Van még új a nap alatt : Elbeszélések

By Mór Jókai

The Project Gutenberg eBook of Van még új a nap alatt
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Van még új a nap alatt
        Elbeszélések

Author: Mór Jókai

Release date: March 22, 2025 [eBook #75686]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Révai Testvérek, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT ***


JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI
DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

I. KÖTET

VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET

RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET

RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912






VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT.




AZ ERÉNYT MINDIG SZERETNI KELL.

A Svábhegy keletre néző oldalát egy mély hegyszakadék hasítja ketté, a
mely valamikor járt út volt, nagy felhőszakadások vízmosásai vájták ki
ilyen mélyre, most már egy széles, mély árok, embertől járhatatlan.
Ennek a két oldalán fekvő telkekhez csak kerülő utakon lehet jutni.

Ezelőtt néhány évtizeddel még ezek a telkek viruló szőlőkertek voltak (a
filokszéra előtt). Csak egy telek vált ki a többi közűl, a melynek felső
részét terebélyes fák fedték, az alsó része kopár volt, csupa kőhalmaz,
míveletlen, alját bozót takarta.

Az összeboruló fák zöldje közül egy házikó szeglete nézett ki a világba
egy ablakával.

Közel volt az én nyári lakomhoz: beláttam az udvarába. Sohasem vettem
észre ott emberi alakot.

Egyszer kiváncsi voltam megtudni, mi van ott. A kocsiúttól eltérve, csak
egy keskeny ösvény vezetett a kerítés ajtajáig. Az pedig állandóan zárva
volt.

A kapu rácsozatán keresztül be lehetett látni az udvarra. Csupa gaz és
bozót minden, semmi nyoma hajdani virágos kertnek. Közel a kapuhoz egy
sárga virágú szarkával telenőtt halom oldalából egy négyszögű hegyes
oszlop emelkedett ki, fehér homokkő volt, rajta e felírás fekete
betűkkel: «Virtus semper diligenda.» Mit jelent ez? Figyelmeztetés ez,
vagy tanulság?

Kézen, közön át, szomszédok révén aztán megtudtam az egész megelőző
történetet.

Ez a világtól elrejtett kis lak egy fővárosi orvosé volt, a kinek egy
kórháznál volt állása. Súlyos hivatal. Ő volt a kezelője a ragályos
betegek osztályának.

Az orvosnak felesége volt, fiatal és szép.

Könnyen megérthető a gondoskodás, hogy nejét az orvos eltávolította a
kórház közeléből, s itt e félreeső zugában a külteleknek választott
számára lakást, a hol azok a gyilkos rémek, a kikkel ő folytonos
küzdelemben áll, rá nem találhatnak.

De más veszélyes démonok sem találhatnak rá; – a kikkel tele a világ.

Reggel korán beballagott az orvos a városba, táskáját czepelve; az egész
napot odabenn tölté, este felé, gondosan végezve magán a fertőtlenítést,
s öltönyt változtatva, megint kisétált a svábhegyi lakására.

Az asszony egész nap magára volt hagyva.

Egyetlen cselédje, egy sváb paraszt nő, reggel eltávozott a szamarával a
városi kúthoz, két puttonynyal, vizet hozni s a mészárszékből húst, a
kofától zöldséget, a milimáristól tejet bevásárolni: az alatt be volt
zárva a kapu, a majorosné hazatértével megindult a főzés, abba az
úrnőnek semmi beleszólása nem volt.

Semmi mulatság, szórakozás, házi foglalatosság nem volt számára.

Virágos kert sem volt a háznál, annak első létföltétele, az öntöző víz:
az hiányzott.

A megelőző birtoktulajdonosnak vakmerő terve volt: kutat ásatni a
telkén. Lefúratott harmincz öl mélységig; de vízre nem talált. A kiásott
temérdek kő halommá nőtt, még a hegyszakadékba is jutott belőle annyi,
hogy gátat rekesztett az alján, ennek a gödrében aztán megrekedt a nyári
záporhordta iszap s időjártával az új talajt telenőtte a vad
csipkebokor, a mely alulról fölhatolt a telek széléig, úgy, hogy kevés
fáradsággal rózsalugast lehetett belőle idomítani.

Ez a rózsalugas volt a magára hagyott feleségnek a kedvencz menedéke.

Egész nap itt ült és horgonyolt valamit.

Egyedüli olvasmánya volt az ujság. A hivatalos Közlöny, ezt hozta ki
számára a férje mindennap. Posta még akkor a Svábhegyen nem létezett. S
a Közlöny éppen jó erkölcsű hölgyeknek való olvasmány volt. Kirekesztve
hasábjaiból minden regény és szerelmi kaland napihíre, a mi a képzeletet
felszítja.

Annak a lehetősége ki volt zárva, hogy a fiatal asszony valamelyik
telekszomszédjával érintkezésbe jöhessen. Az egyik szomszédja egy óbudai
kapás volt, a ki maga művelte a szőlejét; azzal nem lehetett egyébről
beszélni, mint hogy nincs eső; a másik szomszédja pedig a vakok
intézetének egy tanárja, egyházi személy, a ki csak vasárnap jött ki a
villájába a tanítványaival: azoknak mindegy volt, hogy szép-e az a
búskomor asszony, a ki beleénekel az ő istenes dalaikba? nem látták.

A férj esténkint fáradtan jött ki a városból s kórházi élményei nem
voltak arra valók, hogy azokkal asszonyt mulattasson.

Alacsony, zömök férfi volt, rövidre nyirt szakállal (a csókja szúrt), a
szemöldöke sűrűbb volt, mint a bajusza, az arczán nyomai látszottak a
himlőnek. A haja illatozott valami kozmetikumtól, a mely a
hajkihullástól véd, emlékeztet a kőrisbogárra és a szegfűszegre. A fogai
feketék voltak a folytonos szivarozástól. Egyszóval ideálja volt egy
férjnek a maga asszonya előtt.

Az asszonynak még olvasmánya sem volt a hivatalos lapon kívül. A doktor
elvből ellensége volt minden regénynek. Idézte Corneliust a neje előtt,
a ki a poétákat a kerítők közé számítja.

A doktor mogorva arcza híven visszatükrözte a kedélyét: házsártos,
zsémbelődő, kötekedő volt. Semmi sem tetszett neki, a mit az asszony
tesz. A mit beszél, abban is mindig hibát keresett, s azt nem hagyta
megrovatlanul. Túlságos volt a takarékosságban: naponkint kiadta a
konyhára való költséget s este beszámoltatott krajczárig a
svábasszonynyal s pörölt vele, hogy drágán vásárol. Baromfit nem hagyott
tartani a háznál, mert annak az élelmezése ellenőrizhetetlen. Ellenben
az ételek dolgában finnyás volt: belekotnyeleskedett a konyhai
állapotokba, a salátát maga készítette el. A kávét is maga főzte meg. A
tejet különösen kifogásolta. Valami furfangos mérővel kisütötte, hogy az
hamisítva van. A gazdasszony példálózott is előtte, hogy jó volna egy
tehénkét hozni a házhoz: attól aztán nemcsak igazi jó tejet lehetne
kapni, hanem a tejfölösleget el lehetne adni a Svábhegyen, abból
beszerezni a télire való eleséget, szénát, korpát. Hallani sem akart
róla a doktor. Pedig a gazdasszony biztosította róla, hogy nyáron át nem
kerül a tehén semmibe: a garádon, az árokpartokon annyi fű terem, a mi
azé, a ki learatja, hogy azzal a riskát bőven el lehet tartani. Nem!
Tejgazdaság csak Rothschildnak való!

Egy reggel galambokat fedezett fel az udvaron a doktor. Hát ezek hogy
kerülnek ide?

A gazdasszony igyekezett megnyugtatni, hogy ezeket ő (egy párt) a
frakodligásból kapta a Schwarce Nánitól, a kinek van sok: a galambnak
nem kell etetés, az tud magának keresni a szántóföldeken. Időjártával
fiókáik lesznek s azok töltve nagyon jók.

– Én nagyon szeretem a galambokat, – védekezék a feleség.

– Azt rosszul teszi. A galamb az erkölcstelenség szimboluma. Cythere
madara, a kitől a nők csak rosszat tanulnak.

Az asszonyka addig czirógatta a doktor borotvált pofáját, hogy
kiengesztelje, míg az meglágyult s beleegyezett, hogy maradjanak hát itt
a galambok.

S azt nagyon rosszul tette.

Hiába! A férjnek fenn kell tartani az egyszer fogalmazott véleményét,
mert az mindenesetre irányadó. A következő eset tanúbizonyság rá.

Egy délelőtt az asszonyka ott dolgozott a munkáján a rózsabokor alatt, a
mely szabadon nőtt föl az árokparton, a midőn nagy vijjongás hangja
kelté föl a figyelmét, a mely a magas égből hangzott alá. Ijedten látta,
hogy az ő galambját üldözi egy karvaly: egymás fölött csapongnak, ha a
karvaly alácsap, a galamb fölrebben, hol felül van, hol alul.

A hölgy elkezdett hangosan kiabálni, hogy a ragadozó madarat elriaszsza,
sikoltásaira a sváb asszony is előrohant a konyhából, egy
palacsintasütőt csapkodva a főzőkanállal, hogy a karvalyt elriaszsza, de
az nem ijedt meg. Már-már körme között tartá az ártatlan galambocskát, a
midőn egy lövés dördült el s a karvaly bukfenczezve zuhant alá éppen az
asszonyka lábai elé.

A lövés a széles árok túlsó partjáról jött; az asszonyka odafordulva egy
férfialakot pillantott meg, a kinek az arczát meg sem jegyezheté
magának, mert az rögtön eltűnt a bozót között s még csak egy üdvözlő
szót sem hallatott.

A gazdasszony odasietett a vadászprédát átvenni. Az asszonyka a
hozzámenekűlt galambkát gyügyögtette.

– Ez derék lövés volt, – mondá a doktorné.

– Hej, sokba van annak az úrnak, hogy olyan jól tud lőni, – mondá a
gazdasszony.

– Ismeri azt az urat?

– Nem ismeri ezt senki, mert senki sem találkozott még vele, de azért
mindenki tudja, hogy itt van; a nevét sem emlegetik, csak úgy híjják,
hogy a «svéd báró». Ott lakik szemközt abban a várrom-forma kastélyban.

A doktorné csak most kezdett érdeklődni az iránt a sajátszerű épület
iránt, a mely az átelleni hegy lankáján magasra emelkedett, s a melyet ő
eddig egy a hajdankorból hátramaradt várromnak tartott. Egészen olyan
volt, mint a Balaton-vidék családi váromladékai, a miket a költő
megénekelt: magas tornya, zeg-zugos párkányai, csúcsíves ablakai,
erkélye, lépcsősora. Tetőzete nem volt. Élő lény nem mutatkozott rajta
soha; se zászló nem volt kitűzve az ormára.

Most megtudta, hogy abban a romban egy élő ember lakik, egy előkelő úr:
idegen.

– Miféle ember lehet az?

– Nem tudja azt senki, csak úgy találgatják a svábhegyiek. Valami nyolcz
esztendeje került ide, ő építtette ezt az ócska várhoz hasonlatos
épületet; de van neki más lakóháza is, a hol rendesen tanyázik, s onnan
egy földalatti folyosón jár keresztül a tornyába. A kapujára nagy
betűkkel van felírva, hogy «tilos a belépés». Egyetlen cselédje egy vén
mindenes, ez hordja haza a gazdájának az élelmiszereket; de ezzel nem
lehet szóba állni, mert olyan nyelven beszél, a mit errefelé senki nem
ért. A gazdája rendeléseit írásban viszi a boltokba. A svéd báróról az a
hit van elterjedve, hogy odahaza a maga országában agyonlőtt duellumban
egy előkelő főurat; szerelmes história volt az! Ezért halálra itélték; a
büntetése kikerülése végett menekült ide a mi hegyeink közé, a hol nincs
policzáj. Itt nem háborgatja senki. Azt mondják, hogy galambpostával
levelezik. Ha néha be kell neki menni a városba a dolgai végett, nem jár
a rendes országúton, hanem az árkokon, vízmosásokon keresztül, s
csónakon viteti át magát a Dunán. Mindig fegyvert hord magával. Olyan
pisztolya van, a mivel ötször lehet egymásután lőni; a ki megszólítja,
azt rögtön lelövi.

Ennyi adat csak elég, hogy egy ismeretlen férfit érdekessé tegyen egy nő
előtt.

– Rézi asszony, azt a lelőtt madarat jó lesz nekünk elásnunk a kövek
közé.

– S nem beszélni semmit a karvalyról a doktor úr előtt.

Egy rejtegetni való titka tehát már volt az asszonykának a férje előtt.
Az féltékenynyé lehetett volna a rejtélyes szabadítóra.

Egy talány férkőzött a szívébe, a mi nem hagyta nyugodni.

Többet is szeretett volna megtudni a rejtélyes idegen felől a
parasztasszonytól.

– De hát mit csinál az az ember, ha egész nap nem jön elő a maga
vadonából?

– Oh, az nem vadon. Az udvara valóságos paradicsomkert. Lehet látni a
kapuján keresztül. Minden hónapban más meg más virágok. Olyan csodálatos
virágok, a milyeneket erre mifelénk nem is látni. Azt mondják,
Hollandiából hozatja ládaszámra a hagymáit, gyökereit. Egész nap azokat
kapálgatja, öntözgeti, van neki mivel. Nagy cziszternákat csináltatott,
a mikben az esővizet felfogja. A nagy telke is csupa virágos bokor,
azokat is mind maga oltogatja, nyesegeti.

Virágok! Ezek voltak az asszonykának legkedvesebb vágyai.

Hol látott ő virágokat?

Az anyja szinházi páholynyitónő volt: az hordta haza a leányának azokat
a drága szép virágokat, a miket a primadonnák a koszorúözönből a
színpadon felejtettek.

Bizony csak úgy jutott virágokhoz a leánya. Azt őrizte az anyja, mint
egy rabot. Őrizte a szinháznak még a levegőjétől is! Ismerte jól, hogy
mi szállong ebben a levegőben. Mikor maga fölment a napi dolgára a
szinházba, a leányát bezárta a konyhába s ott tartá hazajöttéig. Az
addig magában dolgozott. Minden finom kézimunkát tudott, az volt a
mulatsága – és egyúttal keresete.

A gyönyörű csipkéket, himzéseket a páholynyitónő értékesíteni tudta a
szinházi előkelőségeknél s a mikor a leánya elkészült egy remekül
horgonyolt paplannal, azt kisorsolták: egy huszas volt a betét, mind a
kilenczven szám elkelt a szinháznál, művészek és szinházlátogatók
jóvoltából; a lutrin kihúzott első szám volt a nyertes. Ennek a
sorsjátéknak az eredménye képezte a páholynyitónő leányának az
öltözetbeli költségét. A ruháit is maga szabta és varrta.

Így ismerkedett meg a maga doktorával is.

Egyszer a páholynyitónő komolyan megbetegedett: orvost kellett számára
hivatni. A szinháznak voltak doktorai, a kik különben más téren
praktizáltak. Fizetést nem kaptak a szinháztól, hanem csak ingyen
zártszéket s újesztendő napján az összes tagoktól kollekta útján
vásárolt ezüst kalamárist. Azért mindenkor híven teljesítették orvosi
kötelességeiket a szinházhoz tartozók irányában.

Az orvos egy egészen tisztaszívű leányt tanult megismerni, a leány pedig
egy jóindulatú okos embert.

A doktornak ilyen nőre volt szüksége, a kire még nem lehelt rá a
hivalkodás rossz szelleme, a ki takarékos, hűséges: anyja betegágyánál
kimutatta, hogy milyen önfeláldozó; a leány pedig becsülni tanulta azt a
férfit, a ki hivatását oly lelkiismeretesen teljesíti, minden jutalom
nélkül; sőt arra is kiterjed a figyelme, hogy ismerősei körében segélyt
gyűjtsön a beteg nő számára, a ki betegsége idejére a fizetését
nélkülözte.

Így lett belőlük egy pár.

Voltaképpen ez volt a legnagyobb uzsora, a mit valaha fizettek.

Az asszonyka nem látszott azt eleinte érezni.

Ránézve a házasság megváltás volt.

Szűkebb börtönből tágabb börtönbe.

Vannak asszonyok, a kiket a véralkat azzal a szerencsés kiváltsággal
ruházott fel, hogy filozofálni tudnak. Össze tudják hasonlítani a
különböző helyzeteket, a miket elcseréltek. A leány senki sem, az
asszony már valaki.

Az asszony akaratától függ, hogy a férje egyéniségében a jó
tulajdonságokat fölfedezze.

Ha a férj arcza rút, a megszokás széppé teszi. Rút férfi nincs.

Ha durva, goromba, az jellemerőre mutat.

Ha szerelemféltő, az szerelmének a tanújele.

A doktorné, a míg leány volt, egy rokonszenvet keltő férfialakot sem
ismert. Nem is tudta, hogy vannak fiatal lovagok a világon. Az anyja nem
engedte, hogy egy szinpadi előadást megnézzen, pedig ingyen kaphatta
volna.

Lakószobájuk ablaka az udvarra nyilt: még az utczán sem láthatott nyalka
suhanczot. Ránézve a doktora volt az egyedüli valaki…

Ezen az eseménydús napon a doktor nagyon korán jött ki a városból.
Kocsin hozták ki. Volt a Svábhegyen már akkor is közlekedési eszköz: a
Krumpe János milimárinak szamaras szekere; ha valakinek az a duskálkodás
jutott eszébe, hogy kocsin járjon a Svábhegyre, a szamárfogat
rendelkezésére állt, az kivitte, behozta; utolsó állomása volt a
Schaffler Miska (kurtakocsma a déli vaspálya helyén), ott leszállhatott
a vendég s mehetett a váron keresztül Pestre. (Alagút még nem volt.)

A doktort a nemzeti Opera buffó baritonistája hozta ki a szamaras
szekéren. Annak is volt egy bogárhátú háza, nem messze a doktorétól, a
hol télen-nyáron lakott. Azt is egy paraszt mindenesné szolgálta ki a
deutschbrámer nemzetből. Ezt érte utól valami súlyos betegség. Addig
természetesen nem hívattak doktort, a míg késő nem volt a segítség.

Mind a mellett hetekig bírta benne tartani a lelket a jeles orvos; maga
hordta ki számára még a patikaszereket is és nem szólt az áráról az
énekesnek, a mi annak nagy fejvakarást okozott.

De végre mégis csak halál lett a vége a hosszas betegségnek.

Még akkor nem lévén temetkezési egyletek, szinházi kollekta útján
temették el a felejthetetlen majorosnét.

A buffó szerette a szójátékokat.

– A majorosné felejthetetlen; de a tehénke fejhetetlen. Ki feji már most
meg a riskát? Tudja mit, doktor, én magának adom a tehenet doktori
sallárium meg patikakontó fejében.

A doktor befelé nevetett magába egyet s nem szólt rá semmit. Ahhoz, hogy
a szinházi orvost a művészek egy meleg kézszorítással honorálják, már
hozzá volt szokva; hanem hogy orvosi fáradozásai jutalmául egy eleven
tehénnek a kötőfékjét nyomják a markába, azt egészen különösnek találta.

Másnap reggel aztán ott találta a kapubálványához kötve a riskát, a ki
hangos bőgésével tudatta ottlétét. Szarvára volt kötve a czédula a
tulajdon áthelyezésről. Ezt bizony meg kellett tartani. A szegény
kiéhezett pára csak úgy falta a frissen aratott somkórót, a mit a Rézi
asszony hozott eléje nyalábbal. Bekötötték az üres istállóba.

Ebbe bele kellett nyugodni a doktornak.

Ezzel aztán egészen megjavult a háztartás.

A Rézi asszony gondoskodott a tehénke mindennapi élelmezéséről s
egyúttal vevőket is szerzett a tejfölösleg számára a svábhegyi lakók
között. Ez aztán időt is vett igénybe. Az asszonyka hosszabb ideig
magára maradt. Ebben is van valami jó. A jövedelmet pedig gyarapította a
tejpénz. Áldott rubrika az asszony számvetésében. Pénz, a miről az öreg
nem tud semmit.

Most már lehetett fennhéjázó tervre is gondolni.

Ugyan mi vakmerő vágya lehet egy ilyen penészvirágnak?

Hát ugyan mi? Egy új ruha. Nyári divatszerű.

(Öltözetre, pucczra a férj nem vesztegeti a pénzt.)

A Rézi asszony mindennap hoz haza egy csomó kutyanyelvet. (Így hítták
akkor a valutát.)

De ezt a hosszúságáról ismeretes pénzjegyet még előbb művészi
gyümölcsöztetés útján konvertálni kellett.

Miből állott a finanszirozásnak ez a neme?

Az első alaptőkéből összevásároltak egy csomó színes pamukot s ezekből
horgonyolt az asszonyka tündérujjakkal díszes paplant. A paplan
alapszíne karmazsinpiros volt.

De nemcsak egy paplant készített, hanem egyszerre kettőt.

Furfangos az asszonyi ész.

Az volt a terv, hogy az egyik paplant otthon eltanúlt gyakorlat szerint
ki fogja lutrizni. Ebből kap annyi pénzt, a mennyiből az új ruha
kelméjét beszerezheti. De mivel előrelátható, hogy a doktor (diplomás
ember!) abba semmiképpen bele nem fog egyezni, hogy az ő hitvestársa
kézimunkákat sorsoltasson ki: tehát erről a pénzműveletről Rézi
asszonyon kívül senkinek sem szabad tudni. Egész nap a kisorsolandó
himzés van munkában; a másodlat csak akkor kerül tű alá, a mikor a férj
hazatérte közeledik estefelé.

Egy kis rászedés biz ez; de hát ennyi csalfaság csak meg van engedve a
leghűségesebb feleségnek is.

A férj csak a készülőben levő paplanról vehetett tudomást, az az ő
nevenapjára készült. Holott a már kész példány régóta megtette a maga
körútját a kisorsolás terén; nagyon rövid körút volt: a hol elkezdődött,
ott el is végződött. Rézi asszonynak az az ügyes gondolata támadt, hogy
a kész munkát legelső próbára a világkerülő várúrnak küldje föl, szép
szavakkal és pogácsákkal meghódított mindenese által. A rejtélyes ember
aztán azt tette a kisorsolási ívvel, hogy annak mind a kilenczven számát
teleírta a góthai almanach valamennyi celebritásainak nevével, a járandó
pénzt és az ívet visszaküldte Rézi asszonynak, a paplant megtartotta
magának: hiszen neki kellett azt a sorshúzáson okvetlenül megnyerni. A
saját nevét nem írta közé.

No, ha ez az ív a doktor kezébe kerül valahogy, fog ez arra felránczolt
homlokot csinálni! Hogy került össze ennyi őrgróf és birodalmi herczeg
hevenyében a Svábhegyen?

Az asszonyka pedig megkapta az új ruháját. Fedezetül szolgált a tejpénz.
A férjnek nem kellett látni a készülő ruhát. Majd ha fölveszi az
asszony, el lehet vele hitetni, hogy a mama küldte a leányának.

Korán reggel a Rézi asszony elindúlt a szamarával a megszokott
körjáratára, a doktor maga készítette el a reggelit, aztán ő is bement a
városba, a hivatalát végezni; az asszonyra rázárták a kertajtót és a
kaput. Börtönéből ki nem osonhatott.

Ámde ott volt a rózsalugas a mély árokparton.

A mint magára maradt, oda vonult folytatni a munkáját a második
paplanon.

A mint ez a piros lepel megjelent a rózsalugas alatt, azonnal
leereszkedék az átellenben levő vártorony erkélyéről egy vörös zászló: a
karmazsinszínű kötött paplan, a mely lutri útján jutott idegen kézre.

Senki sem tudhatta, hogy mi köze van ennek a két zászlónak egymáshoz?
Csak a madarak láthattak oda s azok nem árulkodnak.

A doktornak feltűnt a változás, a min a felesége kedélye megfordúlt.
Sokkal édesebb, hízelgőbb volt hozzá, mint eddig. Mindenben a kedvét
kereste. Ibolyákat szedett számára s azokat a gomblyukába tüzdelte. A
doktor a tükörbe nézett: ő lett-e szebb egy idő óta? Mi változott meg
hát? Az ibolyák titoktartók. A rózsák már nem azok.

Mikor a rózsanyílás ideje eljött, egy délután azzal lepte meg a hazatérő
doktort a felesége, hogy egy kinyílt rózsát tűzött a gomblyukába.

A doktor megdöbbenve kérdezé tőle:

– Hogy jutottál ehhez a rózsához?

Maga a rózsa is feltűnő volt: lángpiros, nem egészen teljes, a közepén
egy csomó aranyszín himszál vált ki a kelyhéből; a szaga kábítóan édes.
Az embernek e rózsa láttára az a gondolata támad, hogy ez a virág
beszélni tud.

Az asszony nem jött zavarba a felelettel. Mondhatta volna azt is, hogy a
Rézi asszony hozta.

– Itt nyílik ez, a mi rózsalugasunkban.

– Lehetetlen!

A doktor ismerte egy évtized óta ezt a házat és telket, a régi
tulajdonos idejéből, a kit betegsége alatt gyógyított. Nem volt annak a
telkén soha egy virágos bokor sem. Pácziensének fájt a feje a
rózsaillattól; talán a szíve is a rózsa emlékétől.

Az asszony a férje karjába akasztotta a kezét s lejtőzve, himbálva vitte
le magával az árokpartig, a hol a rózsalugas volt. El volt az borítva
nyíló virágokkal, a miket tarka lepkék serege rajongott körül.

A doktor elbámúlt. Még három-négy év előtt ez a lugas csipkebokor volt,
proletárja a virágoknak, hogy lett belőle azóta virágok királynéja? A
meghalt gazda lelke járt-e haza vezekleni? Az ojtogatta-e be a vad
csemetéket?

– Kik vagytok ti? Hogy hínak benneteket?

Azok meg is feleltek rá, csakhogy azt érteni kell: hátha idegen nyelven
beszélnek, a mit a kérdező nem hall, nem is ért.

Hát ha maga az orvos nem értette is a rózsák szavát, akadt tudós, a ki
járatos volt benne. Egy doktor, a kinek az volt az élethivatása, hogy
öljön. Nem embereket, hanem csak bogarakat, lepkéket. Egy világhírű
magyar entomolog, a rovar- és lepkegyűjteményeivel ellátta az egész
művelt külföld természettani múzeumait s ezen az úton oly tekintélyes
vagyont szerzett, hogy a Svábhegyen egy feltűnő szép, tornyos várlakot
építtethetett magának, abban voltak elhelyezve kincseket érő rovar- és
növénygyűjteményei. Ehhez vitte el a doktor a maga rejtélyes rózsáját
megnevezés végett.

– Nem ismeri kollega uram ezt a különös fajta rózsát?

– Hogyne ismerném? Ez a hirhedett Gül Hanem, rózsák királynéja, a
kazánliki rózsa. Ebből készítik a törökök a nagybecsű rózsaolajat. Egy
egész vilajet népének ez ad kenyeret. Féltik is, mint a szűzeiket.

– S hogyan került ez mégis a Svábhegyre?

– Kétségtelenül a török uralom alatt. Itt voltak Abdurrahmán pasa idején
a törökök mulatókertjei; bizonyítják a vízvezetékeik, a melyek mai napig
egyedül szolgáltatják Buda várába a friss forrásvizet; csúcsíves arab
építmények, a miknek alagútja messze benyomúl a hegy oldalába. Egy ilyen
kertből maradt meg egy rózsabokor. A rózsa örökéletű, a hol egyszer
gyökeret vert, onnan soha ki nem vész.

– S hol lehet az az eredeti rózsatörzs?

– Azt is megmondhatom. A hétházon túl – még akkor így hítták a
«költő-utczá»-t, «tündér-utczá»-t – van a svábhegyi kőbánya: messziről
megismerhető kopár kőfalairól, annak egy zugában van a kőbányatulajdonos
kicsiny kertje, a melyben az ősi Gül Hanem található.

A doktor megköszönte tudós kollegájának az alapos értesítést és sietett
a jelzett kőbányát fölkeresni.

Könnyen rátalált, a gazdáját jól ismerte: valamikor szembajból
gyógyította. Most is vörösek voltak a szemei és kidülledtek.

– Önnek a kertjében van ennek a rózsának a törzse?

A barlanglakó nem látta a rózsát, de a szagáról ráismert.

– Még tavaly itt volt, de már az idén nem látok odáig.

– Kinek adott ön ojtóágat erről a rózsáról?

– Oh, tudom nagyon jól. A szomszéduramnak, a ki itt ebben a várban
lakik: a svéd bárónak.

– Fiatal az az úr?

– Nem tudom; fölfelé nem látok, csak lefelé.

– De azt csak tudja, hogy mi czélra kérte öntől a szomszédja az
ojtóágakat?

– Oh, azt tudom, mert ő maga elmondta nekem. Hogy ez az a rózsa, a miből
a törökök a drága rózsaolajat készítik. Ő tehát, a hol csak
vadrózsabokrot talál a Svábhegyen, azt mind beojtja, hogy időjártával az
egész Svábhegy gazdaggá legyen a rózsaolajtermesztésből.

Most már kezdte érteni a doktor, hogy mit beszélnek a kazánliki rózsák.

Még többet is meg akart tudni.

Leszállt abba a mély hegyszakadékba, a mely a hegyoldalt kétfelé
választotta. Nem volt az járható út. De a figyelmes vizsgálónak mégis
feltűnt, hogy a meredek sziklaoldalban egyes kövek ki vannak kopva,
egyikről a másikra át lehet lépegetni. No, de ezt a sziklaoldali ösvényt
taposhatták gyomot, csipkebogyót szedő asszonyok is. Mégis csak elindúlt
a nyomokon lefelé, míg egyszer rábukkant azokra a vadrózsabokrokra, a
miknek egy-egy ága be volt ojtva kazánliki rózsába. Itt «ő» járt! De ki
az az ő?

Egyszer aztán talált valami áruló jelt.

Egy kökénybokron fityegett fennakadva holmi papirosgyűrű. Ilyent
viselnek a drága szivarkülönlegességek, mint egy övet a derekukon: ezt
nem paraszt dobta el itten.

Eldugta az aranyos papirszorítót s besietett vele a városba.

Fölkereste a nagy dohánytrafikost a váczi-utczában.

– Ki vásárol itten ezzel az etikettel?

A trafikos aztán felvilágosította, hogy ez a fejedelmi Cuba Trexov
ismertető jele, a minek darabja egy forint: nem is kapható másként, mint
megrendelésre. Rendes vevőjük a svábhegyi svéd báró. Arról aztán
elmondott a trafikos mindent, a mit a hír beszélt, hogy halálos párbaj
miatt hagyta el hazáját; itt rejtőzik évek óta a mi budai hegyeink
között magányos várában; kitűnő czéllövő; a karvalyt lelövi a levegőből
magányos golyóval. Jó szerencse, hogy a mellett nőgyűlölő.

Ezt az utolsót nem volt hajlandó a doktor elhinni.

A kazánliki rózsák mással beszélték tele a fejét.

Az a hegyszakadék nem áthághatatlan örvény a várlak és az ő háza között.

Egy körülmény megerősítette a gyanúját.

– Nagyon lassan készül ez a horgonyolt paplan, – mondá egyszer a
feleségének.

– Fogytán van a pamukom, – menté a dolgát az asszony.

Nem akarta bevallani az új ruhát, a mi sok időt elvett.

– No, majd hozok én neked pamukot, a milyen kell.

És aztán hozott neki a városból mindenféle pamukgombolyagot, a minőre
szüksége volt.

(Soha senki ki nem veri a Rézi asszony fejéből azt a gyanút, hogy ezek a
gyapotfonál-gombolyagok egy a kórházban elhalt nő hagyatékából
származtak.)

Harmadnapra a szép, vidám, piros asszony nagyon halavány lett s
torokfájásról panaszkodott.

A doktor besietett a városba s azonnal kihozta a legkitűnőbb
specziálista orvost, a ki torokbajokban tekintély volt.

Az orvos megtette a diagnózist: szigorú ápolást rendelt; a gyógyszereket
már készen hozta magával; ismerte a férj előadása után a bajt.

Eltávozásával azt mondá az asszonykának, hogy a betegsége alatt meg ne
csókoljon valakit, mert a baja ragályos.

«Valakit?» – Hát lehet ilyen lény a világon, a férjen kívül?

Egy hétig mindennap kijárt a szaktudós orvos a doktor feleségéhez.

De biz azt nem bírta megtartani. Hetednapra az asszony meghalt
difteritiszben.

Az új ruha jó lett halotti köntösnek.

A doktor ott ásatott neki sírt a saját telkén, a kazánliki rózsákat
kivágatta tőbül s azokbul csináltatott ágyat számára a sír fenekén. Szép
gondolat volt tőle…

Azután egy nagy obeliszket emeltetett a sírhalma fölé, ez ma is ott van,
olvasható a kőlapon: «Virtus semper diligenda.»

A szomszéd várlakó jövevény azonban nem követte másvilági útjára a szép
asszonyt.

Talán hát mégsem volt igaz, a mit a kazánliki rózsák beszéltek…




A SZÍV TÖRVÉNYE.

Előre bocsátom, hogy ez nem politikai irányczikk; hanem egy darab
életből kikapott regény, melynél a politika csak a staffaget képezi.

Az első véderőtörvényjavaslat fölötti parlamenti hadjárat alatt történt
ez.

Az ilyen törvényhozási küzdelmet inkább lehet hadjáratnak nevezni, mint
pernek. A perben van alperes és felperes, egyiknek a kettő közül igaza
van: a bíró itélete dönt; de a politikai vitában mind a két szemben álló
félnek igazsága lehet, ott az ész, a meggyőződés, a közérzület, a
hagyományos lelkesedés, az államférfiúi bölcseség, az opportunitás, a
lojális hűség fegyverei küzdenek egymás ellenében, itélőbíró csak a nagy
közvélemény.

Az örök hazafiui eszmény volt napirenden: az önálló magyar hadsereg
kérdése.

Hol van magyar szív, mely ez eszményért ne dobogna?

Felejthetik-e az átélt dicső korszakot azok, a kik abban egykor részt
vettek? Lemondhatnak-e arról az óhajtásról, hogy még egyszer lássák
felvonulni azt a magyar hadsereget, a mely a háromszínű lobogók alatt, a
nemzeti indulók harsogása mellett indul tűzbe, halálba – megvédeni a
hazát, az alkotmányt, a szabadságot és a királyi trónt, valamennyi
ellenséggel szemben? Mit nekünk az ujabbkori hadászati találmányok:
gyorstüzelő ágyúk, puskák, füstnélküli lőporok, szárazföldi torpedók,
kormányzott léghajók, pánczélos gőzkocsik, a honfilelkesedés mindent
legyőző varázshatalmával szemben! Ezt kell föléleszteni és ez nem kerül
milliókba.

Csakhogy ennek az önálló magyar hadseregnek egy nagy akadálya van, a mi
nem hagyja magát sem agyonágyúztatni, sem agyonszónokoltatni: úgy
hivják, hogy «statisztika».

Ha a törvényhozás minden faktorai beleegyeznének, hogy állíttassék fel
rögtön az önálló magyar hadsereg, ha a király szentesítené e törvényt,
útját állná egy vastag könyv, a mely ott található a kaszinók
könyvtárában (másutt nem tartogatják), a czíme «katonatiszti
schematismus.»

Ebből megtanuljuk, hogy a szent István koronája országaiban alakult
(tehát magyar) ezredeknek tisztikarából hatvanhét százalék német,
huszonnyolcz százalék horvát és csak öt százalék magyar. (5%).

Nincsenek magyar katonatisztek a magyar hadseregnél.

Hogy miért tartja magát távol a katonatiszti pályától a magyar ifjú
nemzedék, ennek többféle okát kereshetjük.

Legelső oka az, hogy a lefolyt három évtized alatt annyi új életpálya
nyílt meg hazánkban az értelmiség előtt, mely úri életmódot kínál a
katonatiszti gavalléros szegénységgel szemben, a régi életpályák is
annyira kiszélesedtek: törvénytudás, technika, tanügy, közigazgatás,
kereskedelem, ipar, földművelés, mind egész embert követelnek. Maga a
honvédseregünk, a csendőrségünk, rendőrségünk oly erőre fejlődött, mely
az 1848-iki honvédsereget felülmulja. Ott találjuk a fegyveres
szolgálatra kész új nemzedékünket: a rendes hadseregnek nem jut.

A másik oka a katonatiszti pálya kerülésének a katonai cœlibatus.

Minden fiatal embernek ábrándja, vágya az, hogy családot alapítson,
saját háztüzet alkosson. Ennek állja útját a kauczió-rendszer. Hogy oly
aránytalanul sok a rendes ezredeknél a horvát tiszt, ennek egyszerű
magyarázata az, hogy a horvát határőr-tiszteknél el van engedve a
házassághoz való biztosíték. A horvát tisztnek kiváltsága van.

De legerősebb indok a közös hadseregnél dívó német nyelv, a mi ifjainkat
onnan elriasztja.

Hát bizony németül tanulni sohasem szerettek a magyar fiúk. A tantárgyak
között mindig ott figurált az; kalkulust is adtak belőle s az érettségi
vizsgán a főtisztelendő úr maga examinált: «No fiacskám, mondjad, mit
tesz németül: «az ember?» – «Das Ments.» – «Hát azt hogy mondja a német,
hogy «a lú?» – «Der Ferd». – «Jól van fiam: hiszen tudsz te németül
jól».

A katonavilágban azonban nem elég a «das Ments», meg a «der Ferd». Ott
még azt is meg kell tanulni a legénynek, hogy mi az a «Achse des
Rohres». (Valljuk meg az igazat, én magam sem tudom, hogy mi az!)

Hát már most ezen az abnormis állapoton akart segíteni a
hadügyminiszter, hogy a magyar ezredeknél nincsenek magyar tisztek, a
véderőtörvény javaslatával.

Ennek az intézkedése szerint az egyéves önkéntesek tartoznak a
szolgálati év leteltével a tiszti vizsgát letenni. A ki ezt nem teszi
le, még egy évig tartozik szolgálni mint közlegény.

Ez volt aztán a hajczihő, a mi erre a tervezetre támadt!

Németül tenni le a tiszti vizsgát!

A parlamenti harcz átterjedt az egyetemekre, kivonult az utczára.
Odakinn a diákok akarták felfordítani a miniszterelnök hintaját, idebenn
a képviselők a bársonykarszékét.

S az ellenzék hatalmas erőkkel rendelkezett a kormánypárttal szemben.

De valamennyi matador között legfélelmesebb volt a Malleus. (A pőröly.)
Magas, izmos alak, veresarczú, rőtszakállú: arczkifejezése csupa kihívó
gúny. Mikor ez felállt a baloldali második pad végéről, mindenki sietett
be a folyosókról: érdekes előadás lesz. Élczek röppentyűi pattognak.
Mint a carillon-játékos a harangjain, végigkalapál a Malleus az egész
minisztersoron. Előadási modora is különös: arczjátéka, kézmozdulatai
folyvást magyarázzák aposztrofálását. Nem marad egy helyben, két
szomszédjának helyét is magának foglalja: az neki szükséges, előre dűl,
hátra szökken, megfordul saját maga körül, mint egy tánczoló dervis,
majd a karzatnak beszél, a hölgyeknek, a mágnásoknak, a diákoknak, s ha
valami találó élczet mondott, maga kezdi el a jóízű nevetést. Nem kimél
senkit, még a fegyvertársait sem: a nemzeti ellenzéket.

Az ülések e rendkívűli törvényjavaslatnál három órán túl húzódnak: akkor
már odahaza senki sem kap ebédet. A családos képviselők is a Szikszayba
szorulnak Ott van egy külön asztal a számukra fenntartva, a hol
kormánypárti és ellenzéki képviselők vegyest elhelyezkednek. Itt
találkoztam naponkint a Malleusszal s étkezés közben folytattuk a
napirenden levő vitát. Szomszédom volt a fal felől.

(Zárjel közt megjegyzem, hogy magam is azon a nézeten voltam, hogy a
magyar tanuló fiatalságot nem lehet arra kényszeríteni, hogy németül
tegye le a tiszti vizsgát s ezt az ülésben is elmondtam; de az ellenzéki
lapok nem közölték a beszédemet.)

– Látod, pedig nincsen is német kommandószó az osztrák közös
hadseregnél, – mondám én egy közös ebédnél a szomszédomnak.

Végignézett rajtam azokkal a vörös karikába foglalt kiülő kék szemeivel.

– Nagyon erős ez a Szikszay bikavér bora, úgy-e? – mondá.

Elértettem a czélzást.

Iparkodott enyhíteni:

– Hátha még az én gyöngyösi aszúmat megkóstolnád!

– Attól még documentummal is bebizonyítanám, hogy egész komolyan és
józan fővel mondtam, a mit mondtam.

– Nohát én holnap elhozom az ebédhez az aszúboromat, te hozd el a
docédat.

Úgy történt.

Ülés után összekerültünk a vendéglői asztalnál, a hol minden vendégtárs
számára oda volt készítve egy karcsú palaczk veres aszú, a mit a
rátapadt pinczerozsda hitelesített.

Csakugyan kitűnő ital volt. Ellenség, jóbarát mind kocczintott a
traktáló Malleusszal.

– Hátha még azt a tűzdelt bélpecsenyét élveznéd hozzá, a mit a zsenám
készít otthon.

– Rajtad függ, hogy megismertesd velem.

A Malleus a fejét rázta:

– Nehéz dolog az.

Én nem is tudtam, hogy a Malleusnak zsenája van. Szokták a magyarok így
nevezgetni a feleségüket. Senki sem látta őket karöltve járni a
világban.

– No, de már most add elő te az igért documentumot.

Kiveszem a tárczámból.

Emlékirataim között egy hajdani osztrák fővezéri ordre du bataillet
találtam.

«An den Brigadier General X. Y.

Forcirte Recognoscirung.

Avantgarde marschirt, chaussée à cheval. Ecclaireurs volontaires à la
tête, Terrain sondirend, cheveaulégers, Elitetroupe mit masquirter
Artillerie, eine Compagnie Sappeurs, zwei Bataillone Infanterie, en
échelon formirt. Porteépées vor der Front. Insurgenten bei Remontre mit
Pelotons chargiren, dann mit Bayonetten en colonne attaquiren, Defilée
forciren, Plateau occupiren, eventuellen Cavallerie-Choc, Carrée
formirend, repoussiren. Blessirte, Marodeure per Ambulance zum Lazareth
transferiren; über Resultat per Galoppin referiren. N. N.
General-Major.»

– Ebben a napiparancsban egyetlenegy német szó nem fordul elő. Ha a
kötőszavak és számok nem volnának benne, az ember nem tudná, hogy ez
németül van. Aki az osztrák kommandót meg akarja érteni, annak nem elég
németül tudni, annak francziául kell értenie.

Az én tisztelt ellenfelem és barátom, a Malleus elkérte tőlem ezt a
famosus napiparancsot.

– Majd meglátod, micsoda peteket fogok én ezzel csinálni. Most pedig
meghílak holnapra hozzám ebédre. Majd meglátod, hogy kitesz magáért az
én zsenám.

Hát biz ez a «zsena» derék, hűséges élettársa az «urának», a ki azt
szereti, boldogítja, bajában ápolja, gazdaságát intézi, otthonát
kedvessé teszi – és még talán a gyermekét is neveli. Csakhogy éppen az
esküvőjüknél nem volt egyéb tanú, mint az a bizonyos «két gólya, ki ott
kelepelt.»

Akkor még nem volt kodifikálva a törvény a polgári házasságról. De
szerető szivek voltak. A Dompfaff adta rájuk az áldást.

A képviselői körökben is számos volt az ilyen kérdezés nélkül létrejött
viszony.

A törvényhozók Nesztora, az ifjú kedélyű öreg Bónis Samu talált ki a
titkos feleségek számára egy kollektiv nevet: «Kalazánczia». Szótárba
nem került, de akkoriban mindenki értette.

Az én asztaltársam, a Malleus nem is csinált titkot a magáéból.

Egyszer odakerült közénk (a Szikszay-asztalhoz) egy időközben
megválasztott képviselő, fiatal fertálymágnás: kiállhatatlan a
dicsekedéseivel, a mikben nagy szerepet játszottak az udvari bálok,
kaszinói estélyek élményei, az ő kontesz tántjaival és baronesz
niészeivel. Egész nőismeretsége a magas körökből telt ki. (Pedig az
otthoni titkos szerelméről kortesnótát is énekeltek.)

– Hallod-e pajtás, – szólt oda neki a Malleus, – elhozhatnád egyszer a
kalazancziádat az én zsenámhoz, jól elmulatnának együtt, két képviselő
felesége…

A gavallérkolléga sohasem ült le többet az asztalunkhoz.

Az ebédrehívás napján még az ülés befejezése előtt együtt távoztunk el a
Sándor-utczai házból a Malleusszal. Földszinti házban volt a lakása
valahol a külvárosban, egyszerű falusias kerttel. Nem szerette, hogy a
feje fölött dobogjon még más valaki.

A háziasszony ott várt bennünket a folyosón.

Meglepett az egész megjelenése; egészen másnak képzeltem. Karcsú termet,
telt idomokkal, melynek minden mozdulata előkelő modorra vall: arczáról
csupa jóság sugárzik, szemei nyiltak, okosak, melyek zöldeskék fényét
hosszú szempillák takargatják, arczpírján megelégedés hajnallik,
gesztenyeszínű haja egyszerű kontyba feltűzve (az akkor divatos chignon
nélkül). Semmi ékszert nem viselt. Öltözete egyszerű volt és ízléses.

Nem lehetett több, mint harmincz éves.

Nem várta be, hogy az ura bemutassa meghívott vendégét: nyájas arczczal
jött elém, kezet nyujtva: «Ki ne ismerné önt?»

Olyan szép fehér keze volt, hátrahajló, rózsaszín ujjakkal.

Én bizony, félretéve minden szokásos előítéletet, megcsókoltam az elém
nyujtott kezet.

A Malleus valamit mordult; az asszony üdvözlé, eléje tartva piros
orczáját megcsókolásra: szokás szerint. A gazda azonban túlment a
szokáson s az asszony keze után nyult.

S aztán lassan fölemelte azt a síma kezet, mintha mázsás terhet emelne,
míg az ajkához ért, s a közben folyvást az én szemem közé nézett, mintha
tüntetne vagy szemrehányna. Talán ez volt az első kézcsók, a mit ez az
asszony az urától kapott.

A Malleus odasúgott a fülembe: «ezt neked köszönhetem».

(Majd köszönsz te nekem még többet is.)

Azzal karomat nyujtám az asszonynak s egész etikettel vezettem be a
szobába.

Ez volt az elfogadó terem.

Egyszerű, mint a falusi úrilakok tiszta szobája szokott lenni: szokatlan
és előttem feltűnő volt a könyvtár, a szögletben a pianino, a falakon
tollrajzok és aquarell-képek, lombfűrész alkotta rámákban: itt
irodalommal, művészettel, zenével foglalkoznak.

Az asszony észrevette a figyelmemet.

– A fiam rajzolta e képeket; a rámáikat is ő faragta.

A könyvtárnál megjegyezte, hogy a magyar költők az ő kedvencz
olvasmányai: a többi pedig a fiának a tankönyve.

A pianinón a hangjegytámlára egy Schubert-melodia volt kiterítve.

– A fiam zongorázik.

Kiváncsi voltam arra a reményteljes magzatra, a kiben ennyi tehetség
egyesül.

Kissé feltünőnek találtam, hogy a család gyöngye, a fiú nem siet az apja
elé, a mikor az hazaérkezik. No, majd találkozunk az ebédnél.

De ott nem volt látható. Az asztalnál csak három személyre volt terítve.

Szót tettem e miatt, a mikor asztalhoz ültünk.

– Hát a fiad hol van?

– Oh, az nem étkezik velünk soha. Elvem, hogy a fiúnak nem szabad a
szüleivel együtt dobzódni. Ne szokja meg a mi lakmározásunkat: a mi
szabad szájú beszédeinket nem szükség neki meghallani. A gyerek külön
falatozik a nevelőjével pontban déli harangszóra: egyszerű ételeket kap,
a mik a gyomrát nem rontják el. Semmi édesség, csemege, semmi szeszes
ital. Ráér azt megismerni, majd ha a szakálla megnő.

El kellett ismernem a dietétikai rendszer helyes voltát.

Az asszony aztán azt is elmondta, hogy hol van most a fia. Az ilyenkor a
lovardában van és lovagolni tanul.

Ezt egészen úrfinak nevelik.

Az ebéd kitünő volt: a háziasszony kifogyhatatlan a kinálgatásban.

Mellette ültem s igyekeztem őt mulattatni. Nehezen ment. Nagyon szűk
tartomány lehetett, a melyben járatos volt. Politikáról fogalma sem
volt. Nem birta megérteni, hogyan lehet olyan két derék embernek, mint
én és az ő ura, a kik egymásnak jó barátai, olyan nagy társaságban, mint
a képviselők gyűlése, egymással veszekedni? Ő még sohasem volt a
képviselőházban; mert ő nem állhatná meg, hogy a mikor két ilyen jó
barát odalenn a teremben egymással czivakodik, le ne kiáltson onnan a
karzatról: «Ugyan ne bántsátok egymást! Béküljetek már ki!»

Persze, hogy ez volna a legjobb. Ha a képviselők feleségei
beleszólhatnának a vitába, nem lenne obstrukczió.

De a mikor a tánczmulatságokról kezdtem el neki beszélni, az meg egészen
idegen világ volt előtte. Föl nem birta fogni, hogyan mehet egy asszony,
a kinek otthon minden boldogsága megvan, idegen helyekre mulatni? Neki
elég dolgot ád a fiának a nevelése.

Mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy minő okok zárják el ő előtte
azt az ajtót, a melyen keresztül az úri társaságba be lehet lépni. Ő nem
irigyli, de sajnálja annak a társaságnak az otthonosait.

Azt hittem, hogy egy naiv, mindenben tudatlan kedélylyel találkoztam
össze. Csalatkoztam.

A fekete kávét az én barátom a verandára rendelte kiszolgáltatni.

– Odakinn füstölhetünk kedvünkre: az asszonyom fejfájást kap a
dohányfüsttől.

(Ez valódi gyöngédség.)

Én azt feleltem, hogy sohasem dohányzom.

– Akkor hát maradj itt a feleségemmel, a míg én odakinn elszívok egy
verginiát.

Azzal magunkra hagyott kettőnket az asztalnál.

A mint betette maga után az ajtót, az asszony egyszerre közelebb
húzódott hozzám és beszédes lett.

– Már most elmondhatom önnek az igazi okát, a miért a fiamat nem
mutathatom be idegennek, a ki házunkat megtiszteli. Az én fiamnak
nincsen neve. Már tizenkét esztendős és még nincsen megkeresztelve. Az
apja így hívja: «te rajkó!» én pedig: «te drágám!» Ezért nem járathatjuk
iskolába; hisz oda nem veszik be név nélkül, vallás nélkül. Ezért
tartunk mellette nevelőt, a ki a világi tudományokba beoktatja. A
vallást én magam ojtogatom a szívébe.

Engem fölháborított ez a fölfedezés.

– Ez nem maradhat így, – mondám, – ezen segíteni kell. Barátom jószívű,
kegyedet és gyermekét igazán szereti. Az ember halandó. Egy véletlen
sorscsapás és gyermekét itt hagyja koldusul. Nem szólt neki kegyed erről
soha?

– Nem tehettem. Értem a helyzetét. Neki oly állása van a nagyvilágban,
mely nem engedi, hogy a szívére hallgasson. Ha megtenné azt a lépést, a
mivel mint apa saját vérének tartozik, egyszerre hátat fordítanának neki
eddigi jó barátai, elvtársai; eddig féltek tőle, ezután kinevetnék,
megsemmisülne a világ gúnykohójában. Én tudom azt nagyon jól, milyen
nagy áldozat volna az ára a mi boldogságunknak. Hallgatok és tűrök.

A Malleus visszatért; rossz volt a verginia, a fekete sem ízlett. Az
óráját nézte:

– Sietnem kell; a klubban konferenczia van. Pá, zsenám! No hát pajtás,
ugyebár különb tűzdelt bélpecsenyét tud csinálni az én zsenám, mint a
Szikszay?

A zsena sietve hagyta el a szobát. Nem akarta, hogy az ura észrevegye
azt az áruló könycseppet, mely az utóbbi szavainál szemébe lopódzott.

Mi ketten bandukoltunk a két ellenséges klub felé.

– Nos, hát mit szólsz a zsenámhoz? – kérdezé tőlem útközben a Malleus.

– Az egy szent.

– No, ugyebár? Én is azt mondom.

– Csak a feje körül hiányzik valami.

– A glória?

– Nem: a főkötő.

Erre megállt, szembe nézett velem:

– Komolyan mondod?

– Mintha magad mondanád magadnak.

– Rég megtettem volna én azt; de hát tudod, a társadalomnak vannak
törvényei, a mik minden tisztességes embert köteleznek.

– De a szívnek is vannak törvényei, a mik fölötte állanak a társadalom
törvényeinek.

– No, ezt a szavadat nem fogom elfelejteni.

*

Egyszer aztán csak vége szakadt a keserves véderővitának. A nehéz kérdés
eldűlt, úgy a hogy.

A honatyák futottak szerteszét, fürdőre, falura.

Magam is elköltöztem balatonfüredi vityillómba.

Egy szép nyárutói meleg napon betoppan hozzám az én kedves ellenségem, a
Malleus, maga előtt bocsátva egy nyulánk suhanczot, huszárkadét
egyenruhában.

– Szervusz, pajtás! Elhoztam neked bemutatni a Lajos fiamat: a
bécsujhelyi katonai akadémia növendékét.

Örültem a látogatásnak; paroláztunk.

A bemutatás maga mindenről értesített.

«Lajos fiam.» Maga is elég.

S aztán a bécsujhelyi tisztnevelő akadémiába csak törvényes szülöttet
vesznek föl: nemesi származásból.

Hát a szív törvénye mégis győzött.

Igazán nyalka legény volt. Gratuláltam hozzá az apjának.

Legyen hasonló a nagyapjához…

A ki ezredes volt a szabadságharczban, s a fővezér hadsegéde.

– No fiú, hát mutasd meg, mit tudsz! Szavald el Schiller balladáját, a
Glockét.

A kis katona poziturába vágta magát s szép csengő hangon elszavalta
előttem a nagy költő legnehezebb költeményét, a leghelyesebb német
kiejtéssel.

Teljes elismerésemmel kellett a derék ifjút jutalmaznom.

Aztán még sok mindenféléről beszélgettünk Malleus papával.

Mikor búcsút vett tőlem, a fiát előre bocsátá, maga még egy szóra
visszamaradt a szobámban.

– Aztán ha majd összejösz Tisza Kálmánnal, mondd meg neki: én izenem
általad, hogy megbántam mindazt, a mit ellene beszéltem.

… A legelső dolgom az volt, a mikor Budapestre fölkerültem, hogy
fölkeressem a generálist s átadjam neki a rám bízott izenetet.

Tisza Kálmán egyet mosolygott rá, s aztán azon az ismeretes
melancholikus hangján azt válaszolta:

– Tudom én azt nagyon jól.




UNICA.

Az apát minden ember ismerte New-Yorkban.

Merész mondás! «Minden ember.» A milliós lakosú világvárosban!

Mégis úgy van. Ismerte öreg és gyerek, dajka és bébé, gazdag és szegény,
férfi és nő, munkás és tengerész: egyszóval minden ember látta legalább
egyszer a «filibasztert» (a mi francziául kiejtve: flibustier).

Volt annak valóságos családi neve is: «Mnux». Hanem ezt csak úgy lehet
kimondani, ha valaki halszálkát nyelt, s hátbaütik, hogy megszabaduljon
tőle.

Volt idő, a mikor nagyon sokan, ezren meg ezren kaptak ilyen hátbaütést,
a mitől megtanulták a Mnux nevet kimondani. Hanem az régen volt. Azokra
az évekre esik, a mikben a hirhedett kalandorvezér Walker (ejtsd ki
Vóka) csinálta a forradalmakat Paraguayban, Hondurasban, Kubában,
imitt-amott. Az volt az életföladata: forradalmat kelteni, s aztán a
föllázadtaknak a maga flibustier csapatjaival segítségükre sietni, a
kormány seregeit megkergetni, provizorius kormányt behelyezni, új
papirospénzt kibocsátani s hadseregét azzal fizetni. A kimenetele
eleinte nagy siker, a végén nagy bukás volt.

A legutolsó forradalmi vállalata Hondurasban folyt le erős harczok
mellett.

Legtevékenyebb hadvezére volt Mnux, benszülött félvér. Termetre egy
Sámson. Ezt Walker, miután egy fővárost elfoglalt, ki is nevezte
hondurasi kormányzónak, s ezt a magas hivatalt ma is viselné Mister
Mnux, ha a fővezérét, Walkert a hondurasi kormány csapatai le nem fogják
s hamarosan főbe nem lövik. Így aztán neki is ugornia kellett magas
polczáról. Valószinűleg vitt magával egy kis konvertált érczpénzt. De a
mi bizonyos, annektált egy házastársat Hondurasból, a ki pokolbeli
szépség lehetett. «Xiou»-nak hívták. Feleségének nevezte. Jongleuse
volt; de azért lehetett feleség. Észak-Amerikában ötvenkétféle felekezet
van s annak mind saját házassági törvényei, a miket alsó és még alsóbb
házak szentesítettek. Legnépszerűbb közöttük, a melyet már nem is valami
ház, hanem az utcza törvényczikkelyezett be, a Costermangeroké, a kik –
ha jól sejtjük – utczaseprők. Ezeknek az egybekelési ceremoniájuk abból
áll, hogy egy férfi meg egy nő keresztben tart egy nagy seprűt s a
házasulandó párnak azon kell háromszor keresztülugrani. A harmadik
ugrásnál meg van erősítve a frigy. S az ekként kötött házasság épen
olyan tartós, szilárd és hűséges, mint a minőt polgári hivatalnok kötött
meg s három templomban áldott meg eskű alatt a verbi divini minister.
Valószinűleg a hondurasi menekültek házassága is ilyen lehetett. Hogy
híven megtartották, azt majd a tények bizonyítják be.

Mi lesz már most? Mi föladat vár a bukott emberekre, a kiknek a lába
alól kicsúszott a föld?

Nem szükséges valakinek bukott milliomosnak, elűzött kormányzónak,
megvert hadvezetőnek lenni, hogy európai fogalmak szerint megtalálja a
föladatát, a melyet a sors eléje szabott; tudja azt már manapság minden
vigécz és kávéházi hébe, a kinek boldogsága elé akadályok gördültek,
hogy mit tegyen? Vesz egy revolvert s közös beleegyezéssel elébb a férfi
a hölgyet, aztán saját magát lövi agyon. Rendes megoldása a drámai
bonyodalomnak. Hanem az új világban más fogalmak dívnak. Ott a bukott
emberek nem dobják el maguktól az életet, hanem keresnek más életmódot.
A ki él, az meg is él. Ott semmiféle munka nem szégyen, minden
keresetmód tisztesség.

A hondurasi elűzött kormányzó nagy hirtelen megtalálta a megillető
helyét a nagyvilágban. Beszegődött atlétának egy czirkuszhoz, melynek
igazgatója a mister Barnum volt. Ismeretes firma.

Ketten képezték a művészpárt. A színlapon: a flibustier és a szilfid.

Izgalomgerjesztő volt a művészi előadásuk.

Elébb a filibaszter jött ki a porondra egy kereken járó æolodiconnal s
aztán eltekergezte a népszerű dallamokat, a yankee doodlet s az
oppogemot; az utóbbi még jobban tetszett. A szövege a néger népköltői
fantázia remeke. Az opossum (kiejtve: «upaszon») felmászik a gummifára,
hosszú farka földig lelóg, egy macska belekapaszkodik a farkába s úgy
himbálja magát. (Budapesten is furorét csinált e népdallal a néger
Roscius, Ira Aldridge (mondd: Ajre Eldridzs). Minden este el kellett
neki énekelni Othello, Macbeth, Lear után ismételve: «Halljuk a paszon
aftágembit!») A Sámson után elé lebbent a szilfid, olyan kosztümben, a
minőben az erdei nimfát festi Ovidius Naso; felugrott tündéri
szökeléssel a Sámson vállára, a ki már akkor a fogain egy kétöles rudat
egyensúlyozott, melynek hegyén egy majolika hattyú lebegett, s a szilfid
az atléta válláról felkapaszkodott a rúdra, s tündérgyorsasággal
felmászott a hattyúig, ott leült annak a hátára, s ott szép csengő
hangon elénekelte a Herkulese által lekintornált népszerü dalokat. A
filibaszter ezalatt tartotta a pózna alsó végét a fogai között:
egyensúlyozva a hattyút és a nimfát. Óriási volt a tetszés. Ez többet
tud, mint a hajdani Sámson, mert az csak tízezer filiszteust tudott egy
szamár állkapcsával leverni, de ez a saját állkapcsával tud tízezer
yankeet fellelkesíteni. Végül aztán Sámson eleresztette a rudat, az
lecsúszott a földre: a szilfid lerepült a hattyúról, s az atléta elkapta
röptében félkézzel a bokájánál fogva, úgy vitte ki magasra emelve az
arénából.

Megnézte ezt a produkcziót minden ember, még a köztársaság elnöke is, és
mikor kérdezték tőle, hogy ha a jövő választásoknál meg fog bukni, meg
tudja-e csinálni, a mit a hondurasi kormányzó produkál? Azt mondta rá:
«God bless no». Az ő szilfidje száztíz kilót képvisel.

Egy sok milliomos petroleum-nábob mindennapos nézője volt e
saltomortaléknak, ki fogadást tartott, hogy egyszer a szilfid a nyakát
fogja törni.

Barnum mester húsz dollár fellépési díjat adott minden estére a híres
atlétapárnak, a mi elég tisztességes kereset volt.

Két hónapig tartott a dicsőség; akkor félbeszakadt.

Mi volt a napfogyatkozás oka?

Hja, azt nem lehet elmondani.

Egy napon Xiou valamit súgott a férje fülébe.

E suttogó szóra a férj megcsókolta a felesége kezét, kívül is, belül is.
Aztán nem szólt semmit, hanem vette a kalapját és sietett fel Mister
Barnumhoz.

– Mától fogva nem tartunk előadást a czirkuszban.

– De sennor!

– Semmi sennor, – pedlar.

– Nincs ön megelégedve a gázsijával? Felemeljem?

– Ha egy petroleum-király millióit nekem kinálja ön, mégsem mutogatjuk
magunkat többet a czirkuszban.

– Miből fognak önök megélni?

– Kintornázni fogok az utczán.

Nem beszélt többet, megfordult a sarkán, maga előtt tolta a kerekes
æolodiconját, s eltünt a newyorki világ szeme elől.

És úgy tett, a hogy mondá. Elköltözött Chicagóba. Ott kintornázott az
utczaszegleten, a földretett kalapjába gyüjtve az alamizsnául dobott
sixpenceket, de a pennyt sem vetette meg. A feleségét elrejtette valami
zúgba. Megtagadott magától minden élvezetet, gint sem ivott, a
dohányrágásról is lemondott.

Valami tíz hónap mulva aztán ujra visszakerült New-Yorkba s jelentkezett
Barnum mesternél.

– No, most már megint itt vagyunk, s ha kellünk önnek, szolgálatára
állunk.

– Hogyne kellenének. Ugyan hol jártak?

– Chicagóban.

– És a felesége?

– Az pedig Rómában.

Most értette már a dolgot a mester.

– Ah, ah! Hisz ön derék, gavallér ember. Ilyenkor nem engedjük a
feleségnek, hogy akrobatikai erőművészetet gyakoroljon. Ön mintája az
igazi férjnek.

Hát persze! A kiket a costermangerok kötöttek össze.

– Fiúcska vagy leányka? – kérdé a mester.

– Leány.

– Az jó. Művészeknél a leány szerencse, a fiú csak galiba. Van már neve?

– Igen. «Unica».

– Abszurdum. Hogy tudhatja ön azt?

– Azt mi tudjuk.

A mester kész örömmel szerződtette vissza a művészpárt, a ki azontúl még
hirhedettebb lett. Azonfölül is mintaképei voltak a hűséges
házastársaknak. Ketten képeztek egy egészet. Művészi fizetésük
megengedte nekik, hogy úri életmódot folytassanak. Vettek maguknak egy
szép villát, kerttel, a hol magukban laktak. Az Unicára nevelőnő ügyelt
föl. Egész nap az anyja mellett volt. Xiou maga varrta a leányának a
ruháit. Cziczomázta, kényeztette. Csak egyet tagadott meg tőle: a
művészi élvezeteket.

Tizennégy esztendős volt már Unica, és még nem látott igazi színházat,
czirkuszt.

Mikor az esti előadás ideje elérkezett, anyjának, apjának a czirkuszba
kellett menni – munkába: – Unicát bezárták a szobájába, a hol a dajkája,
majd a nevelőnője mesélt neki rémregéket arról a titokteljes világról, a
melyben a pokol kisértetei fitogtatják varázsló játékaikat. Unicának nem
volt szabad megtudni, hogy szülői komédiások; apja akrobata, anyja
jongleuse. Még arról sem volt fogalma, hogy van egy sok ezer fejű
embervilág, a mely őket bámulja, tapsolja. Az ő anyja mint szilfid! Ez a
pokol! Az ő szülői az ördögök!

Még tizennégy éves korában is «Unica» volt: hasonlíthatatlan.

Termete pedig korán fejlett, olyan magas, mint az anyja. Más
művész-szülők azon igyekeztek volna, hogy a csodaszép gyermeket az Olymp
számára neveljék. Unicának nem volt szabad megtudni, hogy van Olymp,
vannak múzsák.

Hogy férfinak nem volt szabad közelíteni az Unicához, az magától
értetődik. A férfiak mind szörnyetegek: kivéve az apát. Az félisten.

A művészpár takarékosan élt, egészen elvonultan a világtól. Keresményük
nagyrészét megtakarították: vagyont gyűjtöttek az Unica számára. Jöhet
idő, a mikor vége lesz a művészi dicsőségnek. Minden utczaszegleten
találni egy rongyos alakot, a ki koldul. Valamikor hirhedett művésznő
volt: koszorúk, ékszerek hullottak a lábaihoz: palotát tartott és
fogatokat. Majma volt és speciális színbirálója, a ki jelmezeit leírta a
lapokban. Most koldul a mindennapi falatjáért. Senki sem emlékezik már
rá. A delelő csillagot imádják, hulló csillag után nem kérdezősködnek.

Gyermekkora óta csak e három mulatóhelyre volt szabad az Unicának
nevelőnője kiséretében elmenni: a Hököm-színház, a hol a gyerekek
játszanak tündérmeséket; a majomszínház, a hol igazi csimpánzok és
orangutángok rögtönöznek komoly drámákat, aztán meg az automata-színház
ködfátyolképeivel. Mulatságos volt az mind a három.

Egyszer az Unica születésnapján (ez volt a tizennegyedik) az a kivánsága
támadt Unicának, hogy ő szeretne már e gyerekeknek való színházak
helyett abba a színházba elmenni, a hol az apja meg az anyja mutogatják
művészetüket nagy közönség előtt.

A nevelőnő rá hagyta magát beszélni. Hiszen nincs abban semmi eltitkolni
való. Apa és anya nem szégyenli a mesterségét: nincs is rá semmi oka.

Aztán ki tudja meg, hogy ott voltak? A Barnum czirkuszában ötezer ember
ül tömegben, ki vesz ott észre egy leányt, a ki a legyezője mögé
rejtegeti az arczát? Elvitte az Unicát magával a Barnum-czirkuszba.
Hiszen csak komédia volt. De mégis csak tragédia lett ebből.

Az anya szemében delej van. Ötezer emberarcz között is megtalálja rögtön
a maga drága kincsét. A kis leány elbámult, fedetlenül hagyta az arczát,
a mikor meglátta az apját mint Sámsont a porondon: s azután az anyját,
selyemtrikóban, a mint fölmászik a kétöles rúdon s föllebben a hattyú
hátára. Az egész közönség visszafojtott lélekzettel hallgat.

S ebben az önkénytelen csöndességben, a mi a művészet legnagyobb
diadala, egy sikoltó kiáltás hangzik föl: «Mamám, vigyázz!»

Xiou odatekint, meglátja a leányát, kétségbeesetten kiált föl: «Unica!»
s azzal mindenről elfeledkezve, oda akar repülni hozzá, rohan a levegőn
át, a Sámson nem birja elkapni a kezével, a szilfid leesik és kitöri a
nyakát.

Unica ezzel a kiáltásával megölte az anyját.

Az akrobata-pár mutatványának vége volt.

A filibaszter gavallér ember volt. Egy szóval sem dorgálta meg a
leányát.

Mikor a felesége temetéséről hazakerült, odahívta a szobájába Unicát.

– Édes leányom, – mondá neki, – anyád meghalt, többet velem nem játszik.
Keresetünk megszünt. De neked sem fog többé ruhákat varrni. Magadnak
kell életmódot keresned. Fiatal vagy, szép vagy. Válogathatsz, hogy mivé
légy? Akarsz művésznő lenni? Tetszik a művészi pálya? Hozzá juthatsz.
Énekesnő akarsz lenni? Itt van ez a halom hangjegy, ezt be kell tanulnod
zongorára, énekhangra. Deklamálni akarsz? Itt van ez a franczia, német,
olasz nyelvtan, ezeket végig kell tanulmányoznod, aztán a
konzervatoriumba négy évig följárnod, beszélni, játszani tanulnod.
Visszaijedsz tőle? Irtózol a színpadtól? Akkor ajánlok neked más
valamit. Én korábbi éveimben, mielőtt filibaszter lettem, egy indus
kiskirálynál voltam tetováló mester, annak az asszonyain tanultam ki a
mesterségemet. Ha könnyű módon, minden fáradság nélkül akarsz magadnak
életmódot szerezni, szánd el rá magad, hogy általam engedd tetováltatni
a testedet. Ebből becsületesen és úri módon megélsz, még vagyont is
szerzesz. Adok neked egynapi határidőt, hogy melyiket válaszd.

Az egynapi határidő leteltével azt mondá Unica az apjának, hogy inkább
engedi magát tetőtől-talpig teleszurkáltatni, mint hogy azt a sok bolond
könyvet, hangjegyet végigtanulja.

Azzal megkezdődött a munka.

Három esztendeig tartott a filibaszternek, a míg az Unica minden tagját
telerajzolta a tetováló művészet minden remekeivel.

No már most el volt látva Unica egész életére teljes, tökéletes
toalettel. Ezen a kosztümön a divat nem változtat.

S bizony szép viselet volt! Leírjam? Láttuk, a kik csak férfiak vagyunk,
annak divatjában. Bámulatos szép volt.

Csak az arcza nem volt tetoválva. Az meghagyatott istennői
tisztaságában. Azon túl napok, holdak, csillagok, karikák (de milyen
karikák!), virágok, rózsák, tulipántok, liliomok, napraforgók, hímes
pillangók, tarka kolibrik, kigyók, egymásba kapcsolódva, közben az
abracadabra jelvényei, a Zodiacus égi szimbolumai, és mindez egy
csudaszép termet eszményi tökélyű idomaira rajzolva bizarr színekben.

Ahhoz is hősi elhatározás kellett, hogy egy leány azt a tízezernyi
tűszúrást elszenvedje, s azoknak a méregporokkal, czinóberrel,
karminnal, ultramarinnal, rézzölddel, okkerrel bedörzsölését; de még
inkább heroinává emeli Unicát az a merész elszántság, hogy ő
élethivatásul fogadja el apjának azt a tervét, hogy így mutogassa magát
az egész világnak: belépti díjért.

Egész takarója egy indus köpeny volt, tarka napmadár tollakból
összerakva. Azonkívül egy hermelin-palást, a mit levetett, ha látogató
jött.

Itt Budapesten az Andrássy-út egyik palotájában volt a lakása,
földszinti helyiségben, a hol fogadta a közönség tagjait, két forint
belépti díj mellett. Az apja volt az impreszáriója. Nem volt ez a
szokásos merev kiállítás, betanult helykeretben. Lehetett őt látni
szokott napi foglalkozásában, a hogy fésülködött (dús haját koszorúba
csavarva viselte), a hogy reggelizett, ebédelt, a mihez maga főzte az
ételt, italt, a mint a mandolint pengette; volt egy kedves kapuczinus
majma, azzal mindenféle játékot űzött. A majomnak négy keze van, az
egyiken megesett, hogy indiskreciót követett el az indus kötényen. Azért
kapott az úrnőjétől egy pofont, a néző közönségtől azonban fügét, diót.
Különben minden a legszigorúbb illemszabályok között ment végbe. Jelen
volt az apa, a hatalmas Herkules, a ki kész volt az illetlen
magaviseletű látogatót az ablakon kiröpíteni. Végül maga az apa
elmuzsikálta a kintornáján a Rákóczi-indulót, a minek gyors tempójára az
Unica eltánczolta a négerek csárdását, s akkor aztán teljes
tökéletességében bámulhatóvá tette virágkertté alakított isteni
termetét.

Hogy Unica évek során át megtartotta erkölcsi épségét, annak a
legérthetőbb oka volt épen a tetováltsága. Ugyan kinek volna kedve egy
tarka figurákkal telerajzolt hölgyet magáévá tenni? Hol akad ennek
párja?

S a tetovált hölgy arisztokrata volt, még büszkébb, mint az apja. A
czirkuszi jongleuröket, a kaucsuk-embert, a nő-imitátort, a kötélen
tánczolót, a kardnyelőt lenézte. Azokkal szóba sem állt. Gyémántokkal
sem lehetett megvesztegetni. Mit csináljon ő a brilliánsokkal, a kinek
sokkal szebb nyakéke van minden gyöngynél? Mi értéke lehet nála
brüsszeli csipkének, selyemnek?

Budapestet nagyon megszerethette, mert sokáig itt maradt. A magyar fő-
és székváros közönsége nagyon látványkedvelő.

Tudják ezt már az Oczeánon túl is.

Maga a hirhedett Barnum is tudomást vett erről. Nem sajnálta a nagy
költséget, hogy Budapesten egy saját czirkuszt építsen s azt világhírű
látványosságaival betöltse.

Unica olyan merész volt, hogy még ezt a konkurrencziát is bevárta.
Azért, hogy a Barnum-czirkusz megnyilt, ő nem zárta be a boltot.

Barnum mester látogatta meg elébb Budapestre megérkezve a filibasztert
és leányát.

– Nagyon sajnálom, – mondá, – hogy nem számíthatom önnek a leányát
intézetem starjai közé.

– Az lehetetlen. Mutatványunk nem vihető nagy közönség elé. Távolból
minden részlet elvész. Ebben csak válogatott közönség találja élvezetét.

– De hát önök előtt tárva volna a nagy közönség részvéte is, és az volna
az igazi kincsbánya.

– Mi módon?

– Reprodukczió útján.

– Próbáltuk azt már. Fotografiákkal, kinematoszkoppal. Gyér jövedelmet
hajtó vállalat.

– Igen, mert a fotografiában elvész az érdekesség. Az nem adja vissza a
színeket, a fényképező gépben elvesznek a piros színek, a kék is
elhalványul, minden rajz feketének látszik. De ha ön lefestetné a
leányát egy művészszel, a ki a tetoválást az igazi rikító színekkel adná
vissza, s ezt a képet számos változatban, ügyes színnyomatok útján
bocsátaná a közönség rendelkezésére, az önnek százezreket jövedelmezne.
Az eredeti olajfestményeket pedig mesés árakon vásárolnák.

– Elképzelem, – mondá a filibaszter. – Csakhogy ennek egy nagy akadálya
van. Hol kapok én egy olyan festőt, a kire én az Unicám lefestését, így,
a hogy előttünk áll, rábízhassam? Az én leányom olyan ártatlan, mint Éva
volt, mielőtt a kigyóra hallgatott. A piktorok azonban nem aszkéták. Ha
én nekem egy ilyen képmázoló meg próbálja tapintani a kezével az én
leányom bájait, én azt rögtön agyonütöm. Mondom, hogy agyonütöm. S úgy
tudom, hogy Magyarországon egy agyonütött emberért még többet kell
fizetni, mint Amerikában. Nem! Piktort nem eresztek a leányom közelébe.

– No hát majd én segítek önnek ezt a skrupulusát eloszlatni.

Néhány nap mulva visszajött Mnux úrhoz a mester.

– Megtaláltam, a mit kerestem. Érdekes történet, a mit megtudtam,
hallgasson ide. Felfedeztem egy természet-csodáját, a ki az én
ritkaság-gyüjteményemnek is kincse lesz, s egyúttal önnek is elérhetővé
teszi a czélját, egy művészt, a ki lefesti az ön leányát minden tetovált
díszítményével együtt, és nem fogja kezével érinteni: egyedül hagyhatja
ön őt a modelljével együtt.

– Ki áll nekem arról jót?

– Ő maga, a festőművész.

– Hogyan állhat arról jót?

– Úgy, hogy nincs neki keze: se jobb, se bal keze.

– Hát akkor mivel fest?

– A lábával. Az egyik lábában tartja a festékes palettáját, a másikban
az ecsetet: két karjára támaszkodik, a miről hiányzik a kéztő. Remekül
fest.

– Hihetetlen dolog.

– Művei beszélnek. De hadd mondjam el az egész történetet. A festő apja
fiumei olasz-magyar, a felesége budapesti. A férj rajzmester, ki üres
óráiban arczképeket fest, olcsó áron. Népszerű ember. Boldog
házasságának első évében az Isten áldása szállt a családra. Tudvalevő,
hogy ilyenkor az idiosyncrasia milyen csodás befolyással van a nők
organizmusára. Az asszony vallásos volt. Fogadást tett a terzatói
Madonnának, hogy a saját születése napján egész nap bőjtöt fog tartani,
annak a reményében, hogy születendő gyermeke fiú lesz. Az ilyen
születésnap pedig a magyaroknál pazar lakomával szokott megünnepeltetni.
A menyecske állta a fogadást. Kedvencz ételeit hordták fel. Hozzájuk sem
nyult. Végre az asztalra került a legnagyobb csábító, a sült malacz, a
magyar konyha büszkesége. A férj addig biztatta a feleségét, a míg az rá
hagyta magát venni, hogy kedvencz csemegéjének két elsőlábú körmöcskéjét
megszopogassa. Hiszen nem volt az evés. Mégis az következett utána, hogy
az idő beteltével a fiatal asszony egy egészséges fiucskának adott
életet, de a kinek hiányzott mind a két kezefeje. Ez a büntetés a
megszegett fogadásért. Az anya kétségbe volt esve. Előbb önmagát, azután
a nyomorék magzatát akarta megölni. A férje lecsillapította. «Ne
szálljunk perbe Istennel, a mit adott, köszönjük meg. Én ebből a
nyomorék szülöttből embert fogok nevelni.» S azért is Amadeonak
kereszteltette. És most Amadeo világhírű művész, a ki a lábával fest.
Danae-alakjai a két világrészben kapósak. Ez fogja az ön Unicáját
lefesteni. Nem féltheti tőle a leányát, hisz Unica csak angolul ért,
Amadeo pedig csak olaszul és magyarul beszél.

Mnux apó rá hagyta magát beszélni a vállalatra. Barnum mester bemutatta
neki a festőművészt. Szép fiatal levente volt. Csak abban különbözött a
rendes gavalléroktól, hogy lábaira nem czipők voltak húzva, hanem ötujju
keztyűk. Sohasem járt gyalog. Tánczra sem használta a lábait: azok
magasabb foglalkozásra voltak teremtve. Karjai végét a kabát zsebébe
dugva hordta.

Bizony heroizmus kellett ahhoz, a mit a nyomorék alak kivívott: óriási
akaraterő.

Az első találkozásnál megnyerte Unica szivét.

Az is épen ilyen világból kitaszított, kivételes lény volt, mint ez a
művész, a ki sehol sem találhatja párját.

Sok tízezer férfit látott maga előtt körülsétálni Unica. Rá nézve azok
mind nem voltak férfiak, csak divatruhás bábok. Egyiknél sem dobbant meg
a szíve. Megbámulták: ott hagyták. Üres volt rá nézve az egész élő
világ; de üres belül a szive.

És most megjelent előtte egy igazi férfi, a ki legyőzte a mostoha
sorsot.

Amadeo festményéből remekmű vált. Nehéz munka volt. Az eszményi szép női
testen kívül a mindenféle színű ábráknak felülfestése aprólékos
kidolgozással. S az első képet követte a második és a többi, mindenféle
álló és pihenő helyzetben. Kész vevők voltak rá s a sokszorosításért
mesés összegeket ajánlottak a műárusok, a miken a művész és modellje
osztozott.

És az alatt, a míg a művészi munka tartott, titokban más terv is lett
végrehajtva. Unica megtanult olaszul alattomban, Amadeo pedig angolul.

Egy napon a festő fénymázos czipővel a lábán jelent meg Unica előtt. A
leány bámuló tekintete kérdezte, mi ez?

Amadeo felelt rá – angolul: «I love you».

A mit a leány olaszul viszonzott: «Io t’amo» s kezét nyujtá a csonka
bénának.

Erre Amadeo előhúzta kabátja zsebéből mind a két kezét, a jobbot Unica
felé nyujtá. A leány fölsikoltott örömében. «Neked kezed nőtt?» – kérdé
olaszul.

– Droz automata-gépész remekműve aczélból, guttaperchából. Azért
készült, hogy neked azt mondhassam, hogy fölajánlom a kezemet.

És Unica elfogadta a vaskezet. A filibaszter megáldotta a szent frigyet.

És azontúl aztán Unica nem mutogatta többé a bámuló világnak csodálatos
bájait s Amadeo nem festett a lábaival többé tetovált nimfákat.

Senki sem beszélt róluk többé.




HÁROM PÁR.

(Életkép.)

Mr. Barnum világhírű muzeumának egyszer egy időben három rendbeli
vonzereje volt. Hölgy mind a három.

Az első volt lady Elvira Mac-Dimon, a legmagasabb ir arisztokracziának
kiváló sarja. Valóban legmagasabb: mivelhogy a termete – sarkas czipők
és chignon nélkül – teljes két métert és kilencz centimétert ért el.
Közönséges dandyk feltett czilinderrel sétálhattak el a hóna alatt. És
aztán termetéhez képest az arányai tökéletesen szép idomúak voltak. Épen
úgy, mintha a legügyesebb szobrász modellozta volna valamely nyilvános
szökőkúton felállítandó Niagara nymphájának: emberentúli nagyságban.
Azért is úgy hítták, hogy az «óriás Venus».

Karcsú volt, nagyon is karcsú. Vállfűzőjének a kerülete derékban volt
éppen két méter, a mi nem nevezhető túlságosnak, ha feljegyeznők, hogy
feljebb és alább mily dimenziókat vett föl; de a mitől az illemszabályok
bennünket eltiltanak. Annyit azonban el lehet mondanunk, hogy az
öltözetének azon kiegészítő része, melyet Ó-Angliában érdemrend gyanánt
viselnek («Hony soit, qui mal y pense») átmérőben 24, kerületben 85
czentiméter számmal volt jegyezve: azt rendes termetű, báli toilettehez
befűzött úrhölgy bátran viselhette volna ceinture gyanánt. Mister Barnum
a látogatóknak szokott mutogatni egy hatalmas arany abroncsot,
gyémántokkal kirakottat:

– Mi ez, uraim és hölgyeim?

– Egy diadém!

– Ez nem diadém. Ez mylady Elvira Mac-Dimonnak a karperecze.

A mit pedig karperecznek néztek, az volt nála a fülönfüggő.

Rendkívül érdekes volt, mikor lady Elvira reggelizett.

– Tudják-e, uraim és hölgyeim, mi ez az edény itt?

– Jégtartó veder.

– Dehogy veder: ez lady Elvira Mac-Dimon theás csészéje.

– Hát az a csésze?

– Ez pedig a cognacos kupiczája. Meg tudja valaki mondani ennek a sült
madárnak a nevét?

– Pulyka!

– Ez nem pulyka: ez csak fürj. Hát ezt a halat ki ismeri?

– Lazacz!

– Dehogy lazacz: ez csak egy sardina; egynél többet lady Elvira
reggelire sohasem fogyaszt el: ő nagyon mértékletesen él.

S az ifjú hölgy még nem volt több huszonöt évesnél. A legszebb kor egy
leány életében. Lady Elvira még leány volt. Úgy hiszem, hogy erről senki
sem kételkedik. Erényes hajadon. Ekkora darab erényt ki volna vakmerő
elrabolni?

Az az egy hibája volt: hogy nem tudott zongorázni: a legkisebbik ujja is
egyszerre két billentyűt nyomott le.

A második nevezetes kitűnősége Barnum úr muzeumának volt: donna Lia
Fernandez, az ó-castiliai hidalgók legrégibb nemzetségéből.
Gazella-termet, zsiraff-termet; parányi kezek és lábak. A mellett finom
nevelés! Tudott francziául és angolul deklamálni; énekelt minden
operából, saját zongora- vagy gitár-kisérete mellett; tánczolt mint egy
tündér. És a mellett véghetetlen jószivű teremtés volt, a kit semmivel
sem lehetett megharagítani.

Ez is huszonöt éves volt. A legszebb kor! A mikor egy leánynak férjhez
kell menni.

És hozzá még egyetlen örököse az elhunyt Don Diego Fernandez y Todos
Ladrones e Santa Calamisa mexikói grandnak, a ki összes birtokát a
leányára hagyta.

Csakhogy ez az összes birtoka Don Diegonak nem állt egyébből, mint egy
óriási nagy bolond szakállból s annak megfelelő bajuszból. Donna Liának
akkora bajusza és szakálla volt, mint egy tambur-majornak.

Ez teszi némileg érthetővé, hogy donna Liának még mindekkorig párja nem
akadt.

Pedig jó partie volt. Az a birtok, a mi a néhai atyjának alig
jövedelmezett, mert már vége felé semmit sem kölcsönöztek a szakállára,
ő neki évenkint háromezer dollárt hajtott. Hanem hát úgy látszik, hogy
kiveszett a yankeekből az üzleti és vállalkozási szellem: senki sem
akart ennek az aranygyapjúnak Jázonává lenni. Megjegyzendő, hogy donna
Lia szakálla a legtökéletesebb aranysárga volt; gyönyörű szép szakáll,
hullámzó, fényes, övig érő és lendületesen szétterülő, a minőről csak
professzor Migargé proselytái álmodnak. De hát ki tudja, miért nem
hódított vele?

A harmadik nevezetessége Barnum muzeumának volt miss Palmyra Hastnix: a
harmadév előtti philadelphiai szépségkiállítás pályadijazott hölgyeinek
tizenegyedik számú nyertese. Ennek a megismertetésére már csakugyan két
emberre volna szükség: egy költőre, a ki diktálja, s egy festőre, a ki
azt lefesti. Termete – sokkal szebb, mint a milói Venusé; mert karjai is
vannak, s a dereka olyan karcsú, hogy araszszal átfoghatni. Idomai
(pardon! még egy szobrász is kellene) szobrászmintának valók: akár
elülről, akár hátulról, akár oldalról nézze az ember; állva vagy ülve;
feje fölé emelt kezekkel, vagy forrásból vizet merítő alakban; akár a
fejét hátrafordítva, akár csípőre tett kézzel, akár vízbe ugrani kész
poziturában; akár sphynx módon nyugvó alakban: mindenképen remekmű volt.
Csupán a fényképeiből naponkint ötven dollár volt a bevétel, s abból 40%
miss Palmyra osztaléka, a mi az approximativ budgetszámítás szerint
14.000 dollárt tesz évenkint.

No és a haja! Uraim! Épen olyan színű, mint a numero 2. arany; sűrű,
tömött; ha be volt fonva és a fején átkerítve: az olyan volt, mint egy
hármas korona; s ha ki volt bontva és leeresztve végig a termetén, az
egy zuhatag volt eleven aranyból, selyemszálú finomított aranyból; leért
egész a bokájáig. Az valami tündéri volt.

Pedig még nem is szóltunk az arczszínéről. Ilyen koloritot nem is lehet
elevenen képzelni: ez csak porczellánfestésben létezik. Ha egy fehér
liliomot tűzött a keblére, minden ember azt kérdezte, mi az a _fakó_
virág ottan?

Az ajkait: no azt nem lehet megmagyarázni, hogy azok milyenek voltak?
Miért kellett azoknak örökké mosolyogni? Hisz az úgyis konstatálva volt,
orvosi parere mellett, hogy a két gyöngysor foga közül egy sem gyárilag
készült. Az orr szabályos és kissé fölfelé pisze, mozgékony
orrczimpákkal. A fülek kicsinyek, pirosak és fejhez lapulók.

És végre aztán a szemek és azoknak a környezete! Mennyi egymásnak
ellenmondó szépség! A veres hajjal disputáló szénfekete szemöldök, s a
hosszú pillákkal árnyékolt mandulametszésű szempár.

Dehogy pár! Egy-egy két különböző párból. Az egyik fekete, mint a szén,
a minek csak a közepe égő parázs; a másik kékes-zöld, mint egy tó, a
minek a fenekére lehat a napsugár. A kinek a tüzes fekete szem tetszik,
ott van, eléghet benne; a kinek a kék tetszik, ott van, ujjászülethet
benne.

Csodálatos, hogy azért még sem akart senki se megégni, se ujjászületni
miss Palmyra csodaszép szemeiben.

Pedig miss Palmyra is épen huszonöt esztendős volt. A legszebb kor egy
leány életében. A mikor már a szív megmozdul, s a költők szerint a
virágok nyilásnak indulnak.

Itt pedig már a legrosszabb akarattal sem lehetett kifogást találni.

Analysáljuk az esetet.

Hogyan lehet az, hogy miss Palmyrának nem akadt mindekkoráig párja?

Második kombináczió. (Hogy rögtön a «másodikon» kezdjük: ennek az oka
az, hogy az «első» eshetőséget, mint a jó erkölcs és tisztesség
szabályaival ellenkezőt, még csak tárgyalásra sem akarjuk bocsátani.)
Tehát a második kombináczió az, hogy akad egy vagyonilag rendezett,
distingvált uraság, a ki kezének felajánlásával rábírja a 11-ik
szépségdíj nyertesét a Barnum muzeumában elfoglalt bársony trónjának
elhagyására. Hát erre nem akadt vállalkozó. Mert az mégis fatális
állapot, hogy a mint valaki meglátja _mistress_ Brown vagy mistress
Black kékfekete szemeit, egyszerre azt mondja magában: «Nini! Hisz ez a
numero 11-ik szépség! Ismerem a Barnum muzeumából: megvan nálam a
fényképe, vadászó Diána, ára volt két shilling».

A harmadik kombináczió, hogy miss Palmyrának felajánlja a kezét és nevét
egy jámbor és becsületes könyvvezetője egy en gros üzletnek; a kinek
reggel kilencz órától délután ötig ott kell ülni a kontórban; fenntartva
más részről a numero 11. szépség jövedelmező állását, a ki viszont este
öt órától reggeli kilenczig van elfoglalva a Barnum-muzeumban. Ez ismét
lehetetlennek látszik, ugyanazon okok miatt, a melyek tiltják a napnak
és az éjnek összeházasodását.

Negyedik kombináczió, a melynek esélye szerint miss Palmyra önként
támadó szívhajlamból beleszeressen egy szerény anyagi körülmények között
élő ifjúba s lemondjon érte a dúsan jövedelmező állásáról, s
választottjával együtt dohánytrafikát nyisson. No hát, az ilyen mesét
megengedheti magának egy regényíró a közönségével szemben; de
félig-meddig tisztességes reporter ekkora vadkacsával be nem léphet
(ajtón kidobatás terhe alatt) egy tisztességes szerkesztőségbe.

«Hiszen lehet még egy kombináczió! – hallom kiáltani minden oldalról. –
Menjen férjhez miss Palmyra egy «_rangjabeli_»-hez. Válaszszon
élettársul egy olyan hímnemű csodát, a ki szintúgy, mint ő, Barnum
muzeumában szerzi a jól megérdemlett dollárokat!»

Nagyon helyes! Ez az igazi megoldás! Hiszen Barnum úrnak is éppen ez
volt az eszméje.

De a csodák nagymesterének nem csupán odáig terjedt a figyelme, hogy a
numero 11-ik szépségdíj nyertesének hozzá méltó rangbeli élettársat
keressen: atyai gondoskodása felölelte a másik két nevezetességet is.

Lady Elvirának leghamarabb akadt párja: ez volt Hikkins Albatros
esquire, más néven a kaucsuk-ember, az a csoda-alak, a ki a tagjait úgy
ki tudta forgatni a helyeikből, hogy a térde meg a könyöke volt előre; a
testének az alsó része előre fordulva kankant tánczolt, míg a felső
része hátrafelé fordulva erkölcsi prédikácziót tartott. Meg hagyta magát
kötöztetni erős kötelekkel egy karszékhez, kezénél, lábánál, derekánál
fogva s öt percz alatt kicsúszott valamennyi kötelékből. Mikor vége volt
a produkcziónak, akkor megjelent lady Elvira, utazó hölgynek öltözve,
kezében egy úti táskával; fogta a kaucsuk-embert a fejénél, összecsukta
mint egy négyágú peniczilust, s belegyűrte a pakktáskába s vitte a
vasúti kupéba.

No hát ez mintha csak férjnek lett volna teremtve lady Elvira, a
«Colossal-Venus» számára: egy férj a pakktáskában.

Ezenben megkerült donna Lia Fernandez, a szakállas szépség számára is a
hozzá alkalmazott nevezetesség, a tetovált férfi képében. Mister Muffi
két társával együtt a malabár szigeti vad indusok fogságába esett, a kik
mindhármukat arra itélték, hogy az egész testük betetováltassék. Három
esztendeig tartott a munka. Két társa mister Muffinak belehalt a kínzó
eleventen kihímeztetésbe, ő maga kiállta. Tökéletes példány lett belőle.
Nem volt a testének körömnyi foltja, a mi tűszurással rajzolt ábráktól
ment maradt volna. Láthatók voltak rajta napok, holdak, csillagok,
virágok, négylábú és szárnyas állatok s mindenféle csúszómászó hüllők és
pillangók.

Legkínosabb műtét volt az, mikor a szakállát, bajuszát szálankint
kitépték, s annak a helyét is, művészi remeklés mellett, bedörzsölték
kék és veres porral, úgy, hogy mister Muffinak azon a helyén, a hol más
ember bajuszt, szakállt viselt, sárkánykígyók és delfinek voltak
láthatók.

Ezt a remekbe készült férjet szánta Barnum donna Liának. S ez nem volt
pusztán rangtársak közötti érdekházasság. Donna Lia valóban szíve
mélyéből megszerette a nagy nevezetességre jutott férfiut; ki ugyanazon
világhírű muzeum kabinet-darabjai közé tartozott; elannyira, hogy
tisztán lángoló szerelmében kész volt arra a nagy áldozatra, a melyhez
hasonlót csak Berenice királynéról jegyez fel a Dictionnaire d’Amour:
kész volt bajuszát, szakállát levágni.

– De ördögöt vágod, – protestált a vőlegény. – Nekem így tetszel épen.
Bajuszoddal, szakálladdal együtt. Ez a te hozományod. A nélkül el sem
veszlek.

Tehát maradt a statusquo.

Legnehezebb volt olyan hírhedett férfiúra akadni, a ki a pályadíjazott
szépség kezére méltó legyen az egyenrangúak között. Hogy még arra a
gondolatra senki sem vetemedett rá: miszerint egyszer már rendezni
kellene «férfiúi szépségversenyt» is, a melynél hölgyek volnának a
pályabírák. Ennek nagy sikere lehetne! De ez különben sem ért volna
semmit. Egy szép nő, meg egy szép férfi sehogy sem illenek össze. Itt
is, mint a delejességnél, az ellentétek vonzzák egymást. A ki egy
hírhedett szépségnek férje akar lenni, annak okvetlenül a csúfságával
kell kitünni. Ezt kivánja az aisthesis. Ezért festették a klasszikus
világban a legszebb nymphákat társaságban a legcsúfabb satyrokkal.

Végre megtalálta miss Palmyra azt az ideált, a kiért rajongni lehetett.
Ez volt a «_csontvázférfiú_». Az arcza egy halálfő. Csak a szemei
bizonyítják, hogy él. Méltó tanulmánya az anatomusoknak. Úgy hítták,
hogy – sehogy se hítták; az volt a neve, hogy «Skelet».

Ez boldogítá csontkezével Palmyra kisasszonyt.

Mister Barnum mind a három párt egyszerre házasítá ki. Ő viselte a
lakodalom költségeit, a menyasszonyok toillettejének kiállítását; a
szertartás után fényes vendégség következett, melyre, magas belépti
díjak mellett, vendégek és néző publikumok is voltak hivatalosak.

Az esküvők ugyanazon templomban lettek megtartva, fényes czeremónia
mellett, semmi fatális akadály nem jött közbe: csupán donna Lia
Fernandez és mister Muffi esketésekor mondá a szertartást végző pap:
«Szabad önöktől kérdeznem, igen tiszteletreméltó jegyespár, hogy melyik
önök közül a vőlegény és melyik a menyasszony?»




A HÁROMSZINŰ KANDUR.

(Kutya-macska história.)

A kutya hatalmas állat a világon.

Különösen Magyarországon.

Kivált mikor már a bőre le van fejtve.

Ez a kutyabőr még holta után is eleven.

Mit mondok: eleven? Halhatatlan!

Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt _nemes Pugonyi Están_
uram – Kecskeméten.

Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé
tartozik. Először is – a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki
törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri
rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!

Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten.
Választói joga van ott már minden embernek, a ki kétszobás házzal bir,
vagy egy műhelylyel, a melyben egy legénynyel dolgozik; egyszóval, a ki
tíz forint adót fizet a hazának. S a ki még tíz forintot sem tud letenni
a haza oltárára, az már nem polgár, csak _gányó_, annak a malom alatt az
országgyűlése.

Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi
Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az
valamit; mikor a «kalandorok» Kecskeméten tartották az üléseiket; ma
bizony rá sem hederít senki.

No, az az egy, hogy «nemzetes uramnak» szólítják az embert. De azt a
pusztabiró is megkapja.

De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy
«tudós ember». Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli
város, a hol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a
szomszédba kölcsönkérni egy kis «sütnivalót».

Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét
sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos
mellett). A kinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de
prókátorhoz nem ment. A mi pedig az orvosi tudományt illeti, azt
akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy
tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, a ki a hozzá kerülő paciensek
számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s a hogy következtek, úgy
szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, a ki tintaspeciest
kapott, a mitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik
doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel
látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a
rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: «_perge asine, hic
habes diplomam; occides homines_». Ezért nem is került soha Kecskemétre
se cholera, se tiphus, se más czifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett
volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piacz közepén, oda jártak
délelőtt a honoratiorok _germinativát_ inni, a mit népnyelven
_kárminativának_ hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).

És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a
nagy alföldi városban, épen nem a czivilizáczió hiánya volt az oka,
hanem az az egészséges ethika, a melyen az ottani közélet alapult.
Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak
képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt
mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé,
miszerint annak, a ki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgást idéz elő,
rövid úton _feje vétessék_. Szent is volt a béke. Laktak ott feles
számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi
kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, a mit az Isten adott, meg
kell élni: senki se költsön el többet, mint a mennyi pénz a zsebében
van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. A kinek fölöslege volt, marhát
vett rajta. Valóságos axiomát képezett az az adoma, a melyben egy öcs
pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: «Ha nem adok
neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg én rám; de ha
adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is én rám». Így aztán nem
támadhatott processus.

A mi pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti
észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint
keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig.
Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.

Már most, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés
hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan
tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, a ki összegyüjté a fejében a
klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul,
görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; a mit a török basák írtak a
kecskeméti, nagykőrösi birákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta
olvasni. Ellenben a németet és a francziát megvetette. Azokat nem
tartotta érdemesnek megtanulni.

Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért,
hogy Shakespearet eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy
miért. De azt is úgy szedte magába, a hogy az a latin helyesírás szerint
olvasandó. Kámbridge herczeget bizony nem mondta _Kembridzs_-nek, sem
pedig a recapitulation-t _rikepitsulesn_-nek, de azért ha jött a zsidó
szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak ő hozzá vitték
tolmácsolás végett.

Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg
lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak
volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambicziói voltak. Holmi
ordináré rozs, kukoricza az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt!
Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, a mikből magyar
indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája,
hogy a siker elmaradt.

A szép szőlejét, gyümölcsösét e mellett egészen elhanyagolta. Egy régi
pandektában azt olvasta, hogy _nihil de arbore!_ s ennek az utasítása
nyomán mindent, a mi «fáról származik», életrövidítőnek tartott. A
szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.

Odahaza a nagy-czegléd-utczai házánál ellenben egy egész legió macskát
tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös
példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér,
fekete, czirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben
szerénykedők mindannyian a fi-nemhez tartoztak, a három színben pompázók
ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel
a hizelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes
úrnál minden szoba, ott törlészkedtek a pamlagon, ott doromboltak a
kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón;
a pincze-ablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a
körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy
azzal az egész utcza minden komondorát ellenmondó csaholásra ingerelték.
Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.

Kezébe akadt egyszer egy angol hirlap, az _Irish Advertiser_, melynek
«Miscellany» rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: «Az
angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult «Zoological
Paradoxies»-társaság százezer font sterling díjat tűzött ki annak a
megjutalmazására, a ki egy háromszínű kandurt képes előállítani.»

Egy millió forint!

Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi
paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!

Épen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina
előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában
teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a «katáng»-ot, de az nem adja
kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak:
nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.

No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már
lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már
szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán
uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató
vályukba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.

Ez volt az alapeszme.

E körül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere.
Mindent a macskákért.

A macska-kulturának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok
örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem
lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.

Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis
Jánosné asszonyom.

Minthogy abban a hosszú utczában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a
néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné
asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavaszszal
leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, a mikor
azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos
módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, a mit kívülről kertészi
üvegháznak lehet nézni, azt télen istálló-trágyával tartják melegen. A
félszer földjét bevetik rozszsal, az szépen kizöldül, mire a a kis libák
kikelnek, úgy, hogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk
előtt; vízmedenczéjük is van, a miben lubiczkolhatnak, úgy, hogy
nagybőjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi
csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom «egy» napon leöleti
valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről
lefelé legyen megvágva, a hogy a magyarok szokták, hanem alulról
fölfelé, a hogy az angolok szeretik.

Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba.

Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az
árúját. Kifogad egy arra a czélra berendezett egész waggont, ott jég
közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót,
gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche
csatornáig, ott átrakják az árút a hajóra jégkamarába, melyet Londonban
egyenesen átszállítanak a «Poultry»-ba: a baromfipiaczra, ott aztán a
gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja
Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap
mulva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött
erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben
megteszi. És mindezt a nélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a
nyelvből, a melyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor
Budapesten Shakespearet. – De hát megértik ők egymást igen jól: az
angolok Kis Jánosné asszonyomat, a ki magyarul árulja a kövér ludait, s
Kis Jánosné az anglust, a ki aranynyal fizet. Nem kell ide volapük.

A mellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból
egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, a hová földalatti
vasuton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, a kinél egy szobát előre
megrendelt.

Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a
szomszédasszonyával.

Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik,
akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla,
ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor
aztán az ujságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus
kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt
– öt forint birság terhe alatt.

Akkor aztán nosza neki áll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a
háza előtti jégburkolatnak: az egyik koczogtatja jégvágó kapacscsal, a
másik hirgatja lapáttal – azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!

Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az
egyik keletről, a másik nyugotról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán
csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.

– No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?

– Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.

– Hát a Themzén?

– Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.

Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud
Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan.
Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a
Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról.
«No, majd ha egyszer _megtermett_ az a háromszinű kandúr, akkor aztán
együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonynyal, majd én aztán
megmutogatok mindent.»

– Oh, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit!
Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis
libáimat.

– No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a
szomszédasszony libáját!

S a mint az idő megnyilt, olyan másfélöles téglakerítést huzatott
Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon
semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszka-palánk
választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik
szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.

Hát hiszen épen ez volt a nagyobbik ok, a miért Están úr azt a
haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.

Mert, hogy ismét a «kutya» thémára térjünk át, van egy magyar
példabeszéd, a mely így szól: «kutya van a kertben». Érti azt, a ki
magyarul tud.

Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, a kinek már az érettségi vizsgát
kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, a
kinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni.

A fiút hitták Palkónak, a leányt pedig Katiczának.

Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett
hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, a míg
meg nem tanulta a leczkéjét. Azt követelte tőle, hogy fenhangon
tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában.

Csakhogy azt azután Katicza is meghallotta.

Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:

  Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz
  Ulomenén, hé mürin Akhájoisz algen ethéke,
  Pallasz d’ifthimusz pszükhász aidi proiapszen.

– Kedves egészségére! – kiáltott át a Katicza a szomszéd kertből. (Zengd
múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak
okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. _Homér
Iliása._)

A másik nap meg a zsidót hadarta:

  Beresid boró Elohim et hassamájim, Tohu vabohu khüsef.

(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.)

A harmadik nap a németre került a sor:

  Wakauf, wakauf du stille Natur,
  Wakauf, wakauf du schlummernde Flur.

(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)

A Katicza alig birt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a
palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!

Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a
verebeket a cseresznyefáról:

  Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz
  Hisz atacem, panacem, koracem filacemkve facemkve.

(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)

De már erre nem állotta meg a Katicza, hogy át ne kiáltson a palánkon:

– Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filaksz
kutyánkat?

A mire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt
már, egy deszka félre volt dülve a sorból; ezen a résen keresztül át
lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a
másikba.

– Nem a Filáksz kutyával vesződöm én, édes Katicza, hanem ezzel a kutya
prozodiával. Tudja maga, mi az a próza?

– Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt
van maga, vagy ebéd után?

– Minálunk mindig ebéd előtt van.

A Katicza aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot
abból a négyszögletű izéből, a mit a magyarok prózának neveznek. Nagyon
jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyujtotta a deszkarésen Palkónak.

– Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott
folytathassam, a hol maga elkezdte.

Hát azt a szivességet is megtette neki Katicza.

Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot.

Azalatt persze hallgatott.

A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:

– Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)

Pál diák aztán tele pofával gajdolá: «szik drópáksz, anthráksz,
smiláksz…»

Katicza a földre ült le, úgy nevetett.

– Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok _sálemálénak_, a mit
bemagol?

– Soha sem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e
világi életben; de hát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az
érettségi vizsgát: visszavetnek.

– Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?

– Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.

– Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?

– Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt
mondja: «No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged».
Négy esztendőm van rá.

– Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni
a bajuszát. Hát azután?

– Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.

– És azután?

– Azután beállok ügyvédbojtárnak s ha három esztendeig kiállom a
koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatal-ajtón, míg
valahol ott ragadok diurnistának.

– S ez a vége?

– Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.

– Hát nem nagy bolondság az magától, így rontani a termetét ezzel a sok
förtelmes tatárnyelvvel, a min semmi jótétlélek nem beszél, mikor van
magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?

– Hát honnan veszi azt maga, hogy én nekem van helyes eszem, mikor az
apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy
válogatott nagy szamár vagyok.

– Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi
észre, hogyan ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a
vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibaraczkok, meg kajszin
baraczkok teremnek rajta. A csipkékből gyönyörű rózsák támadnak.

– Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja,
hogy kertészhajlamaim vannak.

– Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt
milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék czefrének is akad
vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, a ki a fiskálisok
czefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű
szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, a mi egy valóságos paradicsom;
pedig még nem rég csupa homokbuczka volt. Tavaly szüretkor vitt ki
magával az édes anyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak
ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel,
hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édes apjának is van ilyen nagy darab
homokföldje; ha maga a vinczellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, a
mihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem
cserélne még a vicispánynyal sem.

– Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)

– Hisz atacem, panacem…

Egyszer aztán csak rájött Están úr, hogy «kutya van a kertben!»

Azért emeltette azt a nagy bolond kinai falat a két szomszéd kert közé.

Ér is az valamit!

A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott
a szép Katiczával. Están úr arra is rájött.

– Kvid fáczisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a
fán ülve?)

– Tanulom a leczkémet, mint a peripatetikusok.

– Azine! Azok épen sétálva tanultak.

– Hát ’sz én is sétálok.

Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei
hajtását beojtogatta.

– Kvid fáczisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a
fával?)

– _Fajfát_ csinálok ebből a komisz körtéből.

Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, a mit úgy hínak, hogy
«totya»-körte. Olyan az, mint a vaczkor. Őszszel úgy verik le a póznával
a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete
lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek, meg a napszámosok.

Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő
szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a
«Körtvély»-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe franczia és belga
erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs
ivadék!

Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!

A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán
rettenetes lármát csaptak a ludak, a kik Albion kedveért feláldoztattak.

Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében
átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.

A polgártársnő épen nagy dologban volt.

Az _ambitust_ végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga
osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A
toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden
ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak
ott az utczaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az
utczaajtóban fogadás.

– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses
látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt
el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.

– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr, – hogy a szomszédasszonyt
dicső műveletében feltartóztassam, hanem épen azért, mert tudom, hogy
holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan
figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a
Katicza leányát is: az is hadd lássa meg Albion fővárosát.

– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most
kelnek javában a kis zsibák. Ha nincs, a ki rájuk ügyeljen, fele a
tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni: ezt csak a Katicza
érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.

Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.

– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a
szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el
az én macskámat.

– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.

– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte
deklarálta, hogy ő nem megy légáczióba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert
az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.

– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?

– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.

– Hát akkor minek menne legáczióba prédikálni?

– Azért, hogy ott a _dáciából_ összekereshet annyit, a mennyiből itthon
kifizetheti a _didaktrumot_.

– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz
magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.

– Hallgatom.

– Hát azt mondom én, hogy «nem eszünk annak a kutyának a fogtából, a kit
bottal kell hajtani a nyúl után». Mit kínozza a nemzetes úr azt a
szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának
nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vinczellér-képezdébe,
a mihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi
van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vinczellért
úgy keresik, mint a hogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a
nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuczkása; ha azt
a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő
mulva, mikor a vinczellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt
leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem
cserélne jövedelmet senki fiskálisával.

Están úr csak a fejét bólongatta folyvást ez ékesszólás alatt.

– Tökéletesen az én fiamnak a programmja, a mit most szomszédasszony
elukubrált. Ő is épen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jó
el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.

– Én ugyan soha egy szót sem váltottam az úrfival.

– Maga nem, hanem a leánya.

– A’ bizony meglehet.

– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.

– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással
beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk.
Nekem is volt egy diákom leánykoromban, a ki nekem könyveket hordott
olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénynyel, gomolyával traktáltam; de
biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám: mégis
becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, a kit az anyjának kell
őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint
vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukuriczával több. Én bizony
szintén nem hajduskodom a leányom mögött.

– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők
járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi ujságot, hogy azt ne olvassam
belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy
gyerekleánynyal s minthogy czéljukat el nem érhették: vettek egy
revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.

– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt
agyonlője magát.

– Hát mit csinálna a szomszédasszony?

– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is
ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a
torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán
húzzátok az igát!

Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.

– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a
hízott libát. Az én fiam nemes ember.

– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a
nemes ember, meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe
áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a
kenyér és kenyér között?

A szolgálók épen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba
Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak
úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé
dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyí Están uramé meg
fekete volt, mint az utcza-sár, lapos, keletlen; s a hol egy oldalán
kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy
csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.

– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik
a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.

Están úr boszúsan kergette a _pilákat_ dolgukra.

– Nem a kenyér teszi azt meg.

– No hát egyéb is akad még. Én a leányommal egész fixumfertig
stafirozást adok; s veszek neki, mikor férjhez adom, egy tanyát tízezer
forinton. Becsülettel kerestem, takarítottam meg: gondoskodom róla. Hát
a nemzetes úr hogy gondoskodott a fiáról? Mit ád neki?

– Tudományt.

– Az jó neki sóra. Hát még?

– Aztán meg egy milliót.

Már erre csak azzal felelt Liba Kis Jánosné, hogy nagyot kaczagott
rajta.

– Rajtam pedig ne kaczagjon, Liba Kis Jánosné asszonyom. Mert közöttünk
van egy kis különbség. Az én predikátumom nem a ludak szerezték. A maga
leányán holtig rajta szárad a Liba Kis Katicza. Az én fiamat pedig…

De már erre Kis Jánosné asszonyomat is elfutotta a méreg.

– A maga fiát pedig úgy híjják az iskolában, hogy «macskaherczeg».

– Macskaherczeg?

– Igenis; mert a nemzetes uramnak az a titulája városszerte, hogy
«macskakirály».

Azzal hirtelen befordult a menyecske az utczaajtón s csattanósan
becsapta azt a jól kifizetett szomszéd előtt.

Están úr alaposan le volt tromfolva.

– Macskakirály! Macskakirály! – dünnyögé hazáig; még otthon sem tudta
elfelejteni. A szobájában alig volt hová leülni; székek, kanapé, ágy,
mind teli volt macskával. A míg ő távol volt, addig aludtak. A mint
nyitotta az ajtót, egyszerre fölneszelt valamennyi; nyujtózkodtak, görbe
hátat csináltak, leugráltak, oda törlészkedtek a lábához, s a mint
végigvetette magát a pamlagon, felmásztak rá, körülülték; az egyik
mosdott, körülkenegetve a tenyerével a pofáját, a másik dorombolt. Egy
fekete-veres kandúrnak, ki a sötétben ült, úgy világítottak a szemei. A
kedvencz cziczája odadusolta a fejét az ő borostás arczához.

– Macskakirály! Még miattatok esem csúfságba. Az ostoba _gányó-had!
Kukkó-nép! Tahó-fajzat!_ Mit értenek hozzá? Nekik persze a macska csak
macska. Azt gondolják, Ful-Deákon túl nincsen világ. Majd le lesznek
pipálva egyszerre, úgy-e cziczuskám? Azért is palotát építtetek a
számotokra, mihelyt azt a milliót megkapom. Macskavárost alapítok. Az
lesz a neve, hogy «Gattopolis».

Két kis fia-czicza a nagy játszás közben úgy összekapaszkodott az ágy
alatt, hogy az egyik nyervákolni kezdett. Nem restelt bebújni utánuk az
ágy alá, igazságot tenni közöttük. A vétkest kegyes oktató szavakkal
megfeddé: «Nem szabad a testvéreknek egymást megsérteni».

A szolgáló bejött, hozta a tejet a fazékban. Azt Están úr maga szétosztá
cseréptányérokba, az ujja hegyével megvizsgálva, hogy nem forró-e? Aztán
a frissen sült kenyérből aprított belé, kicsiny darabkákra széttépve.
Azt szétosztá családonkint a szoba külön plágáiba.

A szolgáló még azzal az impertinens kérdéssel alkalmatlankodik, hogy
«mit főzzünk ma ebédre?»

– Hát nézz szét a kamrában, a mit találsz.

A pila a kamrakulcs után tudakozódik.

– Csitt! Ne lármázz!

Están úr figyelmét egészen lefoglalja az a gyanús morgás, a mi a
kályhasutban keletkezik.

A kis tarka egeret fogott.

De milyen egeret?

Están úrnak egész czélszerűen berendezett egértenyészdéje volt. Künn a
tanyán összefogdostatta a poczikokat, aztán idebenn befestette őket
három színűre: a feje lett fekete, a két oldala fehér és piros. Aztán
eleresztette a szobában. Volt ott egérlyuk elég, a hol letelepedhettek.

Csakugyan egy tarka egeret fogott el a czicza.

Megvan a varázslat!

Még játszik is az egérrel. Biztos a siker.

– Édes apám! – szólal meg a háta mögött egy hang.

– Ki a’?

Persze, hogy a Palkó.

– No, mit akarsz?

– Ha kegyeskednék édesapám kibújni onnan a padka alól.

– Szamár vagy, nem tudod megérteni, hogy miben működök.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy már eligáltam: megyek, még pedig
tüstént indulok a legáczióba; mert Szlavonia messze van.

– Hm, hm. De megtértél egyszerre. Tegnap még semmi áron: ma meg már
egyszerre tüstént.

– Hát megtudtam, hogy a Katicza édes anyja elutazik karácsonyra
Londonba, s nem akarom, hogy a Katicza becsületét behomályosítsák a
rossz nyelvek.

– No nézd az istentelent! Eddig csak szerelmes volt a pógárleányba, most
meg már becsüli is. Hiszen te országos gonosztevő vagy!

– Azért is megyek el vezekleni Szlavoniába.

– No hát eredj: áldásom rád.

Az ilyen ünnepi legátusnak igazán egyszerű az útikészülete. Kap egy
mendikást úti kisérőnek, a ki viszi utána a vászonkuffert. Ebben egy
váltani való fehérneműje van, a selyemstóla, a mit kölcsön kapott a
kontraskribától, két rendbeli prédikáczió, meg a kredenciális. Ez jön a
mendikás hátára. Az oldalán meg a tarisznya lóg az elemozsinával. A
legátusnak magának csak a hosszúszárú pipára van gondja. Így aztán
ballagnak egymás nyomában, nagy gyönyörűséggel; a hol kutat találnak,
ott megitatnak, éjszakára betérnek a parókhiára; a legátus a pap
vendége, a mendikás a rektoré. Fizetnek vidám adomákkal, meg új
nótákkal. Kettejüknek sincs egy garasa. Hanem becsület: az van.
Hazatérett aztán már nagyobb a terhük az összegyüjtött siklussal és
kevesebb a prédikáczióval.

Egy hét oda, két hét vissza: Kecskeméttől Szlavoniáig. De hát az a tíz
falu népe, a ki egyedül képviseli a magyar vallást a horvát-szlavon
királyságban, csak megérdemli, hogy évenkint háromszor részeltessék az
Isten igéjében; s bizony dicséretére válik Kecskemétnek, hogy ő
szolgáltatja a határon túl esett atyafiaknak azt a drága malasztot.

A szlavoniai legátus hoz vissza magával kegyes adományokból összegyült
kerek tizenöt forintot. Szép pénz!

Új esztendő után néhány nappal került vissza a diák a szent küldetésből.

Hát bizony egy karácsony és vízkereszt között végrehajtott távgyaloglás
után az ember nem lehet valami elegáns alak. Több ruha, csizma elvásott,
mint a mennyi siklus megmaradt.

Palkót még az a baleset is érte, hogy a dárdásának feltörte a csizma a
sarkát, az ott maradt Halason: magának kellett a hátán hazaczipelni a
vászonkuffert.

Az a vászon-kuffer olyanforma alkotmány, mint a mit a vándorló legények
hordanak a hátukon: csakhogy egyszerű fehérítetlen vászonból készült.

– No, hát megkerültél, lurkó! – üdvözlé Están úr egyetlen örökösét, a
mint az betolta az ajtót a térdével. (Kulcsra nem nyilt az: rugni
kellett rajta.) Tudtam, hogy nem esz meg a farkas. Rossz pénz nem vész
el. Hát hoztál-e jó akkreditivát?

– Hoztam bizony egy olyan portentumot, hogy mikor azt meglátja édes
apám, a mestergerendáig fog ugrani örömében.

Azzal elkezdte a vászon-kuffer felső leffentyűjét kioldozni.

Azután belenyúlt s kihúzott belőle egy – kis, négyhetes macskát.

Az még egész buta volt a bepakkolástól s csak úgy hunyorgatta az
összehúzott szemeit, fonálvékony hangon nyivákolva.

A kis állat háromszínű volt: fekete, veres, fehér.

– Itt van a háromszínű kandúr! Én találtam Szlavoniában: onnan hoztam
el.

De a helyett, hogy a gerendáig ugrott volna örömében Están úr,
kétségbeesetten kapott a taplósipkájához a két kezével:

– Mit cselekedtél? Szerencsétlen! Te apagyilkos! Te hazaáruló! Hiszen
ezáltal megfosztottad az apádat, megfosztottad Magyarországot attól a
dicsőségtől, hogy mi teremtettük meg a háromszínű kandúrt. Átadtad a
világhírt a horvátoknak. Mikor azt megtudják, Starcsevics nemzetiségi
kérdést csinál belőle, Stroszmayer elkeresztelési pört indít miatta, s a
horvát bán felülteti a hadakat ellenünk.

– No de nem tudják meg. Én ezt a macskát úgy loptam.

– Loptad-e?

– Hát persze, hogy loptam. Macskát lopni szabad, sőt kötelesség. Ezt a
büntető kodex is megengedi. Nem tud erről senki semmit.

Están úr mégis elszomorodott.

Sok éven át kedvencz rögeszméje volt már a háromszínű kandúr
előállítása; az idén már bizonyos volt a siker felől (azokkal a tarka
egerekkel) s ime most egy simplex parasztasszony megelőzi vele. No de
mindegy, Amerikát sem Columbus után nevezték el, a ki felfedezte. A
haszon oroszlánrésze mégis ide esik.

– De nem fogod-e te ezt kifecsegni?

– Nemesi szavamra mondom, hogy nem.

– Ejh, húsz esztendős korodig nincs nemesi szavad. Esküdjél meg nekem,
hogy nem mondod el senkinek.

S azzal előkereste Verbőczyt s elmondatta Palkóval a zsidók számára
előírt eskü-mintát végtül-végig. Ebben aztán megnyugodott.

Arra azután bekövetkezett a macska-princz inaugurácziója.

Az anyamacskák közül kiválasztatott egy, a ki még a dajka szerepére
alkalmatos. A többi macskanép kikergettetett a szobából. Ennek a drága
kincsnek Están úr ágyában csináltak helyet.

– No, fiú! Arany betükkel jegyezd fel ezt a napot a kalendáriumodban.
Mától fogva egy milliónak vagy az örököse!

– Nem anticzipálna édes apám ebből a millióból egy fejelés-csizmára
valót?

– Te! Te! Epikuréus! Mindig ilyen sybaritai ábrándok körül csapong a te
fantáziád. Tanulj már egyszer stoikus lenni. Diogenes mezitláb járt.

Ez a váratlanul kedvező sorsfordulat azonban korántsem hatott
szelidítőleg Están úr kedélyére. Sőt inkább egy démoni ötletet erősített
meg benne. Teljes diadalának tudatában elhatározta, hogy ezt a gőgös
ellenfelét, ezt a fehér czipójával dicsekedő, leányára nagyot tartó Liba
Kis Jánosnét a fekete földig fogja legázolni. Majd megmutatja neki, hogy
mit tehet egy macskakirály.

Karácsonytól husvétig tizenhat hét. Odáig a háromszínű kandúr nevelése
teljesen be van fejezve. Készítettek a számára egy rangjához illő
fakalitkát: abban fogják Londonba elszállítani. Maga Están úr viszi a
kincset magával, ugyanekkor fog a Liba Kis Jánosné is egy újabb
szállítmány árúval útrakelni. Azt társul veszi maga mellé. Majd bámulni
fog ez a tudatlan asszony-személy, mikor tapasztalni fogja, hogy az ő
szomszédura milyen hatalmas szónoklatokat tart az angoloknak! Milyen
becsületben részesül közöttük. S aztán, mikor egyszer kezében lesz az a
százezer font sterling, nyakában a Society aranylánczon függő
medaillonja: akkor érezze a maga teljes semmiségét ez a felfuvalkodott
asszony! Lássa meg egyszerre, hogy micsoda nagy tenger választja el
kettőjüket egymástól!

Húsvét közeledtével úgy tett, mintha ő keresné a barátságát Kis
Jánosnénak. Összebeszéltek, hogy együtt utazzanak. Az asszonyságnak is
tetszett ez. «Majd csinálok én szomszéduramnak is helyet az én
szállásomon. Rég ismer a gazda. Elférünk ám egy szobában is. Nem szól
meg érte bennünket senki.»

(Pedig bizony még az özvegy egészen java menyecske volt; csak a leánya
miatt nem ment újra férjhez.)

A nagy hét szépen elkövetkezett: a Palkó megint elment legáczióba, hogy
a Katicza meg ne sértődjék; a két szülő nyugodtan pályázhatott London
felé, az egyik a világhírű kandúrjával, a másik a lúdjaival. Megérkeztek
nagy baj nélkül. Az özvegy rátalált a régi szállására, a szokott
szobájába, a hol volt két ágy is: egyik a másik fölött, a hogy a hajók
kajütjeiben szokás. – Korán reggel érkezvén meg, nem is vesztegették a
fényes napot pihenéssel, hanem láttak a sürgős dolgaik után. Están úrnak
nem volt maradása, sietett a macskát rejtő kaliczkával az adresszált
helyre. Nem is volt szüksége kalauzra, hisz a zsebében volt London
mappája: abból ő majd eligazodik.

A boarding-house tulajdonosa azonban obligát kiváncsisággal tudakozódék
a már jól ismert régi vendégénél az ujonérkezett szálló kilétéről,
mivelhogy azt neki a rendőrhivatalnál be kell jelenteni.

Az angol miszter és a magyar misziz között olyanformán folyott az
értekezés, hogy volt egy angol-magyar s magyar-angol zsebszótáruk: a mi
szót aztán egymással meg akartak értetni, azt leírta a kérdező egy
palatáblára: a másik kikereste a szótárból betürendben s meg volt az
egyetértés.

A nevét maga beírta a vendégkönyvbe Están úr; a gazda azt szerette volna
tudni, hogy mi ő? – Kis Jánosné mondá meg neki: «Ő az én szomszéduram».
Az anglus csak az utolsó szót kereste meg a szótárban. Az «uram»-nak van
ott tízféle értelem is adva. Kikereste a legalkalmasabbat: «husband»,
azt írva be a bejelentési czédulába.

Liba Kis Jánosné asszonyomnak aztán volt elég dolga, hogy a máséval ne
törődjék. A tavaszi szállítmánynyal ugyan vigyázni kell, hogy az ember
szégyent ne valljon vele. De hát csekély kárvallással mindenen átesett:
mégis szép haszna maradt az utazásból.

Mehetett volna már haza Kecskemétre, ha az utitársa előkerült volna. De
az, a mióta a szállásáról eltávozott, hírt sem hallatott magáról. Várt
rá két nap, három nap; akkor aztán megsokalta a dolgot. «Itt csak nem
hagyom a szomszéduramat, – mondá magában, – az nem volna becsület. Hátha
valami baja történt? Hátha eltévedt ebben a nagy városban? Gyámoltalan
ám az ilyen tudós ember. Hátha megölték az egy milliójáért?» Fogta
magát, felment a City rendőrhivatalába. Están úr mindig azt hajtotta
előtte, hogy az a Society, a ki a háromszínű kandúr kedvéért alakult,
ott tartja a székhelyét a Cityben. Kis Jánosné sohasem járt a Cityben.
De az angol konstablerek olyan jó emberek, hogy útbaigazítják még azt
is, a kinek nem értik a szavát. Addig adták kézről-kézre, míg eljutott
abba a nagy palotába, a hol a rendőrsereg referál mindennap, hogy hány
ember jött be a City huszonnégy átjáróján s hány ember ment ki rajta.[1]
A tudósnak ide kellett jönni, mert itt van az a nagy állattenyésztő
társaság, a ki az ő millióját kifizeti a háromszínű kandúrért. Ott
előmutatta Kis Jánosné az útlevelét, abból beírták a nevét egy nagy
lajstromba. Akkor csak arra kellett várnia, a míg a nevét kiáltja a
sheriff vagy ki a tatár?

A nevét már megtanulta. Arra készen volt, hogy mikor azt mondják:
«_Lájbekisz Dzsenuszni_», az annyit tesz, hogy Liba Kis Jánosné. A
szállásadó gazdája is ezen a néven tisztelte.

Mikor tehát misziz Lájbekisz Dzsenusznira került a felhivás, szépen
rendbeszedte magát, bement az alderman elé s azt becsülettel üdvözölte,
megadva neki a tituláját:

«Tekintetes Alelőlülő úr!»

– Ah! – mondá a főhivatalnok, – Turkish woman!

Azt hitte, hogy _Allah_ dicséretét zengi az asszony.

Hivatta a török tolmácsot.

Azzal pedig nem értették meg egymást.

Liba Kis Jánosné gyorsan feltalálta magát. A falon volt egy rengeteg
nagy térkép. Az umbrélája végével odabökött, a hol a Tisza-Duna köze
van.

Erről aztán megtudták, hogy miféle nemzet: «Höngerien wumen». Hozattak
neki magyar tolmácsot. Jó becsületes zsidóképű ember volt. Azzal aztán
megértették egymást. Elmondta, hogy mi hozta ide. Egy útitársát keresi,
a ki már három nap óta elveszett. Leírta a nevét egy táblára krétával:
_Pugonyi Están_.

– _Pogány isten_, – olvasá az alderman.

– Nem pogány isten az, kérem alássan, mert az jó, becsületes keresztyén
kálvinista ember.

Az alderman komolyan mutatá a felkrétázott nevet a táblán. Ide van írva
Pugonyi Están. Arról ő nem tehet, hogy azt angolul úgy olvassák, hogy
«pogány isten».

Ismertető jelei: egy zöldre festett kaliczka, a miben egy háromszínű
kandúr van.

Mindjárt akadt gazdája! A bizony itt van bezárva, a megfigyelő
osztályban. Egy lunatikus, a ki egy macskát hord magával s beszél valami
olyan nyelven, a mit semmi nemzetbeli tolmács meg nem ért. Csak annyit
vehetni ki a szavából, hogy egy millió kellene neki. Vezessék elő!

Hát bizony a jámbor Pugonyi Están uramra már a kényszerzubbonyt is
ráadták, s ha a szomszédasszonya érte nem jön, biz oda kerül a
lunatik-azilba: mint a holdból ide esett ember.

– No, itt van. Ez az! Ezt keresem! – kiáltá Lájbekisz Dzsenuszni
asszony.

De Están úr most már igazán dühös volt. Restellte, hogy ilyen
poziturában kerül Liba Kis Jánosné szeme elé, a két keze összevarrt ujjú
kabátba dugva. Szörnyen protestált a letartóztatása ellen, persze azon
az angol nyelven, a mit ő tanult.

– Hát miért nem beszél az úr magyarul, ha magyar? – kiálta rá a tolmács.

– Azért, mert tudok angolul.

– De azt itt senki sem érti.

– Mert ostobák vagytok! Nem úgy ejtitek ki az angol szót, a hogy írva
van. Én beszélem helyesen.

– Már, édes pogány isten úr, «száj fairisz Rumi, ruménu vájvitu muri».
(Si fueris Romæ, Romano vivito more.)

Erre megadta magát s magyarul beszélt.

Ekkor aztán levették róla a kényszerzubbonyt.

– Hát mi jogon fosztottak meg engemet, szabad magyar nemest, a
szabadságomtól, a szabad Albionban?

– Azért, mert az úr nem akart érthető nyelven beszélni, nem
engedelmeskedett a konstáblernek s engedély nélkül majomtánczoltatással
foglalkozott a City utczáin, – magyarázá a tolmács.

– Foglalkozott ám az apátok lelke majomtánczoltatással! Az a híres
háromszínű kandúr volt, a mire százezer font sterling díjat tűzött ki a
Zoological Paradoxies-társulat. Ez a díj engem illet, jog és törvény
szerint.

Az eleven telefon, a magyar tolmács előadá az aldermannak Están úr
válaszát.

Az alderman még egy pápaszemet tett fel az orrára. Ezt az embert jobban
meg kell nézni.

– Honnan vette miszter Pogány Isten ezt a mesét?

– Ott van kinyomtatva az Irish Advertiserben.

Erre valamennyi anglus, a ki jelen volt, mind elkezdett nevetni, a
tolmács maga is alig tudott szóhoz jutni a nagy kaczagástól.

– Miszter Pogány Isten, az a lap a hazugságok gyára, még a neve is
hazugság, mert nem irlandi s nem advertiser. Ez ex professo űzi a hamis
hír gyártását s bátran kitűzhetne egy millió font sterlinget annak, a ki
a hirei közt egy igazat ki bir mutatni. Az a Zoological
Paradoxies-társulat nem létezett soha.

Pugonyi Están úr nagyon megvakarta erre a szóra a fejét.

– Hát aztán az én háromszínű kanduromból mi lett?

Erre a kérdésre a jelenlevő rendőrorvos adott választ.

– Az bizony, minthogy víziszony jelei mutatkoztak rajta, rendőrorvosi
intézkedés folytán gázzal megfojtatott. Egyébiránt mint természetrajzi
ritkaság átadatott a zoological-múzeumnak, mely kitömeti s a bőreért
fizet a tulajdonosnak – tizenkét shillinget.

Tizenkét shilling – százezer font sterling helyett! Ez bizony erős
devalváció. De a dicsőség mégis megvan! A háromszínű kandúr a londoni
múzeumba kerül.

– Kérek én erről czertifikátot kiadatni, hogy a háromszínű kanduromat a
londoni zoological-múzeum megvásárolta.

Az megigérték neki, hogy majd helyébe fogják küldeni, – nem megy az
olyan hamar.

– Hát már most elmehetek?

– De még addig egyelőre letartóztatva marad, míg az «illetéktelen
állatmutogatás által elkövetett kihágás miatti rendőri följelentésből
származott ügye» le nem bonyolíttatik. Hanem ha letesz száz font
sterling óvadékot…

– Száz font sterlinget? Olyan úr nincs Kecskeméten.

– De bizony csak van! – kiálta a tolmács fülébe Liba Kis Jánosné
asszonyom, s azzal felkapva a felső rokolyáját, kihúzta az alsó kantusa
zsebéből a kötött erszényét s oda pengetett az alderman elé az asztalra
száz nehéz arany szoverényt. – Még nem is csappant meg az erszény.

– Így rendben van.

Most már csak a lakását kellett megtudni az inkattusnak, az is rögtön
előkerült a szállásadók bejelentési czéduláiból.

Mikor az alderman a tikettet szemügyre vette, egyszerre négyszegletűre
szaladt az ábrázatja a mosolygástól: azt látta meg benne, hogy
«husband».

Odább adta a czédulát a sheriffnek, a sheriff a coronernek, a coroner a
tolmácsnak; mindegyik nagyot mosolygott és a fejét csóválta.

Az alderman legyőzte az arczán a mosolygást félig-meddig a hivatalos
tekintély szigorával.

– Missziz Lájbekisz Dzsenuszni, hiszen ha önnek miszter Pogány Isten
husbandja, akkor nincs szükség a száz font óvadékra, seperje vissza az
erszényébe. Elég az ön személyes kezessége, a ki tíz év óta bejegyzett
firma a poultry-hallban. Viheti a husbandot haza.

Pugonyi Están uram lisztté volt őrölve, sőt új tésztává átgyúrva.

Ő akarta kincshalmazával és dicsőségével eltemetni ezt a tudatlan
polgárnőt s most meg kellett érnie, hogy az szórja tele marokkal az
aranyat az ő kiváltására s a míg őt, a nagy tudományossága mellett,
lunatikusnak fogják el, addig a szomszédasszonynak, a libaárusnőnek egy
szava elég, hogy arra őt szabadon bocsássák.

Liba Kis Jánosné asszonyom szépen megköszönte az aldermannak a
kegyességét s megigérte, hogy ő nagysága feleségének egy bödön
lúdzsírral fog kedveskedni a legközelebbi alkalommal.

– Nos hát, miszter Pogány Isten, – mondá a tolmács (az alderman szavai
nyomán), – ő felsége, a legkecsesebb királynő országaiban az a szokás,
hogy mikor egy dzsentlment az ő miledije a dutyiból kiszabadít, az akkor
annak kezet csókol.

Még annak is meg kellett történni, hogy Pugonyi Están uram kezet
csókoljon Liba Kis Jánosné asszonyomnak: Albion szemeláttára.

Mikor aztán hazakerültek a szállásukra (az omnibuszon a száját sem
nyitotta fel Están úr), azt mondá a szomszédasszonyának:

– Tudja-e, szomszédasszony, hogy mi az a «husband», a mit ez a fránya
boardingos az én nácionálemba beírt?

– Azt gondolom, hogy afféle _hózentráger_.

– Szimbolice igenis, de etimologice azt teszi, hogy «férj». Én mint a
maga férje vagyok bejelentve. Már most, ha azt nem akarjuk, hogy mind a
kettőnket esmeg becsukjanak hamis bejelentésért, hamarosan szaladnunk
kell a gretnagreeni kovácshoz és megesküdni.

– Azt a bolondot csak nem teszszük. Sok volna az már nekünk, hanem ha
akar a szomszéduram valami összeköttetésbe lépni velem, hát akkor legyen
nászuram, én meg magának nászasszonya. A fiatalok dolga az, hogy
szeressék egymást. A várt millió már úgyis leolvadt tizenkét shillingre.

– De megmaradt a dicsőség – aztán meg a nemesi levél.

– Hát tudja mit, szomszéduram, a macskabőreért már kapott tizenkét
shillinget, a kutyabőreért adok én huszonnégyet.

Están úr nagyon megorrolt ezért a szóért.

– Asszonyság! Ilyen szent dolgokról nem szabad efféle frivol, profán
hangon beszélni. Ez nem tréfa tárgya. A nemesi armális!

– Nem is tréfálok, 1848 óta mindnyájan nemesek lettünk. A mi apáink is
vérrel szerezték ezt a nemességet. Nem együtt harczolt-e Pugonyi Están
uram édes apja az én apámmal? Ugyanabban a szolnoki ütközetben, a hol a
Pugonyi Están uram apja egy golyót kapott a lábába, az én apám meg, mint
huszár, levágta a maga svalizsérját.

– No, ez szép szó volt szomszédasszonyomtól: «mindnyájan nemes emberek
lettünk». Így értelmezve én is elfogadom az _egyenlőséget_; de nem abban
az értelemben, hogy «mindnyájan egyformán parasztok lettünk».

– Hát alkudjunk meg, szomszéduram. Tegyük össze, a mi jó, s oszszuk
ketté, a mi rossz. Én is lépek egyet, szomszéduram is egyet. Mondjuk,
hogy mindnyájan egyformán _polgárok_ lettünk.

– Tyhű! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! De már «pógár»-nak nem hagyom
magam neveztetni! Inkább paraszt!

– Hát hiszen az is becsület. A paraszt tenyere szorítja össze a kévét s
ez a kéve a mi hazánk. Hányszor olvastam én már az ujságban azt a szót,
hogy a «munka megnemesít». No, hát akkor a paraszt az igazi nemes ember.

– Addig-addig, hogy rádisputál szomszédasszony, hogy a Palkó fiamból
vinczellért csináljak.

– Biz azt akarom én. Mit erőlteti szomszéduram, ha nincs kedve a tudós
könyvekhez? Mit ér neki, ha keresztül ötöl-hatol a keserves iskolán, ha
nagy kérésre, kunyorálásra, meg a képviselőnk közbenjárására áteresztik
a vizsgákon, aztán megkapja a pecsétes levelet, a mibe mindjárt
szalonnát takarhatna, ha volna szalonnája? Nem nagyobb nemesség-e annál
egy darab puszta földjét az országnak gyümölcstermő paradicsommá
átváltoztatni? Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a
Magyarország boldog, ha a czímerében öt veres mező helyébe zöld mezőket
fognak festeni valaha.

– De már ilyen vakmerőséget mondani! Még talán az én nemesi czímeremben
levő kardos kézbe is kertészfűrészt adna a szomszédasszony?

– Azt biz én. S attul öröm és boldogság szállna szomszéduram házára.

Pugonyi Están uram nem szólt többet. Elővette a tajtékpipáját, megtömte
dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, rácsukta az ezüstkupakot,
kettőt szítt belőle s akkor a pipát az agyarára szorítva, azt dörmögé
félszájszegletből:

– Hun van hát az a huszonnégy shilling?

*

A Palkó ezalatt megjárta a maga legáczióját. Tavasz lévén, a szlavoniai
pátriát el-eligálta előle más jobb tanulódiák, neki maradt Bergengóczia:
ott összesepert hat forintot csupa négykrajczárosokban. Ez épen elég
volt neki arra, hogy a zsibárusnál egy revolvert vegyen.

Azzal aztán elment vizitet tenni a Katiczához.

Jól nevelt leány, mikor az anyja nincs otthon, csak az ablakban szokta
fogadni a látogató ifjút.

– Bucsúzni jöttem magához, Katicza.

– Hová készül?

– Nagyon messze. Az apám azt mondta, hogy a mint visszajön Londonból,
azzal a százezer font sterlinggel, engemet azonnal elküld Angliába: ott
fogom folytatni a tanulmányaimat. Én azonban még messzebb akarok menni.
Oda fel ni! A hol a hold tanítja a csillagokat ábéczére. Oda csak nem
jön utánam az a sok kutya grammatika!

Meg is mutatta a leánynak a beszerzett forgópisztolyt.

A leányzó, bevett szokás szerint, arra kérte szíve választottját, hogy
arra az útra őtet is vigye magával. S a hogy regényolvasott ifjú
szerelmesekhez illik, kölcsönösen beleegyeztek, hogy a mint a szülők
hazaérkeznek, megszerzik azoknak a drága meglepetést: kettős
öngyilkosságukkal! Az iskolás diákok már tizenhét éves korukban megunják
az életet. Nem a diákoknak a hibája ám ez; hanem annak az életnek.

Ki volt ez csinálva szépen. A Katicza meg is stikkolta már a
szemfödelét.

Mikor aztán hazaérkezett a két szülő: Están úr oda czitálta maga elé a
Palkó fiút, s nagy büszkeséggel vonta elő a bundája zsebéből a
zoological-múzeum czertifikátját a kitüntetésben részesített háromszínű
kandúrról. (Az árát nem írták bele.)

– No látod, ficzkó! A tudomány meg nem csal. Ime, a háromszínű kandúr
Anglia legfényesebb múzeumában pompázik. A díját is kifizették s én
vettem neked rajta – ide nézz – egy pompás szép _kertészkést
fűrészszel_.

Erre a szóra aztán nyakába borult az öregnek Palkó diák, összecsókolta
az orczáját, telesírta a gallérját – s aztán nem volt szó többé se
Angliába, se a holdba utazásról.

*

Azóta elmult annyi esztendő, a mennyi szükséges, hogy a fiatal embernek
benőjön a feje lágya s a homoki szőlő termővé legyen. S most már Liba
Kis Jánosné asszonyom együtt jár minden évben a londoni piaczra Pugonyi
Pálné asszonynyal, a leányával; az egyik ludakat, a másik muskotály
szőlőket szállít az ángliusoknak. Están úr is fehér czipót eszik már
csermelyés vakarcs helyett.

Mégis jó volt azt a háromszinű kandúrt _megkölteni!_




MELYIK A FÉRFI?

Mikor a derék, becsületes Handa Péter uram a fiát Andrásnak
kereszteltette, nem gondolta meg, hogy azt a teljes életében Handa
Bandinak fogják nevezni, a mi egy betű különbséggel valami czivakodást
jelent magyarul.

Már az iskolában elkezdték a csufondároskodást a pajtásai, a mire
különben a fiú maga adott okot. Az a szokása volt, hogy minden
tanulótársának adott valami csúfnevet, a mi azon örökké rajta száradt. A
tanítói sem menekültek meg tőle. Született csúfolódó volt. Előre ki volt
jelölve az életszekere. Ebből ujságíró lesz, vagy képviselő – akár mind
a kettő.

A hazai tanulmányokból kinőve, mint _végzett_ ember, elutazott Angliába,
a britt törvénykezést és parlamenti életet alaposan tanulmányozni.

Ez is valami hallatlan.

Hogy egy magyar ember Angliába menjen bölcsességet és szokásokat
elsajátítani.

No de hát elsajátította.

Mikor Pestre visszakerült, már tökéletes angol volt. Szép arcza simára
borotválva, haja à la Liszt Ferencz.

Viselete épen megkülönböztette minden rendes embertől. Magas
inggallérjai csodaszámba mentek, ruháinak szabása daczolt minden
divattal, czipői fölött szarvasbőr kamáslit viselt s volt egy
felsőkabátja, mely alól kilátszottak a frakkja szárnyai (mindig frakkot
hordott) s ezen a kabáton csak négy gomb volt elől gyöngyházból, de azok
olyan nagyok voltak, mint egy fagylaltos csésze. Erről mindenki ráismert
messziről; mert ilyen a szárazföldön nem termett második.

Sok női tulajdonság volt benne. Maga a hangja magas és csengő volt: hát
még a fecsegése! Fecsegni csak nők tudnak, csak nekik van gyors szellemi
fölfogásuk, hogy egyszerre tudjanak látni, hallani, beszélni. Ilyen
adománynyal birt Bandi. És a mi a legkiválóbb minősítés: értett az
emberszóláshoz. Csupa élvezet volt hallgatni az asztaltársaságban. Egy
asszony veszett el benne.

A mint az első czikkei megjelentek egy hirlapban, azok nagy feltünést
keltettek pikáns, csípős, eddig szokatlan tenoruknál fogva, de még
inkább merész irányzatukért. Gúny, szatira villogott soraiból;
főfeladatának tartotta a bevett közvéleménynyel szembeszállni, olyan
állításokkal lepni meg a közönséget, a miknek a nagy tömeg az
ellenkezőjét vallotta. Meg mert támadni olyan ideálokat, a miket eddig a
közérzület sérthetetleneknek tartott, s fűszerezve volt a stilusa elmés
élczekkel, véleményét támogatták széles ismeretet eláruló idézetek, nagy
államférfiak, világhírű czelebritások emlékezetes mondásai. Egy könyvtár
volt a fejében. Diplomaták, művészek és művésznők neki mind modellt
álltak. A nagy financièrekkel azt csinálta, a mit akart. A szultán
palotáján keresztül látott, s a legtitkosabb királyi jelenetekről
részletesen értesülve volt. Azt meg épen nagyon jól tudta, hogy hol
vannak készülőben szenzácziós válóperek magasabb régiókban.

A kiadója nagyon háládatos volt iránta: lapja terjedt. A három nyilas
(ez volt az írói jegye) czikkei általános hatást keltettek. Tele voltak
azok szikrázó elmésséggel, erős kifejezései _repülő szavakká_ váltak,
harapásától, csipkedésétől félt minden jótétlélek. Azok miatt került a
lap radikális hírbe.

A konzervativ sajtó emberei próbáltak vele szembeszállni, de mind
kudarczot vallottak. Egy szójáték elég volt az ellenség kivégzésére.
Végre aztán egy juste milieu lap vette föl ellene a harczot, egy új
irodalmi nagy tehetség támadt egyenesen a három nyilas lehetetlenné
tételére, ennek az írói jegye volt a három mérleg. Ez is használta a
kiméletlenség fegyverét: fullánk ellen fullánkot, buzogány ellen
buzogányt. Ráolvasta Handa Bandira, hogy minden ismerete, tudákossága
nyegleség, idézései merő hamisítványok, adatai fikcziók, azok a híres
emberek sohasem mondták a csattanós kifejezéseket, az élczei nem
eredetiek: föltalálhatók mind Saphir Humoristisches Conversations
Lexiconában, az angol Punchban, a Fliegende Blätterben, a
Kladderadatschban.

Ebből azután nagy harcz lett: a két ellenfél, a nyilas és a mérleges,
keményen egymásba harapott. A közönségnek ez rendkívül tetszett.
Mindenki ott kezdte a lapot olvasni, a hol az ő polemiájuk foglalta el a
rendes tárcza rovatát. Két egyenrangú szellem ragyogtatta egymást
fölülmuló rendkívüli tehetségét.

Csak jó hosszú idő mulva árulta el valaki, hogy ez a két szellemi
gladiátor – egy és ugyanazon személy. Az egyik lapba is, a másikba is
Handa Bandi írja azokat a gúnytól mérgezett czikkeket és perlekedik
magamagával, csinál pártot és ellenpártot, gyakorol kritikát és
ellenkritikát, politikai kérdések felett késhegyig menő harczot folytat,
támad és visszaver, merész eszméket szül, s ugyanazokat kiméletlenül
leöldösi. És mindezt egy és ugyanazon toll írja: csakhogy az egyik
lapnak violaszín tintával ír, a másiknak alizarinzölddel.

Ez a leleplezés általános szenzácziót idézett elő.

Lehet rá fogadni, hogy az a _harmadik_ «valaki», a ki e leálarczozást
cselekedte, megint csak ő maga volt, a Handa Bandi.

Mi szüksége lehetett erre?

Az, hogy saját lapot akart kiadni. Ismerte jól a maga közönségét.
Tetszik az annak, ha valaki bolonddá tudja tenni, de elmésen, új
methodussal.

«Darázsfészek» volt a hetilap czíme. Illusztrált lap volt: karrikaturái
is egész új methodust teremtettek. Tódult hozzá az előfizető sereg. A
czíme elárulta a tartalmát, s a tartalma megfelelt a czímnek. Minden
szám hozta egy-egy országos nagyság torzképét, kisérve a nagy ember (és
asszony) szarkasztikus életleírásával. Nem volt ez előtt senkise szent
és megcsíphetetlen. Jaj volt annak az alaknak, a kit állandó figurájává
tett, az százféle változatban mulattatá az olvasó világot.

Aztán mindenről értesülve volt, a mi csak darázscsípésre méltó. Zárt
értekezletek, titkos paktumok, tervek, a mik még csak szándékban
léteznek, eltussoltnak látszó visszaélések mind prédául estek a szatira
közlönyének. Zárt ajtó, függöny, spanyolfal nem biztosította előtte a
titkot, és a hol nem adta ki az árulkodás, pótolta a ráfogás. S
legtöbbször a koholmány az igaz.

Mert ehhez a mesterséghez nem elég a szellemi tehetség: élni is kell
tudni. Együtt élni a világgal, mindenütt megjelenni és vezetni a
_bohémet;_ éjszakákat együtt tölteni a világfutókkal. A darázsnak mézet
is kell gyűjteni.

Ez élni szerető mindenféle zseniknek voltak híres tanyáik, a hol
naponkint, esténkint találkoztak. A _kis pipa_, a _kávéforrás_, a
_mezítlábos_, a _politikus szatócs_, a _márványmenyasszony_, a
_burgzsandár_, a hol a «fiatal óriások» összegyűltek, poharazás közben
eszmeharczot vívtak, s a ki a legjobban győzte (a bort és a
vitatkozást), az lett a champion.

Egyszer aztán felszínre vetődött valami új merénylet a gasztronomia
világában. Az eszmét Londonból hozta magával Handa Bandi. Itt talált
vállalkozóra, a ki azt gyakorlativá tegye. Egy vendéglős éttermet
nyitott, a melyben a felszolgáló személyzet mind leány volt; de
férfiruhában. Rövid időn kedvencz tanyája lett az élni szeretőknek. A
férfinak öltözött leányok természetesen férfinevet is viseltek.

Illem és közerkölcsiség tekintetében semmi kifogásra nem volt helyes ok.
Szokatlan volt s ez tetszett.

A leányok elgondolhatóan mind szépek voltak.

Feltünő volt közöttük egy magas karcsú alak, a ki arczban nagyon
hasonlított Bandihoz: ha egymás mellé tették a fejüket, alig lehetett
felismerni, melyik az egyik, melyik a másik. Annak is gesztenyeszínű
haja volt, s à la Liszt Ferencz körülnyírva.

Azt suttogták, hogy jó családból való.

S igen sokszor tették így egymás mellé a fejüket.

No, az még szabad.

Egyszer azt mondta Bandi a leánynak:

– Ide hallgass rám, _te_ Károly. (A leányoknak férfineveik voltak, s e
néven tegezték őket.)

– Hallgatok.

– Én _magából_ Karolinát akarok csinálni.

– Hogyan?

– Úgy, hogy elveszem feleségül.

– Ne tréfáljon.

– Komolyan mondom.

– Mit talál rajtam?

– Épen azt, a mit rajta találok. Azt, hogy férfiruhában jár. Ha a
leányok férfiruhát viselnének, mind férjhez vennék őket. Becsületemre
mondom.

A leány nagyot nevetett rajta.

– Nincs azon mit nevetni, – erősíté állítását Bandi. Higyje el nekem,
Karolina, hogy én tudom, mi a férfiúi bátorság. Ismerek férfiakat, a kik
szembe mernek szállni kard élével, szurony hegyével; de ha egy _varrótű_
kerül eléjük, attól elszaladnak. Ez a fegyverek legfélelmesebbike. Ez a
férjgyilkos. Maga beéri a férfiruhával, hozzászokott már. Annak a
divatja nem változik. Van egy kucsmája, meg egy túri süvege darutollal,
télre-nyárra. Maga nem fogja tönkretenni a férjét divatárús kontókkal.
Én magát szeretem úgy, a hogy most látom. No hát tegye a kezét a
kezembe.

A leány gondolkozott egy kicsit: az ajánlat egészen komoly volt, aztán
csak lassan bele hagyta csúszni kezét a Bandiéba. A Bandi keze lágy
volt, a leányé mint az aczél.

A lakodalomhoz nem kellett nagy előkészület. Két hét szükséges az
egyházi kihirdetéshez, ugyanannyi megkivántatik a szolgálat
fölmondásához. Azalatt Bandi mindennapos vendége volt a Valhallenak.

Ez volt a hírhedett vendéglőnek a neve: a fölszolgáló leányokat hívták
Valküröknek.

Csupán annyit kötött ki Bandi (a vendéglőssel kiegyezve), hogy a
_Károly_ ez idő alatt másnak ne töltögessen pezsgőt, mint csupán ő neki.

Ennél a házasságnál nem kellett gondoskodni a kelengyéről.

A hírlapokba nem került a menyegzői szertartás leírása. Ha csak Handa
Bandi ki nem fecsegi, hogy az eskető pap, mikor eléje járultak, azt
kérdezte tőlük: «már most, édes gyermekeim, csak azt mondjátok meg, hogy
melyitek a vőlegény és melyitek a menyasszony?» Mikor ez adoma nyomán
egy régi pályatársa kérdőre fogta: «Nem is mondaná, Sir, hogy
megházasodott» (senkivel sem volt pertu, s mindenkit Sirnek szólított),
egész komolyan válaszolt rá: «Nem kérdezte ön, Sir».

A háztartásban sem történt semmi változás. Bandinak kétszobás
garszonlakása volt, előszobával: elegáns bútorzattal: arra sokat adott.
Abban párosával elfértek. Kiszolgált az inas, takarított a házmesterné.
Étkezni a korcsmába jártak, ki mikor hozzájutott, sohasem együtt. Bandi
folytatta a rendes életmódját; Karolina ezt rendes dolognak találta. A
ki ujságíróhoz ment feleségül, az szokjék hozzá, hogy annak az éjszaka a
nappala.

Hanem télen együtt jártak korcsolyázni. Karolinának is kedvencz sportja
volt ez.

Egyszer aztán az történt, hogy Bandi alatt leszakadt a korhadozó jég s
Karolina szemeláttára elmerült a víz alá.

Felesége sikoltozására előkerültek a mentők s kihalászták a
vízbeesettet, életre dörzsölték, szanatoriumba vitték, nehéz beteg lett
s mire fölgyógyult, mind a két lábára megbénult, mankóra szorult:
kerekes székben vitték haza.

– Most már nincs hátra más, mint hogy főbe lőjem magamat, – mondá a
férfi a feleségének elkeseredetten.

– Hogy mondhatsz ilyen rettenetes szót?

– Nyomorékká lettem.

– Dehogy lettél. Hisz megmarad a szellemed, a lelkierőd, az a te
egyéniséged. Most fogod még igazán megmutatni, hogy mit tudsz teremteni.
Nagy munkákat fogsz írni, a mikről annyit ábrándoztál. Én sokat éltem
írók között, hallottam, miről beszéltek. Azonkívül olvastam is sokat.
Elmondták, hogy volt egy hírhedett tréfaköltőjük, Nagy Ignácznak hitták,
a ki húsz évig oda volt kárhoztatva a karszékéhez, járni képtelen, s
azalatt írta kötetszámra legelmésebb életképeit, karrikaturáit, a mik az
egész közönséget fölvillanyozták. Egy másik humoristánk, Pákh Albert, a
legelső ujdonságíró és szatirikus, ifjúságától kezdve ágyban meg kádban
töltötte az életét, s a mit azalatt írt, szikrázott és gyújtott, csupa
életvidámság volt. Hát a németek legszellemesebb írója, Heine, nem
«madracz-kriptában» töltötte-e el éveit, a mik alatt költeményeivel
besugározta az egész világot? A bénának szárnyai vannak.

A nagy példák fölemlítése hatott az íróra.

– Aztán nem marad ez így, – biztatá őt neje; – vannak hathatós
gyógyvízfürdők, a mik csodákat tesznek. Te vissza fogod nyerni
épségedet. A villany helyreállít.

– De azalatt elsilányodik a lapom. Ennek az éltető forrása az eleven
napi élet, a hírhallás, a szemlélet, a mendemonda. Ez mind el van veszve
rám nézve, ha a karszékemből meg nem mozdulhatok. Elvesztem a földet
magam alól, ha a társaságot elvesztem.

– Nem fog elveszni semmi. Én fölveszem a te ruháidat s eljárok
mindenüvé, a hol te tárgyaidat szoktad keresni, színházba, gyűlésekre,
korcsmákba; hiszen szokva vagyok hozzá, az volt a hivatásom. Mindent
hazahozok neked, a mire szükséged van, én megfigyelem, följegyzem az
adatokat, s te azokból remeket fogsz alkotni.

És úgy lett, a hogy a nő mondta. Megfordult a családi életrend. A
feleség járt el kóborolni, s a férj várt türelmesen a hazatértére.
Karolina meghozta számára a pikáns témákat, éles biráló szemmel találta
meg a napi élet kényes mozzanatait. A «Darázsfészek» elevenebb lett,
mint valaha volt.

Lassankint Karolina maga is kedvet kapott a férje mesterségéhez. Egy-egy
pillangó jegyű czikkecske a lapban feltünést keltett, a mi hézagpótlónak
lett beszúrva. Azt Karolina írta. Voltak jó ötletei s az emberszóláshoz
úgy értett, mint nemének bármely tagja – vagy mint a férje.

Egy késő este üres tarsolylyal tért haza az asszony. Nem történt semmi
följegyzésre méltó a világban.

Pedig dehogy nem történt. Nagyon is érdekes eset volt, a mit suttogva
adtak odább. De csak suttogva. Egy nagy tekintélynek örvendő politikai
czelebritás esete volt az, a ki képviselői állásával szertelenül
visszaélt s megvesztegetés, zsarolás vétségével vádoltatott. De senki
sem mert hozzányúlni. Kitünő vivó és hírhedett pisztolylövő volt. A
mellett népszerű vezérszónok, a kinél kész a párbaj, vagy a mi még
rosszabb, a dementi.

Karolina féltette a férjét, nem avatta bele e titokba.

De a mellett a férje lapját sem foszthatta meg egy ilyen nagy izgalmat
keltő témától, melytől visszhangozni fog az egész ország.

Azt tette, hogy maga írta meg a szenzácziót keltő czikket s a kisérő
torzképet is ő rendelte meg a karrikatura-rajzolónál. Bandi nem tudott
róla semmit. A lapja összeállítását, áttekintését munkatársára bízta. Ez
volt Karolina.

Az a czikk úgy hatott a közönségre, mint a bomba.

Maga Handa Bandi is meg volt lepve általa, mikor a saját lapját kezébe
kapta.

– Ezt te írtad? Ezt a képet te rajzoltattad? – kiálta Karolinának. – Én
sem tudnám jobban! Magamévá teszem.

És talpraugrott kerekes karszékéből. De csak visszahanyatlott: még
mindig bénák voltak a lábai.

A következményekre nem sokáig kellett várni.

Karolina ott ült az íróasztal előtt a dolgozószobában. A Bandi
világoskék smokingját viselte, a milyen szintén nem volt a világon
második. Virított.

Kopogtak az ajtón: belépett két úr, állig begombolkozva, kalap és pálcza
a kézben. Átadták a névjegyeiket.

– Szerkesztő urat keressük.

Karolina kitalálta, hogy mi járatban vannak.

Ezek párbajsegédek.

Könnyű lett volna nekik azt mondani: «Tessék a másik szobába átsétálni,
ott találják».

Azok aztán találtak volna ott egy nyomorékot, a ki a két lábára állni
nem bir: ettől fegyveres elégtételt kérni nem lehet. Hanem ezzel aztán a
lapja is elvesztette volna egész hatását a közönségre. Egy szerkesztő, a
ki csak tollal harczol, szúr, vág, de sértéseiért férfimódon helyt nem
áll, a magyar közönség előtt halott ember.

Karolina összefonta a karjait a mellén, fejével daczosan hátravetette a
hosszú haját s azt felelé:

– Rendelkezésükre állok.

Az urak látták, hogy emberükre akadtak.

– Ön írta ezt a czikket? – kérdé a magasabbik.

– Én írtam. (Nem is hazudott vele.)

– Megbizónk, a ki ebben sértve van, ezért lovagias elégtételt követel.

– Szolgálok vele.

– Lesz szives megnevezni a segédeit.

Karolina a lap két munkatársának a nevét írta föl Handa András
névjegyére. Átadta nekik. Átvették és távoztak.

Karolina értesítette a segédeit.

Megállapították a föltételeket. Pisztolyra megy a dolog.

Kardra nem vívhatnak, mert ahhoz le kell vetni az öltönyöket.

Bandi nem tudott meg a dologról semmit.

Másnap korán reggel ment végbe a párbaj a lovassági kaszárnyában.

Karolina férje ismeretes kabátját viselte, azzal a négy csigaházgombbal.

Az első golyóváltás befejezte a párbajt.

Karolina golyója keresztülfúrta ellenfele karját, míg annak a lövege
Karolinát mellben találta, de olyan szerencsésen, hogy egyikébe a nagy
gyöngyházgomboknak ütődve, arról lepattant. Különben halálos lövés lett
volna. A fenomenális gomb kicsorbult a szélén. Karolina meg sem
tántorodott a golyó ütésétől.

A hirlapok természetesen közölték a párbaj körülményeit, a segédek
jegyzőkönyvét, a hogy ez nálunk bevett szokás. Így aztán Bandi is
megtudta ez eseményt. A kabátja gombján esett csorba tanúja volt annak.
Nem kell helyette másikat venni: viselheti azt diadaljelül.

Ekkor tudta meg, hogy micsoda kincset bir az élettársában.

De még nem tudta meg egészen.

Ennek az esetnek messzeható következményei lettek.

A leleplezett képviselőre sok hiba derült ki, egész bűnlajstromot
olvastak a fejére. Karaktertelenség, hamisság, vesztegetés, simoniai
árulás!

A bukott nagyságot mindenki üldözőbe veszi. A képviselőnek a kapott
golyó után a társadalom minden nyilai repültek a pellengérre kötött
alakjába: nem volt maradása, le kellett mondania a mandátumáról, s
elbujdokolnia bérczes otthonába, a hol senki sem olvas hirlapot.

Handa Bandi pedig egyszerre egy nemzeti hőssé emelkedett. Ő volt a
sárkányölő lovag, ki a korrupczió hidrájának a fejére mert taposni.
Lapjának a közönsége mesésen fölszaporodott, s a kiadók versenyeztek
ajánlataikkal, melyik bocsáthassa közönség elé összegyüjtött humoros
kedvcsapongásait.

Egyszerre herczeggé lett téve. Nagy szállást fogadott, konyhát tartott,
inas, szobaleány szolgálta ki. Hanem azért a Karolina csak maradt a
férfiruha-viselésnél. A cselédek őt tartották az «úrnak».

Az _asszony_ folytatta a titkos föladatát. Féléjeken át kóborolt és
gyüjtötte a becses anyagot Bandi számára s mikor küldetéséből
hazakerült, akkor bedörzsölte a férje lábszárait gyógyító balzsamokkal s
rakta a jeges borítékot a fejére. Kora hajnalban már felköltötte a férje
s diktálta neki az álmatlan fejében kifőzött czikkét.

Bandi nagy népszerűségre vergődött. S a népszerűségnek nemcsak
ragyogása, hanem haszna is van.

A porrá zúzott képviselő üresen maradt helyére őt kiáltották ki
képviselőjelöltnek.

– De furcsa lenne, ha megválasztanának képviselőnek, – mondá Karolinnak.

– Én azt igen természetesnek találnám.

Vannak rá esetek, hogy azt ingyen kapja meg az ember.

Egyszer csak hire futamodott, hogy a választókerületből száztagú
küldöttség jött föl a fővárosba, szeretett jelöltjük üdvözlésére.

Az üdvözlésnek legalkalmasabb formája ily alkalommal a fáklyás-zene. Ez
is bekövetkezett.

No most állt elő aztán a kritikus helyzet.

A csodahős két mankóval menjen tisztelői elé? Egyszerre vége lesz minden
illuziónak.

Pedig már hangzik a Rákóczi-induló, fénylik az utcza a fáklyáktól.

S a mi elkerülhetetlen veszedelem, azok szónokolni fognak s
viszonszónoklatot várnak.

– Te csak maradj a karszékedben, – mondá Karolina. – Majd elvégzem én
velük a dolgot.

– Ne tégy bolondot!

– Okosat fogok tenni.

Azzal felölté a négygombos kabátot, fölcsapta a fejére a begyűrt angol
kalapot s kilépett merészen az erkélyre.

És aztán tartott egy olyan programmbeszédet rögtönözve, hogy azt
egetverő tetszésvihar követte s másnap a lapok tele voltak a
magasztalásával. Milyen zseniális ötletek! Mily merész fordulatok!
Mennyi eredeti eszme! És különösen az a csengő _hang_, a miről Bandi, az
asztaltársaságok szóvivője annyira ismeretes volt. A kézmozdulatai is
mind rá vallottak. És az a négygombos kabát.

Tökéletes volt a siker.

S meghozta rá a diadal pálmaágát a kivívott képviselői mandátum. Bandi
megválasztatott. Helyébe küldték a jegyzőkönyvet, a megbizást.

De már most aztán be kellett vallani az igazat.

A képviselőházban csak az igazi Handa András foglalhatott helyet.
Karolina csak mint kisérője mehetett vele az országház folyosójáig. Ott
ki kellett szállnia Bandinak kerekes zsöllyeszékéből s mankóira
támaszkodva tipegni a törvényhozói helyére a leghátulsó padban. Ott
leülhetett. Olyan párthoz tartozott, mely sohasem szavaz _fölállással_.

Karolina pedig ment a hirlapírói karzatra, jegyzeteit csinálni.

Minden szem nézte őket s minden száj azt kérdezte:

«Melyik a férfi?»




A DRÁGA KARÁCSONYI KALÁCS.

(Szájhagyomány.)

A ...y Barnabás az utolsó kardszakadtáig ott szolgált a fejedelem
táborában; jelen volt a trencséni ütközetben is, a hol Rákóczinak a lova
elbukott a kuruczsánczban, védelmezte Árva várát s egyike volt a kevés
híveknek, a kik a fejedelmet szomorú számüzetésébe Rodostóba követték,
innen mindenféle csalóka remények délibábjai után repdesve bevándorolta
Francziaországot meg a Németalföldet, élvezte e közben a török
barátságot, sorbethtel és fekete kávéval, a franczia sympathiákat,
csinált borral és czitromvízzel s a hollandi vendégszeretetet, dupla
sörrel és almaborral s miután mind valamennyivel elrontotta a gyomrát, a
mint az utolsó reménység gyökere is elszakadt Rákóczi Ferencz fiának
elhalálozásával, akkor vette észre, hogy a szakálla kezd őszülni. Egész
addig, a míg volt mit reményleni, mindig fiatalnak képzelte magát.

Ekkor aztán elővette a honvágy, azt gondolta, hogy visszatér a hazájába.

Hiszen volt neki még itthon mit felkeresni. Valaha módos, vagyonos ember
volt Magyarországon s mikor átlépte az ország határát a fejedelemmel
együtt, akkor még fiatal feleséget hagyott itthon, meg egy kis fiút, a
ki fapálczán lovagolt s egy még kisebb leányt, a ki a kis macskáját
öltöztette fel kisasszonynak: annak bizony már jó tizennyolcz
esztendeje.

Meglehet, hogy azok még most is élnek.

Az új király régen kegyelmet adott már a hazatérni kívánó bujdosóknak,
soknak az elkobzott birtokát is visszaadta s lettek belőlük nyugodalmas
hazafiak.

Barnabásnak is szép birtoka volt ott a Dunántúl – hajdanában.

Mikor a nemzeti ügy, a miért harczolt, hanyatlani kezdett, ő ugyan nem
tett le a reményről, hogy az még valaha újra fel fog támadni s «lesz még
szőlő, lágy kenyér!», hanem addig is azt a birtokot szerette volna
valahogy a gyermekei számára megtartani. E végett valami furfangot
gondolt ki. – Volt neki egy kedves jó czimborája, tőszomszédja a
dunántúli birtokán, a neve helyett csak egy ✝-et teszünk ide, mivelhogy
keresztes lovag is volt valósággal, ahhoz egy este lóháton beállított.
Mikor magukra maradtak, azt mondta neki:

– Csehül vagyunk, komám. A török megrágta a szíjat. A lengyelbe meg
belenyertünk, mint Bertók a csíkba. «Szalad a kutya Szeged felé,
csóválja a farkát Buda felé.»

– Ez bizony baj, – mondá a jó barát, megértve belőle mindent.

– Hanem hát «késő bánat, ebgondolat», – «oláh is okosabb vásár után» s
aztán «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul».

A jó barát ezzel mind tökéletesen egyetértett.

– Annál fogva, minthogy a «nánási szentnek is maga felé hajlik a keze»,
én pedig semmiképpen nem tudom kitagadni magamat, ha egyszer azt kérdik,
hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött» s utoljára is «jobb az élő kutya
a döglött oroszlánnál…»

– Igaz a’!

– No hát. Én magam csak tudom, hogy mit teszek. De megint azt nem
szeretném, hogy ha be talál ütni az idő, a mikor mindennap nagypéntek, a
szegény feleségem meg a gyermekeim úgy maradjanak ki a birtokból, mint a
káposztatorzsa a hóbul.

– Hát mit gondolsz?

– Azt gondoltam, édes czimborám, hogy ezt az én szomszéd birtokomat
eladom teneked pro forma. Tudod, csak úgy látszatból. Zálogba adom neked
az egészet – egy aranyért s te azt birtokodba veszed és használod kedved
szerint, a míg én oda leszek. Így majd a fiskus nem kobozhatja azt el.
Ha pedig egyszer elvonul a zivatar s akár így, akár amúgy visszakerülök
erre a földre; vagy pedig ha én elpusztulok odakinn s a gyermekeim
előállnak a nevemben, akkor az egy arany zálog visszatérítése mellett,
te kedves czimborám, megint kiadod a birtokot. Ráállasz-e?

– Hogyne állnék?

– Erről azonban nem csinálhatunk formális contractust, mert ha
megtudják, észreveszik a jámbor cselt s még magad is bajba kerülhetsz,
hanem csak úgy rövid kézből adunk egymásnak levelet s azt mind a ketten
jól elteszszük, hogy rá ne találjon más.

Ebben szépen megmaradtak, Barnabás úr átadta a birtokát a jó barátnak,
azt bele is statuálta nagy csendesen, a tőle kapott záloglevelet meg
odaadta a velejárt legkedvesebb emberének, vén sáfárjának, rábízva
erősen, hogy azzal nagy okosan igyekezzék felmenni abba a görbe
országba, a hol most a felesége lakik kicsiny családjával, saját
birtokocskájának falusi gerendás kastélyában s ott ezt a levelet jól
eldugja, hogy minden bolond ember rá ne bukkanjon. Azzal ezer üdvözletet
küldve feleségének, apró gyermekeinek, felkapott a lovára s ment
bújdosni a világba.

Szöghajú, délczeg férfi volt, mikor elment, őszbecsavarodott, törődött
alak lett, mire visszakerült.

Nem bántotta már senki itthon, azt sem kérdezték, merre járt?

Annyi keserves viszontagság között soha ki nem adat a tarsolyából azt az
egy aranyat, a mit zálogbecsképen vett át a czimborájától, vissza is
hozta azon módon.

Első dolga is az volt, hogy annak a portáját felkeresse.

Kérdi a legelső hajdutól, a kit a kastély udvarán megkap: itthon van-e a
nemzetes úr?

– Tyhű, vitézlő uram! Deszkát árul az már Földváron, de milyen régen!

(Deszka – a koporsó, Földvár – a sír.)

– Hát ki lakja most ezt a kastélyt?

Mondott aztán neki a hajdú két olyatén nevet, hogy majd kitörött bele a
nyelve. Az egyik német volt, a másik még sokkal inkább burkus.
Katonatiszt urak vették nőül a jó czimbora két kisasszonyát.

Hát hiszen azok is szívesen látták a bujdosó vendéget; tudott az már
minden nemzet nyelvén, eldiskurálhatott velük.

Hanem azt sehogy sem akarták megérteni, hogy az a szomszéd birtok, a
melyiken most ők gazdálkodnak, ezé a kopott uraságé legyen.

– Nem szólt erről a megboldogult?

– I vász nid, – volt a válasz.

– Nem hagyta meg a testamentomában, hogy ezt nekem, vagy a gyermekeimnek
vissza kell adni valaha?

– I vász nid.

– No Szent Ivásznid! Most vagyunk hát már ott, a hol a tót a kárászszal!
Az pedig az én birtokom, mind, egész a körtefáig, száz ember megesküszik
rá.

Azok csak azt tudták, hogy a megboldogúlt azt úgy akvirálta.

– Akvirálta ám, de csak zálogba, ideig-óráig, a mikor a zálogba adott
aranyat visszahozom érte. Azon mód itt van most is a táskámban.

Az új földesurak, nagy okosan, azt mondták erre, hogy ők bizony vissza
is bocsátják a birtokot, csak egy akkora írást hozzon arról az
egyezségről, mint a tenyere.

– Hozok is; egybe itt leszek azonnal; megvan az az írás, jó helyt pedig,
karsamadiner az uraknak.

Azzal nem időzött tovább, hanem csörtetett fel oda Tótországba, a hol a
feleségét a fenyveserdős völgyi lakban elhagyta; meg sem pihent, míg
haza nem ért.

Volt nagy öröm, mikor ismét egymásra találtak. A derék, hű asszony
megvolt ugyanis jó egészségben. Termete igenis gömbölyűre talált
megtelni.

– Hej, galambom, – mondá Barnabás úr az első összeölelkezés után, –
emlékezel-e még rá, mikor legutoljára láttalak, ölemben vittelek át a
Vág-szigetbe. Ha akkor ott felejtettelek volna, most nem tudom, hogy
hoználak vissza?

Az asszony arcza csak még gömbölyűbb lett ettől a tréfától.

– Hát a Pista gyerek hol szaladgál?

– Hjaj, lelkem, a Pista gyerek már szolgabiró s a markálison jár.

– Nézze az ember! Hát az Erzsi leány, az én kis aranyos leányom?

– A te kis aranyos leányodnak tegnap keresztelték a második szülöttét,
rég menyecske az már: Tury Boldinénak hívják.

– No nézd! Én pedig még most is hordom a tarsolyomban azt a kis piros
czipellőt, a mit Stambulban vettem a lábára, hogy majd jó lesz neki, ha
visszakerülök.

– Az most jó lesz a nagyobbik unokádnak!

– Hát ilyen nagy volna az idő?

– Bizony sok víz lefolyt azóta a Vágon.

– De a vén sáfár csak megvan?

– Ugyan, hova gondolsz, édes kincsem? hiszen az most már száz esztendős
volna.

– Hát az is meghalt? De csak odaadta neked elébb halála előtt azt az
írást, a mit rábíztam, hogy őrizze meg?

– Adott biz az nekem, édes lelkem, egy egész határ írást, de már akkor
magyarázni nem tudott, a nyelvét ütötte meg a szél. Én meg diákul nem
tudok. Ott van valamennyi a padláson: egy tele ládával. Mind ott
találod, a mit még meg nem ettek belőle az egerek, vagy el nem hordták a
szolgálók.

– Egerek! Szolgálók! – ordítá fel rémülten Barnabás úr s egy szót sem
vesztegetett többet a hitvesi enyelgésre, hanem rohant fel a
padláslépcsőn, megtalálta a nagy ládát, telehányva a családi
levéltárral: azt egyszerre kifordította a földre; a sok archæolog egér
futott belőle szerteszéjjel: ő maga meg neki feküdt s elkezdte
levélről-levélre sorba szedegetni a papirospetrenczét.

Ebéd ideje lett, mire elkészült vele. A keresett levél nem volt az
iratok között.

Hítták ebédelni azalatt; dehogy ment! Neki állt a padlás minden
zege-zugát felkutatni: hátha oda dugta el az iratot a sáfár? Az asszony
maga is feljött utána a padlásra hívogatni:

– Mind elhűl a leves!

– Kell is nekem most a leves! Hagyjatok békében!

S addig le sem került a padlásról, a míg be nem sötétedett. Nem találta
azt az írást.

– Sohse törd magadat miatta, – biztatá a jó feleség. – Más embernek a
birtoka is elveszett már; majd csak megélünk az én szegény kis
jószágomból, ha eddig megéltünk; a gyerekek a maguk szárnyára vannak már
eresztve, nekünk meg nem sok kell már. Azért legyen jó kedved. Egyél,
igyál. Nézd, mindent felhordtam, a mit hajdanában tudtam, hogy
szerettél.

Már az igaz. Úgy csak nem traktálja a császárt a maga Leibkochja, mint a
hogy a jó magyar háziasszony meg tudja vendégelni az ő szeretett urát
mindenféle jókkal.

Az ő keze csinálta azt mind.

Azt a fain, jó fonott kalácsot is, a minek még az illata is csupa életre
gerjesztő. Éppen következett a szent karácsony ünnep, arra készült az a
kalács.

Barnabás úr kapta-félretette a gondját s hozzálátott a régóta nem ízlelt
süteményekhez. Azt a jó, puha, fehér kalácsot csak úgy gyűrte befelé
frissében.

Az a jó asszony gyönyörködött a hazatért bújdosó derék étvágyában.

– De legalább vakard le a kalácsról azt a papirost.

Szokása a papirosnak, a mit a tepsibe tesznek, hozzásülni a kalács
fenekéhez.

– De gutát vakarom! Együtt jó az!

A mint azonban egy új darabot akar megint törni Barnabás úr a kalácsból,
rátekint arra a félig elmállott, barnára pörkölt papirdarabra, a mi a
kalácshoz volt ragadva s arra csak leesik az álla ijedtében. Az volt a
keresett zálogos levél. Ráismert a névről meg a dátumról; de a többi már
hiányzott. A szolgáló azt találta éppen a papirládából előrántani. S
ezzel a karácsonyi kalácscsal egyike a legszebb birtokoknak lett a régi
család helyett két újnak átbocsátva.

– No feleség, – mondá Barnabás úr, megtörölve a száját ettől a falattól,
– drága ebédet eszik a török császár, még drágábbat a chinai császár, de
olyan drágát, mint én ma, soha az öreg apjuk sem evett, mert én megettem
a dunántúli dominiumomat.

Ez pedig igaz történet!




A TUDTÁNKÍVÜL BÉKEANGYAL.

Ő exczellencziája özvegy Szentjóby grófné előkelő állást foglalt el a
fővárosi magas világban.

Rangfokozatát megboldogult férjétől örökölte, a ki valóságos belső
titkos tanácsos volt, a ki bizonyosan a boldog túlvilágban is
megtartotta a rangját; mert ott is megbecsülik az olyan embert, a ki
titokban tudja tartani azt, a mit nem tud.

Az özvegy grófné minden közhasznú, jótékony és közművelődési egyletnek
választmányi tagja volt: adakozásgyűjtésben kifáradhatatlan. Respektálta
is minden ember. A kapusnak ki volt adva rendeletben, hogy ha azt a
czinóberpiros hintót meg látja állni a bejárat előtt, mondja, hogy az
uraság elutazott kormányozhatatlan léghajóval a mennyországba.

Hanem a jour fixeire distingvált társaság szokott egybegyűlni s
termeiben a szép szellemek találkoztak.

Egyszer aztán nevezetes családi események történtek a
Szentjóby-palotában.

Az első volt egy házasság. A család egyetlen sarja, egy grófkisasszony,
férjhez ment egy ismert nevű grófhoz. A menyasszonyról azt beszélték a
rossz nyelvek, hogy nagy rokonszenvvel viseltetik a drámai művészethez,
férfiképviseletben, a vőlegényről pedig, hogy ugyanazt a szenvedélyt
táplálja keblében, de nőnemű megszemélyesítésben. És így egészen
egymáshoz illenek.

A második esemény pedig volt egy gyászeset a családban, a mely rövid
időn követte az örvendetest. A grófnőnek egy öreg nagynénje halálozott
meg, a ki rengeteg birtokot hagyott rá örökségül. Eddigi vagyona egy
millióval szaporodott.

És ez nagyon helyes intézkedés volt a rendező sorstól, hogy a gyászeset
követte a menyegzőt, mert ha megfordított sorrendben következnek az
események, akkor a haláleset miatt elhalasztódik a menyegző, a hathetes
gyász miatt, s ezalatt az ismerősök és tisztelők könnyen megtévedhettek
volna, hogy melyik névjegyre írják a P. F.-et, melyikre a P. C.-t.

A kik a hieroglifokkal ismerősök, tudni fogják, hogy a P. F. annyit
jelent: «pour féliciter», a P. C. pedig: «pour condoler» (üdvkívánatul,
részvétül).

Nem kell hozzá nagy rosszalkodás, hogy az ember az adott esetben ezt a
kettőt összetéveszsze.

Természetesen özönlött a társaság minden rétegéből az üdvözletet és
részvétet tanúsító névjegy a grófnéhoz; egy herendi porczellánveder
egészen megtelt vele.

A teljes gyászév leteltével aztán Szentjóby grófné illem- és
szokásszerűnek tartá az udvariasságot viszonozni.

A kik a látogató-jegyeket behajtott szegélylyel küldték föl, azok
személyesen adták át azt a portásnak, tehát azoknak a viszonozás is
személyesen elviendő. A ki póstán küldte, annak ugyanazon úton felelnek,
nyomtatott válaszszal.

A grófné örökség fejében még a nagynénjének régi hű cselédjét, az inasát
is fölfogadta; a saját inasát komornyikká léptette elő, azontúl a János
dolga volt a bakon ülni s a futószolgálatot végezni.

A János jelenté, hogy a hintó előjárt.

– Jól van, János. Most látogatóba megyünk. Majd én füttyentek, a hol meg
kell állni. Vegyen magához hét vagy nyolcz darab látogató-jegyet, tegye
a livréeje ujjhajtókájába. Én sehol sem szállok ki a hintóból, hanem
maga ugrik le a bakról s egyet a látogatójegyekből kézbesít az illető
portásnak vagy esetleg házmesternének, az általam megnevezett úr vagy
asszonyság számára. Mindenik névjegynek a szélét behajtja balfelől.
Megértette? Tudja, hol állnak a névjegyek?

Hogyne értette volna? Hogyne tudná?

A János aztán kikeresett nyolcz darabot azokból a névjegyekből, a melyek
a porczellánvázában föl voltak halmozva, a legtetszetősebbeket: azok már
be is voltak hajtva szélről, azokat a kabát ujjhajtókájába dugta s aztán
szépen kiosztotta, a hol füttyentettek neki, megmondva a portásnak vagy
házmesternek, hogy miféle úrnak vagy asszonyságnak szolgáltassa azt át.

A grófné, elvégezve udvariassági feladatát, hazatért.

Nem is sejtette, hogy micsoda zürzavart kavarintott a körjárata alatt.

A János csupa idegen nevezetességek névjegyeit osztotta ki a
látogatással megtisztelteknek. Ilyeket talált ő a porczellán-vederben e
czélra felhalmozva, a mivel aztán csodálatos félreértések
operett-tárgyainak szolgáltatott kidolgozásra méltó anyagot.

Az első átadott névjegyet egy sokat emlegetett országos képviselő kapta
meg, a ki híres volt az interpelláczióiról. Ez a névjegy származott a
török konzultól «P. F.» jegyzettel. (Üdvözlet.) A honatya mindjárt
kitalálta, mi okon jutott e megtiszteléshez. Nemrégiben lepte meg az
összes miniszteriumot azzal az interpelláczióval, hogy mit szól hozzá,
ha Bosznia Magyarországba bekebeleztetik: akkor az ottani mohamedán hitű
honfitársaknak a próféta által megengedett többnejűség a Szent-István
koronája országainak területén jogi érvényességet fog-e nyerni s a
kétfeleségű férj gyermekei nálunk is törvényeseknek fognak-e
elismertetni? Szándékozik-e e sok miniszter közül valamelyik e
bizonytalan helyzet megorvoslására egy novellát a Ház elé terjeszteni? A
mely kérdésre, egy miniszter sem lévén a Házban, a Ház elnöke azt a
határozatot mondta ki, hogy a fontos ügy ki fog adatni az ó-gyallai
csillagvizsgáló igazgatójának, hogy tudakozza meg a csillagok járásából,
mi fog Boszniával történni az idők teljességében?

Bizonyára ezt az interpellácziót vette szivére a magas porta konzuli
képviselője; ennek a következménye a látogatójegy a nagyjelentőségű «P.
F.»-fel.

Nem is késett az országos szónok a jelzett látogatást még aznap
személyesen viszonozni, legújabb szmokingját felöltve, melynek
oldalzsebébe oly módon dugott egy zsebkendőt, hogy annak zöld csücskéje
a zsebből kikandikált. A medzsidie-érdemrendnek a szalagja zöld. Ezt a
gyöngéd czélzást el fogja érteni a finom tapintatú török diplomata, a
kinek a magyarok iránti szeretete köztudomású.

A nagy szónok igen szívesen fogadtatott a diplomata által. A beszélgetés
tárgya természetesen a képviselőházi interpelláczió volt, a mely
alkalommal nem mulasztotta el a magyar honatya az Izlám-hit iránti
respektusának kifejezést adni, beleszőve azon hajlandóságának
kivillanását, hogy ő maga is kész volna a sokat igérő mohamedán vallásra
áttérni, ha az bizonyos előkészülettel nem volna összekötve.

A diplomata finom szarkazmussal vágott eléje:

– Ön a fejnek kopaszra borotváltatását érti, úgy-e? No, ez múlhatatlan:
a többnejűség miatt van, hogy a sok feleség ki ne téphesse a gazdának a
haját.

– Holnaptól kezdve borotváltatni fogom a fejemet.

És két hét múlva megkapta a nagy szónok a medzsidie-rendet. A mihez a
János tévedése segítette.

A második névjegytévesztés valóságos jócselekedetszámba ment. Egy a
felső köröket régóta nyugtalanító testvéri viszálynak lett
megszüntetője.

Mind a kettő rokonszenves alak volt: a Stanczi is, meg a Blikus is (a
gyerekkori álnevükön hítta őket mindenki). De a magas körökön kívül még
a publikum is szerette őket. Az a publikum, mely az alagi, budapesti,
freudenaui turfon a favoritokra és outsiderekre fogadni szokott. A két
testvér sokat emlegetett sportsman volt. Mind a kettő versenyistállót
tartott s futtatásaik eredményéről a napilapok referálni szoktak.
Egyszer aztán a Stanczinak a biztos nyerőjét megelőzte fél lófejjel a
Blikusnak a paripája. A Stanczi ezt nem tűrte békével. Óvást emelt a
futtatás ellen. Azzal vádolta a nyertes versenytársat, hogy
megvesztegette az ő jockeyját, hogy tartsa vissza a lovát. A
Derby-díjról volt szó. Pör lett belőle. Tanúkat vallattak: urak,
jurorok, jockeyk, pályabirák, virágárúsnők hívattak föl
bizonyságtételre. A dolog elmérgesedett, a lapok is fölkapták,
szenzácziós rovat lett belőle.

Hiszen más családban is megesik, hogy osztályos testvérek egymás közt
összevesznek, de ilyen nevezetes pöresethez rendkívüli körülményeknek
kell találkozni. Azzal vádolni egy sportsmant, hogy jockeyt vesztegetett
meg! Egy ilyen hercze-hurcza az egész high life-ot megeczetesítette. A
mint egy úri estélyen ők ketten megjelentek, egyszerre félbeszakadt
minden kedélyesség.

Érezték ezt a kellemetlen helyzetet maguk a testvérek is és szívesen
kiegyenlítették volna, de nem tudták, hogy kezdjenek hozzá; a büszkeség
tiltá egyiknek is, a másiknak is, hogy az első lépést megtegye.

Egyszer aztán egy tavaszi meeting alkalmával a Stanczi az úrlovasok
gátversenyénél fölbukott a lovával a palánkátugratásnál, a ló lábát
törte, a lovas pedig zúzódásokat szenvedett, a mik orvosi kezelés alá
vétettek.

Ekkor érkezett hozzá a Blikus látogatójegye a «P. C.» részvétjelzéssel.

Stanczi elérzékenyült.

– Hát mégis van szíve a bátyámnak, – mondá s rögtön hivatta a titkárát.
Megbízást adott neki, hogy csomagolja össze valamennyi aktáját annak a
keserves zsoké-proczesszusnak s vigye el a bátyjához, adja át neki,
szünjön meg ez a kellemetlen versengés a testvérek között.

És ezzel elvonult a sötét felleg a magas társaság egéről végképpen.

És ezt megint a derék János jóhiszemű tévedésének lehetett érdemül
beszámítani.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A harmadik tévedéses látogatójegy egy nagyon szövevényes szívbeli
viszonynak adott szerencsés kibontakozást. Az úrfi bonvivant volt, az
úrhölgy pedig szigorú erkölcsbiráló. Egyébiránt vőlegény és menyasszony
voltak. A menyasszony megtudta, hogy a vőlegénye egy orfeumi divának
udvarol. Ebből összezördülés, szakítás, a jegygyűrű visszaküldése
következett.

Ez eddig rendben van. Ekkor következett azonban az a még rendesebb
fázisa a történetnek, hogy a hirhedt starját a kis deszkának (brettli)
magasabb regiókba emelte egy muszka impresszárió, a ki elszerződtette
ballerina-asszolutának egy szentpétervári operetthez, a melynek
protektora egy uráli aranybánya-tulajdonos.

Ezért igazán megérdemelte a magyar szeladon, hogy «P. F.» jegyzékű
névjegyet kapjon ünnepi ajándékul. Szerencse volt rá nézve, mert ő
ruinálta volna magát a csábító szirén miatt.

Az üdvkívánó névjegy azonban az egykori menyasszonya nevét és koronáját
viselte. A galán megértette a dolgot, magába tért. Sietett azonnal az
elvált jegyeséhez, lábaihoz vetette magát, megbánta bűnét, esküdött,
hogy sohasem követi el többet!… Azzal megkapta a teljes bűnbocsánatot s
kivívta a jegygyűrű visszacserélését.

Így tett boldoggá egy szerencsétlen jegyes párt jóhiszemű tévedésével a
becsületes János.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy névjegy a fővárosi szinházak egyikének igazgatójától származott és
egy fiatal bohémhoz tévedt, a ki szívesen látott alakja volt az előkelő
társaságoknak, mint szellemes fölolvasó, causeur és poseur, hivatására
tárcza- és színműíró. Legközelebb egy vígjátéka az akadémiai pályázaton
egy szó híja, hogy el nem nyerte a kétszázaranyas jutalmat. Dicséretet
nyert, jeligés levele fölbontatott: neve kikürtöltetett.

Szentül azt hitte, hogy ehhez a sikeréhez gratulált neki az igazgató.
Kapott az alkalmon, sietett a darabjával az üdvözletküldőhöz. Szívesen
fogadták, a darabja huszonöt előadást ért, ő is nyert vele, a szinház
is.

Ezt is a János sütötte nyélbe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyanegy házban lakott két ismeretes alakja a fővárosi közéletnek: az
egyik operai énekesnő, a másik szatirikus írónő.

A primadonna jóformán kihízott már az Elvirák szerepköréből. A mi
alkalmat adott egy élczlapnak egy gunyoros kép közlésére, a melyben a
primadonna szerelmet vall a szíve választottjának (olasz előadás volt):
«Io t’amo, Io t’amo», mire a tenorista ijedten hőköl vissza: «Tu m’ami,
Tu m’ami!». A művésznőnek alapos oka volt azt hinni, hogy ez a
persiflage az átellenese gonosz ötlete volt. Annak volt egy papagálya, a
ki (!) az udvari szoba ablakában levő kalitjából, a mint a folyosón
megjelenni látta az énekesnőt, elkezdte hangosan kiabálni: «Tu mámi!» E
miatt engesztelhetetlen ellenségeskedés támadt a két úrhölgy között.
Egyszer aztán a beszédes szárnyas megczáfolta azt az állítást, hogy a
papagályok élete száz esztendőre nyúlik; az írónő kedvencz madara
hamarább bevégezte a magáét. Kitömették, úgy tették az ablakba.

Akkor kapta az írónő azt a bizonyos látogatójegyet az énekesnő nevével
és a «P. C.» jegyzettel. Világos volt, hogy ez a sajnálkozás a kedvencz
madárra vonatkozik; egyéb családtag nem hiányzott. E részvétnyilatkozat
megnyerte az írónő szívét s azontúl a hirlapok csak magasztalták az
énekesnőt. Az ellenségekből jóbarátnők lettek.

Nem sejtette senki, hogy ez a János műve volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fővárosban volt egy előkelő klub, a mely kizárólagosabb volt minden
eddig létezőknél; a czíme ez volt: «Várurak klubja». Tagja csak olyan
magyar nemes lehetett, a kinek a birtokán saját várkastélya volt. Ha
lakható állapotban, az is jó. De ha várrom volt, még erősebb jogczím. Ez
utóbbi esetben csak arra volt kötelezve a klub-tag, hogy az ősi romot
épségben fönntartsa. Sehol a világon annyi ős várrom nem létezik, mint
Magyarországon. Ezek hirdetik a nemzet dicső múltját és a honalkotás
körüli érdemeit.

Sajnos, hogy e dicső emlékek egy része bevándorlott idegenek kezébe
került. Ilyen új földesúr volt az a sok milliomos vállalkozó is, a ki a
magyar fölvidéken nagybirtokossá cseperedett föl. Derék ember volt,
iparvállalatai ezer munkásnak adtak kenyeret. Vára is volt, teljesen
lakható állapotban, még az ős-magyar főúr ódon bútorzatával,
vasembereivel, vas csatakigyóival: maga is itt lakott az országban.
Hanem egy erős akadálya volt annak a régnövesztett vágyának, hogy a
«várurak klubjá»-ba bejuthasson. Annak az elnöke intranzigens
arisztokrata volt. A klub alapszabályai szerint nem volt elég ahhoz a
váruraság, ahhoz magyar nemesség is kellett, az elnök szerint pedig még
valami más is. Az új földesúr nem is próbálta nyitogatni a bezárt
paradicsom ajtaját. Pedig már bárói rangot is nyert – érdemeiért. De
csak afféle birodalmi bárói rangot, a mit a várurak klubja nem
respektál, s nem tehette ki magát egy esetleges refusenek.

Ekkor jött János a maga alkalomszerű intervencziójával.

Az új földesúrnak ezüst tálczán hozták föl a kilenczágú koronás
névjegyet a várurak elnökének teljes czímzetű nevével és a «P. F.»
jegyzettel. Ez már érthető megnyilatkozás. Az új földesúr rögtön sietett
érintkezésbe lépni a megtisztelő dinasztával s fölajánlott neki a
várurak klubja számára húszezer aranyat az ősi várak s azokat szegélyező
podhrágyok helyreállítására. A melyre egyhangúlag beválasztották – még
pedig tiszteletbeli tagnak, a mi nagy kitüntetés.

Ez is jól sikerült.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De legokosabb volt, a mit János elkövethetett, a midőn a két hátralevő
névjegyet, a melyre az ő irástudománya szerint két asszonynév volt (némi
megtoldással) írva, mint egymáshoz tartozókat, gombostűvel összetűzte s
úgy kézbesítette a Bristol-vendéglő portásának.

Az a két névjegy ugyanis az özvegy grófné leányáé és vejéé volt: «P. C.»
aláírással. A nagynéne gyászesete fölötti sajnálkozás jelzése. A kinek
pedig felküldettek, az volt a megboldogult nagynéne régi házibarátja, a
ki abban a hitben élt, hogy miután a grófnő az elhunyt nagy birtokát
örökölte, a házibarátot is átveheti örökségül: az uraság javakorában
levő legényember, ha a szürke szakállát leborotváltatja s a bajúszát
feketére kipödrögeti, senki sem mondja, hogy több negyven esztendősnél;
a grófné pedig özvegyasszony, a kinek még igényei vannak az élethez.
Elkezdett látogatásokat tenni s magát vacsorára ottfelejteni s a közben
ajánlatos tulajdonságait ragyogtatni.

Ekkor jutott a kezéhez az a két összetűzött névjegy a fiataloktól. «Pour
condoler.» Megértették. Keresztülláttak a tervén, bevágták az útját.
Azontúl aztán hagyta a szürke szakállát újra megnőni. S nem fente ki a
bajúszát fekete kenőcscsel s nem járt el az öreg grófnéhoz szupirozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És így a János a maga inaseszével egy óra alatt hét olyan okos dolgot
hozott rendbe, a mit a hét keleti bölcsek sem intézhettek volna el
tökéletesebben.




A HÓHÉR KÖTELE.

(Rémtörténet.)

Gyuri barátunk igen jól készült, derék ifjú gentry, a ki az egyetemet
kitünően végezte, a rigorozumon hatalmasan megállta a helyét még
Szilágyi Dezsővel és Pulszky Gusztival szemben is. A legközelebbi
választásoknál mint képviselő fog visszakerülni Budapestre s akkor majd
megválik, hogy hát Szilágyi Dezső és Pulszky Guszti olyan jól meg
tudnak-e felelni mindenre, mikor ő fogja examinálni a hajdani
professzorait?

Meg lesz pedig választva okvetetlenül, mert a mérsékelt ellenzéki
klubban hiányzik a «negyedik» a tarokkpartienál. Apponyi nem tud,
Horánszky nem akar, Beöthy Ákosnak elve ellen van, Fenyvessy Feri más
mulatságot talál; egyszóval, hiányzik a negyedik. Gyuri barátunk pedig,
a mellett, hogy a tudományokban tökéletes, még kitünő tarokkista is.

Kérem, ne tessék iróniának venni. A tarokk nem kártyajáték. A tarokk
magasabb művészet, a tarokk poézis, a tarokk drámai és vígjátéki
alkotás, a tarokk strategia, a tarokk politika, a tarokk jellempróba, a
tarokk prófétai ihlet, a tarokk a világnyelv.

Egyszóval, az nem olyan könnyű, mint artézi kutat fúrni. (Általános
helyeslés.)

A ki ennek a jelszavait érti!

Csakhogy a mult ősztől kezdve egész karácsonyig határozott nagy _pech_je
volt Gyuri barátunknak. Mindíg veszteséggel kelt föl az asztaltól. Már
utoljára arra a szóra fakadt, hogy «ha én muszka volnék, akkor én lennék
az _egyetlen kozák_, a ki minden ütközet után consequenter halva maradt
a csatatéren».

A karácsony délutánt idefenn tölté a fővárosban, rangjához illő ifjú
gentlemanek társaságában, István bácsi, kedves nagybátyja házánál, a
kinek nevenapját megünnepelni jött le onnan a görbe felföldről.

Vacsoránál kérdezi tőle István bácsi (a ki a másik szobában
harmadmagával kaláberezett): «No, Gyuri öcsém, hát hogy _ütött be_ a
tarokk?»

– Megint _elvertek_, mint a kétfenekű dobot. Jégeső volt földindulással
vegyest. Hallott valaha bátyám ilyeneket a tarokkozás világtörténetében?
Kapok tíz tarokkot a kezembe, kilencz _primőrrel_. _Solot_ még sem
mondhatok, mert két _fekete fináncz vulpes_ van mellette. Különben is
két _összekötött ultimo_ van a táblán, azt _begombolni_ opportunusabb.
Kérem a _talont_. Az elsőben van két _dáma_, a pirosából. Azokat hagyom
a szent eklézsiának; a másodikban felfordúl két _király_: egy piros, meg
egy fekete. – Éljen a köztársaság! – _Pagátot vadászok!_ Ha csak magában
lesz is. – A harmadikban van egy _király_, meg egy _spahi_. Mind a kettő
a _tökök_ familiájából. Négyet láttam belőle. Ez _braziliai király_.
Kénytelen voltam visszamenni az ötödikre. Hát tudhattam én, hogy mind a
két király _influenzás_? Kimondom a _dráj madadúrt, pagát-fogást_. Ha
kihívó vagyok, még a _volátot_ is. Megkontrázzák a játékomat is, a
_tuletroát_ is, a _pagát-fogást_ is: egyik jobbrul, másik balrul ráhínak
a _kompromittált királyaimra_, s két ütéssel _bikává_ tesznek a
_volát-kártyám_ mellett. Fizetek százhuszonnyolcz _blokkot_ háromfelé.
Hallott ehhez hasonlót bátyám?

– Soha.

– De ez mind semmi ahhoz, hogy az ellenfeleim meg micsoda
_rinoczerosz-szerencsével_ játszanak ellenem. Itt van a Muki: megtartja
a talont, vesz ötödikre: nem rebeg semmi tarokkot, hanem kimondja a
_trullt az ultimóval_. Én _hinterhandban odavágok_ neki egy kontrát
tizenegy tarokkal, játéknak, ultimónak, pagátfogással vegyest. Hát nem
megcsinálta az ultimót a maga kilencz tarokkjával az én tizenegy
tarokkom ellenében?

– Az lehetetlen.

– Mindjárt kifejtem a tényállást. A Muki három szine mind a kettőnkével
_renonsz_ volt. A Nusi három tarokkja az enyimek felett _szüperiőr_
volt; háromszor _szürkupot_ csinált; engem háromszor _megtalált_, akkor
a Muki levágta a _szept-majorját_, a nyolczadikra kiugratta az én
_szüperiőrömet_ s a színemen _hazavitte_ a _bohóczot_ legvégűl.

– Ez példátlan katasztrófa a tarokk történetében.

– Ha így üldöz a balsors, felhagyok a tarokkal, s átmegyek a whiszthez.

– Ne tedd azt, öcsécském. Inkább hódítsd vissza a szerencsédet.

– Csak tudnám, merre van a frontja? A classicus szerint «fronte
capillata, capite calva est». (Elől hajas, hátul kopasz.)

– Hát arra én kommendálhatok neked egy biztos szert. Hordj a zsebedben
egy darabot egy akasztott embernek a köteléből. Meglátod, hogy
_mammuth_-szerencséd lesz.

– Mameluk legyek, ha meg nem teszem! De hol kapok én ilyen kötéldarabot?

– Hát hol másutt, mint a hóhérnál? Ezt nem árulják a galanterie-boltban.

– S hol kapható ez a derék ember?

– Azt is megmondhatom egész bizonyossággal. Egyszer magamnak is utána
kellett járnom, mikor a peczérek a newfoundlandi kutyámat elfogták. A
mester magánlakása a Ferenczvárosban van, nem messze a templomtól; hanem
az irodája, a hol a hivatalos működését teljesíti, az kinn van a városon
kívül, túl a gyárakon egy puszta téren álló házban, a mit mindenféle
palánkok és korlátok vesznek körül. Ott tartják a befogott állatokat, a
miket a pribékjei őriznek.

– Odamegyek, felkeresem.

– Hanem elébb vacsoráljunk meg szépen.

– De hátha azalatt a hóhér lefekszik?

– Dehogy fekszik! Hisz az is keresztény ember. Annál is ólmot öntenek ma
este, s éjfélkor misére mennek. Addig te is ráérsz vele.

Ezzel aztán hozzáültek a jó malaczpecsenyéhez; a mihez derekasan bevált
a Pista bácsi saját termesztésű bakatora; megeredt a vidám adomázás; egy
kicsit tűzbe is jött a fiatalság a politika fölött. Volt közöttük, a ki
jól adta a kormánypártit, csak azért, hogy a többit _ugraszsza_.
Némettel, muszkával nagyhamar elbántak; itthon a vármegyéket, odakinn
Lengyelországot régi fényében helyreállították: Gyuri barátunk minden
merész eszménél magához ragadta a vezérszerepet, a mi illett neki
«rettenetes».

– De csak nem mernél most elmenni a hóhérhoz egy darab kötélért, – veté
oda a mindent megkontrázó veszedelmes Muki pajtás.

– Azért is el merek! – kiáltá Gyuri, kirúgva maga alól a széket. – Ebben
a szent perczben!

– Ohó! Akkor veled megyünk mind a hárman.

S a mit kimondtak, azt meg is tették. Fiakkert hozattak, nagyot,
négyülésest, hogy útközben is folytathassák a tarokkot. A térdeikre
terített plaid volt a kártyaasztal.

Az érdemes gyepmester úr háza elé érve, becsengetett a négy ifjú, s
bebocsátást nyert könnyű szerrel.

A mester salonjában a karácsonyfa volt felállítva, égő viaszgyertyákkal
és repülő czukorangyalkákkal. A család apraja-nagyja nagy örömben volt
az ajándékok fölött, a miket a Jézuska hozott számukra. A legkisebbik
sarjadék az apjának a térdén lovagolt s dicsekedve mutogatta a hajas
babát a nagyobbik bátyjának, a kinek már széttéphetetlen képeskönyv
mellett volt muszáj örvendezni.

A szomorú hivatalú házigazda külső megjelenésére nagyon kedélyes alak.
Sötétszőke haja, vidám piros arcza, kiborotvált álla, erőteljes termete
valami csendes foglalkozású iparost enged sejteni, félelmes kezein kék
és zöld köves pecsétnyomó gyűrűk.

– Mit parancsolnak az urak? – kérdezé nyájas tekintettel a családi
ünnepély közepébe betoppanó uraktól. A kicsikét a karjára emelte, mert
az nem akart az apja öléből leszállni: erőszakosan a nyakába
csimpajkozva mind a két karjával.

Gyuri barátunk előadta az idejövetelük czélját. Ő egy darab kötelet
szeretne jogos tulajdonává tenni, a mely már egyszer emberi igazság
végrehajtására szolgált.

A mester udvarias szavakban fejezé ki sajnálatát a fölött, hogy nagyon
tisztelt látogatója óhajtásának azonnal eleget nem tehet. Mivelhogy a
kérdéses tárgyat ő abba a házba, a hol a családja lakik, eltenni nem
szokta; hanem minden egyes szomorú alkalommal odaajándékozza a
legényeinek: azok aztán csinálnak abból maguknak némi kis
mellékjövedelmet. Akadnak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy
ilyesmi használ a fogfájásnak, meg hogy a kártyában szerencsét hoz.

– S hol vannak azok a legények?

– Rendesen ott tanyáznak az üzleti háznál: de ma éjjel bizonyosan mind
az éjjeli misére mentek. Hanem ha okvetetlenül kivánja uraságod azt az
említett tárgyat megszerezni, hagyja itt nálam a lakása czímét; én majd
értesíteni fogom, ha kapható lesz.

Gyuri barátunk ott hagyta a névjegyét, s boldog karácsonyünnepet
kivánva, czimboráival együtt visszavonult.

Ezzel a kalanddal aztán vissza kellett menni ismét a Pista bácsihoz;
volt mit elmesélni rajta; az ifjú társaság együtt kvaterkázott reggelig;
akkor aztán ki-ki nyugalomra hajtá fejét.

Másnap Gyuri barátunknak úgy rémlett, mintha azt álmodta volna, hogy ő
az éjjel a hóhérnál volt, s ott egy karácsonyfát látott. De bolond
fantáziája is van az embernek álmában!

Az ünnepek után Gyuri barátunk haza utazott rendén a maga hegyes-völgyes
vármegyéjébe.

Kezdődtek a nagy körvadászatok. Gyuri barátunknak ez volt a jobbik
szenvedélye. Szomszédjában mind nagy földesurak laktak: maga is azoknak
az osztályához tartozik. Majd itt, majd amott vívtak döntő harczot a
nyulakkal: az elesettek száma közölve lett a hirlapok vadászati
rovataiban.

A vadászat fáradalmai után következett az uri lakoma. A lakoma után egy
kis nemzeti ferbli: ez a vadászok játéka; ehhez nem kell tudomány, csak
kurázsi, s annyi ember játszhatja, a hány csak az asztalhoz hozzáfér.

Gyuri barátunkat még a ferblinél is üldözte a balsors. A négy disznója
megbukott a girigári ellenében. Elijesztették 17-el, mikor neki 20-a
volt. Ha két filkóra kóstáltatott, kapott ki két nyolczast. Ez már nem
pech volt, hanem aszfalt!

S mikor legjavában foly a munka, vágtató paripa dobogása hangzik a
vadásztanya udvarára, s nemsokára betoppan egy marczona alak a vidám
vadásztársaság közé. A haja, szemöldöke csupa zuzmara, a bajusza merő
jégcsap. Rá nem lehet ismerni, a míg fel nem olvad; beszélni meg nem
tud, úgy be van rekedve.

Ez a Gyuri barátunk nagyságos mamájának a huszárja.

Csak annyit tud ellihegni fujtató szavával, hogy a nagyságos asszony
küldi általa ezt a levelet a nagyságos úrnak, lóhalálában.

Gyuri barátunk felnyitja a levelet s ezt olvassa belőle:

«Kedves fiam!

Irtóztató dolog történt! Atyád nincs itthon. Még nem tud semmit! – Jőjj
azonnal haza! Kétségbe vagyok esve!»

Mi történhetett otthon?

A levélhozó huszár nem tudott egyebet elrebegni, mint hogy a nagyságos
asszony ma este egy táviratot kapott, melyre elkezdett szörnyen
jajgatni, kiabálni, s őtet rögtön kergette ezzel a levéllel, hogy
keresse föl a nagyságos ifjú urat, akárhol találja.

Persze az egész czimboraság rögtön ott hagyta az egész czupász-kasszát,
nem kérdezték többé, mi a vizi? hanem valamennyien mind «blindre»
befogattak a szánkóikba s vágtattak a vadásztanyáról a Gyuriék
kastélyához. A jó barátok el voltak szánva, hogy Gyuri pajtásukat, bármi
szerencsétlenség érte is a családját, magára nem fogják hagyni.

A nagyságos mama már a verandán várta türelmetlenül az érkező fiát.
Közel volt az elájuláshoz; sőt el is dőlt egy kicsit, a mint a karjai
közé zárhatta. Mire magához tért, már akkorra a jó barátok is
megérkeztek.

«Mi történt. Mi rémhír jött?» kérdezé minden arcz némán.

– Nézd! Nézd! Ezt a táviratot! – mondá minden idegeiben reszketve a
drága jó mama. – Most hozták stafétával.

A távirat így szólt:

_«Uram! A kötél készen van. Szolgálatjára áll. Kozarek budapesti
hóhérmester.»_

– Mit jelent ez a borzasztó távirat?

Gyuri pajtás körülvakargatta a fejét és nagyon összehunyorította az
ábrázatát, félre sandítva a körülálló czimborákra, a kik a mindjárt
kitörni készülő nevetés felvont puskáival czéloztak feléje, s aztán ezt
mondta:

– Tudod, édes mama, ez – _üzleti titok!_

Erre aztán következett egy általános dechargea a kaczagásnak.




A CZÁR ALBUMA.

Az orosz czárok nagy pártolói a művészetnek, különösen a képírónak.

Három egymásután következő czár hagyta örökségbe a trón utódjára a mi
zseniális művész-hazánkfiát, Zichy Mihályt, kinél jobb rajzoló jelenleg
az egész világon nincs. Zichy Mihályt mindenütt magával hordja a czár,
utazásaiban, medvevadászataiban: művész hazánkfia a végzetes vasuti
katasztrófánál is együtt menekült meg a czárral a halál tornáczából. Az
ő rajzónja örökíti meg a czár minden élményeit, még az olyant is, a
minőnek a tablójára azt írta a czár, hogy «ayez esprit!» (legyen esze!).

Egész albumokat töltenek meg művész-hazánkfia remek rajzai, s ezek mind
a czár tulajdonát képezik. Van köztük olyan is, mely mesterséges zárral
csukódik: kívül a táblájára nyomtatva «erotica» (szerelmes dolgok). Azok
is művészi becsű alkotások; régi classicus felfogásban, minők a
Pompéjiből előkerült festmények a nápolyi múzeumban.

Van azután a czárnak egy nagy albuma, mely az ázsiai népek változatos
typusait, viseletét, háztáját tartalmazza gyönyörű aquarellekben, a
legelső orosz festőktől kiállítva. (Bolti ára ötezer rubel.) Ennek a
példányaival csak koronás fők salonjai dicsekednek. Hisz annak magának
kell egy könyvtári őr!

Hát még a rengeteg orosz birodalom európai tartományait ismertető
művészi albumok! És a külföldi uralkodók ünnepi ajándékai! A jubileumos
emlékek. A főurak és egyháznagyok hódolatának tolmácsolói, miknek
bekötési tábláinál versenyez a művésziesen préselt és köszörült maroquin
a pazar értékü színarany táblával, melyet ó-orosz zománcz-diszítés
tarkit: meg az egy darab malachitból és lapis lazuliból faragott
foglalatok. S a ki e drága táblákat felnyitja, alattuk még nagyobb
kincseket talál: világhírü mesterek remekműveit, aquarellben,
rézkarczban, aczélmetszetben.

Hát még a tömérdek fénykép-album, melyekben dicsőséges, diadalmas
jelenetek vannak megörökítve, képekben, miknek teremtő művésze a
napsugár volt! Flották találkozása, koronás urak díszlakomája, uralkodói
esküvők, szoborleleplezések, (a kiváló főalak rajtuk a czár).

Azután a természet ritka tüneményeit egyesítő albumok, miknek képeit a
teleskop és mikroskop rögzítette.

Közben egy-egy anatomiai, kórtani album is, a mit ha ideges hölgy
kiváncsiságból fel talál nyitni, nagy hirtelen be is csapja.

Az új czárnénak nagy élvezet az albumokat végiglapozni. A gyöngéden
szerető hitves, a költői kedélyű nő, a fogékony lelkű népanya annyi
megismerésre méltó képet talál ez albumokban. Talán olyanokat is, a mik
egy kis fejcsóválásra késztik: hol járt ennek a művésznek a fantáziája?
Mythologia az! S aztán arról ki tehet, hogy a mai világban is vannak
hamis istenek! Sőt hamis istenasszonyok is: azok még többen!

Csak egy album volt elzárva fekete, afrikai bölényszarvból készült
ládikóba, a mihez nem lehetett a czárnőnek hozzáférni. A czár mindig
magával hordta a kulcsát.

Pedig a czárnő gyakran meglepte a czárt, mikor egyedül volt az
album-tárában, annál a felnyitott ládikónál, a fekete bőrkötésű albumot
kezében tartva s abban figyelmesen lapozgatva. A meglepett czár hirtelen
betette az albumot a tartályába s rázárta a födelét.

A czárnő is asszony. S az asszonynál a kiváncsiság betegség.

– Mi van abban az albumban?

– Az nem neked való.

– Nem nőnek való?

– Nem czárnőnek való.

A titok spórái termékenyek. A nő, a ki titkot talál a férje szívében,
százféle magyarázatot teremt, s a százféle mind egyféle.

A czárnő szomorú lett, búskomorsága egész környezetét nyugtalanítá:
orvosai égaljváltoztatást tanácsoltak neki: maga a czár is aggódott:
minden gyöngédsége nem volt képes életvidámságát visszaadni a nőnek.

Nem tudtak rájönni bajának a kór-okára.

Egyszer aztán megvallotta a czárnak.

– Nem kell nekem se olasz éghajlat, se gyógyfürdő, se csodaforrások.
Csak az gyógyíthat meg, ha megtudom, mi van abban a fekete albumban?…

A czár mélyet sóhajtott:

– Azt megtudhatod; s akkor ebből a bajodból kigyógyulsz; de sokkal
nehezebb bajt fogsz kapni utána.

S a mit egy szenvedő asszony kiván, az még egy czárra nézve is
parancsolat.

A hatalmas úr előhozta a fekete albumot s odaadta a neje kezébe.

Fényképek voltak benne, férfiak és nők is. Egyszerű polgári viseletben:
némelyik rongyos is volt. A fényképek alá voltak írva a nevek és egyéb
adatok.

Az az album tartalmazta azoknak az összeesküvőknek a fényképét, a kik
különböző időkben a czár élete ellen törekedtek, a kiket a rendőrség
tervük végrehajtásában megakadályozott: ezt az albumot szokta a czár,
mikor egyedül van, végignézegetni.

– Most már tudod, hogy mi az a nagyobb baj?

– De legalább ezentúl ketten viseljük azt…




A GARDEDÁM.

«Egyetlen garde des dames van a világon, a kire a hajadon leányt rá
lehet bízni: a saját erénye.»

Ezt a bölcs mondást örökíté meg az utókor számára nagytiszteletű és
tudós Blätterhold Theofil uram, a ki Nagy-Frigyes korszakában a
filologia professzora volt a göttingai egyetemen.

Ennek a világhírű tudományos intézetnek minden nemzetből voltak
látogatói: különösen angolok, a kik a tiszta latin nyelvet óhajtották
megtanulni.

Blätterhold professzor uram házánál rendesen volt két angol ifjú
beszállásolva, a kiket különös jó ajánlólevelek segítettek ez előnyhöz.
Mert az előny volt. Blätterhold professzor úr kosztosai mind
eminencziával végezték a kurzust. Azonkívül erkölcsi tekintetben is
kitűnő felügyelet alatt voltak.

Ezt a felügyeletet pedig nem valami pedáns, zsémbes, élemedett
asszonyság gyakorolta a háznál, hanem a tudós tanár egyetlen leánya,
Izabella kisasszony.

Igazi brünehildi alak: a milyennek a Nibelungen-ének illusztrátorai
rajzolják a hősnőt.

De nemcsak a gondozása volt a kisasszonyra bízva az ottlakó diákoknak,
hanem azoknak a kalligrafiára betanítása is, a miből naponkint leczkét
kaptak. Annál fogva a Blätterhold professzor úr egykori kosztosainak
mind szakasztott olyan írásuk volt, mint Izabella kisasszonynak,
ugyanolyan apró, gömbölyű gyöngyszemsorok, hogy azokról egész világi
életükben meg lehetett tudni, hogy egykor Izabella kisasszonytól
tanulták a szépírást.

Vajjon mikor az embernek ilyen szép kéz írja eléje az exemplumot,
lehet-e megállni, hogy azt meg ne csókolja? Meggondolandó, hogy annak a
szép kéznek párja is van, a mely szintén tudja a leczkéjét.

Különben Izabella kisasszony nem tartozott a rideg, örökké biráló
tekintetű házi zsarnokok közé: asztal fölött ő is nevetett a diák
pajtások egymás közötti dévánkodásain, s vasárnapokon, a mikor nem volt
előadás, bor került az asztalra, még a gitárt is a nyakába akasztotta s
eldanolta húrpengetés mellett, hogy egy jó férjnek az a kötelessége
asszonya iránt: «Hallgasson szavára: Ha őt tűzbe-vízbe küldi, menni kell
parancsolatjára. Szépen kezet csókolni, Intésére hajolni: Ha vendége
érkezik, Őtet mulatni hagyni.»[2] A mire viszont a studiózusok dalolták
vissza a maguk strófáját a jó háziasszony kötelességeiről.

A leányán kívül még egy kamasz fia is volt a tudós professzornak; de az
ritkán volt a társaságban látható: többnyire a lazaretumban üdült.
Örökösen párbajozott s rendesen őtet szurkálták meg. Nem is hítták
máskép, mint «Non est hic». (Nincs itt.)

Legutoljára két fiatal angol lord-sarjadék volt a professzori ház
kosztosa: az egyik Mac Kulmick Policrat, a másik Cleithon Edvárd.

Policrat délczeg dandy volt, a ki sokkal több gondot fordított a
nyakravalója helyes megkötésére, mint a diák-prozódia szövevényes
szabályaira. Egész magatartása olyan volt, mint a ki meg van győződve
róla, hogy ő mind nőkkel, mind férfiakkal szemben ellenállhatatlan.
Kíméletet nem ismert semmi tekintetben, Westminsterből azért relegálták.

A másik ifjú lord ellenben vézna, szűkmellű alak volt, a kire nagyon
ráillett a szerénység; komolyan is vette a tanulást kora hajnaltól
mécsgyujtásig, hogy jól fejébe verje, micsoda privilegiumuk van az
«inis» és «entis» genitivusú szavaknak a többiek fölött.

Policrat úrfit többször is lehetett látni a commerseken, mint a
kollokviumokon. Csak a kalligrafiai leczkéken jelent meg pontosan,
bemutatva Izabella kisasszonynak a megírt penzumát, melynek szövegét ő
maga választotta ki Ovidius Ars Amatoriájából, s nagy gyönyörűsége volt
a szemérmes hajadon haragos elpirulásán, a kit bántott a megértett
csintalan szöveg; de azért belerakta a kihagyott interpunkciókat.

Mind a két ifjú imádta Izabellát; de Edvárd úgy, mint a szentet,
Policrat pedig, mint egy mithoszi istennőt. A szenttől malasztot várunk,
az istennőtől gyönyört.

Szegény kis Edvárd olyan járatlan volt abban a tudományban, hogyan kell
egy nővel szerelmünket észrevétetni; annál gyakorlottabb viador volt
Policrat e téren.

A hízelgések, hazudozások nem vezettek czélhoz. A könyörgés – egy kis
alamizsnáért – egy alázatos rabszolga számára: «csak egy csókot!» – mi
ez egy mesebeli kincstárból? – Nem adták meg. Játszotta az elbúsultat;
főbelövéssel fenyegetőzött. Kinevették vele. Aztán erősebb módszerekhez
folyamodott, a mik sikerrel hatnak a női szívekre. Tüntetett a
bőkezűségével, fitogtatta a gazdagságát: lakomákat rendezett imádottja
ünneplésére, kirándulásokat vízen és szárazon. A lány megközelíthetetlen
maradt.

Egyszer aztán Izabella születésnapjára (ez volt a tizennyolczadik) egy
drága szép gyémántos gyűrűt hozott neki hódolata jeléül. A gyémánt a
legveszedelmesebb démon. Ennek ritka nő áll ellen.

Hát ilyen ritkaság volt Izabella. Visszautasítá a szivárványszikrázó
karbunkulust, azt mondva, hogy a gyémántos gyűrű lehull a leány ujjáról,
ha azt nem egy karikagyűrű szorítja hozzá.

A karikagyűrű az eljegyzés jelvénye.

Ezt meg Policrat úrfi drágállotta.

Máskor is találkozott ő már ilyen makacs ellenállással. A ki Ovidius
Liber Metamorfozeosát tanulta, ismeri belőle a varázsló Pelis nimfa
történetét, a ki tigrissé tud átváltozni, ha szerelmes férfi közelít
hozzá erőszakkal. El van mondva ékes hexameterekben, hogyan kell az
ilyen tigrissel elbánni. Azért jár az ember iskolába, hogy ezt
megtanulja.

Policrat úrfi megvesztegette Izabella szolgálóját, hogy a kisasszonya
hálószobájának ajtaján a tolózár ütközőjének a szegeit húzza ki, hogy
így az ajtó egy erős nyomásra felnyitható legyen. Aztán egy éjjel, jól
felborozva czimborák társaságában, azzal a gonosz elhatározással tért
haza, hogy a mit se hízelgés, se bőkezű pazarlás nem bírt kivívni,
diadalra juttatja szenvedélyét férfias erőszakkal.

A betörés sikerült; de hogy aztán mi történt Izabella hálószobájában,
azt nem lehetett megtudni, mert néhány percz múlva Policrat úrfi úgy
repűlt ki a hálókamrából az étkező szobába, hogy széket, asztalt,
mindent felfordított, a mit útjában talált s még azonfölül az egész
mosdótál vizet is a nyakába zúdították, hogy lucskos lett, mint a
kiöntött ürge.

S még ezzel nem érte be a haragra gyúlt Walkür, hanem azonnal
targonczára rakatta Policrat úrfi minden czókmókját s a háziszolgával
elszállíttatta abba a korcsmába, a hol az úrfi rendesen tanyázni
szokott.

Ezzel a szerelmes história rendén be lett volna fejezve.

A tudós professzor tudomásul vette, hogy egy kosztosával kevesebb van.

A rákövetkező napon a másik angol ifjú, Cleithon Edvárd késő este került
haza, nem is vacsorált otthon. Izabella kisasszonynyal kivánt
négyszemközt beszélni.

Reszketett a felindulástól; alig bírt szavakat találni.

– Drága kisasszony! Nem képzeli, milyen rosszak az emberek. Az a kiűzött
ficzkó most azt hireszteli városszerte, hogy azért hagyta el az önök
házát, mert eliszonyodott a kegyed fajtalan szenvedélyétől, melylyel őt
üldözte.

– És ön nem tudta a rágalmat megczáfolni, a becsületsértőt megfenyíteni?

– Szavakkal ellenmondtam, de tenni képtelen vagyok. Nézze, kisasszony,
ezeket a vézna karjaimat: az a Brontes engemet felszúr, mint egy
pillangót a skatulyára.

– Jól van, elmehet ön. Majd találok megtorlást.

Azzal a szobájába ment Izabella.

Magára volt hagyva.

Ez undok rágalom ellen senkitől sem várhatott segélyt.

Az apja legfeljebb egy secundát írhat a vétkes diáknak a testimoniumba.
A bátyja most is maródi: ott fekszik a lazaretumban, egy szúrással a
mellében, a mit sörházi pinczérnő miatt kapott.

Van egy német közmondás, a mit nagy veszedelem idején használnak:
«Selbst ist der Mann.» (Magad légy férfi.)

No hát legyen úgy.

A «Selbst» megvan, a «Mann» megjön.

Leült levelet írni.

Utánozta Edvárd írását; könnyű volt az.

«Uram!»

«Ön gyalázatosan rágalmazta előttem a hölgyet, a kit én tisztelek.»

«Ezért én öntől fegyveres elégtételt kérek.»

«Fegyverünk kard.»

«Holnap hajnal előtt jelenjen ön meg a nürnbergi kapu előtti glacis-n, a
hol várni fogom.»

«Tanúkat nem hozunk magunkkal; egyikünk halva marad.

_Lord Cleithon Edvárd_.»

Azzal fogott egy lap síma itatóspapirost, azt rászorította a nedves
írásra, hogy annak az egész szövege ott maradt megfordítva a bibulán:
tükör elé tartva el lehetett azt olvasni.

A levelet lepecsételte s rábízta az iskolaszolgára, hogy keresse fel
vele a szokott Kneipeban Mac Kulmick urat.

Ezen az éjszakán nem feküdt le aludni Izabella.

Hanem előkereste a bátyja öltönyeit s azokat felvette magára. Kardot,
barettet, köpönyeget egymás mellé rakott.

S aztán lekönyökölt az asztalra s bámult a sötétségbe, várva az óra
ütését.

Elgondolkozott rajta, hogy milyen nyomorult teremtése az Istennek egy
hajadon leány, a ki szép és erényes.

Ha bűnös volna, könnyelmű, szenvedélyes: csupa öröm volna az élete. Ő
játszanék a férfiakkal, tördelné a szíveket, kaczagna a mások
szenvedésein, kincseket seperne össze, meglopná a mennyországot. De mert
bűszke a női becsületére, sárba tiporják, kigúnyolják, erkölcsi halálra
itélik.

S ez ellen nincs védelem!

No hát lesz.

A mint a lomhán perczegő óra ütötte a hármat éjfél után, Izabella
összekulcsolta a kezeit s elmondta reggeli imáját. Rövid volt az: «Én
Istenem, bocsásd meg az én bűneimet. Amen!»

Azzal a haját csomóba kötötte, betakarta barettel, a kardot oldalára
köté s a köpenyt vállára keríté. Aztán észrevétlenűl elhagyta az atyai
házat.

Mikor a nürnbergi kapun kiment, még sötét volt, még nem jött el a
találkozás ideje. Leült egy padra, a hol a bokrok eltakarták.

Négy órakor megszólalt a városház harangja.

Máskor álmából is fel szokott ébredni e hangra. Ma nem lehetett a
hajnalt imával üdvözölni.

Miről imádkoznék: «Uram, add, hogy ma megöljem az ellenfelemet!» – Vagy
pedig: «Uram, add, hogy az ellenségem ma megöljön engem!»

Ma nem kivánt egyebet az égtől, mint hogy virradjon már.

Halavány sáv az ég alján jelenté, hogy hajnalodik.

S a hajnal szürke ködében látható lett egy közeledő férfi alakja.

A barettjén lengő strucztollról rá lehetett ismerni, hogy ez Policrat.
Izabella eléje ment.

Mikor közel értek egymáshoz, Izabella széttárta köpenyét. Policrat
ráismert. Elámulva hördült fel:

– Izabella!

– Az a nevem.

– Mit akar ön itt?

– Megtorolni a gyalázatomat.

– Ön leány.

– A kardom férfié.

– Én nem húzhatom ki a kardomat ön ellen.

– Ha volt önnek bátorsága megölni a lelkemet, legyen bátorsága megölni a
testemet is.

– Mivel tehetném jóvá a bűnömet?

– Találja ön ki.

Policratnak a jobb szelleme sugdosott valamit, önkéntelenül elkezdte az
egyik kezével a másiknak az ujján azt a két gyűrűt forgatni, melyek
közül az egyik tartja a másikát, hogy le ne hulljon. Ha meg tudta volna
hallani, a mit védszelleme, jobbik esze súgott! De nem hallotta meg;
csak az ujjainak hegye tudott róla.

– Végezzünk, uram! – kiáltá türelmetlenül a leány s kirántotta a
kardját.

– Goddam! – mormogá Policrat, – én nem vívok fehércselédekkel!

– No hát nesze, te gyáva!

Izabella a kard lapjával arczul üté a férfit.

Erre aztán Policrat féktelen dühbe jött, ő is kardot rántott s bőszülten
rohant megsértőjére.

A düh pedig rossz tanácsadó a páros viadalban.

A gyakorlott viador beleszaladt ellenfele kardjába. A szívén ment az
keresztül. Halva maradt ott.

A leány megtörülte a kardját a köpenyébe, haza ment, levetkőzött,
lefeküdt és elaludt csöndesen. Csak délfelé kászolódott fel, a mikor
ebédre csengettek.

Egyedül találta az atyját az asztalnál. Edvárd is hiányzott.

A tudós professzor elmondá a leányának a történteket.

A két angol ifjú valami hölgy miatt párbajt vívott, Cleithon Edvárd
megölte a pajtását, Mac Kulmick Policratot. Ezt ott találták halva a
nürnbergi kapu előtti glacis-n. Zsebében meglelték Edvárd kihívó
levelét. Ennek az alapján rögtön elfogták Cleithont és törvényszék elé
állították. Az ifjú nem tagadta tettét; bevallotta, hogy ő ölte meg Mac
Kulmick Policratot párviadalban.

Magára vállalta a gyilkosságot!

Melyik volt a nagyobb hőstett? Elkövetni azt, vagy elvállalni a bűn
terhét?

A párbaj büntetése halál. Az az ifjú, a ki irtózott az ellenfél éles
vasától, most nem retteg a még félelmesebb vastól: a hóhér pallosától.

Izabella nem szólt semmit az atyjának. Felment a törvényszékre s
bejelenté, hogy mint tanú akar vallomást tenni a két angol ifjú
párbaj-ügyében.

Ott aztán a birák előtt elmondá az egész eseményt. Ő írta Cleithon
Edvárd nevében a kihívó levelet Mac Kulmickhoz. Felmutatá az
itatóspapirost a megfordított lenyomattal, mely tükör elé tartva
tökéletesen azonos írást tüntetett fel a Policratnál talált levelével s
bevallá nyiltan, hogy ő maga állt bosszút meggyaláztatásáért. Kéri, hogy
őt itéljék el, ha bűnösnek találják s bocsássák szabadon az ártatlan
ifjút, ki magát helyette föláldozni kész volt.

A birák meg voltak hatva a vallomás által. Félretették a törvénykönyvet
s itéltek a szívük szerint. Egyhangúlag fölmenték a becsület hősi
megvédőjét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A krónikaíró, kitől e másfél század előtti esemény vázlatát vettük,
azzal végzi be a történetet, hogy Izabella fölmentése után az itélőbirák
egyikének nejévé lett. De mi szebbnek és igazságosabbnak találjuk azt a
megoldást, hogy a hős leány a fényes elégtétel után Edvárddal csatolta
össze az életét. Az is hős volt, a ki felajánlott önfeláldozásával a
büszke hölgy szerelmét kiérdemelte.




KÉT LÉGYOTT KÖZÜL MELYIKET?

Csodák történnek; de csak Francziaországban.

Ha például fölteszszük ezt a kérdést: kié a nagyobb hatalom a világon; a
szerelemé-e, vagy a becsületé? Mindenünnen azt a választ fogjuk kapni: a
szerelem a nagyobb úr. Ez a rendes állapot. Az ellenkező, az volna a
csoda.

De Cossé Arthur, Gonnor ura, egyike volt a franczia lovagvilág
leghíresebb gavallérjainak. Csatamezőkön annyi babért szerzett a
kardjával, a hány mirtuszt hizelgő szavával a nők világában. Jó kedvű,
jó czimbora, ivásban, vívásban senkitől le nem győzve; várostromokban
diadalmas, akár férfi, akár nő volt a vár ura.

De egyszer még is talált egy bevehetetlen erősségre. Az volt Ceton Renée
kisasszony szíve. Hátramaradt arczképéről itélve, mely ott látható a
Louvre képtermében Medicis Katalin koronázási tableauján, elsőrendű
szépség. A királynő kedvencz udvarhölgye volt; zárdában nevelték,
szigorú erkölcsben, vallásosságban, a mihez járult – alapul –
veleszületett női büszkesége. S ennek a jól megfundált várnak a
betetőzését képezte az anyai gondviselés. Renée kisasszonynyal szívbeli
viszonyokról csak a mamán keresztül lehetett beszélni. Arthur lovag
őrülten szerelmes volt Renée kisasszonyba; de odáig még sem fokozódott
ez a szenvedelme, hogy a kezét megkérje. A csere-kereskedés csak a
barbár népeknél járja, kivált szerelem dolgában; czivilizált ember vagy
fizet – vagy lop. Az utóbbi tisztességesebb.

Akadt azonban egy előkelő úr, a ki elszánta magát, a drágán tartott
szépséget ezen az áron is megszerezni. Ez volt lord O’Miora, skót követ
a franczia királyi udvarnál. Gazdagsága rengeteg, termete óriási,
étvágya híres, de leghíresebb a nemesi czímere, melynek paizsa fölött a
homlok sisakfőn egy huszonnégy ágú agancs ékeskedik. Az udvari fáma azt
susogja, hogy azok mind meg vannak érdemelve.

De Cossé Arthur lovag nagyhamar értesült Ceton Renée kisasszony
eljegyzéséről s elkeseredésében elvonult a táborba, a hol maga egy
dandárt vezetett. A dandár Abbeville város alatt táborozott.

Ceton Renée kisasszonynak, mamájával és kiséretével, Abbevillen
keresztül kellett utaznia, hogy vőlegényével, a skót lorddal,
egyesülhessen. Útközben a hintónak valami baja esett: ott kellett
maradni, a míg azt a kovács helyreigazítja.

Megtudta ezt De Cossé Arthur lovag, s fölhasználva az alkalmat, fényes
lakomát rendezett az illusztris vendégek tiszteletére, a mit azok
hálásan fogadtak. A lakoma alatt De Cossé lovag kitárhatta a szívét az
utazó menyasszony előtt. A mamát elfoglalták a többi lovagok. A duegna
pedig épen az ostromló szerelmes pártján volt. Megsúgta Renée
kisasszonynak, hogy skót vőlegénye eretnek! És akkoriban épen
elkeseredett harczok folytak az igazhivők és a hugonották között
Francziaországban. Egy eretneket megcsalni nem bűn, sőt erény. Elfér a
skót czimer homlokán még egy huszonötödik ág is; sőt annál szebb lesz
tőle. A szép menyasszony szíve megnyilt a szerelmes esdeklései előtt.
Megegyeztek benne, hogy a duegna által ártatlan port (altatót)
kevertetnek a mama éjjeli marmeládjába, s aztán az éj csendjében odajön
a lovag az imádottja ablaka alá lóháton; a nyeregből könnyen fölhághat
az ablakba, s boldogságának semmi sem áll többé útjában.

A paradicsom útja ki volt egyengetve.

A vidám lakomát hamar befejezték; a kifáradt utasok iránti tekintetből a
lámpákat kioltották, a tábori őröknek ki lett adva a parancsolat, hogy
ne kiabáljanak, trombitálástól tartózkodjanak ezen az éjszakán;
szerelmeseknek kedvező csöndesség szállt le a vidékre.

E mély csöndességben léptetve közelít lóháton a vendég-kastély felé
köpenyébe burkolva a szerelmes lovag. Egy szöglet-ablak van csak
kivilágítva: az az ő vezércsillaga.

De ugyanazon világító fény felé baktat nagy loholva egy másik lovag is.
Egyszerre érkeznek meg az ablak alá. De Cossé lovag már fogja félkézzel
az erkély párkányát, a midőn útját állja Beaulieu hadnagy.

– Hagyd abba, colonel, veszedelem van; Coqueville kapitány háromezer
hugonottával megrohanta Saint-Valery-Sur-Somme várát s erősen
ostromolja; ha nem sietsz rögtön a fölmentésére, reggelre a hugonottáké
lesz a vár.

A donjon ablakából csöndesen gördült alá a lovag elé a kötélhágcsó.

Odafönn vár rá a paradicsom.

És Cossé lovag visszahajította a kötélhágcsót az erkélyre s kirántotta a
kardját.

«Ezt drágán fogják nekem megfizetni a hugonották! – Fuvasd meg a
trombitákat!»

S abban a nyomban megindult Saint-Valery felé; hajnalig odaért,
szétverte Coqueville seregét, visszavette tőle az elfoglalt várat.

Hanem azt a másik várat, a szép menyasszony szívét, azt elvesztette
örökre.

Ezt nevezzük a mai világban csodának.




HÁZASSÁG GYŰLÖLETBŐL.

Maga a regényczím is képtelenség!

Hisz a házasság oltáristenei: Hymen és Ámor, a hűség és szeretet;
lehet-e Erisnek házasságot szerezni, a perpatvar dæmonának?

Egy nevezetes válóper okmányai tanúskodnak róla, hogy ez megtörtént a
valóságban. Ez a híres Alliot-per.

Alliot úr előkelő állást foglalt el Sztaniszló királynál, a kinél udvari
tanácsosi s főfőbiztosi hivatalt viselt. Birtoka kevés volt, de
jövedelme sok. Csakhogy azt nagy család fenntartására kellett
fordítania. A legidősebb gyermeke volt Hortense kisasszony, a ki már
huszonharmadik évében járt és még mindig pártát viselt. Pedig országos
hírű szépségnek híresztelték s az is bizonyos volt, hogy a ki
vőlegényéül ajánlkozik, valami nagy hozományt ugyan nem kap a leánynyal,
de kap egy létrafokot, a min aztán feljebb haladhat az apósa hatalmas
befolyásával, no meg talán a szép asszonya kedvéért. Az ember nem hinné,
hogy egy szép feleség mosolygása mennyire kiegyenlíti a Sorbonne
testimoniumában található fogyatkozásokat.

Ilyen szerencsés kópénak tekintették monsieur De Pont egyetlen fiát,
Olivért. Az apa a nancyi udvarnál udvari tanácsos volt, a fia pedig
kanczellista az apja irodájában. Szép fiú volt, daliás termet, egészen
alkalmas arra, hogy asszonyi fejeket elforgasson. Ez lenne méltó párja a
szép Hortensenak.

A mamák már megegyeztek, de a papák még nem.

Monsieur De Pont hallani sem akart e házasságról. Mikor a felesége
szorongatta, hogy mi kifogása van e szép frigy ellen, őszintén kimondá
az okait:

– Az, hogy mi most Alliot úrral igen jó barátságban élünk. De ha az én
fiam elveszi az ő leányát, egyszerre halálos ellenségek leszünk s azt én
nem akarom.

Hogy mi alapja lehetett e csodálatos logikának, azt nem lehetett
kitalálni. Úgy ismerte talán a fiát, vagy még úgyabban a
menyasszony-jelöltet, vagy talán mind a kettőt?

A nagy befolyású Alliot, a ki nagyon óhajtotta a házasság létrejöttét,
végre a leghatályosabb eszközhöz folyamodott, hogy leányát főkötő alá
hozza: magát Sztaniszló királyt kérte fel ügye előmozdítójául.

És Sztaniszló király igen jó ember volt; nemcsak jó ember, de jó király.
Huszonnyolcz esztendeig uralkodott királyi czímmel Nancyban és azalatt
kiérdemelte a «jóltevő» melléknevet. Minden jövedelmét tudományos
intézetekre, művészetre, kórházakra, monumentumokra fordította. Katonát
nem tartott. Az ő országa háborút nem viselt. Mintaparadicsoma volt az a
földi tartományoknak. Még adót sem fizettek benne.

Hogy miként került a lengyel Leszczinszky Sztaniszló király
Francziaországba uralkodónak, az egy olyan kuszált regényszöveg, a
milyet csak a történelem múzsájának szabad harisnyakötés közben
lediktálni. A még akkor «nagy» Lengyelország trónja miatt versenygett
két megválasztott király: Sztaniszló és Ágoston. Beleavatkozott a
dolgukba Oroszország, Svédország, Bajorország, Törökország: európai
háború lett belőle; hol az egyiket, hol a másikat verték ki az
országból; végre a mit Mars nem tudott keresztülvágni a kardjával,
megoldotta a gubanczot Venus. A franczia király, XV-ik Lajos,
belészeretett a hozzámenekült lengyel király leányába, a szép
Leszczinszky Máriába és nőül vette. Ekkor aztán egy európai kongresszus
olyan szépen egyenlítette ki a viszálykodás ügyét, hogy Sztaniszló
király mondjon le a lengyel trónról Bajor Ágoston javára, kárpótlásul
tartsa meg a királyi czímet, s hogy legyen neki min uralkodni, szakítsa
ki a számára XV-ik Lajos Francziaországból Lotharingia és Bar
tartományokat s fizessen a királynak évi apanázst két millió livret.
(Hiszen apósa volt.) A jó Sztaniszló kapott az alkun. Két millió livret
lengyel király korában sem látott soha egy rakáson. Elfogadta a
lotharingiai királyi trónt, s a franczia nemzet belenyugodott szépen,
hogy a hazájából egy szép tartomány lengyel birodalommá lett.

Sztaniszló királynak az ős aranykorra emlékeztető uralkodását még az is
jellemzi, hogy nem volt arisztokrácziája. Mit keresett volna a franczia
főnemes annak a királynak az udvarában, a ki nem tart hadsereget? Nincs
se marsall, se lájtinánt. Maga a király sem visel fényes egyenruhát,
polgári gunyában jár-kel, s gyakran megesik rajta, hogy a palotája
kapujában fölállított polgárőrségi strázsa útját állja s csak akkor
ereszti be, mikor a király kigombolja a hosszú kabátját s előtünteti a
brilliántos csillagot a mellénye baloldalán. Pedig volt idő, mikor
Sztaniszló király hadsereget vezetett oroszok és bajorok ellen s hősi
módon verekedett Péter czár és a németek ármádiáival szemben. Hanem hát
Európa azt határozta, hogy tegye le a kardot, hát letette; nemcsak maga,
hanem egy millió francziát hozzászoktatott ahhoz a gondolathoz, hogy
ellehet a világ dicsőség és puskapor nélkül.

A főnemesség helyett az ország minden filozófusai, poétái és
szépművészei találkoztak az udvaránál. Azoknak mind biztos alkalmazást
adott a lengyel király, azok képezték mindennapi társaságát. Ő maga is
írt tudományos munkákat foliáns számra: ki is nyomatta. Most is
megvannak.

Rangbeli emberek egyedül a hivatalnokai voltak. Azok lehettek
megkülönböztetve egyenruha-viseléssel, melynek kiegészítő része volt a
gyikleső. A tudósok csak nádpálczát viseltek, s az volt az ismertető
fokozatuk, hogy melyiknek fakóbb a parókája. Konverzácziójuk latin
nyelven folyott. A míg a királyné élt, vacsorára is megmarasztaltattak s
kaptak ürütokányt, haricska puliszkával és almabort meg duplasört hozzá.
A pálinkaféléktől és boroktól a király irtózott, a mi ethnografiai
rendkívüliség.

Ehhez az áldott jó királyhoz folyamodott hathatós közbenjárása végett a
derék Alliot udvari tanácsos. Vesse közbe magát a leánya és De Pont
Olivér úrfi házassága nyélbeütésénél.

Könnyű ezt kérelmezni, de nehéz végrehajtani.

A király megteheti (mert van rá szuverén joga) azt, hogy kinevezi De
Pont Olivért Lotharingia ellentengernagyának, de arra semmi sem
jogosítja, hogy kinevezze Alliot Hortense kisasszony vőlegényének.

Hiszen még nem is ismerik egymást: a véleményes menyasszony és vőlegény.
Hogy lehessen őket összehozni?

Eszébe jutott a királynak, hogy mialatt ő Versaillesben időzött, volt
alkalma az udvarnál fényes bálokat látni, a miken ő rendkívüli módon
unatkozott. Ellenben a felczifrázott hölgyek és urak teljes szabadsággal
találkoztak, tánczoltak egymással ezeken a parádés tánczvigalmakon.

Ilyen bált rendeztetett ő főlovászmesterével, a ki ehhez nagyon értett.
Meghívatta ez ünnepélyre az Alliot- és De Pont-családokat, s a
főudvarmesterével (ki, mielőtt féllábára megsántult, tánczmester volt)
úgy intézteté a dolgot, hogy Olivér és Hortense a legelső menuettet
együtt tánczolják; a királyi asztalnál pedig egymás szomszédságában
üljék végig a vacsorát. Így azután lehetetlen, hogy egy kecsteljes
kisasszony meg egy délczeg úrfi egymásba belé ne szeressen. A két mama
az ifjú és leány oldala mellett foglalt helyet s figyelhetett minden
mozzanatára a találkozásnak.

Az udvari bál után azt kérdezé Alliot mama Hortense kisasszonytól, a
mint a hordszekérben hazavitették magukat:

– No, hát hogy tetszett neked az asztaltársad, Olivér?

– Az a legkiállhatatlanabb ember a világon. Nem is ember, egy
szörnyeteg. A Phæákok nemzetségéből való. Pofája Calibán mintaképe. S a
lelke éppen olyan csúf, mint az ábrázatja. Minden szava hazugság:
hízelgése gúny, hallgatása megvetés. A ki ennek valaha felesége lesz,
megérdemli a martirok koszorúját vagy férjgyilkos lesz belőle.

Ez nagy balsiker volt az egyik oldalról. De kiegészítésre talált az
ellenfél részéről.

– Mit szólsz a szép Hortenseról? – kérdé De Pont mama a fiától, mikor a
bál után hazatértek.

– Szép? Én csúfnak találom. Meduzafő, Erynnis pofával. Szemeiben
orgyilkok villognak. Minden vonása gúnyt, dölyföt fejez ki; a mit mond,
mint a Stymfalidák nyila, sebez. Tréfája viperacsípés. S mikor kedves
akar lenni, akkor Circét látni benne, a csábító syrént. Én megfagytam az
oldala mellett. Ha ez a nő lenne a feleségem, öngyilkossá lennék egy év
alatt.

De Pont mamának nem tetszett ez a beszéd; annál jobban helyeselte azt De
Pont papa: «A fiúnak igaza van; én is úgy találom.»

– Nem! Ezt te beszélted a fejébe! Ha te nem ingerelnéd a fiadat a
kiszemelt mátkája ellen, rég egy pár lett volna belőlük.

Ezen aztán a két házastárs kegyetlenül összeveszett.

De Pont papa aztán azzal végezte az ellenzéki vitáját, hogy lefeküdt és
nem kelt fel többet: megütötte a guta. Ezzel akarta demonstrálni, hogy
nem ő ingerli a fiát a menyasszonya ellen.

Olivér úrfi azonban az apja halála után is csak megmaradt a
gyűlöletében.

De másban nem maradhatott meg: a hivatalában.

Ha nincs udvari tanácsos, nincs kanczellista.

Az apa protekcziója megszünt Olivérre nézve, a saját érdeme és tehetsége
pedig nagyon hézagos ajánlólevél lehetett.

Csak a király grácziája segíthetett a sorsán.

A király pedig jó ember volt, a ki a jótéteményeit szerette megtetézni.
A ki hivatalt kért tőle, menyasszonyt is adott neki ráadásul. Olivér
úrfinak az eddigi irnoki állás helyett számfölötti számfejtői hivatal
lett kilátásba helyezve, ha megkéri Alliot kisasszony kezét.

– Inkább egyenesen a Bicétrebe.

Akkor azonnal elcsapatik.

Azt sem bánja.

Ekkor aztán az anyja jött elő az öreg ágyúkkal.

– Ha meg nem kéred Alliot kisasszony kezét, kidoblak a házamból,
kitagadlak a vagyonomból, a szeméten halsz meg!

Ez erős fenyegetés volt.

– Jól van, hát megkérem.

Bizonyos volt felőle, hogy a leány részéről kosarat fog kapni. Hisz az
első találkozásnál már annyira kifejezték egymás iránti kölcsönös
ellenszenvüket, hogy afelől semmi kétsége nem lehetett. A leány nem volt
a király kegyelmére szorúlva, azt nem kínálták számfölötti számfejtői
hivatallal.

Megkérte nagy keservesen Hortense kisasszony kezét, – minthogy kénytelen
volt vele.

Természetesen nem Hortense kisasszonyhoz fordúlt a leánykéréssel, hanem
a hogy az illem és bevett szokás parancsolta, a szülőihöz. Azok nagy
örömmel fogadták.

Hortense kisasszony azonban hallani sem akart a férjhezmenésről.
Szívgörcsöket kapott, sírt, tombolt, átkozódott, a haját tépte, ki akart
ugrani az ablakon, csészéket, tányérokat vert a földhöz, sőt annak a
fejéhez, a ki Olivér nevét kiejtette előtte. Utoljára megtagadta magától
az ételt: felfogadta, hogy halálra koplalja magát.

Ekkor a jó király avatkozott e kínos ügybe.

Küldött Hortense kisasszonynak egy csinos menyasszonyi kelengyét:
teljes, tökéletes kiházasítási pompát, a menyasszonyi köntöstől a
himzett zsebkendőkig. Egyúttal kegyesen tudatá a szülőkkel, hogy a
lakodalmi vendégséget ő fogja rendeztetni, úri fényűzéssel, s tűpénzül
kétezer livret ajándékoz a menyasszonynak.

Ennek ellenében Alliot papa kerített valahonnan egy fekete psantiért meg
egy szürke soutanet s azt tette a leánya elé.

Tessék választani!

Vagy menyasszony, vagy apácza.

S a mit az anyai rábeszélés és az apai fenyegetés nem tudott kivívni,
megtették a selymek és a csipkék, kivált a himzések, a mikről Nancy
világhírű. Ennyi pompás «lingeriet» nem lehet visszautasítani. Hisz
utoljára is mit árt az, ha Hortense ezentúl H. P. monogrammal jegyzett
ingeket fog viselni? Egyéb nem következik belőle.

Így aztán létrejött a házasság a kölcsönös gyűlölet alapján.

Az egyházi szertartást a Chapelle Ducaleban tartották meg, melynek
fekete márványoszlopai között megannyi sarcophágok vannak elhelyezve,
herczegek és herczegnők, kiknek márványszobrai a koporsófödélen
feküsznek összetett kezekkel. Áhitatos látvány házasságkötő párok
számára.

Az esküvő után következett a nagyszerü menyegzői lakoma, melyben
résztvettek a város notabilitásai, s mely késő este érte végét. Ez
alkalommal sok bor elfogyott a számos áldomások mellett. A vendégek
észrevették, hogy a boldog mátkapár a poharába töltött bort nagyon
erősen keveri a nancyi savanyúvízzel, a minek sajátszerű hatása van, és
hogy egyszer sem koczintják össze a poharaikat. A király költségére ment
a lakodalom. Ő felsége maga otthon ült egy cervelát és egy kancsó bajor
sör mellett.

– Igazán összeillő pár! – hízelgének a vendégek a boldog szülőknek. –
Kár, hogy némák, – ejté ki némely gonosz nyelv.

– Majd megszólalnak, csak egyszer egyedül legyenek a nász-szobában, –
biztatták azok a kétkedőket.

Így szokott az lenni, s úgy szokott megfordúlni.

Hiszen meg is szólaltak, a mint egyedül hagyták őket a nász-szobában. De
a mit egymásnak mondtak, az nem volt egyéb a kölcsönös gyűlölet, útálat
kifejezésénél.

A boldog szülők, kik reggel siettek szeretett gyermekeiket üdvözölni a
nászéj után, ott találták a szép arát az egyik szobában, a délczeg
vőlegényt a másikban. Az asszony teljes menyasszonyi ruhájában volt,
csak a fátyola volt összetépve, a férj pedig vőlegényi jelmezében, csak
a nyakkendője volt szétszaggatva.

Íme tehát megtörtént, a mit a szülők úgy erőltettek, s a mit a király
előmozdított: lett Olivérből s Hortenseből férj és feleség.

Azok pedig e nászéj után soha többé nem látták egymást.

Olivér áttetette magát más városba, hogy még csak egy levegőt se szíjon
a feleségével.

Hortense elébb klastromba akart vonúlni; de a zárdafejedelemnő
elutasította: férjezett nő nem lehet apácza. Akkor meg akarta magát
mérgezni; rajtakapták, megakadályozták. Akkor aztán hazament a
szülőihez.

A két házastárs úgy gyűlölte egymást, mint az ördögöt. Pedig semmi okuk
sem volt rá. Egyik sem szegte meg az oltár előtt tett esküjét.

Egyszer aztán mégis csak találkoztak egymással – véletlenül. A touli
«officialité» főlépcsőjén.

– Mit keres itt monsieur? – kérdé Hortense.

– Én a keresetlevelemet hozom – a válóperemhez. Hát ön madame?

– Én szintén a válóperi keresetlevelemmel jövök.

– Hisz akkor egy dologban járunk.

Akkor aztán karonfogva mehettek föl nagy vídáman az elnök-vikáriushoz s
együtt adhatták át neki a keresetleveleiket. A válás oka volt «nem
foganatosított házasság, engesztelhetetlen gyűlölet.»

Az elnök megbiztatta őket: hagyják itt az irataikat, aztán menjenek
haza; lakjanak együtt; három hónap múlva megint jőjjenek ide; akkor
egyházi tekintély meg fogja kísérteni a kibékéltetésüket, s ha az nem
sikerül, kimondja az ágytól és asztaltól való elválasztatást; azzal
megint hazamehetnek, lakhatnak külön szobákban, újabb három hónap múlva
aztán megint előkerülhetnek, s ha válási szándékuk megmásíthatatlan,
megkaphatják a házasságukat megsemmisítő ítéletet három hónap alatt.

Ennek aztán mind a ketten nagyon megörültek. Mikor az Officialité
kapujában elváltak, még kezet is szorítottak egymással.

Már most ha Olivér jól megértette volna az elnöki utasítást, vagy ha nem
értette is, de legalább megtartotta volna, hát minden a legszebb rendben
folyott volna le.

Azt mondták nekik, hogy «menjetek haza s lakjatok együtt a törvényszabta
hataridőig».

Olivér azt hitte, hogy ez csak olyan kegyes szólásforma.

Mi a csodának lakjék a férj a feleségével együtt, ha nem szereti? Csak
azért, hogy a szép arczát, termete bájait tükörből lesse? Hogy mikor
alszik, egy csókot lopjon oda a vállára? Egy hideg csókot!

Hagyta a feleségét hazautazni Nancyba, maga pedig ment Lunevillebe, a
hol hivatalos állása volt.

Pedig hát az egyházi kánonnak szilárd ethikai alapja van.

S erre De Pont Olivér a saját eszéből is rájöhetett volna.

Hogy házastársak között nincs szeretet, az lehető dolog, de hogy
szerelemféltés ne legyen, az lehetetlen. A szerelem = virág, mely
lehull, de a szerelemféltés = méregtoboz, mely a sziromhullás után is
duzzad és érik.

Ezt nem érezte De Pont Olivér.

Kitől féltse egy férj a szép asszonyát (a szalmaözvegyét) Nancyban?!

A jó becsületes Nancyban, a hol a király példájához alkalmazkodik minden
ember; az egész udvar csupa tudósokból áll. A hol egy férfi ezt a szót
«baiser» (csókolni) ki nem ejtené a száján, hanem ezt használja
helyette: «embrasser» (ölelni).

Egy közbejött tényről nem volt tudomása De Pont Olivérnek.

A versaillesi udvar diplomácziai illendőségnek találta, hogy XV-ik Lajos
király rendes követe által képviseltesse magát uralkodótársa, I.
Sztaniszló király udvaránál. E feladattal Beauveau lovag bízatott meg. A
franczia előkelő világ egyik legszeretetreméltóbb gavallérja. Ez volt az
első és egyetlen arisztokratája Sztaniszló király udvarának. Tudós nem
volt, hanem az asszonyokhoz alaposan értett.

Hogyne ismerte volna fel ily szakértő búvár a tenger fenekén rejlő
gyöngytermő kagylót?

A harmadik törvényszék előtti megjelenést valami közbejött eset
megakadályozta.

De Pont Olivér csak megjelenhetett volna, de Alliot Hortense nem
jöhetett el Párisból, a hová három hónap előtt félrevonult. Az az oka
volt rá, hogy a Saint Marie Madelaine-templomban ez időtájt egy
újszülött fiúcskát kereszteltek, a ki a Szent Sakramentomban Basile
Amable nevet kapott, a matriculában eképen beírva: «fils naturel de
Ferdinand Jérôme de Beauveau, et de la demoiselle Hortense Alliot.» Az
apa maga írta bele a nevét a hivatalos lajstromba s egyúttal a következő
igéretet adta ki hiteles okiratban:

«Én Ferdinánd Jérôme de Beauveau, igérem Isten és emberek előtt, a mire
a becsület és vallás szentül kötelez, hogy Alliot Hortense kisasszonyt,
a mint az egyházi törvényszék állítólagos házasságát De Pont Olivér
úrral semmisnek és érvénytelennek nyilvánítandja a folyamatban levő
válópör alapján, azonnal hitvestársamul fogom venni. Ez azon benső
egyetértésnek következése, mely köztem és ő közötte fönnáll, a ki
szabad. Mi a teljes igazság szerint kereszteltük Párisban a Saint Marie
Madelaine-templomban a fiúnkat Basile Amablenak. Istent hívom föl
tanúnak, hogy az anyát nőül véve, a fiút törvényesíteni fogom s
rangjához juttatom, mely őt megilleti, a mire engemet kötelez a
becsület, a vallás s az anya és gyermeke iránti gyöngédség. Beauveau
lovag.» Hitelesítve czímeres pecsétjével.

Ez hát jó lett volna már De Pont Olivérnek. Soha még férj tisztább
munkával férjhez nem adta a feleségét. Most már házasságtörés czímén is
indíthatott válópört a felesége ellen.

Hanem ekkor egy újabb bonyodalom következett.

Az új férjjelöltnek, Beauveau lovagnak, a családja förmedt föl Ferdinánd
Jérôme házassága ellen. Tiltakoztak s a grand chatelet elnöke, a párisi
prevot elé vitték az ügyüket.

A derék biró meg volt akadva; neki a statutumok szerint csak
kétszázötven frankig terjedő ügyekben szabad itélkezni; az a kérdés,
hogy ér-e egy leányosított asszony, vagy egy asszonytalanított leány 250
frankot? A baillik és senechallok mind összeütötték a fejüket, mégsem
bírtak tanácshoz jutni. Az ügy a parlament elé került. A korszak két
leghíresebb ügyvéde: Loiseau és Legouvé mérkőzött meg egymással. Az
akták halomra nőttek. Végre a parlament sem tudott egyebet határozni,
mint hogy be kell várni a touli Officialité döntését ebben a rendkívüli
kérdésben.

Végre valahára megérkezett az egyházi törvényszék határozata, melyben
kimondatik, hogy De Pont Olivér és Alliot Hortense hitestársak
házasságában semmi impedimentum dirimens nem találtatik. A canonok
Beauveau lovagot nem ismerik, csak a házasság szent sakramentumát. A
Saint Marie Madeleine dékánja utasíttatik, hogy a keresztelési
matrikulába új lapot vezessen be: törvényes apának De Pont Olivért,
anyának Depontné, született Alliot Hortense asszonyt nevezve meg.

Ez volt a megoldás.

És így megtörtént az, hogy a gyűlölet nevelt a családfán egy új
sarjadékot.




ELEVEN REGÉNY.

Száz év előtti hirlapból hódítottam el ezt a történetet. (Dumas Sándor
«elhódításnak» nevezi.) A Times «Miscellany» mellékletében található,
mely akkor jubilálta dicsőséges pályafutásának huszonötödik
évfordulóját. – Ha a saját fantáziámmal gondoltam volna ki ezt a mesét,
azt mondanák rám, hogy szeczesszionista vagyok.

Londonban történt az eset.

Még akkor nem volt se vasút, se gőzgép, se táviró.

Regényírók sem voltak.

Scott Walter még egy kis ügyvéd volt. Cooper Fennimor akkor tanult
olvasni, Dickens (Boz) még nem is született.

Shakespearet, Dantét hamar átolvasta az ember, az amadisokat
(lovag-regényeket) megunta az ember, Don Quixotet könyvnélkül tudta az
ember. Mit tehetett az ember? – Elindult eleven regényeket keresni.

A Westendben volt egy klub, melynek tagjai föladatukká tették az eleven
regények fölkutatását.

A gentlemanek álöltözetben fölkeresték a londoni külvárosok
csőcseléklakta részeit, a Whitefriarst, a Rotherhytheot; bevették
magukat a bűzös lebujokba: ott kiszemelték maguknak a legfeltünőbb
alakot, férfit, vagy némbert, bizalmaskodtak vele, míg kicsalták az
élettörténetét. Azt azután otthon a klubban elmondták a társaságnak.

Ezt úgy hítták maguk között, hogy «búvárharang».

Találó elnevezés. Tengerfenék ez is, a hová a merész búvár alámerül,
hogy értékes csigagyöngyöt keressen. Koczkáztatja, hogy czápára talál, a
ki elnyeli, vagy nyolczkaru polipuszra, a ki megfojtja; de hátha épen
egy syrénre, a kinek a karjából még nehezebb a szabadulás!

A klub tagjai között a legszerencsésebb volt a gyöngyhalászatban lord
Alb… (A cenzura miatt nem volt szabad az egész neveket kiírni hirlapi
közleményeknél.)

Öreg úr volt már: de azért korcsmaképes. Vagyonos volt és agglegény;
jövedelme nagy részét inségesek fölsegélésére fordította. A lebujokban
győzte az ivást és a fizetést. Törzsvendége volt a leghirhedettebb
rotherhythei spelunkának a «Kakas-lovaghoz».

Ismeretes emblema. A feleségeiktől megcsalt férjek czímerképe. Nagy
látogatottságnak örvendett. Itt lehetett találni a legerősebb punchot, a
legmérgesebb dohányt s a legkifestettebb leányokat. Voltak
mellékhelyiségei is hashisevők és ópiumszivók számára. Lord Alb… csak
szektet ivott, s másokat is azzal traktált. Aközben kereste a gyöngyöt.

Néha reggelig is ott dőzsölt a lármás társaságban: élvezte az utczai
énekesnők nyiltszívü nótáit, biztatta a boxoló matrózokat, a győztest
megajándékozta; ha valakiben meggyuladt a pálinka, azt a magával hozott
ellenszerrel meg tudta gyógyítani; őt nem merte senki bántalmazni, mert
herkulesi ereje volt.

Reggel felé aztán, a minek a megérkezését a hajók tülköléséről lehetett
megtudni, mely a matrózokat hajóikra hivogatta, a lord is fölkászolódott
és hazament. A csatorna hídjánál várt reá a gyaloghintója, abba
belevetette magát s aludt hazáig. Fölvitték a lakásába, lefektették.
Délfelé fölébredt, megfürdött, megborotválkozott, felöltöztette magát
divatos manchester köntösébe, megivott egy pohár ambra elixirt. Aztán
lóra ült, kilovagolt a Hydeparkba, az útban talált hölgyeket kecsecsen
üdvözölve jobbra-balra. Igazi gavallér volt.

Csak itt-amott mutatott rá ólmos botja végével egy policeman, társát
figyelmeztetve: «a mynheer». A Kakaslovagnál hollandusnak czímezték a
lordot, viselete, flegmája és ivóképessége miatt.

A Hydepark kioszkjában aztán megreggelizett; ott volt a gyűlhelye a
többi búvár uraknak; ott azután elmondta osztriga és fogolypástétom
mellett, a mit a lebujban a vereshagymás kabeljau s az égő plumpudding
között begyébe szedett:

– No, urak, ma egy igazgyöngyöt halásztam!

– Igazgyöngy! – kiáltá fel gúnyolódva lord Bel… makacs ellenfele lord
Alb…-nak, atrobilosus ember, kinek életfeladata volt mindenkinek
ellentmondani, mindenben kételkedni, de különös czéltáblájának tartotta
ezt az idealista, humanista, altruista lordot, a kinek az előadásait
igyekezett skeptikus közbeszólásaival megzavarni. – «Igazgyöngy!
Bizonyosan afféle bourgignon.» (Így hivják a gyártott hamis gyöngyöt.)

– Nem! Ez egy valóságos parangon. (Elsőrendű nagy terménye a meleagrina
margaritiferának.)

– No, majd meglássuk, hogy az én fogam alatt nem törik-e széjjel? (Ez a
próbája az igazgyöngynek.)

Lord Bel… azok közé a búvárok közé tartozott, a kik a londoni nyilvános
házak korallgrottáiban tanulmányozzák a tengerfenéket. Ott is sok
érdekes csiga terem.

Elválhatatlan társa volt neki a skót nagybirtokos, O-Don… a kit a
klubban úgy hivtak, hogy Bashaw. Turbánt, kaftánt, salavárit viselt,
shorbetet ivott, csibukból pöfékelt, s hosszú ősz szakállt viselt. Senki
sem bántotta érte: ha neki úgy tetszett.

Ennek meg az volt a speciális tanulmánya, hogy a Londonban létező
«lunatic-asyl»-okat látogatta meg: azoknak a lakói történetéből
gyűjtötte eleven regényeit.

Ezt a két urat valami közös érdek kötötte össze, a mit azonban rajtuk
kívül senki sem ismert. Annyit lehetett tudni felőlük szorgos utánjárás
mellett, hogy lord Bel…-nek volt valaha egy szép, fiatal leánya, a kit
az apa egy ballépés miatt házából elűzött, a skót bashawnak pedig
létezett egy legény fia, a ki az apai házból elszökött, s évek óta se
leánynak, se fiúnak hirét sem hallották a bánkódó szülők. A két apa
azokat keresi, a lord a nyilvános házakban, a Bashaw a tébolydákban.

A skót főúr már annyit közölt a barátjával, hogy nyomon van: látta a
fiát, rátalált egy «little house»-ban, (kisebb tébolyda, ingyenes,
melyet jótékony alapítvány tart fenn.)

– Bolond?

– Az.

– Mi a mániája?

– Egész nap verseket ír.

– Hát hisz az ártatlan tébolygás.

– De azokat egész éjjel deklamálja, nem hagy senkit aludni.

– Nem gyógyítható?

– Az orvos azt mondja, hogy vagy trepanálni kell a koponyáját, vagy meg
kell házasítani.

– Csak akadjon olyan áldozat, a ki kész egy bolondhoz feleségül menni.

– De mikor azzal kigyógyul. Én ismertem egy nőt, a ki feleségül ment egy
kannibálhoz: nem félt, hogy megeszi.

– Akadnak olyan némberek.

A két főúr közrefogta lord Alb…-ot. Mind a hárman egy széles ottománon
foglaltak helyet; középen lord Alb… A Bashaw keresztbe szedte a lábait
maga alatt s nagy füstgomolyokat fújt a mesélő felé a csibukjából.

– No hát lássuk azt az igazgyöngyöt.

Lord Alb… hozzákezdett.

– Az történt, hogy a mult éjjel ott ültem a Kakaslovagnál a szokott
asztalom mellett, vizsgálgatva a körülöttem csivelgő asszonyi állatokat,
a kiknek a köszöngetését nem tartottam érdemesnek figyelembe venni. Egy
hárfás leány énekelt és muzsikált a podiumon: annak a dalait hallgattam.

– Szép volt a lány? – kérdé lord Bel…

– Nem tudom. Nagyon ki volt festve. Széles kalapja alól fekete haj
omlott alá, a mi nem volt a sajátja, a szemöldökei is festve voltak,
elől trompeuset viselt, czipőin bouffantokat, a mi nagyon testesnek
tüntette fel. Azzal vonta magára a figyelmet, hogy hangos vitába
keveredett egy fiatal dandyvel, a kinek nem akarta megengedni, hogy a
mezitelen vállát megcsókolja.

– Pedig az arra való úgy-e? – szólt közbe a Bashaw.

– Természetesen. A leány azt kiáltotta: «Eredj! selyemruhás ember ne
érjen hozzám: gyűlölöm a selymet, meg a bársonyt.» Én ezen
elcsodálkoztam. Hiszen a selyem-, a bársonyruha zsebében terem az arany.
Odamentem a czivódókhoz. A dandynek adtam egy bordalökést, a mitől az
asztal alá kalimpázott. A leánynak szóltam: – Hát az én barchent
jaklimnak szabad-e hozzád dörzsölődni?

A leány elnevette magát: «Te már tetszel nekem, mert paraszt vagy és
öreg vagy». – «No hát gyere az én asztalomhoz s dalolj én nekem.» –
Kapott rajta, egy szökéssel lenn termett a magas pódiumról, pedig a
nehéz hárfáját is emelnie kellett.

– Ön nem segített neki?

– De igen. A könyökét fogtam.

– Pedig nem ott van a hypomoklion.

Azután leült mellém az asztalomhoz s elkezdett hárfázni és dalolni.
Csintalan románczokat énekelt, a minőket a többi hárfásnők szoktak: «Te
madaram», mondám neki, «el tudnád-e dalolni ezeket a nótákat, ha nem
volnál így kifestve?»

– Nem tudnám.

– Lehet téged kendőzetlen arczczal is látni?

– Lehet.

– Hol?

– Otthon a szobámban.

– Elvezetnél engemet a te otthonodba?

– Szivesen. Itt van a lakásom mingyárt a vendéglő padlásán. Van jó
lábad?

– Hegymászó vagyok.

– No, mert öt lépcsősoron kell fölkapaszkodni. Velem jöhetsz.

Azzal fölkerekedett hárfástul s vezetett föl a lakására. Biz az a
legmagasabb emeleten volt, a hol már a padlásgerendák képezik a
plafondot, s az alacsony ablakból a háztetőre látni; de az az előnye
volt a szobájának, hogy a vendéglő főkéménye nyult fel a szögletében s
annál fogva nem kellett benne fűteni, mert a kémény elég meleget adott.
Egy asztal, egy zárható szekrény, két szalmaszék, egy olajlámpás
képezték a butorzatát; az ágyfülkében volt a nyoszolya, tarka
kattun-függönyökkel. Egy kis szűk pitvara is volt a szobájának, a minek
szögletében vörös világosság derengett. Az egy kis bádogkatlanból jött,
melyben kőszén parázslott, forrón tartva a groghoz szükséges vizet, a
mit eshetőleges vendége számára készen kellett tartani a szép
Melusinénak.

– «Melusine»? Ez bizonyosan komédiásnév, – szólt közbe lord Bel…

– Természetesen. A hölgy arra kért, hogy maradjak a pitvarban, a míg ő a
szobájába megy toilettet csinálni. Valami polczról kénes fonalat vett
elő, azt meggyujtotta a parázsnál s bement a szobájába a lámpást
meggyujtani. Azután még egy perczre visszatért, az üstöt a forró vízzel
leemelni és bevinni. A bezárt ajtón keresztül nemsokára nagy
lubiczkolást hallottam, mely elárulta, hogy a forró vizet nem annyira
grogcsinálásra, mint alapos mosakodásra használja.

– Nem leskelődött ön a kulcslyukon át? – kérdé a Bashaw.

– Dehogynem. Volt azon az ajtón több judáslyuk is fúrva, de mindannyit
hasznavehetetlenné tette a komédiásné azáltal, hogy a levetett szoknyáit
az ajtó fölé akasztotta. Félre kellett tennem a kiváncsiságomat. Nem
soká várakoztatott. Ismét nyilt az ajtó, s ő kitekintett a nyiláson. Én
visszahőköltem a láttára. Ez nem az a hölgy, a kit én ide kisértem. Az
egy magas, testes amazon volt, ez pedig egy szilfid. Fehér, lenge
pongyola volt rajta, mely szoborszerű idomaihoz tapadt, a fekete haj
eltünt, a helyett csaknem fehér ezüstszőke fürtök omlottak a vállaira.

– Micsoda? Ezüstszőke haj? – szólt közbe lord Bel.

– No igen! ezüstszőke. Ez nem olyan ritkaság az angol nőknél. Sohasem
látott ön még ezüstszőke hajú nőt?

– De igen. Láttam.

– Én meglepetve rebegém: «Ön az, Melusine»? Erre ő szelíd mosolylyal
suttogá: Most már nem vagyok Melusine. Híjon az igazi nevemen:
«Milagrida.»

– Micsoda, Milagrida? – kiálta fel hangosan lord Bel. – Hisz az spanyol
név!

– Hát mért jön, mylord, ezért haragba? Lehetett a hárfásnő spanyol
leány. Csak nincs olyan bolond angol családapa, a ki a leányát
Milagridának kereszteltesse.

– Kérem ezt a thémát nem fejtegetni tovább.

– Az egész megjelenése a leánynak meglepett. Oly karcsú volt, oly
lengeteg; minden mozdulata csupa kellem, csupa báj, de különösen az
arczának az átváltozása volt feltünő, a mióta azt a czudar festéket
lemosta róla, szemei kékek voltak, miket a festett pillák feketéknek
hazudtak, a fekete szemöldök helyén finom vékony vonalak húzódtak, arcza
fehér volt, mint a porczellán, de bezománczozva a legtündöklőbb
rózsaszínnel, mintha a hajnal sugározná be. Csak a jobb arczán volt
látható egy háromszegletű fehér folt; de az is jól illett neki. Kis
leány korában egy papagály megharapta: annak a forradása maradt ott.

Erre a szóra lord Bel… izgatottan ugrott föl a helyéről.

– Egy papagály harapása? – hebegé.

– No igen; ezek a komisz beszélő madarak olyan gonoszindulatuak: a kire
irigyek, azt megharapják.

– Az lehetetlen! Az lehetetlen!

– Csak nem akarja a papagályokat védelmébe venni?

Lord Bel… a selyem zsebkendőjével törülgette izzadó homlokát.

– De egy hárfajátszóné!

– No hát miért nem kaphatott volna egy hárfajátszóné egy papagálytól
harapást az arczára?

– De hát honnan tudja ön, hogy az a fehér folt a leány arczán
papagályharapásnak a helye?

– Ő maga mondta el nekem.

Lord Bel…-nek a szemei vérben forogtak. Oldalzsebébe nyult, kihúzta a
bowieknifeot s annak a hosszú pengéjét kiugratta.

– Ugyebár, – hörgé tompán, rekedten, – mikor az ember egy ilyen szép,
piros női arczon egy olyan fehér foltot talál, egyszerre kedve támad azt
megcsókolni.

Eközben úgy fogta marokra a nagy kést, mintha a kedves barátjának szánna
vele egy oldaldöfést.

– No, azt én nem tenném; nem szokásom. Hanem az ujjam hegyével
érintettem azt a fehér foltocskát, megtudandó, hogy nem a letörült fehér
festék maradványa-e az ott? Erre adta a leány azt a fölvilágosítást.

Lord Bel… abbahagyta azt a szurkálási mozdulatot a zsebkéssel, a helyett
levágott egy darabot a rágódohány tekercséből s azt a szája szegletébe
dugta, s aztán hanyatt dűlt a kereveten.

Lord Alb… sietett még tisztábbra mosni a hárfás leányt, mint a milyen
tisztára az maga mosakodott.

– A lámpavilágnál szétnéztem a kis manzard szobában. Semmit sem találtam
benne, a mi hasonló természetű osztályhoz tartozó némberek lakhelyeit
diszíti. Falain nem voltak az Aretin-féle érzék-ingerlő képek, még az
ismeretes Männeken Piss gipsz-szobra sem volt látható a szekrénykéjén.

– Te kis Milagrida, úgy látszik, – mondám neki, – hogy valamikor a jobb
társaságokban voltál otthon. Olyan finomak a kezeid.

– Pedig a hárfapengetéstől megkérgesednek az ujjak hegyei. Igaz, hogy
fiatal koromban előkelő család tagja voltam. Családi nevemet nem mondom
meg. Az apám valamikor spanyol követ volt.

– Lárifári! – rikácsolt közbe lord Bel… – Hogy lett volna spanyol követ?

– Ezer bocsánat. Én tévedtem. Portugált mondott. De nekem a spanyol, meg
a portugál mindegy.

Lord Bel… a szóra egészen elvörösödött.

– Ezt ön csak az én boszantásomra mondja most! – S azzal kiköpte a
szájából a rágott dohányt.

Lord Alb… nem értette, hogy mi boszankodni való lehet ezen? Azzal
folytatá a mesélést:

– Egyszerű a történet; egy fiatal leány és egy ifjú szerették egymást.
Előkelő családok tagjai voltak mind a ketten. Boldogságuknak semmi sem
állt az útjában, a szülők beleegyezésével jegyesek lettek. A menyegző
napja ki volna tűzve, a jegyesek a szószékről kihirdetve, csak egy hét
volt még hátra. Ez utolsó hét alatt történt, hogy a menyasszony atyjának
egy majorházába beleütött a villám, s az porig leégett. Az apa és anya
együtt kirándultak a kár megtekintésére, leányukat otthon hagyták. E
távollét alatt érkezett meg a kastélyba a vőlegény. Volt, a ki fogadja:
a menyasszony. Őrjöngve szerették egymást, igazán őrjöngve. A páros
együttlét rossz tanácsadó. Az ifjú azt susogta a leány fülébe, hogy
hiszen úgy tekintsék már egymást, mint férj és feleség. Egy szikra volt
csak, s ettől a szikrától fel hagyta gyújtani a leány a szivét. Odaadta
azt a kincsét, a mit vissza nem lehet venni többé. Feláldozta jövendőjét
a pillanatért. Hát aztán mi lett velük? Az, a mi Hamlettel és Oféliával:
«Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.» «El is vevélek, ha hozzám
nem jövél.» A vőlegény a pillanat gyönyöre után megutálta a
menyasszonyát; leszidta, gyalázó szavakkal tetézte s magára hagyta;
többé felé sem jött, s azon a napon, a melyen menyegzőjüket kellett
volna megtartaniok, megszökött az apai háztól.

– A futó bolond, – dörmögé a Bashaw, kifújva a csibukjából a szikrázó
hamut.

Lord Alb… folytatá az elbeszélést:

– Ha ezzel vége lett volna a szomorú történetnek, hát ez olyan
mindennapi eset volna, a mit nem érdemes följegyezni. Egy megszökött
vőlegény. Gyöngyház, ha leszakad, lesz más! De az önfeledt szerelmi
odaadásnak következései voltak a leányra nézve, a miket a termete
elárult. Az anyai szem észrevette e változást: a leány mindent
megvallott. Kétségbeesés jött be a házba. Az apa előtt sem lehetett
titkolni a szerencsétlenséget. A becsületére féltékeny lord, kinek melle
királyok érdemrendeivel volt diszítve, határtalan haragra gerjedt s
elűzte a leányát a háztól, ki fejére ily gyalázatot hozott: egy shilling
nélkül. Látni sem akarta többé. Az anyja irgalmasabb volt hozzá. Minden
pénzét és az ékszereit átadta a leányának, a ki aztán Londonba menekült.
Az apja oly kegyetlen volt, hogy londoni ismerőseinek, rokonainak
tiltakozó leveleket írt: nehogy elűzött leányának menedéket vagy bármi
segítséget adjanak. A leány elveszett a fővárosi nyomorultak
számlálatlan tömegében.

Lord Bel…-nak valami eshetett a szemébe, mert nagyon törülgette.

– A szerencsétlen leány nemsokára megszabadult – az istenáldásától.
Finom társaságban úgy hivják ezt, hogy istenáldása. A fölösleges emberek
számát szaporító új gentlemannek volt annyi becsületérzete, hogy a mi
hibát világrajöttével elkövetett, azt nagyhamar a világtól megváltával
helyrehozza. Miss Milagrida felvehette a Melusina nevet. Utolsó pénzéből
vett magának egy hárfát s a csapszékbe járt énekelni.

– És most már abból élek, a mit a hárfámmal keresek. Szegény
keresetforrás, de tiszta, – mondá, nagy szempilláit lesütve. –
Czintányéromba rézpénzt dobálnak: arany, ezüst nem kerül abba soha. De
nekem az elég. És már most azt is érteni fogja ön, miért mondtam annak a
tolakodó dandynek, hogy hagyjon békében: utálom a bársonyt és selymet. Ő
is mindig bársony ruhában jött hozzám, a ki boldogtalanná tett. Azóta
irtózom a bársony érintésétől.

Én kissé valószinűtlennek találtam a leány állítását.

– De hát, szép Milagrida, mit csinál maga, hogyha valamely úrnak kedve
támad magát a szállására felkisérni, a hogy ime én is felkisértem? Nem
minden látogató engedi magát szomorú történetekkel kielégíteni. S maga
is csak húsból és vérből van.

– Oh, az ellen van énnekem egy talizmánom, a minek az igézete
csalhatatlan. Akarja ön, hogy megmutassam?

– Kérem szépen.

Erre a szép Milagrida a szekrényéhez lépett, felnyitotta s kivett belőle
egy üveg ládikát, mely selyemmel volt befedve: azt letette az ágyára.

– Nézzen ön ide, – szólt, a selyemtakarót lerántva a ládikáról.

Visszariadtam a látványtól.

Az üvegfödél alatt egy csecsemő bebalzsamozott mumiája volt látható.

– Ez az én talizmánom, – suttogá a leány; – akar ön az ágyamra feküdni,
sire? Kettőnk között nem lesz más, csak ez a kis koporsó.

Nekem a köny kicsordult a szememből.

Egy utczai énekesnő, a kinek mindennapi hálótársa első, egyetlen
szerelmének szülötte üvegkoporsóban!

Odadobtam az erszényemet az asztalra.

– Fogadja el tőlem, miss, e segítséget s őrizze meg továbbra is a
tisztaságát. Gondom lesz önre. Én leszek önnek az apja.

– Nem, nem! – hörgé lord Bel… – Én, én vagyok az apja! Ez az én leányom!

Azzal fölugrott a kerevetről, arcza sötétvörös lett, szemeit aláfutotta
a vér, kezével a torkához kapott, mintha a fojtogató lidérczet akarná
eltávolítani. S egyszerre csak arczczal előre bukott, eszméletét
vesztve.

A két mylord fölemelte s lefekteté a pamlagra. Rögtön sebészért küldtek,
az eret vágott rajta, a mire a beteg föleszmélt, de már csak megbénult
nyelvvel tudott hebegni, lord Alb… kezét keresve jobb kezével, mely
hideg volt, mint a jég.

– Hozza ön – ide – a leányomat. – Keresse föl. – Megbocsátok neki. –
Visszafogadom. – Örökösömmé teszem. – Egyetlen leányom. – Szegény
Milagridám!

– Sietek! Rá fogok találni!

– Akkor én is sietek a fiamat idehozni a lunatic asylból; – szólt lord
O’Don… – Tegye jóvá a bűnét, tegye boldoggá a kedvesét, s maga is
gyógyuljon meg általa.

Azzal lekapta a fogasrul a tengerikutyacsont-fogantyús bambusznád
pálczáját s elrohant a kioszkból.

Nem olyan könnyen ment lord Alb…-nak az eltávozása. Annak a kezét
vasszorítással fogta a gutaütött ember ökle, a ki egyre rebegte e két
szót: «Leányom! Clerc!» Az utóbbira azért volt sürgetős szüksége, hogy
végrendeletét élőszóval tollba mondhassa neki. Másfelől meg a kioszk
kávésa ült a lord Alb… nyakán azzal a követeléssel, hogy vitesse el
innen azt a gentlemant, a kit a gutával megüttetett, az ő kioszkjában
nem szabad senkinek meghalni. A felcser meg a díját követelte rajta.

Lord Alb… praktikus ember volt, föl tudta osztani a föladatát. Első a
nyavalyás lord elszállítása a lakására, ápolás alá vétele: egy
óranegyed. Azután a clerc meghivása a testamentomtevőhöz: másik
óranegyed. Akkor lóhalálában a Kakaslovaghoz, a leányt fölkeresni: ez jó
félóra. De időközben egy zsibárusnál flanell janklit kell venni, mert
bársony ruhás urat a leány magához közel nem ereszt. Onnan vissza.
Minden kitelik másfél órából. Addig várjon a halál. Hiszen mi is elég
soká várunk a kegyelmes úrra, várhat ő is.

Így szépen fölosztva az időt, kifizette a kávést, meg a chirurgust s
levitette a beteg mylordot a kívül várakozó sellyéjébe. Azután a lovát
kereste, a min idejött. Azt biz’ elvitte a Bashaw a maga sietős útjára.
Egy goddamot sem mondott rá. Ott ácsorgott egy boxcab a kocsija mellett.
Megmondta neki, hogy hova hajtson. Míg az a hátulsó ülésbe
felczihelődött, lord Alb… előhúzta a zsebéből a butykosát, a mi
whiskyvel volt tele s megitatta belőle – nem a kocsist, hanem a lovat.
Ennek azután volt sikere. A boxcab röpült, feldöntött egynéhány
kofaállványt; de minden állomásra megérkezett jó idején. Öt perczczel a
kiszabott idő előtt a mylord már rátalált a hárfásleányra a «Kakaslovag»
ivótermében. Még az ajtóból kiáltott rá. A családi nevén szólította.

– Miss Bel… Milagrida! Önt az édes atyja hivatja magához.

– Kicsoda?

– Lord Bel… Algernon, az én legkedvesebb barátom.

– Mi dolga van velem a mylordnak?

– Önt akarja tenni örökösévé.

– Így csak nem mehetek hozzá, ebben a maskarában. Engedjen átöltöznöm.
Hisz nem ismer rám az apám

– Nincs idő rá, miss; önnek az atyja haldoklik, órái meg vannak
számlálva.

Erre a leány fölsikoltott s elkezdte a haját tépni. Már tudniillik azt a
fekete parókát, a mit viselt. Zokogott.

S ez igen czélszerű volt. A fekete paróka lehulltával előtünt az
ezüstszőke hajzat, s a sűrű könyek lemosták az arczáról a festéket. Rá
lehetett ismerni a Milagridára. Így aztán vihette őt magával lord Alb…,
útközben elmondva neki a kioszkban történteket.

A boxcab lova feleúton összerogyott a nyargalástól, gyalog kellett
tovább sietniök. Felhasználták a melléksikátorokat. Elég jókor érkeztek
meg lord Bel… szállására. A mylord utolsó óráját élte; de még
eszméleténél volt. Hárman is voltak mellette, a kiknek feladata az volt,
hogy utolsó óráját megnehezítsék: a clerc, a ki motyogásából a
végrendelkezését igyekezett kiértelmezni; a káplán, a ki gyóntatta, s a
csodadoktor, a ki hólyaghúzókat rakott a talpára, meg a mellére s
szalmiákszeszt szagoltatott vele, a mitől a beteg nagyokat tüsszentett,
a két különböző examinátor nagy boszuságára.

Mindennek röviden véget vetett miss Milagrida megjelenése.

A hárfásnő, a mint ágyban fekvő atyját megpillantotta, nagy zokogással
rohant oda hozzá s keblére borult.

Lord Bel… csak a balkezét tudta még fölemelni, a jobbja megbénult, azzal
ölelé keblére visszatért leányát, utolsó erejével világosan ejtve ki e
szavakat:

«Leányomat nevezem ki általános örökösömmé.»

Ez volt az utolsó szava, utolsó lélekzetvétele. E szavakat protokollumba
vette a törvény embere. Tökéletes végrendelkezés volt.

Szeretett leányának nem volt már más feladata, mint halálra vált
atyjának szemeit az örök álomra lefogni.

A közjegyzősegéd felszólítá a másik két urat, a káplánt és a kuruzslót,
hogy menjenek át vele a mellékszobába, a hivatalos okiratot mint tanuk
aláírni. Lord Alb…-ra nem reflektált, azt daróczruhájában valami
szénhordónak nézte.

Ezalatt megérkezett a Bashaw a fiával. Az őrültek gunyáját még a «Kis
házban» fölcseréltették vele a hajdani bársony köntösével. Az orvos
kiadta a bizonyítványt, hogy a fiatal mylord, mint teljesen felgyógyult,
elbocsáttatik.

– – Már most, ha a regényíró szabad kézből írhatná meg ennek a
történetnek a végét, a maga szentimentális hajlamával, optimista
felfogásával, milyen szép jelenetet festhetne ebbe a rámába! Egy apa
halálos ágyánál térdelő leány, kit a megtért vőlegény vigasztal;
halavány ifjú, homlokára hulló szőke hajfürtökkel; az érzékeny pár
fölött az élő családapa, ki áldó mozdulattal teszi két kezét az ágy
mellett térdeplők fejére; a halott apának még egyszer fölnyilnak az
ajkai, mintha a túlvilágról sóhajtaná el az «áment».

Hanem a kegyetlen krónika kötve tartja a regényíró kezét.

Nem az lett a vége.

A bolondokházából előhozott fiú nem volt szép. Feje simára borotválva,
homlokán áruló diadém: egy sor fehér pont, a mit pióczacsípések hagytak
hátra letörülhetetlen emlékül; kiülő szemei széjjel kancsalítanak;
orrczimpái lüktetnek, arcza vigyori ránczokkal keresztülbarázdálva;
mikor állatias kifejezésü felső ajkát fölhúzza az inyéről, két kitörött
fog helye tünik elő. Azokat erőszakkal távolították el az orvosok, mikor
a tébolyultat megszállta a sitophobia (ételiszony), hogy az ételt tömlőn
keresztül vezethessék a gyomrába.

Az ifjú ember egy ólálkodó dúvad sunyiságával tekintett szét a szobában.

A mellékszobában látott három embert, a kik valami írással voltak
elfoglalva.

Egy ember ott állt az ablakban jó távol.

Az ágyon feküdt egy halott, annak a keblére borulva sírt egy nőalak.

Az ifjú apja, O’Don… lord költögeté a halottat.

– Mylord! barátom! Ébredj föl! Elhoztam a leányod vőlegényét.

Tehát ez az ő menyasszonya!

No de régen óhajtott vele találkozni! Annak a bolondja volt.

Most hát itt van! Nagyon jól van.

Lassan odacsúszott az asztalhoz. Azon hevert az apjának a
tengerikutyafogas pálczája. Ismerte jól. Abban volt egy pálczatőr, egy
két élű dákos.

Hirtelen kirántotta a tőrt s egy szökéssel ott termett a halottas ágynál
s a tőrt markolatig döfte menyasszonya hátába, a szívén keresztül, hogy
annak még sikoltani sem maradt ideje.

Azzal visszarántotta a gyilkot s két marokra fogva a saját szívén verte
azt keresztül, úgy vágta magát hanyatt az apja lábainál.

Erre a rémlátványra az apa, a Bashaw, elkezdett elébb őrülten
vigyorogni, majd hangos kaczagásba tört ki. Megtébolyodott.

… Ez volt lord Alb…-nak az eleven regénye, a mi meg van örökítve a napi
krónikákban.




A KENGYELFUTÓ.

Abban az időben Bécs volt a világ központja.

Már tudniillik, a mit mi világnak tartunk: a meddig a mi takarónk
nyúlik.

Oda sereglett mindenki, a kinek valami elnyerni, vagy elkölteni valója
volt.

Egy ideig (hosszú ideig) ugyan czentrifugál központja is volt Bécs ennek
a világnak. Tíz esztendeig dühöngött benne a keleti pestis. Bécs volt a
gócza ennek az egész Európát fenyegető vésznek. Menekült belőle
mindenki, a kinek a halál félelmes volt. Borzasztó halál, a mi ellen nem
volt gyógyítás, szabadulás.

Aztán jöttek az elemi csapások. A folyók özönvizekké áradtak. A
császárváros palotáinak az erkélyéről csónakkal szedték le a menekülő
uri népet.

Majd meg a tűzláng pusztította végig a nagy várost. Egész negyedek égtek
hamuvá. Menteni nem lehetett. A tüzes forgószél végtül-végig pusztította
a várost.

Ez mind Isten csapása volt. El kellett viselni.

De most következett az emberek csapása.

Az új királynőt, Mária Teréziát, fegyverrel támadták meg a szomszéd
hatalmak.

Bajorok, burkusok, francziák szövetkeztek ellene. Osztozni akartak a
tartományain. Már Bécs város kapuit döngették.

A királynő újszülött fiával Pozsonyba menekült.

Mindenki elhagyta, csak a magyarok nem.

Az az égretörő kiáltás: «Életünket és vérünket a mi királyunkért»,
megállítá az ellenségeit, kicsikarta kezeikből a diadalt. A többit
elmondja a történetírás.

A magyar főurak aztán otthont találtak a császárvárosban. Palotákat
építtettek és úri pompával tüntették ki magukat; a főutczákon
kengyelfutóktól előzött aranyos hintóikat, prémdolmányos huszárjaikkal,
bámulta a nép, s rájuk ismert a családi színeikről a libériáikon.

A királyi gárdisták épen mesemondás tárgyai voltak.

A gárdista mint közvitéz is tiszti rangot viselt.

A magyar nemesi családok büszkeségüket találták benne, hogy
legdélczegebb fiaikat a bécsi gárdába bevezethették. De mustrája is volt
az a magyar fiatalságnak.

De valamennyi magyar gárdista között legfeltünőbb alak volt Zarándi
Károly. A családi neve más volt: ez csak a prædicatuma.

Fia volt a Rákóczi-szabadságharcz egyik vezérének, a ki a kuruczok
fegyverlerakásánál nagy szerepet játszott, s ezért jutalmul donáczióba
kapta az Alföld egyik nagy latifundiumát, a rajta épült nagy kiterjedésü
mezővárossal együtt. Hozzá kapott még feleségül egy német herczegnőt.
Fiát a császár nevére kereszteltette, ez is volt a keresztapja. Károly
grófot Bécsben nevelték. Kitünő tehetségű ifjú volt már növendék
korában.

A mint árvaságra jutott, a tutora installáltatta a nagy dominiumba, a
hol megismerkedett roppant gazdagságával s azzal a meggyőződéssel
térhetett vissza Bécsbe, hogy ő az a hatalmas ember, a kinek csak akarni
kell valamit, az rögtön beteljesül.

Akart a gárdához bejutni: befogadták.

A bájos királynő kisérőjének választotta.

Az udvarhölgyek rajongtak érte.

Azok között a legragyogóbb szépségül volt elismerve egy nagy befolyásu
külhatalmasság nagykövetének, Lüderitz grófnak a felesége: Leontine
herczegnő.

Alakját a herczegnőnek a halhéj pánczél, vertugadin és a bouffantok
miatt nem lehet leírni; haját a puder, arczát a fehérítő és pirosító s a
szépségflastromok tartják előkelő ismeretlenségben; de a hagyomány azt
örökíté meg, hogy ő volt az udvarhölgyek legimádatraméltóbbja, a kinek
már azért is nagyon szépnek kellett lennie, mert otkolonban fürdött.

Zarándi Károly egészen belebolondult a herczegnőbe.

Azonban szenvedélyének erős akadályai voltak.

Nem a herczegnő férje. A kitünő diplomata, a mily tiszteletreméltó volt
a magasabb politika terén, oly kevéssé volt eszményképe a férfinak.
Alacsony termetét ferdére tolta el egy elrejthetetlen kinövés, féllábára
bicczentett, s a szemeit ideges rángatózás kényszeríté pislogni.

Hanem gazdag volt.

A herczegnő pedig erényes és büszke.

Az erénynek a legerősebb védbástyája a női büszkeség.

De az erényessége mellett a raffinált kaczérságot gyakorolta Leontine
imádói ellenében.

Szabad volt Károly grófnak a herczegnőt ajándékokkal meglepni. Hozhatott
neki drága schmuckot, beszélő papagályt, kapuczinus-majmot, nyerges
lovat; az mind elfogadtatott. Írhatott hozzá verseket (volt költői
tehetsége). Rendezhetett a nevenapjára tüzijátékot, karusszelt.
Lefestethette hírneves művészszel az arczképét. Ezzel mind elnyerte a
jogot – egy kézcsókra. No még többre is. Egy findzsa kávéra, a mibe
Leontine herczegnő saját rózsás ujjaival rakta bele a czukrot. Károly
gróf nagyon édesen szerette a mokkát. Még édesebbet kért. Nem! Nem! Azt
a kávéédesítőt nem adták meg neki.

Zarándi Károly gróf dúsgazdag főnemes hirében állott. Alföldi birtokait
nem is holdakban, hanem négyszög mérföldekben taksálták. Egyszerre ezer
tulkot hajtatott fel a pusztáiról, melyeket az akkori nagytekintélyü
főélelmezési biztos, báró H. vett át tőle a hadsereg számára. Volt
hitele a fiatal grófnak. A királynő rábízta a magyar nemesi gárda
pénztárának kezelését. Bármit kívánhatott tőle az imádott hölgy, ha csak
pénzbe került, teljesíthette.

Ha lovagias vitéztettről volt szó, attól sem riadt vissza.

Egyszer, egy nagyon követelt csók díjában, Leontine herczegnő azt
kivánta, hogy a délczeg vitéz ugrasson le a paripájával az ő szeme
láttára a bástyáról a sánczárokba. Megcselekedte. A lova tönkre ment, ő
maga zúzódást kapott. De elnyerte a díját: a csókot.

A csóktul lesz aztán az ember igazán őrült.

Bölcs szokás a chinaiaknál, hogy a csókot eltiltják; minek az alvó
démont fölébreszteni?

A herczegnő szobájában volt a képek között egy porczellánra festett
tableau, (talán Correggio remekműve), mely a hadisten Áresz találkozását
ábrázolja a szépség istennője Cytherével. Csókolódási jelenet: Áresz, a
fegyverzetéről itélve, afféle küraszir volt. Hátha még magyar gárdista
lett volna! Symbolice magyarázza a képen az isteni gonosztett végét a
két égi fiu, Hymen (a hűség jelképe), a ki fáklyáját – a föld felé
fordítva – kioltja, és Érosz (a szerelem istenkéje), ki a maga
szövétnekét a csókolódó pár fölé emeli magasra. Hiszen ott is kész volt
az indok: a kiállhatatlan férj, a kis sánta és púpos vállú Hefaisztosz.

Károly gróf mindig megállt az előtt a kép előtt, mikor Leontine
herczegnőtől búcsút vett; s forró sóhajtozásai kifejezték, hogy mire
gondol. Hát nem maguk az istenek adnak példát a halandóknak?

A herczegnő mindig kinevette.

Egyszer aztán komolyan vette a dolgot.

A társalgó teremből nyilik a boudoir. Egy szőnyegajtó vezet hozzá, a
melynek nincs látható zára. Egy titkos rugó nyomására nyílik fel. Ennek
a rugónak a gépezetét meg lehet tudni azon az áron, a mit a herczegnő
imádójának föltételül szab. Megsúgta neki ezt az árt.

És megállhatta, hogy nem nevetett hozzá.

Pedig az a lehetetlenség volt.

– Megteszem! – mondá Zarándi Károly, s hogy eskünek vegyék az igéretét,
térdet hajtott a tündérnő előtt. – Fogadom igaz magyar vitézi szavamra,
hogy meglesz, a mit kivánt a herczegnő. Az a nap az «én» ünnepnapom
lesz.

Azzal elhagyta a herczegnőt, a ki azután sokáig eltöprengett fölötte,
hogy vajjon csakugyan sikerülhet-e egy őrült szerelmesnek egy lehetetlen
föltételt valóvá varázsolni?

Hogy mi volt az a lehetetlen föltétel, azt majd csak ha a
megvalósulásához közelít, fogjuk elárulni.

A fiatal gárdista másnap rögtön szabadságolást kért a főudvarmestertől
nehány hétre, magyarországi birtokai rendezése végett. Azt megkapta s
azzal a saját fogatán lehajtatott a magyar fővárosba.

Ugyan mit kereshetett ottan?

*

Magyar főváros! Hisz ez nem létezett.

Volt egy Pest. Vályogból épült házak girbe-gurba utczáival, a mik igen
kellemes tanyául szolgáltak a hízó sertéseknek. A hatvani kapu zárta be
a védőbástyát, mely a Dunáig lekanyarult s ott befejezést nyert a
rondellával, a mi még száz év mulva is ott díszlett, mint a magyar
színművészet aziluma. A mostani Deák Ferencz-utczát határolta egy
czölöpgát, sárral tapasztott sövénynyel, a mi nem a török hadak
feltartóztatására volt kifundálva, mint inkább arra a czélra, hogy a
zsidók be ne szökhessenek a belső városba, portékáikat házalva
elárusítani. Az csak a palánkon kívül volt nekik megengedve. Reájuk
lehetett ismerni a parancsolt vörös köpönyegről, a minek a baloldali
szárnyán arasznyi sárga folt tett tanuságot.

A mostani paloták helyén terjengett egy nádas, melyben jó sikerrel
lehetett vadkacsákra vadászni; a városliget helyén farkasok, rókák
bozótja, azon túl a futóhomok sivatag pusztája. A Dunapartot ékesítette
levert czölöpeivel a vizafogó.

Sehol egy urasági kastély.

Az összeköttetést Pest és Buda között egy repülőhid tartotta fenn: a
hajdankor remek találmánya.

Budának ellenben a török háborúról tanuskodó romjai voltak.

De volt azután egy újabbkori nevezetessége: a hétkerekű malom. Ez a
hírneves hadseregélelmező biztos leleményes alkotása volt. Ő volt az
alapvetője a manapság oly nevezetes budapesti malomiparnak.

Tulajdonképen gőzmalomnak is lehetett volna már nevezni.

Budának megvoltak már akkor is a forró vízforrásai. Azokat még akkor nem
hitták fürdőknek. Ezeknek a forró vizet bugyogó forrásait használta fel
a korszak legnagyobb nemzetgazdásza, s egy nagyszerű malmot állíttatott
föléjük. Ez a malom aztán télen is tudott dolgozni, a mikor a dunai
malmok be voltak fagyva a jégbe. Azért nagy híre, kelete volt széles ez
országban. Télen minden vidékről idejöttek őröltetni.

Zarándi Károly azért jött le Bécsből Budára, hogy a hétkerekű malmot
megszerezze magának. Nagy árt adott érte cserébe: az egész nagy
terjedelmü apai örökét, pusztáit, gulyáit, méneseit, mezővárosát.

Kellett neki az a malom minden áron.

A bájos Cythere istennő azt a föltételt szabta imádó Áresze elé, hogy az
neki a nevenapjára egy szánkaversenyt rendezzen a Burg kapujától a
Szent-István templomáig.

Leontine napját pedig julius 18-ikára szabta meg a kalendárium. S a
kánikula égi jegyében nem esik hó; a mi az alpeseken volt is, az is mind
elolvadt már régen.

De azért szánkázni mégis fogunk.

Zarándi Károly neki állította a hétkerekü malmát a czukor-őrlésnek.
Annak nem volt egyéb dolga, mint czukrot lisztté törni. Azt zsákokban
csomagolva felszállíttatta hiencz társzekerekkel Bécsbe s elhelyeztette
egy roppant tárházba. Mikor aztán a Leontine nevenapját megelőző éj
bekövetkezett, akkor neki állította Bécs város valamennyi zsákhordóit a
munkának, s mire a nap megvirradt, ott állt a széles utcza egész
hosszában mélyen betakarva hóval. Czukorból készült hóval. A csörgős
szán a herczegnő kapuja előtt állt. Mögötte Zarándi gróf szánkója.

Az udvar és az egész előkelő világ részt vett ebben a lehetetlen
mulatságban. Szánkózás nyár derekán.

Nemcsak egész Bécs, de egész Európa viszhangozta azt a diadalt, melyben
egy magyar gavallér vívta ki a lehetetlenség legyőzését ezzel a
hallatlan sikerű partie de traine-nal.

Derék gondolat volt! Egy vagyont áldozott fel érte. De kivívta vele a
magyar név dicsőségét örök időkre. Ezt csinálja utánunk valaki!

A fogadás meg volt nyerve.

Leontine névnapja győzelemnap volt Zarándi Károly számára.

Az a Correggio-kép újra föltámadt.

Ámde a klasszikus istenmonda folytatását is adja e szerelmi kalandnak. A
sánta Vulkánus nem tűrte a tréfát. Elkészítette az aczélhálót, a
melylyel a szerelmes csábítót az egész Olymp előtt csúffá tette.

És a Vulkánok még most is boszúállók.

Zarándi Károlynak ez a szerelmi diadal egész vagyonába került. Nem
maradt egyebe a budai hétkerekű malomnál. Hát hiszen ha abba beleült
volna molnárnak s maga vámolta volna meg az őrletők zsákjait, abból is
szépen megélhetett volna; de hát nem azt tette, hanem ott maradt
Bécsben, és folytatta a pazarlásait, őrült szerelmeskedését, repkedett a
fényes lámpa körül, nem gondolva rá, hogy elperzseli a szárnyait.

Úgy tett, mint sokan tesznek, a kik egykor dúsgazdag urak voltak, s
aztán mikor a vagyonukat elprédálták, a régi hitelüket használják fel.
Magas állása volt, föltétlen bíztak benne. Ki merte volna őt
gyanusítani, a ki oly kitünő lövő és vívó. És a kinek a kalpagján levő
forgója ezreket ér.

Egyszer aztán akadt mégis valaki, a ki ezt megtette.

Nem egy hőslovag, nem egy Sámson, hanem a kis ferdevállu Lüderitz
herczeg. Készen volt Vulkán aczélhálója.

Meglátogatta Zarándi Károly grófot pompásan berendezett vöslaui
villájában. Nagyon örültek, hogy egymást láthatják. Hisz olyan benső
viszony volt közöttük. A tolvaj tudta, hogy mit lopott el az
ellenfelétől, s az áldozat tudta, hogy az mibe fog kerülni a tolvajnak!

Mosolyogva szorítottak kezet. Hisz a mosoly a harag számára lett
feltalálva.

De a szép asszonyon kívül egyéb okuk is volt mosolylyal álczázni az
arczukat.

A politika egén fellegek tornyosultak.

Valami készült a zárt ajtók mögött.

Ezt a valamit aztán a későbbi történetírás ezzel a czímmel jegyezte föl:
«hét esztendős háború».

Még most csak várandós volt a balsors.

De mindenki sejtett belőle valamit.

Erre volt jó az a kölcsönös mosolygás, kézszorítás.

– Kedves barátom, mondá a herczeg: te felőled rossz szél fúj. Te eladtál
gulyákat, méneseket az intendaturának, a mik már nem a te tulajdonaid.

– Ez egy félreértés, a mit én majd el fogok igazítani.

– Hát ez a kisebbik alkalmatlanság. De nagyobb baj is van annál. Te a
királynétól rád bízott gárdapénztárból tetemes összeget elsinkófáltál.

Zarándi elsápadt.

– Ki meri azt állítani?

– Nem kisebb ember, mint az új miniszter, Kaunitz, a ki most azt vette a
fejébe, hogy a közpénztárakat sorba vizsgáltatja. A tiedből roppant
összegek hiányzanak.

– Fedezi azokat a vagyonom. Ott van a budai malmom.

– Az is volna valami, ha czukrot nem őröltettél volna rajta; de most a
miatt újra kell az egészet berendeztetni, az semmi jövedelmet nem hoz.
El sem adhatod, mert mostani állapotában nincs rá vásárló.

– Ő felsége nem fogja engedni, hogy engemet ilyen bagatelle ügy miatt
üldözőbe vegyenek.

– Tudom jól, hogy ő felségének kegyében állasz. Legtitkosabb
rendelkezéseit te rád bízza. Be vagy avatva a kormányzás
előmunkálataiba. Ismered a közeljövő terveit. A csapatok elhelyezéseit.
A várak ellátásáról is értesülve vagy. Ha te ezeket az adatokat én nekem
kiszolgáltatnád, én viszontszívesség fejében helyrepótolnám azt az
összeget, a mi a rád bízott pénztárból hiányzik.

Ez érthető beszéd volt.

Zarándi Károlynak felforrt a vére.

Azt az ajánlatot teszi neki az az ember, a kinek legnagyobb oka van őt
halálba gyűlölni, hogy legyen árulóvá a saját királya, hazája ellen:
szolgáltassa ki a haditervek részleteit az ellenséges hatalomnak, a
miket a legfelsőbb bizalom közölt vele.

S a kés a torkára volt téve.

A rábízott pénztárban elkövetett sikkasztása fel van fedezve. Azt csak
az eltékozolt pénz helyretevésével lehet elsimítani.

Nem sokba kerül a megmenekülés. Egy fiók kinyitása. Egy iratcsomag
átadása. Senki sem tudja azt meg, kettőjükön kívül.

A meggyalázott férj így áll boszút a csábíton. Csinál belőle árulót.

Zarándi Károly egy perczig sem tétovázott. Felállt a helyéről s
kiutasító mozdulatra nyújtá ki karját.

– Távozzék előlem az úr! Semmi szavunk egymáshoz többet.

A diplomata még mindig nevetett és bizalmaskodott.

– Gondold meg, hogy ha ajánlatomat elutasítod, a Fleischmarktra kerülsz.

– Ott is büszkébben emelem fel az arczomat, mintha hazaárulóvá lennék.
Nem ismerjük egymást.

– No hát viszontlátásra – a Fleischmarkton.

Ott állt a pellengér.

Szép kis intézmény volt az akkori Bécs városában ez az
igazságszolgáltató jelvény. Egy karcsu kőoszlop, melynek oldalairól
vasbilincsek lógtak alá. Ide kötötték ki a czégéres bűnösöket.

Zarándi Károly grófot törvény elé állították. Nem volt mentsége.
Kiderült, hogy elsikkasztotta a rábízott nagy összeget. A miniszter
példát akart adni. A délczeg lovagot elitélték pellengérre. A királynő
nem adott neki kegyelmet.

Végre kellett hajtatni Zarándin az itéletet. Megfosztották rangjától,
grófi czímétől, kibilincselték a pellengérre, s ott a hóhér tépte le a
dolmányáról az érdemrendeket, gombokat és zsinórokat, letördelte a
sarkantyúit s nyakába akasztotta a szegény bűnösök tábláját, a nagybetűs
szóval: «defraudator» (sikkasztó). A törvényszék heroldja felolvasta az
összegyült sokaság előtt az ítéletet, s ketté törte a pálczáját fölötte.
Ez alatt egyre kongott a kápolna repedt harangja: a lélekcsengetyű.
Bizony temetés volt ez!

Azután ott hagyták: alkonyatig kikötve kellett neki maradni.

A köznép rokonszenvezett az elitélttel.

Az uri társaság is eljött a – halottnézésre. A jó czimborák,
fegyvertársak. Hiszen érdekes látvány volt. Egy délczeg dalia a
pellengéren. Az előkelő világ megjelent gyaloghintóiban e ritka
előadásra. Az a négy hordár által emelt kárpitos zsöllyeszék bizonyosan
Vulkánt és Cytherét rejté függönyei mögött. Vulkán boszút állt Marson a
szerelmi győzelemért. Itt van a szerencsés csábító az aczélháló alatt
megfogva.

Leontine órák hosszat ott maradt és leste a dráma változatait. Mert a
jelenet egyre új meg új fordulatot vett.

A népbeli asszonyok szánták az áldozatot, odamentek a
pellengéroszlophoz, felálltak a talapzatára, s kinálták mindenféle
italokkal az elitélt ifjút, narancscsal, süteménynyel: ez csak fejének
ingatásával mutatta, hogy nem kell neki semmi.

A nap forrón sütött az arczába, a feje le volt nyírva kopaszra, ki volt
téve a piaczi legyeknek.

Egy fiatal pástétomos leány azt gondolta ki, hogy lekapta egy
kengyelfutó fejéről a tollas sipakot, a ki ott egy gyaloghintó rúdjára
támaszkodva ácsorgott s odaszaladt vele az elitélthez, ezt a hegyes
süveget nyomta annak a fejébe, a mivel nem csak az lett elérve, hogy a
legyek nem csiphették; de a bámuló népség azt hihette, hogy ott a
pellengéren egy kengyelfutó van kikötve.

Rögtön akadtak többen, a kik a sipka strucztoll bokrétájának a színéről
kitalálták, hogy azok a Lüderitz herczeg családi jelvényei. Ebből a
gyors bécsi ész aztán arra is rájött, hogy abban a gyaloghintóban ők
rejtőznek a függöny mögött: Leontine a férjével.

Ez több volt, mint a mennyit a bécsi népkedély eltűr.

Nosza a kofák elkezdték rohadt almával hajigálni minden oldalról a
herczegi hordószéket, csúfnevekkel árasztva el a benne ülőket. A
hordárok loholtak észnélkül a Fleischmarktról a gyaloghintóval.

*

Itt vége lehetne ennek a szomorú történetnek. Rendes megszokott vége. A
testben, lélekben, vagyonban semmivé tett ifjúnak megmaradt még az
aranyvitézkötése. Az épen elég arra, hogy valahol a Práter egyik
bükkfájára felakaszsza vele magát. Mit választhat mást az olyan ember, a
kit a nemességétől megfosztottak: mint ezt a paraszthalált?

*

Az urasági kengyelfutók azon korszakban egész czéhet képeztek.

A hogy manapság a lóversenyek képezik Bécsben a legizgalmasabb
közlátványokat, akként volt az időben a népünnepek fénypontja a
kengyelfutó verseny.

A kengyelfutóknak az volt a rendes hivataluk, hogy uraságaik hintójának
lovai előtt szaladjanak s kereplőiket hangoztatva utat nyissanak előttük
az utczákon tolongó sokaság között.

A kengyelfutók igen jó fizetésben részesültek; de ezért gondjuknak
kellett lenni arra, hogy testi könnyűségüket megtartsák. Nekik nem volt
részük az urasági asztalmaradékban.

Nem volt emberséges szokás ez az emberfuttatás; ámbár azt hozták föl
mellette, hogy ez is olympi verseny.

Több száz kengyelfutó nyargalt egyszerre a versenytéren. Hegyes sipkáik
tollbokrétája szineiről lehetett látni, kinek a cselédei. Sok ezer lépés
volt a versenypálya. Halálra fáradtan, zihálva, izzadtan érkeztek meg a
bírói emelvényhez. Az összegyűlt sokaság biztatta őket zajos
kiabálással: «Előre Nádasdy! Ne hagyd magad Schwarzenberg! Szorítsd
Kaunitz! Colloredo!»

A tribünön ültek a magas uraságok, hölgyeikkel, a kiknek a kengyelfutóik
versenyeztek, s lornyónjaikkal lesték az eredményt.

Valamennyi futó között elől járt a fehér-sárga tollbokrétás a Lüderitz
herczeg színeivel. Nem is látszott kifáradtnak. Ő érkezett be
legelsőnek. Ő nyerte el az ötszáz darab lázsiás tallért. Becsületesen
megszolgálta.

S a csengő tallérokon kívül még egyéb jutalom is várt rá. A kifáradt,
felhevült futókat rögtön pokróczokba takarták, hogy meg ne hüljenek, s
italul forró fekete kávét kaptak.

A három elsőnek beérkezettet az a tisztesség érte, hogy herczegi és
grófi úrasszonyaik maguk nyujták át nekik a kávés findzsát és czukros
szelenczét.

Leontine herczegnőé volt az elsőség joga.

Ekkor szemben találta az isteni Leontine a győztes kengyelfutóját, eddig
rendesen csak a feje hátulját láthatta a hintójából, mikor az a lovak
előtt szaladt.

Meglepte az a nagy hasonlatosság. Régi ismerős ábrázat! Ezek a tüzes
szemek! Ez a csókotkövetelő száj! Csak a bajusza hiányzik.

Megkinálta a kávés csészével. Azután a czukros szelenczével.

– Köszönöm. Nem kérek czukrot.

S nevetett hozzá.

Ez a hang. Ez a nevetés egészen ismeretes volt már.

Leontine odafordult a két másik herczegnőhöz s csodálkozva mondá:

– Különös egy ember. Ő a legjobb futó, s czukor nélkül iszsza a kávét.




A ZÁLOG.


I.

Mikor a gravelotte-i nagy ütközet után a francziák minden vonalon
takarodót fúvattak: a fővezér utasítást adott a lovas-dandár
parancsnokának, hogy a balsikert és a kényszerű visszavonulást tudassa
Mac-Mahonnal – minden áron!

Könnyű azt mondani: «minden áron»; de mikor csak egy ár van.
Postagalamb, léghajó nem áll rendelkezésre. Az egyetlen ár: az embervér.

A tábornok összehivatta az ezredek fiatal tisztjeit, a hadnagyokat,
sous-offokat s ezt a kérdést intézte hozzájuk:

– Van-e önök között valaki, a ki az _édesanyja_ arczképét viseli a
medalyonjában?

Azok nagyot néztek. – Most van-e a legjobb idő a tréfálkozásra?
Medalyon, arckép volt mindenütt; de azokból nem került elő «maman».

Végre egy huszár-alhadnagy nagy vállvonogatva előállt vele.

– Nálam van olyan.

Fiatal, húsz éves volt a gyerek, kicsiny kunkora bajusz volt a felső
ajkán.

– Miért nem mondta ön ezt rögtön?

– Nem szükség ezt kitrombitálni.

(Igaz: az anyja arczképével nem dicsekedhetik az ember, más a szeretőé!
Azzal szokás).

A medalyon nem is volt drága fémből; egyszerű teknőczhéj volt a
borítéka. Azért, hogy ha el talál esni a vitéz, az értéktelen czölönköt
hagyják a nyakában: ne rabolják el a csatatér hiénái.

– Hát ön nagyon szereti az anyját, úgy-e, főhadnagy úr?

– Alhadnagy vagyok; az anyámat nagyon szeretem.

– De a hazáját még jobban szereti?

– Még jobban.

– Ilyen emberre van szükségem. Válaszszon ön ki maga mellé harmincz
lovast, s azoknak az élén törje magát keresztül az ellenséges
harczvonalon, aztán vigye el ezt a levelet Mac-Mahon tábornagynak.
Értette – kapitány úr?

– Értettem.

Azzal átvette a levelet a fiatal tiszt, megfordította a lovát s elindult
a maga harmincz emberéhez.

A fiatal tisztek «Rolánd» néven hítták egymás között a fiatal tisztet.

Mindjárt kalambúrt is csináltak belőle.

«Mi mindnyájan Rolánd halálával fogunk meghalni.»

(Mourir de la morte de Roland: annyit jelent francziául, mint «szomjan
elpusztulni»).


II.

«Törje ön keresztül magát az ellenséges harczvonalon – harmincz lovas
kisérőjével!»

A fiatal tiszt megkisérté a lehetetlent.

Felhasznált minden furfangot, hadicselt, ravaszkodást, hogy az ellenség
figyelmét kikerülje: feneketlen útakon, görgeteges vízmosásokon
keresztül vezette a csapatját; járhatatlan bozótokon tört keresztül,
ingoványt gázolt át; majd meg ismét őrült vakmerőséggel vágtatott
keresztül olyan területen, melyet a két harczoló fél ágyútekéi tartottak
kereszttűz alatt: egy helyütt az ellenség hasonfekvő csatárlánczain
gázolt keresztül, nekirohanva a plotontűznek: néhány huszárja ott is
maradt. Vaktában belebukkant egy pionércsapatba, mitraljőzzel lőttek
utána. Szájába ragadta a kardját, két kezébe a pisztolyait, sarkantyúba
kapva a lovát: lőtt, vágott, a míg embert látott maga előtt. Egyszer
aztán egy erdő széléhez ért. Egy perczre megállt és visszanézett: hányan
jönnek még utána?

Egy sem volt már a nyomában a kiséretéből.

Füstként felkavargó porfelleg jelzé a mezőn, hogy a vitézeket oldalba
támadta valami ellenséges lovasság.

A fiatal tiszt sietett menekülni az erdőbe.

Azonban az ellenség már észrevette s üldözőbe fogta. Bajor dzsidások
voltak. Egész svadrony.

Huszárjait levágták vagy elfogták. Rolánd egyedül vágtatott tovább.
Lőttek utána sokat: a golyók ott dongtak el a füle mellett. – Nevetett
rajtuk. – Bízott a jó telivér paripájában. Nagy egérútat nyert az
üldözői elől.

Egyszer aztán rémülve látta, hogy a hol az erdő véget ér, ott egy
hosszan lenyuló meredélyen végződik a fensík. A szakadékos, záporvájta
agyagfal nem mutatott semmi lejárót. Itt elfogják.

A dzsidások már hurráztak diadalukban s egyre közelebb értek.

Rolánd kapitány nem sokat tétovázott, vérig sarkantyuzta a lovát, s egy
hatalmas szökéssel leugrott a meredélyről.

Hát ezt a halálugrást senki sem csinálta utána.

Az üldöző dzsidások rémülten rántották meg a lovaik zablyáját, mikor a
szakadékhoz értek, s egynek sem volt kedve ily áron érni utól a
menekülőt.

Rolánd kapitány nem törte ki a nyakát, hanem a derék paripa, az ott
maradt lábatörötten.

Gyalog kellett odább futnia a kapitánynak.

Az üldöző dzsidásoknak le kellett kerülni messze félmérföldnyire, a hol
az agyagpart elsimul, hogy utána eredhessenek. Az alatt elrejtőzhetik
valahova.

A sík róna hepehupás tőzegtalaj volt, tele mocsaras tömpölyökkel,
kedvezőtlen terep lovassági futamnak. Hanem egy emelkedettebb dombon, a
hol bizonyosan homoktalaj volt, látszottak fák, s azok között egy veres
cserépfedelü tanya. – Arra felé vette az útját.

A tanyának eleven sövény volt a kerítése. Elől bab- és borsóföld, közte
sárguló dinnyékkel, egy vékony szalag rózsaszín virágú baltaczim-föld,
szárító ágasokkal, hátul káposztáskert.

A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány.

Valami kilencz-tíz éves. Gömbölyű, mosolygó piros arcza, gödröcskékben
végződő szája, szivalakú álla; fekete villogó szemei, a miket bozontos
haja egészen beárnyékolt. Csak egyféle öltöny volt rajta: egy kék és
piros csikos kalikó-ing, az is fel volt húzva elől, valami gömbölyűt
tartott benne, talán dinnyét.

– Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a
háznál?

– Hát én, ki lenne még más?

– Hát a férfiak?

– Mind elszaladtak a bolondok, mikor azok a gömbölyű likas golyók
kezdtek el hullani a tanya körül. Úgy megijedtek azoktól a furcsa
gömböktől.

– Hát te nem féltél tőlük?

– Nem ám. Egyet fel is vettem belőlük, a mi a dinnyeföldbe esett. Jó
lesz póznára tűzve madárijesztőnek.

Azzal kivette az inge szélébe rejtett gömbölyű tárgyat. Rolánd
felismerte benne egyikét azoknak a régi divatú gömbölyű gránátoknak, a
mikkel csupa udvariasság volt az ellenségre lövöldözni.

– Hát te csak magad vagy a háznál?

– Az ám. Még a bátyám is elszaladt, a nagy málészájú Monmon, pedig épen
kitálaltam neki az ebédet: gombóczot fekete megygyel, azt is itt hagyta,
sipkát, zubbonyt, faczipőt, mindent levetett, úgy futott el a nádasba.
Mintha ott rá nem találnának, ha ide jönnének.

– Pedig idejönnek. Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová
elrejteni?

– Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád
találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája.
Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a
dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha
olyan hülye volnál, mint a bátyám.

Rolánd tétovázott.

A kis leány odahozta neki a paraszt gúnyákat.

– No csak frissen. Vetkőzzél le! Ne félj, nem nézek oda.

S félrefordítá az arczát, hogy ne zsenirozza az úrfit a toalettcserénél.

– No! Megvan már?

– Meg.

A leány odafordult s összecsapta kezeit, nevetve.

– No ez derék maskara volna! Hát ez a bajusz mit vétett? Hisz erről
mindjárt rád ismernek a dzsidások, hogy úrfi vagy; parasztlegénynek
nincs bajusza.

Azzal beszaladt a szobába, hihozta az ollót.

Rolándnak rá kellett magát szánnia az áldozatra. A két drága kedvencz
lehullott az olló csikkentései alatt.

– De már most ezt kár volna eldobni: tegyük bele abba a medalyonba, a mi
a nyakadon függ, az úgy sem való a parasztgúnyához, majd én addig a
nyakamba akasztom: ott nem látják.

Rolánd átadta a leánynak a medalyont.

– Ah! Ez a boldogságos Szűz anya, úgy-e? – mondá a leány, meglátva a
benne levő arczképet.

– Nem. Ez az én anyám.

– Én azt hittem, hogy a «Vierge». Azzal megcsókolta a képet, beletömte a
kunkora férfidiszt a tobozba s elrejté azt az inge alá.

Hanem most már mit csináljanak a levetett katonaruhákkal, a karddal, a
csákóval, a sarkantyús csizmával? Ha azokból valamit megtalálnak az
üldözők, mégis csak rájönnek, hogy itt kell lenni a menekültnek.

– Tudod mit? Fogd azt az ásót: eltemetjük a kertbe.

– De ott rátalálnak a friss ásásra.

– Ne légy te okosabb nálamnál.

Azt tette a leány, hogy az ásóval kiemeltetett a földből valami öt darab
szép telefejű káposztát; azoknak a helyébe egy hosszú gödröt ásatott
Rolánddal; egyenruha, kard, csákó, minden elfért benne, betakarták
földdel s a káposztafejeket megint visszaültették a helyeikre. Azok nem
hervadnak el.

No már most jöhetnek a dzsidások.

Jöttek is. Lehetett hallani a szitkozódásukat, a mint a tömpölyök közt
végigbukdácsoltak.

– Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva
egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a
fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a
meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed.
Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak
pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen
tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. Ha
szólsz is, csak annyit mondj, hogy «mué, ne szavion pa!»

(A franczia paraszt magáról többesben beszél s «mué»-nek mondja az
«én»-t.)

– Aztán tudod: ezt az egész tál gombóczot meg kell ám enned magadnak,
mert ha ott hagysz belőle, mindjárt gyanút fognak, hogy úrfi vagy; a
parasztlegény nem hagy a tálban a macskák számára valót. De még utoljára
kitörüld az ujjaddal a tál fenekét, azt is beszopd.

Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden
oldalról. Sokan voltak.

A tisztjük leszállt a lováról. Derék nagybajuszu uraság volt.

Ott találta a kis leányt a tanór-kapuban.

Francziául szólt hozzá:

– Te kis leány, nem jött ide egy huszár a tanyára?

– De igen is jött; – felelt a kis leány, s aztán pergő nyelven elmondta,
hogy itt járt biz’ az: kecskebőr duda volt a hátán, két marmotát hozott
magával drótkaliczkában, azok úgy megugráltak, mikor dudált nekik, hogy
csupa öröm volt nézni. – Kisült, hogy a savoyard-fiút tartja huszárnak.

De az is negyednapja járt itt.

– Te buksi vagy! – mondá a tiszt. – Van-e bátyád?

– Ott ül a Monmon az asztalnál: eszik.

A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak.

– Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni?

Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját.

– Mué? Zsne szavion pa.

A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az
egész tanyát aljától tetejéig.

Minden ki lett fürkészve, padlás, pincze, kémény, kút, szénás félszer,
szalmaboglya, maga a káposztáskert is. Sehol legkisebb nyoma a
menekültnek.

Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot.

Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt.

Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon.
Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék.

Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le
mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére
festeni száját a meggy-ízzel.

A dzsidások ungorkodva kerültek elő a kutatásból: nem találtak semmi
gyanúnyomot.

– Pedig a szökevény ide menekült, láttuk jól, – mondá a főtiszt. S azzal
odament a kis leányhoz: körülfogta hízelkedve.

– Szép leánykám. Nézd csak, mit adok neked, ha kivallod, hogy hová
rejtetted el a huszártisztet. Ezt az aranyórát lánczczal.

– Hát még mit adsz? – kérdé a leány.

– Neked adom ezt az erszényt. Nézd: száz arany csillog benne. Jó lesz
neked, ha férjhez mégy. Mindjárt tanyát vehetsz belőle.

– Hát ha még a strassburgi toronyórát kinálnád is ide nekem, aztán meg
az Arthur király kincses ládáját, akkor sem tudnék neked egy huszárt
kiadni, a kit soha sem láttam, – viszonzá a kis leány.

Rolándnak hevesen dobogott a szíve. Micsoda nagy kincs rejtőzik a
kalikóing alatt.

A bajor katonák tovább kutattak.

A gombóczos tál kiürült.

Mikor a fenekét is kitörülték, azt mondá a kis leány Rolándnak:

– Az ám a szokás a parasztoknál, hogy mikor az asztaltól fölkelnek, a
bátya megcsókolja a hugát.

– De mikor olyan fekete a szád.

A kis leány aztán felkelt, egy vadszeder bokorról leszedett egy marék
éretlen piros bogyót, azzal megdörzsölte a száját s attól aztán elmúlt
az ajkáról a szederjesség, olyan pirosak lettek azok, mint a cseresznye.

– No már most megcsókolhatlak, – mondá Rolánd.

– De bátya, ha a fekete ajkamat nem csókoltad meg, most már a piros
ajkamat nem adom oda.

A dzsidások boszúsan hagyták oda a tanyát. Áldozatuk kisiklott a
kezükből. Kénytelenek voltak visszatérni.

Még azon éjjel a kis leány felkereste Rolánd utasítása nyomán azt a
helyet, a hol a lovával leugrott a meredélyről, elhozta a holt paripáról
a nyeregszerszámot, kantárt. Otthon a tanyán volt a bátyjának egy lova:
azt felnyergelte, felkantározta.

– No most már mehetsz az utadra, – mondá a huszártisztnek, a ki azalatt
a felásott egyenruháját ismét felvette magára. – Itt van a medalyonod
is.

– Azt csak tartsd meg magadnál, – mondá Rolánd. – Ezt itt hagyom nálad
_zálogban_. Majd eljövök egyszer érte és kiváltom.

– Mit adsz érte?

– Magamat.

– Majd meglátom.

– Hogy hínak hát, kedveském?

– Ivonette.


III.

Hét esztendő mult el azóta. A dicsőséges csatatéri harczokat
felváltották dicstelen szószátyárság hadjáratai.

Az ördög legyen ezeknek a történetírója. Annak is büntetés lesz, a benne
szereplőknek is.

Azok közt találjuk a fiatal vicomte de Braquelardot is.

Sokat emlegetett név volt. Férfiakkal, asszonyokkal való
összeesküvéséről nevezetes alak.

Mind megcsalták, mind elárulták: a csunya férfiak és a szép asszonyok
egyaránt.

Egyszer aztán megcsömörlött tőlük és valamit gondolt.

De hogy mit, azt csak két meghitt czimborájával közölte.


IV.

Szép fiatal hajadon lett már a kis Ivonette.

A mufti bátyja meghalt: ő rá szállt az egész gazdálkodás gondja. Elég
nagy teher egy magányos leányra. Lett volna ugyan kérője elég; de ő
rátartotta magát: azt mondta, hogy el van már jegyezve valakivel, annak
a megjöttére vár.

Egyszer aztán csak bekopogtatott az ajtaján, a kire várt.

Rolánd volt.

De milyen állapotban? Gyalog jött, poros csizmában, kopott, esőtől ázott
öltözetben.

– Hát mégis megjöttél? – kiáltá Ivonette örömrepesve.

– Igen, – szólt Rolánd, apró bugyrát ledobva a földre. – Azért, hogy
szolgálatot keressek nálad. Minden vagyonomat elvesztettem –
könnyelműen, vétkes bolondságból. Nem akarok úgy tenni, mint mások, a
kik ilyen esetben az életüket kioltják: én azzal akarok vezekelni, hogy
beállok munkásnak: dolgozom és nélkülözök. Fogadj fel béresnek.

– De bizony csak nem fogadlak én fel tégedet béresemnek, hanem itt van a
zálogod, azt váltsad be, a hogy igérted: magad-magaddal, saját
személyeddel. Férjem fogsz lenni, gazda a házamnál.

Azzal magához ölelte, megcsókolta, s a mint jól tartotta, kipihentette,
rögtön vitte magával a faluba a mairehez bejelenteni, hogy ők két hét
mulva egybe fognak kelni.

A parasztlegények, leányok nagy csúfsággal kiabáltak utána: «No ugyan
bekötötted a fejedet egy sehonnai csavargóval.»

Két hét mulva aztán felmentek ismét a mairehez, természetesen gyalog,
törvény parancsa szerint megkötni a házasságot. A vőlegény aláírta a
nevét a jegyzőkönyvnek; a menyasszony nem ismerte a betüket, az csak a
keze keresztvonását hagyta ott.

Akkor aztán azt mondta Rolánd Ivonettenek:

– Hallod-e? Én megigértem az anyámnak, hogy ha megnősülök, akkor a
templomba is felmegyek, az oltár előtt rám adatni a papi áldást.

– Azt én is szeretném, – mondá Ivonette. – Csakhogy az pénzbe kerül s
nekünk takarékoskodni kell. Tudod, szegények vagyunk.

– Annyi pénzt tettem félre, a mennyibe ez kerül. Ne félj semmit.

Mikor a templom felé mentek, feltünt Ivonettenek, hogy egész sor hintó
foglalja el az utczát.

– Ejh, most bizonyosan valami nagyúri esküvő van odabenn. Várjuk meg,
míg annak vége lesz.

– De bizony nem várunk. Az Isten házában míndnyájan egyenlők vagyunk, –
szólt Rolánd s bevonszolta magával Ivonettet.

A templom nagy pompával volt feldíszítve; tele divatruhás násznéppel
minden pad; az oltáron viaszgyertyák égtek, a szent szobrok koszorúkkal
voltak körülfonva.

Rolánd egyenesen odavezette Ivonettet az oltár elé. Ott várt rájuk már a
főpap, virágos kantusban, aranyos süveggel.

– Hűh te! – suttogá Ivonette Rolánd fülébe, – ki fizeti meg ennek a sok
viaszgyertyának az árát?

– Csak te térdelj le szépen a vánkosra.

A főpap aztán összeeskette őket teljes nagy czeremoniával, s mikor
minden fényes szertartásnak vége szakadt, így szólt hozzájuk, kezeit
kiterjesztve fejük fölé:

– És most vicomte de Braquelard Rolánd colonel és vicomtesse de
Braquelard Ivonette, legyetek örökre összekötve s Isten áldása legyen a
ti házasságtokon.

Az a sok fényes úri hintó mind Ivonettere és az ő férjére várt s azoknak
a pompás nászkiséretére.

*

Ez a _valóságos történet_ pedig föl van jegyezve az 1877-ik év napi
eseményeinek sorában valamennyi európai hirlap hasábjain.




EGY RÉGI ADOMA, MELY MINDIG ÚJ MARAD.

Tizennyolcz esztendeje már, hogy minden évben szerencsés vagyok a «közös
ügyek elintézésére hivatott küldöttség» tagja lehetni. (Ne kerülgessük a
forró kását, mondjuk ki egy szóval magyarul: «delegátus».)

Egyik esztendőben Budapesten, másik esztendőben a Kaizerstadtban.

Mikor Budapesten ülünk, akkor nem kapunk gázsit, tehát nekünk is
ingyenben marad; mikor Bécsben ülünk, akkor kapunk tíz forint napidíjat:
annálfogva ráfizetünk két-, három-, négyszáz forintot. Hogy miért
fizetünk rá? Azt meg tudjuk mi itthon magyarázni az asszonynak. Másnak
mi gondja rá?

No, de hát megéri az, hogy kétszer egy esztendőben alkalmunk akad
felöltözni magyar vitézeknek. Először az ünnepélyes megnyitásnál,
másodszor az udvari ebédnél. Első alkalommal egészen magunk között, a
másodiknál az osztrák kollégákkal tarkázva.

A trónbeszéd meghallgatása után félkörbe áll a magyarság, s ő felsége
körüljárva, mindenkihez intéz nyájas, leereszkedő szavakat.

A legtöbbtől megkérdezi, hogy hány esztendeje tagja már a delegácziónak?

– Tizenkét év óta felség!

*

Sokan fognak még ráemlékezni, hogy a mi halhatatlan emlékű Erkel
Ferenczünk nemcsak híres zeneszerző, hanem ismeretes sakkjátékos is
volt, a kit külföldi championok is felkerestek, hogy vele
megmérkőzzenek. Neve a nemes sport viadoraié közé van följegyezve.

Minden délután ott sakkozott a színházzal átellenes Zrinyi-kávéház
szögletasztalánál. Szakértő közönség nézte a munkáját. A nézők közt
legbuzgóbb volt Petrik, a Nemzeti Színház basszistája. Ő legelébb
bevette magát a szögletbe s ott pöfékelte a szűzdohányt hosszú,
megyfaszárú selmeczijéből.

Talán nem is tudott volna Erkel olyan korrekt játszani, ha azt nem tudta
volna, hogy Petrik nézi.

Egyszer Szigligetivel sakkozott éppen Erkel, a midőn játszótársát, a
Nemzeti Szinház titkárát sürgetős dologban szólítá el «Mózsi», azaz hogy
«Elemér», a szinház szolgája. Mennie kellett.

A félbenhagyott partie pedig nagyon érdekes volt.

Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek:

– Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigligeti helyére, folytatni a
partiet? A _fehér_ nagyon jól áll.

– Szivesen, – mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá
s leült Erkellel szemben.

– Önön van a húzás. Fehér mozdul.

Petrik sietett is megmozdulni; megfogta a _tornyot_ s egy hatalmas
_lóugrást_ téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas
szóval: «sakk matt».

Erkel nagyot nézett rá:

– Hallja Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról!

– Nincs…

– Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esztendő óta, hogy mi itt
sakkozunk mindennap?

– _Tizenkettő óta._

*

Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahányszor a delegáczió
megnyittatik.

… Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynéhányan…

«Tizenkettő óta, fölség!»




ÉPÜLETES LEVÉL  EGY OLYAN EMBERHEZ, A KI MÁR RÉGEN AKAR HÁZASODNI, CSAK
AZT NEM TUDJA, MINT FOGJON HOZZÁ.

Én, édes barátom, tulajdonképen a te ízlésedet nem ismerem, a magamét
pedig rád disputálni nem akarom, hanem ha csakugyan oly igen
elhatároztad magadat, hogy kiürítsd ezt a keserű pohárt, hát mondok én
neked egy nehány fac-similét, válogass belőle.

Azt előre is fölteszem rólad, hogy imádottad, mátkád, szeretőd s más
afféléd nincsen, mert ha volna, tudnád, hol kezdjed? Elmennél a
primáshoz, kérnél dispensatiót, vagy kihirdettetnéd magadat, vagy ha van
valaki, a ki ellenzené házasságodat, s kedvesed szép, gazdag és jámbor,
elszöktetnéd, ha pedig nem az, magad szöknél el. Én a példákat elődbe
adom. Egyikre se mondom, hogy kövesd, egyikre sem, hogy ne kövesd. A
többi a te dolgod.


_I. Házasság követség útján._

Valami nagy híres és hatalmas családnak van egy házasulandó fia, a kinek
egy hasonló nagy, híres és hatalmas család férjhez menendő leányát kell
nőül elvenni. Annak idejében, mikor tudniillik a kérdéses ifjú ember
annyira ment, hogy maga fel tud öltözködni, lefestetik egy darab
elefántcsontra, s ezzel az arczképpel valami okos ember elküldetik a
kérdéses leányos-házhoz. A leány szülei megnézik az arczképet,
megszámlálják a vőlegény törzsökfájának leveleit s ha nem derogál az
ajánlat, megkérdik: hogy majoresco-e, vagy kadét? Ha kadét, legyen pap
és ne házasodjék, ha pedig majoresco, hány esztendős?

– Legszebb idejében van, három év múlva épen kilencz esztendős lesz.

– Úgy épen összeillenek. A válogatható menyasszonyok egyike öt, a másik
négy éves.

S a küldöttet két kedves kis arczképpel ismertetik meg.

Az egyik egy kedves kis szöszke angyalfő, ragyogó szemekkel, a másik egy
sápadt, vánnyadt alak, gyermekarcz aggott vonásokkal.

Természetes a szebbiket választja. Azután a neveiket kérdi.

– Az egyik Adalgisa Eleonora Clarissa, – a másik – Uracca.

A követ elsápad: – Ez az első a szebbik, nemde?

– Nem, a szebbik Uracca.

– Mille pardon. Ezzel a névvel haza nem mehetek, mert visszakergetnek
vele. A másikat viszem el.

És a másikat jegyzi el a vőlegénynek, mert Uracca nem szép név.


_II. Házasság hirdetés útján._

Valami olyan újságba, a mit igen sokan olvasnak, teszem fel a M.
hirlapba, beigtat valaki, a ki a nevét nem mondja meg, egy ilyenforma
hirdetményt:

«Egy legjobb korában levő férfi, öt láb két hüvelyk magas, barna, jól
termett, kellemes külsejü, állandó biztosított hivatalban levő, 400 pft.
fizetéssel, 6 öl fa és 24 p. mérő gabona deputatummal, keres egy magához
illő élettársat.

Az ajánlkozó ifjú nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik és guitározni
fenségesen tud. Az ételben nem válogatós, csupán a sárgarépát gyűlöli.
Haragudni nem szokott és aranyérrel nem vesződik.

A keresett menyasszony multja és életkora nem jön tekintet alá, hanem
annál inkább megkivántatik, hogy legalább annyi jövedelme legyen, mint a
vőlegénynek. Özvegyasszonyokra nézve az a kivétel áll: hogy három
gyermeknél többet ne hozzanak magukkal.

Szőkéknek elsőbbség adatik, a szeplő vagy veres haj nem tesz
különbséget.

A menyasszonynak megengedtetik: hogy se francziául, se németül ne
beszéljen, sőt ha sehogy sem beszél, még az is jó néven vétetik.

Bővebb tudomást vehetni e lapok szerkesztőségénél. N. M. K. U. czím
alatti bérmentes levelekben.

Szenzálok nem fogadtatnak el.»

Egy év mulva aztán ugyanazon lapban ilyenforma hirdetés jelent meg N. M.
K. U. úrtól:

«Szeretett hitvesem házasságunk második havában hazulról eltünvén,
ezennel a megkeseredett férj által 100 pft. jutalom tüzetik ki azon
becsületes emberbarátnak, ki őt megtalálandja – és megtartja magának.»


_III. Házasság asszonyért._

A matyó legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton
estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.

A falu végén kinn áll a kapuban a keresztanyja s rákiált:

– Te Ferkó! Tán nem tudsz még semmi ujságot?

– Már hogy tudnék?

– Látod, meghalt anyádasszony!

– Hát mér’ nem mondta?

– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.

– Bizony bánom is én.

– De neked hozta ám, nem magának.

A legénynek eláll a szeme.

– Hát még azt se tudtad, hogy megházasodtál?

– Most hallom kendtül. Hát már aztán kit vettem el?

– Szilvásról a Ferde Pannit.

– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.

Otthon aztán kijön a vőlegény eleibe az apja egy nagy furkósbottal,
módot talál valahogy beleköthetni a fiába, azzal végigveri istenesen s
akkor magára hagyja látatlan feleségével, ki is menten azzal helyezi be
magát férji jogaiba, hogy Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel
consummálva van a házasság.

Másnap a templomban aztán dicsekedve mondja el Panna a többi
menyecskéknek, hogy az ura úgy megszerette: hogy már meg is verte jól. –
Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak: hogy míg ő az erdőre járt,
itthon megházasodtak neki.


_IV. Házasság szerződésre._

Czivilizált országokban van olyan hivatal, nálunk nincs, de lehetne, a
mit házasságszerző hivatalnak neveznek.

Dolgos ember nem ér rá valakinek tizenegy hónapig szépet tenni, hogy a
tizenkettedikben kosarat kapjon, hanem egyenesen benyit a házasságszerző
boltba, s kéri a lajstromot.

Ez a módja a feleségtalálásnak bizonyosan nem oly embernek való, a ki
verseket szokott írni messziről imádott hölgyekhez s a tánczosnéknak
tapsolni, hanem becsületes jövő-menő embereknek, kik egész nap a
boltban, vagy a mázsaházban állnak, majd ide, majd oda utaznak, csak
csizmát váltani és alunni mennek haza s szeretik, ha otthon van valaki,
a ki gondot tud viselni a házra.

A lajstrom népei közül végre megakad a szem. Az ember összejön vele.
Tisztességes, csinos alak, nem czifra, nem ronda, fogai épek, haját nem
festi. Jó lesz. Hanem özvegyasszony, négy gyermeke van. Ez baj. Kettőt
boltosinasnak fog adni. Így megint jó lesz. Bizonyos időre nem köti le
magát, holtig még kevésbbé, hanem félesztendei felmondásra igen; ha a
férj mond fel: fizet ötszáz forintot pengőben; ha az asszony:
ugyanannyit váltóban. A születendő ivadék férfitagjai az apánál, leányai
az anyánál maradnak.

A szolgabiró aláírja a Contractust s kész a házasság.

Ha valamelyik fél megunta a másikat: nem csalja meg, hanem felmond neki
s leteszi a bánatpénzt.

Ha megcsalja: a másik mond fel, – s bánatpénzt sem fizet.


_V. Házasság, a mibe az ember úgy jön bele, hogy maga sem veszi észre._

Első hónap. Egy fiatal ember megismerkedik a háziasszonya leányával s
rettenetesen szólja egy barátja előtt.

Második hónap. Találkozik barátjával. Az kötekedve mondja neki: hogy a
városban az a hír, mintha ő el akarná venni a háziasszonya leányát.

– Mit gondolsz! Csak van szemem, – kiált fel ez haragosan.

Harmadik hónap. Barátja tréfálni akar e tárgyról. «Kérem, ne szóljunk
erről.»

Negyedik hónap. A jó barát hallgat és mosolyog; az ifjú valamit akar
mondani, de még sem mond.

Ötödik hónap. A jó barát rágalmazni kezdi a kérdéses leányzót, az ifjú
ember fölpattan és pisztolyokról beszél.

Hatodik hónap. A jó barátnak van mit hallgatni az isteni hölgy virtusos
tulajdonságairól.

Hetedik hónap. A jó barát felszólíttatik: hogy legyen násznagy. – Okul
adatik, miként a kérdéses hölgy oly szerény és engedelmes, a minőt nem
találni többet.

Nyolczadik hónap. A jó barát iszonyú pörpatvarra nyit be a házaspárhoz.
Csak egy ember beszél, a másik hallgat. Az a másik a férj. «Papucs alatt
vagy te pajtás», mond a jó barát. «Mint minden jó férj», felel amaz
angyali phlegmával.


_VI. Házasság hajtóvadászatképen._

Egyszer farsang idején egy fakó szán hajtatott be az öregapám udvarába.

Egy pár nemes atyámfia ült a kasban; az egyik lábát mindegyik kilógatta
a szekér oldalán. Mert volt az atyafiaknak egy pár ősi sárga csizmája
ezüst sarkantyúra, mely klenodium csalhatatlan hatása akként volt
biztosítva, hogy annak felét mindkét testvérpár felhúzta a szélső lábra
(a másik bagaria volt) s azt kinyújtva a szekér oldalán, ekkép hódíták
meg az ablakon kinéző hajadonok szíveit, kiknek tekintetét ilyenformán,
bármely oldalról pillanták is meg a fakó szánt, ki nem kerülheté az
ellenállhatlan – sárga csizma.

A fakó szán megállt az udvarban a kút előtt. A nemes vendégek rövid
tanakodás után helyre cserélték a csizmáikat. A melyiknek egészen a
sárga jutott, az ment mindig elől. Azért álltak pedig meg a kútnál, hogy
ott a vedernél elébb szépen megmosakodtak, azután a kocsis köténye arra
való volt, hogy abban megtörülközzenek. Így állítottak be az öreg
apámhoz. Urambátyámnak szólították, elmondták a genealogiájokat, melyből
menten kitünt: hogy apáról anyáról atyafiasak nemcsak ő vele, hanem az
egész dunántúli kerülettel; azután megismerteték családi
körülményeikkel: hogy ők osztatlan testvérek, neveik Péntek Péter,
Péntek Pál, az apjuk is azért kereszteltette őket Péter Pálnak, hogy
egyszerre tarthassák a névnapjukat. Az öregapjuknak hajdan félfaluja
volt, s az a Czinderi, ki fél Somogyot bírja, egyszer beszélt velük –
restauratiókor; hanem van Fejérben három sessiójuk – zálogban, csak pénz
kell hozzá kiváltani, Komárom vármegye előtt pedig négy perük foly,
melyben Magyarország egy tizenketted részét keresik, most pedig
házasodni jöttek s kérik az öregemet: hogy legyen násznagyuk.

A két ember annyira hasonlított egymáshoz, hogy az öregem mindig a
Pétert szólította Pálnak és a Pált Péternek, s minthogy beszédközben, ha
valami nem jutott eszébe, igen sűrűen szokta ismételni ezt a beszédfótot
«hogy híjják?», a testvérpár mindannyiszor fölkelt a székről és felelt
rá: «Péntek Péter, Péntek Pál.»

– Hát öcsémuramék, mondá az öreg apám, igen szivesen megteszem, csak azt
mondják meg: hogy ki lesz az a megtisztelendő hajadon, vagy leányzó,
vagy – hogy híjják?

– Péntek Péter, Péntek Pál.

– Igen, de a menyasszony kicsoda?

– Hát ideát a szomszédban, István urambátyánknak hajadon leánya,
Zsuzsánna. Azt hallottuk, hogy neki is van valamicskéje.

– Van biz annak. De hát – hogy hivják! – («Péntek Péter, Péntek Pál»)
melyikük számára kérjem meg?

– Hát a melyikünkhöz inkább hozzá jön.

Az öregapám nagyot fújt a pipájába. – Ejnye – hogy híjják? – («Péntek
Péter, Péntek Pál») kentek hát ketten vesznek egy feleséget.

Hanem biz ezek ketten sem kellettek egy emberszámba. István úr a
szomszédban azt kérdezte a leánykérőktől, hogy «ma adjak-é kenteken ki,
vagy holnap?»

– Már inkább csak holnap. – Felelének azok ártatlanul. Legalább még
aznap ott vesztegelhettek.

Másnap ismét nyakukba vették a világot, faluról-falura járva, sicut leo
rugiens, és keresve, hogy kit vegyenek el?

Nem tudom, kaptak-e már?


_VII. Házasság szenzálok útján._

– Nincs önnek szüksége pénzre? Szerzek.

– Nem kell.

– Babot, buzát, vagy gubacsot? Szolgálhatok?

– Nincs rá szükségem.

– Kerítek jószágot, vagy eladom, ha van.

– Köszönöm.

– Egy igen szép lányt tudok, fiatal, kellemes, van harminczezer
forintja, rekommendálhatom.

– Már az nem volna tréfa.

Ekkor elmegy a szenzál a szép, kellemes leány családjához. Ott is úgy
kezdi, mint emitt.

– Igen szép fülönfüggőim vannak, karpereczek, keleti shawlok.

– Nem veszünk.

– Egy szép eladó házat tudok Pesten.

– Nem kell.

– Egy derék fiatalembert ajánlhatnék, jeles, mivelt fiú, hatszáz pengő
forintos hivatalban van.

– Majd meggondoljuk.

S a szép leány és a derék fiatal ember összegseftölődik. Kisül ugyan,
hogy a szép leány nem igen szép, s a derék fiatal ember nem igen derék
ember, hanem a harminczezer forint és a hatszáz forintos hivatal megvan,
s ez a realitás.

A szenzált mindkét fél kifizeti, a többi a házaspárok gondja.

Így, öcsém. Többel is szolgálhatnék, de ha te meg nem untad ezeket a
házassági formulárékat olvasni, én mindenesetre meguntam írni, azért
válaszsz, vagy ne válaszsz e közül a hét közül: hanem nekem hagyj békét.




EGY MARHAVÉSZ-INSPECTIO.

(Elbeszéli, a kivel megtörtént.)

No, soha sem leszek többet marhadög-komiszárus.

Felruháznak engem azzal a magas misszióval, hogy intézkedjem absolute
százezrek sorsa fölött, itéljek élet és halál kérdésekben négylábu
állatok országában, egyszóval legyek marhahaynau.

Elfogadtam a nagy megtiszteltetést, s mindjárt ki is hirdettem az
ostromállapotot, statáriumot, kordont huzattam a pacificálandó
territorium körül, keményen megparancsolván, hogy a kordonon, se gyalog,
se kocsin, semmiféle formátumban, qualificatióban és applicatióban,
semmiféle állatnak a bőrit keresztülvinni nem szabad, még zsidó
bőrtaplót sem, detto semmiféle fűféle a kordonon át ne csempésztessék.
Végtére mindenkinek, személyválogatás nélkül, halál fejére, akár úr,
akár paraszt légyen a gazdája, akár czímeres, akár czímertelen ökör, – a
mint búnak ereszti a fejét, és malecontentusnak kezd mutatkozni, rögtön
Pulver és Blei! azaz ólmos bottal fejbe ütni, aztán port a tetejibe! –
hoc secus facturi!

Egynéhány nap mulva: megnézem, mondok, hogyan hajtják végre
parancsolatomat. Ad latus magamhoz veszem a járásbeli marhadoktort, a ki
igen jeles capacitas, mert külföldről jött s ott tanulta a veterinariát.

Mikor a szekérre felkapaszkodunk, a doktor kinevetett, hogy minek viszek
magammal juhászbundát, czipót meg szalonnát. Hiszen meleg van, s talán
csak éhen sem halunk Kanahán közepén. De én meg visszanevettem, mert nem
hozott egyebet magával, mint a felesége nagykendőjét, a kit nevezett
plédnek, meg egy táskát, tele baromnak való medicinával.

Ekképen felfegyverkezve, szépen elérkezünk a kordonhoz. Látom, hogy
vasvillás embereim ott strázsálnak pikéten. A mint hozzájuk érünk, a
lovak elibe ugranak, megkapják a zablát s kiabálnak, hogy megálljunk
erre-arra, mert különben belefordítnak az árokba.

Megdicsértem őket. «Nagyon jól van, édes fiaim; csak őrködjetek ezentúl
is ilyen jól, édes fiaim.»

– Semmi édes fiaim, hanem ide azzal a bundával!

– Micsoda! Hát zsiványok vagytok ti? És ha zsiványok vagytok, hát
illik-e az: alkotmányos világban békés utazóktól a bundát elvenni?

– Nem ér semmit az a sok beszéd. Itt a kurrens! – Azzal kivette a
szeredásból a saját ukázomat, s azt lábbal felfordítva, kiolvassa
belőle, hogy a kordonnál minden állat bőre irgalom nélkül
letartóztatandó, és mivel a juhászbundában belül bőr vagyon, tehát a
juhászbunda itt marad.

– Ostobák vagytok! – kiáltottam rájuk. – Hát ki értett juhászbundát a
bőr alatt? Én csak tudom, hogy mit értettem bőr alatt, mert a
pronunciamentót én bocsátottam ki. Én vagyok a marhadög-komiszárus.

De a paraszt egyet rántott a szűrin s azt mondta, hogy: azt akármelyik
hunczut elmondhatja magáról, hogy ő a marhadög-komiszárus. Csak ide
azzal a bundával! Ugyis van már itt egy határ.

Teremtuccse, a bolondok megtették, hogy saját parancsolatomra lehúzták a
bundát a nyakamból, és odadobták a többi közé a gyepre.

Egy gaz ficzkó azonban megpillantá a lőcsre függesztett csikóbőrös
kulacsomat. – Hohó! itt is van állatbőr! – Lefoglalták a kulacsot is, és
eltették a többi zsákmány közé. – Hanem előbb vérit vették.

Ezek az én embereim Angliában tanultak törvényt magyarázni.

Én káromkodtam, a doktor meg nevetett, hanem csak alattomban, tenyerével
a száját eltakarva.

No megállj! menjünk csak tovább!

Nemsokára kiértünk a pusztára, hol egy veszedelmes gulya volt
megvizsgálandó. Kicsit fújt a szél, s nekem már csak elvben volt bundám.
A doktor ironice kinálta a plédje felét.

Leszálltunk a szekérről s egyenesen hozzáfogtunk a vizitáczióhoz. Hogy
mit tapasztaltunk, azt nem beszélem el kedves barátom uramnak, mert ebéd
után vagyok s nem akarnám, hogy a tábeldóért fizetett 1 frt 70 kr. kárba
menjen.

Hanem ad vocem ebéd. Nagyon dél volt már az idő, s minthogy meleg is
kezdett lenni, nem annyira bunda kellene már, mint testi táplálék. A
marhadoktor kérdezte egy ott álldogáló gulyástól, hogy van itt valami
restauratio?

– Az nincs mostanság; hanem itt van a fokosom, azzal restoráltunk
valaha.

– Nem az kell, hanem valami vendégmarasztó.

– Az is van, – s előmutatott egy nagy furkósbotot, – ezt hivják nálunk
vendégmarasztónak.

– Ajh, nem az; nincs itt valahun csárdás?

– Az is van, amott legel ni. – T. i. a szamarat hívták Csárdásnak.

Nem állhattam tovább, majd kihúzom én a doktort a sárból, beszéljünk
magyarul: «Ugyan földi! hol van itt a gugyori?»

– Vagy úgy, a gugyori? – Ott van ni! – Mindjárt el is vezetett bennünket
a gugyoriba, a mi annyit jelent, hogy ha van benne vendég, akkor
vendégfogadó; ha pedig nincs, akkor sertésól.

– Tessék besétálni.

Az egyetlen vendégólszobában nem volt egyéb czivilizált lakosság, mint
legyek, nagy sokaságban. Egy hosszú görbe asztalra fel volt téve egy
nagy korsó, mellette egy darab kréta, s a krétával az asztalra különféle
figurák pingálva, mint pl. +, ⨯, ⊙, □, mindenik ábra alatt kisebb,
nagyobb számu verticális huzás, mint pl.|||| etcetera.

A gulyás cicerone aztán megmagyarázta, hogy a gugyori korcsmáros most
nincs idekinn, esett bőrt szállított, meg faggyut a magazinba; hanem még
ma kijön. Addig itt a bor a korsóban, gulyások emberségére bizva; kiki
iszik belőle, a mennyi kell, és a hányszor iszik, annyi huzást tesz a
neve alá; mert azok a figurák megannyi érdemes pásztoremberek
subscriptumai. Az urak is ihatnak belőle, hanem fizessenek egy piczulát
készpénzben; kaputos vendégeknek nincs kredit.

Nem tesz semmit. Leültem az asztal mellé, kenyeret, szalonnát vettem elő
a tarisznyából, ettem, a mennyi kellett, s aztán jót húztam a közös
kancsóból. Rossz volt, de rosszabbat is ittam én már annál.

Azalatt a doktor csak járkált, és mérgesen hadakozott a legyekkel, kik
őtet akarták megenni. Kináltam szalonnával. Azt mondta, hogy nem eszik
eleven zsírt. Majd csak hazajön a gugyori. – De hol is marad az a
gugyori? – Nem győzte az ajtóból nézni, hogy jön-e már a gugyori?

Utoljára a gulyák adminisztrátora nem állhatta szó nélkül.

– De mi baja az úrnak a korcsmárossal, hogy úgy lesi, mintha valami szép
lány volna?

– Hát ehetném! – Vallott magára a doktor.

– Hiszen ha csak az a baj, – mondá a gulyás, – azon mindjárt
segíthetünk; odakinn fő a bográcsban a jó gulyáshús; ha van az úrnak
saját bicskája: oda ülhet mellé és ehetik velünk.

Doktorom sem várta, hogy kétszer kinálják. Elővette a peneczilust,
nagyot kanyarított a gulyás kenyeréből, neki guggolt a többiekkel együtt
a földretett bográcsnak, és mártogatta a jó paprikás levet, és
szedegette kifelé a jó húsos konczokat, mintha az egészet az anatomiai
cursus alatt tanulta volna.

Én nem ettem a bográcsból; jól voltam már lakva szalonnával.

A pompás bankett után a doktor úr becsukta a peneczilust, elővette a
fogpiszkálóját, s elkezdte examinálni a gulyásokat: hogy tartják meg a
sanitätspoliczáj-rendeleteket, hogy szokták az elesett marhát
desinficiálni, hogy a ragály tovább ne terjedjen.

– Hát kit így, kit amúgy, – felelte a gulyás mester. Ha a marha nagyon
megdöglik, akkor agyonütjük és elássuk a földbe, ha pedig csak kicsit
döglik meg, akkor kegyelmet kap.

– Micsoda kegyelmet kap?

– Hát megkegyelmeztetik – bográcsban való megfőzettetésre.

A marhadoktor szájából e szóra kiesett a fogpiszkáló.

Tehát a mai ebéd is ilyen «begnadigt» fenevadból volt requirálva, a ki
nem halt meg olyan nagyon, hogy halála után húsával hasznot ne tehetett
volna még az emberiségnek.

A mint ezt meghallotta az én marhadoktorom, úgy elszaladt a pusztáról
gyalog, hogy szekéren sem birtam utólérni. Hamarább hazaért a városba
gyalog, mint én kocsin.

De nem is megy az többet marhadög-inspectióra, mióta megtanították nekik
a desinficiálás legpraktikusabb módját.

De még magam sem kivánkozom többet marhadögkomiszárosnak.




A PRUTHI CSATA.

Két ifjú indult ki Bagdadból. Mind a kettő nagyravágyó volt és ábrándos.
Mind a kettő vagyontalan volt és elhagyatott, és még is mind a kettő
nagyravágyó. Az egyik neve volt Mohammed, a másiké Mizzri.

Útközben elesteledtek, lefeküdtek egy fügefa alá és aludtak ott.

És álmában mind a kettőt meglátogatta a Mehdi, az álomlátások titkos
szelleme és tele sugdosta füleiket távol jövendő titkokkal, miket a két
ifjú, midőn a hajnali szélre fölébredt, elmonda egymásnak.

– Engem hadseregek vezetőjének tett a Mehdi, – szólt Mohammed, – s azt
parancsolá, hogy a merre te mégy, én az ellenkező úton indúljak el, és
ám lássam, hogy többet ne találkozzam veled, mert az szomorú nap leend.

– Jól mondá Mehdi, a mit neked mondott, – felelt Mizzri, – mert a mit
nekem nyilváníta, ez: rövid ideig fogok élni, és mégis halhatatlan
lészek; hamar eltemetnek, mégis megmaradok; s mikor elhamvadtam, tégedet
ugyanazon sírba fognak eltemetni, melybe engem. Azért úgy váljunk el,
hogy engem többé meg ne láss, és meg ne tudd soha, hova temetnek el, és
ha megtudod, vigyázz, hogy azon helyet elkerüld.

Ezután összeölelkezék a két ifjú, kezet szorítának, elbúcsúztak szépen,
Mizzri délnek indúlt, Mohammed északnak, és soha sem látták egymást
többé.

Mizzri elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hová? s csak évek múlva,
midőn szájról-szájra kelő népdalok terjedtek szét a mozlim nép között,
mondák, hogy ezeket a halhatatlan Mizzri szerzé, a ki lakik
cziprusberekben, rózsaligetekben, források fejénél: ki tudja, hogy
merre?

A dal mindenütt volt, csak énekesét nem találták sehol. Azután egyszer
elhalt valahol Mizzri; szép leányok meglelték holttestét, és eltemették
cziprusligetben, rózsaberekben, forrás fejéhez; ki tudja, mely
országban? Soha nem is mondhatta senki, hol halt meg, eltűnt, elmúlt, és
halála után is azt hitték róla, hogy él, s midőn szép dalait énekelték
mindenütt az országban, senki sem hitte, hogy ő már maga mélyen alszik a
bezöldűlt moha alatt, hanem fenn lebegett még sokáig az emlékezetben,
mint a lement nap után az esthajnal…

… Mohammed pedig Stambulba ért, meglátta ott azon fényes nagy palotát,
melyet szeráljnak neveznek, és annak kapuja alá menvén, megkérdé az ott
őgyelgő czifra izoglánoktól, ha nem tudnának-e valami dolgot adni?

Azok kezébe adtak egy baltát s oda állították egy rakás fához, hogy
vágja fel.

Mohamed jól vágott a baltával, később karddal is tanult vágni s addig
vágott fát és ellenséget, míg egyszer nagyvezér lett belőle. És akkor is
baltadzsinak nevezte magát, a mi törökül annyit tesz, mint favágó.

Baltadzsi Mohammed volt az összes hadseregek vezére Törökországban,
midőn a két harczoló hős, Ak-Bik és Demir-Bash a hideg észak hegyei
között viaskodva dulakodva jöttek le az ozmán határig, s itt a
tönkrevert Demir-Bash átmenekült az ozmán nép közé, utána a diadalmas
Ak-Bik.

Mert «Ak-Bik»-nek nevezte a török nép Nagy Péter czárt, s e név jelent
«Fehér bajuszt»; – «Demir-Bash» (vasfej) névvel pedig XII. Károly
királyt tisztelé meg.

Azon hírre, hogy a hatalmas északi úr karddal kezében átlépte az ozmán
határt, a török kardok is kirepültek hüvelyeikből, s gróf Tolstoi, ki
akkor követ volt Sztambulban, ősi szokás szerint azonnal a _héttoronyba_
vettetett, mely héttornyú várnak egyik tornya volt arra rendeltetve,
hogy a háborút viselő országok követeit belé zárják; a hol gróf
Tolstoinak rövid napok alatt igen érdekes személylyel lőn alkalma
megismerkedni, egy oly magas személylyel, a ki kétezer éves nemességének
csalhatatlan bizonyítványát hordja magán, lévén az egy egyiptomi mumia,
melyet a franczia követ küldött ajándékba a svéd királynak, de az úton
elfogták, s a bölcs kajmakám, nem tudván mit csináljon vele? azt is az
_idegen követek_ tornyába csukatta, gróf Tolstoinak valószínűleg igen
nagy meglepetésére.

A svéd király segélyt kért és tudta, hol kereskedjék? Nem fordúlt a
hadvezérekhez, azok nem szerették a háborús világot, hanem elküldé
vezérét, Ponyatovszkyt Sztambulba, hogy az asszonyok mindenhatóságához
folyamodjék.

A követ egy ismerősre talált a szeráljban, egy érdemes zsidó orvosra,
ennek ismét egy ismerős hölgye volt az anya-szultánnő körében, egy még
érdemesebb zsidónő. Pénz, szép szó és szerelem lőn segítségűl híva, s e
három illatos virágnak lett az a keserű gyümölcse, melyet háborúnak
neveznek.

– Menj, – mondá a szultána valide fiának, – segíts _az én
oroszlánomnak_, – így nevezte a svéd királyt, – segíts az én
oroszlánomnak elnyelni az ellenségét.

És a holdujság kezdetén kitűzték a lófarkakat a fővezéri sátor elé;
háromszáz álgyú és husz mozsár, mik márványgolyókat hánytak, indult meg
bivalyfogataival a táborba, a flotta kiindult a Fekete-tengerre;
huszonhárom gálya, huszonhét gallion, harmincz galliot, hatvan firkát és
százhúsz dereglye, miken harminczötezer fegyveres férfi volt, állt
Ibrahim kapudánbasa vezénylete alatt; midőn e vitorlaerdő megindúlt, még
a tenger is meghunyászkodni látszott s haragos tombolásából elcsendesült
rögtön.

A szultán saját kezével tűzte fel a viharbokrétát Mohammed Baltadzsi
turbánjába s maga elé térdepeltetve őt és a jancsáragát, cserkesz
Jusszufot, mindkettőnek átadta a csaták kardját, hogy megemlékezzenek rá
és becsületére váljanak.

Azzal megindult a sereg, elől a szipahik és szilihdárok ezredei,
négyezer pattantyús, hatezer tábor-kovács és a betegek szekerei, utánok
a pékek, tömlőhordók, markotányosok, sátorverők tömegei, ezek után a
jancsárok és az ujoncz szegbánok hosszú öblös puskáikkal, hegyes taréjos
kukával fejükön, amazok komoly, csatához szokott, vagdalt pofájú had,
ezek víg, csatára vágyó, ifjú arczú népek; itt következett a nagyvezér
testőrsége, fényes kócsagtollas leventék, drágakövekkel kirakott
fegyverzettel, nemes, tüzes paripákon, aranytól, ezüsttől ragyogó
gömbölyű pajzsokkal; maga Mohammed fekete berber paripán ült, melynek
csótárján a szultáni hárem odaliszkjai remekeltek; körüle a kupolyterem
választott vezérei, és előtte a próféta zöld zászlója, mely körűl
csodakürtökkel trombitált négy tábori zenekar. Legvégűl jöttek a
Karamán, Sivász, Adána, Angóra és Bozók tartományok helytartói,
csapatjaik élén, s a fősereggel egyenközű vonalban húzódott a tatár
fejedelem, Devlet Giráj, lovas hadaival.

Így haladt előre a Pruth felé Kartál síkjain keresztűl egész Falcsi
közeléig, itt érte őket a hír, hogy nagy Péter czár átment a Pruthon
Czekova mellett, s Falcsi közelében áll; s a portyázó tatárok nemsokára
rábukkantak Seremetoff kozákjaira, ki az utócsapatot vezette; s egy
lövés a túlparton elrejtett ágyúkból, melynek golyója az őgyelgő
csapatok közé vágott, tudósítá őket, hogy itt az ellen.

A folyamról minden hajó, minden malom, a legutolsó tutaj is el volt
takarítva, part mentiben az erdők levágva, felégetve, s túl minden halom
megrakva Seremetoff ágyúival.

A törökök itt megpihentek; leütötték sátraikat, elkezdtek sánczokat
hányni s ágyúikat odavontatták. Oly közel állt a két tábor egymáshoz,
hogy az esthajnal után áthallatszott, mint éneklik itt a dervisek a
namazátot, s amott a pópák a «kyrie eleizont», s a szent énekek után
elcsöndesülő éjben mint hallatszik az előörsök kiáltozása.

Péter czár kardja még nem csorbult el a győzelmes csatáktól, mikkel a
svéd királyt leverte, azt hivé, lágy ellenségre fog találni, ki félni
fog annak élétől, s előre sánczolja magát, mint a ki helyébe várja a
megtámadást.

A mint azonban a hajnalcsillag leszállt, a tatár khán Derlet Giráj
megindult csendesen lovas csapatjaival a part alatt s az orosz tábortól
távol átúsztatott egész hadával a folyamon. Nem kellett híd, sem hajó a
tatárnak, neki a harczi mén mindene, rajta harczol, rajta alszik, erdőn,
pusztán, folyóvízen repűl, úszik lova hátán. Egy óra alatt a túlparton
álltak a tatárok, itt az oroszok által összehordott malmokat és
dereglyéket összekötözve, négy hidat vertek a folyamon, s még éjfél sem
volt, midőn a többi seregek, ágyúikkal, lovasaikkal elkezdtek a hidakon
átvonulni, s midőn a nap feljött, Péter czár csatarendben látta maga
előtt az egész török sereget, túlnan csak a toparahadzsik maradtak a
nehéz mozsarakkal és a rendezetlen segédcsapatok. A tatár khán azonban
sem itt, sem ott nem volt látható hadseregével, ő még az éjjel eltűnt
valamerre minden nesz nélkül.

A Pruth partja mellett terül el egy hosszú mocsár, mely néhány ezer
lépésnyi szabad tért enged a két víz között; Péter czár e térre állítá
fel hadait, egyfelől a Pruth, másfelől a náddal benőtt ingovány által
fedezve mindkét oldalát: csupán szemközt volt megtámadható.

Az első hajnalsugárra megzendűlt a dervisek éneke, kik a reggeli
namazátot elénekelték a sereg előtt, melyet az egész had háromszoros
égrendítő «Allah!» ordítással végezett be, s azzal köröskörűl
megpördűltek a dobok, a harsonák megszólaltak, s csendes haladással
megindúlt a török tábor. Félóra alatt egészen kifejté hadcsapatait.
Középen állt a jancsárok két dandára, tömör négyszögökbe szorítva,
mögöttük egy emeltebb helyen látszott a nagyvezér, a válogatott
hadakkal, két szárnyon a szipahik és szilihdárok, kiknek fejeiket nem
látni, de köröskörűl meg lehet számlálni a lobogó zászlókat és
lófarkakat; a mi egyébiránt csel is lehet, sok zászlót tűzni ki, hogy
többnek lássék a sereg.

Péter czár ezalatt egy hosszú földhányást foglalt el, melyet valaha a
mocsár kiszárítására húztak a folyóig, s annak partjait ágyúkkal és
lövészekkel rakatta meg, kétfelől állítva gránátosait, s középre a
sisakos dragonyosokat. Hátrább egy emelt dombra huszonnégy ágyút
vonatott fel félkörben, s csillagsánczot hányatott előtte, a
folyampartot hosszú szekérsáncz zárta el, melyet két ezred Porkál és
Berabási kozák őrzött.

A czár és hadvezéreinek sátrai távolabb, a füzek ligeteiben voltak
felverve, ott várta a harcz kimenetelét a czár neje, a szép és erőslelkű
Katalin, Péter jó szelleme, kit ő egyszerű lelkész leányából emelt
császárnévá.

Egy kilőtt röppentyű volt a jel a török seregnek a támadásra; melyre
négy oldalról a rendezetlen delyrek csoportjai rohantak elő, ékalakú
tömegekben, miknek élén a legbátrabb, legmerészebb harczosok álltak.

A szemben álló orosz sorkatonaság irtó fegyvertűzzel fogadta a
rohanókat, sok elhullott közülök, az élők nem törődtek velök, rohantak
előre, hanyatt-homlok, egész az ágyús árokvonalig. Itt egyszerre
szétvált az ék elől az orosz gyalogság s engedte a rohanó tömeget
keresztűltörni a sorokon.

Mint a sziklára csapódott hullám zúzta össze magát a roham a kőfalként
álló gránátosok fegyverein, kik apró kézbeli gránátokat hajigáltak
közéjök, s hosszú kopjáikkal elölték a közeledőket.

A delyrek elsői, az «őrjöngők» nem tágítottak a harczban, ott hullottak
el az ellenség közepett, s még a földön fekve is Allaht kiáltoztak, és
késeikkel vagdaltak a rajtok keresztűlgázoló dragonyosok lovaihoz. A
hátul jövő tömeg azonban hátat adott a kartácstűz előtt s futott vissza
a zárt sorban rohanó pánczélos lovasság előtt.

Az orosz lovasság lárma nélkűl nyomúlt a futó delyrek után. A győzelem
hite nem tette arczaikat melegebbekké. Korán is lett volna. Azok, a kik
megkezdték a csatát, csak az ellenség söpredéke voltak. Azon ingó
csőcselék, melyet ágyútölteléknek szokás használni, kiknek ópiumot adnak
a harcz előtt s rábocsátják az ellenre, s engedik őket leapríttatni,
hogy az ellenfél a harczba melegedjék, s az üldözésben kifáradva, jőjjön
ki a csatatérre.

Ekkor emelkedék ki csak egyszerre, mintegy varázsütésre, a földönfekvő
hadsereg. A kergetett delyreket el hagyták futni nyitott soraik között,
s pihent, próbált erővel álltak ki a dragonyosok elé.

A nehéz dzsirid süvöltve repült ki a harczolók kezéből, s forgó hegyével
átfúrta magát a pánczélokon. A második dzsirid-hajításra bomlottan tért
vissza az orosz lovasság, s rémülten mutogatá az iszonyú repedéseket,
miket ez ismeretlen fegyver okozott vértezetén, a legerősebb pánczélt
úgy fúrva át, mint vékony papirlemezt.

A török tábor pedig lassú, csendes léptekkel közeledett egy félhold
alakú körben ellenei felé, s újra látszott a delyrek ékalakú
csapatjainak összevergődése.

A czár észrevevé a taktikát, hogy a törökök rendezetlen csapatjaikkal
akarják őt kifárasztani, s hasonló ellenszert gondolt ki a fogás ellen.
Hirtelen kiállíttatá a síkra a Parkál és Berebasi kozákokat. Seremetoff
odavezeté a kozák hetmant a hátuk mögé felvont ágyúkhoz s megmutogatá
neki azokat, tudatva vele, hogy ha megfutamodnak, e kartácsok torkába
rohannak.

A kozák ezredek zúgolódás nélkül fogadták e parancsot, midőn azonban a
csatatér közepéig jutottak, kiválék a török nagyvezér kísérői közül
Mazeppa, a ki egykor Péter czár ellen vezette őket, s eléjök nyargalva,
rájok kiált:

– Hová jöttök, kozák hősök? Nem előttetek, hanem hátatok mögött az
ellenség!

A szóra megálltak a kozák ezredek. Seremetoff buzdításul néhány ágyút
süttetett el hátuk mögött, melyek golyói fejeik fölött zúgtak el, s
midőn ez sem indította meg őket, rájok hajtá a dragonyosokat, hogy
hajtsák őket előre.

Most egyszerre felzúgott a török tábor, s minden oldalról Allah
ordítással nyomúlt az orosz ellen.

A kozákság még egy pillanatig tétovázott, akkor egyszerre csatarendben
visszafordúlt, s hosszú dárdáit előre szegezve, egyenesen neki rohant a
reá jövő dragonyos csapatokra.

– Mindennek vége! – kiálta ezt látva kétségbeesetten az orosz vezér,
azonban a fehér bajuszú hős, Ak-Bik feltevé sisakját, s kardját
kirántva, maga a harczolók közé nyargalt; egy golyó elvitte sisakjáról a
forgót, nem törődött vele; a hol legnagyobb volt a veszély, oda veté
magát, s ott kell elvesznie a csata hevében, ha kapitányai erővel meg
nem ragadják lovának zabláját, s úgy nem hurczolják el a csatatérről,
melyen egy óra alatt nem volt más, mint a török had és az oroszok
halottjai.

A törökök ádáz rohanása néhány pillanat alatt megtöré az orosz
csatarendet, elfoglalták az árkot, s azontúl ember-ember ellen harczolva
nyomúltak előre. A csillagsáncz ágyúinak semmi hasznát sem lehete venni,
mert annyira össze voltak keveredve dragonyosok és gránátosok,
jancsárokkal, delyrekkel, szipahikkal és kozákokkal, hogy csaknem
egyszerre ért jóbarát és ellenség az ágyúk torka elé.

Csak egy mód volt még az ellenség dühét feltartani, hirtelen
szekérsánczokat vonni a két víz között; az ágyúk magukra hagyattak, s
néhány pillanat alatt egy lánczolat lőn keresztbe vonva szekerekből és
spanyol sorompókból, melynek ótalma alatt újra rendbeszedheté magát az
űzött hadsereg. A csillagsánczon a félholdas lófarkak lobogtak.

A fehér bajuszú bajnok szemeiben harag villogott könnyeken keresztűl.

– E lósörények helyett inkább a mi fejeinket mutogassák e sánczon,
kopjára tűzve, – mondá s még egyszer megújítá a harczot
végelkeseredéssel, a sáncz ellen bocsátva egyenkint felváltott ezredeit.

Mindkét fél úgy küzdött, mint egy oroszlán. Hatszor foglalták el az
oroszok az ágyús sánczolatot, hatszor verettek ki belőle ismét elleneik
által.

De különös volt, hogy a török hadak túl a sánczon sohasem üldözték őket,
s a szekérsorompó ellen egy támadást sem intéztek.

A csata el volt vesztve, de a győztes tán nem látta magát elég erősnek
legyőzött ellenfelét üldözhetni. Csak a késő est választá el a
harczolókat; a törököknek takarodót fuvattak, s Péter czár elhatárzá,
hogy az éj ótalma alatt vissza fog vonulni, a mit a két víz közötti
téren, szekérsánczainak hátrahagyásával, háborítatlanul kivihetett, s
azután a két fejedelemségbe küldött tábornokai, Rhenne és Jonas
dandáraival egyesülhet.

A fogyó hold csak éjfél után kelt fel s midőn halavány éjjeli világát
széthinté az avar, kietlen pusztaságon, a csillogó mocsáros vizek
között, mint egy sötét kígyó, látszott végighúzódni az orosz sereg
nesztelenül, dobszó nélkűl.

Egyszerre, mintha a pokol hányta volna ki őket torkából, ordító lovasság
miriádjaival népesül meg a tér. A tatár khán, Devlet Giráj áll a
menekülők előtt. Egész nap és a mult egész éjjel utazott a tatár sereg,
megkerülte az orosz tábort fedező mocsarat s most ott áll negyvenezer
emberrel a visszavonulók útjában. Ak-Bik kelepczébe jutott, mind a két
kezére jutott egy ellenség, s míg jobb keze Mohammeddel küzd, balkezének
a khán szerez dolgot, ellenség elől és hátul, menedéke közepébe be van
zárva, mindkét oldalán elrekesztve; mindaz, a mi előbb ótalmára
szolgált, most veszedelmére vált, a hidatlan folyó, az úttalan mocsár, a
szűk róna… nincs merre meneküljön! semmi, semmi tanács, csak a
kétségbeesés!

Hirtelen visszafordul, hogy elébbeni táborhelyét elfoglalhassa; a
tüzeknél ott hagyta sátorait, hogy a törökök azt higyjék, miszerint még
most is ott van. E sátrak sem voltak elfoglalva, s a gyönge
tartalékcsapat, mit a szekérsánczoknál hátrahagyott, semmi támadásnak
sem volt kitéve azalatt. A törökök megvoltak csendesen táborhelyükön;
oly bizonyosak voltak már ellenfelök romlása felől.

Péter czár kétségbeesetten zárkózék el sátorába. Vezéreinek meghagyá,
hogy hajnal előtt mind készen legyenek, mert karddal kezökben fogják
kivívni tán a győzedelmet, de bizonyosabban a dicsőséges halált. És az
ideig megtiltá a hozzá bemenetelt akárkinek, bárha legkedvesebb bajnoka
volna is az.

Elbúsultan veté le magát ágyára. Tehát annyi fáradalmas év kivívott
győzelmeinek egy éjszaka vessen véget? midőn nagysága tetőpontjára ért,
egy lábai alatt meggördűlt kavics ejtse le az örök mélységbe? a «nagy»
nevet, mit ész és keresztűlható lélek s országalapító győzelmek
szereztek számára, egy _favágó_ durva keze törölje ki neve mellől? mind
ez eredmény elmúljon, semmivé legyen, a birodalom óriási épülete az
alapkő összetörtével ismét szétomoljon, s a nagy orosz félvilág helyén
ujra apró czivakodó knézek nyomorék országai támadjanak, ellenségeik
szolgái, szomszédjaik adófizetői?… Ah, ez keserű volt! A harczban és
kitartásban edzett férfi veritékes arczczal gondolt végig ez eszméken,
miknek rémletes vége ez volt: elveszni, menthetetlenűl elveszni.

E borongásából egy szelid kéz érintése ébreszté fel; feltekinte, s a
mint a sátornyiláson besütő hold az előtte álló alakot megvilágítá,
őrangyalát vélte előtte állani. Valóban az volt… Katalin volt ő, az
egyszerű evangelikus lelkész leánya, a czár hű követője, később
koronájának részese.

– Hogy jöhettél ide? – kérdé sötéten a czár. – Én megtiltám a
hozzámjövetelt mindenkinek.

– Csak bajnokaidnak tiltád meg, – szólt Katalin, – _nődnek_ nem.

– Mit kivánsz tőlem?

– A mit én kivánok, nemcsak magamé, hanem egész országod óhajtása az:
tartsd meg éltedet.

– Gyalázatomat? akartad mondani. Az élet ára gyalázatos fogság.

– Nem az, nagy czárom, nem ismered elleneidet; vassal, ólommal gyakorta
sikertelenül harczoltunk a török ellen, aranynyal mindig biztosan.

– Még reménynek is kábaság, a mit mondasz. Látod helyzetemet.
Ezredenként ölhetnek le bennünket, ha támadunk, s hat nap alatt éhen
veszett el a sereg, ha várni akarunk. Hazájának legmagasabb fájára
kellene felakasztani azt a vezért, a ki most engemet innen elbocsátana.

– Bízd e gondot én reám. Törd meg egyszer nagy lelkedet, hogy annál
erősebben emelhesd azt fel egykor s írd alá ez iratot; látod,
tábornokaid nevei mind alatta vannak.

– Mi ez?

– Ne olvasd el; ha olvasnád, széttépnéd. Gondold, hogy sok megalázó,
megszégyenítő dolog van benne, s engedd elpirulni arczodat a szégyen
miatt: ez békeajánlat Baltadzsihoz.

– Soha! – kiálta, indulatosan taszítva el magától az írást, a czár.

A nő lábaihoz omolt és térdeit karolta át, indulatosan könyörögve.

– Nem én értem, nem magadért, hanem országodért tedd meg ez áldozatot;
viseltél érte sebeket testeden, viseld el ez első sebet lelkeden, később
majd meggyógyítjuk azt.

A nő heves zokogására a sátor előtt hallgató vezérek is berohantak a
czárhoz, s lábai elé borulva könyörögtek, hogy mentse meg, ne magát, ne
őket, hanem birodalmát, kezébe erőszakolták a tollat, kíteríték előtte
az iratot; a czár odalépett s baljával eltakarta arczát, hogy könnye,
hogy pirulása ne lássék, s hogy ne lássa ő sem, mi van oda írva, úgy
jegyzé alá nevét.

Ah, valóban volt oka a könynek és pirulásnak! Azon iratban az volt
ajánlva a török fővezérnek, hogy ő diktálja a békefeltételeket.

A czár aláírása után hirtelen összeszedé Katalin minden ékszereit, még
az ujjain levő gyűrűket is lehúzta; az orosz tábornokok összerakták
minden pénzüket, ezüst és arany pénzeket svéd és szász nyomással, s
azokat két szekérre rakva, a kanczellár, Safirov kezére bízták s útnak
indíták Baltadzsi táborába.

A békekövet érkeztének hírére magához hivatá Baltadzsi a kiaja béget,
Ozmán agát, s együtt olvasva a békeajánlatot, együtt megosztoztak a
küldött kincseken.

Még alig legeltetheték szemeiket a küldött ajándékokon, midőn belép a
sátorba Ponyatovszky és Devlet Giráj, s hevesen megtámadják őket azért,
hogy az orosz küldöttel titokban, nálok nélkül tanácskoznak.

Baltadzsi egész nyugalommal felelt nekik:

– A béke már el van határozva.

Ponyatovszky szemeit elfutotta a vér, dühösen csapott kadjával a földre,
s öklével fenyegetőzve szólt a nagyvezérhez:

– Én tiltakozom az ellen királyom nevében.

– Én pedig tiltakozom a magam nevében, – szólt Devlet Giráj.

– A béke már meg van kötve, – ismétlé megilletődés nélkül Baltadzsi.

– De arra tinektek nincs hatalmatok! – kiálta Ponyatovszky; – a harcz az
én királyom harcza is, és a tatár kháné, s nélkülünk ti nem
határozhattok; elárulhatjátok saját hazátokat, ha tetszik, mit bánom én,
vigyen az ördög; de az én hazámat és Devlet Giráj országát nem
adhatjátok el.

– Tudom. Azt hát nem adjuk el, – viszonzá Baltadzsi szeliden.

Ponyatovszky dühösen fenyegeté öklével a kiája béget:

– Ozmán aga, ez a te munkád volt!

– Úgy van, az enyém.

– No, emlékezzél rám, majd mikor olyan rossz napod lesz, mint nekem van
ma, akkor gondolj rá, hogy ez meg az én munkám.

Azzal indulatosan hagyá el a sátort. Devlet Giráj még ott maradt.
Legalább olyan feltételeket akart a békekötésbe diktálni, a miket a czár
el ne fogadhasson.

Ő diktálta Omer effendinek a megalázó bevezetést, melynek minden szava
tőr és méreg. Asszóvot vissza kellett adni, Kamienska, Gamara, Tighán
várait lerontani, minden ágyút átadni a győztesnek, Potkal és Berabás
kozákjairól lemondani, s a svéd királyt országába bizton haza bocsátani.

Egy óra mulva Safirov és Seremetoff aláírottan hozták vissza a
békeföltételeket, a czár mindenbe beleegyezett; a két főúr kezesül
maradt a török táborban.

Déltájon csengő zenével s lobogó zászlókkal indult meg a czár serege az
utat nyitó török sereg előtt; ágyúikat, szekereiket hátrahagyták, hátra
a dicsőséget is, de előttük állt a jobb idők reménye, a viszontorlás
útja.

Midőn utócsapataik is kihúzódtak már a mocsár mellől, azon pillanatban
érkezik meg XII. Károly Benderből a török táborba, és látja, mint
menekül meg halálos ellensége a török sereg szemei láttára.

A kétségbeesés haragjával ront a király a nagyvezér sátorába, ki szép
nyugodtan sakkot játszik Ozmán agával.

– Mit cselekedtél, őrült ember!? – kiált Baltadzsira.

– Békét szereztem az országnak, – felel ez csendesen rokkirozva. – Mert
meg van írva, hogy jobb a sovány béke a kövér háborunál.

– Vagy őrült vagy, vagy gazember, vagy mind a kettő! – kiált Károly, s
dühösen veti magát a szofára, melyen a nagyvezér ül, s elnyújtva csizmás
lábait mellette, készakarva belekeveri egyik hosszú lovagsarkantyúját a
vezér selyem kaftánjába, s akkor egy nagyot hasít rajta; a nagyvezér
észre sem látszik azt venni.

– Mit nem tehettél volna! – szól indulatosan járva alá s fel a sátorban
a király. – Elfoghattad volna a czárt egész seregével s foglyul vihetted
volna Sztambulba.

– _Ki kormányozta volna távollétében országát?_ – szól erre Baltadzsi, s
feleletével oly dühbe hozza a királyt, hogy az felrúgja a sakkot s
mindenféle válogatatlan czímekkel megrakva a nagyvezért, lovára veti
magát s visszanyargal kiséretével együtt Benderbe.

A mufti a namazátra hívja a sereget, a nagyvezér főuraival nyugodtan
megy imádkozni s mosakodni.

Másnap mindjárt visszafordult seregével Edrene (Drinápoly) felé! Midőn
oda ért, szemben találá a főkamarást, Mohammed agát. A szultán
üdvözletét hozta számára és a tiszteletkaftányt. Baltadzsi megnyugodva
hajtá fejét álomra. A békekötést ime a szultán is helyeselte. Reggel
aztán ismét eljött hozzá a főkamarás s tudtára adá, hogy a kötött béke
miatt hivatalából le van téve s számüzetett Lemnosz szigetére. Az
üdvözletet és tiszteletkaftányt csak azért kapta, hogy annál keserűbb
legyen a büntetés.

Ozmán agát és Omer effendit lefejezték, kincseik közt megtalálták
Katalin gyűrűjét és a svéd és szász nyomatú pénzeket. Tehát az előbbire
nagyon hamar elkövetkezett a rossz nap, melyben Ponyatovszky mondására
visszaemlékezhetett.

Baltadzsi alig érkezett meg Lemnoszba, midőn valami különös betegség
érte utól. Végtagjai elkezdtek megmerevülni, és semmi orvos nem
segíthetett baján.

Egy napon, hogy felvidítsák, szolgái vidám népdalokat énekeltek előtte,
s midőn kérdezé, hogy ki szerezte azokat, mondák neki, hogy Mizzri volt
az, a ki e szigeten halt meg és itten van eltemetve.

– Úgy bizonyára nem soká én is meg fogok halni, – nyögé Baltadzsi, s
kérte szolgáit, hogy halála napján emeljék fel a követ Mizzri sírjáról s
fektessék őt is oda.

Ez nemsokára bekövetkezett. Baltadzsi egy napon végkép megmerevült.
Szolgái, végkívánata szerint, felemelték Mizzri sírkövét, s íme annak
tulsó lapjára ezen szavak voltak írva:

«E sírban fog egykor nyugodni Baltadzsi Mohammed; ezt jelenté ki nekem a
Mehdi! – Mizzri, a költő.»

És abba a sírba tették Baltadzsit, hogy igaza legyen a Mehdinek.[3]




BOKÁCZIUS KALANDJAI.

Előrebocsátom, miszerint nem azon Boccaccióról van szó, ki a
tizenharmadik század szerelmes hölgyeinek és ifjainak oly meztelen
kalandokat regélt, hanem egy tisztességes polgár hazafiról, ki Bocskay
fejedelem idejében akarata nélkül is históriai személylyé vált furcsa
kalandjai által, a miknek épen felöltöztetés volt a keserve.

Én még mint norimbergi diákra emlékezem reá.

Hiszi valaki vagy nem hiszi a lélekvándorlást? az nekem mindegy: elég,
hogy én tudom, miszerint ezelőtt kétszáz esztendővel igen gazdag úrfi
voltam, a kit kiküldtek külföldre tudományokat bevenni; de biz én nem
tanultam semmit, nem is tettem soha semmi okosat egész akkori életemben,
sőt még azokat is kicsúfoltam, a kik magukat fárasztották hiába, nem
volt nagyobb gyönyörűségem, mint ha a tudósok parókáját telerakhattam
kollancscsal, s egy szép lovat vagy egy agarat nem adtam volna
valamennyi európai könyvtárért. E bűnös életmódért halálom után eléggé
meg is lakoltam; kétszáz esztendeig laktam, mint kopogó szellem, egy
asztalfiókban, mely egy ideig egy delnő pipereasztalát képezé, ki
naponta hat óra hosszát ült előttem, új arczot készítve magának, s
le-leöntözött véletlenül szagos olajjal és kendőző vizekkel, a szellemek
pedig minden illattól irtóznak. Az aggnő halála után fölkerültem a többi
bútorokkal együtt a padlásra, s megint sok esztendeig egyedül laktunk
ott a szuhokkal és szellemekkel, innen egy becsületes zsibárús boltjába
hajigáltak le s újra befestettek terpentinnel, húsz esztendeig ütötték
rajtam a kártyát s verték hozzám a seres poharakat egy csapszékben,
végre eltört az egyik lábam, az asztal szétmállott, tűzre rakták, így
szabadultam ki belőle. Bűnhődésem tetőpontját azonban csak most kezdem
eléregetni, a midőn itt ülök az íróasztal mellett és írok és olvasok és
gyötröm magamat annak a találgatásában, hogy az ábéczé harminczkét
betűjét hogy lehessen mindennap más meg másféleképen összehányni, mely
gonosz mulatságot épen úgy kikaczagtam hajdan, mint most kikaczagnak
engem mások.

De ne beszéljünk az én születésem előtti dolgokról. Különben is akadhat
ember, a ki azt mondja, hogy fele sem igaz ezeknek.

Csak nagyobb hitelesség végett hoztam föl, a midőn Bokácziust le akarom
írni, ki azon időben norimbergi diák volt.

A diák nevezet és fogalom kezd lassankint eltűnni a föld színéről, mint
a troubadourok és lovagoké, pedig kár érte. Most legfölebb arról
ismerjük meg a diákot, hogy nagyon hangosan beszél a kávéház előtt, s
azon versenyez, hogy ki hány vajas szarvacsot tud megenni fogadásból?
Azon időben szép volt diáknak lenni. Szűk, testhez álló öltözetet
viseltek, térden és könyökén kihasogatva, hogy a nyílásokon a finom
patyolat ing kilássék. A hosszú, vállig érő hajon kicsiny kis gömbölyű
süveg székelt, melyet saját ügyesség bírt csupán a fejen megtartani,
hogy le ne essék, abba hosszú színes toll volt tűzve – nem íráshoz való,
– a derekát szorító övről egyfelől a kalamáris lógott alá, másfelől meg
a jó egyenes kard, s ha így kiment a diák az utczára, még a gyaloghintók
is kitértek előle, mikor pedig esténkint tíz-húsz összefogózva végigment
a norimbergi utczákon, erősen dalolva, a jó filiszterek messziről
siettek eleve becsukni ablaktábláikat, részint becses ablakaikat,
részint szép leányaik szemeit féltve az igézettől. A mi pedig mint
testület illeti a diákságot, az határozottan első rangot foglalt el a
városban; voltak ugyan ellenséges statusok, mint a mészáros-czéh, a
dragonyos-ezred és az éji őrök, kik a fensőbbséget kétségessé tenni
törekedtek, de a nemes ifjúság mindannyiszor győzedelmesen tért meg a
vitából, s a kik a párisi Sorbonne történetével is ismerősek, tudhatják,
hogy ez a collegium még a politikai mozgalmakban is mint nagyhatalmasság
van elismerve.

Nem is végezte azt a pályát hajdan az ember tizenhét éves korával;
meglett férfiakat számlált a testület, kik szakállt, bajuszt növeltek.
Voltak tudományokban telhetetlen férfiak, kik harminczéves korukig
jártak az akadémiákra, s különösen a magyarországiak voltak korra s
szakállra nézve kitünőek, mert nálunk szokás volt előbb végigtanulni a
tizenhat iskolát Patakon vagy Nagy-Enyeden, s a kitünő tanulókat úgy
küldték aztán gazdag patrónusok külföldi akadémiákra; valamint a
gazdagabb családok úrfiait is kegyes tutoraik, a kik odahaza épen nem
akartak tanulni; a miből aztán egy igen gyűlöletes példabeszéd támadt, a
mit én itt restellek előhozni. Egyikünk-másikunk magára vehetné.

Valami phlegmatico-melancholicus állatról van tudniillik szó, melyet, ha
ide- vagy odahajtanak is, hasonlatos állat marad; diákul inkább
elmondhatom, úgy nem érti meg minden ember: «ökröm dederunt, szamarum
tulerunt».

Azonban mindez csak allegória, mely a mi hősünket legkevésbbé sem
illeti, mert először egyike volt a legfiatalabb tanulóknak, másodszor
pedig a legtartósabb emlékezetű ifjú, a kinek reggeltől estig könyv
nélkül megtanulni Ortelius redivivust annyi volt, mint nekem egyet innom
a tudós férfiú egészségére, s írása vetekedett szépségére Franciscus de
Páviáéval, a ki Fust uramat utczahosszat kergette, kő helyett
foliánsokat hajigálva utána, a miért a könyvnyomtatás ördögi
mesterségének föltalálásával elvette a szépírászok angyali kenyerét.

A szépírászat ebben az időben már nagyon hanyatlófélben volt, a miért
méltán szenvedélynek nevezhetni, ha valaki még annak fentartásán
törekedett, mint tevé Bokácz, kinek nevéhez a latin ius-végzet különös
megbecsülésénél fogva ragadt, a tudományos világ mintegy érdemrendet
tűzvén az által a magukat kitüntetők emlékére, melyet hazánkban is több
család mind e mai napig visel, mint a Véghelius, Fabricius, Fehedius et
cætera.

Itt ismerkedett meg a derék tanuló egy ifjú magyar nemessel, ki őt
szelíd, tiszta lelkéért nagyon megszerette. A magyar ifjú rossz gazda
volt, sokszor került zavaros állapotba, Bokáczius ilyenkor nemcsak, hogy
megosztá vele csekély összegét, mit tanításaiból szerzett, sőt
úgyszólván magának nem tartott meg semmit.

A magyar ifjú sem feledé el a vett szívességeket, hanem iparkodott
azokat mind tettel, mind szeretettel visszapótolni. Bokáczius kisegíti
barátját az akadémiai vizsgálatokon a scriptores, az auctores
ismeretével, a jó barát viszont őt segíti ki a csetepatéknál ökölnek s a
háromélű kardnak tudományával; a jó barát tudott hatalmas, merész
eszméket a rigorosumokban föladott thémákra, Bokáczius pedig gyönyörűen
ki tudta azokat dolgozni latinul és görögül kettőjük számára. A magyar
fiúnál erős volt a szív s a kar, Bokácziusnál az ész és a nyelv;
ilyenformán egymás hiányait kölcsönösen kipótolták, a mit az egyik nem
tudott, tudta a másik, s mint rendesen szokott lenni ellenkező véralkat,
hajlam s tehetségekkel bíró embereknél, csaknem elválhatatlanok lőnek
egymástól.

Midőn a magyar fiú szünnapok alkalmával hazáját meglátogatni tért,
Bokácziusunk oda is követé. Ott az idegen ifjú beleszeretett a szép
Magyarországba, különösen pedig annak egy szépséges leányába, a ki
testvére volt az említett jó barátnak. Hajh, ha ez is úgy szeretné őt,
mint bátyja.

Lelkesítő borozás közben ott az ősi várkastélyban gyakran előfordult a
szó Magyarország sorsáról, mely a külföldet annyiban érdekelte akkor,
hogy a legerősebb villongások azon időben folytak a reformatio ügye
miatt; beleszóltak svéd s németalföldi fejedelmek. Bokáczius ilyenkor
annyira el hagyta ragadtatni magát, hogy vérét, lelkét, mindenét
fölajánlja azon honért, melyben egyetlen barátja született, s kivált a
hon legszebb virágai egyikéért, a szép Ilonkáért.

Ilonka sokkal szebb volt napfénynél, mint holdvilágnál, piros arczát
inkább rendelé az ég mosolyogni, mint ábrándozni, nem is értett a
lantveréshez, mint bájos Westphalia tündérdelnői, kik az erkélyre
kiülnek, és úgy pengetik a guitárt, hogy hólyag támad ujjaik hegyén
bele; de tudott kenyeret sütni, olyat, a milyenhez hasonlót Bokácz
sohasem ízlelt.

Pedig végigette egynéhány nemzet kenyerét, ismerte a híres prágai
zsemlyéket, a mik ha megszívósodnak, nincs az a Sámson, a ki egyet
kétfelé bírjon repeszteni; birkózott a sléziai hosszúkás, fényes hátú
brugókkal is, miknek béle olyan tömött, mint a jóféle agyag; kóstolta a
berlini biklát, ezt a diákoknak sóval és köménymaggal hintett ideálját,
mely közepén föl van hasítva, s kétfelé fordítja az oldalait szépen; s
bámulni tanulta otthon ünnepek alatt a tejjel sütött kenyeret, melynek
beléből kevés phantasia mellett rögtön gombóczot lehet göngöríteni; – de
mik voltak mindazok a magyar kenyérhez képest!

Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a
classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó izlés, nemesség és
művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint
egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra,
féloldalán piros és sárguló hasadásra nyílva, hogy szintúgy mosolyog,
mintha azt mondaná: «én vagyok az Isten igazi áldása». Ha kezedbe
veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha
fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot
párolog arczodra; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbestet, s
mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod,
abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra,
mert az mindennél jobb… Óh, a magyar kenyere nagyon jó! Talán azért is
szeretnek bennünket olyan nagyon?

Nem mondom, hogy a derék Bokácznál is csupán ez volt az eset; ő legelső
dolognak tartotta Magyarországon Ilonka szép szemeit, mosolygó orczáját,
úrtalan szívét; de azután következett rögtön az Ilonka keze sütötte
kenyér, hely maradt még elég azután is a derék ifjú szívében a jó
esperes és lelkész urak, a szabadelvű mágnások s egyéb szeretetreméltó
személyek számára.

Arról azonban ő nem szólt semmit, Ilonka pedig még annál kevesebbet,
hogy mit gondolnak magukban egymás felől? hanemha nyilatkozatnak lehetne
venni azt a piros, zöld és fehér lószőrből fonott gyűrűt, melyet Bokácz
fonott nagy mesterséggel Ilonka számára, névbetűket és sziveket
formálván azon csudálandó művészettel, s melyet Ilonka nem sajnált szép
ujjaira fölpróbálni, a mikről senki sem mondta volna, ha ránézett, hogy
kenyeret is tudnak dagasztani, olyan finomak és gyöngédek voltak.

A szünnapok végeztével a két ifjú ismét visszautazott Norimbergbe,
Ilonka egy kicsit megsiratta őket – azok a könnyek egyébiránt bátyjáért
is hullhattak, – s azután elmult egy pár esztendő, a mi idő alatt sokkal
több sóval ették a magyar kenyeret, a kiknek volt: ha ugyan igaz, hogy
az emberek könnyeiben só van, s ha igaz, hogy az emberek könnyeznek,
mikor szomorkodnak.

A magyar ifjú azalatt visszatért hazájába, s onnan nem egyszer küldözött
levelet elmaradt barátjának, a mi azon időben valamivel több áldozattal
járt, mint a mióta Thurn és Taxis herczegség gondoskodik a levelek ide s
tova szállításáról.

Akkor még Magyarországon a czigány járt levéllel egyik falutól a
másikig; messze földre társzekerektől lehetett küldeni izenetet, kik
gyapjut – mit szállítottak egyik országból a másikba; atyafiságos
dolgokban az ember maga ült szekérre; ha pedig nagyon sietős ügye volt,
lovas embert tarisznyázott föl, s kezébe adva az útirendet, úgy szállítá
odább a czéduláját.

Egy öreg félszemű hajdúja volt Ilonka testvérének, a ki hébe-hóba
levelet hordott urától Bokáczhoz. Katona volt a fiú hajdanában, azért
ismerte a járást: el is poroszkált napjában tizenkét óra hosszat a
nyeregben, hozzá volt már szokva.

Ez a félszemű ficzkó volt a legkedvesebb tünemény Bokácz előtt; mert ez
hozott izeneteket a kedves jó baráttól, s ez mondhatott volna
tudósításokat Ilonka felől is, ha lett volna bátorsága Bokácznak felőle
kérdezősködni. De ehhez rendesen csak akkor jött meg a mersze, mikor a
félszemű posta kilovagolt a kapun.

Egy napon ismét beállít a szokott posta a maga zöld kaczagányában,
sárga, rézsarkantyús csizmával s piros csákós süvegével, s általadva
Bokácznak egy bagariabőrbe varrott s lepecsételt csomagot, elmondá neki
nagy súgva ura izenetét: «hogy tudniillik ezen csomagot, melyben írás
vagyon, de titkos, rögtön vegye magához, s a nélkül, hogy valakinek
szólna felőle valamit, menten vigye el Amsterdámba, a költség itt van
hozzá az erszényben; hanem jól vigyázzon magára, nehogy az úton
elfogják, mert veszedelmes írások vagynak ama tokban, melyek a svéd
királynak szólnak magyarországi uraktól. Ha pedig elfogják, reá ne
valljon a küldőkre. Aztán a kisasszony is izent valamit.»

Bokácziusnak ez az utolsó szó valamennyi előbbit mind kiverte a fejéből.

Kérdeni sem merte, hogy vajjon mit izenhetett őneki a szépséges Ilonka?

De elmondá ezt a félszemű Ámor kérdezetlenül is.

Azt izente, hogy ne fogadja el kegyelmed ezt a megbízást bátyjától.

Bokáczius még inkább hüledezett.

Mert azt állítá, hogy kegyelmed ezáltal veszedelembe jöhet, és azt ő nem
akarja.

Bokácziust csak ez a szó tette hőssé. Hiszen a veszélylyel bátran
daczolásra semmi sem olyan jó ösztön, mint annak a tudása, hogy van egy
imádott lény, a ki őt most félti, a ki érte remeg, imádkozik, ki őt
reszketve várja vissza, s a büszkeség örömével fog reá gondolni, ha majd
bátran keresztültörve minden bajon, diadalmasan visszatér!

Most már Bokáczius, ha eddig ingadozott, elvállalta a veszélyes
megbizást.

Tanuságot kellett tenni azon nő előtt, a kit szeretett, férfiúi
bátorsága felől.

Szép titokban lovat vásárolt, azon elment a határig, ott lovát
hátrahagyva, gyalog került a mocsárok felé, hogy a határőrök észre ne
vegyék; de épen e fölösleges óvatosság által jutott a kerülgetett
veszedelembe, mert a kalauz, ki a határig elvezette, gyanút kapott, s
visszatértében jelentést tett felőle; ilyenformán a jámbor Bokácz csak
azon vette észre, hogy minden oldalról üldöző lovasok közelednek feléje,
a kik elől lehetetlen volt gyalog menekülnie.

E szorongatott helyzetében arra a gondolatra jött, hogy a magával hozott
bőrtekercset fölszakítva, a benfoglalt iratot kivette belőle, s
elolvasta annak tartalmát.

Bizonyos lehetett felőle, hogy ha azt megkapják nála, már akkor a
fejétől búcsút vett.

Mai világban könnyen segíthetett volna magán, mert egy szál
dörzsgyufával meggyújthatta volna az egész iratot, de még ezt ekkor a
tűzkő s kova pótolta, azzal pedig nem megy oly gyorsan a lánggerjesztés.
Kétségbeejtő szorongatásában tehát mit tehetett egyebet, mint hogy
széttépte apróra az egész irományt, s megrágván, lenyelte. A kik tudják,
milyen szilárd alkatrészekből állt a papiros ezelőtt néhány száz
esztendővel, bizonyára nem fogják tőle irigyelni ezt a vendégséget.

Alig gyűrhette le az utolsó falatot, a midőn üldözői utólérték, kik is
menten megfogták, megkötözék, s minden emberi eszközökkel gondoskodtak
róla, hogy ártalmatlanná tegyék, úgy vitték aztán egy ló hevederéhez
kötve vissza valamely magas kősziklai várba, ott volt egy magas
spanyolszakállú castellanus, ki Bokácziust személy szerint ismeré, épen
nagybátyja lévén azon filiszternek, a kinél Norimbergben szállásolt;
tehát ez előtt még csak el sem tagadhatá magát.

A spanyolszakállas nagyon örült, a midőn Bokácziust ilyen szép
állapotban, keze, lába meglánczolva, megpillantá, s azon reményét fejezé
ki, miszerint igen sokáig lesz egymáshoz szerencséjök.

Bokácziusnak volt annyi esze, hogy magát mindenekben ártatlannak vallja,
a mint hogy nem is találtatott nála legkisebb bizonyítványa is valamely
vétségnek, annálfogva olyan képet csinált minden kérdésre, mint a ki el
nem tudja gondolni, hogy miért fogták el sétálása közben.

A castellanus sokat tartott arra, hogy őt spanyolnak tartják
(Sziléziában született), nem volt elég, hogy ezt a kifejezést a képébe
fölvette, hanem a mikor lehetett, belemennydörgött egy-egy spanyol
kifejezést a német beszédbe, ugyanazt gyöngébbek kedvéért a folyó
nyelvre is lefordítva s értesítve az embereket mindenről, a mi
Spanyolországban szokás.

– Ah, ah, mia vida, a tagadás könnyű, de a vallatás sem nehéz. Én voltam
tíz esztendeig Spanyolországban, Corduában, Valenciában, Estremadurában:
ustedes habla el espanol? non? nem beszél spanyolul? Kár! könnyebben
megérthetnők egymást. Fabe um? tudja ön: hogy Spanyolországban hogy
szoktak a makacs fegyenczekkel tenni, a kik vallani nem akarnak? Semmi
sem egyszerűbb. Vestir a la Moda; felöltöztetik őket divat szerint,
spanyol divat szerint. A kik nem akarnak az inquisitio előtt mantener
conversation – beszédbe ereszkedni, azokat felöltöztetik spanyol
öltözetbe. Ez igen szép öltözet; először is jön a kalpag, el sombrero,
igen egyszerű dolog ez, egy vékony szíjjal körülkötik az ember fejét
szorosan, akkor egy gömbölyű pálczát alája dugnak s elkezdik lassankint
tekerni a szíjat. Biztosítom önt kedvesem, hogy öt csavarintásnál senki
sem bír többet kiállani, az határos a pokolbeli kínszenvedéssel: a
hatodik okvetlen gutaütés. Hanem ez csak tréfa, a csizmák, a spanyol
csizmák sokkal komolyabb eszközök, mert a velük élés sohasem megy a
halálig. A két térdét, kedvesem, négy deszka közé szorítják, akkor a két
középső deszka közé egy vékony éket vernek kalapácscsal, ha nem használ
ez, vernek utána másodikat, harmadikat egész tizenkettőig. Ez igen
kritikus mulatság. Mondhatom önnek, sokszor láttam Spanyolországban;
megátalkodott eretnekek esküvel állíták az ötödik-hatodik éknél, hogy az
elkárhozottak minden kínszenvedése nevetség az övéikhez képest. De
mindez bagatella, mia vida, mesedolog, csekély dolog. A spanyol mente a
legtökéletesebb mindazon eszközök közt, miket a fölvilágosítás könnyebb
eszközölhetése végett föltaláltak. Ez, caro amigo, nyers bivalybőrből
van varrva, mely épen ráillik a vallatott egyéniségre: pontosan,
tökéletesen, mint a leggavallérosabb dolmán. Ezen öltözetben
odaállíttatják a vallatottat egy erősen befűtött kemencze mellé. Tudja
ön: ez a legleleményesebb eszme. A mint a melegség a nyers bőrt áthatja,
az kezd összehúzódni, mindig jobban-jobban összezsugorodik, az egész
testet lassankint összeszorítja, minden erecskét, minden izmocskát nyom,
teker, facsar; ugy-e bár, kedves barátom, ez a legeredetibb öltözet, a
mit Spanyolországban viselnek?

A jó Bokáczius mindenféle színt váltott e gyönyörű elbeszélés alatt, s a
hideg veríték csorgott alá homlokán az elsorolt kínzószerek puszta
elképzelésére.

– No no, kedves kis barátom, – szólt a nemes castellanus, megveregetve
az ifjú orczáját, – remélem, hogy az egész moda espánéval nem leszek
kénytelen önt megismertetni. Az inquisitio főnöke ő méltósága tíz nap
mulva érkezendik meg, azalatt úgy hiszem, megerősül önnek
emlékezőtehetsége, hogy a mit most nem tud még, akkor pontosabban fogja
elmondhatni: küldői nevét, szándékát s más egyebet. Az ideig majd egy
csendes kis külön szobácskát rendelek ön számára, una camara hermosa, a
hol gondolatait rendbeszedheti.

A jó Bokáczius szive nagyon megkeseredék e szavakra. Tehát tíz nap mulva
az inquisitio elnöke megérkezik, akkor őt felöltöztetik spanyolnak; nem
volt pedig egészen bizonyos felőle, hogy jól fog-e neki illeni ez az
idegen öltözet.

Annyit azonban szentül föltett magában, hogy magyarországi barátait el
nem árulja.

Csupán egy segítség létezett rá nézve; – megölni magát éhen.

Erre tíz nap elég lesz; a szándékról nem kell senkinek megtudni semmit,
a meredek toronyablakban egész nap szoktak játszani a verebek és
vadgalambok; Bokácziusnak minden két napra adtak egy kenyeret, azt a
kenyeret ő szépen apróra elmorzsázva, kihintette tömlöcze sűrű
rostélyzatán; az ég madarai eljöttek érte, elhordták szépen; sohasem
tudta meg a tömlöcztartó, hogy a fogoly nem maga fogyasztotta azt el.

Két nap így pazarlá el kenyerét. Nem is igen sajnálhatta azt a kemény,
keletlen, ragadós süteményt, a mitől ólomgörcsöket kap az ember.

Harmadnap legkínzóbb kezdett lenni ránézve az éhség, legkisebb idege
szenvedni látszott alatta, agyát lassankint kerülgeté a véres düh, a
mikor az élő állat kezdi elveszteni lelkét s ösztönt kap önmagát
megmarni, a mikor a legtermészetellenibb tárgyak étvágyingerlően tünnek
föl előtte, s elrabolják álmait.

Pedig erősen föltevé magában, hogy még sem fog enni, hisz ez a dühödési
kín csak a harmadik, negyedik nap tart az éhhalálnál, később aztán
elveszti az idegzet küzdési erejét, a simpathicus rendszer kiszárad, a
görcsöket halálos lankadás váltja fel, s egyszerre csak eláll a
lélegzet, és akkor mindennek vége van.

Midőn jött a porkoláb harmadnap a kenyérrel, Bokáczius mondta neki, hogy
csak tegye le mellé és távozzék. Addig, míg a porkoláb el nem ment,
hozzá sem nyúlt a kenyérhez. Akkor odavitte azt az ablakhoz, s megtörte,
hogy elmorzsolva kiszórja a rostélyzaton; egy pár galambka ott turbékolt
már a párkányon, várva a szokott étetést.

De mily kisértő meglepetés várt Bokáczra, a mint a kenyeret feltörte! ez
nem azon ragadós, gyúratlan vakarcs volt, a minővel eddig táplálták;
ugyanazon barna agyag bár, de oly friss, puha sütemény, a minőt csak
messze-messze innen tudnak készíteni, a kenyér haja ropogós s pirkadó
gyürkére hasadozott, bele összenyomható és újra szétdagadó, illata
kedvesebb az ambróziánál! És ő már két nap óta nem evett…

A hidegláztól reszketve morzsolá szét a kezébe vett darabot s kihinté
azt a rostélyon.

A mint így őrjöngő sietséggel iparkodott a csábító süteményt
elpusztítani, egyszerre egy gyűrű akad a kezébe, mely a foszló kenyérbe
volt sütve.

Ugyanazon gyűrű volt az, melyet ő kötött háromféle lószőrből, ugyanazon
névbetűkkel és különféle czifrákkal… Mi csodálatos úton jött ez ide?

Bokáczius azt hivé, hogy csak álmodik.

Nagy sietve szakítá most szét az egész kenyeret s ím egy összegöngyölt
papirosba rejtett ráspoly hullott ki belőle.

A papirtekercset fölbontá, s e sorokat olvasá benne:

«Kedves Bokáczius! Te nem fogadtál nékem szót, hanem bátyámnak, s ime
ilyen kellemetlen állapotba hoztad magadat. Már most engedd, hogy innen
kiszabadítsalak. A mint megtudtam, hogy elfogtak, rögtön elindultam
kitudni, hová vagy bezárva? s akkor beszegődtem konyhaszolgálónak ezen
várba. Most vedd hasznát ezen ráspolynak, melyet kenyeredbe sütve
küldök, hogy ablakod vasait átfűrészeld. Két éjszaka e munkával készen
lehetsz. Holnapután kenyeredben egy hosszú kötelet fogsz kapni, melyen
tornyodból a mosókonyha kéményéig leereszkedhetel, onnan aztán az én
gondom lesz téged tovább megszabadítani. Isten legyen veled, kivánja
Ilonka.»

Bokáczius ezer érzelmen ment keresztül. Ilonka ily merész önfeláldozásra
volt képes ő érte! Tehát Ilonka szereti őt. És minő szerelem az!
Konyhaszolgálónak szegődni féltett foglyáért, aljas munkákat vállalni,
hogy őt megszabadítsa; szabadság, szerelem! Két legboldogabb eszméje az
emberi szívnek; – nem is lehet rossz néven venni Bokácziustól, hogy míg
e két édes eszméről gondoskodott, csaknem egészen elkölté a puha
kenyeret, tudtán kívül, s csak akkor vette észre magát, mikor már a
puszta héja volt a kezében. No ezt elteheti holnapra.

Most újra visszatért minden életkedve. Alig várhatta az éjszakát, hogy
szabadulási munkájához foghasson, s reggelre készen volt az egyik
vassal. Olyan szépen elfűrészelte azt a fal mellett, hogy észre nem
lehetne venni.

Harmadnap csak estefelé érkezett a porkoláb az igért kenyérrel: de
iparkodott késedelmét kimenteni a fogoly előtt, hogy a konyhaszolgáló
nem süthette ki a rabkenyeret előbb, mert az inquisitor számára kellett
kenyereket sütnie, sokat, a ki nagy kisérettel érkezett meg a várba.

No, itt ugyan legfőbb idő a menekülésre.

A toronyablakból is hallhatá Bokáczius, hogy a porkoláb igazat mondott;
a várudvaron lármás őrség jött-ment; beszélgetett és csörtette kardját.

Késő éjszaka lett csak egy kis csöndesség a várban. Csak akkor merte a
kenyeret feltörni és a kötelet elővenni.

Ebben a csöndben úgy tetszett Bokácziusnak, mintha valami ismerős kedves
hang oda alant egy sokszor hallott magyar népdalt énekelne; ez a kedves
leányka lesz, ki a menekülő foglyot ez által akarja értesíteni, hogy ha
toronybörtönéből a hosszú pavillon tetejére leszáll, a sok kémény közül
az igazit válaszsza.

Hirtelen átráspolá az utolsó vasat is, mely még akadályára volt, s
megerősítve a kötelet a kiálló vashorgokban, gyorsan alácsúszott rajta;
– a háztető gerinczén óvatosan kúszva végig, behallgatózott egyenkint
minden kéményen. Ráakadt végre az igazira. Az alól hangzott föl az
ismerős dallam: «Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok»,

Egy pillanat mulva Ilonka lábainál hevert a boldog rab ifjú, kormosan és
füstösen, mint akárki, a ki kéményen keresztül választotta az utat.

Ilonka nemcsak, hogy el nem sikoltotta magát, midőn a szerelmes ifjú a
kürtőből aláesett, hanem még arra is figyelmezteté, hogy egy szót se
szóljon, mert a mellékszobák tele vannak emberekkel; hanem bízza egészen
ő reá magát és addig, míg a várból ki nem jutnak, a száját se nyissa
föl.

Legelsőbb is helyezze el magát ebbe a nagy puttonyba.

Bokáczius engedelmeskedett.

Ilonka azután felülre rakott egy kis szennyes ruhát, s azzal fölvette a
puttonyt a vállára.

– Az Istenért, – susogta Bokáczius, – nehéz leszek én a te gyönge
vállaidnak.

– Nem megmondtam, hogy egy szót se szólj! – súgott vissza a lány, s
kezébe véve a gömbölyű mosófát, megindult a konyhából ki a várudvarra.

Olyan délczegen lépegetett, mintha egyéb teher sem volna vállain
ruhánál.

– Istenem! – sóhajtá Bokáczius, – megszakad gyönge termete.

Hogy a kapuhoz juthasson, az őrszobán kellett keresztülmennie. Három
muskétás akkor is ébren volt és kártyázott, azok megpillantva a szép
leánykát, elkezdtek vele kötődni.

– Mi a jelszó? – kérdé az egyik útját állva.

– Mit viszesz itt a puttonyban? – tudakozá a másik.

– Mit hát, – szólt parasztos enyelgéssel a leányka, – három rabot, meg
egy ágyút.

– Hohó, hugám! – szólt az egyik ficzkó, – tudod-e, hogy az a
parancsolat, hogy a mely leány itten keresztülmegy, annak egy csókot
kell adni vámba.

– No meg azt, és két ütleget, – válaszolt a leányka, s míg a katona szép
orczájáról elrabolta a csókot, ő meg jót húzott a hátára a szapuló
fával. Tetszett a ficzkónak mind a kettő. A jámbor Bokáczius pedig
szerette volna szétrúgni a puttony oldalát s birkózásba elegyedni az
egész század muskétással.

Nem is állhatta meg, hogy a puttonyból ki ne dörögjön, mikor Ilonka
kiszabadult onnan.

– Igazán megcsókolt az a gaz kölyök?

– Ugyan hallgass… Nem; csak a nyakamat.

Most a vén kapust kellett fölverni álmából.

– Hát te hová akarsz menni a várból? – dörmögött a vén medve, midőn a
sok csengetésre felébredt.

– Ruhát szapulni a patakra. No, csak nyissuk azt a kaput szaporán. Nem
érek rá kenddel enyelegni.

– Ki látta azt, éjfélben menni szapulni, he?

– Éjfél biz a kend lusta szemeinek! Elaludta a hajnali harangszót.
Ereszszen szaporán, így nem készülök el estig.

A kapus aztán nyájasabb lett, megczirógatta a leányka arczát, megcsípte
gömbölyű állacskáját, s beszélt néki szép hízelgéseket, a minőket a vén
katonák tudnak. Bokácziusnak pedig kedve lett volna kidugni kezét a
szennyes közül s belemarkolni a kapus deres üstökébe és megrázogatni
emberül.

– Nem nehéz ez a puttony? – kérdé a kapus nyájasan, – ne segítsek a
patakig vinni?

Ilonka hihetőleg a körmére koppintott a szapulófával az öreg
troubadournak, mert az nagyon teremtettézett valamiért, hanem azután
kinyitá a kaput a leány előtt, de esküvel állítá, hogy vissza nem
bocsátja reggel előtt.

A mint a váron kívül értek, Ilonka elkezdé lépteit gyorsítani, pedig a
lejtőn lefelé még nehezebb volt terhét emelni. Bokáczius minden lépten
kérte, hogy tegye le már. «Még nem lehet, még meglátnak», felelt a
leányka s lihegve, fogyó erővel haladt a mellékútig, a hol a nagy
hársfák elzárták a kilátást. Csak alig birt már odáig menni, s a mint a
legelső kőpadhoz ért, ott összerogyott terhe alatt, s bizonyára
Bokáczius igen helyesen cselekvék, a midőn rejtekéből kikelve, karjaira
emelé alélt leánykáját, s úgy futott vele a határ végéig. Neki könnyebb
volt e kedves teher.

*

Sok, igen sok idő mult el ez esemény után.

Bokáczius uram megvénült, megkorosodott, bölcs ember lett belőle, derék
családapa, és a mi legfőbb: Kassa városának főbirája.

Lőn azonban, hogy a midőn Bocskay István, Erdély nagy fejedelme
elfoglalná felső Magyarországot, a jó Bokáczius ismét azon helyzetbe
találá magát, melyben évek előtt heidelbergi diák korában volt.

A mit akkor kevés vérrel, gondtalanul, kalandvágyó lélekkel tett,
ugyanabba vágott újra nyugodt észszel, feleséges és biróságos ember
létére, s követte Bocskayt minden utaiban.

Micsoda idők voltak azok? és mik nem voltak? azt itt rendetlenség volna
emlegetni; annyi bizonyos, hogy Eger határáig úgy hítták hazánkat, hogy
Törökország, s mikor háborúba mentünk, nem tudtuk, hogy ellenségeinket
üssük-e vagy jóbarátainkat.

Hanem a mi Bokácziusunkra nem tartoznak a háború ügyei, ő csak mint
írástudó kisérte a fejedelmet, s a csatákból neki csak a félelme jutott.

Hja, bizony az ember ötven éves korában nem érzi azt a melegséget szive
körül, mit 18 éves korában érzett, ha ágyú és trombitaszót hall, kivált
ha az ember családos és feleséges, és még hozzá városbiró.

Egy napon meghivás érkezett a fejedelemhez a Budán székelő nagyvezértől,
hogy jőjjön le Pest alá, a nagyúr legújabb kegyelmét átveendő.

A vele volt urak nagyon aggódtak a meghiváson. A török diplomaták mindig
ilyen tréfás úton szokták nyakukra nőtt pártfogoltjaikat kelepczébe
ejteni, s az már eléggé kitünt, hogy Bocskay nem a törökök számára
akarja elfoglalni Magyarországot.

A fejedelem nem félt semmitől, mint tudva van, még a péntek naptól sem,
s miután elhatározá, hogy a nagyvezér meghivását elfogadja, kiséretéül
épen azokat az urakat nevezte ki, a kik legtöbbet figyelmeztették
aggodalmaikra.

Hogy ilyenformán Bokáczius ki nem maradhatott a kiséretből, ezt előre is
gondolhatni, mert ha más féltette a fejedelem személyében az ország
ügyét, jó barátját, saját bőrét, féltette azt mind együttvéve Bokáczius,
s igen szerette volna, ha őt a fejedelem ebben a tisztességben nem
részesíté, de a mire Bocskay azt felelte, hogy «a kegyelmed nyaka sem
drágább, mint az enyém», s menni kellett.

Reggel felé felöltözének az urak, s lóra ülve a fejedelem oldala körűl
sereglettek, s úgy indulának meg Magyarország fővárosa felé, mely akkor
egyszersmind Törökország határvárosa volt.

A bizonytalan kimenetelű aggodalom borongott mindenki arczán, a jó
Bokácziusnak pedig nemcsak arczán, de még kalapján is, melyre visszafelé
tette föl a vitézkötést. Úgy is jó volt.

Útközben azonban, Bokáczius a fejedelem mellett lovagolván, az történt,
hogy az emberséges kassai biró paripája szüntelen féloldalra farolna,
ezáltal az egész úri menetben nagy rendetlenséget mívelvén.

Darab ideig nem ügyeltek erre a félszegségre, míglen a fejedelem maga
megsokalván az alkalmatlanságot, meg nem szólítá Bokácziust.

– Ugyan bizony, kegyelmed leszorít már az útról a lovával.

– A bizony, – szólt Bokáczius, maga is elismervén hibáját, – nyilván ez
is lelket lát maga előtt, mint Bálám paripája, s nem akar odább menni.

A fejedelem azonban, ki az akkori időben nem tartá illendőnek, a
lelkekre magyarázni ki valamely földi tüneményt, addig vizsgálódék
Bokáczius körül, míglen észrevevé azon sajátságos okot, mely miatt a
kassai biró paripája mindíg féloldalt jár. A derék férfiú tudniillik a
nagy aggodalom közben reggel felöltözvén, elfeledett mind a két lábára
csizmát húzni, s míg a jobb lábát ama sarkantyús paszomántos saruval
fölfegyverzé, a bal lábán rajta feledte a kecsegeorrú papucsot, s
minthogy a ló oldalát mindig csak a sarkantyúval döfögeté, annálfogva
járt az féloldalt az úton.

Ezt a galibát pedig ő maga észre sem vette, a míg a fejedelem nevetve
nem figyelmezteté reá.

E mulatságos véletlen azonban egyszerre derült hangulatba hozá a többi
urakat, minden baljóslat, aggodalom szétrepült a légbe mindnyájok
szivéből, az egy Bokácziust magát kivéve, a ki irigylette otthon maradt
fél csizmája sorsát s óhajtá, hogy bárcsak a fejét is otthon feledhette
volna.

A fejedelem és kisérői félelem nélkül léptek az oroszlán barlangjába;
egyik oroszlán a másikéba.

A mint Bocskay naplójában írt jegyzete bizonyítja, ő maga sem volt róla
bizonyos, hogy fog-e onnan visszatérni? de mégis elment a meghivásra.

A török urak szertelen szivessége csak újabb erősség volt Bokácziusnak
félelmeit erősbíteni.

Nagyobb aggodalommal soha nem várták az ebéd végét, mint ő az elfogadási
ünnepélynél, a midőn a magyar uraknak kétszáz tál étel fölhordását
kellett végignézni. Csak végignézni, mondom, mert egyrészről oly sebesen
elhordták az orraik előtt az izoglánok, hogy alig nyúlhattak hozzájok,
másrészről pedig különös elhatározottság kellett ez ismeretlen mivoltú
ételek megkóstolásához, ilyenekhez nem szokott embernek.

Bokáczius gondolá magában nagy elbúslakodva, hogy hiszen majd a végén
következik a fekete leves!

S valóban, a mint az ebédnek vége lett, mindegyik magyar úr háta mögött
megjelent két csausz s fölszólíták őket, hogy kövessék külön sátorukba.

Ott fognak bennünket lenyakazni! gondolá magában Bokáczius, s elszánta
magát végső órájára.

A midőn pedig őt is egy külön sátorba vezették, ott a két kísérő csausz
elővett egy szép virágos zöld selyem kaftánt, nyuszttal megbélelve, s
azt felölté a jó Bokáczius dolmánya helyébe, olyan jól illett reá, hogy
még a földön is húzta a végét.

Így felöltözve visszavezették ismét a magyar urakat a vezér sátorába,
kit-kit gyönyörűséges díszkaftánba öltöztetve; maga a fejedelem is
bíborköntössel volt felruházva, aranykoronával fején.

Bokáczius lelke el volt ragadtatva a dolgok ily örvendetes fordulatán,
de csak akkor érzé ő mégis magát igazán boldognak, a mikor egyszer hátat
fordíthatott ennek a «pestises Pestnek», a hová az ember
testamentum-tétel nélkül be sem tehette a lábát.

Mindezen példából pedig csak az a tanulság, hogy a mi veszélyben
gyönyörűségünket találtuk ifjúkorunkban, ugyanaz vénségünkben nem akar
ízleni, akkor egy bottal is meg mertük támadni az elefántot, most pedig
az egér ellen is keztyűt húzunk. A kinek pedig szilárd elvei vannak, az
ifjan könnyű szívvel, vénen szomorkodva keresi föl a fátumot, – de mégis
fölkeresi.




NE NYULJ HOZZÁM.


_I. A délibáb._

Mikor az izzó róna «tengerről álmodik».

Egy felhő nincs az égen; a forró nyári nap hevétől összerepedezett a
föld és hol tavaszszal széles tócsák voltak, ott most hófehér a
felcserepedezett föld; kiverte a sziksó; környéke ripacsossá taposva
marhanyomoktól; egyetlen növény, mely körüle tenyészik, a szikfű. A
pusztai «Sírkút»-ból kiszáradt a víz. A puszták fia megitatná belőle a
lovát, de a fenekét éri a vederrel. Ott átkozza magában a napot: azt a
napot is, mely kiszítta a kútból a vizet; meg azt a napot is, a melyen
született. Egy ital vizet nem kap messze földön a lovának.

Pedig körülötte hullámzik a tenger.

Egy végtelen óczeán, mely megszűkíti a láthatárt, s aztán elvész az
égben. Hullámokat vet, mintha sietne a földet körülkerülni, olyan
sebesen fut; olyan magas hullámokat, hogy ha hajó úsznék rajta, annak
csak földfeletti lények lehetnének az utazói.

Néha szemlátomást közelébb jön a hullámzó óczeán, látszik, hogy nyeli el
a távolban a házakat, kunhalmokat, a szénakazalokat. Elönti az útjában
talált várost: a tornyok, a háztetők meglátszanak a víz tükrében
visszafelé fordítva. A kunhalomból sziget lesz, mely maga is úszik,
libeg a hullám hátán; a tündérsziget árnyas erdők hűsébe hivogat; s a
tündér, a ki azt lakhelyéül választotta, ábrándos kedvében elkezd
légvárakat építeni. Átlátszó paloták körrajzai jelennek meg a tenger
szinén, a súlyegyen minden törvényei ellen, éleikre állítva, hegyeikkel
fordítva lefelé talapzat helyett. Ez a magyar alföldi délibáb.

Az egész ég valami sápadt opálszínben látszik izzani, s a nap körül
halavány fényudvar képződik.

1849 nyarán láttam egy ilyen tündérmutatványát a természetnek a
hortobágyi pusztán, a maga rendkívüli pompájában.

Mintha gúnyolni akarta volna álmainkat, úgy építette szemem előtt a
légvárakat egymás tetejébe.

A gólyát, mely a rónán átrepül, megnagyobbítja mesés griffmadárrá.

Pálmaerdőket usztat felénk.

Egyszer aztán neki ered észak felől egy mérges forgószél, s a mint az
megérinti a délibábot, egyszerre szétomlik az egész káprázat. A tenger
eltűnik, a várak helyén ott állnak a boglyák és kunhalmok. A
tündérsziget helyett a pusztai kiszáradt kút. Az őserdők
összezsugorodnak hernyó-, sáskalepte fűzfákká, a tánczoló torony egy
helyben áll a távol láthatáron. S az ég még sárgább lesz, mint azelőtt.

Alszik minden. Napsütötte éj van. Csak a tücskök billiói, ezek a
természet nihilistái, hirdetik a végtelent ellepő egyhangú szavukkal,
hogy minden semmiből lett és ismét semmivé lesz. Segítnek hozzá.


_II. A két jegenye._

Ha a hirhedett Messzelátó-csárda udvaráról széttekint az utazó, maga
előtt látja, nyugatnak elterülve, az ecsedi lápot, ezt az óriási
sötétzöld szőnyeget, melynek bársony hamvasságot ád a rózsaszínben
virágzó buja mocsári növényzet, a piros réti füzény. Szerteszéjjel apró
pyramidok elszórva rajta; szénaboglyák és nádkúpok. Közepén keresztül
egy sötét vonal húzódik át, a vármegye töltése, itt-ott hidakkal
megszakgatva; fölötte, mint egy tündérregebeli szellemalak, kóborol
egy-egy alakváltoztató árnyék: se nem felhő, se nem köd, hanem hatalmas
szunyog-tábor: néha oszloppá magasodik fel jó kedvében, mintha
széltölcsér volna s úgy tánczol végig a nádóczeán felett.

Délnek buja kukoriczaföldek terülnek el, felváltva aranysárga tarlóktól,
a miken hadrendbe állítva sorakoznak a földész érdemrendei, a
búzakeresztek. S e kanaháni panoráma közepett, az országút mentében
látszik egy bekerített zöld folt. – Folt a szó minden értelmében. A
majtényi síkság azon darabja, a hol Pálffy vezér lerakta, a
Rákóczi-sereg utolsó maradványaival, a fegyvert, a szathmári
békekötéskor. Azóta erre a földfoltra nem lépett emberi láb. A fák
felnőnek, kidülnek, ott rohadnak rajta, vad állat, vad madár tanyát ver,
fészket rak, szaporodik benne, vadász bele nem lép, hogy kizavarja
belőle, vándor meg nem áll mellette, hogy egy botnak valót levágjon a
gesztjéből; az országút ott visz el mellette: az utasok mutatják
egymásnak: «az volt az a hely», s aztán a lovak közé csapkodnak, hogy
elveszítsék szem elől.

A sík láthatáron karcsú tornyok emelkednek, azok között még Árpádkori
ősszittya építészetű műremekek, öthegyű tornyok és tarkázott téglából
épült templomok. Ez a darab föld itt az egyedüli soha meg nem hódított
része Magyarországnak, a hová idegen be nem fészkelhette magát se
erővel, se praktikával. Területét védi a víz, a föld, a lég és az emberi
meleg vér. Még az ős vezérek egyike, a ki a földvárat építé, találta ki
azt a nagyszerű védelmi módot, hogy a Szamost gáttal elrekesztve,
mocsárt teremtsen maga körül.

Ez a víz védelme.

Földe gazdag; ha ma elpusztítják, letarolja az ellenség, egy jó évben
helyrepótol mindent.

Ez a föld védelme.

S aztán nem marad itt meg a más ország lakója; mert ehhez a levegőhöz, a
minek alkatrésze szunyog, tőzegfüst, mocsárgáz, áztatott kenderbűz,
ember kell, a kiben úgy helyén van a lélek, mint az itt lakó tősgyökeres
fajban; a kinek olyan meleg a vére, hogy nem fog azon se a hideglelés,
se a félelem. Más elpusztul abban, ez pedig olyan egészséges benne, hogy
meg nem él közte a patikárus, és minden legénye beválik katonának, s ott
is két ember számot tesz. Ez a levegő és a tűzvér védelme.

Tehát azokon a tornyokon nem lengett soha semmiféle idegen zászló. Kakas
van a legtöbbön: egy nyakas hitfelekezet jelvénye. Az a kakas, a melyik
megintette szent Pétert, mikor megtagadta a mesterét!

De magasabban, mint valamennyi tornyot, lát az utas kiemelkedni egy
terjedelmes zöld park közepéből két kolosszális jegenyefát. Ködben,
alkonyatban, holdvilágnál könnyen azt hihetné az utazó, hogy az ott
valami nagy székesegyház, kettős gót toronynyal.

Hanem azt azután minden kocsis megmagyarázza neki, a ki a tájról való,
hogy azok ott a «Virágossy-jegenyék.» Majd elmegyünk mellettük. S ha a
kocsin négyen ülnek, akkor megkisérthetik, hogy átérik-e a derekát
egynek-egynek? Pedig csak száz esztendős az egyik, a másik meg
nyolczvan. S mikor aztán félnapi siető úttal elérnek a távolból
meglátott jegenyékig, akkor csakugyan érdemesnek fogják találni, hogy
ott pihenőt tartsanak, s ha négyen vannak, megkisértsék a vénebb
jegenyét átmérni öllel, a mi nem sikerülend, s aztán emlékül leszakítani
egy levelet abból a repkényből, melynek emberkar vastagságú indája
felkapaszkodik a fa tetejéig; bele van már nőve a fa kérgébe, s
hozzátapad, mint egy bozontos kigyó, végig benőve daróczgyapottal.

Ha még aztán olyan szerencsés az utazó, hogy nemcsak a jegenyefákat
nézheti meg, hanem az árnyékukban fekvő kastélyba is betérhet, s ott
valamiképen, ismeretség, barátság, elvbarátság, korteskedés, poetázás,
természetvizsgálás, háztűznézés, vadászat, jótékony adománygyüjtés, egy
szóval valami ott maradás (csakhogy épen ne «földkóstolás») czíme alatt
néhány napot a legkedvesebb társaságban eltölthet, ezalatt megtudhatja a
két jegenyefa történetét, meg a mi körüle történt, a hogy azt én nekem
is elmondták.

*

Tehát: valami kilenczven éve annak, mikor e díszes kastély ura ezt az
első jegenyefát ülteté, a kastélyát környező park északkeleti
szögletében, azon a napon, a melyen János fiát megkeresztelték: épen a
házassága első évének az utolsó napján. A fának a neve is János lett.

Mikor megkérdezték az apát, hogy minek ülteti azt a fát oda a szegletbe?
azt felelte rá: azért, hogy a többinek elég hely maradjon.

És helyes volt az elővigyázat, mert azután következett a második
jegenyefa, az István, azután a harmadik, a Pál, a negyedik, a Gábor, meg
az ötödik, a László, s az mind gyönyörűen díszlett egy sorban a kastély
homlokzata előtt. Szebb homlokzatot a palotájának ennél nem kivánhat már
egy király sem. A Lászlónál megállapodni látszott a – sétány, és sok
ideig nőtt egymással versenyt az öt jegenyefa odakinn, épen úgy, mint az
öt fiú benn a házban. Ép, egészséges fából voltak! Gondja is volt rá az
elültetőnek, hogy meg ne rontsa a féreg.

Egyszer aztán – huszadik esztendőre – kellett még helyet keresni egy
hatodik csemetének az északnyugoti szögletben. Annak az ültető kertész
apa azt a nevet adta, hogy a «Tivadar», azért hogy, ha jön a zivatar,
hát kadencziájára találjon benne!

Kertészeknek és apáknak megvan az a babonájuk, s azt el lehet nézni
nekik, hogyha egy fát valamely gyermekük nevére elültetnek, arról azt
hiszik, hogy a fa és a gyermek élete egymáshoz van kötve: addig él az
egyik, a meddig a másik. Babona biz ez; de sokszor beteljesedik. Az apa,
a ki a jegenyefákat szép sorba ültette, maga mind holtig
gyönyörködhetett e szép, egymást kisérő pálmasorban: nem szomorítá meg
egynek is a kiveszte. Csak az ő holta után kezdett csorba támadni a szép
homlokdíszben. A fiak egymás után elhaltak; s a mint a név gazdáját
eltemették, az iker-fa is utána kivánkozott: kiszáradt, kiveszett még
abban az évben. Az utolsóelőtti fánál megfordítva történt. Azt egy
rekkenő nyári napon tövig hasította kétfelé a villám. S azon az őszön a
névrokon Lászlót egy hajtóvadászaton véletlenül elsült fegyver halálra
sebesíté. Nem maradt meg, csak a legelső és legutolsó jegenye: a
legvénebb és a legfiatalabb. – Azok aztán meg is öröködtek. – Még egy
újabb évtized jött, s az ifjú jegenye, a Tivadar, magasságra elérte a
bátyját, a Jánost, ha derékban karcsúbb maradt is amannál.


_III. A két sasfiú._

A János negyvenöt esztendős volt már. Ifjú korában huszártiszt: a ki
megjárta lóháton, a svadronya élén, kétszer Párist, egyszer Nápolyt, és
egyszer Moszkovát, s végezte, mint nyugalmazott őrnagy, mikor már a
testében benmaradt ólom, a mit Auszterlitznál kapott emlékül, nagyon
alkalmatlanná tette neki a lovaglást. A Tivadar pedig huszonhárom éves
gyerek, a kit a bátyja, mint családfő és gyám akkor parancsolt haza a
gárdistaságból, mikor a László olyan szerencsétlen halállal kimult. Nem
lehetett az utolsó fiúnak megengedni, hogy az is a katonai pályán töltse
el az életét.

Az pedig aztán, mikor haza került, el lehet képzelni, a bécsi udvari
élet, a gárdistai parádévilág után, mennyire nem találta magát bele a
vármegyei életbe. A mit a bécsi katonai iskolában (és egyéb iskolákban)
tanult, annak itt mind semmi hasznát nem vehette: az csak arra való,
hogy felejtse el. Azért mégis kinevezte a főispán tiszteletbeli
aljegyzőnek. Időjártával majd beleszokik. Így kezdik azt.

Egy délután együtt sétálgattak a kastély udvarán a sasfiak, s
elnézegették azt a két szál jegenyét.

– Nézd, öcsém, – mondá János, – mennyi mindenféle fészek van ezeken a mi
fáinkon? azok ottan hollófészkek. Ezek meg vércsefészkek. Amazok meg
szarkafészkek. Csak egyféle fészek nincs rajta.

– Az is van! – sietett ellentmondani Tivadar.

– Hisz azt se tudod, mit akartam mondani?

– Dehogy nem! Gébicsfészket akart bátyám mondani. A mit a német
Spottvogelnek nevez. Az is van rajta. Én hallom minden este, mikor a
többi madarak hangját utánozza, meg is tudom mutatni, hol a fészke.
Nézzen csak a pipám szárán végig, a hová a csutorát irányozom, ott van.
Nem hiszi? Mindjárt felmászok és lehozom.

Meg is tette volna; mert a katonaiskolában úgy megtanulta a tornászatot,
hogy fel tudott futni a fára, mint a macska; de bátyja visszatartá.

– Nem gébicsfészket nélkülözök én a mi fáinkon, kedves öcsém; hanem
emberfészket. Minden madár szaporodik rajta; csak a mi családunk pusztul
el benne.

– Hát házasodjék meg, bátyám.

– Ne légy bolond! Én már kinőttem a vőlegénycsizmából. Két kapitulácziót
kiszolgáltam Marsnak, a harmadikat csak nem kezdem el Hymennél. Most
tanuljak bölcsőt ringatni, mikor már magamat is ringatni kell? Nem elég,
hogy a sebhelyeim megérzik a rossz időt, még olyanokat is szerezzek, a
mik az asszony-kedély szelét-havát megérzik? Neked való hivatal ez,
öcsém.

Erre aztán a Tivadar azt felelte, hogy elkezdett fütyörészni.

János pedig csak nem eresztette ki a körme közül, hanem karonfogta s úgy
sétáltatta maga mellett.

– Az pedig már csak lehetetlen, hogy a mióta itthon vagy, valamelyikbe e
közűl a sok szép leány közűl bele ne szerettél volna.

– Persze, hogy lehetetlen.

– Akkor hát minden jól van. Mikor tartsuk a kézfogót?

– Hjaj, bátyám! Nem úgy megy az! Bátyám sok várostromot látott: tudja,
mi az a «parallela» – a «sappe», a «traverse»? No hát én még most vagyok
az első parallelánál.

– Te? A gárdista? A ki megszoktad rohammal foglalni el a várat?

– Hja, bátyám: vára válogatja.

– Hogy híjják az ideálodat?

– Úgy híjják, hogy «Ne nyulj hozzám!»

– Ilyen nevet én nem ismerek sem a kalendáriumban, sem a nemesi «arany
könyvben».

– Bár én sem ismerném.

– Hát ki adta neki azt a nevet, hogy «Ne nyulj hozzám?»

– Mindazok, a kik nem mernek hozzá nyulni. Nem olyan leány az, bátyám,
mint más. Mikor egy szobában vagyok vele, nem merek lélekzetet venni,
hogy meg ne sértsem azt a levegőt, a mit az ő ajkai kilehelnek, s ha rám
veti a szemeit, meg vagyok babonázva s elfelejtek beszélni. De úgy van
azzal minden ember. Csak azért járok el minden úrfitársaságba, hogy
meghalljam, dicsekedik-e valaki azzal, hogy legkisebb kegyét megnyerte
valaha, hogy annak aztán kitörjem a nyakát. De mind olyan maródi az
valamennyi, mint én magam vagyok. Egy se jutott hozzá közelebb az első
parallelánál.

– Ne mondd már! S mi az igazi keresztyén neve ennek a természetfölötti
csodának?

– Azt bizony bátyám is aligha nem ismeri. Kapornaky Jolánka.

– Hogyne ismerném? Az anyjának udvaroltam valaha. Az is szép leány volt.
Egyért azért mentem el katonának, mert másnak adta a kezét. Bizony
öcsém, az nagyon erősen bekerített vár; hanem hát megpróbálunk hozzá –
approchirozni.

– Nehéz lesz az, bátyám! Aztán még ha a leány szívét meg tudnám is
hódítani, hátra van a másik hadjárat: az apja ellen. Az öreg
Kapornakyról rémséges dolgokat beszélnek.

– Már – teszem föl?

– Hogy az olyan okos ember, a kinek egész vármegye számára való esze
van. Mikor ő, mint alispán vezeti a megyegyűlést, akkor még a főispán
neve is «hallgass», a második alispáné: «ne szólj bele!» a többieké
pedig: «kusti». Az beszél Bentham Jeremiásból anglusul és
Chateaubriandból francziául, s még azt is megmondja, hogy melyik lapján
a Corpus jurisnak van ez meg amaz.

– Az igaz, hogy ő ilyen ember.

– No, én meg olyan tudatlan vagyok, mint – egy gárdista.

– Semmi sem könnyebb, mint erről tenni. Mikor egy tudós, meg egy
tudatlan ember összejönnek: akkor az utóbbi azt teszi, hogy hallgat s
engedi az előbbit beszélni. Csak a szemöldökével mutatja, meg egy-egy
helyeslő fejbólintással, hogy tökéletesen egyetért vele. Ha valami
nagyon hochdeutsch volt a tudatlannak, összehúzza a homlokát. Arra a
tudós még egyszer elmondja azt neki sokkal világosabban. Akkor a
tudatlan homloka kiderül, felnyitja a száját, meg a szempilláit: most
már tökéletesen érti! Ha pedig valami nagy dolgot mond neki a tudós,
akkor felkiált: «hah! nagyszerű!» Csak arra vigyázzon, hogy ő maga
semmit se szóljon. Végül a tudós igen kellemes társalgónak fogja
elismerni, s nagyot fog tartani a talentumairól.

– Aztán azt is mondják, hogy az öreg rettenetes szigorú az erkölcs
dolgában. Hogy a leányának még csak egy szerelmes verset sem enged
elolvasni.

– Bizony nem is lesznek attól a leányok okosabbak.

– De még csak tánczolni sem engedi.

– Bizony furcsa is, kedves öcsém, ha jól felveszszük a dolgot, hogy
valakinek a leányát csak úgy kiszólítja az anyja mellől valami nagy
siheder, derékon kapja, magához szorítja, elszalad vele, meg
visszaszalad vele, keringelni kezd vele, rugdalódzik előtte, kergeti,
elfogja, össze-vissza czinczálja, félholtan visszahozza s még csak azt
sem mondja meg, hogy tréfa volt-e ez, vagy serio! Hogyha mindaz muzsika
nélkül történnék így!

– Az ám: de muzsika mellett történik. S az öreg Kapornaky házában még
sohase szúrta bele a pallóba a czigány a bőgője szegét, hogy ott
brugózzon. Azt mondja az öreg, hogy sehol a világon annyi pénzt ki nem
dobálnak muzsikára, mint Magyarországon. S azt kivánja, hogy a ki olyan
nagy bolondja a zenének, hát tanuljon maga hegedülni, hegedüljön egész
reggelig, ha kivánja s aztán fizessen érte magának. A kártyát sem
állhatja ki az öreg; azt mondja, hogy a kártyás dupla tolvaj: mástól
ellopja a pénzt, magától meg az időt. A korhelységnek épen nem barátja.
Nem akarja elhinni, hogy a fiatal bornak minden esztendőben háromszor
kell kiforrni magát. Más bizonyos dologban pedig végtetenül puritán. Én
pedig ezekben a bűnökben nyakig el vagyok sülyedve.

– Ezen lehet segíteni, öcsém. Megjavítja az ember magát.

– Nem mondom, hogy meg nem történhetik, ha van kiért? Hanem a min nem
tudok segíteni: az a rangkülönbség. Az öreg első alispán a vármegyében,
én meg egy substitutus supernumerarius honorarius vicenotarius.

– Hát hisz ez elég hosszú titulus. Még kinőheti magát.

– Aztán meg micsoda gazdag ember az hozzám képest! Én már lábán eladom a
repczémet, neki meg még két esztendei búzája ott van a magtárban.

– Már olyan földhöz ragadt szegény te sem vagy. El tudsz tartani egy
asszonyt. S jobb az olyan férj, a ki csak egy asszonyt tud eltartani,
mint az olyan, a ki kettőt is el tud tartani. Aztán ha egyszer én
meghalok: mindjárt meg lesz duplázva a vagyonod.

– Jaj, csak arról ne beszéljen, bátyám! Becsületes ember nem számít a
rokonai halálára. Azt kivánom, hogy kilenczven esztendőt érjen bátyám, s
még akkor is minden foga meglegyen. – De még aztán, ha mindez megvolna,
hátra van egy fatális állapot. A vallás. Az öreg nagy buzgó kálvinista;
főkurátora valamennyi zsiros szájú és zsiros kalapúnak; valóságos
kálvinista pápa.

– Hát hiszen te sem vagy pogány.

– Nem ám, hanem lutheránus. Aztán tudja bátyám, hogy a mit csak a
pánszláv iskolamesterek vétenek, azért mind nekünk kell szenvednünk, a
jó tulajdonságainkból is himet varr ránk a zsiros szájú. A világért el
nem merném árulni, hogy én zongorázni tudok, hogy rám ne mutassanak
érte.

– Hát, tudod? Okos ember hallgat arról, hogy milyen hitvallása van.

– De hátha egy még okosabb ember támad, a ki azt megkérdezi?

– Akkor azt mondod rá, hogy «jó ember vagyok s hiszek a Krisztusban».

– Hisz arról ismer aztán rám! – De hát mind hiábavaló beszéd ez! Mert
volnék bár olyan kálomista, mint Diószegi Márton esperes uram, olyan
gazdag, mint «Tánczos Kovács», olyan előkelő, mint Reviczky Ádám és
olyan tudós, mint Hatvani professzor,[4] mit érne az nekem mind, ha
olyan gyáva vagyok, hogy még csak a kezét se merem megfogni a szép
Nenyuljhozzámnak.

– No hát, megállj; majd segítek én rajtad, hogy meg is csókolod a szép
Nenyuljhozzámot, még pedig első intrádára.

– Hogyan lesz az? Brachiummal exequáljuk a csókot?

– Nem azt, önkényt adva és kicserélve, hiteles tanuk jelenlétében; apja,
anyja szeme láttára és felpanaszolhatatlanul.

– No, ilyet nem hallottam soha.

– Elhiszem. Nem is tanítják ezt se a «Stiftben», se a gárdista
kaszárnyában. Majd meglátod, ha rá kerül a sor.

– Nagy dolog lesz.

– Hanem aztán azt mondom, hogy ha én neked megszereztem az első csókot,
akkor aztán a megtört résen láss az ostromhoz s nekem esztendő
ilyenkorra asszonyt hozz a házhoz.

Tivadar nagyot sóhajtott s azt mondta, fejét búsan csóválva: Nagyon
rövid időt szabott, bátyám.


_IV. A bűvös tükör._

Eljött pedig Károly napja, a mit Kapornakyéknál nagy fénynyel szoktak
megünnepelni. Az egész vármegye színe-java össze szokott gyűlni erre a
napra annál a háznál, a melyhez a legnagyobb tisztelet és közszeretet
volt csatolva.

Minden neme a vendégszeretetnek gyakoroltatott itt; csak kettőt nem
lehetett kapni a háznál: czigányzenét, meg kártyát.

Azért mégis a legjobb mulatságok közé számították a Körtvélyesen töltött
Károly-napokat. Az egész vármegyéből összegyűltek a szép leányok, deli
legények, s a bohóságnak ilyenkor szabadalma van. Maga a háziúr, az
alispán, a hogy a zöld asztalnál el tudott kormányozni egy egész
vármegyét, hogy a többinek csak írni kellett, a mit ő diktált: úgy el
tudta saját házánál is mulattatni az egesz vendégsereget a lakoma alatt
kedélyes adomáival, a miket a legünnepélyesebb komoly ábrázattal adott
elő, mintha a legáhitatosabban szomorkodnék a gyásztörténet fölött; a
míg a társaság hangversenyt kaczag körülötte. Lakoma után pedig ő volt a
társasjátékok rendezője. S azok fölségesen sikerültek mindig.
Változatosság kedvéért aztán, hogy minden szívbeli vágy ki legyen
elégítve, este felé egy kis hazardjáték is meg lett engedve.

Tudniillik lutri.

Előhozták a táblákat, meg a hozzájuk való négyszögletű üvegdarabkákat s
aztán játszottak nagy pénzben: krajczárban.

Nem kell tréfára venni a dolgot; a krajczár nagy pénz volt akkor. A
jelen ivadéknak fogalma sincs arról, hogy mi volt az igazi krajczár? Az
nem ilyen inséges krajczár volt, mint a mostani, hanem tekintélyes,
derék érczdarab, széles és köpczös. Egy krajczárért kapott az ember fél
zsemlyét, egy pohár pálinkát meg egy darab szalonnát hozzá: egész
reggelit; s a jó gazdasszony, ha a koldusnak egy krajczárt adott, felet
visszakért belőle. Még az én időmben is megvoltak ezek a becsületes
igazi krajczárok: már akkor vastag krajczároknak hítták. Az a históriai
hagyomány róluk: hogy dicső emlékezetű Mária Terézia királynőnk hozta
volna őket létre. Az a kegyes szokása volt ugyanis az uralkodónőnek,
hogy valahány kolduló barát tartotta eléje perselyét, abba mindig egy
aranyat vetett. A királynő akkori kanczellárja (nagy Sparmeister
lehetett!) ezért alázatos remonstrácziót tett a legmagasabb úrnő előtt,
azt proponálva, hogy elég lenne a barátnak – egy krajczár is. A koronás
hölgy ekkor verette azután ezeket a vastag krajczárokat; de a saját
használatára olyanokat készíttetett, a miket kétfelé lehetett srófolni,
úgy, hogy a belsejükben egy körmöczi arany elfért. Így osztotta azontúl
a maga szegényei között krajczár álarcz alatt az aranyakat. Nekem is
akadt a kezembe egynehány ilyen szétnyitható krajczár; de biz abból már
mind kiszedték az aranyakat a – jezsuiták.

A társasjátékoknál biz ott csókolódtak is; de hát nem volt az baj. Egy
nyilván adott csók nem olyan veszedelem, mint egy titokban adott
kézszorítás. Hanem ebben az egy dologban ravasz volt a házigazda. Tudta
jól, hogy ez a mulatság mind a vendégei rovására megy; ő neki nem kerül
semmibe. A szép Nenyuljhozzámtól nem kap senki még csak egy olyan
piczike csókot sem, a mekkorát az estlepke szender szokott osztani az
estikéknek. Úgy vigyáz az magára, hogy azt ugyan soha meg nem
zálogolják.

Megközelíthetetlen vár az!

János bátya azonban gondolt ki valami stratagémát, a mi vetekedett a
trójai ló ötletével; azt elő is vette.

Volt egy rendkívül csúf ábrázatú esküdt a vármegyében, a mellett igen
joviális ficzkó, a ki minden tréfára kész volt. Erre volt bízva a
feladat, Pohárynak hítták. (Háry volt ugyan az igazi neve, hogy mért
egészítették ki ekként? azt nem lehet kitalálni.)

– Nekem egy új ötletem van! – szólalt fel János bátya, miután már az
ismeretes haragszomrádokat mind végigjátszották, – a «tükör-próba».

– Folyamodó adja elő alázatos indítványát, – mondá az alispán, ki nagy
kedvelője volt e szakmában az új ötleteknek.

– Hát a tükör-próba abból áll, hogy egyike az uraknak leül egy székre:
annak a vállára illesztetik egy üres tükör-ráma, úgy hogy az ábrázatja
kilátszik belőle. Ebbe a tükörbe nézve kell minden hölgynek a fésűjét a
lebontott kontyába ismét visszatűzni – férfinak pedig a kibontott
nyakkendőjét újra csokorba kötni. A ki elneveti magát, zálogot ád!

– Hisz az semmi! – hangzott fel az indítványra minden oldalról a lezúgó
ellenmondás.

– Engedjük az indítványozónak kifejteni az indokait.

– Nekem csak egy argumentumom van; de «ad hominem». Legyen a tükör
Poháry esküdt barátunk.

Ez egyszerre megfordította a hangulatot.

– Nagyon jó lesz! Elfogadjuk!

– Poháry, de eadem, esküdt úr exmittáltatik az «oculatára» – hangzott az
alispán komoly intézkedése.

Már az igaz, hogy ha valakinek hivatása volt arra, hogy az ábrázatját
tükörül kölcsönözze oda másoknak, úgy az csak Poháry esküdt lehetett.
Ennek minden vonása úgy mozgott, hogy ha akarta, hosszú képe volt, ha
akarta, gömbölyű; minden satyrt egyesített magában s különösen nagy
adománya volt abban, hogy más embernek a félszegségeit remekül tudta
utánozni. Csakugyan megtalálta mindenki a saját képmását abban a
rámában, a mibe Poháry feje volt foglalva, csakhogy borzalmasan
eltorzítva; a milyen hős, hetyke, pajkos, vagy nyalka úrfi jött eléje,
épen olyant adott ő vissza, s kivált azoknak volt jaj, a kik szép
fiúknak tartották magukat, s ezt a deli mórikálást hű kinyomatban
találták meg az ő ragyabunkó rút czifferblattján. Egy se állta azt meg,
hogy el ne nevesse magát, a míg a nyakravalóját megköti csokorra s
örömest is fizette a zálogot; tudva, hogy csók lesz annak a vége. Mert
hiszen a hölgysereg meg még kevésbbé állta ki a próbát. A hölgyek
különben is hajlandóbbak a nevetésre. A konty-feltűzés egynek sem
sikerült. (Megjegyzendő, hogy ez épen ötven esztendővel ezelőtt történt,
a mikor a hölgyek hajviselete abból állt, hogy hajukat három ágra
befonták s azt magas «giraffe» fésűvel feltűzték: lehetett e tréfára
meginvitálni őket minden veszedelem nélkül, a mi a mai világban már nem
menne háztető-szétbontás nélkül.) Tehát egytől-egyig mind zálogot adott.
Az eleven tükör a belenéző hölgynek mind mosolygó, édes, nyájas képet
akart mutatni, a mitől még borzasztóbb lett. Nem állta azt ki senki
nevetés nélkül. Még a háziúr maga is kijött a phlegmájából, s ember
emlékezetére először látta és hallotta őt valaki nevetni. Ámbár az is
csak olyan nevetés volt, hogy összeszorította az ajkait s aztán a fejét
meg a vállát rázta s valami hangot hallatott, a mi hasonlít az apróra
vagdalt köhögéshez. Ez is sok volt tőle.

Most került a sor a hölgykoszorúból (sorshúzás szerint) a szép
Nenyuljhozzámra.

Szakasztott apja! Ezt se hallotta senki kaczagni soha, csupán mosolyogni
látta, ha látta. Nem is arra valók voltak ezek a piczi ajkak, hogy
kaczagásra szétvonuljanak; titkolták a rájuk bízott igaz gyöngysorokat.

Jolánka odalépett a tükör elé s a játék szabálya szerint ő is kivonta
hajából a magas czifra elefántcsont fésűt.

Az elbámulás hangja zendült fel köröskörül. Az volt aztán a haj! Lágy
aranyból, megtömörült napsugárból, térdhajlásig omló drága fonadék.

Maga a tükör is úgy elámult bele, hogy elragadtatásában a szája nyitva
maradt s a szemöldökei felszaladtak a homloka közepére. És ilyen
elbájolt alakban még nagyobb nevetség volt rá nézni.

De minden emberi lehetőséget felülmult a tükör abban a pillanatban, a
midőn a szép Nenyuljhozzám a ráma közepébe nézve, azt a gyönyörű
hajtekercset ismét felcsavarta a fejére, hogy a fésűvel letűzze. A többi
hölgyeknél sehogy sem sikerült ez; mikor az ember nevet, nem tudja a
kezét a feje fölé emelni. A tükörbeli arcz extasisban volt; szemeit az
ég felé forgatta s ajkait üdvmosolyra vonta szét. Az egész vendégsereg
jobbra-balra dűlt a kaczagástól.

De a szép Nenyuljhozzám nem nevette el magát. Szelid komolysággal
feltűzte a kontyot a fejére s még azután egy nyájas, lekötelező
mosolylyal meg is köszöné a tükörnek a szíves szolgálatot.

Lett riadó taps utána.

– Tudom én, hogy az én Nenyuljhozzámomat nem csókolja meg senki! –
kérkedék diadalmasan a házigazda.

– Megálljunk csak, urambátyám, nem addig van az! – szólt bele Virágossy
János. – A statutumoknak codicillusa is van, a mely ekképen szól: «ha
pedig akad a hölgyek közül egy, a ki megállja a próbát nevetés nélkül,
az annak a férfinak ad egy csókot, a ki szintén megállhatta, hogy
komolynak maradjon».

Lett erre nagy zendülés a fiatalság között! A kik már kinevették
magukat, azok debaccháltak, hogy ha ők azt tudták volna, magukat a
világért el nem röhintették volna; valamennyi Demokritból mind Heraklit
lett volna; a kik pedig hátra voltak, szörnyen nekitürkőztek, hogy
milyen erősen ki fogják állni a próbát, ezt tudva!

De a tükör is kettőztetett igyekezettel működött s minden praktikáját
elővette, hogy áldozatainak jó kedvet csináljon. Egy nyurga, savóképű
patvarista azzal akart rajta kifogni, hogy felfelé forgatta a szemeit s
a holdvilágba akart felmenekülni előle; míg aztán a tükör részéről egy
mennydörgő prüsszentés le nem rántotta az égből, mire a fiú sírva fakadt
s ráfogták szegényre, hogy nevet.

János bácsinak is ki kellett próbálnia saját találmányát. Ő is kemény
legény volt és igen flegmatikus kedély. Olyan erős vonásai voltak, hogy
azokat előbb kulcscsal kellett volna felhúzni, mint az óraművet, ha azt
akarta volna valaki, hogy nevetést mutassanak. A bajusza is hosszúra és
hegyesre volt kifenve, a mi növeli a szilárdság kifejezését. Hanem volt
a jobb szemöldökének egy megszokott rándulása, a mi úgy jött ki, mintha
intene valakinek. Nem egy engedelmes szívű patvaristát kiküldött már
ezzel a szemöldökrándítással a szobából; sőt azt mondják róla, hogy
egyszer a templomban a legátust is kiszólítá a papi székből, hogy az oda
ment hozzá: «hogy mit tetszik parancsolni?» A tükör szemközt intett a
szemöldökével a közeledőnek, s János bácsi kapitulált: összeszidta a
csúf pofáját az incselkedőnek s beadta a maga zálogát.

Csak Tivadar volt még hátra: a hogy ez János részéről furfangosan ki
lett csinálva.

Erre már minden ember irigy volt. Már csak azért is, mert legszebb
legény volt a társaságban. Aztán meg az egész játék alatt olyan komolyan
viselte magát, hogy az valóságos botrány volt. Mintha előre gyakorolni
akarta volna magát az ösztön leküzdésében; vagy mintha ez az egész
körülvevő világ nem létezett volna rá nézve: olyan közönyösen viselte
magát; csak akkor villantak nagyot a szemei, mikor a szép Nenyuljhozzám
állt a torz-tükör elé. Annak a diadalát a magáéval tartotta azonosnak.

– Dejszen grimászolhatsz az én szemem közé, – mondá, rákerülvén a sor, a
tükörnek, – nem nevettetsz meg engemet.

A tükör pedig ezúttal épen nem csinált a szemébe néző előtt
fintorpofákat, sőt igen komolyan beszélt hozzá:

– Dehogy nevettetlek én meg tégedet, kedves jó pajtásom. Ismerem a
szívfájdalmaidat. Gyógyítsa be a te orvosságod. Recipe: oscula
Impatientis Balsaminæ. El ne nevesd magadat: kérlek az egekre! Gondolj
valami szomorú dologra. Gondolj rá, mikor szegény jó öreg anyád,
nyolczvankilencz esztendős korában, oda ültetett maga mellé s megevett
éjszakára egy tál czuspájzt, te csak vártad, hogy majd neked is ád
belőle, de csak nem adott, hanem felfohászkodék: «látod, kedves
Tivadarkám, milyen mulandó ez a földi élet». (S hangjában remekül
utánozta az öreg asszonyságot.) – Vagy gondolj valami nagyszerű eszmére!
Mikor Döbrögi fellelkesül a görögökért s elmondja a szabadsághősök vitéz
tetteit. Gondolj Kolokotronira, gondolj Miaulisra.

Tivadar erre a biztatásra sem nevetett. Pedig mint tudva van,
legnehezebb megállni az embernek, hogy ne nevessen.

Folytatta a munkáját komolyan.

A nyakravaló-felkötés pedig azon időkben nem volt valami rövid
foglalatosság. Egy hat rőf hosszúságú vékony fehér mousseline-sávot
kellett az embernek a nyaka körül tekergetni, még pedig olyan
ügyességgel és kiszámitással, hogy annak a két vége, utolsó kanyarodása,
hátul a nyakcsigolyánál kerüljön össze; mert akkor a csokrot ott
kötötték meg, nem elől. Ez studium volt.

És Tivadarnak egész odáig sikerült már a műtét, hogy a két
nyakkendővéget egymáshoz illesztheté: a tükör egészen a kezére játszott,
komoly arczot csinált, mely összeszorított szájával, szemöldeivel maga
Kapornaky arczvonásait mimelte: akkor megszólal a tükör, az alispán
vontatott hangját utánozva: «viczenótárius úr, hová tette a fejét?» S
erre mintha petárda sült volna el, a lestében elhallgató társaság úgy
kaczagott fel egyszerre – fájdalom, vele együtt Tivadar is.

A kérdésnek tudniillik az volt az előzménye, hogy egy megyegyűlésen
Tivadar a jelentését a bevezető fej nélkül adta be az alispánnak s mikor
az a fentebbi kérdést intézte hozzá, a saját fejéhez kapott: azt
gondolta, azt keresik.

Volt aztán nagy diadal a gyülekezetben. Ha nekem nem, neked sem! Ez
mindig örömöt szül. A szép Nenyuljhozzám ma is csak csókolatlan marad.

Tivadarnak pedig zálogot kellett adni. Odaadta az ujjáról az anyjától
örökül kapott zafirgyűrűjét.

A zálog váltságdíja csók.

Tartsunk előbb egy kis értekezést a csókról.

Ennek különböző népeknél különböző értéke van. Az orosz, a délszláv és
román igen olcsón adja: ott minden üdvözlés csókkal jár, a
legőszintébben egymásnak a szájára adva. Az angol pedig még a
kézreejtett csókot is perhorreskálja. A franczia ki sem mondja a szót,
hogy «valakit megcsókolni», hanem «megölelni», a mi nagy különbség. A
német már középutat tart, azt mondja, hogy «einen Kuss in Ehren kann
Niemand verwehren». S körülbelől ezt a felfogást követték őseink is, a
kiknek társasjátékaiban sűrűn szerepelt a csók. De az is csak olyan
ártatlan, tisztességes, félerőszakkal elrabolt, féltréfával engedett,
félig elpanaszolt, egészben megbocsátott csók volt, a mi senkinek sem
ártott meg.

«Kútba estem, ki húzzon ki?»

Következett rá egy csók.

S még a hímpora sem hullott le tőle a virágnak, még a zománcza sem
törődött le a lepkeszárnynak.

Osculum charitatis.

Két zálogot összefogott a békebiró: egy nőét és egy férfiét.

«Mire legyenek elitélve?»

Csókra.

Ámde ez a csók a szép nemre nézve büntetés. Ez így nem volna igazság.

Már pedig Kapornaky Károly a legigazságosabb biró, a ki valaha egy
vármegyének itéletet osztott.

Büntető kodexünk még akkor sem volt. A biró tartozott az «usus» szerint
a vétség fokát a bünhődéssel összeegyeztetni.

A hímnemű vétkesnek meg kell szolgálni a csókot azzal, hogy előbb
tartozik egy verset készíteni vezeklő társához, s azután még azt a
verset egy tetszése szerinti melódiára elénekelni.

Rettenetes itélet!

Az is kegyetlenkedés, valakitől azt kivánni, hogy verset mondjon, ha az
nem kenyere; de még hozzá, hogy el is énekelje a saját kompozicziójára!
Ez már csak az akkori idők kemény büntetésekhez szokott szigorában leli
igazolását.

Lehetett itt hallani aztán gyöngynél gyöngyebb sonetteket és
madrigálokat. Az újabbkori népdal-félét akkoriban nem vették még be a jó
társaságba, hanem azok helyett a félig olasz, félig német modorú dalok
uralkodtak: «Isten hozzád, te csendes ház». – «Gyöngyöm, Minkám, meg
kell válnom.» – «Fakadj piros ro-o-o-ózsa, fakadj csendesen.» – A «Ha a
nap végső sugárinál» dallama épen dreyschrittes walzermelódia volt.
Eféléket aztán ki kellett adni mindenkinek magából, a hogy Isten tudnia
megadta, kántorbassusban, fistulaténorban, hamis hangon, félig
elnevetve, félig belesülve, fütytyel kitoldva, a hol a magasan kezdett
nótát hanggal nem érték. Minden embernek megvolt az az elégtétele, hogy
a másik rovására nevethetett. És senki nem neheztelt meg érte.

A zálogbirónak nagy lélekbuvárlati ismeretekre volt ez alkalommal
szüksége. Tudnia kellett, hogy miként válogassa össze párjával a
zálogokat, hogy a bünhődő felek a rájuk mért büntetéssel meg legyenek
elégedve. Mert nem mindegy az embernek, hogy ki legyen a bűntársa?

Legutóljára hagyatott Tivadar. Neki egy szép parázsszemű barna fiatal
özvegy jutott zálogban elmarasztalt társul, a kiről csendes titokban
tudva volt, hogy a szép ifjú iránt nem érzéketlen.

– No öcsém, – mondá a háziúr, – halljuk azt a szép verset, meg azt a
szép nótát hozzá.

A szép özvegy biztató mosolygással tekinte felé.

De Tivadar nem látta a szép özvegyet, mert az ő tekintete mind ott járt
a szép, csókolatlan maradt Nenyuljhozzám arczán.

– Soha életemben se csináltam én verset, urambátyám. Éneklésről pedig
kevesebb fogalmam van, mint egy pávának.

Erre a többiek mind neki estek, hogy hát nekik sem mesterségük az, egyik
se volt se kántor, se komédiás! Ha nekik nem tört bele a derekuk,
próbálja meg ő is.

– Ha te nevettél mi rajtunk, most mi is nevessünk te rajtad.

– Én nem nevettem ti rajtatok! Tanum rá Jolánka kisasszony, hogy még
csak el se mosolyodtam.

Erre aztán a szép Nenyuljhozzám lett egyszerre lángvörössé! Micsoda
goromba érintés volt ez! Kimondani, hogy ők egymás szeme közé néztek oly
hosszasan s hogy azalatt rájok nézve nem létezett a világ.

Meg is kapta érte a méltó büntetését, mert Jolánka kisasszony nem hogy
mellette tanúskodott volna, hanem kiszaladt a szobából, a szép özvegy
pedig megharagudott, odament a tükörül szerepelt esküdthöz s annak
ragyás ábrázatjára nyomott egy egészséges csókot.

– Én a magam zálogáért megfizettem, már most az az úr ám lássa, hogyan
váltja ki a magáét?

Az az úr pedig nem látszott többet törődni a zálogban hagyott
gyűrűjével.

Mikor aztán a társaság oszolni kezdett, s kiki a maga szánkóját
eléjáratva, sorba búcsúzott a háziaktól, az alispán megfogá a távozni
készülő Tivadar kezét.

– Öcsém! A mit én egyszer itéltem, azt én meg nem másítom soha. A míg
nekem egyet nem énekelsz, addig a gyűrűdet vissza nem adom.

– Urambátyám! – felelt erre vissza Tivadar. – A mit én egyszer
kimondtam, azt én meg nem másítom soha. Ha nem adja vissza a gyűrűmet,
tartsa meg addig, a míg ennél a háznál lakodalom nem lesz, akkor majd
éneklek én is valamit.

Hanem már akkor ott állt a szánkója az ambitus alatt, s a másik perczben
már vágtatott vele a négy csöngős paripa, hogy se látója, se hallója nem
volt többé annak a hatásnak, a mit vakmerő huszárrohamával az ellenséges
táborban elkövetett.


_V. A vak koldus dala._

A Károly-napi eset után sokáig nem mutogatta magát Tivadar a világban.
Otthon ült a tanyáján, s ha észrevette messziről, hogy vendég közeledik,
lóra kapott, elment hazulról s haza sem került elébb, mint a mikor
gondolta, hogy a látogatója megunhatta magát egyedül és odább állt.

Egyszer mégis otthon lepte a János bátyja. Nem jött a rendes országúton,
hanem a gyümölcsös felül került gyalog.

Tivadar a kertben volt, nem vette észre a közeledőt. A kertész a
rózsákat bontogatta ki épen téli burkaikból.

Jánost messziről meglepé egy szép, erélyes férfihangon énekelt dal,
melynek ez volt a szövege:

  Nézz tükörbe, s mindjárt lészen
  Szemed előtt rózsa készen:
  De a tükör rózsáinál
  Százszor szebb az originál.

(Ez a dal később a Szamos mentén közkedvességű lett. Hej, sok szép leány
ablaka alatt énekelték azt! Sok szív keserűségének szerzett az enyhülést
valaha!)

– Ejnye, öcsém, de szépen tudsz énekelni! A verset is te csináltad
hozzá? – szólt János bátya, kibukkanva a sűrű bokor közül.

– Én énekelnék? – szólt a meglepett öccs. – Van eszembe! S még verset is
csinálni! Az kellene még!

– Hát ki énekel itt olyan szépen?

– Én nem hallottam. Bizonyosan a kertész.

– Te daloltál, Miska?

– Igenis, tens uram.

A ficzkó konvenczióba hazudott. Pedig olyan hangja volt, mint a
fűrésznek meg a ráspolynak együtt.

– No hát jól van.

Azzal bementek a házba.

János nem hozta elő a szép Nenyuljhozzámot.

Egyszer aztán csak maga Tivadar kezdette el körülkerülgetni.

– Bátyám! Nem szokott ezen a vidéken valami nagy-nagy árvíz lenni?
Akkora, hogy a Kapornakyék ereszéig érjen? Hogy az ember úgy mehessen
életveszélylyel a jég között csónakkal odáig s aztán úgy szedhesse le a
háztetőről a végveszedelemben levőket?

– Árvíz itt, öcsém, minden esztendőben van. De akkora, a milyent te
kivánsz, az én emlékezetemre még nem volt.

– Hát valami nagy zsiványbanda nem jár-e ezen a vidéken, hogy mikor azok
megtámadják a Kapornaky-kastélyt, az ember oda rohanhasson a hátukra,
szétverje őket s úgy mentse ki a szerelmesét a halálos veszedelemből?

– Nincs ezen a tájon rablóbanda, édes öcsém, a mióta a nagybányaiak
Pintye Gregort agyonlőtték, annak pedig van száz esztendeje. S azóta
senki sem jelentette magát erre az üresen maradt állomásra.

– Hát nem tudna nekem, bátyám, olyan embert komendálni, kettőt, hármat,
vagy ötöt, hatot, a kinek kedve volna velem egy szál kardra kijönni s
megverekedni azért, hogy a kedvesemnek a lába nyomába mert lépni?

– Nincs itt olyan, kedves öcsém, mert a ki itt duellumra kihív valakit,
azt bolondnak tartják, s a ki kimegy vele, még nagyobb bolondnak; hanem
ha olyan igen nagyon akarsz verekedni, eredj el Csengerbe, mikor
sokadalom van, aztán kiáltsd el magadat, hogy tyukodi vagy: s mindjárt
kapsz ott embert, a ki összekapaszkodik veled, a hány csak kell.

– De hát ha se tűzből, se vízből, se rablókézből nem szabadíthatják ki
az imádottakat, se kardot nem törhetnek érte, ugyan mit csinálnak ebben
a kenderszagú országban az emberek, ha be akarják bizonyítani egy szép
lánynak azt, hogy szeretik?

– Odamennek hozzá és megkérik feleségül.

– Üm! Bátyám se tud egyebet, mint tréfálni, mikor az ember valami okosat
akar megtudni.

– Nem tréfálok én, öcsém.

– No hát mondja azt, hogy Argyrus királyfi felment az üveghegyre egy
patkolatlan lovon, azt elhiszem; mondja azt, hogy báró De Manx halálra
csiklandozta a medvét, azt elhiszem; hogy Háry János pogácsát süttetett
magának a királynéval: azt se ellenzem meg; de hogy oda lépjen emberi
halandó teremtés a Nenyuljhozzám elé azzal a szóval, hogy «kisasszony!
én magát…» Tyhű! Dehogy jön ki a számon. Beszéljünk másról. Megkezdték
már a gyapjunyírást.

S aztán átvitték a diskurzust a juhászatra; többet azon a napon nem is
beszéltek asszonyi nemen levő teremtésről.

Aztán csak szépen telt az idő megint. Tivadarról hordták a hírt János
bátyjának az ösmerősök, hogy az alighanem a csökmei sárkányt keresi a
mocsárban; vagy pedig hamis huszasokat készít odahaza; az sem épen
lehetetlen, hogy a moldvai «fekete vajda» elásott kincseit puhatolja a
Szamos partja mentében; mert nem látni azt másutt, mint olyan helyeken,
a hol ember hozzá nem fér.

Már szépen kitavaszodott. Egy délután János úr udvarán elkezdi valaki
énekelni azt a nótát, hogy «Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt
rózsa készen».

«Ezt» a hangot már ismerte. «Boldi» hangja volt az, a vak koldusé.

Abban az időben Magyarország nádorának az a jótékony gyöngéd eszméje
támadt, hogy az országból összegyüjteté a vakokat, Pesten intézetet
alapított a számukra, ott a tehetetlenjét holtig való ápolásra
elvállalták, a fiatalját pedig kitanították szépen művészmódra énekelni,
akkor adtak neki egy guitárt, s azzal tisztességes kenyér volt adva a
kezébe s hajlék a feje fölé. A magyar szereti a szép dalt; a vándor vak
énekesek elhelyezték magukat ki ide, ki oda: mindegyiknek jutott egy
vidék, egy vármegye, a hol szivesen látott vendégei voltak minden
kastélynak és gunyhónak. Ezek voltak a magyar nép Minnesängerei. Ezek
hordták a lágyító dalt fájdalmas szivektől aczélkemény szivekhez s
gyakran apró tréfás történetkéket versbe szedve dalolgattak az
udvarokon, a miknek az alapmeséjét a beavatottak ismerték, s a miket a
kigúnyolt fél azzal torolt vissza, hogy ellendalt készített s ő is
betanította azt a vak énekesnek s visszaküldte vele a bosszantóihoz.
Egész énekes-harczot folytattak általuk ritmusokban és kadencziákban.

A Szamos mentének Boldi volt a vak énekese.

János úr végighallgatta tőle a dalt, a mit a vak olyan szépen tudott
énekelni. Ő nem látott soha se rózsát, se tükröt, se szép leányt, mégis
olyan érzéssel tudott róluk dalolni.

– Kitől tanultad ezt a nótát, Boldi? – kérdé tőle János úr.

– Hát a Tivadar úrtól. Ő tanított meg rá. Nékem ő csinálta ezt a dalt.
Ugy-e, de szép?

– Nagyon szép, Boldi; kapsz is érte tőlem egy tallér borravalót. De már
most tedd meg a kedvemért azt, hogy eredj át Körtvélyesre; állíts be a
Kapornakyék udvarába, s dalold el ezt a nótát. Meglásd, hogy ott is üti
érte a markodat egy tallér.

Kétszer se kellett ezt a vak énekesnek mondani. A kapott tallérra
ráköpködött a markában, s azzal leereszté azt a biztos csizmaszárba,
hátára vetette a guitárját s vezettette magát a fiúval nagy sietve.

Másnap délben megint ott volt János úr udvarában a vak dallos. Ragyogó
arczczal jött, s előre nyújtá az összeszorított markát. Mikor
kinyitotta, dicsekedve mondá:

– Itt a másik tallér!

János úr kötekedni akart vele:

– Nem tallér az, Boldi, hanem kétgarasos. Bolonddá tettek vele.

A vak dalos nevetett.

– Hát azt hiszi a tens úr, hogy az én tenyerem nem ismeri meg a
különbséget a réz meg az ezüst között? hogy az ujjam hegye nem tudja
elolvasni, mi van a pénzre nyomtatva? Tallér biz ez, még pedig koronás:
Mária Terézia királyunk képe van rajta. (A régi magyar sokat tartott
arra, hogy Mária Teréziát királyunknak nevezze.) Aztán a ki ezt adta,
nem tesz az bolonddá e világon senkit, a drága angyali szépség!

– Hát hogy tudod te, hogy angyali szépség? Hisz nem láttad!

– A hangjából látom! Mikor az megszólal, úgy áll előttem, mintha
világítana. Ha viaszkom volna, ki tudnám az arczát csinálni belőle.

– No, én adok neked viaszkot, csináld ki. Üveg alá teszszük. Hanem előbb
eredj vissza a Tivadar öcsémhez, s mutasd meg neki a tallért, a mit
kaptál.

– De meg is mutatom! Áldja meg a Jézus az olyan jó embert, a ki olyan
szép nótát tanít a szegény vak koldusnak, a mi tallérokat hoz. «De a
tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.»

Még a távol mezőről is hangzott a dal refrainje, a hol már senki sem
fizetett érte, se nem tapsolt rája.


_VI. Vestigia terrent._

Az előre mentek nyomai ijesztenek.

Tudniillik, hogy a mesebeli rókát az ijesztette vissza az oroszlán
fejedelmi barlangjának a látogatásától, hogy csupa befelé menő
lábnyomokat látott, kifelé jövőt egyet sem; a Kapornaky-kastély
látogatóit pedig ellenkezőleg az, hogy még addig minden leánykérő a hogy
bement, úgy ki is jött; ott nem marasztották.

Az első kisérlet sikerült. Soha az utóbb támadt poéták közül százaranyos
pályadíjnak (mit vak pályabirák osztogatnak) a kitüntetett úgy meg nem
örült, mint Tivadar annak az egy tallérnak, melyet nyoszolyólyányul
meghivott két múzsája aratott a szegény vak pályázónak. Másnap már ott
volt János bátyjánál, jó négyes fogatával, s azzal a jó reggel
kivánással lepte meg, hogy «most már jőjjön bátyám násznagyomnak».

Annak sem kellett azt kétszer mondani; az is rögtön befogatta a maga
négyesét. Jó, saját nevelésű mének voltak. Tudniillik az minden
illedelem ellen volna, hogy a násznagy és a præsumtiv vőlegény ne két
külön fogaton menjenek.

Mikor aztán a tornáczba kiállva, dicsérgetnék és bírálgatnák egymás
lovait: ime érkezik a harmadiknak az udvarra egy új négyes fogat,
melynek tulajdonosában egyszerre megismerték a Bánkódy Simit.

János úr nagyon megörült neki:

– Legalább nem marad szégyenbe a jó reine claude pálinkám!

János bátya maga nem ivott semmi égetett italt, hanem a vendégei számára
tartott ilyen ritkaságképen gyártott finom szeszt, a mit a királynői
gyümölcsből főztek. Ezúttal azonban Tivadar sem nyult hozzá, azt mondta,
hogy mikor az ember leánykérőbe megy, akkor nem szabad pálinkát innia:
még ma pipa sem volt a szájában.

A Bánkódy Simi fogata gyönyörű szép négy almáspej volt: telivér állatok;
azok még csak szóba sem álltak a másik két négyes kollégáival. Tudták,
hogy ők arisztokraták. Az úrfi is nyalka legény volt: a legnagyobb
birtok tulajdonosa a környékben, s az anyja báróné, tehát ő maga
félmágnás, s az is nagy dolog.

– Hozott Isten! – üdvözlé a háziúr az érkező vendéget, a ki nyilván csak
egy baráti köszöntésre tért be errejártában; s mindjárt vitte az
asztalkához, megkinálva az aranyszinű nedvvel.

– Köszönöm, ma nem iszom pálinkát. Még ma pipa sem volt a számban.

– Tán bizony leánykérőbe mégy?

– Olyanformán van.

– Aztán hová?

– Hát csak ide – a szomszédba.

– Kapornakyékhoz?

– Körülbelül. Jobb azt az embernek nem hiresztelni; mert hátha kosarat
kap.

Bánkódy Simi csak azért hajtatott be, hogy megmutassa az új négyes
fogatát s megdicsértesse magát érte. Nem is mulatott sokáig.

– Aztán ne kivánjatok szerencsét. Vadásznak, leánykérőnek nem szabad azt
kivánni.

Úgy se kivántak.

A mint elhajtatott, azt mondá Tivadar nagy búsan:

– No, ha te nem iszol, hát majd iszom én. S azzal bújában a szájának
vitte az egész szalmafonatos butykost.

– Mit akarsz? – rivalt rá János bátya, erővel kicsavarva kezéből az
öngyilkosságra szánt fegyvert. – Elment az eszed?

– Megjött! Csak nem megyek tán duettben leányt kérni?

– Hát te megijedsz a versenytárstól? Gavallér vagy, katona voltál,
mindig kerested, hogy kit vágj le? most itt van. S te megretirálsz?

– Hja, bátyám, a leánykérés nem olyan, mint a párbaj. A párbajnál, ha
bizonyosan tudja is az ember, hogy az ellenfele jobb vívó, hogy
összevágja, helyt áll neki. A leánykérés olyan, mint a lóverseny. Az
ember meglátja, hogy a másiknak jobb paripája van: megfizeti a
bánatpénzt s visszalép, s ezért senki sem nevezi gyávának. Már pedig ha
csak a lovainkat összehasonlítja is valaki, első látásra megmondja, hogy
az övéi zsibói ménes ivadék, az enyéim pedig csak mezőről fogottak:
amazok a menyasszonyt vinni valók.

– Nem a lóról, hanem a rajta ülőről van itt most szó.

– Akkor is enyém a bánatpénz-fizetés. Mennyivel szebb, jobb, okosabb,
gazdagabb fiú Simi nálamnál? S aztán még az apja alapítványt is tett a
debreczeni kollegiumban hat árva diák ellátására. Bizony kifogatom én a
lovaimat!

S nem lehetett többet lelket verni belé. Azt mondta, hogy hazamegy. Alig
lehetett rávenni, hogy várja meg az ebédet.

Épen hozzá akartak ülni nagy búval-bánattal a gyásztorhoz, a midőn újra
hangzik az udvaron a vendégbejelentő négyes csengés-bongás, s a kisietők
bámulatára a ma reggeli telivér fogat hajtat be az udvarra: maga a Simi
a hintóban. Az ostorhegyes kétszer is megbotlott a sima úton.

– Sánta ez a te ostorhegyesed, Simi, – mondá neki János úr.

– Az nem sánta. Hanem én sántítok mind a négy lábamra.

– Mi lelt?

– Az, hogy kitették a szűrömet az ajtón.

– Ugyan ne mondd. Hogy lehet az?

– Nagyon simán van. Az öreg úr meghallgatta a kérésemet, megdicsért,
megszorongatott, le is ültetett; hanem aztán egy kis nehézséget
gördített elém, tudniillik, hogy vajjon a leánya mit szól hozzá?
Audiatur et altera pars. Halljuk a másik félt is!

– Hát aztán hogyan volt az? – kérdé Tivadar nagy mohón.

– «Infandum renovare jubes… dolorem.» Mondhatlan fájdalmak felújítását
kivánod tőlem; de ha téged mulattat, hát elmondom, hogy megy az ilyen
szomorú szertartás végbe. Hát bekoczogtatok, azt mondják: «Tessék!»
Belépek. Ott találom a mamát a pamlagon, könyvet olvasva, a kisasszonyt
az ablakon, rámán himezve; meghajtom magamat, leültetnek, kalapomat a
térdem közé veszem.

– Ugyan ne mondj el minden bolondságot.

– De ha mindent meg akarsz tudni, hát ezt is csak hallgasd meg. – Aztán
elkezdünk róla beszélni, hogy milyen régen nem volt már eső. A tavaszi
nem kelhet ki. Ebbe a kisasszony nem szól bele. Folyvást stikkol.
Belékötök. Mi lesz abból? Dohányzacskó. – S ki lesz az a szerencsés, a
ki abból dohányozni fog? – Az nem tudatik. – Hogyan lehet az? – Ez a
dohányzacskó a vármegyeházán fog kilutriztatni, s a begyűlt összeg a
megyebeli vak koldusok között fog kiosztatni. – Úgy én megrakom mind a
kilenczven számot, elnyerem a dohányzacskót, s leszek a kisasszonynak
vakja is, koldusa is, ha a kisasszony is lesz nekem vakvezetőm az életen
keresztül.

– No, ezt furfangosan gondoltad ki, – fohászkodék fel Tivadar
irígykedve.

– Kárbaveszett fáradság volt! Minden felelet helyett elkezdett az előtte
álló virágcseberrel babrálni. «Ugyan az Isten áldja meg, adjon legalább
egy szál virágot, ha már élő szóval feleletet nem ád.» Akkor aztán
kiválasztott a számomra egy – nenyuljhozzámot. «Ez azt teszi, hogy
elmehetek?» – Ekkor az anyja is beszélt. «Nem akar ez férjhez menni
soha.» – A leány azt mondta rá: «Ti vagytok az okai ketten; nekem olyan
jó apám és olyan jó anyám van, s engemet olyan nagyon szeretnek, hogy
nem tudok tőlük megválni.» – «De mi majd egyszer meghalunk», mondá az
anya. «Akkor én már vén leány leszek, senkinek sem lesz rám többé
gondja: alapítok egy kálvinista zárdát s abban magam körül gyüjtök
minden otthon maradt leányt a környékből.» – Denique én megkaptam a
kosarat, nem is volt egyéb dolgom, mint hogy megfordítottam a
kocsirudat. Az öreg úrnak, a ki a kocsimig kisért, azt mondtam, hogy
majd a sédriákon elvégezzük a függőben levő ügyet: nehogy a cselédek
valamit észrevegyenek. De az istentelenek, akárhogyan óvakodtam, mégis
becsempésztek a kocsi-ülés alá egy csinos kis «kosárkát», tele sárga
violával. No már most, Tivadar öcsém, megtudtad, hogy miképen kap
halandó ember kosarat?

Most aztán már Simi «ivott». Ebéd végével le volt öblítve a búja. Azt
mondta: gyöngyház! ha leszakad, lesz más!

A mint a boldogtalanul járt kérő odább ment, János bátya karon fogta
Tivadart s azt súgta neki: no öcsém, be vannak fogva a lovaink.

– Mi czélra vannak befogva?

– Arra, hogy visszajövet selyemkendő legyen a szerszámjukra kötve.

– Csak nem gondol arra bátyám, hogy «én» most oda menjek leánykérőbe, a
honnan «ezt» kikosarazták?

– No te ugyan derék katona vagy, még akkor sem mersz a csatatérre lépni,
mikor már az ellenség elfutott.

– De a ki annyival jobb volt, szebb volt nálamnál s mégis megbukott,
hogy merjek én annak a nyomán elindulni?

János bátya egy szót se szólt többet Tivadar öcscse biztatására, hanem
felkapta, nyalábra vette; minden rugkapálózása daczára levitte a
kocsihoz, bedobta az ülésbe, melléje ugrott, lefogta a két kezét, hogy
el ne szabadulhasson s azzal rákiáltott a kocsisra: «hajts!»

Így szoktak tenni a huszárok!

A kocsi pedig nem állt meg, csak a Kapornakyék kastélya udvarán. Ott
aztán az őrnagy bátya kiadta a napiparancsot.

«Egy, kettő, három! Az első rohammal beveszed a leány szívét; a
másodikkal megostromolod az apja sánczait, a harmadiknál kapitulácziót
követelsz kényre-kegyre. Nekem vagy győzve, vagy halva jőjj vissza!»


_VII. A rózsa rózsája._

Sok katonán megesett az már, hogy a míg benne nem volt az ütközetben,
tetőtől talpig szív volt, úgy reszketett tőle, s mikor aztán egyszerre
belekeveredett, senki se volt nálánál vitézebb.

A mint a cselédektől megtudták a megérkezők, hogy Jolánka a parkban
sétál egyedül, az alispán pedig odafenn van a szobájában – rablóbanda
nem intézheti ügyesebben a támadást, mint a hogy ők foganatosították.
János bátya ment az alispánhoz, Tivadar pedig elfoglalta a parkot.

Tavasz idő volt; a park minden útjain nyiltak a rózsák, tarka
csoportokban, egész lugosokat képezve, rózsasövények, rózsaerdők! De
Tivadar úgy volt vele igazán, mint az egyszeri ember, a ki nem látta a
fátul az erdőt; ő nem látta a rózsától a rózsaerdőt. Attól az egy
rózsától, a ki szemközt jött rá. A szép Jolánka egyedül sétált a rózsák
között, s egy letört százlevelű volt a kezében.

Tivadar el volt rá szánva, hogy ha elfut előle, utána fog szaladni,
megkeríti és elfogja.

Nem volt rá szükség. Az, a mint meglátta őt, sietteté lépteit, hogy
hamarább találkozzék vele. S még ő szólítá meg.

– Ah ön itt van? Azt hallottam, hogy elment Amerikába.

– Csakugyan ott voltam kisasszony. Folyvást Amerikáról írt könyveket
olvastam s nagyon megszerettem azt a világrészt.

– S mit szeretett meg rajta olyan nagyon?

– Leginkább tetszett nekem az a szokás, hogy ha valaki Amerikában egy
hölgynek udvarol, azt tartozik elvenni. A törvény igen szigorú e
tekintetben. Házassági ajánlatnak tekinti azt is, hogyha egy férfi egy
szál rózsát kér egy hölgytől.

Jolánka nem felelt rá semmit, nagy dolga volt vele, hogy a kezében
tartott rózsáról leszedje a töviseket.

– Hejh, ha ez az enyém lehetne! – sóhajta fel Tivadar, Jolánka keze után
nyulva.

– Hát hiszen önnek adom, – szólt Jolánka, odanyújtva a «kezét».

– A rózsát?

– A rózsát «is».

El is lett azután ez a kéz halmozva csókkal: s attól a percztől fogva,
hogy a kezét meg hagyta csókolni, nem is volt többé a szép Jolánka
«Nenyuljhozzám».

Tivadar odatűzte a gomblyukába a rózsát, s nem volt most már nálánál
büszkébb, kevélyebb, elbizakodottabb ember a kerek földön.

Elfuthatott most már a szép Jolánka: fogva volt már. Mehetett már
megvallani az anyjának rózsapiros arczczal, hogy elvesztette – a virág
nevét.

Tivadar pedig nagy sebességgel végigjárta a park kanyargó útjait, mint a
ki nagyszerű szónoklatra készül. Hátra volt a nehezebb feladat: az
alispánt is rábírni, hogy legyen egy pillanatig vele együtt Amerikában!
Nehéz sor! De a rózsa rózsája erőt adott hozzá.


_VIII. A szigorú apa._

Mikor már Tivadar elég sok tulipántágyon keresztülgázolt s nagy
mennyiségű virágcserepet felforgatott, a mik elég szerencsétlenek voltak
vele szemközt találkozni, a míg ő a legtökéletesebb leánykérési
szónoklatot kifőzi fejében: akkor sietett fel elszánt lélekkel a
kastélyba.

Minden ostromnál az a legnehezítőbb körülmény, hogy az ember sohasem
tudja, mire várja az ellenség?

Tivadar rohamterve, szónoki remeke egészen ahhoz volt készítve, hogy az
alispánt majd egyedül kapja a dolgozó szobájában. S mikor tudakozódott
utána, akkor azt mondták neki, hogy odabenn van a szobájában; csak
tessék besétálni.

Tivadar együtt találta az apát, az anyát, a leányát, meg a János bátyját
is. Már most hol van az a szónoklat! Egy ige se látott abból napvilágot!

– No öcsém, te ugyan sokára jösz elő a gyűrűdet kiváltani! – Előzé meg
az alispán. – Azóta már csak tanulhattál be valami szép nótát. Addig
vissza nem kapod ám.

– Tudok biz én szép nótát is, urambátyám, – szólt Tivadar, bátorságnak
okáért a gomblyukába tűzött rózsára szegezve szemeit. – El is énekelem
igen szívesen; de a gyűrűmet mégsem viszem el; mert én azt itt akarom
hagyni – Jolánka kisasszony jegygyűrüjeül.

Megtörtént! Benne volt a tűzben.

Az alispán komoly, ünnepélyes képet csinált.

– Öcsém uram! Ez fontos nyilatkozat. Én a leányom kérője irányában igen
szigorú vagyok. Nagy követeléseim vannak, s azok kiterjeszkednek a
«jellemre, szellemi képzettségre, rangra, vagyoni állásra és a vallás
dolgára is».

No ez szép lesz, gondolá magában Tivadar, ha most itt ezekből a
tárgyakból megczenzeálnak! S valami olyan gondolatja támadt, hogy talán
jó volna eldobni a puskát a búzavetésbe és elfutni a kukoriczásba? – A
rózsájára tekintett s az azt mondta neki, hogy ne féljen. A rózsa nem
csal.

– Legelőször is a jellem dolgát illetőleg, – szólt az alispán, –
megkövetelem a leányom kérőjétől, hogy soha kriminalitásért börtönözve
ne lett légyen.

Tivadar nagyot lélegzett. Attól tartott, hogy holmi gárdistakori
csapodárság után fognak inquirálni.

– Jajh, urambátyám, nem csuktak engemet még karczerba se soha, még diák
koromba se.

János bátya nagyot intett neki a szemöldökével, ezúttal öntudatosan,
hogy ne feleljen többet, mint a mennyit kérdeznek. Megérdemelte volna
egyszer-másszor.

– Azután jön a szellemi képzettség. Én szigorúan megkivánom a leányom
kérőjétől, hogy írni, olvasni tudjon; a kétszerkettőt ismerje és
legalább magyarul hiba nélkül beszéljen.

– Hiszen, urambátyám, még just is végeztem, otthon vannak a
bizonyítványaim.

János bátya nagyon rángatta a szemöldökét: – jó lesz azokkal nem
dicsekedni! Sok megfordított «s» betű fordul elő a classificatio
rubrikáiban.

– Azután jön a «rang». Azt okvetetlenül megkívánom attól, a ki előttem
kérőnek föllép, hogy jobbágyi vagy cselédi osztályhoz ne tartozzék.

– De már az meg épen nem vagyok, inkább magamnak van harmincz cselédem.
S vagyok a vármegyén vicenotárius!

(A mellékneveket elhagyta.)

– Azután a vagyoni állás. Ez is nagyon megfontolandó. Én a leendő vőmtől
megkivánom, hogy legalább annyi birtoka legyen, a mennyit egy
jobbágytelek képez.

– Akkor én herczeg vagyok! – tört ki Tivadarból a büszkeség. – Épen most
kaptam az idei repczetermésért negyvenezer forintot. Itt van a
zsebemben.

– Végül hagytam a legnehezebb skrupulusomat. Ez a vallás. Tudni fogja
uramöcsém, hogy én arra nagyon sokat adok.

No most itt van az a szikla, a min hajótörést szenvedek, gondolá magában
Tivadar. A többi csak sziréndal volt, arra való, hogy a szegény hajóst
belecsalogassa az örvénybe.

– Hát én megkivánom szigorúan a leendő vejemtől, hogy vallására nézve a
«thúgok» vagy «phansigárok» felekezetéhez ne tartozzék, a kik a
vendégeiket megfojtogatják.

Most már egészen tisztában volt a helyzetével Tivadar.

– Dehogy fojtom én meg a vendégemet, ha csak borba nem! – s azzal
odarohant az alispánhoz, hogy a kezét fiúi tisztelettel megcsókolja.

– Lassan, lassan, – csitítá őt Kapornaky. – Még ez csak a külső vár
volt. Hátra van ám a fellegvár. Nem elég az én tetszésemet megnyerni; az
a nehezebbik kérdés, hogy hát a leányom szeret-e?

– De már ezen a kérdésen túl vagyok.

– Hogyan tudod?

Tivadar kivonta a kebléből a kapott rózsát. Spanyol királynő nem
dicsekedett büszkébben a római pápától kapott aranyrózsával, mint ő
ezzel.

– Ezt a rózsát Jolánka kisasszony ajándékozta nekem s aztán kegyelmes
volt bűnbocsánatot adni, hogy a kezét megcsókoltam érte.

Az alispán leányára tekintett, azt ugyan nem láthatta meg, mert az arcza
el volt rejtve az anyja főkötője mögé. De hát «qui tacet, consentit». A
hallgatás is vallomás.

– No ha azt tette, akkor csakugyan a tied, – szólt kezét nyujtva
Tivadarnak; s aztán lett a szobában általános nevetésből és zokogásból
támadó szép harmónia.

János úr ráveregetett az öcscse vállára. Jól viselte magát! De ugyan
nagy munka is volt.

– De még ezzel mind nem ütjük ám el a dolgot, – mondá Kapornaky. – Nekem
még mindig tartozol egy nótával. Az itélet ki van mondva. A míg azt el
nem dúdolod, addig a gyűrűd zálogban marad.

Tivadarnak pedig akármikor több kedve volt a danoláshoz, mint most.
Valami úgy összeszorította a torkát, hogy egy hang nem jött ki rajta. A
szíve úgy tele volt érzéssel, hogy az agyának egy gondolatja sem maradt
meg. Csak nézett nagy holdkórosan a szép Jolánka szemébe.

Egyszer aztán maga a leány adta a szájába a dal kezdetét, elkezdte azt,
a maga édes, galambnevetéshez hasonló hangján.

«Nézz a tükörbe.»

Erre aztán Tivadar is felszívelte magát s szép bariton hangjával
kontrázva a kedvesnek, kiegészíté a duettet, hogy végül minden ember
tapsolt neki.

– Itt van a gyűrűd, – mondá a szigorú itélőbiró.

– De a kiváltott záloghoz még egy csók is szokott járni.

– Hát az természetes.

A másik pillanatban már aztán ott volt a térdén Jolánka előtt a
szerencsét kérő s megkapta a csókot.

És aztán mikor az újjára vonta a kedvesnek amaz emlékezetes gyűrűt, nem
állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, kis kezét kezei közt tartva: az
első tegezés szent kiváltságával:

– Ugyan mondd meg, édes: mi volt az, a mit meg tudtál rajtam szeretni?

A leány megsugta:

– Az, hogy megvártad, hogy én kérjelek meg téged.


_IX. Az «egy» jegenyefa._

Nem valami különös történet biz ez: csak az a nevezetes benne, hogy
emléke megmaradt annyi emberöltő időn keresztül. Nincsenek már sehol
azok az emberek, a kik krajczárban lutriztak, s aranynyal volt telve a
láda-fiókjuk; sem a félénk ifjak, a kik bálványozottukhoz fölnézni sem
mertek, sem a hölgyek, a kik – zsiráfhajzatot viseltek. – Csak a délibáb
van még meg.

A Messzelátó-csárda udvaráról még most is meglátszik a távolból
felmagasló egyetlen jegenyefa. Ágai közt madársereg fészkel; árnya alatt
boldog, nagyszámú család virágzik. A másik szálfa elment rég a névtársa
után.

Néha, a földtündér jó kedvében, a délibáb körülrezgi a vidéket, s
olyankor mind a hat jegenyefát felmutatja a láthatáron; kiemelkednek az
álmodott tengerből s árnyékuk megduplázza a csalóka képet.

– Ime a Virágossyak jegenyefái! De közel látszanak! – mondja a
gazdaember, a ki ezt látja.

– Eső lesz holnapután, – mond reá a másik.

A távol rónáról felhangzik a tilinkó búskomor dala.

– A Virágossy-nóta! de messze elhangzik!

– Tartós jó eső lesz.

S aztán elmondják a hat jegenyefa és a Virágossy-nóta történetét annak,
a ki még nem tudja.




JASKA ÉS JAKSA.

Volt nekem két ismerősöm; az egyiket hítták Jaska Ferencznek, a másikat
Jaksa Ferencznek.

Ferencz, a Jaska, ez nagy gavallér volt és poéta, írt verseket és
váltókat, a verseket nem igen fogadták el a szerkesztők, a váltókat de
igen a zsidók, ismerték őt igen jól a masamód-kisasszonyok, meg a
tipografos nimphák, nemkülönben a kávéházak és czukrászhivatalok Hébéi,
a kiket főfő studiuma tárgyául választott. Egyébiránt szép fekete haja
volt, a mit fodrozva viselt, csinos barkója és sajátságosan imposant
görbe orra.

Ferencz, a Jaksa, ez pedig ügyvéd volt, emberséges váltóügyvéd és semmi
más, írt pereket és exequált váltókat, nem járt sem kávéházba, sem
czukorfogyasztó kioszkba, kerülte a fiatal fehérszemélyeket, mint a kik
a törvény által semmi jogérvényes cselekedetre nincsenek feljogosítva, a
divatra különben nem sokat adott, shawl nyakkendőt viselt nyáron is és
fehér kalapot télen, a szakállát körül meghagyta, s a haja szőke volt és
mindig kurtára lenyirva.

Ez a két becsületes ember az egész életet megkeserítette egymásra nézve,
az által, hogy a neveik oly fataliter hasonlítottak egymáshoz.

Majd a csizmadia hozott Jaksa úrhoz olyan szűk csizmákat, hogy a szemei
dülledtek ki bele, a mint felhúzta, s mire harmadnap megtudta, hogy az
nem neki volt szánva, már akkorra két új tyúkszemet kapott tőle.

Majd meg Jaska úr elegáns garzon szállásának előszobájába takarítottak
fel távolléte alatt kilencz mázsa kőszenet, a mit Jaksa úr rendelt meg
takarékosságból téli fűtőnek, s a mi a dandy hírét iszonyúan
compromittálta, a parquettáját pedig tönkretette.

Egyszer-egyszer mindenféle vad ismeretlen pinczér fogta el az utczán
Jaksa urat, hogy azt a kis tartozást, a mivel ekkor meg ekkor adós
maradt, ne sajnálja már megtéríteni, másszor meg Jaska urat támadták meg
pervesztes cliensek s felvilágosítást kéregettek tőle.

Ha versek jelentek meg néha Jaska úrtól, ha Jaksa urat kinevezték valami
csődhöz perügyelőnek, azok a fatális szedők mindig összetévesztették a
két nevet, a min aztán Jaksa úr épen olyan dühös volt, ha gratuláltak
neki, hogy ugyan szép verseket kezd írni; mint Jaska úr, hogyha jöttek
hozzá mindenféle nyúlbőrös ügyfelek s megértették vele, hogy nekik
miféle igénypereik vannak az illető csődtömeg irányában.

Ez rettenetes élet volt! rettenetes! Jaska azon dühöngött, hogy mint
tarthatják őt annak a fisléderben járó prókátornak, azzal a kopott
fejjel, azzal a prózai ábrázattal? Jaksát meg az hozta méregbe, hogy
mint lehet őt összetéveszteni azzal a nap- és holdlopó poétával? a ki
egyebet sem tesz, mint a leányok után szaladgál. Mind a kettő szelid,
barátságos ember volt, de mikor összetévesztették őket s egyiket a
másikon keresték, akkor tűzbe jött mindegyik s kikergették az embert a
házból.

Egy este Jaska úr nagyúri vigalomba volt meghíva, mely alkalomra ujdonat
uj frakkot rendelt meg a legelegánsabb szabóművésznél. Az visszaizent,
hogy igenis, meglesz, már munkában is van. A vigalom napján délután még
egyszer oda küldte az inasát, hogy meglegyen am a frakk. A szabó
visszaüzent, hogy igen is, meglesz a kaczabajka.

«De bolond _neolog_ ez a szabó, gondolá magában Jaska; kaczabajkának
nevezi el a frakkot; különben ártatlan dolog, hadd tegye.»

Estefelé egészen fel volt már öltözve a dandy, csak a frakk hiányzott
még: pedig itt volt már az idő; «eredj, sürgesd azt a szabót!» riasztá
el az inasát. Az inas futott, szemben találkozott épen a szabóval. Hozza
már a kaczabajkát!

– Ugyan megvárakoztatott, a bérkocsi is itt vár már régen: adja hamar
azt a frakkot.

– Itt van az a kaczabajka.

Hát a mint felölti, nyakig esik a prémes azurkabátba, a körme hegye sem
látszik ki a hosszú ujjakból.

– Mi a hetvenhét ménkő ez?

– Hát a mit meg tetszett rendelni az útra!

– Kicsoda? Én?

– Igen is, Jaksa úr.

Jaska úr pedig fogá a kaczabajkát és a szabót, egymáshoz veré mind a
kettőt és kihajítá az ajtón s dühödten ordítá, frizuráját tépve: «Ezt a
Jaksát én megölöm!»

Másszor Jaksa úr ül odahaza és nagy sietve dolgozik valami replikán, a
mit még ma be kell adni; mikor belép hozzá egy felgyűrkőzött fiú, fekete
foltos ujjakkal és ábrázattal, elől valami ujságlapból rögtönzött
köténynyel.

– Kérem a _manuskript_.

– Mi kell neked?

– A folytatás a «_kisasszony_ és a _páfiántól_.»

– Bolondokházából szöktél ide?

– Kérem, nem, hanem az a novella, a hol a kisasszonyt megszabadítja a
báfián.

– Szabadítsd meg te magadat most mindjárt innen, mert kettéharaplak; nem
írok én novellát! a ki áldotta!

A gyerek szaladt esze nélkül a nyomdába vissza, Jaksa úr pedig leült
irni, de mérgében összeteremtettézte a tekintetes törvényszéket, s míg
azt vakargatná kifelé a tollkéssel, megint nyitják az ajtót, bejönnek
ketten, hárman, idegen, profánus pofák, nézegetnek széjjel a szobában,
alig látszanak őt észrevenni. Egy közülök spanyolviaszkot vesz elő, meg
pecsétnyomót, a másik hosszú lineázott papirost tesz le az asztalra s
kalamárist húz ki a zsebéből.

– Nini, mit akarnak az urak itten?

– Sajnáljuk. Szomorú kötelesség. Kénytelenek vagyunk vele. Egy kis
_biztosítási végrehajtás;_ valami lejárt váltócska miatt.

– Micsoda? Én ellenem?

– Igen is; – uraságod nemde Jaska Ferencz?

– Én Jaksa Ferencz vagyok.

– Igen, igen, Jaska. Itt kívül az ajtóra van irva a táblán.

– Mi van ott írva a táblán?

– Uraságod becses neve.

– Hozzák be! Olvassa ön. Silabizálja egyenkint, J, A, K, S, A: jax! most
silabizálja a váltó alá írt nevet: J, A, S, K, jask! Hát egy dolog ez?

A hivatalos személyzet egy darabig várakozik, végre átlátja, hogy itt
még sem lehet lepecsételni holmit.

– Hát ez az úr más? Hm, hm. Nem tetszik tudni, hogy hol lakik?

– Nem tudom, nem ismerem, nem hallottam róla soha. Nagy a világ,
keressék benne, bizonyosan ott lesz.

Jaksa úr leül és ír és rájuk se néz többet, hanem a mint elmentek,
felugrik, feldönti a kalamárist, eltöri a szék lábát s dühödten ordít:
«Én ezt a Jaskát pörbe fogom!»

Egyszer Jaska úr valami imádottját nevenapján meg akarta lepni egy
pompás köpenyeggel, a mit Bécsben rendelt meg. A bepecsételt skatulya
megérkezik a vasúton pontosan napjára, Jaska úr örömében öt pengőt ad a
vasúti colporteurnek, azzal fiakert vesz, viszi a skatulyát
imádottjához, s mikor felbontják azt, hát tele van sült tökkel, a mit a
Jaksa úr édes anyja küldött a fiának csemegéül Váczról.

Majd meg Jaksa úr sürgeti a dokumentumokat, a mikre nagy szüksége van a
perben; mikor már körmére égett a dolog, akkor hozzák a levelet a
postáról; nagy gonosz paksaméta, még bérmentve sincsen, kell érte
fizetni egy forint harminczkét krajczárt, s mikor felbontja: van benne
egy halom vers, a mit valami _jótékony albumszerkesztő_ küld vissza a
tisztelt szerzőnek.

Jaska úr prænumeratiót nyit az összes munkáira, szétküldözi az iveket
valamennyi ismerőjének. A beküldési határnapon megjelen Szegedről egy
hajdani urabátyja, s mondja, hogy különben is örül őt újra láthatni, de
egyébiránt is kénytelen volt őt meglátogatni. (Ez bizonyosan hozott vagy
ötven előfizetőt.) Azzal a bátyámuram leül s elkezdi beszélni, hogy van
neki egy kis jószága, az tulajdonképen félig-meddig zálog; most előáll
egy ember, ki akarja váltani; de ő nem engedi; mert pro primo ez a
paragraphus, pro secundo ez az oklevél neki kedvezményt nyujt, aztán meg
a felperes nem tudja a genealogiáját deducálni rendi szerint, mert az
illető atyja meg nagyatyja így meg amúgy az ő hetvenhetedik nagynénjének
ilyen olyan unokaöcscse volt, de itt volt, ott volt, sehol sem volt, nem
is született, mégis megholt; – a jámbor dandyt majd a hideg leli már a
rettentő bonyolódott história miatt, mikor a végin kisül, hogy hát
_elvállalná-e uramöcsém ezt a szép processust_?

– Hisz én nem vagyok prókátor!

– Nem-e? Pedig én ott olvastam a nevét a Friebeisz kalendáriumában.

– Az _más ember_. Annak a nevében előtte áll a _K_ az _S_-nek!

A bátyámuram még zúgolódik, hogy hát miért nem ő az? Persze, hogy az
előfizetési ívvel régen ablakot ragasztottak be.

Majd megint, mikor a dandy nyolcz órakor jött haza az urak báljából,
alszik szép csendesen, rajta ütnek tíz óra tájban s felránczigálják
kezénél-lábánál fogva, hogy az Istenért, ne alugyék már, dél lesz;
elkésik a tárgyalásról s az ügyfelét elmarasztalják kontumácziába! míg
ugyanakkor a jámbor ügyvéd harmadszori sürgető levélre lélekszakadva
vágtat ki a Tehén-utczába, hogy ott felkeressen egy numero ennyi és
ennyi alatt lakó asszonyságot, a ki őt számtalanszor kereste, s megtudja
tőle azt a fontos dolgot, hogy az a _Bábi_, a ki a gróf Rükkmakkéknál
volt pesztonka, most a Két szív-utczában szobaleány.

A quiproquo mindig több-több oldalát kezdte mutogatni.

Jaska úr kapott meghívást szüretre a kőbányába olyan nevű asszonyságtól,
a kit még nem ismert; gondolá: ez _új kaland_! felöltözött arszlánosan,
haját felbodoríttatá, kibérkocsizott félórányira s mikor bemutatja magát
a házi asszonyságnak, hogy ő Jaska Ferencz, az mérgesen támad rá az
inasára: «_Hát te szamár, kinek vitted a meghivó levelet, he_»?

De viszont Jaksa úrhoz tör be máskor egy torzonborz egyéniség s megáll
nagy mérgesen az iróasztal előtt s azt mondja neki: Tudja-e az úr, ki
vagyok én?

– Tudja a patvar!

– Én vagyok Trifulszky.

– Nem bánom én, ha Quadrifulszky is.

– De ez nem tréfa, hallja az úr, hanem ha az úr még egyszer beteszi a
feleségemhez a lábát, hát leütöm a derekát.

Jaksa uramat is elhagyja erre a türelem, megfogja a hivatlan vendég
gallérát, s mire felvilágosulnak a tévedésről, akkorra kiszedtek egy
csomó hajat egymás üstökéből.

Egyszer épen arra ijed fel a szerencsétlen ügyvéd, hogy egy éltes
asszonyság benyit hozzá, karján valami siró portékát emelve, a mit a
költők szerelmi zálognak is szoktak nevezni, pedig arra ugyan nem adnak
semmit a zálogházban.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

– Kegyed légyen ugy-e bár Jaska _vagy_ Jaksa úr.

– Már vagy az egyik, vagy a másik én vagyok.

– Tetszik-e emlékezni arra a szegény Luizára?

– Bizony nem tetszik én nekem.

– No lássa, Jaska, vagy Jaksa úr, ez nem szép öntől. Nem olyan nagy
mesterség ám egy ilyen ügyes városi gavallérnak egy szegény fiatal
tizenhat esztendős leányka fejét elbolondítani, a kinek sem atyja, sem
anyja nincsen, a ki őt a csábítástól megőrizhesse. Ön azt igérte
szegénynek, hogy el fogja venni, csak azt várja, hogy nagykorú legyen.
Az elhitte mézes-mázos szavait és ime most örök életére szerencsétlen
lett ön miatt, s ön még csak tudni sem akar felőle; ez nem szép, ez nem
illendő, nem becsületes emberhez való dolog, tisztelt Jaska vagy Jaksa
úr.

Az ügyvéd nyugodt szívvel felelt:

– Tisztelt asszonyság, kezdem én érteni a dolgot. A bűnös én nem vagyok,
de jól ismerem, hogy kicsoda! Magam is érzékeny részt veszek az illető
szomorúságában, tessék rám bízni az ügyet, majd én rajta leszek, hogy
teljes elégtételt szerezzek a megszomorodott ügyfélnek.

Jaksa úr kapott az alkalmon, hogy fatális név-másának egy gonosz pert
akaszthasson a nyakába. Eleinte csak a bosszú ösztönözte erre; s akkor
úgy torkára szorította Jaska úrnak a hurkot, hogy már-már nem maradt
annak egyéb alternativája, mint vagy nőül venni az elcsábított leányt,
vagy főbelőni magát. Később azonban, a mint az ügyvéd megismerte ifjú
védenczét, ki bukása után is oly szelid ártatlan lélekkel birt; átérzé
annak szenvedéseit, mit a leányka oly néma türelemmel hordozott; akkor
mindig lanyhábban fogta az ügyet, s végre egészen elveszté a pert. Jaska
úr nem tud semmit a leányról.

Az öreg asszonyság, ki Luizának szállást adott irgalomból, dühödten
rohant az ügyvéd szállására.

– Az úr szamár, az úr gazember; az úr készakarva elvesztette a pert!

– Dehogy vesztettem. Így van ez jól.

– Hogy volna jól! Jaska vagy Jaksa úr nem veszi nőül a leányt.

– Sőt Jaska vagy Jaksa úr nőül fogja venni.

– Kicsoda?

– Hát én. – Az a másik nem érdemli őt meg. A gyermek is az enyim lesz.
Egy betű előbb, vagy hátrább, ugyebár nem nagy különbség?

És úgy tett, a hogy beszéle. Elvette pervesztett cliensét s nyert benne
egy igen jó s hűséges és háladatos nőt, a ki egész életét paradicsommá
tette s a kit Jaska úr méltán irigyelhetett tőle később; nem csupán
azért, mert jó és hű nő volt, mert hiszen jó és hű nő annyi van a
világon, hogy azt számba sem vehetni, de még inkább azért, hogy Luizát e
házasság után egy nagynénje örökösévé tette, s most Jaksa úrnak emeletes
háza van.

És ennélfogva most még jobban dühösködnek egymásra, mint valaha.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Egy nap alatt 150 ezer kocsi és 900 ezer gyalogos.]

[Footnote 2: Ez egyike a legrégibb nótáknak, a miket egykor hallottam.

_J. M._]

[Footnote 3: Hausner-Purgstall, Geschichte des osm. Reiches.]

[Footnote 4: Mindazon időkben, idők közelében élt nevezetességek:
Diószegi híres szónok és megalapítója a magyar füvészetnek; «Tánczos
Kovács» felgazdagodott bérlő, kiről a nép azt hiresztelte, hogy a tündér
hordta neki a kincseit, a kivel minden éjfélkor tánczolnia kellett;
Reviczky Ádám köznemes ifjúból emelkedett gyorsan Magyarország
kanczellárjává, és Hatvani tanár, a bűvészmondakör hőse.

_J. M._]




TARTALOM.

  Az erényt mindig szeretni kell  3
  A szív törvénye  20
  Unica  32
  Három pár  46
  A háromszinű kandur  54
  Melyik a férfi?  86
  A drága karácsonyi kalács  99
  A tudtánkívül békeangyal  106
  A hóhér kötele  115
  A czár albuma  123
  A gardedám  126
  Két légyott közül melyiket?  135
  Házasság gyűlöletből  138
  Eleven regény  150
  A kengyelfutó  166
  A zálog  179
  Egy régi adoma, mely mindig új marad  191
  Épületes levél  193
  Egy marhavész-inspectio  201
  A pruthi csata  206
  Bokáczius kalandjai  221
  Ne nyulj hozzám  241
  Jaska és Jaksa  280






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.