Dániel pap lesz : Regény

By Lajos Tolnai

The Project Gutenberg eBook of Dániel pap lesz
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Dániel pap lesz
        Regény

Author: Lajos Tolnai

Release date: December 10, 2025 [eBook #77437]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum, 1893

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DÁNIEL PAP LESZ ***

DÁNIEL PAP LESZ.

REGÉNY

IRTA

TOLNAI LAJOS

BUDAPEST.

AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA.

1893.

Budapest, 1893. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomdája.




I.  Máthé Dánielné fölteszi magában, hogy… de még nem mondja meg a
világnak.

Egy protestáns pap temetése éppen nem olyan csekély dolog, mint sok
kevély árendás, köztük Markos István ur is hinni szeretné.

– A vén pap – kiáltott a patakon tul, a széles tornáczon pipázgatva
Markos István ur – te Gyuri, a vén Dömök páter csakugyan igaz, hogy
elnyugodt!

– Éppen csak most szenderedett el, alig egy kis fél órája. Jól járt.

– Jól – nevetett durván Markos ur – mert kihordattam volna az őszre.
Nos, mikor temetik?

– Ugy mondották a papok, hogy vasárnap délután lészen az
eltakarittatása.

– Mi az eblelkét. Hát hiszen ma péntek van? Eldughatnák szombaton is
bátran. Mire való egy pappal ekkora hűhó. Hogy még nagyobbra nőjjön a
szarvuk.

– Szép napunk lesz, tekintetes uram, három pap mond prédikácziót.

– Azt nem engedem.

– A kántorok hármóniáznak.

– Ostoba rabszolgák.

– Az esperes ur maga könyörög.

– Hallunk hát két órát tartó dünnyögést, papdicsőitést. Phüh!

– Az órácziót az uj főjegyző ur tartja, a ki esperes akar lenni.

– Réz uram? korteskedik a sógoraival.

– A bucsuztatót meg Téli tiszteletes uram teszi, ki is mondták már, hogy
ő lesz ide való pap.

– Kicsoda? a rugott Lator veje?

– Ugy. S a czinterium udvarába teszszük.

– Oda nem, már oda nem, az ellen kereken protestálok. Ujságba tétetem, a
Magyar Ujságba. Meg ne próbálják kentek!

S Markos ur nagy haragosan emelgette az ökleit.

De Gyuri, a harangozó, nem látta. Őt vitte az öröm, hogy lesz egy kis jó
eszem-iszom, s hogy lát az ember egy kis igazi jó falatot.

– Czudar egy fönlátó nép ez a papság – dörömböl Markos árendás ur a
tágas ebédlőben, s fordul nyájas tekintettel egy csinos kis barna
asszonykához, ki finom fehérnemüeket vasal, a vastag, elhizott szürke
árendásné felügyelete alatt – kiállhatatlan plebs! Nem elég, hogy
életében minden tisztességet ő foglalna el, még holta után is a
főhelyekre tolná az orrát.

De oda ütünk. Már oda egy pap csak mégse, a holott az Erdősiek, Pálfiak,
Székesiek, Kovácsok, őseim nyugosznak.

S árad a czifrábbnál-czifrább magasztalás a papok ellen, kik a buta
népet orruknál fogva vezetik.

A csinos barna asszonyka, ki éppen a helyi rektorné, el is szomorodik,
föl is lelkesedik az ócsárlásokra. Nem lehetne-e most az öreg pap után
az ő férje a pap. Hisz mindig biztatták. S mi egy rektor egy paphoz
képest? Semmi. Mikor tettek még egy rektort a czinterium udvarába? Soha,
mióta a világ világ.

Olyan nőre, ki kedveli férjét, és örömmel látná azt a legmagasabb
polczon (s mellette magát is) szörnyü leverőleg hat ilyes elgondolkozás.

Vasalt, vasalt a gyors kezü asszonyka, meg lehet adni, hogy gyönyörüen
vasalt, de lelkével mind ott járt a papok között, kik a nagyszerü papi
temetést rendezik.

Bezzeg milyen egy rektor temetése!

A sok dicséret, – mert az ócsárlás is magasztalás – ugy esett lelkére,
mint a háztetőre a sürü kőzápor. Le is tette a vasalót. Ebédre se várt,
– pedig a hegyes bajuszu árendás ugyan hunyorgatott, nem várt, haza
ment; mintha igen sürgős, nagy dolga került volna hamarosan, a mi csak
ehol most jutott eszébe, átsietett a rektorokhoz. Halljon, lásson ő is
mindent; mit csinálnak, és mit akarnak a papok a vén Dömökkel, ki hát
csakugyan meghalt volna.

Mit csinálnak, és mit akarnak?

Szegezik a sok fekete posztót kapura, ajtókra, falakra. Uram teremtőm, s
ez mind nem volt az ő kedves boldogult ura atyja temetésénél.

Mennyi a pap! Öregek, ifjak, de még a messze dombovári pap is itt van, a
gazdag Hajnal, a kevély Hajnal. S pedig ki volt Dömök Péter? egy vén,
guta ütött ember, a ki helyett évek óta az ő Dánielje prédikálgatott,
szolgált, csak hogy éppen nem esketett és keresztelt, de mást mindent a
kezire bizott az esperes.

És milyen ember Dániel?

Máthé Dániel, a rektor, nagy örömmel im most lép be a kapun, két-három
öreges kollégájával.

A harmónia szép összevágásáról foly köztük a beszéd, s a siker előérzete
büszkeséggel tölti be sziveiket. Énekelve is jőnek, ki a basszust, ki a
szekundót fuvogatva.

Óh milyen ember Máthé Dániel köztük.

Majdnem egy öl magas, széles, hatalmas egy fiatal férfiu, hosszan
kinyuló szőke bajuszszal, és kerek, tömött, barnásgesztenye szakállal.
Ha jobb és tisztességesebb volna rajta a feketés, kopott, felső emberi
ruha: senki se mondaná, hogy nem pap, és pedig a szebbjéből, az
elejéből.

– És mért ne lehetne Dániel pap, dobja fel e kérdést a bus asszony, és
hozzá itt, Felső-Tompán? Mennyi itt a jó emberünk, kománk, adósunk.
Nehány esztendőt elvárna a falu; az alatt Dániel azt a kicsit, a mi a
kereszteléshez és esketéshez kivántatódik, elvégezhetné, kicsi kell egy
papnak. Asszony vagyok, de én is elvégezhetném.

Dániel rektor csip egyet vigan a csinos kis feleségén, és társaival az
iskolaterembe siet, hogy nézzék azt az éneket. Jönnek a többiek is ehol
csapatosan, derék, ügyes, nagy csizmáju, rongyos kabátu, zsiros kalapu,
javabeli rektorok. Ugy zúg-búg, morog, zajlik az ének, oly szivrehatón,
könyeket fakasztólag, de az arczok mégis oly elégedett, vidám kifejezést
öltenek, hogy ha a temetés ilyen, akkor egy papnak igazán nincs mit tőle
félni, de sőt talán nem egy faluban, városban, mint teszem:
Csütörtökvásáron, még kivánhatja is!

És im a hangokkal is mi történik?

Nem a legszebben kiválik-e közülök a Máté Dániel mély, morgó basszus
hangja? Hasztalan fesziti hátra vastag nyakát a csánki félszemü kántor,
Szekeres János, ki nem ismer magánál hiresebb kántort, diszkantja itt
elenyészik, az öreg Mercse Mihály is oknélkül röpiti magas szép, érczes
tenorját, leszoritja a rengeteg basszus. Senki sem tagadhatja, kinek nem
szokása a hazugság, avagy nincs vérében az irigység, hogy Máté Dánielt a
jó isten is egyenesen – papnak teremtette.

Mert ugyanis, kinek kell a nagy hang, hanem a papnak: kitől vár az
erőtlen aggastyán nagy, falrengető hangot, ha nem a paptól, ki az
egekhez, sőt a föld mélyében lakókhoz beszél.

És Máthé Dániel néhol a kettőre képes is lenne.

A kis asszonyka nem tudja eszét hova tenni, pedig ma, sőt holnap is, sok
emberre kell főznie, s az árendásnétól is csak ugy lopódzott el, mert
egy jó vasalóné olyan szükséges falun, mint egy jó doktor. Uri ember
egyik nélkül sem élhet, főkép a vasaló nélkül. Csak azzal foglalkozik,
mint emelje föl Dánielt a papi katédrába, mint tegye reá a szép libegő
fekete palástot, mint formáljon belőle olyan embert, a kivel valamikor
együtt nyugodjék a czinterium udvarában, talán éppen a Bese Pál esperes
mellett, a ki valahonnan atyjafia is volt édes apjának.

– És uram, teremtőm, elmélkedik tovább-tovább a jó hitestárs: nem
lehetne-e Dánielből is esperes? Miért ne? Hova kellene annál szálasabb,
termetesebb, mutatósabb esperes? Termetesnek elég termetes ez a mostani
is, de örökké a korcsmákat bujja, mindig nevet, és bár sok gyermeke van,
nem jó helyekre jár. Papnak meg, öli az unalmas beszédeivel az embert.
Dániel hogy beszél, hogy csillog a két bogár szeme, nagy széles tenyerei
hogy eveznek a levegőben, mintha a menynyek országába szállitaná a
közönséget, azokon a fehér-kékes szaladó felhőkön.

Már régen égett, lobogott a tüz a hatalmas fazekak mellett, s a
harangozóné a menyével, leányával rég ott leste a husos káposztát,
pirosló majorság sültet, ő még mind a szép felhőkön utazott.

Eltették, csakugyan vasárnap délután tették el az öreg Dömök Péter
tiszteletes urat. Most kellett csak megnézni, mi egy pap, mekkora annak
a tisztessége, és mi ahhoz képest egy – rektor!

Sürgött forgott a sok pap, s a sok kevély, czifra papné és papleány,
mintha nem is temetés, de vásár vagy bucsu, avagy egy szép
templomszentelés lett volna. Mindenütt csak pap; pap a koporsónál, pap a
koporsó előtt, utána is a temérdek pap, ki hegyes, ki pörge kalapban, ki
uj, ki foltos, szine hagyott palástban, de palástban, mint a holló a
szárnyával. Ők énekeltek, ők beszéltek, a rektoroknak csak a sir
behantolása maradt – a kapa.

Fölötte módon fájt ez Máthé Dánielnének, lehet, más tisztességes
rektornéknak is.

Ur is mennyi volt, az egész vidék! Az Eperjesiek, a Katonák, Ráczok,
Nagyok, Kissek, Kis-Nagyok és Nagy-Kissek seregestől. És ezek mind a
papok tiszteletére, mig a szegény rektorok temetésére bizonyosan egy se
alázta volna idáig magát.

Mert mi is egy rektor?

Máténé sürü könyekkel felelt e kérdésre, mialatt nem egy pap és papné a
legmélyebb részvét jelének vette e könyeket, és látható elismeréssel
fogadta.

Hárman beszéltek az öreg néhai Dömök Péter tiszteletes fölött.

Rengeteg népség töltötte meg a czinteriumot. Ember ember hátán. Hogy
jobban sajogjon a szegény rektorné szive a nagy tisztesség miatt: hát a
sok bolond rektor is mind ide tolakodott. De itt szorongott a tekintetes
árendás ur is hófehér kemény inggallérokkal, egy pap tiszteletére! az
árendásné is, finoman kivasalt csipkékkel, s a három leánya is, a Máténé
vasalta drága gallérokban! több szomszédbeli árendás kisasszonyokkal.

Érdemelt ennyit Dömök Péter?

Igen – a palástja!

– Ne félj, Dánielem, négy esztendő mulva – de ha lehet, még előbb –
viselni fogod te is – sohajtott fel könyek között a jó feleség.

Dániel pedig ezekről a fájdalmas, keserü tépelődésekről mitsem tudott,
de sőt, mikor a kántorok énekére került a sor, hogy

  Elnyugodt immár jó lelkészünk,
  Örök gyász is lészen ez nekünk!…

Hát ugy fútta, oly mélyen a basszust, hogy a halottak, – ha csakugyan
hallják, hogy mi történik itt fent – akkor az öreg Dömök Péter
tiszteletes meg lehetett elégedve a rektora jóindulatával, s a felséges
hangjával.

És hogy hallgatták az urak a könyörgéseket és beszédeket.

Ha egy rektorral történik ez: bizonyosan egy szót se hallanak, hanem
beszélgetnek egymással, és csufolkodnak.

Az esperes, mintha sirna – lehajolt a katédra peremére és másfél óráig
tartó imádkozást olvasott fel. Menyasszony leánya kétszer ájult el, és
pap fia háromszor törtetett át a közönségen, hogy: vizet, vizet! S mégis
senki ott nem hagyta a könyörgést, mert pap felett mondták. Bezzeg, ha
rektor felett mondják!

Következett a főjegyző, egy fekete ripacsos pap, kurta vastag nyakkal,
rikácsoló hanggal. A mennyi csillag van az égen, azt mind Dömök Péterre
rakta, pedig egyebet se tett a szegény, mint pipázott, köhögött, s
dohányt termesztett. De pap volt, s papot a pap égig magasztal.

A harmadik, egy szőke fiatal ember, mivel ide való pap akart lenni, a
falut dicsérte, hogy a világon a legjobb emberek itt laknak, erkölcs,
igazság, hit, szeretet itt virágzik csak, és százszor boldognak
vallhatja magát az a lelkész, kit jó sorsa ily fenkölt lelkü néppel
ajándékoz meg.

Sirt keservesen, hogy a föllelkesedett falu majd a tenyerén hozta le
Téli József urat.

– Ne félj, mormogá magában Máthéné, azért ide még sem teszed be a
lábadat. Sirhatsz, hazudhatsz, ravaszkodhatol, de majd utadat álljuk,
isten segitségével.

Bár örömmel hangzottak a dicsérő szavak a nagy uri közönség részéről,
hogy milyen remek isteni beszédek, micsoda egy ember ez a Réz Tamás,
csak a hangja ne volna olyan kásás, felséges egy szónok (ezeket sógorai
és komái hangoztatták különösen), de mily remek ember Téli József,
mondogatták az ő atyafiai, Máthéné mégis ugy vélekedett, hogy az ő
Dánieljének egyetlen kiáltása, hogy: oh nagy hatalmu Isten! többet ér
mind a hármójuk hizelgésénél. Csak az hogy fogott volna a Dániel
ajkairól hangzani: Tisztelt szomoru halotti gyülekezet!

A mennyi a pap Almásvármegyében, mind elbúhatott volna mellette. Majd
egyszer el is buvik.

Alig várta Máthéné, hogy a nagy dinomdánom-tornak, lármának,
kártyázásnak, dalolásnak vége legyen: hogy papság, rektorság eloszoljon,
s magára kaphassa Dánielt, midőn igy kezdett szive, lelke titkának
csöndes kinyilatkoztatásához:

– A felfalusi jegyzőnével találkoztam, tudja-e mit mond?

(Rektornét már a világért se vett volna fel, hogy azzal találkozott.)

– Mit? Hogy adjam el neki a szőlőmet, a Naphegyen! Nem adom.

– Dehogy, egészen másról beszélgettünk mi.

– Megveszem hozzá még a vén Gyura Jánosét is. Ki is alkudtam. Azzal
aztán épp négy hold lesz. Alja tele szilvafával, diófával, a teteje
cseresznyefával. Csak jó nagy présház kell a közepébe, hanem az Isten
arra is rásegit.

– Azt beszéltük, Dániel, hogy a papok között egy se volt olyan papnak
való, mint maga.

Nem esik az ilyen szó egy jóravaló férjnek rosszul.

Máthé ur is felborzolta tömött, sötét gesztenye haját. De ezzel a
papságra nézve el is végezett mindent.

– Megveszem az öreg pap bőrös-tetejü kocsiját, uj üléseket is szerzek
bele.

– Rektornak? még kicsufolnának vele, Dániel. Más volna, ha mint pap.

– Én meg vagyok elégedve a magam állásával, tisztelnek, becsülnek, senki
kenyerét nem irigylem. Olyan két lova, mint nekem, meg olyan két tehene,
négy borja, szeretném látni, itt közelben melyik papnak van.

– Jó, mind igaz, de egy rektor csak rektor, egy rektorné oda ül a
templomban a mesteremberek, parasztasszonyok közé, egy papnénak pedig
külön széke van! Ég ki a szemem, mikor látom, hol ülnek a papnék.

– Mindegy fiam, csak jó ebéd mellé ülhessünk.

– Tisztesség nélkül az étel sem esik jól. Egy pap az urak mellett ül,
még hozzá fent, egy rektor? Hozzon rektram bort, vágjon rektram
kenyeret, váltson édes rektorné tányérokat, nézzen ki csak a konyhára.
De maga ezeket mind nem szégyenli. Azzal mitse törődik, hogy én
sorvadok. Eddig mindig maga prédikált az öreg pap helyett, én
beülögettem a papné székébe, maga meg a papi székbe, most, ha ide
korteskedi magát Téli József, hát elmehetünk, maga a kakasülőre, én a
kar alá, a vén vak Toboszkáné mellé.

Igen természetes, hogy ily nagy csapásnál egy jó lelkü asszony sir.
Máthéné is sirt, és oly hangosan mintha az öreg Dömök tiszteletes éppen
az ő tulajdon édes atyja lett volna.

Máthé Dániel nem birta elgondolni, hogy mi üthetett ehhez az asszonyhoz;
kiment a kertbe, onnan bejött, de az asszony még mindig sirdogált;
bement tehát az istállóba, megsimogatta a két derék pejlovat, s benézett
ismét feleségéhez, de hogy az nem akart felhagyni a sirással, ivott egy
pár pohár jó söprőt, mert beszélni akart, hogy Zsuzsika micsoda
ostobaság ez.

A söprő lehetett-e rossz, vagy hogy nem falt mellé egy csipet kenyeret,
hát nem jött szó az ajkára.

Széjjel vetette hatalmas lábait, és nézte az asszonyt.

– Nem nyugszom addig, Dániel, megfogadtam, hogy nem eszem addig
husételt, mig meg nem igéri, hogy pap lesz.

– De én? hogyan?

S jót nevetett a rektor ur.

– Nem prédikált-e eddig is, nem temetett-e? csak az a kis keresztelés,
esketés és urvacsora osztás maradt a vén papnak, mi az? semmi! Egy
papnak nem kell több. Még az esperes se tud többet. Azt bizony
megtanulhatja. Én is megtanulnám. Mert teremtett volna csak az Isten
engem férfinak, majd volna az a kincs, a miért rektor lettem volna, egy
semmi.

– Azt ne mondd. Rektor nélkül egy templom se lehet el.

– De el az urak ebédje, névnapja, mulatsága. Ugy-e? Erre szóljon.

– Soha se vágytam a magam körén kivül. Aztán nem szeretem az ilyen
éretlen beszédeket.

– Éretlen annak, a ki az orránál nem lát messzebb. Én, a ki tudom, hogy
mi egy papság, hogy oda az Isten ege alatt semmi tudomány se kell, csak
jóakarat, meg nagy hang, meg egy palást…

– Te, hogy ne kellene tudomány? akadt meg a tudomány szónál a rektor.

– Hát az öreg pap mit tudott?

– No az keveset.

– Hát Barabás mit tud? a pipacsi pap?

– No az még kevesebbet.

– Hát a madarasi, a kenderesi, a szőllősi, a körtvési, a szilvási. Csak
éppen hogy olvasni tudnak. S hogy tiszteli őket a világ. Ugy-e?

– Ezt ne mondd senkinek, hogy semmit se tudnak. Elhallgass.

– Ugy-e hogy igaz? Jó, meg nem mondom a világnak, de itt kimondom, hogy
magának papnak kell lenni.




II.  Bogarak járnak a levegőben…

Nem, olyan bolond ember még egyszerü rektor létére se volt Máthé Dániel
ur, hogy egy ok nélkül elkeseredett asszony szavaira elidegenedett volna
régi szép foglalkozásától. Kedves ifjukori rektor-, kántorbarátaitól,
tanulótársaitól: de az éneklésben még se találta többé azt az igazi
kedvet, a mit az előtt. Meg lehet, ennek az volt oka, hogy a vén
gombkötő Pandák mindig oda ült mellé a karba (hogy az öreg pap után
helyettest adtak az eklézsiának, s immár nem ő szolgált a papi székben)
s tulon tul nyikorgatta az énekeket, a mi akárkire nézve is felette
boszantó; meglehet az uj adminisztrátor se ugy viselte magát vele
szemközt, a mint pedig Máthé ur megvárhatta volna Baranyai uramtól, ki
tizenöt esztendős káplán, és sem itt, sem ott nem kellett a
fogyatkozásai miatt; meglehet a katedrát is sajnálta, és sértette, hogy
többé nem az ő szép prédikáczióit dicsérik, hanem a tutma Baranyai
Józsefét, a mit soha se hitt volna, mikor őt a tompai nép
egyszer-egyszer az egekig emelte volt; meglehet, maga is belátta – mert
arra a legjobb ember is hajlandó – hogy minő derék szónok ő ehhez a
szerencsétlen helyetteshez képest: elég az, hogy a szép rektori hivatala
nimbusát valamely keletkező köd kezdte mind sürübben, tömöttöbben
beboritani. Az is kellemetlenül hatott reá, hogy, mint ha tán mióta nem
ő könyörög és prédikál – a gyermekek se tisztelnék ugy, mint az előtt,
és a két Csutora Mózesné, és Vajas Péterné se köszöntötték olyan
szivesen, kik pedig templomból jövet sokszor még kezet is csókoltak a
rektornak, hogy az Isten igy áldja meg az aranyos száját, ugy áldja meg
a felséges hangját, mert messze földön nincs olyan könyörgő, mint Máthé
uram.

Most ezeket a szép kitüntetéseket mintha csak lefoglaltatta volna
valaki!

Az is bántotta, hogy immár azóta a beszélgetés óta a harmadik hét
folydogál és felesége csakugyan nem eszik husételt, sőt hetenkint
egyszer, pénteken, még szigoru bőjtöt is tart!

Ily kedvetlen körülmények között nem csoda, ha kezdett magába térni.
Pedig Zsuzsika nem szólt többet, de annál többször sirt.

Mikor az embernek nincs jó evő társa, minden étel veszteni kezdi
értékét. A finom libasült, libamáj, jó liba-aprólékos kása, töltött
majorság, avagy paprikás csirke, vasárnaponkint a kövér sertés hussal
gazdagon felszerelt uj káposzta – menegetett ki majdnem érintés nélkül.
Ha az asszony nem eszik: bús a jó férj szive.

És Máthé urné mind busabb lesz.

Rektor komái is mintha kicserélődtek volna. Olyan szegényesen
járdogáltak be hozzá a szomszéd falukról, s szó a mi szó, de parasztosan
viselték magukat. Ingujra vetkőztek, s mód fölött ittak. Gyalázták
papjaikat, a mi a rektoroknak ősi szokása, sőt vigasztalódása. Máthé
most ebben sem tudott részt venni. Egy szemecskét érzett talán már
magában a leendő papból. Nem lehet tudni, mert némely dolgokban a
becsületes ember is szörnyü ravasz, titkolózó.

Csöndesen képződött a Máthé-pár uj élete.

Eljött az aratás.

Isten gyönyörűen megáldotta Máthéékat. Olyan tiszta buzájuk termett, de
hát még fehér rozsuk, nagy, kövér szemü árpájuk. Három ágyasban is folyt
a nyomtatás. Ritka egy rektornál, de még papnál is.

A nyomtató emberek nem győzték dicsérni a dusan eresztő gabonát.

Mit ért azonban, ha nem papi gabona volt!

A rektorné nagy bánatában semmit sem örült – Máthé Dániel ur is kicsit
adott a dicséretekre. Pedig mily szépen telegetnek a csürök, kamarák,
csak szép buza-szalmája és csépelt rozs kévéje annyi volt, hogy a szive
nevethetett volna örömében…

Hanem mindennek elveszi savát, borsát, izét az a – szó: pap.

Anna napján tartották a rektorok mindig nagy választó-gyülésüket – és
Anna nap a szokott módon most is beállitott. Nem tudta, hogy nem lesz
vig Anna-nap Tompán, mint más esztendőkben.

Máthé Dániel, ifju ember, csak jegyző volt eddig, hanem most ki volt
nézve – miért miért nem oly hamar – elnöknek.

Isten sebes léptekkel, atyai mosolygó arczczal hozta Dániel felé a
szerencsét. Mit nem tett pedig a vajasdi rektor, Tubák István uram,
avagy a hires orgonista Káka Márton Nádason, hogy ő lehessen elnök.
Másként volt megirva.

Zsongtak, bongtak a rektorok, preczeptorok, kántorok. Irták a
czédulákat; elnök: Máthé Dániel, alelnök: Tubák, jegyző: Veress,
pénztárnok: Káka, háznagy (mert már háznagy is van mindenütt): Söröss
Lajos, könyvtárnok: Buzás Máthé; leggazdagabb volt, legtöbb bora
termett, gyermekei eddig nem voltak, barátságos asztalt tartott és soha
fönn nem hordta az orrát.

Eljött tehát megérdemelt tisztessége.

– Ugy tudd meg, Dániel – tört ki Máthéné kipirult arczczal – hogy én nem
főzök; én ennek a sok eszem-iszom részeges embernek korcsmát nem tartok.
Eleget ettek-ittak eddig a házamnál.

Forduljanak egyebüvé.

– De ugy-e, jegyzővé választottak, most meg hallom, elnöknek
kandidáltak. Sok a mennybéli jussát adná ám azért, hogy elnök legyen.
Ugy-e, Mészáros disznót öletett, drága borokat csapoltatott, még a pénzt
se kimélte – s megbukott. Ehol, nekem meg hozzák szó nélkül.

– No csak utálom az egész hadat.

– De ha pap volnék – – akkor ugy-e?

Máthéné oda ugrott férjéhez, átölelte, és forró csókkal boritotta el
széles, piros orczáját.

– Zsuzsika, Zsuzsika – ölelgette csöndesen a jó ember kis feleségét, te,
valami bogarak járnak a levegőben! Micsoda?

– Hadd járjanak, csak a szivébe is be tudnának jutni.

– S ha bejutnának, akkor lennék én csak boldog, mert tudom Istenem, meg
lenne az, a mit én kigondoltam, meg százszor látom is szinről szinre
álmaimban.

– Aztán hogy láttad? tréfálkozott a szerető ember felesége bohóságain.

– Hát ugy láttam, hogy felmentünk Pestre.

– Azután, de hát mért éppen Pestre, drága város az.

– Azért Pestre, mert van ott nekem egy nagy bátyám, gépész.

– Poklos Sándor?

– Poklos Sándor, gazdag ember, annak is se fia, se lánya, egy öreg
felesége. Mi ott ellakhatnánk. Maga járna a szemináriumba, én addig
otthon főznék, mosnék, segitenék a nénémnek, s az a három-négy esztendő
hamar leszaladna.

– Azután? Láttam, hogy röpködnek a bogarak a levegőben.

(Már ekkor egy-kettő beröppenhetett a Máthé uram nagy, szögletes fejébe
is.)

– Kitenné a püspök káplánnak, az én hazámba, Alsó-Tompára, s onnan majd
eljárnám én, hogy egyszer csak felső-tompai pap lenne az én uram, s ott
ülnék a papné székében.

– Nem lehet az, édes galambom – könyökölt izmos karjára Máthé ur, de
növekedő jó kedvvel.

– Már ugyan miért ne?

– Mert ott tégedet én tőlem elszeretnének, Pest nagy város.

Erre mind a ketten elnevették magukat.

Soha se büszkébb a jó feleség, de az igazi ártatlan asszony, mint mikor
szeretett férje tréfából félti, és felteszi róla, hogy más szeme is
örömest megakadna az ő arczán.

– Aztán mi baja volna még magának? sürgeté a feleség, a legderültebb
duzzogással és ragyogó, apró fekete szemekkel.

– Hogy vén vagyok már tanulni.

– Hogy volna?

– Nyolcz esztendős házasok vagyunk már, tudod-e, Zsuzsikám?

– Nincs az a maga homlokára irva, Dániel.

– Nincs, de nekem nagyon buta, vastag fejem van. Az eszem soha se fogott
valami könnyen.

– Tanulok én magával, ha kell éjjel nappal. Nekem mindig játék volt a
tanulás. Most is elmondom minden prédikáczióját.

– De ha én ötöt se tudok. S négy esztendeig tanulni – hozzá még ki is
nevetnek. Inkább követ fejtenék. Nem, nem Zsuzsikám, nem lehet; majd
bele találnék bolondulni, mint a kis Piros Pista Nagy-Kőrösön, a ki
szintén papságra vágyott, s a kukoriczák között halt meg, a hol
agyontanulta magát. Láttam, én temettem.

Igy fordul búra egy-egy alkalmatlan példa felhozás által sokszor a
legvidámabb beszélgetés. Máthé Dánielék is a Piros Pista esete által nem
tudtak többé belezökkenni a jó kerékvágásba, addig döczögtek, addig
döczögtek jobbra balra a járatlan uton, hogy észrevették, és Máthé ur
indulatosan vágott a levegőbe, hogy azokat a parányi apró bogarakat ott
rettenetes ökleivel összezuzza. De nem lehetett, mert ezek az
elverhetetlen bogarak csak tovább szállingóztak a levegőben. Akkor is
ezek a láthatatlan bogarak suhantak idébb-odább a Duna partján, mikor a
hantosi rektor elhatározta, hogy oda hagyja szép kövér veteményes
kertjét, hosszu szilvását, buja rétjeit, bő termésü kukoricza-földjét,
komáit, kedves tanitványait, s elmegy a nagy Szabadhatárra orgonistának,
s két ezer hantosi paraszt helyett orgonál nyolcz-tiz ezer fekete haju,
czifra subás, kék posztó dolmányos kunnak. S mi történt? Biber uramnak a
gazdag Csere Mihály is, a kevély Dömötör László is, a hegyes Péter Izsák
is, a veszekedő Mákos János is oda kiabáltak, hogy rosszul orgonál, ne
huzza, nem parasztok közt van most, hanem czifrázza, ha tudja, mint a
fülöpi kántor, ha nem tudja, keljen fel, a maga hangját is eressze ki,
mert a szabadhatári templom ahhoz van szokva, hogy bugjon benne a hang,
mint a trombita, és harsogjon, mint a kürt. Ha nem nagy az a hang, akkor
bizony menjen maga atyafi. És el kellett menni Bibernek, de a kövér
rétjeit, szép szilvását, kedves komáit nem találta fel többé soha.

Ez a történet is megfordult Máthé ur fejében, mert egy becsületes ember
fejében a világon minden történetnek meg kell fordulni, mikor nagy
dologra határozza magát.

A szoba tele lett ezekkel a láthatatlan kis égi vagy pokoli bogarakkal,
ugy, hogy alig vette észre, mikor a rektorok diszes küldöttsége csak ott
állott ám az ajtóban.

Heten voltak, s az öreg Szabó bácsi vala a vezetőjük.

– Kedves uramöcsém, kezdé az öreg rektor, örvendező piros arczczal,
biztos reménynyel, mert mért nem is kezdhette volna éppen igy, tisztelt
férfiu! Hiszszük, tudva vagyon ön előtt, hogy egyesületünk most tartotta
tisztujitó gyülését. Nagy tanügyi kérdések vagynak napirenden, az
iskola-ügyelőség erősen szorit bennünket, főkép ez a mostani uj, a ki
még nem királyi tanácsos, a ki megyei gyenge aljegyzőből lett hirtelen
jó nexusok után főfelügyelővé, s a ki éppen ezért most a lelkünk
üdvösségén is keresztül menne, hogy minél előbb nyeregbe ugorhassék,
huz, von, fed, zaklat, mintha semmit se tudnánk. Azért is erélyes
embert, mert Sólyom Sándor kollegánk, tisztelt volt elnökünk is talpig
jeles ember, de öreg, könnyen ijedő, ifju, bátor embert kerestünk tehát,
s az egész egyesület szeme tisztelt uramöcsémen akadott meg. Helyesen
is, két vótum hijján az összes gyülekezet Máthé Dániel személyében
állapodott meg. Fogadja szeretetünk, bizodalmunk ez őszinte jelét,
kedves elnök ur, vezessen bennünket jóról-jobbra,
nyereségről-nyereségre, s Isten ő szent felsége juttassa el csöndesen a
boldog öregség legszélső határáig, a tanitói testület állandó diszére,
hasznára. Éljen!

– Éljen, éljen, éljen! hangzott a lelkes kiáltás a hét derék férfinak
ajkairól. S egyik is, másik is várta a szép viszonválaszt. Közelebb is
járultak az uj elnökhöz, hogy minden szócskát jól meghallhassanak.

Hogy röpködtek azok a kis bogarak, mintha forgó szél kergette volna
őket.

Jó-e az, mikoron az asszonynak több esze van, mint kellene, és mikoron a
házhoz jobbadán mindent az asszony hoz, és ezt ő tudja is, és nem is
titkolja el?

Máthéné hirtelen, mintha csak a félrecsuszott nyakravalóját akarná a
férje urának megigazitani, oda sugott a gondolkozó ember fülébe: el ne
fogadja, én nem sütök-főzök!

Lassan volt ez mondva, de egy-egy jó fül mégis elkapta a szót.

– Hm! – hallatszott reá egy kis csöndes mormogás.

Máthé urnak most azt kellett volna tenni, hogy igy szól: Köszönöm,
szeretett tiszttársaim, a megtisztelő becses bizodalmat, életem legszebb
órájának tartom ezen órát, és igy tovább, a mint hozta volna bizonyára
az okosság és öröm.

Nem tette, habozott, gondolkozott, pedig száján volt a szó, a jobbik
szó.

De forditotta a beszédet ilyenre:

– Annyira meglepte szivemet szeretett tiszttársaim kegyes jóindulata,
hogy mielőtt válaszolhatnék, pár napi gondolkozási időt kérek. Csekély
vagyok én még ily magas polczra, számosan vannak itt nálamnál sokkal
méltóbbak, érdemesebbek.

– Nem, nem – tetszett az alázatos szó, – csak öcsém uram kell nekünk.

No mégis meg kellett adni a várakozási időt!

Künn aztán a küldöttségnek az a jó fülü tagja, a ki nem felejtette el,
hogy én nem sütök-főzök, elmondta a társaknak a dolgok igazi
környülállását, és a gyülekezet haragosan, háborgó szivvel, hamarosan
szerteoszlott.

Pedig Máthéné nem volt fösvény asszony, rossz szivü sem, s már minden
ételt oda is tett a tűzhöz, csak a szándéka volt magasabb. Ám a sok jó
sült, bor, gyümölcs most valóban ott maradt.

Mindig azt láttam én is, de mások is azt látták kétségkivül, hogy a nagy
urak érzékenyek, neheztelők, boszuállók; de a valót ha ki akarom mondani
– fájdalom, ki kell jelentenem, hogy a szegény emberek is csak ilyenek.

Hogy zugtak, morogtak a rektorok; hogy bántotta szivöket az illetlen
szó, hogy: nem sütök főzök; hogy esküdtek többen boszut, hogy ezt
keservesen megbánja valaki! a ki tud és akar valamit elképzelni, ezt
éppen elképzelheti.

A Máthé Dániel csillaga a szép, boldog csereshegyi falvakban leszállott.

Édes Istenem, mikor egy ember csillaga leszáll, nagy kérdés: feljön-e az
még valaha!

Máthé Dániel urat azért-e, mert kedves jó feleségére hallgatva, de
erősen körül vették azok a kis parányi zsongó-bongó bogarak. Mintha
mindenikből egy régi, bátoritó jó barát nézett volna felé, mondván:
helyesen Dániel, a ki mer, az nyer!




III.  Egy szó, a mi bánt.

A jó emberekből pedig a szerencsés gazok mennyit elpusztitanak, mégis,
istennek hála, sohasem fogy ki a világ. Azon igen kedvező helyzetnél
fogva, hogy az asszonyok mégis csak bizodalmasabban elmondanak minden
titkos gondolatot, tervet, mint a férfiak. Oláh József pesti
papnövendék, egy buzási asztalos fia, megtudta, hogy Dániel bácsi miben
töri a fejét Felső-Tompán.

Nem is sokat késedelmeskedett, hanem felöltötte legjobb ruháját s hogy
utba igazitsa Máthé urat, egy augusztusi szép reggelen beköszöntött a
rektor urékhoz.

Mindig van valami jellemző, felismerhető szép tulajdonság azokban, kik
az embernek segitségére akarnak lenni. Egyik mindig mosolyog, hogy
bizodalmat költsön; a másik óvatosan kapkodja a lábait, hogy jaj, rossz
a világ mostanában, tehát vigyázni kell; majd egy másik borzasztón
rágalmazza az emberiséget, hogy ő becsületes lelkével annál inkább
kitünjék a semmirevalók közül; olyan is van, a ki rokonságot köt, s nem
nyugszik, mig be nem mutatja, hogy bátran reá bizhatjuk a mennybéli
jussunkat; ez meg abban győz meg bennünket, hogy nincs halandó, a kiben
jobban biznék, mint bennünk, s a kit apjánál, anyjánál jobban szeret, az
föltárja előttünk alig sejtett kitünő tehetségeinket, a mivel
természetesen csak szemeinket nyitja ki. Egyáltalán a ki vigyáz, csak
megismerheti valahogy, mikép az Isten időről-időre elküldi hozzánk
oktatóinkat.

Oláh József ur azok közé tartozott, a kik mindenkit égig magasztalnak s
a ki ez által jelzi, hogy minő gyöngéd, nemes lélek ő. Közép termetü,
vállas, nyakas, veres-szőke ember volt, sok apró szeplővel, melyek mint
megannyi szemek néztek a vele beszélőre. Tömött haját szorgalmasan
kellett, hogy kenje, mert gyönyörüen fénylett. Veres, hosszu bajusza
mindig ugy állott, mint két kis evező lapát, szerette kifesziteni
mellét, mely szokása már előre elárulta tiszta szivét, egyenes modorát,
s a szavakat ugy ropogtatta, mint a ki minden kimondott igének sejteti
értékes magvát.

Ily ember nagy szerencse, ha kihez közeledik – amint ezt az első
látogatáskor megmondotta Máthéné.

– Tiszteletes Máthé Dániel urat itthon lehet-e szerencsém találhatni –
szólalt meg Oláh ur a Máthéék kis kapujában, éppen Máthénéhoz intézvén e
szivélyes kérdést.

Óh mint dobogott a jó asszony szive e szóra, hogy: tiszteletes.

– Igen is, éppen itthon van, tessék; valami mézet szed.

– Ah tehát van méhesük is? Az pompás. Jó jel, hogy első látogatásom is
édessel kezdődik. Én a jelekre sokat adok, Isten mutatja azokat nekünk.
Ha nem tévedek, éppen a kedves tíszteletes asszonyhoz leszen szerencsém
– Máthé Dánielnéhez?

– Én vagyok.

Kezet nyujtottak, s mint a pártfogók szokták – Oláh ur egy pár másod
perczig keztyüs kezében tartá az asszonyka barna, csontos, széles,
falusi kezét. A mellett egy futó pillanat alatt az egész csinos udvart,
telket, csürt, szérüt, kertet, gyümölcsöst felmérte.

– Van ezeknek mindenük – jegyzé meg magában a fiatal ember – s növekedő
udvariassággal és derültséggel hangoztatta dicséreteit.

A nagy, izmos termetü Máthé Dániel ur hajadon főn, ingujjban, kigombolt
mellénynyel, s két jó nagy tállal, melyből csorgott a fris, aranyszinü
méz – sietett a beszélők felé.

– Isten hozta hozzánk, Oláh ur, kiáltott Máthé Dániel, hát haza kerültek
már a theologus urak?

– Egytől egyig, elnök ur, csak nekem kell visszamennem pár hét mulva,
mert a főtisztelendő püspök ur káplánja helyett kápláni teendőket
végezek.

– Már? az ugyan szép – sietett megjegyezni édes irigységgel Máthéné –
istenem, igy hát már majdnem pap! Oláh Mihály bácsi szerencsés!

– De nem vagyok ám elnök, Oláh ur, ne is tessék ugy czimezni. Feleségem
nem hagyta, hogy elvállaljam. Hát ni! – legyintett az egyik tállal.

– Hallottam az okát fülhegygyel – helyes. Nagyon örvendek.

Megbátorodott erre Máthéné. És én hiszem, hogy nem tudta mit beszél a jó
asszony, de szörnyen ócsárolta a rektorokat. Elmondta, hogy azok minő
szolgák, rabok, rongyosak, iszákosak, s hogy mily kevésre is becsüli
őket a világ. Bezzeg máskép vannak a papok.

– Azok se mind a teteje ám, Zsuzsika. Most is kettőt csaptak el.

– Ha volna is egy-egy törődöttje – az meg se látszik.

– A rektorok jó hazafiak – veté oda Máthé ur büszkén.

– Tán a papok nem? Azok ott is előljárnak, vezérek.

– Lehet, lehet.

– De éppen ugy van. A forradalomban is apám csak közember volt, a pap
vezér, pedig szegény apám husz olyat legyürt volna.

Mikor az ember megkapja a jó, alkalmas tárgyat, órákig se fogy ki a
legkellemesebb beszélgetésből.

Máthé ur, Máthéné, és Oláh József ur, mintha papválasztás lett volna
küszöbön – mind csak a papi állás nagyszerüségéről beszélt, egyik
előnyösebb világitásba helyezve a szent hivatal felséges voltát, mint a
másik.

– Már csak a papnak lakása is mindig jobb, mint a rektoré – erősité
Máthéné asszony.

– Jobb, hagyta helyben Oláh ur, jókat falva a fris mézből, és puha fehér
kenyérből.

Éppen készült, hogy egy jó karaj gyürkés kenyeret szeljen.

– Nagyszerü ez a kenyér ezzel a mézzel, tartotta fel a kenyeret
vigyorogva.

– Oh tessék, tessék – tömte volna a sok mézet a jó asszonyka a vendég
vastag, veres szájába. Istenem, hogy örvendek, hogy ez a kis semmiség
olyan jól esik. Megpróbálom egy kis jó mákos rétessel. Ugy-e jó, lesz?

– Nagyon jó – nyelte hatalmasan a rektori falatokat Oláh ur.

– Hát réczét, fris káposztával?

– Nagyon jó.

– Istenem, hogy örülök. Addig kimennek egy kis sétára Dániellel a
szőlőbe. Lehet talán már egy-egy érett szemet is találni.

– Nagyon helyes.

– Elmondja Oláh ur, hogy milyen élet van Pesten, milyenek az emberek.
Csak törje meg azt a kemény diót – mutatott férjére – mert többet ér ám
ez, mint a mennyit kivülről mutat. Az egész falu mondja, hogy a jó isten
is papnak teremtette. Csak puhitsa meg azt a kemény, vas fejét.

Nyár volt, a mikor falun nem jártatja jóravaló magyar ember gyermekeit
az iskolába: azonban Máthé ur iskolájában mégis voltak nehányan, zsidó
fiuk s pár német hivatalnok leánykája.

Ezeket tehát módban kellett hagyni.

– No, látott ilyet, Oláh ur – lépett elő méltó panaszszal Máthéné – a
rektornak soha sincs pihenése, hanem van aztán a papnak. Örökké a
városon ülhetnek. Egész héten csak annyi dolga, hogy egyet fordit a
zsákon, s más prédikácziót vesz ki, azt vasárnap délelőtt elolvassa, s
megvan a hét. A feleségeik is mily boldogok, külön székök van a
templomban.

– Igaz.

– Csak azért is pap lennék – s itt Dánielre vetett egy villogó tüzes
tekintetet – hogy a feleségemnek külön ülőszéke legyen. Szégyen az egy
tisztességes asszonyra, mikor akármilyen elegy-belegy nép melléje ülhet.
Az Isten csak a papokról gondoskodott, pedig az eklézsia szekerét mindig
a rektorok huzták és huzzák is örökkétig. Ez a semmi adminisztrátor is
csak átizen: rektor ur imádkozzék, most nem mehetek; rektor ur
prédikáljon, be kell mennem a városba; rektor ur temessen, ez a bajom,
az a bajom. S a tisztességet, a szép fizetést elviszi ő. Hát élet ez? De
tudom Istenem, hogy nem ülünk itt tovább.

Még a konyhából is behallatszott egy-egy érzékenyebb felkiáltás, hogy
csak a papnék a boldogok, csak papok az urak.

A férfiak mosolyogva tekintettek egymásra, sajnálták a szegény asszonyt,
s a sok boldogtalan rektornét a közel és távoli vidéken; vették
kalapjukat, pálczájukat, Máthé ur a kulcsokat, s pár öblös üveget. S
megindultak a szőlők felé.

Oláh ur oly mélyen meghajtotta magát a tágas tiszta konyhában Máthéné
előtt, hogy ily felette finom udvariasság csakis egy papnét illethetett,
sőt még kezet is csókolt, tekintettel levén a gazdagon megrakott széles
tüzhelyre.

– Csak világositsa fel, édes, jó Oláh ur, Dánielt, hogy meg lehet élni
Pesten, le lehet azt a néhány évet hamar járhatni, – megálljon, hogy
szereti? – s az asszony minden étel készitésén végigment, ugy a
sülteken, mint a tésztásokon. S hogy örvendett, mikor megtudta, hogy
Oláh ur is mindent jó zsirosan, paprikásan, fűszeresen, édesen,
czukrosan szeret, éppen mint ők. Mily kedves ember, csupa szeretet,
finomság, mint a milyen lesz bizonyosan Dániel is, csak egyszer rá
lépjen a papi pályára.

De rálép, mert nem nyugszik, ha utolsó tűig-gombig mindent pénzzé
kellene is tennie, mig föl nem szentelteti.

Ő is, a jó asszony, vigan forgolódott a konyhában, de a férfiak is nagy
jó kedvvel haladtak kifelé a partos gyümölcsös meredeken. Érett a körte,
pirult, sárgult; zsendült a szilva, kékült, gömbölyödött; a sötétzöld,
ragyogó szőlőlevelek közül hivogatólag kandikált ki a zöldsárga bajor,
rózsaszin muskotály, s tarkálló feketés jardován. Egy-egy szőlő-őrző vén
ember nagyokat durrantott a magas állásról, hosszu ostorával, hogy
azután tisztelettel megemelje kalapját a rektor urék előtt, s
elgondolja, ugyan ki lehet az a csinos fiatal ur, nem-e az ivándi uj
pap, mert alighanem mégis a halmosi lesz. Egy-egy sövénykapu mellől szép
fiatal, paraszt leány leselkedett, hol kijebb, hol belebb huzódva piruló
arczával, hogy megtudhassa, ki az, a ki a rektor urral megyen, mert
ugyan helyre egy fiatal. Élt, zsongott-bongott, mozgott minden fa,
minden bokor.

S mennyire jobban éledt a Máthé ur szive azokra a szép, ékes beszédekre,
melyekkel Oláh ur folytonosan táplálgatta.

– Ah milyen ember Székács, meg Török, két igazi apostol. Tudja Máthé ur,
Székácsot csak egyet szült a világ, olyan felséges szónok nem lehet ma a
protestáns világban, hangja mint mennydörgés, fekete szeme tüze mint a
villámlás, őszbe boruló, sürü fekete haja még mintha gyönyörübbé tenné
magas, nyilt homlokát, s aztán hosszas telt, borotvált arcza a tiszta
jóság, fenköltség. Csak rá kell nézni, hogy az ember föllelkesedjék, s
elfeledjen mindent, a mi a földön sértő, szomoritó. Nem hiszem, hogy
lehetne sziv, a melyet a legrejtettebb gyökerekig meg ne hatna,
renditene. Várjon, mondok egy fölséges beszédéből nehány passzust.

Éppen egy magaslatra értek. Alant kanyargott a széles, csillogó Duna,
szigeteivel, zátonyaival, erdeivel, mintha azokat is mind magával vinné,
mint a hogy viszi a csónakokat, hajókat; lent a füzes erdők szélén, sürü
fák között pihent a falu, Felső-Tompa, s vigyázólag, intőleg emelte ki
karcsu bádog-tornyát a valaha katholikus, most protestáns templom. Erre
forditotta tekintetét Oláh ur, s megsimitva vereslő, fényes haját, s
megpödörgetve hosszu, lebegő bajuszát, fenkölt szinészi magatartással,
mint a kisebb Lendvay szokta egy-egy ily drámában, szavalni kezdte a
lángeszü nagy prédikátor sorait: »Szemek, mit szemléltek? Inkább a
természet csodáit, a müvészet remekeit-e, vagy a mulékony divat tarka
képeit? az Isten néma prófétáit-e, a csillagokat, vagy az éji örömtermek
lámpafényét? Magatokat-e a tükör előtt, vagy a nagy Isten bámulatos
müveit? Ha néztek, hogyan? Összevont szemöldökkel-e a boldogabbat,
könyekben fürödve-e a boldogtalant, félszeg hunyorral-e a nagyobbat,
leeresztett pillákkal-e az alantabb állót? A gyülölségtől szikrázva-e,
vagy a bocsánat könyeiben olvadozva-e az ellenséget? A vágy ködével
leplezve a bünt, vagy ösztönszerüleg bezárkóztok-e előtte.

Nyelv, mit szoktál beszélni? Igazat-e vagy nem igazat, nem illik-e rád
az apostol mondása, hogy: Istent dicséred-e és az embereket átkozod egy
és ugyanazon ajakkal? nem ejted-e a keserüt édesen, és az édeset
keserün? magasztalod-e, vagy legalább véded-e a gonoszt; a jót és jókat
nem gyalázod-e? azt szólod-e, a mit az ész előbb átgondolt, vagy előbb
szavalsz, hogysem eszedet tanácsul kérted volna? nem szóltál-e ott, hol
hallgatnod, nem hallgattál-e ott, hol szólnod kell vala? mindig a sziv
hű tolmácsa voltál-e, vagy szavaiddal kebled érzelmeit palástolgatád?
tudtál-e hallgatni, midőn megfogadtad, vagy nem állhatván ellent,
elsusogtad a rád bizott titkokat? nem lettél-e kigyóvá, mely mar,
méreggé, mely öl, kétélü fegyverré, mely barátot és ellent, magát és
mást sebesit?… Ah, erős Isten! hordozz engem tökéletes utakon.«

A nyers, darabos, durva arczu, de szelid, ábrándozásra hajló ember
majdnem egészen oda nyomta magát az áthatott ifju szónokhoz. Nem vette
észre, hogy az ő ajkai is mozognak, és nem vette észre, hogy könyei
csöndesen csörgedeznek.

Felkiáltott ő is Oláh urral: Ah, erős Isten, hordozz engem tökéletes
utakon…

– Ugy-e? Ez ám a szónok, Máthé ur? S milyen nemes, magas sziv. És ez is
egyik tanárunk.

– Tanáruk? kiáltott elragadtatva Máthé ur.

– Az, mért ne. Több: barátunk, testvérünk, atyánk.

– És hát Török?

– Török? az mint a Krisztus, szerte jár és jót tesz, felkeresi a
kicsinyeket, gyámolitja az ügyefogyottakat, ah barátom, az egy nagy,
nagy ember, több, egy fél Isten, mert ő szegény, s másoknak halhatatlan
munkát teremtett. Egy maga, tudja mi ez? Nincs annak czime, semmi czíme,
nem jár az hintón, selyemben, bársonyban, nem kamatoztatja az titkos
uzsorákon pénzeit, hanem a rajta valóját is oda adja a szegénynek.
Tudja, mit tett ez az ember? Templomot vett, iskolákat épitett,
alapitványokat szerzett egyházának, iskolájának és nem vett érte semmit.
De ha van az emberekben becsület és hála, egekbe nyuló piramisnak kell
hirdetni nevét, örökké élő jóságát. Ezek a papok, tudja, ezek járnak a
Jézus nyomdokain.

Máthé ur arcza lángolt a szégyentől, hogy ő még semmit sem tett, pedig
már belépett a harminczkettedik esztendőbe, hogy ő egy érzéketlen, önző,
tunya ember, a kire nem méltó, hogy Istennek ez a szép, tiszta
augusztusi napja süssön. De forditani fog ő ezeken! Hogy? mikor? s hol?
Mint a hirtelen kibugygyant forrás, buzogni kezdett szivében minden
szebb érzés.

Igy értek el a szőlőbe.

Máskor az volt az első gondja, dolga, a mint a nagy vasas, három zárra
járó ajtót kinyitotta, hatalmas, fényes, hengeres kulcsaival, hogy
kinyitogatta a présház vastábláit, megnézte a hordókat, megtörölgette,
megkopogtatta, valamelyik nem szivárog-e, nem nyultak-e hozzájuk
lelketlen, avatatlan kezek, azután széttekintett a terjedelmes, majd
négy holdnyi szőlőben, s mikor mindent elvégezett, akkor töltötte meg a
magával hozott nyakas kis itczés üveget. Most, mert talán a kellő
lelkesedésnek engedett, elsőben is a csapot kereste föl.

Töltött Oláh urnak, magának is, és ismét töltött és töltött.

– És visszatértek az elhagyott ösvényre, a papi szép, felséges pályára.

– Csak vén ne volnék egy kissé, öcsém uram, ragadta meg hévvel Máthé ur
az ifju ember sima, puha kezét.

– Hogy volna vén, bátyám? Éppen a legszebb időben van, 27–28 éves lehet.

– Több, és szégyelte megmondani, mennyi, hanem megtöltötte a helyett
ujból a poharakat. Hanem nehezen tanulok, az az, öcsém!

– Se baj, kisugjuk, aztán meg lesünk, itten-ottan pászolunk, s megy a
dolog pompásan. Apánk lesz, pénztárnokunk, gazdánk. Kedves neje kosztot
ád, oda járunk huszan-harminczan, s egyszer csak előállunk a papi
czenzurára, majd a májusi gyüléskor a fölszentelésre.

E szóra szent borzalom futotta át a derék rektor hatalmas, husos hátát.
Már ott érezte vállain a magyarországi keskeny, kötény-szerü
selyem-palástot, s derekán az övet, melynek szalagjai hosszan lógnak alá
magas, majdnem öles termetéről.

– Szép lesz az, bátyám! Erre iszunk.

– Vajjon? szólt félve is, örvendve is. Hát hiszen igyunk.

– Pompás papot csinálunk magából. Felséges ital. Hej bátyám.

– Ugyan? De nekem nagyon nehéz fejem van ám, gondolt a papságra.

– Majd meglássa, mikor kibukkan a sötét lépcsőkön a katédrába, s oda
fordul a nagy, fényes pesti gyülekezethez, melyben nem egyszer grófok,
sőt herczegek is vannak, ugy átmelegszik, hogy eszébe se jut, hogy
valamikor itt Felső-Tompán rektor is volt, s nyujtotta az irgalmatlan
komisz éneket.

Most bántotta legelőször a rektor szó. Miért? S komisz éneket?




IV.  Máthé Dániel ur utolsó rektori examene.

Falusi embernek, s főkép egy becsületes embernek nem lehet olyan könnyen
mozdulni a hivatalából, mint a nagyvárosi uraknak. Azok összevesznek
előljáróikkal, egy kis pénzt félrekezelnek, s kész az egész munka,
szabadok – előttük a szép világ! Ma pénztárnokok, holnap vasuti
konduktorok, fényes arany vagy ezüst paszománttal; ma szerkesztők
valamely uj journálnál, holnap már képviselőjelöltek a Tisza-Duna
között, s járnak velök a bemutató honmentők. De fölötte máskép vagyon ez
falun. Ott a sörtéseket el kell adni, teheneket el kell adni, lovakon
tultenni, szőlőt elcsereberélni, borokat elhelyeztetni soha meg nem
fizetem korcsmárosokhoz, s a falutól, s esperes urtól is nehéz kivájni
az elbocsátó levelet. A nélkül pedig nincs ut se fel, se alá.

Nem kellett már a rektorság Máthé Dániel urnak.

Két okból. Először csakugyan mást választottak a rektorok elnökének, egy
kicsapott takarékpénztári ellenőrből lett rektort, ifjukori halálos
ellenségét – tehát most már nem marad; másodszor komisz, irgalmatlan
ének! S ő ezt soha se tudta! Hogy nyujtotta pedig sokszor, milyen
áhitattal, azt hitte: mindenkinek a szive megérzi, hogy ő most mily
remek munkát cselekszik. Nem kellett az asszonynak ösztökélni,
ingerelni, hogy menjünk már, mit ülünk már ebben a förtelmes fészekben.
(Mert különben Felső-Tompa gyönyörü szép kis helyecske volt bizony.)
Röpösött is a Máthéné lelke örömében. Okos, tiszta fejü asszony létére,
olyan bolond volt, hogy mindenütt a diszes rektorságot ócsárolta, a
Fülöp Áron boltosnál, a Sarju mészárosnál, ki pedig szintén zsidó volt,
tehát nem részünkről való; a Görbe Tutyi asztalosnál, (ki egyébként is,
a mért rektor nem lehetett, minden belső embert halálosan gyülölt) s
valami szin alatt, hogy teritőt készit az ur asztalára ajándékba,
mielőtt elmennének – mindjárt, mindjárt bekukkantott a templomba – nézni
a papné székét. Sőt nevetséges dolog csak kimondani is, sokszor bele is
ült! Nem bün, igaz, igaz.

Senki se látta különben, csak Pista Andrisné, a harangozóné, de az – a
mint megmutatta a körülmény, – éppenséggel elég volt.

– A rektorné asszony Pál-napján, éjfélben, tánczolt a templomban egy
ingben, s eladta a lelkét az ördögnek, csakhogy az ura tompai pap
lehessen.

No az már igazán nem volt igaz.

– A rektor ur Sarju zsidónál minden éjjel hamis bankót csinál, s Pestre
viszik a sok pénzt.

Ebből se volt egyéb igaz, mint hogy Sarju vette át a Máthé ur borait.

A közben, a mint elterjedt a hire, hogy Máthé Dániel beadta a lemondását
a presbiteriumnak, s Szent-György napkor már el is költöznek Tompáról,
seregestől járt a nép, asszonya, férfia, örege, apraja a jó rektorékhoz.

– Óh lelkem, jó asszonyság, aranyos rektorné asszonyom, ne menjenek el
közülünk, hiszen mint a szemünk világát, ugy szerettük mindig.

– Mivel bántottuk meg, ki bántotta, hogy az a haragos Isten pusztitsa
el, a ki csak egy rossz szót is szólott a mi drága, jó rektor urunkról.

– Nem lesz többet olyan énekes, mint a milyen Máthé Dániel volt – nem,
soha többet Tompán, de még a környéken sem. Nem halljuk többet oly
szivre hatón, hogy: »Ez husvét ünnepében. Ez husvét ünnepében!« –
hangzott utczahosszat a szivből jajgató asszonyok ajkairól.

– Olyan bucsuztatókat se hall többet a falu, a milyeneket Máthé Dániel
mondogatott százszor, meg százszor, még a koldus Tamás Pál fölött is:

  »Botját, tarisznyáját letette már Tamás,
  Fölveszi bizonynyal holnap utána más;
  De éneket, szépet, a hogyan ő zengi:
  Áldott Jézuskáról, nem mond szebbet senki.«

Betölt a falu sirással, a mellett, mint a sötét felhő, jött a sok fekete
ruhás rektor barátkozni, hizelegni, kelletni magát a tompaiaknál,
ócsárolni Máthé urat, hogy kevély volt, szivtelen volt, lenézte a
szegény tanitót, kikerülte a szegény embert, mert nem birt a
dölyfösségével, hogy megszedte magát a nép zsirján, hogy kiszivta a
szegénység vérét. Menjen a gonosztévője, akassza fel cselekedeteiért a
hóhér…

Az esperes ur is be-bejött a faluba két vén szürke lován, hozta a
sógorát, a bakari részeges kántort, s árulta a presbiteriumnak, mint a
legfáinabb portékát, a kinél különbet fél Magyarország nem szült. Mi
ehhez képest Máthé? még a rongya se.

– Igaz a, nagytiszteletü esperes uram, mondogaták itt-ott, valamely
pinczékben hallgatva a bakari rektor törött-fazék-hangját.

– Ez a hang, barátaim, bátoritá őket a jó esperes ur, maga is fúva a
szép: »Igyunk fiuk« éneket. Aztán ha le nem mondott volna, suttogá az
esperes, akczió alá kellett volna vetnem, mert csalás, hamisitás,
sikkasztás, kötelességmulasztás, erkölcstelen parázna élet, stb.
temérdek kanonikus hiba! Éppen a legjobbkor mondott le. Viszi a büne, a
gonoszsága, barátaim. Igyunk.

Igy vigasztalta a jó lelkipásztor-főnök az együgyü népet, a ki mindig
vak, s az is marad holtig. Mert a nehéz, terhes esperességgel az a
kötelesség is jár, hogy vizitálni kell a népet sürün, és alkalmatosan
vezetni.

A felső-tompaiak azonban megrögzött, konok emberek voltak, alig tette ki
a lábát a jó esperes ur közülök, a két fehér ló még a csordás kutat sem
érte el, már a boldogtalan, együgyü nép ott rimánkodott a rektora, a
kedves, szeretett, jó rektora udvarában.

– Nem innen egy tapodtat sem, kedves rektor urunk, megjavitjuk a
fizetését, hát hiszen épitünk még egy szobát, megfedjük a csürt
cseréppel, uj kutat ásunk, nem megy, itt haljon meg közöttünk. Minden
papunk, rektorunk itt halt még meg. Behelyheztetjük a czinterium
udvarába, követ emelünk, mint a papunknak.

– Majd ha Felső-Tompán pap lesz Dánielem, mondá igaz örömmel a rektorné.

A jó emberek egymásra néztek, megcsóválták busan a fejüket, hogy a
szegény rektorné csakugyan eladta a lelkét, csakugyan igaz, hogy Pál
napján a templomban, hogy éjfélkor, teremtő Isten, s szomorun széledtek
el egymásután hazafelé, hirdetve, hogy Máthéné alighanem igazán
meghibázott az elméjében, bejár a templomba az ablakon, a hasadékokon
tánczolni, s másnap érthetetlen dolgokat beszél, könyvekről, tanulásról,
papságról!

Mély, mély, őszinte részvét töltötte el a tompaiak szivét.

Előbb erőszakosan közbevágtak, mikor Máthé ur eladta a szép lovait, hogy
mit csinál ilyen potom áron; majd – mert az ember meghajlik a sors előtt
– maguk is elkapkodták, a mit lehetett, jó olcsón, egy hordót, egy
széket, asztalt, egy borjut, egy disznót.

Menni kellett a dolognak a maga rendjén, mint a nagy betegségnek, és
végződni vagy egészséggel, vagy halállal.

Eljött az idő, hogy a felső-tompaiak uj rektort választottak, azt, a kit
Máthé Dániel, kedves volt rektoruk ajánlott. Nem kellett az esperes ur
szeretett sógora, pedig ugyan sokszor megjelent a két vén fehér ló
Tompán.

Lakott a faluban valami szegény, árva fiu, egy kicsit sánta is volt,
valamennyire vak is, de azzal az egyik nagy kék szemével oly nyájasan
tudott mosolyogni, hogy minden ember megszerette.

– Válaszszák meg, kedves barátim, Harmath Sándort, szólt Máthé ur a
tompaiakhoz, s a tompaiak egyhangulag megválasztották.

Össze is szidta őket az esperes, és kijelentette hogy ez ellen
protestál, és fölmegy a püspökig.

– Micsoda? egy nyomorék embert ekkora faluba, mikor itt fölös számmal
vannak épek. (Teszem, a bakari sógor is.)

Máthé Dániel meg akarta várni, hogy exament tegyen kedves
tanitványaival, utoljára, még egyszer. Azért is az egész őszt és telet a
legnagyobb munkában töltötte el. Ne legyen egy is, a ki ne tudja
kötelességét. Kora reggeltől késő estig ott ült az iskolában, hogy
sokszor alig tudott elszakadni kedves gyermekeitől.

Máthéné – mint általában ilyen esetben a nők – erősebb lelkü volt, vigan
varrt, szabott, kötött, készülve az élet szebb, dicsőbb napjaira. Ő már
tisztán látta Pestet, a sok kosztos ifju embert, a fényes templomot, ott
a püspökné mellett egy kis szöglet-helyecskét, az ő székét, mert hiszen
innen-onnan ő is papné már. Négy, öt év, kicsi dolog, négy-öt tél hamar
elolvad fagyával, jegével, havával.

Hizott, épült, csinosodott, a kis sovány, fekete asszonyka szinte
kigömbölyödött. A nagy öröm és boldogság fényessé tette orczáját,
szemeit, mint a nap a rektori lakás kis ablakát, a hova, a mikor csak
teheti, örömest oda süt.

Im holnap Gergely napja, vasárnap. Itt az exámen.

Máthé Dániel urat, mert tán meghütötte magát valahol, kiborzogatta a
hideg, s elgyujtotta a láz. Éppen Gergely-nap előtt.

A vén Csendes Miskáné, ki megkente a rektor urat, hogy kivegye belőle a
bajt – az udvarban azt mondta a rektornénak:

– Angyalom, kedves tiszteletes asszonyom (már igy czimeztette magát
bizodalmasabb jó asszonyaival) ez a hideglelés, akármikép forgassam az
eszemet – nem jó jel, nem jó jel.

No ez abban maradt.

De éjjel félrebeszélt Máthé ur, s mind a papságról.

Szerencse, hogy a feleségén kivül senki se hallotta, hogy miket mondott.
A harangozóné azonban, ki mindent tudni akart az utolsó pontig – ezeket
a szavakat is meghallotta.

Most még nem mondta el senkinek.

A természet segitett Máthé uron; másnap semmi baja se volt.

Diszesen, nagy közönség előtt tarthatta meg az exament.

Fent, a magasan álló rektori katédra körül, ültek a vizsgáló urak
hosszu, fekete asztal mellett, melyet ily alkalomra rendesen a
faluházától szokott az egyház elkérni, a fekete, törött, kopott,
nyikorgó székekkel együtt. Oda adták a nagy tintatartót is rossz
tollaival – bár senki se irt velök egyszer is. Átküldte a biró ur a
vastag, két itczés ivóüveget, s a majdnem itczés ivópoharakat. Ezekből
sem ivott pedig senki. De igy hozta magával a tisztesség és – falun erre
sokat adnak.

Az esperes ur föl is emelte egyszer-egyszer a nehéz, durva poharat, és
mint mindenre, és örökké, erre is elmosolyodott, bár ma se lehet tudni:
mi okból. Az adminisztrátor ur is elmosolyodott, hanem ha ő már azért,
hogy az esperes urat a választásokra lekötelezze. Sokszor az emberek azt
hiszik, hogy egy jól alkalmazott mosoly többet ér, mint egy papirosba
takart két forintos tallér, vagy akár egy arany. Nem hiszem, hogy erre
is nem nevetett az esperes. A bakari rektor ur is ott ült egy
szögletben, feltaszitott orral, keresztbe font kezekkel, hogy a
vizsgáról a Duna-Vidékbe egy jó borsos czikket irjon, és jól leteremtse
a nyomorult Harmath Sándort.

Nem megyek addig tovább, mig ide nem teszem, hogy ez meg is történt.

Temérdek nép volt a hosszu, tágas teremben, hogy egy egészséges
lélegzetet alig vehetett az elfáradt, verejtékező vendég.

Voltak ott zsidó szülők, tiszteletteljes alázattal gyermekeiket
hallgatni, hivatalnokok, feszengő diskuráló magatartással,
mesteremberek, büszke örömmel, hogy a parasztoknál előbb ülhetnek,
paraszt menyecskék, viruló orczával, öreg szülék, kurta bundácskákban,
barázdált, ránczos ajkakkal, melyek a hatvan esztendős parasztasszonyt
már nyolczvannak mutatták, ott voltak az esküdtek, presbiterek
kurátorostól, birástól, jegyzőstől, figyelmező tekintettel, bár
mindnyájan csak a fiatalabb, szebb asszonyokat nézték, és keveset
figyeltek az esperes ur fontos kérdéseire; a falu tisztességesebb része
bizonyára ott ült, el lehet mondani.

S mégis a Duna-Vidék azt irta: »Kongott a terem a hidegségtől és
ürességtől; valóban sajnáltuk a derék, ügybuzgó, nagytiszteletü esperes
urat! Ám a népet nem lehet félrevezetni, hatalmasan boszut állott a
felfuvalkodott Máthé Dánielen…«

A gyermekek, fiuk, mint leányok, gyönyörüen feleltek, hogy a szülőknek
örömkönyek ragyogtak szemeikben.

– Ne énekeljetek olyan csuful, kiáltott egyre, egyre az esperes ur,
miféle paraszt tempó igy olvasni; állj ide, ne hebegj, mit szuszogsz,
milyen a körmöd, hát a nyakad? A rektorné asszony, de látom nincs itt,
ilyesmikre ügyelhetett volna. Bakaron a tisztaság főtantárgy.

Az adminisztrátor ur hajtogatta nyirott, fekete, gömbölyü fejét, s
mindenben a nagytiszteletü urnak adott igazat, ki még a feddéseket is,
mint az egy espereshez illik, nevetve adta meg.

– Menjünk át más tárgyra, nézzük a mértant, számtant. Fiuk, az
olvasással nem vagyok megelégedve.

Máthé urnak megteltek a szemei. Máskor az esperes ur csak dicséreteket
hangoztatott.

Az esperes ur hivatalából kifolyólag oly kérdéseket tett, melyek azt
czélozták, hogy a gyermekek zavarba jőjjenek. És nem jöttek zavarba.

– A számtan menne, de többet kellett volna felölelni ebből a felette
szükséges tárgyból, mit gondol a rektor ur? mi?

S a jó esperes ur itt is olyan barátságosan nevetett.

Máthé Dániel nem tudott mit felelni, csak gyüjtötte a könyeket forgó
szemeibe.

– A számtan, kérem alásan, igen jól ment – kiáltott Fülöp ur, a zsidó
boltos, kissé fölebb emelve ősz fejét.

Hanem egy zsidóra ki hallgatna, mikor az esperes ur beszél.
Természetesen.

– Menjünk át, át, át, át, s a felügyelő esperes ur széles, nevető
szájával nagyon ásitott – mire is menjünk által – s oda bökött körömnyi
kis plajbászával egy pontra.

– Lássunk valamit a történelemből.

Minden gyermek felugrott és tartotta az ujját: én is, én is!

Az uribb rendü fiuk és leányok állottak elő, kik falun csodálatos módon
mindig csakugyan a gyengébbek. Mikor ez a nyolcz, tiz fiu és leány
kidadogta magát: igazán nevetett az esperes ur.

– Jaj, édes fiacskáim, ez gyengén menne!

– Kérem, tessék – szólott Máthé ur – itt még, s a jókra mutatott – ötven
hatvan nem felelt. Azokat tessék.

Az adminisztrátor ur felszökött, és szúrós szemekkel utasitotta rendre a
meggondolatlan embert.

– Hallgasson, hallgasson, integetett széles lapát tenyereivel.

– Elővesszük, kedves gyermekeim, mert nekem még ma sok fontos teendőm
vagyon más eklézsiák ügyeiben is – nevetett az esperes ur – elővesszük a
verseket. Ki akar mondani verset? verset?… v.....ssett?

S ismét az uri gyerekek és lányok állottak elő.

A versekkel aztán befejezték az egészet, mivel hogy az esperes ur félt
az alkonyodástól, s mivel neki még sok szegény eklézsiák ügyeiben
kellett intézkednie.

Fölállott, s örökké ragyogó, nevető arczával egy negyed óráig tartó kis
rövid imát rögtönzött, nevetve.

Most a jutalmakat osztotta ki, két, három krajczáros könyveket,
tollakat, papiros-csomagokat, egy nemes lelkü öreg királyi tanácsos ur
ajándékából – mintegy hetven darabot, és minden tárgynál igy, ezen
szavakkal (ekkorra az öreg tisztes aggastyán is oda érkezett szelid,
vizes szemeivel, és hetyke kis termetével) hivta fel a figyelmet:

– Vajas Sándor, jer’ ide fiam.

A fiu rögtön kezet csókolt.

– Oda a nagyságos királyi tanácsos urnak is.

Oda is.

– Vedd ezen hasznos kis könyvecskét, ugymint hazánk egyik nagy emberének
versekbe foglalt szép életrajzát, a nagyságos királyi tanácsos, Mihály
László ur kegyes ajándékából. Elmehetsz. Te (oda sugta) kezet csókolj.

– Márton Jula, jer ide leányom.

Egy szép, fekete leányka járult kézcsókra – ide is, oda is.

– Vedd ezen hasznos kis könyvecskét, ugymint hazánk egyik nagy emberének
versbe foglaltatott szép életrajzát, a nagyságos királyi tanácsos,
Mihály László ur kegyes ajándékából.

– Alapitványából, vág oda meggörnyedve, alázatos tisztelettel az
adminisztrátor ur.

– Tehát alapitványából. Elmehetsz, szolgáljon épülésedre.

Oda bent a Márton Jula atyafiai rögtön belenéztek hazánk jeles
költőjének szép versekbe foglalt életrajzába.

– Imre Pál, vedd ezen hasznos kis könyvecskét…

Igazán az esperesi teendők nem utolsó csekélységek.

Minden jutalom kiosztatott, sorról sorra és a nagyságos királyi
tanácsos, Mihály László név hetvenszer hangzott fel a népes
gyülekezetben, hogy minden lélek megtölt vele.

De a Máthé ur neve is felhangzott száz meg száz ajakról – a kis faluban,
szeretettel, magasztalással, áldással, mikor a nagy tiszteletü esperes
ur éjfél felé két vén fehér lován a bakari sógorral haza felé
barkácsolt, az adminisztrátor urnál előbb lefolyt jó vacsora után, fel –
tudják a felső-tompaiak, hogy fel: de azért Máthé Dániel ur
vigasztalhatatlan volt, a jobbnál jobb ajándékkalácsok, rétesek, sültek
és borok mellett, jó ember és barátságos társaságban, mert ugy volt
meggyőződve, hogy: utolsó examenje csufosan ütött ki!




V.  Harmath ur és Oláh ur.

Az egészen más, mikor az embert magasabb, diszesebb állásra nevezik ki,
akkor abból a dicsőségből minden jó barát, rokon, sőt ismerős is a maga
mértéke szerint részt veszen; de mikor azt se tudják jó szerén, hogy ugy
csapták-e el az embert, vagy valami bolondság miatt kikopott, mikor el
se merik képzelni, hogy Máthé ur pap lesz, derék esperes talán, nem
lehet mást várni, mint sajnálkozást, vagy irigységet, kárörömöt,
kaczagást. A miben nem is volt hiányosság.

A kalácsokat, réteseket, sülteket a jó szomszédok, sőt maguk az
ajándékozó szülők segitették megenni, és a nagy csutora és üveg-borokat
meginni, utána vidám, hangos dalolást csapni, a rektor urat égig
fölmagasztalni, az irigy esperest lecsépelni, mint a bakari rektort is,
az adminisztrátorral együtt, egyebet ugyan mit tehettek.

De a mit senki se hinne el, a rektorné asszony titokban boldogan nézte,
hogy férje előtt imhol föltárták a rektori élet alacsony voltát, s
láthatja Dániel, hogy egy asszonynak mindig igaza van.

Mit látott Dániel, mit nem, az biztosan éppen nem mondható meg, annyit,
nem akarva is, észrevehetett rajta mindenki, hogy nem a régi ember
többé. Mig egyfelől felesége napról-napra diszesebben öltözködik, épül,
s a legjobb kedvvel jár-kél dolga után, gyengébb ruháit adogatja egy-egy
szegényebb, jobb asszonyának s fölkelhetőit sikeresen árusitgatja, hogy
már szinte alig-alig van valami eladni való, Máthé urnak mind nem lehet
becsületes, jó kedvét venni, morog, s a mit annak előtte ritkán tett,
káromkodik, szidja az igazságtalan világot, s minden szembe jövőben
halálos ellenséget lát. Miért? csak azért, hogy egy rektor hogy merészel
papságra vágyni. Ezt hangoztatja az árendás, ezt toldja-foldja Sarju
mészáros, ki pedig maga is több mint mesterember, mert sakter és kántor
a zsidóknál; ezt fürteti-fartatja a jegyző, ki pedig Patajon szabólegény
volt, s a felesége által jutott a szép, jövedelmező hivatalba; erről
szól nagy fejcsóválások között a mérnökné, ki bába-asszonyságot tanult,
s igy lett Hargitai mérnökné, a tanfelügyelő ur is közelebb a földvári
vásáron a Hólyag vendéglőben erről tartott előadást a tanitó-karnak,
holott ha a bátyja Pesten pupos hátával nem járja sorra kézcsókkal az
urakat, és Dencz ur oda fönn az ábéczék és mappák mellett nem rokona, és
egy csomó grófnál valamikor nem tanitóskodik, hát most ugy fordulhat,
városi aljegyző sem, a mi eddig volt.

De Péternek, Pálnak szabad fölebb sohajtozni, még egy szegény hernyónak
is szabad a fa tetejére mászni, hanem Máthé Dániel, ő legyen holtig
rektor, papok szolgája, mikor pap lehet. Meg fogja ragadni a sors
kerekét, van hozzá elég izmos, erős keze, fölpattan a szerencse
szekerére, majd meglátja ő, hogy ott neki is helye vagyon, most már
igazán nem hallgatna senkire, csak önnön tiszta szivére, okos fejére,
mint Mátyás királyról mondják, hogy ő is mindétig csak a maga akaratát
követte, és nem lett-e ő mégis a legnagyobb magyar király s aztán meg
mind bolond ember az, a ki az asztalfőre nem vágyik.

Máthé ur mindenünnen meritette az erőt; látta, hogy Zsuzsikája semmit
sem busul, de sőt dalol, szökik, tánczol, ámbátor, hogy jobb volna, ha
az ember türtőztetné magát, mig a csalfa szerencsét egészen derékon nem
kapta – akkor ő ugyan mit tépelődjék? Tanulnia kell? hát tanulni fog. De
sokat? hát jó, sokat. Négy esztendő nem a világ. Jó emberek laknak oda
fönn, beszéli Oláh ur; lakást bérel, kosztosokat tart, s ha elvégezte a
papságot, kezében lesz a diploma: csak játék fog az már lenni, hogy egy
csinos eklézsiát kapjon. Tompára – ide Tompára még meghalni se jönne
soha! Ezek az emberek hálátlanok, szivtelenek. Lemegy ő Baranyába, az a
kálomista papság fészke, ott van Ipocsfa, Pipacsfa, Bodzafa, Rekettye,
Bokortő, Gyüszü – azok mind hires, virágzó eklézsiák. Ott fog szerencsét
próbálni. Itt, ahol rektoroskodott, ne számitson reá egy is, mert itt az
erkölcstelenség igen el van terjedve.

Mindennap ujabb meg ujabb vaspántokkal erősitgette kisded hajóját.

– Mi az, Bojtor bácsi? kiáltottak egyszerre Máthé ur és Máthéné a ház
körül való foglalkozásaikban, a falu czigány postására – csak nem hozott
nekünk valamit?

– Vaj hoztam

S vigyorogva vette ki nagy gonddal a vén czigány a reczés, rózsaszin
levelet.

– Oláh ur, Oláh ur – kapta el a levelet Máthéné – az én kedves, aranyos
Pestemről, s nem tudott hova lenni határtalan örömében.

– Lássuk, tartotta oda fejét, hol fázva, hol melegedve, Máthé ur, de oly
boldog érzéssel, hogy az Istent nem lehet eléggé áldani az ilyen
váratlan, gyönyörteljes perczekért.

Előbb csendesen nevetett, majd hangosabban nevetett a tréfás sorok
felett, utoljára a feleségén kaczagott, a ki már sirt, s harmadszor
kezdte a szebb sorokat ujból és ujból olvasni.

– Nem hagy el az Isten, látom én, Zsuzsika, ha ő adta szivünkbe ezt az
akaratot, hogy menjünk.

– Hát ugyan ki adta volna más?

– Igaz.

– Talán lehet olyat kigondolni? Isten cselekszik velünk mindent.

– Igaz.

– Mert járt valamikor az én eszem olyanokon? De az Isten…

– Én soha se vádoltalak.

– Mégis ki mondta, hogy megbolondultam talán?

– Akkor el voltam keseredve az examen miatt.

– S rajtam kellett kitölteni a boszuját…

– Jó, jó, – akarta megölelni a boldog férj szeretett kis feleségét.

– Menjen, ne nyuljon hozzám, mert egy férj sem érdemli meg, hogy igaz
szivü asszonyt adjon mellé az Isten.

Nem állott ugyan nehéz helytt a béke, de a szemrehányás, a kétségbe vont
női itélő tehetség és bölcseség elégtétel-szomjuhozása majd a fél
délelőttet elhuzták a feleseléssel, hol élesebb, hol engesztelékenyebb
czivakodással.

Teljes diadalt aratott – a mint ennek ugy is kell lenni mindenütt – az
asszony.

A boldog elutazás igazán a küszöbön volt.

Most a győzelem csöndes kikötőjében kezébe vette Máthé ur a levelet,
feltolta sürü, fényes gesztenye haján a kis rektori sapkát (ez még nem
vesztette el trónusát, e kedves kis gond, füst és por boritotta házi
süveg) és miután több versen meg-megpödörte bajuszát és rendes állapotba
helyezte majd aggódó, majd tul reménykedő szivét – hát a levél
olvasásához fogott.

Pest, 1859. márczius hó 17-én.

Kedves szeretett Bátyám és

leendő Apánk!

Itt a vén Mocsonyi-ház második emeletén, mi az összes első évesek,
Üveges Kristóf barátom neve estéjén nagyot ittunk. Mi természetesebb,
mint ősi magyar szokás szerint, pohár emeltetett a haza minden jelesére.
Én kedves bátyám egészségére üritettem poharat. És mi történt? egy
szivvel-lélekkel elhatároztuk, hogy oda hagyjuk Szabóné asszonyomat
örökös krumplijával és babjával és rághatatlan sültjeivel és mindnyájan
a kedves bátyám kosztosai leszünk 16-an, de csalunk még magunk mellé
többeket. Lakást is néztünk már a Nyúl-utczában, két- háromszáz
forintért könnyen megkaphatjuk. Jó felügyelet alatt, a mire rögtön
kapnánk alkalmas, szakavatott embert, mert itt temérdek a bukott ember –
és egyik csaknem eszi a másikat – lehetne mondom egy kis csinos
bormérést is tartani. Oh milyen jó volna, tiszta étel, tiszta bor. A
kedves asszonyságnak még a drága körmeit is áldanók. Az egész szállás
ingyenben lenne. Sokan élnek igy özvegy professzornék, de méltóságos
nyugalmazott főhivatalnoknék is – és pompásan élnek. Csak a jó tompai
borokból tartson fönn.

Kedves, bátyám! hamar népszerü lenne, még a tanári kar is
el-eljárdogálna hozzánk. Tudja-e, hogy ez a kalkulust nagy mértékben
csinálná? Dogma, zsidó, isagogika, moral, mind elvesztené a hegyes
fogait. Kedves bátyámnak nem is igen kellene tanulni: mégis kijárna a
jeles, kitünő. Jó bor, jó étel, a világ legjobb reczeptje. A fiatalabb
tanárok élnek-halnak a jó borért.

A kedves jó asszonyság egy töltelékes káposztával, a mennyi tanár van,
mind meghóditaná, mert itt a jó koszt ritka, mint a fehér holló, s az
öreg Salamon bácsi él, hal, a jó ételért, mert gazdasszonya a
legrosszabb kotyvalékkal kinozza. Emlitettem neki bátyámék szándékát.
Előre is szivből üdvözli…

De üdvözölheti azt egész Pest jóravaló fiatalsága és professzorátusa.

– Tegye le azt a levelet, figyelmezteté óvatosan a boldog feleség,
hasonlókép boldog társát, (mert ilyen levél, hogy is ne tehetne egy
törekvő egyént boldoggá), jön Harmath Sándor.

– Hiszen tán neki is megmutathatom?

– Dehogy nem, hogy üsse dobra, mit akarunk! Szegény boldogult apámtól
azt tanultam, még a gondolatod árnyékát is eltitkold, mert nem tudod,
honnan ront meg az irigy. Eddig se kellett volna kibeszélnünk semmit.

– Tán én beszéltem?

– Édes istenem, itt is én vagyok a hibás! Jó, jó, eltüröm, visszaadom én
ezt egyszer magának! Nem morgott mindenütt, hogy mért mondott le?

S mig méltó neheztelésében mindent elfelejtett a mit ő mondott, minden
szóra emlékezni akart, a mit Dániel mondhatott. És sokra, oh sok hibás
cselekedetre emlékezett, hogy vissza akarta venni lemondását, majd a
szemére lobbantja ő ezt még neki, hogy az esperest is megkereste,
forditana a dolgon, tán még pár évekig maradna, jó, jó, lesz még idő,
mikor ezt a borsot is az orra alá törhetem, mikor papi székben ül; hogy
ha én nem lettem volna, ma is rektoroskodnék. Hanem ugy van az, gondolá
tovább keserü sértődéssel, az asszony akármi jót csinál, az semmi.

Örömöt, mély, kibeszélhetlen örömöt talált azonban abban, hogy azok az
idők mind eljönnek, mikor mindenben neki ad igazat a jó sors. Most
martirnak tekintette magát, kit nem méltányolnak, de sőt talán még…

Nem mondta ki: bolondnak is tartanak.

Itt a Jézus magasztos példájától elkezdve, egész az uj iskola
inspektorig, a ki semmiből lett egyszerre nagyságos urrá: ezer meg ezer
szép példa sietett vigasztalására, hogy a bátrakat mint emeli a jó
Isten.

Valóban nagy elégtétel is az, mikor az ember a feláldozott csekély
tételekért előre látja a biztosan kamatozó fényes jövőt.

Harmath Sándor, az uj rektor, szokatlanul ünnepélyes hangulattal és
ünnepélyes öltözetben lépett be. Mint a ki bucsuzni jött, vagy a ki
bejelenti, hogy mikor tartja esküvőjét, ekkor és ekkor…

– Tessék leülni, rektor ur, szürte fogán át Máthéné a csuf rektor szót,
melyben annyi a sár, iszap – mi jót hozott nekünk?

– Köszönöm, istennek hála, én elég jól vagyok, csak a szemeim gyengék,
azaz, hogy ez az egyik, mert a másikkal, a bal szememmel, már semmi
dolgom.

Máthé urat nem bántotta még a sors annyira, hogy ezen a furcsa beszéden
jót ne kaczagjon.

Jó emberek, mint a gyermekek, hamar nevetnek és hamar sirnak – mert
nincs szándékukban a csalás.

– Terringettét, Sándor, maga ugyan keveset sajnálja a szemét, annyira
se, mint egy jó gombot.

– De sokkal jobban sajnálom a rektor urékat.

– Hogyan?

Máthénénak a száján volt már: mi nem vagyunk többé rektorok, de nagy
haraggal elnyomta a vágást. Egyszersmind kivette férje kezéből a levelet
és eltette. Ily együgyü embernek mire való volna megmutatni!

– Én azt gondoltam, rektor ur – –

– No, no, mit gondolt? házasodik? jól teszi. Nem jó az embernek egyedül
lenni, s meg egy jó asszony a világon a legfőbb kincs.

Eltagadhatlan jó érzéssel fordult e szóra Máthéné férjéhez, s szive
rejtekében ily megjegyzés visszhangzott: ne félj, Dániel, meg fogod te
azt még sokszor látni, hogy mi egy asszony! S természetesen, a
verőfényes papi esztendőkre gondolt, itt Felső-Tompán, mert ő, mint
okosabb, gyakorlatibb gondolkozásu fél, a baranyai reményeket nem
osztotta.

– Isten mentsen, hogy a házasságra gondolnék, nem ilyen embernek való
az! – más jutott az eszembe, rektor ur.

– És az?

– Tekintetes Kupak ügyvéd urnál én bármikor kapok jó alkalmaztatást;
irásomat szereti, a dolgot nem unom, és aztán meg nekem senkim, se apám,
se anyám, se testvérem!

– Hát ezzel mit akar?

– Azt akarom, rektor ur…

Most már igazán, mint a nyil pattant le Máthéné szájáról a szó:

– Az én uram nem rektor többé – azt tudhatja, Sándor.

– Előttem ma is az, s hiszem, hogy Isten is azt akarja, hogy az legyen.
Máthé ur szivében megrezdült egy gyöngéd hur a tisztességes rektori
állás iránt, s nagyobb melegséggel huzódott az ifju nyomorék emberhez.

– Miért gondolja, lássam, miért gondolja, vagy hiszi?

– Szereti és sajnálja a nép, aztán olyan szép hanggal sohase lennék más,
mint rektor.

– A szép hangra papnak is szüksége van – vetette oda a szót Máthéné.

– Nem igaz. Harmincz pap közül egynek van valamire való becsületes
hangja. Többnyire mind az orrukból beszélnek és kiabálnak – s mégis
megélnek.

Ez a biztatás természetesen előre is jól esett Máthénénak, ki tudta,
hogy Dánielnek pompás hangja van.

– Maga bizonyosan nem hiszi, hogy Máthé lehet pap – sujtotta meg ez éles
kérdéssel Máthéné az uj rektort.

– Nem hiszem, vagy talán hiszem, de én az egész papi állást nem igen
irigylem.

– Látom.

S Máthéné gunyos diadallal nevetett.

– A rektor ur ideje eltölt már attól, hogy deákoskodjék.

– Vajjon! hm! nem tudtam – vagdalkozék Máthéné.

– Én szivesen lemondok a rektorságról.

– Oh, csak tartsa meg – az én férjemnek elég volt.

– A rektor urat mindenki áldani fogja, s ha valamikor megsértették, a ki
megszomoritotta, meg is vigasztalja. Azért, hogy nem őt választották
elnöknek, nem kellene ugy neheztelni. A rektorok már is megbánták.

– Én nem neheztelek, édes Sándor öcsém – szólt érzékenyen Máthé ur.

– De én meg nem maradok itt, tudom Istenem. No lássa, hogy becsülik
máshol az én uramat, fogja ezt a levelet, és olvassa el, akkor szóljon
aztán, tudja: akkor szóljon.

S oda nyomta az előbb óvatosan elrejtett levelet Harmath ur kezeibe, s
felszólitotta, hogy olvassa el hangosan – s azonnal.

Harmath ur elolvasta.

– Nos, hát kinek tartják ott Pesten Máthé Dánielt; ki üdvözli őt előre
is? Mit szól erre a rektor ur, szeretném hallani.

– Nem mondom, hogy nem szép levél, de én korcsmárosnak nem mennék el,
mikor rektor lehetek.

– Korcsmárosnak? az hazugság! a kit Isten megnyomoritott. – –

– Zsuzsika – kiáltott feleségére a rektor, fölemelt ököllel.

– A kit Isten megbélyegzett, attól őrizkedjél – egészitette ki a
mondatot Harmath Sándor. Engem nem bélyegzett meg. Nem loptam, nem
csaltam, mint Oláh ur – a csalogatójuk.

Harmath ur felvette a kalapját, köszönt, s csöndesen távozott.




VI.  A Máthé-pár betekint a jövőbe.

Soha annyi tisztességesen öltözött ember nem lakott Pesten, mint
1859-től 1861–62-ig. Azt lehetett már hinni, látva a szebbnél-szebb
magyar diszruhás férfiakat és nőket, – hogy Istennek hála, a szegénység,
legalább Pest városából – csakugyan kipusztult. A papok ide lenn,
falvakon, ősi szokásuk szerint, kopott, inkább zöld, mint fekete szinü
ruhákban jártak még, törött, gyürött, barna kalappal, sarkantyutlan,
terpedt, bárka csizmákban, és eszük ágában se volt, hogy e miatt
busulnának; és már akkor papnövendék fiaik Pesten atillásan, ezüst, sőt
aranyrojtu nyakkendősen, egyik-másik lelkesebb sarkantyus csizmákban,
vagy rojtos topánkákban, kalpagosan, darutollas kucsmásan és hatalmas
fokossal jártak. Az »A ki nem jár hitlenek tanácsán«, az »Örvendj egész
föld az Istennek, és énekelj szép zengéssel« és »Te benned biztunk
eleitől fogva« kezdetü felséges zsoltárok helyett tele torokkal
énekelték most a Thaly Kálmán szép nótáját, hogy »Árpád apánk, ne féltsd
ősi nemzeted, Nem vész el már, ha eddig el nem veszett« – s hogy
»Hegedüszó, muzsikaszó, czimbalom« s »Itt törtek össze rabigát,
Hunyadnak karjai« s hogy »Megbünhödte már e nép a multat, jövendőt.«

Fölkelt a magyar, mindenfelé táncz, dal, ének, atilla, sarkantyu. Futott
a gond, haladt a nyomoruság, bujt az eddig kevélyen uralkodó bánat. Pest
egy széles paradicsommá változott, s bámulatában szinte megállott a vén,
még most is kételkedő Duna partjain. S éppen ebben a szép
aranykorszakban koczogott be Uj-Pest felől két szekérrel a maga és veje
alkalmatosságán Vörös András uram. Az első szekéren Máthé Dániel ur ült
és hitvestársa, ki örömében sirva fakadt, hogy meglátta a számtalan
diszmagyarruhás urat és asszonyságot; a másik szekéren nagy ládákban
fehérnemük és jóféle falusi füstölt husok, sonkák, oldalasok, kolbászok
és egyéb ételnemüek voltak.

Megérzi azt az éber lélek, mikor kelljen örvendenie.

Nem csoda, a Máthé-párt is elfogta a nagy öröm, fényes hintók szélsebes
robogása, atillás, kucsmás, mentés, sarkantyus férfiak, és ezüst és
arany paszomántos nők járása-kelése, tiz, husz felől, de száz felől is a
vig muzsika zengése, (persze ilyen helyen sok lakodalom lehet egyszerre,
gondolák, és nem is helytelenül, Máthéék) barátságos arczok, nem durvák,
irigyek, mint falun, egyenes, nyilt és deszka simaságu utak, utczák,
hire se sárnak, szemétnek, mint Felső-Tompán, és mennyi teméntelen
zöldség már kora tavaszon, rakással, de garmadával, a szebbnél-szebb
kenyerek, sátorok alatt friss, pirosló sütemény, – és mindenütt minő
rend, hogy ennyi nép keresztül nem megy egymás hátán! Mint a halak a
vizben, ugy elsiklanak egymás mellett.

– No – döföli jó kedvvel Máthé ur hitvesét, ez ám a város.

– De magának, elhiszem, mégis különb Felső-Tompa.

– Hej, csak a jó Isten megsegitsen!

– Mert ezek itt mind éhen halnak – mutatott a nő szemrehányással a sok
csinos jövő-menőre. Itt van csak élet.

– Meg fogjuk a dolgot, Zsuzsika, mi is.

– Én tudom, hogy meg; én mosok, én főzök, én varrok, mert én a dologtól
soha se féltem. Maga csak tanuljon, a többit bizza rám. Otthon is ki
vitte a gazdaságot? Én. Ki gondozta a lovakat, teheneket? Én. Maga csak
tanuljon.

– De attól félek, kinevetnek, ha nem tudok. Nagy dologba fogtunk!

– Ne féljen, mert nem eresztem föl addig, mig mindent szóhiba nélkül nem
tud. Megkivánja azt az én becsületem.

– No tán az enyém is.

– Maga? Maga holtig ott maradt volna a közt a sok részeges paraszt
rektor között, ha az én lelkem ki nem találja, hogy mit csináljunk.
Lássa meg négy esztendő mulva, akkor köszönje meg.

– Nézze, nézze – kiáltott a meglepetés és öröm kitörésével némi
hallgatás után Máthéné – nem látja ott a sarkon.

– Hol? Mit? kutatott a férj.

– Ott a nagy ház mellett.

– Dehogy nem, kiket?

– Mégse látja? Én már rég leugrottam volna, ha férfi vagyok, amott
megyen Oláh ur.

– Az tisztán Oláh Józsi – bámulta Máthé ur azt a tizenöt-husz nyalka,
magyar diszruhás ifju embert, kik egy csoportban haladtak, nevetgélve,
tekintgetve, szivarozva, egyik-másik kiflit falogatva.

Máthé ur leszökött, azaz inkább letolta a szekérről a gondos feleség, és
oda sietett az ifjakhoz.

– Jó napot kivánok, Oláh ur – integetett hatalmas tenyereivel Máthé
Dániel.

Oláh ur egy perczre elkapta a fejét, a mint a szalmás, tollas, poros,
napszámos-forma falusi rektort megpillantá, mert arra okos ember nem
gondolhatott, hogy ezek már itt legyenek.

Máthé ur betörtetett az atillás, kucsmás ifjak közé.

– Hát Oláh ur – kapta meg a veres legénykét – itt vagyunk ám.

– Ejnye, ejnye – tekintgetett ide-oda Oláh ur, hogy a sok diszmagyar
ruhás uri ember és asszonyság nem kaczagják-e őt ezzel a falusi
ripőkkel. Az asszonyság is…

– Itt van. Mindenestől itt vagyunk. Hova szálljunk?

– Szállhatnak mi hozzánk, bácsi. Mi a mi szobánkból átmegyünk a
tanterembe, ott hálunk, bácsiék ülhetnek a mi szobánkban – állott elő
egy kis köpczös, nyájas képü, kucsmás legényke.

– A szekeret behajtjuk a két kecskéhez – javasolta egy másik, sugár
termetü, barna szép ifju ember. Én mindjárt el is kisérhetem a
bácsiékat. Azt a kis methodikát holnapután is megkapom Dencznél, ugy sem
ér egy fakovát.

Már most Oláh ur se maradhatott hátra. Ugy tett, mintha ezek az emberek
neki apja, anyja, mindene volnának, s a legnagyobb szivélyességgel
ragadta karon Máthé urat, s ajánlta fel szolgálatát a jövevényeknek.
Most már maga volt a megtestesült nyájasság, szolgálatkészség. Ment az
asszonysághoz, kezet csókolt neki, s tette, hogy nem tud hova lenni
örömében. Mily nem várt szerencse!

A tizenöt-husz ifju is odament egy perczre a szekerekhez.

Kezet nyujtottak Máthééknak, a parasztoknak, s tudakozódtak becsületes,
jó rektorukról, kiknél örömmel fordul meg ünnepek alkalmával a theologus
ifjuság.

– Él-e még a Szeremley bácsi? Az volt ám a becsületes, jó lelkü ember.
Hát Szeremley néni siratja-e még Juliskát? Be szép fiatal asszony volt.
A kis Mariska is megnőtt már bizonyosan.

– Hát! – kérdé a másik – Molnárékat tetszik-e ismerni, a szilvás-völgyi
rektorékat?

– Igen – szüré fogai közt Máthéné, szégyelve, hogy ezek a szép ifjak
mind csak rektorokról kérdezősködnek.

– Azok nekem rokonaim.

S aki ott volt és figyelt, hát meghallhatta a barátságszerető, igaz
lelkü Molnár István élete történetét, hogy mennyit kellett neki
szenvedni a vén gaz Fodortól, nejétől s a falusiaktól.

– Fodor uramat ám elcsapták, nem pap többé – értesité az ifjut a
kellemes hirről Vörös András uram.

Sok, sok rektor és pap története került elő pár percz alatt.

De az ifjaknak menni kellett, mert oda bent egy szük, sötét utczában
várták a methódikával – a Szeméttéren.

Csak Oláh ur ült fel Máthéék mellé, hogy kalauzolja a kedves bácsiékat.

Máthé Dániel ur a zsebébe tömte volna minden jó dohányát a derék Oláh
Józsefnek, Máthéné meg mind szedegette ki a kézi táskából a pogácsákat,
mákos-réteseket, sőt diósakat és sülteket is.

Oláh ur – a mennyire a nyilt utczákon ez lehetséges volt – meg is felelt
a bizodalomnak. Kimutatta, hogy reá mindig lehet számitani.

Egy kissé restelte, hogy fényes áprilisi napon ilyen karavánnal vonuljon
végig az országuton, be az üllői utczára, hanem a nagy szeretet, melyet
ezek iránt a boldogtalanok iránt táplált – mégis legyőzte benne a
nevetséges helyzet fölötti szégyent.

Oda vezérelte őket a vén Mocsonyi ház elé.

– Püh! borzasztó szag van itt! – csavargatta orrát Máthéné, a nagy,
ronda épület udvarán, hol a zajra, kocsinyikorgásra, egyszerre minden
lakó kiütötte a fejét.

– Ez pesti levegő. Két nap alatt megszokja az ember. Óh ez még tiszta
ház.

A finnyás, kényes asszonyka a borzasztó csatorna-levegőben majd elájult.

Hamar haza kerültek az ifjak a methodikáról. S ha száz kezük lett volna,
mind a százat a Máthéék szolgálatára ajánlották volna fel.

Ládák kipakoltattak, élelmiszerek napfényre kerültek, borok, dohányok
telepedtek az asztalokra, és a szép papnövelde ifjusága sietett
megismerkedni az uj theologussal és theologusnéval. Künn, a folyosón,
egy-egy magát türtőztetni nem tudó ifju nagyokat nevetett az öreg Máthén
és hitvestársán, hogy mi az ördög üthetett ehhez a vén fajankóhoz, majd
ujabb, meg ujabb leendő pap suhant be a lakmározók közé, éltetve a jó
borok mellett az okos eszmét, hogy Máthé Pestre jött és ott hagyta a
rektorságot.

Vigan haladott az idő, evés, ivás, dohányzás, énekelés, derült
adomázgatás között, ugy hogy Máthé ur oda hajolt Oláh ur vállára, és
kivallotta, hogy Tompán két esztendő alatt se nevetett ennyit.

– Itt pedig igy élünk.

Ha már a papi élet csarnoka ilyen, gondolta a Máthé-pár, milyen lesz
akkor a valóságos papság annak idején.

– Elmegyünk a püspökhöz – nógatta Máthéné férjét, vegye fel a jobb
ruháját, lássa, én már rendbe tudtam magamat hozni.

S valóban a csinos kis barna asszonyka legjobb köntösében állott a
fiatalság körében.

Ámde Máthé ur ivott, sokat ivott, folyvást ivott, s némely ember mentül
többet iszik, annál jobban érzi cselekedete sulyát.

Oláh ur azt javasolta, hogy hagyják el máról a látogatást, a mit ma
megadna a nagylelkü püspök, azt holnap is megadja készségesen. Eljárja ő
addig a dolgot.

A helyett mást javasolt Oláh ur Máthé apánknak.

Addig is, mig más lelketlenek körül nem veszik, bevezette szobájába s
föltárta előtte az első évi theologia kincs-bányáját szakadozott
könyvekben, és vaskos iratcsomagokban.

– Nézze édes bátyám, én azt gondolnám, jó idején be kellene szereznünk
minden szükséges könyvet, és kéziratot. Ez lehet az első lépés.
Gondolja, én nem erőltetem. Nos?

– Igaz – reszketett Máthé ur a tanulástól.

– Továbbá, nem vesz-e tőlem valamit rossz néven? Azt látja, hogy én a
szívemet, utolsó csepp véremet adnám, de adom magukért. Édes jó apám!

S a félmámoros embert mély gyöngédséggel átölelte, és megcsókolta.

– Gyula, te vagy? nos, hozz egy korsó jó vizet az Orczi-kertből, mordult
szikrázó szemekkel Oláh ur egy kis törpe, görbe nyaku, villogó, kék
szemü, szakállas, bajuszos, vén forma emberkéhez, kinek aszott, sovány
testén gyenge ruhafoszlányok fityegtek. Lábán akkora német csizmák (a
szép magyar világban!) csoszogtak, hogy egy sok munkával élő béresnek is
elég lettek volna. De kezei kicsinyek valának és finom formájuak, és
redős, halavány arcza szabályos szép metszetü.

– A ruháit – ruháit – hebegé a kis emberke és mutatott Máthé urra, hogy
a ruháit akarná kitakaritani.

– Hagyja el, barátom, én ezeket eddig magam szoktam – szólt Máthé ur,
részvéttel nézve az idegesen kapkodó és óvatosan lépkedő embert.

– Hallottuk? Egy, kettő, kis koma.

S Oláh ur egy könyvet hajitott a kis koma után, ki ügyesen, alkalmasint
régi gyakorlottsággal kerülte ki a dobást.

– Ki ez? kérdé Máthé ur.

– Hagyjuk. Egy bolond. Története van. Később…

– Szép ember lehetett valamikor, és uri nemzetség. Mi tehette ily
szerencsétlenné? Nincsenek rokonai, testvérei? Szegény!

– Ugyan ne érzelegjen bátyám. Itt Pesten senki sem ér reá érzelegni.
Gyorsan lát itt munkához minden egyén, a ki nem halad, elmarad, s a ki
elmaradt, az olyan az utcza-szemétre került.

– Látom, az szegény már oda került!

S valami ott bent, mélyen a sziv fenekén – elszomoritotta a volt rektor
urat.

– Megint érzeleg. Fogjon csak a hifil-hofálhoz!

– Hát az mi? Hifil-hofál? tördelé a régi rektor ur.

– Az öreg Salamon tudománya. Erről is kell szólanom. A ki itt jól
zsidóul nem tud, annak ugy tudja meg: szökni kell. De nézzen rám, itt
vagyok én. Betanitom. Hanem a tárgyra. Mondtam, nem vesz-e tőlem
valamit, – ha bizodalmasan mondom – rosz néven?

– Óh akármit, tessék.

– Ha a rektorné asszony – azaz akarom mondani, a kedves neje itt ugy
prédál, hát a sonkából, kolbászból, oldalasból két nap alatt itt egy
csipetnyi se lesz. S pedig mérsékelten elég volna pünkösdig.
Tanácsolnám, tegyük ide az én ládámba. Én mindent kiüritenék belőle. Ez
nagy láda. Akár hálni lehetne benne. Ez egy. De ugy-e, igazat mondtam?
Csak azt szeretném, hogy belássa, apám, hogy én az utolsó csepp véremet
kész vagyok adni magukért. Hisz én hivtam Pestre bátyámékat. Nem igaz?

– Igaz!

– Most ezeket a könyveket adom által, a legkisebb árban, csak ne vegye
rossz néven: készpénz fizetéssel, mivel itt minden ugy jár.

– Hát hiszen – oh persze, persze… készpénz…

De ez a szó, mint egy komisz dongó, ugy vágódott a Máthé ur füleihez.

– Tisztán kell vennünk mindent. Itt nem érzelgünk. Nos, tehát, ez a
zsidó nyelvtan, kulcs az ó-testámentomhoz. Ez a leghiresebb nyelvtan
egész Európában, maga az öreg mondja, a ki rettenetes nagy zsidó. Ez
európai kincs volna tehát – és csak két forint pengőben. A forditások
mindenütt finoman alá vannak plajbászolva. Rigorózumokon ez közkincs.
Sokakat tett ez már népszerüvé. Ez itt a szent történelem, minden
későbbiek fundamentuma. Ebből lehet csak igazán megtudni, mekkora ember
volt Jákob. Az öreg Salamon szerint olyan emberünk nem is volt több a
földön. Tizenkét gyermeket nevelt. Ez a jó családapák mintaképe.

Máthé ur oda kapott a szent könyvhöz… Hisz neki nem voltak gyermekei.

– Szintén két forint. Mindenütt meg van alaposan kasztrálva. Ezeken a
vastag huzásokon sötétben is el lehet menni. Közkincs ez is, de átadom,
mert szeretem bátyámat, mint véremet. Tanrendszer, tanrendszer,
ütögetett egy kéziratcsomagot az asztalhoz és pedig jó erősen Oláh ur –
ez is az öreg Salamon paripája. Tele van bolond zsidó czitátummal, a mit
senki sem tart meg. Az egész munka riptim raptim értelmetlen zagyvalék,
de kedvencze az öregnek. Saját képére és formájára teremtette, a ki
irta. Ez elől el szoktunk szökni, bátyám, s hogy az öreget
kiengeszteljük, évenkint nagy Mózes-napi óvácziókban részeltetjük.
Különben áldott jó ember az öreg.

Lesorolta Oláh ur a többi hasznos szent tudományokat is az első évről,
és summájáért tiz ezüst forintot számitott csak, de kész pénzben.

Ily olcsó vásár elől nem lehetett kitérnie a Máthé párnak, jóllehet
Máthé urból alig alig lehetett harapó fogóval is kihuzni egy-egy
forintot.

Este e miatt, és még az első pesti este, össze is veszett a kedves
feleségével.

Máthéné kijelentette, hogy férje egy önző, fukar, szüklelkü ember;
vigyázzon, mert itt önzéssel senki meg nem él. Ez nem Tompa, a hol
minden jó szót pénzért adtak, itt láthatja ezekről az ifjakról, hogy
mások az emberek. Aztán papnak gyakorolnia kell magát már jó előre a jó
cselekedetekben.

– Óh, ha én születtem volna férfinak – fakadott ki a jó asszony lelke
keserü szavakban, majd megmutattam volna, milyennek kell lenni egy igazi
lelkésznek! Mit mond Máthé… De maga aluszik, ne alugyék, lássa, én mind
a jövendővel foglalkozom – azt mondja Máthé evangélista: Ne gyüjtsetek
kincset e földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a lopók
kiássák, és ellopják azt. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincset
mennyországba, hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és hol a
lopók ki nem ássák, sem el nem lopják… Maga aluszik? Ne alugyék. Oh,
csak én születtem volna férfinak!… Mondja Urunk Jézus a bibliás ifjunak,
de maga ezt se tudja – a ki engem követni akar, adja el mindenét, oszsza
ki a szegények közt, és ugy kövessen engemet. Hallja? Hogy lesz maga pap
ilyenek nélkül?

– A sonkát még is el kell zárni, szólalt meg Máthé ur, kinos zsidó
czitátumokkal tépelődve, és rettenetes formában látva maga előtt az öreg
Salamont. Ez nyilván még az esperesnél is nehezebb ember lehet.

– Nem örvend a maga lelke, hogy ezek az ifjak egy kis ételért, italért
ugy megszerettek bennünket? Hálákat adhatna a jó Istennek inkább, mint
hogy a sonkákkal vesződik. Otthon is, égett ki a szemem a szégyentől,
hogy mily fukarságokat követett el. Ezt se add, azt se add, semmit se
adj oda.

Még egy rossz viselt ruhámat is lopva adhattam a szegénynek.

– Szükségünk lehetne még reá, morgott a férj.

– Meg is tették a tisztességet, hogy eljöttünk! Majd ingyen jő valaki,
ugy-e? Nincs czudarabb a fösvény embernél.

– Fösvény nem vagyok…

– Nem magáról beszélek. Hallotta, miket tett a püspök? Olyannak kell
lenni minden papnak. Holnap tisztességes magyar ruhákat vásárlunk s
meglátogatjuk a püspököt.

– Akkor az a hat-hétszáz forint nagyon hamar elmegy.

– Csak maga tanuljon, ád az Isten, a hova kell.

– Beszélsz te még, Zsuzsika, máskép is!

– Nem menne maga vissza holnap Vörös uramékkal? Hátha szépen könyörögne,
és visszatennék rektornak? Szégyelje magát, hogy olyan kislelkü! Mert a
munkától fél. Ne féljen, én…

– Tudom, főzök, mosok, de mit, kinek! vergődött a megijedt ember.

Már ilyen emberrel, azt gondolom, egy igaz lelkü asszony se tudna
beszélni! Máthéné se beszélt, hanem befelé fordult és keserves
szemrehányásokban… ah… mi az?… ah…

Csöndes, harmonikus ének verődött be az oldaltanteremből.

A fiatalság adott éjjeli zenét, énekben a Máthé-párnak.

– Ez a hála, szeretet, jóság – akadozott érzelmes szavakban a jó
asszony. Nem, nem, nem csal meg engemet a reménység, hogy én beülök még
a papné székébe, s ebből az emberből lelkes papot formálok.

Máthé ur is megjegyzett egy fontosat, hogy a basszus nagyon gyönge a
karban, s a harmonia se igen ép. Az ő énekkaruk százszor jobb és erősebb
volt Tompán. Majd megcsinálja ő.

S mig egy uj ének mozgalmas édes rhithmusai zendültek meg oda tul:
rektori multjához hiven, belemerült ő is az énekbe, magában futta a
basszust, de jobban, és verte a taktust, egy-egy hibánál rugva egyet a
lábával.

Ez a csekélység reá birta lelkét, hogy szebb képet rajzoljon a jövőről,
elfelejtse az Oláh ur rémképeit, az európai hirü nyelvtanról és zsidó
czitátumokról, és lásson jól alkotott énekkarokat, és halljon
egészséges, korrekt énekeket.

Isten széppé tette a Máthé-pár első pesti álmát, az asszonynak adott
templomot, és benne diszes széket, külön a papné számára; ennek az
embernek adott mezőt, a hol kifejthette énekművészetét, és
megmutathatta, hogy milyen egy jól, alaposan szervezett énekkar.




VII.  Szentgyörgynaptól Szentmihályig.

Csekély dolog képes felemelni a szivet, és betölteni mind ama
gyönyörrel, melyért a jövő minden nemtelen akadályán készséggel
keresztül törtet. Máthé Dániel csak addig érezte magát vándornak ebben a
fölséges szép városban, mig a Kulcsár uram boltjában a theologusok
szabójánál ügyesen felöltözködött. Máthéné, és egy csomó vidám lelkü
theologus válogatta a sujtásos, zsinoros ruhadarabokat, s Dániel urnak
még ott helytt, egy kis rejtett deszka-sátorban, fel kellett
öltözködnie. Kávébarna atilla, mert fekete olyan széles falusi vállakra
való nem volt; violaszin nadrág, mert a feketéket mind elhordták az öreg
emberek, és diszes, ezüst gombos, világoskék mellény, a mit éppen gróf
Károlyinak szabtak; a szomszéd boltból arany rojtos nyakkendő; bársony
kucsma; egy hosszu, hosszu fokos, a milyen minden szegény papnál elkelne
ma is, s ezer ránczu magyar csizma, rojtosan, egy kis, illedelmes
sarkantyuval, hát ilyen volt az uj theologus, Máthé ur.

Százszor meg százszor összeölelgette a bámuló, büszke kis feleség.
Hogyne, hiszen Dániel ur egész egy Árpád, vagy Hunyadi János a keresztes
hadak élén.

Máthéné se maradt hátra. Egy közeli zsibárus boltban derekasan
felöltözködött. De még hogy? Magyar főkötő, aranyos reczével, széles
sujtásu ezüst kapcsos pruszlik, vitéz-kötéses tavaszi mente, habos
vadgalambszin kelméből, panyókán vetve a vállra, s valami ritka
rojtozatu lebegő nyakékesség, fehér is, piros is, egy kicsint zöld is,
hogy tiszta magyar legyen, és szélesen elterülő, ropogós fekete,
viseltes selyem szoknya, hogy csak ugy uszott a földön gazdag
zsinorzatával. Mely papnét ne tenne ily ruha hódolat tárgyává.

Máthé ur sem állhatta meg, hogy nagyokat ne ütögessen a szép uri
asszonyság vállaira, hol innen, hol onnan, derült bámulati kifejezések
kiséretében.

– No, asszony, most már derekasan ki vagyunk staférozva, a ki üdvössége
vagyon! Hej, ha igy látnának Tompán, az árendásné, vagy a csizmás
esperesné, te, galambom, megütné őket a guta irigységükben.

Máthéné, a mint meglátta magát a tükörben, mely hosszu, halaványzöldes
uri arczot mutatott, elpirult. És apró fekete szemeit az öröm könyei
boritották el.

– Menjen, taszigálta odább Dánielt, ki mindegyre meg akarta ölelni a
szép uri fehérnépet, nem szégyenli magát, itt?

De a mellett szivesen oda huzódott a hasonlókép nagyszerü urat mutató
Máthéhoz. S nevetett a kaczagó theologus ifjakkal, s a zsidóval.

Valóban fölötte nagyot tévedett volna az a jámbor, a ki ezekben a
diszmagyaros lelkekben holmi falusi rektorpárt akart volna sejteni.

Csak a fizetés, ez az átkozott betegség, zavarta meg nehány perczre
Máthéék boldogságát. Nyolczvan ezüst forint ment el, nehány krajczár
hijján, pedig mindent majd ingyen kaptak, a kereskedők szerint.

– Ha igy apad, mormogá fejedelmi öltözetében Máthé ur, akkor nem sokára
gyalogosan haza sétálhatunk Tompára. De mit is akarunk mi, mi az ördög
is ütött mi hozzánk? dadogá halkan.

– Csak magához, mert én tudom, meg tudtam is mindig, mit csinálok, sugta
oda a sok theologus előtt mérgesen a férje fülébe.

Ha ezek a durva döfések nincsenek, hát én azt hiszem, Máthéék több izben
végig sétálnak a Váczi-, Uri- és Hatvani utczákon, s a néző közönségnek
nem lett volna bennök vesztesége.

Igy gyorsan hazafelé huzódtak, a Szénatérre.

– Megálljon, szoritotta meg Máthéné bámuló és hallgató férje atillás
karját, most bemegyünk a főtisztelendő püspök urhoz.

– Oláh urral?

– Semmi urral, csak magunk. Itt vagyok én, majd beszélek én.

– Mit? És borzongás futott át a Máthé ur deli termetén.

– Mit? Ne féljen, tele van az én szivem. Megyünk egyenesen a püspökhöz.

– Most?

– Azonnal.

– Igy? Ebben a fényes ruhában? S szerette volna szegény ember lehányni
magáról.

– Éppen igy. Tán szégyenli magát, hogy tisztességes ruha van rajta?

– Nagyon czifrák vagyunk, az üdvösségét! mormogá a falusi ember.

– Mert itt minden jóravaló ember nem igy jár-e? Pest ez, nem Tompa. Még
örülnie kellene, hogy Isten idáig vezérelt bennünket. Csak én volnék
férfi… S a házaspár haladott a püspöki lakás felé.

A nagy kopogásra, fokos csörtetésre, szoknyasuhogásra egy csomó apró
leány-gyermek szaladt ki a folyosóra. Tiszteletteljesen megbámulták a
fényes vendégeket, bár ily uraságok akkor tájon sürün járták a nagyon is
egyszerü püspöki rezidencziát, s nem voltak ritka tünemények. Hanem
ekkora ember, ily hosszu fokossal, rengő sastollal – az mégis tetszik a
gyermekeknek.

Máthéné asszonyi gyöngéd természeténél fogva sorra simogatta a kis
borzas, felette falusias egyszerüséggel öltözött csemetéket.

– A papát keresik?

– Mi a püspököt, lelkecskéim, ha itthon találhatnók.

– Itthon van – kiáltották a kicsinyek.

Fél fejjel a püspökné is kitekintett – a konyhából.

Nem kerülte el a Máthéné figyelmét. S a volt rektorné igen kellemetlenül
érezte magát, mikor látta, hogy az a kis halavány, gyenge asszonyka – ha
tán a püspökné – mily szegényesen van öltözve ő hozzá képest. Hanem
annak sehogysem szabad a püspöknének lenni, mert az bizonyosan oda bent
ül bársonyban, selyemben, drága kanapén és olvas.

Ezek a gyerekek is a harangozóné gyerekei lehetnek. Az igazi püspöki
gyerekek arany-sujtásos, selyem köntösökben mulathatnak valahol.

Egyszerü, kopottas, fekete ruhás, magas termetü ember nyitotta ki az
érkezők előtt az ajtót. Nyájas mosolylyal hajlott meg, s vezette őket
belebb.

– Barátom – mormogá Máté ur, nehány kis pénzt kutatva mellényzsebében.
Mi a főtisztelendő püspök atyánkat keressük. Lehetne-é vele beszélni?
Nem kivánjuk ingyen fáradságát.

– Lehet – nyujtotta kezét a nemes, jóságos arczu püspök.

– Talán tán – hebegé az okos beszédre készült asszony. Csak nem…

– Én vagyok.

S székkel kinálta meg a püspök vendégeit.

Ennél a szobánál még a tompai adminisztrátor ur szobája is czifrább –
tette ez első megjegyzést magában Máthé ur. Aztán ez volna az a nagy
püspök, az a felséges ember, ki jóságában a Krisztushoz hasonló?…

Ez, édes barátom, Máthé ur, ennek a századnak egyik legnemesebb embere,
egy püspök, a milyenek a régi jézusi erényü püspökök, mert férfiak,
lehettek valaha.

Ez itt Török Pál – százaknak, ezereknek áldása. Nézz reá bátran, nem ur,
nem méltóság, nem papi kevély fejedelem, nem gőg, nem biró: ember, édes
atya, paizs, mely a gyöngéket védi, vár, melynek nyilt kapuin minden
kérelmező, üldözött, vigaszt kereső egyenesen bejuthat.

Beléphettek ti is, szegény bolondok, minden ajtónálló nélkül.

Máthé ur azért-e, mert mégis férfi volt, vagy mert a püspököt ilyen
egyszerü embernek találta, a kiben még annyi nagyuri tempó sincs, mint a
tompai nevető esperes urban – azonnal dologhoz látott.

– Főtisztelendő atyám, ez itt a feleségem. Én rektor voltam
Felső-Tompán, de pap akarnék lenni Isten segitségével, eljöttem tehát
tanulni. Bizonyitványaim itt vannak.

A püspök összefogott ajkain türtőztette a mosolyt, mely másnál hahotává
változott volna, ha erre a párra tekint.

Máthé ur lába alatt csöndesen eltüntette a fokost és nézte áhitattal a
szeretetteljes tekintetü, magas, széles homloku, borotvált, katholikus
pap arczu protestáns püspököt.

– Jól van, kedves fiam – bizonyitványai rendben vannak, a szükséges
osztályokat végezte, de harminczkét éves korában nem lesz-e nehéz uj
pályát kezdeni?

– Nem, főtisztelendő püspök uram – szólalt meg most már az asszony is –
mert mellette leszek Dánielnek.

– Tehát itt fog vele lakni, édes leányom?

– Itt, és én állok róla jót, hogy Dániel tanulni fog, és mindeneket
becsületesen elvégez.

– Nem tévednek-e, édes fiaim, mikor ily dologhoz kivánnak fogni, nem
ámitotta el szivüket valamely csalárd gondolat.

– Nem, nem, főtisztelendő püspök ur – erősité az asszony. Férjemnek
papnak kell lennie, megigérte nekem.

– Eddig rektor volt? jó helyzetben volt? hiveivel békében?

– Az voltam, ugy voltam, semmi bajom sem volt.

– Akkor, kedves fiaim – s megfogta a püspök a Máthé-pár kezét, ha hozzám
fordulnak, gondoskodni fogok róla, hogy minél előbb egy tisztességes
rektori állomásba helyeztessem.

– Soha! – férjem rektor többet nem lesz.

– Miért?

– Mert meggyülöltem a rektorok életét.

– Vannak nagyon becsületes, tiszta életü rektorok.

– Férjem is az volt eleitől fogva – de élete csak a papoknak van. Szép
élet, nyugalmas élet, boldog élet, tisztelt élet csak a papoknál vagyon.
Mosok, varrok, főzök, dolgozom, de Dániel…

A püspök összébb huzta szemöldeit, künn ülő, könyes gyönge szemeivel
élesebben szemügyre akarta venni ezt a tarka-barka párt, hogy
bolondokkal van-e dolga, vagy szánandó elámitottakkal.

Mily könnyen veszi a legnemesebb ember is bolondnak azt, ki erején felül
mer, ki feltétlenül egy lapra teszi fel mindenét, ki csodálatos
rajongással akar hinni egy eszmében, vágyban, egy zajló érzésben s ki
mert elgondolta, hogy a mit kivánok, annak meg is kell lennie, nem látja
az örvényt, mely pedig már lábai előtt kavarog. Mindenki látni véli, óh,
talán látja is, csak az az egyetlen egy nem, kiért a Goethe sellője már
a viz szinén lebeg.

– Vannak-e gyermekeik?

– Nincsenek, ragadja meg a szót a nő, makacs szökéssel, de minden árva,
minden elhagyott, szegény gyermek a mi gyermekünk lesz. Ha az Isten
rásegit, hogy férjem pap lehet, egész életemet másoknak áldozom, – mint
a hogy a főtisztelendő püspök ur cselekszi.

A püspök nem gondolt most arra, hogy őt is sokan őrültnek, rajongónak
tartják, a miért éjjel-nappal mások ügyében fut, fárad, sőt gonosznak,
ravasznak a ki titkon mindenből dupla részt veszen. Csak az állott
előtte, hogy ezeket a boldogtalanokat megmenti, megtériti.

– Kedves fiaim, amit önök akarnak…

– Igenis, halálig akarjuk, én is, Dániel is.

– Hogy az kivihetetlen, képtelenség! Ezer meg ezer akadálylyal kell
küzdeniök, irigységgel, gunynyal, a kenyérrel; majd a csüggedéssel,
kedvetlenséggel, betegséggel, szégyennel, a mindennapi kinos belső
tusakodással. Elgondolták-e ezeket, fiaim?

– Elgondoltuk, felelt élesen Máthéné. Ne féljen a főtisztelendő ur, mi
semmit se kérünk, eltartjuk mi magunk magunkat. Itt leszek én.

A püspök fölkelt, kezeit összefonta mellén, kettőt-hármat az ablak felé
lépett, talán hogy arra a számtalan nyomorultra mutasson, kik a piaczon
lézengnek, bársonyban, rongyban, s kikről ő tud Pesten legtöbbet, a jó
Isten után, mert ide jönnek sírva, nevetve; követelve durván, majd
térden csuszva, mint egy király előtt a falatka kenyérért.

– Ki beszélte önöket arra, hogy ide jőjjenek Pestre?

– Oláh ur, vallotta meg a bünt töredelmesen a férfi.

Nehány percz mulva Oláh ur ott termett a püspök parancsolatjára, mely
idő alatt Máthéné erőnek erejével be akarta bizonyitani, hogy őket senki
se vezette, mint tulajdon szivök.

A veres kis hetyke ember alázatosan hajtotta meg fejét főnöke előtt.

– Mit tett ön ezekkel a szegény emberekkel?

Oláh ur az eladott könyvekre gondolt.

– Én nem erőltettem, azt a nehány forintot visszaadhatom.

– Tehát már pénzt is?

– Pénzről nem tudok, mi nem adtunk pénzt.

Máthé ur oda hajolt a feleségéhez.

– Óh, ha adott könyvekért, jól tette. Papi könyvekért adta Dániel.

– Ön ezeket az embereket elámitotta, felcsalta, hogy itt kényelmesen
kizsebelhesse őket. Mit felel erre? Rektor ur, fordult a püspök a rektor
párhoz, önöket elbocsátom, hivatni fogom minél előbb.

Máthéék égő arczczal tekintettek a püspökre, kinek szigoru arczáról a
legrosszabb szivet vélték leolvasni.

Máthé ur ügygyel-bajjal visszakeritette a székek alá tüntetett hatalmas
fokost, s a mint jöttek, nagy csörtetéssel távoztak.

Találkozhattak volna ismét a harangozó-leányokkal, valamint azzal a
gyönge, meggörbült termetü, de jóságos, szelid arczu, falusi szegény
rektorné forma asszonynyal is, mert várta őket szives mosolylyal, de
Máthéné ily gyalázatos fogadtatás után, mintha ellenség elől menekülne,
ugy törtetett le a keskeny márvány-lépcsőkön.

– Ez az a nagylelkü püspök, pattogá a templom előtt Máthéné, repülő
mente ujjaival hadonázva; hogy megijedt, azt hitte, mindjárt pénzt
kérünk, s a nyakán maradunk. Oh ne féljen, a mig ezekkel a szemeimmel
látok, ha tűmmel keresem is, nem szorulok senkire. Hogy kilátszik az
irigység! Hát egy rektornak már az se szabad, hogy papságra vágyjék? Hát
az legyen holtig papok szolgája, rab, egy megvetett senki, semmi? Azért
sem ugy lesz, azért is pap fogsz lenni Dániel.

Most mondta ki házas életükben legelőször a te szót. Mert bizonyosan
érezte, hogy ezentul sorsuk vezetője ő lesz. Feljogositotta erre a te
szóra nagy és terhes kötelessége.

Sokan az utczán azt gondolhatták, hogy ez a kis fekete asszonyka a magas
emeletes házakat nézi, mert jól látszott kesze-kusza öltözetéről,
járásáról, hogy falusi, pedig éppen nem a szép palotákat nézte, hanem a
magas, kék, tiszta eget, a hol a gondviselő jó Isten lakik, a ki a benne
bizókat soha egy perczig is még el nem hagyta, a ki minden mellőzöttet,
elhagyottat, megtámadottat örökké oltalmába fogadott. Majd-majd
eligazitja azt az a jó, erős Isten, hogy mi legyen ő velük, és nem bizza
egy irigy, kevély lelkü püspökre, a kinek egy kis biztató szava nem volt
hozzájuk. De hogy fogadta, mily szivtelenül!

Akkor is, mikor már szállást fogadtak, mely különben még azon napon
megtörtént, egyre azt hajtogatta Máthéné, hát ez a püspök? ilyen egy
püspök? igy kell bánni az emberrel?

Máthé Dániel megjegyezte, de ugy háttal fordulva, feleségének:

– Jobb is volna innen idején tovább mennünk, talán Kecskemétre, Pápára,
vagy (ezt már csak ugy mormogta) vissza Tompára.

– Azért se megyünk. Megmutatom, hogy itt is meg fogunk élni. Kosztosokat
fogadunk, ez lesz az első.

Akarta mondani, de azt már az ő feje se tudta, hogy mi lesz a második.

Nagyon alkalmas időben vetődtek a Két-Nyul-utczába. Ott egy ügyes, két
szobás, konyhás, földszinti helyiségből éppen akkor vetette ki a
házmester a Fülöpszállásáról ide került, és vendéglőt tartott, valaha
földbirtokos Mester János urat feleségével, öt gyermekével, minthogy nem
tudták fizetni a házbért. És más környülállásaik is igen zavarosak
valának.

Olyan szerencse volt, hogy asztalokat, székeket, üveg-állványokat a
boros poharakhoz, sőt mily isteni gondviselés! még hordókat is kaptak,
jó hordókat borhoz, serhez.

Ezt az első lépést mindenki a legjobb jelnek mondhatta.

Csak egy özvegy szabómesterné, a fészer mellett, állitotta, hogy ő nem
cserélne Máthéékkal lakást. Miért, azért, hogy a mely ágyból valaki
kihalt, abból bizonyos, hogy más is kihal; a mely korcsmában valaki
megbukott, az olyanban, legalább két-három renden a következőknek is meg
kell bukni. Már az szent.

Máthéné a tettek kedvelője volt, azért is gyorsan hozzá látott
mindenhez. Nem kért tanácsot, volt ő neki esze, Istennek hála, elég.
Vásárolt butorokat, a kosztadáshoz szükséges szereket, egy pár olyan
derék, disznóölő éles kést, hogy már ez maga mutatta, mily nagy
reménynyel van a jövő iránt a leendő papné.

Ragyogott a tisztaságtól a pompás kis konyha.

Egyik szoba egészen a kosztosoknak, a másik, a belső, a bizodalmasabb
embereknek, iróknak, szinészeknek, tudósoknak. Mert ilyenek is akadtak
rögtön.

Ezek mindenképen azon voltak, hogy a kis vendéglő czimert tegyen ki, és
a czimer legyen egy tál pompás, párolgó töltelékes káposzta, finom fris
disznóhussal.

No az is lett.

Gyönyörü kis czimer. Éppen egyik vendég festette, ingyen, nehány
barátságos vacsoráért. Mely vacsorák pár hónapon tul elhuzódtak.

Oda kaptak a czigányok is.

Máthé ur, mivel a tanulás most még nem kezdődött, mert ők időn kivül
érkeztek, Szentgyörgytől Szentmihályig, ugy gondolta, vendéglősi tisztet
folytat. Nem szégyen az. Hogy volna? Ha Zsuzsika főzhet, hát ő mért ne
segitene.

Temérdek iróval, müvészszel, szinészszel lett per tu. A theologus diákok
meg éppen apánknak titulálták.

Oláh ur, kit a püspök, a mint kitudódott, kegyetlenül lerakott volt,
többször fölvetette a kérdést a kis kedélyes étteremben, mikor nagy és
fényes volt a társaság:

– No hát, Máthé apánk, megbánta-e, hogy hallgatott a szavamra!

Ilyen kérdésre, mikor egy volt rektor müvészekkel, tudósokkal
barátkozhatik, a mire falun száz esztendő alatt se tudott volna eljutni,
azt gondolom, csak nevet az ember.

Dániel ur is természetesen csak nevetett.

Szépen folytak a napok, váratlanul, reménység fölött szépen.

Vendég vendéget ért. A ki sokszor a legjobban mulatott, az maga volt
Dániel bácsi. Többször bemutatta a szép basszus hangját, melyre egy
szinházi karmester egyenesen azt mondotta, ez a hang tizezer forintot
megér. Még többet is.

Igy levén a dolog, Máthé ur nagy tőkével rendelkezett, tehát bizton
nézett az események elé.

Máthéné oly csinosan öltözködött, ugy bele jött a finom müvészi, irói
társalgásba, hogy voltak perczek, mikor a papnéságon is szinte-szinte
fölebb képzelte magát. Azt mindig tudta, hogy jó esze van, de hogy ily
hamar haladjon az ember irodalmi és művészeti kérdésekben is, azt maga
se merte reményleni.

Azok a gonosz irók, müvészek, ha összekaptak valamely kényes kérdés
fölött, teszem a Bánkbán tragikuma, vagy a Vörösmarty romanticzizmusa,
vagy az Arany balladái, vagy a Szász Károly ódái fölött, csak Máthéné
nagysámot kérdezték meg. S ő szabatosan kifejtette, hogy mi a tragikum
Bánkbánban, Vörösmartynak hogy kellett volna leverni a tótokat, Arany
Zách Klárájának nem kellett volna haza menni az imádságos könyvért, mert
láthatta a fortélyt, és Szász Károly remek egy költő, és sokért nem
adná, ha ismerhetné. Versei, mint a szép zsoltárok, mind egyformák.
Vajjon meg lehetne-e őt látni valahol?

Igy, ily szép napok mellett jutott el a Máthé-pár Szentmihály naphoz.




VIII.  Az elesettek története.

Máthé ur tömött, gyapjas haju fején ugy állott a kis bojtos veres sapka,
mint azén, a kit a jó Isten is egyenesen korcsmárosnak teremtett. Orczái
megpirosodtak, mivel ugy hozta az illedelem, hogy minden jobb vendégével
ő is igyék egy-egy kortyot bár. Hogy ne tette volna meg? Művelt ember,
aki egyenesen falusi papságra készül, tudja, mi minden kötelességnek
kell megfelelni. Széles tenyerei a sok hordótakaritásban megdurvultak,
sőt egyik ujját valami becstelen vasas hordó örökre meg is csonkitotta.
Jó, hogy a balkezet, a melyikkel nem kell urvacsorát osztani. Hatalmas
melléből ugy dőlt, áradt a mély basszus hang, hogy a karmester ur minden
este ujabb meg ujabb magasztalásokkal árasztotta el.

A theologus urak, ki koszt fejében, ki benső igaz barátságból – bőven
elárasztották mind a négy évre tankönyvekkel. Zsidó nyelvtan, európai
hirü bibliák, zsidó, görög, latin, arab, velejáró vastag szakadozott
szótárak; morális dogma, egyháztörténelem, az ujabb német irodalom
legremekebb müvei, szorgalmas forditásokban; egyházjog, minden
szerzőtől, gyüszünkint hordva össze, hogy annál becsesebb és eredetibb
legyen: prédikácziók, Erdélyi-tár, Magyarországi-tár, Nagy lant, Kis
lant, Házi kincstár, Alapvető, Jézus szeme, különböző jól talált czimek
alatt, már mind ott pompáztak egy ujdonat uj diszes üveges
szekrénykében. Elzárva gondosan, még a portól is megkimélve.

Gyönyörködött is bennök sokszor órákon át – Máthéné. És sirt, mert
látta, hogy Dániel kártyázik, igaz, az irókkal, müvészekkel, a kiknek
mindig hasznukat lehet venni, de mégis csak többet kártyázik. Különben
hát a papok – mint Dániel menté magát – nem kártyáznak? Uri társaságokba
a nélkül nem is veszik be az embert. Sirt, mert látta, hogy Dániel nem
tud bánni a pénzzel. Alig fizet valaki. Férfi tiszte volna beszedni a
pénzeket. Egy nő nem köthet ki velök. Sirt, mert látta, hogy Dániel
hetekig oda van néha a falvakon bort venni, és nem is igen vágyik haza.
Rossz, oh rossz oka lehet ennek! És ennél a pontnál sokkal öregebb és
forróbb könyek hullottak szemeiből.

Alig várta, hogy Dániel beiratkozzék rendes theologusnak, a mikor majd a
tanulás mindezeken alkalmasint változtatni fog. A bormérést felmondják,
a külső ajtót bezárják, a czéget leveszik és csak becsületes kosztosokat
tartanak. Nem megy többé nagyban semmi. (Oh jó asszony, már nem is igen
mehetett volna!) Mindent összébb huznak. Tanulás lesz a fő. És
nevetséges csak meg is emliteni, de a nyomoruságban minden nevetséges,
egy-egy csöndes órában elővette a papi szent könyveket, és egy-egy
oldalt próbára megtanult. Senki el nem hinné, az ilyesmi vigasztalta meg
legjobban. Ott látta Dánielt a szószéken, a mint hirdeté: Térjetek meg,
mert elközelített a mennyeknek országa, a Jézus utjait egyengessétek.
Hogy egyengette erős, hosszu karjaival a megtermett ember urunk Jézus
utjait, szinte lehetett tapasztalni. Ott látta ilyenkor magát, tiszta
fekete ruhában, mint a püspöknét, de a külön papnéi székben, mert falun
a papné székéhez záros kulcs vagyon, nem mint Pesten, hol rend sincs.
Majd csinál ő rendet Felső-Tompán.

Ilyenkor a jó Isten szemmel láthatólag megjelent a kis korcsmában, mivel
akkor már eltávoztak az ivók és ajtót zártak, és egészen theologiai
foglalkozások léptek a zaj helyére. Megvigasztalta a jó asszonyt atyai
szeretetteljes szavaival, mondván: »Bizzál, leányom, s a te hited
megtartand tégedet.«

Óh, hogy hitt, hogy hitt, a mint csak az eltévedettek, együgyüek,
szegények tudnak hinni.

Befolyt e mély hitre az a körülmény is, hogy az öt-hat száz forintból
alig volt már valamelyes az erszényben. Igaz, csak be volt fektetve
egy-egy müvésznél, kosztosnál, tehát nem veszett el.

Hanem most, most, itt a házbér!

S az addig békés, barátságos, meleg hajlékot e gondolatra: házbér, heves
hideg borzongatta ki. Ugy ropogtak a falak, mint a nagy beteg csontjai,
ugy recsegtek a pádimentum deszkái, mintha halált hirdetnének. Nem lehet
elhinni, mert az képtelenség Pesten, s éppen a Két-Nyul-utczában, de
Máthénénak ugy rémlett, hogy az ablakokban bagoly is huhogna.

Ki fog meghalni? Nem-e az a szegény Mester János, ott a fás-kamarában, a
kinek irgalomból helyet adtak.

Késő éj volt már, egy óra tájt járhatott az idő.

Künn szél zúgott, metsző, embertelen dunai szél. Rögtön kioltotta a kis
lámpást, melylyel Máthéné a cseléddel együtt a beteget akarta
meglátogatni.

Dániel ma se volt itthon, valami kosztpénzek felszedése miatt járt
Ó-Budán, Uj-Pesten, Kőbányán, a hova szöktek némely kosztosok.

Hogy lehetnek ily galád szivüek is! És ily müvelt városban!

– Rézi, szólitotta meg az öreges cselédet Máthéné, hogy van az a beteg
ember?

(Mondhatta volna Mester János ur, mert jó módu ur volt valamikor, ám egy
bukott egyénnek neve sincs többé, csak ő, az a!)

– Hogy van, hát ugy van, a hogy lesz minden korcs ember a világon –
dörmögött a vén asszony – követem alássan a ténsasszonyt, hát biz az
döglődik. Jól élt, elették, itták a mijök volt, szerették a zsiros
ételt, a kövér ludat, malaczot, hizott pulykát, nyárson sült
vesepecsenyét, a fáin pörkölt husokat disznóból, marhából vegyesen, most
rágódjanak a csontokon, a miket nekem adtak. Hát nem lehetett volna
kevesebbet enni le a csontról, a nagy oldalakról, czubákokról, hanem a
cselédnek ugy kellett kiadni, mint az idegen kutyának? Hm, de nem hagyja
ám azt az Isten büntetés nélkül, de nem ám. Sokszor sirtam, mikor
láttam, hogy annak az öt rossz gyereknek csupa zsir a szája, keze,
ruhája, én meg azt se tudtam, milyen volt az a malacz, a mit én öltem,
én sütöttem, én tálaltam be. Annyi lelkük sem volt, hogy egy kis falat
mutatót nyujtottak volna bár. Nem hagyja Isten az ilyet büntetés nélkül.
Ne is hagyja az a jóságos, bölcs teremtő.

Máthéné összébb fogta ruháját, nagy kendőjét a lámpa elé tartotta, és
sietett a beteghez, kiről ők épp olyan formán feledkeztek meg, mint
Réziről Mesterék.

A fás-kamarában? (Hiszen nem volt se ingök, se galléruk, se szolgájuk az
a hektikás ember, azután hogy köhögött mindig!) Hátha valamikor (Óh egy
pap nem juthat oda, egy papot nem lehet kiszemelni a rossz embereknek,
védik a papok, védi a püspök testével, aztán egy pap a Jézus szolgája,
Isten cselédje… hm, de hány ur nézi el a cselédjét…) Ma lesz a napja,
hogy Mester urat, de hova, a konyhába? az ebédlőbe, a mi szobánkba
(hányszor aludt egy-egy korcs vendég, a ki most megszökött a koszt
árával, az ebédlőben, jól vetett ágyon, részegen. S azt se mondta, mikor
jó reggeli után odább állott: fél kalap, pedig az haza mehetett volna,
mert ép volt – ezt a bukott embert kilöktétek a fáskamarába?) Fogja meg
Rézi azt a szalmalészát, beviszszük az ebédlőbe. A vén asszonynak
megnyultak az orczái és szivesebben tekintett a ténsasszonyra. Mester
János engedte ide-oda tenni elaszott, fekete, sárga, kis ökölnyi fejét,
és belenyugodott, ha kiteszik is az utczára. Mindegy ő neki már! Nem
tették ki. Bevitték az ebédlőbe, éppen oda, a hol a király ő Felsége
képe volt, talán, hogy lássa a király, hogy mi történik egy korcsmárosné
szívében? Ez a rossz idő, édes Mester ur – vigasztalá Máthéné a szótalan
beteget, ki kezdett magához térni, mikor látta, hogy nem lökik ki a
kapun – ha eláll a szél, majd meglássa, mindjárt jobban lesz.

Az én édes atyám is köhögött, de azért hosszu-hosszu időt ért. Ne
busuljon, főzök egy kis jó meleg herbatheát (óh mennyivel több jót tenne
egy pohárka erős törköly vagy seprő a kiszáradt, hideg gyomornak,
lehetett észlelni a megállott fagyos, üveges szemekből.) Máthéné
megsimogatta a beteg ember kékes, elszáradt kezeit, letörölte redős,
keskeny homlokáról a gyöngyöző jéghideg verejtéket s gyengéden megitatta
vele a forró, párolgó italt.

A thea használt-e, vagy a nyájas részvét, vagy a tiszta szoba: óh ki
tudna Istenen kivül belátni a megcsomósodott idegszálak közé, ki tudna
oda férkőzni a vergődő szivhez, melynek pedig minden dobbanása egy-egy
nyilatkozó szó, ki volna képes határozottan olvasni ott, hol a nyomorult
ember még Isten elől is elrejtőzik, de Máthéné mégis látott, olvasott s
az, a mit látott és olvasott, keserves fuldokló zokogásra inditotta a
szivét.

– Óh Dániel, Dániel – tördelé e szavakat az asszony, ég felé forditott
tekintettel, holott e perczben Máthé ur éppen a kőbányai
sertéskereskedőkkel s néhány szinészszel és theologussal kártyázott a
nagy hid melletti sörházban, a hol jó embereket, müvelt, becsületes
férfiakat, családapákat, jóra menendő ifjakat éjfél után is megtűrnek –
óh Dániel, miért vagy…

Nem mondta, elharapta a többi szót. El is kell harapni minden jó
asszonynak a világon. Ez az egyetlen harapás az, a melyik nem marja a
férfi szivét.

Dániel ugy szürkülő hajnaltájt csakugyan hazakerült. Virágos kedve volt,
czimborákkal jött; egy pár jeles iróval és szinészszel, s a kis Szücs
komával, ki megfizethetlenül viselte magát.

– Mama – aranyos mama – kopogtatott Dániel az ablakon.

Rögtön kinyilt az ablak…

– Mi az ördög – villant át egy szuró gondolat a férj szivén, a mint az
étterem egyik szögletében ágyat pillantott meg – ki fekszik ott?

– Beteg.

– Kicsoda? Hogy tehettétek ide? Ezeknek egy kis korhely-leves kell.

Máthéné kiadta a kulcsot, becsapta az ablakot, s korhely férjét egy
tekintetre se méltatta.

– Hát ez mi? kérdé a belépett férj, hogy kerül ide Mester János? Tán
atyádfia? Nem tudtam, hogy ilyen szép atyafiságra jövök.

A két, három vendég Máthé ur háta mögött nevetve suttogott és óvatosan
tekintgetett a beteg felé.

– Ide ma senki se jő – intett kezével az asszonyság.

– Hát akkor elmegyünk, barátim, a Kék lóba – kaczagott Máthé ur.

A Kék ló olyan fogadó Pesten, a hova minden megtámadott férj vágyik. Egy
kis oldalajtócskán örökké be lehet ide jutni, bármely késő időben is.
Vannak itt nők, ifjak és javabeliek, kik férjeikre haragusznak, vagy
kedveseiktől elszakadtak, vagy óhajtanának valamely alkalmas egyénnel
szövetségre lépni. Máthé Dániel urat, a leendő papot, három-négy is
körülfogta azonnal. Pirosak, mint a haragos rózsa, fehérek, mint a vén
sárgás fal, bátrak, szemesek, mint a vásári pecsenyesütőnék, szagosak,
mint egy öreg borbélylegény, ki haj helyett már csak a nyaka kóczát
kenegeti, fürgék, beszédesek, mint az ujabb szinpadi szobaleányok, és
élni szeretők, mint a kiknek nincs veszteni valójuk.

Csakhamar a gavallér Máthé ur képezte a központot.

Az ő asztalán égett legtöbb pálinka, ott párolgott legtöbb thea, ott
csoszogott legtöbb pinczér, ott vijjogott legtöbb és legtermettebb
fehérnép.

Azt lehetett érteni, hogy a szinészek, festők, irók, tudósok mit
keresnek itt, mert ők tanulmányoznak, őket a költészet muzsája utasitja
ide – a halhatatlanság Istenasszonya, de hogy egy férj, ki pap akar
lenni, az egyház fölkent szolgája, feddhetlen élettel, tiszta szivvel,
mocsoktalan kezekkel, hogy mit keressen ily sátrakban: azt theologiai
tudományokból nem lehet kiokoskodni.

Mint az érett gyümölcs a fán, mely sulyával lefelé huzza az ágakat, ugy
csüngött a sok hölgy az athléta Máthé Dánielen, karjain, nyakán, mellén,
hátán és lábain. Eleinte szemérmesen odább téritgette őket a jó ember –
hogy hagyják el a kisasszonyok, ne vesződjenek velem a tekintetes
asszonyok – én feleséges ember vagyok már, ah ha, csak tüzre olaj volt a
beszéd. Nagyokat csiptek az orczáján, s ott a közönség szeme láttára –
mint valamikor falun ártatlan leányka tanitványai, egy-egy szép történet
elbeszélésénél, elárasztották csókjaikkal.

Kettőt, hármat durván lelökött magáról Máthé ur, de azok még nagyobb
kedveskedéssel akarták kimutatni, hogy bennök a sziv tántorithatatlan.

A kávés, hogy egy kis diszt adjon a társalgásnak – valami kóbor
hárfáscsaládot keritett, egy pápaszemes vörös vén asszonyt, két sovány,
fakó, rongyos szőke leánynyal. Mint aratás után a vidám aratók a széles
tiszta csürben egy pár szál czigány igaz magyar nótáira, ugy dobogtak,
kurjongattak itt is a müvész urak tanulmányozási szempontból a
hölgyekkel, s forgatták a mind hevesebben, lelkesebben tánczoló Máthé
Dániel urat.

Mikor az ember ki akar magáért tenni: hát akkor nem sajnálja a
fáradságot. A Máthé ur szorgalmatossága is éppen ezt mutatta.

Nagyokat ugrott az öles ember, s szöktében a levegőbe kapta a hölgyeket,
hogy azok visitottak örömükben. Nevetett, ujjongott. Ujjaival végig
simitotta a különös nők orczáit, melyekről pirosság, fehérség leolvadt
és egybefutott a szemöldekről lecsepegő fekete festékkel. Ilyen valamit
se látott még.

Kétségkivül ezzel a tapasztalattal is sokkal gazdagabbnak érezte most
magát, mint művész társai is, kik e fesztelen mulatságnak részesei
lehettek. Milyen volt a levegő! por, gőz, festék, sár.

Oh otthon a Két-Nyul-utczában se pihentek ez alatt.

A nagy sirásra, jövésre-menésre, az özvegy szabómesterné is bekerült a
fészer melletti lakosztályból az ebédlőterembe. Mikor halálozás van
biztos kilátásban, vagy valakit a rendőrök összekötöztek, vagy az
egymást félreértett házastársak késsel, bottal nyargalóznak, akkor az
ilyen időn kivüli látogatás egészen rendén vagyon.

Éjfél, hajnal – mindegy – belépni szabad.

Máthéné szivszakadva sirt, imára kulcsolt kezeit tördelte, oda-oda
futott az ablakhoz – egy perczre hallgatózott – s ismét jajgatásban tört
ki.

Mind a vén Rézi cseléd, mind az özvegy szabóné ugy voltak meggyőződve,
hogy Máthéné Mester János urat siratja. De mire is gondolhattak volna
egyébre, az Isten világára.

– Bizony – kezdé a szabóné, közelebb ülve a megállott szemü, hörgő
beteghez – ez se hitte, hogy ilyen becsületes helyen halhat meg.
Szemétdombon szokott az ilyen ember meghalni. Felesége mosóné a
Sáros-fürdőnél, egy czafat, rongy teremtés, hogy kimondani is szégyen,
milyen életet folytat. Folytat, folytat, mig lesz a nagy hátán, vállain,
kövér karjain hus, de ha lefogy, a kutyák se harapnak bele. Pedig mi
volt, hogy ide került? Teremtő atyám! Nagysás uri dáma, selymes, mentés,
arany-főkötős, brazletás, medalliomos, gyűrüs, köves gyűrüs, karika
gyűrüs. Volt azok között még gyémántos is, egy kis galambfejes. Bár
elloptam volna, tehettem volna, az isten se vert volna meg érte, most
legalább én élhetnék belőle, lenne a télre fám, egy kis meleg czipőm,
vagy bár egy kis kávéra valóm. Hagyja el a ténsasszony, ne sirjon olyan
keservesen, mert bizony meg nem érdemli Mester uram. Ugy-e? Mi szükség
volt egy családos apának eladogatni potom áron a drága birtokait?
Kellett azt tenni egy 16 esztendős leánykáért, a kibe belebolondult, s a
ki pedig itt még most is iskolába jár. Hisz a tulajdon két leánya is
majd akkora volt. Persze, azok már a Kék lóban folytatják az édes
mamájuk életét. Ifjak, hát jól megy nekik, nem tudnak az apjukról.

Higyje meg a jó ténsasszony, bár tudom, hogy rokonok, mégis csak fáj a
rokon nyomorusága, de Mester ur még azt a fás-kamarában való helyecskét
sem érdemelte meg. Hát azért, mert megbukott, nem állhattak volna
becsületes munkához? Hisz adott nekik az Isten gyermekeket. Óh, csak
azok a boldogok, kiknek az Isten gyermekeket ád. Nekünk nem adott!
Mekkora öröm az, egy kis leányt fésülni, öltöztetni, reá mosni,
foltozni, iskolába járatni, s annyiszor megölelni, megcsókolni, a
hányszor csak a szive vonzódása ugy hozza! Minő boldogság, mikor
lakodalom van a háznál, reggeltől estig csak a szép jövőről beszélni, és
látni, hogy van már, a kire az ember ebben a szomoru világban
támaszkodhatik, a kit ünnepeken bár meglátogathat, a kivel egy-egy
ebédet együtt költhet el, a kinek látja szerencséjét, nekem senkim! Ne
sirjon a téns asszony, egy korhely emberért egyetlen mákszem köny is
kár.

Erre a szóra, hogy korhely, szembe szökött Máthéné a szabónéval.

– Ki a korhely? az én uram? ha korhely, nekem korhely, az az én bajom.
Aztán az én uram nem korhely, az én uram tiszta életü, az én uram
papságra készül, azzal pedig korcsosság nem fér össze, az én uram most
is munkában jár…

Hát Dániel ur a nagy munkából éppen haza állitott, ugy reggeli hat óra
tájt, porosan, borszaggal, pálinkabüzzel, leoldozott nyakravalóval,
szétnyilt inggel, és az elején két helytt is lehasogatott zsinoros
attilával.

Szemei alig forogtak a fáradság, kimerülés miatt. S lépteit tántorgókká
tette a mámor, a dorbézoló éjszakázás.

Máthéné férjéhez szaladt, átölelte, és ha senki sincs más a szobában,
bocsánatot kér tőle, hogy oly kemény volt hozzá. Csókokkal halmozta el
azokon a helyeken, a melyekre csak kevéssel előbb egy csomó idegen hölgy
nyomkodta rokonszenve jeleit.

Másra volt elkészülve Máthé ur, vizes lepedőre.

Most azt hivén, hogy neje bünös, mert nem meri megtámadni, morogva,
káromkodva rázta le magáról a szegény jó asszonyt.

A betegre mutatott fokosával.

– Felelj arról. Ugy-e?

S a fokossal a jogaiban megsértett férj retteneteset csapott a hosszu
ebédlő-asztalra.

Hogyne, ő ugy állott neje előtt, mint egy ártatlan lélek. Egy tiszta
lelkü egyén pedig, kinek keze, ajka, tárczája tiszta a büntől,
rettenetes.

– Tedd le azt a fokost, ha részeg vagy, feküdj le, egyenesedett ki a
mélyen megbántott hű asszony, a beteg hadd pihenjen. Nézz Istent, nem
tudod mire jutsz.

– Meghalt! kiáltá a szabóné. Ez jól járt.

A halál talán mindent megváltoztat, és mindent kiegyenlit. Arra, a ki
meghalt, már nincs mit haragudni, még ha vetélytársunk lett volna is.
Vetélytárs! azzal az elaszott, ökölnyi, sárga fejjel! vetélytárs,
azokkal a botvékonyságu karokkal, és tiz darab csupacsont ujjal!
vetélytárs, azzal a nyitva maradt (tán sokat mondani óhajtott) szájjal,
vetélytárs, azokkal az örökre lezárult szemekkel!

Oh igen, Máthé Dániel ur, ön annak a derék Mester János urnak
vetélytársa.

Máthé ur leeresztette a fokost, szive megcsöndesedett, a mámor kiment
szemeiből.

Az ebédlő-szobában halott van, egy rongy, egy semmi ember, egy utczára,
szemétdombra való ember. Kidobod? megteheted, mert ha ur volnál, meg nem
türnéd a házadban, de szegény vagy s a szegényre különösen vigyáz az
Isten. A szegénynek nincs joga szivtelennek lenni.

Máthé Dániel ur tisztességes szép temetést rendezett a koldus Mester
Jánosnak. Ő maga énekelte el fölötte, mint egykori rektor, a szép
halotti éneket, hogy:

  A fájdalmak éles nyilai leverék az én erőmet.
  Földi házam por sátorát levetettem immáron,
  Oda fent a szép egekben, örök javamat várom…

Átjött a Sáros fürdőtől a bánatos özvegy, ájuldozva két szegényes,
mesterlegényforma ember támogatása mellett, kik folyvást éberen készen
tartották a nagy vizes üveget azon esetre, ha valami történnék, a mi
mégis – szerencse a lesujtott nő nagy lelkének – mégis nem történt.
Megjöttek a leányok – Máthé ur mindjárt felismerte őket a Kék lóból –
fekete fátyolosan, és szivszaggató jajgatásokat vittek véghez drága
atyjuk kihült hamvai fölött. Jött nehány iró és müvész is –
tanulmányozás czéljából, s eljött a püspök káplánja, egy szép, magas,
sugár, szőke ifju – teljes diszben, kigöndöritett hajjal, a nőkre
tekintgető tüzes szemekkel, s olvasta az udvarra kitett koporsó előtt
azt az imát, mely a szegény szerencsétlen életü elesett emberekről szól,
a végén e fölemelő sorokkal: »Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat
elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság
koronája…«




IX.  A felséges pálya küszöbén.

Mikor üres a szekér, oh sokkal gyorsabban megy még döczögős, hegyes uton
is. A Máthéék egykori rakott szekerén alig volt már egy kis ruhanémü,
ágynémü, holmi közönségesebb, de fölötte nélkülözhetetlen házi butor. A
nagy, derék ebédlői asztalok, pohárszékek, kemény nád székek,
almáriumok, hordók, kicsinyek mint nagyok, fölös számu drága konyhai
eszközök vasból, pléhből, sőt rézből (olyan jókor kapták a liczitácziót)
alig pár nap alatt elmentek. Nem nagy áron, mert Pesten temérdek a
heverő butor, hanem mégis, mint Dániel ur megjegyzé falusiasan: veszett
fejszének legalább a nyele! Mikor házbért kell fizetni, boltbért,
kereskedőket, mészárosokat, áldás az Istentől, ha a szegény ember egy
tiz forintos vasas hordót két ezüst forinton elrázhat.

– Hála az isteni gondviselésnek, sóhajtott fel Máthéné az üres házban,
ettől az aljas foglalkozástól megmenekedtünk. Soha, a hetvenedik öreg
apám sem volt korcsmáros; nem még a legszegényebb ivadékom sem. Hogy én
kifőzőné legyek ilyen szurtos lyukban (milyen szép tiszta konyha volt a
tompai!), hogy én éjfélekig halljam a dorbézolók heje-hujáját, s nekem
még egy csendes éjszakám se lehessen, még a szent sátoros husvét és
pünkösd ünnepeken se; de azt is hittem már, hogy belébolondulok. No,
megszabadultunk.

– Meg, a hét-nyolczszáz forintunktól is szerencsésen – ütötte reá
merőben másnemü hangulattal Máthé ur.

– Ki az oka? Én? keseredett el az asszony, én jártam a Kék lóba? én
jártam a kőbányai disznókereskedőkhöz? a budai ráczürmösöket én
iszogáltam?

– Hadd el, a mi eltölt, eltölt. Ki mondta, hogy hitelbe adjunk kosztot,
hogy szerezzünk csak előbb jó embereket, pártfogókat? Én?

Azt a legokosabb asszony is belátja, hogy nem lehet mindig mindenre
megfelelni, hogy bizni kell valamit az Istenre is. Máthéné is ehhez a
közös, jóságos oltalomhoz folyamodott.

Félre fordult, és mint József testvérei előtt Egyiptom földén: szabad
folyást engedett könyeinek.

Könyek, ti drága sajkák, könyek, ti égi szárnyak! mennyi bánatot,
fájdalmat elvisztek néha napján egy-egy árva hajlékból!

Mert nem akarta, mint ahogy nem is akarhatta a Máthé-pár közül egyik is,
magára venni e hiba terhét, előbb kiviaskodták magukat a teljes
kimerülésig, s aztán, mint Arany mondja felségesen: Győztes, legyőzött –
mint a hogy két birkózó egymásra rogy – ők is egymás karjaiba estek, s
hű hitvesi csókokkal fejezék be a polgári belső villongást.

Át kellett menni a tényekre.

Összeadtak pontosan, lelkiismeretesen mindent, künn volt vagy
két-háromszáz forint koszt árában, hitelezett pénzben, igaz, a legjobb
helyeken, mert iróknál, szinészeknél, festőknél, tudósoknál: de benn a
tárczába alig volt husz, huszonöt forint. A Mester János temetése is
sokat eltemetett.

Felvetette ugyan Máthé ur azt a kérdést, hogy Zsuzsika, menj a gépész
nagybátyádhoz…

– Nem, ha addig nem mentünk felé, mig jó módban voltunk, most már inkább
a Dunába, mint hozzá.

– Jó jó. Pedig jó volna – mormogá a dologtól, tanulástól most már
rettegő férj.

– Varrok, mosok.

Most már a főzés elmaradt!

Mint őszi időn az édes anya felviszi a tanitó bácsihoz fiacskáját, vagy
gyenge leány gyermekét: olyan formán kisérte el Máthéné is Dánielt a
nagytiszteletü professzor urakhoz,

Egy kis szük szobácska volt az igazgató terem.

Jobbadán olyan professzorok töltötték be, kik alig voltak még tul a
serdülő ifju koron. Mutatta ez, hogy ma már a tudomány egészen az ifjak
kezébe került – s az öregek kora lejárt.

Mily nagyszerü is lehetett az, mikor Jézus tizenkét esztendős korában a
véneknek magyarázott a jeruzsálemi nagy templomban. Ugy látom, ez a szép
idő egészen visszatért. Nagy és dicső vivmány.

Egy kis kurta, vékony legényke ugrott Máthé urék elé pápaszemmel,
hosszan előre nyujtott fejjel, mint a kit a sok éjszakázás, tenger
tudomány megvakitott és megsüketitett.

– Hát mit akar, kosztosokat akar fogadni?

– Nem, nagytiszteletü ur – állott elé alázatosan a feleség – férjem

– Hát hagyd el – rántott egyet feleségén Máthé ur – hiszen majd elmondom
én…

A fiatal professzorok, kik tudtak már a bolondságról, összenevettek és
az öreg zsidó tanár is letette ujságait, hogy részt vegyen a két
kificzamodott elme szinjátékából.

– Én a papi pályára szántam magamat.

– De itt csak férfiakat veszünk fel – kaczagott a pápaszemes,
gyermek-ifju tanár.

– Tudom, főtisztelendő uraim – válaszolt mélyen elpirulva, s nagy
verejtékcsöppeket gyöngyözve Máthé ur.

– Öreg lesz már ide maga, barátom, szólitá meg az öreg tanár, s nem
tudja-e, hogy megiratott: az uj bort ne töltsétek ó tömlőkbe.

E pontot mindjárt zsidóul is elmondta.

– Az én férjem, megkövetem alássan a nagytiszteletű kegyes professzor
urakat – még nem ó tömlő…

– Megbirja a bort – sugá oda nevetve egyik ifju tanár még ifjabb
pályatársához, ki bizonyosan azért röhögött oly hangosan, mert érezte,
hogy ő mennyire uj tömlő.

– Egy harminczkét esztendős ember, könyörgöm alássan, sokat elbir.
Férjem van olyan (s egész büszke mértéket vett a jó nő férjéről), mint
akármely kehes, göthös, husz esztendős fiatal. Soha beteg nem volt,
kötelességének megfelelt, eddig is számtalanszor prédikált a néhai öreg
pap helyett, és bizony százszor eldicsérték a gyönyörü előadásait. Azért
is határozta magát arra, hogy pap legyen.

– Eddig rektor volt?

– Kérem volt, de ott is a legeleje.

– De lássa, jó asszony – lépett előrébb az öreg tanár – itt sokat kell
dolgozni.

– Hát dolgozunk – hangoztatta a Máthé-pár egyszerre.

– A papi tudományok igen kiterjedtek.

– Óh könyörgöm, én ismerem a mi papjainkat, azok semmit se tudnak az ég
alatt, irásból prédikálnak, a férjem nem. Irásból temetnek, a férjem
nem; csak az a kis maroknyi ágenda, a keresztelés meg urvacsoraosztás az
egész különbség egy rektor, meg egy pap között.

– Micsoda helytelen beszédek ezek? – pattogott igen helyesen egy ifju –
ez nem korcsma (igaz), ez nem piacz (igaz), válogassa meg szavait
(igaz.) A theologia a legszélesebb tudomány. Érti asszony? Ügyeljen.

– Ha a nagytiszteletü urak megbirták (és Máthéné szánalommal nézte a
három, négy ifju, vékony dongáju, szakáll-bajusztalan, pápaszemes
embert), akkor megbirja Dániel is. Vele leszek, együtt tanulunk.

S oly meleg, magas szivet sugárzó szemekkel nézett az asszony a
professzor urakra, hogy azok, abban a gondolatban, hogy két,
megfigyelést igénylő bolonddal van dolguk: csöndesebbre vették a
beszédet, és szerették volna az Ágnes asszony jó lelkü biráival oda
mondani: »Eredj haza, szegény asszony…«

– Beirták Máthé urat – rendben levő okmányai után az első évesek közé.

S megtudta, hogy a zsidó nyelvtant és szótárt hol lehet megkapni még ma,
s hol lehet jó német szótárt is találni igen jutányos áron. Egyéb jó
könyvekre is szives készséggel utasitották, melyeket mainap majdnem
minden ifju tanár maga szokott mint a legkitünőbbet, leghasználhatóbbat
kiadni – a többi addig létezetteknek teljes lerántásával.

Örömmel jelentette ki Máthéné, hogy férje már ezelőtt öt-hat hónappal
mindent megszerzett a theológus ifjaktól.

Volt a tanár urak között olyan, a ki – jogosan és méltán – ez alattomos
üzelmek ellen a leghathatósabb szavakban fakadt ki.

Máthé ur azt hitte, hogy szorgalmas előrelátásáért nagy dicséretet kap,
és nem kapott.

Meg volt azonban az öröm: Máthé Dániel papnövendék.

Azon ifjak, kik már ismerték, még egyszer megkinálták elhasznált
könyveikkel, még egyszer leirták előtte a tanár urakat nemes vonásaikkal
és emberi gyengeségeikkel, még egyszer beavatták egy kis barátságos
vacsora mellett a Bagolyban, hol a pohárköszöntőkben, a papi pálya
felmagasztalásában nem volt hiány, és bevezették abba a külön kis
szobácskába, melyet a püspök a Mocsonyi-ház földszintjén, az udvaron, a
Máthé-párnak adott.

A két-három első nap ezer tréfával tölt el, minden vidám legény reá
röpitette ártatlan nyilvesszőjét az öreg Dániel bácsira, s mikor a vén
ifjoncz zugolódás nélkül kiállotta az innen-onnan áradt jeges esőt,
megkezdődött a munka.

Máthéné elkészitette nagy bajjal kemény fejü férjét az első leczkére, s
felkisérte a második emeleti tanterem ajtajáig.

Oh hogy szeretett volna bemenni, hogy ő feleljen embere helyett, de azt
az akkori rendszer még nem engedte meg.

Haza ment tehát, tükör tisztaságuvá tette kis, sötét szobácskáját,
elhelyezte a könyveket, felmondta magának a leczkét, készült a
következőkre s a mikor azokkal is rendbe jött: sorra tisztogatta a férje
ruháit, gyönyörüen kifényesitette csizmáit, s ugy várta Dánielét, mint a
királyi tanácsosságra vágyódó polgármester koronás királyát.

Nem volt még Pesten soha olyan boldog asszony (pedig mennyi itt a boldog
feleség), mint a kis barna, vidám, fecsegő Máthéné, és milyen boldog
lett volna állandóan, hogy a magas egek örömüket találhatták volna e
minta-boldogságu nőben, ha nem lettek volna lelketlen, szavukat meg nem
tartó emberek, kik a jól elköltött ebédek, vacsorák árának utólagos
megfizetéséről csak tudni sem akartak.

Oh hogy fájt a jó asszonynak, mikor látta, hogy a vékony csészés
ebédecske mellől mily komoran keleget fel a férj; hogy hiába teszi elé a
legjobb falatokat, és akarja elhitetni, hogy ő ugy sem szereti a sültet,
csak egyék Dániel, lakjék jól: mégis napról napra halaványabb,
kedvetlenebb lett Dániel.

Azt hozta fel: hogy nem fog az esze.

Nem az volt az igazi baj: éhes volt mint a farkas, melyre hetek óta
vadásznak. Otthon, Tompán, ilyenkor rucza-sült, ludhus, benne vagyunk a
novemberben, tehát már jó frisling is (fris malacz-sült), jó uj bor, de
régi, jobbnál jobb, veres, fehér, sőt aszu is: itt ser, de adnák bár
olcsóbban, vagy volna pénz, de…

És hogy ne komoritaná el az ilyen dolog az embert, az egészséges embert!

Más a férfi, és más a nő, gondolá Máthé.

Egy nő éhezhetik, senki se látja: egy férfinak enni kell, mert a nélkül
egy krajczárt sem ér. Egy nőnek jó a viz, de férfit a bor teszi, ser,
pálinka. Egy nő bezárkózhatik egész napra, még illik is hozzá – de egy
férfi: annak utczán, kávéházban, vendéglőben, sercsarnokban a helye. Egy
férfinak látni, hallani kell. És ha nincs mezeje? – a pénz miatt!

Hiába emlegette, hol tréfásan, hol lelkesitve, hol szomorun Máthéné: oh,
ha én férfi volnék! – az ilyen beszédekre egy hujját sem adott Dániel
többé.

– Eredj, hozz pénzt, kérd meg Surányitól, Tihamértól, Aladártól,
Árthurtól, Eduárdtól, – a drága művészeidtől… pénz kell.

És a szegény asszony vette kis ridiküljét, köpenyét, és járta a
lelketlen kosztosokat reggeltől estig, és kapott gorombaságokat és
szebbnél szebb – nemtelen igéreteket, hirlapi fenyegetésekkel.

Azzal a csekélységgel, a mit mégis itt-ott ki tudott kaparni,
paradicsomi kényelmet, boldogságot törekedett szerezni kedves férjének.
Egy kis theát vásárolt, rumot, sajtot, egy kis sonkát, friss fehér
kenyeret, szivart, s gyönyörködve nézte, mikor a nagy éhes ember mint
valamely fuvó, zakatoló gép, egész kéjes szuszogással, lármával dőlt a
megrakott asztalnak.

Az elkényeztetett sziv mindig zsarnokká válik, hát még a gyomor!

Máthé Dániel csak egyről tudott, hogy itt minden az övé az utolsó
morzsáig, ő az áldozat, ő tanul, ő töri magát, le is takaritott mindent,
hogy még a légy se talált volna, a mire rá kivánkozzék.

Máthéné mosolygott, s örömében elfelejtette, hogy egész nap alig evett
valamit. Varrt, dalolt, belemerült a szép papi jövőbe, mikor tisztelendő
asszony lesz, talán esperesné, cserépfedelü hajlékban, három-négy
szobával, tágas udvarral, léczes keritéssel, számtalan baromfival,
csürrel, tehenekkel, a régieknél is szebb lovakkal; belemerűlt a vasár-
és ünnepnapokba, mikor férjével együtt megy a templomba s köszönteni
fogják minden felölről, még az uri asszonyságok is, mert a papné első a
faluban; férje, ez a szálas, derék termetü ember, hosszu reverendában,
széles, fekete selyem övvel, a bal karjára fogott keskeny, habos selyem
palásttal, az aranyos szélü bibliával, mint a püspök, fordul a katédra
felé, mig ő buzgó magas meghajlással sétál a papné székébe.

Mennyi irigye lesz, hányan fogják mondani ehol, mégis csak papné lett
Máthéné, csak beült ő a papné székébe. Ha nincs bátorsága: ma is
rektorné, s ott ül a Krisztián asztalosné mellett.

Ilyenkor még szebbnek látta férjét, s egész rajongó tisztelettel nézte
azt az embert, ki széles, lapos körmeivel szedegette a kenyérmorzsákat,
s ha ez szokásban van – azt a szutykos, fekete selmeczi pipát is magába
gyürte volna, dohányostul, szárostul, mint gyermek a cseresznyét.

Magukban voltak legtöbbször. A hol nincs mit enni, inni, elkártyázni, a
hol nem szép és nem kaczér az asszony, de sőt hideg, visszataszitó, mint
egy szent, oda kevés ember tekint be kétszer.

Oláh József ur titkon oly hireket terjesztgetett róluk az ifjuság
kebelében, hogy a minden szépre, jóra hajló ifjuság – majdnem
megvetéssel kerülte el Máthé Dánielt. Azt is észrevették, hogy hajlandó
egy-egy kis kölcsönt kérni és pedig követeléssel. Hisz ő is adott. Ez
éppen elég volt, hogy elhigyjék, mikép ezt az embert csakugyan ugy
csapták el csalásokért, hamisitásokért, iszákosságáért és verekedéseiért
hivatalából. Ilyen vén emberül mit is keresett volna itt? Okos ember,
becsületes ember, nem vész össze senkivel, hogy elmarassa, csapassa
magát, de igen, a ki tele van torkig bünnel.

Máthé Dániel társaságkedvelő ember volt, sok uri ember megfordult a
szegény házánál és hamarosan számát se tudná, kik és hányan ültek néha
egy-egy Dániel vagy Zsuzsánna napon asztalánál. Itt!… De ugy kell, mért
engedett ennek az asszonynak.

Sajnálta szép szőlőit, tele pinczéit. Mikor jött a tavasz a szőlő
munkára, százszor lecsapta a könyvet, olyan szőlőbe mehetnékje volt. A
balgatag nem tudta, hogy hiszen most éppen az ur szőlőjének munkása.
Micsoda szép szőlő ez az ő kis szőlőcskéjéhez képest.

– Óh Dániel, Dániel, ha én férfi volnék – szedegette fel a földről az
oda csapott tanrendszer zsidó czitátumait – a busuló asszony…

– Elég bolond vagy te asszonynak is. Nem is tudom, mit ülsz itt fenn
velem? Talán őrizni akarsz? Kitől, mitől? Pénz nélkül, barátom, itt
nincs becse az embernek. Azt gondoltam, eredj haza.

– Dániel! csapta össze a szegény asszony a kezeit – hát nem varrok,
mosok én eleget? Nézd – és mutatta az összeroncsolt, kisebzett ujjait.

– Mindenki nevet, hogy itt vagy velem; a házmesterné is.

Ugy! Talán inkább a Mester Jánosné drága leányai! Óh, én elmehetek, ha
terhedre vagyok (hogy sajgott a jó asszony tiszta, igaz szive.) Tőlem
élheted világodat, (azaz tanulhatsz és koplalhatsz egyedül) jó, még ma
összepakolok (és azonnal csekély ruhanemüjének összepakolásához fogott)
és számba adom a mid van (és elsőben is férje ruháit rendezte), aztán
élj boldogan, kedved szerént – rént – rént – zokogá föl-föltekintve
esedezőleg férjére.

(Oh milyen egy asszony, ki nem éppen szép, mikor sir, mily ellenszenves
egy durva férj szemeiben; mennyire lehüti még a legsoványabb szenvedélyt
is; mennyire szánalmas és nevetséges! Jó, hogy ezt nem tudta szegény
Máthéné, mert forró szeretetében inkább a szemeit ásta volna ki, semhogy
egyetlen könycseppet ejtsen; inkább a szivét szaggatta volna meg,
semhogy helyet adjon abban a keserüségnek, bánatnak.)

Otthon ilyenkor, rég, a szép Felső-Tompán, ha egy-egy élesebb, sértőbb
összeszólalkozásnál pakolni kezdett, hogy megy azonnal haza drága
szüleihez, kik, mint más szülők is – tárt karokkal várják az
elüldözöttet – hát egyszer csak átölelte derekát, hevesen addig
csókolta, mig minden felhő a leggyönyörübben elsimult. Akkor aztán
térdére vette a mérges kis asszonykát és vége-hossza nem volt az édes
szemrehányásoknak, megbocsátásoknak.

Most? Óh pedig most sokkal könnyebben megölelhetné, mert várja is – és
sokkal könnyebben térdeire vehetné, mert felette vékonyabb, mint akkor
volt, – de Dánielt a theologia – elszivtelenitette!

Csak rakosgatta Máthéné hol hevesebb, hol csöndesülő sirással a drága
leendő pap vastag, de hófehér ingeit, megigazgatott harisnyáit;
csomagolta vánkoshuzatait, kendőit és folyton nézegetett hátra, és
elhatározta, hogy egyet se szól, hideg lesz és megkinozza: De Dániel
hátat forditott, szítta lelkesen pipáját és elgondolta, hogy ha ez az
asszony elhagyná, vagy a mi nem lehetetlen: elölné magát, mert erre
Pesten számtalan minden nap az eset, akkor kit venne ő el és rögtön itt
hagyná az egész ákom-bákom zsidó nyelvtant Salamonostól, Mózesestől,
Jezsaiásostól és elmenne a szinházhoz énekesnek. Mert rektor csakugyan
nem lenne többet.

Eljött az est, vele az éjszaka.

A ládán kikeseregte magát a sértett asszony, és odáig haladt, hogy magát
tartotta hibásnak, megbocsátott tehát, lemondott a hazamenetelről. Hisz
ezt a szegény embert csak nem hagyhatta. Mi lenne itt vele? Elrontanák,
halálba üznék.

Nem nem! Védeni fogja, vele tanul, vele tür. Ha isten ugy akarja, hogy
pap legyen: valamit ő neki is el kell a jövőért türni. Meg is teszi.

Reggelre már vissza is pakolt mindent, s mint a ki nagy-nagy kivánt
áldozatot hoz, boldog volt e nemes cselekedetében. Jó reggelit készitett
s oda vitte mosolyogva a tiszteletes ágya elé.

– Dániel, óh Dániel, a jó Isten is papnak teremtett! Türök…

S a szegény hajlék csókokat látott, melyek nem voltak ugyan egyforma
igazak és forrók, de mégis nagyokat és kellemeteseket csattantak, mint
ez már a csókoknak természetökben fekszik eleitől fogva.

Lefolyt az első esztendő, hála a jó atyának, sóhajta Máthéné.

A nagy szünnapokra rokon-látogatni mentek, s betelt a megye a hirrel,
hogy Tóth Zsuzsika mégis csak papné lesz. A gonosz, furfangos asszony
orránál fogva vezeti azt a boldogtalan medvét, a kit pedig az isten is
paraszt-rektornak teremtett. No lám, Máthé! Hm!

És lehetett abban az időben oly hireket is hallani, nem hiszem, hogy a
Házi Kincstár s a Vasárnapi Ujság körülményesen le ne irták volna az
Egyház alatti rovatban, hogy im az ipacsfai, pipacsfai, asszonfai,
somfai rektorné fölkergette az urát Pestre papnövendéknek, s hogy a
pesti uj papnövelde rohamos fejlődésnek és gyarapodásnak indult ez által
annyira, hogy abból a bizonyos európai hirü nyelvtanból aligha lehetne
már kapni egyet-kettőt. Német szótárt meg éppen nem.

Az ifjuság e miatt lázas mozgalomban is van. És méltán!




X.  Kinek tőkéje van: használja.

Két szép nyári hónap is elegendő arra, hogy a rabszolgaságba szoritott
lélek kiszabaditsa magát kötelékeiből, és régi szabadságát
visszakövetelje. Hasztalan volt minden óvatosság, lelkiismeretes
szorgalom. Máthéné nem birta szivéhez, szemeihez lánczolni Dánielt, hogy
az csak a papokhoz menjen látogatni, a hova talál, mert mint a farkas a
farkasok közé: ugy e még meg nem paposodott ember is a rektorokhoz
futott, a hegyi eszem-iszom rektorhoz, a vén Varjuhoz, a szállási Vörös
Gyurihoz, Csukához, a pénteki Májas Palkóhoz, kik egyebet se tudnak,
mint a papok ellen áskálódni, jól enni, inni.

– Prédikálj, lelkem, csak egyet prédikálj itt, a szép kadocsai
templomban, itt konfirmált engemet az öreg esperes, hadd sirom ki
magamat még egyszer a gyermekkori kedves barátnéimmal.

Pedig csak azt akarta, hogy mint theologusné, beülhessen a papné
székébe. Lehet, hogy sirt volna is.

Dániel parasztosan kiáltotta: eleget kukorékoltam, nem kukorékolok.
Megyek névnapra Ordasra.

– Kukorékolni? ájuldozott a jó asszony e sértő szóra – hát a pap
kukorékol? Isten szolgája tehet ilyet – óh, ha én születtem volna
férfinak!

Hiszem is, hogy sok derék asszony meg fogna felelni kötelességének s
jobban mint egynémely férfi – ha átvehetné az erősebb nem fölséges
szerepét.

Azok a szép, nagy, tüzes fekete szemek, hogy emelkednének a magas ég
felé; azok a fehér, hosszu ujju, tiszta kezek, hogy kulcsolódnának
imára; azok a telt, rózsás ajkak hogy vernék föl a hitetlen agglegények
fásult érzéseit. Hiszem, egészen hiszem.

Máthé csakugyan elment Ordasra, a süket jegyző névnapjára. Természetesen
Máthéné, a theologusné, se maradhatott el. Egyfelől, hogy férjét
oltalmazza, óvja, másfelől, hogy minél többek előtt feldicsérhesse a
papi életet, a melynél szebb, nyugodalmasabb, tiszteletre méltóbb élet
nincs. Mert hol lehetne látni csak egyetlen papot, ki megfeledkeznék
magáról.

Lementek Baranyába – s uram teremtőm, mind csak a rektorokhoz, onnan
felsiettek Tolnába, átmentek Fehérbe, a Vértes vidékére s mindenütt,
mindenütt a kántorokhoz, alig egy paphoz.

De Máthé ur vissza is kapta hajdani kedvét. Elragadta az embereket
hatalmas hangjával. Tiz helytt is megválasztották volna rektornak.
Meghizott, megpirosodott, betölt dicsőséggel a magasztalt hangja miatt.
Gondolt is egyet, a mit ha megtud Zsuzsika, kétségbe esik.

Ám az isteni gondviselés ezt a fájdalmat még most nem mérte ki szivére.

Vége szakad mindennek, a gyönyörü napok is elfolytak.

Egy telides-teli rakott szekéren bekoczogtak Pestre, a Mocsonyi ház elé.

Máthéné tette az előkészületeket a tanulásra. Tanult zsidóul, görögül,
belemerült a csodákba, a hét kenyerekbe, a Bálám szavába, a megfékezett
tengerbe, a Lázár koporsójába, e magasztos, dicső történetekbe.

Dániel pedig járt a Griffbe a szinészek közé, a Mezitlábashoz, a
Petőfi-csárdába – és énekelt, énekelt és fizette a bámuló hallgatóit
étellel-itallal.

– Bolond vagy, Dani – ölelgeté a karmester ur – ha ott nem hagyod a
koldus papságot, csapj át szinésznek, operistának. A kinek ilyen
rengeteg tőkéje van: használja a kamatait. Most bevétetlek a karba,
onnan átteszlek egy-egy jó mellék rolléra, aztán leszoritjuk Kőszegi
uramat. Hét-nyolcz ezer pengő évi fizetésed lesz. Még azt is
elfelejtetjük veled, öcsém, hogy láttál valaha templomot.

A vállára ütött a karmester ur Dánielnek.

– Tudod mit? haza küldöd az asszonyt, küldesz neki havonkint valamit.
Neked szerzünk egy pénzes, gazdag német asszonyt, nagyszerü legény vagy
te, te s ütögette a hátát, tapogatta a karjait, mint a lókupecz a ló
szügyét, farát, sörényét, te Dani, te az operistánéknál is furorét
csinálsz. Tudom én, kihez viszlek. Itt a szerencse bizonyos, csak meg
kell ragadni. Én is egy bécsi gazdag suszterné költségén nevekedtem. De
ki tudja azt most? Senki. Éljen a szerencse, a földi dolgok istene.
Holnap délután eljösz hozzám próbára. Bruderkám, ki azt a poharat. Glück
auf!

– Glück auf! – sivitott valami viszhang a külső szobából.

Birtokosa beütötte a fejét, a hol Máthé urék mulattak a főbb szinész
urakkal.

– Hát te mit kereszsz itt, kis Szusz koma, intett felé a már jó kedvtől
dűlöngő öreg theologus. Kerülj belebb. Kivel vagy?

– Magam. Tudtam, hogy itt mulat.

– Gyere, kicsi kutyám, van még egy falatom, megosztom. Ez szokott engem
haza kisérni – mutatott egész pátrónusi kézlejtéssel Máthé ur a
csodálatos kis emberkére.

– Ki ez? huzta komoran kunkorékos ősz szemöldeit a vén, boronált arczu
német karmester. Nem szeretem az ilyen speczieseket. Igen, magamra
gondolok, nem jutok-e én is valaha ilyen kosztümre. Furcsa a sors.
Távolitsd el, ideges vagyok, ha ilyen elzüllött fráterokat kell látnom.
Nesze.

S a karmester ur kopott, zsiros nyaku, fekete német kabátján át pár
krajczárt, s egy szivarvéget nyujtott a kis Szusz komának.

– Igyál oda künn, s várj reám, kis koma.

Mint a ki keményebb modorhoz van szokva, s a csekély figyelmeztetésekre
csak meg sem billenti a fejét: a kis koma is csak vigyorgott, és
feltünően kis kezével morzsolta borzas, kóczos, gesztenyeszőke
szakállát. Magas, hófehér homlokán keresztül-kasul igazgatta gyér, őszes
haját, bajuszát, mint olyan, ki a társasághoz tartozik, többször hosszan
kipödörgette. S egyszer-egyszer végeit vastag, felcserepedzett szájába
fogva, gyönyörködve szemlélgette, majd innen, majd onnan, mint
körülbelől egyedüli megmaradt ékességét a multból. A barna-piros, kurta
mellény magyar volt rajta, lefoszló ezüstös zsinórzattal, a nadrág már
német, és oly hosszu és bő, hogy szánalmat vagy nevetséget ébresztett, a
sáros csizmák, nagyok, mint valamely falusi béreséi, befejezte az egész
öltözetet egy szinehagyott kék pitykés dolmány, melyből vékony, meztelen
nyakát mint a gém a vizből, mindig künn akarta tartani.

Máthé ur fokosával gyengén vállon ütötte, s atyai védő mosolylyal
felhivta, hogy most már azonnal lóduljon.

– Várj s egy pohárral még ihatol.

Nem tudni, melyik a boldogabb, az-e, ki igy pártfogolhat valakit, saját
koldus volta mellett is; vagy a ki érezheti, hogy ime, a kegyelmes isten
mégis csak nem hagyja el végkép az embert.

Nagy megelégedés és nyugalom látszott mind a kettő arczán.

– Ki ez az ember, Dani! De nekem többet ne mutasd, ideges vagyok, egy
idő óta nem szeretek a tükörbe nézni.

– Jaj, ez egy valaha gazdag földbirtokos egyetlen fia, a kit a harmadik
házig is hintóban vittek, s a kinek még az inge is selyem volt.

– Bolond?

– Csak annyiban, mint minden szerencsétlen ember. Esetlen, buta, vagy
sir, vagy nevet, vagy alszik, vagy szalad, de helyt nem tud állni.
Kergetné azt, a mit elvesztett, s megfogná azt, a mi többé nem az övé.
Most szolga nálunk. Merőben hozzám csatlakozott. Látta, hogy én legjobb
vagyok hozzá.

– Korbácsold meg, s addig kergesd, a mig látod.

– Hogy tenném, mikor senkije.

– Tifuszos mellé nem ülök, kolerás mellé nem fekszem, mert rám ragad.

– Nincs szivem, hogy ilyen nyomorultat elverjek magamtól.

– No akkor reád is szárad a köpönyegje.

– De Isten…

– Nem vagy még pap, ne emlegesd. Istennek semmire, senkire semmi gondja.
Egy gép se fütyül, egy se zakatol, egy se dolgozik magától. Mese beszéd
az egész Isten. Hány nyomorultat láttam, a ki jó volt, igaz szivü, s
most putton van a hátán, vizet hord, meg szemetet. Ha Isten van, szabad
ezt neki megengedni? Nálunk van egy gaz uzsorás, a kit mindenki becsül,
ebédeltet, s a legnagyobb szinész szerencséjének tartja, ha azzal a
rablóval tegeződhetik. Hánynak lehuzta ez már a bőrét, hány asszonyt,
leányt tett ez már tönkre, s szabadalma van reá, hogy ezt nyiltan
teheti. S nagyságos biró urak, grófok járnak vele fényes nappal karon
fogva a Váczi-utczán. Nos hát, theologus, van Isten? Van, mig pénzemben
tart. Jágó mondja: végy pénzt, sok pénzt, akárhonnan, de végy sokat és
rakd meg a zsebeidet, s a szüzek is a te szemeidet lesik. A nélkül olyan
rongy lész, mint az a barátod, buta, esetlen, komisz. A kinek nincs
pénze, az olyan embertől, tudd meg: félnek, s a törvény az olyat
kegyetlenül elitéli. A házasságtörő bünét arra fogják, a csaló vétkét
arra kenik, a hamisitó, rabló, gyilkos kötelét annak a nyakába
akasztják. Mert a bünért valakinek csak bünhődni kell, máskép mire való
volna a törvényszék. A pénzes ember a társadalom gazdagon termő
gyümölcsfája, az ilyet megsérteni tiltja a szent törvény. Tökéletes
igaza is van, szerezz pénzt, ha élni akarsz; fiatal vagy, ne tátsd a
szádat, fel tettre, ne holnap, ma. Az emberek várják, hogy megemelhessék
előtted a süvegjöket, ne akadályozd meg őket; siess…

Megint beugrott a kis Szusz koma, mint a kit hivtak sürgősen.

– Te, a nyomorultak nagyon ravaszok, ettől az embertől őrizkedjél. Azt
akarja elhitetni veled, hogy hivtad, pedig csak inni akar.

Megyek, ideges vagyok. Nincs kedvem tükörbe nézni.

A vén karmester felvette kalapját, letette bora árát s izgatottan
távozott. Még hátra se tekintett.

Máthé Dániel ur sem tehetett mást.

– Kis Szusz koma, jer – meg akarom rakni a zsebeimet pénzzel.

Mint a szalonnát látó éhes eb, akkorát szökött örömében Szusz koma.

– Hol?

– Kamatoztatni akarom a tőkepénzemet.

– Hát van? Tudtam én, hogy fog busulni Oláh ur, ha megtudja, hogy van
még pénz bőven. S ő már tartja a haragot. Lám, én kitartottam. De hol a
pénz?

– Itt.

S Máthé ur mutatta a vastag, csutkos torkát.

– Aha, csak ott lemegy. Ott nincs, bácsi…

– Nincs még késő, elmegyünk az öreg Nádor bácsihoz, s megpróbáltatom a
hangomat előbb vele. Ő becsületes ember, megmondja az igazat.

Volt annyi józanság, ittassága daczára is, Máthé urban, hogy a
mellékkereset árán pirult volna megtölteni zsebeit. Még nem romlott el,
csak elvadult.

– Hej, ha beüt, kis Szusz: urrá teszlek, felöltöztetlek, kocsin
jártatlak. Ki megyünk a Mocsonyi-fészekből, palotában lakunk, elvetjük a
Brésit bárát, s még neked is inast tartok. Nagy ebédeket eszünk, jó bort
iszunk. Jó lesz-e?

Ennyi igéret után a kis Szusz látta, hogy mi beszél a bácsiból, a kis
bor, s hogy ő is éhes. Nem is tett mást, mint kaczagott, s morzsolta
szorgalmasan a kóczos, gubancz szakállát. Ma a déli csésze fenekéről
összekapargatott étel óta nem látott harapni valót, de ivott, s hát a ki
még nem is ihatik. Panaszra tehát nem volt oka, nevethetett bátran.

Csakugyan felmentek Nádor urhoz, ki az egyház orgonistája volt.

A vén, beteges agglegényt ágyából verték már fel.

Meglátta-e az arczon a boldogságot, az édes, sugárzó reményt még egy
sötétes, hideg szobában is, azt gondolom, hogy igen, mert az öreges
férfiu indulatosan kapta magára éji kabátját.

– Mit akarnak?

Mint a mámoros ember teszi, hosszu bevezetéssel, kacskaringós, oda nem
tartozó dolgokkal, előadta Máthé ur, hogy ő a hangját…

– Részeg disznó. Jelentést fogok tenni holnap a püspöknek – mormogá
inkább magában, mint hangosan – s csoszogott a zongora felé, mert félt
ekkora embertől, a ki bizonyosan azt hitte, hogy nincsenek itthon, s
lopni akart. Titkon küldött is a rendőrség után.

– Mi hangja van?

– Basszus.

– De rekedt, részeges basszus – jegyzé meg magában az orgonista. S alig
várta, hogy jőjjenek a rendőrök. Halljuk hát.

– Hova álljak?

– (Ki az utczára gonosz rabló.) Ide szemközt.

S felhangzott a kontra c.

– Borzasztó hang, birja. Nem is oly csuf. D, é, f, g, a, h, c.

– Ereszsze ki azt a hangot – ugy. Hát aztán mit akar ezzel a hanggal?

– Operista akarok lenni.

– Khorista? Elhagyja a papi pályát?

– El.

– Értem, nem szeret dolgozni. Barátom, kitartás nélkül nincs kenyér.
Lássam, érti a kótát?

– Értem.

– Fogja és énekelje.

– Ennyit nem tudok, de egy zsoltárt, a mit ismerek, leéneklek.

Az orgonista keresett egy-két zsoltárt, a protestánsok énekkönyvéből.

Durván, müveletlenül hangzottak a szép melódiák, de egy-egy mély f, g,
sőt d, hatalmas hullámokkal töltötte be a sötét félhomályu szobát. A
zongora szintugy rezgett, mintha az óriási hang visszhangja verné, s a
beteg vén ember sáppadt arczai kigyultak, szemei könyekbe borultak, fakó
ajkaira mosoly huzódott, melyből nem lehetett kiolvasni tisztán:
szánalmat érez-e vagy meghatottságot.

Majd egy óra hosszat énekeltette az embert, egy kis keskeny rendőr be is
tekintett, hogy készen állnak, de Nádor ur intett nekik, hogy
távozhatnak – nem forog fenn olyan baj, más valami betegség van itt, a
mihez talán a Lipótmező szükséges.

– Hát milyen hangom van, tekintetes uram? kérdé csorgó homlokkal Máthé
ur, a biztos diadal érzetében.

– Szeret énekelni?

– Nagyon.

S kész lett volna Máthé ur az egész zsoltárt keresztül énekelni.

– Hát akkor menjen el falura, kántornak.

– Az már voltam.

– Látszik. Elbocsátották?

– Engem soha, magamtól jöttem.

– Ki csábitotta el?

Máthé ur akarva, nem akarva, feleségére gondolt.

– Az Isten tudná! De a szinháznál azt mondják, sokra vihetem.

– Kicsoda az a gazember?

– Felsmann Leó ur biztat, hogy tőkepénz a torkom. Ezereket ér…

Volt annyi emberség az öreg orgonistában, hogy nem nevetett, csak
köhögött.

– Hát magának is van valami próbálni valója – fordult a kis Szuszhoz –
nos: álljon elő maga is, ha már benne vagyunk. S ütögette az akkordokat.

Igen, a kis Szusznak volt pompás próbálni valója, a gyomra. Hanem erre
nem volt itt mező. Irgett-forgott tehát, mig nagyokat röhögve kilódult.

Előkelő, tisztességes ember, akár biró, akár művész, lelkéből örvend, ha
magasvágyu vetélytársa jó nagyot zuhan: e szivbeli gyönyör miért volna
megtagadva egy olyan nyomorult embertől, mint Szusz ur.

Bizony örvendett, és egy jó vacsoráért – a mihez különben semmi kilátása
se volt – nem adta volna, hogy ez a hires próba igy történt.
Szaporodjanak az elesettek, a koldus is jobban érzi magát, ha testületük
ujakkal szaporodik.

A sziv örök rejtélyei közé tartozik e hitvány öröm.

Lent a szük és piszkos Magyar-utczán bölcselmi gondolatok között haladt
a kincses torku Máthé Dániel.

– Ez is a püspök unokája; minden szavából kilátszott, hogy össze voltak
beszélve. Hisz hogy énekeltem! Irigység, sárga irigység. Azért is énekes
leszek. Megmutatom – de hát miért akarják a szegény emberek utját
állani? Azt se akarta, hogy pap legyek, most meg azt ellenzi, hogy az
énekművészetre adjam magam? Ki találná el a nagy urak kedvét. És azért
is. Kamatozzék a tőke, a kincset ne rejtsük véka alá. Hanem most igazán
velem jössz, kis koma, ha egész nap engem szolgáltál, lássuk, miféle
vacsorát kapunk otthon.

Otthon igen, Felső-Tompán: most lehetett volna pompás kis vacsorát
kapni, hideg sültet, mézet, diót, szőlőt, fehér kenyeret, jó bort. Itt?
Majd nem sokára a szinháznál. Azok csak az urak. Hogy élnek, mint a
herczegek, kis-királyok. Ha tetszett Zsuzsikának elcsalni theológusnak,
most legyen az én akaratom. Énekre születtem.

S néhány futamot dudolt el, mély, törött basszus hangon.

Haza érkeztek.

Égett a lámpa, előtte irogatott Máthéné csinos, egyszerü fehér
háló-köntösben. A falusi levegő és egészségesebb koszt az asszonykán is
sokat segitett. Megépült, élénk barna piros szint nyert s vállas karjai
kissé megtömődtek. Valóban szebbnek látszott, mint eddig.

A csalódás szerényebbé és alázatosabbá tette Máthé urat: szivélyes
gyöngédséggel közeledett feleségéhez, átölelte és hevesen megcsókolta.

Remény, öröm, hév futott át a szerető asszony idegein, s ha senki sem
látja: bizonyosan még forróbban viszonozta volna férje szeretetét. Igy
is elárulta, hogy szive telides teli van örömmel; fölkelt, vidáman
mutatta férjének, hogy a zsidó bibliából egy csomó szót már kiszedett, s
más studiumokból is jócskán másolt.

A mellett lehetett látni, hogy a kis asztalka teli van rakva szépen
simitott férfiingekkel és egyéb fehérnemüekkel – s a kemencze párkányán
vörös asztal kendővel leteritve egy kis vacsora is rendelkezésre áll.

Máthé ur az irásokra, zsidó szavakra mitsem adott, de a vacsorát mohó
étvágygyal kezdé feldolgozni. Maga mellé ültette a jó kis Szuszt.

– Egyél, kis koma, ne félj, ne busulj. Azért mégis ugy lesz, a mint én
mondtam,

– A püspök ur kerestetett Dániel, maga is itt járt a tantermekben.
Kapunk tanitványokat, s most már minden jobban fog menni. Egy év megint
elszalad s a másik kettő is lefoly lassacskán, s a jó Isten partra segit
bennünket. Csak türjünk zugolódás nélkül, és ne essünk mindjárt
kétségbe. Én nem esem mert nő vagyok, de ti férfiak, mihelyt nem megy
valami a kedvetek szerint, nem is akartok arról tudni, hogy Isten
mindent legjobban kormányoz.

Ekkorra a kis vékony sültecskét Szusz urral elfogyasztotta Dániel.

– Nem ugy lesz, Zsuzsika, hanem ugy lesz – ne beszélj, ne vágj a
szavamba, mert nagy dolgot mondok – hanem töltsünk előbb pipára, mert a
nélkül nem fog az eszem, s most pedig épen azt akarom, hogy jól fogjon –
fogjon. Hát ugy lesz, hogy kimegyünk ebből a sötét pinczéből. Valet
mondok a reverendának és koplalásnak, és a zsidó prófétáknak – és
átmegyünk a nemzeti szinházhoz. Tudod? a magyar nemzeti szinházhoz. Ne
sirj, ne ugrálj, mert ugy is hiába. Barátom, ez el van végezve, már a
hangomat is megpróbálták, operista leszek, most még kisebb fizetéssel,
pár év mulva ezerekkel. Hallod? négy, öt, hat, hét, de tiz ezerrel is.
Uri dámát csinálok belőled, hintón járatlak, s még azt is elfelejted,
hogy láttál valaha kálomista templomot.

– De a püspököt nem csalhatjuk meg, mikor ő már tanitványokat szerzett,
s mikor most már kezdene jobban menni a sorsunk…

– Püspök ide, püspök oda, az is ellenségem. Jól laktam a penészes
kenyerével. Enni akarok ezentul a kalácsból.

– Kórista akarsz lenni, mint a strázsabeli korcsmáros, vagy itt a nagy
suszter, akinek alig van betevő falatja, pedig egész nap énekel hol
itthon, hol temetéseken, hol estve a szinháznál. Óh te, Dániel, Dániel,
mi jutott a te eszedbe…

– Hiába ugrálsz, tánczolsz, ha mindjárt a tenyerembe sirod is azt a két
bogyó szemedet, engem a föltett szándékomtól még sem fogsz
eltántoritani.

Hogy nevetett a kis Szusz, hogy röpösött az összeránczosodott sovány
lelke, hogy ütögette a bő nadrágját, és morzsolta a kóczos szakállát,
hogy ezek itt mindjárt alábbvalóbbak lesznek mint ő, mert belevesznek a
nyomoruságba nyakig – és elvesznek. Bár minden ember elveszne, vagy
odáig jutna, a hol ő van, a kit a rossz emberek mindenből kifosztottak,
s a mit szépen megengedett és elnézett az Isten. Egy békéltető szót
közbe nem szólott volna. Nagy örömmel távozott, mikor látta, hogy
ezeknek a feje alja im tökéletesen meg van vetve.

– Ne busulj – szólt a távozóhoz Máthé ur – ne busulj, szegény kis koma,
a mig engem látsz. Csak neked van hozzám huzó igaz szived. Nem hagylak!…




XI.  A protestáns papok programmja.

Mint a mesék varangy képü, gonosz törpéje sikong, visit örömében, mikor
kezébe kerül az áldozat, s nem tudja: a szivén kezdje-e előbb a vágást,
vagy a körmeit szedje le egyenkint, azután a szemeit ássa, azután a
nyelvét szedje ki; a kis Szusz koma is, ki mindenkinek szolgája volt és
durva otrombaságainak czéltáblája, rugott, szökött, a hogy kiért a kapu
alá, jó kedvében félre csapta rongyos kucsmáját, előkereste dolmánya
bélésébe varrt nehány hatosát, és elhatározta, hogy ma nagyot iszik, a
maga kontójára, pálinkát, erős, égető, melegitő törkölyt és mulat a
Máthéék torán.

Bement a Magyar favágóhoz. Ott mindig ültek tót napszámosok, kik
megitták utolsó keresményüket, és várták a szerencse hozó hajnalt.

Mint egy finom gavallér, ugy robogott be ezek közé Szusz koma. A fő
helyre ült, a nagy üvegek mellé, közel a vastag depósnéhoz, ki bár tul
volt a hatvanon, de azért a férfiaktól minden figyelmet nagyon jó néven
vett.

Érezte ezt Szusz ur is, mert föltette mind a két lábát egy székre, és
kellemes időközökben üritgette törkölyös üvegét. Derült, nyiladozott
előtte az élet. Minden pohár közelebb vitte czéljához, mely nála is,
mint a legmagasabb méltóságoknál, nem lehetett egyéb, mint a tökéletes
boldogság.

Hogy irigyelték a napszámosok. Minden poharát ünnepélyes tekintettel
kisérték, egyhangulag. Hátra vetette kicsinyes, de szép szabásu, okos
alkatu fejét, s a pálinka jótékony melege, s a nagy fotogén lámpa
sárgásveres világa, s talán még a depósné biztató mosolya is egészséges
szinnel vonták be a sürü szakálltól és vastag bajusztól alig látszó
csontos arczát.

Senkihez se szólva, mint a hozzá nem méltó társaságba vetődött gőgös
nagy ur, csak magával közölte gondolatait.

– Csak neked van hozzám huzó, igaz szived, ismétlé a Máthé ur szavait.
Szegény bolond! Nekem senkihez sincs szivem. Én gyülölök, utálok
mindenkit. Ez az én pályám. Husz év óta müködöm ezen a téren.
Megmenthetnélek! nehány szavamba kerülne, csak elmondanám, milyen
munkára akar kibérelni Felsmann ur, a maga zsebje töltésére, hogy a
szinészek szerint a hangod csak bőgni való, s még kóristának is rossz
fogsz lenni, mint a bün, mert a mit énekelsz is, hamisan veszed és
kiállhatatlanul, de mért nyitnám ki a szemedet? Hát az én szegény apámét
ki nyitotta ki, hogy ne vegye meg a barátja mételyes juhait, a testvére
váltóit ne irja alá, mert annak már egy krajczárja sincs, ne menjen be a
tardi gyár részvényeibe, mert azok egy napon mindent elvisznek, s reá
csak a fizetés marad? Ki volt az a jó lélek, a ki csak egyet szólt volna
apámnak, hogy azok a lőcsei németek egytől-egyig gazok. Nem kellett
volna semmi segitség, csak egy szó: Farkasvári barátom, vigyázz, a
németek szöknek. De örvendett Herczegh bácsi, nevetett Kérész bácsi,
hunyorgott a vén Orosz, mindenki alig várta, hogy a gazdag Farkasvári
koldussá legyen. Anyám felakasztotta magát… ki fogta meg a kezét? Hol
volt az Isten? Én, Máthé, nem akarok jobb lenni az Istennél, a kit te
szolgálsz; én meg nem fogom a kezedet.

– Egyetlen örömömet nem áldozhatom föl. Nos, ki jött hozzánk, mikor
megbuktunk, tönkre mentünk, hogy Gyula, jer velem, ne busulj, én rokonod
vagyok, bátyád, sógorod, nemzetséged?… Eredj! ez volt a biztatás, láss
munkához, elég nagy vagy már. Te is elég nagy vagy, Máthé Dániel. Eredj,
takaritsd a mások csizmáját, tartsd te is a széles hátadat. Isten
szereti, hogy az emberek saját lábaikon járjanak, nos: indulj. Ketten
vagytok. Lássam, hogy megyen, vak világtalant! Legyünk többen, kár
volna, ha kifogyna belőlünk a világ.

Maradék törkölyét oda töltötte egy gömbölyü képü kis tót gyerek szájába,
kifizette számláját, s a legjobb kedélylyel vaczokja felé indult a
Mocsonyi-ház pinczéjébe.

Hiába szaladt fel sirva Máthéné a püspökhöz, hiába csókolt kezet a
konyhaajtóban a kántorné forma egyszerü jó püspöknének, hiába vette
ölébe a kis leányokat, hiába imádkozott, s hogy nagyobb foganatja
legyen, letérdelve, a minek el kellett jönni, az eljött. Csak a jó Isten
nem jött el, hogy felvilágositsa, megdorgálja azt a bolond Máthé
Dánielt, kinyissa a szemeit, a mit az erős Isten oly könnyen megtehetne,
s hogy a fülébe dörögje, nem ezt: bizzál fiam, a te hited megtartand
tégedet, hanem ezt: szamár, hova tetted az eszedet, vigyázz, nem látod,
mi van a lábad előtt? feneketlen örvény, visszarántalak, nem állhatom,
hogy egy becsületes ember az ostobasága miatt elpusztuljon!

Mert az Isten örök jóságában, bölcsességében itt is ugy tett, mint
Farkasváriéknál. Szabad folyamatot engedett a dolgoknak.

A madár repüljön, a hal uszszék, a féreg csúszszon, az ember?

Ah, Máthé Dániel urék most költözködnek ki. A theologus urak, mint az
ért gabonánál a madarak, megint ott nevetgéltek a Máthé pár körül. Ők
ifjak, mi nyomná még az ő szivüket. Ők legfelül lebegnek az élet
zenithjén, a harmat első cseppje az övék, a napsugár első csókja az
övék, a fris tavaszi szellő első édes lendülete az övék.

(Az enyém is volt valaha, s a tiéd is, Máthé Dániel.)

Kevés az, a mit elvisznek Máthé urék, s szegény Máthéné azt is oly nehéz
szivvel viszi. Nem örvend, hogy kiszabadultak abból a penészlyukból, s
hogy nem kell többé megtanulni a Dániel leczkéit.

Ezután már csak énekelnek, mint a pacsirták, későn, korán, még a hideg
télben is, s mégis nem tud eltelni örömmel.

Bezzeg ehhez az uj munkához nagy buzgósággal fog Máthé ur, kótáz,
énekel, szaval, jártatja kezeit-lábait, mint a nagy szinészek: Benza,
Kőszegi, Medini, hol egyiknek, hol a másiknak a szerepeit próbálva, mert
a magasra törekvő mindent szeret, csak a mindennapi kötelességét utálja.
Kiterjeszti lapát szélességü tenyereit, hátra szegzi nyakát, mint a
szép, ifju Lendvay, kiált, hogy a harmadik utczából is oda csődülnek a
józsefvárosiak, kik sok bolond embert láttak már, de még akkorát soha.
Mosolyogva fordul szomoru nejéhez, kinek mint az őszi kelletlen eső, nem
tud kifogyni szemeiből a köny, buzditja, bátoritja, kaczér szinész módra
kelleti magát, mutogatván hatalmas lábszárait, s széles mellét.

De egy rövidlátó asszonynyal bajos birni, ő nem látja a páholyokat a
fényes uri közönséggel, csak a rongyos falusi templomot, s ott egy
oldalban a papné mázolt, rózsás ernyőjü székét, nem látja a rengeteg
embertömeget tapsra készitett kezekkel, csak a vén presbitereket az ur
asztala előtt és a papot, a ki a világon a legmagasabb személy a király
ő felsége után; nem látja a zugó éljeneket, éljen Máthé, Máthé, Máthé!
csak a tompaiak elnyujtott zsoltárait kiséri szent áhitattal, csöndes
elmerüléssel, és azt se látja, a mint az aranyos rojtu függöny
felgördül, s két szép dáma karján kilép a közönség elé, magát a földig
hajtogatva, a jeles Máthé Dániel, mint hol egy király, hol egy császár,
hol egy generális; ő csak azt látja, a mint vasárnap egy gyönyörüséges
prédikáczió után a tompai templom oldalajtaja előtt levett kalappal
várják az öregek, a falu vénei a tiszteletes urat, hogy égig
magasztalják, hogy igy áldja, ugy áldja Isten, mert Tompának ilyen nagy
papja még sohasem volt.

No és a ragyogó, ezüsttől, aranytól tündöklő szinház helyett is mit
látott Máthéné? A félig fa, félig zsupp tetejü roskadt tompai paróchiát
L formájával, apró, keresztvasas ablakaival, falusi muskátlis
cserepeivel, a férje szobáját, a tiszteletesét, a czintériumot, a nagy
szobát, a papnéét, a kis sötét ebédlőt, a törpe, sülyedt konyhát, de
melynek széles tüzhelyén akár püspöki ebédeket el tudna késziteni.

Mind, mind csak ilyeneket látott.

De a robogó hintókat, a disz-ruhás, nagy botos szinházi portást nem
birta meglátni, a muzsikusokat sem, s a táblán a rostély alatt a
szinczédulát sem, melyen az pompázik: Ez, s ez: Máthé Dániel ujonan
szerződött tag első fellépte, második fellépte, s a jó ég tudná,
hányadik még.

Élethalálra szóló küzdelmet folytatott a józsefvárosi ősz-utczában, a
23. szám kis kerti házacskájában a Máthé-pár, csak hogy a férj dél felé,
a nő éjszak felé huzott, egészen czélszerü irányban kiki. A mit Dániel
ma épitett, azt Dánielné még az nap fundamentumig lerombolta, a haladás
tehát a maga rendén ment.

Akkor szerepeltek a hires Korcsák, Vas, Morvai kórista urak, ezek mellé
sorakozott Máthé Dániel.

A Prófétát adták.

– Látod, ölelte meg gyöngéden Máthé Dániel ur nejét, nesze a jegy, ma
papi ruhában fogsz látni, egy papot adok. Jőjj el.

– Papot? Ah ne káromold az Istent!

– Fogok adni királyokat is, de ha igy beszélsz – majd választok más
királynét.

Mint a szinpadról – (melyet ismert már Máthé ur) – egy heves szerep után
a nagy szinész: ugy rohant el Máthé ur is a másfél öl széles szobából.

Vissza se fordult.

Künn oda vágta az ajtóhoz:

– Maradj magadnak, együgyü. A mint vetsz, ugy arasd is.

A mélyen megsértett férj még az nap utána látott, hogy Felsmann ur
vezetése mellett patrónát keressen, teljes kiképeztetés czéljából. Mert
ha ez már általában igy szokás a szini-világban, akkor neki is erre a
biztos utra kell lépnie.

– Ah, ah, ölelgeté a vén pálinkás, fogatlan, parókás német karmester –
bizd rám csak magadat. Hány esztendős vagy?

– Harmincznégy.

– Mondunk huszonötöt.

– Ki volt atyád?

– Töröki rektor.

– Mondjuk… mondjuk, megyés főnök. Szeretik a magas állást a hölgyek.

Én egy német gróf fiának adtam ki magamat. És később egy kellner-herczeg
kiütött a szerencsémből.

– Hazudni nem akarok.

– Hát a nődnek nem fogsz hazudni, hol jártál? Ki nem hazudik? Ki él ma
becsületes uton; még jóravaló favágó se lehetsz, hogy a társadat el ne
add. Csak a pecsenye legyen az asztalon, meg a jó bor: a többit bizd az
istenekre, kik maguk se voltak jobbak. Jupitert, Apollót ismered? Hát te
miért akarnál különb lenni. Csak eszed legyen és kitartásod. E nélkül
czélt nem érsz. Ha meghalsz, csak olyan tisztán, becsületesen fogsz
sirodban pihenni, mint akár a pécsi püspök. Az a fő, hogy az ember
mindig készen legyen.

Késő este kerekedett haza – egy maga (most már a koldus kórista urat egy
Szusz se kisérte) – Máthé ur.

De vacsora se volt, és feleség se volt.

Egy levél, egy lepecsételt levél hivta föl az ur figyelmét.

Mohón kapott a levél után Máthé Dániel. Feltörte, elolvasta.

– Hah! gonosz, hütelen teremtés! Asszony, gyöngeség a neved…

Nem, nem igy szólt.

Keservesen lehajtotta a fejét, egy darabig maga elé bámult, majd pár
könyet morzsolt el szemeiben, mi közben végig-végig tekintett a levél
tiszta, szép betüjü sorain.

»Kedves Dánielem!

Mi nem látjuk többet egymást az életben. Szusz urtól mindent megtudtam,
hova jársz, mióta élsz a Mester János leányaival, s most ezen utaddal is
mily alacsony ösvényre léptél. Nem az ének, meg a szinészet kellett
neked, hanem a jó élet«…

Egyszerre csak hirtelen fölkapta fokosát Máthé ur és most igazán rohant
a Mocsonyi-ház felé.

– Megfogtalak, gazember! orditá az állati erejü Máthé, torkon ragadva a
pinczelyukban kaczagó Szusz komát – hova tetted a feleségemet? – ez a
hála? nyomorult eb! Még ilyen rongyos kutyában se tud lenni sziv?…

– Nem kellett volna, hogy megszánjalak; téged nem is sajnáltalak volna,
ne szorits, hadd beszéljek, de sajnáltam a jó feleségedet, nehogy ugy
járjon, mint édes anyám.

– Az hogy járt?

– Felakasztotta magát.

– Ezzel a szijjal huzlak fel rögtön, ha meg nem mondod, hol a feleségem.
A Dunában?

– Nem – ereszsz el.

– Mérget ivott?

– Ihatott volna – elég oka volt reá. Ha megölsz se mondom meg, hol van.

– Tudod?

– Tudom. Neked ugy se kellett.

Máthé ur ugy akarta, hogy egyetlen csapással fizesse ki a nyomorultat,
de az oly ügyesen kisiklott a reszkető ember kezei közül, hogy a
sötétben valami éles, törött pléh kályhába csapta a markát, a mint a
menekülő után kapott.

Csorgott a vér kezeiből. S igy, mint a kit össze-visszavertek: szaladt,
dühöngött – tántorgott a lakására.

Most nem gondolt a házasságra, hogy ha meghalna az asszony, kit venne
el, mily szabad világot kezdene egyszerre. A maga egész teljességében
látta, mily üres az egész ház, mily elhagyatott, hitvány, semmi ember ő
most.

Még pár éve sincs, hogy lemondott rektori hivataláról s ugy érzi, mintha
husz nehéz esztendő választaná el kedves tompai kertjeitől, szőlőitől,
és, most érezte, kedves tanitványaitól. Mindenki szerette, most utálni
fogja. S maga is visszaborzadt attól, a mivé kicsiny hijja, hogy lett.

Oh ha megtalálhatná még egyszer feleségét, inkább visszamenne
theologusnak, világ szégyenére, csak még egyszer azt mondhatná: Zsuzsika
lelkem, te bolond asszony, mit is akartál?

Kinos küzdelem után, éppen első álmát kezdte, s otthon vacsorált Tompán
Zsuzsikájával, s nyulni akart a jó fehér borral telt mázos kancsóhoz,
midőn valaki kopogtat, erősen kopogtat.

– No – ezek a rendőrök, szökött ki ágyából, ijedten magára kapva ruháit.
Hozzák bizonyosan Zsuzsikát, holtan. A Dunából fogták ki, egy kapu alatt
találták, a mint mérget ivott, vagy ugy vágták le valahol a város
erdőben valami fáról. Teremtő Isten, mire jut az ember…

Ujra kopogtattak.

Remegve, mint a vérpad előtt álló bünös, nyitott ajtót.

A püspök szelid, nemes alakja mosolygott reá, s a háta mögül a Zsuzsika
apró, két fekete szeme.

– Jaj angyalom – soha többet nem énekelek.

– De tanulni fog, fiam – mosolygott jó kedvvel a püspök.

– Mint a legutolsó gyerek – főtisztelendő atyám, csakhogy még egyszer
megkerült ez az asszony. Hol voltál? akarta mondani, hogy hihettél annak
a becstelen rágalmazónak, de az a rongyos rágalmazó is beütötte a kóczos
orczáját s olyan derült, ragyogó szemekkel, hogy elkiáltotta magát
Dániel:

– Áldjon meg az Isten, kis Szusz koma! – mégis jó szived volt, pedig
majd megöltelek.

S mutatta a kis ember jó kedvvel, hogy milyen kék a nyaka.

A püspök mint egy apostol állott a nagy énekmüvész előtt, (ki megragadta
a főpap kezeit) s atyai szivvel figyelmeztette, hogy a protestáns papok
programmja:

Éhezni, türni, és soha el nem csüggedni!




XII.  A papné széke.

Nagy elhatározások után az ember vagy fölebb megy, vagy végkép alámerül.
Nem az erő, a mi az embert segiti, hanem mint a megrongált hajót a jó
szél; nem is a bün, a mi a küzdőt mindig lehuzza, hanem a ruhára
rakodott gubancz sár-eső; csak az a bizonyos, hogy a sorsot se
becsülettel, se ravaszsággal föl nem tarthatni. A sors ott van az
ételedben, el nem kerülheted; ott az italodban, le nem mondhatsz róla;
ott a tenyeredben, mint a czigánynő jövendölése; az erőfeszitésedben,
mint a robbanó kazánban a kőszén; fáradságodban, mint a pihenő munkás
tüdejében az árnyas fa alatt a biztos halál. Kilenczszer kikerülöd a
csapást, tizedszer magad szaladsz a karjába. Egy csöppel sincs több
eszed, mint a madárnak, mely látja a vadász czélozó csövét és nem mer
elröpülni. Nevetve, sirva, de ellenséged kezeibe kell dőlnöd.

Oda dőlt Máthé Dániel ur, de Máthéné asszonyság is.

Ki az az ellenség?

Óh ha ezt szinről-szinre megismerhetné az ember, de rostélyos vitézekkel
küzdünk, kiknek orczáját csak akkor láthatjuk, mikor diadalmas lábát
hörgő mellünkre tette. Hát ez az? Hiszen azt a botommal leüthettem
volna! Késő!

Máthé urnak – mielőtt visszatért volna elhagyott birodalmába, a
Mocsonyi-házba – egy heves szinpadi zárjelenete volt Fellsmann urral.

– Te bolond, te futsz a saját szerencséd elől – rázogatta vállait a
karmester ur, én helyetted embereket bocsáttattam el, kiknek
egészségesebb hangjuk volt, – hálátlanul viselted magadat, két év alatt
a Kőszegi szerepeit fogtam volna veled játszatni.

– Olyan áron nem.

– Micsoda áron – ugrott talpra a vén, kopott művész.

És magas állásu embereket, ifjakat, mint öregeket nevezett meg, kiknek
nevét tollamra se merem venni.

– Ezek mind olyan áron jutottak nyeregbe. Ki tud arról? Te tudsz? úgy-e
nem. Más se tud. A szerencsés ember történetét kegyes kezek óvják
magasztalással, a bukottét szabad epével. Ne ámitsd magad prüdériáddal.
De persze, te engem nem is értesz. Hogy a vén páholynyitónéhoz vittelek
– ha van pénze, javadért tettem.

El kell előbb hatni a jó hirednek, ugy emelkedhetel magasabb körökbe.

– Ne beszéljen az ur velem igy. Én becsületes ember vagyok.

– A legutolsó rima is azt mondja.

– Még eddig nem vádol a lelkem.

– Mi a te lelked? Nem különb, mint egy csomó miniszteré, meg tábornoké.
Azt a port, a mivé te válsz, majd külön tartóba teszik az egekben?
Nevetséges vagy, fiam. Még ma tehetek érted valamit, holnap sokat, egy
év mulva mindent, ha kilépsz innen – eredj. Rágd a csontot, járj foltos
csizmában, s edd meg a becsületes szivedet, mikor döföl a kenyérért, s
oda kiáltja: szamár voltál. Nem az a baj, hogy mit csinálsz, hanem az,
hogy nem tudsz kitartó lenni. A bünösökből lesznek a szentek,
becsületesek, de csak mikor már elérték czéljukat. Te igy rongyosan
akarsz, barátom, az égbe ugrani. Ohó! Tudod mit? Küld haza az asszonyt,
az a te halálos ellenséged, tedd egyszer magad függetlenné, s meglátod,
mily gyorsan és felségesen fog menni a dolog.

Az éhes tigris előtt lóbbálták a kövér fris hust.

Óh, hogy orditott – és mindnyájan hogy orditanak…

Máthé urnak – mert az okosság tért nyert lelkében – a nyelvén volt: vigy
hát illőbb helyre. Nem mondta ki.

Felbontotta a szerződést, és büszke, dacztól ragyogó homlokkal sietett
haza felé – a zsidó biblia öreg betüihez.

Elragadta-e felesége boldogsága, mert Máthéné határtalanul boldog volt;
a hóna alatt éppen egy nagy fehér kenyeret emelt be a piaczról, és más
kellemes vásárlásokat is tett a jó Dani kedveért, a kis szobában ismét a
régi rend ragyogott; az asztal rakva volt iratokkal, tankönyvekkel,
jöttek-mentek a theologus urak, hogy üdvözöljék a művészt, ki
szerencsésen odahagyta a Lipták-Korcsák-Morvás konzorcziumot a kórusban,
minden a közeledő szebb állapotokról beszélt, tehát neki is bele kellene
mélyednie a leendő papi pálya élveibe.

Ujra neki dőlt a tanulásnak – sok sóhajtozással, de csak tolta a napokat
– felesége pedig oly vidáman tanult, a Dani apró tanitványait oly
lelkesen tanitotta, a mellett minden theologusnak ő foltozta ruháit, ő
vasalta gallérait – papi szivességből, csak Dánielt szeressék, és őt ne
csufolja senki.

Szép magyar ruhái lefoszlottak, olcsó német köntösöket varrogatott,
drága fehérnemüit a legolcsóbb fajtákkal váltogatta fel; télen át
viselte a nyári czipőt, mert az ilyenkor a zsibvásáron olcsóbb, és
nyáron át – ah ő csak egyet látott, a mind közelebb-közelebb jövő papnéi
széket, faragott czifrázatával, falusi rózsáival.

De látta a kevély rektornékat, kik rettentő irigyei, és a világért meg
nem látogatnák, de várjanak csak; látta a lombos papi udvart, hallotta a
reggeli harangszót, déli harangszót, vasárnapi harangszót és minden
szép, buzgó imádsága férjének az ő füleiben csengett.

Egy jó öreg lépésnyire volt már a czélhoz.

Dániel a negyedik év második felében járt.

1866. junius havában rémülten beszélték az emberek, kiütött a kolera.
Futott a ki futhatott Pest vidékéről, hol legelőbb szedte könnyü
áldozatait a rettenetes ragály. Pesten is kezdte bemutatni, hogy egy-egy
ház minden emeletén mily hamar keresztül tud menni.

Máthéné nem félt, sőt boldog volt, a hol ápolhatta a betegeket. Hiszen
neki, mint papnénak, ugy is ez lesz legszebb tiszte.

Gyakorolta tehát magát.

Egy ködös, hüvös juliusi reggelen vánszorogva támolygott be Máthéékhoz
Oláh József ur, a haricskai uj pap. Sáppadt volt és didergett.

– Ne féljenek tőlem, nem vagyok kolerás, de Isten sorsomat ugy látszik a
magukéhoz kötötte. Én szerencsét hoztam, Dani barátom.

(Annak, a ki már pap, lehet igy szólani, egy csak végzendő
theologushoz).

– Mifélét? kérdé egyszerre a Máthé-pár, mely nem taszitotta ki a gonosz
embert.

– Nekem okvetetlen fürdőre kell mennem.

– De igy? hisz most is reszket Oláh tisztelendő ur.

– Azt gondolom, közel az idő, midőn apósom eklézsiájába juthatok. Dani
barátom igen rövid idő alatt haricskai rendes lelkész lehet.

A papné széke egész fenséges magasságban látható lőn.

– De hogy? ragadta meg a szót Máthéné. Óh, ha a jó Isten… te Dániel,
látod, mily jó Oláh ur, mindig is a legjobb emberünk volt, csak te nem
ismerted. Én tudom, milyen tiszta, igaz sziv. Aztán oda juthatnánk,
tiszteletes ur?…

– Oda nem megyek, mormogá Máthé ur, ott ugy hull az ember, mint a légy.

– Csak hullott, de már megszünt, s a hol megszünt a ragály, az a
legbiztosabb hely.

Borzasztó ostrom következett most.

Egyik felől a lángoló szivü asszony, másik felől az esdeklő, rimánkodó,
könyörgő Oláh ur, minden argumentumaikat elővették, hogy Máthé ur
engedje magát a püspök által exmittáltatni. Ez nagyon jó hatással lesz
jövőjére, a néppel megszerettetheti magát.

– Én nem félek a betegektől, boldog vagyok, ha segithetek a szenvedőn,
emelgette imára kulcsolt kezeit a jó asszony, én voltam már egyszer
kolerában, nem esem bele, én tudom, hogy kell bánni a legnagyobb
kolerással is.

És ölelte, csókolta Dánielt, hogy ne féljen, csak bizza magát mindenben
ő reá. Ugy-e, hogy eddig is nem volt oka megbánni, a mért engedett a
szavának. Ezután még kevésbbé lesz.

– Menjünk, kedves Dánielem, velünk lesz az Isten, aztán mindig az
oldaladnál leszek én. Tartok erős seprő-pálinkát, kámfort.

– Nem megyek.

– De ha a püspök felszólitja, egyenesedett ki hirtelen a reszkető Oláh
ur, a püspökkel nem lehet daczolni, jegyezze meg.

– Baranyára igérkeztem egy rokonomhoz. Készülök a papi vizsgára.

– Egy ily cselekmény a czenzorokra is jó hatással lesz. Az esperes
sógorom, a főjegyző ennek barátja, az öreg lapjára duplán prenumerálok,
előre készitek mindent, hogy játszva menjen keresztül.

– Játszva, hallod, csupa játszva, biztatá Máthéné a nehéz mozdulatu
embert. Nem veszed-e észre, hogy ezt a szerencsét egyenesen a jó Isten
küldte házunkhoz. Ragadd meg, de neked nem kell a szerencse, sohasem is
kellett, te rám soha sem hallgattál, oh én csak egy bolond asszony
vagyok, oh ha én férfinak születtem volna… volna Dáni… el… sirt ugrált,
kaparászott ide-oda az izgatott asszony, ki minden erejével a haricskai
egyházba kapaszkodott, s a templomba, és igen, igen, a papné székébe.

Forditott a ravasz Oláh ur a dolgokon.

Nagy ebédet adott Máthééknak, és sok jó veres bort rendelt.

A veres bor is, talán mint a veres ember, erősebb, kitartóbb, ravaszabb,
de meg is mozgatta Máthé urat.

Mind a ketten töltögették a poharát; innen Oláh ur, amonnan a felesége.
Égett, lángolt, bátorodott.

Én mindig azt tapasztaltam, csak határozott bátorság: és megyen az ember
vakon. Az igazság, a nemesség, a szeretet, a boszu, a gonoszság és a
sors is vakon megy, csak a halál megy mindig nyugodtan, világos
szemekkel éjjel, nappal; hegynek fel, völgynek alá, folyamok mentén,
virágok közt, szikla kopár törmelékeken.

Oh egy kis faluba pedig, melyet jó messziről megmutat a csererdő, a fák
lombjain, csucsain kiemelkedő piros torony, fehér csillagával; a
szőlőhegy hivogató gyümölcsével, majd a fehér házikók elszórt csoportja;
a kacskaringós gyalogut réten, buzaföldön, kerteken keresztül, hogy ide
ne találna a százszemü halál.

Máthéék elébe vágtak.

A kis Szusz koma is elkisérte őket. Rongyos, szegény ember nem igen kell
a kolerának, mely a legszebb szüzekben, legdelibb ifjakban is kedve
szerint válogathat.

Nevetséges, nem nevetséges, akárhogy vegyük: Máthéné az első napon
betekintett a templomba. Röpösött a tiszta, mocsoktalan lelke, mikor
megtalálta a papné székét, benne az énekes és imádságos könyvet. Bár
protestáns nő volt, bele tette a szüz Mária képét védelemül.

S olyan bátran, mintha lakodalomba menne, indult a betegek felé.

Máthé Dániel ur prédikált, temetett és most már urvacsorát is osztott és
keresztelt. Pap volt, felszerelve mind ama kellékekkel, melyek a
protestáns pap teljes fegyverzetét képezik.

Fekete, hosszu ruhája, csucsos kalapja, mintha még magasabbá tette volna
öles, izmos termetét. Hosszu gesztenyeveres szakálla mélyen alá csüngött
mellére, vastag szőke bajusza az eclesia militans hősét mutatta benne.

Mily szép, deli ember volt igy, fokos nélkül is és kurta száru pipa
nélkül is.

A halál e közben járt-kelt faluról falura, hol ott termett, hol ide
toppant, mint a szegény gyürüs zsidó, csak sip nélkül, nesztelenül, mint
a tolvaj.

– Látod, ugy-e nem kell félni a kolerától. Én nem félek, nekem van
védelmezőm, én tudom, hogy meg nem halok, biztatá férjét Máthéné.
Csókolják az orczámat, kezemet a haldoklók – és engem semmi nem fog.

– Akkor tudom, mi a bajom, szólt sáppadtan Máthé ur.

– Mi? sikoltott rémülten a nő.

– Nincs se étem, se álmom. Az orczádról elkaptam a kolerát.

S az erős ember nyöszörögve összekuczorodott.

– Vizet adjatok, ég a gyomrom.

– Ebből igyál –

– Eredj! s messze lökte magától a helyettespap feleségét. Menj, menj!

– De az Istenért, Dániel, Dánielem, hisz semmi bajod.

– Orvost – ah!

S a földre hengeredett.

Biró, kisbiró, harangozó, egyházfi, Suráné, Vermesné, a kenő Karvalyné,
mind ott sürögtek-forogtak a tiszteletes körül, ki álló, üveges
szemekkel, tátott szájjal, rángatódzó karokkal türte, hogy morzsolják,
keféljék.

A kis Szusz koma neki gyürkőzött, s mint az asztalos a bogos deszkát,
ugy gyalulta keféjével szeretett pátronusát.

– Meghalok, kis koma!

– Nem hal meg.

(Bizony már hidegedtek a hatalmas kezei és elefánt lábai.)

Az okos, nyugodt, béketürő Máthéné kiabált, szaladt ide-oda, pálinkát
keresett, kámfort kutatott, kasztoreumot, de mindent, mindent kiosztott
már a betegeknél, és semmi ilyes szer nem volt a háznál.

Sirt, hogy a falak megsajnálták.

– Vigyétek ki azt az asszonyt, hörgé a férj.

– Dánielem, hát egyedül reám haragszol! Hát szeretett valaki jobban,
mint én!

S oda borult férje hülni kezdő tetemére. Csókolta, harapta, körmölte,
hogy folyt belőle a megállott vér, hátha az használ, látott ő már olyat.

Máthé ur felnyögött a különös orvosság alatt, de se rugni, se döfni nem
volt többé ereje.

Aléltan hajtotta hátra fejét, utolsó tekintetével a kis Szusz komát
kereste, kinek kék szemeiből patakként csurgott alá a forró köny.

– Te szerettél igazán!…

– Oh, Dánielem!

– Menj, menj…

Reggelre minden elcsöndesedett; a szegény gyürüs zsidó, a halál egy
faluval odább utazott, a halottak nótájával; Máthéné szépen, diszesen
felöltözködve, beült a papné székébe, hogy várja urát, a papot, mert
vasárnap van. A nép a templomban!

Máthé Dániel ur a ravatalon nyugszik.

A kis Szusz koma is ott aluszik a kertben, egy nagy diófa alatt,
mosolygó vonásokkal, kékes fehér hideg kezét kóczos szakállán
pihentetve, örökre igy, hogy mutassa, mily szép a halál!

VÉGE.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DÁNIEL PAP LESZ ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.