A tükör – Szegény kicsi Jula – Borzhistória

By Mária Berde

The Project Gutenberg eBook of A tükör – Szegény kicsi Jula – Borzhistória
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A tükör – Szegény kicsi Jula – Borzhistória

Author: Mária Berde

Release date: May 14, 2025 [eBook #76088]

Language: Hungarian

Original publication: Maros-Vásárhely: Kosmos, 1920

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÜKÖR – SZEGÉNY KICSI JULA – BORZHISTÓRIA ***


A TÜKÖR

SZEGÉNY KICSI JULA – BORZHISTÓRIA

BERDE MÁRIA NOVELLÁI

1920.

KOSMOS R.-T. MAROS-VÁSÁRHELY.




A tükör.

Sápadtarcu, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany
himzésekkel mennyezetig zsufolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal
esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, –
közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tiz frankért. Magukban
maradva, a sápadt idegen törökre forditotta a szót:

– Van régi holmid?

A török, kezével intve, félrelibbentette a boltocska hátsó függönyét.
Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett
kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.

– Te itt szoktál aludni?

A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta
nehány szétteregetett szőnyeghez, a boltozatról aláfüggő rézampolnához…
Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul támasztott tükrön akadt
meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha
vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.

– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.

Az európai e bókra a tükör után hajolt; az lehúzta a kezét, amint
könnyedén akarta fölemelni. Csak most tünt elő: mily gonddal voltak
kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos
arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.

– Mit adjak érte?

– Százezer frankot, uram.

– Szóval… tizezret? – kérdezte az európai finom gúnnyal.

– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz
olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz
igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki, jól
azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hivják az ércét, de
rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükörlapja pedig…

– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…

– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a
bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.

Az európai maga mellé állitotta az olajlámpást és kutatva vizsgálta
kiszemelt zsákmányát.

– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a
munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámitó csalni akar vele, jó lesz
hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben, ha
rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön
fizetteti meg a meséjét…

Az öreg visszatért és leült a földre.

– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim
csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz.

– Azt mondtad: a tükörlapról akarsz még szólani.

– Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból
zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz,
midőn egyszer reggeli áhitatmosdását teljesitette. Megvettem tőle, mert
láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak
ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba
veszett varázstükrét…

– Varázstükör? Miben áll a varázslata?

– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját multa felül csodálatosságában.
Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán
hallottad, hogy azokra bízatott valamikor a világegyetem valamennyi
titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső
képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként
visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva
leányának, Kandazénak hasonlithatlan szépségét, azt a kalifának
megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a
menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.

– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit
türelmetlenül.

– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak olyannak mutatta képeit, aki
értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és
Kandazén kivül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állitólag
kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –

– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim,
ismered-é a tükör nyitját?

– Nem én, uram.

– Persze, persze. – És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák,
csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz.
A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.

– Adj uram ötvenezeret.

– Húszezret.

És az európai letette a pénzt.

– Igen vagy nem?

– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…

Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva, egy
darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogva, kifelé
indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerü
utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyilt ki, mint valami szikrázó
ezüstlótusz az ég véghetetlen bibortengerében…



A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyuló terembe holdfény
szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven
mosolygó aranyozott bálványokot cirógatva végig, mint valami mennyei
uszály földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék
esett: fiatal férfifej, egy, a kezével kebléhez szoritott ovális keretre
hajolva…

Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli
aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét
hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy
följegyzésre, mely Kandazé tükrét emlitette… tehát volt valami, valaha,
valahol…

És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely
a beleesett fénysugarakat megőrizze, és bizonyos külső hatás alatt
visszavetitse a világba…?

Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha
fölszisszent: balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a tudomány
megtéveszthetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült századok,
ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan ingoványok
fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemü tükörlap a
babona bilincseit sugározta rá: régi, hűvös, józan mérlegelésekkel nem
tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, kor, érték, hitelesség
szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem tudott napirendre
térni fölötte, nem uj problémához menekülni tőle… agya és keze
szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behunyt szemhez, amit föl akar
nyitni, amibe bele akar pillantani…

Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holduszály egy
könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a
merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon,
nem volt ereje valóban nyugalomra térni. A tele hold éppen a tejfehér
tükörlapba esett: egyszerre a sima, hályogszerű vak semmiség mélyülni
kezdett, perspektivát kapott; valami csak feltükröződött benne… Ah, nem
a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt háttér, hanem egy csipkeszerüen
stukkózott, ívekbe boruló oszlopos terem barnaarany mennyezete… De ez
csak távoli, elvesző háttér gyanánt, mindjárt elől egy fej hajolt a
tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és
szomorú szem, parányi összecsukott gránát virágajak, nehéz, sötét
hajfelhők alatt boruló, vakitó homlok… A fiatalember szíve elállott. A
tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba ragadta, amibe
minden férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomoruság.
Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólitanák, megfordult:
helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, szőnyegekkel ékitett
csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút, a
kút medencéjét nyiló fehér hónapos rózsák fonták körül.

Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye szétnyílt: egy békaszerüen
rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos,
hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:

– Kandazé…

A tudós szive őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt
és ő ezt a nyelvet értette…

– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali diszedbe.

Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyü, de szemérmesen hosszú
fehér muszliningben volt, virágkarján, lábán semmiféle ékszer. Az
öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyüket
aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bujtatta
őket.

Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemü szerecsen
ajtónálló lépett be.

– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasságosabb atyád, az emir
akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?

– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.

Magas, derékigérő szakállu, zöldturbános férfi jelent meg, lassu
méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.

– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem
ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos
alattvalód…

A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt virágkarja reszketni
kezdett.

A hatalmas emir gyönyörködve nézte gyermekét és egy, az öregasszony
által elébeteritett bársonyvánkosra vonva magamellé, az öregasszonyt egy
kézintéssel kiparancsolta.

– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hirt
hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben mint
parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör
felszivta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt –
tudtodon kivül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki
vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és
Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához
harmadnapon feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló
nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a
kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent
birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te
és a te férjed szegény szolgája…

A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble
reszketve emelkedett, arca elfehérült…

– Ungo, háremem leghivebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb
gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!

A vak szerecsen a kiáltásra ujból belépett és Kandazé lábához térdelve,
ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.

– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől
fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem
az uralkodásban kezesünkké tetted.

Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány
azonban, mintha zöldszemü sárgakigyó csavarodna rá, hirtelen
halottfehéren, mint a lekaszált virág, végigesett a padozat tarka
márványzatán…



A tükör hirtelen elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le,
azután újra derengeni kezdett…

A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a
déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber
lángjába galyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok
szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt.

– Fatma, – sugta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a
szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent
kalifát?

– Bizony láttam, mikor a szerencsés háboru után a népnek mutogatta
magát.

– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?

– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan
esztendő alatt gyüjtötte.

– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínü arca és a szeme nem ég, mint a parázs
a kandeláber mélyületében…?

– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek.

– Nagyon rút, Fatma?

– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál
te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kivül? Hiszen te úgy nőttél
fel, mint gyöngy a kagylóban, a a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa,
akkor ő a férfiak elsője: szép bölcs és jó.

– Mégis… a fiatalok szebbek.

Fatma döbbenve nézett a leányra.

– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A
férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra
nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlitsa őket, csak egy férfi van,
akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha
észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged
valami megbabonázott, hogy ilyen gontolatod van. Megmondta már egy álom
ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.

– Álom… miféle álom, Fatma?

– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak
az ablakrostélynál állani, és óh, szörnyüség, mintha egy fiatal párduc
hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen
felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek
környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, mért
vacogsz? Ne félj, ne higyj az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a
kisértésoszlató szent fahánccsal?

Kandazé megragadta az öreg asszony cirógató kezét.

– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? jobban, mint emirapám?

– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam,
Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen
galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy
szeretlek-e.

Kandazé arcán biborvérfelhők gomolyogtak át, szeme emésztő tüzben égett.
Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…



A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.

Ugyanaz a csarnok, csakhogy a délelőtti világosság helyett esthajnali
rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány
megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyü sált vetve, mezitláb
lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte:
haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszinü rózsamezők
hátterében mint valami fiatal ragadozó: egy sudár kékkaftános legény
bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint
Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját
keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyü macskalépésekkel surrant
közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint
a forró szél alatt lengő virág.

A szép idegen ajkához szoritotta a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé
karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az
ablakon keresztül, mint kutató kést, mely prédát keres, villantotta a
csarnokba.

– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már
megtekintette a rózsaberkeket, kétmillió rózsát szedet a város
díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tizezer narancs
leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfübors, szerecsendió és más
drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a
legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak
kaszálódnak le utad ékitésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged…
Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván
szépséged földöntuli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben
szolgálhassak. Mennyit lapultam, mig rámtévedt tekinteted át a rácson;
hány éjszakán át játszottam a halállal, mig az ablakrácsot
átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer
engedd meg, hogy szememmel érinthessem a mennyei csarnokot, melyben
lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.

– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló…

– Hisz az vak.

– De hall, mint a vadállat.

– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.

A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen betekeredett az ablakon.
De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem többi falaira vetette
szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A
legény észbekapott:

– Oh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők
bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül
láthatják arcodat.

– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából
tekintek.

A legény szeme megvillant, mint fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz
egyetlen tükörhöz lépett.

Kandazé megragadta:

– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…

De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a
tükörlapba.

Kandazé pedig, mintha ijedtsége hirtelen boldogsággá hajnallana, maga is
belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.

– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj,
eredj. Siess, nagyon félek.

A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly vad volt, hogy a
márványmedence szélén álló üvegcse csendülve, cserepekre törve gördült a
medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.

– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.

– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő
tejgyermekének… – makogta az öregasszony.

– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. – És a legény szemével
majd átdöfte az öregasszonyt.

Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett.



A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjszaka a holdat is
elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy
moccanása elüzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt,
pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábadó beteg
kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is ujra
elevenné vált…

Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszinü madarak
röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyilnak,
mintha a viz hófehér habja csordulna alá a káván. A szökőkút
szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszinű gőzzel
füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán papagályával,
feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát lejti.

Az emir szakálát simogatva gyönyörködik benne.

Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek
gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, mig ajaka vérré, arca
hóvá, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal
őrjiteni készülne…

Hirtelen, legszéditőbb keringéséből, legcsábitóbb felnyulánkozásából
alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csudamadarai
rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból
alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca mint az üdvözitő nap a
felhőkből: előragyog, hogy elvakitson.

Aztán egészen lehanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott
alkóv selyemvánkosaira.

– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel: Nincs férfi, akit ez meg ne
őrjitene. És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.

– Meg vagy elégedve?

Az emir bólint.

– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?

– Kivánj és meglesz.

– Add nekem a varázstükröt… egészen.

– Egészen? Hisz egészen a tied.

– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem
fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom
estéjén… összetörjem.

Az emir megdöbbent.

– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.

Kandazé esdve néz.

– Csak ezt tudom kérni.

– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jöjjön Ungo.

A vak szerecsen a kiáltásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát
emel be a függöny mögötti ajtón.

– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kinai
biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér,
hogy saját kezeddel teritsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd
lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem
látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog
megzavarni.

Kandazé semmit se szól. Szeme lehunyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog,
mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.



Bíboros alkonyest könyököl a csarnok ablakán, a csarnok falain
sötétrózsaszinü virágfüzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele
marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek
aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt
áll, átkarolja azt és ujjong:

– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága
foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszin mosolyát… És föl
fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt
csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba,
földbe, vizbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon
belédláthatok…

Kandazé tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és
forró csókokat lehel bele. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak felé. – A
legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák
hűvösébe ülnek.

– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szivem fenekére zártam érted.
Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem
életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg,
szólj, milyen ruhába öltözzem; kivánd, hogy ellejtsem násztáncomat…

– Ebben a ruhában fogsz esküdni?

– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával…

Kandazé hangja elakad, arcán láng fut át.

– Hát öltözz az igazi nászruhádba.

– Az sulyos, abban nem tudok táncolni.

– Akkor hagyd a táncot.

– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kivánságod… a végén
majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak
megtisztelni.

Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur
haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.

– Fatma, súgta az öregnek, készitsd elő leghűsebb sörbetedet, legizesebb
halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a
menny és föld urai.

Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok
közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő az ékszermadarak.
A leány fátylat vett a kezébe és táncra lejtett…

Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta:

– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és
akkor…

E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő
mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszinü gőzben
imbolygó virágalak, az arc sürün elfátyolozott és mégis sejtetett
szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a
leány meztelen lábfejére, mely az utolsó széditő ütemeket lejtette… A
lepkeszinü madárraj a leány fejére szállt s amint tanitva volt a kalifa
gyönyörüségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé
arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur
összereszketett. Soha se látott szépséges finom főuri nőt
szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörü nő.
És most a föld legszebbje vakitott reá. Mintha villám érte volna,
megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett,
szörnyü szenvedelemben.

A leány hozzáhajolt:

– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?

A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát.
Keble vadul emelkedett, szemében szédült gondolatok kergetőztek:

– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.

– Mire gondolsz? suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből áradó
vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt türkizleplemre?
A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszinü hajnalköntösömre?

Timur átölelte Kandazé térdét:

– Annak a ruhának a szine, mint a drága gyöngyé, érintése mint a
pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát,
vetkeztessen téged abba a pompába…

Kandazé szivéreszoritott kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld
függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha
szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett…
most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és
nehéz lélekzettel vallott neki:

– Istenem… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt
vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse,
győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen
imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és
veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek
rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek… Ismerni fogom az
összeesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott
leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm
veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog
lábamhoz hullani; és kéjjel és üdvösséggel fogom gőgös gazdáimat,
kegyetlen volt urnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…

Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be…

– Nem… nem birok. Nem, amig azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az
ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… A prófétára, még
van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?…
Nem, nem is kell. Hiszen vinni fogom őt is… az asszonyok asszonyát… és a
tükröt, a kincsek kincsét… Soha ilyen zsákmányt!

És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg
ragadozó nyújtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a
függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan,
lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur
megértette. A liliomszínű leplet csak egyetlen kapocs tartotta;
törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívéreszorított keze.

Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta Kandazé
opálkezét.



A tükör ujra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében
félhalottként fekvő tudós homlokára szorította félkezét. Úgy érezte,
hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a
kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos
mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni.
Soha nem könyörgött semmiért: szívében most vad, gyermeki szorongás
támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő
megváltásba merült aztán ujra a villámsebesen felbukó képözönbe.

Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.

– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.

– Ha maradsz, árulónk, ha jösz, terhünkre lehetsz…

– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha
terhetekre válok.

– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt,
ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak.
Ah, hosszu volt a szerelem. Ha az éjfél a városon belül talál, veszve
vagyunk. A partőrök aludni térnek és a viz fölé leeresztik a rácsot… Már
pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak oda át van a lótuszok
között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegiteni hozzám a
tükörrel együtt az ablakon…

– A tükröt is?

– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként
pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…

És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.

– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a
tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele?

– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.

– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az
üldözők engem meg téged, és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja
megnézni orcáját…

– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy
kimosott, csak a viz felől megközelithető titkos barlangjában leszünk.
Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre
megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se
az emir, se a kalifa keze…

Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla,
karja az opálfény helyett korállrózsaszinben tündökölt, maga volt a
megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét
Timuréba veszítette.

Timur hozzáfordult:

– Nos Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?

– Ahova viszel.

A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt
akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:

– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen
megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.

A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye
mögé kisérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen
függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az
ablakig vergődött és kezét réműlten furta a rácstalan tátongó
ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.



Az aranybarnán stukkózott terem csak álomszerű körvonalakban tetszett
ki… Egyetlen olajlámpa kezdte fényét szürni a nehéz selyemfüggönyökre, a
medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az
ablaknál remegett, kezével a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával
jött, ment: néha a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe
rajzolódva, megjelent Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el:
Timur kiölelte az ablakon.

A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst
derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő
holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus
körvonalaival: aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón
himbálózó kis lélekvesztő.

Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette.
A kötél eloldózott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom
zsinegekként dagadoztak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé
tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha –
ilyenkor a vizre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán
ujra megderengett.

Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben
és ime, a folyót áthidaló kőivből a vaslécezet a viz fölé volt bocsátva.

– Elkéstünk, hörögte a legény.

Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan
elszánt, hogy Kandazé szive elállott. A csolnak épen a rácsba akart
ütődni…

– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.

A legény Fatmához fordult:

– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak…

– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.

Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét.

Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a viz alá nyomta, hogy a rács fogai ne
engedjék föl a testét. Nehány hörgő bugyborék szállt a viz színére…
Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte Kandazét.

– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélegzetet, amíg
nem mondom.

Azzal lebukott a viz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe
sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá
a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a feketezöld világ ismét oszolni
kezdett… Timur a viz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyékony
ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá
mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.

– Végy lélegzetet és ujjongj, suttogta Timur. Az akadály gyors
letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban
megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást
úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vizből. A leány
vonagló ajakkal, halálrarémült szemmel Fatmát hivta, kereste…

– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.

És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak igy az ég és a
feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára
fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét… A
tükröt balkezébe kapta: messze, de a városfalon már innen, a folyóparton
apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben
imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a viz
sodránál és a legsebesebb úszónál együttvéve is gyorsabban jönnek…
jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett,
merész ívekben.

Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni
kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény
válla mellé a vizbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta,
nyilván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.

A tükör ujra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a
hullámfátyolon át… Aztán ujra fel és ujra alá… Ruháikat az ár tovamosta,
csak Kandazé palásthaja úszott velük, takargatta a fiu bronz és a leány
márványmeztelenségét. A legény homlokán pattanni készülő érkötelek
dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a tükör, a tükör…

A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vizbe vetette magát.
Timur összerándult: újra alábukni készült, ezuttal hosszabb időre.

– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.

– Fogd, mintha az életemet tartanád!

– Nem birom…

De azért fogta, szorította, míg újra a viz szinére buktak. Szorította,
míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg ujjjait nem érezte többé… Timur
látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében
pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a
tükör… Egyiknek veszni kellett.

– Allah a nőt a férfiu terhére teremtette.

Behunyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek
agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Örjöngő mozdulattal
kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Oh, milyen könnyen
vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent
megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy
iszalagja még lábujjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerugta azt…

Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, a tükör és a tükörrel együtt
mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb
asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. De abban a
pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az irgalom. A
katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott, vörös
vércsikok imbolyogtak utána a viz hajnali fénytől világosodó zöldjében;
balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.

Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör
utolsó képet vett föl a partról: az ég hirtelentámadt vérkárpitja alatt
két térdeplő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé
tetemét.

A vizben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt
maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyü
bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a viz alatt
uszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még
kivághatja magát igy, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha,
semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátekerte testét, kogy vérszalagok
futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta le a
semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb, sötétebb
kavargást mutatott…



A fiatal tudós verdeső szivvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör
fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld
végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, ajkát a
halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el magától a tébolyító
képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az ablakon a halavány
londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó ezüst kévéjét. A
bálványok hozzáférhetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A
húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé.
Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, hogy
összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja rávetíteni.

Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha
sok-sok finom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és
foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.

– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. –
Soha egy lélek se higyje magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra
kisérteteinek.

És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifju
mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.




Szegény kicsi Jula.

A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök féltükben
húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal pislantva a
kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha éjjel-nappal a hegy
felé huzódó, talpalatig megművelt soványka krumpli meg mákföldekért
rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból lehelő jégfuvallás el ne
sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért, a természet erőinek alakjában
bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal pusztitott: nem csoda, ha a mennyei
és földi titkos hatalmaknak egyként fejethajtottak itt a népek…

A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is
foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az
asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe
fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk kattogás
ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték: mikor jő meg a
Szurdukvizén az első usztatott fenyőfa. Juniusra kivirult a mák, a falu
felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila tengerbe süppedtek a barnácska házak,
s ha a szél megindult, rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük.

Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt, sárga
viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon… A munka és a föld a
krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen kunyhó
előtt nyilt ki – honnan kerülhetett? – nyár derekán nehány tulkarcsu,
tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként is valami
felsőbb és titkos pártfogás alatt állt – a közhit szerint arra vitt a
tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente megfürdeni. Pedig a
kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb valamennyinél; egy öreg
töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő tartotta őket. Az árnyas,
zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott hármuknak – mert volt egy
kecskéjük is – füvet a jászolba, galyat a tüzhelyre, vadalmát, vackort
az aszaló deszkákra. Egész nyáron át terülj-terüljt játszott érettük:
kezdte az édes barabollyal, amit a földből kellett kikaparni, folytatta
kék, zöld, fehér meg piroshátu gombával, ami a lábosba került; a barna
kenyérgombát nyersen is megették: édes volt és tej csurgott belőle, a
nagy hiribiket felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. – Az irtások
illatos eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, kéklő
szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros áfonyával
terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar kedvét. Az erdő volt
a nyári gondviselés.

Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok
két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a
földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet dobtak,
csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött, lobogós
pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a tova
százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából.

Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb is. Apja,
az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó lábánál, leányára
egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait, babonáit és a gyógyitás
tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg lehetett holtig élni belőle. A
kilencvenkilencszer visszafelé meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc
nyirfavesszőt főzve, megvolt a szárazbetegségtől való fürdő; a
vizbedobott széndarabbal irt kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót;
a gyermekek éhnyála sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről
az árpát: a keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az
istállóra tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt… a „kuruzs kuruzs“
ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek, borjuínból
száritott, tört hajnövesztők, petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az
öreg Ágota kunyhójába sok embert, sok mákot, krumplit, kukoricát
hajtottak. Ágota nénő mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta,
amit soha senki, hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak
a szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a
tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan
elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme azonban a
szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját, küszöb előtti
lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett gyöngyharmatot, a
szerető elégetett hajtincsét használta s még ki tudja mi mindent! Hiszen
épen abban volt a titokzat, hogy nem igen árulta el a tudományát.

Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta a
betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem hogy
mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és riadtan
tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a környék
titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó szürkeszakállas
felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a völgyekben holdfénynél a
Szurduk felé fellebegő ködruhás fehérember, akit meglátni halált jelent,
s akit ép ezért jószerint még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő
ágak közt csörtető láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó
sánta lidérc és a vakszemü földikutya, akinek feljárása a földindulást
hozza hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó
elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más
szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a
másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen előre
látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy két emberét
is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket hányva farkassá
változnak… Többet is tudna erről, mert bizony ő látta is egynek a foga
között a kádárék Ticája piros kötényének foszlányát; akit azelőtti este
egy farkaskutya letépett az erdőszélen hazajövet.

De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit százszor el
lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti sziklakapúról szólott.
Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból tornyadozó kapu egyenes bejáratul
Tündérországba vezetett és aki pünkösttájt, kökényviruláskor messziről
nézte, az látta is, hogy a tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe
hófehérre mosott ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu
minden százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi
gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a
gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie.

– Mert, mondogatta – én tudom még, amit már senki se tud, s amit én apám
után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az ő idejében
elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg is nyilt ám a kapú. Az ugy
volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a hegyekre indultában ott ért
az éj, lefeküdt a kapualjba aludni. Másnap reggel csak a rongyos kis
gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a tündérnép nem eresztette maga közibe
azon rongyosan és már idekivül felöltöztette. Nem is került soha vissza,
bizonyára megszánták odabent – merthogy kegyetlen mostohája volt, aki
késő estennen küldte zsendicéért az esztenákhoz – s aztán odafogták
mindörökre Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát.

A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona,
közbeszólott.

– Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő, hogy
negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött,
holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán – egy pajtában halódott –
azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért idejött
meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő egyszer – jó
harmincöt éve – látta is – dehát nemhitt a szemének – a leánykát vásárra
menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő kártyavető nép között… Az
akkori pap, aki ezeket a matrikulába felvette, bebizonyitottnak irja az
egészet, úgy hogy a falu nyakába szakadt az eltemettetés. Hát mondja
Ágota anyó, megkövetem, mit szól kied ehhez?

Az öregasszony idáig furán mosolygott.

– Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje történt s
amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor legutoljára jött
ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott gazdaleányt ki is küldtek a
szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy földindulás támadt s reggelre ott
lelék a gyermeket: egy kőgerenda leütötte. Világéletére boldogtalanforma
maradt. Akkor világosodott ki az is, hogy azelőtti nagypénteken
elkergetett egy öregasszonyt a kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte.
És odamerte vinni arcát a Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja
azt remélték, majd hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig
nem szófia beszéd, kérdd csak meg az öregeket.

– De Ágota nénő – a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett – hiszen
tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy felbolyditotta,
hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő Péter-Pál utáni
holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az egész csak mese?

A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a
méltatlankodástól?

– Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is nyilhatott.
Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a kapu meg nem
nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki azért, mert ő nem
hisz benne. Márpedig csak akkor nyilik meg, ha hisznek benne szentül.
Aztán pedig, s ez a fő, azt hiszem, az esztendőt is eltévesztettem.
Merthogy csak a jövő nyáron… dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben,
vagy azután, vagy mégazután!

– Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert még tán
ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni.

És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt rá
falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami távoli
vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő világát.

– Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, – szólt és aztán nagy
hallgatásba esett.

Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott mákfejet
és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a beszédbe. Hüvös
őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós szabadtüznél folyt a
munka.

A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult bele
Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula, mint minden
öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak néha, csak
nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert mindenkinél
szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi elkerülte, csupa
madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt látott bennük. Ágota nénőt mint az
orákulumot hallgatta. A gyermek lelke mindig szomjas volt, maga se tudta
mire; csak azt tudta, hogy az Ágota meséi oltogatták a benne égő néma
szomjuságot, nem ugyan mint a záporeső, hanem mint a harmat.

Mikor a munka – éjfél felé – befejeződött és a két véka kifejtett mákért
a nehány fertályka magukét megkapva haza felé ballagtak a csipős
októberben, Orsolya anyó megelégedve tervezgetett.

– Mostmár meglesz a mézesmákos málé minden vasárnapra!

Kicsi Jula összerezzent.

– Nagyanyó – mondta valami érthetetlen összefüggésben – mi az, hogy
ártatlan valaki?

– Hát akinek nincs semmi bűne.

A gyermek elmerengett.

– Nagyanyó, – szólalt meg aztán – nekem vannak bűneim?

– Mindenkinek fiam, a világon.

– Nem lehet tőlük megszabadulni?

– Hogyne. Ha megvezeklünk értük.

– Hogy kell azt, nagyanyóka?

– Hát, hogy amiben vétettél, azt jóvá teszed tizszeresen.

A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is szólt.
Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra hazaértek.

A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska volt,
abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az ablaknál, a padkán
szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő nagyanyó lábánál, de tartották
magukat Ágota régulájához, hogy az öreg ember elszivja a fiatal erejét,
ha együtt hálnak. S kicsi Julának ugyse volt sok a fiatalerőből!

Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti
gyermekhitvallást:

  Három angyal fejem felett,
  Egyik megőriz engemet;
  Másik szememet bezárja,
  Harmadik lelkemet várja…

De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A gyermek
a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy ezüstszürke
sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt. Első a mákos málé
volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát titkon kivett a
kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és megkéri:
térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt nincsen. A másik bűne
a szegfüszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér körül történt. Nagyanyó
külön sütött neki belőle egy kis vakarót és ő azt két napig meg se
kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján azonban a kapuban játszadozott
kukoricahajas, gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott
volt a kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és
kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a nagyobbik
darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó cibrelevest
evett.

Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni. Mert azt,
hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi halvány, sóvárgó
irigységgel tekintgetett az első sorok bársonyvállas, pirosgyöngyös kis
leányzói felé, azt nem tartotta bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru,
természetes jogának. Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek
elfelejtett bűnei, feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz:
azt a szép nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s
aminek olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának,
mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami elérhetetlenre.

Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá változott.
Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges kenyeret adta
ajándékba. Mihelyt a tél – ezidén a szokottnál is nehezebb hótakaróval –
leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig is alig lehetett elhányni a
havat: kicsi Jula folytatta jótékonyságát a madarakon.

Abban a szenthitben élve, hogy istennek minden teremtménye – még a gyom
is – lelkes és értelmes, most a madarakat segitette, mert most azok
voltak az igazi koldusok. Óesztendő éjszakáján a falun az aranyoscsikó
szokott keresztülvágtatni és a gyermekek kifényesitett csizmáiba piros
pogácsaszivet, diót, almát hullogatott. A kit megajándékozott, annak
tarka zsebkendőből zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek
első ébredésre, keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban –
jórészt a fagy miatt – csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt
meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul
örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a zörgős
templomperselybe dobta.

A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak április
közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek. Kicsi Jula
néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi kedves téli
játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette. Rendesen az
ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást leste.

De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a naparany,
pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a fecskék föl és alá;
a liliomszárak csak ugy iramlottak a levegőégnek. A legdúsabbnak
igérkező ágakat kicsi Jula féltő, babonás gonddal ápolgatta. Pünköst
után az öreg Ágota főlszedte sátorfáját. Valami nagy, titokzatos
szerencsének látszott az is, hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi
Julát. Mindig sietett ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak
lopva jártak hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul
dorgálta őket és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott
már a templomban az igével, hogy „aki fordul a szellemidézőkhöz és
jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen“.

A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az
öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt is,
miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy hegyhorpadásban
délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a magyarázatot, csak
ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is, amazt is, „mert nem lehet
tudni, hol az igazság“. Ha betegük volt, Ágotához orvosságért, a paphoz
pedig azért fordultak, hogy könyörögjön a szenvedőért a templomban és
igy megnyugodtak, hogy mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan,
hogy a liliomos kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő
hiuságukat némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata.
Akik olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy
valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy
sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket
tündéri pártfogás alá helyezte. A pap…? Az is hatalom volt, de ő csak a
mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és földalatti erőkkel
cimborált és oh, azok mindig közelebb vannak…

Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi Julával
utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula mitsem érzett
a teherből: tavasz volt, a századik tavasz…

A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra akart
térni.

– Nem arra fiam, az a Tündérkapu felé megy. Nagy kerülő.

– Messzi van ide az a… Tündérkapu… – dadogta kicsi Jula.

– Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt mindjárt
odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak aggatva
fölibe.

Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az
oszlopsort. Felette – felhők avagy kökényünneplők? – de mintha fodros
fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva.

– Ágota nénő…

Nó mi az?

– Mondja csak… ezek… ugyanazok a tündérek?

– Hogy ugyanazok?

– Hát… akik arra felénk… járnak?

– Persze, hogy azok.

Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte tovább
lábacskáját.

Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki egy
ujjal is nyulni, mert Ágota „öntést“ csinált a kunyhó körül, aki abba
belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi Jula szemet
szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő levélcsomón. Most
alig pihent, alig segitett a földet palaporral megszitálni, a tüzhelyt
megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat leseprűzni, a cserépcsuprokat
az ágasba tüzdelni: nyelte falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott
hárászkendőjét és elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy
kis mázas, csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de
azért közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat,
csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a csuporba.
A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá… Az elágozó ösvénynél
körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu felé. A cserjésen
át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt megakadt, lábát
itt-ott meghorzsolta… Hirtelen, az utolsó bokron is áttörve elibelépett
a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen egymásba rovátkozó oszlopok:
a föld valami ősi, tüzes hányadékának hideg csodává dermedése. A
kaputövét mohás, bársonyos fű lepte, fent azonban, túl az orgonasipszerü
kapuarcon a hófehér ingzászlócskák már nem integettek… Soha senki se is
látta azokat közelről, valahova csak visszahuzódtak a tündérek
ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett.

Kicsi Julának kevés ideje volt: a nap már erősen hajlott az Avas mögé.
Mégis: addig járt kelt, mig a sziklasorban egy kis odut talált, abba
beállitotta a virágos csuprot. Ahogy visszafordult, a rémült
boldogságtól szinte összeesett. A sziklakapu csipkés árnyékot vetett az
előtte zöldelő mohamezőre, a csipkés árnyékban most azonban egy karcsú,
csinos, görbeszarvu parányi lovacska árnya vetődött… Mire kicsi Jula
föleszmélt, fölpillantott a kaputetőre, a csoda kis állatnak csak
könnyü, tovairamló lépteit hallotta…

Bizonyára a tündérhintók kis paripája, gondolta.

Dobogó szivvel, ragyogó szemmel, hajnalló arccal lépegetett hazafelé.
Most már bizonyos volt, hogy ezidén telik be a százesztendő. Ettől
kezdve szünetlen, lázas némaságban élt. Mint egy álomjáró, végezte a
surlást, tapasztást, mosogatást… Enni alig evett. Régebb félt, most
szerette, ha nagyanyó egyedül küldte az erdőre. Kis kéregkosarával
gyakran látták – és utoljára is ugy látták, – hogy a Szurduk által
félrevetett fenyőtörzsek torlaszán, a hatalmas páfrányok között ülve
szemét a vizből felnyiladozó óriás nefelejtsek közt kristályló
vizfenékbe veszitette. Ha megszólitották, hát ugy összerezzent, mintha
álomból verték volna fel.

Péter-Pál utáni holdtölte éjszakáján kisurrant a kertbe és leszakitotta
a legteljesebb, bóditóan erősillatu liliomszálakat. Cseppet se félt: a
falubeli kutyákat mind ismerte. Mégis nem az utcán, hanem a kertek alatt
ment, vigyázva, hogy patyolatra mosott, keményitett, gondosan
kifoltozott fehérruháját be ne csatakozza.

Az éj halkan lélekzelt: a tejut millió olvadt szikrában folyt át az ég
kék taván. Mire az erdőig ért, az utra rongyos, torz árnyékot hányt a
kapaszkodó hold. Lábához úntalan gömbölyü sünök gördültek. Itt-ott a
fenyőtű rengő szőnyeget teritett alája, máshol metsző kövekbe verődött a
körme. A cserjésben véresre karmolta karját, lábszárát. A kapuba érve
kicsi Jula fáradságtól, áhitattól egyként rogyott le. Kezében
kinyujtotta a liliomot, ajkáról hosszu, hangtalan, rimánkodó ima
folydogált:

– Ti szépséges, jóságos tündérek, oh, hogyne hinnék bennetek, hogyne,
szentül! Tudom, ti jártok akkor a földön, mikor a hó olvadni kezd, ti
töltitek meg éjjelente ezüsttel fönt a holdat, ti szurkáljátok tele a
réteket virággal… Mi ott lakunk a hegyhorpadásban, a fehér nyirfák
alatt, ahol most a liliomok nyilnak. Hiszen ti nyitjátok ki őket. Ti
jöttök hozzánk, hát szerettek, én ezt hiszem, szentül hiszem. Én vagyok
itt, oh ismerjetek meg, ismerjetek rám a fehér liliomokról. Büneimért
megvezekeltem és imádkoztam sokat, nagyon sokat, reggel is, este is,
ebéd előtt is… Rendülj meg te rengeteg kő, csendülj meg te csoda kapú,
nem kelek fel addig a földről, mig meg nem nyilsz nekem…

Az éj tiszta volt és némaságos, a liliomok illata felhőként terjengett
benne és bóditó, áthatlan fátyolba göngyölte a gyermek érzékeit. Fáradt
feje mind mélyebbre lankadt bele az imádkozó kezébe zárt virágbokorba,
kis teste a térdeplésből szédült elterülésbe nyult el. Úgy hitte, elalél
a meddő könyörgésben, mikor hirtelen, világosodó szemhéjain át a hold
ezüstáradatában tisztán látta a csodát: az oszlopkapu középen gyengén
meghasadt és lassan, mintha százesztendő alatt sarkai berozsdásodtak
volna: fordulni kezdett…

Egyszerre eltünt a gyermek aléltsága: mintha fölemelnék, könnyedén kelt
fel és virágait magához ölelve indult az elibenyiló széles,
aranyhomokkal hintett uton befelé. Az út mellett bársonyos, messzi mező
huzódott: a mezőt csodálatos virágok himezték, aminőket kicsi Jula csak
a boltosnál árult virágképecskékről ismert: oroszlánszájak, sarkantyúk,
boglárok, krisztusszemek. S a virágok közt olyan gyönyörü, horgosszarvu
lovacskák legeltek, amilyennek egyszer az árnyékát megpillantotta. A
háttérben gyönyörü kis falu állott, csupa csinoska, aranyszalmás,
korállcserepes tetejü ház, ragyogó falaikat rózsa kúszta be. Az
ablakokból csipkefüggönyök integettek, az ereszek alól tarka-barka
madarak szálldostak. Ragyogott a sok tulipánágy a kiskertekben, a
háztetőkre pedig bibor meg mézszinü gyümölccsel rakott fák hajtották
koronájukat. Mindezt pedig valami csillogó fény öntötte el, a holdnál
szelidebb, a napnál mosolygóbb világosság. Kicsi Jula az égre nézett:
hát akkor látta, hogy csak csillagok vannak, de akkorák, mint az ökle és
mindenféle szinüek: kékek, vörösek, sárgák, rózsaszinüek.

Valami nagy ijedtség lepte meg a gyermeket. Végig nézett saját kis
köntösén, megtapogatta egyszerü fekete pertlibe szorosan befont haját…
Ha a gyönyörü liliomok nem lettek volna nála, bizony visszafutott volna
ilyen nyomorult-szegényesen.

De már mindenkép késő lett volna, mert a függönyös ablakokban kandikáló
tündérlányok megpillantották és integetni kezdtek, azután pedig
seregestül rebbentek elibe, a virágok közül, a lugasokból, hintákról…
Háromféle ruhát viseltek: kéket, fehéret és rózsaszinüt, a hajukba is
ugyanolyan szalag volt kötve és a nyakukba ugyanolyan gyöngysor.
Mindeniknek fátyla volt, amivel pajzán játékot üztek, ide-oda lobogtatva
azt. Csak a legszebbik viselt piros ruhát és a fején gyémántos koronát,
ebben az évben ő volt a királyné. Ez kivált a többiek sorából és a
földresütött szemü, szepegő kicsi Julához lépett; bizony a leánykának a
könnyei is hullottak, a boldog ámulattól, vagy hogy szégyelte magát oly
kopottasan?

A tündérasszony hangja merő egy muzsika volt és mégis parancsoló mint a
királynéké:

– Te a liliomoskunyhóbeli kicsi Jula vagy, rád ismerünk, s mert hittél
bennünk és mert ártatlan vagy, magunk közzé eresztünk egy esztendőre, de
tovább egy napig se. Azért mielőtt közénk vegyülnél, gondolj mégegyszer
haza, a szegény kis kunyhótokra, a gyérlombu nyirfákra, az ereszalatti
pőre fecskefiakra… Fog-e izleni a málé és lesz-e álmod a szalmapárnán,
ha itt megszoktad a marcipánt, a ringó piheágyat?

Kicsi Jula megdöbbent, azt hitte: elkergetik. Térde megrogyott, keze
összekulcsolódott, ajka elhalón suttogta, hogy hangja alig ért fel a
parányi tündérfülekbe:

– Te szép, te jó tündérasszony, s ha majd akármi vár reám… csak most
maradjak itten!

A tündérasszony intett, hogy fölkelhet.

– Milyen ruhát kivánsz magadnak? A rózsaszin a legpajzánabbaké, a fehér
a legártatlanabbaké, a kék a legigazabbul szeretőké…

Szeretni… ez a szó megütötte a gyermek fülét. Mintha lelke titkos,
névtelen szomját most néven nevezték volna…

– Kéket…

A tündérasszony megérintette vállát: egyszerre lehullott róla a
foltozott fehér köntös, helyette kék fátyol folyta be tagjait. Nyakán
ott gyöngyözött a hüvös türkizsor, fején ott repkedett a fátyol.

– Szedd össze földi ruháidat, kösd őket kis batyuba, tedd mellé azt a
kis csuprot, amit nekünk áldoztál és állitsd belé liliomodat. Mikor
hervadni kezd, visszaöltözöl földi leányzónak és kimégy a kapun… Addig
azonban velünk örülsz és az üdvöd teljes leszen. Játszótársat is kapsz,
egy kis tündérlovagot. Mit remegsz össze? Azt hiszed, a tündérfiuk is
cibálják a lányok haját, kővel hajigálnak és nyelvet öltögetnek, amért a
lányok nem másznak a jegenyék tetejére? Nálunk a kisfiuk jók és
kedvesek, abban telik az örömük, ha minket mulattatnak. Ők találják ki a
legpajzánabb, leggyönyörüségesebb játékokat.

S megsuhintva királyi pálcáját, egyszerre a tündérfalu téres piacáról,
az ezüstpatak csolnakaiból, a piros almafák tetejéről kedves kisfiusereg
verődött össze, de ezek olyan kópé arcu kacagó teremtések voltak: csupa
jókedv és csupa kezesség. Mindenik egy kis szalagvéget viselt a süvegén,
mindenik szalagvég valamelyik tündérlány barátságának záloga volt.

– Melyitek akarja ezt a földi lánykát – most testvérünket –
játszótársul?

A hetyke kis selymák rámutattak egy társukra:

– Ennek az élhetetlenkének nincs párja!

– Akarod? – kérdezte a tűndérasszony a fiucskát.

Az egy pillantást vetett kicsi Julára. A kicsi Jula azt hitte, nagyon
rútnak fogja találni őt és nemre fogja rázni a fejét. De nem ugy volt. A
fiucska igent intett és odajárult a leányka lábához és kicsi Jula
kitalálta, hogy most a szalagjából oda kell adnia egy darabot zálogul.
Közben pedig ugy rémlett neki, hogy lovagja a Bondáék Janikájához
hasonlit, aki ugyan sohse csufolta őt, de viszont nem is nézett reá,
mintha nem egy világban volnának. Most pedig előtte térdelt.

A tündérek sorba álltak és bemutatták magukat az uj párnak: ellebegve
előttük szebbnél szebb neveket mondogattak feléjük. Kit Gyöngyvirágnak
hivtak, kit Hajnalnak, Napsugárnak, Pillének, Patyolatkának; a kis
fiukat Pajtikának, Játszinak, Leventének, Pajzánnak… Utoljára saját
pajtása is bemutatkozott: Őzikének hivták. Kicsi Jula megrettent, hogy
most neki is meg kell mondania a nevét. Istenem, milyen rút neve van!
Még a földi nevek közt is a legszegényesebb… Őzike azonban megfogta a
kezét:

– Téged mi Gyönyörünek hivunk, mert te gyönyörü vagy.

Oh, kicsi Jula szinte összeesett a boldogságtól. Ha ezt látnák, hallanák
a falubeli rátartós gazdaleányok! Bizony, most nem fintorgatnák az
orrukat, ha véletlenül melléjük ülne a templompadba!

Azonban nem sok idő volt az odahagyott földiekre gondolni. Kezdődött az
örömünnep. Körbeálltak és lánc-lánc-hosszúláncot, érik-a-meggyfát, meg
bujj-bujj-zöldágat játszottak. De nem ugy, mint a földön, ahol, mikor
egyszer kicsi Jula nagyanyó biztatására a játékba keveredett, hát senki
se fogta szivesen az ő lúgtól, mésztől cserepes kezét, hanem mindenik
máshoz kérezkedett volna szomszédul; s ahol őt egy álló délután senkise
kapta a kör közepébe soha, mikor azt fujták hogy:

  Kapd bé szivem, kapd bé
  Akit szeretsz, kapd bé…

Most Őzike mindig csak őt választotta, neki énekelte hogy:

  Ezt szeretem, ezt kedvelem,
  Adjon Isten eztet nékem –

És aztán úgy tartotta a kicsi Julát a táncban, mint Jula azt a
porcellánbabát, amit egyszer a gazdag Bonda Tercsi a kezébe adott
„kivántatni“ egy pillanatra… Olyan gyöngéden, puhán, olyan féltő
szeretettel és amig forogtak, egyre azt sugta a fülébe:

– Gyönyörü, gyönyörü, gyönyörü…

A tánc után lakoma jött és kicsi Jula életében először lakott jól
azokból a gyönyörü tésztákból, cukorkákból, amiket a vásárosok bódéiban
látott, mikor egyszer a szekeresék bevitték a nagyvásárra. S mig
eddegéltek, fejük fölött a tarka madarak egyszerre hangos emberi szóval
kezdtek énekelni, de csengő szépen, akár a templomi ének; s nem olyan
makogva, ahogy a vásári beszélő madarak…

És ez igy ment, nap-nap után. Mindig új és szebb mulatságok következtek:
erdőkre kocsikáztak, igazi hintón, csolnakáztak, arany meg bibor
gyümölcsöt szüreteltek, hintáztak és virágokkal csatáztak… És ami a
legjobb volt, hogy soha, senki se bántotta a másikat, soha egy szót se
veszekedtek, egy könnyet se sirtak, hanem csak daloltak, csacsogtak,
mosolyogtak. A fehér ruhások voltak a legigazibb tündérgyermekek; ha a
rózsaszinek nagyon pajzánok, a kékek kicsit elmélázók voltak, akkor ők
amazokat csititották, emezeket viditották… Hányszor, ha kicsi Jula
Őzikével kéz a kézben, fej a fejhez hajtva elmerengtek muló
boldogságukon, egy kis fehér ruhás, akit Ezüstkének hivtak, és aki úgy
tudott nézni, mint a sánta Marika, a kovácséké, odajött és megcirógatta,
játékba vitte őket. Mert az is igaz, hogy az egész üdvösséges
tündéréleten – kicsi Julának úgy tetszett – valami bübájos
szomoruságfátyol lebegett: hogy föl kell ébredni belőle…

Mi történt ezalatt a földön? Szegény nagyanyó felverte a házat, a telket
aztán a falut-erdőt keserves sirással, kereséssel. Mikor már egy teljes
nap telt el a jajveszékelésben, estefelé, árnyék – nyuláskor
összetalálkozott a falun tul az öreg pakulárral, a hegység csendes
remetéjével, akinek családját valamikor szemeláttára temette el a
hófuvás, s aki azóta csak a juhaival meg kecskéivel tudott beszélni,
emberi szavát elveszitette; és sohse járt a népek közé, mert a mások
öröme a szivét hasogatta.

– Jaj öreg pakulár apó, nem látta valamerre az én kicsi Julámat?

Az öreg ember bólintott a fejével és mindkét kezével nagyanyó kunyhója
felé mutogatott, aztán tovaballagott.

Nagyanyó gyorsan hazacibikelt. Hát igaza volt a pakulárnak. Kicsi Jula
ott feküdt: küszöb volt a derékalja, húnyó napfény a lepedője, hervadt
liliomág a párnája. Csak a szenesviz hidege téritette magához, amit
nagyanyó úgy, ahogy Ágotától tanulta, sebtiben vetve a homlokára kent.

Kicsi Jula felnyitotta álomfátylas szemét és ocsúdozva körülnézett. Csak
nehezen eszmélt a gerendázott mennyezetre, nagyanyó ráncos arcára…

– Hol voltál, te kósza?

A gyermek szivszaggatóan kezdett sirni. Szegény nagyanyó megijedt,
rimánkodásra fogta:

– Lelkem gyermekem, nem feddeni akarlak, dehát csak tudnia kell
öreganyádnak, hol kószáltál egy teljes napig?

Kicsi Jula tágra nyitotta szemét.

– Egy napig?

– Honnan kerülsz elő, monddsza hát!

De kicsi Jula csak tovább sirdogált. Az öregasszony megdöbbent. Ezt a
gyermeket megigézték, s az igézet – úgy látszik – nem szünik a
szenesviztől. Sőt rosszabb jött: kicsi Jula a sirásban elfáradva, konok,
szomoru hallgatásba merült; szemét a mennyezetre függesztve meg se
moccant, csak néha gördült szeméből egy-egy nehéz könnycsepp, csak néha
rándult össze sovány válla. A herbateára rá se nézett, a friss málét
elengedte a kezéből, a melegitett kendőt leejtette lábáról. Minden
izetlen volt, kopott volt, szomorú volt…

Hajnalban öreganyó elfuttatott Ágotához. Az illatos füstfürdőt csinált,
aztán odaült az elkábult gyermekhez, megfogta a kezét a saját sovány
pókkezével, ráparancsolt, hogy üljön fel és mondja el, hol volt. Ezalatt
a pitvarba sokan begyültek, az egész falut izgatta a kicsi Jula eltünte
és titokzatos hazakerülése. A gyermek Ágota parancsára mintegy lebüvölve
engedelmeskedett. Szemét egyetlen pontra meresztve, mint aki előtt
sorban elevenen bukik fel mindaz, amit elmond: eleinte nehezen,
szégyenlősen, aztán az ujraátélés mohó extázisába lendülve, szakgatott
nehéz lélekzetet merve kis tüdejébe, beszélt, beszélt.

Künn a leselkedő asszonyok lélekzetvisszafojtva, mozdulatlanul
figyeltek. Csak néha-néha néztek össze, bólingattak döbbent ámulásban…
Képzeletük annál jobban szürcsölt, mert nem hallottak mindent és maguk
eszelték ki az összefűggéseket. Mikor a kicsi Jula odáig ért: hogyan
vette vissza földi foltos ruháit, a hervadó liliomokat; hogyan kisérte
Őzike zokogva a kapuig, hogyan fogadták egymásnak, hogy soha többé
kacagni nem fognak… a pitvarbeli asszonyok szemüket, orrukat törülgették
és mikor kicsi Jula sirásba tört ki, az egész pitvar hangosan zokogott.

Azután pedig nekipirulva, lelkendezve jártak házról házra, kicsi Jula
csudája lázba hozta az egész falut. Még a bergengóciás legény se mert
egyelőre kételkedni, mert hogy a kicsi Julát szellemkezek hozták haza,
az bizonyosnak látszott.

A tündérországot járt gyermek azonban nem akarta lábát a földre tenni.
Egész napokon, éjjeleken az őt ért nagy élmény foglalkoztatta, lelkének
minden izét, testének minden parányát. Nem evett, nem ivott, nem is igen
aludt, nem érdekelte semmi egyéb a világon. Pedig a kiváncsi népség most
sokmindent hordott a házba: mákot, kölest, mézzel gyurt pogácsát…
Nagyanyó eleinte örvendett is: lám a kicsi Jula csudája még szerencsét
hoz a házra. Hiába, a szegénység…

Ágota nénő nem igen mozdult a gyermek mellől. Mintha a kicsi Jula
mostmár az ő titokzatos birodalmába tartozna. Most kacagjon a Bonda fiú,
most huzódjanak el tőle a pap előtt a rátartibb asszonyok. Hallgatta,
szinte szította a gyermek vallomásait, mig az átalvetővel érkező
kiváncsiaktól nagyanyó átvette a hozott jókat.

Végül a lelkésznek is a fülébe jutott kicsi Jula története, s hogy hivei
seregestül járnak a tündérkapuhoz és állandóan a liliomos kunyhó körül
ólálkodnak, sápitva, tóditva, esküdözve. Elindult hát világosságot
gyujtani örök, gyógyíthatlan pogányságtól mételyezett gyermekei lelkébe.
A máskor oly csendes liliomos kunyhó táján most ácsorgó alakokat talált,
még a szomszéd falukból is. A tűzhelytől az ajtóig mindenütt és mindenen
űltek, legtöbben az agyagból vert, palaporral megszitált földön. Olyik
asszony kigombolt mellén gyermeket szoptatott, másik altatott, vagy
pólyált. De mindez olyan csendesen ment, mintha valami pogány
szertartáson volnának. A szeme mindnek a kis kamrán függött, alig
huzódtak el, a papnak utat engedve. De aztán egyik a másikat
megrántotta-lökte figyelmeztetőn és egyszerre valamennyin szégyenkező
zavar vett erőt. De azért nem mozdultak. Tudták: most lesz valami.

Odabent a kamrában kicsi Jula párnákkal feltámasztva ült. Mellette az
öreg Ágota, és faggatta a gyermeket. Az elrévedő szemmel beszélt… Bár
ajka néha mosolygott az emlékezés fényében, egészben véve végtelenül
szomorú látvány volt csontvázzá aszó testével, csillaggá növekvő
szemével. Talán volt benne – most már – valami hiuság is, hogy igy
csudájára járnak a népek.

A papban felforrt a vér. Még fiatal volt, még nem jutott el – s nem is
akart eljutni soha – elődje csöndes megadásáig, aki örült, ha népei
eljártak a templomba és nem éltek hitetlenül együtt. Nem, a fiatal pap
még hitt önmagában és szenvedélyes józansága most türelmetlen és
kiméletlen fellépésre ragadta. Odalépett az öreg Ágotához és megfogva a
vállát, a pitvarba vonta. A kiskamra ajtaját behajtotta…

– Farkas van a nyájban, Ágota anyó! És mereven az asszony bennülő
szemébe nézett. Az földre szegezte szemét, konokul hallgatva.

– Vigyázzon, mert én a nyájamnak hű és szigoru pásztora vagyok. Tudja,
hogy végződik az ige, az a bizonyos? „Haragomat forditom ama személy
ellen és kiirtom őt népe köréből…“ A lábát nem fogja többé a templomba
betenni, de még a faluba se, ha tovább üzi mesterségeit.

Az öreg szemefehére odavillant a pap haragtól sápadt arcába. Nagy szó
esett: mert Ágota hitt a papban, csak a pap volt neki ellenlábasa, ő nem
volt a papnak. Vallását szigoruan tartotta és hitte, csak éppen többet
is hitt annál. Annyi mindennel találkozott, amit nehéz hagyományokkal
terhelt lelke egyedül a menybéliekből megmagyarázni nem tudott… Hirtelen
látta saját magát a karácsonyi hócsikorgós, a husvéti hóolvadós
ösvényeken; az idegen templomokban, az utolsó helyen görnyedezve, vagy
csak állingálva a templompitvarban; s látta az idegen asszonyfejeket,
amint összesugnak felette…

Valamit ő is tudott volna mondani, azt, hogy ő jó keresztyén, vagy azt,
hogy soha az ő „mestersége“ senkit a templomtól el nem riasztott,
(hiszen a vallást szorosan beleszőtta a maga tanácsaiba) hogy az ő
igazainak élő bizonysága, tanuja ott fekszik a kamrabeli ágyon… De
szembeszállani először is nem a babona fegyvere, másodszor nyilt
csatavesztést jelentett volna, nem az igazságára, hanem a látszólagos
eredményre nézvést. A nép nyiltan a papnak hajolna meg, sőt ha azt
látná, hogy Ágota szembeágaskodik a mennyek képviselőjével, az épen
botránkozást szülne a lelkekben. A babonának fejhajtva kell járni,
alattomban, ő olyan mint a viz: enged a belenyuló kéznek, mert tudja: ha
a kéz elhuzódik, ő megint visszafoly az ütött mélybe…

Ágota egy szó nélkül köszönt és kiment. Nem nézett az ácsorgó
asszonyokra, akik előtt ugy meg volt szégyenitve. Azonban azok se
büszkélkedtek, csak úgy hordták el magukat. Mintha a pap Krisztus
ostorát suhogtatná. Mikorra a háztáj elcsendesült, a pap megpillantotta
a tüzhely hátán hagyott ajándékokat.

– Orsolya anyó, maga kölesen árulja az unokája egészségét? Hát nem
látja, hogy az a gyermek beteg? Szégyelje magát: haszonért mutogatni az
unokája nyomoruságát, haszonért taszitani még beljebb a nyomoruságba!
Mán tul, mig a gyermek felépül, a küszöbén rajtam kivül más a lábát be
nem teszi!

Most belépett a gyermekhez. Megdöbbent annak kiégett mivoltán.
Megsimogatta, megfogta hervadt kezecskéjét. Érezte, hogy az aszott kis
test reszket és kuporog, mintha nagyon félne.

– Gyermekem, mondta neki gyöngéden, hiszel te a pap bácsinak?

A gyermek szomoru szemmel nézett. Talán hallott is valamit az Ágotára
mondott itéletből s ez névtelen rémületbe taszitotta.

– Nos látod, pap bácsi eljött, hogy megmagyarázza neked, ami véled
történt. El fogod-e szépen mondani, hogy volt?

A lányka ajka megrándult. Szivében megbolydult a sejtelem, hogy ez az
ember nem hisz az ő történetében. És ez vaskapoccsal szoritotta össze
torkát. Egy-két szót próbált rebegni, de a hang csak kinosan sajgott fel
kebléből. A pap azt hitte: a gyermek a gyöngeségtől nem bir szólani.

– Jöjjön be Orsolya anyó, mondja el maga a dolgot.

Nagyanyó az ágy lábához ült és engedelmesen mesélni kezdett. Mindent
ugy, ahogy tudta. Közben szünetlen a gyermekhez fordult:

– Ugyé lelkem? Ugyé galambocskám?

A leányka csak a fejével intett, néha a szeme is felragyogott. Csaknem
elfelejtették, kinek mesélnek… a végén aztán a gyermek lehunyt,
áttetszően kék szemhéja alól nagy, ragyogó könnyek eredtek.

A pap szigoru arccal figyelt. Imént ugy hitte, kicsi Julából a hiuság
szól, most azonban megdermedt a babona hatalmától; soha a templomban
ilyen hittel, ilyen meggyőződéssel, ragaszkodással nem találkozott.

– Gyermekem, szólt a végén, jól figyelj. A tündérkapu egy régi
tüzhányóhegy maradványa, nem nyilhat az meg soha, mögötte csak fekete kő
van, mint maga a kapu. Ágota nénő meséjét csak mulatságnak találták ki
az emberek, szép azt hallgatni, de nem szabad utána indulni. Te úgy
megtöltötted a kis lelkedet azzal a babonával, hogy a liliomok nehéz
illatától elalélva beleálmodtad magad a tündérvilágba. Valami jó lélek
aztán megtalált a földön és hazahozott öreganyád küszöbére. Érted most
már?

A leányka behunyta a szemét, mintha hideg záporverést türne, amit el
kell türnie. Semmi életjelt nem adott, a paraszti félelem és tisztelet
nem engedte.

– Nyugodj meg ebben gyermekem, főleg pedig végy táplálékot magadhoz.
Ágota anyó, én ma ide fehér buzalisztet és óbort küldök, etesse,
erősitse ezt a gyermeket, majd akkor a lelke is megépül. Egy biblia is
jó lesz. Az öreg Ágotát pedig hozzá ne engedje többet, mert én magát
mint boszorkánycimborát kiprédikálom a templomból.

Mikor a pap kiment, kicsi Jula felült az ágyon és hevesen tiltakozva
megrázta a fejét, egyszer, tizszer, sokszor; csak rázta a fejét.

Vasárnap délelőtt a pap harmadszor is – ezuttal egészen nyiltan –
kiprédikálta Ágotát. Az öregasszony ugyan nem volt a templomban. Nem
mert, vagy talán épen dacolt? A lecke ezuttal már nem is annyira neki,
mint a gyülekezetnek szólt. A pap a babona szörnyű kártételéről beszélt,
mely valamikor egy leánykát a kóbor cigányok kezére juttatott, egy
másikat megnyomoritott s most ezt is a legborzasztóbb sorba juttathatta
volna: gonoszindulatu férfiak, marcangoló fenevadak körmére. Csak az a
fentvaló egyedüli Ur védte meg, adta jó ember útjába a szegény kis
leányt, igy is sorvasztó betegség néz ki hideg földön hált testéből… És
a babona – tette hozzá – még egyre terjed, mert nem akad értelmes ember
a házakban, aki szétüssön az igével: „én és az én házam népe az Urat
szolgáljuk.“

Az asszonyok egymásra néztek, mintha a pap a másiknak beszélne, a
férfiak pedig templom után ököllel csaptak az asztalra:

– Adta fehérnépei, lehúzzák az ember orcájáról a bőrt.

Igy a templom után. De amikor a bergengóciás Bonda fiu odáig
hetvenkedett egy esti iddogálás közben, hogy ő bizony bele vág
csákányával a sziklakapuba, hadd világoljon már ki az igazság, akkor
nehány férfitorkon megakadt a pipafüst és senki se ajánlkozott társul.
Az öreg Bonda (aki a legnagyobbat ütött volt az asztalra) otthon, a késő
éjszakában a legény vállára tette a kezét:

– Fiam, fiam… nem jó kisérteni se Istent, se mást –

S a fiu nagymersze el is párolgott a borral.

A kedélyek lassan lecsillapodtak. Senki se mert többé csodájára járni a
liliomos kunyhónak. De titokban tovább kúszott a rege, mint az
alattomban harapózó mezőtűz. A babona megkapta az igazi tenyészőtalaját:
az üldözést, a sötétséget.

Kicsi Jula azonban ugy érezte: hogy egészen magára maradt. Csak a pap
látogatta. A gyermek mukkanni se mert, még nagyanyja előtt se, akit a
pap szünetlen megjelenése nagy kordában tartott. Később kicsi Jula azt
állitotta, hogy neki nincs semmi baja, fel is kelt és szünetlenül a
küszöb előtt, a napon didergett. Ugy tett, mintha mindent elfelejtett
volna, akármiről inkább beszélt, mint tündérországi utazásáról.
Megreszketett, ha valaki emliteni merte, mintha sebéhez nyulnának. A pap
megnyugodott, hogy végre is eszére tér és ritkábban látogatta.

Mikor azonban az ősz tördelni kezdte a száraz galyakat s a Szurduk vize
szennyesen törtetet, a szél pedig marékkal csapta ablakhoz a sárgult
nyirlevelet, kicsi Jula visszakuporgott az ágyba és ott napokig
hallgatagon meredt valami láthatatlanba. Hiába kinálta nagyanyó bubáit,
hiába vett neki – Istenem, beh nagy áron – uj kötényt, hiába sütött
mákosmálét. Kicsi Julának nem kellett semmi, semmi. Ha pedig magára
volt, akkor felült az ágyban és kitárt karral Őzikét könyörögte.

Egy keserves, hidegrázós éjszaka, mikor már az esze se látszott helyt
lenni, egy jobb percében felült és magára eszmélve, nagy komolyan
mondta:

– Nagyanyó, tudja mit…

– Mit, édes kis üdvösségem, mit?

A leányka reszketve sugta:

– Hivja el…

A boldogtalan nagyanyó titkon a kertek alatt futott érte. Csaknem elibe
térdelt, ugy rimánkodott, adja vissza kicsi Julát az életnek, adjon neki
enyhitő italt, földi kedvet…

Ágota nénő a fejét rázta:

– Orsolya anyó, én sok mindent tudok, de azt az egyet is tudom, hogy
akit a tündérek egyszer maguk közibe eresztettek, az a földön többet
helyét nem leli… De azért megyek, nagyon is megyek.

És jött. Diadalmas, alattomos fájdalommal ült az ágyhoz. Kicsi Jula
átölelte és a fülébe sugta:

– Ágota nénő… ugye igaz volt… ugye nem csak álom?

Ott is nyult ki az öreg boszorkány karjaiban, ő, az öreg boszorkány
hitének szegény kis vértanuja.

Reggel, mikor Ágota a nyujtóztatást végezvén vissza akart surranni
ángyához, épen összeütközött a belépő pappal. Első szempillantásra
megijedt, lesütötte a szemét és parasztos alázattal akart elosonni; de
aztán diadala mégis a fejébe szállt. Ő, a nyájból kivert farkas, miután
övé lett a bárány, dacosan szembenézett a tehetetlen pásztorral.

– Engem hivatott; mormogta, mintha mentegetőzne, pedig nem
mentegetőzött; a pap sokáig töprengett, melyik szóra tette a hangsulyt,
mert bizonyos, hogy egyiken sajátságos, gúnyos nyomaték volt.

A padkán, a gyermek aszott kis teteme mellett ott feküdt a fehércipó, az
óbor, meg a biblia: a pap megváltó szerei.

Azonban mégis az öreg Ágotának lett igaza, a tündérek értejöttek annak,
akit maguknak eljegyeztek.




Borzhistória.

Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe alacsony,
gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a tágas, sárgára
égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren vakit, mintha izzana.
Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác pazar virágpárkánya még
hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg rózsaszin gömbjei, a lenge
flokszok, a ledéren elomló lusta petúniák harmatban szineskednek.

A verandán rövidszoknyás fruska áll: frissebb mint a körűle ébredő
virágok, se nem merev, se nem omlatag. Arca napcsókolt szinü, vállig se
érő rövid haja egyetlen sötét bronztömeg; nagy barnazöld szeme kacagva
köszönti az uj napot, még a fogát is kivillantja a lány, mintha éppen
bele akarna harapni a ma támadó uj életbe.

Egyet-kettőt füttyint.

– Csokoládé, Bársonyka, Barbarossa!

És hirtelen az előügető kutyasereg közé ront, és körültáncoltatja,
udvaroltatja magát; velük együtt hancurozva végig a sárgaföldü udvart. A
haja göndör kigyókba csavaródik, ágazik szerte, valóságos kis Meduzává
zilálódik a feje.

– Borzi, holla Borzi!

A hancurozó fruska meghallja ezt, keresztül a gazdasági udvarokból
szürődő cséplőgép dobogáson, baromfikáricsáláson. Fejét felüti és arra
iramlik, ahonnan szólitják.

Apja ott áll a munkások között.

– Borzi, a telefonhoz, csengetett!

A leányka lerázza magáról velerohanó kutyáit, felugrál a tornác
lépcsőin, beleütközik fehérkötős nénjébe – az épp a virágokat öntözi –
és az irodában terem.

– Halló, itt Zentelky uradalom.

– Bardócz intéző úr?

– Nem, a leánya.

– Anna vagy Rózsa kisasszony?

– Nem, Borzi. És ott?

– Zentelky gróf. Kérem közölni atyjával, hogy este érkezem s hogy a
kutyákra szükség lesz.

– Igenis méltós…

A telefon már lecsengett.

Borzi bronzarca kihevül.

– Hm, vadászat! Nyulra, rókára…?

Apjához ront.

– Apám, a gróf úr. Vadászni jön. Ma este itt lesz.

Borzi a konyha felé tünik. Az ajtóban a másik nénjének megy neki: az
éppen a süteményes receptkönyvében böngész. A könyv kiesik Rózsa
kezéből, a lapok szétrepülnek.

– Anyám, a gróf. Este itt van. Vadászni akar.

– Helyes, akkor ma itthon ülsz és segitsz a tortában, feleli nénje.

– Már megigértem apámnak, hogy ma elmegyek vele megnézni a Szabédyék
caterpillar szántógépét. Szabédy is ott lesz és mindent megmagyaráz
nekünk.

– Mi közöd neked a szántógéphez? Az a férfiak dolga. És mit izgat föl a
vadászat? Az sem a szegény intézőlányok mulatságára van kitalálva, szól
az anya kicsit keserűn.

– És egyáltalán, te nem szégyelsz Szabédy elé kerülni? Ezt a nénje
mondja.

Borzi összeszoritja a fogát.

– Ezt a nyarat még nekem igértétek.

A kezével türelmetlenül int és már siet is kifelé.

– Borzikám, segits nekem a takaritásnál. Mind a kilenc szobát rendbe
kell szednünk, a gróf úr bizonyára nem egyedül jő vadászni.

Ezt Borzi másik nénje mondja, a szelid, a virágokkal foglalatoskodó.
Borzi hozzádörgölődik.

– Oh, könyörülj. Tudod jól, hogy ezek életem utolsó szép napjai.

A nénje mosolyog, de Borzi elkomolyul.

– Ne nevess, Anna. Most már egész biztos, hogy fölvettek az intézetbe.
Ki fogok müvelődni. Istenem… milyen szomoru dolog!

És Borzi szeme megfényesedik.

– Tudom én, hogy ez nem tőled indult. Ezt Rózsa főzte ki. És anyánkat
rábeszélte. Azt is tudom miért, vagyis kiért…

– De Borzi, igy nem élheted le az életed… Még ha gazdagok lennénk…

– Miért nem leszünk gazdagok? Legalább én? Én gazdagnak születtem.
Szegényen, de gazdagnak…

A nénje megint elmosolyodik.

– Szegény kis Borzim. Erigy hát a szántógéphez.

Borzi lerobban a lépcsőn, az istállókhoz. Hetykén osztogatja parancsait:

– A kis szekérbe fogj, Dani. A rázósba. A ponykat. Magad itthon ülsz. A
kicsi kocsis jön. Én hajtok.

Aztán a házba szalad a köpenyéért.

*

A mezőségi reggelt már átitatta az augusztusvégi naptüz, a lankás dombok
felett reszketve sugárzik a hőség, az utmenti napraforgók aranyfodros
fejeiket mind délnek forditották, egész aranyfelhő verődik a porból a
zörögve rohanó kis szekér után.

Borzi haján is mint aranyháló ül a nap, a leányka hátraveti a fejét,
amint félmarokkal a gyeplőt tartja, féllel a rövid ostorát.

Egy távolabbi dombon már látja caterpillart. Mint valami otromba fekete
szörnyeteg gördül az nyolcekés lábával, feketére hasogatva maga után a
kiégett, sárgult gazzal benőtt tarlót. Fent a dombtetőn Szabédy áll.

Borzi nem szégyell elébe kerülni. Egy kicsit talán igen, de egészen
kicsit. Először is az ismerkedésük miatt.

Borzi a tavaszon lovagolni tanult és semmit se tudva róla, hogy a
szomszéd fiatal földesúr, végezve a monostori akadémiát, hazatért; hát
gondtalanul poroszkált naponként Tóhát felé, ahol a Szabédy kuria állt.
És mert néha a ló makrancos is volt és udvariatlankodott Borzival, hát
egyszer éppen az utszélen ülve a felhorzsolt lábát nézegette a leányka,
mikor Szabédy arra lovagolt.

– Pardon, a kisasszony, mint látom, megsebesült.

– Igen, és nincs nálam se zsebkendő, se flastrom.

Szabédy akkor kölcsönadta a zsebkendőjét és személyesen jött el érte
másnap.

Azonban Bardóczné nem a zsebkendőnek, hanem a két nagyobb lányának
tulajdonitotta Szabédy ama látogatását és még inkább az utána
következőket. Mintha Borzinak semmi köze sem lenne az ismeretséghez,
egyenest kiküldték a kertbe, ha Szabédy belovagolt az udvaron. Ellenben
Rózsa kisasszony – ő volt a legidősebb, huszat töltött – szebbnél szebb
uj ruhákat kapott és egész napokon teasüteményt készitett, a miből aztán
Szabédynak kellett a legtöbbet fogyasztania.

– Ez mind a Rózsa remekmüve, büszkélkedett ilyenkor Bardócz intézőné.

De csak ezután történt az, amiért Borzinak „szégyelnie kellett magát“.

Egy alkonynak is beillő késő juniusi délután Rózsa kisasszony Szabédyval
meg Annával a kertben andalgott. Már előre ráparancsolt Annára, hogy a
mályvabokroknál maradjon el tőlük. Ez nem lesz feltünő, Anna ugyis
imádja a virágokat. S a virágos kert ezerszin pompában állott.

– A nyulnak ma ki kell ugrania a bokorból, dicsekedett Rózsa.

Azután előre ment Szabédyval a pirosló cseresznyefák alá.

Rózsa akkor megállott és Szabédyre nézett.

– Nemde, kies kis rejtekhely ez itt? – kérdezte ábrándosan. Én ide
szoktam elvonulni… gondolataimmal… álmaimmal…

(No most ha van esze, megkérdi Szabédy, mik azok az álmok.)

De mielőtt Szabédy kérdezett volna, egy marok cseresznye repült a fáról
kettejök közé, még pedig egy biborbogyó szétfeselve épp a Szabédy
ajkára, mintha lepecsételné azt. Borzi fölnevetett a lomb között, ez
sikerült.

Rózsa kisasszony elfelejtette, hogy ő itt ábrándozni szokott és
fölsziszegte a pirosbogyós lombsátorba:

– Majom!

Hát ezért kellett magát… nem Rózsának, hanem szerinte Borzinak
szégyelnie.

És való, hogy Szabédy a nyáreleji pár látogatás után nem igen jött.
Talán akkor is csak az a sok „Legyen szerencsénk“ hozta a házhoz, amivel
Bardóczné bucsuzott tőle mindig.

Borzi nem szégyenkezett a gyönyörü augusztusvégi reggelen. A domb alá
hajtva, a gyeplőt a kocsisnak dobta és perc alatt fönntermett az
idomtalan csodagépnél. Összevissza kérdezte Szabédyt, mindent
megvizsgálva, megtapogatva.

– Istenem, sóhajtott azután, ha én egy ilyen gépet vehetnék magamnak.

Szabédy nevetett.

– A hölgyeknek igazán másfajta kivánságaik szoktak lenni. Mit csinálna
vele?

– Oh, maga nem ért engem. Ha ilyen gépem volna, akkor volna hozzá sok
földem is és nem kellene egy hónap mulva a tömlöcbe mennem.

– Hova?

– Intézetbe. Tizenhétéves létemre. És ennek félig maga az oka. Mióta
cseresznyével megdobáltam… Anyám azt mondta akkor, hogy neveletlenségem
a házunk szerencséjét kockáztatja. Folyamodtak… A gróf úr eljárt benne…
Istenem, ha caterpillar gépem lenne…

És Borzi szemébe könny lopódzott, ugy nézett a csunya fekete óriásra.

Szabédy meghökkenve pillantott a lányra. Valami vadul kezdett tiltakozni
benne. Hogy ezt a pompás vad csikót hámba fogják.

– Szegény gyermek. És ezen már nincs változtatás?

– Óh manapság már nem történnek csodás fordulatok!

És Borzi hirtelen elszaladt, mert szégyelte feltörni fenyegető könnyeit.

Bardócz intéző csak most kapaszkodott fel Szabédyhoz. Mikor a géppel
készen voltak, Szabédy hirtelen megszólalt, a tarló szélén gubbasztó
Borzira mutatva:

– De intéző úr, csak nem akarja ezt a gyermeket megölni?

– Önnek is panaszkodott? Ah, bajos dolog ez kedves Szabédy. A leányt
mégsem lehet fiunak nevelni. Én pedig ugy neveltem eddig ezt az egyet.
Mostanig. Legalább az anyja azt veti szememre. Most aztán azt mondja a
feleségem, hogy szégyent hoz a házra.

– Milyen szégyent?

– Tudom is én. Én nem találok benne semmi szégyelni valót. Hogy lovagol,
hajt, kutyákat nevel, hogy csak parancsolni tud. Azt mondják,
elrontottam. Istenem. Ő az én egyedüli kis rózsabimbóm… Szabédy talán
nem hallotta még a rózsabimbóim történetét?… Mikor én Hunyadból
kijöttem… Azt talán tudja, hogy az apám „végzett“ földbirtokos volt.
Mikor aztán mindent elvégzett szegény, az életét is, hát én csak három
rózsabimbót téptem a kis kertünkből – akkor már a máséból – azt a
kalapomba tüztem. Majd kiviritanak nekem valahol a rózsabimbók, azt
gondoltam. Meg azt, hogy én ezentul is úr leszek. Ha nem a magaméban,
hát a máséban. Igy kerültem én gőgös Hunyadhazámból a Mezőségre. Látja,
ezért nem járunk mi sehova. Nem a magunkéban ülünk s talán lenéznének…
No de hová jutok. A rózsákról akartam szólni. Amint látja, ki is
viritottak nekem: a három kisasszony leányom képében. De csak Borzi az
igazi pünkösti rózsa. A másik kettőt az anyjuk kényes üvegházi virágnak
nevelte.

– S most… ez is üvegházba kerül.

Ezt Szabédy mondta és tekintetét ismét Borzi felé küldte. A leányka már
nem szomorkodott. Vidoran, versenyezve követte az óriás körökben haladó
vasszörnyeteget. Fölborzolt göndör bronzhajának sürüjéből arca, ajka
idáig biborlott. Imént, mialatt könnyeit takargatta, a tarlószélen
néhány rikitó buzavirágot tépett s a fehér matrózbluzába tüzte.

– Valóban rózsa, moharózsa… szólt Szabédy hirtelen, minden meggondolás
nélkül. Borzi… nagyon találó név.

Bardócz elmosolyodott.

– Különben Borbála. De mert mindig borzas… Borzi! szólj a kocsisnak! A
grófot ma estére várjuk, fordult Bardócz ujra Szabédyhoz.

A fiatalembernek eszébe jutott, hogy az idén már harmadszor jő a gróf az
uradalmába.

– Vadászni jön, – magyarázta Bardócz.

– A gróf úr… még mindig nőtlen? kérdezte Szabédy hirtelen, látszólag
minden logika nélkül.

– Az. De talán most már…

Bardócz elhallgatott. Az örök szabadban vassá kovácsolódott arcán némi
zavar tükrözött, mintha elszólta volna magát.

Mikorra Bardócz meg Borzi hazaértek, az intézőlak a szokottnál is
ragyogóbbá vált. A tornác, a veranda padlója aranysárgára surolva, a
virágokról minden sárguló levél lemetszve, a szobákban friss csokrok
illatoztak.

Rózsa a konyhából jött, óriás tál teasüteménnyel.

– Szép kisasszony, szólt oda Borzinak, a házi dolog elől mindig
megszökik.

– Meg bizony, felelt vissza Borzi dacosan.

Mindjárt ebéd után megjött a gróf vadászlegénye. Estefelé a gróf is, de
csak egyedül. Bardócznak mindjárt előadta vadászterveit.

– Szó sincs valami nagy dologról. Borzvadászni jöttem. Remélem vannak
bőven borzaink? Mellesleg persze a gazdaságban is körülnézünk.

– Sajnos, borz van bőven s igy róka is. A nyul ellenben mindig ritkább.

– Na igen, ez a dolgok logikus sorrendje. A borzlyukba vonul a róka s a
róka eszi el a nyulainkat.

– Különben is égető szükségünk van borzzsirra. Nincs miben puhitanunk a
lószerszámokat. A legény már kinn járt és fölállitotta a szalmaszálakat
a borzlyukak elé. Még hajnalban meg kell néznie, el vannak-e ütve a
szalmaszálak.

– Jó volna ha társasággal mennénk. A kedves leányai…?

Bardócz kicsit utánagondolt.

– A kicsi, az jönni fog. A másik kettő, az nem biztos. Mindig főznek
vagy virágot öntöznek.

– No, akkor hát a kis Borzi. És talán meghivhatjuk az ezerholdas
szomszédot. Szabédyt.

– Hogyne. Nagy Nimród őkigyelme.

Bardócz a telefonhoz lépett.

– Intéző ur, a gróf, Borzi őnagysága, meg én?… Jó… Mikorra
parancsolnak?…

– Hajnalra. Ez hosszu komédia.

*

Hajnal feslik.

Borzi most bujt ki ágyából és előre is kipillantott az égre. Jaj, ha a
jó Isten is ellene esküdött és felhőbe hunyta a fényes napszemét: akkor
életének utolsó vig napjaiból ez a legvidámabbnak igérkező elromlott. De
miért haragudna rá a jó Isten? Azért, mert szereti az ő ragyogó, szabad
világát? Dehogy haragszik, olyan tündöklő arccal tekint be hozzá, hogy
Borzi hármat penderedik, mig a tükör elé jut. Zöldbarna lódenruhát ölt,
szeggel kivert nehéz cipőt, a haját fátyollal köti le.

Mindez nem megy minden zaj nékül, sőt! Anna fölébred, Borzira kukkint.

– Te, egész csinos vagy.

Rózsa megtoldja:

– Vigyázz meg ne hóditsd… a grófot!

– És hátha nem reá pályázom?

Borzi ezt egész hetykén vágja oda.

Rózsa kipirul.

– Tőled minden kitelik, mormogja. Csak ajánlom a tisztességes
magaviseletet. Ebédre mi is kimegyünk, addig te is itthon maradhatnál.

Borzi ezt már nem is hallja. Már a kutyákkal kergetőz. Puki, Pufi, Mufi,
Muki és a kis barna Csokoládé lesznek a nap hősei.

A kapunál ott áll Szabédy. Lóháton. Karcsu testén zöld vadászruha;
kicsit kemény vonásu arca napégett, akár a Borzié. Tekintetét nem veszi
le a játszó leánykáról.

– Jó reggelt Borzi.

– Nekem már kitünő reggelem van. Mit gondol! Vadászni fogok egy valódi
gróffal!

– Na, és minek örül jobban, a vadászatnak vagy a grófnak?

– Legjobban örülnék egy caterpillarnak, oldja meg Borzi a gordiusi
csomót.

A kis vadászkocsi már előállt. Borzi fölszáll és föladatja magának a
kutyákat.

Most jön a gróf. Borzi hirtelen érzi, hogy nem őt illeti az elsőnek való
kocsibaszállás. Le akar ugrani.

– Pardon, a hölgyek mindig elsők.

És a gróf visszatartja Borzit, megragadva a leány karját.

Szabédy nagyot nyel. Ah… borzvadászat. Utóvégre még Borzi lesz az a
borz.

Amint a vágtató kocsi után léptet, mindenféle furcsa gondolatai kelnek.
Már libapásztorlányt is vettek el grófok. És Borzi… micsoda pompás
teremtés. Nem az, hogy szép. Szép leány garmadában terem Erdélyország
kuriáin. Hanem különös, izzó és ártatlan. Egy forró mennyországot fog
adni öntudatlan annak… Kinek? Aki a kezét kinyujtja érte. Dehát mit
izgatja őt ez? Minek töpreng rajta? Fájdalma neki egy ilyen édes
teremtés szerencséje? Hát mióta irigy ő? Irigy a maga fajtájára: egy
elszegényedett uri familia jobb sorsára?

– Szégyeld magad, mondja egész hangosan.

Vagy nem rájuk irigy? Hát kire… Aha… A grófra! A grófra. Hogy Borzi
mellett ül a homokfutón és hogy a leánykához hajolva, elbeszélget vele.
Szabédy nemcsak irigyli ezt, nem, egészen felbőszül rá.

A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan mezőknek, borz
uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A tarlókban nehány keréknyom
mutatja, hol lehet valahogy keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz:
Borzi ujjongva viháncol. Dombokra kell fölkapaszkodni: most már
árkon-bokron át iramlanak. Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor
beléjükruccannak.

A gróf nem sajnálja lovát, kocsiját. És ez csak Borziért van igy.

Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá. Borzi előre
néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy zökkenőnél majdnem
kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte átöleli.

– Dőljünk fel, ah dőljünk fel! ujjong Borzi.

A gróf nevet, a kutyák kicsit rémülten csaholásznak.

Fönt, a meredek tetején már kitetszik a sürü bozóterdő.

A borzok hazája.

Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a lovak
ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra minden oly
gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a barnuló füvek közt
csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu mosolyog: bentről rút
vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba himzett gyöngyszem a sok
parányi ház.

A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény előremegy
és négykézlábra esve csuszik be a sürübe.

– Utánam méltóztassanak! szól hátra konfidens fontossággal.

– De Borzi, szól hirtelen Szabédy, csak nem fog maga is… ily módon?…

– Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És smaragdszemét
dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná:

– Ne hagyj elmennem!

De Szabédy nem érti meg.

És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint egy kis
zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy kúszik! Vissza se
néz többet.

Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó bentről.
A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar tovább. Nincs
kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között azurló égre. Mi ez… Feje
fölött, a tüskékbe akadva aranybarna pókháló… Nem. Darabka fátyol. A
Borziéból. Lekapja onnan, és a kezébe szoritja… magához rejti. Ugy
kuszik tovább. Mintha drága talizmánt lelt volna.

– Holla! hangzik Bardócz hangja a sűrűből.

A kutyák izgatottan, szinte rikácsolva csaholnak.

A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas földhányás:
a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak!

Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu csak a
nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó… de vajjon otthon
van-e egyáltalán?

A kutyák még láncon vannak. Pukit most eleresztik.

Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt… Hivják,
csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza.

– Hurrá!

A Puki orrából csorog a vér. Borz urfi otthon van.

Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az első
vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő nyöszörög, üvölt,
felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak verve.

A gróf a kutyák után kúszik, bevilágit a borzlyukba.

Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is sor kerül,
mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára szokott becekutya
azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha nagyon barbár dolognak
tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését, rosszalóan mormog néha-néha.

– Vesszőt faragni!

Pista nekilát.

A hosszú pálcát a gróf az odúba sülyeszti.

– Hm. Fölfelé megy a hegynek. Bajos lesz utánaásni.

Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre beljebb,
beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni.

– Messétek le a galagonyákat!

Csattog a fejsze, egy kis tisztás keletkezik az irdatlanban.

– Ugy. Itt kezdhetitek. Itt nincs gyökér. Négyszögben ássatok!

Omlik a föld, kemény, szijjas mezőségi agyag.

A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki
csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak alig
kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember hallja.

A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a
földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó nyesszen.
A legények derékon jóval felül vannak a gödörben. Bardócz lekúszik,
hallgatózik… semmi.

Tovább!

Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha hallana
valamit… Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik mellőle,
kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De csak nem fél?
Borzi örökre meggyülölné.

– Hallom… hallom! ujjong Borzi.

No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó nyiláson
át borz uram kereket old.

– Kéznél tartani a kutyákat! kiált a gróf Pistára.

Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör közti
járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson át is rá
kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti gang, akkor nem
kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe, ha hirtelen el nem
bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni, mindig tovább, mig a
barlang végéig jutnak.

Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki azonban
tartja magát.

– A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot vet a
kidőlt harcosra.

A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit elengedik.
Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi hegedés. A fejét
féloldalt lógatja. De mikor érzi, hogy szabad, diadalthorkantva rohant a
gödörbe.

Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott gödör
beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell bocsátani.

Az egyik ásó mélyen szalad a földbe.

– Megnyilt! kiáltja Bardócz. A kutyákat! Gyorsan!

A gróf a gödör szélén áll, a fegyvereket tölti.

A nyilást kikerekitik. Szabédy el akarja engedni Mufit.

Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a nyilásnak
kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki a gödör
meredekének, kifelé.

– Csokoládé! Gyáva gazember! sikit Borzi.

E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a borz! Mire
Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába, a föld gyomrába.
Mufi utána.

A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé hőstettéhez
gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi felöltőjén, egy galagonya
aljában. Bardócz ráhúz egyet.

– Szép história! Neki az ásásnak!

És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell hagyni
az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old.

Borzi ki van pirulva a haragtól.

– Szégyentelen, semmirekellő! Takarodj!

Lehengeriti Csokoládét a köpenyéről.

Tulnan, a bozót aljából kiáltozás foszlik arrafelé. Pista megszólal:

– A többi nagysádok.

Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott
melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány a
földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik.

– Nem jöttök be? kérdi Borzi.

– Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás. Egyetlen
szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És reggeltől estig
gyötritek a szegényt.

Ezt Anna mondja.

– És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A hajad tele
sárga galagonyalevéllel. A kezed…

Borzi keze össze van karmolva. A galagonyatüskék.

Rózsa még hozzáfüzi:

– Nem valami hóditó!

– Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent! jelenti ki
Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg.

Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik. Bármily
pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi el. Majd
jóllaknak este: bálmossal, szalonnában pirult galambbal, párnafánkkal.
Most minden: a borz!

Vissza a sürűbe!

Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld alól.
Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el semerre. Az ő
gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz többet.

A gödör egyre mélyül. Megkopogtatják az alját… mintha kongana.

– Az alját ássátok! Vezényel Bardócz.

– Az oldalát! Az oldalát! kiált a gróf.

A legények nem tudják, kire hallgassanak.

Az izgalom nőttön nő.

A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők tombolnak.
Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra elszalasztják, vége. Uj
gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi sötét üreg kikerekedik az ásók
nyomán. Benntről a kutyák őrülten csaholnak, maguk előtt hajtják a
borzot, innenfelől reszketve tombol Mufi.

Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap. Kiserked
a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül. Vissza. Vissza?
Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt van és úgy látszik, a
vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia bellebb. És a kutyák mégsem
birnak vele. Talán körben forog, hogy olyan sebeket osztogat? Üldözői
vonitanak, de nem tágitanak.

– Ki a gödörből! Bardócz kiáltja ezt az ásóslegényeknek.

– Félre mindenki! Ez a gróf.

A borz feje ismét kinn van.

– Ne lőjjön méltóságod: a kutyát sebzi meg!

– Bánom is én a kutyát, van elég!

– A kutyáim!

Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt kihengeredett a
gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak gabalyodva.

Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg, el
akarja harapni a láncát.

Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se törődik. Az
kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona, fiatal főurra, s a
hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah, ezeket csak a borz
érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud ujjongani. Keserü és
levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival évődött. És neki azalatt
teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli pedig a teasüteményt!

Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez. De azért
él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy elválassza a
viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a borzról letépni.

Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj szenzációt: a borz
éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból. Rémülten gurul kifelé és
nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért győzték a harcot két felé, ketten
voltak.

– Még egy, még egy! kiáltja el magát Borzi.

De senki se hallgat reá.

Borzi odarántja Szabédyt a gödörhöz.

– Löjjön! parancsol rá türelmetlen lázban.

Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja
megreszket.

Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz visszanéz
reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe.

A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik uszitani
őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak tombol, ők
hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban egymásra tekintenek.
De aztán szétrebbennek.

A hangulat tetőpontja lejárt.

Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot. Sejtelmük
sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették észre: a hátukon
futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak a párjával, hogy meg
se szimatolták a másikat.

Pista azonban kacskaringósan vágja ki:

– Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság
elhibádzta.

A gróf odadobja a borzot a kutyáknak.

Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény borz! A
hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró szeme olyan
szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A teste csupa
verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket oldott, itthagyta.

– Pedig ez a nőstény, állapitja meg Pista.

– Igen. Néha mi vagyunk a bátrabbak. A férfiak pedig…

Borzi elhallgat. Szabédy mámoros, bámuló szemmel nézi őt.

– Gyávák…? sugja hirtelen. Ne higyje.

Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a
teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha
robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha volt
mindkettőn, rongyra tépődött volna.

Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd letépik
őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi is. Agyon
van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig agyagba vannak
maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a sárga földben, a
füléhez galagonyabogyókat tűzött; galagonyabogyónyi ajka el van nyilva,
mintha most már, nemsokára, ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad
volna beleharapnia az életbe. Hogy csillognak az éles gyöngyfényű
fogacskái! A szemére aranyfátyol ereszkedett.

*

Az intézőlakra koraesti holdfény leng alá.

A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a
szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény nem
célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal vázáiba.

A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér jószág.

Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái hallgatózva
tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort lehelnek. A leányka izzó
arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja homlokába hull, mint a
bronzfátyol.

Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát cserélni. Lassan
jön fel a lépcsőkön a verandára.

– Borzi… szól gyengéden, mikor a leánykát megpillantja.

Borzi kicsit fölemeli a karját. Szabédy hozzáhajol.

– Nos… meg van elégedve a mai nappal?

– Meg. Nagyon szép volt.

– És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár maga
szerint ma már nincsenek csodás fordulatok.

– Hát vannak?

– Például nagy csoda lenne az, ha maga… ma este egy caterpillart kapna
ajándékba?

– És vele együtt… leheli a lányka.

– Vele együtt… ezer holdat.

Borzi fölveti nagy, drága szemét.

– Oh nem… hanem… téged!

Karja átkapcsolja a fiatalember erős nyakát.

– Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor
őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa
kisasszonyé.

Borziék az ebédlő felé mennek.

– No gróf, most már nem félek tőled!

Szabédy fölemelt fejjel lép az ebédlőbe.

A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit benne. Anna
egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a borzprémet ajándékul
kapta a gróftól a sok jó teasüteményért. Bardócz másfél liter borzzsirt
remél a nyergeinek. A gróf… na, ő meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a
főnyereség. Hát Szabédy? Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát
elszalasztotta.

– Ki tudja? szól Szabédy titokzatosan. Hátha megfogtam… elevenen?

És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a leányka
meleg kacsóját.

Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is vőlegény,
Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha sejtette volna,
nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem lett volna oly ostobául
féltékeny; és ha nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele
halálosan Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere.
Lám, lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel.




TARTALOM.

  A tükör  3
  Szegény kicsi Jula  33
  Borzhistória  69






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÜKÖR – SZEGÉNY KICSI JULA – BORZHISTÓRIA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.