodor Jensen.

És jöttek ők is, mint ahogy mindenki jött, a házigazda ellenállhatatlan
volt.

Értesíteni kellett volna Willatzot, szólt Mariane Antonhoz. Talán eljött
volna.

Én nem is merek jelentkezni Willatznál, mert már az utolsó alkalommal is
nagyon terhére voltam, felelte Anton. Azért csak incognito tartózkodom
itt.

Miért nem hozta el a nővéreit is, Theodor? kérdezte Mariane.

Theodor ezúttal elfeledkezett róla, hogy a kalapjához nyúljon.

A nővéreimet? Nem, Holmengraa kisasszony, az én nővéreim abban
sántikálnak, hogy engem kidobjanak a házból, pedig ezzel csak önmagukat
teszik tönkre, engem nem. Nemsokára meglesz a saját cégem.

És Theodor részletesen elmagyarázott mindent, most már nem is vigyázott
a szavára, mert ebben a tárgykörben teljesen biztosnak érezte magát.
Végezetül kijelentette, hogy most már étkezni se jár haza, hanem a
szállodába, – mindezt a nővére miatt.

A nap gyorsan lehanyatlott és gyönyörű volt a naplemente, ez az alkonyi
pír már nemcsak arany és vér, a nap szinte belesülyed a tengerbe, valami
hangtalan mennydörgéssel. Az egyik fénykéve peremén két sirály ül a
vizen, hatalmas sirályok nézik a lemenő napot és a mellük, mint a
ragyogó bíborselyem, vörösen izzik a haldokló sugarakban. Fejüket és a
szemüket a ladikok felé fordítják, de azért nem repülnek föl.

Mariane egészen a gondolataiba mélyedt és úgy mondja:

Milyen titokzatos teremtések ezek a sirályok! Csak élnek a maguk
világában és ott bizonyosan nagyon tekintélyes madarak. Ha pedig
elhullnak, az alighanem nagy veszteség a madárvilágra!

Nagyszerű szavak voltak ezek, megtalálták az utat Theodor szívébe és a
boltos csodálatosan szeretetreméltónak találta őket. Egyébként hozott
magával egy kis ajándékot is Mariane kisasszony részére, amiért olyan
bájos és kedves volt, hogy ma velük tartott. Ó, mindössze csak egy 35
koronás kis zsebkendőt, az utazó azt mondta róla, hogy egy hercegnőnek
lehet ajándékozni. Csak most úgy kellett intézni a dolgot, hogy Mariane
kisasszony a tulajdon zsebkendőjét elveszítse az est folyamán.

Hamarosan ott leszünk? kérdezte Anton.

Igen, odamegyünk, ahol a lobogót látja.

Tehát itt is kitűzette a lobogót?

De ez még nem minden. Ha sötét lesz, akkor majd fáklyákat és lampiónokat
gyujtunk.

Kiderült, hogy Theodor előreküldte az embereit, és azok megtettek minden
előkészületet. A társaság partraszáll és felmegy a kunyhóhoz, azt
kövekből és gerendákból tákolták össze és az ünnepélyes alkalomra színes
vásznakkal aggatták tele. A kunyhót mindenki megcsodálja. Azonnal egy
kis szíverősítő érkezik: bor és kalács.

És míg a szakácsok és a felszolgálók tüzet raknak és terítenek, Theodor
körülvezeti a vendégeit a dunnalúd-telepen.

Törzsvendég itt és ismert mindent.

Valamikor a mienk volt ez a dunnalúd-telep, gondolják az utväri hölgyek.

És ez csakugyan igaz is volt. Egy napon azonban az utväri Henriksen nagy
és súlyos adósságokba sodródott és a sziget a boltos Theodor kezére
jutott, mert mindennek a világon az a sorsa, hogy egyik kézből a másikba
kerül.

A szigeten most nem lakik senki, a madarak is elköltöztek már, üresek a
fészkek és várják, hogy a lakóik visszatérjenek esztendőre. Egy-egy
vöröslábú madár még osztrigára vadászott a part mentén és a sirályok
ringatóztak a hullámokon a sziget körül.

A kép majdnem mindenütt ugyanaz volt és így hamarosan végezni lehetett a
sétával. Szerencsére már alkonyodott, a kunyhóban meggyujtották a
fáklyákat és a lampionokat. Most derült ki, hogy három ember határozott
utasítás szerint kezelte az élelmiszerkészleteket és ugyancsak derekasan
megállta a helyét. A pék annakidején még az öreg boltos Per üzletében
elitta a maga sütödéjét, azért ma este csak a kenyeret és a süteményeket
bízták rá. De Julius szállodás az italokról gondoskodott. Most borokat
és finom poharakat készített elő, hosszú asztalokat teríttetett, a
kunyhó előtt pedig pezsgőlimonádét kevert.

Theodor megmutatta az embereknek az etiketteket.

Bizony, érti ám a módját ez a Theodor, suttogták egymás közt a fiatalok.

Csak mikor már együtt volt az enni-innivaló, akkor vált el, hogy milyen
pompásan kitett magáért a Larsen-szálloda! És az emberek itták a
pezsgőlimonádét és ettek hozzá vajaskenyeret, füstötlazaccal és
sonkával, aztán a málnabefőtt került sorra, az emberek már előre annyit
halottak ezekről a nyalánkságokról, hogy a könnyük is kicsordult
nevettükben.

Csak fejbe ne vágjanak érte! mondták és egyelőre nagyon finomak maradtak
a célzásaikban.

De később, mikor már a bor jobban megindította a nyelvüket, merészebbek
lettek és azt mondták:

Csak a dutyiba ne zárjanak érte bennünket!

Juliust a munkája a kunyhó belsejéhez kötötte, úgy hogy ezek a
rosszindulatú tréfák nem jutottak a fülébe, ő szolgált fel a
vendégeknek, ahányan csak helyet foglaltak odabenn, megkínálta őket
Theodor legfinomabb konzerveivel, hideg szárnyassal és lekvárral hozzá,
felszolgált háromféle módon elkészített tojást és kétszersültet
áfonyabefőttel, sört és vörösbort és a szárnyashoz még egy kosár pezsgőt
is. Julius mindezt maga ókumlálta ki a szakácskönyvből, részben pedig a
kereskedelmi utazóknál érdeklődött utána.

Ó, micsoda ünnepély volt az! És ha az emberek a Rasch ügyvéd kerti
ünnepélyére gondoltak, csak a gyámoltalanság akadályozta meg őket, hogy
megvetően ne nyilatkozzanak róla.

Theodornak minden kedvezett. A pezsgőlimonádé számára éppen kissé hűvös
volt az idő, mostanában hullatták a bokrok is a levelüket. A lányok
nagyon csinosak voltak, úgy érezték, hogy ki kell használni az időt és
még az ősz előtt utoljára felizzott a vérük, a fiúk mindannyiszor
eloltották a fáklyákat, ahányszor csak Nils varga meggyujtotta őket,
mert olyan kellemes volt így a félhomályban. Aztán ment egyik pár a
másik után, minthogy pedig kissé hűvös volt, kénytelenek voltak leülni,
szinte gyökeret vertek egyhelyben és szorosan összehúzódtak, hogy ne
fázzanak. Az égen sorra felragyogtak a csillagok és számtalan ponton
megvillant a sötét szigeten egy-egy szivarnak a tüze.

Nils varga már megint nagyon sovány volt és a külseje is nyomorúságos,
tavasszal keresett utoljára, amikor jegyszedő volt a színházban és azóta
csak most jutott keresethez, mint őr és fáklyagyujtogató a szigeten. És
most ezek a bolondos emberek megakadályozzák, hogy a munkáját
lelkiismeretesen végezze. Be is megy a kunyhóba, hogy bepanaszolja őket:

Mindig kioltják nekem a fáklyákat. Én sorra meggyujtogatom őket, ők meg
eloltják.

Theodor kimegy vele, hogy elhallgattassa és maga vizsgálja meg a dolgot.

Hiszen nincs itt senki, mondja Theodor. De azért csak gyujtsd meg
mégegyszer.

Julius is kijön a kunyhóból és odasúgja Theodornak:

Megvan a zsebkendő!

Minden úgy megy, mint a karikacsapás, Theodor ismét felhúzza a gramofont
és egy mazurkát játszik, hogy az össze-vissza kószálókat is összegyüjtse
egy táncra a mező közepén.

Az se hozza ki a sodrából, hogy a pék megragadta az alkalmat, kiürítette
az egyik borosüveget fenékig, és most már elég alaposan becsípett.

A párocskák lassankint visszatérnek a környékről és előbb még egy kis
szíverősítőt fogyasztanak, aztán táncolni kezdenek. Csodálatos jókedve
volt mindenkinek, a fiatalság nevetett, krákogott, szivarozott, ó,
micsoda ünnepély! Ugyancsak tudja a dolgát ez a Theodor! Még az utvär-i
hölgyek is előbujtak a kunyhóból, körben forognak a fiúkkal és nem
törődnek semmivel.

Most már mindenki elhagyta a kunyhót, csak az uraságok maradtak a
magányos asztal melett: Mariane kisasszony és Anton Coldevin. Mariane az
egyik lócán félig a falnak támaszkodik és Anton azt mondja neki:

Végre egyedül!

Mariane egy szóval se válaszol, csak egy gyors pillantást vet oldalvást.
A férfi folytatja:

Micsoda pillantás! Így is csak maga tud nézni az emberre.

Igazán?

Gondolja, hogy ezúttal otthon találom az édesatyját?

Hát meg akar látogatni?

Hogyne. Megmondaná alkalomadtán édesapjának, hogy igazán szerencsém volt
az Aranyhallal? Mondja meg neki, kérem, hogy jól is intézkedtem és
szerencsém is volt.

Mariane intett a fejével. Anton közelebb húzódott hozzá és így beszélt
neki:

Volna egy kivánságom: Szeretnék magával együtt menni, egy úton és
szeretném, ha aztán utolérne az eső, és egy ernyő alatt kellene
folytatni az utunkat.

Úgy? mondta a lány. Magának tehát szerencséje volt és sok pénzt
keresett.

Igen!

Nem segíthetne akkor valakin egy kicsit?

Anton nagyon meglepődött.

Valakin? Ki az? Ismerem?

Azt nem tudom. De az bizonyos, hogy az illetőnek nagy szüksége volna
pénzre, körülbelül ezer koronára.

Hm. Igen… De egy sereg idevaló ember alighanem közelebb áll ehhez az
ügyhöz, mint én… hiszen én nem is vagyok idevaló. Egyébként
természetesen rendelkezésére állok. Van valami biztosítéka az illetőnek?

Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, névtelen ajándékra.

Anton mosolygott.

Ez annyira ellentétes minden üzleti szellemmel, hogy egyáltalában nem
állna jól nekem. Nem, én az ilyet nagyon mesterkélt dolognak tartom.

Vagy úgy? mondta a lány.

Úgy érzem, hogy az ilyesmiben mindig sok a képmutatás és az elmult
századok szelleme kísért benne.

Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, mondta Mariane.

Csakugyan! felelte Anton és azonnal tűzbe jött. Ismerem. De az nem
üzletember, az egy senki.

Aranyat ér! kiáltotta Mariane.

Letette a lábait egymás mellé a földre és most egyenesen ült a padon.

Aranyat? Szó sincs róla, – még ezüsöt sem. Az erdejét kell neki irtatni,
hogy egyáltalán megélhessen.

Ezen Mariane nagyot mosolygott, de Anton nem vette észre a beszéd
hevében:

Aranyat? Nem, van neki néhány hangszere és ollói meg keféi, és sok pár
keztyűje, mindenféle malachit és onyx műtárgya… de aranya, értéktárgya…

Szóval záloga… egészítette ki Mariane és a hosszúkás szeme egyszerre
keskeny lett, mint a kés pengéje.

Nos, igen, van-e valami záloga, valami biztosítéka?

De hát nem jó barátok maguk? kérdezte a lány és csodálkozott.

Hogyne! De nem hallotta, mikor szemtől-szembe felmondtam neki a
barátságot? Ó, még tovább is mentem talán! Ő még a mult századból
származik, művészetről és természetről, államtudományról és etikai
életről ábrándozik. Én ezt nem teszem. Én ebbe a világba tartozom,
megszerzem és kiadom a pénzt. Ezer koronát adjak egy embernek? Ha maga
parancsolja, ám legyen. De meg kell jegyeznem, hogy ezt a
gondolatmenetet elavultnak és balgának találom. Az ezer korona
természetesen így is rendelkezésére áll, amelyik pillanatban
parancsolja. Még holnap reggel táviratozom érte. Nos, nem vagyok elég
kedves? kérdezte és közelebb húzódott a Mariane lócájához.

Rendben van, tehát ezer korona, mondta a lány és ismét nagyon ravasz
volt és kacérkodott. Nem, üljön csak egy kicsit tovább, oda ni, – így,
igen, így jó lesz. Látja, én nem szívesen fordultam volna Willatzhoz,
vagy az apámhoz.

Willatzhoz? – kiáltotta Anton. Hiszen annak nincs is ezer koronája.

Nincs-e?

Nem. Adja ezt át neki az üdvözletemmel együtt!

Annak a Willatz-nak többje van, mint maga gondolja.

Willatznak? No ugyan! Szóval, hogy többje van? Hát neki jó, ha úgy van.
Egyébként be kell vallanom magának, hogy én ezt az egész Willatz-féle
modort nem értem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Willatz magának
telepanaszkodja a fejét és ezzel adja az ártatlant. Hát nem érzi, hogy
az orránál fogva vezeti magát? Fogadjon el egy jó tanácsot, Mariane!
Bevallom, hogy csak ezért jöttem, nem az ünnepély kedvéért, hanem csak
egyedül magáért, és most itt vagyok. És közelebb akarok jönni magához,
mert a lábai elé akarok borulni, látja? Hogy ez lehetetlen? Szerintem
nagyon is lehetséges, hallgasson csak meg engem. Előbb nem mertem volna
ezzel a szeme elé kerülni, de közben nagyon jó üzleteket csináltam az
Aranyhallal. Nézze, nekem az nem áll jól, ha szerelemről beszélek, vagy
álmatlan éjszakákról és más ilyesmiről. De azért nem kevésbé igaz, hogy
már az első segelfossi tartózkodásom ideje óta fülig szerelmes vagyok
magába és most meg kell engem hallgatnia, Mariane! Nem állítom én azt,
hogy valami különösebb érdemeim volnának, erről szó sincs, de valami
keveset mégis csak nyujthatok magának, Willatz ebben a tekintetben szóba
se jöhet. Csak kettőnkön múlik minden.

Ugyan, hogy érti ezt? Hagyjon már fel ezzel a fecsegéssel!

Kérem, ne húzódjék el! Inkább befejezem. Egy józan és reális ember tesz
magának ajánlatot, Mariane. Fogadja el a kezemet, soha senkinek még föl
nem ajánlottam.

Nem! mondta Mariane, és ne is beszéljünk többet a dologról.

Pedig csak azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy magát megnyerjem.

Megőrült!

Beszéljünk komolyan, Mariane. Én felajánlom magának a kezemet és ebben
még nincsen semmi őrültség. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta, azóta
várok magára és csak nem akartam idő előtt a terhére lenni a kérésemmel.
Willatz egyáltalán nem számít az én szememben.

De az enyémben igen!

Ugyan! Tudja jól, hogy az lehetetlenség. Még ha erről a kereskedőről
volna szó, – de talán ő is van a háttérben?

Nem, Willatzról van szó, mondta a lány és felállt a helyéről. Jőjjön
kérem, menjünk ki innen!

De hallgasson rám! kiáltotta a férfi és ugyancsak felugrott. A lámpa
fénye a szemébe hullt és fájt neki. Hallgasson rám… ennek a
zongoraművésznek nincsen jövője, most nem akarok róla egyebet beszélni,
minthogy nincs jelen, csak úgy nagy általánosságban mondom. Hogy a
hölgyek rajonganak érte, az igazán nevetséges. Egy asszony kevesebbet ér
az ilyen zenésszel, mint valami kis bérmálkozó fiúval. Ezek mást se
tudnak, csak játszani, nem is férfiak.

Maga pedig egy otromba fráter!

A férfi gyorsan a lámpa után kapott és egy pillanat mulva már sötétben
álltak. Mit jelent ez? A lány nem akarta megadni magát, hanem vészesen
morgott. Sem erőszak, sem tolakodás nem érték el a céljukat, mindez egy
lépéssel se vitte közelebb a férfit. A következő másodperc hozta meg
aztán a legtisztább csalódást, a férfi hatalmába kerítette a lányt,
rávetette magát, az ajkát csókokkal zárta le és teljes erejével a
karjaiba szorította, – de ebben a pillanatban egy szúrást érzett, heves
fájdalmat a combjában és eleresztette a lányt. Talán az ezüst nyilát
használta Mariane? Az ezüst nyíl nem volt nála, késsel szúrta meg
Antont? Vajjon azért-e, mert a férfi már a karjában tartotta, ő pedig
nem akart a karjába símulni? De vészesen morgott, még egyszer, mielőtt
beleszúrta volna a kést!

Theodor megjelent az ajtóban.

Úgy hallottam… megpattant a lámpa.

Én ütöttem le, mindta Anton.

Mingyárt hozok egy másikat.

Mariane kiment a kunyhó elé és Anton követte a szabadba. Az izgalom
elült és mindaketten megigazították a ruhájukat. Anton megtapintotta a
sebét és még mindig nehezen lélegzett. De Mariane nem lélegzett nehezen
és szemmelláthatóan nem is nagyon viselte meg az egész dolog.

Nincs magánál a zsebkendőm? kérdezte és a férfi felé hátranyujtotta a
kezét, anélkül, hogy megfordult volna.

Tessék? A zsebkendője? Nincs nálam, de azonnal megkeresem.

Szólt hozzá, tehát nem gyűlölte, nem is útálta, az ördög érti ezt a
lányt, ezt a meszticet! A férfi hálás volt neki, amiért úgy megőrizte a
nyugalmát, de úgy érezte, hogy most aztán vége minden fölényének. A lány
nem kiáltott, csak morgott, mielőtt beleszúrta a kést, most pedig a
zsebkendőjét keresi! Nem volt valami közönséges tucatszépség, nem, sárga
volt a bőre és az arca vágása indiános, rossz volt a rajza, rossz a
színe, nem volt klasszikus arc. De amint a karjában tartotta lányt,
érezte, hogy szép, az érzékei műszere jelezte, hogy mennyi édes és
odaadó van a lány testében és a mozdulataiban. Igyekezett alkalmazkodni
Mariane viselkedéséhez és csak ennyit mondott:

Kérem, felejtse el ezt!

Természetesen, mondta a lány.

Köszönöm szépen. De bizony Isten, életemben még ilyen eredeti dolog nem
esett meg velem. Maga kést ragadott?

Nem, egy villát, mondta a lány és meg is mutatta, még mindig a kezében
tartotta. Kérem, tegye vissza az asztalra!

A férfi a kezébe vette a villát és megolvasta az ágait.

Egy, kettő… tehát három… vagyis négy lyuk van bennem.

De igazán az ördög érti ezt a lányt. Most odafordult a férfihez és azt
mondta neki: Kérem, felejtse el maga is!…

Theodor visszajött, egy lámpával a kezében és Anton követte. Marianne
még mindig a kunyhó előtt állt és nézte a táncot. Vajjon megbocsátotta-e
ennek a bolond fiúnak a viselkedését, vagy talán – egy kicsit érthetőnek
is találta? Végre is ez nem volt olyan fajta férfi, hogy ravaszkodással
akarta volna megszerezni magának, nem, élénken elütött az ezernyi
tucatembertől, akik mind másképen cselekedtek volna. Vajjon a tette
nyilt egyenessége nem szólt-e mégis egy kissé a lány szívéhez?

Nem találom a zsebkendőjét, jelentette Anton.

Most odalépett Theodor, benyúlt a belső zsebébe, aztán körülnézett és –
nem nyujtott át a lánynak semmit…

Következett a kávé, mindenki kapott, – milyen nagyszerűen rendezte ezt
el Theodor!

Nem, köszönöm, mi is itt iszunk a többiekkel, mondta Mariane.

Nem mer többé bejönni a kunyhóba? kérdezte Anton.

Kevésbbé félek tőle, mint maga! felelte a lány.

Kávét és puncsot szolgáltak föl és Mariane megkérdezte, hogy hány óra.

Ne gondoljunk-e még a hazatérésre?

A fiatalság már megitta a kávét és likőrt is fogyasztott kellőképen, a
tánc csak most élénkült föl, aki nem táncolt, valamelyik asztalnál ült
és még néhány pohárka likőrt küldött a kávé után, a jókedvet már nem
lehetett se emelni, se megrontani és itt volt Julius, a kiváló
pezsgőlimonádéval, meg a sok finom ennivalóval, – vagy nem volt-e pompás
a Larsen-szálloda ellátása?

Julius valamennyiünknek kóstolót akar adni az éléskamra finom dolgaiból.
És Theodor is pompás fickó, felülmúl mindenkit!

Egy szó, mint száz, a hangulat odafejlődött, hogy a fáklyák már megint
kezdtek kialudni és a párok egyenkint tünedeztek el.

De most felharsant a Theodor vezénylő hangja:

Minden ember a ladikokhoz! Punktum! Theodor Jensen!

És ez olyan frissen és jókedvűen hangzott, hogy az emberek szívesen
beletörődtek, lementek a ladikokhoz, hurrát kiáltottak és azt mondták:

Köszönjük a szép ünnepélyt és éljen Punktum Theodor! Hurrá!

A pék és Nils varga ott maradtak Juliusszal együtt, hogy kioltsák a
fáklyákat és mindent rendbe összecsomagoljanak. De a péket már semmire
se lehetett használni, mámorában elnyomta az álom.

Az úton visszafelé szól a gramofon és általános a jókedv, egyik ladik se
válik el a másiktól, egymás után siklanak a vizen, mint egy hosszú lánc.
Theodor admirális ladikján három égő lampion függ, hellyel-közzel
egy-egy árva csillag is fényeskedik ott fönn az ég kék boltozatán, nem
volt tehát se sötét, se világos, hanem éppen a legkellemesebb. És
Theodor lovagiasan az utvär-i hölgyeket is fölvette a ladikjára.

Amint a segelfossi öbölbe értek, Theodor egy rakétát küldött fel a
levegőbe. Ez volt a jel: tíz dinamitrobbanás reszkettette meg ismét a
földet és egy sortűz ropogása hasította végig a levegőt.

Éljen a királynő! mondta Anton a rendesnél több érzelmességgel és
meghajolt Mariane előtt.

Theodor a kalapjához nyúlt.

Most a zászlódombról egy hatalmas rakéta ívelt az ég felé és más
dombokról is rakéták szálltak fel, a meglepetés kezdetét vette, a csoda
bekövetkezett. A ladikokban pihentek az evezők, az emberek figyeltek és
a szemük-szájuk elállt. Fel-felkiáltottak a meglepetéstől. A rakétákat
tűzcsóvák váltották fel, aztán római fény, aranykorona, pisztolyrakéta,
tüzes páva következett, – Úristen, micsoda hosszú sor! És csak repült,
repült tovább a sok tüzes rakéta, végnélküli sorban, minden nagystílű
volt és bőséges, Theodor ugyancsak kereshetett az idén a szárított
halakon.

Nagyszerű, mondta Mariane. Én még sohasem láttam hasonlót, Theodor!

Ilyen tüzijátékot? Azt akartam, hogy nálunk is legyen, mint más
városokban, mondta Theodor.

A zsebébe nyúlt és egy kis csomagot húzott ki. Most vagy soha! gondolta
magában. Letépte a selyempapirt és azt mondta:

Mariane kisasszony, – bocsásson meg, de ha elvesztette a zsebkendőjét,
hadd ajánljak fel helyette egy másikat. Tessék, nagyon kérem, fogadja
el.

Nem, köszönöm, már nem szükséges, nemsokára otthon leszek.

De kérem, nézze csak meg és tartsa meg aztán.

Mariane megnézte és a meglepetéstől elállt a szava.

Csipkék! Úristen! De nem, nem… köszönöm.

Miért nem akarja elfogadni? Mikor olyan készséggel ajánlom föl.

Ez nagyon drága jószág. Mit kezdjek vele? Nem, köszönöm.

Theodor talpraesetten válaszolt:

Véletlenül hordom csak a zsebemben, ezt beküldték a céghez… hiszen ez
csak egy minta.

De Mariane csak a fejét rázta.

Most kialudt a tüzijáték és minden tüzijátéknál jobban a Theodor
jókedve. Theodor megalázottan hallgatott. Ugyan mire jó ez a
szívtelenség? Hiszen, hogy azt a sált visszaküldte, – no jó, hát nem
volt szüksége a sálra. De egy ici-pici kis zsebkendőcskét csak
elfogadhatott volna! Odafordult az utvär-i hölgyekhez és a szegény fiú
remegőn mosolygott, mert halálos seb volt a szívén:

Nem parancsolják?

Ó, nem, ezt már nem lehetett elfogadni, miután Holmengraa kisasszony már
visszautasította. Persze, hogy szívesen vették volna ezt a kis
csipkecsodát, – még olvasójelnek is jó lett volna, úgy-e, de most már
csak azt felelhették:

Nem, köszönjük, mindegyikünknek van már zsebkendője.

Úgy látszik, nem tud túladni rajta, mondta Anton Coldevin és nevetett.

És Theodor is nevetett, mert az már a vérében volt, hogy elrejtse minden
fájdalmát és szégyenét, csak egy pillanatig volt halottsápadt az arca.
Aztán ujra felszedte a selyempapírt, becsomagolta a kincsét, úgy, ahogy
tudta, és nagyon szomorú látvány volt ebben a pillanatban.

Aztán kiszállt mindenki és mentek, végig a mólón. Theodort sokan
kísérték haza és a kíséret hurrát kiáltott, a boltos megfordult, a
kalapját lengette és azt kiáltotta:

Jó éjszakát és hálás köszönet!

Mariane a kezét nyujtotta és szívélyes szavakkal mondott köszönetet.
Aztán hazakísérte őt Anton Coldevin.

Úgy ám, az ünnepély a dunnalúd-telepen egészen páratlan volt Segelfoss
történetében. Az emberek lenn álltak a parton és úgy néztek Theodorra,
mint valami diadalmas hősre és másról se beszéltek, csak az
üdvlövésekről, meg a tüzes csóvákról. A zselatinos ember pedig még
mindig ott várta a boltban, hogy kiszolgálják és ezt nem is volt oka
megbánni, mert ilyesmit úgysem élt még meg!…

Csak Lars Manuelsen csóválta rosszalóan a fejét. Elhatározta, hogy írni
fog L. Lassennek, a fiának és megkérdi tőle, hogy nem istenkáromlás-e ez
a sok tűzokádó rakéta és mindenféle furcsa emberi találmány.




4.

Van egy hete, hogy nem láttalak, mondta Willatz Mariane-nak. Mért nem
jöttél aznap, amikor megígérted?

Anton volt itt, mondta Mariane.

Azt tudom.

Úgy?

Láttam. És mért nem jöttél el, ahogy megígérted?

Azt épp úgy tudhatod, mint a többit. Vele voltam a dunnalúd-telepen, a
kiránduláson.

Ezt már nem tudta Willatz és a szemöldöke könnyen megremegett. Nem,
ezidőtájt egyáltalán senkiről se tudott, annyira szorgalmasan dolgozott
és annyira gúzsbakötötte a munkája, hogy az elmúlt héten, azon a
bizonyos napon Mariane éppen csak közönségnek kellett volna neki, hogy
meghallgasson valamit, de a lány nem jött el. Willatz azontúl is
szorgalmasan dolgozott, de most már nagyon rosszul ment a munka.

Viszont találkozott az uccán Mariane apjával és néhány szót is váltott
vele.

Úgy látom, sárgulnak már a lombok, mondta Willatz. Most már jó volna
kijelölni az erdőben, hogy milyen fákat lehet majd kivágatni.

Már meg is történt, felelte Holmengraa úr.

Megtörtént? Nagyon hálás vagyok érte. Hát azt mikor csináltatta meg?

Nemrégiben. Nem akartam önt zavarni, igyekeztem a legjobb tudásom
szerint intézni mindent.

Köszönöm szépen. És favágókat is szerez majd nekem?

Különös ember ez az új Willatz Holmsen a régihez képest! gondolta
magában nyilván Holmengraa úr. Segítségre és útmutatásra van szüksége
mindenben. Két ember néhány napig vágta volna a fát, és már régen
elkészültek volna vele. De az új Willatz Holmsen véletlenül sem ejtett
egy szót se a fizetésről, úgy látszik, nem is gondolt rá és a pénzt se
készítette el.

Azért olyan hangon, amelyből némi fáradság csengett ki, így válaszolt
Holmengrra úr:

Erről is lehet éppen szó.

Köszönöm szépen, mondta Willatz. De úgy látszik, megérezte, hogy
Holmengraa úr fáradt és nem akarta tovább tartóztatni. Ajánlom magam.

Nagyon is szorgalmasan dolgozik maga, Willatz. Ujabban már egyáltalában
nem mutatkozik nálunk!

Hát szeretném valahogyan tető alá hozni a dolgot. Meg aztán mindenkinek
megvan a maga gondja. Sokáig vesződtem, amíg egy szál cérnát fűztem a
tűbe, az utóbbi időben nagyon sokat küzködtem vele, mondta és
mosolygott.

Most jut eszembe: nem gondolkozott még róla, nem engedhetne át nekem
valamit az ön hegyi rétjeiből? mondja Holmengraa úr.

Hogy őszinte legyek, jobb szeretném, ha nem kerülne rá a sor, felelte
Willatz.

Rendben van, akkor ne is beszéljünk róla többet.

Kedves Holmengraa úr, jól tudom, hogy ez úgy tetszhetik, mintha
rosszakarat, vagy hálátlanság dolgoznék bennem ön ellen. De az apám, a
birtok régi tulajdonosa, utolsó levelében arra kért, hogy ne adjam ki a
kezemből a birtokot, sőt szerezzem vissza az egész területet.

Ne is beszéljünk róla többet, mondta Holmengraa úr.

És senki se vette volna észre az öreg ravaszdin, hogy a szíve mélyén
mennyire örül ennek a kudarcnak, nem is látszott meg rajta az öröm,
olyan udvariasan és hidegen adta meg a választ.

Így folyt le az ifjú Willatz beszélgetése Holmengraa úrral, mikor az
uccán találkoztak.

Most itt ül mellette Mariane. Vajjon ő is olyan hideg lesz-e, mint az
apja?

A dunnalúd-telepen? Mi az?

Ott rendezett ünnepélyt a boltos Theodor. Talán emlékszel, vagy nem
hallottad nemrégiben az éjszakai üdvlövéseket és a rakéták ropogását?
Nos, akkor voltam ott én is.

A lány azt várta, hogy most valami gúnyos megjegyzés következik, olyasmi
például, hogy akkor igazán nem csoda, ha ő hoppon maradt. De nem, a
fiatalember csak bólintott a fejével.

De most itt vagyok. Vagy már késő? kérdezte a lány.

Valamit nagyon szerettem volna neked eljátszani, de aztán átugrottam azt
a részt. Most pedig már teljesen ki is húztam.

De kedves Willatz, hát nem teremhetek itt rögtön, mihelyt te hívsz…

Én nem csak úgy egyszerűen hívtalak téged, hanem nagyon fontos volt
nekem, hogy eljőjj. Könyörögtem neked, hogy jőjj el hozzám.

Milyen szerencsétlen vagyok! Végül még én leszek az oka, hogy a
partitúra nem készült el.

A fiatalember is mosolygott, hogy viszonozza a hidegséget.

Végre is nincsen rá szükségem, hogy annyira függjek valakitől. Eddig
például senkitől se függtem.

Nem, kétségkivül nem, mondta a lány, és kissé túlozta a megértést,
fölkelt és odalépett az ablakhoz, mintha a függönyön akarna igazítani
valamit. Ugy-e, azóta már csináltál néhány nagyszerű dolgot?

A fiatalember ismét mosolygott.

Nem emlékszel már, hogy Grieg zseniálisnak nevezte a dolgaimat?

De igen, arról beszélek.

Akármi volt is az oka, kétségtelen, hogy Willatz ma este más volt, mint
rendesen. Máskor, ha négyszem közt voltak, mindig finom és szívhezszóló
szavakkal beszélt a művészetéről, most pedig csak mulatott rajta. Máskor
tombolt féltékenységében, most meg úgy ült itt, mint egy fadarab.

Különben, mondta a lány és kinyújtózkodott, hogy elérjen valamit a
függönyön, közben azonban a karja alól is a fiatalembert nézte,
különben, ha azt akarod, hogy a zsenialitásod napfényre kerüljön, akkor
jövőre is temetkezz magadba és hallgass mélységesen mindenki előtt.

Ez a szúrás talált, a fiatalember egész testében összerázkódott, úgy
látszik, ma alapos csatája lesz ezzel a lánnyal! De mintha csak szentül
föltette volna magában, hogy ma nem engedi maga fölé kerekedni, ismét
mosolygott és a gondolataiba merülten ült a helyén, a karbafont kezeit
nézte és mosolygott.

Az nem is lehet vitás, amit Grieg mondott, folytatta a lány, de te azért
tehetsz, amit akarsz. Anton különben még mindig itt van, – azt tudod?

Igen, felelte a fiatalember.

A lány villámgyorsan hátat fordított az ablaknak.

Szóval tudod?

Ó, hogy izgatta a fiatalember nyugalma! Willatz pedig csöndesen felelt:

Ez nem lephetett meg Mariane, az arcodon nem is látom semmi nyomát, hogy
meglepne. Persze, hogy tudom, hogy Anton itt van, hát mit tesz az?
Mindig tudtam, hogy miért állsz az ablaknál, és mért szeretnéd, ha
megnézném, hogy ti mit csináltok.

Ez is talált. A lány csaknem teljesen behúnyta a szemét. De a következő
másodpercben már ismét megtalálta a fölényét. Szeretett volna sziszegni,
vagy ismét egy villát felkapni, de ezt a hajlandóságát most ügyesen véka
alá rejtette. Az utolsó cselfogása nyilván nem használt.

Nem tudom, hogy mit akarsz ezzel, mondta a lány. Mondd csak, nem
játszhatnál el egyszer egy egész darabot? Mért mindig csak egy kis
részt?

Ments föl ma ettől! Még nem készültem el vele, utasította el a kérést
Willatz.

Felmentelek egyszer s mindenkorra, mondta a lány és a hangjából őszinte
sértődés csengett ki. Egyszer s mindenkorra.

Hogy ezek ketten milyen furcsa csatákat vívtak egymással! Willatz, ez a
faember is engesztelhetetlenül állt ott a lánnyal szemben és úgy
kérdezte:

Tehát most te nem akarod többé?

Nem, felelte a lány, és egy pillanatig úgy állt a helyén, mint a
megtestesült akarat. Most látom csak, hogy egy szalmaszál volt, ami
bennünket összekötött.

És hallgattak mindaketten.

Ugye? kérdezte Mariane.

Mi ketten is vettünk már részt ünnepélyeken, mondta Willatz.

Ezzel azonban akaratlanul is kimutatta a foga fehérjét. Egy óvatlan
pillanat elég volt, hogy féltékenysége rést találjon és megnyilatkozzék,
Vajjon észrevette-e a lány?

Add át Antonnak az üdvözletemet! mondta, hogy ezt a kudarcát ismét
jóvátegye. Mikor utazik el?

Mariane persze rajtakapta a hibán és most csak kurtán válaszolt:

Addig nem utazhatik, amíg a hajója meg nem érkezik.

Csakugyan nem. És mikor jön a hajó? Különben mindegy. Add át az
üdvözletemet és mondd meg, hogy nagyon sok dolgom volt ezekben a
napokban, mondta Willatz és egy kotta után nyúlt.

Mi ez? Honnan kaptad ezt? érdeklődött Mariane egy aranyozott markolatú
kard iránt.

Az apám kardja. Mindig ugyanott lógott, mondta Willatz.

Bocsánat!

Aztán mintegy véletlenül ismét kinézett az ablakon és felkiáltott:

No nézd csak, már megint itt van… És egy lépést se tesz keztyű nélkül!
No, Isten veled!

Ezzel Mariane kiszaladt a szobából és még csak az ajtót se csukta be
rendesen maga után.

Igy tehát nem volt mit tenni: Willatznak kellett fölkelnie, hogy
becsukja az ajtót. Közben önkéntelenül is kipillantott az ablakon. No
nézd csak – ez az Anton! De hiszen nem is volt rajta keztyű! Ezt Mariane
csak úgy kitalálta. Lám: csalás, hazugság az egész vonalon!

Ezek után Willatz persze nem dolgozhatott tovább, ezt igazán
lehetetlenségnek érezte, énekelni se tudott, hiszen nem örökölte az
édesanyja hangját. Tulajdonképen elég unalmas fiú ő, ha tud is rajzolni
meg festeni, – akárcsak az anyja, – és szépen, előkelően tud öltözködni,
mint az apja, de egyébhez aztán nem is ért, úgy látszik. De azért –
Antonra legyen ő féltékeny? Nem, bocsánat, ez igazán legfeljebb nevetni
való!

No, az út ismét szabad volt és ő kimehetett.

Úgy látszik azonban, hogy a sors könyvében még több esemény volt mára
megírva az ő számára.

Konrád, a volt napszámos és csavargó, most itt áll az úton és köszön,
Aslak, a pajtása pedig egy kövön ül, de Willatz jöttére felugrik és
ugyancsak köszön. Konrád egy ideig áhitatosan szemlélte az ereket a
kezén, és mikor ezzel szépecskén végzett, kezet nyujt. Ekkor Willatz
homlokán hirtelen mélyebb ráncok mutatkoztak, mint eddig az egész nap
folyamán.

Csak meg akartam köszönni uraságodnak… – mondta Konrád.

Ezt már Willatz nem állhatta és ezért közbevágott:

Nincs nekem mit köszönnöd, ezt jegyezd meg jövőre. Még mit akarsz?

Konrád megérezte, hogy nem lesz ajánlatos szaporítani a szót és azért
azt mondta:

Csak azt szerettük volna megtudni, nem kaphatnánk-e munkát…?

Willatz végignézte az emberét tetőtől-talpig, ha valakit így
végignézett, olyan volt, mint az apja.

Munkát?

Igen… Én és Aslak.

Willatz most Aslakon is végignézett. Ezt az ember fenyítette meg egyszer
és megfizetett érte a szerencsétlen fickónak és az emberiségnek
egyszerre volt jótevője, adott neki egy pofont és ezzel elintézte az
ügyet.

Az erdőben fát vághattok, már ki is jelöltem őket, mondta Willatz.

Igenis, egyezett bele Aslak, tehát fát akar vágatni uraságod? De vajjon,
nem lesz-e még korán?

Willatz nem bocsátkozott semmiféle további tárgyalásba, csak gyorsan
biccentett a fejével és azt mondta:

Menjetek le a gazdaságba és jelentkezzetek Martin béresnél!

És azzal továbbhaladt az úton.

Ez nem is volt olyan ostoba dolog, sőt ellenkezőleg, nagyon jókor jött,
legalább felmenthette Holmengraa urat minden további fáradság alól. Az
igaz, hogy még nem volt itt a favágás ideje, de a nagy gazdaságban két
ember számára csak akad valami munka addig is. Nagyon örült ennek az
ügyes elintézésnek és elhatározta, hogy nyomban beállít Holmengraa úrhoz
és közli vele ezt az új intézkedését.

Holmengraa úr szelíden és barátságosan hallgatta végig.

Úgy? No igen, favágókat nem nehéz találni. Csak szállíttassa ki az
erdőből a törzseket, amíg a szánút még jó, – és akkor a fa annyit ér,
mint a készpénz.

Mindez nagyon helyes volt, de Willatzot mégis úgy érte, mint a
villámcsapás: tehát tavasz előtt nem lát pénzt! De, hogy is mondták csak
neki? Nem azt mondták-e, hogy a faüzlet nagyon kényelmes és a már
megjelölt fatörzsekért annyi pénzt kaphat az ember, amennyit akar? Vagy
Holmengraa úr külön kérésre vár? Akkor ugyan várhat sokáig.

Nem szerezhetné-e meg nekünk azt az örömet, hogy itt marad estére?
kérdezte Holmengraa úr. Igazán nagyon kedves lenne, mert Mariane és én
egészen elhagyottak vagyunk. Igaz, az utóbbi napokban Anton Coldevin
igyekezett szórakoztatni egy párszor, de azért mégis…

Nem, ezt nem lehetett! Willatz azt nem tehette, ha még úgy a szíve
szerint való lett volna is.

Visszament ugyanazon az úton, de most még valamit át kellett élnie: a
híd közelében volt egy nyárfasor, egészen az út szélén, Willatz jól
ismerte a helyet, mielőtt Berlinbe utazott, itt váltott búcsucsókot
Marianeval, – most pedig Mariane és Anton álltak ugyanott. Mi van ebben?
Semmi! Anton előre bejelentette, hogy az aranyhalat el fogja kaparintani
előle. A párocska talán már akkor is ott volt, mikor Willatz jöttében
arra haladt. Ha legalább biztosan tudná, hogy nem mormogott maga elé
hangosan, mint az utóbbi időben akárhányszor!

Ott térdel Anton. Térdel. Hajadonfővel van, bizonyosan szerelmet vall
neki, Mariane szabadulni akarna, de ő átöleli a szoknyáját, milyen
nevetséges helyzet, megöleli a lány lábait. Vajjon most, így kéri-e meg
a kezét? Már több mint nevetséges ez a kép, mindaketten egyszerre
beszéltek. Willatz a mozdulataikból láthatta, hogy csak egymással
törődnek, a folyó zúgása pedig megakadályozta, hogy meghallják, ha jön
valaki. Teljes biztonságban tudták magukat.

Willatz egy pillanatig arra gondolt, hogy sarkonfordul, már hátrált is
egy lépést, de ekkor megpillantotta őt Mariane. Hevesen mondott egy-két
szót. Anton felugrott és mereven nézett előre. A két ifjú tekintete
tanácstalanul és értelmetlenül kapcsolódott egybe, mintha két ismeretlen
világ találkozott volna egy másodpercre. Anton aztán felemelte a
kalapját, elköszönt Marianetől és bement az erdőbe.

Vajjon menekülni akart-e? Ezt alig lehetett föltenni róla. Úgy lesz az,
hogy Mariane végleg elutasította.

A lány előjött a nyárfák közül és kilépett az útra, a keble hevesen
emelkedett. Bár kínos zavarban volt és viaskodott magával, hogy
visszatartsa a könnyeit, mégis uralkodott magán annyira, hogy Willatzot
mosollyal az arcán üdvözölje. Tűzrőlpattant lány volt ez a Mariane, a
leglehetetlenebb feladatokat is meg tudta oldani. És most is rögtön
folyékonyan kezdett beszélni:

Te bizonyosan láttál mindent. No, mindegy, akkor úgy se lehet már
segíteni rajta. De mégis elviselhetetlen az nekem, hogy láttad. Megőrült
ez a fiú. No most mondd, sikerült egy kicsit dolgoznod? Látod, még itt
fekszik a botja, én bizonyosan nem fogom fölemelni. Mit csináltál a
papánál?

Előveszi a zsebkendőjét, aztán tovább folytatja:

Persze most megint sikerült meghülnöm, már kezdődik is a nátha. Még a
szemem is könnyezik. Láttál már ilyet, – ilyen egy-kettőre meghülni? De
mondd csak, hát tettem én valami rosszat? Vagy valami illetlent? Hát nem
láttad, hogy ő… Én mozdulni se tudtam…

Isten veled! mondta a fiú és elindult.

Egyetlenegyszer se fordult meg, – Willatz Holmsent még senkise kapta
azon, hogy hátrafordította volna a fejét.

Mikor megérkezett a téglaégetőhöz és be akart menni, hirtelen
fölfedezte, hogy Mariane két lépéssel a háta mögött áll. Willatz egész
testében összerázkódott, a lány hangtalan, síma járása tette lehetővé,
hogy észrevétlenül kövesse idáig.

Bocsáss meg! mondta a lány, mert látta, hogy megijeszti.

Menj most haza, kérlelte Willatz. Ne állj meg itt, hanem menj egyenest
haza!

A nátha eltünt, a zsebkendő is eltünt, – a lány visszafojtotta a
könnyeit.

Persze, hogy hazamegyek, de nem volnál kegyes elismerni, hogy egészen
érthetetlen a viselkedésed? Hát tehetek én arról, ha erővel lefogott?

Ezt csakugyan nem lehetett vitatni és józan ésszel mindenki kénytelen
volt igazat adni a lánynak, Willatz tehát hallgatott egy darabig. De ők
ketten nem most először mérték össze az erejüket, alaposan értettek
egymás kínzásához és azért rövidesen megtalálta a folytatást:

Arra persze nem gondoltál, hogy valamikor ott jegyeztük el egymást.

A lány adós maradt a válasszal.

Nagyon csalódtam volna, ha erre a kérdésre mással is tudtál volna
felelni, mint hallgatással.

Nem mehetnénk be? kérdezte a lány.

Dehogyis nem. És neked csak intened kell, és akkor mi is letérdelünk és
aztán – mulatunk magunkban. Persze, hogy bemehetünk. Mit csinál most a
szegény Anton? Elképzelheted, milyen pompásan mulatna, ha mindaketten
most bemennénk a szobába, és ott helyet foglanánk, nem gondolod?

Nem, ez egy csöppet se volna mulatságos neki. Ő akar engem, meg is
mondta nekem és nem ma mondta először. De én azt feleltem neki, hogy én
nem akarom őt, mert nem vagyok már szabad.

Erről nem tudok. Hát mi nem szabad tenálad?

Az, amit szívnek neveznek.

No, ne mondd! Csakugyan nem szabad a szíved? Pedig te felszabadítod és
lekötöd tetszésed szerint. És, – ha úgy vesszük, – jogodban is áll, hogy
a magad tulajdonával úgy rendelkezzél, ahogy jólesik.

Nem mehetnénk be hozzád?

Miután azonban Antonnak se használt, hogy letérdelt eléd és a lábaidnál
hevert, – szerénytelenség lenne, ha én… de hiszen mind egyféle ragadozók
vagyunk! Talán ugyanolyan kilátástalan dolog lenne az én számomra is. És
ha én itt most egy óra hosszat erőlködném és kérnélek, és könyörögnék
neked azért, amit te a szívednek mondasz: vajjon mennék azzal valamire?

De most már igazán elhallgass! Magad is megbánod még, hogy ilyen
kiállhatatlan voltál.

Nem volna-e okosabb, ha mindezek helyett hangosat nevetnénk és azt
mondanám, hogy köszönöm szépen, és hogy Isten veled? Nos, akkor mi
lenne?

Ó, ez az átkozott nátha, már megint könnyezik a szemem! mondta Mariane
és ismét elővette a zsebkendőjét.

A fiú bizonyosan észrevette, hogy a lányt csak úgy rázza a titkos
zokogás és hogy milyen hősiesen nyeli a könnyeit. Ez csakugyan derék
dolog volt.

Eredj csak haza! mondta neki.

Igen, most már megyek, mondta a lány és lassan elindult.

Egészen bizonyos, hogy lenyelte a könnyeit, mert nem ültek ki a szemén,
senkise látta őt még könnyel a szemében. Haragosan és elkeseredetten
fordította vissza a fejét és hátrakiáltott:

Ha pedig majd ősszel külföldre utazol ezzel az operával, – szerencsés
utat!

Ez egy pillanatra megint elhallgattatta a férfit. Aztán hirtelen
feltalálta magát:

Juttasd eszembe, mielőtt még elmész, hogy holnap virágot küldjek neked.

Nagyszerűen tudták gyötörni egymást ezzel a sok bántó szóval és azzal a
vadsággal, amit máskülönben csak a háborúban, vagy az országutak
banditáinál lehet föllelni, – és mindezt még jegyességük idején! Igy
legalább nem kellett félniök, hogy később majd rosszabb lesz köztük a
viszony, rosszabb már nem is lehetett. És így kerülték el azt a
kellemetlenséget, hogy a házasságukba csupa édeskés emléket vigyenek a
jegyességük idejéből. Fölényes kis szerelmespár voltak ők ketten.

A nátha és a zsebkendő ismét eltünt. Mariane úgy megy az úton, mint
ahogyan mindig szokott, most már tud gondolkodni és beszélni is.

Egy károgó szarkaraj egy férfit követ nyomon, Lars Manuelsen jön az úton
kétoldalt gombolt bekecsében, mindenik oldalán nyolc-nyolc gomb és
minthogy egy nagy embernek az apja, úgy képzeli, hogy bárkit megállíthat
az útjában, így tehát megállíthatja Marianet is:

Ha én az ön apjának volnék, sorba lelövöldözném ezeket az átkozott
szarkákat! mondja neki.

A Sjura tehát még mindig nem hagyja békében? kérdezte Mariane.

Nem. A szarkák lépten-nyomon mögöttem vannak. Nagy kereszt ez rajtam, az
emberek már világ csúfját csinálnak belőlem, ezt pedig nem akarom türni.
Pedig ezek a maguk szarkái.

Nem kellett volna kikezdened Sjurával, Lars úr.

Már ugyan mért nem? Ezer menykő, sorra elemészteném valamennyit!

Vigyázz, azt mondják, hogy a szarka bosszút áll.

Máris megbosszulta magát eléggé. Kígyót-békát kiáltanak rám az emberek,
én pedig nem tudok segíteni magamon. Azzal gyanusítanak, hogy betörtem a
kisasszonyék házába, pedig hát bizonyítsák ezt be nekem! No, de most már
írtam az én Lassen fiamnak, hogy jőjjön és szabadítson ki engem ebből a
helyzetből.

No, és el is jön a Lars?

Lassen az az ember, aki eljön, ha itt lesz az ideje.

Mariane most Antonnal találkozott. A fiú már elhozta a botját és most
itt várakozik rá. Minden szava egy-egy csipkedő célzás.

Nos, rendben van a dolog az aranyemberrel?

Nem, nincsen még rendben, de most arra szeretném megkérni, hogy többé ne
keverjen engem ilyen kellemetlenségbe.

Alázatosan bocsánatot kérek.

Ezt a bocsánatot a maga jövő viselkedésétől teszem függővé.

Majd igyekszem megjavulni. Engedje meg, hogy továbbra is bízzam a
jóindulatában.

Még egy udvarias köszöntés és Anton elindul az úton a kikötőhíd felé, a
szállodájába. Amint azonban fedezék mögé ért és bizonyos volt róla, hogy
Mariane nem követi a szemével, – megfordult, átment a folyóhoz és a
folyó mentén fölment a téglaégetőig. Minden ceremónia nélkül felrántotta
az ajtót és belépett a Willatz szobájába.

Jónapot, mondta neki. Itt vagyok. Akarsz tőlem valamit?

Nem, felelte Willatz. Legfeljebb arra kérnélek, hogy ne gyere ide és ne
zavarj.

Ne akard hamis vágányra terelni a dolgot, mondta Anton elkeseredetten.
Ez úgyse sikerül neked.

A gorombaságaid nem érnek fel hozzám és különben sem érdekelnek, felelte
a másik.

Anton alig tudott már uralkodni az izgalmán.

Nem fogsz lerázni engem akkor se, ha a kettőnk közül valamelyik a fűbe
harap.

Hát ebben van valami, felelte Willatz és igyekezett latba vetni minden
fölényét és önuralmát. Azért hozzátette: Aztán majd lefekhetsz benn egy
szófára és kialszod magad.

Ostoba fecsegés! Tudod jól, hogy nem szoktam meg a boxolást, az amolyan
angol húscsépelés, de vívni még tudok.

Én pedig nem ismerem a te francia kötőtűidet.

Dehát nem tudunk-e lőni mindaketten?

Willatz hangosan nevetett és azt mondta:

Nevetséges vagy, egyszerűen nevetséges! De most már mindegy, – hoztál
magaddal valami lövőszerszámot?

Én nem. De úgy látom, itt a falon lóg néhány revolver. Egyébként hat
hüvelyk hoszú jószágok.

Nyolc hüvelyk, javította ki Willatz ártatlanul. És türelmes szóval még
tovább is időzött a revolverek kérdésénél: Nézd csak meg őket, mondta,
fényes és veszedelmes jószágok.

Anton azonban mind dühösebb és izgatottabb lett.

Könnyen meglehet, hogy hasznavehetetlenné tetted őket, mert vártál
engem.

Akkor is csak azért tettem volna, hogy kárt ne tégy magadban. Most
pedig, te őrült fickó, megtudom végre, hogy mi az ördög hozott ide
hozzám?

Ez még eddig nem jutott az eszedbe? kiáltott Anton és őrjöngött. Meg
foglak fenyíteni, mint egy kölyköt.

Willatz arcára halálos sápadtság ült ki. Lassan felkelt a helyéről és
azt mondta:

Ha nem ismernélek olyan jól, talán még komolyan is tudnálak venni.

Igen, meg foglak fenyíteni, amiért leskelődöl és kémkedel, kiáltotta
Anton és ő is felugrott a helyéről, mert már teljesen elvesztette az
önuralmát: Úgy látszik, nincs bőr a képeden, a nyomomba lopódzol és
kémkedsz utánam…

És ekkor megtörtént. Willatz furcsa ember volt, hihetetlen felsőbbséggel
tudott beszélni, vagy hallgatni; ha akarta megszólalt, ha nem akarta,
akkor nem, ahogy neki tetszett, ha akart odavágott, ha nem akart, nem
tette, ahogy neki tetszett, – most pedig azt tette, hogy odavágott. És
nagyon is jól talált. De Anton csak egy pillanatig maradt a földön,
azonnal talpraugrott, őrjöngő szemekkel meredt Willatzra, és a foga
közül sziszegte:

Húscséplő masina!

Aztán felkapta a botját és vaktában elhajította, az egyik etazsérről egy
üveg hullt a földre, mielőtt még a bot megtalálta a nyugalmi állapotát.
Anton gyorsan körülnéz, keres még néhány elhajítható tárgyat, egy
régimódi pisztoly akad a kezeügyébe, de lemond róla, hogy azt is
elhajítsa, mert látja, hogy máris talált, sőt annyira szerencsés volt,
hogy néhány vércsöppet csalt ki a barátja arcából. Leteszi tehát a
pisztolyt, és még mindig remeg az izgalomtól, amikor megszólal:

Látod, én még egy húscséplő gépet is kímélek. E nélkül a seb nélkül is
elég csúnya voltál már. Csak azt az üveget sajnálom, te megérdemelted a
sorsodat. Mennyibe kerül az az üveg?

Nem kapott választ, sziszegett csupa megvetésében és levegő után
kapkodott, annyira összeszorította a torkát a vágy, hogy gúnyolódjék és
megalázza ezt az embert a megvetésével.

Merde! mondta és elsietett.

De aztán még egyszer visszafordult és hozzátette:

Nemsokára itt lesz, persze, a hölgyed is. Biztosra veszem, hogy
iderendelted, legyen valaki, aki összevarrhassa a sebeidet. Vigyen el az
ördög!

És elindult a folyó mentén, hogy kikerülje Marianet, mert a lány most
jön lassan lefelé. Anton még mindig remegett a felindulástól,
temperamentum – az sok szorult ebbe a fiúba, de könnyen eljárt a szája
és hamar kitört belőle a gyűlölet sziszegése, sehogyan se tudott
mértéket tartani!

Most mihez kezdjen, míg befut a postahajó? Temetkezzék a szállodájába?
Egy pillanatig arra gondolt, hogy a boltos Theodornál is eltölthetne egy
órácskát, de ezzel a gondolattal hamarosan szakított és mégis csak
visszatért a szállodába.

Nem sokat ért volna vele, ha most be is megy a boltba. Éppen hatalmas
összevisszaság, fejetlen zűrzavar kellős közepébe érkezett volna. Ládák
és bálák közé, ahol lázas csomagolás folyt, harsány vezényszavak
röpködtek a levegőben: Theodor ma költözött be az új helyiségbe. Sokan
ajánlották fel neki a segítségüket, köztük Julius is.

Persze mindenki úgy vélte, hogy az új üzlethelyiség nevetségesen nagy,
Theodor álmai azonban szemmelláthatóan túlnőttek minden mértéken, ő már
előrelátta azt a napot, amikor ezt az új üzlethelyiséget is meg kell
majd nagyobbítani. Annyi bizonyos, hogy hihetetlen mennyiségű árut
halmozott már fel és helyiségre csakugyan szüksége volt.

És mi történt közben a régi üzlettel, a Jensen kisasszonyok és Rasch
ügyvéd üzletével? Az bizony ott állt, az új üzlet tőszomszédságában,
Theodor nem akarta tönkretenni őket, – a családja a feje tetejére
állhatott felőle. Aztán meg az volt a dologban, hogy Theodornak magának
is volt még pénze benn a régi üzletben és addig az ő követelésére volt
fedezet az egész régi üzlet, míg csak részesedését ki nem fizették,
tehát alapos oka volt, hogy az üzletnek békét hagyjon. Ez azonban így
nem mehetett sokáig. Micsoda idők! A kereskedelmi útazók semmit sem
adtak el a Jensen kisasszonyoknak, hanem mindent csak Theodornak.
Természetes, hogy felkeresték a hölgyeket és a legnagyobb udvariassággal
adták le náluk is a névjegyüket, de ennél tovább már nem merészkedtek,
eladni pedig csak az ifjú Jensen úrnak adtak el, mert az már régi
vevőjük volt és nekik üzleti elvük, hogy ugyanazon a helyen nem adnak el
két konkurrensnek. A Jensen kisasszonyok sértődötten fordultak el és
felhúzták az orrukat.

Ó, kérem, sose aggódjék miattunk, mi minden szükséges árút könnyen
beszerzünk, hiszen készpénzért vásárolunk.

A hölgyekben ugyan sok volt a vállalkozó szellem, de nem volt annyira a
kisujjukban a kereskedés minden csínja-bínja, fortélya, mint Theodornak,
gyakran felhúzták az orrukat és nem volt meg bennük a kellő
szivélyesség, hogy utólag ismét jóvá tudják tenni a hibát.

Ha például valamelyik segelfossi lány eljött a Jensen kisasszonyokhoz és
az ingvásznakban válogatott, azonnal azt felelték neki:

Mi magunk se használunk finomabb vásznat a fehérneműnkhöz, hát neked ne
lenne elég finom ez a vászon?

Bezzeg Theodor azonnal tudta, hogy ez így nincsen rendjén, ő százszor
okosabban csinálta, kis könyvecskéket adott ki a szolidabb lányok
számára, ha biztos alkalmazásban voltak, és az egyik lány büszkén
mondhatta a másiknak:

Theodor tegnap felajánlotta nekem, hogy írassam fel a bevásárlásaimat
egy könyvbe, és havonkint egyenlítsem ki. „Igy aztán megy majd minden a
maga rendjén, Palästina kisasszony!“ mondta.

És a Theodor Jensen boltja csakugyan érdekes látványosság volt A nagy
ablakokon hatalmas üvegtáblák, világos falak és rézrudas üvegszekrények.

Mit gondolsz, mibe került ez mind? kérdezte fűtől-fától Theodor.

És mindezt ő maga tervezte ki, arra a mintára, ahogyan más városokban
már megvolt, – azaz, Baardsen távirászban kitünő segítőtársa akadt. Ez a
különös remete és éjszakai lepke mindig sok érdeklődést mutatott a
Theodor ambiciói iránt, – az „ifjúi erények“ miatt, mint ő mondta, – és
gyakran szolgált neki kitünő tanáccsal.

Tartsa mindig csillogó tisztán a rézrudakat, – mondta például, mert ha
azt nem tudja, akkor bátran kidobhatja akár az üvegszekrényeket is!

És Theodornak gyakran jutott az eszébe, hogy a dunnaludtelepi csodát is
Baardsen agya tervelte ki, pedig ennek a furcsa embernek még ruhája sem
volt, hogy legalább maga is megjelenhetett volna az ünnepélyen.

Hej, az az ünnepély a dunnalúdtelepen, még mindig beszéltek róla az
emberek.

Mit gondolsz, mibe került mindez? kérdezte Theodor mindenkitől.

Aztán valami összeget nevezett meg, nehéz százasokat, hatalmas halom
pénzt. Nem kellett félnie, hogy valaki ellenőrzi, hiszen ki ismeri
Segelfossban a tűzijátékok árait?

De legalább magatok is láttátok, hogy milyen szépek voltak a rakéták a
sötét ég alatt, mondta Theodor.

Pedig hiába: Theodor nem volt már ugyanaz az ember, aki olyan boldogan
parancsolgatott a dunnalúdtelepi kiránduláson. Bár sohase tartottuk
volna meg azt az ünnepélyt! gondolta időnként. Különös keserűség kapta
el, nem volt abban semmi jó, az emlékezés elfogta szegénynek még a
lélegzetét is és kiforgatta önmagából egészen. Ó, ez a Theodor, – hiszen
egészen másfajta embernek kellett volna neki lenni, – időnként a
magányba temetkezett és megtett mindent, ami kitelt tőle, vagyis
istenesen kikáromkodta magát. A nagy emberismerősök, az emberi lélek
kutatói elcsodálkoztak volna rajta, hogy ilyen furcsa kicsinyességek
laknak ebben az agilis fiatalemberben. Ugyan mi legyen már ebből? Végre
is, egy dunnalúdtelepi kiránduláson nem szokás drága zsebkendőket
ajándékozgatni. Bezzeg Baardsen azt tanácsolta volna neki, hogy meg se
kísérelje, – egyszerűen kómikussá tette volna az egész ötletet.

Pedig mit ártott volna neki ez a zsebkendő? ismételte el magában újra
meg újra Theodor. Nem volt érzéke aziránt, hogy valaki hálásan
megköszönhet egy gombostűt, de harmincöt korona értéket már el kell
utasítania. Nem volt érzéke semmi eféle iránt és nem érzett mást, csak a
rideg visszautasítást.

Isten veled tehát és élj boldogúl! ezt kellett volna mondania most is, a
dolgot pedig elejteni, hogy elmúljon a feledés homályában. Az idő majd
begyógyít minden sebet. Ezt kellett volna tenni, de hát az embernek
annyi mindent kellene helyesen tenni és cselekedni…! Egyébként is a
híres ünepély nem járt a kellő eredménnyel. Anton Coldevin, a kolléga
úr, elutazott, anélkül, hogy mindennapos vendéggé lett volna a Theodor
házában. A Segelfossi Ujság pedig egy szóval sem emlékezett meg az
ünnepélyről. Ez bizony elég ok volt az elkeseredésre. És mindezt számba
kellett venni, hogy az ember megítélhesse Theodor viselkedését a
húgaival szemben. A fiatalember ugyanis néhány napig engedte, hogy az
üzlet csak menjen, ahogy megy, hadd adják el azt a kevés árut, amit
sikerül elsütniök, – aztán egy szép napon beállított az előljáró
kíséretében és lefoglalta a készpénzt. Holott ezen a pénzen a hölgyek és
az ügyvéd árút akartak vásárolni.

Ó, ez a fontoskodás! mondták a húgai.

Gyorsan az ügyvédért küldtek.

Majd csak kiokoskodjuk valahogy a dolgot, mondta az ügyvéd.

A készpénzt be kell vezetni a könyvbe, amint befolyik, különben az
előljáró mindent összeír, fölveszi a leltárt és zár alá helyezi az
üzletet, mondta Theodor.

Az előljáró pedig ott állt mellette és jólelkűen és nagy
lelkinyugalommal nézegette mindannyiukat, szemmelláthatóan semmi kedvet
se érzett, hogy alkudozzék, vagy pénzt keressen, ő csak közvetíteni
akart:

Igy meg így, mindenkinek valamit, hiszen ugyanabból a családból való
mind a két fél…

Család! vágott a szavába az ügyvéd. Itt ugyan nem találja meg azt az
ember, amit rendes körülmények között családon szokás érteni.

A napi kiadásokat le kell vonni a követelésből, folytatta az előljáró,
és egy méltányos törlesztési részlet…

Mindkét fél egyaránt elégedetlennek mutatkozott.

Theodor röviden csak azt felelte:

Nem.

Az ügyvéd pedig ugyanígy cselekedett.

Ez a kísérlet csak arra vezetne, hogy megbénítja az üzletmenetet,
jelentette ki, aztán azt mondta az előljárónak nagy elkeseredetten:
előljáró úr, hagyja el már ezeket a méltányos törlesztési részleteket,
én már torkig vagyok az ajánlataival, értse meg inkább, hogy a bank
huszonnégy órán belül meg akarja kapni a pénzét!

Az előljáró megértette. És bár nem kellett volna még dadognia is, mert
az nem illik felnőtt emberhez, akinek egy eladó lova is volt, és bár az
ilyesminek nincs kedvező hatása az olyan emberre, mint az ügyvéd, – az
előljáró mégse tudott többet kihozni, csak annyit, hogy:

Majd megnézem… mit tehetek… valahogy csak eligazítjuk a dolgot… végtére
is van egy lovam…

Ez az alázat ismét megjuhászitotta Rasch ügyvédet, kissé elült az
elkeseredése és már így beszélt:

Egy lova… Ugyan ki vesz most lovat, hogy egész télen át etetni kelljen?
Azt még tavasszal kellett volna eladni.

Igen… de az aratás miatt…

Jó, jó, jó, maradjunk csak amellett, amit mondtam.

Az előljárónak azonban még így is sikerült bizonyos fokig békét szerezni
a két fél közt, mielőtt még eltávozott volna és elérte azt, hogy a
nővérek és Rasch ügyvéd a bevétel bizonyos százalékát törlesztés fejében
szolgáltassák be Theodor kezéhez. Akárhogy oldották meg azonban: ez csak
egy utólsó injekció volt, – az üzletre már kimondták a halálos ítéletet.

Az előljáró szokása szerint Holmengraa úrhoz ment. Ezt ma annál is
inkább megtehette, mert előttevaló nap egy levélkét kapott Holmengraa
kisasszonytól, hogy az szeretne vele beszélni, és mihelyt azon a tájon
jár, jöjjön el hozzájuk okvetlenül, ne várassa őt már olyan végtelen
sokáig az előljáró úr!

Mariane azonnal a dologra tért. Nyilván nagyon meg volt elégedve
magával, mert mosolygott.

Előljáró úr, kaptam egy levelet, akarja látni a borítékát? Mi van ide
írva?

Ezer korona.

Igen, ez a pénz tegnap érkezett, és úgy van a dolog, hogy maga ezt az
összeget húsz évre kölcsön kapja. Látja, itt a bankjegy, az ezerkoronás,
ezt húsz esztendőre odakölcsönzöm magának és maga akkor kétezret ad
vissza nekem. Megértette, előljáró úr?

Nem, az előljáró nem értette meg.

Ez a pénz az enyém. Megmutathatom a levelet, abban érkezett a pénz. Egy
hatalmas cégtől kaptam, amellyel én titokban kötöttem valami üzletet,
azért nem mondhatom meg magának a levelet. Most pedig már mindent
elmondtam, amit akartam, begyakoroltam már jó előre, mikor láttam, hogy
jön, és olyan rövidre fogtam, ahogy csak tudom. Mert nagyon kínos lenne
nekem sokáig beszélni erről a dologról, mondta Mariane kisasszony.

Nem élek én már húsz esztendeig, jelentette ki az előljáró.

Dehogy nem, mondta egyszerűen Mariane kisasszony.

Az előljáró valami köszönetfélét mormogott, hogy tagadhatatlan… de
mégis… egy ilyen hatalmas összeg… ekkora segítség…

Ebben a pillanatban Holmengraa úr leküldött a lányáért és ezzel
kiszabadította a kínos helyzetből. Lehet az is, hogy már előre így
beszélték meg, mert az öreg gyakran kezére járt a lányának az ilyenféle
játékaiban.

Ó, a papa, a ravaszdi, – szeretném tudni, hogy mivel akar kínozni már
megint! mondta a lány.

Gyorsan ment, szinte siklott az ajtóig és csak onnan köszönt vissza:

Isten vele, előljáró úr! bocsássa meg, hogy most itt kellett hagynom. És
jöjjön vissza minél előbb, ígérje meg!

És az előljáró elindult lefelé a dombról, a zsebében az ő nagy
kincsével, és mindenféle megfordúlt a fejében, és számolt jobbra,
számolt balra, – végül is nem adta el a lovát. Egy ilyen lovat nem ad el
az ember, az ilyen ló megfizethetetlen. De egy ezer koronás bankjeggyel
mégse toppanhat be az ügyvédhez, az rögtön tudná, hogy nem egyenes úton
jutott hozzá, a bankjegy elárulná, egyszerűen kompromittálná őt. Azért
bement a Theodor boltjába és felválttatta a bankjegyet.

Ugyan hol járt maga időközben? kérdezte Theodor és nagyot csodálkozott.

Az ő világos esze egy pillanat alatt kitalált mindent, de mert megvolt
rá az oka, hogy ne szóljon semmit a Holmengraa-család jótéteményeiről,
hirtelen elhallgatott és csak annyit mondott:

Különben ehez semmi közöm. Egy ezerkoronást akar felváltani? Nagyon
szívesen. Kettőt is, ha tetszik.

Theodornak széles jókedve volt.

Nagy dolgok történtek azalatt az óra alatt, míg maga nem volt itt,
mesélte az előljárónak. Az apám megtudta, hogyan állnak a dolgok és
újabb szélütést kapott. Sajnos, tette hozzá Theodor. Éppen most küldtem
a doktorért.

Újabb szélütést kapott?

Igen, sajnos, felelte Theodor. És az ügyvédet is várom, talán még ma
eljön, és kénytelen lesz mindenben engedni, megadni magát kényre-kedvre
és úgy könyörögni. Végre is mit tehet? Minden utat elrekesztettem előle!
Úgy? Maga tehát azt hiszi, hogy nem jön el és nem fog engedni?

Csak arra gondoltam, hogy ez legalább is szokatlan dolog lenne nála.

No, majd teszünk róla, hogy hozzászokjék egy kicsit! jelentette ki
Theodor. Az ördögbe is, egy ilyen hordóhasú tolakodjék ide és akarjon
kereskedni én mellettem! Mit is akartam mondani, előljáró úr. Ugye,
megkapjuk az engedélyt a színházra? Éppen most írják nekem a művészek,
hogy ismét el akarnak jönni hozzánk.

Egészen bizonyos, hogy játszhatnak majd. Tehát eljönnek megint?

Itt tartanak majd állomást útközben dél felé. Ezúttal új darabot hoznak;
az a címe: „Túl a nagy kert falán“. Sok énekszám van benne, azért
megkérdezték, hogy van-e zongorám. Persze, hogy lesz zongorám.

Theodor percről-percre növekedett a jelentőségében. Ez az utolsó óra,
mintha egy fejjel megnövesztette volna. Egy ezerkoronást váltani? Nagyon
szívesen, kettőt is, ha tetszik? Zongorára van szükség? Ó, neki már
régen készenlétben van egy zongorája és ha kedve volna, akár egy
másodikat is felajánlhatna. Most azonnal munkásokat vesz majd fel, hogy
hozzák rendbe a színházhoz vezető utat, nehogy Sybille Engel kisasszony
mégegyszer kificamítsa a lábát. Nils vargához is elküld, és megüzeni
neki, hogy ismét megkeresheti a maga két koronáját.

Júliusnak meg a többieknek adj majd egy kortyot, ha bezárjátok a boltot!
kiáltotta az iroda ajtaján keresztül Kornélius inasnak.

Csakúgy égett itt minden, igazi nagyüzem volt ez az üzlet! És milyen
kellemes és bátorító tudat volt minden segelfossi lakos számára, hogy
volt itt egy fiatalember, akiben ennyi lángoló ambíció és törtető akarat
lakik.

És Nils vargának talán nem volt szüksége egy kis bátorításra? Ó, de még
mennyire! A jó Rasch ügyvédné természetesen nem feledkezett meg róla
eddig sem, hanem gyakran küldött haza vele egy-egy piciny gyermekcipőt,
hatalmas csomagban és hozatott érte egy-egy – seprűt. De Nils varga
ettől se lett kövérebb nem lehetett rajta észrevenni semmit, sőt
ellenkezőleg, napról-napra jobban összeaszott és meggörnyedt. Raschné
már az ifjú Willatzot is rávette, hogy írjon egy levelet Mr. Nelsonnak
Amerikába, de nem érkezett rá válasz.

Ulrich talán már útban is van hazafelé, találgatta Nils varga.

Sokáig bízott benne, hogy lesz egy bazár Segelfossban. Olyan szívesen
tartózkodott volna itt, mint egy gyerek, és Istenhez fohászkodott, hogy
jöjjön létre a bazár, de a dologból nem lett semmi. Megfelelő helyiség
hiányán megbukott az egész bazárügy. Az ügyvéd nem vehette a lelkére,
hogy erre a célra Theodortól, ettől a vizesnyolcastól és parvenűtől
kibérelje a színházat, különben se gondolja senki, hogy az a helyiség
már színház, nem, csak csónakház az.

A segelfossi jótékonysági egyesület pedig nem bérel ki egy csónakházat a
bazárja számára, kedves jó Nils!

Nem, nem, hát persze, hogy nem! mondta Nils varga és szomorúan
mosolygott és mindenben osztotta az ügyvéd felfogását.

De ezzel nem keresett semmit.

Az előljáró pedig hazament. Azaz először az ügyvédhez kopogtatott be és
ott megfizette az adósságát.

No látja, mégis csak sokat ér, ha valakit szigorúan fognak! mondta az
ügyvéd. Most aztán jöhet a revizió?

Remélem, hogy ezuttal is ki fogom állni baj nélkül, felelte az előljáró.

Na, úgy látszik, maga egy csapásra gazdag ember lett, mondta az ügyvéd,
mert szemmelláthatóan sértette az áldozata bizakodó hangulata. De akkor
már hamarább is rendbehozhatta volna a szénáját.

Rajta leszek, hogy többé semmivel se maradjak adósa, – ez a legkomolyabb
elhatározásom, jelentette ki az előljáró.

Az előljáró végre átlátta, hogy ilyen úton nem kereshet többé és
vigyáznia kell, hogy rendben tartsa a kasszáját. Legfőbb ideje volt.
Azért nagyon határozott és eltökélt ember módjára indult el a szálloda
felé, hogy Juliustól huszonnégy órán belül behajtsa az árverési
illetéket. Amint azonban az ajtóig ért, megnézte az óráját és úgy látta,
hogy ma már késő bemenni a szállodába. Azért inkább hazafelé tartott,
csak még útközben Nils vargához állított be. Még egy kísérletet tett,
hogy a vargát munkára ösztönözze. De ezzel újra csak kudarcot vallott.

Hiszen magamnak se csinálok már cipőt, mondta Nils, és megmutatta az
előljárónak, hogy az ő lábán is bolti cipő van.

Ez még a legutolsó bevásárlásaiból származott, amikor nyáron az égből
leesett mesés pénzből vásárolt össze magának mindenfélét. A cipő ugyan
már több helyütt repedezni kezdett és a talpa is vékony volt, mint a
papíros, de azért könnyű és kellemes nyári cipő volt, – ha őszre járt is
az idő. És Nils varga úgy tudott futni benne, mint a szél.

Van még több ilyen cipő a boltban, mondta az előljárónak.

De ezek a cipők nekem nem megfelelőek, Nils.

Egy szó, mint száz, felelte Nils, éppen most kaptam hírt a boltos
Theodortól, hogy lesz megint színház, más pedig nem is vállalhatná a
belépőjegyeket, meg az egész elszámolást.

Mit kapsz egy ilyen estéért? kérdezte az előljáró.

Két koronát, mondta Nils gondolkozás nélkül.

Az előljáró útközben találkozott a doktor gigjével és megemelte a
kalapját.

Jónapot, előljáró úr! fogadta a doktor a köszönést és megállította a
kocsit. Megragadom az alkalmat, hogy öntől is elbúcsúzzam, mert a
legközelebbi napokban utazom. Hálás köszönet a jóságáért, előljáró úr és
kérem, üdvözölje a nevemben az otthonvalókat is. Igen, most már nagy
nehezen elértem volna idáig, de elmondhatom, hogy megtettem a
kötelességemet és leszolgáltam a magam idejét északon. Nem lustálkodtam,
nem loptam a napot és még most, úgyszólván az utazás küszöbén is, meg
kell látogatnom egy beteget. Éppen most hivattak a boltos Perhez, az
öreg Jensen kereskedőhöz, sajnálatraméltó ember, régóta beteg. Én
megtettem mindent, amire csak a tudomány lehetőséget nyújt. A szegény
embernek az a baja, amit, mi orvosok, hemiplegiának nevezünk, megbénult
az egyik oldala. Most kapok éppen értesítést, hogy valami új komplikáció
állt be, addig nem nyilatkozhatom róla reszletesen, míg a dolgot
alaposan meg nem vizsgáltam. Minden valószínűség szerint egy cerebrális
bénulásról van szó. Nos, Isten önnel, előljáró úr! Elképzelheti, milyen
kellemes lesz ismét délen élni és Krisztiániában, ahol a családommal is
együtt lehetek. Higyje meg, hogy éveken át csak ez a remény adott belém
erőt. Most, hála Istennek, hatalmas anyagot dolgoztam fel és a
tapasztalataimmal most a szűkebb hazám hasznára lehetek…

A doktor továbbhajtott, megérkezett a boltba, felment az emeletre, az
orrát elfintorította a rossz levegő miatt és megparancsolta, hogy
nyissanak ki egy ablakot. Levette a felöltőjét, a kezét dörzsölte, aztán
megvizsgálta a beteget. Az öreg Per csakugyan beteg volt, de újabb
szélütés nem érte. Nem, ezt nem is tűrte volna el. Mindössze az történt,
hogy valami nagyon megrendítette a lelkét és azért borzalmasan
üvöltözött. Minden valószínűség szerint az üzlet kudarca ejtette ennyire
kétségbe és homályosította el egy pillanatra az értelmét. Egy ilyen
ragyogó bosszú-tervvel nem lehet úgy felhagyni, hogy némi megrázkódtatás
ne érje az embert.

Az öreg Per tehát nem volt a halálán, de annál izgatottabbnak látszott.

A bolt, a bolt! nyögte. És az az ostoba tehén!

Igen, igen, majd adok valami altatót! mondta a doktor, hogy
megnyugtassa.

Némi brómkáliumot mért le a lehető legpontossabb pedantériával, úgy
tett, mintha az orvosságnak egy fölösleges atómja már halált okozhatna.

Ezt ma este vegye be a beteg, mondta Jensen kisasszonynak. És most,
kérem, hozzon egy evőkanalat, hogy annak a nagyságát is láthassam. Igen,
ez megfelel. Most pedig először én magam adom be az orvosságot, hogy
láthassák, hogyan kell majd beadniuk ma este.

Mikor a doktor elkészült odafenn és lejött a lépcsőn, Theodor már ott
állt és várta az eredményt.

Nem, bénulásról szó sincs, mondta a doktor, de a betegnek nyugalomra van
szüksége. Ha rosszabbodás állna be az állapotában, értesítsen azonnal.

És doktor Muus méltóságos léptekkel ment le a kocsijához.

Theodor magára maradt. Az apja betegsége egy kissé megtörte és
lecsöndesítette, azért nagyon nyugodt volt, mikor visszament az üzletbe
és Kornelius inasnak kiadta az előbbi parancsainak az ellenkezőjét.

Mégse járja, hogy az emberek itt igyanak ma, mikor az apám rosszul van,
mondta.

Talán a halálán van? kérdezte Kornelius.

Theodor így válaszolt:

A betegnek nyugalomra van szüksége. Egyébként még sohase hallottam, hogy
egy betegnek ne lett volna nyugalomra szüksége.

Bizony Theodor már nem volt a délelőtti hangulatban, bár ha nem adott
volna az emberek nyelvére, legszívesebben felhúzta volna a grammofont és
jóideig a koronázási indulót játszotta volna rajta. De a levertsége nem
tartott sokáig, Rasch ügyvédtől üzenet érkezett és nem más hozta, mint
Florina szobalány.

Tudja, hogy hol tartózkodik Didriksen? kérdezte a lány, hogy elsősorban
a saját ügyeit intézze el.

Didriksen? Mit akarsz tőle?

Már régen írtam neki és még mindig nem kaptam semmi választ. Most tehát
szeretném tudni, hogy hol van.

Ugyan minek? Hiszen a pénz itt van készenlétben, mondtam már neked, hogy
megkapod, mihelyt itt lesz az ideje.

Igen, de nekem nincs kedvem tovább várni. Ezt mondja meg neki és adja át
az üdvözletemet.

Ettől ugyan óvakodni fogok.

Hallgatás.

Florinában, úgylátszik, semmi szemérem nincsen, mert azt mondja:

No jó, akkor majd írok a menyasszonyának, hiszen tudom, hogy hívják.

Hallgass el, Florina, amíg szépen mondom! felelte Theodor emelt hangon.
Ha ez a finom hölgy egy szót megtud az egész históriából, akkor alaposan
meg fogod adni az árát.

Nem félek magától! kiáltotta Florina és dühösen nézett Theodorra.

Ez volt a legszörnyűbb, amit a boltos Theodornak az arcába lehetett
vágni. Ezt nem állhatta meg, akkor kitört belőle az ősi közönségesség.

Úgy kidoblak, hogy a lábad se éri a földet! kiáltotta és belesápadt a
nagy felháborodásba.

Florina észrevette, hogy most már véresen komoly a dolog és azt mondta:

Az ügyvéd úr megbízásából jöttem. Azt kérdezteti, hogy nem hajlandó-e ma
eljönni az irodájába?

Theodor egyideig gondolkodott.

Az ügyvédtől? Hogy nem akarok-e elmenni hozzá? Nem!

Ez volt az üzenet.

Nos, hát add át üdvözletemet az ügyvéd úrnak, és mondd meg neki, hogy ha
tőlem akar valamit, jőjjön hozzám!

Florina gúnyos arccal vette tudomásul, hogy a kisember most nagyembert
játszik. Ez már több volt a soknál, Theodor karonfogta a lányt és
kituszkolta az ajtón.

Az üdvözletét nem fogom átadni! kiáltotta a lány fenyegető hangon.

De az ügyvéd, úgylátszik, mégis fontosnak tartotta, hogy Theodort még
ezen a délutánon felkeresse, csakugyan bebotorkált az üzletbe és
bevezetőül rögtön elejtette azt a megjegyzést, hogy a mai fiatalság nem
hódol az udvariasság erényének. Theodor éppen a pult mögött állt és egy
rőföt tartott a kezében, már pedig egy jó rőf tudvalevően keményfából
készül. Egy lépést közeledett az ügyvédhez és megkérdezte, hogy akar-e
tőle valamit?

Igenis, felelte az ügyvéd, de aztán minden kertelés nélkül kibökte, hogy
bizony a régi boltnak kényre-kedvre meg kell adnia magát.

Ilyen egy-kettőre? Ejha! Theodor azonnal átlátta a kövér ember
számítását: az ügyvéd valószinűleg veszélyt szimatolt, ha csakugyan baj
lesz, ő elveszti az illetékeit! Ezen már mosolyognia kellett Theodornak,
mert ő sokkal jobban ismerte a régi boltot.

Nincs ezen mit nevetni, mondta az ügyvéd és a kulcsait csörgette.
Egyébként nem szándékom itt ácsorogni és az üzletben tárgyalni önnel,
nem gondolja, hogy jobb lenne, ha négyszemközt intéznők el a dolgot?

Nem, felelte Theodor. Magával szemben legjobb, ha mingyárt tanukról
gondoskodik az ember.

Az ügyvéd arcán gonosz mosoly suhant keresztül, amikor válaszolt:

A mai fiatalságon nagyon megérzik a jónevelés hiánya. Ön azt kívánja
tőlem a legneveletlenebb módon, hogy jőjjek el önhöz, ha tárgyalni
akarok, nem szégyelli magát? Ha nem a szüleiről és nővéreiről volna szó,
akkor ítéletnapig várhatott volna! Egyébként nincs mit mondanom önnek és
semmi dolgunk többé egymással. Miután az ön apjának az állapota
rosszabbra fordult, azt tanácsoltam neki és az ön húgainak, hogy
intézzük el a dolgot szépen magunk között. Az eredmény aztán végleges
lesz, ami írás, miegyéb akad, azt majd elintézem én magam. Az a
véleményem, hogy legjobb lenne békésen megegyezni. Természetesen, ön
átveszi a bolt egész árúkészletét.

Igen.

Még pedig megfelelő áron. Magától értetődik, hogy ezt meg kell tennie.
És aztán a boltot is megveszi.

Nem, felelte Theodor.

Hát így vagyunk?

A régi bolt egy rozoga barakk. Mint tudja, megvan a saját házam és
gondolhatja, hogy az mibe került nekem. Nem, nem, ön és a többiek
kikergettek engem a boltból, oda vissza már nem megyek többé.

Világos dolog, hogy Theodor csak a levegőbe beszélt. Egyébként miért
építette volna az új üzletet szorosan a régi boltnál? Nem az volt-e a
szándéka, hogy a két házat majd egyesíti, ha rákerül a sor?

Ellenben, kibérelhetem a régi boltot, mondta.

Erre az ügyvéd nagyon megijedt és megint az illetékeit féltette.

Nekem csak az ön családjának a sorsa fekszik a szívemen. Mi lesz most
belőlük? Ha nem sikerül jó áron túladniok a bolton, akkor nem látom,
hogy miből fognak élni azontúl.

Az én családomnak ugyanolyan sora lehetne, mint amilyen volt azelőtt.

Igen, mondta az ügyvéd. Ahogy most állnak a dolgok, magam is úgy látom,
hogy az lett volna a legjobb.

No nézd csak! A kövér ügyvéd, ez a hízott disznó, ez a hordóhasú, hogy
áll itten megalázottan, megsemmisülten!

Most már Theodor volt a nyeregben. Résztvevő hangon kérdezte:

És mennyit kérnének a régi boltért, ha esetleg…

Beszéltem erről az ön hozzátartozóival és ők úgy gondolták,… az ön apja
úgy gondolta, hogy háromezret…

Érdekes dolog: Florina az imént ismét a fiatal Didriksen urat vetette a
felszínre az emlékezetében, – vajjon ő hogyan cselekednék ebben a
helyzetben?

Megadom a háromezret, mondta Theodor.

Az ügyvéd ezt személyes győzelmének tekintette és nyomban rámondta:

No lám, hiszen önnel lehet okosan beszélni. Mégse volt hiába, hogy
pártatlanul megismertettem önnel az egész helyzetet.

És az ügyvéd már megint visszanyerte minden önbizalmát s a kulcsai is
vídáman csörögtek.

Maga nem ismertetett meg velem semmit, mondta Theodor és nyugodtan mehet
az útjára, még pedig minél előbb, annál jobb.

Igen, mondta az ügyvéd és egészen elképpedt. Csakugyan az lesz a
legokosabb, ha az ön hozzátartozói most ezen az alapon tárgyalnak
tovább. Végre is a könyvek együtt vannak, a számlákat ki kell
egyenlíteni, az én kis járandóságomat is ki kell utalni. Aztán pedig fel
kell osztani a bolt értékét, egyrészét a szüleinek, más részét a
nővéreinek. Ön ugyebár, lemond az örökségéről?

Természetesen.

Nagyon helyes, ezt akartam csak tisztázni. Ha az árúkat összeírják és
felbecsülik, felajánlom a segítségemet. Rendben vagyunk így?

Ne fecsegjen má annyit, mondta Theodor. Én megadok a családomnak
mindent, ami jár, sőt még annál többet is, a maga segítségére pedig
semmi szükségem sincsen.




5.

Könnyen megeshetik, hogy valaki aranygombokat visel a mellényén és még
se tud egy operát komponálni. Willatz Holmsen most aranygombokat viselt
a mellényén.

Minden szeszélyt végigpróbált már! Ha egy napon megállt volna
munkaközben és felsorolja magában minden felhasznált ötletét, amellyel a
kellő hangulatba igyekezett ringatni magát: alkalmasint nagyon
elcsodálkozott volna. Nagy sétákat tett és bezárkózott egészen, sok bort
ivott és bőjttel kínozta magát, kereste az embereket, majd ismét kerülte
őket, dolgozott nappal és dolgozott éjszaka, már csak a munkának élt és
csak a munkában élt. És a kétségbeejtő terméketlenséghez csatlakozott
még egy másik kín is: a mardosó, szűntelen féltékenység.

Kérem, jőjjön ebédelni! mondta Pauline és ránézett a sötétkék szemével.

Köszönöm, mondta Willatz és még a fejét se fordította arra. Dolgozott.
Természetesen jól zongorázott, hiszen már kora gyermekkorától kezdve
folytonosan tanult és tökéletesbítette magát, meg különben is
karácsonykor született s a szerencse gyermeke volt. Mindez azonban nem
használt, sőt inkább még csak rontott a dolgán. Nem, nem kellett volna
az idén Segelfossba jönnie. Má a legkezdetén elhibázta a dolgot.
Mingyárt az első fogadtatás másként ütött ki, mint ahogyan ő elképzelte
volna, arra számított, hogy valamelyes feltűnést fog kelteni, kíváncsi
tömeg nyüzsög majd a kikötőben, végre is híres ember volt ő az
országban, egy zeneművész. És hogy történt valójában? A kikötőben csak a
szülei házvezetőnője várta, a kedves Christine asszony. Segelfoss már
híresebb utasokat is látott, mint ő. Globetrotter angolokat és Bonaparte
herceget, mikor a Spitzbergákra útazott. Egyszer egy miniszter is
megfordult a partokon, nagyon fontoskodott, úgy tett, mintha nagyon a
lelkén viselné a nép életét és sorsát, mikor pedig ismét a hajóra
szállt, az a stréber Rasch ügyvéd éljent kiáltatott rá. Willatz Holmsen
ellenben a legnagyobb csöndben vonult be Segelfossba. Hányszor
megfordúlt már a fejében, hogy ismét elútazik, de azért mindig itt
maradt valahogy. Lassanként mintha gyökeret vert volna.

Anton Coldevin természetesen már rég hazaútazott. Holmengraa úréknál
nyugodtan folyik az élet, gyakran látni, amint Mariane az apjával a
malomba megy és onnét ismét haza. Törökös, piros kabát van rajta. Lehet,
hogy Anton hamarosan visszatér hozzá. No, szerencsés útat!

Szörnyű idő ez és veszedelmes! Willatz agyagot szerzett be és kezdett
szobrokat faragni, – mi minden nem jutott itt az eszébe! Valami szárnyas
alakot tervezett, díszül egy hajó oldalára, nagyszerű lett volna!
Hamarosan kiderült, hogy a mintázást nem felejtette el még teljesen, sőt
még ügyesebb volt, mint gyermekkorában, mikor Angliában tanulta. De
azért nehéz dolog volt ilyen hajódíszt faragni. Azért Willatz
rajzolgatni kezdett, ecsetet és tubust szedett elő, – miért is ne? Az
édesanyja is kitűnően rajzolt és Willatz tőle tanulta meg. Aztán megint
elpazarolta az idejét, saját maga varrt fel aranygombokat a mellényére
és viselte őket a saját maga tiszteletére, meg az apja emlékére, mert az
apjától kapta őket. Mindenesete kellemes érzés volt aranygombokat
viselni a mellén és Willatz viselte is, még a szobában is, a
téglaégetőben, sőt még akkor is, ha a favágóihoz ment ki az erdőbe.

Aslak és Konrad vágták a fát az erdőben és köszöntek, ha Willatz arra
ment. Erről ugyan bízvást megfeledkezhettek volna! Willatz nem sokat
beszélt velük, de a komoly szürke szemével kitartóan nézte a munkájukat
és megmondta a véleményét. Tudja Isten, mi késztette ezeket a
legényeket, hogy éppen Willatz Holmsennél keressenek munkát, vajjon nem
akartak-e ártani neki vagy bosszút állni rajta valamiért? De mikor már
egy ideje nála voltak, megtetszett nekik a környezet, előbb levágták a
fát az erdőben, aztán még mindig megmaradtak a helyükön, míg újabb
munkát kaptak a birtokon Most már nem a boltban vásároltak be, aszerint,
hogy mennyi volt a pénzük, nem, most már meg volt a rendes kosztjuk, jó
ágyuk és tiszta fehérneműjük, szemmelláthatólag megszedték magukat és
szinte megállapodott emberek lettek.

Mindenkinek meg van a maga gondja. Willatz csak járkált az
aranygombjaival, dolgozott, mint egy rabszolga, közben pedig
lesoványodott a szomorúságtól és a gyötrődéstől.

Ki fog derülni, hogy nem tudott túlemelkedni a középszerűségen, gondolta
néha.

De hősiesen viselte a sorsát, bátran, mint ahogyan egy igazi Holmsenhez
illik. Mindegy, ha ennek az állapotnak sohase is lesz vége, ha ez a
középszerűség tapad is rajta, át is ment már a vérébe talán, – Willatz
nem adta fel a harcot. Még csak az kellett volna! Künn a gazdaságban úgy
tett, mintha érdeklődnék a jószág meg a baromfiak után. Elvégre az
gyöngeségnek számított volna, ha egy zenedarab miatt minden más dolgát
egyszerűen a sutba hajítaná. Gyakran elnézte a kakast, ezt az isteni
csataállatot, amint egy-egy kést visel a két lábán. No nézd csak, mint
teszi a szépet, hogy csapkod a szárnyával, szaladgál a tyúk mögött, a
saját mellét tépdesi, majd pedig csaknem felbotlik és ügyetlennek teszi
magát, mint egy bohóc! De hamarosan ő lesz ismét az úr és úgy megy át az
udvaron, mint egy fiatal Isten. Ilyen a kakas! Úgy tesz, mint akinek
virág van a gomblyukában és azzal büszkélkedik.

Willatznak is lehetne egy virága: rózsa vagy szegfű. De ő csak
vissza-visszatért a téglaégetőbe és játszott, őrjöngött, fújt, mint egy
paripa. Vajjon sohase jön fel felszínre az a sok minden, ami a lelkét
nyomja? Mi tölti most ki a napjait? Csupa semmiség. Néha egy-egy kés
akad a kezébe, de sohasem az igazi kard, a hangok áradata, de nem az
emberi harmónia. Csinos dolog, de semmi értéke sincsen! Háromszor
egymásután odamegy a tükörhöz és úgy szemléli magát, hogy biztos legyen
a dolgában: igen, van már ősz haj a fején, néhány szürke hajszál! Ilyen
fiatal években az apjának még nem szürkült a haja. És Anton Coldevinnek
sincs egy szál ősz haja sem. Egyébként – sok szerencsét az útjára, ha
visszatér.

Kérem, jőjjön az asztalhoz!

Köszönöm, egy kis idő múlva. Nem, nem jövök, hagyj magamra!

De mi ez? Százszor és százszor megcsalta már, – de most itt volt! A
hullámok a hátukra kapták. Este volt, de a szeme előtt mintha most kelne
a nap, aranyköntöst öltött az ég és alatta forrón ízzott a föld háta. A
hullámok, a hullámok! Sokáig vártunk, de nem panaszkodhatunk, egyáltalán
nem szabad panaszkodnunk és ülni, könnyel a szemünkben és remegni. Nem,
ezt nem szabad…

Színültig telt a lelke és most kicsordul belőle, ami fojtogatja és csak
úgy ömlik az ihlet, ömlik… Úgy ül a helyén, mint egy vak ember, mintha
mindent kívülről nyújtanának neki és ő ír, ír, csak ír… Néha megüt
egy-egy akkordot a zongorán, aztán csak ír tovább, maga is dúdolja, amit
ír, a torka elszorul, de csak ír, ír, ír tovább. És így megy egyik
óráról a másikra, tűnnek az órák, ó, ezek az órák a hullámok hátán! Már
megint egy cantate lesz belőle, egy dal, vagy egy tánc? Nem, ez már az
opera! Jóságos Isten, a mestermű! Itt van a lélek nagy kitörése, amilyet
még nem élt meg soha. Talán jó is volt, hogy olyan sokáig
tombolt-toporzékolt benne a féltékenység.

Hajnalra jár az idő, a lámpák már mind kiégtek, ő pedig végigtántorog a
szobán és kioltja őket végleg. Aztán lezuhan a díványra, arcát a karjára
fekteti és úgy szunnyad el.

Jó reggelt! Nem akar reggelizni?

Nem, köszönöm, menj csak, majd jövök később.

Még nincs vége, hála Isten, – még nincs vége. Amint az éjszaka munkájára
néz, a lelke új szárnyalásba kezd. És újra a karjába kapja a hangulat,
hangok szállnak felé, egy ismeretlen zengő világból, eljönnek hozzá,
mintha egy szigetről szálltak volna ide, körülzúgják, szinte elnyelik, –
mint a hullámok! Ma is úgy van, mint tegnap, özönlenek a hullámok,
féktelenül, hatalmasan, összeszorítják a mellét, a könnyei gazdagon
folynak alá, leveti magát a földre és ír, mintha imádkoznék, – a
hullámok pedig folynak, rohannak, özönlenek, megy a munka, megy, megy…

Kérem nem enne mégis valamit?

Köszönöm, tedd csak oda!

Néhány nap alatt legyőzött minden nehézséget és befejezte a munkáját.
Most egészen magának élt, ezekben a napokban, hihetetlen magaslatokban
lebegett a föld felett, csak önmagát fogyasztotta, szinte elemésztette
magát. Hellyel-közzel aludt egy kissé, néha evett is, de szórakozottan,
szinte öntudatlanúl költötte el, amit elébe tettek, – a lelkében pedig
összetört közben minden kormányt és költészetté varázsolta a világot.
Igy ment ez néhány napig, aztán lassan, lassan tovahömpölyögtek a
hullámok…

Annyi terméketlenség és megaláztatás után, átmenet nélkül, az alkotásnak
ez a gyönyörűsége! Ő pedig felfogta mind a hullámokat és egységet
alkotott belőlük a lelkében.

A szüleinek sok volt a szolgájuk, nekik segítettek reggel az öltözésnél,
– az ifjú Willatznak nem volt szüksége semmi segítségre, ő a ruháiban
aludt. Pedig senki, soha nem aludt még jobban, mint a művész, ha egy
kielégítő nap után a saját karjain elszunnyadt.

Nemsokára elutazom, mondta, de ezt ne tudja meg senki, csak te és Martin
béres.

Pauline nem is ismert senkit, akinek elmondhatná. Csak nézett rá az
édes, kis ijedt arcával és a szeme elsötétedett:

Ó, hát csakugyan el akar utazni ismét!

Martin béresnek kiadta az útasítást, hogy Aslak és Konrad egész télen át
követ törjenek. Tavasszal építeni akart, hozzáépíteni az istállóhoz, meg
egy pavillont a kertben, – hatalmas tervek! Milyen gazdag is volt az
ifjú Willatz Holmsen.

Pauline csak nézte, nézte, amint kiment a kikötőbe, hogy ott hajóra
szálljon. Aztán bezárkózott a szobájába és ivott a vizespoharából. Aztán
pedig szeretettel megsímogatott egy szöget, ezen a szögön lógott mindig
az Ő kalapja. Lezárta a szobákat a téglaégetőben és visszatért a
gazdaságba, hogy ismét kezébe vegye a háztartást meg a felügyeletet a
szolgálók felett és a tejeladást, a harminc tehén tejét, mert a kis
Pauline nagyon szorgalmas lány volt.

Willatz pedig elhagyta a szárazföldet és nem is emlékezett vissza rá,
előkelő volt és hallgatag, és új keztyű volt a kezén. Olyan
észrevétlenül utazott el, mint ahogyan érkezett is, semmi csődület,
semmi hurrá. Véletlenül éppen akkor szálltak ki a színészek, ők délre
akartak utazni és itt tartottak állomást. Lydia a primadonna és Sybille
kisasszony, meg Max művész úr a többiekkel együtt Segelfossban ismét
partra szálltak és így ők vontak magukra minden érdeklődést.

Theodor fogadta a társulatot a kikötőben és a Larsen-szállodába
kalauzolta a művészeket.

Önök sok változást fognak tapasztalni utolsó ittlétük óta, mondta és
azonnal elmesélte, hogy ő az űzlet egyedüli tulajdonosa és hogy már
mindent összevásárolt.

A színészek túlzott figyelemmel hallgatták és úgy tettek, mintha a
színháztulajdonos ügyes-bajos dolgait nagyon is a szívükön hordanák.

Sybille Engel kisasszony minden apró részletet megkérdezett:

És a nővérei ilyen módon hajlék nélkül maradtak?

A nővéreim? Nem, azok ismét visszamentek az állásukba. Én magam pedig
néhány hétig vendéglőben étkeztem és aztán beköltöztem a házamba. Mert
most már minden az enyém.

No, nézd csak, most már minden az övé! kiáltotta a kisasszony.

De úgylátszik, elragadtatásában már kissé túl is ment a határon, mert
Max úr csípősen jegyezte meg:

Vigyázz Sybille, mert ismét kificamítod a lábad.

Clara kisasszony, a zongorista, a művésznő, Baardsen iránt érdeklődött.

Igaz is – hol van most Baardsen úr? Talán nem akart mutatkozni a
kikötőben az elegáns utasok közt? A szállodában azonban nyomban
megjelent és felkereste Clara kisasszonyt. Boldog viszontlátás, a meleg
barátság felújul, útleírások hátsó Norvégiáról, élmények, vidám kalandok
a gőzhajó fedélzetén és a vendégfogadókban, művészi sikerek a
városokban. „Túl a kert falán“ szép, régi darab, svédből fordították,
jól begyakorolták és új dalbetétekkel gazdagították. Max úr mestere a
költésnek. „Túl a kert falán“ azonban komoly darab is, a szerető szívek
nem lesznek egymáséi, nem, a hősnő leszúrja a hőst, megöli és éppen ez
tetszett annyira Clara kisasszonynak, hogy kijelentette: ő bizony
fütyülne arra, hogy végül egymáséi legyenek. Ő maga is gazdagon mehetett
volna férjhez, de…

Maga nem játszik a darabban?

Természetesen játszom. Még pedig a főszerepet. De nemcsak játszom, hanem
énekelek is, és magam kísérem gitárral az énekemet. Ezt senki más meg
nem tudja tenni és éppen azért senki se kapott olyan pompás kritikákat,
mint én, – látja kérem, itt vannak, ha meg akarja nézni őket.
Természetesen Segelfossban is be kell ütnie a dolognak, hiszen a múlt
nyáron is olyan nagyszerűen sikerült. Magának is ez a véleménye,
Baardsen úr?

Különc Baardsen, ostoba Baardsen, mit is várhatott Clara kisasszonytól?
Csodálatos, az utolsó alkalommal volt még valami akarata a lánynak,
bosszúságában elhatározta, hogy búcsút mond a művészetnek, ahol úgy se
fejlődhetett belőle valódi nagyság, – most pedig vége volt a
bosszúságnak, kiszúrták a szemét azzal, hogy valami obszkúrus
énekes-vígjátékban, – szerepet adtak neki. Énekes-vígjáték, – hát tud
Clara kisasszony énekelni?

Ó, majd csak megy valahogyan, mondta a férfi.

Kell is mennie, mi lenne belőlünk különben? felelte Clara kisasszony és
nevetett. Pénzünk már nincs! Sokat kerestünk ugyan, de nagy időközökben.
Ha egyszer-másszor pénzhez jutottunk, nyomban elvásároltuk az egészet,
hidegre fordult az idő és nekünk kabátra volt szükségünk. Nekem pedig
egy reggeli pongyola is kellett, akarja látni? Ilyen széles selyemzsinór
van a dereka körül…

Baardsen azt mondta rá:

Willatz Holmsen nemrégen utazott el a hajón. Azt mondják, a legutóbbi
időben éjjel-nappal komponált.

Úgy… mondta Clara kisasszony. Különben nem érdeklődöm már a zene iránt,
belátom, hogy ez engem egy lépéssel se vinne előre, most már csak a
színművészet iránt érdeklődöm. Hallja-e Baardsen úr, az ugye csak tréfa
volt, amit tavaly nyáron mondott a színészekről? No feleljen!

Már nem is emlékszem az egészre. De nem lehetetlen, hogy tavaly nyáron
gúnyolódtam egy kissé az úgynevezett színművészet fölött.

Istenkém, milyen utálatos maga! Bocsássa meg, hogy ezt kell mondanom.

Hol vannak a többiek? kérdezte Baardsen.

Elmentek a színházba, Jensen úr meg akarja mutatni nekik a gramofont és
a zongorát. Fel akarja talán keresni a többieket?

Na és maga, mint zongoraművésznő, egyáltalán nem tartja érdemesnek, hogy
kipróbálja a zongorát?

Nem, amint hallotta. De várjon csak, ha felöltöztem, akkor eljöhetek
magával. De jöhetek-e ilyen sárcipőben?

Hát mi baja van ennek a sárcipőnek?

Már nem elég új és nem elég fényes, legfőbb ideje, hogy másikat vegyek.
Biztosítom, hogy az emberek egészen más szemmel néznek ám, mióta
Tromsőben elegáns ruhákat vásároltam. Ellenben, Baardsen úr, a maga
kalapja egyszerűen botrányos. Bocsásson meg, hogy ezt mondom.

Baardsen mosolygott:

Ha az új kalapjaim közül vettem volna föl valamelyiket, akkor nem mertem
volna mutatkozni többé a régi kalapom előtt.

Maga nem visel felöltőt?

Nem.

Hát, szó ami szó, távirdafőnök úr, maga egy kicsit jobban is
öltözkedhetnék.

Kedves kisasszony, olyan elegáns úgy se lehet az ember, mint a főpincér
a nagy szállodákban.

Most már biztosan a többiek jönnek vissza, mondta Clara kisasszony és
ismét letörölte a sárcipőjét. A kedves kis hölgyike attól félt, hogy
megbántotta a távírászt. Ezért odament hozzá, gombolgatta a kabátját, és
vidáman csicsergett.

Édes Istenkém, milyen szép nagyra nőtt maga. A válláig se érek már,
idenézzen! Csak tudnám, miért ássa el itt magát Segelfossban? Mennyi
ideje van már itt? No látja, így kell egy nyakkendőnek állni, nézze meg
egy tükörben! Nem, mégsem a többiek jöttek vissza. Akkor, úgy-e, mégis
odamegyünk? Hallja-e, Baardsen úr, nem akarna egyszer igazán kedves
lenni hozzám? Láttam, hogy magának van egy olyan furcsa tőre, ha szúrnak
vele, visszaesik a markolatába. Nem ajándékozná nekem?

De igen, a legnagyobb örömmel,

Köszönöm. Maga a legaranyosabb ember a világon! Hogy én mit akarok azzal
a tőrrel? Nekem le kell szúrni valakit a darabban és nagyszerű lenne, ha
teljes lendülettel kezelhetném a tőrt. Ó, a „Túl a kert falán“ nagyon
mélyértelmű darab!

És Clara kisasszony egy melódiát kezdett dúdolni, és fogta a gitárját és
énekelt. Mikor elhallgatott, azt mondta:

Ezt egyik se tudja a többi közül! Hogy tetszik magának, Baardsen úr?

Hallgatás.

Nem vonom kétségbe, hogy jobban játszik, mint ahogy énekel, mondta
nagysokára Baardsen. Sőt, azt se vonom kétségbe, hogy ezt maga is jól
tudja. Maga önmagát csalja meg.

Már megint olyan utálatos! Nem is kell nekem a maga tőre. De mondja, –
hát csakugyan szánalmasan énekelek? No, legalább higyjen benne, hogy
szép az énekem, – hallja, higyjen benne, pesze, hogy nem tudok énekelni,
de ne mondja meg senki másnak, ígérje meg nekem! Különben újra elveszik
tőlem a szerepet, pedig az egy nagyszerű szerep.

Ekkor végre megérkezett a többi színész, és ismét volt nagy üdvözlés,
örültek a viszontlátásnak. És Sybille kisasszony ugyanolyan
érdeklődéssel kérdezte ki a távirászt ügyes-bajos dolgai felől, mint a
milyen érdeklődést mutatott a Theodor ügyei iránt:

Hogy érzi magát? Milyen szép, hogy ismét viszontlátjuk egymást!

Az igazgató Baardsent aziránt kérdezte meg, hogy milyen reményekkel
nézhetnek az előadások elé. Hogy vajjon van-e kilátás arra, hogy kétszer
is előadhatnak egy darabot, persze elsőrangú előadásban?

Baardsen nagyon megzavarodott, mert a segelfossi színházi viszonyokat
senkise ismerte kevésbé, mint ő. Mindenesetre, mondta, a művészek olyan
jól megalapozták itt a hírüket, hogy csak a legjobb reménnyel
indulhatnak neki a vállalkozásnak.

Lydia asszony, a primadonna, elővette a varródobozát és azt mondta:

Bocsássanak meg, de itt repedés van, azt be kell varrnom! Kinyitotta a
dobozt és a varróeszközök közt néhány kétkoronás került napvilágra.

Úristen, milyen gazdag vagy! kiáltotta a társulat pénztárosa, jó hogy
tudjuk!

Megkérdezzem, hogy honnan veszed azt a sok pénzt Lydia? mondta Clara
kisasszony.

Igen, kérdezd csak meg! bíztatta őt Max művész úr.

A primadonna megvető pillantással mérte végig Clara kisasszonyt és a
zavar legkisebb nyoma se mutatkozott az arcán, amikor válaszolt:

Várj csak, amíg te is ilyen fizetést kapsz szívecském, akkor majd neked
is lesz mindig néhány felesleges tízkoronásod!

A többiek megértően néztek össze, ismerték már Lydia asszonynak ezt a
fogását, ha idegenek is voltak jelen. De Clara kisasszony nem elégedett
meg azzal, hogy jelentősen bólint, hanem értésére is akarta adni a
primadonnának, amit gondolt, – minden tartózkodás nélkül egy
hangjegylapot tartott az orra alá és azt mondta:

Idenézz, még ezeket az ártatlan hangjegyeket se ismered, hangod pedig
nem volt soha!

Gyerekek ne verekedjetek! intett a direktor.

Sybille kisasszony nem nagyon törődött az egész dologgal, neki
körülbelül mindegy lehetett: volt-e veszekedés, vagy sem. Ez a hölgy
egyáltalán csak önmagával törődött. Boldog volt, ha feltünően
öltözködhetett, kicsinosíthatta és kifesthette magát, most két
sirálytollat talált útközben a színház felé és azokat a hajába tűzte.

A távirdafőnök szegényebben távozott a szállodából, mint ahogy odajött.
Odafelé még sietett, mint egy fiatal kamasz és a szívében még ott égett
az utolsó nyári szerelem könnyű izgalma. De most már nem volt fiatal
kamasz, nem volt tüzesfejű ifjonc többé, hol volt már az a boldogító,
mámorító állapot? És az agya azonnal elkezdett dolgozni, mintha csak
egyensúlyba akart volna kerülni, néha magas stílusban, mint például:
Micsoda nyomorult élet! Milyen megaláztatás!

Aztán ismét közönségesebb stílusban:

Szép Clara, te szebben játszol, mint ahogyan énekelsz és magad is tudod,
hogy úgy énekelsz, mint a szél a kulcslyukon! Csakugyan kíváncsi vagy
rá, hogy van-e róla határozott nézetem? Nos, szép Clara, nincsen
határozott nézetem, de van egy általános nézetem, és nemcsak erről,
hanem rólad és a többiekről mindről, és bizonyítsd be nekem, hogy ez a
nézetem nem állja meg a helyét. Csepűrágók vagytok valamennyien és azok
is maradtok a sírig! Hogy ilyeneknek is kell lenni? Jó, legyen. Végtére
kell lenni olyanoknak is, akik fülig úsznak az adósságban? Jó, legyen. A
ti mesterségetek ledönti a nemi különbség korlátját és úgy viselkedtek
és beszéltek, mint akik tökéletesen egyenrangúak, holott nem vagytok
egyenrangúak, mindez csak mesterkedés és eltévelyedés: a kecskét
elválasztják a kecskebaktól, de Sybille kisasszonynak nincs neme. Max
művész úr pedig, úgy látszik, összesíti magában mind a két nemet. Ő,
szegény, egy hasznavehetetlen fickó, aki férfiruhában jár. De hát te mi
vagy?

Szép Clara, te az imént begomboltad a kabátomat és lefújtad róla a port,
de mindennek nincs semmi jelentősége, hiszen te már megszoktad, hogy
minden férfinak kell valamit nyujtani is a szíves indulatáért, te pedig
elvártad, hogy én, mint a multkor – akarjak tőled valamit. Egyetlen árva
mozdulatodban se volt visszautasítás, de hol a csordúltan túlpezsdülő
élet, a szenvedély gyöngyöző habja? Vagy azt hiszed, az már az élet
teteje, ha egyenlőnek tartod magad Max művész úrral és arcátlan a
beszéded, és ugyanolyan könnyelműen viselkedel, mint ő? Tévedsz, mindez
csak meddő tehetségtelenség. Nem születtél te gyönyörűségre, csak
alakoskodol. Szép Clara, én elfordulok tőled, mert tehetségtelen vagy,
eldoblak magamtól, mert eljátszottad minden játékodat. Mikor az uccán
jársz, nem azért teszed, hogy eljuss valahova, hanem azért, hogy a
lábacskáidat mutogasd és kikérhesd a szakértők véleményét, vajjon jól
rakod-e őket egymás elé. És tüntetsz a könnyelműségeddel, pedig nem is
vagy könnyelmű, és minden igazi férfiban csak csalódást fogsz kelteni. A
gyönyörűség nem kívánkozik a vásárra, a gyönyörűség szent, a csók és az
ölelés semmi vonatkozásban sincs az uccával.

Miért tartanak az emberek szemérmetlennek titeket színészeket? Mert az
emberek állatok. Nem vagytok ti szemérmetlenek, csak remegtek a
szégyentől, mert tudjátok, hogy tehetségtelenek vagytok. Ha mímelitek is
folyvást a szenvedélyes szerelmet, ez csak a művészet kedvéért történik,
és személyes szempontból is csak az aznapi előadás érdekében. Látjátok,
ezért ég a szégyen az arcotokon, mint ahogy való és kell is! Ti,
hölgyikék, úgy tesztek, mintha mélyen lefelé kellene nézni, ha a
háztartástokba akartok vetni egy pillantást, és közömbösséget színleltek
a csekély tisztelettel szemben, ami osztályrészetekül jutott. Egyáltalán
nem vagytok anyák, vagy ha igen, rossz anyák vagytok, nem tudtok
nevelni, vagy csak nagyon tökéletlenül, – és mindennap mélyebben
sülyedtek el a saját tehetségtelenségtek szégyenmocsarába. Ez az
igazság! A színészek jobban röstelkednek, mint az embercsorda egyedei.
Mert a jószágnak nincsenek képességei, de viszont nem is szégyenli magát
semmiért.

Szép Clara, keressek mentségeket a számodra? Úgye, magasan hordjuk a
fejünket, pedig nincs is rá szükségünk! Hallottatok róla, hogy ez is
művészi magatartás, és hozzátartozik a színjátszáshoz. De ki az apád és
ki az anyád? Ti színészek, vajjon üldözött és megtévedt emberektől
származtok talán? Ritkán vagytok szépek és korán megcsúnyultok.
Raffinált öltözéssel igyekeztek helyrehozni a testeteken, amit a
természet elrontott, a cicoma uralkodóvá lesz. Venus pedig leszáll a
piedesztálról. Venus! Bocsássa meg az istennő, amiért idézni merem! Mert
vajjon komédiásnő volt-e Venus istenasszony? Nem szökött volna-e meg a
festett deszkáról, ha könnyűvérű léhaságokat kellett volna előadnia a
színházi csürhének? Vagy mikor nyúlt ő akármiféle műfogásokhoz? Soha.
Venus szent asszony volt.

Azért hát én feloldozlak, Szép Clara! Te egy vándortrupp tagja vagy,
nektek olcsó vendéglőkben kell élni, és nem szabad túllépni az előre
megállapított jegyárakat, de azért úgy tesztek, mintha fényes üzletet
csináltatok volna, és mintha a szabadjegyek körül a tömérdek visszaélés
csakis a ti gavallérságotokon múlnék; minden ember előtt és minden
szatócsboltban meg kell játszanotok a gazdagságot. – Szívesen megvettem
volna ezt a selyemfűzőt, de nem tetszik a színe! – Kérem, tegye nekem
félre ezt a nyestprémet, holnapután kapjuk csak meg a gázsit. –
Nyomorúságos élet!…

De vajjon érdemeltek-e egy jobbat? Tanultatok valamit? Valamennyire
kitanított az élet, valamennyire talán az iskola és még inkább a
nevelés, egy vásári csepűrágó legalább égő szalmát tud enni és tőrt
dobálni. Valahogyan odacsöppentetek a színházhoz, vagy minden ok nélkül,
vagy olyanfajta okból, mint talentum, nyilt természet, vagy szükség.
Tehetség? Tehetség arra, hogy mutogassátok magatokat és színházasdit
játszatok. Az ókorban, a fáraók, vagy a nagymogulok idejében
rabszolgáknak való foglalkozás volt ez, manapság már kiválóság, nem
olyan hétköznapi dolog, mint a tanultság, vagy jó nevelés, bizonyos
városokban és vidékeken viszont egyszerűen fertőzésnek számít, – se
Isten, se ember meg nem tudja szabni a határát.

Aztán eléritek a célotokat, a háromfalu házat. El tudod-e igazán
gondolni, szép Clara, hogy milyen ez a ház?

A színjáték egész ideje alatt fecsegés folyik, és az emberek hadonásznak
a karjukkal, holott egy finom ember nem fecseg és nem hadonászik, az
életnek csak nagyon ritka pillanatában kerül erre a sor. A
legfinomabbát, a benső legbelsejét nem hozhatod a napvilágra soha, hiába
gondolod el százszor, el kell hallgatnod. És mikor hallod, hogy nevet a
színház csőcseléke, biztosra veheted, hogy mondjuk, a lábaddal sikerült
ügyesen reszketni, amint egy rendes, négyfalú házban senkise nevetne,
hanem amire mindenki kissé zavartan elnézné. Vagy pedig ülj be magányos
szemlélőnek a nézőtérre, nézd végig, amint egy másik csepűrágó kelleti a
tagjait, és mondd meg nekem, hogy tudsz-e nevetni rajta? A fényes
világítás, az embertömeg és a zene hatalmas gyülekezőhellyé teszik a
színházat, ezért szinte nélkülözhetetlen időtöltés ez is a felnőtt ember
számára. Ez az alapja az affektált meghatódásnak, ezért kell mímelned
mások előtt, mintha értenél valamit a művészethez…

És értesz-e vajjon a művészethez? Mi volna, ha egyszerűen érvénytelennek
nyilvánítanák minden tudásodat? Már jönnek is a kritikusok! Nézd csak
őket, amint bevonulnak! Az ő kezükben van a döntés, nekik kell vezetni
ezt a gyülevész csőcseléket, ők hivatottak megállapítani, hogy Sybille
kisasszony jól tüsszentett-e és Max művész úr ásítása megfelelt-e a
művészet minden követelményének. Aztán összedugják az öregurak a fejüket
és írásban öntik ki a lelküket erről a szörnyen fontos problémáról. És
az egyik azt mondja, hogy igen, a másik meg azt mondja, hogy nem, és
mindezt csak a szakértelem teszi.

A felvonás közben a büffébe megyünk. Szükségünk van rá, gyöngének
érezzük magunkat, későre is jár az idő. És néznek bennünket és mi is
bámulunk másokat. A csürhe meghajlik a csürhe előtt, ma este, mint
tegnap este, kölcsönösen megszemléljük a ruhákat és kilessük a
legeltérőbb nézeteket. Nos, mi lesz a darabbal? Megbukik, vagy megállja
a helyét?

A fáraó meg a nagymogul tirannusok voltak de meggyőződésből, a színház
csőcseléke ugyancsak tirannus, de a naivitása teszi azzá. És a csőcselék
ír a Segelfossi Ujságba, hogy aztán gyönyörűséggel olvashassa.

Az úgynevezett színművészet nem más, mint alakoskodás recept szerint.
Egy átmeneti forma, és nem a költői mű tökéletesbítésére találták ki,
hanem ez emészti fel a költészetet. A színművészet az ő legnagyobb
diadalait szakértő mesteremberek tákolmányaival aratta, ügyes kis
csinálmányokkal, és azzal igyekszik igazolni az élete jogát, hogy lelket
önt ezekbe a nyomorúságos kis fércművekbe, vagyis elmélyed és magyaráz
ott, ahol nincs is semmi elmélyedni, vagy magyarázni való. A
színművészet a bohózatban találta meg az egyetlen megoldható feladatát:
azzal legalább sírásra indítja a csőcseléket, mert ez máskülönben csak
ül és majd szétreped a nevetéstől. Egyetértünk ebben? Vagy már van
nézeted arról, hogy az én nézetem nem állja meg a helyét? Szép Clara,
mondd el, ami a lelkedet nyomja!

Clara kisasszony erre azt felelhette volna, hogyha Baardsen azonos azzal
a Baardsennel, a Baardsen-cég fiával, aki nem vitte semmire, – akkor
minden válasz fölösleges. Megpróbálkozott ő már a színészettel is, de
nem mutatkozott semmi tehetsége, színdarabokat is írt, és meg is bukott
velük. Bizony, Clara kisasszony nyugodtan játszhatott tovább és
hasonlóképpen a truppja is.

De, fájdalom, Segelfoss nem volt többé melegágya a művészetnek és biztos
talaj a vándortársulatok számára. Ugyan hogy férhetett ez az ember
fejébe, hiszen a művészek ugyanazok voltak, és „Túl a kert falán“ olyan
gyönyörű darab volt! Csak néhány szál néző lézengett árván a Theodor
színházában, az is hangosan beszélgetett, gúnyos megjegyzéseket röpített
egymás felé a nagy termen át, kényelmesen helyet lehetett találni a
nézőtéren, akár egy egész padot is lefoglalhatott valaki egymaga. Az
előadás végén pedig mindenki hangosan beszélt és az emberek azt mondták,
hogy ez a legborzalmasabb tákolmány, amit valaha láttak és bosszusan
távoztak.

Mi volt ennek a nyitja? A társulat közzétette hirdetését az ujságban, a
szerkesztő írt is róla egy cikket, Theodor felhúzta a lobogót mind az
üzletére, mind a színházra, Nils varga pontosan ott űlt a helyén és
adogatta el a beléptijegyeket és a társulat is kitett magáért. Mindenütt
mutatkoztak, ahol csak lehetett, az uraknak félrecsapták fejükön a
kalapot, a hölgyek pedig az új köpenyeiket mutogatták. És azért mégis, –
lehetséges, hogy Segelfoss nem bírt meg két színházi estét egy
esztendőben? Vagy ez a másik színdarab talán nem volt elég alkalmas? A
vége kétségkivül szomorú volt, a hőse tetőtől talpig kiváló ember, de a
kedvese valami félreértés folytán leszúrta, és erre felzúgott a
segelfossi ifjúság és a pártját fogta. Ezúttal nem ült ott Rasch ügyvéd,
se doktor Muus, hogy kordában tartsa a fiatalokat, az se használt, hogy
a szerető nő, mikor tettét véghezvitte, megrázóan jajgatott és amint
énekelt, a könnyek végigcsorogtak az arcán, – a kamaszok úgy érezték,
hogy becsapták őket, mert nem azért fizettek, hogy ilyen szomorú
vereségnek legyenek a tanui.

Másnap Baardsen távírász elment a szállodába és az egész társaságot
nagyon leverten találta együtt. Csak Max művész volt egy kissé vidámabb,
de azért, mert ő volt a legszemtelenebb.

Tartsunk egy kis áldomást! mondta Baardsen.

Akiknek a zsebébe vágott az előadás kudarca, szomorúan mosolyogtak erre
az ajánlatra, a többiek azonban, akiknek a vállára nem hárult semmi
felelősség, helyeseltek és tapsoltak. És mikor Baardsen eltávozott és
rövidesen visszatért, borral a hölgyek és whiskyvel az urak számára, nem
sok időbe telt és mindannyian együtt már kevesebb felelősséget éreztek.

Csak addig tartana ez az áldomás, míg megérkezik a hajó és elvisz
bennünket erről a barátságtalan helyről, mondta a direktor.

De a hajó nem jön előbb, csak holnap este, mondta rá a pénztáros.

És órák multak el, vidám órák. Baardsen, a mentőangyal még több italt is
hozott, alighanem a boltos Theodor üzletéből, mert hisz az ő cége
számára mostanában már nem volt lehetetlenség.

A pénztárosból ki is kivánkozott:

Inkább a zsebünkben lenne ehelyett a pénz!

Az úgyse volna elég! mondta rá egy másik, és csak mi húznók a
rövidebbet.

A direktorban azonban több volt a józanság és ő azt mondta:

Úgy kell intéznünk a dolgunkat, hogy máskor is eljöhessünk Segelfossba.

Nem, soha többé ide be nem tesszük a lábunkat, kiáltozták minden
oldalról.

De igen, visszajövünk még ide, hogy a távirdafőnök urat viszontlássuk!
kiáltották mások.

Éljen Baardsen! hangzott mindenünnen.

Baardsen változatlanul gavalléros volt és nyugodt, mint egy atya a
gyermekeivel szemben, vagy mint az isteni gondviselés. Mikor egy új
üveget tett az asztalra, azt mondta:

Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam ellen védlek meg titeket
az üvegekkel.

Ó, ez a Baardsen, micsoda jókedvű, ördöngős fickó volt. Akkor se lehetne
mulatságosabb, ha kagylókkal és papagájtollakkal díszítené a fejét.

Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam Lydia asszonynak eszébe
jutott a betegsége és valami csöppeket keresett elő, Sybille kisasszony
szintén zavartalanul szedte a vasat, de csak úgy áradt belőlük a
barátság. Lassen lelkésznek a faliképére csókokat dobáltak,
ráköszöntötték a poharaikat, egymással is koccintottak és megbocsátottak
egymásnak mindenféle sértést hosszú időre visszamenőleg.

Baardsen odaült Clara kisasszony mellé, mintha ennek ez volna a rendje,
és mintha csak arra várt volna, hogy végre együtt lehessenek. Ez
teljesen kihozta a sodrából Max művész urat, csakúgy tombolt a
féltékenységtől. No, lám, ez a Max művész úr nem volt normális, egy
férfit se viselt el a közelében, féltékeny volt, mint egy eunuch,
mindenkire. Most is hangosan mondta, hogy a távirász még egy fejjel
rövidebb lehet ma, ha idejében el nem hordja az irháját.

Clara kisasszony felkiáltott:

– Menj innen, Max, nem birom azt az utálatos békakezedet!

Te mondod ezt? kérdezte Max fenyegető hangon.

Mindnyájan ezt mondjuk, csattant fel Lydia asszony és Sybille kisasszony
egyszerre.

Ekkor Max művész úr felállt a helyéről, sápadt lett, mint a halál és
kiment a szobából.

Egy szónak is száz a vége, mindent nagyszerűen rendeztek el és
nagyszerűen is sikerült keresztülvinni.

Baardsen ennivalót hozatott a társaságnak és mikor azt elfogyasztották,
tovább folytatták az ivást. Baardsen rendületlenül megmaradt
ugyanolyannak. Minden egyes mondása különös volt és emelkedett, és Clara
kisasszonyt csodálatba ejtette számos finom és érzelmes megjegyzésével,
ilyeneket mondott például:

Viszket az ajkam és kivánkozik a magáé után, bele kell harapnom, hogy
meg tudjam zabolázni. És maga, Clara kisasszony? A szerelemben, ha
nincsen haladás, az már maga is visszaesést jelent – így hangzik az örök
szerelem ősi törvénye.

Egy levelet hoztak, tintával és tollal írták, Max művész úr küldte. Azt
kérdezi, hogy visszatérhet-e a társasághoz. Baardsen kivette a zsebéből
a ceruzáját és meg akarta válaszolni a levelet.

Jaj, csak ne ceruzával! tiltakozott Sybille kisasszony. Max nagyon ad az
ilyesmire.

Egy ceruza nem is jó: egy tintaceruza?

Tintaceruza, – nagyszerű! nevetett a pénztáros. És felelje neki, kérem,
azt, hogy el fogjuk tűrni a jelenlétét, ha visszajön!

Nem, az nem jó, ellenkezett Sybille kisasszony, őt ez nem tartja vissza.

Úgy értettem, hogy Max úr nagyon ad az ilyesmire… jegyezte meg Baardsen.

Írja, kérem, hogy már nem vagyok itt, mondta Clara kisasszony.

Azt hiszed, hogy téged nem tud majd nélkülözni? mondta a másik két hölgy
és veszekedni kezdett a férfifölött, akit csak az imént dobtak ki a
társaságból.

És Max művész úr csakugyan be is jött az ajtón, meghajolt és
megkérdezte, hogy szabad-e.

Természetesen! kiáltották mindannyian össze-vissza.

Igen, Clara, de te az imént elűztél engem.

Szóltam én hozzád? felelte Clara. Egy árva szót sem. Vannak itt még
néhányan rajtad kívül is, Max. Ülj le! Ettél már valamit?

És ettől kezdve mind emelkedettebb lett a hangulat, de az idő is mind
jobban közeledett a hajnal felé. Lydia asszony és Sybill kisasszony
vidám hancúrozás közben szedték be az orvosságot, mindegyik a másiknak
az orvosságából szedett, de sohasem érezték még az orvosságnak jobb
hatását, mint ez alkalommal. Végre is a direktor észbekapott és azt
mondta:

Úgy viselkedjetek ám, hogy még visszatérhessünk ide. Ezt az egyet
kikötöm.

És most jött a java: Lydia asszony rosszul lett. Eleinte arra gondolt,
hogy egy elegáns ájulással oldja meg a helyzetet, de aztán az utolsó
másodpercben mégis leplezetlen rosszulléttel rohant ki hanyatt-homlok az
ajtón.

A többiek pedig ottmaradtak a szobában, köztük Baardsen, emelkedett és
megelégedett hangulatban. Most már arról beszélt, hogy szeretné örökre
megőrizni Clara kisasszonyt, mint valami fínom himzést selyem alapon… És
arról beszélt, hogy el kell olvadnia a tekintetétől. A szegény Max
számára ez megint több volt a soknál és a fogát vicsorgatta feléjük.

Clara kisasszonynak újra a tőr jutott az eszébe, a varázsfegyver.

Baardsen úr, ne felejtkezzék meg holnap a tőrről! mondta.

Nem, nem fogom elfelejteni.

A direktor véget akart vetni a mulatságnak:

Mondjunk köszönetet a távirdafőnök úrnak ezekért a felejthetetlen
órákért. Tehát hálás köszönet és hurrá!

Csakhogy én még nem megyek! jelentette ki Baardsen.

Max művész úrból egy perc alatt kirobbant a féltékenység s megkérdezte:

Talán nem hallotta, hogy a direktor úr távozásra szólította fel?

Baardsen azonban nyugodtan ült tovább a helyén és egész nagyságában
kényelmesen elterpeszkedett. Úgy tett, mint aki nagyon sokat várna ettől
a helyzettől és – legalább is egy bizonyos irányban – mérsékelt
kicsapongásra számít.

Max művész úr tehetetlenül forgatta a szemét, aztán minden teketória
nélkül Baardsenhez fordult és megkérdezte:

Mi heten ülünk itt, maga egyedül van, nem adhatna nekünk jó tanácsot,
hogyan szabadulhatnánk meg magától?

De Baardsen csak ült tovább nyugodtan.

Jőjjön, sétáljunk egyet! mondta neki Clara kisasszony.

Baardsen azonnal felállt és követte a lányt.

Így végződött ez az éjszaka és egy új nap követte nyomon, egy szomorú,
fejfájós, gondokkal teli nap. A komoly élet megkövetelte a jogait, a
direktor és a pénztáros mindenért egymást okolták. A társulat nagyon
rossz helyzetbe került, üres kezekkel jöttek Segelfossba és semmiféle
tartalékuk nem volt. Ó, ezek a felöltők mennyi pénzbe kerültek! Ha innen
el lehetne szabadulni, akkor talán a legközelebbi hajó fedélzetén ingyen
kapnának helyet és úgy utaznának a legközelebbi színházig.

A direktor és a pénztáros követségbe ment a primadonnához, ezer
bocsánatot kértek és a bocsánaton kívül elkérték tőle a két tízkoronás
bankjegyet.

Szó se lehet róla! felelte a primadonna.

Az urak vártak, hogy elteljék egy kis idő és aztán még egyszer bementek
hozzá.

És mivel fizessek aztán én magam? kérdezte a primadonna. És miért
vagytok olyan költekezők, ha egyszer véletlenül pénz van a kezetekben?
Láttam, amint öt koronáért csak csupa bélyeget vettél.

De nekem mindenfelé irkálnom kell, ujságcikkeket mellékelnem és bélyeget
ragasztanom a levélre, felelte a direktor. De van még két koronám, azt
is hozzászámítom.

A primadonna erre szögreakasztotta az álláspontját:

Tessék, itt vannak a bankjegyek! mondta. Most már együtt van a pénz?

Még nem egészen, de majd megkérdezzük a többieket is, hogy nem
tudnának-e valamivel hozzájárulni.

És a két úr folytatta a küldöttségjárást.

A direktornak nagyon a lelkén feküdt, hogy a társulat seholse hagyjon
hátra adósságot és így mindenhová visszatérhessen. Micsoda nyomorúságos
élet! Ezek a nyiltszívű és tehetetlen színészek olyanok voltak, mint a
gyerekek, vagy még inkább, mint a csirkék, ha esőben összebújnak az
udvaron. Szét lehetett riasztani az egész kis falkát és azt lehetett
tenni velük, amit akart az ember: csöppet se volt nehéz leitatni őket és
grimaszokat vágatni velük. Ha azonban kellő megvilágítás érte őket,
akkor ragyogón váltak ki a sötét környezetből. Most itt ült együtt
valamennyi, foltozták a ruhájukat, bestoppolták a lyukakat, dolgozott a
tű és a cérna szegény szakadt cipőiken. Sybille kisasszony segítségére
akart lenni a truppjának, amennyire csak tőle tellett. Előzőleg Clara
kisasszonnyal dugta össze a fejét, aztán mosni kezdett és a díszes
fehérneműjét feltűnő helyre tette ki száradni, hogy a járókelők lássák,
milyen pompával és fényűzéssel utaznak a művészek.

Mikor a két követ Clara kisasszonyhoz ért, a lány minden ceremónia
nélkül kikapcsolta a blúzát és kihúzott belőle egy régimódi medaillont
és egy láncot. Szemmelláthatólag biztosra vette, hogy ezzel mindannyian
megmenekültek, mert a lánc értékesebb, mint egy királynak a lánca.

Pénzem nincs, de ezt odaadhatom! mondta büszkén.

És átadta a medaillont. Talán karácsonyra kapta egyszer otthon, valami
régenmúlt, szép karácsonyon…

Ekkor újra megjelent Baardsen távírász és magával hozta a tőrt.
Jobbra-balra kedvesen üdvözölt mindenkit. Nagyszerű napja volt és
egészen gondtalannak látszott, szemmelláthatólag már végzett magában
minden gondjával. Clara kisasszony megköszönte a tőrt, de nyilván nem
állt rá a kedve, hogy meg is mutassák neki, hogyan kell használni.

Kutyaszorítóban vagyunk, mondta, nem tudunk fizetni.

Bagatell! mondta Baardsen.

A leány elmondta, hogy milyen helyzetben vannak, a bevétel nem elég a
kiadások fedezésére és a helyzet nagyon komoly. Baardsen mosolygott és
azt mondta:

Azt a párt garast szívesen kölcsönzöm maguknak!

A lány összecsapta a kezét és elragadtatással kiáltott fel:

Istenkém, maga a világ legdrágább embere, ilyet még életemben nem
láttam. Lydia! kiáltott ki az ajtón. Mit szólsz hozzá, Baardsen megment
bennünket, Baardsen, a távírdafőnök úr!…

Baardsen előszedte a bankjegyeket, és még egy kis lakomát rendezett, –
egy babérral koszorúzott hőst sem ünnepelhettek volna nála jobban. A
hölgyek összecsókolták, az urak bókoltak neki, elmondták, hogy ezt soha
nem fogják elfeledni, hanem mindenüvé elviszik a hírét, ahová csak
jutnak! Sok bankjegy volt az, több, mint amennyire szükség volt és Clara
kisasszonynak olyan széles jókedve támadt, hogy előhozta a tőrt és azt
akarta, hogy Baardsen mutassa meg neki, hogyan kell bánni vele.

Így kell?

Baardsen kezébe vette a tőrt, beállított egy rúgót és azzal adta vissza:

Úgy ni, most szúrjon le engem!

Clara kisasszony beleszúrta a tőrt…

A következő pillanatban már folyt a vér, – néma megdöbbenés, aztán
sikoltozás, hangos kiáltozások, összevisszaság, – jajgatás…

Vajjon Baardsen szándékosan úgy állította-e be a tőrt, hogy szúrjon?
Mert csak két eset volt: vagy nem nyitotta ki alatta a hüvely nyílását,
vagy szándékosan rontotta el a rúgót. A távirász most egy kissé
zavarodottnak látszott, a tőr megakadt a csontjában és amikor kihúzták,
Baardsen lehanyatlott egy székre.

A fejetlen zűrzavar és a kiáltozások nem akarnak szűnni. Julius
megjelenik.

Orvost! Orvost! mondja.

De amíg a postahajó meg nem érkezik, addig nincsen doktora a városnak,
mert Muus elutazott!

Segítsenek le a távirdáig! kéri Baardsen.

Az arca halálsápadtra vált, de azért még megőrizte a lélekjelenlétét és
az öklét erősen a sebre szorította.

Clara kisasszony szüntelenül jajgatott:

Én vagyok az oka!…

De Baardsen mosolygott és azt felelte:

Hallgasson gyermekem, magam vagyok az oka. Én akartam így.

Szomorú nap volt ez. Odakint fagyott és Baardsennek jeget hoztak a
sebére, de az egész társulatot őszinte kétségbeesés fogta el a
szerencsétlenség miatt. Baardsen azt mondta:

Könnyen a halálomat is okozhatta volna, de nincsen semmi belső vérzés,
mindössze egy szúrt seb az egész, lysollal meggyógyítom.

Clara kisasszony azonban vígasztalhatatlan volt és folyvást önmagát
okolta, mind azt hajtogatta, hogy nem kellett volna olyan erősen
szúrnia.

Inkább az a baj, hogy nem talált elég jól, felelte Baardsen.
Legközelebb, ha szabad kérnem, célozzon egy kissé jobban oldalt.

Maga még ilyenkor is tud tréfálni?

Nem tréfálok!

Csakugyan azt akarta, hogy megöljem?

Igen, mondta Baardsen.

De miért? Nem értem.

A maga kezétől akartam meghalni.

Mindezt az egész társulat füle hallatára mondta és a hölgyek, Lydia és
Sybille – attól tartottak, hogy a beteg már félrebeszél.

Csakugyan, ez szomorú nap volt!

De mikor leszállt az este, Clara kisasszony fölvette a köpenyét és a
sárcipőjét és elment. Néhány órahosszat szótlan és csöndes volt, mintha
valamit forgatna a fejecskéjében, azután elment a Segelfossi Ujság
szerkesztőségébe. A szerkesztő úr éppen azzal foglalkozott, hogy a saját
ujságját olvasta. A lány arra kérte, hogy a szerencsétlenséget, ezt az
igazi tragédiát sürgönyözze meg egyéb lapoknak is és a szerkesztő úrnak
nem volt ellene kifogása, hogy megelőzze a kollégáit ezzel a
szenzációval annál kevésbbé, mert a fiatal hölgy maga akarta megfizetni
a táviratot.

Sajnos, Baardsen még mindig fekszik a nyilt sebével, máskülönben ő maga
táviratozott volna, mondta Clara kisasszony. Szerelmi bánat az ok. És a
nevemet is ki kell írni, ezt most már nem lehet elkerülni és neki
különben sem árt. Kétségkívül öngyilkossági kisérlet volt. Egy tőrrel,
tegye hozzá kérem. És azt is tegye hozzá, hogy én ártatlan vagyok. Isten
a tanum, hogy az vagyok és van még remény, hogy fölépüljön, azt is írja
bele, kérem…

De bármint volt is a dolog, Clara kisasszony a táviratot nem Segelfoss
állomásáról adta föl, talán nem is volt rá ideje. Elvitte a táviratot
magával a hajón, a legközelebbi állomásig. Elutazása előtt még egyszer
felment Baardsenhez és érdeklődött az egészsége iránt, minthogy pedig a
lány még mindig levert hangulatban volt, mint azelőtt, a beteg
tréfálkozott vele és azt mondta:

Szegénykém, – persze, ha az ember nappal meggyilkol valakit, akkor este
már semmi hasznát se tudja venni. De utazzék csak el nyugodt szívvel,
Clara kisasszony, én majd meggyógyulok, fájdalom…

Erre a tréfára Clara kisasszony nagyon felvidult, sőt boldog lett, mert
azért alapjában véve jó szíve volt.




6.

Hát már a Larsen szálloda is szerzett magának lobogót? Látszik ugyan,
hogy nem vadonatúj, de azért nagyszerűen lengedez a szélben, ez a
Theodor egyik zászlaja, Lars Manuelsen csak kölcsönkérte. Most az ő
fiának, Lassen tiszteletesnek a kedvéért tűzte ki az oromra. Mert nagy
nap ez a mai.

Lars Manuelsen ellen az ősszel nem indítottak semmi eljárást lopás
miatt, de a szarka lépésről-lépésre mindig a nyomában volt és
kiáltozott, az emberek pedig alig valamivel voltak csak jobbak, ők is
csaknem kiáltoztak. A legrosszabb azonban a Segelfossi Ujság cikke volt,
mert ez a cikk még Lassen tiszteletesnek is a szeme elé került, és ebben
a szemben megjelent az őseredeti paraszt kifejezés: a félelem és a
gyávaság kifejezése. A cikk olyan pontosan rámutatott az ő apjára, hogy
minden tévedést kizárt. No, ez ugyan szép dolog, az ilyen apától még
kitelik, hogy derékon töri ketté a fia karrierjét. És a lelkész úrnak
nem maradt más mit tennie, rá kellett szánnia magát a hosszú útra,
eljönni a fővárosból és megkisérelni, hogy rendbehozza a dolgokat.

És megérkezett. Magas, csontos ember volt, a haja hosszú, szakállat nem
viselt és mindig nagyon komolynak mutatkozott. Észak tiszteletére már
melegen öltözött. Kiszállt a partra, találkozott az apjával, üdvözölte,
fölfedezte Juliust, köszönt neki is és tovább beszélt a poggyászáról,
hogy itt meg itt helyezte el. A lelkész a szállodába ment az apjával,
Julius pedig nyomon követte őket. A lelkész nehéz küzdelmeket vív az
egyik sárcipőjével, amelynek talpa sehogyan se akar megmaradni a helyén,
a másik azonban híven követi, mint egy kutya.

Aztán bemegy Lassen a szobába és ott találja az anyját.

Jónapot, anyám! Isten áldása lebegjen a házatok fölött!

Anyjának a nagy meghatottságtól még a szava is elállt, csak az
örömkönnyek gördültek végig az öreg arcán. Ó, ez a jószívű öregasszony
nagyon nyomorúságos életet folytatott a semmiházi ura oldalán, és a
rossz gyermekei mellett. Most végre hazajött a híres fia! Jelentős óra
ez, szívében a rajongás bontogatja szárnyát és öreg tekintetébe gyermeki
öröm költözik, éppen úgy tett, mint két emberöltő előtt, ha egy
rézpitykét ajándékoztak neki.

No, itt láthatod, hogyan élünk mi, egyszerű emberek, mondta Julius.
Bizonyosan arra várt, hogy a bátyja valami kedves választ fog adni, de
Lassen csak biccentett a fejével. No lám, úgylátszik, nem volt
megelégedve, nincs éppen kegyes hangulatban és meg is mondta, mielőtt
még az anyja behozhatta volna a kávét:

Mit kell rólatok hallanom? Olvastam a Segelfossi Ujság-ot. Julius,
igazán több eszed lehetett volna…

Mint hogy?… kérdezte Julius.

… mint hogy fényes nappal lopott ételekkel traktálod az útasokat, mondta
a tudós bátya és egyáltalán nem igyekezett mérsékelni az indulatát.

Ami azt illeti, apa felelős azért, amit tesz, mondta Julius minden
teketória nélkül.

Apa? No, ez csinos dolog! Hogy valaki az apját vádolja!

Juliusban most fölébredt a szélhámos, de az ő szemtelenségének mindig
volt valami komoly alapja is, és most egyáltalán nem igyekezett fékezni
a mosdatlan száját.

Én mingyárt mondtam apának: ezt nem kellett volna tenned, ha egyszer
olyan fiad van, mint L. Lassen, mondtam neki, kérdezd csak meg, hogy
igaz-e.

Igen, én már öreg ember vagyok, mondta Lars Manuelsen a gyermekeinek,
igazítsd el te a dolgokat, aki többre vitted, ez az első gondolatom.
Készítettél már kávét Lassennek, anyjuk?

Az öregasszony felriadt a rajongó elragadtatásból és zavarodottan
sietett ki a szobából.

Ez a história minden tekintetben kínos nekem, mondta L. Lassen. És most
kénytelen voltam félbeszakítani a tanulmányaimat és abbahagyni a
munkámat, hogy ezt a hosszú utat ide megtegyem. Igazán semmi értelme
sincs az egésznek.

Igaz-e, hogy doktor lettél? kérdezte Julius, hogy végre berekessze a
kellemetlen témát.

Mi van a poggyászommal? felelte a bátyja. Elhozza már valaki?

Mingyárt ideszállítom, mondja az apa és érthető örömmel siet ki az
ajtón.

A lelkész most az öccse felé igazítja be a szemüvegét és megkérdezi:

És te tűröd, hogy az öreg apád cipekedjék a poggyásszal?

Julius fölnevetett, de nem jókedvében:

Azt hiszem, megbolondultál egy kicsit, mondja.

Nekem mondtad ezt?

Igen, neked! Nincs annyi eszed, mint egy taligakeréknek.

Az öregasszony behozza a kávét.

No, meglátjuk ízlik-e neked a mi kávécskánk, mondja.

Igen, anyám, köszönöm szépen. És remélem, hogy ehhez a bűnös lopási
históriához semmi közöd, mondja a nagyember-fia. De neked, Julius, nincs
semmi mentséged.

A Sjura az oka mindennek, mondja az öregasszony, hogy békét teremtsen.
Mindig mondtam Larsnak, hagyd békén a Sjurát, különben megbosszulja
magát valamennyiünkön, mondtam neki. De az öreg mégis leszakította a
fészket és megtalálta benne az éléskamra kulcsát, ebből támadt az egész
szerencsétlenség.

Mindennap fellobogózzátok a szállodát? kérdezte a lelkész.

Fellobogózni? Nincs is nekem zászlóm, felelte Julius.

Az öreg miattad húzta fel a lobogót, magyarázza az öregasszony. Átment
az üzletbe és kölcsönkért onnan egy zászlót, felelte Julius.

Erre nem lett volna szükség, mondta a lelkész.

Kiitta a kávéját és közben megérkezett az apa is a poggyásszal. Julius
pedig azt mondta:

Ha meg akarsz mosakodni, mint az utasok szoktak, akkor gyere velem!

És a lelkész elment vele. Néhány magas lépcsőn vezetett föl az út és a
lelkész meg is jegyezte:

Irtó magas lépcsők ezek.

A szoba se volt eléggé rendes, valami disznó kereskedelmi utazó aludt az
ágyban és leköpte a falat is.

Ezt bizonyára Enersen tette, mondta Julius, egyik reggel részegen jött
haza.

Az apjuk egy-egy kofferrel mindkét kezében ott jött kettejük mögött és
azt mondta:

Majd az anyjukom lemossa a falat.

Ejnye, ejnye, apa, te itt cipekedel azzal a poggyásszal, te meg, Julius,
üres kezekkel sétálsz itt mellette! mondta a lelkész.

De Julius már nem volt szelid hangulatban, ó, a legkevésbé sem! Pauline,
a Holmsen kastélyban, előző este végleg elútasította, most pedig itt van
ez a nagyképű bátyja és talán majd eszébe se jut, hogy kiegyenlítse a
számláját.

Miért nem hozod magad a retyerutyádat? mondja neki.

Julius! Julius! mondja az apa békítően.

Mit küldött már neked Lars valaha? kérdi Julius haragosan. Egy parókát
meg egy vásári jelentést!

A lelkész elnéző akart lenni ennyi műveletlenséggel szemben és csöndesen
mondta:

Amit kerestem, mind a saját tanulmányaimra fordítottam. És most sikerült
végre elérnem valami poziciót.

Igaz, hogy doktor lettél? kérdezte Julius másodízben. Vagy az is csak
olyan fecsegés?

A tiszteletes így felelt:

Ez megint olyasmi, amit te nem értesz. Én doktor vagyok, az igaz, de nem
orvos. A saját tudományomban kaptam meg a doktori címet. – Hallod-e, nem
kaphatnék friss vizet ebbe az üvegbe? Hiszen félig tele van állott
vízzel. Azt is mondd meg, van-e az ágyban rúgós matrac?

Igen, felelte Julius, de aztán nagyot köp a kályha lapjára és azt
mondja: Egyébként lefekhetsz abba az ágyba, vagy sem, nekem az mindegy,
annyit azonban mondhatok neked, hogy laktak itt már sokkal finomabb urak
is, mint te, és olyanok, akiknek sokkal telibb volt a zsebük, mint a
tiéd. A boltos Theodor is itt étkezett sokáig, pedig az igazán finom
ember és hidd el, több pénze van, mint neked meg nekem együttesen.

A lelkész úgy tett, mintha nem hallaná ezeket a durva és műveletlen
beszédeket, és mosakodni kezdett. Megmosta a kezét és az arcát, de nem
mosta meg a nyakát és a fülét, aztán elővett egy kefét és lekefélte a
haját, gallért és kézelőt váltott és egy csapásra rendesebb formája
lett. Az járt az eszében, hogy milyen különösek is a sors útjai: az
egyszerű halászból, aki az evezőpad mellől indúlt ki, lelkész lett,
tudós, az Olaf-rend lovagja, doctor philosophiae, püspöki tanácsos, sőt
már rajta van az udvari lelkészek listáján, is, ha egy póttagra volna
szükség és az államtanácsosok listáján, ha egy hely felszabadulna, –
csakugyan, Isten útjai kiszámíthatatlanok! És most itt van, hogy
megmentse a tolvaj apját, mert az írt neki és a segítségéért könyörgött!
Természetes, hogy a lelkész nem tehetett sokkal többet, mint hogy
mutatkozik a városban és a tekintélyével támogatja a családját. Ha ma
nem is, de holnap okvetlenül elmegy Holmengraa úrhoz és az újság
szerkesztőségébe. Ma azonban nem akart egyebet, mint bőségesen enni és
jót aludni. Kiveszi a reverendát a kofferjéből és felakasztja. A
reverendán ott függ az Olaf-rend is, – hátha szükség lesz rá.

Lars, az egykori halászfiú, mindenkin túltesz törhetetlen akaratával és
vas kitartásával, mert ez a két nagyszerű tulajdonság megvan benne.

Kezei is vannak, de azokkal mihez fogjon? Azok munkára teremtődtek,
nehéz munkára, ezért szokatlanul nagycsontúak, szinte már túlzás, hogy
valakinek ekkora csontjai legyenek, de a paraszti kezei sápadtak és
betegesek a tétlenség miatt, és rendkívül logikátlan jelenségek, egész
életében se tudta még használni őket semmire. A becsvágya már nem
szárnyalt magasabbra, megelégedett az eddig elért poziciójával, ő az
adminisztrációját, az intézését szomjazta mindannak, amit mások alkottak
meg és verekedtek ki. Ezt a célt sikerült is elérnie, és neki nincsen
kétsége aziránt, hogy a cél megérte a hosszú törtetést. A fejében az
iskolai ismeretek óriás halmaza gyűlt össze, úgy rakta őket egymásra,
mint ősei a rézgarasokat a zsebük mélyén és most már sokat tud, most már
tudós férfiú. Nem volt olyan természetű ember, aki a mindennapi élet
lelki nyomorában jól érezhesse magát, hanem igyekezett mind több és több
könyvműveltséget elsajátítani. Ez volt az ő missziója a földön.

Most itt ül az elpetyhüdt izmaival és a fáradt agyvelejével, – ebben még
ott zúgnak az ifjúság és az első férfikor iskolai tanulmányainak
emlékei, de most már tekintélyes férfiú, meg lehet kérdezni a véleményét
mindenféléről és ő válaszol is, olvasott a dolgokról és tudja, hogy
lehet megtalálni a könyvekben, valami szajkószerű van minden tudásában.
A doktori értekezése néhány tizenhatodik századbeli norvég lelkészről
szól és a dán Magazinból, a norvég állami levéltárból és a Diplomatarium
Norvegicumból írta össze, meg a norvég „Magazinból“ – tette volna hozzá,
mert mint kutató nagyon pedáns volt. A kedvenc munkája egy értekezés a
nagy Nomen Nescioról, amelyben sok értékes tudományos felfedezés
foglaltatott, többek közt az, hogy a hős nem 1512-ben, hanem 1513-ban
hagyta el a hazáját, hogy más partokon próbáljon szerencsét, továbbá,
hogy két évvel azelőtt, mielőtt még a jelzett célból kivándorolt volna,
– egy a kutatók szeme előtt eddig felfedezetlenül maradt jogi vitát
folytatott a hamburgi tanács egyik tagjával, – ez volt a tizennegyedik
pöre. Ebben a műben tökéletesen kiélte magát az ifjú Lars és minthogy
már régen tagja volt a Tudományos Társaságnak, természetszerűleg ki
kellett nevezni az Olaf-rend lovagjává is, most legalább volt valaki. Ó,
ha arra gondolt, hogy diákkorában hatalmas ezüstlánc fityegett az óráján
és azzal díszelgett, mosolyognia kellett, – most már az Olaf-rend lógott
a mellén és ki érhetett volna fel vele? És az ilyen férfiú északon lenne
lelkész? Vagy csak gondolhat is egyáltalán arra, hogy az országnak ebből
a részéből származik? A látóköre mind szélesebb, az ambiciója mind
mohóbb lett, mindig több tiszteletet, nagyobb állásokat kívánt,
lassankint már mellőzésről panaszkodott, amiért az újságok nem
foglalkoztak vele eleget, és az állam se tette meg érte, – amit tehetett
volna. Így múlt el néhány év a feje fölött.

Aztán egyszerre, – érdekes volt, hogy milyen kiszámíthatatlanul
következett be, – egyszerre csak elnyerte az elismerést, úgy hogy
összhangban volt az érdemeivel, püspökjelöltnek nevezték, a lapokban
több cikk jelent meg a közönség köréből, és azokban mint a jövő
kultuszminisztere szerepelt. Ki mérhette volna magát hozzá?

Úgy van, az idő majd elvégzi a dolgát, csak az idő hozhat meg mindent,
neki csak várnia kell. És az ifjú Lars mind bátrabb lett, és kedve
támadt, hogy szabadgondolkozónak mutatkozzék, magáévá tette a hetvenes
évek népszerű alapeszméit, de a norvég orthodox mozgalom
vezetőférfiaival is összeköttetésben állt és fölötte szeretetreméltónak
mutatkozott irántuk. Ezt megtehette, ő, a híres ember, és egyénileg is
jól állt neki, a halászfiúnak, aki az evezőpad mellől indúlt el. A
szemétdombon született és mocsokban dolgozott. Egy tudós se törődött a
testi tisztasággal és a ruházkodással, Herakleitos se volt valami finom
ember.

Szóval minden kedvezően alakúlt az ifjú Lars számára. Meglehetős
reménységgel nézhetett a legközelebb esedékes püspök-halál elébe, közben
szüntelenül folytatta a tanulmányait és mind nagyobb jártasságot
sajátított el a könyvek, okiratok, és régi pergamentek körül, – múlt az
idő és az ő népi magatartása szállóigévé lett, hallotta, hogy széleskörű
akció indul a régiségek felkutatására, tehát ő is szaktekintély lett
konyhaberendezések, ónedények és ezüstkannák dolgában. Most már
széleskörű kultúrát sajátított el, népieset és tudományosat egyaránt.

És ekkor mint a bomba csapott be ez az átkozott história az apjával!
Csakugyan döntő jelentőségű lesz-e a karriérjére?

Mikor az anyja az ebédhez hívta, közömbös arccal emelkedett fel a
helyéről. Enni… no, igen, persze, azt is kell, de hát nem az az
egyetlen, amire feltétlenül szüksége van az embernek. A ravasz róka, még
mielőtt partraszállt, jó beebédelt a fedélzeten, azért nem is volt
étvágya. De azért ebéd közben földöntúlian viselkedett és azt mondta:

Igen, ez már aztán ebéd, anyám, adj még egy tányér levest!

Aztán ebéd után elmondta az asztali áldást, – az volt csak az érdekes
látvány! Mint egy hatalmas grand danois-kutya, ha betanították, hogy a
hátulsó lábaira üljön és a mellső lábaival pitizzen. Mikor az imádsággal
végzett, megparancsolta, hogy hívják be az apját és Juliust.

Azok bejöttek.

Biztosra vehetem, hogy nem valami lopott ételt tettetek elém? kérdezte a
tiszteletes.

A két öreg zavartan hallgatott, csak Julius adta meg a választ:

Ha nem vetted biztosra, akkor nem kellett volna megenned.

A tiszteletes azonban nyilván nem szándékozott ilyen olcsón kiengedni a
kezéből a két bűnöst, igaz, hogy a vérei voltak, de azért mégis csak
tolvaj és orgazda, – az igazságnak nem volt szabad útját állni.

Veled nem tárgyalok, Julius, mondta a tiszteletes, mindössze is azt
szeretném a tudtodra adni, hogy ha a földi büntetés elől meg is
menekülhetsz, a mennyei igazságszolgáltatás sújtó keze el fog érni.

Az öregasszony oldalt hajtotta a fejét és összekulcsolta a kezét. Julius
azonban nem ismert tekintélyt, hanem megkérdezte, hogy hát akkor miért
hívták be.

Te pedig, atyám, szállj magadba, mondta a tiszteletes. Az Uristen nem
ver bottal és megeshetik, hogy már késő lenne a magadbaszállás, senkise
tudhatja a napot és az órát, amikor…

De Julius most ismét elrontotta az egész hatást, mert közbeszólt:

Az emberek tudni szeretnék, hogy fogsz-e prédikálni a templomban?

És bátyja, a nagyember, elhallgatott, Julius igazán nem találhatott
volna ki okosabbat, hogy elhallgattassa. Lassan várta és remélte, hogy
fel fogják szólítani a prédikációra, azért is hozta el magával az
ornátusát és az Olaf-rendet. A híres prédikátor a szószéken, – igen ez
volt a legerősebb fegyver, ezzel egy csapással leüthette a kósza
mende-mondát!

Ki kérdezi, hogy prédikálok-e?

Az emberek. Többen kérdezték már.

Erre majd visszatérünk később, mondta a lelkész. Egyelőre azt a bűnös és
becstelen viselkedést tettem szóvá, mellyel vádoltattok és amelyet még
az újságok se hagyhattak említés nélkül.

Ez a Sjura bosszúja! suttogta az öreg asszony, a jelenlevőkre nézett és
a szemében babonás meggyőződés csillogott.

Az apa nagynehezen szóhoz jutott és azt mondta a fiának:

Én öreg ember vagyok és mindenben tudatlan, és nem ismerem a
tudományokat, meg az ilyesmiket, de azért mégis szeretném tudni,
kívánatosnak tartod-e, hogy szarkafészkek legyenek egy udvarban, vagy
pedig az ilyen fészek közönséges és semmitérő dolog, az ilyen fészek,
ide hallgassatok, akkor majd meghalljátok, szólt a többiekhez.

Ne bántsd a Sjurát! Ne kezdj ki vele! figyelmeztette az öregasszony.

Ha pedig prédikálni akarsz, rágódott a saját témáján Julius, akkor csak
Ole Johannak kell szólnom, az majd körülviszi a hírt mindenütt.

Ezzel majdnem teljesen meghiusította a büntetőprédikációt. A tiszteletes
azonban szívós volt és kitartó és nyugodtan folytatta:

Az az ujságcikk engem kiragadott a munkámból és a tudományok közül és
elhozott ide, messze északra.

Ügyet se kellett volna rá vetned, mondta Julius. Itt már senkise
jártatja miatta a pofáját.

Akkor kár volt olyan jajkiáltással hozzámfordulnod, apám. Ez
lelkiismeretlen dolog, mondta a tiszteletes.

De azért kimondhatatlanul könnyebbnek érezte a lelkét, mikor azt
hallotta, hogy már megfeledkeztek az emberek az ujságcikkről.

Az apja azzal igyekezett igazolni magát, hogy Daverdana kéretlenül írta
meg a hazahívó levelet. Csakugyan úgy van, mint Julius mondja, a kutya
se törődik már azzal a cikkel.

De a Sjura még mindig üldöz, mondta Lars Manuelsen, és ha az ellen
tehetnél valamit… ha a Sjurát kiátkozhatnád…

A tiszteletes csak a fejét rázta.

No jó, hát nem, mondta Lars. De valami mást is szerettem volna kérdezni
tőled: A szabadkőműveseknek van egy gyűrűjük, amilyet még senki más nem
viselt, és azt mondják, hogy most Holmengraa is kapott egy olyat…

A lelkész jól ismerte az apját és tudta, hogy a vén bűnös mindenféle
pletykával igyekszik elterelni magáról a figyelmet és csakugyan nem
lehetett kordában tartani, egy perc mulva már arról beszélt, hogy a
boltos Theodor micsoda istenkáromló jeleket rajzoltatott fel az égre.

Lassen az öccséhez fordult és azt mondta:

Nem gondoltam rá komolyan, hogy itt prédikáljak, nem, erre nem
gondoltam, de ha az emberek mindenáron hallani akarnak, akkor
természetesen kötelességem egy prédikációt mondani, de erre csak a
helybeli lelkész és a kurátor szólíthat föl. Én magam nem fogok
ajánlkozni.

Persze, hogy nem! mosolygott az anyja. Még csak az kellene!

Másnap Lassen lelkész Holmengraaéknál tett látogatást. Ezzel több célja
is volt egyszerre, az első az, hogy egy üres órájában levelet küldött
Mariane kisasszonynak – kedves Mariane kisasszony, volt tanítványom! –
és most választ szeretett volna kapni rá. Belőle időközben egészen más
ember lett, mint amikor még tanította a kislányt, Mariane ugyan nem volt
túlságosan előkelő hölgy, valami különös olvasottsága, vagy feltünő
műveltsége sem volt, az ilyesmi nem maradhatott titok egy L. Lassen
előtt. Most ő maga jött el a lányhoz. De érdekes, hogy Mariane
kisasszonytól nem is félt annyira, mint a fiatal hölgy apjától, mert nem
tudta, vajjon a dúsgazdag Holmengraa úr beéri-e vele, hiszen a
malomtulajdonos maga se volt elég művelt és tanult ember, nem értett
eléggé a tudományokhoz. Marianet, a volt tanítványát, kézen akarta
fogni, hogy úgy vezesse, mintegy apai módon, könyvekről és régiségekről
akart beszélgetni vele, egy kiásott keresztelő medencéről, amilyet a
Sätervölgyben szerzett magának csere útján. Majd csak megy a dolog
valahogy, a különböző penzionátusokban több előadó lány figyelmét
sikerült már magára irányítani, most majd megpróbálkozik vele a volt
növendékével is. Igen, és aztán a tárgyra fog térni, legalább is céloz
reá, – a helyzet az, hogy ő sokra vitte életében, de mégis egyedülséget
érez. „A könyv egymagában még nem elég, Mariane, – keressen föl engem és
nézze meg a könyvtáramat, mire megint feljön a fővárosba, már ismét lesz
néhány ezer könyvem, a könyvtáram nőttön nő. De mint mondom, nem jó, ha
az ember egyedül van, és mit válaszol az én tisztelettudó levelemre?

Ma még csak arról volt szó, hogy a lány bámulatát vívja ki, holnap majd
beszél a hatalmas apával is.

De Mariane nem volt otthon, elutazott. Akkor hát mégsem az ő huncut
suttogását és halk nevetését hallotta a szomszéd szobából. – Nem, mondta
Irgensné, Mariane kisasszony elutazott.

Holmengraa úr belépett, Lassen egy pillanatig szemben állt vele és a két
férfi kölcsönösen végigmérte egymást. Lassen aztán mosolyogva
bemutatkozott – csakugyan, ez nagyszerű ötlet volt, – és azt mondta:

Meg tudom érteni, hogy nem ismert rám, Lassen vagyok, az ön egykori
házitanítója, mondta.

No lám, és egy ilyen híres és tudós ember ilyenkor utazással tölti az
idejét? mondta Holmengraa úr.

Igen, éppen úton vagyon északon és meg akartam ismét látogatni a régi
meghitt helyeket.

És továbbra is észak felé folytatja az útját? kérdezte Holmengraa úr.

Igen, Finmarkenbe. Tudományos kutató úton vagyok… a lästadianizmus…

Nem parancsol helyet foglalni? kérdezte végül is Holmengraa úr és egy
székre mutatott.

Egy nagyon sajnálatos ügyben teszem tiszteletemet, mondta a lelkész.

Ez határozottan ügyetlen bevezetés volt és maga is észrevette, hogy nem
a maga előnyére beszél, de valahogy mégis csak megmagyarázta a dolgot és
nagyon kellemesen lepte meg, hogy Holmengraa úr tudni sem akart a
lopásról, nem, fogalma sincs a dologról, nem is hallott róla,
pletykabeszéddel pedig egyáltalán nem törődik.

De a Segelfossi Ujság is megírta, mondta a lelkész.

Úgy? mondta Holmengra úr kurtán. Én nem olvasom ezt az újságot.

Nagyszerűen ment a dolog, jobban men is mehetett volna!

Mikor L. Lassen a Segelfossi Ujság szerkesztőségébe érkezett, Kopperud,
a szerkesztő és szedő ugyancsak nem akart tudni a lopásügyről.

Nem, ez csak tévedés lehet, mondta. Ha talán hoztunk is róla valami kis
hírecskét, azt bizonyosan nem én írtam…

Istenien ment a dolog!

Ellenben a legközelebbi számunkban hozunk egy kis cikket a lelkész
úrról, mondta a szerkesztő. Itt a kefelenyomat, talán lenne szíves
átolvasni.

És a lelkész átolvasta. Úgy, tehát itt Segelfossban is mint leendő
államtanácsost emlegették őt!

Ki írta ezt a cikket?

A szerkesztő így felelt:

Tulajdonképpen nem lenne szabad megmondanom, de ha ilyen úrral állok
szemben, mint ön… Rasch ügyvéd írta…

Az a szerencsés gondolat, hogy Lassen tiszteletest megtették
államtanácsos-jelöltnek, mindennél jobban hatott és hatása elért,
úgylátszik, egészen Segelfossig, sőt a stréber Rasch ügyvéd füléig is. A
lelkész úgy tett, mintha közömbösen nézné ezt a bámulatosan csúszómászó
kreatúrát, a szíve azonban ujjongott örömében. A híres lelkész eljött
közénk Segelfossba, – ez volt a cikkben, – és megszállt a Larsen
szállodában.

Hozzáteheti kérem, hogy tudományos kutatóúton vagyok, Finmarkenbe
utazom, és hogy a könyvtáramat kétezer kötetre becsülik, valójában
azonban közel van a háromezerhez és állandóan gyarapodásban van. Kérem,
igazítsa ezt helyre! mondta a szerkesztőnek.

Igen, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Most már csak a Sjura, a
szarka van hátra! gondolta és könnyedén mosolygott. Most már nem lett
volna hozzá szive, hogy korholja az övéit, azért mindenkihez nagyon
szíves volt, amikor hazatért. Az apja megkérdezte:

Nos, mit mondott Holmengraa?

Hogy mit mondott? Természetes, hogy irántam nem volt barátságtalan.

No, még csak azt próbálta volna meg! fenyegetőzött Lars Manuelsen. Akkor
én is megkérdeztem volna, hogy mit akar Daverdanától.

A fiú azonban nem hallotta ezt, vagy nem akarta hallani, nyugodt volt és
nyájas. A ház előtt néhány segelfossi gyerek ácsorgott és orrát az
ablaküvegre nyomta. Lars Manuelsen el akarta kergetni őket.

Hagyd csak! mondta a lelkész. A kicsikék talán majd felnőtt korukban is
emlékeznek még rá, hogy saját szemükkel láttak engem.

Ó, igen! mondta az öregasszony és rajongón rázta meg a fejét.

Egy-két nap mulva L. Lassen valóban felszólítást kapott a község
lelkészétől, hogy prédikáljon.

Helyesebb lett volna ha Landmarck lelkész maga jön el, ahelyett, hogy az
egyházfit küldi az üzenettel, gondolta magában Lassen lelkész.

Ugyanakkor jutott el hozzá az a kérés is, hogy menjen el beteglátogatóba
a boltos Perhez.

A boltos Per, gondolta magában L. Lassen, arra az emberre egyszer már
megpróbáltam hatni, de eredménytelenül. Ma sem térhetek ki ez elől a
felszólítás elől.

Bizony, az öreg Per már a végét járta. Nem szimulált többé, hanem
komolyan haldoklott. Pedig kellemetlen vendég volt a halál. Per tudni se
akart róla, ó, mélyen belegyökerezett undort érzett a meghalás iránt.
Még mindig mellényestül feküdt az ágyban, pedig abból már tíz éves bűz
áradt, még mindig hangosan káromkodott, de a szeme már nem fokozta a
káromkodás hatását, nem volt elég erős többé, nem volt benne halálos
méreg, csak üveges volt az a szem és üres. De meghalni? Már annyira
volt, hogy érezte a víz földízét, bár a tél még csak most kezdődött, –
de rajta, az egész testén, végigvillámlott egy reménysugár: most már
hamarosan beáll a tavasz és ő majd fölkel és valami rendes dologba kezd.
Csakhogy a halál bátran dolgozott a lerontásán és titkon aláásta az
egészségét, csak a szeme körül hagyott sötétszínű karikákat, egyébként
hamuszürkére varázsolta az egész aszott arcot.

Nem akarod a papot elhívatni, mielőtt meghalsz? kérdezte az asszony.

Ostoba tehén! felelte Per.

Ez a „mielőtt meghalsz“ tapintatlanság és kíméletlenség volt a beteg
emberrel szemben és így az öreg Per visszaútasította a papot, bár
szívesen látta volna már. Tény azonban, hogy az öreg Pert legkonokabbá
és legmakacsabbá a felesége tudta tenni, annak megvolt már arra a saját,
külön módszere, hogy dühbe hozza a férjét és mégis úgy tegyen, mintha
egyáltalán nem történt volna semmi. Másrészt igaz, hogy az ember hálával
tartozott volna neki, amiért időnként mégis megnézte, hogy mit csinál és
rögtön letörülte az orrát, ha sírt, mert bizony már olyan volt, mint a
kis gyerek, maga semmit se tudott véghez vinni a kezével, csak akkor, ha
már egészen kikelt magából. Csakugyan, az öreg Pernek inkább
méltányolnia kellett volna, hogy az asszony egyáltalán bemerészkedik
hozzá, mert ez már nem volt egészen veszélytelen dolog. Azért ostoba
tehénnek nevezni egy asszonyt, mégis csak túlságos gorombaság volt ebben
a pillanatban.

És ki viselje majd a ruháidat? kérdezte tovább az asszony.

Te! üvöltötte Per és őrjöngött. Szakítsd el őket egészségben.

Tulajdonképen még sok volt benne az élet és ezért érezte
méltatlanságnak, hogy meg kell halnia s igyekezett tőle telhetőleg
kitólni a szörnyű pillanatot. Groteszk arccal feküdt az ágyon, olyan
csúnya volt, mint a történelemelőtti idők ősembere, egészen összelapult,
mintha most jött volna ki egy nagy tojásból és csak feküdt, feküdt az
ágyán és gondolkozott rajta, hogy nem kelhetne-e föl? Mióta dr. Muus
utoljára meglátogatta, az öreg Pert gyakran foglalkoztatta az a
gondolat, hogy csakugyan árt-e neki a friss levegő. Mindinkább
visszafejlődött az állati állapothoz, már megtanulta, hogy élvezettel
lehelje be a bűzt, most azonban azt akarta, hogy nyissák ki az ajtót és
hagyják is úgy egy darabig. Hihetelen fáradtsággal sikerült is neki a
botjával kilökni az ajtót. Egy órahosszat szívta be a friss levegőt, de
nem kapott tőle mégsem erőre.

Mi volna, ha még tovább menne a levegőzésben? Valóságos levegőínyenc
lett, az élvezőképessége ilyen különös formákat talált ki: most már
léghuzatot akart teremteni a szobában és az ablakot, sőt még a kályha
ajtaját is ki akarta nyitni. Fölállt, de természetesen azonnal
visszarogyott.

Persze, persze, gondolta magában, vigyázatlan dolog, ha az ember két
lábra akar állni, mikor az egyik lába halott.

Nagynehezen sikerül neki ismét elfoglalnia az ágyát, leül a szélére és
hol az egyik, hol a másik oldalán igyekszik tovább erőlködni, olyan
volt, mintha egy kő akarna önmagától elindúlni. Mikor szerencsésen
visszafeküdt az ágyba, a béna tagjait szinte vonszolja maga után és azok
most szörnyű összevisszaságban fekszenek, anélkül, hogy megtalálnák a
természetes helyzetüket.

Most itt volna az ideje, hogy az öreg Per adja be a derekát, de szó se
róla, egy tapodtat se hátrál, csak lassan vonul vissza és a halál minden
talpalatnyi tért csak küzdelemmel hódíthat meg benne. Figyelmesen és
konokul tanulmányozza, hogyan kellene önmagát mozgásra birnia, valaminek
történnie kell. Végre is nem fekhetik így mozdulatlanul, ebbe nem
nyugodhatik bele. Harcba száll ő a lehetetlenséggel, még a felsőbb
hatalmakkal is, ha kell, bizony. Túlfeszíti az erejét, agyában birkózik
a halállal, le akarja gyűrni, fölébe akar kerekedni, küzködik, élő
kezével megragadja a holt kezét, megrázza és kiabál vele, hogy majd
móresre tanítja! Megfogja a béna lábát, felemeli és kilöki az ágyból. De
a halál meg fárasztó játszótárs, elgyöngíti az embert, az öreg Per nem
bírja már a tusakodást, küzdeni, újra össze kell szednie a tagjait.

Hol voltatok? kérdi a lábától meg a kezétől és jajveszékel. De mielőtt
megbocsátaná végtagjainak a távollétüket, a fogát csikorgatja és úgy
követeli, hogy éledjenek fel. Akkor majd visszafogadja őket, mondja
nekik.

Egy kődarab hisztériája volt ez.

A minap elutasította a papot, pusztán azért, mert az asszony mindig
fölkeltette a makacsságát. Mikor azonban meghallotta, hogy Lassen
megérkezett, Lars Manuelsennek és Katónak a Lars fia, – eszébejutott,
hogy tőle kér segítséget. Jó tréfa volt ez, mégis kapott lelkészt,
anélkül, hogy a felesége ajánlotta papot hívatta volna el. Ezzel még
ugratja is a feleségét, az ostoba tehenet! És mikor Lassen megérkezett,
az öreg Per egy darabig barátságosan és alázatosan viselkedett, és azt
mondta, hogy fel akarja venni az utolsó kenetet. A pap hasonló
szívélyességgel beszélt, sőt, hogy tökéletesen megértesse magát ezzel a
szenvedő lélekkel, paraszti nyelven szólt hozzá és ebben tőle telhetőleg
igyekezett jól kifejezni magát. Nagyszerűen ment a dolog, Per
felélénkült, barátságosan nevetett, azt mondta: mulatságos dolog ilyen
kómikus szavakat hallani, de különben komolynak kell lenniök, mert
hiszen ő a halálra készül és fel akarja venni az utolsó kenetet.

Az utolsó kenet, – ez a gondolat megrögződött benne, bizonyosan attól
várt javulást. Hiszen a bor, meg a kenyér csodatáplálék, attól talán
jobban lesz. Mikor pedig meghallotta, hogy a pap ezuttal nem adhat se
bort, se kenyeret, mert hiszen csak kutatóúton van Finmarken felé, az
öreg Per nagyon csalódott.

De majd beszélek neked és előkészítelek az utolsó vacsorára, mondta
Lassen, és akkor majd a helybeli tiszteletes úr megteríti számodra az Úr
asztalát.

Könnyű volt belátni, hogy ez nem tetszik az öreg Pernek, mert hiszen
akkor mégis a felesége akarata teljesedik. Lassen lelkésznek pedig nem
lehetett ellenére, ha őneki adnak elsőbbséget és azért minden
tehetségével gondozásába kellett vennie ezt a veszendő lelket.

Van valami a szíveden, barátom? kérdezte Lassen.

Nem, olvastam valamicskét a zsoltáros könyvből. Nem akartam, hogy a
többiek észrevegyék, de mindig itt tartom a könyvet a párnám alatt. És
különben is gyakran gondoltam az Istenre, de azért nem imádkozom.

Úgy, nem imádkozol?

Nem, azt hiszem, hogy nem teszem. Ez nincs rendjén?

Boltos Per eszerint nem tudta, hogy elég óvatosan kezelte-e az Istent.
Bánt ő ablaküveggel, ivópohárral, kávéstányérral, mikor eladta őket, de
Isten talán még törékenyebb…

Ha most itt volnának a kristianiai könyveim, kölcsönöznék egyet és az
megtanítana az imádkozásra, mondta Lassen lelkész.

Úgy, tehát sok könyve van a tiszteletes úrnak?

Ó, ezerszámra vannak könyveim, hatalmas könyvtár, a padlótól a
menyezetig. Igen, akkor kölcsönözhetnék egyet neked is.

Az öreg Per tovább folytatta a számadást: elsorolta ami kevés jót tett
már az életében: meg akarta hiúsítani a tánctermet és megtölteni
gyufával. Ez lehűtötte volna a hús forró vágyát.

A lelkész mosolygott.

Ezt se tettem helyesen?

Kedves jó Perem, ez csak egy ötlet, mint mondani szokás, egy naiv
jogcím. Nem nevezhetem se jónak, se rossznak.

Úgy, ez tehát nem jó?

És a boltos Pernek most eszébe jutottak a hattyúk, milyen vadul
kiáltoztak és mennyire megrémítették őt, szörnyű madarak, de ő még sem
átkozta el őket.

A lelkész gondolkodott egy darabig, hogy ne tartsa-e fenn állandó
használatra a beteg rémületét, de aztán szakított ezzel a gondolattal.

A hattyúk, Isten szépséges fehér teremtményei! mondta. Róluk írta
Brorson a gyönyörű hattyú-dalait.

Gyakorlati eredménye azonban nem lett a látogatásnak, semmi gyónás,
semmi beismerés, semmi bűnbánat. Furcsa dolog: a haldokló erényének
tudja be, hogy nem káromolta a hattyúkat! Lassen lelkész a ruhájára
nézett és azt mondta:

Tulajdonképpen mi nyomja a lelkedet, Per, hogy értem küldtél?

Fel akartam venni az utolsó kenetet.

A lelkész a fejét csóválta.

Ugy látom, hogy most nem tudlak eléggé előkészíteni az úrvacsorára. Nem
vagy olyan lelkiállapotban. Először töredelmesen meg kell bánnod a te
nagy bűneidet.

Na, éppenséggel olyan nagy bűneim… felelte az öeg Per szerényen.

Elszomorítasz engem és aggodalmat keltesz a lelkemben, mondta a lelkész.
Őszintén aggódom miattad. Mit képzelsz, hová kerülsz, ha most meghalsz?
És tudod-e mit fogsz ott tenni?

Igen, mormogta maga elé az öreg Per

De most itt feküdt az ágyában, és nyilván nem volt kész terve, hogyan
viselkedjék az ilyen válságos helyezetben.

Nem, mondta rá hirtelen.

No, látod, mondta Lassen. Kishitű vagy még, ingadozol, tehetetlen vagy
és azzal se jöttél még tisztába, hogy milyen nagy a te bűnöd.

No, most aztán robbanhat az akna! gondolta magában boltos Per.

Hogy az ő lelkét mi nyomja? Erről mindeddig hallgatott: egészséges akart
lenni, hogy felkelhessen az ágyból és visszavehesse Theodortól a boltot.
Egyebet nem akart. De a bolt az övé.

Én azt reméltem, hogy könyörületes lesz hozzám és feladja nekem az
utolsó kenetet. Múlnak az évek és engem elgyötör a kín itt az ágyamban,
mindig rosszabbúl vagyok, a kezem, lábam egyre jobban fáj és az Isten
kemény kézzel bűntet, inkább akar egészen az ebek harmincadjára
juttatni, minthogy visszaadja az egészségemet.

Megállj, Per! Istent ne káromold! Az Úr nem bűntet téged jobban, mint
amennyire vétkeztél, ezt biztosan tudhatod.

Nana, mondta az öreg Per, de maga nem tudja, hogy itt mi minden történt,
tette hozzá. Nincs hová hajtanom a fejem, a saját házamban elvitték a
tetőt a fejem felől, Theodor cselekedte ezt velem. Nagyszerűen
kieszelte, hogy az apját, meg az öreg anyját kitezi az uccára,
mondhatnám, és én nem gyógyúlhatok meg és nem kelhetek fel, hogy a
kezembe vegyek és rendbehozzak megint mindent.

Pernek egyszerre megeredt a szava – no lám! – és a tekintete is
visszanyerte a régi szilárdságát:

Nem tehetné meg azt, hogy lemegy a boltba és kikergeti onnan Theodort?
kérdezte.

Nem, ez a világi hatóságok dolga. Nem, nem, ne is beszélj velem
ilyesmiről, utasította el a kérést Lassen lelkész.

Ezt csak az ő érdekében mondom, mert ő az én fiam és gyermekem. És ha ön
a gallérjánál fogva kidobná őt az üzletből, akkor talán észretérne az a
felfuvalkodott pénzeszsák.

A lelkész nem szólt egy szót sem. Hirtelen eszébe ötlött az egész
jelenet jellegzetessége, ezer éles apró vonásban villant lelke elé a
falusi paraszt, meg a boltos Per, meg a fajtája, amelyhez tartozott.
Ezért… ezért küldött tehát érte egy haldokló! Lassen csak hallgatott.
Rövid néhány esztendővel ezelőtt még maga se gondolkodott volna másként,
mint a boltos Per, de ő belőle hála Istennek már más ember lett.

És nem elégedett meg azzal, hogy bennünket, az öreg szüleit, nyomorba és
nélkülözésbe kerget, nem, a hugai részét is magához ragadja és
kiforgatja őket mindenükből, hangzottak tovább az öreg Per sirámai. Most
az italmérési jogot is visszaadta a városi hatóságnak, és minden
tönkremegy a kezén és az anyja egy ostoba tehén és nem néz a parafin
után és nem törődik a szirupos hordóval a pincében. Kihez forduljak?
Theodor az enyémnek tőszomszédjában egy új boltot nyitott és most még a
választófalat is keresztülfűrészelte, egyetlen nagy üzlet az egész.
Nekem kellene csak ott lennem!

Hát Rasch ügyvéd nem tud ezen segíteni? Én nem avatkozhatom bele, mondta
Lassen lelkész és felkelt a helyéről.

Csodálatos volt ez a heves rosszindulat, a bosszú szenvedélyes vágya
ennek a béna embernek a lelkében, és Lassen boldog volt, hogy
kiemelkedett a bűnnek és vadságnak ebből a társadalmi osztályából.

Isten veled! mondta kurtán. És térj magadba!…

Boltos Per utánalesett, amint kiment az ajtón. Ó, ha ez régebben történt
volna, mikor még használni tudta a karjait. Most azonban legyőzötten
feküdt a porondon.

Most már mindent értek, mondta neki. Maga beszélt Theodorral, és nekem
most nem szabad felvennem az utolsó kenetet, hogy fel ne épűlhessek.

Én nem beszéltem Theodorral, felelte Lassen lelkész. Szállj magadba,
Per, ezt tanácsolom neked, mint a lelked gondozója. Mit gondoltál ki már
megint? Azt akarod, hogy a jelenlegi lelkiállapodban feloldozzalak téged
a bűntől? Azt nem teszem.

Nem, nem… mondta Per.

És úgy érezte, hogy nem elég éles már a foga, – nem haraphat vele a
Lassen combjába…

Mikor Lassen lelkész visszatért a szállodába, elmondta, hogy a
beteglátogatás nem volt különösképpen kellemes a számára. Pedig nagy
pillanat lehetett volna igaz megtérés és bűnbánat után, a béna ember
enyhülést érzett volna, a lelkében pedig templomi nyugalom és csend
költöznék, sajnos azonban…

És vasárnap Lassen lelkész a templomban prédikált, az Olaf-rend ott
fityegett a mellén. A hívők zsufolásig megtöltötték a templomot, és a
prédikáció csodálatos hatást váltott ki. Bár nagy tudós volt és ismert
minden szellemi irányzatot, ám ezzel ő nem hivalkodott: az egyház Jézus
menyasszonya és ő annak egyszerű szolgája csupán, azért mondta hát
szószerint:

Amit hallotok, barátaim, az csak az én szavam csengése: de gondoljatok
Isten hangjára, amint szólva-szólt a csipkebokorból!

Egyébként elég népies volt az előadása, helyenként egy kis tájszólással
keverte, de nagyrésze tisztán érthető volt. Az egész parókia népe
megjelent a templomban, csak éppen a pap hiányzott. Rasch ügyvéd is a
hívők sorában ült.

Lassen lelkész szerette az aranymondásokat és a tantételeket, akár maga
fogalmazta őket, akár pedig valami családi lapból olvasta. Hat ilyen
aranymondása a következőképpen hangzott:

Nem lesz azzal gyöngébb az ember, ha másokra támaszkodik, ugyanannyi az,
mintha önmagára támaszkodnék, csak éppen bízni kell Istenben. Ha egy
messzelátó lencséjében foltok vannak, akkor felhőket látunk a tiszta
derüs égen is. Cselekedd a jót a jóért, és ne gondolj azzal, hogy mi
következik belőle. A jóság szikla a tengerben, a jótékonyság egy
vándorló homokpart. A kőszívet nem olvasztja meg semmi, de Isten malmai
könnyen megőrlik. A tehetség önfegyelem nélkül olyan, mint a palota, ha
nincsen teteje.

A prédikáció után Landmarck lelkészné a leányaival eljött a szállodába,
hogy köszönetet mondjon Lassen lelkésznek a predikációért. Ez a
prédikáció élmény volt mindenki számára! Lassen a lelkész után
kérdezősködött.

A lelkésznek most nagy az elfoglaltsága, felelte Landmarckné, de
üdvözletét küldi.

Papának nagyon sok most a dolga, mondta az egyik Landmarck kisasszony,
és udvariasan bókolt.

Most éppen egy cséplőgép tervrajzán dolgozik, mondta a húga, és ő is
bókolt.

Mind a két fiatal hölgy megszemlélhette az Olaf-rendet, sőt még kezébe
is vehette. A lelkészné és Lassen egy-kettőre megegyeztek abban, hogy
egy kultúrember csak az ország déli részében élhet.

Ugy van, mondta Lassen, viszontlátásra Kristianiában. A hölgyek
okvetlenül keressenek fel, nézzék meg a könyvtáramat és a régiségeimet…




7.

Aztán elutazott Lassen lelkész, folytatta az útját észak felé, hogy a
lästadianismust a helyszínén tanulmányozza. Bizonyára szívbéli örömmel
hagyta maga mögött szülőhazáját, ezt a kis Segelfoss várost, hiába,
éreznie kellett, hogy nem való olyan emberek közé, mint Lars Manuelsen,
Julius Larsen és a boltos Per, el is határozta, hogy többé vissza nem
tér.

Isten veled anyám! mondta. Ne sírj, jó dolgom van nekem Kristianiában!

Julius természetesen egy őrét se látott a bátyjától és nem is csinált
titkot belőle, hogy nevezett bátyja két könyvet is elvitt magával, ezek
ott voltak a szállodában és ő csak néhány koronáért lett volna hajlandó
megválni tőlük.

Én nem akarom megvádolni, mondta Julius, de nem becsülöm őt semmire,
nem, egy csöppet sem!

No lám, Julius nem tudta megérteni a bátyját, pedig az híres volt és
nagy férfiú, és úgylátszik, Daverdana sem volt különb nála.

Úgy, Lars tehát nem is kérdezősködött utánam? A nevemet sem említette?
No, szerencsés utat! mondta Daverdana.

Könnyen beszélt, mert már célhoz ért, megvolt az otthona, zsákokat varrt
a malomnak, tehát maga is keresett, szép vörös volt a haja és tetszett a
férfiaknak.

De aztán eljött egy nap, amikor senkise varrt többé zsákot a malomnak.
Tovább már nem lehetett halasztani, egyszer végeszakadt ennek is.

Mariane kisasszony egyszer utólérte az apját, amint az úton sietett és
azt mondta neki:

Utánad jöttem, hogy megmutassam magam az embereknek.

Milyen csinos kalapot vettél! mondta az apja és mosolygott.

Tetszik neked? De drága is ám a kalap.

Igen, drága, de nagy és szép.

Ma áll a malom? kérdezte a lány.

Igen, véletlenül, felelte az apja. A sagvikai Bertel és Ole Johan valami
más munkát kaptak.

Odaát ásnak a dombon, mi lesz az, pince, vagy kút?

Gyémántbarlangnak készűl, mondja az apja s megint olyan titokzatos, mint
már sokszor. De te, kedves Mariane, menj most szépen haza és ne törődj a
barlanggal.

Tudod, apám, mikor Felix meg én még kicsik voltunk, éppen ezen a helyen
mindig ölbekaptál bennünket, mert itt nagyon puha a talaj és a karodon
vittél, mondta a lány.

Igen, igen, és nekem úgy rémlik, hogy annak még nincs is olyan sok éve,
de nemsokára már ti vihettek engemet a karotokon.

Múlik az idő, mondta Mariane.

Igen, múlik az idő, kicsi bölcsem, felelte az apja és mosolygott.

Martin béres jön az úton, már megint vadászni járt, és elejtett
foglyokkal a vállán tért vissza az erdőből.

Ezeket a foglyokat Holmengraa úréknál kell leadnom, mondja és leveszi a
kalapját.

Willatz Holmsen úr mondta?

Igen.

Ha írsz neki, Mariane, köszönd meg ezt is.

És minthogy már régóta ismeri a malomtulajdonost, s tehát bátran
beszélhet vele, Martin béres meg is kérdezi:

Lars Manuelsent nem fogják börtönbe csukni a lopásért?

Mariane nem felel egy szót sem, de Holmengraa úr megkérdezi:

Mit gondolsz, a hadnagy úr megtette volna?

És Martin béres kénytelen volt így felelni:

Ó, a hadnagy úr bizonyosan szökni hagyta volna, mert nagyon is
csekélylelte volna a tolvajt.

No látod! mondja Holmengraa úr.

Mariane mély gondolatokba merülten ballagott haza. Hiába ravaszkodott,
nem tudta rábírni az apját, hogy megnyissa előtte a szívét, hasztalanul
próbálkozott meg vele minden módon. Még azt sem érte el, hogy a
kalapjára valami megjegyzést tegyen, egy szemrebbenéssel sem árulta el
magát. Pedig nem volt ám az új és drága kalap, hanem régi, lehetett már
két éves is, Mariane most alakította át. Cselfogás volt az egész, azt
akarta, hogy az apja kifogásolja a kalapot, de nem tette! Ó, neki
magának is máson járt most az esze, nem a kalapon.

Mikor hazaért, ott ült már az ura-i előljáró és az apja után
érdeklődött.

Mi ujság? kérdezte a lány.

Semmi, Mariane kisasszony, egyáltalán semmi. Csak szerettem volna vele
néhány szót váltani, mivel történetesen épp erre vitt az utam.

És a következő napokban furcsa emberek mutatkoztak Segelfossban, városi
urak, de nem kereskedelmi utazók. A szállodában vettek ki lakást, és
Holmengraa úrnak oda kellett menni hozzájuk, hogy tárgyaljon velük.
Rasch ügyvéd is ott ült köztük egész terjedelmében, hasonlóképpen az
ura-i előljáró, de ő mindig szabadulni igyekezett közülök. Az urak zárt
ajtók mögött tárgyaltak.

A malom még mindig állt és Holmengraa úr ezt állandóan azzal okolta meg,
hogy más munkára használja a két munkavezetőt. És csakugyan: a sagvikai
Bertel és Ole Johan valami titokzatos barlangot ástak, a barlang tűzálló
volt, és egy különös szerkezet védte a beomlás és betörés ellen.
Belűlről pedig vastagon kifalazták.

Mit gondolsz, mit akar ebben tartani? kérdezi Ole Johan, mert nagyon
kíváncsi természetű volt. Hiszen azt mondják, nincs is már rejtegetni
valója.

Ki mondta?

Hallottam. Az üzletben beszéltek.

Sagvikai Bertel a kenyéradó gazdája pártját fogja, mindig megvolt ez a
tulajdonsága, úgylátszik már vele született, azért így válaszolt:

No, egy kicsit még mindig több megőriznivalója lesz, mint amennyiről
lent az üzletben tudnak.

Azt beszélik, hogy néhány nagyságos úr érkezett délről, és azok mindent
összeírnak, a legnagyobb darabtól a legkisebbig. Holmengraa úr egész
tulajdonát, mondta Ole Johan.

Összeír ám az öregapád, felelte Bertel szokott talpraesettségével.

Igen, az üzletben már sejtettek valamit, Theodornak nagyon finom orra
volt, mindent kiszimatolt, és úgy érezte, hogy már nincs rá ok, hogy
védje a Holmengraa-házat a gyanú ellen. Mariane kisasszony olyan
szívtelen és kegyetlen volt vele, talán most majd leereszkedik hozzá, ha
ő lesz a helyzet magaslatán.

Talán… De Theodor mégse volt egészen biztos a dolgában, Mariane egy nap
úgy viselkedett, mint a másikon, díszes köpenyt viselt és hatalmas
kalapot. És mit szólt vajjon a dolgok új fordulatához? Úgylátszik, már
semmise lepte meg, talán sejtette az apja helyzetét, hiszen ravasz volt
és okos, lehetséges, hogy elolvasta a leveleit és a táviratait is. És
vajjon mért sürgette a nyáron is, hogy minél előbb összekerüljenek
Willatz Holmsennel, ha nem azért, hogy megelőzze a bukást és a
katasztrófát?

Egy dolog azonban nagyon megzavarhatta Mariane kisasszonyt. Baardsent, a
távirda főnökét, a napokban mentették fel hivatalától és éppen ezért
most több ideje volt, hogy az utakon kószáljon. Ezzel a Baardsennel
gyakran találkoztak útkörben, és a távirász mindannyiszor úgy
köszöntötte a malomtulajdonost, mint egy királyt. Hát ennek mi a
magyarázata? Hiszen ha volt, aki ismerte az apja helyzetét és a
távíratait, és látta, amit Felix írt Mexikóból, az éppen Baardsen
lehetett. Ez pedig mélyen és tisztelettudón köszöntötte a
malomtulajdonost, pontosan úgy, mint azelőtt. Mégse ment volna tönkre az
apám? töprengett Mariane. Vagy Baardsen a bukása után is méltónak
találta a tiszteletére?

Régi barátjához, az ura-i előljáróhoz fordult és azt mondta:

Miért mondta nekem, hogy nem történik semmi, mikor annyi minden történt?

Akkor még nem is tudtam semmit, mondta az előljáró, kaptam egy
táviratot, de nem tudtam az értelmét.

Most aztán mindent tudott a lány.

Mi tagadás többé: tönkrementek tökéletesen, a malomtulajdonos csődbe
került, a játékos feltette az utolsó garasát és elvesztette azt is. Így
járt tehát Holmengraa úr, aki egykoron eljött Segelfossba, hogy ott
lelje meg a sorsát, ő és vele még sok más emberét. Az ismeretlen
mélységből bukkant elő, király volt ő, és miatta olyan rejtély itt az
élet, amilyen.

Nem jajgatott, a szavát se lehetett hallani. Azelőtt, ha valami
vesztesége volt, vagy valami csapás érte, legalább leihatta magát, mint
valami matróz, és káromkodhatott. Most azonban nagyobbnak mutatkozott,
egy csodálatos pincét ásatott ki, azt akarta megtölteni valamivel, és
mosolygott és szeretereméltó volt, mintha megtehetné, hogy most
lefekszik és négy napig egyfolytában alszik, aztán pedig gazdagon és
nagyszerű viszonyok közt ébred fel újra. Csodálatos ember volt ez a
Holmengraa! De Rasch ügyvéd bámulattal vette észre, hogy a
malomtulajdonos mingyárt, mikor először találkozott az idegen városi
urakkal, titokban lehúzta az ujjáról a titokzatos gyűrűjét, a
szabadkőműves gyűrűt és a zsebébe dugta. Vajjon miért? Az egyik idegen
úrnak az ujján is volt ilyen szabadkőműves gyűrű, de az nem húzta le.
Talán nem akart dicsekedni a magas rangjával a malomtulajdonos, most,
mikor megbukott? Vagy talán nem is volt szabadkőműves? Rasch ügyvéd
kezdett lassan kételkedni benne.

Igen, Rasch ügyvédben sorra ébredtek a kétségek egy bizonyos Puerto
Ricoból érkezett táviratot illetően is, amelyet egy bizonyos Félix adott
fel egy bizonyos hajóeladás és egy hallatlanul nagy összeg ügyében. Nem
puszta ámítás volt-e az egész? Ha a dolgok mélyét nézzük, egy ilyen
származású és ennyire hiányos műveltségű úriembertől aligha lehetett
jobbat várni, gondolta Rasch ügyvéd.

De hogyan következett be mindez? Hogy alakult így a Holmengraa úr sorsa?
És mi okozta a bukását? Ezt csak ő maga tudhatta. A gazdagsága talán
sohase volt különösképen nagy, de mindig értett hozzá, hogy hazatérjen
és csillogtasson mindent, amit megszerzett. Ez volt a hiba a dologban és
talán ez volt a jó is. És sikerült is tündökölnie, talán túlságosan is,
ugyannyira, hogy a telkeire kölcsönt kellett fölvennie, és lassankint
már a raktárhelyiségekre, a kikötőre, a házára, igen, egyik kölcsönt a
másik után vette fel, elzálogosított mindent és felhasznált erre a célra
még gépeket, talán még szerszámokat is. Már jó néhány évvel ezelőtt is
csődben volt, akkor azonban sikerült feltartóztatni a katasztrófát, ezt
nagyszerűen csinálta, fölényesen, zseniálisan! Persze, ha erre az időre
beszüntette volna az üzemet, akkor a hitelezők egy csapásra rárontottak
volna, így talán megmentette volna a vagyona nagy részét, de mi lett
volna akkor a mesével? Mindennap felügyelni egy malomra meg a
munkásaira, – bizony nevetséges munka volt. És Holmengraa úr nem
szerette a szabályos egyformaságot, a munka nem adott neki kielégülést,
ha nem csilloghatott, akkor tehetetlennek érezte magát. Tehát
csillogott.

Már az is furcsa volt, hogy ez az ember le tudott telepedni Segelfossban
és itt töltött egyik évet a másik után minden cél és értelem nélkül, míg
csak el nem következett reá az öregség. De miért is ne? Minden ember
maga szabja ki a sorsát és valamennyire a másokét is.

A Cordillerákról jött ember, úgylátszik, látta, mi van módjában és mi
nincs, szorosra fogta az ötletei gyeplőjét, és nem repült túlmagasan a
föld fölött. Segelfoss községnek akkor is megvolt a jelentősége, amikor
Holmengraa úr idejött: az uraság élt a birtokon akkor is, és neki
valóságos ünnep volt gazdagnak mutatkozni a birtokos házaspár előtt.
Holmengraa úr egyetlen velük kötött üzletét se bánta meg, egyetlen
ajándékát se bánta meg. A hadnagy, meg a felesége, úriemberek,
arisztokraták voltak. Mikor ők meghaltak, akkor szinte vége szakadt
mindennek Holmengraa úr számára, odavolt a fődolog. A közönségesség, a
tömeg előtt csillogni nem mese többé, ezt megteheti Rasch ügyvéd a
vörösszegélyű mellényében. De hát Holmengraa úrnak megvolt a malma, a
malom őrölt, tovább kellett őrölnie, a malom lett az ő ura, romlásba
őrölte, addig őrölt, amíg Holmengraa megöregedett, amíg meghajlott a
háta s szeme vizenyős lett. Ez volt a sorsa. Aztán küzdenie kellett
azért is, hogy megőrizze a pozicióját mint malomtulajdonos,
cselfogásokat kellett alkalmazni, titokzatos gyűrűket, rejtelmes
táviratokat, mindezt azért, hogy a malom meg ne álljon és az ő
rabszolgasága meg ne szűnjék. Mert mit csinált azonkívül? Semmit. Sok
apró botlása, hirtelen kicsapongásai – néha ivott és lányok után
szaladgált, – mindez csak természetes erőinek bőségéből fakadt, a
matróz: ember volt. Az üzlete, a mestersége csak az volt, hogy lisztet
őröljön.

És milyen kimondhatatlanul finoman tudott ennek az embernek az agya
dolgozni, célzásokban, szinte észrevétlenül. Kétezer juh számára való
legelő, – olyan nagyszabású, hatalmas tervnek látszott ez és milyen
hajszálfinom terv volt. Holmengraa úr babért akarta megvenni ezt a
földterületet, mert úgyse kaphatta meg. Ennek volt egy kevés köze a kis
Marianehoz és Willatz Holmsen megtudja úgyis, hogy Holmengraa úr két
nagy spekulációja a Csendes Oceánon egyelőre meghiusult.

A malom állt, de a napok múltak. A sagvikai Bertel és Ole Johan ásták és
kövezték a barlangot. Táviratozni kellett az ujságoknak, mindenki
hangosan beszélt a dologról, a külvilág mindent tudott. Mariane
kisasszony még a multkori postával ujabb izzóhangú levelet kapott Anton
Coldevintől, ma pedig távirat jött tőle, amelyben közölte, hogy tévesen
diszponált az „Aranyhal“-lal, megbukott, és ezért nem tarthatja fenn
többé tisztelettudó ajánlatát! A praktikus ember visszahúzódott és ez
ellen mit se lehetett enni. Mariane indián szemén mosolyféle suhant át,
mikor ezt olvasta. Ellenben nem mosolygott a boltos Theodor levelén.
Kissé fölényes volt ez a levél, de naiv és minden rosszindulat nélkül
való.

„Mélyen tisztelt kisasszony! Ha megengedi, hogy a lakásán felkeressem és
önnel édesapjának ügyeiről tárgyaljak, a legnagyobb tisztelettel állok
szolgálatára. B. válaszát várva, maradtam

alázatos tisztelője: Theodor Jensen.“

„Kedves Theodor“, írta a lány válaszul, „ami elkerülhetetlen, azt úgysem
akadályozhatja meg, de a szeretetreméltó sorait nagyon köszönöm.

Híve: Mariane Holmengraa.“

Aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Vezércikket hozott Holmengraa úr
bukásáról, határozott és „legjobb forrásokból“ származó nyilatkozatok
alapján.

„Már régen láttuk az eljövetelét, de nem akartuk elárulni“, írta a lap.
„A nemezis végre utolért egy üzletet, amelynek nem volt szilárd alapja
és amelyet csak a lisztárak folytonos emelésével lehetett fentartani!

A cikk nagyon hosszú volt, a műveltség és a stílus mesterműve, mindenki
tudta, hogy Segelfossban csak egy ember tud így bánni a szóval.

„Borzongással gondolunk arra, hogy a munkások télvíz idején kenyér
nélkül maradnak“, írta az illető, „és nem tudunk letenni arról a
reményről, hogy továbbra is működésben tartják a malmot, még ha az
egyelőre veszteséggel járna is. Tudomásunk van róla, hogy bizonyos
oldalról, ahol szem előtt tartják Segelfoss városának jólétét, a malom
igazi tulajdonosaihoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a malomüzemet
továbbra is tartsák fenn, és ha az urak ezt a szükségességet nem akarják
belátni, akkor majd meg lehet rá találni a módot, hogy rákényszerítsék
őket. A munkások sokan vannak és a követelésük jogos.“

A lap egy másik cikkét bizonyára Kopperud, a lap szerkesztője s szedője
írta, azon nem látszott meg semmi műveltség, de az is Segelfoss és
környéke szája íze szerint való volt.

„Mi célja van mindennek?“ írta. „Azon magatartás után, amit Holmengraa
malomtulajdonos a jubileuma alkalmával tanúsított, a munkások most
hosszú éveken át robotoltak egy újabb jubileum felé és ez most el fog
maradni. Akkor a malomtulajdonos ötezer koronát adományozott, most
pedig, mikor ismét küszöbön áll a jubileuma, nyugodtan csődöt mond. E
mögött szándékosság rejtőzik, és ha itt valakit megcsalnak, hát
bizonyosan a munkásságot fogják ismét megcsalni. Ezt jegyezzétek meg,
rabszolgák!“

És a bérrabszolgák megjegyezték ezt, sőt még többet is. Most már szabad
volt a kezük, szabad volt a nyelvük, általában élvezhették a
szabadságot. Mind megtámadhatták a királyt, a Segelfossi Ujság egyetlen
szóval se kelt a védelmére, a munkások őt is elátkozták, mint sok mást.
Miért is jött ide tulajdonképen? Állítólag gyógyulás céljából,
fenyőlevegőt szívni. Mintha bizony Mexikóban nem akadna fenyves! Vagy
mintha az egész világon csak Segelfossban lehetne fenyőerdőt találni!
Hát mit akart itt valójában? Ameddig a proletár hatalmas étvágya
kielégült, addig jó volt minden, a malomtulajdonos tudott lisztet adni
az embereknek, lehetőleg buzalisztet, olcsón, sőt csaknem ingyen. Akkor
kezdődött az elégedetlenség, mikor fizetséget kért érte és amikor munkát
követelt a bérért. Hogy a kalandorsága, a mértéktelensége korrumpálta a
községet, azért nem hibáztatták, az emberek torka tátongott, egyre
többet és többet kiván. A király készpénzt adott, a pénznek kisebb lett
az értéke, pénzdarabok csörögtek a zsebekben, a király bőkezűen adta, a
nagyszerű király! De a fogalmak megzavarodtak, más szellem költözött a
házakba, a királlyal együtt ideköltözött fölösleg is, azt pedig a
közönséges ember nem bírta ésszel, se jellemmel.

Most egyszerre megszűnt mindez. Mit jelentsen ez? Hát már nem lehet
többé konzervet, óraláncot és szivart vásárolni? Egyre lehetetlenebbé
válik a munkás élete, a tőkések elprédálják a tőkéjüket és a munkás
kenyér nélkül marad. „Borzongással gondolunk a télre!“ Sokan keservesen
panaszkodtak. Ők lovakat szereztek, hogy fuvarozzanak a malom számára,
most egyszerre semmi szükség a lovaikra.

Mit tegyünk?

Már elszoktak a komolyabb munkától, irtóztak attól, hogy ismét előlről
kezdjék, inkább elcsavarogtak, összegyűltek Theodor söntésasztalánál és
buzgón vitatták Rasch ügyvéd választási reménységeit, valamint a
nyelvjárás dolgát, mert most Norvégiában ez volt a legfontosabb kérdés.

Megkérdezték, hogy hát Theodor nem venné-e meg a lovaikat?

Dehogynem, árúért.

Theodor megvett és eladott mindent, a lovak az ő birtokába kerültek,
egyiket ide, másikat oda küldte a gőzhajókon. Theodor volt az az ember,
aki most közbeléphetett, és mindenki segíthetett valamennyiükön. A bolt
tette, hogy az emberek még sem éheztek. Hiszen egy ló árából sokáig
lehet enni. Ujév felé pedig eljött a lofotoni halászat, nyáron meg csak
majd ellesznek valahogy. De Holmengraa urat vigye el az ördög!

Igy nem szabad beszélned! mondta Theodor hirtelen.

Nono.

De nem ám, mégis csak Holmengraa úr csinált várost Segelfossból, nem
pedig te, vagy az ügyvéd.

Lám, a boltos Theodor az utóbbi napokban megváltoztatta a nézetét és
átpártolt az ellenséghez. Azt mondta, hogy levelet kapott Holmengraa
kisasszonytól és annak alapján most már mindent más megvilágításban lát.
Ó, ez a levél! Ez a két sora: Kedves Theodor… Híve Mariane Holmengraa!
Az ifjú Theodornak csak ennyire volt szüksége, hogy megváltozzék. A
lányt úgyse kaphatja meg, arra az nagyon is előkelő, de nem utasított
vissza többé, fölényesen, elégtételt kapott: a lány írt neki. Százszor
is elolvasta a levelet, bezárkózott vele, megcsókolta, felhúzta előtte a
gramofont, búcsúbeszédet mondott fölötte és könnyeket ontott. Ilyen volt
az ifjú Theodor, nem is volt rossz ember, inkább jóindulatú. Persze,
kérkedett a levelével, hiszen ostoba is lett volna; ha nem teszi.
Mindenkinek értésére adta, hogy Holmengraa úr bukásának körülményeit
senki sem ismeri olyan jól, mint ő.

Ez titok, és te nem érthetsz belőle semmit, mondta Lars Manelsennek.

Nem is akarom érteni.

Nemsokára kész lesz a pincéje és abban sok drágaság meg kincs számára
van hely.

Akkor aztán ne feledkezzék meg róla, hogy mivel tartozik Daverdanának a
sok bántalomért, mondta Lars Manuelsen, mert hát elsősorban a család
érdekeit tartotta szem előtt.

Lehetséges, hogy Holmengraa úr kincseket akart elásni? Az emberek
kezdtek kételkedni benne. De hát ki tudott eligazodni ezen a királyon?
Hiszen még itt volt, nem beszélt és nem panaszkodott. A malom állt
ugyan, de a pince egyre tűzállóbb és biztosabb lett, és má-már készen is
volt.

Mi lesz most itten?

Az ura-i előljáró majdnem minden nap elment Holmengraa úr házába és úgy
járt-kelt ott, mint a ház barátja. Talán ő volt a másik fél bizalmi
embere is és ő leltározta az ingóságot. A jelenléte nagy jótétemény
volt, Mariane kisasszony, meg ő, még a legnehezebb órákban is mindig
évődtek egymással. Az öreg előljáró megszabadult minden adósságától, a
pénztárával és az emberekkel szemben egyaránt, és mindenkinek ő volt a
bizalmasa, most meg egyenesen Willatz Holmsentől kapott táviratot.

Táviratot kaptam ma, Willatz Holmsen hazajön, mondta az előljáró mintegy
mellékesen.

Ki jön? kérdezte Mariane.

De a lány már hozzászokott az ilyen fodulatokhoz, nyugodtan maradt a
székén és tovább beszélt.

Ide hallgasson, előljáró úr, ha kiderül, hogy mi szegények vagyunk,
akkor én már nem kellek senkinek. Vagy talán Lassen lelkész tart számot
rám? Esetleg még a boltos Theodor is? De ha ő nem, akkor talán Lassen.
Mit gondol?

Hiszen már jön ő, felelte gyorsan az előljáró, ifjú Willatz már útban
van.

Úgy. Igen, már szállítják az erdőből a kidöntött fákat. Igazán kapott
táviratot Willatztól?

Igen és azt feleltem neki, hogy már szorgalmasan dolgoznak az erdőben, –
mondta az előljáró és mosolygott.

Szabad látnom a táviratot?

Lám, Willatz Holmsen valóban hallatott magáról! Expressz távirat volt,
vörös cédula rajta: sürgős! De hát mi volt sürgős? Marianet
feltartóztatni, ha esetleg el akarna utazni, megkérni, hogy utazzék
azonnal délre, és fogadja el őt, úgy, amint van, bár az opera még nem
készült el egészen.

Mariane kedves barátja, vizsgáld meg te a terepet, van-e reményem, ezt
ne mutasd meg neki.

Hosszú, izgatott távirat volt, heves, esztelen és szerelmes. Nem
lovagiasság és nagylelkűség vezeti, – csak mert volna ilyet sejttetni a
lánnyal! – az attól való rettegés, hogy a lány eltűnhetik, és soha többé
eléje nem kerül.

„Éppen északra utazom, nem azért, hogy elébe menjek, hanem mert az
itteni két szobámat kitakarítják a visszatérésemig. Választ
Trondhjembe.“

Mit feleljek neki? kérlezte az előljáró.

Egy ilyen táviratot nem is lett volna szabad megmutatnia, felelte a lány
és biborvörös lett. Csak nevessen, de én meg fogom mondani neki.

Hát találkozik vele? kérdezte az előljáró nagy komolyan.

A lány azonban szélsebesen a tükör előtt termett, két kezével
lesímította a haját, hogy jól fessen.

Hogy találkozom-e vele? Mutassa csak azt a táviratot? Nincs benne, hogy
Trondhjemben akar velem találkozni?

Egy ilyen táviratot nem is szabad megmutatnom, mondta az előljáró.

Azt kérdezi, hogy mit válaszoljon? Majd én magam felelek, mondta
Mariane.

Az előljáró a fejét rázta.

Hiszen nem tudja, hogy mennyi fatörzset szállítottak már el.

Tudja, hogy hol van az én jó papám? Szeretném,… csak azt szeretném…

Az ajtóban mégegyszer megfordult és újra megkérdezte az előljárót, hogy
csakugyan kapott-e ilyen táviratot.

Nem, hanem vettem, felelte az előljáró és mind a ketten nevettek.

Egyébként – bármilyen zavart és jókedvű volt is Mariane kisasszony és
bármilyen szívesen utazott volna is el rögtön, a postahajó csak két nap
múlva érkezett meg. Ez idő alatt a lány több táviratot küldött és kapott
és a ruháit meg egyéb holmijait böröndbe csomagolta. Az apja segített
neki. Holmengraa úr hallgatag volt és boldog, bizonyosan amiatt való
elégedettségében, hogy a gyémánt-barlang nemsokára elkészül és
használatba is veheti.

Egyszerre csak nagy hajó érkezett a kikötőbe. Holmengraa úr lengette a
lobogót, a hajó egyenesen a hajóhídnál kötött ki, tehát Holmengraa úrhoz
jött. Most aztán igazán nem tudtak eligazolni az emberek: megint
gabonaszállító hajó? Hát mégse bukott meg Holmengraa úr? Holmengraa úr
csak bólintott és azt mondta, már régen várja ezt a hajót, és most
eljött. Akkor valami csoda történhetett. Egy hajó nem hozhatott gabonát
egy csődbejutott embernek. Meg nem is lehetett rárakni egy tűzálló
pincét sem.

Holmengraa úr és a lánya felmentek a hajóra és sokáig ott maradtak. Amíg
a hajón voltak a vendégek, a gőzöst ünnepélyesen fellobogózták, mikor
pedig ismét partraszálltak, velük ment a kapitány is. Magas termetü
ember volt, sárga arcbőrű, nyilván idegen földről származott, karonfogta
Marianet és idegen nyelven beszélt vele, amibe itt-ott belekeverte a
segelfossi dialektus egy-két szavát is. Ezen aztán nevetett mindenki.
Mariane és Holmengraa úr Felixnek szólították a kapitányt.

Tehát az ifjú Felix visszatért Segelfossba, látogatóba, egy-két órára,
inkognitóban. Úgy van, megérkezett. Csodálkozott mindenen, hiszen egész
várost látott maga előtt, az embereket elfelejtette és csak a nevekre
emlékezett.

Julius? kérdezte. Gotfred? kérdezte. Willatz. Pauline, boltos Per? Kié
az a nagy üzlet? Theodoré? Nem emlékszem rá.

Aztán Holmengraa úr is csomagolni kezdett, és a böröndjeit meg ládáit a
sagvikai Bertellel és Ole Johannal felküldte a hajóra. Mariane
kisasszony Frondhjemben akart találkozni a vőlegényével és az apja
elkísérte.

Azt hiszem, visszajön, mondta Ole Johan.

Persze, hogy visszajön. Hiszen nem mondták, hogy mi legyen a pincével,
mondta Bertel.

Azt mondják, hogy nem jön vissza.

Ki mondta?

Állítólag az ügyvéd.

A két ember böröndöket és ládákat cipelt és ahányszor feljutnak a
hajóra, Ole Johan mindenfelé kérdezősködik, de a legénységtől csak
érthetetlen szavak áradatát kapja válaszul. A kapitány maga kint van a
szárazföldön Holmengraa úrnál vagy pedig a környéken sétál és nézelődik.
Az emberek itt-ott találkoznak vele. Beszél hozzájuk, nevet, egy-két
segelfossi szót mond, egyébként azonban tohuvabohu a beszéde. Ez
bizonyosan ősnorvég. Megkérdezték Kopperud szerkesztőt, ő is azt mondta,
hogy ez bizonyára ősnorvég.

Amióta Lassan lelkész Segelfossban járt, az ősnorvég mozgalom nagyot
lendült, hiszen sokat nyomott a latban, hogy egy híres és tudós lelkész
állást foglalt az ősnorvég nyelv mellett, sőt Isten igéjét is ősnorvég
nyelven hirdette. Holmengraa úrnak valamennyi munkása kenyér nélkül volt
ugyan, de ősnorvég nyelven beszéltek, sőt bámulatba ejtették egymást a
haladásukkal és ime, itt jön egy nagy hajóskapitány messze idegenből, és
ősnorvég nyelven beszél! A kapitány elment a boltba is, körülnézett ott
és vásárolt egyetmást és szakadatlanul ezen az érthetetlen nyelven
beszélt. Tévedni nem lehetett. Mindenkinek tetszett, amit mondott,
hiszen ez volt az anyanyelvük, szívbéli üzenet az ősnorvég időkből. A
munkátlanok bólogattak a kapitány felé és igyekeztek utánozni. Rövid idő
alatt sok mindenre megtanította volna őket. Csak az a kár, hogy olyan
hamar elutazott.

Másnap kora hajnalban Holmengraa úr meg a lánya a kapitánnyal együtt
hajóra szálltak. Ennek hamar híre járt, és a kenyerüket vesztett
munkások ezt gondolták magukban:

Meg akar szökni? No, majd meglátjuk!

A kikötőben nyüzsögtek az emberek, Irgensné a hajóig kísérte gazdáit,
ott állt és sírt, bár egész halom pénzt kapott és gondoskodás történt
róla. Nyilván azért sírt, mert jó gazdát veszített el. A kikötő-mester,
meg a segédje, ünneplőruhában mentek oda, de tisztelettudóan a háttérbe
húzódtak. A sagvikai Bertel és Ole Johan a megszokott módon üdvözölték a
malomtulajdonost és Bertel megkérdezte:

Mi lesz a pincével? Vigyázzunk rá, amíg vissza tetszik jönni?

Holmengraa úr egy pillanatig gondolkozott, aztán így felelt:

A pincével? No, most, hogy itt van a hajó, már nincs szükségem többé a
pincére.

Vastag borítékot adott Bertelnek és ugyanolyat adott Johannak is, aztán
azt mondta, hogy ne nyissák ki addig, amíg ő el nem utazott. És
megköszönte nekik, hogy hűségesen szolgálták.

Hát nem tetszik visszajönni? kérdezte Ole Johan.

Ha a lányom a birtok úrnője lesz, akkor talán visszajövök látogatóba,
felelte Holmengraa úr.

Ennek a válasznak a híre hamar elterjedt Segelfossban: Holmengraa úr nem
szökik meg, hiszen itt marad a lánya és ő maga is visszajön. Erre a
vígasztalan munkások ujjongani kezdtek, nem füttyentettek az ujjaik
között, nem követtek el semmiféle merényletet, sőt még segédkeztek is a
hajó elindításánál, és fájdalommal néztek a volt gazdájukra.

Ott állt a hajón. Sohase volt szigorú, harcos munkaadó! Szerencsés útat!
Mégis csak derék emberek voltak. De nehogy eszébe jusson ezer koronát
kiküldeni a partra, hogy szétosszák köztük, egyszerre keveselték volna
és morognának, amiért nem kétezret küldött, mert hiszen az ő verejtékük
szerezte neki ezt a sok pénzt. Megvolt a proletár természetük, az ő örök
éhségük nem olyan volt, mint az állaté, a torkuk mindig tátongott,
mindig többet és többet kívánt.

A boltos Theodor is hallotta Holmengraa úr válaszát és szúrást érzett a
szíve táján. A birtok úrnője… Ó, hiszen nem újság, nem meglepetés ez!
Hiába van az embernek cége, hiába nagy valaki a szakmájában, a végzet
mégis erősebb. Ott áll most Mariane és: Isten vele, sok szerencsét,
igen, ezt kívánom önnek!

Ole Johan, aki egy darabig eltűnt, hirtelen, mint a megvadult ló rohant
bele a tömegbe. A kíváncsi ember nem állhatta meg, hogy el ne rejtőzzék
és fel ne bontsa a borítékot. Odatotyog a sagvikai Bertelhez és azt
mondja:

Nem írás van benne, ahogyan te gondolod, hanem pénz. Bontsd fel a
borítékodat és meglátod te is.

Majd ha elutazott, felelte Bertel.

Baardsen közeledik, nagy lassúsággal, vékony ruhában, a lehetetlen
Baardsen… Nem vezetője többé a táviróállomásnak, hanem segédtávirásza a
kis Gottfred keze alatt. De éppen olyan termetes és éppen úgy ringatja a
vállát, mint azelőtt, megbánás nélkül, keserűség nélkül. Köszön a
fedélzeten álló uraságoknak. A kalapját karhosszúságnyira leemeli, senki
se tud úgy köszönni egy ócska kalappal, mint ez a Baardsen. És az uraság
éppenolyan mélyen viszonozta a köszönést, Holmengraa úr megköszöni a
távirásznak a sok munkát, amivel őt szolgálta. Baardsen mégegyszer
mélyen megemeli a kalapját és visszahúzódik.

Erre Holmengraa úr megszólítja Theodort. Buzdítja a fiatal kereskedőt,
hogy legyen továbbra is szorgalmas és azt mondja neki:

Üdvözlöm az apádat meg az édes anyádat.

Mariane is feléje bólint. Ebben a pillanatban elsiklik a hajó a
hajóhídtól, és egyszerre meghatottság fogja el Theodort. A hatalmas hajó
egyre nagyobb távolságot mér maga és a szárazföld közé, ez volt Mariane
utolsó üdvözlete. Egész életre szóló búcsú volt ez, Theodor nem tudta
miért, de valahogy elállt a lélekzete.

Meghalt az apád, szólalt meg mellette egy hang. Julius mondta ezt.

Theodor mintha más világból tért volna vissza.

Mit mondasz?

Az apád. Éppen most halt meg. A boltból jövök.

Meghalt az apám?

Igen.

Theodor egy csapásra ismét a maga világában van, nem látja többé a
hajót, nem ézi a megmagyarázhatatlan meghatottságot, hazasiet és
fölkeresi az anyját.

Bizony, meghalt az apád, mondja az asszony és zokog. Ma reggel már olyan
rosszul volt, hogy egyetlen szót se tudott mondani. Rosszul vagy, Per?
kérdeztem, de nem felelt. És most halott.

Lám, lám, mondja Theodor.

Tulajdonképen nem is várta ezt a hirtelen halálesetet, de hiszen nem is
jött az olyan korán, Isten végre megkönyörült az édesapján. Több
gondolat száguldott át Theodor agyán, a koporsó, a temetés, a
sírkereszt. Bement a boltba és kiválasztott egy gyászfátyolt a
kalapjára. Ne tegyen gyászszallagot a karjára is? De melyik karjára? Ki
tudja ezt megmondani neki? Talán mind a kettőre? Kopperud szerkesztő
bizonyosan tudta, hogy mi a helyes ilyenkor, de Theodor nem volt vele
jóban, sőt éppen ellenkezőleg. Vagy talán a fényképész tudta? Theodor
oda küldte a boltosinast, hogy kérdezze meg. De a fényképész se tudott
felvilágosítást adni. Theodor pedáns volt az ilyen dolgokban és nem
akart hibát elkövetni. Persze, Baardsen tudta. És ne használjon-e fekete
szegélyű levélpapírt, mint ahogy más városokban szokás?

Személyesen kereste fel Baardsent és mikor visszatért, félárbócra
eresztette a lobogót.

Ne lengessem a lobogót a színházon is? kérdezte, aztán kiadta a
parancsot, hogy a színházon is eresszék félárbócra a lobogót. Ezzel
elvégezte a legelső és legfontosabb teendőket. Theodor a gyászban, a
családi gyászban is szorgalmas volt. Elintézett mindent, bejelentette a
halálesetet a sekrestyésnél, a papnál és az előljárónál, megrendelte a
sírt és intézkedett a péknél, hogy süssön kalácsot. De hát miért lett
olyan friss és eleven? Illő titokban tartotta a dolgot, de hát
tulajdonképen sokat nyert ő az apja halálán, ez is olyan eset volt,
amikor megkapta az árát, anélkül, hogy árut kellett volna szállítania
érte.

A tömeg lassan elvonult a kikötőből, a nagy hajó Tóbiás királlyal és a
leányával eltűnt, túl a szürke látóhatáron, az emberek mind a boltba
özönlöttek, ott hallották új esemény hírét.

Hát elköltözött? Bizony, a jó Isten sokáig kínozta, mielőtt magához
vette!

Lars Manuelsen sajnálkozott, hogy a boltos Per nem akkor halt meg,
amikor Lassen tiszteletes Segelfossban tartózkodott. Ezt persze csak Per
kedvéért gondolta, mert akkor gyönyörű búcsúztatót kaphatott volna az
öreg.




8.

A beszéd jobb is lehetett volna. Nagy volt miatta az elégedetlenség.
Segelfoss úgy érezte, hogy más beszédet érdemelt az öreg Per. Landmarck
lelkésznek itt végre komoly beszédre nyilt alkalma, de ő nem élt vele és
egyébként se tudott prédikálni. Az egész közönség, aki csak ott volt,
mind kiváncsian fülelt: vajjon felsorolja-e a pap a boltos Per bűneit,
vagy elkerüli? De bizony elkerülte.

Landmarck lelkész kézműves volt, esztergályozott, ácsolt és kovácsolt,
volt érzéke a forma, a vonal iránt, boltos Per pedig sohase követett el
nagyszabású, jólformált bűnt, mást nem lehetett hallani róla, mint apró
cselfogásokat, becsapásokat és kapzsiságot. No, boltos Per nem volt
ilyen jelentéktelen ember, de hát Landmarck lelkész nem ismerte, ezt
érezni lehetett a beszédjén, az egész holttest közömbös volt neki.
Mindenki csalódást érzett a beszéd miatt, Theodor pedig – éber volt,
mint mindig – haragudott a papra, amiért olyan érzéktelen hangon
beszélt, és meg se hívta a halotti torra.

Ha már felkérik a beszéd elmondására, akkor ne legyen kegyeletsértő
elhúnyt személyekkel szemben, mondta Theodor. Hiszen nem mindennap
szórhat homokot ilyen koporsóra, mondta.

Igaz, híre is járt annak a koporsónak, gyönyörű volt, Trondhjemből
rendelték, rajta volt, hogy „Nyugodjál békében!“, aztán angyalok, két
egymást fogó kéz, cirádák, persze minden csillogó ezüstből. Theodor egy
darabig otthagyta a rakodóparton, hogy az emberek alaposan
gyönyörködhessenek benne, mielőtt használatba kerül. A temetés napján
nem volt ugyan ott egész Segelfoss, de Rasch ügyvéd mindenesetre elment
a végtisztességre, bizonyosan tudta, hogy mivel tartozik egy elhúnyt
kliensnek, és Theodor nagy gyászmenetet gyüjtött össze a temetőtől
hazáig, ott volt a környékről minden vevője, a község lakosai is.
Megjelent Lars Manuelsen is és most volt rajta először kabát, felöltő.
Bizony, a külseje alaposan megváltozott a ruházatával és Sjura – nos,
Sjura nem csörrent rá többé! Talán nem ismerte meg Lars Manuelt?

A halotti tor persze elsőrangú volt, meleg ételt nem szolgáltak föl,
csak kávét és mindenféle kalácsot, vajaskenyeret, szardiniát, sört meg
szőllőbort. Megint Juilus volt a vendéglátó a házigazda helyett és Nils
varga segített neki a kiszolgálásban. Nagyszerű volt az a halotti tor!
Már régen elmult, de néhány embernek meg volt az oka ráemlékezni, a
többi között Juliusnak is.

Juliust és Nils vargát ugyanis még aznap este hirtelen behívták Theodor
irodájába. Ott bent volt már a Florina szolgáló, csak ő, meg Theodor
voltak az irodában. Nagyon ünnepélyes színe volt a dolognak, egyikük se
szólt egy szót se.

Mit akarsz tőlünk? kérdezte Julius

Florina nem sütötte le a szemét, sőt ellenkezőleg, dac és
elhatározottság tükröződött az arcán. Már régóta szakított a
gyapjúkendővel a szája körül, nem is lett volna már semmi értelme,
lemondott a fogfájásról és a hányásról, a kendő csak terhére volt,
azonkívül pedig az ügyvéd határozottan követelte, hogy vegye le. És most
itt állt az irodában. Ki akarják hallgatni? Ám legyen. Rajta!

És Theodor kezdte meg elsőnek a beszédet:

A mai posta megérkezett, mondta, mert alaposan le akarta tárgyalni az
ügyet. Levelet kaptam az én Didriksen barátomtól. Emlékszel még rá
Florina, a Didriksen & Hybrecht képviselőjére?

Mit akar tőlem az úr? kérdezte Florina hevesen.

Te írtál a menyasszonyának, Rachel kisasszonynak.

Florinát elöntötte a méreg:

Talán kimélnem kellett volna a kisasszonyt?

A kisasszony most szakított vele, mondta Theodor.

No, akkor sok szerencsét!

Most mondok neked valamit, felelte Theodor. Itt tartom a kezemben az én
Didriksen barátom levelét. Te nem úgy viselkedtél vele, ahogy
gentleman-ek közt illik, de én mégis úgy érzem, hogy a leghelyesebb, ha
szépen járok el veled szemben és kifizetek neked egy jelentősebb
összeget. Végtére is mindig jó vevőm voltál és személyesen semmi bajunk
se volt egymással.

És mennyit szánt ő nekem?

No, hogy mennyit? Az mellékes. Én mindenesetre kerek összeget: ezer
koronát fizetek ki neked.

Florina egész testében megvonaglik, ez felülmúlja a legvérmesebb
várakozását is, és megkérdezi:

És ezt ki tudja fizetni, Theodor úr?

Nem a te dolgod, hogy mit tudok és mit nem. A magam felelősségére
cselekszem. Ezer koronát kapsz nyugta ellenében. Julius és Nils, ti
lesztek a tanúk.

Julius most kérdezősködni kezdett. Nem átallotta bárkinek a dolgába is
beleütni az orrát, különösen, hogy itt csak a Florina szolgálóról van
szó. De csak a legszükségesebb válaszokat kapta, mert Florina kurtán
leintette:

Mindez nem a te dolgod, Julius.

Theodor aztán egy világosan érthető nyugtát tett az asztalra, volt rajta
kelet és aláírás. A nyugta értelmében felhatalmazás alapján 1000, azaz
ezer koronát kap nevezett Florina, melynek fejében a jövőben minden
követeléséről lemond Didriksen úrral, a Didriksen & Hybrecht cég
utazójával szemben.

Időközben azonban Florina egy kicsit megforgatta a fejében a dolgot és
most már vonakodott aláírni a nyugtát. Az összeg kicsiny, tulajdonképen
még egy ezrest kellene kapnia, mert annakidején ennyit követelt. És járt
a szája, nem lehetett elállítani. Az ilyen utazó úr ne bánjon úgy egy
szegény lánnyal, ahogy éppen eszébe jut.

Theodor követelésére aztán mégis aláírta a nyugtát, de nem minden morgás
nélkül. Julius kezében vezetni kellett a tollat, mert éppen a nevét
tudta a legrosszabbul leírni, mint mondta. Nils varga pedig ott állt,
mint egy csontváz és fölöslegesen nagyra írta alá a nevét.

Azt akarod, hogy azonnal fizessem ki az összeget, vagy pedig meghagyod
nálam? kérdezte Theodor.

Florina azt gondolta magában, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok és mingyárt elkérte az összeget.

És minthogy Theodor éppen most kapta meg a szállított halrakományáért az
egész évi összeget, könnyen kinyithatott egy tűzmentes szekrényt és
kivehetett egy ezerkoronást valamelyik bankjegykötegből, a kötegen meg
se látszott, hogy kivették azt a bankjegyet. A nézőknek még a lélegzetük
is elállt, Nils varga pedig halkan és félkegyelműen nevetett magában.

Tessék, nézd meg alaposan! mondta Theodor Florinának.

És most boldog volt Theodor, úgy állt ott, mintha ősi kardjára
támaszkodnék. A véletlen kényszerítette, hogy megmutassa a pénzét,
nagyot csalódott volna, ha Florina elutasítja az ajánlatát. Most már nem
is volt szüksége a Didriksen pénzére, bár egy kis idővel ezelőtt még
nagyon jó segítség volt a számára. Ez volt, úgy látszik a sors rohanó
útja, és mintha minden Theodor szája íze szerint igazodnék.

Persze, hogy levelet kapott az ifjú Didriksen úrtól. A könnyűvérű lovag
már megint nagyon léhának látszott, alighanem valami lakomáról jött,
mikor megírta: Az a lány, – ejnye, hogy is hívták csak, – az a
segelfossi lány… no, az Isten áldja meg, de csakugyan pletykázott rólam
Ráchelnek, bizonyosan emlékszik még Rachelre, a konzul leányára? Azért
kérem, fizessen csak ki most egyezer koronát annak a segelfossi lánynak,
ez egy komisz teremtés, és Rachel felbontotta miatta az eljegyzésünket.
Szóval, fizessen ki annyit, amennyit megengedhetőnek tart. A mester azt
mondja, – hiszen tudja, a mester, – ő még változatlanul az én igen
kedves barátom és egy hihetetlenül okos fickó, – szóval, a mester azt
mondja, hogy csak a felét adjuk annak, amennyit kér, de én azt akarom,
hogy kapja meg az ezret az a kis szörnyeteg, megérdemli, és én még
többet is adnék neki, mindent, amim csak van. Rachel szakított velem, de
a legkedvezőbb pillanatban, éppen akkor, amikor – eljegyeztem magam. El
se gondolhatja, hogy milyen elragadó hölgy ez a jelenlegi, már évek óta
szeretem, de csak most egyezett bele, valószínűleg azért, mert egy
másikhoz akartam kötni a sorsomat. A neve? Hogy is hívják csak? –
Hybrecht kisasszony, a cégtársunk lánya és tizennyolc esztendős.
Megmutatom majd a fényképét, ha odajövök. Később aztán írt nekem Ráchel
még egy levelet, de az nem másította meg az én szilárd elhatározásomat.
Nagyon boldog vagyok és minthogy az a segelfossi kis boszorkány is
közrejátszott a boldogságomban, nagyon kérem, fejezze ki az én nevemben
is a köszönetét. Én Ráchelt elfelejteni nem fogom, de látom, hogy az
csak pillanatnyi, futó, szerelmes hangulat volt, a sors igazi
útmutatásával nem dacolhat senki. Hybrecht kisasszonynak Helene a neve,
a szeme kék és tizennyolc esztendős. Kérem, adja át annak a lánynak a
köszönetemet, ön pedig fogadja legmélyebb hálámat, amiért olyan
szeretetreméltóan vállalkozott rá, hogy ezt a szerencsétlen ügyet
rendbehozza. A viszontlátásra!

Theodor barátsága az ifjú Didriksennel kitünő hatással volt a fiatal
kereskedőre. Kissé különc és könnyelmű ember volt, de pompás, adakozó,
szivélyes, – Theodor tehát lemondott arról, hogy akármelyik féltől is
proviziót szedjen, és még ugyanazon a napon visszaküldte Florina
nyugtáját a megmaradt pénzzel együtt. Apja temetésének a napja volt ez.
Ugyanaz a nap, amikor Julius, a szállodás, végre belátta, hogy
Florinából milyen értékes asszony lehetne és elhatározta, hogy közeledik
is hozzá.

A nagy események után Segelfoss lassankint visszanyerte nyugalmi
állapotát. Arról volt szó, hogy a malom tavasszal ismét megnyitja az
üzemet, de egyelőre még csak tél volt, sok ember számára hideg és
kegyetlen idő. A boltos Theodor ezekben a napokban több
szeretetreméltóságot mutatott, mint akárki is remélhette, sugárzott
belőle a meleg kedély, sokat fuvarozott Lofoten felé és így juttatta
keresethez az embereket.

Holmengraa úr bukásának a hatását még sokáig lehetett érezni, és Theodor
most már nem volt olyan rövidlátó, hogy gáncsolta volna a
malomtulajdonost, most, hogy a malom beszüntette az üzemet, most
látszott csak meg, hogy a pénz a városban szívódott fel, és Theodor
egyelőre senkivel se csinálhatott üzletet. Egyáltalán nem volt kivel
üzletet kötni. Úgylátszik, Holmengraa úr tartott mindent a kezében. A
fényképész kínjában meghalt a kis padlásszobájában, Nils varga a boltos
Per temetésén szerezte meg az utolsó kétkoronását, a Segelfossi Ujság
pedig elvesztette az előfizetőit. Ekkor Theodor segített itt-ott, ahol
lehetett, megmutatta, hogy nincs kőböl a szíve, de mindez nem sokat
lendített a dolgokon, Segelfoss aludt, a közlekedés megszűnt, sőt már
arról is beszéltek az emberek, hogy a távirász-hivatalban egy emberrel
kell beérni, ez is csak átmenet ahhoz, hogy majd véglegesen megszüntetik
az itteni fiókot. Addig is, – Baardsenre semmiesetre sincs szükség.

Ami azonban Nils vargát illeti, ő már csak árnyéka volt önmagának,
olyan, mint a kisértet, és most már a szinházak minden drámai készsége
se tudta volna kirázni az apátiájából. Lyukas gyári cipőjében könnyedén
és lesoványodottan járt föl-alá az utakon és hihetetlenül sovány volt. A
szegény fickót ijesztővé és egyúttal komikussá tette a mézédes arca, aki
látta, azt hitte, hogy állandóan tréfán jár az esze, de a tréfából
valami borzalmas dolog sült ki mindig, szinte az őrülethez járt közel.
Ma szertefoszlott az utolsó reménye is, ott volt Rasch ügyvédnél, még
pedig ezúttal is az irodán ment keresztül, hogy Rasch ügyvédné észre ne
vegye, az irodában pedig megkérdezte az ügyvédet, hogy nem tart-e bazárt
a segelfossi jótékonysági egyesület. Az volt a válasz, hogy nem, az idők
nem alkalmasak bazárok rendezésére. Nem, hát persze, hogy nem, felelte
Nils varga, de látszott rajta, hogy az utolsó reménye pattant szét, mint
a szappanbuborék.

Bement az üzletbe és vásárolt néhány apró kétszersültet, senki fián úgy
meg nem látszott az éhség, mint őrajta.

Adjatok néhány kétszersültet a délutáni kávém mellé, mondja.

Mikor pedig fizetni akar, előveszi ötször egymásután ugyanazt az öt őrés
pénzdarabot és sokáig keresgél az erszényében, mintha nehezen sikerülne
megtalálni benne az aprópénzt. És mosolygott, amikor elment. Különben a
mosoly mindig könnyen támadt nála. Most úgy mosolygott, ahogy csak
zavarában tette.

Néhány nap mulva Baardsen is eljött a varga szobájába, élelmiszert és
pálinkát hozott magával, és valami nagyszerű hangulatot, – úgy bizony!

Éppen erre jártam, mondta, és meg akartalak nézni egy kicsit, mondta.
Itt van ez a holmi, kóstold csak meg!

Nils varga már az ágyban feküdt, – fájnak a tagjaim, mondta és azért nem
ég a tűz a kályhában. De azért ezer örömmel kóstolta meg a finom
falatokat és egy pohár pálinkát is örömest ivott hozzá. Baardsen úgy
bánt vele, mint egy orvos és azt mondta neki:

Ne ebből a kolbászból egyél most, mert ettől csak megszomjazol, hanem
egyél vajaskenyeret! Szép tőled, hogy velem tartasz, mert én messze
jártam, és mindezt elemózsiának vittem el magammal.

Baardsen begyújtott a kályhába és végül is rávette a vargát, hogy keljen
fel és főzzön kávét.

Hohó, fog az menni, mindennek nagyszerűen kell menni, öreg Nils!

Bizony, Baardsen úr, ha maga itt van, akkor úgy látszik, mintha minden
nagyszerűen menne!

És csakugyan nagyszerűen ment, de milyen áron! Minden tisztes polgár
ember szemében – hátrafelé volt az. Nils vargát nem lehetett már
egyetlen jó étkezéssel és egy pohárka pálinkával talpraállítani, arra
már nagyon is leromlott, Baardsen pedig keveset törődött azzal, hogy
milyen úton is jár életében. Neki egy út se volt fontos, már leszokott a
válogatásról, és tűrte, hogy a napok múljanak, amint akarnak. Minden
órája töprengésben telt el, szívesen tett egy kevés jót a szegény
foltozó vargával, ivott, játszott a csellóján, és furcsa beszédet
folytatott, emberi agy alig értette azokat, – minden értelmes embernek
el kellett fordulni tőle.

Pedig volt-e valaha fölényesebb, nagyobbstílű, ördöngősebb fickó a
romlás szélén, mint ő?

Ha pillanatnyilag nem lennék olyan átkozott pénzzavarban, mondta Nils
vargának, akkor kijavíttatnám a trondhjemi székesegyház tornyát.

Egyáltalán nem úgy nézem, mintha pénzzavarban volna, Baardsen úr,
felelte a varga jóllakottan, és egy kicsit már ittasan.

Baardsen nem evett semmit, ellenben annál többet ivott. Pedig nem
gyöngeségből vagy megadásból ivott, mint aki nem birja tovább az élet
súlyát, sem pedig kétségbeesésből, hogy eltöltse a napjait, – nem,
Baardsen nem állt a romlás szélén! Egyáltalán nem. Biztos volt a
dolgában és úgy ítélt, hogy minden úgy van jól, amint történik. Ha
keveset evett, csak azért tette, mert el akarta kerülni az éhséget meg a
csömört is, éppen kellemesen akarta érezni magát: jobbat nem is kívánt.
A két távirásznál volt valami házvezetőnőféle, egy asszony, aki megfőzte
az ebédjüket, de annak hamarosan el kellett hagyni a helyét, mert nem
kapott semmit, amiből főzhessen. És Gottfred most a szállodában
étkezett, Baardsen pedig alig evett valamit. Gottfred segíteni akart és
meghívta, hogy étkezzék vele a szállodában. Baardsen azonban megköszönte
és azt mondta:

Nem, annak nem volna értelme, barátom!

Az egész nehéz időn át Gottfred mindig hűségesen segítette, akkor is,
amikor Baardsen betegen feküdt a szúrt sebével, meg később is, mikor a
kasszahiány napvilágra derült és őt elbocsátották a távirda
szolgálatából. Baardsent meghatotta ennyi jóság és minden kis
segítségért külön mondott köszönetet, de az életén nem változtatott.
Valami örökletes hajlandóság vitte a megsemmisülés felé, már a
születésétől fogva. Vajjon nem volt-e családja? Nem voltak-e rokonai?
Egy átutazó azt mondta egyszer, hogy fölismeri benne egy hatalmas
kereskedőcsalád elveszett fiát. Talán ebből a családból való volt, talán
nem. Végtelenül közömbös tudott lenni a maga és a más pénze iránt
egyformán, kezdetben talán bízott benne, hogy a családja majd főllép az
érdekében, aztán hozzászokott a felelőtlenséghez, és nem törődött többé
semmivel. Mikor azonban szorúlt a kapca, sehol se keresett segítséget és
nem is kapott, sőt inkább arra kérte a felügyelőt, hogy fizethesse
vissza a pénztárhiányt havi levonásokban. Segítség? Ó, nem, hiszen ő úgy
él, mintha nem volna senkije, de Gottfred nem tehetett mást, azonnal
fedezte helyette a hiányt.

Igy űlt most ott a vargánál és nagyszerű szavakkal ecsetelte a régi
rómaiak szokását. Ha egy régi római azt gyanította, hogy elvesztette az
uralkodó kegyét, felnyitotta az ütőerét, vagy pedig addig bőjtölt, amíg
csak el nem költözött belőle a lélek. Finoman és udvariasan kell
viselkedni a felsőbb hatalommal szemben, minden egyéb csak paraszti
kötözködés.

Gondold csak el, ha nagyurak elé oda kellene éllnunk, hogy
kihallgassanak, és védekeznünk kellene a halál ellen, – kell az
ördögnek! Hiszen száz év mulva úgysem emlékezik ránk senki.

Vajjon úgy gondolta-e a távirász, hogy ez a beszéd majd szórakoztatja a
vargát? Nem volt ittasabb, mint rendesen és tudta jól, hogy mit mond.
Vagy pedig jónak látta, hogy megnyugtassa a vargát és arra intse, hogy
adja meg magát a sorsának, ha már kikerülni úgysem lehet.

Hát még mennyivel udvariasabbnak kell lenni Isten iránt és mennyivel
előzékenyebbnek! mondta. Nekünk, Nils barátom, már nem mulatság részt
venni az élet vásárában és holmi haszonra tenni szert. Végre is: mit
kezdünk mi a haszonnal? Nem törődünk az egésszel, hadd törődjenek vele a
többiek. Mi ügyet se vetünk az ilyesmire, hadd tegyék a többiek az
életük céljává. Most vagyunk a jó úton, nem ülünk a világproblémák
kellős közepében, mint valami hatalmas világító fáklyák, hanem úgy
ülünk, mint sötét foltok a sötétségben. Finom ember lett belőled, az
arcod nem kellemetlen, csinos apró barázdák támadtak rajta, és nem ül az
ábrázatodon semmi pökhendiség, olyan vagy, mint a liszt. Azért van ez,
mert nem táplálkoztál bőségesen, az indus bölcsek is azért koplalnak,
hogy a belsejük tiszta és fehér legyen és így aztán meglátják az
üdvösséget. Nyugodt lehetsz, Nils, mi ketten, te meg én, a jó úton
járunk.

Legalább is reméljük, helyeselt a varga.

Hiába küldött volna akármit neked a fiad Amerikából, te azért egy
szikrát se változtattál volna a sorsodon.

Nem azt magam is hiszem. És talán az Ulriknak se volt olyan jó sora.

Ha délről megérkezett a postahajó, mondta ismét Baardsen, akkor jőjj el
hozzám a táviróba. Nem felejted el?

Odamenjek? A távirdafőnök úrhoz?

Igen, van okom hinni, hogy szívesen foglak látni, mondta Baardsen a maga
titokzatos beszédmódján, aztán eltávozott. De otthagyta a sárcipőit.

Nils varga pedig egyszeribe visszanyerte a mozgékonyságát, kiállt a
lépcsőre a ház előtt és hosszasan utánakiáltozott Baardsennek a sárcipők
miatt. A távirász csak legyintett a kezével és visszaszólt, hogy már nem
akarja őket hordani többé, a sárcipők szűkek és szorítják a lábát.

Dobd őket a kályhába!

Aztán hazaballagott a táviróba.

Tökéletesen belátta az egész helyzetét, – elkészűlt, megbukott az élet
játékában, ezt már egyszer tisztán meg kellett állapítania. Elérkezett a
gondolkozásában arra a magaslatra, ahonnan élet és halál egyenlő
értékűek és ettől könnyű lett a lelke. Még rövid idővel ezelőtt az élet
oldalára billent a mérleg, de állandó töprengése közben közömbösre vált
a számára, akármit hoz a sors. Nem volt mit megbánnia. Nem érezte
szükségét, hogy megvádoljon egy hatalmas családot, és ezzel kisebbítse a
maga bűnét. Mert neki nem is volt bűne. Hiszen ki ellen vétett? És mit
követett el? A táviróhivatal pénztárában födözni kellett a hiányt, –
egyébről nem volt szó. Bűn?! Szó sincs róla, a bűn tévedés is, de ő még
csak nem is tévedett, nagyszerűen élte a maga életét ott a távíróban,
kedvére való élet volt, nem is csinálhatta volna jobban. Most már olyan
lett, mint a páncél, nem árthat neki semmi, nem érheti többé baj.
Fenékig élvezte a világ javait, azok tették kellemessé az életét,
csakugyan kivette a részét minden gyönyörűségből, ezt tudta tisztán. És
ha ivott is, nem azért cselekedte, hogy javítson a sorsán, hanem azért,
hogy továbbra is jó dolga legyen. Most elégedett volt, olyan volt a
felfogása, mint azé, aki célhoz ért. Hiszen mi más volt az övé, mint a
teste, meg a ruhái!? Nos, hát, – vége… Most már jöhet a katasztrófa,
tessék, róla vissza fog pattanni minden…

Mikor megérkezett a postahajó, Baardsen egy sárga utalványt kapott, azon
kiváltott egy pénzeslevelet és a pénzt odaadta Nils vargának. Már
másodszor ez az ámítás, nagyszerűsködés, furcsa mámor, Isten tudja,
micsoda: – de volt ennek értelme?

Igen, Nils varga eljött a táviróba, rajta volt a sárcipő, a sárcipő jó
és meleg, mondta. Gyöngének látszott és nyomorgónak, meghatott volt, a
szeme is nedves, akárhogy küzdött ellene, gyakran krákogott, hogy
férfiasabbnak lássék. A pénz egészen leverte a lábáról és egy székbe
roskadt anélkül, hogy hellyel kínálták volna.

Willatz Holmsen küldte, mondta Baardsen, Willatz úr most nászúton van és
szívesen küldi neked ezt a csekélységet.

A varga összezsugorodott a széken és tanácstalan volt, mint egy kis
gyerek

De a pénz nem nekem szól, én tudom… tiltakozott.

Ekkor Baardsen vidáman nevetett, hogy segítsen a vargán, és azt mondta
neki:

Willatz Holmsen úgy kívánja, hogy ebből a pénzből kényelmesen eléldegélj
tavaszig. Ha aztán a pénz maradványából Amerikába akarsz utazni, azt is
megteheted. Mindenesetre keserűség nélkül távozz el az életből, ha majd
egyszer rádkerül a sor… Csakugyan ezt írja? Igen, igen… Ezek a Holmsen
urak… Az apja is olyan volt, mint a fia!… Ó, és ezt írja?

Nils varga most fedezte csak fel, hogy már leűlt. Felugrott a helyéről
és megköszönte, csak úgy áradt belőle a köszönet, reszketve hajolt meg
többször egymásután és egész arcát hasogatta az elfojtott zokogás. Mikor
elment, már egy szót se tudott szólni.

Ez sem éri meg a kikeletet, mondta Baardsen.

Ezt ugyan hamarább meggondolhatta volna Baardsen, ha nem akarta, hogy
minden értelmes ember a fejét csóválja. Ellátni egy haldoklót minden
jóval, adni neki sárcipőt, meg pénzt, egyszóval: felszerelni egy egész
életre, – hogy aztán menjen haza és haljon meg! És mindezt valaki a
nászútjáról juttassa neki!

Csakhogy Segelfossban voltak elegen, okosabbak, mint Baardsen. Amint
híre járt, hogy milyen gazdag ember lett a Nils vargából, egyik a másik
után jött hozzá, és pénzt akart kölcsönkérni tőle.

Lehetetlen, hogy mindezt föléld még a télen, mondták neki és a lofoteni
halászat után majd visszaadjuk neked.

Nils vargának nem volt kőből a szíve, és különben is már jobban érezte
magát, gyakran jóllakott, ruhát szerzett, meg kávét, – ő tehát
kölcsönzött, eleinte óvatosan, aztán mindig szívesebben és szívesebben,
lassankint már kedve telt benne, hogy milyen nagy ember ő, most már
határozottan tetszett neki a dolog, az emberek udvariasak és alázatosak
voltak vele szemben és néhány hét mulva már ő volt a város legnagyobb
jóltevője. A gazdagsága szétfoszlott, mint a buborék.

Segelfossba ismét némi pénz futott be, és mindez a pénz lassankint az
üzletbe vándorolt. Egy kissé minden a régi jó napokra emlékeztetett,
mikor még működött a malom emlékéből. Vajjon mi lett a
malomtulajdonossal? Aligha tudta már folytatni az alapításait, és
bizonyosan egészen tönkrement valamerre.

De az általános vélemény mégis úgy szólt, hogy Holmengraa úrnak sokkal
többje volt, mint amennyiről tudtak az emberek. Hogy ő tönkrement volna,
ő? Egy ilyen ember! Hiszen a talaj nehéz hajóját tudta előparancsolni,
mikor az esküvőt űlték meg. Nem holtbizonyos ugyan, hogy a tulajdon
hajója lett légyen, az is meglehet, hogy csak bérelt hajó volt és néhány
órás kerülőt tett csupán. Theodor szívesen elhitette magáról, hogy sokat
tud a Holmengraa úr bukásáról, és most körülvették az emberek és
ünnepélyesen kikérdezték, hogy vajjon mi volt a célja a titokzatos
pincének? Ez a pince ott kisértett az emberek fejében, pedig lehet, hogy
a megvert király ámító, csalárd játéka volt csupán, szerény kísérlet,
hogy még egyszer természetfölötti lénynek lássék, üres nagyzolás… talán…

De vajjon azt tervezi-e, hogy itthagyja a pincét? mondták az emberek.
Pedig van valami benne… beszélték mások.

Tudhatom én azt? felelte Theodor. És ha tudnám, akkor se szólnék semmit.

Adj egy kis kétszersültet, mondta Nils varga, de ejnye, úgy látom,
nincsen nálam az erszényem.

Úgy lesz az, hogy nincs is semmi az erszényedben, mondta Theodor.

Mindent kölcsönkértek tőlem, – persze, hogy van még pénzem, de nem
kellemes dolog, hogy mindent elkértek.

Egy férfi félrehúzza Nils vargát. Ő az az ember, aki annyi zselatint
vásárol, a fensíkról jön, a hegyek közül és még nem tudja, hogy Nils
vargának már ismét szegényes a sora, ő még pénzt akar kölcsönkérni.
Félhangon tárgyalnak egymásközt.

Akkor hát kénytelen leszek segíteni rajtad, mondta végtére Nils.

Mert nagyon jólesett neki, ha nagy férfiú és jótevő lehetett.

Az üzletben ismét a pincéről beszélgetnek.

Vajjon mi célja volt Holmengraa úrnak ezzel a kincseskamrával, ha nem
vihette magával a hajóra és nem útazhatott el vele?

De egyébként is, mondta Theodor, egyébként is ki tud róla, hogy mi lehet
abban a pincében? Van legalább lakat rajta?

Ole Johan is ott van és azt mondja, nem, nincsen rajta lakat.

Akkor valami titkos fiók van benn a falban. Lehetséges, hogy csak egy
egészen láthatatlan nyílás. Ilyesmiről gyakran olvashat az ember.

Ole Johan maga csinálta a pincét és azt mondja, hogy abban ugyan nincs
titkos fiók. Lars Manuelsen is jelen van, hanyagul és hallgatagon figyel
oda, aztán rámondja:

Én mégis azt hiszem, hogy kell valahol egy titkos fióknak lenni.

Nem kaphatnék egy kis kétszersültet? kérdezi Nils varga. De az
erszényemet otthon felejtettem.

Adj neki egy kis kétszersültet, mondja Theodor a segédjének. Mérd csak
le nyugodtan, mondja, mert az ő szíve sincs kőből. Csakhogy nem sok
kedvem van ám neked hitelbe adni, Nils.

Furcsa beszéd ez. Még a hegyilakó, az utolsó ember, aki kölcsönözni akar
tőle, az is oda figyel, félrehívja a vargát és mégegyszer megkérdezi
tőle, hogy vajjon megkaphatja-e a pénzt.

Azt hiszem, segítenem kell rajtad, mondja Nils varga.

És múlnak a napok, nyugodt és szomorú Segelfoss élete, csak a boltban
történik néha egy és más, itt gyűlnek össze az emberek és elmondják, ami
a lelküket nyomja, még lobog a láng a kályhában és fényes a világítás,
Theodor az egyetlen pénzes ember, megteheti, hogy sok lámpát égessen.
Meg aztán hatalmas helyiség is az üzlet, Theodor tudta jól, hogy mit
csinál, amikor az üzletet a régi bolt tőszomszédságába építette, egy
szép napon kifűrészeltette a választófalat és így hatalmas, nagy
üzlethelyisége lett.

Mit gondoltok, mibe került ez nekem? kérdezte Theodor mindenkitől.

Nagyszerű ember ez a boltos Theodor. A város nehéz időket él, de Theodor
vígasztalás mindenki számára, mert ő hihetetlenül találékony és
fáradhatatlan, újra meg újra az emberek emlékezetébe idézi magát.
Szereti a fényűzést, de nincs komoly ízlése, nem tud jól válogatni és
nem tudja megfelelő helyen alkalmazni a dolgokat, de mégis örömét leli a
nagyzolásban. Most senki sincs a vegyeskereskedésben és ő zacskókat
csinál, Theodor kisebb-nagyobb négyszögű gyári zacskókat tart raktáron
és a zacskókon ott a neve. Mikor már minden zacskóról olvasni lehetett a
nevét és ilyen módon még híresebb lett, az az ötlete támadt, hogy a neve
mellé odabiggyeszti az üzletnek egy kis képét is.

Az én üzletházam illusztrált fényképe, szokta mondani.

Esténkint csak úgy nyüzsögtek az emberek a boltban. Arról beszélnek,
hogy milyen sovány lett Baardsen az utóbbi időkben, szemmelláthatóan
fogy, bizonyosan éhezik. Igen, igen, Baardsen ugyan lefogy, de
tulajdonképpen ezzel is a maga javát szolgálja, mert előkelő lett és
sápadt.

Aztán Juliusra terelődik a szó, hogy Florina szolgáló ott van a
szállodában és, hogy ő lesz ott az úrnő, és háziasszony. Julius ugyan
nem változott egy szikrát sem, de a menyasszonya ajándékozott neki egy
hosszú pipát, amin egy gyöngysor van és a pipa mindig messzire kiáll a
zsebéből és nagy mértékben növeli a szállodás tekintélyét.

Rasch ügyvéd is szóba kerül, arról beszélnek, hogy megválasztották
képviselőnek és rövidesen fel kell menni a fővárosba, a stortingba.
Programmjában a nyelvkérdés megoldása és az adók leszállítása mellett
foglalt állást.

Elbeszélgetnek mindenről.

Időnként Theodor is közbevet egy szót és mindenki figyel a
kijelentéseire, mert ő agyafúrt, mozgékony és ügyes fiatalember. És egy
napon furcsa hirdetménnyel lepte meg az embereket, az üzlet falán, ez
már magasabb kereskedelmi tudomány volt, a tőzsdei árfolyamjegyzék:
Havre, okt 25. Kávé 71½. Irányzat nyugodt. Rio Janeiro, okt. 23. Váltó
Londonra 10 9/64. Teherszállítás United States 52½. Santos, okt. 25.
Irányzat szilárd. Heti szállítás Norvégiába. –. (Nincs adat.) Szállítás
Sao Paoló belsejébe 66.000.

No, most láthatjátok a kávéárakat, mondta Theodor.

Nagyszerű! mondják az emberek és mindannyian szegények és alázatosak
voltak, csak ő volt hatalmas köztük. És ebből ki lehet számítani a
kávéárakat?

Theodor csak mosolygott, mintha játszi könnyedséggel le tudna győzni
ilyen jelentéktelen nehézségeket.

De most aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Szegény Kopperud, szedő és
szerkesztő, most ugyancsak rossz napok jártak a kis lapocskára, az
előfizetők száma megcsappant és Rasch ügyvéd, mióta képviselővé
választották, szintén nem látta elég érdemesnek, hogy továbbra is
életben tartsa a lapocskát. Mit tehetett a szegény Kopperud? Boltos
Theodor nem nehezítette meg a dolgát, ő nem vonta vissza a hirdetéseit,
sőt a mai napon még egy új hirdetést is tétetett közzé: Irodafőnök
kerestetik, ki a könyvelésben, német és angol levelezésben jártas,
fizetés megegyezés szerint. Theodor Jensen, Segelfoss.

Ó, ez a Theodor most már a külföldön is akart üzleteket kötni. Ez volt a
teteje mindennek! Senkise volt tisztában a hatalmával, az lesz belőle,
hogy megveszi a malmot és Amerikából és a Fekete-tengerről kapja majd a
gabonát és őrölni kezd, mint Holmengraa úr.

Theodor maga azzal adta magyarázatát a hirdetésnek, hogy a nyakára nőtt
már a sok irodai munka és kénytelen lesz egy írógépet is beszerezni. No,
lám, Holmengraa úr kikötőmestere állás nélkül volt és Theodor jól tudta,
hogy ennek az embernek a reménytelen szerelme is itt él és ezért a
kikötőmester aligha lesz hajlandó elhagyni Segelfosst. De hogy csak
egyszerűen magához hívassa és csöndben alkalmazza őt, az Theodornak nem
volt ínyére, ő azt akarta, hogy Segelfosson túl is elterjedjen a híre,
hogy hirdetés is jelenjen meg az ujságban, hadd tudják meg az emberek,
hogy az ő cégének egy nyelvtudással rendelkező irodafőnök kell. Eleinte
minden lehető és lehetséges alkalommal felhúzta a lobogót, de akkor még
kis ember volt ő, amikor ezt tette, valóságos gyerekcsínyek voltak ahhoz
képest, hogy most külföldön akar üzleteket kötni. A kikötőmester
jelentkezett az állásért és Theodor alkalmazta őt. Rövid tárgyalás után,
minden kicsinyes okoskodás nélkül, elegánsan, mint egy nagy úr. Csak
éppen – mérsékelt kezdőfizetés mellett.

Ole Johannak azt mondta:

Nem tudnád elhozni nekem sagvikai Bertelt valami ásatási munkára?

És ezt úgy mondta, mintha valami nagyon egyszerű dolog lenne, pedig már
a tél közepe volt és a talaj keményen befagyott.

Nem volna okosabb várni ezzel a munkával tavaszig? felelte Ole Johan.

Ezzel ne törődj, ha én télen akarom elvégeztetni a munkát, mondta
Theodor. Arról van szó, hogy az apám sírjára keresztet kellene állítani.
Nem akarom, hogy sírkő nélkül feküdjék odakünn.

Ole Johan erre készséggel ráállt a munkára.

A sírkő megérkezett. Hatalmas öntöttvas kereszt, aranybetűkkel. Az
évszámok is rajta voltak és egy kis aranyozott angyal mind a négy ágán.
Nagyszerű volt. Az egész szegényes kis temetőben csak a földbirtokos
Holmsenéknek voltak ilyen előkelő sírhelyeik, különben mindenütt csak
festett fakereszteket és egyszerű halmokat lehetett látni és most a
boltos Theodor öntöttvas kereszttel vesz részt a versenyben. De ezzel
nem elégedett meg, Theodor még rácsot is csináltatott a sír körül. Ez
már megint a teteje volt mindennek.

Ole Johan és sagvikai Bertel derekasan megdolgozhattak a pénzért, a
temetőben tüzet kellett gyujtaniuk, felolvasztani a talajt, de Theodor
nem kímélte a pénzt, a munkát be kellett fejezni.

Mert nálunk is úgy kell lennie, mint más temetőkben, mondta.

És most a szegény anyjának ugyancsak volt dolga mindig kinyitni a
rácsot, aztán ismét bezárni maga mögött és ápolni a sírt. Ezt a kis
helyet elzárhatta minden más nő elől, majdnem olyan volt, mint a
csapódeszka az üzletben, távoltartotta a tömeget és kellemes volt látni
ezt az elhatározottságot. Ole Johan feleségének is javára szolgált a
sírkőemelés. Persze, így télvíz idején rosszul állt virágok és zöld
növények tekintetében, de néhány kagyló is megtette és egy-két fukszia-
és gerániumtövet azért csak lehetett keríteni valahonnan. Boltos Perné
minden szombaton feldíszítette a sírt, a hét közepén elhibázott dolog
lett volna, mert akkor a vasárnapi temetőlátogatók már mindent hervadtan
és keményrefagyottan találnának. De a sírkő és a rács különböző
könnyelműségekre csábítottak, özvegy boltos Perné valósággal megfertőzte
a szomszédasszonyokat a maga sírkultuszával. Az emberek sorra jöttek
Theodorhoz és sírköveket rendeltek a halottaik számára. Egyik nem akart
elmaradni a másik mögött, mind több ember jelentkezett, valóságos nemes
verseny fejlődött ki, – de valamennyien a lofoteni halászat után akartak
fizetni. Az üzlet nagyszerűen beütött, Theodornak illusztrált
katalógusokat kellett hozatnia vasöntődékből és sírkőraktárakból. A
kövek valamivel előkelőbbnek látszottak és lassankint kiszorították az
öntöttvasat, lehetett márvány és gránitköveket is kapni, csiszoltat és
nyerset minden színben, csak válogatni kellett. És voltak keresztalakú
és piramis, kőlap és oszlop és obeliszk, volt mindenféle forma. És be
lehetett vésetni bibliai idézeteket vagy más odaillő szöveget: „A
viszontlátásra!“ „Nyugodj békében!“, „Az örök világosság fényeskedjék
neki!“ Mindenki maga választhatott. És ha már mindenkinek sikerült
valamelyik mellett dönteni a saját ízlése és vagyoni állapota szerint,
akkor Theodor megrendelte a sírkövet.

Ez alapjában nagyon nemes és tisztes dolog volt, de lassankint valóságos
kárhozattá vált, hiszen senkinek se lehetett kifogása az ellen, hogy
Lars Manuelsen és a felesége sírköveket rendeltek a két kis gyerekük
sírjára, pedig azok már húsz évvel ezelőtt haltak meg, de az özvegy
boltos Pernének is volt két kis gyereke a föld alatt, már most azok ne
kapjanak rácsot? Már be sem lehetett látni ennek a versenynek a végét,
és alig feküdtek olyan rokonok a temetőben, hogy a sírjuk fölé követ ne
emeltek volna. Mindez nem történhetett súrlódások nélkül, noha például,
mikor a Marcilie szolgáló apja kiválasztott egy szép helyet egy büszke
obeliszk számára, hirtelen megjelent a vältai Nils egy kis gránitkővel
és azt állította, hogy éppen azon a helyen az ő apját temették el.

Így múltak a napok.

Theodor a tél folyamán jelentős üzleteket csinált a sírkövekkel és ezért
nagyon jó hangulatban volt állandóan. Egy este Baardsennek is
felajánlott egy sírkövet. Persze tréfa volt az egész és Baardsen nem is
vette rossznéven, hanem kedvesen rámosolygott a kereskedőre. Baardsen
általában már mértéktelenül sápadt és sovány lett és csakugyan úgy
festett, mint akinek rövid idő alatt szüksége lehet egy sírkőre, csak a
szeme ragyogott egészen különösen. Dohányt mostanában már ritkán
vásárolt, mindössze néhány kétszersültet szokott beszerezni ugyanabból a
fajtából, amiből Nils varga tengette az életét. Mikor a kétszersültet
megkapta, fizetett és távozott.

Egyik napról a másikra kemény fagy állt be, Baardsennek pedig vékony
volt a ruhája, de azért minden sietség nélkül ment az úton, mintha a
hidegnek nem volna ereje ellene, csak úgy ment lassan, lépésről-lépésre,
talán már a lába se vitte gyorsabban.

Ma bement a táviróhivatalba. Ott már sötét volt és Gottfred nyilván
vacsorázni ment. A két távirász a mai napon leszámolt és Baardsen
letörlesztette az adóssága utolsó részletét. Most a sötétben elővette a
csellóját és aztán ismét elment vele, átment a segelfossi kastélyba és
ott Paulinet kereste fel. Szerencsétlen jelenet következett mostan.
Baardsen átadta Paulinenek a csellót és megmondta, hogy az Willatz
Holmsen számára való, majd ha az visszajön.

Minden üzenet nélkül adjam át? kérdezte Pauline.

Igen, mondta Baardsen.

Különös cselekedet!

Világos dolog, hogy a csellót nem valami kényszer folytán adták oda.
Willatz Holmsenről nem volt feltehető, hogy zálog ellenében adott volna
valami összeget Nils vargának. És Baardsent se lehetett azzal
gyanúsítani, hogy eladta a csellóját, sőt ellenkezőleg, ha akarta,
elajándékozta és pedig olyan helyre ajándékozta, ahol jó dolga lesz a
hangszernek.

Öreg csellóm… Isten veled…!

De nagyon különös cselekedet volt.

Maga milyen rossz bőrben van! kiáltott hirtelen Pauline.

Igen, felelte Baardsen és egy székbe rogyott. Szúrások… suttogta és
levegő után kapkodott.

Pauline ijedtében gyorsan Martin bérest akarta odahozni, Baardsen
azonban azt nyögte:

Ne… nem kell… elmulik… hamarosan… egy kis szúrás az egész!

És rövid idő mulva csakugyan levette a melléről az összeszorított kezét
és újra egy kis lélegzethez jutott.

Most még csak istenesen múlt el, mondta, de reggel sokkal komiszabb
volt.

Ó, de azért most se lehetett valami nagyon jól. Az ajkában nem volt
semmi vér, és mikor Pauline megkérdezte, hogy ne kísértesse-e Martinnal
a távirdáig, Baardsen azt felelte:

Majd csak hazaérek egyedül is. Jóéjszakát!

Aztán eltávozott és Pauline azt hitte, hogy csakugyan vége a rohamnak.
Az ablakon át fénykéve hullt ki a szobából és Pauline látta, hogy
Baardsen a városi úton a távirda felé baktat, egyenesen megy, aztán
eltűnik a sötétben és Pauline nem láthatta, hogy ismét heves rohamot
kapott, azalatt egészen összegörnyedt és nem tudott továbbmenni.
Körülnézett, de reménytelenül messze volt a város és a kastélyig vissza
is hosszú volt az út, csak állt ott összezsugorodottan, forgatta a fejét
minden irányban és keresett valami kiútat. De aztán, úgy látszik, mégis
csak túlságosan hideg volt, nem állhatott tovább egyhelyben, hanem
egészen kis lépésekkel, ferdén elindúlt a hóban.

Utóljára Pauline látta Baardsent. Azóta egyik nap követte a másikat, de
Baardsen nem tűnt elő többé. Kérdezősködtek és kutattak utána, hogy nem
utazott-e el valamelyik postahajóval, de senkise találkozott vele az
úton. Baardsen eltűnt. A Segelfossi Ujság még közölte ezt az eseményt
utólsó hasábjain, mielőtt még beszüntették a lapot.

Aztán a Segelfossi Ujság se volt többé.

A boltos Theodor már fölkészül a lofoteni halászatok után az új
üzletekre, és a halászyacht számára legénységet verbuvál, elsőnek a
vältai Nilset állítja a sorba, azt most már állandóan maga mellett
tartja. Ez a Nils csöndes és levert ember volt egy ideig, aminek Florina
az oka. Tavasszal nagyon csúnyán viselkedett, amikor Florinát
eltaszította magától és engedte, hogy egy idegen kereskedővel kihajózzék
a tengerre. Később ugyan ismét összekerültek, a szombatesti táncon, és
más helyütt is gyakran voltak együtt, de aztán egyszersmindenkorra vége
szakadt a dolognak: Florina gazdag lett, takarékkönyvet kapott és
hihetetlenül sok pénzt, és végül is férjhez ment Juliushoz. Most ő volt
a szálloda úrnője, – Isten veled és sok szerencsét! De vältai Nilsről
kiderült, hogy mély és alapos jellem, a szerelmét nem felejtette el
máról holnapra, hanem csak Theodor komoly közbelépésére mondott le
arról, hogy felelősségre vonja Juliust. Lassankint enyhülni kezdett a
bánata és utóbb már a Palästina leányzóhoz közeledett. Ez még talán
leginkább megfelelt neki, Palästina még a boltban is könyvre
vásárolhatott és különben is minden tekintetben megbízhatónak
mutatkozott, – ellenben Florináról csak nemrégiben hallotta, hogy
felszólította az ügyvédet, válassza el az ő vagyonát a férjeétől. Akkor
aztán a feje tetejére állhat Julius…

A hold elbújt a felhők mögé, a csillagok megfutamodtak az égről, éjszaka
van és vágni lehetne a sötétséget. Lars Manuelsen jön, jön, lefelé az
úton: hová készül ebben a vaksötétben? A segelfossi kastély felé veszi
az útját, de mikor már elég messzire haladt, ferde irányban átvág a
havon.

És nem rikácsol a szarka, sehol semmi intő jel, csönd van mindenütt.
Mert így tesz a Sjura: nem kínoz senkit se halálra, azt nem teszi, hanem
elsőízben hét hónapon keresztül és másodízben kilenc hónapon keresztül
bűntet, ez az ő szokása és most Lars Manuelsent nem először bűnteti.
Isten tudja, hogy nem Sjurának köszönheti-e, hogy ismét megtalálta a
pápaszemét, ott volt a kabátja belső zsebében, a kabátjában, amin nyolc
gomb volt és zsebek kívül és belül, mint a leggazdagabb emberén, – ott
volt a pápaszem, bizony!

Mikor Lars Manuelsen megtalálta a szemüvegét, az érzelmei is
megenyhűltek Sjura irányában, most már nem gyűlölte annyira…

És most ferde irányban baktat a havon keresztül. A pince vonzza, a
Holmengraa úr gyémántbarlangja. De vajjon mit keres ott? Nem tudta
elfelejteni, hogy valami titkos rekesz lehet a barlangban és azt akarja
most megvizsgálni.

Megtalálja az ajtót, nincs rajta lakat, kinyitja és belép. Kellemes
meleg van odabent, idáig nem jutott el a hideg. Meggyújt egy gyufát.

De a gyufát azon nyomban kiejti a kezéből, a melléből borzalom kiáltása
tör fel, de sikerül még az utolsó másodpercben visszatartania és
visszafojtja a zokogását is, és odatámolyog az ajtóhoz, kitámolyog a
pincéből, támolyog, támolyog és csak akkor tér ismét magához, mikor már
a saját háza elé ér.

Mikor felvirrad, elmegy Ole Johanhoz és azt mondja neki:

Gyere, menjünk el a Holmengraa úr pincéjébe.

Mit csináljunk ottan? kérdezi Ole Johan.

Nézzük meg, hogy nincs-e valahol egy titkos rekesz.

Jól van, Ole Johan rendkívűl kíváncsi ember, szívesen megy vele.

Nappal akartam menni, mondja Lars Manuelsen, mert nem akarok én lopni.

Nem.

Arra nekem semmi szükségem.

Elérik a pincét és Ole Johan kíváncsiságból elsőnek nyitja ki az ajtót.
De hirtelen hátrál egy lépést és felkiált:

Baardsen…!

Mi az? Mi az?

Baardsen! dadogja Ole Johan. Itt ül… meghalt…

És a két férfi gyorsan visszasiet Segelfossba, bemegy az üzletbe.

Jönnek és magukkal hozzák a rejtély megfejtését, – vagy talán nem is
fejtették meg, de dagadoznak a büszkeségtől, hogy ők tudják elsőnek az
ujságot. És fecsegnek, fecsegnek végeszakadatlanul:

Ott ült a pincében… de már halott volt…

Mindenkinek a fülébe jut a hír. Az emberek meghallgatják, elgondolkoznak
fölötte és aztán ismét beállnak a napi munka robotjába.

És nincs tovább…

… Messze délen a vad hattyúk dalolnak.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ UJ NEMZEDÉK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.