Tolsztoj

By Stefan Zweig

The Project Gutenberg eBook of Tolsztoj
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Tolsztoj

Author: Stefan Zweig

Translator: Aladár Sajó

Release date: June 6, 2024 [eBook #73781]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1928

Credits: Albert László from page images generously made available by the Library of the Hungarian Academy of Sciences


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TOLSZTOJ ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

TOLSZTOJ

ÍRTA STEPHAN ZWEIG

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

[Illustration: TOLSZTOJ

_Ilja E. Repin festménye után._]

TOLSZTOJ

ÍRTA

STEPHAN ZWEIG

FORDÍTOTTA

SAJÓ ALADÁR

«Semmi nincs, aminek akkora a hatása és minden embert ugyanabba a
hangulatba kényszerít, mint egy élet munkája és végül egy emberélet.»

_Napló._ 1894 március 23.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




ELŐHANG.

«Nem az erkölcsi tökéletesség a fontos, amit az ember elér, hanem maga a
tökéletesedés processzusa.»

_Öregkori napló._

«Egy ember élt Uz földjén. Nagyon istenfélő volt és kerülte a gonoszt és
marháinak száma hétezer juh, háromezer teve, ötszáz szamárkanca volt és
nagy cselédség. És dicsőbb volt mindenkinél, aki Kelet felé lakott.»

Így kezdődik Jób története, aki megelégedéssel volt megáldva addig az
óráig, amíg Isten kezét emelte rá és bélpoklossággal verte meg, hogy
fölébredjen egyforma jóérzéséből, lelkét mardossa és pörbe szálljon
Vele. Így kezdődik Tolsztoj Nikolajevics Leo lelki története is, aki
szintén dicsőbb volt, mint bárki az ő hazájában és az ő idejében. Ő is,
aki ősi házában gazdagon és kényelmesen lakott, a föld hatalmasai közt
«legfelül ült». Teste egészségtől és erőtől duzzadt, hazavihette
feleségnek a leányt, akire szeretve vágyott és ez tizenhárom gyermeket
szült neki. Kezének és lelkének műve halhatatlanná nőtt és átvilágít
minden időkön: alázattal meghajolnak Jasznaja-Poljana parasztjai, ha a
hatalmas bojár elrugtat mellettük, alázattal meghajol a föld kereksége
diadalmas híre előtt. Miként Jób a megpróbáltatás előtt, Tolsztoj sem
kívánhat magának már semmit és egyszer egyik levelében ezt a
legmerészebb emberi szót írja le: «teljesen és tökéletesen boldog
vagyok».

És hirtelenül, egy éjjelen át, mindez elveszti értelmét, értékét. A
munkás ember undorodik a munkától, elidegenedik a feleségtől, nem
törődik a gyermekekkel. Éjjel fölkel összegyűrt ágyából, mint a beteg
nyugtalanul járkál ide-oda, nappal tétlen kézzel és merev szemmel
bódultan ül íróasztalánál. Egyszer gyorsan fölsiet a lépcsőn és elzárja
a szekrénybe vadászfegyverét, hogy maga ellen ne fordítsa a fegyvert;
néha nyög, mintha megrepedne a keble, néha zokog, mint a gyermek a sötét
szobában. Levelet nem olvas el többé, barátot nem fogad; fiai ijedten,
felesége kétségbeesve nézik az egyszerre komorrá lett embert.

Mi e hirtelen változás oka? Betegség rágódik titokban az életén,
bélpoklosság támadta meg testét, szerencsétlenség érte kívülről? Mi
történt vele, Tolsztoj Nikolajevics Leóval, hogy mindenek közt a
leghatalmasabb egyszerre örömben ily szegénnyé válik és az orosz föld
legerősebbje ily tragikusan elkomorul?

És a felelet a legborzasztóbb: semmi sem!

Semmi sem történt vele, vagy helyesebben – még borzasztóbb – a Semmi.
Tolsztoj a dolgok mögött megpillantotta a Semmit. Lelkében valami
elszakadt, befelé rés támadt, keskeny fekete rés és a megrendült szem
kényszerülten mered bele az ürességbe, ebbe a névtelen Semmibe, ebbe a
Nihilbe és élettelenségbe, ebbe a más, idegen, hideg, sötét és
megfoghatatlan valamibe, ami a mi meleg, vérrel átitatott életünk mögött
van, a röpke lét mögött levő örök Semmibe.

Aki egyszer bepillantott ebbe a megnevezhetetlen mélységbe, tekintetét
nem tudja többé róla elvonni, lényét elárasztja ez a homályosság,
kialszik számára az élet fénye és színe. Megfagy a mosoly az ajkán, nem
foghat meg semmit, hogy ujja hegyétől egészen megborzongó szívéig ezt a
hideget ne érezze; nem láthat többé semmit, hogy eszébe ne jusson ez a
másik, a Nihil, a Semmi. A még imént meleg érzésből elfonnyadva és
érzéktelenül hull ki minden; a dicsőség hiúság versenye, a művészet
bohóckodás, a pénz sárga salak és a lélekző, vasegészséges test férgek
tanyája lesz; minden értéknek nedvét és édességét kiszívja ez a feketén
láthatatlan ajak. A világ megfagy, ha egyszer a teremtmény minden ősi
aggodalmával érvényesülni kezd ez a szívó, fekete, fölfaló Semmi, Allan
Edgar Poe mindent magával ragadó Mael-áramlata, a «gouffre», Pascal
örvénye, amelynek mélysége mélyebb a lélek minden nagyságánál.

Ez ellen nem használ semmi leplezgetés és bújósdi. Nem használ, ha ezt a
sötét szívást azután Istennek nevezzük és szentnek mondjuk. Nem használ,
ha az evangélium lapjaival ragasztjuk be a fekete lyukat; ez a
sötétségek sötétsége áthatol minden pergamenten és eloltja a templom
gyertyáit, a világegyetem sarkainak e fagyasztó hidegét nem lehet a szó
langyos lehelletével megmelegíteni. Nem használ, ha e halálosan ránk
nehezedő csöndbe életet adandók, hangosan prédikálni kezdünk, mint
ahogyan a gyermek, aki az erdőben fél, énekel: a feketén hallgató Semmi
legyűr minden éber öntudatot. Akit egyszer megrémített, annak elszorult
szívébe semmi akarat, semmi bölcseség nem csöpögtethet többé derűt.

Tolsztoj világraható életének ötvennegyedik évében pillantott először a
nagy Semminek, mint emberi végzetének a szemébe. És e pillanattól kezdve
egészen halála pillanatáig ebbe a fekete lyukba, a saját léte mögött
levő e megfoghatatlan belső valamibe mered a tekintete. De egy Tolsztoj
Leo látása, amelyhez fogható legtöbbet tudó és legszellemibb látása nem
volt egy embernek sem, aki a mi időnkben élt, még a Semminek
nekifordulva is élesen tiszta volt. Soha férfi oly óriási erővel nem
szállt harcba a megnevezhetetlennel, a teremtmény ősi aggodalmával,
senki határozottabban nem állította szembe az ember sorsának kérdését az
emberiség sorsának kérdésével. Senki borzasztóbban nem érezte a túlnan
levőnek ezt az üres és a lelket kikezdő tekintetét, senki nagyszerűbben
el nem viselte, mert itt a férfiúi lelkiismeret e fekete pupilla sötét
alattomosságával szembeszegezte a művész tiszta, bátor és elszántan
megfigyelő tekintetét. Tolsztoj Leo a lét tragikuma előtt gyáván soha,
egy pillanatra sem fordította el vagy zárta le szemét, újabb művészetünk
e legéberebb, legigazabb és legkevésbbé megvesztegethető szemét: ezért
nincs nagyszerűbb e hősies kísérletnél, amely még az érthetetlennek is
valami képletes értelmet és az elháríthatatlannak igazát akarja megadni.

Tolsztoj harminc évig, a huszadiktól ötvenedik évéig alkotva,
gondtalanul és szabadon élt. Harminc évig, az ötvenediktől élete
fogytáig, már csak az élet értelmének és fölismerésének él, az
érthetetlenért küzdve, el nem érhetőhöz láncolva. Könnyű volt a sora
addig, míg azt a mérhetetlen föladatot nem vállalta, hogy az igazságért
való küzdésével ne csak magát mentse meg, hanem az egész emberiséget.
Hogy erre vállalkozott, hőssé, csaknem szentté avatja. Hogy alul maradt,
a legemberibb emberré valamennyiünk közt.




KÉPMÁS.

«Az arcom olyan volt, mint egy közönséges paraszté.»

Az arc mint az őserdő: több a sűrűség mint a tisztás, mintha el akarna
hárítani minden belső vizsgálódást. A hullámzó patriárka-szakáll
szélesen és a szélben lobogva magasra fölkapaszkodik az arcba,
elárasztja évtizedekre az élveteg ajkat és elfödi a bőr barnán göröngyös
fakérgét. A homlok előtt fagyökérként össze-vissza fonódva,
ujjvastagságú szemöldök sűrűsödik, a fejen habszürke tengeráradat, a
sűrűn összezilált hajfonatok tajtékja: mindenütt tropikus bujaságban
fonódik össze és burjánzik az ijesztően szétáramló haj ez ősvilági
termése. Mint Michelangelo Mózesén, a legférfiasabb férfi képén,
Tolsztoj arcán sem látunk eleinte mást, csak az óriási atyaisten-szakáll
fehérhabos hullámát.

Az ember tehát megpróbálja, hogy a lelkével ismerje föl azt, ami az így
fölöltöztetett arcban a meztelen és a lényeges, vonásairól a
szakállrengeteget kiirtsa (és a fiatalkori képek, a szakálltalanok,
nagyon segítik a plasztikus leleplezést) Megtesszük és megijedünk. Mert
félreismerhetetlen, tagadhatatlan: ennek a nemes szellemembernek arca
alapjában gorombán ácsolt és nem más, mint egy paraszté. A Géniusz itt
alacsony gunyhót, kormosat és füstöset, igazi orosz kibitkát választott
magának lakóhelyül és műhelyül, nem görög demiurg, hanyag falusi
asztalos kalapálta össze ennek a nagy léleknek a lakását. Apró
szemablakok fölött durván gyalultak, mint a hasított fa, öregszemcséjűek
a homlok alacsony keresztgerendái, a bőr csak föld és agyag, zsíros és
fénytelen. A semmitmondó arc közepén nagy, nyílt állati orrlyukakkal
széles és puha orr, mintha ökölcsapás lapította volna oda, borzas haj
mögött formátlan nagylebernyegű fül, behúzódó arcüregek közt vastagajkú,
mogorva száj: teljesen muzsátlan formák, durva és csaknem közönséges
mindennapiság.

Árnyék és sötétség, komorság és gond ül mindenütt ezen a tragikus
mesteremberarcon, sehol egy föltörekvő nekilendülés, áradó fény, merész
szellemi emelkedés, mint Dosztojevszki homlokának ama márványkupolája. S
nem szűrődik be sehol világosság, nem sugárzik föl fényesség, – aki
tagadja, szépít, hazudik: nem, ez menthetetlenül alacsonyrendű, fagyos
arc marad, nem temploma, hanem fogháza a gondolatoknak, fénytelen és
dohos, szomorú és csúnya és a fiatal Tolsztoj maga már korán ismerte
veszendő fiziognomiáját. Minden célzás a külsejére «kellemetlen neki»,
kétségbeejti, hogy vajjon «földi boldogság érheti-e azt az embert,
akinek ily széles orra, ily vastag ajka és kicsi szürke szeme van».
Ezeket a gyűlölt vonásokat a fiatal ember ezért rejti már korán a
feketés szakáll sűrű álarca mögé, amelyet csak későn, nagyon későn
ezüstözött meg a kor és tett tiszteletreméltóvá. Csak az utolsó évtized
oszlatja szét a komor felhőzetet, csak az ősz alkonyatán hull a szépség
kárpótló sugara erre a tragikus tájképre.

Az örökké vándorló Géniusz alsóbbrendű, komor tanyán szállt meg
Tolsztojban, orosz mindennapi arcban, amely mögött minden sejthető, csak
a szellem embere, költő, alkotó nem. Mint gyermek, mint ifjú, mint
férfi, sőt mint aggastyán, mindig úgy hat Tolsztoj, mint bárki sok
közül. Minden kabát, minden sipka ráillik: ilyen névtelen nagyorosz
arccal éppen úgy lehet a miniszteri asztalnál elnökölni, mint részegen
csavargók csapszékében lopni a napot, a piacon fehérkenyeret árulni,
vagy selyem miseruhában a metropolita keresztjét emelni a térdeplő tömeg
fölé: sehol, semmiféle foglalkozásban, semmiféle ruhában, semmiféle
orosz helyen sem tűnnék föl ez az arc félreismerhetetlennek. Mint diák
semmiben sem különbözik más diáktól, mint tiszt akárcsak bármely másik
kardcsörtető, mint falusi nemesember akárcsak más hétszilvafás. Ha
kocsin ül a fehérszakállú cseléd mellett, nagyon alaposan meg kell
vizsgálni a fényképet, hogy megtudjuk, melyik tulajdonképpen a bakon ülő
két öreg közül a gróf és melyik a kocsis; ha képen látjuk őt, amint a
parasztokkal beszélget és nem tudnánk róla semmit, senki el nem találná,
hogy ez a Lew itt a kupaktanács közepette gróf és azonkívül még
milliószor több, mint körülötte a Grigorok és Ivánok és Ilják és
Pjotrok. Mintha ez az egy ember valamennyi lenne, mintha ezúttal nem egy
külön ember álarcát vette volna magára a Géniusz, hanem az egész népnek
öltözött volna, annyira teljesen névtelen, annyira általánosan oroszos
az arca. Éppen mert benne van egész Oroszország, azért nincs Tolsztojnak
saját arca, hanem csak orosz arca van.

Ezért az arca első pillanatra csaknem mindenkit kiábrándít, aki először
látja. Sok mérföldnyiről jöttek vonaton és azután Tulából kocsin,
tiszteletteljesen várják a Mestert a fogadóteremben; mindenki a belsejét
megrendítő jelenséget vár és a lélek már előre hatalmas, fönséges
férfiúnak formálja meg hullámzó atyaisten-szakállal, magasnak és
büszkének, egy alakban óriásnak és lángésznek. Már mindenkit összelapít
a várakozás borzongása, a szem már önkéntelenül meghunyászkodik a
patriárka óriási alakja előtt, amelyre a következő pillanatban rá fog
tekinteni. Ekkor végre kinyílik az ajtó és íme: csaknem futó lépésekkel,
hogy a szakálla lebeg, alacsony tömzsi emberke jön be, megpihen és
barátságosan mosolyogva áll a meglepett vendég előtt. Vidáman, gyors
beszéddel szól hozzá, szívesen kezet fog mindenkivel. És szíve legmélyén
megijedve fogadja el mindenki a kezét: hogyan? ez a barátságosan kedves
emberke, ez «a fürge atyuska a hóban», ez lenne valóban Leo Nikolajevics
Tolsztoj? Elröpül a fenségesség iránt érzett borzongás, a kíváncsiság
kissé nekibátorodva fölmerészkedik az arcához.

De a föltekintőknek hirtelen megfagy a vérük. A szemöldök bokros
dzsungelje mögül párducként szürke pillantás ugrott rájuk, Tolsztojnak
ama hallatlan pillantása, amelyet semmi festett kép el nem árul és
amelyről mégis mindenki beszél, aki valaha a hatalmasnak arcába nézett.
Mint acélkemény és szikrázó késdöfés, minden embert leszögez ez a
pillantás. Lehetetlen a megmozdulás, a szabadulás, mindenkinek
hipnótikus lekötöttséggel tűrnie kell, hogy ez a pillantás kíváncsian és
fájdalmasan, mint a szonda, a legbelsejéig hatoljon. E pillantás elől
semmit nem lehet elrejteni: mint a golyó, átüti az alakoskodás minden
páncélját, mint a gyémánt, minden tükröt szétvág. Senki – Turgenyev,
Gorkij és száz más a tanu – nem tud hazudni Tolsztoj ez áthatóan kutató
tekintete előtt.

Ez a szem azonban csak egy pillantig szúr ily keményen és vizsgálódva.
Azután ismét olvadozni kezd a szivárványhártya, szürkén fénylik,
leplezett mosollyal csillog, vagy lágy, jóleső fényességgé jóságosodik.
Ezeken a mágikus és nyugtalan pupillákon, mint a felhő árnyéka a vizen,
az érzés minden változata visszatükröződik. Harag egyetlen hideg
villámmal megcikáztatja, bosszankodás jégtiszta kristállyá fagyasztja,
jóság meleg derűvel vonja be, szenvedelem tűzre gyujtja. Belső fénytől
mosolyogni tudnak ezek a titokzatos csillagok, anélkül, hogy a kemény
száj megmozdulna és mint valami parasztasszonynak, «patakokban omolhat a
könnyük», ha zene olvasztja meg őket. Fényre derülhetnek a szellemi
megelégedettségből és hirtelen mélabúval beárnyékolva, szomorúan
elsötétedhetnek és magukba zárkózhatnak és áthatolhatatlanokká lesznek.
Hidegen és kegyetlenül figyelni tudnak, vágnak, mint a boncoló kés és
átvilágítanak mindent, mint a röntgentűz és utána azonnal játékos
kíváncsiság csillogó visszfénye csörgedezik bennük, – az érzés minden
nyelvén beszélnek ezek «a legbeszédesebb szemek», amelyek valaha ember
homlokából kivilágítottak. És mint mindig, Gorkij találja meg a
legjellemzőbb szavakat: «Tolsztojnak száz szeme volt a szemében.»

Ebben a szemben, és külön köszönet érette, van Tolsztoj arcának
lángesze. Ennek a pillantásembernek minden fényereje a szem
ezerféleségében van maradék nélkül összegyüjtve, mint ahogyan
Dosztojevszkinek, a gondolatembernek szépsége homlokának márvány
boltozatában. Minden más Tolsztoj arcán, szakáll és szőrbokrozat, csak
burkolata, védőtere és hüvelye e mágikus mágneses fénykövek
besüllyesztett drágaságának, amely világot vonz magába és világot
sugároz ki magából, a mindenség legtökéletesebb spektruma, amelyet
évszázadunk ismert. Semmi oly apró nem élősködhetik, hogy ez a lencse
láthatóvá ne tudná tenni: mint a héja mérhetetlen magasságból
nyílgyorsan a menekülő egérre, le tud csapni minden részletre és
ugyanakkor a világegyetem egész nagyságát panorámaszerűen körülöleli.
Föl tud lángolni a szellem magasságába és mégis mindentlátóan portyázik
a lélek mélyén, akárcsak a fölső világban. Elegendő tüze és tisztasága
van e szikrakristálynak arra, hogy elragadtatásában Istenhez pillantson
föl és megvan a bátorsága, hogy vizsgálódva megkövesülő arcába nézzen
még a meduzai Semminek is. Ennek a szemnek nem lehetetlen semmi, talán
csak egy: hogy tétlen legyen, bóbiskoljon, szundikáljon, az álomnak
tiszta pihenő öröme, boldogsága és kegye. Mert alighogy a szemhéj
fölébred, kényszerűen zsákmányt kell keresnie ennek a szemnek,
kegyetlenül ébren, kérlelhetetlenül illuziómentesen. Minden tévelygést
áttör, minden hazugságot leleplez, minden hitet szétrombol: ez igazlátó
szem mindent levetkőztet. Rettenetes tehát, ha egyszer maga ellen
irányzódik ez az acélszürke tőr: éle akkor gyilkoló erővel a szív
legbelsejébe nyomul.

Akinek ilyen szeme van, az igazat látja, övé a világ és minden tudás. De
ilyen örökké igaz, örökké éber szem nem teszi az embert boldoggá.




ÉLETERŐ ÉS VISSZAHATÁSA.

«Sokáig, nagyon sokáig szeretnék élni és a halál gondolata gyermeteg
poétikus félelemmel tölt el.»

_Fiatalkori levél._

Őserejű egészség. A test egy évszázadra ácsolt. erős, velővel telített
csontok, kemény izmok, igazi medveerő: a fiatal Tolsztoj a földön fekve
egy nehéz katonát félkézzel föl tud lökni a levegőbe. Rugalmas inak:
nekifutás nélkül könnyen átugorja a legmagasabb zsinórt, úgy úszik mint
a hal, úgy lovagol mint a kozák, kaszál mint a paraszt, ez a
vasegészségű test csak elméletben ismeri a fáradtságot. Minden ideg
feszült, de mégis a legnagyobb mozgékonyságú, hajlékony és egyszersmind
kemény toledói penge, minden érzék tiszta és fürge. Az életerő
körgátjában sehol rés, hiány, hézag, fogyatékosság, rongálódás és ezért
az erősen megépített testbe sohasem tud komoly betegség behatolni:
Tolsztoj hihetetlen szervezete el van sáncolva minden gyöngeség, el van
falazva az öregség ellen.

Példátlan életerő: az újkor valamennyi művésze asszonynak vagy elpuhult
teremtésnek tűnik föl e dússzakálluan bibliai, e parasztosan barbár
férfiasság mellett. Még azoknak is, akik hasonlítottak hozzá abban, hogy
alkotni tudtak egészen a patriárkák koráig, még azoknak is fáradtan
megöregszik a testük a vadászi kedvvel egyre új alkotáson dolgozó
szellemtől. Goethe (aki a horoszkop szerint közel áll hozzá, mert
ugyanazon a napon, augusztus 28-án született és szintén egészen
nyolcvanharmadik életévéig alkotott), Goethe hatvan éves korában, amikor
már régóta fél a hidegtől és elhízott, aggodalmasan elzárt ablak mögött
ül, a csupa csont Voltaire, aki már inkább kiélt gonosz madár, semmint
ember, az íróállványon egyik lapot a másik után firkálja össze, Kant,
mint valami gépies mumia, megmerevedve és nagynehezen kopogtatja végig
az ő königsbergi fasorát, amikor amaz, Tolsztoj, az egészségtől duzzadó
aggastyán vörösre fagyott testét prüszkölve még belemártogatja a jeges
vízbe, a kertben robotol és tennisz közben fürgén ugrik a labda után.
Hatvanhét éves korában ráviszi a kíváncsiság, hogy megtanuljon
kerékpározni, hetven évvel korcsolyával a talpán elrohan a tükrös pálya
fölött, nyolcvannal tornagyakorlattal feszíti meg nap-nap után izmait és
nyolcvankét éves korában, hüvelyknyire halála előtt, még lesujt a
korbáccsal a kancájára, ha ez húsz versztnyi gyors vágtatás után megáll
vagy kirúg. Nem, ne tegyünk összehasonlítást: hasonló őserejű életerőnek
nincs párja a tizenkilencedik században.

A fasudár már belenyúlik a patriárkaévek egébe és ennek a legutolsó
rostjáig nedvvel átitatott orosz tölgyóriásnak egyetlen gyökere sem
lazult még meg. Halála órájáig éles a szem: a kíváncsi tekintet lóhátról
meglátja a fakéreg alól kimászó legkisebb bogarat is, messzilátó nélkül
a röpülő sólymot. Jól hall a füle, a széles, csak nem állati orrlyukak
csak úgy szívják a levegőt: a vándorló fehérszakállút még mindig szinte
részegség fogja el tavasszal, ha hirtelen megcsapja a fölengedő földdel
kevert éles trágya szaga és pontosan visszaemlékezve megérez nyolcvan
elmúlt tavaszt, mindeniket a maga külön duzzadásával, az egyetlen
illatrohamban a maga első kiáramló lendületével; oly – erősen, annyira
megrendülve érzi, hogy hirtelen könnybe lábad a szeme. Az aggastyán erős
vadászlába súlyos parasztcsizmában keresztül-kasul topog a nedves
földön, az öregség reszketése soha meg nem gyöngíti a kezét, búcsúzó
levelének írása csak olyan, mint a gyermekévek nagy gyermeteg betűi. És
szelleme, miként izma és idegei, fönségesen megrendíthetetlen marad:
sziporkázó társalgása még mindig elnémít minden más beszédet, szinte
ijesztően pontos emlékezete minden elveszett részletre vissza tud
emlékezni. Ebből az emlékezetből semmi el nem vész, az évek kemény
reszelőjén nem csiszolódik le egyetlen részlet sem, minden ellenmondás
még haragot gyujt az aggastyán szemében, ajka még hangos nevetésre
gömbölyödik, még képletessé alakul a beszéde, a vére még tolulva
áramlik. Mikor valaki a Kreutzer-szonátáról vitatkozva szemére veti a
hetvenévesnek, hogy az ő korában könnyű az érzékiséget megtagadni, a
kemény aggastyán szeme büszkén és haragosan csillámlik: ez nem áll, «a
hús még hatalmas, még harcolnom és küzdenem kell.»

Csak ilyen megrendíthetetlen életerő magyarázza meg ezt a ki nem fáradó,
el nem hervadó teremtenitudást: világraszóló munkájának hatvan évre
terjedő ideje alatt egyetlenegy parlag év sincs üresen. Mert ez a
szellem soha nem pihen, ez a pompásan éber és fogékony lélek soha nem
alszik vagy nem szundikál kényelmesen. Igazi betegséget öregségéig nem
ismer Tolsztoj, a tíz órán át dolgozót soha elfáradás komolyan meg nem
támadja; mindig munkára kész érzékeinek buzdításra soha nincs szükségük.
Izgatószerrel, borral vagy kávéval nem kell őket ösztönözni; soha
fűszerekkel vagy hússal nem fűti magát – ellenkezőleg: ezek a
teremtőerővel teli érzékek oly egészségesen, oly rohamkészen, oly
rugalmasan megfeszítve, oly tökéletesen duzzadnak, hogy már a leghalkabb
érintés is rezgésbe hozza őket, már egy csöpptől is túláradnak. E vaskos
egészsége ellenére Tolsztoj egyszersmind «vékonybőrű» – hogyan is
lehetne különben művész e legnagyobbfokú ingerlékenység nélkül! –
tökéletesen egészséges idegzetének billentyűzetéhez csak óvatosan szabad
hozzányúlni, mert éppen visszaütésének hevessége veszedelemmé tesz
minden emóciót. Ezért fél (éppen úgy, mint Goethe, mint Plato) a
zenétől, mert túlságos mozgásba hozza érzelmének titokzatosan mély
hullámát, nagyon is hevesen támadja meg szenvedelmének életerővel
átitatott idegét. «A zene borzasztóan hat reám», mondja és valóban, míg
családja kényelmesen csoportosulva ül a zongora körül, szívesen
hallgatva a zenét, az ő orrlyuka körül baljóslatú reszketés vehető
észre; szemöldöke védekezően összehúzódik, a «torkában különös
szorítást» érez – és hirtelen komoran elfordul és kimegy az ajtón, mert
könny árasztja el a szemét «Que me _veut_ cette musique», mondta egyszer
saját ellágyulásától egészen megijedve. Igen, érzi, hogy _akar_ tőle
valamit, azzal fenyegetőzik, hogy kicsikar tőle valamit, amit sohasem
akar odaadni; valamit, amit az érzelmek titkos fiókjának legfenekén tart
rejtve és íme ez most hatalmas erjedéssel forrni kezd és elárasztással
fenyegeti a gátakat. Mozdulni kezd valami túlhatalmas, amelynek erejétől
és szertelenségétől fél, érzi, hogy akarata ellenére a legbelsejében,
egészen mélyen az érzékiség hulláma önti el és feneketlen áramlatba
ragadja. Ő azonban, valószínűleg csak előtte ismert szertelensége miatt,
gyűlöli az érzékiséget vagy fél tőle: hiszen ezért üldözi «az» asszonyt
is egészséges emberre nézve természetellenes, anachoretai gyűlölettel.
«Ártalmatlannak» csak akkor látja a nőt, «ameddig az anyaság föladatai
foglalják le a szerény félrevonulás állapotában vagy az öregség
tiszteletreméltóságában», tehát a nemiségen túl, amit «egész életében a
test súlyos adójaként érzett». A nő, csakúgy mint a zene, ennek az
antigörögnek, ennek a mesterséges kereszténynek, ennek a hatalmaskodó
szerzetesnek általában a gonoszat jelenti, mert érzékiséggel eltérít
bennünket «a bátorság, az elszántság, az okosság, az igazságérzet velünk
született tulajdonságaitól», mert, mint Tolsztoj páter később prédikálni
fogja, «a testiség bűnéhez» visz bennünket. Ezek is «akarnak tőle
valamit», amit vonakodik odaadni; ezek is valami veszedelmeset érintenek
meg, aminek fölébredésétől fél – és hogy mi ez, annak kitalálásához nem
kell sok ész: a maga rengeteg érzékisége, amelyet éveken át kitartó
erővel folytatott küzdelemmel legyűrt, a nélkül, hogy egészen megölhette
volna és amely meglapulva, rabbá téve, agyonkorbácsolva, reszkető
karokkal fekszik lényének egy láthatatlan sarkában, készen arra, hogy
minden őrizetlen pillanatban előrerohanjon. Zene – és már lazul az
akarat köteléke: az «állat» már nyujtózkodik. Nők – már ordít a falka
vérszomjas üvöltése és megrázza a vas rácsrudakat. Csak Tolsztoj iszonyú
szerzetesaggodalmából, még az egészségesen-derült
szertelenül-természetes érzékiségtől is való buzgó borzadályából
sejthető a benne levő titkoltan ijesztő hímség, ez állatemberüzekedés,
amely fiatalságában még szabadon a legvadabb kihágásokban tombolta ki
magát, – Csehovval szemben «fáradhatatlan kurafinak» mondja magát – hogy
azután ötven éven keresztül erőszakkal pinceboltozatokban legyen
elfalazva, elfalazva, de nem eltemetve; hogy ez a túlegészséges
érzékiség élete fogytáig szerfeletti volt, szigorúan erkölcsös művében
csak egy dolog árulta el: éppen ez az ő félelme, ez a remeteszerű,
keresztényfölötti, a szemét erőszakkal elfordító, berzenkedő félelem «a
nőtől», a kísértőtől, a valóságban azonban a maga és szemre mértéktelen
testi megkívánásától.

Mindig és mindenütt érzi ezt az ember: semmitől sem fél Tolsztoj
annyira, mint magától medveerejétől. A túlságos egészségén érzett olykor
részegítő boldogságot föl nem tartóztathatóan beárnyékolja az irtózás az
érzékek állatiasanfékezhetetlenségétől. Igaz, hogy megfékezte, mint
senki más, de tudja: büntetlenül nem lehet az ember orosz, a
szerfelettiség népembere, a kicsapongás fanatikusa, a szélsőségek
rabszolgája. Okos akarata ezért fárasztja ki a maga testét, ezért
foglalkoztatja állandóan érzékeit, szabadjára engedi őket, nem
veszedelmes játékot ad nekik, levegőtakarmányt és örömabrakot. Kaszával
és ekével való dühös erőfeszítéssel elcsigázza izmait, kifárasztja
tornajátékkal, úszással és lovaglással; hogy elvegye mérgüket,
ártalmatlanná tegye őket, magánéletéből ki a természetbe kényszeríti
erőveszedelmét és ott azután szertelenül kiáramlik, amit az akarat az
otthoni életben energikusan elnyom. Szenvedelmeinek szenvedelme ezért a
vadászat volt: ebben kitobzódhatják magukat az érzékek mind, a tiszták,
mint a zavarosak. Különben lefojtott vérében moszkovita és talán tatár
ősök, harciasan vad, nomád lovasnemzedékek ősi ösztönei ilyenkor démoni
éberségre kelnek: az ijesztő érzékiség megint fölemeli lobogó fejét. Az
apostoli Tolsztoj megittasul a lovak izzadásos szagától, a vakmerő
lovaglás izgalmától, az idegfeszítő hajtástól és célzástól, de sőt
(érthetetlen a későbbi szánalomfanatikusoknak) a földre rántott, véres,
megtört szemmel merevedő vad kínjától. «Valóságos kéjérzést ad nekem a
kimúló állat szenvedése», vallja amikor hatalmas botütésekkel bezúzza
egy farkas koponyáját és csak a vérözön e diadalmaskodó fölhevülése
sejteti mindazt a brutális ösztönt, amit ő egy életen át (a fiatalság
eszeveszett éveinek kivételével) magában elnyomott. Még abban az időben
is, amikor erkölcsi meggyőződésből régen lemondott a vadászásról,
lövésre vágyva önkéntelenül is megrándul a keze, ha nyulat lát a mezőn
fölugrani; a vérállat, az ösztönlény azonnal megrázza láncát. De mint
minden más vágyát, állhatatosan ezt is legyőzi; a testiségen való érzéki
öröme végre már beéri az élőnek puszta látásával és utánzásával, de még
mindig mily heves és tudatos öröm! Játékoskedvű érzékei, alighogy
kiviszi őket a szabad természetbe, mennyire vándorolni, áramlani, éledni
kezdenek, mennyire föllelkesíti és fölgyujtja őket már csekélység is!
Jóízű nevetés szélesre nyitja a száját, valahányszor szép lovat lát;
szinte kéjelegve veregeti és simogatja meleg selymes szügyét és a
lüktető állati meleget egészen átengedi ujjaiba: minden tisztán állati
föllelkesíti. Fiatal lányok táncát csupán a ringatódzó testek kedvéért
órákhosszáig tudja elragadtatva nézni és ha szép férfivel, szép nővel
találkozik, megáll, abbahagyja a beszédet, csak hogy megbámulja őket és
föllelkesedve mondhassa: «Milyen csodálatos dolog mégis, ha az ember
szép!» Mert a testet mint az eleven élet edényét szereti, mint a fény
érző fölületét, mint a fűszeres, ezerszeres forrásból beáramló levegő
belélegző szervét, mint a forrón áramló vér burkát, teljes melegen
hullámzó testiségével szereti, mint az élet értelmét és lelkét.

Igen, mint az irodalom legszenvedelmesebben érzéki embere úgy szereti a
testet, mint a művész a hangszerét; a testet mint az ember
legtermészetszerűbb formáját szereti és magát elemi testében jobban,
mint törékeny és alakoskodó lelkében. Szereti minden formában és időben,
kezdetétől végéig és első öntudatos jelentése erről az autoerotikus
szenvedelemről visszanyúlik – ez nem íráshiba – életének második évébe!
Életének második évébe – ezt nyomatékosan hangoztatom, hogy mindenki
megérthesse, az idők árjában is mily tisztán és élesen megmarad
Tolsztojban minden visszaemlékezés. Míg Goethe és Stendhal alig tud hét
vagy nyolc éves koráig világosan visszaemlékezni, Tolsztoj már második
évében éppen olyan tökéletesen és egészen annyira koncentrikusan
egybegyüjtött solkodalúságggal használja érzékeit, mint a későbbi
művész. Íme, teste első megérzésének ez a látása: «Fafürdőkádban ülök,
egészen beburkolózva nekem új, de nem kellemetlen szagába valami
folyadéknak, amellyel testemet dörzsölik. Alighanem korpalé volt, amit
valószínűleg kaptam; hat rám a benyomás ujsága és jólesőn most először
veszem észre kis testemet elől, a mellen látható bordákkal és síma sötét
arcomat, ápolónőm föltűrt ruhaujját és a meleg, gőzölgő korpalét is
szagával, a legerősebben azonban annak a símaságnak az érzését, amelyet
a kád ad nekem, valahányszor kis kezemet végighúzom rajta.»

Nos, ezt elolvasván, érzéki zónái szerint bontsuk szét és rendezzük
ezeket a gyermekkori emlékeket, hogy helyesen megbámulhassuk az
érzékeknek amaz általános éberségét, amellyel Tolsztoj már mint kétéves
apró pondró észreveszi az őt környező világot: _látja_ az ápolónőt,
_szagolja_ a korpát, már _megkülönbözteti_ az újszerű benyomást, _érzi_
a víz melegét, _hallja_ a zajt, _végigtapogatja_ a fafal símaságát és a
különböző idegzsinóroknak ugyanegy időben nyert mindemez impressziói a
testnek, mint minden életérzés egyetlen érzékeny fölületének
egyértelműen «jóleső» szemlélgetésében egyesülnek. Látható, mily korán
kapaszkodtak már a léthez az érzékek szívócsészéi, mily hatalmasan és
kifogástalan tudatossággal határolódik el világos impressziókba már a
gyermekben is a világ sokféle benyomása és most elgondolhatjuk, hogyan
fogja a fölnőtt, akinek érzékei velővel és izommal teltek, akinek
megfigyeléseit az öntudat élesebbé teszi, akinek idegeit életerős
kíváncsiság feszíti, hogyan fogja még ez az éberré nőtt szervezet
megfinomítani és másrészről fokozni a benyomásokat. A szűk kádban a maga
kis testén érzett játékos-gyermeki gyönyör szükségszerűen a létben való
vad és csaknem dühös örömmé fog bővülni, amely éppen úgy, mint a
gyermek, egyetlen zsolozsmás mámorérzéssé keveri össze a külsőt és a
belsőt, a világot és az ént, a természetet és az életet. És a
mindenséggel való azonosságnak ez a mámora olykor valóban mint nagy
részegség fogja el a teljesen felnőttet; olvassuk csak el, miként
emelkedik föl néha és megy ki az erdőbe a vaskos ember, hogy megtekintse
a világot, amely milliók közül őt szemelte ki arra, hogy hatalmasabban
és többettudóan érezze, mint bárki más, hirtelen mily elragadtatással
feszíti ki a mellét és veti szét a karját, mintha a zúgó levegőben
megfoghatná a végtelent, ami belülről meghatja; vagy nem kevésbbé
megrendítve a legparányibbtól éppen úgy, mint a természet kozmikus
bőségétől, miként hajol le, hogy egyetlen széttaposott bogáncsot
szeretettel egyenesre simítson, vagy egy szitakötő csillámló játékát
figyelje, majd, mert barátai megfigyelik, gyorsan oldalt forduljon, hogy
el ne árulja a könnyet, amely szemét elárasztja. A jelenkor egyetlen
költője sem, Walt Whitmann sem, érezte oly erősen a földi, a testi
szervek fizikai örömét, senki az örökkélevőből nem szívott magába minden
részletet oly figyelve, tapogatózva és egyszersmind érezve, mint ez az
orosz ember az ő Pán-szerű érzéki hevességével és egy antik isten nagy
mindenüttlevőségével. És megértjük az ő büszke, fennhéjázó szavait: «Én
magam vagyok a Természet.»

Ez az orosz hatalmas ember tehát, maga egy mindenség a mindenségben,
megingathatatlanul gyökerezik az ő moszkvita földjében: ezért semmi sem
tudná, így gondoljuk, hatalmas világiasságát megingatni. De még a föld
is meginog néha, ha földrengés rázza és így, media in vita, néha
Tolsztoj is föltámolyog a maga biztosságából. Egyszerre csak merev lesz
a szeme, érzékei ingadoznak és elveszti lába alól a talajt. Mert
tekintetének körébe jutott valami, amit érzékeivel nem tud fölfogni,
valami, ami a test és az élet meleg teljességén kívül marad, valami,
amit nem ért meg, bármennyire is megfeszíti idegeit – neki, az
érzékembernek érthetetlen, mert nem e föld dolga, anyag, amelyet nem
szívhat ki és nem amalgámozhat, valami, ami a sok örömet adó és
érzékinérthető mögül idegenül betolja árnyékát, valami, ami megtagadja,
hogy megérintsék, megmérjék és a mindenkoron szomjas világérzésbe
besorozzák. Mert hogyan lehet megérteni azt az ijesztő gondolatot, amely
a jelenség kerek terét hirtelen szétvágja, hogyan lehet azt elképzelni,
hogy ezek a duzzadó, lélekző érzékek egyszer megnémulhatnának és siketek
lehetnének, a megsoványodott kéz nem érezne, hogy ez a meztelen jó test,
melyet most még a vér árja melegít, férgek tápláléka lehetne és hideg
csontváz? Mi lenne, ha ma vagy holnap őt is megrohanná ez a Semmi, ez a
feketeség, ez a settenkedő, ez az el nem hárítható, sehol világosan meg
nem érthető, ha ez az érzékkel föl nem foghatóan jelenlevő megrohanná
őt, aki még duzzad a nedvtől és erőtől? Tolsztojnak megfagy a vére,
valahányszor hatalmába keríti a mulandóság gondolata. Először mint
gyermek találkozott vele: anyjának holttestéhez vezetik, valami hideg és
merev fekszik ott, ami tegnap még élt. Nyolcvan éven át nem tudja
elfelejteni ezt a látványt, amelyet akkor érzéssel és gondolattal még
nem tudott magának megmagyarázni. De az ötéves fiú kiáltást hallat,
rémült, éles kiáltást és az aggodalom valamennyi Erynniájával maga
mögött őrült ijedelemmel menekül a szobából. A halál gondolata mindig
ily hirtelen, ily fojtogatóan rohanja meg, amikor meghal a fivére, az
apja, a nénje: mindig hideg futotta át a nyakszirtjét e jeges kéztől,
amely áttépte idegeit.

1869-ben, még a válság előtt, de csak éppen hogy előtte, leírja egy
ilyen roham fehér rémületét, la blanche terreur. «Megpróbáltam
lefeküdni, de alighogy kinyujtózkodtam, valami irtózat megint
fölkényszerített. Aggodalom ez, olyan aggodalom, aminő a hányást előzi
meg, valami darabokra tépi létemet, a nélkül azonban, hogy egészen
széttépné. Megkísérlem, hogy még egyszer aludjam, de a félelem
megmaradt, vörösen, fehéren, valami szétszakad bennem és mégis
egybetart.» A rettenetesség megtörtént: még mielőtt csak egy ujjával is
hozzányúlt volna a halál Tolsztojhoz, negyven évvel igazi halála előtt
az előérzete már behatolt az élőnek a lelkébe, ahonnan többé sohasem
lehetett teljesen kiűzni. Éjjel nagy aggodalom ül az ágya szélén,
életörömének máját rágja, ott kuksol könyvének lapjai között és
szétmarcangolja a rothadt fekete gondolatokat.

Látható: mint életereje, éppen olyan emberfölötti Tolsztoj halálfélelme.
Ezt már nem mernők idegfélelemnek mondani, amely talán Allan Edgar Poe
neuraszténiás iszonyával, egy Novalisz misztikus kéjborzongásával, Lenau
melankólikus szorongásával hasonlítható össze, – nem, itt egészen
állatias-meztelen, barbár terror tör elő, durva rémülete,
aggodalomorkánja, pánikja a fölriasztott életérzéknek. Nem úgy ijed meg
Tolsztoj a haláltól, mint egy gondolkodó ember, mint egy férfiasan-hősi
lélek, hanem mintha vörösen izzó vassal bélyegezték volna meg és most
örökké rabja lenne ennek az iszonynak, hangosan kiáltva, magán nem
uralkodva rándul össze: aggodalma mint teljesen baromi, gyáván reszkető
félelemkitörés, mint roham – minden teremtménynek emberrélett
ősaggodalma, egész nemzedékek vadul fölkiáltó iszonyata tör magának
utat. Nem akarja, hogy ezek a gondolatok hatalmukba kerítsék, nem
akarja, vonakodik és az iszonyat kegyetlenül eltöri csuklóit, mert ne
feledjük, hogy Tolsztojt teljesen váratlanul, mérhetetlen biztossága
közepette érte a támadás, ennek a moszkovita medvének hiányzik minden
áthidalás a halál és az élet közt, a halál tökéletesen idegen anyag
ennek az elemien egészséges embernek, holott a közönséges ember számára
egyébként rendesen ott ívelődik a halál és az élet közt gyakran járt
híd: a betegség. A többiek, az átlagötvenévesek mindannyian vagy a
legtöbben rejtve már magukban hordanak egy darab halált, létezése nekik
már teljesen külső valami, nem meglepetés többé: ezért első energikus
szorításától, magukat annyira egészen elhagyva, nem borzadnak meg. Egy
Dosztojevszki például, aki bekötött szemmel a sortüzet várva ott állott
a cölöphöz kötözve és epileptikus görcsben minden héten összeesik, mint
aki hozzászokott a szenvedéshez, nyugodtabban néz a halálgondolat
szemébe, mint a teljesen sejtelemnélküli, a duzzadó egészségű: tehát ama
tökéletesen szabadjára eresztett, csaknem szégyenletes félelemnek teljes
árnyéka sem esik oly jegesen a vérére, mint Tolsztojéra, aki a halálnak
puszta szólehelletére, a halál gondolatának neszezésére már reszketni
kezd. Neki, aki az életet csak a maga énje bőségében, az «életre való
megittasultságban» érzi teljesértékűnek, az életerő legcsekélyebb
kevesbedése szinte betegséget jelent (harminchat éves korában «öreg
embernek» mondja magát). Ezért ez az új érzés át- meg átjárja, mint a
lövés. Csak aki ily életerővel érzi a létet, tud abszolut
tökéletességgel ily hatásosan félni a nemléttől, csak az egészségnek ily
irtózatos mértéke rémül meg ennyire örjöngően erőszakosan a halál még
hatalmasabb valóságától. De éppen azért, mert itt valóban démoni életerő
száll szembe éppen oly démoni halálfélelemmel, születik meg Tolsztojban
a lenni és nemlenni közt ily gigantomachia, a legnagyobb talán a
világirodalomban. Mert csak óriási lélek fejt ki óriási ellenállást:
zsarnoki természet, akaratatléta, aminő Tolsztoj, nem adja be a derekát
csak úgy egy szóra a Semminek, vagy gyáva menedéket keres a templomajtó
mögött, mindjárt az első rohamra összeszedi magát, izmait megfeszíti,
hogy legyőzze a hirtelen fölugrott ellenséget: nem, olyan tökéletes
életerő, mint az övé, harc nélkül nem adja meg magát. Alighogy az első
ijedtségtől magához tért, bölcselkedés mögé sáncolja el magát, fölvonja
a hidat és hogy a láthatatlan ellenséget elűzze, logikájának
arzenáljából vett lövedékekkel árasztja el. Első védekezése a megvetés:
«A halál iránt nem érdeklődhetem, főként abból az okból, mert ameddig én
élek, a halál nem létezik.» Elmondja «hitelre nem méltónak», fennhéjázva
azt állítja, hogy «nem a haláltól fél, hanem csak a halálfélelemtől»,
szüntelenül (harminc éven át!) hangoztatja, hogy nem fél tőle, nem
gondol rá aggodalommal, ennek azonban nagyon is szembetűnően ellentmond
az a tény, hogy ötvenedik évétől kezdve kényszerűen és állandóan csakis
a halálproblémával foglalkozik és pedig nem csupán fölületesen, hanem «a
lélek egész erejével.» De senkit nem téveszt meg, legkevésbbé magamagát.
Semmi kétség: a lelkiérzéki biztosság sáncát a félelem első rohama
áttörte, minden ideg és gondolat támadásának szabad prédája és Tolsztoj
ötvenedik évétől kezdve már csak egykori életerős önbizalmának romjain
küzd. És minél elkeseredettebben akar szabadulni ettől a
kényszerképzettől, annál inkább érzi átkarolását, amelytől nem
menekülhet. Lépésről-lépésre hátrálva be kell ismernie, hogy a halál nem
csupán «kísértet», «madárijesztő», hanem nagyon tiszteletreméltó
ellenfél, akit puszta szóval nem lehet megfélemlíteni. És így Tolsztoj
megkísérli, nem lehetne-e az elkerülhetetlen elmúláson belül is még
tovább létezni és – mivel a halál ellen harcolva nem lehet élni: vele
élni.

Csak e fölismerésnek köszönhető az a második és termékeny korszak, amely
Tolsztojnak viszonyában a halálhoz kezdődik. Már «nem berzenkedik» léte
ellen, már nem áltatja magát azzal, hogy szofizmákkal távoltarthatja
vagy akaratának erejével kikapcsolhatja gondolatvilágából, megkísérli
tehát, hogy besorozza életrendjébe, életérzésével összeforrassza,
megedződjék az elháríthatatlan iránt, hozzászokjék. A halál
legyőzhetetlen, ezt be kell ismernie az életóriásnak, de nem a félelem a
haláltól: tehát most minden erejével ama félelem ellen fordul. Ahogyan a
spanyol trappisták minden éjjel koporsóban alszanak, hogy megöljék
magukban minden félelmetességét, Tolsztoj is az akarat makacs mindennapi
gyakorlásával magát szuggerálva, szüntelen memento mori-ra szoktatja
magát; arra kényszeríti magát, hogy a halálra gondoljon, a nélkül, hogy
féljen tőle. Minden naplóföljegyzése titokzatos, három betűvel kezdődik:
H. m. é. («Ha még élek»), éveken keresztül minden hónap ezzel a
magáragondolással: «Közeledem a halálhoz.» Megszokja, hogy a szemébe
nézzen, a megszokás pedig végez az idegenséggel, legyőzi a félelmet, így
azután harmincévi tusakodás a halállal a kívüllevőből belüllevőt csinál,
az ellenségből szinte barátot. Magához vonzza, magába húzza, életének
lelki alkotórészévé teszi a halált és ezzel megsemmisíti az eredeti
aggodalmat, csöndesen, sőt szívesen néz a megfehéredett és bölcs ember
az egykori rémkép szemébe, «nem kell rajta töprengenünk, de mindig
szemünk előtt kell látnunk. Akkor az egész élet ünnepiesebb, fontosabb
lesz és valóban termékenyebb és örömteljesebb.» A szükségből erény lett,
Tolsztoj (a művész örök megmenekülése!) legyőzte aggodalmát, úgy hogy
objektiválta; magától messzire eltávolította a halált és a halálfélelmet
azzal, hogy más teremtmények, a maga teremtményei alakjába burkolta. Ami
kezdetben megsemmisítőnek látszott, így csak az élet elmélyítésévé lesz
és a legnagyobb meglepetésre művészetének legnagyobbszerű fokozásává;
mert amióta érzi, hogy sorsa a halál, tisztában van vele: hála
aggodalmas tanulmányozásának, képzeletben való ezerszeres meghalásának,
éppen ez a legszenvedelmesebb vitalista a halál legtudóbb leírójává
lesz, mesterévé mindazoknak, akik valaha megformálták a halált. Hiszen
az aggodalom, a valóságot megelőző, minden lehetőséget nyugtalanul
átkémlelő, a képzelet szárnyán röpülő, minden idegtől átszellemesített
aggodalom mindig több teremtő erővel gazdag, mint a tompa és elernyedt
egészséglét, hát még az ilyen borzongó, páni, évtizedeken át éber
ősaggodalom, egy hatalmasnak szent horrorja és stuporja! Ennek
köszönheti ismeretét a testi kialvás minden jelenségének, minden
vonásának, minden jelének, amelyet Thanatosz vésője az elmúló húsba
berajzol, ennek az elmerülő lélek minden borzadalmáét és félelméét: a
művész érzi, hogy a maga tudás hívja őt segítségül. Iván Ilics
haldoklása a maga iszonyatosan üvöltő «Nem akarok», «Nem akarok»-jával,
Lewn testvérének szánalmas kialvása, a «Három halál» regény sokféle
életmegszabadulása, az öntudat legszélsőbb peremén át kutató mindez a
fülelés, Tolsztoj legnagyobb pszichológiai teljesítménye,
elképzelhetetlen lenne ama katasztrofális megrendültség, a magán átélt
irtózat e földúltsága, ez új, figyelve-bizalmatlankodó, földöntúli
borzadály nélkül; csak abban az ellentétben, amely a kimeríthetetlen
fényforrás és a letompított egészség közt van, rajzolódhatott meg ily
élesen az átmenetel legfinomabb gondolatárnyéka, a legcsekélyebb fizikai
elváltozás, csak a rémülettől minden porcikájáig példátlanul széttört
erő tudott még minden részletében annyira remegni az ébrenmaradás
akaratától. Az együttérzés mindig föltételezi az érzést, Tolsztojnak
tehát, hogy ezt a száz halált leírhassa, szétdúlt lelkében százszor
előre megélnie, utánélnie, együttélnie kellett. Éppen a hirtelen
lételsötétülés látszólagos értelmetlensége gyujt tehát a művész
Tolsztojban új értelmet, mert csak az előresejtő aggodalom hajtotta
művészetét a fölszínestől, a realitás puszta látásától és lefestésétől a
tudás mélyébe; rubensérzékiségű valóságteltség után csak ez mutatta meg
neki a tragikus beárnyékolás közepette belülről előretörő, mintegy
metafizikai Rembrandt-fényt. Csakis azért elevenítette meg Tolsztoj úgy,
mint senki más, valamennyiünk számára a halált, mert mindenkinél
hevesebben élte át az élet közepette.

Minden válság ajándék, amelyet a sors a teremtő embernek ad: így miként
Tolsztoj művészetében, végül a világi dolgokhoz való ragaszkodásában is
új és nagyobb értékű kiegyenlítődés teremtődik meg. Az ellentétek
áthatják egymást, az életkedvnek borzasztó harca tragikus ellenfelével
bölcs és harmonikus megértésnek ad helyet: a lassan kialvó élet és az
árnyával közeledő halál öreg éveinek hősi alkonyatában szépen és
alkotva, hullám-hullámra, folyik le. A végre megnyugodott érzés,
teljesen Spinoza tanítása szerint, tiszta lebegéssel pihen az utolsó óra
félelme és reménye közt: «Nem jó a haláltól félni; nem jó a halált
kívánni. Úgy kell a mérleget beállítani, hogy a mutatója egyenesen
álljon és egyik serpenyő se húzza le a másikat; ez az élet legjobb
föltétele.»

A tragikus disszonancia végre összhanggá lett Az agg Tolsztoj már nem
gyűlöli a halált és nem. türelmetlen vele szemben, nem menekül már
előle, nem gyűlöli többé: csak álmodozik róla csöndes elmélkedéssel,
mint ahogyan a művész láthatatlanul már meglevő művén sejtve tervezget.
És éppen a legutolsó, régen rettegett óra ajándékoz ezért neki tökéletes
kegyelmet: halála nagy, mint az élete, műveinek műve.




A MŰVÉSZ.

«Nincs más igazi gyönyörűség, csupán az, amely a teremtésből fakad.
Lehet ceruzát, csizmát, kenyeret és gyermeket, azaz embert teremteni,
teremtés nélkül nincs igazi gyönyörűség, nincs, amely aggodalommal
szenvedéssel, lelkiismeretfurdalással és szégyenérzettel ne lenne
összekötve.»

_Levél._

Minden műalkotás csak akkor éri el legnagyobb fokát, ha művészi voltát
elfeledjük és mint meztelen valóságot, csak létét érezzük. Ez a fönséges
megtévesztés Tolsztojnál gyakran tökéletes. Annyira érzékien valódian
hatnak reánk, hogy sohasem merjük gyanítani, mintha elbeszélései
költöttek, alakjai kitaláltak lennének. Ha őt olvassuk, azt hisszük, nem
tettünk egyebet, csak nyitott ablakon keresztül a reális életbe néztünk
bele.

Ha tehát csak Tolsztoj-fajtájú művészek lennének, könnyen azt
gondolhatná az ember, hogy a művészet rendkívül egyszerű, az élethűség
magától értetődő dolog, a költés nem más, mint a valóság pontos
elbeszélése, másolás minden nagyobb szellemi fáradozás nélkül és nem
kell hozzá más, az ő saját szava szerint, csak «egy negatív tulajdonság:
nem kell hazudni». Mert ez a mű aztán meggyőző magától-érthetőséggel,
egy vidék naív természetességével, még egyszer természetté válva, oly
valódian, mint a másik, mámorítóan és gazdagon áll a szemünk előtt.
Tolsztoj epikájában fölöslegesnek és hiányzónak látszik a furornak, a
szülés forró odaadásának, a foszforeszkáló vizióknak, a merész és
gyakran logikátlan kitalálásnak minden titokzatos hatalma, a teremtő
költő ez őselemei: azt hiszi az ember, hogy nem megittasult démon, hanem
józan, tisztafejű férfi csupán tárgyilagos vizsgálódással, figyelmes
lerajzolással, megerőtetés nélkül a valóság másolatát készítette el.

De itt éppen a művész tökéletessége csalja meg a hálásan élvező lelket,
mert mi lehet nehezebb a valóságnál, mi fáradságosabb a világosságnál?
Az eredeti írás bizonyítja, hogy Tolsztoj Leo egyátalán nem volt
könnyűséggel megajándékozva, hanem a legnemesebb, legtürelmesebb,
legszorgalmasabb munkások egyike volt és a világról készített rengeteg
freskója millió és millió aprólékos megfigyelés számtalan, sokszínű,
egymáshoz illesztett apró kövecskéjének művészi és fáradalmas mozaikja.
A fáradság nélkül való tisztavonalúság látszatja mögött egy
nemábrándozónak, a türelem óvatos és tárgyilagos mesterének
legpepecselőbb kézimunkája rejtőzködik, aki, mint a régi német festők,
először mindig gondosan megcsinálta az alapot, okosan kimérte a
területet, óvatosan beleillesztette a körvonalakat és csak azután tett
egyik színt a másik mellé, mielőtt epikus mesélésének tudatos
reflexeivel és árnyékolásával végérvényesen az élet fényhatását adta
meg. A «Háború és béke» óriási, kétezer oldalas eposzát hétszer írta le,
a hozzávaló vázlatok és jegyzetek nagy szekrényeket töltöttek meg.
Minden történeti apróság, az élet minden részlete gondosan dokumentálva
van: hogy tárgyi pontosságot adhasson a borodinói csata leírásának
Tolsztoj a vezérkari térképpel két napon át belovagolja a csatateret,
mérföldeket utazik vonaton, hogy valamelyik a háborúban résztvett még
élő embertől apró, szépítő részletet tudhasson meg. Nemcsak átszánt
minden könyvet, nemcsak a könyvtárakat kutatja keresztül, hanem hogy még
egy parányi valósághoz juthasson, nemesi családoktól és irattárakból
régen elfeledett okiratokat és magánleveleket kér. Az évek hosszú
folyama alatt így tízezer, százezer apró megfigyelésnek kicsiny
higanygolyócskái gyűlnek össze, míg kerek, tiszta, tökéletes formában
lassan-lassan teljesen egymásba olvadnak. És most, miután a harc az
igazságért befejeződött, kezdődik még csak a küzdelem a világosságért.
Ahogyan Baudelaire, a lírikus artista, költeményének minden sorát
pallérozza és tisztítja és fényezi, Tolsztoj a csalhatatlan művész
buzgóságával éppen úgy kalapálja és olajozza és simítgatja a prózáját.
Egyetlen fölöslegesnek látszó mondat, egyetlen nem egészen helytálló
jelző a kétezer oldalas műben annyira nyugtalanítani tudja őt, hogy a
már elküldött korrektura után ijedten azt táviratozza Moszkvába a
nyomdásznak, állítsa meg a nyomógépet, hogy még megváltoztathassa annak
a nem megfelelő szónak a hanglejtését. Ezt az első fogalmazást azután
újra visszadobja a szellemi retortába, még egyszer beolvasztja, még
egyszer megformázza – nem, ha valamely művészet, akkor éppen ez a szemre
legtermészetesebb nem volt fáradság nélkül. Tolsztoj két éven keresztül
naponta nyolc órát, tíz órát dolgozik, nem csoda tehát, hogy még ez a
legegészségesebb idegzetű ember is pszichikailag összeroppan minden nagy
regénye után; a gyomor hirtelen fölmondja a szolgálatot, az érzékek
zavarosan tántorognak, mindjárt a nagyszerű mű befejezése után mint
súlyos melankólia mindannyiszor az az érzés nehezedik reá, hogy
tökéletlent alkotott és az abszolut magányt kell keresnie, messzi minden
kultúrától, a basikoknál a sivatagban, hogy ott kunyhóban lakjék és
kumisz-kúrával hódítsa ismét vissza lelki egyensúlyát. Éppen ebben a
homéroszi epikusban, ebben a legtermészetesebb, víztisztaságú, csaknem
népszerűen egyszerű elbeszélőben mérhetetlenül elégedetlen és gyötrődő
művész (más is van?) rejtőzik. De minden kegyek kegyessége – a levés
fáradalma nem látható a mű befejezett létén. Mintha öröktől fogva lenne,
mint a természet, eredet nélkül, kor nélkül levőnek tűnik föl a mi időnk
közepette és egyszersmind minden időn túl ez a művészetként már
egyátalán nem érezhető próza. Meghatározott korszaknak fölismerhető
jellemvonása sehol nincs rajta; ha valakinek a kezébe először jutna
alkotójuk neve nélkül nehány novellája, senki nem merészelné
meghatározni, mely évtizedben, sőt évszázadban születtek, annyira
abszolut, időtől független elbeszélést jelentenek. A «Három
aggastyán»-ról szóló néplegenda vagy «Mennyi földre van az embernek
szüksége» akár Ruthtal és Jóbbal egyidőben, egy évezreddel a
könyvnyomtatás föltalálása előtt és az írás kezdetén születhetett volna
meg, Ilics Iván haláltusája vagy pedig «Polikeit» éppen annyira a
tizenkilencedik, mint a huszadik századé, mert itt nem a kortárs-lélek
talál a kor lelkének megfelelő kifejezést, mint Stendhalnál,
Rousseaunál, Dosztojevszkinél, hanem a primitív, mindig meglevő, semmi
változásnak alá nem vetett, a földi szellem, az ősérzés, az ember
ősaggodalma, ősmagárahagyottsága a végtelenséggel szemben. És mint az
emberiség abszolut térségén belül, éppen úgy az ő teremtésének relatív
térségén belül kiküszöböli az időt egyértelmű és egyforma anyagú
mesterisége. Tolsztojnak elbeszélő művészetét sohasem kellett
megtanulnia és sohasem felejtette el, természetszerű lángesze nem ismer
sem növekedést, sem hervadást, sem haladást, sem elmaradást. Ahogyan a
tizennégy éves a «Kozákok»-ban tájképet ír le és a «Föltámadás» ama
tündöklően felejthetetlen husvéti reggele, amelyet hatvan évvel, egy
mozgalmas emberélettel későbben írt, egyikből mint a másikból a
természetnek ugyanaz a közvetetlen, minden ideggel érezhető frissesége,
az anorganikus-organikus világnak ugyanaz a plasztikus, az ujjunkkal
megfogható érzékbelisége áramlik ki. Tolsztoj művészetében nincs
tanulás, sem feledés, nincs fokozás és csökkenés, nincs vég, sem
átmenet, hanem félszázadon keresztül egyforma tárgyi tökéletesség; mint
Isten előtt a szikla kitart komolyan és maradandóan, mereven és minden
vonalában változhatatlanul, úgy állnak az ő művei a simulékony és
változó időben.

De hála éppen ennek az arányos és ezért semmiképpen sem
emberien-személyi tökéletességnek, műalkotásaiban alig érzi az ember a
művésznek együttlélekző ottlétét; nem kitalált történések költőjeként
tűnik föl, hanem mint mesteri beszámoló közvetetlen valóságról. Valóban,
néha szinte nem meri az ember Tolsztojt költőnek mondani, poète, mert ez
a szárnyaló szó, költő, önkéntelenül valami másként alkotottat, az
emberinek fokozott formáját jelenti, mithosszal, varázslattal
titokzatosan összekötöttet, a magánkívüllevőt, akiből látnoki
ittasságában pythiai szavakkal megfoghatatlan fölismerés bugyog, a
mindentsejtőt, aki melódiával váltja meg a ki nem mondhatót, lelkével a
meg nem foghatót, a szimbolumot. Tolsztoj ellenben egyáltalán nem
«fölsőbb» típusú ember, hanem teljesen erre az oldalra való, nem
földfölötti, hanem minden földiségnek egybefoglalata. Sehol nem lépi túl
a fölfoghatónak, a tisztán érthetőnek, a kézzelfoghatónak szűk zónáját,
de mekkora tökéletesség e mértéken belül! Nincsen más, nincs múzsai és
mágusi tulajdonsága a közönségesen fölül, ez azonban hihetetlenül
megerősödött: csak lelkileg funkcionál, világosabban, tisztábban,
messzibbrehatóan, tudóbban lát, hall, szagol, érez, mint a közönséges
ember, tovább és logikusabban tud visszaemlékezni, gyorsabban,
következtetőbben és pontosabban gondolkodik, szóval: szervezetének
páratlanul tökéletes készülékében megszázszorosodottabb intenzitással
képződik ki minden emberi tulajdonság, mint más közönséges természetben.
De Tolsztoj sohasem lépi át – (és ezért merik oly kevesen, a
Dosztojevszkivel szemben oly magától értetődő «lángész» szóval illetni)
– a normalitás korlátját, sohasem a légbeli, misztikus, prófétai világé,
ama földfölötti területeké, amelyekből egy-egy repedésen és résen át
néha tüzes üzenet lángja csap le égetőn a mámorban élő emberre, az
ábrándozóra, Tolsztoj költészete sohasem látszik a démontól, az
érthetetlentől megelevenítettnek. Innen világossága, általánosan
érthetősége, mert ez a földhözkötött fantázia «a tárgyi emlékezeten» túl
sohasem találhat ki olyat, ami a közösemberin kívül már nem léteznék,
ezért művészete mindig szakszerű, tárgyilagos, világos, emberi marad, a
nappal világosságát kibíró művészet, hatványozott valóság.

Tolsztoj tehát nem költ, csupán valóságokat ír meg, ezért amikor
elbeszél, azt hiszi az ember, hogy nem a művésznek, hanem magának a
dolognak beszédét hallja. Emberek és állatok az ő világából, mint a
maguk meleg tanyájáról, mozdulatuk természetes ritmusában állanak elénk,
érezzük, hogy nem szenvedelmes költő van a nyomukban, aki űzi és
izzasztja őket, mint ahogyan például Dosztojevszki gyötri az alakjait
mindig lázkorbáccsal, hogy tüzesen és kiáltva szenvedelmeik arénájába
zuhanjanak. Ha Tolsztoj elbeszél, nem halljuk a lélekzetét. Elbeszéli,
bányászok mint kapaszkodnak föl egy magaslatra: lassan, egyenletesen,
fokról-fokra, lépésről-lépésre, ugrás nélkül, türelmetlenség nélkül,
elfáradás nélkül, gyöngeség nélkül és szíve dobbanása soha nem érezhető
a hangjában; ez magyarázza meg, hogy oly hallatlanul nyugodtak vagyunk,
ha vele megyünk. Tolsztoj nem rántja föl az embert villámgyorsan, mint
Dosztojevszki, az elragadtatás kápráztató ormaira, nem löki le hirtelen
a szakadék zúgó szédületébe, nem röpül vele fantasztikus álmok
szféráiba: Tolsztoj művészete, mint a tudomány, teljesen ébren tartja az
embert. Nem ingadozunk, nem kételkedünk, nem fáradunk el, érckezén
lépésről-lépésre megyünk fölfelé eposzainak nagy kőtömbjein és a
kitáguló szemhatárral fokról-fokra nő áttekintésünk. Az események csak
lassan tárulnak elénk, csak fokozatosan világosodik meg a tájék, de
mindez azzal az elmaradhatatlan ősi biztossággal történik, mint ahogyan
reggeli napkeltekor a vidék mélyéből apránként kapaszkodik föl a fény.
Tolsztoj hangsúlytalanul egyszerűen beszél el, mint ahogyan egykor a
legelső idők amaz epikusai, a rapszódisták és pszalmisták és krónikások
elbeszéltek, amikor a türelmetlenség még nem volt az emberek közt, a
természet még nem vált el teremtményeitől, embert és állatot, növényt és
követ fönnhéjázón még nem különböztetett meg egymástól semmiféle emberi
rangsorozás, hanem egyforma tiszteletet és istenséget adott a
legkisebbnek és a leghatalmasabbnak. Mert ő a mindenség távlatából néz
mindent, tehát teljesen antropomorf és jóllehet erkölcsi tekintetben a
leggörögtelenebb valamennyi ember közt, mint művész, mint tökéletes
panteista csakis rémüléssel érez. Számára nincs különbség a döglődő
kutya vonító rángása és a rendjelekkel díszített tábornok halála vagy a
széltől kettétört, elhaló fa pusztulása közt. Szépet és csúnyát, állatot
és növényt, tisztát és tisztátalant, mágikust és emberit, mindezt
ugyanazzal a festői és mégis a lélekbe ható tekintettel látja – a
szavakkal játszanánk, hogy egy és ugyanazt kétféleképpen fejezzük ki, ha
meg akarnánk különböztetni, vajjon az embert természetesítette-e, vagy a
természetet emberesítette. A földin belül nem marad előtte ezért elzárva
semmi, érzése a csecsemő rózsás testéből az elcsigázott ló lötyögő
bőrébe, a falusi asszony kartonszoknyájából a legfönségesebb hadvezér
formaruhájába bújik, minden testben, minden lélekben egyformán tud
mindent és otthon van a legtitkosabb, a legtestibb meglátás érthetetlen
biztosságával. Asszonyok gyakran kérdezték megijedve, hogyan tudta ez a
férfi legtitkoltabb és tőle át nem élt testi érzéseiket szinte a bőr
alól leírni, anyáknál a duzzadó tej nyomó húzását a mellben, vagy a
jólesően végigpermetező hidegséget az először bálban lévő fiatal leány
meztelen karján. És ha az állatnak hang adatott volna, hogy bámulatát
szóba önthesse, megkérdezné, mely ijesztő intuiciónak köszönheti, hogy
eltalálhatta a vadászkutya kínzó örömét, mikor megérzi a szalonka szagát
vagy a telivér csődörnek a start előtt csak mozdulatba öltözött
ösztöngondolatait – tessék elolvasni «Anna Karenina»-ban ama vadászat
leírását – oly intuitív pontosságú megfigyelések, amelyek Buffontól
Fabre-ig a zoológusok és entomológusok valamennyi kísérletét megelőzték.
Tolsztoj pontossága a megfigyelésben a földin belül semmi különbséghez
nincs hozzákötve: szeretetében nincs előszeretet. E meg nem
vesztegethető tekintet előtt Napoleon nem több ember, mint legutolsó
katonája és ez a legutolsó megint nem fontosabb és lényegesebb, mint a
kutya, amelyik utána fut és ismét a kő, amelyre a kutya rálép. A
földinek körében minden, ember és tömeg, növény és állat, férfi és nő,
agg és gyermek, hadvezér és paraszt, mint érzékbeli rezgés ugyanegy
kristályos fényegyformasággal áramlik szerveibe, hogy belőlük éppen oly
rendszeresen áramoljék ki. Ez a megvesztegethetetlen természet
arányosságából ad valamit a művészetének és epikájának azt a
tengerszerűen egyhangú és mégis nagyszerű ritmust adja, amely állandóan
Homer nevét idézi föl.

Aki annyit és oly tökéletesen lát, annak nem kell kitalálnia, aki
ennyire költői módon figyel meg, annak nem kell költenie. Tolsztoj egy
életen át csak az érzékekkel látott és az így látottat öntötte formába:
az álmodozást a realitást meg nem látva, nem ismeri. Az ő művészete nem
fölülről jön, befelé megy, mint Nötzel egyszer kitűnően mondja,
mélyépítő művészet, nem magas architektura. Mint Dosztojevszkivel, az
ábrándozóval ellentétes éberművésznek nem kell seholsem átlépnie a
valóságosnak küszöbét, hogy eljusson a rendkívülihez, nem földöntúli
képzeletvilágból hozza elő a történéseket, hanem bátor és merész témáit
a közönséges földbe, a mindennapi emberbe ássa bele. Az emberiben
viszont megkímélheti magát Tolsztoj attól, hogy tévúton járó és
patológikus természeteket vizsgálgasson, vagy hogy éppen ezeken fölül,
mint Shakespeare és Dosztojevszki, az ember és az állat közt
titokzatosan új közbenső fokokat, Arieleket és Aljosakat, Kalibanokat és
Karamazovokat varázsoljon elő. Abban a csak általa elért mélységben már
a legközönségesebb, legbanálisabb parasztlegény is titokká válik: hogy
leszálljon gazdag lelkének tárnáiba, elég neki már egy egyszerű paraszt,
egy katona, egy részeges fickó, egy kutya, egy ló, akármi, valami
ismeretlen dolog a rendesnek és mindennapinak keretében, bizonyos
tekintetben a legközönségesebb, leggyakoribb emberanyag, nem drága
szubtilis lélek: ezeket a tökéletesen átlagalakokat lelkileg hallatlan
dolgokra kényszeríti és pedig nem úgy, hogy megszépíti, hanem úgy, hogy
elmélyíti őket. Nem ismer más technikát, csak ezt az igazlátást,
egyesegyedül az igazságnak meztelen, metszően éles eszközét használja,
ezt a kemény fúrót azonban olyan kíméletlen erővel csavarja bele minden
eseménybe, minden tárgyba, hogy az ember a földi világon belül
meglepetve új világot fedez föl, olyan lélekréteget, aminőhöz eddig
bányász nem jutott el. Alkotó erejét valóságok izgatják és nem álmok,
mint a plasztikus csak földből, kőből és agyagból tud formázni, sohasem
mint a muzsikus pusztán szárnyaló levegőből – nem véletlen tehát, hogy
Tolsztoj soha egyetlen verset nem írt, ennek a cégéres realistának
természetesen ellenlábasa kell hogy legyen minden poétikus. Az ő
műremeke a valóságnak csak ezen az egy nyelvén beszél, – ez az ő határa
– ezen azonban tökéletesebben, mint eddig bármely költő – ez a nagysága.
Tolsztojra nézve a szépség és az igazság egy és ugyanaz.

Ő ilyenformán – hogy még egyszer és a legérthetőbben kimondjuk –
valamennyi művész közt a leglátóbb, de nem látnok, a valóságot leírók
közt a legtökéletesebb, de nem találékony költő. Hallatlan tágas és
sokoldalú világalkotásában nem segíti más, csak az érzékeny öt érzék
fizikai és földi segítsége, ezek az ijesztően éber, szubtilis, gyors és
pontos, de mégis valamiképpen testimechanikai szerszámok. Nem az
idegekkel, mint Dosztojevszki, nem látomásokból, mint Hölderlin vagy
Shelley, szerzi meg magának Tolsztoj legfinomabb tapasztalatait, hanem
csupán mint a fény, sugárszerűen szétáramló érzékeinek egymás mellé
rendelt működésével. Állandóan kirajzanak, mint a méhek, hogy elhozzák
neki a megfigyelésnek mindig új, színes porát, amely azután szenvedelmes
tárgyilagosságban megerjesztve, a műremek színaranyává változik. Csak az
ő csodálatosan engedelmes, tisztánlátó, tisztánhalló, erősidegzetű és
mégis finomtapintatú, az ő mérlegelő, éber, macskamódon egészen az ember
legsötétebb belsejébe lopódzkodó, túlérzékeny és mindent csaknem
állatian megneszelő érzékei szerzik meg neki minden földi jelenségből
azt az érzékbeli példátlan anyagot, amelyet azután ennek a szárnyatlan
művésznek titokzatos kémiája éppen oly lassan lélekké változtat, mint
ahogyan egy vegyész maga türelmesen desztillálja a növények és virágok
illó anyagát. Az elbeszélő Tolsztoj mesés egyszerűsége mindig miriád
egyes megfigyelés rengeteg és meg sem számolható sokféleségének
eredménye. Mert hogy valamely ember gondolatait és érzéseit megismerje,
Tolsztojnak előbb meg kellett figyelnie annak fizikai létét minden
részletében, minden redőjében és átalakíthatóságában. Mint az orvos,
általános szemlével, minden testi tulajdonság számbavételével kezdi az
egyes emberen, mielőtt az epikai desztilláló eljárást regényeinek egész
világára alkalmazza. «El sem képzelheti», írja egyszer egyik barátjának,
«mily nehezemre esik ez az előkészítő munka, az a szükségesség, hogy
előbb fölszántsam a földet, amelybe vetni akarok. Borzasztó nehéz az
elgondolása és mindig újra átgondolása annak, hogy mi minden történhetik
a tervezett, nagyon terjedelmes mű még csak megteremtődő valamennyi
személyével. Borzasztó nehéz ennyi akciónak a lehetőségét megfontolni,
hogy belőlük egy milliomodrésznyit kiválasszunk.» És mivel ez az inkább
mechanikai, mint látnoki folyamat, a részletek gazdagságából állandóan
visszahaladva egészen az egységbe sűrűsödésig minden egyes személynél
megismétlődik, tessék kiszámítani, mennyi porszemet kell e
türelemmalomban állandóan szétmorzsolni és újjá összegyúrni, míg a forma
kialakul. Hogy regényt alkosson, Tolsztojnak ezer helyzet és alak közt
kell választania, az egyes alakokat ismét megszámlálhatatlan kis
megfigyelésekből előbb fizikailag kell összeállítania, mielőtt helyesen
megszabja lelkiségük vonalát, mert Tolsztojnál mindig csak számtalan
testi jel összeadásából alakul ki az egyes arculat. Minden egység,
minden ember ezer részletből alakul, minden részlet további véghetetlen
sokból, mert a nagyítólencse hideg és meg nem téveszthető igazságával
minden jellemző megnyilvánulást átvizsgál. Holbein modorában,
vonalról-vonalra megalakít például egy szájat, a felsőajkat az alsótól
minden egyéni rendellenességükkel elhatárolja, pontosan följegyzi, hogy
bizonyos lelki indulatban miként rándul meg a szája szöglete, rajzolva
megméri a mosoly módját és a harag ráncát, csak azután festi rá lassan
ennek az ajaknak a színét, láthatatlan ujjal kitapogatja húsosságát vagy
keménységét, tudva megvonja a beárnyékoló bajusz kis sötétjének határát,
– mindez azonban még csak a nyers forma, az ajaknak puszta testi
alakulata és most kiegészíti jellemző funkciója, a beszéd ritmikája, a
hang tipikus kifejezése, amit mint különlegeset odailleszt e különleges
szájhoz. És ahogyan itt egymagában ezt az egyetlen ajkat, előadásának
anatómiai atlaszában csaknem félelmetes pontossággal éppen így határozza
meg az orrot, arcot, állat és hajat, egyik részletet a másikhoz a
legkifogástalanabbul hozzáfűzi és azután mindezeket a megfigyeléseket,
az akusztikaiakat, fonetikaiakat, optikaiakat és motorikusokat egymással
szemben még egyszer mérlegeli és összehangolja, hiszen hogy az ember
egységes volta megnyilatkozásainak minden formájában egységesen
nyilvánuljon meg, szükséges, hogy az ajak kifejezése a szemének, a szemé
ismét a nevetésnek, a nevetésé matematikai pontossággal a szó bizonyos
hanghordozásának feleljen meg. A részletmegfigyelések e fantasztikus
számából azután a rendező művész gyököt von, a kábító tömeget
keresztülnyomja az átvizsgáló választás szitáján, amely mindent, ami
mellékes, elkülönít és csak a jellemzőt tartja vissza – a pazarló
megfigyeléssel ilyenformán a tulajdonságok nagyon takarékos értékesítése
áll szemben, ezeket a keveseket és összegyüjtötteket azonban egy egész
könyv mindvégig nyomatékosan megismétli mindaddig, míg szuggesztív módon
minden alakkal összekapcsoljuk jellemiségük azonnal elénktóluló
látomását. Qualis artifex! – mily tudó mester rejtőzik előadásának
látszólagos véletlensége és céltudattalansága mögött: valóban, egész
könyvre lenne szükség, hogy a részletekig követhessük ennek a
processzusnak a mechanikáját és bebizonyíthassuk, hogy éppen
Tolsztojnál, a látszólag művészietlennél alakjainak nyilvánvaló
egységessége a megfigyelések szövevényes gazdagságából sűrűsödik össze.

Csak miután minden érzékelhető szinte mértani pontossággal szilárdan meg
van állapítva, a testi külső kész, csak akkor kezd a Golem, a láthatóan
megszerkesztett ember beszélni, lélekzeni, élni. Tolsztojnál a lelket, a
pszichét, az isteni pillangót mindig pókhálóvékonyságú megfigyelések
ezerszemű hálója, bőr, izmok és idegek szövedéke tartja fogva.
Dosztojevszki, az ő lángeszű ellenlábasa, éppen ellenkezőleg, a lélekkel
kezdi meg az egyénesítést. Ott a lélek az elsődleges, önhatalmúlag
alakítja a sorsát és a test csak lazán és könnyen, mint valami lenge
rovarszárny simul átvilágító, tüzes magja köré. Sőt a legboldogabb
pillanatokban át tudja égetni és fölemelkedik, fölröpül az érzelem
légkörébe, a tiszta elragadottságba. Tolsztojnál, a világosanlátónál, az
éberművésznél azonban a lélek sohasem tud röpülni, sőt még csak
lélekzeni sem tud szabadon, a test kemény burokként és súlyosan a
lélekre nehezedik és kegyetlenül mindig levonszolja a nehézkedés
törvényébe. Ezért nem tudnak még legszárnyalóbb teremtményei sem sohasem
Istenhez, sohasem tudnak a földből egészen ki- és fölrepülni, hanem
mintha csak a hátukon cipelnék a saját testüket, teherhordó módjára
lépésről-lépésre, fokról-fokra a súlyos teher és a földiesség alatt
egyre és egyre kimerülve kapaszkodnak fáradságosan a fölmagasztaláshoz
és a megtisztuláshoz. A psziche, Isten pillangója sohasem talál vissza
egyenesen platói birodalmába, legföljebb begubózhatja magát és küzdelmes
tisztulással és fáradalmas megkönnyebbüléssel átváltozhatik, de sohasem
szabadulhat meg teljesen a földi test nehézségi erejétől, amelyhez kötve
van minden ember, mint valami ősvilági, eredeti bűnhöz. Tolsztoj
tragikus komolyságának egy része valószínűleg ebben az elsőségben, a
testinek a lelkin való ez uralomban keresendő, mert ez a szárnyatlan,
humortalan művész tréfásan mindig arra emlékeztet, hogy ezen a földön
élünk és a halál körülfog bennünket, hogy nem menekülhetünk és nem
szökhetünk meg testiségünk ránkszegezett súlya elől, hogy media in vita
körülvesz minket a ránkrohanó Semmi, hogy a valósághoz kötöttek és
kivezető út nélkül vagyunk. «Több lelki szabadságot kívánok önnek», írta
egyszer Turgenyev látnoki módon Tolsztojnak. Éppen ugyanezt kívánjuk az
ő embereinek, valamivel több lelki szabadságot, valamivel több lelki
röpülőerőt, eltávoznitudást a tárgyiból és testiből a derültségbe vagy
jókedvűségbe vagy gondatlanságba, vagy legalább is azt, hogy álmodni
tudjunk ezekről a tisztább, fényesebb világokról.

Őszi művészet, ezt a nevet lehetne neki adni: az orosz sivatag dombtalan
szemhatáráról tisztán és élesen válik ki minden körvonal és a megsárgult
erdők felől hervadás és elmúlás keserű szaga nyomul felénk. Álmodozó
mosolygással nem vonul el felhő a tájék fölött, nem látjuk a napot és
alig sejthetjük, ezért nem sugároz Tolsztojnak ama hidegtiszta
világossága sem igazi melegen a szívünkbe és egészen másként hat ez a
közömbös fény mint a tavaszé, amelyet lelkileg mindig a virágok és a
szívek közeli kinyílásának forró reménye kísér. Tolsztoj tájképén mindig
őszieset érzünk: nemsokára tél lesz, nemsokára meghal a természet,
nemsokára minden ember és éppen így bennünk az örök ember, kiélte magát.
Világ álom nélkül, ábránd nélkül, hazugság nélkül, ijesztően üres világ,
de sőt világ Isten nélkül – ezt Tolsztoj csak később életérdekből eszeli
ki, mint Kant államérdekből, a maga világegyetemébe – nincs más
világossága, csak kérlelhetetlen igazsága, nincs egyebe, csak szintén
kérlelhetetlen tisztasága. Lehet, hogy Dosztojevszkinél eleinte még
komorabban, feketébben és tragikusabban nehezedik reánk a lélek világa,
mint ez az egyforma hidegvilágosság, de Dosztojevszki az éjszakát olykor
mámoros elragadtatás villámaival hasítja át, legalább pillanatokra
megálmodott egekbe emelkednek a szívek. Tolsztoj művészete ellenben nem
ismer ittasságot és nem vigaszt, mindig csupán szent-józan, átlátszó és
mint a víz, nem mámorosító – hála csodálatos átlátszóságának, minden
mélységébe leláthatunk, de ez a fölismerés sohasem itatja meg a lelket
teljes elragadtatással és elbájolással. Aki, miként Tolsztoj, sohasem
tud álmodni, sohasem tudja az embert a jelen dolgában megtéveszteni, aki
nem ismeri az elragadtatást, amelyet a földtől megszabadult szépség ad,
– az igazság mellett ez fölöslegesnek tűnik föl neki – az csak
nagyszerűen azt tudja velük megsejtetni, hogy a természet foglya
vagyunk, hogy kötve vagyunk a magunk meleg testéhez, megsejteti velünk a
ránk mért túlontúl földi sorsot, de nem érezteti a szabadságot, amelynek
segítségével a lélek kimenekül a maga komorságából. Komollyá tesz és
elgondolkodóvá, mint a tudomány a maga megkövesült fényével, mélyreható
tárgyilagosságával, ám boldoggá nem tesz Tolsztoj művészete.

De mennyire érezte ő maga, valamennyi közt a legtöbbet tudó, szigorú
szemével e kegyetlenségét és józanságát, kijózanító hatását művészetének
az álom jóságos aranyfénye nélkül, a jókedv megszabadító szárnya nélkül,
a zene kegyessége nélkül! És lelke legmélyén sohasem szerette, mert se
neki, se másnak nem tudott életüknek boldogító, igenlő értelmet adni.
Mert mily ijesztően reménytelen az egész lét e kegyetlen pupilla előtt:
a lélek vonagló kis testmechanizmus a halál mindent körülvevő csöndjének
közepette, a történet véletlen események értelmetlen káosza, a húsból
való ember vándorló csontváz, amely csak rövid időre van az élet meleg
köpenyébe öltöztetve és ez az egész megmagyarázhatatlanul rendszertelen
gépezet céltalan, mint a futó víz vagy a hervadó lomb. Soha, egy
pillanatra sem hallható zene a mindennapiság e borongó egymásutánjában,
soha fölemelkedés ebből a tehersúlyos nihilizmusból, soha egy mosoly a
különös gépezet valami röpke bájosságán, mindig csak ennek a komorságnak
szívtelen, kegyetlenül józan megmutatása, ennek az őrületnek szakadatlan
boncolása, mindig csak ez a költés szorosan zárt keserű ajakkal,
szigorúan és tépelődve őrködő szemmel, amely nem akarja magát valami
vigasztaló ábránddal meghazudtoltatni. Ilyen körülmények közt valóban
annyira érthetetlen, hogy Tolsztoj harminc évi árnyékrajzolás után
hirtelenül elfordul művészetétől, hogy ezt a férfit elfogja az a
legemberibb vágy, hogy az emberiséggel ne mindig csak földi léte
céltalanságát értesse meg kegyetlenül és nyomasztóan, hogy lényének
olyan megnyilvánulására vágyik, amely inkább megszabadítja bilincsétől
azt a nyomasztóságot és másoknak megkönnyíti az életet, hogy olyan
művészetre áhítozik, «amely jobb és magasabbrendű érzelmeket ébreszt az
emberben»? Hogy ő is hozzá akar egyszer nyúlni a reménység ezüst
lantjához, amely már a legcsekélyebb érintésre hittel telve hangot ad az
emberiség keblében, hogy hazavágyódik ahhoz a művészethez, amely
megszabadít, megvált minden földiesség tompa nyomásától? De hasztalan!
Tolsztoj kegyetlenül tiszta, éber és túléber szeme az életet, amint van,
nem tudja másként látni, csak a halállal beárnyékoltnak, homályosnak és
kivezető út nélkül; maga ez a művészet, amely nem tud hazudni és nem
akar hazudni, sohasem tud igazi lelki vigaszt adni. Így ébredhetett az
öregedő emberben az a vágy, hogy mert az igazi reális életet nem tudta
másként látni és ábrázolni, csak tragikusan, _magát az életet
változtassa meg_, jobbá tegye az embereket, _erkölcsi ideállal vigaszt
adjon nekik_, a lélek mennyországát építse komor, mechanikailag
megkötött testiségük fölé. És második korszakában Tolsztoj, a művész
valóban már nem éri be azzal, hogy egyszerűen bemutassa az életet, hanem
tudatosan _értelmet, etikai föladatot keres a művészetének_, amennyiben
a lélek megnemesítésének és fölmagasztalásának szolgálatába állítja.
Regényei, novellái ezentúl a világot már nemcsak a maga valósága szerint
megalkotni, hanem ujjáalkotni is akarják azzal, hogy a műben a helyes
cselekvés, az új és szükséges emberiesség mintaképeit tisztán
észrevehetően elkülönítik a méltatlan, az igazságnak még tudatára nem
ébredt alakoktól és így «nevelően» hatnak; ebben a korszakban Tolsztoj
egész külön fajtájú műremekekbe fog bele, amelyek nem érik be csupán
azzal, hogy szórakoztatnak és alakítanak, hanem hódítani is óhajtanak,
azaz az olvasót példákkal a rossztól óvni, mintaképekkel a jóban
megerősíteni akarják: a későbbi Tolsztoj az élet puszta írójából az élet
bírójává emelkedik föl.

Ez a célzatosan oktató irányzat már észrevehető az «Anna Karenina»-ban,
az erkölcsös és az erkölcstelen már itt, de még önkéntelenül és kevésbbé
világosan, elválasztódik egymástól a sorsban. Vronszkit és Annát, az
érzékembereket, a hitetleneket, a szenvedelmükben önzőket büntetés éri,
a lelki nyugtalanság tisztítótüzébe zuhannak, ellenben Kitty és Levin
fölemelkedik a megtisztulásba; az eddig megvesztegethetetlen leíró most
először próbál a maga teremtményei mellett és ellen állást foglalni, az
erkölcsi és ezt az állástfoglaló célzatot iskolakönyvszerűen aláhúzza, a
főhitelveket mintegy fölkiáltójelekkel és idézőjelekkel megsűrűsíti; ez
az oktató mellékszándék egyre türelmetlenebbül nyomul előre. A
«Kreutzer-szonáta»-ban, a «Föltámadás»-ban végül már csak vékony költői
ruha leplezi a morál-teológiát és a legendák már teljesen a
prédikátornak szolgálnak. A művészet lassanként már nem végcél, öncél
lesz Tolsztoj számára, hanem «a szép hazugságot» már csak akkor tudja
szeretni, ha az «igazságnak» szolgál, de már nem mint azelőtt, a
valódinak, az érzéki-lelki realitás igazságának, hanem mint ő hiszi,
felsőbb, szellemi, vallási igazságnak, amely válságában nyilvánult meg
előtte. Tolsztoj ettől kezdve nem a tökéletesen kialakított, az
emberiségnek nagyszerűen elgondolt és lángeszű könyveit mondja «jó»
könyveknek, hanem tekintet nélkül művészi értékükre, egyesegyedül
azokat, amelyek «a jót» segítik, az embert türelmesebbé. szelídebbé,
keresztényebbé, érzőbbé, szeretőbbé, szociálisabbá segítenek alakítani,
úgy hogy a derék és banális Auerbach Bertoldot fontosabbnak tartja, mint
azt az «ártó» Shakespearet. A mérték a művész Tolsztoj kezéből egyre
jobban az erkölcsi oktatóéba csúszik át: az emberiség leírója, a
páratlan, tudatosan és tisztelettel visszavonul az emberiség
megjavítója, a moralista elől, akinek a művészet csak szerszám új
vallásosság fölépítéséhez és nem már maga is szent küldetés e földön.

De a művészet, amely türelmetlen és féltékeny, mint minden isteni,
megbosszulja magát azon, aki megtagadja. Ahol szolgálnia kellene, rabul
alá kellene magát rendelnie egy állítólagos felsőbb hatalomnak, hevesen
megtagadja a segítségét még a legjobban szeretett mestertől is és éppen
azokon a helyeken bágyad el és halványodik azonnal Tolsztoj figuráinak
elemi érzékiessége, ahol már nem szándéktalanul, hanem oktatva alakít; a
józanság szürke, hideg sugara hatol be ködszerűen, az ember logikai
terjengősségen csetlik-botlik és nagynehezen tapogatódzva tud belőle
kijutni. Habár később «Gyermekkori emlékek», «Háború és béke» műveit,
mesternovelláit erkölcsi fanatizmusból megvetően «rossz, haszontalan,
közömbös könyv»-nek mondja, mert csak esztétikai, tehát «alsóbbrendű
élvezetet» – halljad Apolló! – elégítenek ki, valójában mégis ezek a
mesterművei és a céltudatosan erkölcsiek a törékenyek. Mert minél inkább
átengedi magát Tolsztoj «erkölcsi deszpotizmusának», lángeszének
őselemétől, az érzékvalóságtól minél jobban eltávolodik a dialektikai
légvárakba, mint művész annál egyenetlenebbé válik: minden ereje, mint
Anteusznak, a földből van. Ahol Tolsztoj pompás, gyémántéles szemével az
érzékelhetőbe tekint, ott zseniális marad késő aggkoráig, ahol a
felhősben, a metafizikaiban tapogatódzik, mértéke ijesztő módon csökken
és szinte megrendítő annak látása, mily erőszakosan akar mindenáron a
szellemiben lebegni és röpülni az a művész, akinek a sors azt rendelte,
hogy súlyos léptekkel kemény földünkön járjon, azt szántsa, boronálja,
megismerje és leírja, mint korunkban senki más.

Tragikus meghasonlás ez, örökké megismétlődő minden műben és minden
időben: ami a művet értékesebbé akarja tenni, a meggyőződéses és a
meggyőzni akaró lelkület többnyire értéktelenebbé teszi a művészt. Az
igazi művészet önző, nem akar mást, csak magát és tökéletességét és az
igazi művész csak a művével törődhetik, nem az emberiséggel, amelynek
szánja. Így Tolsztoj is addig legnagyobb, ameddig közömbösen,
könyörtelenül, megvesztegethetetlenül, szánalomtól meg nem zavarva és
félre nem vezetve alakítja az érzékvilágot. Mihelyt szánakozóvá válik,
művével segíteni, javítani, vezetni és tanítani akar, művészete veszít
megható erejéből és sorsa valamennyi alakjánál megrendítőbb alakká teszi
őt magát.




ÖNÁBRÁZOLÁS.

«Életünk megismerése annyi, mint minmagunk megismerése.»

_Russanovhoz_ 1903.

Ez a szigorú tekintet kérlelhetetlenül nézi a világot, kérlelhetetlenül
magamagát is. Tolsztoj természete nem tűr meg sem befelé, sem kifelé a
földi világban semmi homályt, semmi ködöset, semmi beárnyékoltat: aki
tehát mint művész ahhoz van hozzászokva, hogy akarva nemakarva a
legkifogástalanabbul lássa meg egy fa pontos körvonalát vagy egy
fölijesztett kutya vonagló mozdulatát, az magamagát sem szívelheti el
valami homályos és érthetetlen keverékként. Ezért elemi kutatásvágya
ellenállhatatlanul és kezdettől fogva szüntelenül magamagát vizsgálja:
«Alaposan meg akarom magam ismerni», írja a naplójába a tizenkilenc éves
és ettől a pillanattól egészen nyolcvanhárom éves koráig nem némul el
többé a maga lelki alakulásának éles, figyelő, bizalmatlankodóan éber
vizsgálata. Szánalom nélkül, mint mindenki iránt, a maga megfigyelésének
klinikai kése alá teszi Tolsztoj minden érzelmének idegét, minden még
egészen friss gondolatát; ez az óriási életerejű ember éppen olyan
pontosan akarja magát ismerni, mint amily hevesen érez. Az igazságnak
akkora fanatikusa, mint Tolsztoj, nem is lehet más, csak szenvedélyes
autobiográf.

De az önábrázolás feszültsége, ellentétben a világábrázolással, sohasem
lazul a művészi alkotásban való egyszeri teljesítménnyel. Az alkotó az
idegen, kitalált vagy látott alakot lezártan teljessé tudja tenni azzal,
hogy alkotásába belefoglalja: a köldökzsinórt a születés után letépi és
most már elválasztva éli létét, gondolatban a kitalált alak. El van
távolítva, mint a gyermek anyja vérkeringéséből, önálló és önhatalmú; a
művész azzal, hogy kialakítja, megszabadítja magát tőle. A saját én
ellenben egyszeri leírással tökéletesen sohasem hasítható le, mert
egyszeri vizsgálódás nem végezhet az állandóan változó énnel. Ezért azok
a nagy magukatadók egész életükön keresztül megismétlik a maguk képét, a
tükör előtt kezdik ők, Dürer, Rembrandt, Tizian legelső ifjúkori
műveiket is csak kimerült kezükből ejtik ki, mert a maguk fizikai
alakjában éppen úgy izgatja őket a szilárdan-állandó, mint az átváltozás
folytonossága és az idők folyásában minden korábbi kép újra és újra
magamagát árasztja el. A nagy valóságrajzoló Tolsztoj szintígy sohasem
ér partot az önábrázolással. Alighogy bemutatta magát, mint hiszi,
végleges alakban, akár mint Nechludoff, Besuchoff vagy Pierre vagy
Levin, a befejezett műben már nem ismeri meg saját arculatát és hogy a
megújult formát elfogja, újra kell kezdenie. Amily fáradhatatlanul
iparkodik Tolsztoj, a művész a maga lélekárnyékát megragadni, éppen
annyira mindig meszebbre menekül lelki valója, mindig új és el nem
végezhető föladatot adva, amelynek megoldására állandóan csábítva érzi
magát ez az akaratóriás. Így azután a titáni munkának e hatvan éve alatt
nem születik meg mű, amelyben valamiféle formában ne lenne meg Tolsztoj
körvonala, de egy sincs, mely egymagában tudná megmutatni ennek az
embernek a nagyságát; csak valamennyi regénye, novellája, naplója és
levele egybefoglalva adja az ő önábrázolását, egyszersmind azonban a
legsokoldalúbb, legátdolgozottabb, legélesebb és legállandóbb önarcképet
is, amelyet a mi századunkban ember hátrahagyott.

Mert ez a nemkitaláló, aki mindig csak átélt és kitapasztalt dologról
tud beszámolni, sohasem tudja szemhatárából magamagát, az élőt, az
észrevevőt kikapcsolni. Amilyen egocentrikus a saját kétségbeeséseig,
még az elragadtatás pillanataiban sem veszti el a maga én-érzését,
boncolgató ébersége soha, még szenvedelemben sem húnyja be szemét.
Sohasem tudja magát Tolsztoj – és mit adna érte, ha saját énje nem
árnyékolna be ily komoran! – sohasem tudja magát ez a minden érzékében
öntudatos ember csak egy pillanatra is megszabadítani a maga
testiségétől, sohasem tud magáról megfeledkezni még ősi elemével, a
természettel szemben sem. «Én szeretem a természetet, ha mindenfelől
körülvesz engemet (figyeljük meg: «engemet» és «én»), de nekem benne
kell lennem. Szeretem, ha a meleg fuvallatok körülcirógatnak és azután
végtelen messziségbe vonulnak, ha a gyönge fűszálak, amelyeket ültömben
összenyomok, zöld színüket odakölcsönzik a téres mezőnek.» Még a
legboldogítóbb tájékot is, hiszen látjuk, csak mint sugarat és
körkerületet érzi, amelynek középpontjába lekötve ott reked az én,
minden mozgás elmozdíthatatlan súlypontja és az egész szellemi világ
éppen így gömbölyödik csakis az ő testszellemi személye köré. Nem mintha
aljas értelemben hiú lenne Tolsztoj, fennhéjázó, gőgös, magával eltelt,
mintha ő lenne a világ közepe, – ellenkezőleg, minden önérzete mellett
sokkal bizalmatlanabb volt a maga erkölcsi értékével szemben, mint bárki
– de sohasem tud megfeledkezni a maga óriási testéről, magátmegérzése
börtönéről, nem tudja magát elvonatkoztatni, a szárnyatlantól teljesen
megtagadta a sors azt a kegyet, hogy magamagától valami álomba, valami
ábrándba, valami földfölöttibe menekülhessen. Szüntelenül, kényszerítve,
gyakran akarata ellenére a kimerülésig vizsgálgatnia, megfigyelnie,
magyarázgatnia kell magát, éjjel-nappal őrt kell állania a maga életén.
Ilyenformán egy pillanatig sem pihen meg autobiográfiai dühe, akárcsak a
vér ereiben, a szívkamra a keblében, a gondolatok a homloka mögött: a
költés neki mindig magáról ítélés és jelentés. Nincs is az
önábrázolásnak olyan formája, amelyet Tolsztoj ne gyakorolt volna, az
egyszerű elbeszélés naiv formája, az emlékezés tisztára mechanikus
tényreviziója, a pedagógiai, az erkölcsi ellenőrzés, az erkölcsi vád és
a lelki gyónás, az önábrázolás mint önfékezés és magatüzelés, önéletrajz
mint esztétikai és mint vallási aktus, – nem, az ember sohasem készül el
mindezeknek a formuláknak, motívumoknak, e meztelen és álarcszerű
önábrázolások teljes kábító sokféleségének egyenként való leírásával; de
bizonyosnak látszik az, hogy Tolsztoj, amint a leggyakrabban
lefényképezett, azonképpen a legjobban dokumentált embere is az új
kornak. A tizenkét évest nem kevésbbé ismerjük a naplójából, mint a
nyolcvan évest, ismerjük ifjúkori szenvedelmeit, házassági tragédiáját,
legmeghittebb gondolatait éppen oly okiratszerűen pontosan, mint
legbanálisabb és legbotorabb cselekedeteit, mert itt is, teljes
ellentétben Dosztojevszkivel, aki «zárt ajakkal» élt, Tolsztoj «tárt
ajtóknál és ablakoknál» szeretett élni. E fanatikus
magalemeztelenítésnek köszönhetjük minden mozdulatának és lépésének,
nyolcvan éve minden legröpkébb és jelentőség nélkül való epizódjának
ismeretét, éppen úgy, mint ahogyan fizikai képét ismerjük számtalan
reprodukcióból, ahogyan a cipőjét foltozza és a parasztokkal beszélget,
lóháton és szántás közben, az íróasztal mellett és lawn-tennis közben, a
feleségével, barátaival, unokájával, sőt alva és a halálban. És ezt a
páratlanul testszellemi bemutatást és magadokumentálást azonfölül még
szinte ellenjegyzi egész környezetének, feleségének és leányának,
titkároknak és riportereknek és esetleges látogatóknak visszaemlékezése
és följegyzése: azt hiszem, hogy a Tolsztojról szóló megemlékezések
papirosára fölhasznált faanyagból még egyszer föllehetne építeni
Jasznaja Poljana erdőségeit. Soha költő ily nyíltan nem élt, ritkán volt
egy is közlékenyebb az emberekkel. Goethe óta nem ismerünk belső és
külső megfigyeléssel annyira maradék nélkül dokumentált alakot. mint az
övé.

Tolsztoj magamegfigyelésének e kényszere annyira nyúlik vissza, mint
maga az öntudata. Már jóval mielőtt beszél, a rózsás, esetlenül
bukdácsoló gyermektestben kezdődik és csak nyolcvanharmadik évében a
halottaságyon ér véget, amikor a kikívánkozó szó már nem tud megbirkózni
a beszéddel és az elhaló ajak már csak érthetetlen lehelettel susog az
ürességbe. Ez óriási távolságon belül azonban, a kezdet hallgatásától a
vér hallgatásáig nincs egyetlen pillanat beszéd és írás nélkül. Már
tizenkilenc éves korában, alighogy kikerült az iskolából, a diák naplót
vásárol. «Sohasem írtam naplót», írja mindjárt az első lapra, «mert nem
láttam, mi haszna ennek, most azonban, amikor képességeim
kifejlesztésével vagyok elfoglalva, a napló nyomán követni tudom majd
fejlődésem menetét; a naplóba életszabályokat írok és a naplóban föl
kell jegyezve lenniök jövő cselekedeteimnek is.» A még tejfelesszájú
legényben már ott rejtőzködik a jövőbeli világpedagógus Tolsztoj, aki
kezdettől fogva az életet «komoly üzletnek» tekinti, amelyet
tárgyilagosan és kellő ellenőrzéssel kell vezetni. Tisztára kereskedő
módjára először is kötelességeinek kontóját, eltökélt szándékainak és
teljesítményének tartozik és követel lapját készíti el. Személyének
tőkeértékével a tizenkilenc éves már teljesen tisztában van. Mindjárt az
első leltárkészítéskor konstatálja, hogy ő «különleges ember», akire
«különleges» föladat vár: de ugyanekkor a még félig gyermek már
könyörtelenül megállapítja, mily rengeteg akaraterőre lesz még szüksége,
hogy tunyaságra, szeszélyességre, türelmetlenségre és érzékiségre hajló
természetétől valóban erkölcsös életművet csikarjon ki. A koraérett
pszichológus mágikusan tudó ösztönével már fölismeri a leggonoszabb
veszedelmét – a túlbecsülés, az erőpazarlás, az időpocsékolás, a
zabolátlanság tipikusan orosz veszedelmét. Hogy egyetlen napot se
veszítsen el kihasználatlanul, ilyen módon maga csinálja meg magának
minden napi teljesítmény ellenőrző készülékét, a napló tehát elsősorban
ösztönzésül szolgál arra, hogy magát pedagógiailag serkentse, alaposan
megismerje és – egyre meg kell ismételni Tolsztoj szavát – «a maga
életén őrködjék.» Teljes kíméletlenséggel foglalja például össze a fiú
egy nap eredményét: «12-től 2-ig Bigicsevvel nagyon is nyíltan
beszéltem, hiú, önámító. 2-től 4-ig testgyakorlat: kevés állhatatosság
és türelem. 4-től 6-ig ebédeltem és fölösleges bevásárlást tettem.
Otthon nem írtam: lustaság; nem tudtam magamat elhatározni, vajjon
elutazzam-e Wolkonszkijhoz; ott keveset beszéltem: gyávaság. Rosszul
viseltem magamat: gyávaság, hiúság, meggondolatlanság, gyöngeség,
lustaság.» Már a gyermek keze ily korán, ily kíméletlenül keményen
ragadja magát torkon és ez a kemény megmarkolás hatvan éven át nem
enyhül; mint a tizenkilenc éves, éppen úgy még a nyolcvankét éves
Tolsztoj is készen tartja maga számára a korbácsot, öregkori naplójában
éppen úgy illeti magát a «gyáva, rossz, lusta» szitokkal, ha a kifáradt
test nem engedelmeskedik teljesen az akarat spártai fegyelmének.
Tolsztoj az első pillanattól az utolsóig őrt áll a maga élete előtt,
mint a maganevelés szorosan kemény, kötelességdühös őrmestere, aki
korholással, fenyegetődzéssel és fájó puskatuslökésekkel fölzavarja
magát minden nyugalomból és tunyaságból a tökéletesedés felé.

De csaknem éppen olyan jókor, mint a koraérett moralista, Tolsztojban a
művész is már a maga képe után vágyakozik és huszonhárom éves korában –
példátlan a világirodalomban! – háromkötetes önéletrajzba fog bele. Az
ifjú még nem tapasztalt az életből semmit, tehát huszonhárom éves
korában az egyetlen élményt, a maga gyermekségét választja tárgyul.
Éppen olyan naiv módon, ahogyan a tizenkét éves Dürer fogja kézbe az
ezüst irónt, hogy leányosan keskeny, a tapasztalattól még nem ráncos
gyermekarcát valami kezeügyébe eső lapra lerajzolja, a pelyhedző bajuszú
akkori Tolsztoj hadnagy, aki mint tüzér egy kaukázusi erődbe vetődött,
játékos kíváncsiságból megkísérli, hogy magamagának elbeszélje
«gyermekkorát», «gyermekéveit» és «ifjúságát.» Nem gondol akkor arra,
hogy kinek írja és legkevésbbé gondol irodalomra, újságra,
nyilvánosságra. Ösztönszerűen annak az unszolásnak engedelmeskedik,
amely azt kívánja, hogy a az önábrázolása útján tisztába jöjjön magával
és ezt a homályos kényszerűséget még nem világosítja meg semmi
céltudatosság és még kevésbbé – mint később követeli – «az erkölcsi
kívánalom fénye.» A kis tiszt ott a Kaukázusban föltétlenül
ösztönszerűen cselekszik, kíváncsiságból és unalomból mint
szeretetteljes műkedvelő festi le magának szülőföldjének és
gyermekségének képeit, nem tud még semmit a később Tolsztojnál
megnyilvánuló üdvhadseregféle magatartásról, a «jóra» megtérés
«gyónásáról», abban sem fárad, hogy «fiatalkorának förtelmeit» rikítóan
figyelmeztetve kiplakátozza, hogy másoknak hasznára legyen – nem,
senkinek a hasznára, egyesegyedül a még félig gyermeknek naiv játékos
ösztönéből, aki nem élt még át mást, mint azt, «hogyan siklott át
észrevétlenül a kisgyermekből ifjúvá», írja le a huszonhárom éves
maroknyi létét, első benyomásait, apját, anyját, a rokonokat, a
nevelőket, embert, állatot és természetet és hála ama fönséges
nyíltságnak, amely mindig csak a szándéktalant ismeri, sikerült is neki.
Mily csillagtávolságnyira van még ez a gondtalan mesélés Tolsztoj Leo
tudatos írónak komoly és mélyreható boncolgatásától, aki a maga
állásának kedvéért kötelezettnek fogja magát érezni, hogy a világ előtt
mint vezeklő, a művészek előtt mint művész, az Isten előtt mint bűnös és
önmaga előtt mint saját alázatosságának példája jelenjék meg; aki itt
most mesél, csak vidám fiatal nemes, aki nem akarja minden éjjelét a
kártyaasztalnál eltölteni és aki az idegenek közepette az otthon meleg
környezetére, régen eltűnt alakok jóságára vágyakozik. Amikor azután
bekövetkezik a nem várt dolog és az a minden cél nélkül írott önéletrajz
ismertté teszi a nevét, Tolsztoj Leo azonnal abbahagyja a folytatást, a
«férfiéveket»; a neves író sohasem találja meg többé a névtelennek
hangját, soha nem is sikerült többé az érett mesternek ily tisztán
képszerű önarckép. Mert bármennyit kap is minden művész a
nyilvánosságtól, valami pótolhatatlant mégis elvesz tőle, a
magáhozbeszélésnek, a megnemlesettségnek és szándéktalanságnak
elfogulatlanságát, bizonyos naiv igazmondást, amely csak a névtelenség
homályában lehetséges. Az irodalomnak még egészen rabszolgájává nem lett
minden emberben a hírnévvel együtt fokozott lelki szégyenérzet támad
föl; a magándolognak álarc mögé kell rejtőzködnie, hogy elkerülhetetlen
színészkedés vagy hazudozás el ne torzítsa azt az igazlelkűséget,
amelyet csupán az ismeretlen, a világ kíváncsiságától még meg nem
sebzett ember ismer. És félszázadig tart, – Tolsztojnál minden szám nagy
lesz, mint az orosz föld – míg a tökéletesen rendszeres önábrázolásnak
az ifjú által játékosan fölkapott ama gondolata a művészt újra
foglalkoztatja. De a vallásos irányba fordulása következtében azután
mennyire megváltozott a föladat, az emberiséget illető erkölcsi
pedagógiai föladat lett arra rendelve, hogy ne csupán magát megismerje,
hanem hogy ezzel az önarcképpel egyszersmind egy világ tanítását és
megtérítését szolgálja. «Minden ember életének lehetőleg igaz leírása
nagyértékű és kell, hogy nagy hasznára legyen az embereknek.» Így tehát
nyomatékosan bejelenti azután föladatát és a nyolcvan éves körülményesen
nekikészülődik ennek a döntő igazolásnak, de alighogy belefogott, abba
is hagyja, ámbátor még mindig «hasznosabbnak tart ilyen teljesen
igazmondó önéletrajzot… mint mindazt a művészi fecsegést, amely tizenkét
kötetemet tölti meg és amelynek a mai emberek egyáltalán meg nem
érdemelt jelentőséget tulajdonítanak.» Mert az igazlelkűség mértéke nála
saját léte fölismerésével évről-évre nagyobb lett, megismerte minden
igaznak sokértelmű, feneketlen és alakítható formáját és ahol a
huszonhárom éves gondtalanul végigsuhan korcsolyáján miként tükörsíma
fölületen, ott a felelősséget érző, a tudatosan igazságot kereső
elcsüggedve visszaretten. Aggódik «a fogyatékosságok, a becstelenségek
miatt, amelyek óhatatlanul belopódzkodnak minden önéletírásba», attól
fél, hogy «ha nem is lenne határozott hazugság, az ilyen önéletrajz
mégis hazugsággá válnék hamis megvilágítás által, a jónak tudatosan
szebb fényben föltüntetésével és a gonosznak elhomályosításával.» És
nyíltan bevallja: «Azután meg, mikor elhatároztam, hogy megírom a
meztelen igazságot és életem semmi rosszaságát nem titkolom el,
megijedtem attól a hatástól, amelyet az ilyen önéletrajznak gyakorolnia
kell.» Minél állhatatosabban vizsgálgatja a későbbi moralista Tolsztoj a
veszedelmeket, ő, aki már csak másokkal, a «hatással» törődik, annál
világosabban látja, hogy «az önszeretet Charybdisze és a túlnagy
őszinteség Scyllája közt» ép és őszinte lélekkel nem tud
keresztülhaladni és éppen az abszolut igazmondás tisztelete okából marad
el ez az erkölcsös, «a jó és a gonosz álláspontjából» tervezett
önábrázolás, amely tartózkodás nélkül föl akarta tárni életének «egész
alávalóságát és gyalázatosságát.» De ne sirassuk meg túlságosan ezt a
veszteséget, mert amaz időkben született irataiból, például a
«Gyónás»-ból határozottan tudjuk, hogy ama vallási válság óta Tolsztoj
számára az igazságérzet mindinkább a maga lealacsonyításává, a maga
megkínzásán érzett fanatikus és flagellánsi örömmé vált és amaz évek
minden vallomása saját lényének erőszakos és görcsös szidalmazásába
csapott át. Hiszen az utolsó éveknek ez a Tolsztoja már nem is akarta
magát bemutatni, hanem meg akarta magát alázni az emberek előtt; «olyan
dolgokat mondani, amelyeket szégyelt magamagának bevallani» és így ez a
végérvényes önábrázolás állítólagos «alávalóságának» és bűnének
erőszakos pellengérre állításával alighanem a valóság eltorzítása lett
volna. Ezenfelül teljesen el lehetünk nélküle, mert hiszen amúgy is van
Tolsztojnak egy másik és pedig egész életére kiterjedő nagyidőt magába
foglaló önábrázolása, a legtökéletesebb talán, amelyet Goethe
kivételével költő magáról adott, persze éppen úgy mint Goethe, nem egy
műben, hanem műveinek, leveleinek és naplóinak hézag nélkül, hiány
nélkül egybeformálódó gazdagságában, műveinek összeségében. Ez a mindig
a maga énjével foglalatoskodó művész legkülönbözőbb korszakaiban,
regényeiben és novelláiban aligha mutatta be magát ritkábban, mindig más
és mindannyiszor fölismerhető képen, mint Rembrandt; egész rengeteg
életének nincsen olyan jelentékeny külső mozzanata, belső létének
nincsen olyan válsága, hogy igazi költő módjára valamelyik fölismerhető
hasonmásában meg ne testesítette volna. A «Kozákok» kis nemes hadnagya,
Olenin, aki a moszkvai búskomorságból és tétlenségből a hivatásába és a
természetbe menekül, hogy ott magára találjon, ruhájának minden száláig,
arcának minden ráncáig pontosan a fiatal Tolsztoj tüzérkapitány; a
«Háború és béke» tépelődő, sűrűvérű Pierre Besuchovja és későbbi
testvére, Levin, «Anna Karenina» istenkereső, a lét értelmét lázasan
kutató falusi nemese félreismerhetetlenül Tolsztoj, válságának
előestéjén. Senki sem fogja félreismerni, hogy «Szergiusz páter»
csuhájában a híres ember küzd szentségért, hogy az «Ördög»-ben az
öregedő Tolsztoj áll ellent egy érzéki kalandnak és hogy Nechludov
hercegben, valamennyi alakjának e legkülönösebbjében (egész művén
átvonul), az ő lényének rejtetten óhajtott alakját, az Ideáltolsztojt,
akire minden szándékát és tettét rárakja, lelkiismeretének e teremtő
tükrét látjuk meg. Sőt «A mécses világít a sötétben» ama Saryzinja oly
vékony álarcot visel és oly tökéletesen elárulja Tolsztoj családi
tragédiájának minden jelenetét, hogy még ma is minden színész róla vesz
mintát. Olyan nagy lélek, mint Tolsztoj, kényszerülve volt arra, hogy
magát egész sereg alakba ossza szét; csak művének nagy időközeiben egyik
lapot a másik után összekeresve, ismerjük meg közösségükből ezt az
egyet, de akkor azután teljesen és minden titokzatosság nélkül. Ezért
annak, aki Tolsztoj költői műveit figyelmesen és vigyázva tudja olvasni,
tulajdonképpen fölösleges minden életrajz és adatszerű jellemzés. Mert
nincs idegen megfigyelő, hogy filológiai világosságra nézve fölülmúlná
ezt a magátmegfigyelőt. Levezet bennünket legveszedelmesebb
összeütközéseibe, leleplezi legrejtettebb érzelmeit, mint Goethe verse,
Tolsztoj prózája sem jelent mást, mint egyetlen, egész életen keresztül
folytatott, egyik képpel a másik után bővülő vallomást.

[Illustration: TOLSZTOJ NEGYVENÖTÉVES KORÁBAN

_Kramszkoj festménye után._]

[Illustration: TOLSZTOJ JASZNÁJA-POLJÁNAI BIRTOKÁN]

Éppen ez a folytonosság és csakis ez emeli Tolsztoj életművét az
önábrázolás legfölsőbb rangjába, amelyet prózaművésztől egyáltalán
ismerünk. Össze nem hasonlítható egy Casanova csupán egyszeri vagy
Stendhal töredék leírásával: mint az árnyék a testet, Tolsztoj az
alakjaiban állandóan követi magát. Ezt a módszert, sőt ezt a kényszert,
hogy magamagát adja mint költői képet, alapjában véve minden művész
ismeri. Hiszen a költő, mint a túltelített, többféle sorssal túlterhelt
ember, akit minden esemény megtermékenyít, mindig alkotásaiban adja
tovább úgy elragadtatását, amely hevíti, mint a válságait. Míg azonban a
legtöbb, mint Stendhal «Fabricio»-jában, Gottfried Keller a «Zöld
Henrik»-ben,

Joyce «Stefan Dädalus»-ban egyszeri, tartós álarcban lép az ember elé,
addig Tolsztoj ama hallatlan és folytonos változásának megfelelően
minden évtizedben új alakban formázza meg a maga képét és ezért nem
egyszerinek és meg nem változónak ismerjük és látjuk őt, hanem mint
gyermeket és ifjút, mint gondtalan hadnagyot, mint boldog férjet, mint
Istenválságának Saulusát és Paulusát, mint harcost és félig szentet,
mint tisztánlátó és magától megnyugtatott aggastyánt, mindig más és
mindig ugyanaz, szinte kinematografikus arckép, folyó és továbbfejlődő,
egyszeri és merev önéletrajz helyett. De a költő képeinek e sorát
nagyszerűen kiegészíti még a gondolkodónak észbeli magaellenőrzése, a
napló, a levelek, amelyek napról-napra, óráról-órára egészen halála
órájáig kísérik a figyelőt, úgy hogy e sokoldalú lelki világon belül
alig akad egyetlen üres, át nem kutatott hely, terra incognita;
meghányvet minden társadalmi, minden családi, minden epikai, csakúgy
mint irodalmi, időleges mint metafizikai kérdést; Goethe óta halandó
költőnek szellemerkölcsi tevékenységét ennyire hiánytalanul és
kimerítően nem ismertük meg. És mert Tolsztoj e rendkívüliségen, e
látszólag emberfölötti emberiségen belül, éppen úgy mint Goethe, mégis
csak normális, egészséges, teljesen kiegyensúlyozott, semmi tekintetben
sem félrekalandozó vagy patológikus ember, a fajta tökéletes példánya, a
lelki és testi egyensúly jelképe, egyben és mindig az örök Én és az
általános Mi, ezért – újra csak mint Goethénél – kicsiben magát az
emberiséget látjuk meg ebben a dokumentumszerűvé lett létben.




VÁLSÁG ÉS ÁTALAKULÁS.

«Az ember életében az a legfontosabb pillanat, amikor énjének tudatára
ébred; ennek az eseménynek következményei a legjótékonyabbak vagy a
legrettenetesebbek lehetnek.»

1898 november.

Az alkotásban keggyé lesz minden veszedelem, segítséggé és ösztönzéssé
minden akadály, mert ismeretlen erőket állít talpra és újít meg. Ha egy
élet hatni akar a világra, akkor nem szabad pihennie, mert nem kevésbbé
mint minden fizikai, a szellemileg teremtő erő is változásból és
átalakulásból nő; költői exisztenciára nézve semmi sem veszedelmesebb,
mint a megelégedés, a mechanikai munka és a síma pálya. Tolsztoj
pályafutása csak egyetlenegyszer ismeri ezt a magáról megfeledkező
pihenést, az ember e boldogságát, a művész e veszedelmét. A magához való
zarándoklat közepette elégedetlen lelke csak egyszer ajándékoz magának
pihenőt, tizenhat évet nyolcvanhárom életévén belül; csakis a
házasságkötésétől egészen a «Háború és béke» és «Anna Karenina» regények
befejezéséig terjedő időben élt Tolsztoj békében magával és művével.
Tizenhárom évre (1865–1878) megnémul a napló is, lelkiismeretének e
bakója, Tolsztoj a boldog, a művébe betemetkezett már nem magát figyeli,
hanem csakis a világot. Nem kérdez, mert teremt, hét gyermeket és két
leghatalmasabb epikai művét: akkor és csakis akkor él Tolsztoj, mint
minden más gondtalan ember, a család polgáriasan tisztességes
egoizmusában, boldogan, megelégedetten, mert megszabadulva «az irtózatos
kérdéstől a miért után.» «Nem tépelődöm már a helyzetemen (vége minden
tépelődésnek) és nem vájkálok érzelmeimben, családomhoz való
viszonyomban csak érzek és nem elmélkedem. Ez az állapot rendkívül sok
szellemi szabadságot ad nekem.» A magávalfoglalkozás nem gátolja a belső
alakítást, a kérlelhetetlen őrszem az erkölcsi én előtt álmosan
visszavonul és a művésznek szabad mozgást, teljes érzékbeli játékot
enged. Ezekben az években Tolsztoj Leo híressé válik, négyszeresére
szaporítja vagyonát, fölneveli gyermekeit és megnagyobbítja a házát, de
hogy a boldogság kielégítse, jóllakjék a dicsőséggel, a gazdagságon
meghízzék, az nem adatott meg hosszú időre ennek az erkölcsi lángésznek.
Minden alakítástól visszatér a tökéletes magaalakításnak saját ősi
művéhez és mert semmi Isten nem bocsát rá nyomorúságot, maga megy elébe.
Mivel kívülről nem ajándékoznak neki valami végzetet, belülről akarja a
tragikumát megteremteni. Mert az élet – és hozzá még ily hatalmas! –
mindig függőben akar maradni. Ha kívülről, a világ felől megszűnik a
végzet beáramlása, a lélek belülről új bugyogó forrást ad magának, hogy
el ne apadjon a lét körforgása. Ami Tolsztojjal kortársainak
megmagyarázhatatlan meglepetésére az ötvenedik évéhez közeledve
történik, hirtelen távolodása a művészettől, a valláshoz való fordulása,
ezt a jelenséget egyáltalán ne lássuk rendkívülinek, e legegészségesebb
ember fejlődésében hiába keresünk valami rendellenességet. Rendkívüli
módon, mint Tolsztojnál mindig, csak érzésének hevessége nyilatkozik
meg. Mert az az átkapcsolódás, amit Tolsztoj ötvenedik évében végez, nem
szemléltet semmi mást, mint azt, ami a legtöbb férfinál, nála a
csekélyebb intenzitásnak, láthatatlan marad: a testszellemi szervezet
alkalmazkodását a közeledő öregséghez, _a művész klimaktériumát_.

«Megállt az élet és nyugtalanító lett», így formulázza meg ő maga lelki
válságának kezdetét. Az ötvenéves ahhoz a válságos holtponthoz érkezett,
ahol a plazma plasztikus formaereje csökkenni kezd és a lélek
megmerevedéssel fenyegetődzik. Az érzékek már-már nem hatolnak be oly
alakítóan a teremtő cellák engedékeny formázóanyagába, a benyomások
színének ereje, mint fokozatosan megszürkült hajáé, meghalványul,
megkezdődik az a második, szintén Goethe révén ismert korszak, amikor az
érzékek meleg játéka a fogalmak sotujává és átlátszó kategóriájává
magasztosul, a tárgy jelenséggé, a kép szimbolummá lesz, a sokszínű
teremtőkedv a gondolatok kristályos rendjévé. Mint a szellem minden
alapos átváltozását, itt is elsőbben a test gyönge rosszulléte, valami
közeledő idegen és ismeretlen dolognak bizalmatlan érzése vezeti be ezt
az átszületést. A nyugtalan lelken hirtelenül szellemi hidegaggodalom,
irtóztató elszegényedésfélelem borzong végig és a test finom idegzetű
szeizmográfja azonnal följegyzi a közeledő megrázkódtatást (Goethe
misztikus betegsége minden átváltozáskor!). Azonban – és itt még alig
megvilágított területre lépünk – míg a lélek ezt a homályból jövő
támadást még nem tudja mire magyarázni és csak megreszket az érthetetlen
veszedelem nyugtalanító megérzésétől, a szervezetben az ember tudta
nélkül, akarata nélkül, a természet kikémlelhetetlen gondoskodásából már
magától megindult a védekezés, a pszicho-fizikai átcsoportosítás. Mert
ahogyan az állat testére még jóval a hideg beköszöntése előtt hirtelen
meleg téliszőr simul, éppen úgy új szellemi védőruhát, sűrű, defenzív
takarót kap az öregség első megnyilvánulásakor, mikor csak éppen hogy
átlépte a zenitet, az emberi lélek is, hogy meg ne fagyjon az
elsatnyulás napban szegény korszakában. Ez a gyökeres átcsoportosítás az
érzékiből a szellemibe, amely talán a mirigyek sejtszövetéből indul ki
és továbbrezdül a teremtő alkotás legutolsó lengéseig, ez a
klimaktériumi időszak, amelyet antipubertásnak neveznék el, éppen oly
szükségszerűen és válságszerűen, mint maga a pubertás, lelki
megrázkódtatásokkal jár, bárha – ehhez szóljatok hozzá ti
pszichoanalitikusok és pszichológusok! – ezt a testi alapnyomokban még
nem figyelték meg, annál kevésbbé lesték meg lelkiekben. A nőknél,
akiknél a nemi visszafejlődés jelensége csaknem megfogható alakban
durvábban és klinikaiabban nyilvánul meg, az asszonyoknál bizonyára
gyüjtöttek már egyes megfigyeléseket, de a férfi átkapcsolódásának és ez
átkapcsolódás lelki következményének inkább szellemi, tökéletesen
ismeretlen jelensége még pszichológiai vizsgálódásra vár. Mert a férfi
klimaktériuma csaknem kivétel nélkül a nagy konverzióknak, a vallási, a
költői és az értelmi meghiggadásnak kedvelt ideje, valamennyi védőruha a
vérrel gyöngébben átitatott lét körül, szellemi pótléka a csökkent
érzékiségnek, megerősödött világérzés az elhaló önérzés helyett, elapadó
életerő. Mivel teljesen hasonló a pubertáshoz, éppen olyan
halálveszedelmű a veszedelemben forgóra, éppen olyan heves a hevesnél,
éppen olyan teremtő a teremtő embernél, a férfi klimaktériuma
ilyenformán másszínezetű teremtő lelki korszakot vezet be, új szellemi
másodvirágzást a fölemelkedés és a lesülyedés közt. Minden jelentékeny
költőnél megtaláljuk ezt az elháríthatatlan válságpillanatot, persze
senkinél sem oly mindent fölforgató, vulkánikus és csaknem megsemmisítő
hevességgel, mint Tolsztojnál. Az életcsökkenéstől való amaz általánosan
emberi aggodalmat, a teremtő erő ellankadásától való borzalmat senki nem
tette oly láthatóvá, mint ez a teljesen vitális és normális művész, mert
Tolsztoj, éppen mivel eddig gondtalanul élt egészséges érzékekkel és
csakis ezek túlságának és teljének köszönhette alkotásait, már a
legcsekélyebb csökkenést is végzetként, sőt megsemmisülésként érzi.
Kényelmes tárgyilagossággal, reális szemmel tekintve a dolgot,
Tolsztojjal ötvenéves korában nem történik más, mint ami a korral jár:
érzi az öregedést. Ez minden, ez egész élménye. Néhány foga kihull,
emlékezőtehetsége meggyöngül, néha bágyadtság árnyékolja be gondolatait:
ötvenéves embernél mindennapi jelenség. De Tolsztoj, ez a teljes értékű
ember, ez a túláramló természet már az első őszi fuvalomra azonnal
fonnyadtnak és a halálra érettnek érzi magát. Azt hiszi, hogy «nem lehet
tovább élni, ha meg nem ittasul az ember az élettől», a túlegészséges
férfit mindjárt a vitális kihűlés és gyöngeség első jelére neuraszténiás
lehangoltság, tanácstalan zavarodottság fogja el, azonnal leteszi a
fegyvert és kapitulál. Nem tud írni, nem tud gondolkozni – «Szellemileg
alszom és nem tudok fölébredni, rosszul vagyok, csüggeteg» – mint valami
láncot cipeli «az unalmas és lapos Anna Kareninát» a befejezésig, a haja
hirtelenül megőszül, ráncok szántják végig homlokát, a gyomra föllázad,
csuklói meggyöngülnek. Bódultan elmereng és azt mondja, «hogy nem örül
már semminek, hogy az élettől már nem várhat semmit, hogy nemsokára
meghal», «minden erejével szabadulni akar az élettől» és szoros
egymásutánban följegyzi a napló a két fájó írást «Halálfélelem» és
nehány nappal később «Il faudra mourir seul.» A halál azonban – amit
megpróbáltam bebizonyítani életerejének leírásában – ennek az
életóriásnak az ijesztő gondolatok legijesztőbbje, ezért mindjárt
összeborzong, mihelyt erejének rengeteg batyuján nehány varrás
fölfesleni látszik.

A magát diagnosztizáló lángeszű ember nem téved teljesen, amikor
elmúlást szimatol, mert ebben a válságban valóban végképpen meghal
valami Tolsztojban, nem az életerős férfi, hanem csak az a szabad,
fölületes költő, aki a világot tárgyilag változhatatlan adottságnak
fogadta el, mely éppen úgy az övé, mint a teste. Tolsztoj eleddig
sohasem törődött a világ metafizikai jelentőségével, csak úgy nézte,
mint a művész a modelljét és a gyermek természetes örömével engedve
magához a jelenségeket; engedelmesen állottak meg előtte, ha lerajzolta
és engedték, hogy a teremtő kéz megcirógassa és megfogja őket. De ez a
tisztára művésznézés, az életnek ez a pusztán lemásoló szemlélése a
bizalmatlankodónak egyszerre csak lehetetlenné válik, a naív közösség
szétbomlik, a világ és az én közt hirtelenül poshadó és hideg szakadék
tátong. A dolgok már nem közelednek feléje bizalmasan, nem adják magukat
egészen oda, érzi, hogy valamit rejtegetnek előtte, valami árnyékot,
valami kérdést, valami sötétet és veszedelmeset és megnevezhetetlent, a
tisztánlátó ember most először érzi titoknak a létet, sejt valami
értelmet, amit a csupán külső érzékekkel nem tud fölfogni, – most
először érti meg Tolsztoj, hogy ennek a háttérben settenkedőnek
megértésére új eszközre, többet tudó, öntudatosabb szemre,
gondolatszemre lenne szüksége. Minden egyes dolog más színben
mutatkozik, de sőt nincs is már egyes, elkülönített dolog. Mindez valami
titokzatos vonatkozásban van egy neki még ismeretlen közösséggel,
akarva-nemakarva minden jelenségnek erkölcsi értelmét kell keresnie, a
legidegenebbet is mint a maga sorsát kell megértenie. Ezt a belső
átváltozást nehány példa érthetőbbé fogja tenni. Tolsztoj a háborúban
sok százszor látott embert meghalni és nem törődve az ölés jogosságával
vagy jogtalanságával, mint festő, mint költő, csakis mint visszatükröző
pupilla, mint formaérzékeny recehártya, leírta elvérzésüket. Most
Franciaországban látja, amikor a nyaktiló lemetszi egy gonosztevő fejét
és erkölcsi érzéke azonnal föllázad az egész emberiség ellen. Ő, az úr,
a barin, a gróf ezerszer elrugtatott falusi parasztjai mellett és míg
vágtató lova porral keverte be a ruhájukat, közömbösen, mint magától
értetődő dolgot fogadta alázatos, rabszolgai köszönésüket. Most veszi
először észre mezítlábasságukat, szegénységüket, megrettent jogtalan
létüket és most először hányja-veti meg azt a kérdést, vajjon van-e
ahhoz joga, hogy ő szegénységük és nyomorúságuk láttára gondtalan
legyen. A szánja Moszkvában akárhányszor végigsiklott reszkető koldusok
során, a nélkül, hogy a legkevésbbé is törődött volna velük; szegénység,
nyomor, elnyomás, katonaság, fogság, Szibéria olyan természetes tény
volt neki, mint télen a hó vagy a víz a hordóban; most egy
népszámláláskor egyszerre, mint vádat a maga bősége ellen, észreveszi a
fölébredt ember a proletariátus irtózatos helyzetét. Mióta az emberi
dolgokat nem csupán anyagnak érzi, amit «tanulmányozni és megfigyelni»
kell, hanem figyelmeztetésnek testvéri kötelességére, amióta az a
halálintés arra emlékeztette, hogy maga is oda van láncolva az
általánosan emberi, az elmúlással beárnyékolt sorshoz, azóta a
lelkiismeret földlökésétől aláaknázva, összeomlik lelkében a lét
nyugodt, festői rendje; már nem tudja az életet hűvös alkotó szemmel
nézni, hanem minden történésnek értelmét és értelmetlenségét, jogosságát
és jogtalanságát kell szünetlenül kutatnia, minden emberit már nem
magából, egocentrikusan vagy introvert módon, hanem szociálisan,
testvériesen, extrovert módon érez, a közösség tudata mindenkivel és
mindennel, «megtámadta», mint a betegség. «Nem kell azt hinni, hogy
nagyon fájdalmas», sóhajtozza. De amióta a lelkiismeret e szeme kinyílt,
azóta változhatatlanul a legsajátosabb ügye lesz az emberiség
szenvedése, a világ őskínja. Éppen a Semmitől való misztikus félelemből
emelkedik ki egy új teremtő borzongás a Mindenség előtt, csak teljes
önzetlensége rója a művészre azt a föladatot, hogy még egyszer és most
erkölcsi mértékkel építse föl a maga világát. Ahol halált sejt, ott az
újraszületés csodája uralkodik: az a Tolsztoj támadt föl, akit nem
csupán mint művészt, hanem mint a legemberibb embert tisztel az
emberiség.

[Illustration: TOLSZTOJ ÉS FELESÉGE]

[Illustration: TOLSZTOJ SÍRJA JASZNÁJA-POLJÁNÁN]

Akkor azonban, az összeroppanás ama lesujtó órájában, ama bizonytalan
pillanatban a «fölébredés» előtt (ahogyan később Tolsztoj
megvigasztalódva nevezi nyugtalan állapotát), a meglepett ember az
elváltozásban még nem sejti az átmenetelt. Mielőtt a lelkiismeretnek ez
a másik új szeme kinyílik benne, teljesen vaknak érzi magát, körös-körül
csak káosz és úttalan éjszaka. Összeomlott a világa, a félelemtől félig
megfulladva, értelmetlen sötétségbe bámul. «Minek élünk, ha az élet ily
rettenetes?», kérdi Ekklesiastes örök kérdését. Minek fáradjunk, ha csak
a halálnak szántunk? Kétségbeesetten tapogatja végig az elsötétült
világboltozat falait, hogy valahol kijárást találjon, menekülést,
szikrányi világosságot, csillagfényű reménységet. És csak amikor látja,
hogy kívülről nem hoz neki senki megmentést és fölvilágosítást, ás maga
magának tervszerűen és rendszeresen, fokról fokra alagutat. 1879-ben a
következő «ismeretlen kérdéseket» veti papirosra:

«_a)_ Minek élünk?

_b)_ Mi az oka létezésemnek és minden más ember létezésének?

_c)_ Mi a célja létemnek és minden más létnek?

_d)_ Mit jelent a jó és a gonosz, amit magamban érzek és mire való?

_e)_ Hogyan éljek?

_f)_ Mi a halál, – hogyan menthetem meg magamat?»

«Hogyan menthetem meg magamat? Hogyan éljek?» ez Tolsztoj borzalmas
kiáltása, amelyet a válság karma tép ki forró szívéből. És ez a kiáltás
harminc éven át hallatszik, míg ajka el nem némul. A jóhírt, amit
érzékei adtak, már nem hiszi, a művészet nem ad vigaszt, vége a
gondtalanságnak, kegyetlenül kijózanodott a fiatalság forró ittassága,
az elmúlás mélyéből, a halál láthatatlan területéből, amely az életet
körülfogja, mindenünnen hidegség áramlik. Hogyan menthetem meg magamat?
Mindig sóvárgóbb lesz a kiáltás, hiszen nem lehet, hogy ennek az
értelmetlenségnek ne legyen mégis valami értelme, persze olyan, hogy nem
lehet kézzel kitapogatni, szemmel meglátni, tudással kiszámítani, olyan
értelem, amely minden igazságon fölül lakozik. Mert az ész egymagában
csak az élőt tudja, de nem a halált, azért, így érzi az eddigi
nihilista, valami más lelkierőre van szükség, hogy megfogjuk a
megfoghatatlant. És mert ezt magában, a hitetlenben, az érzékemberben
nem találja meg, ez a fékezhetetlen, rémülettől széttépett, aggodalomtól
összemorzsolt, media in vita, útja közepén hirtelenül alázatosan térdre
borul Isten előtt, világi tudását, amely ötven éven át végtelenül
boldogította, megvetéssel eldobja magától és hevesen hitért könyörög:
«Ajándékozd nekem, Uram és engedd, hogy megtalálni másokat segítsek.»




A MESTERSÉGES KERESZTÉNY.

«Istenem, mily nehéz élni csak Isten előtt – úgy élni, ahogyan azok az
emberek éltek, akik bennrekedtek a tárnában és akik tudták, hogy soha ki
nem jutnak és senki nem fogja megtudni, hogyan éltek ott. De így kell,
így kell élnünk, mert csak az ilyen élet élet. Segíts Uram!»

_Napló_, 1900 november.

«Ajándékozz nekem hitet, Uram» kiáltja Tolsztoj kétségbeesetten eddig
megtagadott Istenéhez. De úgy látszik, ez az Isten nem nyilatkozik meg
azoknak, akik túlságosan türelmetlenül vágynak utána ahelyett, hogy
alázatosan megvárnák, míg akarata megnyilatkozik nekik. Mert Tolsztoj a
főbűnét, a fékezhetetlen türelmetlenséget a hitében sem tagadja meg. Nem
elég, hogy hitet kér, nem, ezt azonnal meg kell kapnia, egy éjszakán
készen és kezelhetően kell megkapnia, mint a fejszét, hogy kiirtsa vele
kételkedésének egész sűrűjét, mert a nemes ember, aki megszokta, hogy
szolgái fürgén kiszolgálják, akit a tisztánlátás, tisztánhallás is
elkényeztetett, amit a világ tudományai szempillantás gyorsaságával
közvetítenek neki, ez a korlátlanul uralkodó, szeszélyes, makacs ember
nem akar türelmesen várni. Nem akar szerzetes módjára, állhatatosan
figyelve a fölső fény fokozatos átszűrődését várni – nem, azonnal legyen
nappali világosság az elsötétült lélekben. Heves, minden akadályon
átrohanó szelleme egyetlen ugrással, egyetlen nekilendüléssel akar «az
élet értelméhez» előrevágtatni, «Istent tudni», «Istent elgondolni»,
ahogyan csaknem káromolva merészli mondani. Azt reméli, hogy a hitet, a
kereszténnyélevést és alázatosságot, az istenbenlakást éppen olyan
gyorsan és könnyen megtanulhatja, mint ahogyan most ősz hajjal megtanul
görögül és héberül, hat hónapon belül, legföljebb egy gyors év alatt
egyszerre pedagógus, teológus vagy szociológus.

Ámde hogyan lehet ily rohamosan hívő az, akiben nincs egy szemernyi
hinnitudás? Hogyan lehet az ember egy éjjelen át szánakozóvá, jóvá,
alázatossá, szelíd ferencessé, ha ötven éven keresztül a figyelő
kíméletlen szemével, mint tudatos, ősorosz nihilista értékelte a világot
és benne egyesegyedül magát látta fontosnak és lényegesnek? Hogyan lehet
ilyen kőkeménységű akaratot egyetlen fogással engedékeny emberszeretetté
áthajlítani, kitől lehet tanulni, kitől lehet megtanulni a hívést, a
fölolvadást egy felsőbb és földfölötti hatalomban? Természetesen
azoktól, akik már hisznek, vagy legalább azt állítják, hogy hisznek,
mondja Tolsztoj: a mater orthodoxtól, az egyháztól, hiszen Krisztus
pecsétgyűrűje már kétezer év óta a kezében van. Azonnal (mert a
türelmetlen ember nem vár) térdre borul Tolsztoj Leo az ikonok előtt,
bőjtöl, kolostorokba zarándokol, püspökökkel és pópákkal vitatkozik és
agyonforgatja az evangéliumot. Három éven át fárad abban, hogy hívő
lehessen: de a templom levegője üres tömjént és fagyosságot fú már fázó
lelkébe, nemsokára csalódottan mindörökre becsapja az ajtót maga és az
igazhitű tanítás közt; nem, az egyházban nincs meg az igazi hit, így
látja, vagy inkább: az élet vizét elapadni engedte, elprédálta,
meghamisította. Tovább keres tehát: talán a filozófusok, a gondolkodni
tanítók többet tudnak erről a nyugtalanító «élet értelméről». És
Tolsztoj, akinek mindeddig soha nem jutott eszébe az érzékfölötti, harci
dühvel és lázasan azonnal összevissza olvasni kezdi minden idők
filozófusait (sokkal gyorsabban, semhogy megemészthetné, megérthetné
őket), elsőnek Schopenhauert, minden lelki komorság örök hálótársát,
azután Szokrateszt és Platót, Mohammedet, Konfuciust és Laocét, a
misztikusokat, a sztoikusokat, a szkeptikusokat és Nietschet. De
csakhamar becsapja a könyveket. Hiszen ezek is, mint ő, csak túléles,
fájdalmasan néző eszükkel látják a világot, ők is inkább kérdezők,
semmint tudók, ők is csak türelmetlenül Istenhez iparkodnak és nem
pihennek meg Istenben. A szellem számára rendszereket teremtenek, de nem
nyugalmat a zaklatott léleknek, tudást adnak, de nem vigaszt.

És miként a kínlódó beteg, akin a tudomány nem tudott segíteni,
nyavalyájával a kuruzsló asszonyokhoz és a falusi borbélyokhoz megy,
Tolsztoj is, Oroszország legszellemibb embere életének ötvenedik évében
elmegy a paraszthoz, a «néphez», hogy tőle, a tanulatlantól tanuljon
végre igaz hitet, bölcseséget a tudatlantól. Igen, nekik, a
tanulatlanoknak, akiket az írás nem zavart meg, nekik, a szegényeknek és
megkínzottaknak, akik panasz nélkül robotolnak, némán, mint az állat,
lefeküsznek valami kuckóban, ha a halál kerülgeti őket, nekik, akik nem
kételkednek, mert nem gondolkodnak, sancta simplicitas, szent
együgyűség, nekik mégis kell, hogy valami titkuk legyen, különben nem
hajthatnák homlokukat annyi megadással és minden föllázadás nélkül
szegénységük vasigájába. A maguk butaságában kell valamit tudniok, amit
a bölcseség és az éles elme nem tud és aminek ők, az értelemben
elmaradottak azt köszönhetik, hogy lelkükkel megelőznek bennünket. «Mi
hamisan élünk, ők élnek helyesen», az ő türelmes létükből ezért
láthatóan kiemelkedik az Isten, ellenben a szellem, a tudás szomjúsága
«haszontalan, kéjelgő vágyódásával» eltávolít a szív igazi
fényforrásától. Ha nem volna valami vigaszuk, valami belső mágikus
gyógyítófűjük, nyomorult életüket nem tudnák oly vidáman, oly
gondtalanul, oly játszi könnyűséggel elviselni: kell, hogy valami hitet
rejtegessenek, valamit, ami keresztülsegíti őket létük ólomsúlyán és a
szellemembert vágyakozás, a fékezhetetlen férfit türelmetlenség fogja
el, hogy ezt az arkánumot ellesse tőlük. Tőlük, csakis tőlük, akarja
Tolsztoj magával elhitetni, az «istennéptől», az egyszerűktől, az
eltompultaktól, dolgozó alázatosságukban állatként együgyűen
munkálkodóktól, lehet az «igaz» életet megtanulni, a nagy türelmességet
és a belenyugvást a kemény létbe és a még keményebb halálba.

El tehát hozzájuk, be életük kellő közepébe, hogy ellessük az
istentitkot! Le a nemesi kabáttal és föl a muzsikzubbonnyal, el a
nyalánksággal teli asztaltól és fölösleges könyvektől: ezentúl csak
ártatlan fű és az állat enyhe teje táplálja a testet, csak az
alázatosság, az eltompultság a tépelődően vájkáló szellemet. Tolsztoj
Nikolajevics Leo, Jasznaja-Poljana ura, sőt mi több: szellemére nézve
milliók ura, életének ötvenedik évében tehát maga fogja meg az eke
szarvát, széles medvehátán cipeli a kútból a vizes puttonyt és
parasztjai közepette fáradhatatlan muszka daccal kaszálja a gabonát. A
kéz, amely «Anna Karenina»-t és «Háború és béke»-t írta, most magaszabta
cipőtalpba a szurkos fonalat fűzi be, kisöpri a szobát és maga varrja a
ruháját. Csak jó közel, csak gyorsan, csak egészen szorosan a
«testvérekhez». Tolsztoj azt reméli, hogy így egyetlen nekilódulással
«nép» és ezzel «istenfélő keresztény» lehet. Elmegy a faluba a még félig
rabszolgákhoz (közeledtére zavartan forgatják a sipkájukat), a házába
szólítja őket, ahol a fényes parketten oly esetlenül topognak a nehéz
csizmában, mintha üvegen járnának és föllélegzenek, hogy a «barin», a
nagyságos úr nincs rossz szándékkal irántuk, nem emeli föl újra, a mitől
féltek, a kamatot és a bért, hanem – különös: zavartan csóválják a
fejüket – éppen Istenről akar velük beszélni, mindig csak Istenről.
Jasznaja-Poljana derék parasztjainak eszébe jut, hogy egyszer már
csinált ilyesmit, akkor az iskolával volt baja a gróf úrnak és egy éven
át (akkor azután megúnta) maga tanította a gyerekeket. De mit akar most?
Bizalmatlanul hallgatják, mert valóban kém módjára tolakodik az álruhába
öltözött nihilista a «néphez», hogy kikémlelje belőlük az Istenhez vívő
hadjáratához szükséges sztratégiát, az alázatosság titkát, a vallás
használatát.

Ez az erőszakos tudakozódás azonban csak a művészetnek és a művésznek
válik hasznára, – legszebb legendáit falusi mesemondóknak köszöni
Tolsztoj és nyelvezetét pompásan gazdagítja és megérzékíti a naivan
képletes parasztszó – de az együgyűség titkát nem lehet megtanulni. A
tisztánlátó Dosztojevszki még a patetikus válság előtt, már «Anna
Karenina» megjelenésekor azt mondta Tolsztoj hasonmásáról, Levinről: «Az
olyan ember, minő Levin, akármeddig is él a néppel, sohasem lesz nép:
önteltség és akaraterő, bármily szeszélyes, nem elég ahhoz, hogy
megragadja és megvalósítsa a néphez való leszállás kívánságát.» A
lángeszű léleklátó pszichológiai telitalálattal a Tolsztoj-féle
akaratelváltozás közepébe lő, leleplezve az erőszakosságot, egy
kétségbeesett ember mesterséges kereszténységét, Tolsztojnak nem
veleszületett, vérszerű szeretetből, hanem lelki szükségből megkezdett
testvérisülését a néppel. Mert ha még oly elszántsággal komoran és
paraszti módon viselkedik, az intellektuell Tolsztoj széleskörű és a
világot átölelő fölfogásába sohasem plántálhat át sivár muzsiklelket, az
ő igazságot szomjazó lelke sohasem kényszerítheti magát teljesen bele
ilyen kúsza szénégetőhitbe. Nem elég, hogy az ember, mint Verlaine,
egyszerre csak térdre borul a cellájában és így imádkozik: «Mon Dieu,
donne moi de la simplicité» és már kivirágzik a kebelben az alázatosság
ezüst hajtása, először mindig annak kell _lennie_ és azzá kell _válnia_
az embernek, amit vall: sem az összekapcsolódást a néppel az együttérzés
misztériumával, sem a lelkiismeret megnyugtatását buzgó vallásossággal
nem lehet a lélekben villamos kapcsolás módjára egyetlen csavarással
fölgyujtani. Parasztgúnyát fölölteni, kvaszt inni, a mezőn kaszálni, az
egyenlőség e külső formái játszi könnyedséggel, sőt játszian kettős
értelemben, megvalósíthatók, – ellenben a szellem nem tompítható le, az
ember ébersége önkényesen sohasem csavarható le, mint a gázláng. A
szellem világítóereje és ébersége minden ember veleszületett, meg nem
változtatható mértéke, szépsége és sorsa, hatalmasabb az akaratánál és
ezért akaratunk határán kívül esik, sőt még csak annál hevesebben és
nyugtalanabbul lángol föl, minél inkább veszedelemben érzi figyelő
tisztánlátásának szuverén kötelességét. Mert amily kevéssé tornászhatjuk
át magunkat spiritiszta játékkal több tudáshoz a fölismerés
velünkszületett mértékén túl csak egy fokkal is, hirtelenül érvényesülő
akaratmegmozdulás következtében éppen oly kevéssé tehet az értelmi erő
csak egyetlen lépést is visszafelé az együgyűségbe.

Lehetetlen, hogy Tolsztoj, ez a tudó és messzirelátó szellem hamarosan
ne látta volna be, hogy még oly rengeteg akarat, mint az övé, sem képes
az ő szellemi komplikáltságát nagyhirtelen nicsevo-egyszerűséggé
tompítani és éppen ő mondta (igaz, hogy későbben) a csodálatos szót: «A
szellem ellen erőszakkal föllépni annyi, mint befogni a napsugarat;
akármivel is takarja be az ember, mindig künn van a takaró tetején». Nem
lehetett sokáig kétségben, hogy az ő rideg, harcos, zsarnoki
úrintellektusa képtelen tartós buta alázatosságra: a parasztok nem is
tekintették őt sohasem közéjük valónak, csak azért, mert az ő ruhájukat
vette magára és külsőleg utánozta a szokásaikat, eljárását a világ
mindig csak álruhának tekintette, de éppenséggel nem tökéletes
átváltozásnak. Éppen akik legközelebb állottak hozzá, felesége,
gyermekei, a babuska, igazi barátai (nem a hivatásos tolsztojánusok)
kezdettől fogva bizalmatlankodva és bosszankodva figyelik «az orosz nép
nagy költőjének» (így szólítja őt föl halálos ágyán írt levelében
Turgenyev, hogy térjen vissza a prédikátorságtól a költészethez)
görcsös, erőszakos lefelé törekvését egy, az ő természetével ellenkező
szellemtelen szférába. Saját felesége, lelki tusakodásának tragikus
áldozata, akkor ezt a legmeggyőzőbb kérdést intézte hozzá: «Azelőtt azt
mondtad, azért vagy nyugtalan, mert nincs hited. Mért nem vagy boldog
most, hiszen azt mondod, hogy van hited?» – egészen egyszerű és meg nem
cáfolható érv. Mert a népistenhez megtérése után semmi sem mutatja, hogy
Tolsztoj ebben a hitében lelki nyugalmat, Istenben megpihenést,
kielégülést talált volna, ellenkezőleg, mindig úgy érezzük, hogy
valahányszor a tanárol beszél, a lélek bátortalanságát heves támadásba,
a meggyőződés bizonytalanságát lármás bizonyosságba menti át. Éppen a
megtérés amaz idejében kellemetlen kiáltó hang, valami tüntetés,
erőszakosság, civakodás, vakbuzgóság nyilvánul meg Tolsztoj minden
tettében és szavában. Kereszténysége hangos, mint a harsona,
alázatossága mint a sátorozó páva és akinek finomabb a füle, éppen
magalealázásának túlzásából kiérez valamit a régi Tolsztoj-büszkeségből,
csakhogy most megfordítva az új alázatosságra való büszkeséggé változott
át. Tessék csak elolvasni gyónásának ama híres részletét, amellyel
megtérését «be akarja bizonyítani» úgy hogy korábbi életét leköpi és
megrágalmazza: «A háborúban embert öltem, párbajt vívtam, elkártyáztam a
parasztoktól kizsarolt vagyont és kegyetlenül megfenyítettem őket,
könnyelmű nőkkel paráználkodtam és megcsaltam a férjeket. Hazudtam,
raboltam, házasságtörő voltam, a részegség és erőszakosság minden
fajtáját, minden gyalázatosságot megtettem, nem volt egyetlen bűn, hogy
el ne követtem volna.» És hogy ezeket az állítólagos gazságokat senki ne
mentegesse az ő művészvoltával, lármás nyilvános gyónását így folytatja:
«Ebben az időben hiúságból, haszonlesésből és fönnhéjázásból irogatni
kezdtem. Hogy a hírnevet és a gazdagságot kierőszakoljam, kénytelen
voltam magamban a jót elnyomni és magamat a bűnhöz lealacsonyítani.»

Igaz, rettenetesen beismerő szavak és erkölcsi pátoszukban megrendítők.
De mégis, tegyük a kezünket a szívünkre, volt-e valaki valaha, aki
Tolsztojt, mert a háborúban kötelességszerűen végezte föladatát az
ütegénél, vagy mert mint nagy életerejű ember ifjú legénykorában nemileg
kiélte magát, ez önvádak alapján «mint alávaló és bűnös embert» valóban
megvetette, mint valami «tetűt», ahogyan fanatikus lealacsonyító
kedvében magát nevezi? Nem inkább a túlságos hangosság kellemetlen
hatása tólul előre, az a gyanú, hogy itt a túlizgatott lelkiismeret a
bűnbánat kicsapongásával, az alázatosság fönnhéjázásával minden áron
bűnt talál ki, hogy itt – miként Raszkolnikovban a háziszolga minden
gyilkosságot kitalál magára – a vallomásra éhes lélek nem is létező
gonosztetteket «keresztként magára akar venni», hogy kereszténynek,
alázatosnak «bizonyuljon»? Vajjon Tolsztojnak ez a magáról mindent
bebizonyítani akarása, ez a görcsös, patetikus, vásárian lármás
magalealacsonyítása nem éppen azt bizonyítja-e, hogy ebben a megrendült
lélekben nincsen vagy még nincsen nyugodt, arányosan lélekző
alázatosság, de sőt talán veszedelmesen eltolódott megfordított hiúság
van benne? A megalázkodásnak ez az «új» Tolsztoja nem ugyanaz, csakhogy
átfordítva, mint aki egykor a legkívánatosabb célnak «az emberek előtt
való hírességet» tekintette? Az bizonyos: ez az alázatosság nem
mutatkozik _alázatosan_, ellenkezőleg, nem lehet semmi indulatosabbat
elképzelni, mint ezt az aszkétai harcot az indulatosság ellen; a hitnek
alig kicsiny, még bizonytalan szikrájával a lelkében, a türelmetlen
ember azonnal föl akarja vele gyujtani az egész emberiséget, hasonlóan
ama germán barbár fejedelmekhez, akik alighogy a keresztvíz fejüket
érintette, mindjárt fejszét fogtak, hogy addig szent tölgyeiket kivágják
és tűzzel és gyilkolással támadják meg a még meg nem tért szomszédos
népeket. Irtózatos ugrásokkal, titáni akarattal rohan Tolsztoj a hit
elébe, de nem bizonyítja semmi, hogy valóban elérte és meghódította.
Mert ha a hit Istenben megnyugvást jelent és keresztényi élet tűrő
szelid életet, akkor ez a türelmetlen ember sohasem volt hívő, ez az
izzó és elégedetlen lélek sohasem volt keresztény: ez az istenkereső, ez
az örökkön nyugtalankodó csak akkor számítható a hívők közé, ha a
mértéktelen vágyódást a jámborság után már jámborságnak, a forró
sóvárgást Isten után már keresztényiességnek mondjuk.

De Tolsztoj válsága éppen azért, mert csak félig és bizonytalanul
sikerült egy meggyőződéshez eljutnia, túlnő az egyéni élmény keretén,
örökké emlékezetes példájakánt annak, hogy még a legerősebb akaratú
embernek sem adatott meg természete ősi formájának visszafelé
változtatása, sajátos lényének erőszakosan az ellenkezőre fordítása.
Életünk számunkra rendelt formája eltűr javítást, lecsiszolást,
kihegyeződést és etikai odaadást, tudatos és szívós munkával bizonyára
fokozni tudja erényünket és erkölcsünket, de sohasem tudja egyszerűen
eltörölni jellemünk alapvonalait és nem tudja testünket és lelkünket más
építészeti rend szerint fölépíteni. Ha Tolsztoj azt hiszi, hogy «az
önzésről éppen úgy leszokhatik az ember, mint a dohányzásról», vagy hogy
a szeretetet «meghódíthatja», a hitet «kierőszakolhatja» az ember, akkor
nála irtózatos és csaknem kóros erőködéssel szemben nagyon is szerény az
eredmény. Mert semmi sem vall arra, hogy Tolsztoj, az akaratóriás, az
erőszakos, szánalmat nem ismerő és teljesen nihilista megfigyelő, a
dühember, akinek villámlott a szeme, ha csak bátortalanul is
ellentmondtak neki, erőszakos megtérésével akkor rögtön jóságos, szelid,
szerető, szociális kereszténnyé, «Isten szolgájává», testvéreinek
«testvérévé» vált volna. Igaz, hogy nézetét, véleményét, szavait
megváltoztatta «átváltozása», de nem legbelsőbb természetét – «törvény
szerint, mellyel jövél, kell élned, olyan maradsz, tőle nem
szabadulhatsz» (Goethe) – nyugtalan lelkére a «fölébredés» előtt és után
ugyanaz a szomorúság és gyötrődés vet árnyékot: Tolsztoj nem született
arra, hogy megelégedett legyen. Éppen türelmetlensége miatt nem
«ajándékozta» meg Isten azonnal a hittel, még harminc évig, élete utolsó
órájáig szüntelenül küzdenie kell. Tolsztojt elhaló lélekzetéig nem
elégíti ki semmi válasz, nem nyugtatja meg semmi hit és az életet
titoknak érzi utolsó pillanatáig.

Tolsztoj tehát nem kap választ az «élet értelmét» kutató kérdésére,
vallási nyugtalansága nem kap hitbeli megnyugvást: mohón erőszakos
nekirohanása Istenhez kudarcot vallott. Ámde művésznek, ha valami
meghasonlásnak nem tud ura lenni, minden időben megadatott a menekvés –
a maga baját odadobja az emberiségnek és a maga lelki tusáját a világ
tusájává változtatja és így válságának önző rémkiáltását «Mi lesz
belőlem?», Tolsztoj is a hatalmasabb «Mi lesz belőlünk?» kiáltássá
fokozza. Mivel a maga makacs lelkét nem tudja meggyőzni, a többiét
akarja befolyásolni. Mivel magát nem tudja megváltoztatni, megkísérli az
emberiség megváltoztatását. Így született meg minden idők minden
vallása, minden világjavítás (Nietzsche, a legélesebb szemű tudja)
egyetlenegy, lelkében fenyegetett ember «maga elől való meneküléséből»
alakult ki, aki hogy a végzetes kérdést eltérítse a maga keblétől, a
lénynyugtalanságot világnyugtalansággá változtatva, visszadobja
mindenkire. Ez a nagyszerűen szenvedelmes ember meg nem csalható
szemével, a kételkedés kemény és forró szívével sohasem lett jámbor és
ferences kereszténnyé, de éppen a hitetlenség kínját ismerve, újkorunk
legfanatikusabb kísérletébe fogott bele, abba, hogy kimentse a világot
nihilista bajából, hívőbbé tegye, mint aminő maga valaha is volt. «Az
élet kétségbeeséséből egyetlen menekülés az ember énjének kivitele a
világba» és Tolsztojnak ez a meggyötört, tudásra szomjas énje mint
figyelmeztetést és tanulságot odadobja az egész emberiségnek a
rettenetes kérdést, amely őt megrohanta.




TANA ÉS ENNEK TARTHATATLANSÁGA.

«Nagy eszme foglalkoztat, amelynek megvalósítására föl tudnám áldozni
egész életemet. Ez az eszme egy új vallásnak, Krisztus vallásának
megalapítása, de megszabadítva a hittételektől és csodáktól.»

_Ifjúkori napló_, 1855 márc. 5.

Tanának, az «emberiséghez intézett üzenetének» alapkövéül Tolsztoj az
evangélium szavát választja: «Ne álljatok ellent a gonosznak» és így
magyarázza: «Ne álljatok ellent a gonosznak erőszakkal».

Ebben a mondatban benne rejtőzködik az egész Tosztoj-féle ethika: a nagy
harcos e parittyakövét fájdalommal telített lelkiismeretének egész
szónoki és ethikai hevességével akkora erővel hajította az évszázad
falára, hogy a megrázkódtatás még ma is érezhető a megrepedt
gerendázatban. E dobás lelki hatását nem lehet a maga egész
jelentőségében megmérni: az oroszok önkéntes fegyverletétele
Breszt-Litovszk után, Gandhi non-resistanceja, Rolland pacifista
kiáltványa a háború kellő közepén, számtalan egyes névtelen embernek
hősies ellenállása a lelkiismeret gúzsbakötésével szemben, a harc a
halálbüntetés ellen – az új évszázadnak mindeme különálló és szemre
összefüggéstelen aktusa Tolsztoj Leo üzenetének köszöni az energikus
ösztönzést. Ahol ma megtagadják az erőszakot, akár mint eszközt, mint
fegyvert, mint jogot vagy állítólag isteni berendezkedést, amelynek az a
rendeltetése, hogy bármit bármily ürüggyel megvédjen, nemzetet, vallást,
fajt, tulajdont, mindenütt a világon, ahol az emberiesen érző erkölcs
ellenszegül annak, hogy vért ontson, helyeselje a háborús bűnt és
visszasülyedve a középkori ököljogba istenítéletnek ismerjen el katonai
győzelmet, minden erkölcsi forradalmár még ma is mindenütt Tolsztoj
tekintélyétől és áhítatától kap testvériesen támogatott erőt. Mindenütt,
ahol az egyház megmerevedett formulái, az állam uralkodásra vágyó
követelése, a berozsdásodott és kaptafaszerűen működő
igazságszolgáltatás helyett a végső döntést csak az emberiség testvéries
együttérzésére, mint az egyetlen erkölcsi hatóságra bízza a független
lelkiismeret, Tolsztoj példás Luther-tettére hivatkozhatik, amely a
csalatkozhatatlan állami hatalom modern pápaságától elszántan megtagad
minden jogot az egyes ember lelkére és az embert emberi érzésére
figyelmezteti, hogy mindenki minden esetben csak «a szívével» ítéljen.

De mi «gonoszra» gondol Tolsztoj, amelynek ellent kell állnunk erőszak
alkalmazása nélkül? Nem másra, mint magára az abszolut erőszakra, rejtse
bár el izmait a közgazdaság, nemzeti jólét, nemzeti törekvés és gyarmati
terjeszkedés nagyhangú öltözetébe, az ember uralomvágyát és vérvágyát
hamisítsa át bár még oly ügyesen filozófikus és hazafias ideálokká – ne
engedjük magunkat megtéveszteni: az erőszakosság még a legcsábítóbb
megfinomításában is az emberiség testvérisülése helyett mindig csupán
egy csoport fokozott érvényesülését szolgálja és ezzel örökössé teszi a
világ egyenlőtlenségét. És mert az erőszak birtokra, tulajdonra és
többtulajdonra törekszik, ezért Tolsztoj számára minden egyenlőtlenség a
tulajdonnál kezdődik. A fiatal nemes Brüsszelben nem hiába töltött
órákat Proudhonnal: Tolsztoj, mint akkor valamennyi szocialista
legradikálisabbja, még Marx előtt ezt a tételt hangoztatja: «Minden
bajnak és szenvedésnek gyökere a tulajdon és az összeütközés veszedelme
azok közt van. akik bőségesen rendelkeznek tulajdonnal és akiknek
semmijük sincs.» Mert a tulajdonnak, hogy megállhasson, szükségszerűen
védekeznie, sőt támadnia kell. Az erőszak szükséges, hogy tulajdont
összeragadjanak, szükséges, hogy a birtokot megnagyobbítsák, szükséges,
hogy megvédjék. A tulajdon a maga védelmére megteremti az államot, az
állam viszont fönállása végett a hatalmi erőszak szervezett formáit, a
hadsereget, az igazságszolgáltatást, «az egész kényszerrendszert, amely
csak arra szolgál, hogy a tulajdont megvédje», és aki beleilleszkedik az
államba és elismeri, lelkével ettől a hatalmi elvtől függ. Tolsztoj
szerint a modern államban, anélkül hogy sejtenék, még a látszólag
független, a szellemi emberek is csakis nehány kevés ember tulajdonának
megtartását szolgálják, «sőt Krisztus egyháza, amely valódi
jelentőségében állammegszüntető volt», legsajátosabb kötelességétől
«hazug tanokkal» elfordul, megáldja a fegyvert, a jelenlegi világrend
igazságtalansága mellett érvel és ezért formulákban megmerevedik,
szokássá, konvencióvá lesz. A művészek pedig, ezek a lelkiismeretnek
szabadonszületett, hivatott ügyvédei, az emberi jog védői elefántcsont
tornyocskáikat faricskálják és «elaltatják a lelkiismeretet». A
szocializmus a gyógyíthatatlanok orvoslását kísérli meg, a
forradalmárok, az egyedüliek, kik helyes fölismeréssel alapjában akarják
fölrobbantani a hamis világrendet, hibásan maguk is ellenfeleik gyilkoló
eszközét használják és megörökítik az igazságtalanságot, amikor
érintetlenül hagyják a «gonosz» elvét, sőt még meg is szentelik: az
erőszakot.

Ez anarchista követelések értelme szerint tehát az állam és az emberek
mostani földi vonatkozásainak alapja hamis és korhadt: ezért Tolsztoj
mint haszontalant és elégtelent hevesen visszautasítja a kormányforma
minden demokratikus, filantropikus, pacifista és forradalmi
megjavítását. Mert se duma, se parlament és legkevésbbé forradalom nem
szabadítja meg a nemzetet az erőszak «gonoszságától»: ingatag alapon
épült házat nem lehet megtámasztani, hanem ott kell hagyni és másikat
kell építeni. Már pedig a modern állam a hatalmi gondolaton nyugszik,
nem a testvériségen: tehát Tolsztoj szemében óhatatlanul összedőlésre
van ítélve és minden szociális és liberális foltozgatás csak
meghosszabbítja haláltusáját. Nem a nép és a kormány állampolgári
viszonyát, hanem _magát az embert kell megváltoztatni:_ az államhatalom
által való erőszakos összepréselés helyett testvériség szülte benső
lelki összetartozásnak kell megszilárdítania minden népközösséget.
Ameddig azonban ez a vallási, ez az ethikai testvériség még nem foglalja
el a kényszerpolgár mostani formájának helyét, mindaddig Tolsztoj
kijelentése szerint, igazi erkölcsiség csak az államon kívül, a pártokon
kívül, az egyéni lelkiismeret láthatatlan titokterületén lehetséges.
Mivel az állam az erőszakkal azonosítja magát, ethikai ember nem
azonosíthatja magát az állammal. _Vallási forradalomra_ van szükség,
arra, hogy minden lelkiismeretes ember mondja föl a barátságot minden
erőszakközösségnek. Ezért maga Tolsztoj elszánt nekirúgtatással minden
államformán kívül helyezi magát és kijelenti, hogy lelkiismerete
kivételével minden kötelességparancstól független. Megtagad «bármely
néphez és államhoz való kizárólagos hozzátartozást vagy bármely kormány
alá tartozást», önként kitaszítja magát az ortodox egyházból, elvből
lemond arról, hogy az igazságszolgaltatáshoz vagy a mostani társadalom
valamely más rendszeresített intézményéhez forduljon segítségért, csak
azért, hogy meg ne kelljen fognia az erőszakállam ördögének ujját.
Testvériséget prédikálásának evangéliumi szelidsége, keresztényien
alázatos beszédformával való átszínezése, az evangéliumra való
hivatkozás ne tévesszen meg bennünket szociálpolitikájának tökéletes
államellenessége, ama céltudatos energia és elszántság tekintetében,
amellyel Tolsztoj, a század legvakmerőbb heretikusa mint radikális
anarchista nyíltan hadat üzen a cár uralmának, az egyháznak és minden
jóváhagyott állami közösségnek. Az ő államtana a legelkeseredettebb
államellenes tan és Luther óta egyes embernek legtökéletesebb szakítása
az új pápistasággal, a tulajdon csalatkozhatatlan gondolatával.
Elméletileg még Trockij és Lenin sem ment egy lépéssel sem tovább
Tolsztoj «Mindent meg kell változtatni»-jánál és ahogyan Jean Jacques
Rousseau, az «ami des hommes» írásaival a francia forradalom számára
vájta ki az aknajáratokat, ugyanúgy orosz ember hevesebben meg nem
rendítette a cári, a kapitalista rend alapjait és tette a megrohanásra
éretté, mint ez a radikális forradalmár, akit nálunk, megtévesztve
patriarkális szakállától és tanításának bizonyos símaságától,
rendszerint jámbor apostolnak szoktak tekinteni. Igaz, hogy mint
Rousseaut a sansculottok, Tolsztojt is kétségtelenül fölháborította a
bolsevizmus módszere, mert pártokat gyűlölt – «akármelyik párt győz,
hatalmának megtarthatása végett nemcsak minden meglevő erőszakossággal
élnie kellene, hanem még újat is ki kellene találnia», jósolja irataiban
– de az őszinte történetíró valamikor bizonyítani fogja, hogy ő volt
legjobb útcsinálója és valamennyi forradalmár valamennyi bombája nem
aknázott alá. Oroszországban mindent annyira és nem rendítette meg
annyira a tekintélyt, mint ennek az egyetlen és legnagyobb embernek
szembeszállása hazájának látszólag legyőzhetetlen hatalmaival: a cárral,
az egyházzal és a birtokkal. Mióta a diagnosztikusok e legzseniálisabbja
fölfedezte civilizációnk szerkezetének földalatti építéshibáját,
nevezetesen, hogy a mi államépületünk nem emberszereteten, emberi
közösségen, hanem brutalitáson, emberi zsarnokságon nyugszik – egész
dialektikai súlyát, rengeteg ethikai lökőerejét harminc éven át az orosz
világrend ellen egyre megújított rohamozásra használta, a forradalomnak
Winkelriedje, a nélkül, hogy ezt akarta volna, szociális dinamit,
szétrobbantó, pusztító elemi őserő és ezzel együtt öntudatlanul orosz
küldetésének képviselője. Mert minden orosz gondolkodónak, hogy
építhessen, előbb szükségszerűen radikálisan és gyökeresen rombolnia
kell – nem véletlen, hogy valamennyi művésze előbb lezuhan a
legsötétebb, legúttalanabb nihilizmus legfeketébb aknáiba, hogy azután
égető, elragadtatott kétségbeesésében áhítatosan ismét új hivést
kényszerítsen ki magának; az orosz gondolkodó, az orosz költő, az orosz
tettember, nem mint mi európaiak, bátortalan javítgatással, kegyeletes
óvatossággal, hanem vadul, mint a favágó, a veszedelmes kísérletek igazi
romboló bátorságával megy neki a problémáknak. Egy Rosztopsin a győzelem
kedvéért nem habozik Moszkvát, ezt a mirabilium mundi-t, egészen a házak
küszöbéig leégetni és éppen ily kevéssé habozik Tolsztoj – ebben
hasonlít Savonarolához – az emberiség minden kultúrjavát, művészetet,
tudományt máglyára száműzni, csupán hogy ezzel egy új és jobb elmélet
igazolva legyen. Lehet hogy Tolsztoj, a vallási álmodozó talán soha nem
gondolt támadásának gyakorlati következményeire, alighanem soha nem
merte mérlegelni, hogy ily égnagyságú világépület hirtelen összedőlése
hány földi exisztenciát rántana magával – minden lelki erejével és
meggyőződésének minden makacsságával csak tovább rázta a szociális
államépület oszlopait. És ha ilyen Sámson az öklével döngetni kezd, a
legóriásibb tető is meggörbül és hajladozik. Ezért azzal a meztelen
ténnyel szemben, hogy az orosz forradalmat szellemileg semmi sem
segítette annyira előre, mint Tolsztoj fanatikus bűnbánó prédikációi a
gazdagság és a tulajdon ellen, brosüráinak petárdái, pamfletjeinek
bombái, fölösleges minden utólagos vita arról, mennyiben helyeselte vagy
ellenezte volna Tolsztoj a bolsevista fölforgatást. Semmi idő kritikája,
Nietzscheé sem, aki mint német ember mégis mindig a képzettekhez szólt
és már költői magábólkikelt előadásával elzárt maga elől minden
tömeghatást, nem hatott a széles néptömegekre ennyire lélekkorbácsolóan
és hitrombolóan: és Tolsztoj kőpillérre helyezett szobra, kívánsága és
akarata ellenére, örök időkre ott van a nagy forradalmárok, a
hatalomdöntők és világot megváltoztatók láthatatlan panteonjában.

Kívánsága és akarata ellenére: az ő keresztényien-egyéni forradalmát, az
ő államanarchizmusát világosan elkülönítette minden aktív és erőszakos
forradalomtól. Az «Érett kalászok»-ban ezt írja: «Ha forradalmárokkal
találkozunk, gyakran megcsalódunk abban a véleményünkben, hogy ők és mi
egy nézeten vagyunk. Ők és mi is hirdetjük: ne legyen állam, ne legyen
tulajdon, ne legyen egyenlőtlenség és sok mást. De mégis nagy a
különbség: a kereszténynek nincs állam – ők ellenben meg akarják
semmisíteni az államot. A kereszténynek nincs tulajdon – ők meg akarják
szüntetni. A kereszténynek egyforma mindenki, ők az egyenlőtlenséget
szét akarják rombolni. A forradalmárok kívülről harcolnak a kormánnyal,
a kereszténység azonban _egyáltalán nem harcol_, belülről rombolja szét
az állam alapjait.» Amint látható, Tolsztoj nem akarta, hogy az államot
erőszak semmisítse meg, hanem azzal, hogy egyik kis rész a másik után,
egyik egyén a másik után kivonja magát, az állami szervezet
elerőtlenedés következtében maga oszoljék föl. A végső eredmény mégis
ugyanaz: minden tekintély szétrombolása és Tolsztoj egy életen keresztül
ezt a fáradozást szolgálta teljes odaadással. Persze egyszersmind új
rendet, az állammal szemben államegyházat, a gyakorlati-szociális
egybetartozással szemben vallási összetartozást akart teremteni,
emberiesebb, testvéribb életvallást, a régi-új és őskeresztény, a
tolsztoj-keresztényi evangéliumot akarta megalapítani. De ha építő
szellemi tevékenységét értékeljük, – első az őszinteség – késsel el kell
vágnunk a lángeszű kultúrkritikust, a földi szemzsení Tolsztojt az
elmosódott, fogyatékos, szeszélyes, következetlen moralistától, a
gondolkodó Tolsztojtól, aki pedagógiai rohamában már nem, mint a
hatvanas években, csak Jasznaja Poljana parasztgyerekeit akarja az
iskolába kergetni, hanem a filozófiai könnyelműség ijesztő mértékével
egész Európába bele akarja verni az egyedüli «helyes» élet nagy abc-jét,
«az» igazságot. Semmiféle tisztelet nem hajol meg elég mélyen Tolsztoj
előtt, ameddig ő, a szárnyatlanul született, megmarad gondolatvilágában
és zseniális szerveivel szétszedi az emberiség szerkezetét; de mihelyt
szabadon röpülve metafizikai térbe iparkodik, ahol érzékei már nem
tudnak megfogni, látni és szívni, ahol mindezek a finom ujjak céltalanul
tapogatódznak az ürességben, szinte megijeszti az embert szellemi
gyámoltalansága. Nem, nem lehet a határt eléggé élesen megvonni:
Tolsztoj mint elméleti, mint szisztematikus filozófus éppen oly
sajnálatos módon ámította magát, ahogyan Nietzsche, a vele ellentétes
lángész, mint komponista. Amiként Nietzsche zeneisége, amely a
beszédmelodikán belül pompásan produktív, önálló hangszférában, tehát
amikor komponál, csaknem szánalmasan fölmondja a szolgálatot, Tolsztoj
kiváló esze is így azonnal megreked, mihelyt az érzékelhetően kritikus
szférából az elméletibe, az elvontba merészkedik. Ezt a határvonalat és
érintkezést egyes műveiben is ki lehet tapogatni; «Mit tegyünk» című
szociális pamfletjének első része például Moszkva nyomortanyáit
szemléltetően, tapasztalathűen, olyan mesteri módon írja le, hogy eláll
az ember lélekzete. Földi dologról soha vagy aligha valamikor mondtak
zseniálisabban szociális bírálatot, mint ama nyomorlakások és elveszett
emberek leírásával: de alighogy az utopista Tolsztoj a második részben a
baj megállapításától áttér a gyógyításra és indítványokkal akar előállni
a javításra nézve, minden fogalma azonnal ködös, a körrajz elmosódott
lesz, a gondolatok nagy sietésükben egymás sarkát tapossák le. És ez a
zavarodottság az egyik problémától a másikig annál jobban fokozódik,
minél vakmerőbben merészkedik Tolsztoj előre. És bizony Isten, nagyon is
előre merészkedik! Minden filozófiai iskolázottság nélkül, ijesztő
tiszteletlenséggel nyúl hozzá értekezéseiben mindazokhoz az örökké
megoldhatatlan kérdésekhez, amelyek csillagláncokon az elérhetetlenben
csüngtek és mint a zselatint hígra «föloldja». Mert ahogyan válsága
idején mint valami bundát, hamar új «vallást» akart magára vetni a
türelmetlen ember, egy éjjel alatt kereszténnyé és alázatossá akart
válni, úgy ezekben a világnevelő írásokban «egy kézmozdulattal erdőt
növeszt», és aki 1878-ban még maga kétségbeesve kiáltotta: «egész földi
életünk értelmetlenség», három évvel későbben már elkészítette számunkra
általános érvényű teológiáját, amely megold minden világtitkot.
Természetes, hogy ilyen elsietett alkotásokat illető minden ellenmondás
zavarja a gyorsgondolkodót, Tolsztoj ezért állandóan bedugott füllel
tanít, minden ellentmondáson átgázolva és gyanús gyorsasággal elismerve
magáról, hogy sikerült a teljes megoldás. Mily bizonytalan hit, amely
szünetlenül bizonyításra érzi magát kötelezve, mily logikátlan, ingadozó
gondolkodás, amelynek mihelyt hiányzik az érv, kellő időben mindig mint
utolsó és kizárólagos cáfolhatatlanság, valami bibliai idézet jut az
eszébe. Nem, nem, nem – nem lehet eléggé határozottan kijelenteni:
Tolsztoj oktató értekezései (nehány elkerülhetetlen zseniális részlet
ellenére is) – corraggio, corraggio! – a világirodalom legkellemetlenebb
vakbuzgó értekezései közé tartoznak, elsietetten zavart, fönnhéjázóan
makacs, de sőt – ami Tolsztojnál, az igazság emberénél egyenesen
megdöbbentő – nem becsületes gondolkodás bosszantó példái.

Mert a legigazmondóbb művész, a nemes és példás ethikus Tolsztoj, ez a
nagy és szinte szent ember mint elméleti gondolkodó valóban rossz és
becstelen játékot űz. Hogy az egész szellemvégtelen világot
begyömöszölhesse filozófiai zsákjába, durva szemfényvesztő mutatvánnyal
kezdi és pedig: elsőbben minden problémát annyira leegyszerűsít, hogy
vékonyak és kezelhetők lesznek, mint a kártyalap. Mindenekelőtt tehát a
legegyszerűbb módon meghatározza mi «az» ember, azután mi «a» jó, «a»
gonosz, «a» bűn, «az» érzékiség, «a» testvériség, «a» hit. Azután fürgén
összekeveri a kártyákat, «a» szeretetet kihúzza mint tromfot és íme,
nyert. A jasznaja-poljanai íróasztalon egy világórácska alatt megoldódik
az egész világjáték, a végtelen és megoldhatatlan, a millió
nemzedékektől keresett és az öreg ember meglepetten néz, szeme gyermeki
módon csillog, öreg ajka boldogan mosolyog, bámulja és bámulja, hogy
«milyen egyszerű is mindez.» Igazán megfoghatatlan, hogy valamennyi
filozófus, valamennyi szellem, aki ezer év óta ezer koporsóban ezer
országban fekszik, annyi gyötrődéssel törte az eszét és nem vette észre,
hogy hiszen «az» egész igazság már régóta, fényesen, mint a nap, benne
volt az evangéliumban, de persze az kellett hozzá, hogy az ember, mint
ő, Nikolajevics Leo az Úrnak 1878. évében «elsőnek értse meg helyesen
ezernyolcszáz év óta» és végre megtisztítsa az «átmázolástól» az isteni
üzenetet. (Valóban, szóról-szóra ezeket a káromló szavakat mondja!) No
de most vége van minden fáradalomnak és kínlódásnak – most már föl kell
ismerniök az embereknek, mily szörnyen egyszerűen lehet leélni az
életet: ami zavarja az embert, azt egyszerűen az asztal alá kell dobni,
az államot, a vallást, a művészetet, a művelődést, a tulajdont, a
házasságot szó nélkül meg kell szüntetni, ezzel azután
egyszersmindenkorra végeztek «a» gonosszal és «a» bűnnel és ha most
mindenki maga szántja a földet és süti a kenyeret és csinálja a
csizmáját, akkor nincs többé állam és nincsenek többé vallások, csak
Isten igazi birodalma van a földön. Akkor «Isten a szeretet és a
szeretet az élet célja». El tehát a könyvekkel, nem kell többé
gondolkodni, nem kell szellemi munkát végezni, elegendő «a» szeretet és
mindezt már holnap meg lehet valósítani, «ha csak akarnák az emberek».

Ha valaki elmondja a Tolsztoj-féle világteológia száraz tartalmát, akkor
mintha túlozna. De sajnos, ő maga az, aki térítgető buzgalmában oly
megbotránkoztatóan túloz, aki hogy átjuthasson érveinek ingadozó
talaján, erőszakosan belehajszolja magát ebbe a képrombolásba. Mily
szép, mily világos, mily megcáfolhatatlan az ő életalapelve, az
erőszaknélküliség evangéliuma: Tolsztoj mindannyiunktól engedékenységet,
lelki alázatosságot kíván. Arra figyelmeztet bennünket, hogy a szociális
rétegek egyre növekedő egyenlőtlensége közt elkerülhetetlen összeütközés
elhárítása végett _előzzük meg az alulról támadó forradalmat azzal, hogy
önként fölülről kezdjük meg_ és idejében való őskeresztény
engedékenységgel kikapcsoljuk az erőszakot. A gazdag mondjon le
gazdagságáról, az értelmiség mondjon le fönnhéjázásáról, a művészek
hagyják ott elefántcsont tornyukat és megértéssel közeledjenek a néphez,
fékezzük meg szenvedelmeinket, «állati személyiségünket» és a vevés
vágya helyett fejlesszük ki magunkban az adás szentebb képességét.
Bizony fönséges követelések, a világ minden evangéliuma által ősrégen
megkívántak, örök követelések, mert az emberiség fejlődése érdekében
örökké újra kívánni kell. De Tolsztoj mértéktelen türelmetlensége nem
éri be, mint ama jámbor teremtések azzal, hogy az egyes ember legnagyobb
erkölcsi teljesítményeként követelje, hanem ő, a zsarnokian türelmetlen,
ezt a szelídséget haragosan azonnal és mindenkitől megkívánja. Hogy csak
minél hevesebben rábeszéljen bennünket, a türelmetlen ember a
legőrültebb túlzásokba lovalja bele magát, azt kívánja, hogy az ő
vallási vezényszavára azonnal mondjunk le mindenről, adjunk oda mindent,
amivel érzelmileg össze vagyunk kötve, ő (a hatvanéves) a fiatal
emberektől önmegtartóztatást követel (amit maga mint férfi soha nem
gyakorolt), a szellemi foglalkozásúaktól azt kívánja, hogy ne műveljék,
sőt vessék meg a művészetet és intellektualitást (amelynek maga egész
életét szentelte) és hogy minél gyorsabban, egészen villámgyorsan
meggyőzzön bennünket arról, mily haszontalanság a kultúránk, dühös
ökölcsapásokkal lerombolja egész szellemi világunkat. Csakhogy
csábítóbbá tegye részünkre a teljes lemondást, egész mostani
kultúránkat, művészeinket, költőinket, technikánkat és tudományunkat
legyalázza, a legvaskosabb túlzással, emeletes valótlanságokkal él és
pedig mindig a maga szidásával és lealacsonyításával kezdi, hogy a mások
megrohanásához szabad nekifutása legyen. Így kompromittálja a
legnemesebb etikai szándékot vad okvetetlenkedéssel, amelynek semmi
túlzás nem elég mértéktelen, semmi megtévesztés nem elég vaskos. Vagy
talán igazán elhiszi valaki, hogy Tolsztoj Leo, akit a háziorvosa
naponta megvizsgált és kísérgetett, az orvostudományt és az orvosokat
valóban «fölösleges dolognak», az életet «bűnnek», a tisztaságot
«fölösleges fényűzésnek» tekinti? Ő, aki egész könyvtárra valót írt
össze, valóban mint «haszontalan élősködő», mint «levelész» töltötte el
életét, valóban olyan gúnyolódva túlzott módon, ahogyan maga a
következőképpen írja le? «Eszem, fecsegek, hallgatom, amit más beszél,
újra eszem, írok és olvasok, azaz beszélek és megint hallgatom a más
beszédét, azután ismét eszem, játszom, eszem és újra beszélek, azután
még egyszer eszem és bebújok az ágyba.» A «Háború és béke» és «Anna
Karenina» valóban ilyen módon született meg? Neki, aki könnyre fakad,
mihelyt valaki Chopin szonátáit játssza, a zene mint a korlátolt eszű
kvekkereknek, igazán csak az ördög dudája? Beethovent valóban
«érzékiségre elcsábítónak», Shakespeare drámáit «kétségtelen
ostobaságnak», Nietzsche művét «darabos, értelmetlenül föllengző
fecsegésnek» tartja? Vagy Puskin műveit csak «arra tartja jónak, hogy
cigarettapapirosul szolgáljon a népnek»? A művészet, amit nagyszerűbben
szolgált, mint bárki más, az ő szemében tényleg csak «henye emberek
fényűzése» és Grischa szabó és Pjotr cipész neki igazán előbbrevaló
esztétikai bíró, mint Turgenyev vagy Dosztojevszki ítélete? Komolyan
hiszi ő, aki maga «fiatalságában fáradhatatlanul paráználkodott és
azután házasságban még tizenhárom gyermeket nemzett, hogy most egyszerre
az ő szavára minden fiatalember belép a szkopcok szektájába és
kioperáltatja magából a nemi ösztönt? Látjuk: ő, Tolsztoj túloz, mintha
megőrült volna és logikai rossz lelkiismerete túloz, nehogy észrevegyék,
mily könnyűnek gondolta a dolgot a «bizonyítékaival.» Néha úgy látszik,
mintha az a sejtelem, hogy ezt a lármás értelmetlenséget éppen
mértéktelensége végzi ki, halványan ott derengett volna tudatának
kritikus mélyén – «kevés a remény arra, hogy bizonyítékaimat elfogadják
vagy akár csak komolyan megvitatják», írja egyszer és ijesztő módon
igaza van, mert amily kevéssé lehetett vitatkozni ezzel az állítólag
engedékeny emberrel, amíg élt – «Tolsztoj Leót nem lehet meggyőzni»,
sóhajtja a felesége és «önszeretete sohasem engedi meg, hogy valami
hibát beismerjen», írja legjobb barátnője – éppen olyan esztelenség
lenne, ha Beethovent, Shakespearet Tolsztojjal szemben komolyan
védelmezni akarnók: aki Tolsztojt szereti, legjobb, ha ott fordul el
tőle, ahol az öreg ember nagyon is nyilvánvalóan leplezi le logikai
fogyatékosságát. Egyetlen komolyan vehető ember sem gondolt egy
pillanatig sem arra, hogy Tolsztoj e teológiai támadásaira valóban
hirtelenül, mint a gázcsapot, lecsavarja az élet átszellemesítéseért
folyó kétezer éves harcot és legszentebb értékeinket a szemétdombra
vesse. Mert ez a mi Európánk, amely éppen az imént szülte Nietzschét
mint gondolkodót, amelynek számára egyesegyedül a szellemi öröm teszi
lakályossá nehéz földünket, ennek az Európának, Isten tudja, nem volt
kedve, hogy egy erkölcsi vezényszóra rögtön engedje magát
elparasztosítani, leegyszerűsíteni és elmongolosítani, engedelmesen a
kibitkába másszék és egy fönséges szellemi multat mint «bűnös» tévedést
megtagadjon. Mindig elég tisztelettudó volt és lesz, hogy a példás
ethikus Tolsztojt, a lelkiismeret hősies ügyvédjét össze ne tévessze
azzal a kétségbeesett kísérlettel, amely az idegválságot
világszemléletnek, a félelmet a klimaktériumtól nemzetgazdaságnak akarja
föltüntetni; mindig meg fogjuk tudni különböztetni a nagyszerű erkölcsi
ösztönzéseket, e művész hősi lelkéből sarjadzottakat és az elméletbe
menekült aggastyán parasztian dühös kultúrexorcizmusát. Tolsztoj
komolysága és tárgyilagossága páratlan módon elmélyítette nemzedékünk
lelkiismeretét, depresszív elméletei azonban merénylet a lét öröme
ellen, kultúránknak szerzetesien aszkétai visszalökniakarása egy már nem
rekonstruálható ős kereszténységbe, amit egy már nem-keresztény és ezért
túlkeresztény ember eszelt ki. Nem, mi nem hisszük, hogy «a
megtartóztatás dönti el egész életünket», hogy a síron inneni
világszenvedelmünk vérét ki kell csapolnunk az erekből és csakis
kötelességgel meg bibliai kinyilatkoztatásokkal kell magunkat
megterhelnünk: nem bízunk abban a magyarázgatóban, aki nem ismeri az
öröm teremtő, erőtadó hatalmát, mert tudatosan szegénnyé teszi és
elhomályosítja érzékeink szabad játékát és a legmagasztosabbat és
legboldogítóbbat: a művészetet. Nem akarunk megint lemondani a szellem
és a technika vívmányairól, nyugati örökségünkből nem akarunk semmit sem
odaadni, semmit, nem könyveinket, képeinket, városainkat, tudományunkat,
egy szemernyi érzékelhető, látható valóságot sem bármilyen
bölcselkedésért és legkevésbbé maradiért, depresszívért, amely
pusztaságba és szellemi butaságba kerget vissza bennünket. Mai létünk
gazdag sokoldalúságát semmiféle égi boldogság kedvéért sem cseréljük el
valami sovány egyszerűséggel: inkább szemtelenül «bűnösek» akarunk
lenni, mint primitívek, inkább szenvedelmesek, mint ostobán és
bibliaszerűen jók. Európa ezért a szociológiai Tolsztoj-elméletek egész
batyuját az irodalmi aktaszekrénybe tette, teljes tisztelettel az ő
példás ethikai akarata iránt, de mégis félretette mára és mindörökre.
Mert ami maradi és reakcionárius, az még a legfőbb vallási formában sem,
még oly fönséges szellem apasága esetén sem lehet teremtő erejű, és ami
a lélek személyi kuszáltságából származik, soha a világszellemet meg nem
fejtheti. Tehát újra és végérvényesen: korunk legerősebb kritikus
fölszántója, Tolsztoj egyetlen búzaszemmel sem lett európai jövőnk
magvetője és ebben egészen orosz, egészen géniusza fajának és
nemzedékének.

Mert az utolsó orosz évszázadnak bizonyára az az értelme és küldetése,
hogy szent nyugtalansággal és kíméletlen szenvedésvággyal fölkavarjon
minden erkölcsi mélységet, kiásson és levetkőztessen egészen a gyökeréig
minden szociális problémát és lángeszű művészei kollektív szellemi
teljesítménye előtt tiszteletünk végtelenül mélyen meghajol. Ha nem egy
dolgot mélyebben átérzünk, ha sok mindent határozottabban ismerünk föl,
ha az idő problémái és az ember örök problémái szigorúbb, tragikusabb és
kegyetlenebb tekintettel néznek reánk, mint azelőtt, akkor ezt
Oroszországnak és az orosz irodalomnak köszönhetjük, ennek egyszersmind
azt a teremtő nyugtalanságot a régi igazságon át az új igazhoz. Az egész
orosz gondolkodás a szellem erjedése, tágító, fölpattantó erő, de nem a
szellem fölvilágítása, mint aminő Spinozáé, Montaigneé és néhány német
emberé; nagyszerűen segít a világ lelki kitágításában és az újkor
egyetlen művésze sem szántotta és kavarta föl annyira a lelkünket, mint
Tolsztoj és Dosztojevszkij. De új rendet teremteni egyikük sem segített
nekünk és ahol saját, lelkileg feneketlen káoszukat világfölfogásként
próbálják föltüntetni, ott magukra hagyjuk őket az ő magyarázkodásukkal.
Mert mindkettő, Tolsztoj és Dosztojevszkij megrettenve a fölidézett,
áthidalhatatlan nihilizmustól, az ősaggodalomból vallási reakcióba menti
át magát, mindkettő, hogy a maga belső szakadékába ne zuhanjon,
rabszolgamódra a keresztény keresztbe kapaszkodik és az orosz világot
felhőkbe burkolja ugyanakkor, amikor Nietzsche tisztító villáma
szétzúzza a régi aggodalmaskodó egeket és mint valami szent kalapácsot
az európai ember kezébe adja a hitet a hatalomban és a szabadságban.

Fantasztikus látvány: Tolsztoj és Dosztojevszkij hazájának ez a két
leghatalmasabb embere, rejtelmes borzongástól megragadva mindkettő
hirtelen fölriad munkájából és mindkettő ugyanazt az orosz keresztet
emeli föl, mindkettő Krisztushoz fohászkodik és mindenik egy másikhoz,
mint a sülyedő világ megmentőjéhez és megváltójához. Mint két őrjöngő
középkori szerzetes áll mindenik a maga szószékén, szellemben és az
életben ellenségesen egymással szemben – Dosztojevszkij, cégéres
reakcionárius és az autokrácia védelmezője, háborút és erőszakot
prédikálva, őrjöngve a fölfokozott erő hatalmi mámorában, szolgája a
cárnak, aki őt börtönbe vettette, egy imperialista, világhódító üdvözítő
imádója. És vele szemben Tolsztoj mindent, mit a másik dícsér, éppen
olyan fanatikusan kigúnyolva, éppen oly misztikusan anarchista, mint
amaz misztikusan szolgai, a cárt gyilkosként, az egyházat, az államot
tolvajként kipellengérezve, elátkozva a háborút, de szintén Krisztussal
az ajkán és kezében az evangéliummal – de mindkettő a megrendült lélek
valami titokzatos kényszerűsége folytán maradian alázatosságba és
butaságba kergetve vissza a világot. Valami prófétai sejtésnek kellett
lakoznia mindkettőben, hogy rejtelmes aggodalmukkal oly hangosan
elárasztották népüket, a világ elpusztulása és az ítéletnap sejtésének,
valami látnoki tudásnak, hogy lábuk alatt az orosz föld a
legirtózatosabb megrendüléssel volt terhes – mert mi más, ha nem az adja
meg a költői hivatást és küldetést, hogy az idők tüzét és a felhők
dörgését prófétai módon előre megérzi, hogy minden idegét megfeszíti és
meggyötri az átváltozás vajudása? Mindkettő bűnbánatra hívó, haragos és
szeretetdühös próféta, tragikus fényben a világ elpusztulásának
kapujában állva még egyszer megkísérli, hogy elhárítsa a
rettenetességet, amely már a levegőben röpköd, ótestamentumi gigászi
alakok, minőt századunk többé nem látott.

Ám csak sejteni tudják a jövendőt, de a világ forgását nem tudják
megváltoztatni. Dosztojevszkij kigúnyolja a forradalmat és temetése
nyomában fölrobban a bomba, amely darabokra tépi a cárt. Tolsztoj a
háborút ostorozza és a földi szeretetet követeli: koporsója fölött még
négyszer sem zöldelt ki a fű és a legirtózatosabb testvérgyilkosság
becsteleníti meg a világot. Művészetének alakjai, amelyeket maga
leszólt, túlélik az időt, de tanítását az első lehelet és szél
szétfújja. Isten birodalmának összeroppanását szeretettanának teljes
kudarcát már nem élte meg, de bizonyára megsejtette még, mert életének
utolsó évében nyugodtan ül baráti körében, a szolga levelet hoz neki,
amelyet fölbont és olvassa:

«Nem, Nikolajevics Leo, nem lehetek önnel egy véleményen, hogy
egymagában a szeretet megtudja javítani az emberek viszonyát. Ezt csak
jólnevelt, mindig jóllakott ember mondhatja. De mivel akar előhozakodni
azokkal szemben, akik gyermekségük óta éheznek és egész életükön át
zsarnokok jármában nyögnek? Ezek küzdeni fognak és azon lesznek, hogy
kiszabaduljanak a rabszolgaságból, És én halálának előestéjén azt mondom
önnek, Nikolajevics Leo, hogy a világ még vérbe fog fulladni és többször
mint egyszer agyon fogják verni és darabokra fogják tépni, tekintet
nélkül nemükre, nemcsak az urakat, hanem gyermekeiket is, hogy ezek
részéről se kelljen a földnek valami gonosztól tartania. Sajnálom, hogy
ön ezt az időt már nem éli meg, legalább szemtanúja lehetne tévedésének.
Békés halált kívánok önnek.»

Nem tudja senki, ki írta ezt a jövőbe bevilágító levelet. Trocki volt,
Lenin vagy valamely névtelen forradalmár, aki a Schlüsselburgban
elsenyved: sohasem fogjuk megtudni. De Tolsztoj ebben a pillanatban
talán már tudta, hogy az ő tana a valósággal szemben pára volt és
hiábavalóság, hogy az emberek kavargó és vad szenvedelme mindenkoron
hatalmasabb lesz a testvéri jóságnál. Ebben a pillanatban – a tanuk
mondják – elkomorult az arca. Fogta a levelet és elgondolkozva a
szobájába ment vele, öregedő feje körül a sejtés hűvös szárnycsapását
érezve.




A HARC A MEGVALÓSÍTÁSÉRT.

«Könnyebb tíz kötetnyi filozófiát írni, mint a gyakorlatban egyetlenegy
alapelvet megvalósítani.»

_Napló_, 1847.

Tolsztoj, aki azokban az években oly kitartással lapozgatta az
evangéliumot, aligha olvasta megrendülés nélkül a prófétai szavakat:
«Aki vihart vet, vihart arat», mert ez a sors teljesedik be az ő
életében. Egyetlen ember és hozzá még hatalmas ember, a maga szellemi
nyugtalanságát bűnhődés nélkül sohasem dobja bele a világba: a forrongás
visszahatásától ezerszeresen dagad a keble. Ma, amikor a vita már régen
lehiggadt, nem tudjuk már megmérni, hogy Tolsztoj üzenetének első
elhangzása mily fanatikus várakozást gyujtott föl az orosz és azon túl
az egész világon: a lelkek forrongásának kellett lennie, egy egész nép
lelkiismerete erőszakos fölébresztésének. A kormány, megrettenve e
fölforgató hatástól, hiába tiltja be hamarosan Tolsztoj vitázó iratait,
gépírásos másolatai kézről-kézre vándorolnak, külföldi kiadások révén
becsempészik őket és minél vakmerőbben támadja meg Tolsztoj az eddigi
rend elemeit, az államot, a cárt, az egyházat, minél lángolóbban kíván
új világrendet embertársai számára, az emberiségnek minden üdvötígérés
iránt fogékony szíve annál áradozóbban fordul feléje. Mert a mi erkölcsi
világunk a vasút, a rádió és távíró ellenére, mikroszkop és minden
műszaki csoda ellenére, megőrizte a fölsőbb erkölcsi állapotnak ugyanazt
a messiási várását, mint amely megvolt Krisztus, Mohammed vagy Buddha
napjaiban, a csoda iránt örökké fogékony tömeglélekben kiirthatatlanul
él és reszket az egyre megújuló vágyódás a vezető, a tanító után. Ezért
valahányszor egyes ember ígérettel fordul az emberiséghez, annak a
hinnióhajtásnak az idegét érinti meg és hihetetlenül összetorlódott
áldozatkészség ajánlkozik föl mindenkinek, aki elég bátor, hogy kiáll és
kimondja a legjelentőségteljesebb szót: «Én tudom, mi az igaz.»

A század végén tehát, alighogy apostoli üzenetét kihirdeti, egész
Oroszországból sok millió lélek tekintete fordul Tolsztoj felé. A
«Gyónás», nekünk már régóta inkább csak pszichológiai dokumentum, mint
valami igekihirdetés, mámorossá teszi a hívő ifjúságot. Végre, így
ujjonganak, egy hatalmas és szabad ember és ezenfelül Oroszország
legnagyobb költője követelésként állott elő azzal, amit eddig a
kitagadottak elpanaszoltak, a félig rabszolgák titkon suttogtak: hogy a
világ mostani rendje igazságtalan, erkölcstelen és ezért tarthatatlan és
új, jobb formát kell találni. Az elégedetlenek mindannyian váratlan
ösztönzést kaptak és pedig nem a haladásról hivatásszerűen szónokolók
egyikétől, hanem független és meg nem vesztegethető szellemtől, akinek
tekintélyét és becsületességét senki sem meri kétségbevonni. Ez az
ember, így hallják, a maga életével, a nyilvánosság előtt álló létének
minden tettével példaként akar előlhaladni, mint gróf kiváltságairól,
mint gazdag ember vagyonáról akar lemondani és a vagyonosok és nagyok
közül elsőnek akarja magát alázatosan besorozni a testi munkát végző nép
egyforma munkaközösségébe, hogy végre az állami zsarnokság helyett a
vallási testvériség, a cárság erőszakossága helyett a szeretet
istenországa kezdődjék meg. A kitagadottak új üdvözítőjének híre eljut a
műveletlenekhez, a parasztokhoz és írástudatlanokhoz, már csoportosulni
kezdenek első tanítványai, a tolsztojánusok szektája teljes hittel
megkezdi tanítója szavának teljesítését és mögöttük az elnyomottak
végeláthatatlan tömege várja és vigyázza, vajjon ez az őszinte ember
megtalálta-e végre számukra, az annyiszor csalódottaknak, a segítséget,
a reményt. És így sok millió szó, sok millió szem lángol az igehirdető
Tolsztoj felé és vágyakozva figyeli világhíressé vált életének minden
mozdulatát, minden tettét. «Mert ő tanult, tanítani fog bennünket».

De különös, Tolsztoj mintha eredetileg nem is venné észre, hogy a
felelősség mekkora terhét vállalja magára, amikor magánéletéhez
kapcsolja millióknak ennyire váratlan és meglepő kiséretét.
Természetesen elég tisztán lát annak megérzésére, hogy az ilyen élettant
nem elég hideg betűvel papiroson hirdetni, hanem a maga életében
példaadóan meg kell valósítani. De – és ez kezdésének a tévedése – azt
hiszi, hogy eleget tett már azzal, ha szociális és ethikai életelveinek
megvalósítását a maga személyén csak jelképesen mutatja meg és hébe-hóba
az elvi készség jelét adja. Parasztmódra öltözik tehát, hogy
láthatatlanná tegye úr és szolga közt a külső különbséget, ekével és
kaszával a mezőn dolgozik és eközben lefesteti magát Rjepinnel, hogy
mindenki láthassa: a mezei munkát, nehéz, becsületes munkát a kenyérért
nem röstellem és senkinek nem kell szégyelnie, mert íme, én magam,
Tolsztoj Leo, aki mint mindannyian tudjátok, erre nincs rászorulva és
akit szellemi működése teljesen fölmentene alóla, örömmel vállalom ezt a
munkát. Hogy a tulajdon «bűne» ne szennyezze be a lelkét továbbra is,
tulajdonát, ingó és ingatlan vagyonát (már akkor több félmillió
rubelnél) átadja feleségének és családjának és műveiért nem akar többé
pénzt vagy pénzértéket elfogadni. Alamizsnálkodik, látogatással és
levelezéssel föláldozza az idejét a legidegenebb és legalsóbbrendű
embernek, aki megszólítja, testvériesen segítő szeretettel pártját fogja
mindenkinek, akit jogtalanság és igazságtalanság ér. De nemsokára mégis
föl kell ismernie, hogy még többet kívánnak tőle, mert a hívőknek nagy,
durva tömege, éppen az a «nép», akit ő lelke teljességével keres, nem
éri be az alázatosság ama szellemileg elgondolt szimbolumaival, hanem
többet kíván Tolsztoj Leótól: a teljes lemondást, a tökéletes
fölemésztődést nyomorában és szerencsétlenségében. Igazán hívőket és
meggyőzötteket mindig csak a vértanucselekedet teremt – és azért minden
vallás születésénél mindig ott van a tökéletes odaadás embere – de
sohasem a célozgató, az igérgető magatartás. És minden, amit eddig tett
Tolsztoj, hogy tanának megvalósíthatását megerősítse, sohasem volt több,
mint a megalázkodásnak csupán gesztusa, vallásosan alázatos jelképes
cselekedet, összehasonlítható körülbelül azzal, amelyet a katolikus
egyház ró a pápára vagy a vallásos császárokra, hogy zöldcsütörtökön,
tehát egyszer egy esztendőben, tizenkét aggastyánnak megmossák a lábát.
Ezzel azt hirdetik és mutatják meg a népnek, hogy még a legalsóbbrendű
cselekedet sem alázza meg a föld leghatalmasabbjait sem. De amily
kevéssé veszi el hatalmát és teszi igazán fürdőszolgává a pápát vagy
Ausztria és Spanyolország uralkodóját a megalázkodásnak ez egyszer egy
évben megismétlődő cselekedete, a nagy költőt és nemes urat az egy óra
árral és kaptafával éppen olyan kevéssé teszi már cipésszé, a kétórás
mezei munka már paraszttá és vagyonának átruházása családtagjaira igazi
koldussá. Tolsztoj elsőnek mutatta meg tanának csak a
_megvalósíthatását_, de nem valósítja meg. A nép azonban, amelyet
szimbolumok (mély ösztöne sugallatára) nem elégítenek ki és csak a
teljes áldozat tudja meggyőzni, éppen ezt várta Tolsztojtól, mert a
mester tanítását a követők mindig sokkal szigorúbban és sokkal inkább
szószerint magyarázták, mint maga a mester. Innen az alapos csalódás,
amikor az önkéntes szegénység prófétájához zarándokolva azt kell
látniok, hogy amint a többi nemesi birtokon, Jasznaja Poljana parasztjai
továbbra is nyomorban sínylődnek, ő azonban, Tolsztoj Leo éppen úgy,
mint annakelőtte, kastélyban gróf módjára pompával fogadja a vendégeket
és így még mindig «az emberek amaz osztályá»-ba tartozik, akik
«mindenféle mesterkedéssel elrabolják» a néptől, amire szükségük van.
Azt a nagyhangon bejelentett vagyonátruházást nem fogadják el valóságos
lemondásnak, semmivel nem rendelkezését szegénységnek, hiszen azt
látják, hogy a költő továbbra is teljes mértékben élvezi régi kényelmét
és még az az egyórás szántás és cipészkedés sem tudja őket egyáltalán
meggyőzni. «Micsoda ember az, aki vizet prédikál és bort iszik?»
mormogja fölháborodva egy öreg paraszt és erről a kétértelmű
ingadozásról a tanítás meg a cselekedet közt még keményebben
nyilatkoznak a diákok és igazi kommunisták. Felemás magatartása miatt
lassanként éppen elméletének legmeggyőződésesebb követőit fogja el a
csalódás, levelek és gyakran durva támadások egyre hevesebben
figyelmeztetik, hogy vagy hazudtolja meg magát, vagy pedig a tanát végre
szószerint és nem csupán jelképes alkalmi játszadozással valósítsa meg.

E felszólítástól fölijedve végre Tolsztoj maga is látja, mily óriási
követelésnek adott jogosultságot és hogy nem diktum, hanem csak faktum,
nem agitátori példa, hanem csak létének tökéletes átformázása adhat
életet annak, amit hirdetett. Aki nyilvános szószékről, a
tizenkilencedik század legmagasabbjáról, a dicsőség éles fényszórójának
világításában, sok millió szempár ellenőrzésével beszél és ígérget,
annak végképpen le kell mondania az egész magán és konciliáns életről,
annak nem szabad lelkületét csupán alkalmilag jelképekkel megmutogatni,
hanem érvényes tanuként igazi áldozatra van szüksége: «hogy az emberek
meghallgassanak, szenvedéssel, még jobb: halállal kell az igazságot
megbizonyítani.» Tolsztoj személyi élete számára tehát oly kötelezettség
kezd mindegyre előbbrenyomulni, aminőről a nyilvánosan szónokolónak soha
sejtelme sem volt. Borzongással, szétdúltan, nem bízva erejében,
aggodalmaskodva lelke legmélyéig veszi magára Tolsztoj a keresztet, amit
tanításával faragott magának, azt tudniillik, hogy ezentúl léte minden
tettével csakis meggyőződését fogja szemléltetni és a gúnyolódó és
fecsegő világ közepette vallási meggyőződésének szent szolgája lesz.

Szent: kimondatott a szó, minden mosolygó gúnyolódás bosszúságára. Mert
a mi józan korunkban a szent bizonyára teljesen fonáknak és
lehetetlennek tűnik föl, az eltűnt középkor anachronizmusa. De minden
lelki típusnak csak a külső képe és burka a mulandóságé, ellenben minden
típus maga, ha egyszer elmerült a földi dolgok körforgásában,
következetesen és kényszerűen állandóan visszatér a hasonlóságok
beláthatatlan játékában, amit mi történelemnek nevezünk. Mindig és
minden korszakban lesznek emberek, akiknek iparkodniok kell, hogy a
szentség látszatában éljenek, mert az emberiség vallásos érzése mindig
újra megkívánja és megteremti ezt a legfölsőbb lélekformát, csak éppen
hogy az idő változásával meg kell változnia külső megvalósulásának.
Annak a fogalomnak, amely bennünk él a létnek vallásos áhítattal való
megszenteléséről, semmi közössége nincs a legenda aurea fafaragású
figuráival és a pusztai remeték oszlopszerű merevségével, mert mi a
szentnek alakját régen elválasztottuk teológiai tanácskozások és pápai
konklávék döntvényeitől, – mi szentnek manap csakis azt tartjuk, aki
hősiesen valamely vallásilag átitatott eszmének szenteli tökéletesen az
életét. Az intellektuális elragadtatást, a Sils-Mária remetéjének
világot megtagadó elvonultságát vagy az amszterdami gyémántcsiszoló
megható igénytelenségét egy szemernyivel sem értékeljük kevesebbre, mint
a magát tövissel megkínzó fanatikusnak elragadtatását; minden csodatett
világán innen, írógép és villamos világítás mellett, a mi fénnyel teli,
emberekkel kavargó városainkban is még ma is lehetséges a szellemszent,
mint a lelkiismeret vértanuja, csakhogy nincs többé szükségünk arra,
hogy ezeket a csodálatosakat és ritkákat minden földi gyarlóságon túl
mint istenien hibátlanokat lássuk, sőt ellenkezőleg, ezeket a nagyszerű
megpróbálkozókat, ezeket a veszedelmes megkísértetteket éppen
válságukban és harcaikban és legjobban nem gyarlóságuk ellenére, hanem
éppen gyarlóságukkal szeretjük. Mert a mi nemzedékünk nem mint
földfölötti túlvilág istenküldötteit akarja tisztelni szentjeit, hanem
éppen mint a legemberibbeket az emberek közt.

Ezért Tolsztoj óriási kísérletében, hogy életének mintaszerű alakot
adjon, éppen ingadozását és szükségszerű kudarcát megrendítőbben látjuk,
mint aminő minden szentsége lett volna. Bár hitetlenül állunk
tanításával szemben, az, amit e tanért szenvedett, szándékának
nemességéről győz meg bennünket. Abban a pillanatban, amelyben Tolsztoj
arra a hősies föladatra vállalkozik, hogy elhagyja az időleges
konvencionális életformákat és csakis lelkiismeretének időhöz nem kötött
életformáit valósítja meg, élete szükségképpen tragikus színjátékká
lesz, nagyobb, mint akármelyik, minőt Nietzsche Frigyes föllázadása és
pusztulása óta láttunk. Mert a családhoz, a nemességhez, a tulajdonhoz,
a kor törvényeihez való minden szilárd viszonyt nem lehet ily erőszakos
módon elszakítani anélkül, hogy ezerágú idegszövedéket ronggyá ne
tépjen, hogy magát és a hozzá legközelebb állókat a legfájdalmasabban
meg ne sebezze. De Tolsztoj nem érzi a fájdalmat, sőt ellenkezőleg, mint
igazi orosz és azért túlzó ember nemcsak készségesen átengedi magát
minden megpróbáltatásnak, hanem mint igazlelkűségének látható
bizonyítékára, szinte szomjazik az igazi kínra. Régen megúnta életének
kényelmét, undorodik az egyforma családi boldogságtól, műveinek
dicsőségétől, embertársai tiszteletétől – benne a teremtő ember
önkéntelenül feszültebb, sokoldalúbb sorsra, az emberiség őserejével
való mélyebb elegyedésre, szegénységre, bajra és azokra a szenvedésekre
vágyik, amelyeknek teremtő értelmét a válsága óta először ismeri föl.
Hogy alázatosságra törekvésének tisztaságát szemlátomást
bebizonyíthassa, a legalacsonyabb sorsú ember életét akarná élni, ház
nélkül, pénz nélkül, család nélkül, szennyesen, tetvesen, megvetve,
üldözve az államtól, kiközösítve az egyházból. A maga húsán és csontján
és velőjén akarná megélni azt, amit könyvében mint az igaz ember
legfontosabb és egyetlen csupalélek formájának írt le: a hontalant, a
szegényt, akit a sors szele mint az őszi falevelet kerget maga előtt,
Tolsztoj – és itt a nagy művész, a történelem megint zseniális és
irónikus ellentéteinek egyikét építi föl – legbensőbb akarattal
tulajdonképpen éppen azt a sorsot kívánja magának, amely ellentétére,
Dosztojevszkijre, erre azonban akarata ellenére, méretett. Mert
Dosztojevszkijre lesujt mindaz a baj, a sors kegyetlensége és gyűlölete,
amit Tolsztoj pedagógiai elvből, vértanuságvágyódásból erővel átélni
akarna. Dosztojevszkijhez, mint Nesszusz-ing hozzátapad az igazi, kínzó,
égető, örömölő szegénység, hontalanul végigvonszolja magát a
földkerekség minden országán, testét betegség hasogatja, a cár katonái
bitófához hurcolják és Szibéria börtöneibe vetik – minden, amiről
Tolsztoj azt véli, hogy szüksége van rá tanának bebizonyítása, szociális
eszméjének megvalósítása végett, pazarul ráméretett amarra, míg a külső,
látható szenvedésre szomjuhozó Tolsztojnak egy csöpp sem jutott.

Mert Tolsztojnak sohasem sikerül, hogy szenvedniakarását külsőleg
érvényesítse és láthatóvá tegye. A gúnyolódó és csúfolódó sors mindenütt
elzárja martíromságának útját. Szegény szeretne lenni, vagyonát az
emberiségnek akarná szétosztani, írásai és művei révén sohasem óhajt
többé pénzt kapni, de családja nem engedi meg neki, hogy szegény legyen,
a nagy vagyon családja gondozásában akarata ellenére állandóan
növekedik. Magára szeretne maradni, de hírneve elárasztja a házát
riporterekkel és kíváncsiskodókkal. Azt óhajtja, hogy megvessék, de
minél inkább szidalmazza és lealacsonyítja magát, minél epésebben
leszólja a művét és meggyanusítja őszinteségét, az emberek annál nagyobb
tisztelettel csüggnek rajta. A paraszt életét szeretné élni, alacsony
füstös gunyhóban, ismeretlenül és zavartalanul, vagy mint zarándok és
koldus szeretne kóborolni, a családja ellenben ápolással veszi körül és
a technika kényelmességeit, amelyeket nyilvánosan helytelenít, kínjára
egészen a szobájába tolja előre. szeretné, ha üldöznék, bezárnák és
megkancsukázzák – «kín nekem a szabadon élés» – de a hatóságok
bársonysimasággal kitérnek előle és beérik azzal, hogy csak követőit
korbácsolják meg és küldik Szibériába. Ekkor azután a végsőhöz nyúl és a
cárt szidalmazza, hogy végre megbüntessék, száműzzék, elítéljék, végre a
nyilvánosság előtt meglakoljon meggyőződésének föllázadásáért, de II.
Miklós a panaszkodó miniszternek ezt feleli: «Kérem, ne nyúljanak hozzá
Tolsztoj Leóhoz, nem óhajtok belőle vértanut csinálni.» De ez, éppen ez,
vértanu akart lenni Tolsztoj az utolsó években, hogy az embereknek
megmutassa tanításának komolyságát és becsületességét és éppen ezt nem
engedi meg neki a sors, sőt éppen rosszakaratú gondoskodást tanusít
ezzel a szenvednióhajtóval szemben, hogy semmi baja ne essék. Mint az
őrült, aki gummicellájában dühöng, úgy csapkod dicsőségének láthatatlan
fogságában, meggyalázza saját nevét, haragosan kicsúfol államot,
egyházat és minden hatalmat – de udvariasan, hajadonfővel meghallgatjak
és mint előkelő származású és ártalmatlan bolondot megkímélik. A látható
tett, a végérvényes bizonyíték, a büntető vértanuság sohasem sikerül
neki. Őszinteségetakarása és a valóság közé az ördög odatette a
hírnevét, amely fölfogja a sors minden csapását és nem engedi, hogy baj
érje.

De – kérdezi türelmetlenül minden követőjének bizalmatlansága és
gúnyosan ellenfeleinek csúfolódása – de elhatározott akarattal miért nem
tépi szét Tolsztoj ezt a kínos ellenmondást? Miért nem söpri a házát
tisztára a riporterektől és fényképészektől, miért tűri, hogy a családja
műveit eladja, a maga akarata helyett miért követi mindig környezetének
akaratát, amely az ő kívánságával egyátalán nem tőrődve,
tántoríthatatlanul a gazdagságot, a jólétet tekinti az élet legfőbb
javának? Miért nem cselekszik végre egyértelműen és tisztán
lelkiismeretének parancsa szerint? Erre a rettenetes kérdésre Tolsztoj
maga sohasem adott feleletet az embereknek és nem is mentegetődzött,
ellenkezőleg, senki a haszontalan fecsegők közül, akik piszkos kézzel
rámutattak az akarat és az érvényesülés napnál világosabb
ellenmondására, nem ítélte el ezt a felemásságot keményebben, mint ő
maga. 1908-ban ezt írja naplójába: «Ha azt hallanám, hogy rólam mint
valami idegenről azt mondják: olyan ember, aki fényűzéssel él, amit csak
lehet, elvesz a parasztoktól, becsukatja magát és e mellett a
kereszténységet vallja és prédikál, ötkopekokat oszt szét mint
alamizsnát és minden gyalázatos cselekedetekor kedves felesége mögé
bújik – ezt az embert nem haboznám gazembernek mondani! És ugyanezt
kellene rólam is mondani, hogy letegyek a világi hiúságokról és csak a
léleknek éljek.» Nem, Tolsztoj Leot senkinek nem kellett akarata és
cselekedete ellentétéről fölvilágosítania, ez az ellentét minden nap
újra széttépi a lelkét. Ha a naplóban mint vörösen izzó égető acélt ezt
a kérdést döfi a lelkiismeretébe: «Mondjad Tolsztoj Leo, tanaid
alapelvei szerint élsz», a dühös kétségbeesés ezt feleli: «Nem, meghalok
szégyenletemben, bűnös vagyok és megvetést érdemlek». Teljesen tisztában
volt magával, hogy számára nyilvános hitvallása után logikailag és
ethikailag csak egyetlen életforma volt lehetséges: elhagyni a házát,
lemondani nemesi címéről, művészetéről s «mint zarándok vándorolni az
orosz utakon». aki azonban ezt vallotta, sohasem tudta magát rászánni
erre az utolsó, legszükségesebb és egyedül meggyőző elhatározásra. De
éppen utolsó gyöngéjének e titka, ez a képtelensége az elvi
radikalizmusra, látszik Tolsztoj legutolsó szépségének. Mert
tökéletesség mindig csak az emberin túl lehetséges, minden szentnek, még
a szelídség apostolának is tudnia kell keménynek lennie, tanítványai elé
azzal a csaknem emberfölötti, kegyetlen követeléssel kell állania, hogy
a szentség kedvéért könnyű szívvel hagyják el apjukat és anyjukat,
feleségüket és gyermekeiket. Következetes, tökéletes élet mindig csak
magáramaradt egyén légüres terében valósítható meg, de nem
megkötöttségben és összeköttetésben: a szentnek útja ezért visz minden
időben a sivatagba, mint a neki egyedül megfelelő lakóhelyre és
otthonba. Tehát Tolsztojnak is, ha tanításának legvégsőbb
következtetését tettel akarja megvalósítani, miként az egyháztól és az
államtól, el kell tépnie magát a család szűkebb, melegebb és
ragaszkodóbb körétől is, ehhez az erőszakos cselekedethez azonban
harminc éven át nincs elég ereje. Kétszer elmenekült, kétszer
visszatért, mert az a gondolat, hogy földúlt lelkű felesége öngyilkossá
lehetne, megbénítja akaratbrutalitását, nem tudja magát elhatározni arra
– ez szellemi vétke és emberi szépsége! – hogy elvont eszméjéért csak
egy embert is föláldozzon. Inkább nyögve eltűri a csak testi közösség
nyomasztó hajlékát, semhogy összekülönbözzék a gyermekekkel és
öngyilkosságba kergesse a feleséget; kétségbeesetten küzdve és mégis sok
kal nemesebben, semhogy erőszakossággal megsértsen, döntő kérdésekben,
minő a végrendeleté és a könyveladásé, enged és inkább maga szenved,
mintsem hogy másoknak okozzon szenvedést. Fájdalommal belenyugszik abba,
hogy sziklakeménységű szent helyett inkább törékeny ember marad.

Mert a nyilvánosság előtt magát és csakis magát okolja ilyenformán a
lagymatagságért és az őszinteség hiányáért. Tudja, minden gyerek
kicsúfolhatja, minden őszinte ember kételkedhetik benne, mindenik
követője ítéletet mondhat róla, de ez és éppen ez lesz e komor években
Tolsztoj nagyszerű tűrveszenvedése, hogy összeszorított ajakkal,
mentegetődzés nélkül hallgatja a kétkulacsosság vádját. «Ám legyen az
emberek szemében hamis a helyzetem, talán éppen erre van szükség», írja
megrendülve a naplójába 1898-ban és lassan kezdi fölismerni
megpróbáltatásának különleges értelmét, azt tudniillik, hogy ez az ő
martíromsága diadalmaskodás nélkül, ez a méltatlanul szenvedés védekezés
és mentegetődzés nélkül talán súlyosabb és ádázabb, mint az a másik
színpadi martíromság lett volna a piacon, amelyet annyira kért éveken át
a sorstól. «Sokszor óhajtottam szenvedni és üldöztetést tűrni, de ez azt
jelenti, hogy lusta voltam és másokat akartam dolgoztatni magam helyett,
úgy hogy ők megkínozzanak, míg nekem csak szenvednem kellene.» Az
emberek legtürelmetlenebbje, aki egyetlen nekilódulással szívesen
beleugrott volna a gyötrelembe és szinte örömmel elégettette volna magát
meggyőződésének szégyenfájánál, belátja, hogy számára mint sokkal
keményebb megpróbáltatás, a lassan piruló tűzön elégés van kimérve, a be
nem avatottak megvetése és a maga tudó lelkiismeretének örök
nyugtalansága. Óráról-órára be kell látnia saját következetlenségét, el
kell magát ítélnie és meg kell magát büntetnie hanyagságáért, meg kell
magát vetnie hiúságáért, de azt is érzi, hogy éppen erre az
elégedetlenségre szüksége van, éppen ebben érzi ő, a büszkének
született, saját gyöngeségét és ügyefogyottságát. szüntelenül arra kell
ráeszmélnie, hogy legfőbb föladatával, a példaadással és legtitkosabb
erősödésével, a szent, magához hű életmód folytatásával, nem tud
megbirkózni és végtelen szégyenkezéssel be kell vallania, hogy a maga
életében sem tudja megvalósítani azt, amit az egész emberiségtől
megkövetel. Ez a titkos, belsejében rágódó szenvedés Tolsztoj Leo utolsó
éveit tragikusabbá teszi, mint minden nyilvános hősiesség, mint élete
módjának betűszerinti következetessége; éppen az, hogy a saját ethikai
követelését nem teljesítette, nem tudta teljesíteni, tünteti föl duplán
nagyszerűnek és elragadónak e hatalmas ethikus akaratát.

De Tolsztoi, a magavizsgálódás e kérlelhetetlen zseníje, legtitkosabb
órában mindenki másnál kegyetlenebbül meggyanusította még akaratának
tisztaságát is. Amit ellenfelei titokban suttogtak, hogy a
világonsegítőnek patétikus szerepét, a nyilvános alázatosságot nem
eredeti becsületességből, hanem színészkedő tetszelgésből,
dicsőségvágyból és hiúságból vállalta magára, ezt a borzasztó gyanút a
magábaszállás egyik csöndes órájában Tolsztoj kegyetlenül kimondta maga
ellen. Aki tudni akarja, mily mélységig gyötörte meg Tolsztoj a
lelkiismeretét egy utolsó becsületesség kedvéért, olvassa el azt a
novelláját, amelyet csak a hagyatékában találtak meg, a «Pater
Szergiuszt». Éppen úgy, ahogyan Szent Teréz látomásaitól megijedve,
aggódva azt kérdezi gyóntatójától, vajjon e látomásokat igazán Isten és
nem ellenfele, az ördög küldi-e neki, hogy próbára tegye gőgösségét,
ebben a novellában azonképpen Tolsztoj is fölveti a kérdést, vajjon
tanítása és cselekedete az emberek szemében valóban isteni, tehát
ethikai és segítő eredetű-e, vagy pedig dicsőségszomjúságból és a tömjén
öröméből a hiúság ördögétől származik. Abban a szentben nagyon átlátszó
leplezgetéssel a maga helyzetét írja le Jasznaja Poljanaban: ahogyan
hozzája a hívők, a kíváncsiak, a megcsodálás zarándokai, úgy vándorolnak
ahhoz a csodatévő szerzeteshez a bűnbánók és tisztelők. De Tolsztojhoz
hasonlóan lelkiismeretének e mása azt kérdezi követőinek kavarodása
közepette, vajjon ő, akit mindenki szentként tisztel, valóban szent
szívvel él-e, azt kérdezi magától, hogy «amit teszek, mily mértékben
történik Isten szeretetéből és mennyiben az emberek kedvéért». És
Tolsztoj lesujtóan ezt feleli magának Szergiusz páter szájával:

Lelke mélyén érezte, hogy az ördög az Isten nevében való működését egy
másikkal cserélte föl, amely csak dicsőséget akar szerezni az
embereknél. Érezte ezt; mert míg azelőtt jól esett neki, ha nem zavarták
ki magányából, most kín volt neki ez a magányosság. A látogatók terhére
voltak, kifárasztották, de szíve mélyén örült a dícséretnek, amellyel
elhalmozták. Lelki megerősödésre és imádkozásra egyre kevesebb ideje
maradt, közbe-közbe azt gondolta, hogy hasonlít egy térhez, melyen
forrás fakadt, élő víznek gyönge forrása, amely belőlem és rajtam
keresztül áramlott, most azonban a víz már nem gyűlhet össze, ha a
szomjazók összetorlódnak és lökdösik egymást és mindent széttiportak és
csak piszok maradt meg… Most már nem volt benne szeretet, nem
alázatosság és tisztaság sem.

Magának mint szentnek esetleges istenítését ilyen határozottan és
magával szemben igazságosan utasította vissza Tolsztoj: magát csak
kereső, tapogatódzó, fáradságosan és tele tévedéssel Istenhez törekvő
embernek értékelte. Hasonmásának szájával nagyaggodalmaskodva ezt kérdi
magától: «De nem volt-e meg mégis a becsületes akarat, hogy Istent
szolgáljam?» És jóllehet a válasz ezzel a kegyetlen döntéssel: «Igen,
megvolt, de mocskos lett minden és át meg átnőtte a hír. Nincs Isten
annak a számára, aki mint én, azért élt, hogy híres legyen az emberek
előtt», dübörögve becsapja a szentség minden kapuját, – egészen
félénken, mint beomlott aknából, mégis ott reszket a reménység fénye:
«De keresni akarom».

«Keresni akarom», – ez mutatja meg Tolsztoj legigazibb akaratát és
sorsát, hogy ne legyen istentaláló, csak istenkereső, ne adjon feleletet
az emberiségnek, csak segítsen neki új kérdéseket föladni,
becsületesebben, kegyetlenebbül kérdezni, mint bárki azelőtt. Nem lett
szent, nem világotmegváltó próféta, még csak életének teljesen
egyértelmű becsületes kialakítója sem: mindig ember maradt, nagyszerű
néhány pillanatban és a következőkben megint nem őszinte és kicsi,
gyöngékkel, fogyatékosságokkal és kétértelműségekkel teli ember, aki
azonban hamar megismerte hibáit és páratlan buzgalommal a
tökéletesedésen fáradozik. Nem szent, de szent akarat, nem hívő, de
titáni erővel hinni tudó, nem az isteninek képmása, hanem jelképe az
emberiségnek, amelynek sohasem szabad az útján békességben megpihennie,
örökké harcolnia kell a tökéletesedésért, minden órában és minden nap.




EGY NAP TOLSZTOJ ÉLETÉBŐL.

«A családom körében elszomorodom, mert enyéimmel nem tudok együttérezni.
Mindent, minek ők örülnek, az iskolai vizsgálatot, a sikert a világon, a
bevásárlást, mindezt rájuk nézve szerencsétlenségnek és bajnak tartom,
de nem szabad megmondanom. Azaz hogy szabad és meg is teszem, de senki
sem érti meg szavaimat.»

_Napló_.

Barátainak bizonysága és saját szavai nyomán így képzelem el ezer közül
Tolsztoj Leo egyetlen napját.

Korán reggel: Az álom lassan lepereg az öreg ember szempillájáról,
fölébred, körülnéz – az ablakot már aranyba vonja a reggeli fény,
nappalodik. Homályos árnyékból kibújik az emlékezés és elsőnek a
meglepetten boldog gondolat: még élek. Tegnap este, mint minden éjjel,
végigdőlt az ágyon azzal az alázatos megadással, hogy nem kel föl többé.
Naplójába a következő nap dátuma elé a pislákoló lámpánál még odaírta a
három betűt: H. m. é., «Ha még élek», és ó csoda, még egyszer
megajándékozták a lét kegyével, él, még lélekzik, egészséges. Mint Isten
üdvözletét teli tüdővel szívja magába a levegőt és vágyó szürke szemmel
a világosságot: ó csoda, az ember él, egészséges. Az öreg ember hálásan
fölkel, mindent levet magáról, a jéghideg víz vörösre csípi az
egészséges testet. Felső testét tornászó kedvvel föl- és lehajlítja, míg
zihálni kezd a tüdeje és ropog a csontja. Azután inget és házikabátot
húz vörösre dörzsölt bőrére, kitárja az ablakot és maga kisöpri a
szobát, a ropogó fahasábokat a vidáman pattogó tűzbe dobja, a maga
szolgája, a maga cselédje.

Azután le a reggelizőbe, Andrejevna Zsófia, a lányok, a titkár, nehány
barát már ott van, a szamovárban tea forr. A titkár nagy tálcán odaviszi
neki a levelek, folyóiratok és könyvek nagy tömegét, amelyek négy
világrészből érkeztek. Tolsztoj bosszúsan pillant erre a
papirostoronyra. «Tömjén és alkalmatlanság» gondolja magában,
«mindenesetre azonban zürzavar! Az embernek többet kellene magával
egyedül és Istennel együttlennie, nem pedig mindig a világ közepét
játszania, távoltartani magától mindent, ami zavar, háborgat, ami hiúvá,
gőgössé, nagyravágyóvá és igazságtalanná tesz. Inkább a tűzbe kellene
mindezt dobni, hogy az ember el ne pocsékolja az idejét és
fönnhéjázással meg ne rontsa a lelkét». De a kíváncsiság hatalmasabb,
gyorsan forgató ujjakkal mégis csak átlapozza a kérés, panaszkodás,
koldulás, üzleti ajánlat, látogatásbejelentés és haszontalan fecsegés
tömeges, zagyva sokféleségét. Egy brahman azt írja Indiából, hogy
hamisan értelmezte Buddhát, egy gonosztevő a fegyházból elmondja élete
történetét és tanácsot akar, fiatal emberek tétovázásukban, koldusok
kétségbeesésükben fordulnak hozzája, mindannyian alázatosan hozzá
törekszenek, mint mondják, az egyetlenhez, aki segíteni tudna rajtuk, a
világ lelkiismeretéhez. Homlokának ráncai mélyebbek lesznek: «kin
segíthetnék én», gondolja, «én, aki magamon sem tudok segíteni,
napról-napra tévelygek és új magyarázatot keresek, hogy ezt a titokzatos
életet elviselhessem és nagyhangon az igazságról beszélek, hogy
megcsaljam magamat. Csoda-e, ha mindannyian hozzám jönnek és mondják:
Nikolajevics Leo, taníts meg, mi az élet! Hazugság, amit teszek,
nagyzolás és szemfényvesztés, a valóságban már régen kimerültem, mert
elpazarlom magamat, mert elárasztom magamat a sok-sokezer emberen,
ahelyett, hogy magamba vonuljak, mert beszélek és beszélek és beszélek,
a helyett, hogy hallgassak és a csöndben lelkiismeretem szavát halljam.
De az embereket nem csalhatom meg bizalmukban, kell hogy feleljek
nekik.» Az egyik levelet tovább tartja a kezében és elolvassa kétszer,
háromszor: egy diák levele, aki haragosan becsmérli, mert vizet prédikál
és bort iszik. Ideje már, hogy elhagyja a házát, a parasztoknak adja a
birtokát és zarándok legyen Isten útjain. «Igaza van», gondolja
Tolsztoj, «az én lelkiismeretem szava szól belőle. De hogyan magyarázzam
meg neki, amit magamnak sem tudok megmagyarázni, hogyan védekezzem,
amikor enmagamat tesz meg vádlónak?» Ezt az egy levelet magához veszi,
mire fölkel és a dolgozószobájába megy, hogy mindjárt válaszoljon a
levélre. Az ajtónál még utóléri a titkár és figyelmezteti, hogy délre
intervju végett bejelentkezett a «Times» levelezője, hajlandó-e őt
fogadni. Tolsztoj arca elkomorul. «Mindig ez a tolakodás! Mit akarnak
tőlem: csak be akarnak bámulni az életembe. Amit mondok, ott van az
írásaimban, aki olvasni tud, megértheti.» De valami hiú gyöngeségből
mégis csak hamar enged. «Nem bánom, mondja, de csak félórára.» És
alighogy átlépte dolgozószobája küszöbét, lelkiismerete már háborog:
«Miért engedtem már megint; még mindig, ősz hajjal, egy arasznyira a
haláltól még hiú vagyok és kiszolgáltatom magamat az emberi fecsegésnek,
mindig újra gyönge leszek, valahányszor szorongatnak. Mikor tanulom meg
végre az elrejtőzést, a hallgatást! Segíts Istenem, segíts meg!»

Végre magára marad a dolgozószobában. A csupasz falon kasza, gereblye és
fejsze lóg, a sikált padlón a csupasz asztal előtt inkább tuskó, mint
pihenőhely, ormótlan szék; félig szerzetesi, félig paraszti cella.
Tegnapról még ott van az asztalon a féligkész cikk, «Gondolatok az
életről». Átolvassa saját szavait, töröl, változtat, hozzáír. A gyors,
túlnagy gyermeki írás egyre megáll. «Nagyon könnyelmű, nagyon
türelmetlen vagyok. Hogyan is beszélhetek Istenről, amikor még nem
vagyok tisztában a fogalmával, ha még magam sem állok szilárdan és
gondolatom ingadozik egyik napról a másikra? Hogyan lehetnék világos és
mindenkinek megérthető, ha Istenről beszélek, a kimondhatatlanról és az
életről, az örökké érthetetlenről. Amire itt vállalkozom, túlhaladja az
erőmet. Istenem, mily biztosnak éreztem magamat azelőtt, amikor költői
műveket írtam, olyannak mutattam az embernek az életet, aminőnek Ő
teremtette és nem amilyennek én, öreg, tévelygő, kereső ember kívánom
magamnak, hogy valóban legyen. Nem vagyok szent, nem, nem vagyok az és
nem kellene az embereket tanítgatnom, csak olyan ember vagyok, akinek az
Isten tisztábban látó szemet és jobb érzékeket adott, mint sok ezer
másnak, hogy lássam az ő világát. És talán őszintébb és jobb voltam
akkor, mikor csak a művészetet szolgáltam, amelyet most oly ostobán
elátkozok.» Megáll és önkéntelenül körülnéz, mintha valaki megleshetné,
amikor most egy rejtett fiókból előveszi a novellákat, amelyeken
mostanában titokban dolgozik (hiszen a nyilvánosság előtt mint
«fölöslegeset» és «bűnt» kigúnyolta és lealacsonyította a művészetet).
Kezében vannak a titokban írt, az emberek elől elrejtett művek,
«Hatsimurad», «Az elveszett szelvény», lapozgatja és nehány oldalt
elolvas. Szeme megint melegfényű lesz. «Igen, ez jól van megírva,» érzi,
«ez jó! Hogy a világát leírjam, csak erre rendelt az Isten, nem arra,
hogy gondolatait kitaláljam. Mily szép a művészet, mily tiszta a
teremtés és mily kínos a gondolkodás! Mily boldog voltam akkor, amikor e
lapokat teleírtam, könnyeim csorogtak, amikor a «Boldog házasság»-ban
leírtam a tavaszi reggelt és Andrejevna Zsófia még éjjel bejött hozzám
tűzben égő szemmel és megölelt: a leírást félbe kellett szakítania és
köszönetet kellett nekem mondania és boldogok voltunk az egész éjjelen,
az egész életen. De most már nem fordulhatok meg, nem szabad, hogy az
emberek megcsalódjanak bennem, tovább kell mennem a megkezdett úton,
mert lelki szorultságukban segítséget remélnek tőlem. Nem szabad
pihennem, napjaim meg vannak számlálva.» Nagyot sóhajt és a kedves
lapokat megint visszatolja a fiók rejtekébe; mint valami íródiák, némán,
haragosan tovább írja értekezéseit, a homloka ráncos és az álla oly
mélyre lehajtott, hogy fehér szakálla néha végigszánt a papiroson.

Végre dél! Mára elég volt! El a tollal: fölugrik és fürge, apró
lépteivel lepöndörül a lépcsőn. A lovász már ott várja Delirevel,
kedvelt kancájával. Már fönn is van a nyeregben és az írás közben
meghajolt alakja kinyúlik, nagyobbnak, erősebbnek, fiatalabbnak látszik
most, amikor egyenesen ülve, könnyen és magát átengedve, mint a kozák,
az erdőnek vágtat a finompatájú lovon. Fehér szakálla hullámzik és lobog
a zúgó szélben, tágra és kéjesen széttárja ajkát, hogy jobban magába
szívhassa a mező illatát, az életet, az élőt érezze öregedő testében és
fölrázott vérének gyönyöre egészen ujja hegyéig és fülének zúgó
kagylójáig melegen és édesen forr az ereiben. Amikor most belovagol a
fiatal erdőbe, hirtelen megáll, hogy lássa, még egyszer megnézze, hogyan
pattannak ki a tavaszi napon a gyönge rügyek és tartják ég felé vékony,
reszketeg zöldjüket, amely finom, mint a hímzés. Combjának erős
nyomásával a nyirfákhoz kényszeríti lovát, sólyomszemével izgatottan
figyeli, amint a hangyák, egyik a másik után, előre és hátra, mint
valami mikroszkopikus páternoszterszerkezet, végighaladnak a kéreg
hosszában, az egyik már kövér hassal, a másik apró harapófogójával még
csak keresve a falisztet. Percekig mozdulatlan elragadtatással áll az
agg patriárka és nézi az óriásit ebben a csöppnyiben, meleg könny
áztatja a szakállát. Mily csodálatos ez, több mint hetven év óta, mindig
újra csodálnivaló a természetnek ez az isteni tükre, amely némán is
beszédes, örökké új képeket mutató, mindig eleven és bölcsebb a maga
csöndjében, mint minden gondolat és kérdés. Türelmetlenül prüszköl
alatta a ló. Tolsztoj fölébred gondolkodó elmélázásából, combjával
erősen megszorítja a kanca oldalát, hogy most a szél zúgásában ne csupán
a kicsit és gyöngét, hanem az érzékek vadságát és hevességét is érezze.
És lovagol és lovagol és lovagol, boldogan és gondolkodás nélkül,
ellovagol húsz versztnyire, míg fényes izzadság fehér habja veri ki a
kanca oldalát. Akkor aztán csöndes ügetéssel hazafelé irányítja. Szeme
egészen tiszta, lelke nyugodt, boldog és megelégedett, mint aminő
gyermekkorában volt, ugyanabban az erdőben, ugyanazon a hetven év óta
ismert úton, az öreg, nagyon öreg ember.

De a falu közelében hirtelenül elsötétül napsütötte arca. Szakértő
szemmel megvizsgálta a földeket: itt az ő birtoka területén rosszul
gondozott, elhanyagolt telket lát, a kerítése elrothadt és felét
alighanem elfűtötték, a talaj nincs fölszántva. Haragosan odalovagol
fölvilágosításért. Az ajtón mezitláb, kócos, sunyi nézésű piszkos
asszony lép ki, két-három félig meztelen kis gyerek kapaszkodik ijedten
rongyos szoknyájába és hátulról, az alacsony, füstös kunyhóból még egy
negyediknek nyafogása hallatszik. Ráncos homlokkal kutatja ennek az
elhanyagoltságnak az okát. Az asszony összefüggéstelen szavakat sír el,
az ura hat hét óta be van zárva, fát lopott. Hogyan gondoskodhatnék
egymaga mindenről nélküle, az erős és szorgalmas nélkül, pedig csak az
éhség vitte rá, hiszen az úr maga is tudja: a rossz termés, a nagy adó,
a bér. A gyerekek, amikor anyjukat sírni látják, bőgni kezdenek,
Tolsztoj hamar a zsebébe nyúl és hogy letompítson minden további
magyarázkodást, pénzt ad neki. Azután gyorsan, mintha csak menekülne,
ellovagol. Az arca komor, az öröme elröpült. «Ez történik tehát az én –
nem, azon a birtokon, amelyet a feleségemnek és a gyerekeimnek
ajándékoztam. De miért bújok el bűnömmel gyáván a feleségem mögé.
Hazugság volt a világ előtt, semmi más, az a vagyonátruházás, mert
ahogyan engem a hűbéri parasztmunka hízlalt meg, azonképpen most az
enyéim szívják ki pénzüket ebből a szegénységből. Hiszen tudom: amelyben
lakom, annak az új épületnek minden tégláját ezeknek a rabszolgáknak a
verejtékével égették, az ő kővé vált húsuk, az ő munkájuk. Nem lett
volna szabad a feleségemnek és gyermekeimnek adnom azt, ami nem az
enyém, földjét azoknak a parasztoknak, akik fölszántják és megművelik.
Szégyenlenem kell magamat Isten előtt, akinek nevében én, Tolsztoj Leo
mindig igazságosságot prédikálok az embereknek, én, akinek az ablakán
minden nap másnak a nyomora néz be.» Egészen haragossá vált az arca és
még inkább elsötétül, amikor most a kőoszlopok mellett az udvarházhoz
lovagol. A libériás lakáj és a lovász kirohan, hogy lesegítse a lóról.
«A rabszolgáim», gúnyolódik elfojtott dühvel a magát vádoló
szégyenkezés.

A tágas ebédlőben már várja a megterített asztal, hófehéren és ezüst
edénnyel; a grófné, a leányok, a fiúk, a titkár, a háziorvos, a francia
nő, az angol nő, nehány szomszéd, egy forradalmár diák, aki
házitanítónak van alkalmazva, meg az az angol riporter: a sokféle
emberkeverék vidáman összevissza kavarodik. Persze most, ahogy ő belép,
azonnal tiszteletteljesen megszakad a lárma. Tolsztoj komoly, a nemes
ember udvariasságával üdvözli a vendégeket és szó nélkül az asztalhoz
ül. Amikor a libériás inas eléje teszi válogatott vegetariánus ételeit –
spárgát, külföldi árut, a leggondosabban elkészítve – önkéntelenül a
rongyos asszonyra kell gondolnia, akinek tíz kopeket ajándékozott.
Komoran ül és magába mélyed. «Csak megértenék, hogy nem tudok és nem
akarok így élni, köröttem lakájok, ebédre négy fogás, ezüstön mindenféle
bőséggel, míg a többiek a legszükségesebbel sem rendelkeznek; hiszen
tudják, hogy csak azt az egy áldozatot kívánom tőlük, csak azt az egyet,
hogy mondjanak le a fényűzésről, erről a leggyalázatosabb bűnről az
emberiség ellen, amelyet az Isten egyformának akar látni. De ő, aki a
feleségem és akinek gondolataimat is meg kellene velem osztania, mint
ahogyan ágyamat és életemet megosztja velem, ő ellenségként áll
gondolataimmal szemben. Malomkő a nyakamon, a lelkiismeretemen teher,
amely hamis, hazug életbe húz le; már régen el kellett volna vágnom a
kötelékeket, amelyekkel megkötnek. Mi dolgom van még velük? Ők az én
életemet zavarják meg, én meg az övékét, fölösleges vagyok itt, teher
magamnak és valamennyiüknek.»

Haragjában akaratlanul is ellenségesen néz a feleségére, Andrejevna
Zsófiára. Istenem, mennyire megöregedett és megőszült, az ő homlokát is
ráncok szántják végig, az ő hervatag ajkát is búbánat marcangolja. És
hirtelenül ellágyul az öreg ember szíve. «Istenem», gondolja, «mily
komor, mily szomorú ő, akit mint fiatal, nevető, ártatlan leányt
kötöttem az életemhez. Egy emberöltő, negyven, negyvenöt év óta élünk
már együtt, mint leányt vettem el én, a félig már elkopott férfi és
tizenhárom gyermeket szült nekem. Segített műveim megteremtésében, a
gyermekeimet szoptatta és én, mit csináltam belőle én? Kétségbeesett,
csaknem őrült, túlingerült asszonyt, aki elől el kell zárni az
altatószereket, hogy el ne dobja magától életét, olyan szerencsétlenné
lett általam. És a fiaim, tudom, hogy nem szívelhetnek és a lányaim,
akiknek elemésztem a fiatalságukat és a titkárok, akik minden szót
fölírnak és minden szavamat fölcsipkedik, mint a veréb a lóganajt; a
szekrényben már készen tartják a balzsamot és tömjént, hogy mumiámat
megőrizzék az emberiség múzeuma számára. És ott az az angol kamasz a
jegyzőkönyvvel már várja, hogyan fogom neki megmagyarázni «az életet» –
bűn Isten és az igazság ellen ez az asztal, ez a ház, irtózatosan
titokzatos és tisztaság nélkül és itt benn ülök ebben a pokolban és a
helyett hogy fölugornék és a magam útján járnék, melegen és jól érzem
magamat benne. Jobb lenne nekem, jobb lenne neki, ha már halott lennék:
nagyon sokáig élek és nem eléggé őszintén: az én időm már régen lejárt.»

A lakáj megint ételt kínál, édes gyümölcsöt tejszínhabbal körítve,
jégbehűtve. Haragos kézmozdulattal félretolja az ezüsttálat. «Nem jó az
étel?», kérdi aggódva a gyanútlan Andrejevna Zsófia, «nehéz neked?»

De Tolsztoj kesernyésen csak azt feleli: «Nekem éppen az a nehéz, hogy
nagyon is jó».

A fiai kedvetlenül, a feleség megütközve, a riporter feszülten figyelve
néz: látszik, hogy magának akarja megtartani az aforizmát.

Az ebéd véget ér, fölkelnek és a fogadóterembe mennek. Tolsztoj a fiatal
forradalmárral vitatkozik, aki minden tisztelete mellett is bátran és
hevesen ellentmond. Tolsztoj szeme villámot szór, vadul, szakadozottan,
csaknem kiabálva beszél; fékezhetetlenül indulatos minden vitában, mint
azelőtt a vadászásban és a tenniszjátékban. Egyszerre csak rajtakapja
magát a szilajságán, alázatosságra kényszeríti magát és a hangját
erőszakkal mérsékli: «De talán tévedek, az Isten a gondolatait
szétszórta az emberek közt és senki nem tudja, az övét vagy a magáét
mondja-e ki». És hogy elterelje a beszédet, fölbiztatja a többieket:
«Menjünk kissé a parkba».

De előbb még egy kis megállás. A kastély lépcsőjével szemben az ősrégi
szilfa alatt «a szegények fájánál» a néphez tartozó látogatók, a
koldusok és különböző szekták követői, a «sötétek» várják Tolsztojt.
Húsz mérföldet gyalogoltak, hogy tanácsot kapjanak vagy valami kis
pénzt. Napbarnítottan, fáradtan, poros cipőben állnak ott. Az «úr», a
«barin» közeledtére nehányan orosz módra a földig hajolnak. «Kérdezni
akartok valamit?» «Azt akartam kérdezni Fenség…» «Nem vagyok fenség,
senki nem fenséges, csak az Isten». szól rá Tolsztoj. A parasztocska
ijedten forgatja a sipkáját, végre szövevényes kérdéseket makog el
arról, hogy igazán a parasztoké lesz-e most a föld és hogy a ráeső részt
mikor kapja meg? Tolsztoj türelmetlenül felel, minden tisztázatlan dolog
elkeseríti. Azután mindenféle istenes kérdéssel egy erdészre kerül a
sor. Tud-e olvasni, kérdezi Tolsztoj és amikor igennel válaszol,
Tolsztoj előhozatja a «Mit tegyünk?» írást és ezzel végzett vele. Most
koldusok tolonganak feléje, egyik a másik után. Tolsztoj, aki már
türelmetlen, egy ötkopekossal gyorsan végez velük. Amikor megfordul,
észreveszi, hogy az újságíró lefotográfozta, amikor pénzt adott. Arca
megint elkomorul: «Így ábrázolnak engemet, Tolsztojt, a jóságost, a
parasztok közt, az alamizsnaosztogatót, a nemes, segíteni kész embert.
De aki a szívembe láthatna, tudná, hogy sohasem voltam jó, csak meg
akartam tanulni, hogyan kell jónak lenni. Igazában csak saját énem
foglalkoztatott. Soha nem nyujtottam segítséget, egész életemben a felét
sem ajándékoztam a szegényeknek annak, amit Moszkvában egyetlen éjjelen
elkártyáztam. Soha nem jutott az eszembe, hogy Dosztojevszkinek, akiről
tudtam, hogy éhezik, elküldjem azt a kétszáz rubelt, amely egy hónapra,
vagy talán mindenkorra megváltotta volna. És mégis eltűröm, hogy
ünnepeljenek és a legnemesebb embernek dícsérjenek, pedig tudom, hogy
csak a kezdet kezdetén vagyok.»

Már nagyon szeretne a parkban sétálni és a fürge, öreg emberke olyan
türelmetlenül siet lengő szakállával, hogy a többiek alig tudják
követni. Nem, most már nem akar sokat beszélni: csak az izmokat érezni,
az idegek hajlékonyságát, kissé megnézni a lányok tenniszjátékát, a
fürge testi játék ártatlanságát. Érdeklődéssel kísér minden mozdulatot
és büszkén nevet minden sikerült ütés láttára és tisztább, megnyugodott
érzékekkel vándorol tovább a gyöngén illatozó moszaton. Azután azonban
megint vissza a dolgozószobába, kissé olvasni, kissé pihenni, néha már
meglehetősen fáradtnak érzi magát és nehéz a lába. Amikor így magára
hagyva fekszik a bőrpamlagon, csukott szemmel és fáradtnak és öregnek
érzi magát, magában ezt gondolja: «Mégis csak jól van így: hol van az az
idő, a rettenetes, amikor mint valami kísértettől, féltem a haláltól, el
akartam előle rejtőzni és el akartam magamat tagadni. Most már nem félek
tőle, sőt jól esik, hogy ily közel vagyok hozzá.» Hátratámaszkodik, a
csöndben körülrajozzák a gondolatok. Néha a ceruzával hamar följegyez
egy szót, azután hosszan és komolyan elmélázik. És szép az öreg, fáradt
ember arca, az álmodás és a gondolkodás felhőjében, egyedül magával és
gondolataival.

Este azután még egyszer le a beszélgető körbe: hiszen a munkát
elvégezte. Barátja, a zongorás Goldenweiser megkérdi, szabad-e
játszania. «Persze, persze!» Tolsztoj a zongorára támaszkodik, kezével
beárnyékolja a szemét, hogy ne lássa senki, mennyire meghatja őt az
egybefűződő hangok varázslata. Szempilláit lecsukva és nagyokat fujtatva
figyel. A zene, amelyet oly hangosan megtagadott, csodálatosan áramlik
feléje, ellágyítja, a sok súlyos gondolat után ismét szelíddé és jóvá
teszi a lelket. «Hogyan is szólhattam le a művészetet», gondolja
magában. «Hol a vigasz, ha nem benne? Minden gondolkodás elkomorít,
minden tudás megzavar és hol érezzük határozottabban Isten jelenlétét,
mint a művész festményében és szavában. Testvéreim vagytok, Beethoven és
Chopin, tekinteteket most rajtam megpihenni érzem és az emberiség szíve
dobog bennem: bocsássátok meg testvéreim, hogy becsméreltelek titeket.»
A zene hatalmas akkorddal végződik, mindenki tapsol és kis habozás után
maga Tolsztoj is. Minden nyugtalansága meggyógyult. Szelíd mosollyal az
egybegyűltek közé lép és örül a szíves beszédnek; most végre mintha
vidámság és csönd lengedezné körül, a mozgalmas nap teljesen véget ért.

De mielőtt nyugovóra tér, még egyszer a dolgozószobájába megy. A nap
befejezése előtt Tolsztoj még egy törvényt ül maga fölött, mint mindig,
számadást fog követelni magától minden óráért és egész életéért. A
naplója föl van nyitva; üres lapjairól a lelkiismeret szeme tekint reá.
Tolsztoj átgondolja a nap minden óráját és törvényt ül. Eszébe jutnak a
parasztok, a magaokozta nyomor, amely mellett ellovagolt, a nélkül, hogy
másként segített volna, mint csekély, nyomorult pénzzel. Eszébe jut,
hogy a koldusokkal szemben türelmetlen volt és keményen és gonoszul
gondolkodott a feleségéről. És mindezt a hibáját följegyzi a könyvébe, a
vád könyvébe és haragosan odaírja az ítéletet «ismét lusta voltam,
nyomorult lelkű. Nem tettem elég jót! Még mindig nem tanultam meg azt a
nehéz dolgot, hogy az emberiség helyett a körülöttem levő embereket
szeressem: Segíts meg Istenem, segíts meg!»

Azután még a következő nap dátuma és a titokzatos «H. m. é.», ha még
élek. Most már elvégezte a dolgát, megint átélt egy napot. Az öreg ember
meghajolva átmegy a szomszéd szobába, leveti a zubbonyát, a súlyos
csizmákat és testét, nehéz testét leveti az ágyra és mint mindig,
először a halálra gondol. A gondolatok, színes pillangók még ott
röpködnek körülötte, de mint a lepkék az erdőben, lassanként sűrűbb
sötétségbe vesznek. Az álom árnyéka már egészen közel van…

Ekkor hirtelenül – fölriad – nem lépteket hallott? Igen, a szomszédban
lépést hall, halkat és lopakodót, lépést a dolgozószobában és már föl is
ugrik, hangtalanul, félig meztelenül és égő szemét a kulcslyukra
szorítja. Igen, világosság van a szomszéd szobában, valaki lámpással
bement és az íróasztalán kotorászik, legtitkosabb naplóját lapozgatja,
hogy elolvassa a szavakat, lelkiismeretének párbeszédét, Andrejevna
Zsófia, a felesége. Még a legtitkosabb titkára is leselkedik, magával
Istennel sem hagyják egyedül, mindenütt, mindenütt a házát, az életét, a
lelkét az emberek mohósága és kíváncsisága hálózza körül. Keze reszket a
dühtől, már a kilincshez nyúl, hogy hirtelenül fölrántsa az ajtót és
nekimenjen saját feleségének, aki elárulta. De az utolsó pillanatban
megfékezi dühét: «Talán ez is megpróbáltatásomra van szánva.» Megint
visszavonszolja magát a fekvőhelyéhez, némán, lélekzés nélkül, magát
kémlelve, mint valami kiszáradt kutat. És Tolsztoj Nikolajevics Leo,
korának legnagyobb és leghatalmasabb embere, saját házában elárulva, a
kétségtől gyötörve és dideregve a magányosságtól, még sokáig ébren
virraszt.




DÖNTÉS ÉS MEGDICSŐÜLÉS.

«Hogy a halhatatlanságban higyjünk, itt halhatatlan életet kell élnünk.»

_Napló_, 1896 márc. 6.

1900. Hetvenkét éves volt Tolsztoj Leo, mikor átlépte az évszázad
küszöbét. Teljes szellemi épséggel és mégis mint már legendás alak halad
a hősies aggastyán elmúlása felé. Az öreg világvándorló arca a
behavazott szakállból jóságosabban mosolyog ki, mint azelőtt és
megsárgult bőre olyan, mint számtalan ránccal és rovátkával teleírt
pergament. Most gyakran fészkel megadóan türelmes mosoly megbékélt ajka
körül, bozontos szemöldöke ritkábban sűrűsödik haragra, elnézőbbnek és
meghiggadtabbnak tűnik föl az öreg haragos Ádám. «Mily jóságos lett!»,
csodálkozik saját fitestvére, aki egy életen át mindig csak
fölforgatónak és fékezhetetlennek látta és valóban, a heves szenvedelem
csöndesedni kezd, fáradttá küzdötte és fáradttá kínozta magát, most hát
csöndesebben lélekzik a lélek és néha pihenést enged meg magának: az
alkony utolján a jóság új fénye sugározza be arcát. Megható ennek az
egykor oly komor arcnak szemlélése: mintha a természet nyolcvan éven
keresztül csak azért dolgozott volna oly erőszakosan, hogy végre utolsó
és végérvényes formájában nyilvánuljon meg legsajátosabb szépsége, az
aggastyán nagy, mindent tudó és megbocsátó fönségessége. És az emberiség
ebben a megdicsőült alakban kapja örökül Tolsztoj képét. Így őrzik meg
tisztelettel még nemzedékek nemzedékek után komoly és nyugodt arcát.

Csak az öregség, amely hősies emberek képét rendszerint darabosabbá
teszi és lekicsinyíti, ad az ő komor arcának teljes méltóságot. A
keménység fönségességgé lett, a szenvedelem szelídséggé magasztosult,
ami erőszakos volt benne és durva, nyugodt jósággá és mindent megértő
testvériséggé változott. És az öreg harcos valóban csak békét akar.
«Békét Istennel és az emberekkel», békét a legelkeseredettebb
ellenséggel, a halállal is. Véget ért, kegyesen elmúlt irtóztató,
óriási, állati félelme a meghalástól, nyugodt tekintettel, jól
fölkészülve néz a nagyon öreg ember a közeli elmúlás felé. «Arra
gondolok, hogy esetleg holnap már nem élek, naponta jobban meg akarok
barátkozni ezzel a gondolattal és egyre jobban hozzászokom.» És
csodálatos: amióta a sokáig magából egészen kikelt ember megszabadult
ettől a görcsös félelemtől, azóta alkotó kedve ismét nagyobbodik. Miként
Goethe, az aggastyán a tudományos szórakozásból élte alkonyán visszatér
«főfoglalkozásához», azonképpen a hetvenedik évétől a nyolcvanadikig
terjedő alig hihető évtizedben a prédikáló, a moralista Tolsztoj még
egyszer visszatér a művészethez, a sokáig megtagadotthoz, az új
században még egyszer föltámad az elmúlt század leghatalmasabb költője
és éppen olyan nagyszerű lesz, mint egykoron volt. Életének rengeteg
ívét merészen átboltozva, visszaemlékezik az aggastyán kozákéveinek
egyik élményére és megformálja belőle a «Hadsimurat» iliászi költeményt,
amely csupa fegyvercsörgés és háború, hősies legenda, egyszerű és
nemesen elbeszélve, mint akár legtökéletesebb napjaiban.

Az «Élő holttest» tragédiája, a «Bál után». «Kornei Vasziljev» mesteri
elbeszélés és sok kis legenda dicsőségesen tanusítja a művész megtérését
és megtisztulását a moralista türelmetlenségétől; ezekben a kései
művekben sehol nem sejtették egy aggastyánnak ráncos, az írásban
elfáradt kezét, mert átlátszóan a lélek legszélsőbb, legalsóbb fenekéig,
mint folyó és örökkévalóságba komolyan átzúgó idő áramlik a prózájuk: a
nagyen öregnek szürke tekintete meg nem vesztegethetően és meg nem
téveszthetően mérlegeli az ember örökké megrendítő sorsát. Az élet
bírája ismét költő lett és csodálatos öregkori vallomásaiban
tisztelettel meghajlik az egykor vakmerő életoktató az isteni
titokzatosság előtt: zsarnoki, türelmetlen kíváncsisága az élet utolsó
kérdései iránt a végtelenség egyre közelebbről zúgó hullámainak alázatos
figyelésévé szelídül. Tolsztoj Leo jóságos lett, de még nem fáradt; a
gondolatok kimeríthetetlen szántóföldjét, mint valami őskori paraszt,
addig műveli a naplójában, míg kihülő kezéből ki nem hull az íróvessző.

Mert a fáradhatatlannak, akire a sors azt a föladatot rótta, hogy utolsó
pillanatáig küzdjön az igazságért, még nem szabad pihennie. Befejezésre
vár még az utolsó, a legszentebb munka és ez már nem az életre, hanem
saját, közeledő halálára vonatkozik; e hatalmas alkotó ember életének
utolsó iparkodása az lesz, hogy a halálát méltóvá és példássá alakítsa,
összegyüjtött erejét erre használja föl. Egyetlen műremekén sem
dolgozott Tolsztoj oly sokáig és oly odaadással, egyetlen problémát sem
gondolt át már előre oly alaposan és tépelődően, mint a maga halálát:
mint valódi és magával elégedetlen művész éppen a legutolsó és
legemberibb művét akarja tisztán és szeplőtlenül átadni az emberiségnek.

Ez a küzdelem a tiszta, hazugságtól mentes, tökéletes halálért a
békétlenkedőnek hetvenéves háborújában a döntő ütközet lesz és
egyszersmind a legtöbb áldozattal járó, mert a saját vérére megy. Meg
kell valósítania még egy utolsó tettet, amely elől, nekünk csak most
megérthető félénkséggel, egész életében mindig kitért: végérvényesen és
ellenmondással nem törődve, meg kell magát szabadítania a vagyontól.
Kutusovjához hasonlóan, aki szeretné elkerülni a döntő csatát és azt
reméli, hogy folytonos sztratégiai visszavonulással legyőzheti a
rettenetes ellenséget, Tolsztoj is újra és újra visszariadt a vagyonáról
való végérvényes rendelkezéstől és lelkiismerete elől «a nemcselekvés
bölcseségébe» menekült. Minden kísérlete, hogy művei tulajdonjogáról
lemondjon arra az időre is, amikor már nem lesz életben, a család
legelkeseredettebb ellenállásával találkozott, amelyet brutális
cselekedettel nem tudott erőszakosan legyőzni, mert ehhez túlgyönge és
valójában túlemberi volt; ezért éveken át beérte azzal, hogy maga
pénzhez nem nyúlt és bevételét nem használta föl, de – így vádolja
magamagát – «ennek a nemtörődésnek az volt az alapja, hogy elvileg
megtagadtam minden tulajdont és álszeméremből nem törődtem a
vagyonommal, hogy következetlenséggel ne vádoljanak.» A legkülönbözőbb
hiábavaló próbálkozások után, amelyek mindenike tragédiát okozott
övéinek legszűkebb körében, a világos és kötelező döntést hagyatékáról
mindegyre halogatja és bizonytalan időpontig elodázza. De 1908-ban,
nyolcvanadik évében, amikor a családja a jubileumot ismét arra használja
föl, hogy nagy tőke föláldozásával teljes kiadást rendezzen műveiből, ő,
aki minden tulajdon nyilvános ellensége, már nem maradhat tétlenül,
Tolsztoj Leo nyolcvanadik évében nyílt sisakkal kénytelen vállalni a
döntő harcot. És ekkor Jasznaja-Poljanaban, Oroszország zarándokhelyén,
amelyet két világra terjedő hírnév alkonypírja aranyoz be, Tolsztoj és
övéi közt zárt ajtók mögött harc kezdődik, amely annál elkeseredettebb
és borzasztóbb, mert kicsinyességért, pénzért folyik és amelynek
irtózatosságát még a napló éles följajdulásából is csak fogyatékosan
lehet megsejteni. «Milyen nehezen is lehet ettől a szennyes, bűnös
vagyontól megszabadulni», sóhajtja ezekben a napokban (1908 július 25),
mert a fél család ezt a vagyont rángatja ide-oda karmos körmével. A
legrosszabbfajtájú rémregények jelenetei, föltört fiókok, átkutatott
szekrények, kilesett beszélgetések, a gondnokság alá helyezés
megkísérlése a legtragikusabb pillanatokkal, az asszony öngyilkos
kísérletével és Tolsztoj átkozódásával váltakoznak, «Jasznaja Poljana
pokla», ahogyan ő nevezi, megnyitja kapuit. De épen ebből a legnagyobb
szenvedésből szerzi meg végre Tolsztoj legnagyobb határozottságát is és
végre, nehány nappal a halála előtt, ennek a halálnak tisztasága és
becsületessége érdekében elhatározza, hogy nem tűr többé kétértelműséget
és homályosságot és az utókorra olyan végrendeletet hagy, amely az ő
szellemi tulajdonát félremagyarázhatatlanul az egész emberiségre ruházza
át. Még egy utolsó hazugságra van szükség, hogy ezt az utolsó
igazlelkűségét érvényesíthesse. Mivel úgy érzi, hogy otthon megfigyelik
és leselkednek utána, a nyolcvankét éves látszólag közönséges
sétalovaglásra a szomszédos grumonti erdőbe lovagol és ott egy fatönkön
– évszázadunk legdrámaibb pillanata – három tanu és a türelmetlenül
prüszkölő lovak jelenlétében aláírja végre Tolsztoj azt a lapot, amely
érvényes erőt és hatást ad akaratának életén túl is.

A bilincset tehát lerázta magáról és azt hiszi, hogy elvégezte a döntő
cselekedetet. De hátra van még a legnehezebb és legszükségesebb. Mert a
bőbeszédű lelkiismeret e sűrűn látogatott házában semmiféle titok nem
maradhat titok. Gyanakvás és mindenféle rebesgetés szűrődik át minden
zeg-zugon, egyik a másiknak súgja meg és így csörgedezik tovább és
nemsokára sejteni kezdi a felesége, csakhamar tudja a család, hogy
Tolsztoj titokban intézkedett. Tolvajkulccsal kémkednek szekrényeiben és
fiókjaiban, átvizsgálják a naplót, hogy nyomra akadjanak, a grófné
öngyilkossággal fenyegetődzik arra az esetre, ha Cserkov, a meggyűlölt
segítő abba nem hagyja látogatását. Tolsztoj ekkor belátja, hogy
legutolsó műremekét, a tökéletes halált itt, az indulatosság, kapzsiság,
a gyűlölködés és nyugtalanság közepette nem valósíthatja meg és az
aggastyán aggódni kezd, hogy «szellemi tekintetben megfoszthatnák őt ama
drága pillanatoktól, amelyek talán a legfönségesebbek». És ekkor lelke
legmélyéből még egyszer utat tör magának az a gondolat, amely az utóbbi
években újra és újra megkísértette a lelkét, az a gondolat, hogy
tökéletesülése kedvéért, mint ahogyan az evangélium kívánja, el kell
hagynia feleségét és gyermekeit, megszentelődése kedvéért pedig a
vagyont és nyereséget. Már kétszer elmenekült, először 1884-ben, de
félúton elhagyta az ereje és kénytelen volt hazatérni a feleségéhez, aki
vajudott és még az éjjel gyermeket szült neki, ugyanazt az Alexandra
leányát, aki most az ő pártjára áll, megvédi hagyományát és kész arra,
hogy segítője legyen utolsó útján. Tizenhárom évvel későbben, 1897-ben,
másodszor indult neki és feleségének azt a halhatatlan levelet hagyta
hátra, amely megmagyarázta lelkiismereti kényszerét: «Elhatároztam a
menekülést, először, mert korom előrehaladtával egyre nyomasztóbb ez az
élet és mindig vágyva vágyódom magányra és másodszor, mert a gyermekek
már fölnőttek és itthon nincs már szükség az én jelenlétemre… A fődolog
az – ahogyan az indusok az erdőségbe menekülnek, mihelyt elérték
hatvanadik életévüket – minden vallásos ember öreg korában azt a vágyat
érzi magában, hogy utolsó éveit Istennek áldozza föl és nem a tréfának
és játéknak, a fecsegésnek és a tenniszsportnak. Így az én lelkem is,
hogy beléptem már hetvenedik évembe, minden erejével csöndre vágyódik és
magányra, hogy összhangban éljek lelkiismeretemmel, vagy – ha ez
tökéletesen nem sikerül – mégis legalább megmeneküljek életem és hitem
kiáltó ellentététől.»

De túlnagy emberiessége akkor is visszatérésre bírta. Még nem bízott
eléggé az erejében, a hívó szózat még nem volt elég hatalmas. Most
azonban, tizenhárom évvel ama második, kétszer tizenhárom évvel amaz
első menekülése után, fájdalmasabban érzi, mint valaha, az irtózatos
vonzódást a messziségbe, vaslelkiismeretét hatalmasan és mágnesesen
ragadja magához a kitanulhatatlan hatalom. Tolsztoj 1910 júliusában ezt
írja a naplójába: «Nem tehetek mást, csak elmenekülhetek és most
komolyan gondolok erre, nos, most mutasd meg keresztény voltodat. C’est
le moment ou jamais. Hiszen itt senkinek nincs rám szüksége. Segíts meg
Istenem, világosíts föl, csak egyet óhajtanék, azt, hogy ne az én
akaratom teljesüljön, hanem csakis az övé. Amikor azt leírom, kérdezem
magamtól: de hát valóban igaz is? Nemcsak mutatni akarom magamat előtted
ilyennek? Segíts! Segíts! Segíts!» De még mindig habozik, mindig
visszatartja az aggódás a többiek sorsa miatt, bűnös vágya megijeszti
mindig őt magát és saját lelkére hajolva, mégis borzongással fülel, nem
kap-e belülről valami ösztönzést, fölülről valami üzenetet, amely
ellenállhatatlanul parancsol ott, ahol az akarata még habozik és
aggodalmaskodik. Mintha csak térdelve imádkoznék a titokzatos akarat
előtt, amelynek átengedte magát és melynek bölcseségében bízik, úgy
gyónja meg naplójában aggodalmát és nyugtalanságát. Égő lelkiismeretében
mint a láz ez a várakozás, borzongó szívében ez a fülelés mint óriási
reszketés és már azt hiszi, hogy a sors nem hallgatja meg és valami
esztelenségre szánja rá magát.

Ekkor, a kellő és legmegfelelőbb órában, megszólal benne egy hang, az
ősrégi legendáé: «Kelj föl és emelkedjél föl, végy köpenyt és
zarándokbotot!» És összeszedi magát és megy beteljesülése felé.




MENEKÜLÉS ISTENHEZ.

«Istenhez csak egymagában közeledhetik az ember.»

_Napló_.

1910 október 28-án, körülbelül reggeli hat órakor, a fák közt még
koromsötét éjszaka terjeng, nehány alak settenkedik furcsa módon a
jasznaja-poljanai kertek körül. Zár csattog, tolvajmódra ajtót nyitnak,
az istálló szalmáján a kocsis óvatosan, hogy semmi zaj ne legyen,
befogja a kocsiba a lovakat, két szobában kísértetként nyugtalan árnyak
járnak, letompított fényű zseblámpással mindenféle csomag után
tapogatódznak, fiókokat és szekrényeket nyitogatnak. Azután nesztelenül
kinyitott ajtókon át kiosonnak, suttogva végigbotorkálnak a park sáros
gyökérrengetegén. Majd egy kocsi, elkerülve az utat a ház előtt, kigurul
hátul a park kapuján.

Mi történik itt? Betörők jártak a kastélyban? A cár rendőrsége végre
bekeríti a nagyon gyanúsnak lakását, hogy átkutassa? Nem, senki nem tört
be, hanem Tolsztoj Nikolajevics Leo, csak orvosa kíséretében, mint a
tolvaj, kiszökik léte fogságából. Megkapta a hívó szót, a
megcáfolhatatlan és döntő jelet. Megint rajtakapta éjjel a feleségét,
amint titokban és hisztérikusan az iratai közt vájkált és ekkor
acélkeményen és rohamszerűen hirtelen kipattant az elhatározás, hogy
elhagyja őt, «aki elhagyta az ő lelkét», elmenekül valahová, Istenhez,
magához, a maga rámért halálába. Munkaköntösére hamar fölkapta a
bundáját, nagy sipkát csapott a fejére, fölhúzta a gumicipőt és
vagyonából nem vitt magával mást, csak mire a szellemnek van szüksége,
hogy megértesse magát az emberiséggel: a naplót, ceruzát és tollat. A
pályaudvaron még egy levelet firkál a feleségének, a kocsissal
hazaküldi: «Azt tettem, amit az én koromban levő aggastyánok rendesen
tenni szoktak, elhagyom ezt a világi életet, hogy életem utolsó napjait
elvonulva és csöndben töltsem el.» Azután fölszállnak a vonatra és
köpenyébe burkolva, csupán orvosa kíséretében egy harmadosztályú kocsi
piszkos padján ott ül Tolsztoj Leo, aki az Istenhez menekül.

De nem nevezi magát többé Tolsztoj Leónak. Mint ahogyan néhai V. Károly,
két világrész ura, önként levetette hatalmának jelvényeit, hogy az
Eszkorial koporsójába ássa be magát, úgy Tolsztoj miként a pénzt, a
házat és a hírnevet, a nevét is eldobta magától; most T. Nikolajevnek
mondja magát, kitalált neve annak, aki új életet akar magának találni és
tiszta, igazi halált. Minden köteléktől megszabadulva, végre idegen utak
zarándoka lehet, szolgája a tanításnak és az őszinte szónak. A
Samardino-kolostorban még elbúcsúzik testvérétől, az apátnőtől: két agg,
törékeny alak ül egymás mellett szelíd szerzetesek közt, átszellemülve a
csöndben és a magányosságban, két nap mulva utána jön a leánya, az a
gyermek, aki ama kudarcot vallott első menekülése éjjelén született. De
itt, ebben a csöndben sincs nyugta, attól fél, hogy fölismerik, üldözik,
utólérik, még egyszer visszarántják a saját házának zavaros, hazug
életébe. Ezért október 31-én reggel négy órakor, ismét láthatatlan ujj
érintésére, hirtelen fölkelti a leányát és sürgeti, hogy utazzanak
tovább, valahová, Bulgáriába, a Kaukázusba, külföldre, bárhová, ahol a
hírnév és az emberiség már nem éri utól, csak végre az egyedüllétbe,
magába, Istenhez.

De életének, tanításának rettenetes ellenfele, a hírnév, kínzó ördöge és
megkísértője, még most sem engedi el áldozatát. A világ nem engedi meg,
hogy az «ő» Tolsztoja a maga legsajátosabb, öntudatos akaratáé lehessen.
Sipkáját mélyen a homlokába húzva, alig ül az üldözött a vasúti
szakaszban és máris fölismerte az utasok egyike a nagy mestert, az egész
vonaton mindenki tudja már, a titkot elárulták és a kocsi ajtajánál már
ott tolonganak férfiak és nők, hogy láthassák. Az ujságok, amelyeket
magukkal hoztak, hasábos tudósításokat hoznak az értékes állatról, aki
kiszökött börtönéből, már elárulták és bekerítették, még egyszer,
utoljára ott áll a hírnév Tolsztojnak a megdicsőüléshez vivő útján. A
rohanó vonat mellett a táviródróton üzenetek zúgnak, a rendőrség minden
állomást értesített, minden hivatalnokot mozgósítottak, otthon már
különvonatot rendelnek és Moszkvából, Pétervárról, Nisni-Novgorodból, a
szélnek mind a négy oldalából riporterek veszik űzőbe őt, a menekülő
vadat. A szent szinódus kiküld egy lelkészt, hogy elfogja a bűnbánót és
egyszerre csak egy idegen úr száll föl a vonatra, újra és újra, mindig
más álarccal elsétál a szakasz előtt, egy detektív: nem, a hírnév nem
hagyja a rabját elmenekülni. Tolsztoj Leónak nem lehet és nem szabad
egyedül magánál lennie, az emberek nem tűrik, hogy a magáé legyen és
teljesítse megszentelődését.

Már körülfogták, már bekerítették, nincs sűrűség, ahová bevehetné magát.
Ha majd a vonat a határra érkezik, udvariasan levett kalappal egy
hivatalnok fogja őt üdvözölni és meg fogja tagadni a határ átlépését,
akárhol akar majd megpihenni, szétterpeszkedve és lármásan szembe fog
ülni vele a hírnév, nem, nem menekülhet, a karmok nem eresztik. Ekkor
azonban hirtelenül észreveszi a leánya, hogy az apja agg testét hideg
rázza. Kimerülve hátradől a kemény fapadon. Izzadság lepi el a
reszketőnek pórusait és veri ki a homlokát. Láz, a véréből sarjadzott,
betegség támadta meg, hogy megmentse őt. És a halál már fölemeli
köpenyét, a sötétet, hogy üldözői elől elrejtse.

Asztapovóban, egy kis vasúti állomáson meg kell állaniok, a halálosan
beteg ember nem tud már tovább menni. Nincs vendéglő, nincs szálló,
nincs fejedelmi helyiség, hogy elszállásolhatnák. Az állomási előljáró
szégyenkezve ajánlja föl szolgálati szobáját az állomásépület
egyemeletes faházában (azóta az orosz világ zarándokhelye). A hidegtől
reszketőt bevezetik és egyszerre megvalósult minden, amiről álmodott;
itt van a kis szoba, alacsony és a gőztől és szegénységtől dohos, a
vaságy, a petróleumlámpa szegényes fénye, hirtelenül mérföldekre
elmaradt a fényűzés és a kényelem, amely elől menekült. Amikor meghal,
az utolsó pillanatban éppen úgy lesz minden, ahogyan legbelsőbb akarata
akarta: a halál tisztán, salaktalanul, mint fönséges szimbolum
tökéletesen alkalmazkodik az ő művészkezéhez. Nehány nap alatt
föltornyosul ennek a meghalásnak nagyszerű épülete, fönséges
megerősítője a tanának, nem áshatja már alá az emberek rosszakarata,
legföldibb egyszerűségét nem lehet többé megzavarni és földúlni. Künn,
az elzárt ajtó előtt lélekzetét visszafojtva hiába leskelődik lihegő
ajakkal a híresség, hiába tolakodnak a riporterek és kiváncsiak, a kémek
és rendőrök és csendőrök, a szinódustól kiküldött lelkészek, a cártól
kirendelt tisztek, szembetűnő és szemérmetlen sürgölődésük nem tehet már
semmit e szét nem rombolható utolsó magányosság ellen. Csak a leánya,
egy barátja és az orvos őrködik, csöndes és alázatos szeretet
hallgatással veszi körül. Az éjjeli szekrényen ott van a naplója, ez az
ő szócsöve Istenhez, de lázas keze nem tudja már az íróvesszőt megfogni.
Ziháló tüdővel, elalvó hangon tehát leányának diktálja le utolsó
gondolatait, Istenről azt mondja, hogy «az a határtalan Minden, amelynek
meghatárolt részeként, anyagban, időben és térben való
megnyilatkozásaként érzi magát az ember» és hirdeti, hogy e földi lények
egyesülése más lények életével egyesegyedül a szeretet által történhetik
meg. Halála előtt két nappal még megfeszíti minden idegét, hogy
megérthesse a felső igazságot, az elérhetetlent és csak ezután
árnyékolja be lassanként sötétség ezt a tündöklő agyvelőt.

Künn kiváncsian és szemtelenül tolakodnak az emberek. Ő már nem érzi. Az
ablakon, bűnbánattól megalázva, zokogó szemének könnyűjén át
bekémlelődik Andrejevna Zsófia, a felesége, aki negyvennyolc évig volt
vele összekötve, hogy távolról még egyszer lássa az urát: Tolsztoj már
nem ismeri meg. Minden ember közt a legvilágosabban látónak egyre
idegenebbek lesznek az élet dolgai, vére mindegyre sötétebben és
akadozóbban folyik a megtörő erekben. November negyedikének éjjelén még
egyszer összeszedi magát és ezt sóhajtja: «De hát a parasztok, hogyan
halnak hát meg a parasztok?» A roppant élet még védekezik a roppant
halál ellen. Csak november 7-én gyűri le a halál a halhatatlant. Fehéren
körüllobogott feje a párnára hanyatlik, szeme, amely a világot
többettudóan látta, mint bárki más, kialszik. És a türelmetlen kereső
most végre megtudja az igazságot és minden élet értelmét.




UTÓHANG.

«Az ember meghalt, de viszonya az élethez tovább hat az emberekre és
nemcsak úgy, mint életében hatott, hanem jóval erősebben és hatását
fokozza az okosság és a szeretet és mint minden élő, szünet nélkül és
vég nélkül növekszik.»

_Levél_.

Gorkij Maxim egyszer a legemberibb embernek mondta Tolsztoj Leot;
fölülmúlhatatlan szó. Mert ember ő, mint mi valamennyien, ugyanabból a
törékeny agyagból formálva és ugyanazokkal a földi fogyatékosságokkal,
de ezeket mélyebben ismeri, fájdalmasabban szenved miattuk. Tolsztoj Leo
nem volt másféle, fölsőbb lény, mint korának többi embere, de inkább
ember volt, mint a legtöbb, erkölcsösebb, intenzívebb, tisztább érzékű,
éberebb és szenvedelmesebb, szinte első és legtisztább lenyomata a
világművész műhelye ama láthatatlan ősformájának.

Hogy ez a képe az örök embernek, akinek árnyékszerű és gyakran már
fölismerhetőbb körvonala az alapja mindnyájunknak, a mi összezavarodott
világunkban tisztán és lehetőleg tökéletesen nyilvánuljon meg, ezt
választja Tolsztoj élete igazi művének, ami soha be nem fejezhető, soha
tökéletesen nem teljesíthető és ezért duplán hősies munka. Érzékeinek
páratlan igazlátásával kereste és alkotta meg az embert külső
megjelenésében, kereste és tanulmányozta saját lelkiismeretének sötét
titokhelyén, olyan mélységbe lehatolva, amelyekbe csak úgy jut el az
emberi hogy megsebzi magát. Ő, a példás ethika. lángész ádáz
komolysággal, kegyetlen keménységgel, kímélet nélkül fölturkálta a
lelkét, hogy ezt az ősképet kiszabadítsa földi burkából és amire
mindenkinek törekednie kell, nemesebb, Istenhez hasonlóbb arcát mutassa
meg az egész emberiségnek. Ez a rettenhetetlen képművész soha meg nem
pihenve, magával soha meg nem elégedve, művészetének a puszta formajáték
ártatlan örömét soha meg nem engedve, nyolcvan éven át a maga
bemutatásával a magatökéletesedés e nagyszerű művén dolgozik. Goethe óta
költő magát és egyszersmind az örök embert nem mutatta be ennyira
nyíltan.

Tolsztoj Leo e tiszta és megismerő akarata azonban csak látszólag ért
véget a lélekzetével együtt: szüntelenül teremtve átnyúlik a jelenbe az
ő hősies alakja, az utolsó, amely a letűnt évszázadból teljes
nagyságában lépett át a miénkbe. Földi életének még van nem egy tanuja,
aki belenézett ebbe az átható szembe, érezte baráti kezét és Tolsztoj
Leo élete mégis már ma legendaszerű minden nemzedéknek, az alázatos
szereteterő új mithosza.

Mert az emberiség mindig a folyó időből keresi ki magának a jelképes,
mintaszerű embert, hogy örök erkölcsi fölfogásának szimboluma legyen és
a tömegből csak a leghatalmasabbat választja ki, hogy a hatalma mellett
bizonyságot tegyen. Csak az áhítatosan fáradozóra bízza rá akaratát,
csak az igazlelkűben tudja tudását és igazát.




TARTALOM.

  Előhang  5
  Képmás  10
  Életerő és visszahatása  17
  A művész  36
  Önábrázolás  58
  Válság és átalakulás  73
  A mesterséges keresztény  83
  Tana és ennek tarthatatlansága  96
  A harc a megvalósításért  117
  Egy nap Tolsztoj életéből  135
  Döntés és megdicsőülés  150
  Menekülés Istenhez  159
  Utóhang  165






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TOLSZTOJ ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.