A magyarságért

By Jenő Rákosi

The Project Gutenberg eBook of A magyarságért
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A magyarságért

Author: Jenő Rákosi

Release date: January 10, 2026 [eBook #77669]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Élet, 1914

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian National Digital Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A MAGYARSÁGÉRT ***

AZ „ÉLET“ KÖNYVEI

RÁKOSI JENŐ

A MAGYARSÁGÉRT

BIBLIOTHECA VITAE

AZ ÉLET KÖNYVEI

SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG

RÁKOSI JENŐ

A MAGYARSÁGÉRT

KIADTA

AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.

BUDAPEST 1914

– MINDEN JOG FENTARTVA –

A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE

„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.




Egy szó a többiek elé.

Az újságíró az bizony olyan, mint egy könnyelmű, délceg, gondtalan _Don
Juán_: szeretkezve csatangol rendetlen muzsájával keresztül-kasul az
élet berkein és szórván szerelmét, egyre hagyogatja el e szerelem
gyümölcseit… Azután egy napon jön az _Élet kiadótársaság_ (mint a
számonkérő _Végzet_) és összeszedi az elhagyott porontyokat, kimosdatja,
ki is fésüli, sorakoztatja glédába és helyet kér nekik, sajnos ott, ahol
aki helyet kér, mérlegre is tétetik és megméretik…

Állják-e ezek a legények a megméretést, nem tudom. (A kiadók lelke
rajta.) Látom, hogy sorakoztatásukban se rend, se rendszer, se
kronológia, se semmi. Legföljebb egy kis tárgyi rokonság azok közt, akik
mint egy csoportba verődve, csoportban követik az előző csoportot. De
mind lármás, jókedvű, őszinte, Istenben bízó kamasz. Mondjam-e, hogy
szeretetreméltó? Nekem az. Mert nem hazug egy se, nem bántja a másét egy
se, szereti a világot és ami csak van benne, mind és mind szeretné, ha
más is szeretné. Hitvallása valamennyinek – felekezeti külömbség nélkül
–, ami a bűnös apjoké: a _magyarság_, amelyért élni-halni kell s
amelyért élni-halni érdemes.

Balatonföldvár, 1914 július 23.-án.

_Rákosi Jenő._




A magyar glóbusz.  (1882.)

Olvasóim azt kérdezik: mi az? Az egy bécsi találmány s magyarul annyit
jelent, hogy „az úrhatnám magyar“. A magyar, aki nem fér meg a bőrében.
A magyar, akinek szűk a világ. A magyar, aki, ereje még nem levén arra,
hogy meghódítsa magának a földgömböt, legalább csináltat magának
törvényhozásilag „magyar glóbuszt“. Persze arról volt csak annak idején
szó, hogy a magyar iskolák használatára szánt papiros-pépglóbuszok –
magyar felírásokkal készíttessenek. Ez épp oly természetes volt, mint
az, hogy ezért a német roppantul megharagudott, mivel hogy azelőtt a
glóbusz is csak németül járta nálunk. A németek tehát, minthogy egyebet
sem tehettek azzal a szesszel nevettek német-világszerte rajtunk, hogy
mi úrhatnám hóbortunkban már az egész glóbuszt Magyarországgal akarjuk
telepingálni. Annyival könnyebben nevethettek, mert hiszen számunkra
csakúgy ők liferálják most a magyar glóbuszt, mint liferálták annak
előtte a németet. Övék a haszon és a nevetés, mienk csak a glóbusz.
Régen németül, most magyarul verik egy kicsit a fejünkbe és egy kicsit a
fejünkhöz.

De nem olyan nagy oktondiság az, amilyennek a németek kitalálták. Hiszen
csak uralkodásról van szó, arról, hogy hány emberen uralkodik a magyar.
És ha az „ember“ szót nem filantropikus értelmében vesszük, (némelyek
már-már a macskát is, de a majmot bizonyosan e fogalom alá veszik,)
hanem határokat vonva a két király: az indulat és az ítélet birodalma
közt, csak azokról beszélünk, akik az utóbbinak polgárai: lélekben,
tudásban, ízlésben művelt elemei az emberiségnek, akik felett uralkodni
nem a pallos jogával, hanem a szellem hatalmával lehet csak: akkor, nos
akkor a magyar glóbusznak nem is olyan nagy híja lesz. Ki csak ama
részei esnek a föld kerekének, amelyeken az európai műveltség ízlése nem
parancsol.

Négy fő iránya van a világnak: kelet, nyugat, dél és észak. Négy hódítót
küldök én ki most innen a Duna völgyéből: egyet, aki megbűvöli a
szemeket; egyet, aki megbűvöli a füleket; egyet, aki megbűvöli a
szíveket; egyet, aki bűbájjal veszi meg az egész embert és kelet,
nyugat, dél és észak fogja hirdetni a magyar dicsőséget. És kell-e több
ennél ahhoz, hogy egy ideális magyar glóbusz gyönyörét élvezzük itthon
mi szegény magyarok?

Amely nép az emberiség művelődésében, a rettentő küzdelemben a
tökéletesedés felé e tökéletesedésnek négy fő csúcsát érinti, amely nép
négy héroszt ád egy század szellemi harcának hőskölteményébe; amely nép
a nagyság mértékét négy alakban betölti teljesen: az a nép, ha kicsi, ha
nagy, az elsők közt ragyog, részese a jelen legfőbb dicsőségének, biztos
zálogával bír egy reményteljes jövőnek, tényezőivel a nagyságnak. Abban
a népben a kor nyavalyái tehetnek rombolást, az anyag ereszthet belőle
vért, egy brutális ellenség ideig-óráig rátaposhat, de életéhez nem fér
semmi hatalom. Annak a népnek tehetsége, teremtő ereje adja meg a jogot
a helyre, melyet elfoglal a glóbuszon. Arra a népre szüksége van a
világnak, mert nála nélkül jelene kisebb volna, mint amekkora.

Ha a magyart a mult század német törekvései képesek lettek volna
kiirtani, akkor a jelen század megfosztatott volna dicsősége egy
részétől, attól a résztől, amely Európában fénnyel most borítja a magyar
nevet…

Mondjunk hát himnuszt annak, aki közeleg a távol nyugatról, kit mesés
híre előz meg útján, kit ünnep fogad, ünnep kísér, ahova bemén és
ahonnan távozik, aki egyetlen most a világon minden élőtársa között:
mondjunk himnuszt Munkácsinak, aki ecsetével a szemet bűvöli, ahogy
százévek óta nem bűvölte senki.

Hódítva járja ő be a világot s a magyar glóbusznak hódít művészetével.

Mondjunk másodszor dalt az ősz mesternek, akit Európa „királynak“
tisztel, ha oda ül ama tökéletlen hangszerhez, hogy csodát tegyen rajta
és uralkodjék a megbájolt füleken: ünnepeljük az ősz mestert, aki az
imént tette lábát a honi földre e szókkal: „Érzem, érzem, sehol sem
vagyok otthon, csak itt.“ Mondjunk dalt a dalosnak, mondjunk dalt Liszt
Ferencnek, aki hódít amerre jár, hódít a magyar glóbusznak.

És mondjunk mesét arról, aki már Európának meséli faja történetét, népe
erényeit, hibáit, szokásait, reményeit, bánatát; mondjunk mesét arról,
aki zsenijével kitört a gátakon, melyek a mi nyelvünk és az idegen
nyelvek közt fennállnak, kinek ajkáról patakzik az elbeszélés ezüst
folyama és bejárja határainkon túl az idegen határokat, szeretet,
érdeklődés, figyelem és bámulat tárgya; ékes szavú hírnök a magyarról,
értékes szószóló, kedves barát a családokban; hódító harcos megvető és
gőgös, rágalmas és cudar ellenségek ellen; becsülethozó kiküldöttje a
magyar szellemnek, amely tagadóit százfelé elnémítja s helyet nyer
idegen szívekben, idegen családok tűzhelyén, mint a legkülönb idegen
mérkőző fele: mondjunk mesét Jókai Mórról, ki hódít tisztelőket,
hivőket, rajongókat a magyar glóbusz dicsőségére.

De halkan beszéljünk a negyedikről, aki dalos, mint bárki, akinek
halhatatlanságot adott a lant, aki mély, mint a görög bölcs, szerény,
mint a nagyság és igaz, mint Arany.

A másik három zsenije egyesül a negyediknek fölséges harmóniájában,
harmonikus nyugalmában.

Ilyen a magyar glóbusz! Milyen vajjon a bécsi?




A nemzeti nyelv.

Ma az egész vonalon a nyelvért, vagy legalább a magyar nyelv jegyében
folyik a harc és a küzdelem. Az iskolában hathatósabban ápolják a
nemzeti nyelvet és irodalmat. Számos irodalmi társulat és kör alakul
ebből a célból. A kultúregyesületek a nemzeti nyelv terjesztéséről egyre
növekedő eredménnyel iparkodnak gondoskodni.

Azt szokták mondani, hogy az Isten azzal különböztette meg az embert az
állattól, hogy földíszítette a nyelv adományával. Ez, azt gondolom, nem
szabatos megkülönböztetés. Az Isten csak hangot adott, a levegőn élő
minden állatnak, az emberi állatnak is. Az állat a hangot kiformálta
nyelvvé. Aki megfigyelte az állatokat, tudja, hogy azoknak is van
nyelvük, de a nyelv kifejező tehetsége igen korlátolt. Csak jeleket
tudnak egymásnak adni, tudják néha egymást gyönyörködtetni hangjuk
modulációival s meg tudják értetni érzéseiket s ösztöneiket.

Az ember azonban az ajándékba nyert hangját odáig fejlesztette, hogy
nemcsak mindezt kifejezni és megérteni tudja, hanem ki tud fejezni
fogalmakat és gondolatokat is, és ez tette őt a világ urává. Világos
ebből, hogy az Isten temérdek ajándéka közt a nyelv a legbecsesebb.
Ezzel és csak ezzel tette az emberre nézve lehetővé, hogy iparkodhassék
ő hozzá hasonlatosnak lenni.

Ha már most az egész emberiségnek legfontosabb tulajdonsága a nyelv
képessége, úgy világos, hogy az emberiség tagjaira: a nemzetekre nézve
is áll, hogy legdrágább kincsök a nyelvük.

Az egyén legdrágább kincse az élete. Minthogy pedig a nemzet a nyelvében
él, világos, hogy a nemzet élete a nemzet nyelve. Vele él, vele hal,
nála nélkül megszűnt lenni, megszűnt egyéni életet élni és fölveszi
annak a nemzetnek egyéniségét, amelynek fölvette a nyelvét.

A nyelv keletkezését alig lehet másképpen képzelni, minthogy egy csoport
ember, mely tán törzzsé verődött össze, a maga körében érzései és
benyomásai ösztönére, a természettől nyert hangból tagolt hangokat
alkotott és ezeket lassan, hosszú századok, sőt évezredek alatt
kifejlesztették az egymást követő nemzedékek azzá, amit ma művelt
nyelvnek nevezünk.

Semmi sem világosabb annál, minthogy ebben a munkájukban őket érzékeik,
ösztöneik, érzésük, hajlandóságuk, ízlésük és gondolkozásuk vezette.
Ebből pedig következik az, hogy természetesen tehát a nyelv hű képe,
mása, következménye, alkotása és kifejezése valamely nemzet ösztöneinek,
hajlamainak, érzéseinek, ízlésének, gondolkozásának, azaz egész
egyéniségének és jellemének. Bizonyos tehát kettő: 1. hogy amely nemzet
elvesztette a nyelvét, az lassan-lassan kivetkőzik a saját ösztöneiből,
a saját érzéseiből, saját izléséből, a saját gondolkozásából; 2. hogy az
egyén, aki nyelvileg gyermekkorától kezdve beleolvad egy nemzetbe, az
benne növekedvén e nyelvben, nyelvével együtt felveszi a nemzet egész
karakterét is. Mert minden fogalmát, minden vágyát, minden gondolatát,
minden ízlését a nyelv segítségével kelti agyvelejében életre, melyben
tehát egy nemzeti lelki és értelmi élet keletkezik.

Itt kell megemlítenem azt, hogy mily kegyetlen veszedelem rejlik abban a
fonák divatban, mely fájdalom, annyira el van terjedve nálunk, hogy
gyermekeinket már zsenge korukban iparkodunk idegen nyelvekre tanítani.
Innen van az, hogy a pór nép minden tanulás és útbaigazítás nélkül
klasszikus tisztaságában tudja megőrizni a nemzeti nyelvet s a
nyelvtudomány kénytelen hozzája iskolába járni, hogy törvényeit
megállapíthassa, míg viszont a műveltebb osztályok ajkán, noha
grammatikát és szintaxist tanulnak az iskolában, megromlik a nemzeti
nyelv. És innen van, hogy mentül feljebb megyünk a társadalom rétegein,
annál romlottabb és tökéletlenebb nyelvtudást találunk, úgy, hogy
elmondhatjuk, hogy a magyar nyelv tökéletlenül tudása egyenes arányban
van a mentül több idegen nyelv tudásával.

Irtóztató vétek és kárhozat, hogy a magyar családokban éppen a leányokat
oktatják idegen bonneok és nevelőnők, noha éppen a magyar nyelv a
világon a leggyönyörűbben hangzik minden nyelvek között női ajkakról,
éppen az egész világon a magyar nők azok, akik a legpongyolábbul és
leghanyagabbul beszélik a saját nyelvüket. Nálunk a legnagyobb
műveltségnek tartják az idegen nyelv tudását. Franciaországban,
Németországban a legnagyobb s legtűrhetetlenebb műveletlenségnek a
nemzeti nyelv pongyolaságát vagy tökéletlenségét tartják. Az angolra
nézve, mely tudvalevőleg a legbüszkébb, a legönérzetesebb s
leghatalmasabb nemzet, ez a kérdés egyáltalán nem is létezik, mert az
angol egyáltalán nem tanul és egyáltalán nem beszél még a külföldön sem
idegen nyelvet.

Igaz, mi számban és hatalomban kisebbek vagyunk és a gyakorlati élet
erősebb kényszert gyakorol mireánk, mint az angolra, németre és
franciára. De ez ellen van egy nagy erősségem! A tudományok, úgy az
elvontak, mint a modern, gyakorlati tudományok ismerete sokkal
fontosabbak és abszolute fontosabbak egy nemzetre nézve, mint a nyelvek
tudása.

Kapunk-e mi magyarok úgy a tudományokon, mint a nyelveken? Minden anya,
aki szeret azzal kérkedni, hogy a fia meg a leánya már ír és beszél
németül és kitünően ejti ki a franciát, méltatlankodó bosszúsággal
beszél a zsúron arról, hogy az oktondi professzor az ő drága fiacskáját
elbuktatta a haszontalan latinból, a szamár fizikából és a fölösleges
magyar nyelvtanból, mert hiszen magyarul a Zsuzsi szobaleány is, bár
kissé parasztosan, de jól tud, bár soha hírét sem hallotta a
grammatikának. A Zsuzsi szobaleány jól tud magyarul, a kisasszonykája
ellenben nem tud jól.

De ez csak egy kis kirándulás elkeseredésem tág mezejére. Mert az angol
hatalmát nem az gyarapította meg, számát nem az sokasította meg, hogy
megtanult minden tagja két-három nyelvet a magáén kívül, hanem az, hogy
a magáét kiművelte, hozzá ragaszkodott, azon művelte a tudományt és
irodalmat rendületlen hittel és ebből nyert nemzeti ereje csodás
terjeszkedő és hódító hatalommal ruházta fel, intenzív gazdálkodást
folytatott a maga nyelvével, mi külterjes gazdálkodást folytatunk idegen
nyelvek segítségével.

De visszatérek kirándulásomból tárgyamhoz és fölteszem a következő
kérdést: hol kell a nyelvben a nemzeti jellemet és jellemalkotó erőt
keresni? Kétségkívül nem a nyelv anyagában, vagyis a szavakban. A nyelv
anyagába jellemző momentumok csak az érzékek által jutnak, de ezek nem
nemzeti sajátságok, csak egyszerű érzékelések, hangfestések, vagy
szóbeli megérzések. Például a villám villan, ami épp úgy kifejezi az
elektromosság elsülését a felhőkben, mint a német Blitz és blitzen. A
dörög az égzengést szinte utánozza, mint a maga fogalmát a dübörög,
berreg, susog, stb. a német Donner, zischen, a francia tonnerre és
chuchoter stb. De ezek egyikében sincsen semmi, amit nemzeti momentumnak
mondhatnánk. Hiszen ha teszem a kenyeret kunyar-nak vagy konyar-nak
hívnók, az éppen olyan magyar volna, mint a kenyér, mert igazság szerint
ebben a szóban, mint száz másban semmi sincsen, ami megmondaná, hogy
miért hívjuk mi kenyérnek azt, amit a latin panis-nak mond. A szókincse
tehát fontos és érdekes, inkább azonban esetleges anyaga egy nyelvnek,
nem benne kell a nemzeti momentumot keresnünk. Hiszen van arra is példa,
hogy egy-egy nemzet teljesen kicseréli a szókincsét és még sem változik
meg maga s megmarad annak, ami volt. Ilyen nemzet vagy inkább törzs van
Afrika nyugati partján, egy vad nép, amely a maga szókincsét teljesen
kicserélte a jövevény kereskedő angol nép szókincsével, de azért a saját
nyelvén angol embernek érthetetlenül beszél. Ilyen még, hogy messzebbre
ne menjünk az oláh, amely régi szókincsét szintén odaadta az V.
évszázadi rusztikus latin nyelv szókincseért cserébe, de azért nem lett
latin nép maga s nyelve sem lett latin nyelv. A magyar nyelv is temérdek
idegen elemet olvasztott fel magába, az angol éppenséggel három-négy
nyelv anyagát szedte föl magába – majdnem egyenlő arányban – mégis
egyetlen, eredeti és nemzeti. A nyelv nemzeti jellemét alkatában,
strukturájában, szerves részében kell keresnünk, amelyben megszűnik az
esetleg és a logika s az agyvelő rendszeressége lép előtérbe. A nyelve
anyagát úton-útfélen fölszedi az ember, a nyelve szerkezetét ellenben
megalkotja. Megalkotja külső behatások alatt is, minő a klíma, amely
ilyen vagy amolyan életmódra kényszeríti vagy csábítja:
terméketlenségével munkára, pazar termésével henye életre; nomád,
pásztor vagy házépítő földmívességre, vadászatra, halászatra és így
tovább. Az életmódja szerint lesz közlékeny vagy hallgatag, büszke vagy
alázatos, kalandos vagy békeszerető, gondtalan vagy takarékos,
találékony vagy lusta eszű s így tovább. Mert másnak fejlődik az, aki az
örökös nyár égövén tölti életét, másnak, aki hideg zónákban lakik és
ismét másnak, aki fölött forró nyár és jégfogú tél váltakozik. Másnak,
akit termékeny föld táplál, másnak, aki csak legelővel rendelkezik
barmok számára és megint másnak, aki sovány talajból alig tud valami
táplálékot kicsikarni s vízre kénytelen bocsátkozni, mint halász, vagy
fenevadakra kell vadásznia, hogy meleg ruhára tegyen szert. És valamint
egyénisége, elsőbben testi ügyességei, azután lelki diszpozíciói eképpen
az adott életviszonyai szerint fejlődnek ki, azonképpen azután kezdetben
néhány hangból, néhány szóból álló nyelvanyagának uralkodó lelkülete
szerint fejleszti ki a belső szerkezetét: kapcsolásait, kötéseit s
mindazt, amit az ember alkotóerejétől vagy képességétől a nyelv nyer.
Egy-egy ilyen embercsoport tehát testi-lelki életével szoros
összefüggésben alkotja meg a szerszámát, a lakását, a ruházatát, mind
ennek díszítését és ezzel párhuzamosan a nyelvét. Ha elsokasodik és
állami szervezetet is tud magának adni, akkor nemzetté lesz és amit
megtart abból, amit kezdettől fogva maga alkotott, az neki nemzeti
sajátsága, mondjuk: nemzeti civilizációja.




A nyelv kultusza.

Vannak nemzetek, melyek mindenféléből szeretnek egyet-mást mutatni s
amelyeknek e szerint igen gazdag nemzeti civilizációjuk van. A modern
élet az árú, a gondolat, a művészi és ember-anyag nagy forgalmával,
tömeges kicserélésével ráteszi pusztító kezét kivált a fejlődésnek
kezdőbb állomásán lévő nemzeti eredetiségekre, de viszont jobban meg is
becsüli, ami kiválóbbat produkál egy-egy idegen nemzet! Hiszen nem
látjuk-e például napjainkban a kínai és japáni civilizáció betörését az
európai civilizációba kivált a művészet és ipar terén? Még nem sokan
vették észre csak azt is, hogy a mi szecessziós irányunk anyja a japán
művészet. A nemzeti egyéniség a maga külsőségeiben, ruházatban,
szerszámban, a mindennapi élet eszközeiben, építkezésben, szokásban,
díszítésben mind jobban-jobban elvész és elkeveredik s a keverék
általános lesz. A magyar úri öltözködés már itthon is csak parádé, de
mint huszáregyenruha tartja magát a külföldön is és a zsinórozást
egyszer-egyszer fölkapta a párisi divat is. Ez olyan, mint mikor egy-egy
szavunkat átveszi a francia nyelv, pl. ezt a szót, hogy: kocsi. Ki kell
azonban mondanunk, hogy egy-egy kialakult nemzeti nyelv, minthogy benne
egész históriai érzés és gondolat világa a nemzetnek nyert kifejezést,
nem egyéb mint élő és szerves képe magának a nemzetnek: gondolkozásának,
alkotásainak, filozófiájának, politikai észjárásának és egész
jellemének. Ez a mély értelme van annak, hogy nyelvében él a nemzet.

Mert egy nép, melyet az idők viszontagságai megfosztottak mindentől,
amit keletkezése óta létrehozott, vagy gonosz körülmények
megakadályoztak mindannak a létrehozásában, amire különben képes lett
volna: ez a nemzet, ha különben képes volt megőrizni önalkotta nyelvét:
kedvezőbb időkben újra diadalra juttathatja önalkotta nyelvét; diadalra
juttathatja nemzeti karakterét és újra megalkothatja nemzeti
civilizációját. Ennek egyetlen biztos és csalhatatlan útja pedig nem
más, mint a nyelve kultusza.

Koncentrálni kell nemzeti nevelését a nyelvére. Minden agyvelőt a saját
nyelvével kell impregnálnia, hogy a nemzet beszélő szervei minden idegen
nyelv használatára tökéletlenekké váljanak: nemcsak beszélni, de
gondolkozni is kizárólag anyanyelvén tanuljon, hogy e nyelv törvényei
szerint gondolkozzék és minden más nyelven fogalmazott gondolat neki
idegen és tökéletlen legyen. Ez úton lesz nemzetivé a tudomány, az
ízlés, a művészet, az inspiráció és az emberi alkotás minden tényezője.

Ez – a nyelv egy nemzet kezében – az az épületkő maradék, amelyből a
művész meg tudja konstruálni az egész épületet: a nemzet kizárólag a
nyelvéből meg tudja konstruálni, helyre tudja állítani civilizációja
nemzeti stílusát.

Mindezeket elgondolván, megalakul elmémben az a sejtelem, hogy micsoda
ránk, magyarokra a nyelvünk. Sokat hallunk a nemzeti géniuszról, de
sehol sem találjuk megfejtését e fogalomnak. Nos a nemzeti géniusz
inkarnációja a nemzeti nyelv. A magyar nemzeti géniusz a magyar nyelv,
elannyira, hogy a mi nemzeti géniuszunk jobban, elevenen munkál abban az
idegen bevándorolt házaspár gyermekében, aki kizárólag a magyar nyelvben
nőtt emberré, mint abban az ősi családból eredt magyar úrban, aki idegen
nyelveken szedte magába műveltségét.

A nemzeti nyelv által él a nép, mint a keresztség indelebilis karaktere
által a keresztények egy lelki közösségben: nemzeti kötelékben, érzései,
vágyai, eszméi és öntudata egységességében.

A legtisztább, legeredetibb, leglogikusabb és legérdekesebb nyelv
Európában a magyar. Mindezt szerkezetére és törvényeire nézve értem.
Hozzátehetem, hogy nyilván eredetére nézve is a legrégibb. Az összes
európai nyelvek közelebbi vagy távolabbi atyafiságban vannak egymással.
Közös eredetük kimutatható. Egy sincs azonban köztük, mely szerkezetében
oly egységes és kizárólagos volna, mint a magyar.

A legegyszerűbb eszközökkel éri el a legfőbb célokat, amelyeket a nyelv
szolgál. És ha elemezzük, elemei közt ugyanazokat a jellemző
tulajdonságokat, sajátságokat és törvényeket találjuk, melyeket magában
a magyar emberben és környezetében.

Mindnyájan látunk olasz, francia és német falvakat. Ismerjük az olasz
házépítést sok zege-zugával, sarkával, csücskével, grádicsával, mely már
a régi római világból származott le. Már akkor a ház elül tangó volt,
belül tetigi, a hátulja tactum. Ugy változott, csavarodott mint az igéje
mikor hajlítják. Igaz, hogy a klima szükségeinek megfelel, de ez csak az
adott helyzet, abba építi bele az olasz a karakterét. Művészetnek az
építészetben is átvette a római ember a görögöt, lakóházat a maga
képére, nyelve törvényei szerint alkotott magának.

És ki nem ismeri a gót stílust és az ónémet házépítést, a maga
tornyocskáival, fülkéivel, erkélyeivel, kiugrásaival, beszögelléseivel,
ducaival és százféle tagoltságaival! És ki ne tudná, hogy a német és
franciának két nagy mestere épp úgy beszél, mint ahogy épít, ide-oda
szökő hangsúllyal, elnyalt s elharapott szótagokkal, a magánhangzók
kétségbeejtő variációival, a mássalhangzók hihetetlen elköszörülésével,
úgy hogy ezeket a nyelveket jóformán kétszer kell megtanulni: egyszer
írásból, egyszer hallás szerint. Mind a két nyelv cifrázatai megvannak a
két nyelv históriai ruházatán is; megvan a nyelv karaktere magán az
emberen is: a francia éneklő deklamációja, pózos viselkedése; a német
nehézkessége és pátosza nyelvéből ered. Ezeken a nyelveken nem lehet
másképpen beszélni és kell hozzá épp úgy mint az olaszhoz,
gesztikulálni, szinte hadonázni, sőt arcokat vágni.

Jól jellemzi nemcsak az embert, de a nyelvet is a két ember, aki
csikorgó tél idején bemenekül a csárdába.

A német belöki az ajtót s végigugrálva a szobán, kezét-lábát dobálva
hajtogatja: Szapperlott, kalt, kalt, kalt! A magyar belép, megáll,
körülnéz, végigsimítja bajuszát és szól: Jó idő van!

Mert nézzenek meg egy magyar parasztot, a maga nyugalmával, mélyen ülő,
lesből nyugodtan néző két szemével, csendes mozdulataival, szinte minden
gesztus nélkül; egyszerű ruhájával, amely sem színben, sem formában nem
kérkedik; kivált a bő gatya szépen rakott ráncaival, amely szemérmesen
elrejti az ember formáit és erejét egyaránt: olyan nyugodt, plasztikus,
világos, vonzó jelenség, minőt a világ parasztjai közt nem találunk.
Azután kevésszavú, tagolt, lassú, értelmes beszéde! És eszejárásának
egyszerű, logikus volta.

És nézzék meg a magyar falut: egy házsor vagy két sor ház szembe, vagy
négy sor, kettő keresztbe, kettő hosszat, vagy a falu és város nagysága
szerint nyolc-tíz vagy több parallel sor, de mind egyenes, hogy végig
lehet rajta látni, csak kényszerűségből kanyarodik meg valamely
akadálytól.

És nézzék meg a magyar paraszt házát: az utcára a lakórész, hozzáróva a
kert felül a gazdasági rész, az istálló is, egy végben hosszat, legvégül
tán a tyúkól vagy a kutya vacka.

És nézzék meg a magyar nyelvet hozzá, amely nem cifrázza magát
hangsúlyokkal, épp oly kevéssé, mint az ember beszédét gesztikulációval;
hanem mint ahogy a lakóházrész elől van, azután hozzárovódnak a más
célokra szükséges részek – megüti az első szót és sorakoztatja
méltóságos tempóban a többit. És nem kever egymáshoz nem illő
magánhangzókat, hanem vonzatja hangtörvénye szerint a felhangúakat
felhangúval, az alhangúakat az alhangúval. És a mássalhangzókat
keletkezési helyük szerint szereti egymásután glédában látni és ha
idegen szót vesz át, amelyben egymásután sorrendben olyan mássalhangzó
van, melyek közül az első a torokban, a második a nyelv hegyén, a
harmadik a szájpadlás körül születik, akkor inkább összecseréli a
betűket, hogy úgy következzenek egymásután a szájban, ahogy a
szájüregben keletkeznek és a kolerából a nép csinált korelát s a paraszt
szívesebben mondja, hogy Králi, mintsem azt, hogy Klári, az utóbbiból
még inkább Kalárit csinál.

És ha egymáshoz viszonyba hozza a szókat, hogy gondolatokat termeljen,
egyszerű ragozással teszi, nem töri át a szót, hogy _ich mag_-ból _ich
möcht_-et csináljon, hanem elül ereszti a szót magát – mint ahogy az
utcára kiépíti a háza lakórészét, – azután hozzátoldja a ragot, mint a
házához a mellékhelyiségeket és végigragoz és a legjelentéktelenebb
viszonylatot is raggal fejezi ki, mint ahogy házához odaragasztja a
tyúkólat, a kutyavackot vagy a kis faragószínt a gazda.

Az alpesi német is egy födél alá visz mindent, de nem egymásutánban,
hanem egymás mellé, egymás közé és egymás fölé is, hogy az ember nem
tudja, a gyermekeire nyit-e rá egy-egy ajtón vagy a borjas tehenére.

A magyar ember falujának és lakóházának nyilt egyenes, egy vonalban
egymáshoz rótt képe van, meg nyilt, egyenes világosan tagolt nyelvében.

E nyelv nyugodt, méltóságos, ünnepies strukturájában megvan a magyar
paraszt megfontolt, önérzetes jelleme, egész megjelenése. A magyar
paraszt nem beszél énekelve, nem deklamál, csak a koldusa reszketteti a
szót és cifrázza a mondókáját, hadd legyen ajakán a nyelv is nyomorék és
szánalomraméltó, mint maga a koldus. A magyar ember nem gesztikulál, nem
szeleskedik, épp úgy, mint ahogy szavát nem hangsúlyozza, vagyis nem
szótagra vet súlyt, csak értelmi hangsúlyt a szóra, amely mondatában
fontos.

És e magyar nyelv szerint kell kifejlődnie a magyar színművészetnek, a
magyar színpadi pátosznak és az egész előadó stílusnak. A magyar
szónoklati remek a Deák Ferencé. Az ő beszédeinek egyszerű, természetes
szerkezete, gyönyörű nyugalma, bölcs világossága és okoskodásának remek
nyiltsága, egyenessége és realitása felel meg a magyar nyelv
szellemének. A magyar zeneművészet csak a kísérletek állomásán van még.
Addig ne is álmodjunk nagyobb föllendülésről, amíg a magyar nyelv teljes
tudásával impregnált elme és lélek nem hoz magával megfelelő zenei
talentumot.

A magyar szobrászat, festészet, építészet, keresi még önmagát. Amíg e
téren küzdő művészeink külföldre járnak, mielőtt a magyar nyelvben és
benyomásaiban megtökéletesedtek volna – csak külsőségben, díszítésben s
mellékességekben fogják magyarságukat fitogtatni. Iróink, szépíróink nem
tudnak szabatosan magyarul, azért lesznek oly könnyen rabjává minden
erősebb, külföldi írói talentumnak. Megrészegednek Zolán, az olasz
veristákon és norvég ködével borított Ibszenen, mert már 15 éves
korukban elszakadtak a magyar irodalom hagyományaitól, a vele való belső
viszonytól, mielőtt még magyarságuk elérte volna pubertársát, ilyen
korban liaisont kötöttek már idegen irodalmi hölgyekkel, mielőtt örök
frigyre léptek volna a magyar múzsával s mielőtt elvégezhette volna
elméjükön fölavató művét páratlan nyelvünk csodaereje.

Tudjuk, hogy nagy civilizációk gőgös katonái lenézik és szívesen
becsmérlik a magyar nyelvet. Szegények, nem tudják miről beszélnek.

Most folyik egy 5–6000 év előtti civilizáció romjainak kiásása. A
nyugati szerencsés nemzetek tudósai izgalmas mohósággal és emberfölötti
türelemmel iparkodnak titkait megfejteni. Ma még csak odáig jutottak,
hogy két táborra oszolva azon villonganak, hogy a 6000 évvel ezelőtt
mint egy nagy civilizáció eszköze virágzott szumír nyelv rokona, őse
volt-e vagy sem a magyar nyelvnek. Egyikök kimondta, hogy a tudományt
meg sem lehet fejteni a magyar nyelv tanulmányozása nélkül.

Ha a németnek sikerült volna, amire annyi erőt pazarolt, a magyar
nyelvet a föld színéről kiirtani – ma tudósai lámpával keresnék
maradványait, tán üvegházakat állítanának tenyésztésére, hogy legyen
eszközük behatolni oly eltemetett világokba, amelyek megelőzték a
biblikus időt, ahova a maguk nyelvével eljutni nem tudnak.

De azért vagyunk mi itt, azért hirdetjük az igét, hogy a világnak ez a
kincse, a magyar nyelv soha ki ne vesszen. Istennek e gyönyörű ajándéka
örökké éljen, a magyar fajnak e remek alkotása Isten és a magyar nemzet
dicsőségére éljen és szolgálja az emberi faj dicső és nagy érdekeit.




A purizmus.  (1894.)

„Anonymus“ aláírással egy jó emberemtől cikket kaptam erről a kérdésről,
amely az idegen helyesírást védelmezi az én helyesírásommal szemben.
Tisztelt barátunk azt mondja szerényen a bevezetésében, hogy ő nem
jártas a tollforgatásnak csupán mechanikai részében (vagy mekhanikai?)
teszi hozzá zárójelben.

Eddig két idegen szót hozott forgalomba: „Anonymus“ az egyik,
„mechanikai“ a másik. Az egyiket latin helyesírással írja, a másikat
vegyesen latinnal és magyarral. Én mind a kettőt magyarral írtam volna:
_anonimusznak_ és _mekánikainak_ és se nem ch-val, se kh-val. Mért
legyek én különb és kegyeletesebb a franciánál, amely azt írja:
_mécanique_.

De ez a kis példa is azt bizonyítja, hogy az ellentábor voltaképpen nem
ellentábor, mert éppen úgy ír, mint én, csak kevesebb bátorsággal,
kevesebb következetességgel, tudósnak akarván, de nem tudván lenni, mert
a szükség parancsol s kényszeríti arra, hogy felállított elve ellen
vétsen lépten-nyomon. Barátom cikkelyében erre nézve még a következő
idegen szókat találom ekképpen írva: vindikalok, korrekt,
kozmopolitizmustól. Miért nem vindicálok, correkt és kosmopolitismus?
Vagy ha már kozmopolitizmus és korrekt, akkor miért nem anonimusz? Mert
hisz tudva van, hogy az elsőbbikben a latin s-t magyar s-nek, az
anonimuszban pedig sz-nek ejtjük.

A kérdés az: miért írunk voltaképpen? A felelet pedig ez: Mert nem lehet
mindent élőszóval elmondani. Mi célja van tehát az írásnak?
Helyettesíteni az élőszót.

Lehet-e ehhez képest más a feladata, mint hogy az élőszót híven
helyettesítse, vagyis hogy azokat a hangokat rögzítse meg, amelyeket a
fül hall az ajakról? Nyilván nem lehet. További kérdés: Ha egy idegen
nyelv szavait kell megrögzítenünk, mily eljárást követünk? Mást-e, mint
hogy a magunk beszédebeli hangjegyekkel rögzítjük annak a szónak
hangképét? Azt hiszem, nem mást. Mert különben mást olvasunk belőle ki.
Olyan dolog, mintha kútágas helyett csizmahúzót rajzolnánk le. Senki sem
fogja a kútágast belőle kinézni. Minek hívják a britt drámaírót?
Világos, hogy Sekszpirnek. Aki tudja, erről is ráismer; aki pedig nem
tudja, bolonddá van téve, ha rákötjük a Sákszpejáre nevet, csupán azért,
mert azok számára, akik angolul olvasnak, a betűk értékéhez képest
Shakespearenak kell ezt a hangképet lepingálni, hogy Sékszpir jöjjön ki
belőle.

Világos előttem az, hogy akik e kérdésről vitatkozunk, nem értjük jól
egymást. Erről meggyőz Anonimusz úr cikkelye is. Ő azt hiszi, hogy az is
megtörténhetik, hogy az a magyar, aki az én írásomból a Sékszpirt
ismeri, ha azután meglátja valahol leírva Shakespearet, azt fogja hinni,
hogy ez két személyiség. És azt kérdi tőlem: nem mulatságos ez?

Nem uram, ez nem mulatságos. Ennek egyáltalán nincsen jelentősége. Ez az
ember magyar ember, minden körülmények közt tudta jól a britt költő
nevét és ha valakinek megírta, az is jól jutott a költő nevének
birtokába. Ha meglátja valahol a Shakespeare nevet, abból, ami róla
mondva van, ráismerhet az emberére is és megtudja azt is, hogy miképpen
írják ezt a nevet az angolok. Ebben semmi mulatságos dolgot nem látok.
Az pedig, hogy ne gondoljam azt, hogy jómagunkkal tehetetlenek vagyunk
és szánkba kellene rágni a szót, mint a kisgyermeknek a falatot és hogy
a kultúra (miért nem cultura?) mind tágabb körökben és intenzívebben
(miért nem intensivebben?) terjed köztünk és lépést tart vele a
nyelvismeret is, ezt én vigasztalásnak el nem fogadhatom, komolynak meg
még kevésbé.

Magyarországon beszélünk össze-vissza magyarul, szerbül, oláhul, tótul,
horvátul, németül. Hány nyelvet tanuljunk még hozzá, hogy minden idegen
szót – csak az európai nyelveket is! – helyesen tudjuk leírni s az
idegen helyesírásból helyesen tudjuk elolvasni?

A kultúra és a nyelvismeret sohasem terjedhet odáig, hogy bármely nemzet
nagy tömege mást ismerjen, mással éljen, mint a maga kultúrájának
közvetítő eszközeivel. Tudhat Magyarországon négy millió ember németül,
egy millió franciául, százezer angolul, százezer olaszul, ezer
spanyolul, ötszáz dánul, de senki sincs, aki ezt mind valamennyit tudja,
tehát egyik vagy másik esetben minden olvasót, az ország összes millióit
kisegítem, ha az én helyesírási metódusom szerint adom ajakára az
ismeretlen, vagyis – mert idegen betűértékkel leírt – tehát reá nézve
olvashatatlan szót.

És még ez is: mindazok közül, akik magyarul írni és olvasni tudnak,
hányan vannak – legalább is 50%, aki magyarul sem tud korrektül és
hibátlanul írni. Mily haszonnal írom én le ezeknek az idegen helyesírású
szót? Hiszen a hírlapok – írástudó emberek munkája is tele vannak
helytelenül írott idegen szókkal. A legképtelenebb helyesírási hibákkal
van forgalomban nálunk egész tömege az idegen szóknak. Nem is említve,
hogy a legcifrább kiejtése dívik szerinszerte, egy-egy szóról kétféle is
s az igazi még sincsen közte.

Egy komoly ellenvetést lehetne felhozni ellenem s ez az, hogy külföldön
is a napi forgalom neveit idegen helyesírással írják. Ez igaz. Egy
francia színlapot tudok, azon ott áll ez a szó János. A francia újság
azt írja Munkácsy; az első francia színpad hősnője Reichenberg k. a. A
Figaró azt írja a Neue Freie Presse után: Herr von Hegedus (ü-je nincs).
Ez mind igaz, de van egy nagy különbség a dologban. Ez az, hogy míg mi
nagy képpel keressük grammatikában és lekszikonban, hogy hogyan kell
kiejteni egy-egy idegen szót vagy nevet, addig a franciára nézve nem
létezik idegen szó vagy név, az mind e neveket franciának nézi és veszi
és a színlapról azt olvassa, hogy Zsanosz, az újságból azt, hogy
Mönkakszy, hősnőjét Résambér k. a.-nak hívja, a Figaróból pedig a mi
képviselőink nevét így olvassa ki, hogy Er von Ézsdüsz.

Ha ön, tisztelt olvasóm, vagy ellenfelem, egy francia embert megkérdez
az iránt, hogy miképpen írják ők az idegen szókat, akkor a francia
elbámul és azt mondja: Idegen szó? Mi az? A francia nyelvben nincsen
idegen szó. A francia ember tehát mindent a maga betűinek értéke szerint
olvas el s ezt egészen természetesnek tartja. Ránézve egyáltalán fel sem
merül az a kérdés, hogy a maga helyesírásával írja-e az idegen szókat
vagy sem. Neki Auber, Berger, Meyerbeer, Dreyfuss, Singer, Hegedűs és
Munkácsy – mind kifogástalan francia szó. Azt mondja Obé, Berzsé,
Dréfüsz, Szenzsé, Ezsdüsz. Éppen mint ha mi azt mondanók (betű szerint
olvasva) Dumasz, Tha-ke-ra-y, Whi-te, ahelyett hogy Dümasz, Zekére,
Veit. Ez a nagy különbség abban, ha mi írunk mások helyesírásával és ha
mások írnak a mi helyesírásunkkal. A francia könnyen elvan a mi
nagyságaink nélkül. Nem tartozik műveltségének teljességéhez, hogy
jeleseinknek tudja a nevét. Nekünk azonban tudnunk kell az ő története
nagy neveit, irodalma hőseit és művészeit. Igy az angoléit, az olaszéit
és a többi.

Az pedig tiszta dolog, hogy a francia és az angol neveknek, melyeket egy
életen át tanulunk, a felét sem tudjuk korrektül kiejteni. Micsoda
önámítása ez a műveltségnek? Ha hozzászoknánk a kiejtésük szerint való
írásukhoz, legalább tudnók az egyiket pontosan.

Anonimusz úr cikkében előfordulnak ezek a mondatok:

„A keserű érzésben, a mi nagyjaink nevének eltorzítása miatt a
külföldön, magam is teljes mértékben osztozom, de ez még nem ok arra,
hogy Munkácsy, Jókai szép magyar nevéből Mounkaatchy-t és Yaukai-t
torzítsunk egy pár léha francia kedvéért és minden egyes nemzetnek az ő
módja szerint.

Az ő igazi tisztelőik tudják nevüket helyesen kiejteni is.

Sőt ellenkezőleg, arra fektessünk különös nyomatékot, hogy e dicső nevek
érintetlen tisztaságukban maradjanak és így váljanak a magyar nemzet
dicsőségének hírhordozóivá! Őrizkedjünk az úgy is ijesztően terjedő
kozmopolitizmustól!“

Mit jelent az, hogy egy pár léha francia kedvéért eltorzítsuk a mi szép
magyar neveinket? Ki tanácsolja azt? Én csak azt mondom, hogy nem mi
írjuk nekik, hanem ők bár írnák maguknak a mi neveink hangzását az ő
betűjegyeikkel. Ha u-t kell írniok, hát azt a jegyet, amely náluk
jelenti az u-t. Ekkor legalább tudnák, hogy minek hívnak bennünket.
Hiszen az a torzítás, amit ők művelnek a mi neveinkből, amikor a mi
helyesírásunk szerint leírt nevet az ő helyesírásuk szerint olvassák.
Héguéduche helyet Ezsdüszt olvasnak a Hegedűsből. És mi a
kozmopolitizmus abban, ha én meg akarom tanítani a becsületes magyar szó
igazi hangzására az idegent és mi nemzeti legyen abban, hogy az én
helyesírásomból olvasson ki az idegen értelmetlen, hamis hangokat: ezt
nem tudom.

Egyébiránt azt konstatálom, hogy az idegen szók rendszere az összes
európai nagy nemzetek közül csak a német nyelvben van meg. Mi inkább
szolgai, mint értelmes tanítványai a németnek, sok egyéb cókmókkal ezt
is átvettük tőle. Ki nem tudja az adomát, amely a három nagy nemzetnek:
az angolnak, franciának és a németnek tudós módszerét jellemzi.
Feladják, hogy könyvet kell írni az oroszlánról. Az angol tudós fogja
magát, elmegy a sivatagba, a tanyáján keresi fel, megfigyeli, kitanulja
a puszták királyának szokását, természetét s úgy ír róla könyvet. A
francia kimegy a párisi állatkertbe s ott ismerkedik meg témájával. A
német összeszed minden könyvet, amely Herodottól maig íródott az állatok
királyáról, áttanulja s ebből ír új könyvet. Hiányzik az adomából a
magyar tudós. Megmondjam-e keserűségemben, mit tenne a magyar tudós –
kivéve Herman Ottót –, ha az Akadémia ezt a pályakérdést kitűzné? –
Fogná magát és lefordítaná kivonatosan a német könyvét.

Mert mi mindenben a némettel pendülünk egy húron. A francia s az angol a
természetet vizsgálja, a német a könyvet. A francia s az angol beutazza
a világot s megírja, amit látott. A német megkritizálja, amit a francia
és az angol megírt s átszedi a török, a japán és kínai neveket francia
helyesírással, mi meg átvesszük a némettől. A francia az óvilág összes
görög és latin isteneit, hőseit és dolgait átfranciásítja, mert nem tűri
meg nyelvében az idegent. Azt írja: Orace, Andromaque, Thesée, Diáne,
Ciceron, Jove és úgy ejti ki, hogy Orász, Andromak, Tezé, Dián,
Sziszerón, Dzsov. Mi pedig írjuk: Horátius, Andromache, Theseus, Diana,
Ciceró, Zeusz, Jupiter és ejtjük vegyest magyarosan és latinosan. A
francia és angol elfogadják a modern nevek eredeti (idegen) helyesírását
(nyilván kénytelenségből, mivel csak írva s nyomtatva kapják), de
következetesen angol és francia kiejtéssel mondják ki. Mi is elfogadjuk
az idegen nevek idegen helyesírását, de kinevetjük vagy lenézzük
egymást, ha rosszul írjuk le, ami sokszor és kinevetjük egymást, ha
rosszul ejtjük ki, ami majd mindig megtörténik. És ezt mi tudományos
álláspontnak tartjuk. És ezzel harmadszor is rászolgálunk arra, hogy
kinevessük egymást és magunkat.




Nemzetiségi kérdésünk.

Ez az állam, mióta Árpád bejövetelével megalapíttatott, sok rázkódáson
ment keresztül. A magyar uralmat ismételve érték katasztrófák, ezer év
óta megesett az, hogy az állam szuverénitását legázolták a tatárok;
letiporták a törökök, eltaposták a németek és volt itt tatárvilág, volt
törökuralom, volt német fönnhatóság. De egyszer sem volt sem román, sem
tót, sem szerb. Az idegent mindig a magyar döntötte meg és helyébe is
mindig az éledt fel újra. Hogy lehet abban kételkedni, hogy az államnak
szükségképpen magyarnak kell lennie? Tudom, azt mondják, hogy régen nem
volt nemzetileg magyar; állami nyelve latin volt stb. De mit tesz ez?
Régen úgy volt, ma nem úgy van. Mert régen minden civilizáció nyelve a
latin volt, de a nemzetek elejtették a latint s helyébe tették a
magokét. Mi is helyébe tettük a magunkét. Nem a törököt, mely egyszer
leigázott bennünket, sem a németet, mely szintén leigázott bennünket,
annál kevésbé olyanok nyelvét, akik sohasem igáztak le bennünket, hanem
a magunkét, a magyar nemzetét, a magyart. Ez oly egyszerű, oly
természetes, mint a lélegzés.

Most jönnek a konzekvenciák: természetes, hogy ezen tanítjuk
értelmiségünket, természetes, hogy iparkodunk mindenkit reá megtanítani,
mert mindenkinek szüksége van reá e hazában s e hazának viszont szüksége
van mindenkire. Aki pedig nem tud magyarul, az a nemzet értelmi nagy
munkáiban hasznavehetetlen és magára nézve a boldogulás egyik elsőrendű
fegyvereivel szegényebb azoknál, akik tudnak magyarul. Vesztes a nemzet
vele, vesztes vele az egyén is.

De senki se higyje, hogy ez a mi nemzetiségi kérdésünk! ez csak a mi
etikai alapunk ebben a harcban. Ez csak azt bizonyítja, hogy a nagy
igazság a részünkön van, még pedig a hármas igazság: a történelem
igazsága, a politikáé és a jogé és ez adja belső, erkölcsi erőnket.

A nemzetiségi kérdés egészen más dolog. Az korunk vezérlő és mozgató
érzülete. És tudjuk, hogy a kor mozgalmai, ha elkapták az elméket, nem
respektálnak semmit: se történelmet, se jogot, se igazságot. Kitűzetnek
célnak és eszközévé lesznek minden egyéb emberi törekvésnek és
szenvedélynek. Bűnnek és erénynek egyaránt. Szolgálatukba áll a rajongó,
zászlajára tűzi a hivő, odaszegődik a számító, a haszonlesés, a
pályakereső, a szerencsehajhász; eszköznek s célnak használja felváltva
a politikus és így tovább. Az eszme a személlyel összekeveredik, hol
megnemesíti, hol beszennyezi egymást a kettő. Cavour egységes Itáliát
csinált vele, Bismarck egységes Németországot, Oroszország él vele
otthon, hogy egységes orosz nemzetet teremtsen, külföldön, hogy egységes
államokat megbontson. Egy vakmerő kópé állást szerez magának vele s
esetleg sikkaszt és tovább áll. Ismétlem, célja lesz az embereknek s
céljaik eszközökké alacsonyíttatnak le általok. És ebben a képében kell
a politikus embereknek vele leszámolni: semmi érzelgés, semmi
képmutatás, ha szabad kérnem. A dolgot respektálom, az emberére gyanus
szemmel nézek. Egy állam, amely idegen ajkú – nem az állam nyelvén
beszélő felekezeteknek autonómiát ad, azt biztosítja s ad hozzá
templomban és minden egyházi, társadalmi, politikai, gazdasági stb.
egyesületükben szabad nyelvbeli használatot; mely megengedi intézetek,
színházak, iskolák és egyesületek ápolását minden nemzetiségnek: ez az
állam nem vádolható azzal, hogy ellenséges érzülettel van a nemzetiségek
iránt. A magyar országgyűlés kiszabadítja az oláh egyházat a szerb
egyház körmei közül. Míg együtt voltak, egymást gyűlölték s nem értek rá
a magyart gyűlölni. A magyar állam megszabadította egyiket a másiktól,
mindegyiknek biztosította autonómiáját és szabadságát s most mind a
kettő a magyar államnak opponál. Ilyen csak ott fordul elő, ahol az
állam, akár hagyományból, akár kénytelenségből méltányosságot gyakorol.
Oroszországban, Németországban ilyesmire példa nincs, ott minden
kisebbség sanyargattatik, erőszakkal pusztíttatik, még kisajátítás által
is.

És van-e vajjon újságolvasó ember Magyarországon, aki ne ismerné az
erdélyi oláh pénzintézeteket és a túrócszentmártoniakat? Ott az
egyesület és a halmozott pénzerő nemzetiségi célokat szolgál. A föld
kerekségén az meg nem tűretnék sehol. Itt meg van tűrve, de még
bocsánatot is kérjünk hozzá, hogy magyar kultúr egyesületet hozunk
létre, holott oláh, tót és szerb hasonló egyesületek is vannak?

A magyar államnak, mint minden más államnak, csak egy kötelessége van:
hogy mivoltának, magyar voltának következményeit levonja s polgárai
anyagi és erkölcsi érdekeinek becsületes őre legyen. Ami e kötelességei
teljesítésében gátolná, azt nem szabad tűrnie. Senkinek a nemzetiségét
nem bánthatja; de senkitől sem szabad eltűrnie az országnak erkölcsi
feldarabolását és szétszakgatását, nemzetiségi jelszók alatt. Nem szabad
eltűrnie a nemzet egységének szétbontását érdekcsoportokra, a részek
ellentétbe helyezését egymással nyelvek szerint, az összetartozandóság
érzetének meglazítását. Magyarán mondva: az államra nézve nemzetiségi
kérdésnek nem szabad lenni. Nagyszívű és nagylelkű idealisták tévedése
juttatta e monstrumot a mi törvénykönyvünkbe. Az állam állam és magyar
itt. Féltékenyen kell őrködnie állami attributumainak integritása
fölött, elsősorban magyarsága fölött. Ettől függ, hogy képes legyen
őrködni polgárainak érdekei, jóléte s jogai fölött is. S hogy miképpen
tudja megóvni mind a kettőt, aszerint él vagy enyészik más államok
között; gyarapszik mások rovására, vagy bukik mások gyarapodására.
Hasonló a feladata más országoknak: déli határainkon Szerbia és
Oláhországnak, de – otthon. A nemzetiségi kérdés megoldása a műveltség,
az erő, az okosság és a bölcs kormányzás kérdése csak. Szabadságot adhat
a magyar állam – és ád is – egyformát mindenkinek; nemzetiséget csak
egyet adhat: a magyart; mert nem Szerbiát, nem Romániát, nem Tótországot
van hivatva alkotni és felvirágoztatni, hanem Magyarországot. Nem
magyarajkú alattvalóinak ád egyházi autonómiát, egyesületi jogot, szabad
szót, szabad sajtót s a nyelv szabad használatát mindezekben. Aki bárhol
többet remél ennél, fordítson hátat Magyarországnak; de tudni kell, hogy
aki Csehországban cseh korcsmában németül beszél, azt igen hamar
megverik; Zágrábban az utcán hölgyek, mert magyarul beszélnek, fiatal
emberek által inzultáltattak: Oroszország erőszakosságairól hallgatok;
Posenben a papot, aki temetésnél lengyel beszédet mondott, börtönbe
hurcolták és Észak-Amerikában, a szabadság hazájában, ahol a németek
száma milliókra, a különféle nemzetiségeké százezrekre megy, a más, mint
angol nyelven írt szerződés nem perelhető.

Tételeim tehát ezek: nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi kérdés nincs.
Az államnak vannak jogai és kötelességei; a polgároknak szintén. Az
állam őrködik azon, hogy ki-ki jogait élvezhesse, kötelességeit
teljesíthesse; a polgárok őrködnek azon, hogy az állam is ezt tehesse és
tegye is, azért szabadok és van alkotmányuk. Nemzetiségi jogcímen
privilégiumot alattvaló nem élvezhet. Nemzetisége, amely jellemét
megadja, melyhez jogok és kötelességek vannak kötve, csak az államnak
van, mert anélkül el nem lehet. Az egyes polgárra nézve mindegy, akár
magyarnak, akár románnak, akár horvátnak, akár szerbnek vagy tótnak
vallja magát. Az államra nézve nemcsak, hogy nem mindegy, de sőt
lehetetlen, hogy más legyen, mint magyar. Egynek pedig kell lennie.

E szerint nemzetiségi kérdés, amely kényelmesen el nem fér a mi
alkotmányunk keretében, nincsen, nem is jogosult; ami van, az
csinálódik, okoz több-kevesebb kellemetlenséget és alkalmatlanságot; de
el fog múlni, mint etikai tartalom nélkül való törekvés.

Ha azonban valaki azt állítja, hogy van olyan is, amely a mi alkotmányos
szabadságunkba bele nem fér: akkor az nem nemzetiségi kérdés már, hanem
hazaárulás. Azt nem megoldani, hanem megsemmisíteni kell. Mert az nem
testvériséget akar, hanem háborúságot.




Hazafiság és művészet.  (1896.)

Egy berlini színésznő szerepelt itt fővárosunkban, nagy hatást tévén a
színházi habitüékre, ami át szokott ragadni a közönségre is.
Nevezetesebb annál, hogy egy német színésznő ma Budapesten még 10–12
telt házat csinál egy végben, ezúttal az, hogy a magyar hírlapok (a
Budapesti Hirlapot kivéve) valósággal kultusszal vették körül e német
apostolt, sőt majdnem hajba kaptak rajta. A hajbakapás veszedelme úgy
támadt, hogy egyik lap megfelejtkezve konnexióiról a hazai művészettel,
föltétlen hódolást vitt az idegennek lábai elé, de másnap, nyilván
szeretetreméltón megintetvén, megfelejtkezését azzal kívánta jóvá tenni,
hogy az idegen művésznőt alaposan lehordta, kollégáit pedig, akik csak
azt cselekedték, amit ő, megleckéztette léha udvarlásukért az idegen
múzsa körül. Ez viszont egyik helybeli német újságíró kollégánkat
csábította arra, hogy a kérdést elvi szempontokra emelje s prelekciót
tartson a művészet nemzetközi természetéről.

Most a hóbortos vendégszereplésnek vége van s ránk nézve elérkezett az
idő, hogy elvi oldalát e dolognak kissé meghányjuk-vessük.

A színésznő, aki itt vendégszerepelt, egy kassai zsidóleány, tehát
magyar, aki úgy került a németek közé, hogy keveselte a stipendiumot,
amelyet a magyar színésziskola kínálhatott neki. Bécs többet ígért,
tehát Bécsbe ment s német színésznő lett. Most Berlinben udvari
művésznő, aminek nincsen jelentősége. Nem mintha ott is ne lehetne
egy-egy jó színész, de Berlin színészete általában a német színészetben
nem számít, nem fokmérője a művészetnek. Másod-, harmadrendű vidéki
színtársulatok képességei vannak ott a színészet élén. Ez egy
különösség, de tény, hogy Bécsé e tekintetben az elsőség, azután jön még
vagy öt német város és csak azután Berlin, színészetének művészi értéke
tekintetében.

Emiatt azonban lehetett volna a kassai hölgy igen nagy művésznő; nem ez
az oka, hogy nem volt. Ő az oka, hogy Berlin színészi átlaga fölé nem
emelkedett. Legfényesebb művészi adománya egy kifogástalan termet,
azután jön egy érdekes fej, most egy hosszú sor középszerű tehetség és
végül egy jól kidolgozott gyakorlat, mely termetet, fejet és
alárendeltebb művészi adományokat egzecéroztat. Ezért lelkesült két
héten át Budapest és magyar sajtója.

Ez megnyugvásunkra szolgál, mint jellemző körülmény. A kassai kisasszony
– akármint játszott is – vendégszereplését igen jól rendezte el. Ebben
föltétlen elismerés illeti a művészetét. Még azt a gyémántot is
elvesztette, amelyet minden ilyen utazó művésznő el szokott veszteni:
még a legnagyobb is, aki egyszernél többször lép föl valahol, elveszti
Patti, elveszti Sarah, elveszti Nilsson stb. Sarah – ahol már egyszer a
gyémántot elvesztette – másodesetben már vérhányást kap a harmadik
felvonás után és görcsöket. De azért végigjátsza szerepét őrjítő
halálmegvetéssel és elragadó bágyadtságot hozván magával, ha
kitapsolják. Ez a gyémánt-elvesztés a szentpétervári iskola. Ott van az
az egyetem, ahol a művészi svindlérség doktori diplomáját szerzik az
adeptusok.

Nem tartozunk azok közé, akik a nemzeti színháznak különben jelentékeny
tehetségeit, vagy akár kész művészeit is ízléstelen kultusszal veszik
körül. Azt hiszem, nem is vagyunk föltétlen kegyeikben becsvágyó
szépeinknek. De hidegebb természetünknek sem bocsátanók meg azt a
megfelejtkezést, hogy nemzeti színházunk székvárosában ünneplésre méltó
művészetnek hirdessünk egy színészi rutint, mely közhelyekkel dolgozik,
középszerűséggel merészen provokál s egy-két színészi fogás birtokában
magát isteni titkok tulajdonosaképpen viseli. Ha a mi színésznőinkben
csak annyi művészi tőke volna, amennyi e körünkből gazdag anyagi és
erkölcsi jutalommal eltávozott kassai kisasszony összes vagyonát
kiteszi, igen nagy volna a mi szegénységünk.

Mi volt tehátlan oka mégis a nagy sikernek?

A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és levette az
összes fővárosi sajtót a lábáról s ez utóbbi vagy nem tudta fölismerni,
vagy nem merte nyilván kimondani a vendég-művész értékét.

És most a tények: egy magyar leány, akinek nem elég az anyagi jutalom,
amellyel a magyar művészet (vagy művészete magyar nyelven) kecsegteti,
beáll németnek, és célját eléri. De egy nap azt veszi észre, hogy neki
ez nem elég. Eljő tehát Magyarország fővárosába, föllép s Magyarország
fővárosa lába elé borul, anyagi és erkölcsi kincseit odarakja elpártolt
leánya lába elé. És a kassai kisasszony azzal a megnyugtató tudattal tér
vissza a német császár fővárosába, hogy élete föladatát, születése
kötelességeit, földi hivatását nem tévesztette el: Magyarország
igazolta, sőt megjutalmazta azért, amit tett.

A kassai kisasszonnyal ugyan mit sem vesztett Magyarország művészete, ez
az én meggyőződésem, de szereplésével Budapesten kegyetlen csorbát
szenvedett a mi erkölcsünk.

Én senkivel sem perlek. Kultiválja mindenki a német múzsát tetszése
szerint; de én e kultuszt együgyűnek és bűnnek tartom a mi
fővárosunkban, ha a magyar sajtó és a magyar előkelőségek gyakorolják.
Noblesse oblige. Bismarck expropriálja a lengyeleket, mi ünnepeljük az ő
előörseit. Utóda bolond lenne, ha még egyszer meg nem próbálná bennünket
is – expropriálni. Mert mi szörnyű nagy hazafiak vagyunk, ha bajban
vagyunk, ha tatár dúl, török deportál és német fojtogat; de mikor a
magunk urai vagyunk, hordozzuk mindenkinek a sleppjét, ha csak egy szép
termetű kassai német-magyar zsidóleányét is. Nincs más föltételünk
hozzá, mint hogy a kaszinó menjen az oktalanságban elül.

Az egész epizódnak a fejére tette a csörgősapkát egy helybeli német
újság, mely a magyar hírlapok ama kis viszályát, mely ez ügyben, mint
soraim elején megírtam, támadt, elvi szempontok alá vonta s eképpen írt:
„Ha önök síkra szállanak a tételért, hogy magyar színésznő nem beszélhet
németül, akkor ki kell vonniok azt a végső következtetést is, hogy a
nemzetiség megóvandó minden téren az utolsó konzekvenciákig. Nemde?
Bizonnyára, felelik önök. Nos, akkor minden magyar születésű művész csak
magyar könyveket írhatna, csak magyar képeket festhetne és csak magyar
dalokat szerezhetne. Már most, ha önök ezt helybenhagyják, akkor – hogy
csak a legnagyobbakról szóljak – el is ítélik Széchenyit, Lisztet, meg
Munkácsyt. Széchenyi művei legnagyobb részét németül írta, Liszt német
dalokhoz komponált zenét és Munkácsy Münchenben német képeket festett.
De Liszt oratóriumai, Munkácsy mesterművei sem állhatnának meg az önök
kritikája előtt. A szentek, kiket Liszt dicsőített, nem voltak magyarok,
Milton és Mozart, kiket Munkácsy festett, szintén nem születtek a Tisza
és Duna közén.“

Visszautasítom mindenek fölött a kétségbeesett logikát, melyre ez az
okoskodás fűzve van. A művészetekben mindenesetre kiváló értékű a
nemzeti momentum. Hogy ez abból állana, hogy egy magyar festő ne
festhessen képet csak olyról, aki Magyarországon született és a magyar
zeneköltő és poéta ne dicsőíthessen csak magyar nemzeti szenteket: ezt
csak olyan szent gondolhatja és hirdetheti, akinek semmi sem szent,
legkevésbé a józan ész.

A kérdés, mely föl van vetve, ebből áll: ha egy magyar születésű művészi
képesség idegen nemzet szolgálatába lép, és ott becsületet vall,
tisztesség neki is, nekünk is (a szegényeknek, akik a gazdagnak becseset
adtunk, bár nem rajtunk mult, hogy ne adjuk), de nekünk, akik nemzeti
munkánkból az erőt elvesztettük, kár is. Azonban el tudjuk viselni, sőt
némi keserűséggel vegyes hivalkodásra is képesek vagyunk, ha lelkileg és
szellemileg magokat expatriált jeles honfitársainkról beszélünk. Nem
tesz különbséget a személyre nézve, ha ez a költészet, tudomány, vagy
színművészet terén történik is; de objektíve az igen nagy különbség,
mert ez reánk nézve szőrin-szálán elveszett, míg a képíró, a zeneíró
ecsetével dolgozik és a hangokkal, amelyekben megél a magyar lélek és
jellem. A német nyelvben, mint művészi anyagban ez nem él meg.

De józanul az egyéntől elviselhetetlen áldozatot – sem anyagit, sem
erkölcsit – nem szabad követelnünk. Ha valaki több dicsőségre szomjaz,
mint amennyit mi neki adhatunk, vagy ha több pénzre éhez, mint
amennyivel mi szolgálhatunk, az ám menjen Isten hírével, semhogy egy
egész életen át étlen-szomjan itthon sanyarogjon. Ezért még hazafi is
lehet. Mert hiszen nem mindenki képes áldozni is, hát még nagyot áldozni
a hazáért. Tehát nem gáncsoljuk. Menjen Isten hírével. Örvendünk, ha nem
voltak reményei csalókák s vágyai, melyek kivitték, beteljesednek.

Hanem két föltétele van a mi ilyetén megnyugvásunknak: első, hogy ott,
ahol van, a fajának s hazájának becsületére váljék; a másik az, hogyha
megnyerte a nagy világ tapsát és pénzét, hát – érje is be vele s ne
vágyjék a hazaira, melyet megvetett, mert keveselte. Itthon az
önérzeteseknek és híveknek csak botránykozására van szereplése. Ami
tapsot és pénzt itt kap, az egy demoralizált nemzeti közérzet gyászos
forrásaiból ered.




A szabad sajtó 50. születésnapján.

Ne ámítsuk magunkat, amíg mi bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a
sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, akiknek
gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érkezett-e el
ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá helyeztessék?

Mit kell e jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek
megcsalatkoznak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az emberek
ítélete a hibás, hanem a sajtó, amely nem felelt meg a maga feladatának?
Vagy azt kell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, akik nekünk
sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló
emberek, akiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a
sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben?

Én azt hiszem, hogy mind a három hibás és hogy mind a három ártatlan.

Azok az emberek, akik valamikor vérük ontásaig lelkesedtek a
sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, mert
érezték, hogy a rab sajtó éles kard a hatalom kezében, mellyel szemben
védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból
sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért.

Azóta elmult 50 esztendő. Aki nekünk akkor ideálunk, imádott
menyasszonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban élünk.
Tiszteljük, szeretjük; bájait, erényeit megszoktuk, ellenben apró hibái,
hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert
más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az
imádott ideálokért és más mindennapi prózai munkában, vesződségben,
aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált.
Más az, amikor egy intézmény ideálképpen vágyainkban él, mint alig
elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az,
midőn megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk
egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha
kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót.

Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany? Gazdaggá teszi az
embert, de elszánt, lázas álmokra csak azt serkenti, akinek nincs, aki
küzd érte, a képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, amit élvezni
fog, ha lesz: míg az, akinek van, lelkesedés nélkül, vagy éppen unottan
számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb
volna, ha nem volna és most is küzdhetne érte.

Ez a nagy közönség a szabad sajtóval szemben. Talán képes lenne
elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha elveszítené egy napon, újra
hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is.

De talán maga a sajtó hibás abban, hogy szabadságának becsülése
megrendült az emberek szívében? A szabadsajtó is emberi intézmény, az
sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül.

De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete, javai
és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, botra, amelyre
támaszkodik, botra, amellyel dolgozik, botra, amellyel védekezik:
lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, amelyekért eldobná
magától?

Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, éppen úgy feje és
főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott
már olyan embert, aki azért, mert feje nem formás, vonásai tökéletlenek,
arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy –
leoperáltatja fejét a testéről.

Igy járna az, aki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, mivel
hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett
a szabad ember hibáit, bűneit is.

Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó?

Akik vérüket öntötték ötven év előtt, hogy nekünk ezt a kincset
megszerezzék, nem is sejtették meg azt a jelentőséget, amelyet ez
intézmény elérhet. Nézzék meg azt a szerény, kezdetleges alkotmányt, az
első szabad prést ebben a hazában, melyből az első szabad szó
Magyarországon kirepült. Ami ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő
villámvonat, ami az utcákon száguldó villámoskocsi az atyáink meséiből
ismert delizsánchoz képest, az ez a kis gép ma a mi rotációs
szörnyetegeinkhez képest.

Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve egyest
egyessel, osztályt osztállyal, nemzetet nemzettel, világrészt
világrésszel röpköd széjjel az újságpapiros, mindennap újra hírt,
világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba.

Az emberiség minden vívmányát születése első percében közkinccsé teszi
az újság.

A tudomány tőkéit, melyekhez könyvek útján nagy költséggel jutott a
jómódú ember, ma aprópénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak
nyújtja egyaránt, Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen
dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi
kincseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is el tud jutni.

A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de
félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel 5000 embert lakatott
jól. Az újság tíz- és százezreknek terít mindennap asztalt dús szellemi
lakomára.

De csak a szabad sajtó.

A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek
szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari bolondot tartottak,
akinek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. Aki elpártol
a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy
hazudjék neki.

Gondolhatják egyesek, hogy a szabad sajtó is hazudik. Igaz. De hisz
emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi
erényben és emberi bűnben egyaránt.

De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani,
vagy inkább hazudik. És ki az a botor elvetemült, aki hazudnék, ha megél
az igazságból?!

Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a hatalom
parancsából.

És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre is azt kell ismételnem, hogy
az újságírók is csak emberek. Azoktól sem szabad mást, mint emberi
dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk,
hogy emberi hibák nélkül ne legyenek.

A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a hetedik,
ne tessék hinni, mert a szabad sajtó az első nagyhatalom a világon. A
többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek
hozzá. A szabad sajtó hozzáfér az emberek lelkiismeretéhez. Micsoda
rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás ez az újságíróra nézve, aki
rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, amilyenben a világuralom
örökösei pihennek. Mennyi jellem és kötelességérzet, lelkesedés és
önzetlenség kell ahhoz, hogy e hatalommal a kezében szerény és
nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró,
hogy ne csak a hatalmát gyakorolja, önkénye, szeszélye és tetszés
szerint, hanem a kötelességét mások iránt is teljesítse.

Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt.

Az újság, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és
leghathatósabb jótékony intézménye. Nemcsak a gyámoltalanokon segít;
nemcsak a közjótékonyságot szolgálja; nemcsak a humánus és hazafias
célok megvalósításában vezérkedik, hanem az egyes, a város, a nemzet, az
emberiség összes javait, erkölcsi, szellemi és anyagi érdekeit munkálja.
Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet
trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a
gazda, a mesterember, a cseléd, a tudós, a családapa mind éntőlem vár
tanácsot és útbaigazítást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a
pénzét, a szegény éntőlem kérdezi, hogy hol szerezze meg a mindennapi
kenyerét, az ingadozó éntőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és
táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez irtóztató sokaság
reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, ami az én
agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor
megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van és biztosan megy a munkára,
tudja hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát.

A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy
rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretemben, az újságíró
lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel
megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért.

Ez az újságíró manapság, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a
nagyobb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha igazság van a
szívében: nagyobb rabság az, mikor aranylánc van a nyakán és hazugság a
szívében.




Költészet.

Költő a szó szoros értelmében az, aki a nyelv mint anyag segítségével az
élet jelenségeit és nyilatkozásait valamely határolt, valamely
tökéletességre törekvő formában elejbénk tárja. Ugy van, hogy az életnek
mindig csak töredékét adja, de amit ad, formainak egésznek kell lennie,
tartalmilag legalább annak látszania, ha tökéletes akar lenni. Ebből
világos, hogy egy költőnek öntudatosságra van szüksége. Tudnia kell mit
akar, ismernie kell föladata célját és a céljának legjobban szolgáló
eszközöket. De hogy ez még nem lényeges benne, újra meg újra, mintha
tapasztalnám. Sőt ha meg sem volna írva, hogy „intendum dormitat atque
Homerus“, még akkor is a legnagyobbaktól vett példákkal könnyen tudnám
bizonyítani – teszem azt Petőfiből –, hogy a leglényegesebb
tulajdonságok egyike a költőben mintha bizonyos naívság lenne, amely oly
dolgokra viszi őt, minőket a kisebb, de kritikaibb, tán mondhatnám
műveltebb szellem mindig elkerül. A legnagyobb költőknek a lénye, mintha
közvetlen érintkezésben volna egy-egy nép összességének lelkével,
mintegy megnyilatkozása annak. Épp oly széles, épp oly mély, szélesítve
és mélyítve inkább egy évezeres lét sorsváltozásai és a természetes élet
kezétől való formálás, mintsem tanulás, ismeret, fölvilágosodás és
művelődés által; de amily mély és széles, épp oly naív, gyermekes és
közvetlen is.

Szinte lehetetlenségnek látszik, hogy valaki, a legnagyobb tehetség is
újat teremtsen; sőt az erőnek erejével való újabb teremtés törekvése,
úgy tetszik inkább a kisebb elmék vesződsége. A nagy elmék rendszerint a
meglévő irodalmi anyagot dolgozzák újra, csak a haladottabb időt és
saját géniuszokat viszik bele a régi anyagba. Az újszerűt, az újnak
látszót a múlékony tehetségek hajhásszák. És mi az eredmény? Az, hogy ez
az újnak látszó, ócskaság lesz 24 órák alatt, az a régi pedig új marad
évszázadokon keresztül. Mert óh, tanult ízlésű költő, akárhogyan kerülöd
a poétai közhelyeket, az ars poetica ismert frazeológiáját: a holdat, a
hajnalt, a csillagokat, a harmatot, a napsugárt, a csalogányt, a
pacsirtát: tudd meg, nem ez a fő.

Ezek nélkül épp oly rossz lehetsz, mint velök. Egy igazi költő sem félt
még tőlük, sőt valamennyi csak úgy szórja ritmikus soraiban
kifogyhatatlan bőkezűséggel s azzal a naívsággal, mintha ő szórná
először. A különbség a jó és nem jó közt, helyesebben az igazi és nem az
igazi közt, hatásban az, hogy az igazinál minden ócskaság újnak látszik
s a nem igazinál az újnak látszó sem tesz rád benyomást, ami pedig a
készletből van véve az éppenséggel receptszerű, unott, avas és fád.

Van az embernek adva egy tehetség, amit a vers vagy más költött mű
lelkének szeretnék nevezni. Hogy ez mi, azt meghatározni általánosságban
talán lehetetlen is. A versköltőnél a dalolás tehetsége. Egy külső és
belső muzsika, amely a kifejezés, a verselés, az érzelem, a gondolat és
a tárgyak egy-egy csoportozatából támad, mindez konkrét esetekben
egyenként bírálható és méltatható, általánosságban nem tudom e
tárgytalanságot megfogni. Akiben megvan a dalolás tehetsége, az kinyitja
a száját és a poétai művekből ezerszer ismert szók és sorok oly
közvetlen kedvességgel sorakoznak ajakán, hogy melódiájuk elbájol s
lelkünk vagy szellemünk enyelgésének vagy gyönyörködésének kész tárgya
lesz. Hibák, botlások, döccenések, tökéletlenségek épp oly kevéssé
zavarják élvezetünket, mint egy kis leány kedves megjelenésének részbeli
tökéletlenségei – egy fitos orr, egy szeplő, egy gödröcske, egy
harmóniát bontó külön vonás, kisebb-nagyobb száj stb.

Az erős, dalíró tehetségek tulajdonsága, hogy egy naív lélek
merészségével írnak meg dalokat, melyeket már ezerszer megírtak,
csinálnak hibákat, melyeket ezeren elkerültek; azután keresés nélkül
találnak új és mintegy véletlenül produkálnak formailag is virtuóz
dolgokat. Nem akarják a hibát, nem akarják a virtuozitást, nem akarják
az újat, nem akarják a régit, hanem ami megihleti őket, azt elmondják
dalban, mintha ők találták volna föl s beleteszik a lelket, amely
magukban van s ezzel övék lett elvitázhatatlanul a dal is.

Az igazi poéta lényét nem lehet teljesen kideríteni. Tehetségének végső
szálai ott vesznek el a természet titokzatosságai közt. Ez a lélek
nemzőképessége, mely megtermékenyül és szül. Minden igazi költő művében
megvan a formán és a tartalmon kívül a halhatatlan lélek, úgy mint a
gyermekben, amely születik. Nem gondolat, nem esemény, nem hangulat, nem
tett, nem érzés, hanem egy erő, amely mindezzel elbánik, a poémát
megalkotni látszik és mindenesetre áthatja.

A költemények ama sokasága, mely nincs hangulat, esemény tett, érzés,
gondolat nélkül, de híjával van nemzője e lelkének, az hasonlít a
gyermek- és emberutánzatokhoz, a szebbnél szebb bábukhoz, viaszk és
egyéb figurákhoz és élő emberekhez is; de csakis hasonlít, nem az, csak
elmés báb és nem élő lelkes alkotás. A halhatatlan rész, a lélek
hiányzik belőle.

Szép érzéseket, szép gondolatokat, elmés történeteket, bájos képeket,
muzsikás nyelvet sokan tudnak; de teljes embereket, igaz történeteket
drámában s elbeszélő költeményekben, az emberi szív természetes
megnyilatkozását dalban, a lélek önkénytelenségét versben: ezt csak a
legnagyobbak és a népdalok tudják. És minden jó vers, a dal, igazában
egy-egy egész ember, olyan, mintha elejbénk lépne egy ismeretlen oly
szókkal ajakán és oly helyzetben, hogy szaváról és magatartásából
meglátnók lelke valóját és megismerkednénk vele. Innen van, hogy egy ily
verset egyszer olvasva, sohasem feledünk el, régi ismerősünk marad
minden időkig. Más verset, szépet is, jót is, százat is olvasunk és
elfelejtünk s újra olvasva sem jut eszünkbe, hogy immár olvastuk.




Gyermekirodalom.  (1891.)

A laikus ember nem is gondolja, mily fogas kérdés ez a gyermekirodalom
kérdése. Hiszen egy különben teljesen tudatlan dajka, mint egy bűvös
hatalom, úgy bilincseli magához a gyermeksereget, ha rákezd egy
tündérmesére, vagy valamelyik elmés Csalóka Péter, Hőköm Mátyás, Bolond
Istók adomára.

De éppen itt van a dolog bibéje. Nem tudás kell oda, hanem tehetség.
Azokat a dajkameséket sok évi – tán százados – forgalom öntötte abba az
alakba, amelyben nemzedék adja nemzedéknek, dajka dajkának. Azok úgy,
ahogy a rátermett mesélő száján élnek, klasszikus irodalmához tartoznak
a naív népköltésnek. Élve szállnak nemzedékről nemzedékre s elterjednek
s ahol alkotó erejű, de parasztnak, vagy dajkának maradt talentum kezébe
kerülnek, megtollasodnak, kibővülnek, gazdagodnak és formásodnak. Ha
pedig valamely irodalmi nagyság teszi rájok a kezét, akkor Fausztok,
Szentivánéji álmok és Csongor és Tündék lesznek belőlük.

Tehátlan állapítsuk meg elsőbben is azt, hogy a gyermekirodalom
műveléséhez épp úgy, mint máshoz más, különösen ehhez való tehetség
kell. Nem mindegy, akárki ír a gyermekeknek. Nem minden, különben derék
talentumú író van arra is hivatva, hogy a gyermekek számára írjon. Lehet
valaki igen kedves írója hölgyeknek vagy férfiaknak vagy öregeknek, de
teljesen híjával lehetnek azoknak a tulajdonságoknak, amelyek képessé
tennék arra, hogy tudjon gyermekek számára is írni. Egy szóval nem elég
ebben akarni. Mert ez az akarás legtöbb esetben csak azt eredményezi,
hogy az illető gyermekes lesz és affektált, hozzá tudálékos, de nem lesz
sohasem azzal az igazi, eleven hatással a gyermekekre általában, melynek
maradandó hatása van a lélekre.

Az iskolakönyvek egy része szintén ez alá a szempont alá esik.
Természetesen nem gondolom, hogy a trigonometria tanító könyvét a
gyermekirodalom szempontjából kell megítélni. De állítom, hogy az ábécés
könyv, a számítás elemeiről szóló könyv, az olvasó és még más könyvek
ebbe tartoznak. Némelyik könyv végig az egész gimnáziumon. Vonzónak,
bilincselőnek kell lennie. Hiszen az irtóztató dolog, hogy nyilvános
oktatásunk már zsenge korában megutáltatja a gyermekekkel a tanulást,
holott az ember egész élete nem egyéb szakadatlan tanulásnál. Hiszen
minden ismeret nélkül jön a világra, elsőbben is megtanul járni és
tudjuk, mily makacs kitartással és erőszakossággal tanulja meg. Nem
lehet tőle visszatartani. Kétségbeesett kísérleteket tesz és hányszor
ijeszti holtra a szegény elfoglalt mamákat vakmerőségeivel. A járás után
megtanulja mindjárt a legnehezebbet a világon: a nyelvet minden
csínjával-bínjával, minden misztériumaival, legkényesebb törvényeivel és
legtöbb szabálytalanságaival. És ezzel szemben áll az az őrületes
valóság, hogy oktatási rendszerünk nem képes nyolc álló esztendeig az
ifjúságot legfogékonyabb és legtanulékonyabb korában a latin nyelvre
megtanítani. Hiszi, hiheti valaki, hogy itt másban lenne a hiba, mint a
könyvben és a módszerben?

Mert hiszen a gyermek főtulajdonsága a kíváncsiság. A világra hozzá
magával csodaszerkezetét, a mindent befogadni képes agyvelőt, tisztán,
szűzen, mint egy fehér lapot. És lépten-nyomon ír rá valamit és folyton
azzal foglalkozik, hogy lásson, amit nem látott, halljon, amit nem
hallott és ráírja fehér lapjára. Mert hiszen még semmit sem látott,
hallott s rengeteg látni és hallani valója van. Ámulva nézi egyiket a
másik után a tudás fokozódó vágyával és kíváncsiságával. És mi ezt a
vágyat nem használjuk fel, hanem oly rendszerbe erőszakoljuk, melyben
egy év alatt kimerül és kín lesz neki tudásának szaporítása.

A titok tehát: a gyermek szellemét és lelkét haszonnal foglalkoztatni.
Helyzetét kihasználni, úgy, hogy lelke ne belefáradjon, hanem inkább
beleszeressen a foglalkozásba, melyet neki nyújtunk.

Az iskolát kiegészíti a gyermekirodalom. Már most azonban ezt a
gyermekirodalmat teljesen megrontotta egy fonák felfogás két irányban.
Az irány az, amely erkölcsjavító tendeciával ír, és kínál a
gyermekvilágnak könyveket. Könyveket jó és rossz gyermekekről, melyek
szembeállíttatnak és együgyű szándékossággal egy hamis és nem létező
világot festenek a gyermek elé. Semmi sem természetesebb, mint hogy a
gyermekek ezekben az olvasmányokban vonzóbbaknak találják a csintalan
gyermekeket és unalmasnak a jókat. Mert kiérzik a könyv szándékát és nem
veszik komolyan. És azzal a világgal, amelyben élnek, ezek a
szentimentális, túlzott érzékenységű és keresetten erkölcsös dolgok merő
ellentétben vannak. A gyermek, akárhogy őrzik is, otthon, házon kívül
érintkezik másokkal, cselédekkel, pajtásokkal, iskolatársakkal,
felnőttekkel, különböző dolgokat, véleményeket és ítéleteket hall és
igen hamar rájön, hogy igazán nem úgy folyik a nevelés, a világ, ahogy
az ő erkölcsös könyveiben meg van írva, hanem egészen másképpen.
Kíváncsiságával azután affelé fordul, amelyet – nem adnak a kezébe.

Mindezek szerint a gyermekirodalom nem esik más megítélés alá, mint a
felnőttek számára írott könyvek. Amit gyermekeknek írunk, egyazon
törvények szerint kell írnunk. A különbséget a gyermek eszében és a
felnőtt ember eszében és felfogásában kell és szabad csak keresnünk.
Vannak tárgyak, amelyek meghaladják az ifjúság elméjének az erejét;
vannak kérdések, helyzetek, viszonyok, melyeket nem érthet meg, van
stílus, amely idegenné teszi neki azt is, ami legjobban neki való. Igy
tehát egyet-mást ki kell választásunkból küszöbölnünk, ha gyermekek
számára írunk. Amit azonban írunk, azt a való élet viszonyaiból, az élet
igazságaiból és igazságtalanságaiból kell vennünk, nem egy hazug, nem
létező, csinált erkölcsökből rájuk tukmált világot kell elejbök
festenünk. Az élet keveréke a legjobb keverék. Eziránt érdeklődik a
felnőtt is, meg a gyermek is és ennek befolyásai tesznek rájok erős,
átalakító hatást.

Én előttem az irodalom, a költészet nem egyéb, mint az élet művészi
feldolgozásban és ennek kell lenni a gyermekirodalomnak is, ha jó akar
lenni.

Egy másik irány, amelybe beletévedtek azok, akik az ifjúságnak írnak, az
ismeretterjesztő irány. Ez ellen kifogást nem teszek, csak óvatosságra
intem művelőit. Felnőttek számára is írnak ily regényeket csillagászati,
földrajzi, etnológiai, arkeológiai stb. keretben. De mindenki bizonyos
lehet benne, hogy az érdeklődés tárgya itt sem az ismeret, nem a
tudomány, hanem a történet, amelyet szolgál. Igy be lehet csempészni
kerülő úton nagy emberbe és gyermekbe egy és más hasznos tudnivalót, de
gondolja meg minden ember, hogy hasznosabb tudnivaló nincsen, mint az
egyensúlyos jellem és lélek. Ezt munkálja a jeles irodalom általában. A
többit vele, mellette, sőt benne is könnyen megtanuljuk, ha a tanítás
módszere nem fárasztó és erjesztő, hanem ellenkezőleg az, aminek lennie
kell: edző és serkentő.




Modern versek.  (1898.)

Sokat el-eltünődöm én mostanában a versen. Egy egész csomó új
verseskönyv hever körülöttem. Olvasom, hol egyiket, hol a másikat. Alig
van olyan, hogy egyet-mást ne találnék benne: formai és tartalmi
kedvességeket, érzést, ötletet, képeket. De alig van olyan, melynek
olvasása vonzana, vagy lekötne, fáraszt és nem pihentet mindenik. Ami
kevés elméletet tudok, abból egyikre is, másikra is rá tudnám
bizonyítani, hogy derekas poéta; de csak a mások számára. Magam
kételkedve nézem Apolló adeptusait, mert ha a könyv törvényét meg is, de
a magam gyönyörűségét nem tudom bennök megtalálni. Enélkül pedig nem
hiszek sem a poétának sem a szabálynak. Viszont, ha a gyönyörködésem
teljes, ott üdvözlöm a költőt, ha tudomásom elégtelenségével nem tudom
is megbizonyítani a mivoltát és kikeresni a jussát. Jártam én így már
emberekkel. Ujabban Kupa Árpáddal is; de mások hajlandók ugyan benne sok
mindenfélét megdícsérni, csak éppen azt vonakodnak benne meglátni, ami
engemet úgy elkapott benne. Mit csináljak? Kétkedéssel nézzek magamra is
– már mint másokról való ítéletemre? – Ezt nem tehetem, mert akkor le
kellene mondanom magamról és magam helyébe tenni az iskolát, a szabályt.
És kénytelen volnék íróban és költőben keresni – nem a magam örömét és
gyönyörűségét, hanem – a szabályt. Ez pedig igen sivár és vigasztalan
foglalkozás lenne. Megmaradok hát eddigi módszeremen, annál is inkább,
mert van rá csalhatatlan próbám, amelynek időnként mindig alája vetem
magamat.

Ez a próba: Zrinyiász, a Két szomszédvár, az Iliász, a Nibelungének, a
Székely balladák, a magyar népdal, Petőfi, Csokonai és Arany,
Aiszkülosz, Arisztofánesz, Claude Tillier, Göthe, Kralyevics Markó,
Molière, Shakspere s még néhány író és munka.

Ezekre mindig szomjazom. Ha a kezembe veszem, nem is teszem le, míg újra
el nem végeztem. Mindig újjászületek, megifjodom, meggazdagszom tőlük;
mindig újra meggyőződöm, hogy a világ legszebb és legnagyobb dicsősége
halhatatlan írónak lenni. Hogy nincsen a világtörténetben esemény, amely
egy-egy ilyen munkának a megírásával fölérne; hogy az emberiség
legnagyobb jótevői ezek az írók.

És meggyőződöm még egyről s ez most rám nézve a fontos: meggyőződöm
arról, hogy föltétlen és korlátlan a fogékonyságom aziránt, ami jó az
irodalomban. Akiket hát én megdícsérek, nyugodtak lehetnek az iránt,
hogy rászolgáltak a dícséretre, ha mások ellent is mondanak. Kell
valaminek lenni bennök abból, ami naggyá teszi az írót, mert én bennem a
visszhangot fölverték. Bírálónak lehetek igen rossz, médiumnak,
mondhatom teljesen megbízható vagyok.

Ebből származik azt hiszem az is, hogy mint tehetségek fölfedezőjének
szélesebb körökre elterjedt rossz hírem van. Tudniillik semmi képességem
nincsen arra, hogy gyönyörűségemet találjam az oly írókban, akik nagy
formai műveltségükhöz eredetiséget és mélységet a tartalomban nem
nyertek, ellenben vonz és érdekel a formai tökéletlenségben is a
tehetség minden komolyabb jele. Az idén akadémiai pályabíró lettem
volna, de a szerencse éppen akkor ütött el ettől a tisztességtől, amikor
már a pályázó összes 26 tragédiát végig elolvastam. Az eredmény ez:
unott s fáradt lélekkel vergődtem keresztül azokon a műveken, amelyeket
a pályabírák megdícsértek és megjutalmaztak (bizonyos hogy nekem is, ha
köztük maradtam volna, azt kellett volna megjutalmaznom) ellenben nagy
érdeklődéssel olvastam el három darabot, amelyet a pályabírák alig
emlegettek föl. Ezek szerzőjére sokkal kíváncsibb vagyok, mint a
nyertesekére. Fájdalom, alkalmasint sohasem fogom a nevöket megtudni. De
a meggyőződésem az, hogy ezeknek kell az első csoport formai
tökéletességeit elsajátítaniok, (ami lehetséges is), hogy jó drámaíróink
legyenek. Amazok, a nyertesek sohasem szerezhetik meg azokat a
tulajdonságokat, amelyek emezekben vannak, mert ezeket Isten adja, nem a
gyakorlat. De hát a versek! Hogy manapság olyan nehéz sora van a
versnek! A próza, ha közepes is, csak eltartja valahogy az emberét. A
verselők méltán panaszkodnak azon, hogy a kor mostoha irántok. Persze
úgy van. A tévedés azonban az lenne, ha azt gondolnók, hogy ez az időn
mulik. Én azt sejtem, hogy a poéta urakon és a mesterségök természetén
múlik.

A vers az a gondolatközlésnek szokatlan, előkelő, ünnepies formája. A
közönséges forgalomba nem való, csak ha egy kicsit magát lealacsonyítja.
Manapság pedig az írás, a gondolatközlés szabadsága, az olvasóközönség
nagy elterjedése folytán, mikor nem kiváltságos köröké az irodalom,
hanem mindenkié, az utcáé is, mikor fönnt fogy, lent pedig szaporodik a
közönség: a próza és a prózai válfajok hamar megtalálják az érintkezést
a modern tömeggel. A vers nem találta meg. Versíróink antikvált
észjárású emberek, verseik anakronizmusok. Olyan versíró nincs, aki egy
csapásra magához rántaná, fölgyújtaná az egész nagy közönséget; aki van,
az a régi nemzedékek poétáinak eszejárása és világnézete szerint dalol;
a mult idők poétáinak modorában írja verseit, azok hagyományát őrzi,
fegyvertárát forgatja, azok szemével nézi, ha egyáltalán nézi az új
világot. Még témát sem talál újat. Minden megváltozott: a gőz, a villám
lett úrrá, iszonyú mekanizmusok foglalták el állat és ember helyét; az
elmék egyensúlyt vesztve új rendet keresnek, a poéta megmaradt
berkeiben. Művelt emberek lévén, tele a régi írott munkák ismeretével,
mi ezt is tudjuk méltányolni, de nem ez az, ami hivatva lehet elragadni
bennünket. Ezt csak az igazi modern poétától várhatjuk, akinek
gondolatából, szavából, képéből, fölfogásából és érzéséből a mai élet
kiált át hozzánk.

Igaz, hogy ma az írás művészete is meg van tévedve épp úgy, mint a többi
művészet. Irás, festés, képfaragás, mind ott van, ahol a zene: nincs
melódiája, csak akkordjai vannak, csak hangszerelés a mestersége.
Visszament a kezdet kaoszába és még nem formálódott ki belőle új
mivolta. Nincsenek gondolatai, csak sejtelmei; nincs mondanivalója, csak
ösztöne, hogy beszéljen. A vers még ennyire nem szakadt el – talán
szerencséjére – a régi világtól; de azért kevésbé is jött forgalomba,
mert könnyebben lehet nélkülözni, mint a többit, ez a malőrje. Ünneplő
ruhája nem szükséges, hogy mindenkinek legyen; hétköznapi ruha nélkül
senki sem lehet el.

Meg fogja-e találni helyét, célját, ahol szolgálatot tehet, avagy a
szalon csecsebecséinek henye szerepében marad-e? Ki tudja. Még
vezércikket nem olvastam verset, bár nagyon jól el tudom képzelni, hogy
az sem lehetetlen. Már némely lapban találkozunk vele heti rovat
képében. Szatírikus, tréfás, elmés, legtöbbször írónikus, igen sokszor
tetetett, rendszerint jó verselés: ebből áll. Költészetnek nem mondható,
csak a ruhájában jár. De helyes ösztön szerint való kísérlete annak,
hogy a vers, a költészet helyet és szavazatot kapjon az élet
küzdelmében.

És kimondjam-e, ami igaz? Ez, ha sikere lesz, először történik meg a
világon. Nem mintha egy-egy versnek, időközönként valamely poétának
döntő hatás vagy nagy szerepe ne akadt volna az események alakulásában.
De a költészet kelendőségéről, divatjáról, a költők sikeréről szóló
legendák csakis legendák. Mindig az volt a költő szerepe, ami ma:
kielégítetlen vágy, csonka elismerés, küzdés, nélkülözés, sóvárgás a
dicsőségre, küzdés az elismerésért és elmaradt jutalom. Uri vagy
fejedelmi protekció, egy-egy mecénás tartotta a költőt. Remeket alkotni
s éhen halni, halhatatlanságot biztosítani s elzülleni: ez bizony az
irodalomtörténetben sűrűbben ismétlődik, mint a föltétlen dicsőség és
elismerés. Olvassátok, oh poéták dicső elődeiteknek az életrajzát is. A
legritkább esetben kellett a poéta a maga korának, aki némileg kellett,
ritkán volt az érdemesebb. Zrinyit észre se vették Gyöngyösi mellett. A
régi világ nem is volt úgy berendezve, hogy a költő nagyobb hatást
tehetett volna a közönségre. Gondoljátok meg a mi ideális korszakunk
viszonyait: az Auróra-kört. Mi volt az? Néhány poéta és egy pár száz
előfizetője az almanaknak. Berzsenyi verseit a központi papnevelő
növendékei adják ki. Ha verseiből kellett volna megélnie, dicsőségét ha
kellett volna kamatoztatni, mi lett volna belőle? Igy is melankólikus
lett. Ha ellenben ma talál valaki jó dolgot írni, huszonnégy óra alatt
országos nevet csinálunk neki mi újságírók és exisztenciája biztosítva
van. Állást kap ujságnál, magánvállalatnál, megválasztják képviselőnek.
Ebből a versíró sincs kizárva. Csak tudjon annak a nagyközönségnek
dalolni, amely ma az újságok körül szellemi közösségben él és mindenre
figyel, ami történik.

De hát mi az a jó vers? Ez a nagy kérdés és fájdalom, mi, akik
elmélkedünk, mindig csak arról tudjuk megmondani, jó-e, rossz-e, ami már
megíródott. Receptet új versre nem tudunk adni. De recept szerint nem is
igen tudunk írni. Mert igaz ugyan, hogy ami jót írtak, az minden időre
jó és az egyszersmind recept is; de minden időnek megvan a maga derengő
vágya, megvan lelkében lappangó gondolata, megvan ki nem mondható baja.
Kell tehát meglennie költőjének, aki a derengő vágynak kifejezést tud
adni, a lappangó gondolatot megfogalmazza, a ki nem mondható bajt ki
tudja mondani. Ez azután a kor embere. Aki pedig a régi receptre ír jót,
azt a műkritikusok megdícsérhetik, de az nem a publikum embere,
legföllebb az akadémiáké.

De nehogy valaki azt értse ebből, hogy politikai vagy társadalmi, vagy
nem tudom miféle témáról kell ennek az új világnak dalolni, hogy poétává
avatódjék valaki. A modern világ csak más-más színben mutatja esetleg az
örökkévaló emberi tulajdonságokat. Tenger dolog van, amely évezredek óta
az emberi szív és elme érdeklődésének elsőrendű tárgya és az is marad
mindvégig. Ahhoz azonban, hogy ezek megéneklésével, melyekről már annyi
ezer év óta szól a poéták dala, ma még meg lehessen ragadni a
közönséget, igen erős költői egyéniség kell. Hiszen mi folyton olvassuk
és emlegetjük a régieket. Ezekkel szemben egyesek daloló vágya és
verselő ügyessége nem elég nekünk. Azt gondolom, ez a tömérdek iskola,
amely egymással hajba kapva dulakodik előttünk: az idealizmus, a
realizmus, a naturalizmus, a verizmus, a szimbolizmus, az
impresszionizmus, a dekadens irányzatok minden egyéb faja nem egyéb,
mint az aránytalanság szüleménye az írók tehetsége és képzettsége közt.
Több mindebben a spekuláció, mint az inspiráció. A műveltség fegyverével
dolgoznak, nem a tehetségével. Nincs találékonyságuk, közvetetlenségük,
nincs képzeletük és ihletük, tehát mindenféle raffinériával
helyettesítik e hiányokat. Nincs mondani és nincs mesélni valójuk, tehát
magyarázattal és módszerrel pótolják azt, amijök nincsen.

A jó költő tele van képekkel. Nem képletes beszédet értek, hanem
valóságos, reális, megrajzolható képeket. Ujabban szerencsére ismét
divatba jött, ami régen igen szokásos volt, a könyveket illusztrálva
kiadni. De fájdalom, ezt a divatot nem belső szükség hozta létre, hanem
a képelőállítás teknikájának igen könnyűvé és olcsóvá lett a módja.
Immár nem fa-, réz- és acélmetszetek, hanem cinkofotografiák és
heliogravűrök és eféle mekánikus másolatok. De meg kell nézni e csinos
és tetszetős illusztrációkat: épp úgy nem képek, mint ahogy festőink
kiállításában nem látunk igazán képeket. Ötletek, impressziók és
legfőképpen úgynevezett hangulatok, amit nem is lehet megmondani, hogy
micsoda: sejtelem, borulat, köd, szóval valami, aminek se formája, se
eleje, se vége, se közepe; valami megfoghatatlan, valami általános. Az
egyéniség beolvadása a közbe. Sokkal természetesebb és jellemzőbb, mert
benső lényök azonosságán fekszik, amikor a modern poéták művét
megzenésítik. A zenét is csak sejtelemmel lehet magábavenni. De a modern
megzenésítés is olyan, hogy egyszer a muzsika a fő, egyszer a textus.
Egyszer ez homályosítja el azt, egyszer amaz homályosítja le ezt.
Programmzene. A zenét a szövegből véljük megérteni, mert ha nem
képzelünk hozzá hajnalhasadást, erdőzúgást, égiháborút (ami csatazaj,
vagy korcsmai verekedés is lehet), akkor egyáltalán nem tudjuk, hogy mit
képzeljünk vagy gondoljunk, mert arkitektonikus, művészi egészet,
melódiát nem kapunk. Majd ismét úgy érezzük, hogy most értjük csak a
poétát, mikor az idegizgató akkordok és hangfestések zaklatnak
bennünket. Pedig mind a két esetben meg vagyunk csalva. A versre nézve
megcsalt bennünket a muzsika, a muzsikára nézve bolonddá tett a vers. Ez
is a tehetség elégtelenségének a raffinériája, még pedig két
szövetkezett elégtelenségé: a muzsikusé és a nyelvművészé. Egyik sem
tudja gyakorolni a maga hatását, hát ketten gyakorolnak egy harmadikat:
a hangulatot. Ez a szó, mint művészeti műkifejezés a németből jött
hozzánk. Mert Stimme hang, hat Stimmung hangulat. Pedig ich bin nicht
gestimmt, annyi, mint nem vagyok jó kedvemben, vagy konkréte valaminek a
kedvében. Nem vagyok adakozó kedvemben, mondja III. Rikhárd, mikor
fölrúgja Hesztingszet. De már a szegény borongós Reviczky Gyulának Az
élet hangulat. Ő bizony ennek a ködbe veszett lelkű világnak a poétája
volt, melyben a képzetek vonalait – kontúrjait – nem lehet meglátni.
Melyben nem rajzolnak, csak színt festenek, de azt is csak elmosódót,
mindig szürkével erősen keverve, nehogy határozott találjon lenni.

Milyen különös, hogy a mai nagyon is számító világban, melyben a
kereskedőelv dominál, a kétszer kettő, mint a pozitívság kánona ridegen
uralkodik, a szórakozásban a kézzelfoghatóságokon kapunk – a művészet
komolyabb mezején mindenütt a határozatlanság, az ingadozás rabjai
vagyunk és az emberek az élet pozitivizmusából tömegesen menekülve a
spiritizmusban, a szimbolizmusban állítják helyre értéktelen
egyensúlyukat. És ez imbolygásból az az íróké és költőké, ami gyönge és
erőtelenség van benne. Miért, mert a közönségüknek utána járnak, nem
előtte. Ők udvarához tartoznak és nem prófétái, vagy legalább
fejedelmei. Nem viszik a közönséget, hanem lantot verve kísérik erkölcsi
becsípett állapotában. Nehéz is hát, de meg méltatlanság is lenne a
modern poétákról szigorú bírálatot írni. Majd talán máskor több
szerencsével próbálhatjuk meg.




Magyar zene.

Ismételve olvastam holmi méltatlankodást azon, hogy az opera
igazgatósága ahelyett, hogy kiaknázta volna egy magyar zeneszerző
operájának a sikerét, inkább sietett hegyibe ereszteni egy európai hírű
külföldi darab perzselő konkurrenciáját. Az bizony igaz, hogy ez nem sok
barátságos indulatról tesz tanuságot. De a magyar opera szerzője legyen
nyugodt, az opera igazgatósága önnönmagának sem jobb barátja, mint neki.
Ha tudna vagy akarna az opera vezetősége a maga érdekeiről jól
gondoskodni, ilyet éppenséggel nem tenne és nem tenne sok egyebet sem.
Többek közt nem erőszakolná a darabokat, melyek neki sikert ígérnek, a
szezon haldokló végén és a nagyhét bőjti napjaiban, hanem olyankor
rendezné diadallal kecsegtető csatáit, amikor egy ily diadal kiaknázható
az egész évadon keresztül, kedvező benyomásával, természetes jókedvével
beragyogná egy egész év eshetőségeit.

Most hiába veri le _Toldi_ a cseh bajvívókat iszonyú erejével, egy
talián komédiás futásba kergeti őt magát egész hadával együtt. A
_Bajazzókat_ nyilván mindenki fogja látni akarni s az emberek
bosszankodni akarnak, ha a színlap mást hirdet, még ha Toldit is. De
sokáig sem egyikben, sem másikban nem fogunk gyönyörködni, mert hiszen
mindössze még egy hónap az opera évadja, azután nyugszol, mint a szász
asszonyság mondja, a _Háromszéki lányokban_.

Azonban én azt hiszem, nemcsak a színház nem teszi meg helyesen a
kötelezettségét oly eseménnyel szemben, minő a Toldi előadása, mink írók
is hátralékban vagyunk valamelyest. Zenebírálóink egy-egy tárcában
beszámoltak róla s azután _nyugszol_. De sőt ugyanakkor a
képviselőházban vita támadt a magyar zene tanításáról a Zeneakadémián,
amelynek igazgatója a _Toldi_ szerzője és se abba a vitába Toldi bele
nem került, se vele kapcsolatosan a házon kívül valamely vizsgálat
tárgya nem lett. Szóval: ott is beszéltek, azután – nyugszol. Hogyan,
hát nem érdekel minket ez a dolog? Mikor Milanóban Verdit és Mascagnit
viszik a lámpák elé, hónapokkal előbb mozgósítva van egész Európa
figyelme, sőt a tengerentúli országoké is; hallatlan munkája folyik az
érdeklődés felkeltésének és utána egy évig meg nem szűnik a dob műve,
amíg csak minden halandó tudomásul – és minden épkézláb színház meg –
nem vette az új csodát. Mi nem hogy kiaknáznók a sikert és a mű
tanulságait, hanem az olasz bunkóval leütjük a magyart s nem hogy másra
nézve kecsegtetőnek mutogatnók, inkább mindent – részben elkövetünk,
részben elmulasztunk – arra nézve, hogy mások azt higyjék, nemcsak hogy
magunknak nem kell a magunké, de még csak nem is érdekel bennünket.
Jobban érdekel az idegen.

Pedig ez a Toldi nagyon érdekes és tele van tanulsággal. Soha kiáltóbb
illusztrációját a magyar zenéről folyt vitának találni nem lehet, mint
amilyen a zeneakadémia igazgatójának e műve. De nehogy valaki
félreértsen, tegyük ide mindjárt, hogy a magyar zene tanítása alatt
senki se sejtse azt a föltevést, mintha a magyar zenének más törvényei
lennének, mint bármely más nemzeti vagy nemzetközi muzsikának. Erről szó
sem lehet. A zenének egyetemes törvényei vannak, aki zenetudós, aki a
zene elméletét tudja, annak elég egy-két magyar kompozíciót, nehány
magyar népdalt megismernie, hogy tudja, mik a magyar zene
megkülönböztető tulajdonságai. A magyar zene e tulajdonságai
természetesen tanulás tárgya az akadémián, valamint kell hogy előadják
ott a magyar zene történetét, fejlődését és elemezzék anyagát, jellemző
ismertetésben részesüljenek jeles muzsikusaink és – mint ahogy a
költészettan tanítja a műfajokat – azonképpen létezvén zárt magyar zenei
formációk, ott ahol a gavotteról, nocturneről, a polonnaiseről, a
mazurkáról, a Chopin-keringőről magyaráz a tanár a növendéknek: ott a
magyar hallgató, toborzó és egyéb magyar kompozíciók, szimfónikusok és
mások lehetetlen, hogy szeretet és figyelem tárgya ne legyenek. Id.
Abrányi Kornélnak tudok oly remek magyar kompozícióját, hogy a
legelegánsabb külföldi mesterek hasonló fajú művei mellett fénnyel
megáll és hatással. Czinka Pannától hallottunk tavaly Káldy Gyula
történeti koncertjén oly munkát, mely finomságával, melódiájával,
energiájával szenzációt csinált a zenekedvelők széles köreiben s ma a
szalonok kedves darabja zongorára téve.

De nemcsak e zárt műfajokból állónak kell gondolnunk a magyar muzsikát.
Hiszen talán az építőművészet törvényei is nem kevésbé egyetemesek, a
mint a zeneművészetéi. Mert tudtommal kétszer kettő minden nemzetnél
négy, a négynek a négyzete 16, az egyenes vonal sehol sem görbe, az ív
sehol sem egyenes. Hogy az egyetemes törvényeken belül mégis van görög
építészet, gót és mór építészet, ki meri tagadni? Hát a képírás? Hát az
olasz, a spanyol, a német Madonnák, a hollandus Madonnái? Pedig a festés
és rajzolás törvényei is egyetemesek. Van a nemzetek alkotó
tehetségeiben valami különös, amely az egyetemes törvényeken túl
alkotásaikban kifejezésre jut. Ez a valami adja ki a nemzeti stílust. Ha
pedig bármely ágában is a művészetnek a nemzeti motívumok az illető
művészet tudományos és tanító anyagában fel nem dolgoztatnak, akkor
világos, hogy a nemzeti momentum az illető művészeti ágból, ha már
megtalálta oda az útját, újra kipusztul, ha még meg sem találta, soha
bele nem juthat.

Ezekből látszik, milyen vétkes és botránkoztató felületesség az, amely a
sarkantyús oroszlánnal falatja fel hazai zenénk kezdetleges anyagát és
szellemét. Ehez járul, hogy zeneakadémiánk szelleme, iránya, tehát
zenénk fejlődésének sorsa egy kiválóan művelt zenetudós kezébe van
letéve, aki most bocsátotta szárnyra második operai kompozícióját s akit
méltán csak e műveiből lehet megítélni. Ha a szándék és a jellem
tisztasága és a rendkívüli zenetudomány elég volna ez állás betöltésére,
keresve sem találhatnánk különb embert Mihajlovics Ödön úrnál. És rendes
körülmények közt egy virágzó magyar zeneirodalom keretében nem is
kellene más feltételek után nézni. De a mi körülményeink közt kész
szerencsétlenségnek kell mondanunk, hogy azok a tényezők igazgatják
zenénk sorsát, melyek Hagbart és Signe és Toldi zenéjének szelleméből
szólanak hozzánk.

Nevezzük nevén a Wagner-iskolát. Egy túltengett, zsenialitásában
túltengett német elme rontotta meg a mai nemzedéket szertelenségeivel,
melyekből rendszert csinált. A legszilajabb ellenmondás van ez iskolában
összeházasítva. Az operát elnevezte zenedrámának, mintha bármely
elnevezés is kiforgathatna egy műfajt a maga törvényeinek éltető
föltételeiből. Az elnevezés onnan eredt, hogy a muzsikát állítólagos
alárendeltségéből ki akarta emelni és egyenrangú tényezőjévé tenni a
színpadi előadásnak. Ez már egy alaptévedés. A színpad nem az a porond,
ahol a muzsika, mint muzsika arat diadalt. Ott a színdarab, az akció, a
cselekvés, az érzések és szándékok szembeállása és az emberek sorsa kéri
érdeklődésünket muzsikával vagy anélkül. Világos, hogy itt mi a fődolog
és mi az alárendelt rész. Világos, hogy csak a bomlott muzsikuselme
gőgje az, mely ott is egyenrangúvá akarja tenni a muzsikát, ahol az az
egyenrangúsítás hiba. A színpad félig koncertteremmé van ezen az úton
devalválva. Az előadás nem koncert már és nem opera: ez a zenedráma.
Ennek az ideálnak a követésében meg kell törni a leghatalmasabb
tehetségnek is, mert nem lehet két fődolog egy dologban, hogy van dráma
zenekísérettel, a melodrámától az operáig, vagy van zene, melybe emberi
hangok is vegyülnek, zeneszámba menvén (IX. szimfonia. A teremtés.
Requiem, misék) vagy zene esetleg pantomimikus akcióval. Mindez nyújthat
zavartalan érdeklődést és élvezetet. Ezeken kívül esik a zenedráma. Ez a
képtelenség a modern realizmus álláspontjára teszi a muzsikát s a
legmisztikusabb romanticizmusba löki a színpadi költészetet. Mert nem
engedi meg az énekelt muzsikát, hanem követeli a zenélő filozófiát és
akciót. A végtelenségig megsokasítja a hangszereket és a legképtelenebb
feladatokat rójja rájok, de kizárja a zenekarból a legszebb hangszert:
az emberi torkot. Ennek csak kiabálni, deklamálni szabad a zenéhez, vele
zenélni nem szabad. Ez a realizmus ebben az irányban: beszélve énekelni,
mert énekelve beszélni nem természetes. De akikre e feladatot rója, azok
a mitosznak ködös képzelt és képtelen alakjai. Mentül nótásabb és
furcsább, annál jobb. Mert hiszen, ha egy frakkos hős énekelne így
másfél óráig, azzal nem lehetne az erdei madarat meg a tűzokádó sárkányt
megszólaltatni. Bűvös sapka, meg bűvös kard, lovas walkirok és egyéb
csodák kellenek ehhez a zenei valósághoz és óriások, hattyúk és
rajnabeli kincsek meg törpék; Hagbartok meg Szignék.

És most jön Toldi, a zenedráma. De mi lett itt a mi jó Toldinkból!
Természetesen ó-német és új-wagneri recept szerint se a magyar mondának,
se Ilosvaynak, se Aranynak egyetlen egy jellemző motívuma nem maradt meg
rajta. Egy szentimentális szerelmi történet lett a történetből, egy
fogadalmas trubadur lett a hőséből.

Abból a vaskos, naív, magyar Toldiból megfelelő operát írni, ahhoz egy
kissé vaskosnak, naívnak és magyarnak kell lenni. Ahogy Mihalovics
fegyverkezve van, írt belőle Hagbartot és Szigfridet, felfogása, modora,
stílusa kompozíciója és struktúrája elannyira idegen, hogy a nevek
szinte komikusak az emberre. Toldi csak hazai termék, de nem magyar
opera, éppen oly kevéssé, mint ahogy Lenau nem magyar költő, úgy
viszonylik ahhoz a Toldihoz, kit Arany János lelke alkotott, mint
Grillparzer Ein treuer Diener seines Herren című darabja Bankbanusról,
Katona József Bánkbánjához.

A magyar gondolkodás, a magyar érzés adománya és eredetisége kell hozzá,
hogy valaki magyar zenét írjon. Az egyetemes zenei műveltség ehhez nem
elég.




A magyar író.

Mikor egy boldogtalan testvérünk a tollban méregpohárral fejezte be
pályafutását, mely kecsegtetőn indult és szürkén végződött, a róla írt
búcsúztatókban – szinte valamennyiben – keserű sorok voltak olvashatók a
magyar író vigasztalan sorsáról. A tanulság mindenütt ez: ha más
nemzetnek szolgált volna tehetségével, ezrek, százezrek, ha nem éppen
milliók (forint vagy frank) jutalmazták volna s nem kell vala arra
jutnia, amire jutott mint magyar. Egy előkelő tehetségű kollégám
éppenséggel ki is dolgozta a témát e cím alatt: „Egy elzüllött élet.“ A
cikk tartalma ez: a magyar társadalom nem tartja fenn íróit, mégis
megharagszik reájuk, ha tehetségüket politikába, újságírásba, vagy az
irodalomnak is jövedelmezőbb formáiba viszik kamatoztatni, holott másban
van „tehetsége java, ebben tudna halhatatlan műveket teremteni, ha
meglenne hozzá élete kényelme, nyugalma“. A magyar társadalom követelni
látszik e szerint a halhatatlan műveket de nem adja meg hozzá a
kényelmet, vagy csak a nyugalmat is.

Van-e e panaszokban igazság? van is, meg nincs is. Mert termettek ugyan
kényelemben és nyugalomban is halhatatlan művek; de túlnyomó nagy száma
a halhatatlan műveknek kényelmetlenségben, nyughatatlanságban, nyomorban
és kétségbeesésben termett. Nyugalom, kényelem és halhatatlanság; pénz
és babér közt semmi összefüggést nem látok. Ilyen szempontból a panasz
teljesen jogosulatlan. És nincsenek-e más nemzeteknél is elzüllött nagy
tehetségek és nincsenek-e nálunk olyanok, akik boldogultak? És más
nemzeteknél azok-e mindig a leghalhatatlanabbak, akiket közönségük
kegyével és kincseivel elárasztott és nem lehetne-e nálunk Petőfi, aki
halhatatlanságát sanyarú sorsban szerezte, művei után ma szerencsés
anyagi körülmények közt elő ember? És nem hagyott-e Arany János, a
halhatatlan, vagyont az örököseire?

Meg vagyok győződve, hogy nálunk minden szakasztott azon mód megy és
fejlődik, mint bárhol a világon, t. i. a viszonyok törvényei szerint.
Amit negyven millió francia tesz, azt teszi aránylag a tíz millió
magyar. Egybe kell vetni a számot, a helyzetet, a viszonyokat s ha
levonjuk az eredményt, azt hiszem, éppenséggel nem utolsó helyen állunk
mi magyarok Európában. Ebből persze nem az következik, hogy érjük is be
ennyivel, hanem az, hogy nem szabad igazságtalanul gáncsolni,
méltatlanságokkal bántalmazni a nemzetet s követeléseket támasztani
ellene látszólagosságokkal, hanem szabad és kell a helyzetet igazságai
és törvényei szerint megítélni s iparkodni kell e szerint fejleszteni s
előbbre vinni. Ebben pedig két főeszköz áll rendelkezésünkre:
kizárólagosabb magyar nevelést kell adnunk újabb nemzedékünknek és
komolyabban kell vennünk nekünk íróknak a feladatunkat.

A szegény halottal, kiről megvan a véleményem, nem akarok már feleselni;
de ha nem ismertem volna is, tudnám az életrajzokból, hogy ő is ült a
szerencse tenyerén, volt kényelme is, nyugalma is, de nem tudott vele
mit csinálni. Lélektani igazság, hogy semmi sem csábítja el könnyebben
az embert attól a kincsétől, amelyhez nyomorúsága idején mint erkölcse
foglalatjához, mint reményei összességéhez, mint élete fenntartójához és
céljához ragaszkodott, egy szóval eredeti tehetségének ápolásától, mint
a kényelem s a nyugalom, melyre hirtelen szert teszen. Nézzétek meg a
szegény ördögöt, akinek nincs annyi módja, hogy nyomorult kedvesét, aki
osztozik vele nélkülözéseiben, feleségül vegye: amint örökség vagy a
szerencse kereke által gazdagságra jut, hű kedvesét szereti leghamarább
elhagyni s nem magához, hanem módjához keres illőbb feleséget. Ritka
kivétel, aki másképpen cselekszik. Az emberi természetben rejlik az.
Irígylitek a franciákat, amiért íróikat – már mint néhányát –
elhalmozzák kényelemmel és nyugalommal; de a legelőkelőbb francia
újságok egyike irígyli tőlünk Berczik Árpád romlatlan tollát, amiért nem
robotol egy blazírt publikumnak, mint az elhalmozott francia írók, akik
pedig nálunk is keresettebbek, mint Berczik. A fiatal írónak vannak
rendszerint ideáljai. Kevés akad olyan, aki ideáljainak meghódítva,
magához rántsa a közönséget. A nagyobb rész olyan, hogy maga szalad a
közönség után kegyét, tetszését keresve. Aki ezek közül szerencsés, az
tesz szert legelőbb nyugalomra és kényelemre irodalmi munkassága után.
Halhatatlanságra ritkán. Életet, ha megszűnt írni, nem művei, hanem az
irodalomtörténet ad neki halála után. A közönség pártolásának ritkán van
tehát köze egy-egy halhatatlan munkához. Az ember magában hordozza
fejlődése törvényeit. Az élet rendes eseményei, adományai és csapásai:
szegénység, gazdagság, boldogság, boldogtalanság, öröm és gyász,
nyugalom és zaklatottság ellenkező eredményeket szülnek más-más
egyéneknél. Egyet tönkre tesz a felkapottság, egyből a névtelenség
csikarja ki a halhatatlan művet. Egyet termékennyé a nyomorúság, némává
a bőség. Egyéniségünkben rejlik a sorsunk. Az anyagi jólét is relatív
fogalom. Ami egynek elég, az másnak csak étvágygerjesztő. Ami ezt
munkára serkenti, az mást tétlenségre csábít. Szűnjetek meg tehát a
közönséget zaklatni a pártfogás hiányának panaszával. Ugyis hasztalan,
mert a közönség nem egy ember, akit megszorítani és megzsarolni lehet.
Senki nem veszi panasztok magára, csak terhére vagytok vele
olvasóitoknak. Ebben a panaszban mindig rejlik valami a gondolatból,
melyet ide írok: sajnálom, mintha ezt mondanátok: sajnálom, hogy
magyarnak születtem. Ha német volnék, angol vagy francia, dúsgazdag
ember volnék tollam után.

Nos, meglehet, az volnál, meglehet, nem volnál. Sehol sem szaladgálnak
tömegesen a dúsgazdag írók s mondásod legvalószínűbben egy tetszelgős
önámítás vagy egy sértő kifakadás nemzeted iránt. Csak egy bizonyos,
hogy magyar, író és ezzel elégedetlen vagy. Tőled függ, hogy vagy az
egyikről vagy a másikról, elégedetlenséged kettős forrásáról lemondj:
Vagy nem tőled függ? Büszke vagy magyarságodra? Akkor viseld panasz
nélkül következményeit. Szereted múzsádat? Akkor becsüld meg, öleld
krajcáros kifakadások nélkül, ne hányd szemére, hogy elégséges hozomány
nélkül esküdtél vele össze.

És én nem is hiszem, hogy a közönség nagyobb pártfogása s az írók
fényesebb anyagi helyzete egyenes arányban állana az irodalom
tartalmasabb fejlődésével. Én az ellenkezőt hiszem, azt, hogy egészben a
nagyobb irodalmi forgalom beiszapolja, sikérebbé teszi az irodalmi vizek
medreit s még a nagyobb tehetséget is a halhatatlanság szolgálatától
elcsábítani képes a napi ízlés, a mulandóság szolgálatára. Igaz, hogy a
modern életnek nagyobb szüksége van már a nagyobb forgalomra, mint a
nagyobb mélységre, épp úgy, mint ahogy el lehet az iparművészet kézi
remekei nélkül, de nem lehet el többet a gyárak tömeges termelése
nélkül. A nagyobb mélység szolgálatára megvan a multak öröksége, a
nagyobb részt nyugalom és kényelem nélkül termelt remekek.

Nagy fogalomra, mindig nagyobbodóra szüksége van tehát az irodalomnak, a
nemzetnek, ha előre menni akar; de nem éppen a magyar író-világnak, mely
kétségkívül van olyan helyzetben, hogy emiatt se elzüllenie, se szép
feladatait kudarctól féltenie nem kell.

Én sohasem láttam statisztikai számítást arról, hogy egy nemzet
intelligenciájának hány százaléka esik az irodalom pártolóira; de meg
vagyok győződve, hogy aránylag mi is állunk úgy, hogy az európai
középszámítás alá nem esünk. Hogy ez az írók szükségletét vagy éppen
vágyait nem mindig elégíti ki, az természetes, mert minden író egy ember
és egy egész ember szükségleteit és vágyait hordozza magában, akár tíz
millió embernek ír, akár ötvennek; akár Párisnak, akár Budapestnek; akár
a francia városoknak, akár a magyaroknak. És Magyarországon van még egy,
ami másutt sokkal kevésbé van meg. Itt az író ember, ha némileg komoly
és megbízható, könnyebben jut álláshoz, mint bárki és bárhol. A színház,
akadémia, a múzeum s hasonló nyilvános intézetek, hol szerény, hol jobb
állásokkal kínálkoznak; a zsurnalisztika tűrhető kenyeret ád: a
magánintézetek, még pénzvállalatok is nem ritkán szívesen fogadják az
írót; a képviselőházba könnyen küldi a választó a toll embereit, kiket a
pártok is szívesen látnak. Egy komoly író gyorsan jut oly jövedelemhez
Magyarországon, mely száz, sőt kétszázezer koronányi tőke kamatainak
felel meg. Mivel szerezte? Irói voltával. Néha érdeme, néha
kvalifikációja sincsen egyéb, mint hogy jó verseket ír, jó novellákat,
színdarabot s a többi. Megélni egy szóval meglehet a magyar írónak. Ha
nincs más vágya, mint hogy egy csendes, tisztességes, becsületes
kényelmű otthonban nyugalmat találjon halhatatlan munkák írására: erre
van mód bőven Magyarországon.

Aki itt se kényelmet és nyugalmat nem talál, se halhatatlan munkát nem
ír, az ennek maga az oka, oka nem a magyar nemzet. Egyet tanuljon meg
minden magyar író idejekorán: se megélni, se meggazdagodni ne múzsája
után akarjon. Kedvét, örömét, pihenőjét, gyönyörűségét, édes izgalmát
keresse a vele való foglalatosságban, ne kenyerét, borát és pecsenyéjét.
Pattanjon fel Pegázusára, ha megszállja egy útnak a vágya a csillagok
közé, de ne fogja a nemes szárnyas lovat az ekéje elé, sőt még csak az
akadémiákba se istállózza be, mert ott meg a más ekéjét kell húznia. Igy
megeshetik, hogy tolla bizonyos gazdagsággal árasztja el gazdáját; de
bizonyos, hogy eképpen úrrá teszi őt egy tisztességes és nemes
értelemben Magyarország; és egyesek így sem fogják a katasztrófát
elkerülni, melynek tényezői a lényükben vannak. Az irodalom pedig így
fog legfüggetlenebbül, legáldásosabban, legbecsesebben fejlődni s a két
faktor: irodalom és közönség eképpen fogja legüdvösebben hatását
egymásra gyakorolni. Egyik se lesz a másiknak se zsarnoka, se
rabszolgája.




A dráma szabályairól.  (1898.)

Mi a dráma?

A dráma egy költött vagy valóban megesett történet, amelyet a költő, az
élet önkényesnek tetsző árjából kiválasztva, mint önálló egészet
előttünk látszólag újra megtörténtet, élő személyek (színészek)
közvetítésével egy erre a célra megkonstruált és fölszerelt helyen
(színpad) és meghatározott időben.

Mi ebben a lényeges?

Első a történet. Történetnek kell lenni. De nem mindegy, hogy milyennek.

2. Az élet szakadatlan árjából és önkényességéből kivett történetnek,
amely tehát nem önkényes többé, hanem logikus és nem töredékes, hanem
egész, amelynek eleje és vége van.

3. A történet látszólag újra történik, megismétlődik előttünk, vagyis
látjuk, halljuk keletkezni, kifejlődni és befejeződni, szem- és fültanui
vagyunk.

4. Hogy nem igazi hősein, hanem a történet előadására vállalkozott és
erre képes más személyeken látjuk a történetet megesni.

5. Hogy nem igazi színhelyén, ahol megesett vagy megeshetett, hanem egy
ilyen előadásokra külön kitalált helyen, a négyszögletes, festett
falakkal és egyéb kellékekkel ellátott szűk, meghatározott színpadon
látjuk a történet megismétlődését. És végre:

6. Hogy nem mint az életben napokig, hónapokig vagy évekig, hanem
egy-két óra határán belül esik meg mindaz, ami az életben néha egy-egy
emberéleten, néha évszázadokon keresztül fejlődött.

Ebből a hat tételből csörgedezik a dráma minden szabálya.

Ezek között a feltételek között vannak külsők nemde és belsők. A költő
mozgásba hozza előttünk alakjainak testét, beleteszi egy festett világ
környezetébe, ez a külső; de megnyitja nekünk a belsőt is, az illetők
lelkét, azt a világot, amely ha igaz, akkor mi hovahamarabb igaznak
látjuk tőle azt a festett külső világot is. Ellenben ha a lelki világ
föltárásában hazudik a költő, akkor minket a legrealisztikusabban
kiállított színpad is el nem ámíthat, képzeletünket munkára nem
serkenti, illúziót mibennünk nem kelt. Ebből világos, hogy mi a drámában
a fődolog. Semmi más, mint ami fődolog ebben az istenalkotta világban,
amelynek a színpad hű tükre: az Igazság.

De ezzel csak nagyot mondottunk, sokat még nem, megmagyarázni pedig nem
magyaráztunk meg semmit. Mert fölemelkedik kétezer éves sírjából Pilátus
és ránk szegezvén téveteg szemét, azt kérdezi: Mi az igazság?

Az emberek, mikor okoskodnak, azt hiszik, hogy az igazság az arányos ok
és okozat, hogy az érdem és jutalom a bűn és büntetés egyensúlya.

Isten mentsen attól, hogy ezt a kegyetlen tételt elfogadjuk. Még az
életben is csak a büntető törvénykönyv van abban a kellemes helyzetben,
hogy a vétek, kihágás és bűntett ekvivalensét meg tudja határozni
bírság, elzárás, börtön, államfogház, fegyház, hivatalvesztés és kötél
alakjában. Már az erény és az érdem jutalmazására az életnek nincs
kódexe.

De ki nem tudná közülünk azt a római bölcs mondást, hogy ha ketten
ugyanazt cselekszik, az azért nem ugyanaz.

Az a drámai igazság, melynek megismerését itten keressük, nem egyéb,
mint a költői elhitetés drámai eszközeinek helyes alkalmazása, melynek
eredménye, hogy a színpadi játékot, vagyis valószínűségeit ugyanazon
érzelmekkel fogadjuk, melyeket bennünk fölkeltenek az élet valóságai.

A színpadon semmisem való: a deszka nem a világ, a dekoráció nem szoba,
nem erdő, nem tenger; a színész nem az, akinek alakját magára ölti; a
méreg, amit isznak, nem méreg, a halál nem halál, minden csak látszat.

Mi tehát az, ami velünk e látszatot valóságnak veteti?

Semmi más, mint a belső igazság és a külső valószínűség.

E két pólus között terül el a drámairodalom egész tömege, változatos
műfajainak sokasága. Mondhatnám, hogy az egyik pólus Aiszkylosz
tragédiája, a másik pólus a francia bohózat remek alakisága. Amaz csak
igaz, emez csak valószínű. A két tulajdonság vegyülékéből kerül ki
minden többi műfaj. Szabálynak állíthatjuk: mentül hatalmasabb az író az
igazságban, annál kevésbé kell vigyázni a külső valószínűségre;
megfordítva, aki nem az emberi természet nagy törvényeit mozgósítja akár
víg, akár szomorú történetben, annak annál találékonyabb bonyolító
ügyességgel és külső valószerűséggel kell dolgoznia.

Igen sokszor halljuk egy-egy drámaírótól valamely kifogásolt alakja vagy
története védelmében azt a mondást, hogy híven vette emberét és
cseledetét az életből, ismerte az embert.

Ez értéktelen híú védelem. Ha százszor megtörténik valami, mind a
százszor joga van mindazoknak, akik ott nem voltak, akik nem látták a
dolgot megtörténni, kételkedni abban, hogy csakugyan úgy történt-e, mint
ahogy elbeszélni halljuk.

Itt van a Dreyfus-tragédia. Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy a katonai
bíróság árulásért elítélt egy tisztet. Első megdöbbenésünkben felocsudva
kérdeztük: nem hogy mi alapon ítélték el, hanem hogy miért lett áruló
Dreyfus? Előkelő, dúsgazdag család ivadéka. Haszonért nem tette, nem
kellett tennie. Francia katona, aki, noha zsidó volt, ami karriérjét
megnehezítette, mégis a vezérkarban dolgozott, tehát nem kevésre vitte.
Erkölcsi jutalmat is különbet árulásáért nem várhatott.

Mi oka lehetett tehát az árulásra? Senki semmi okot, semmi erkölcsit,
semmi anyagit, sem személyeset nem talált s a közönség ösztönszerűleg
nem bíráinak kezdett hinni, hanem az ő ártatlanságában.

Ha az életnek is úgy sarkába bocsátjuk kételkedésünket: mennyivel
erősebben a színpadnak! Ott a költő nemcsak azt tartozik velünk
elhitetni, hogy amit mint fejlődő történetet elejbénk tár, az való,
hanem azt is, hogy a befestett vászon mennybolt és erdő, a színpad
szabad tér, a tőr, melyet ellenfelére emel, gyilkol, a semmi, amit
megitat vele, ölőméreg, Márkus Emilia nem Márkus Emilia, hanem Ofélia
vagy Marianne, vagy Melinda. És ott nekünk szívdobogást kell
elszenvednünk, el kell érzékenyednünk, rettegnünk, borzadnunk, sírnunk
kell.

Minderre csak akkor vagyunk képesek, ha a költő belesodort bennünket
történetének motívumaival (ami az ő igazsága) történetének az
illúzióiba. Nem valóságokkal viszi ezt véghez, hanem valószínűségekkel.
Nem látunk semmi valót, hanem amit látunk, valónak érezzük.

És ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valaha másképpen volt és hogy
mostan a realizmus, naturalizmus és verizmus korában nem így lenne. A
művészet, a dráma lényege ma is ugyanaz, ami máskor volt. Két dologban
van különbség.

Elsőbben is a színpad technikai művészete igen nagyot fejlődött és a
legbonyolultabb feladatok teljesítésére vállalkozik és képes is.

A másik különbség az, hogy a modern írók a drámai összeütközéseket, a
művészet anyagát fölfedezték a közönséges mindennapi élet embereiben is
és azt is földolgozzák. A nagy indulat és a nagy akarat föltalálható
mindenütt, az nincsen álláshoz, ranghoz, születéshez kötve. Ezzel együtt
mint realizmus följutott a színpadra, a mindennapi viszonyok rajza, mint
verizmus az ember mindennapi, közönséges lelki életének a festése.

De jól méltóztassék e dologban különbséget tenni. Mindez csak az örökké
érvényes drámai szabályok keretében érvényesül és nyer becset. Aki ezek
ellen vét, azt sem realizmusa, sem verizmusa meg nem menti a bukástól.
Akármily fotografikus hűséggel viszi a mindennapi életet színpadra – ezt
nevezik miliőnek – ha története nem valószínű és ha motívumai nem
érvényesek – művészete értéktelen, bukása, mint mondani szokták: több
mint bizonyos, tehát legalább is valószínű.




Bánk bán.[1]

Katona Józsefet semmi sem kárpótolhatja azért, amit az élet tőle
megtagadott. De amíg írni és olvasni fognak magyarul, irígyelni is
fogják tőle, hogy róla és művéről Gyulai Pál könyvet írt. Katona vérző
sorsa volt, hogy korából kimagasló tehetségét nem látták meg. Koszorúját
senki sem tépte meg, mert részben elfogult, részben korlátolt szemű
korának nem volt számára koszorúja. Azóta egyesek tettek lábaihoz
babérleveleket. Gyulai font csak teljes koszorút halhatatlan halántékai
körül.

A babonás hit egy nemével hirdetik Magyarországon már évtizedek óta, nem
hogy minden drámáink sorában Bánk bán áll első helyen, hanem hogy e mű
drámai remek, amely a nagy brit költő művei után a világirodalomban is
az elsők között kér helyet. Én is e hitben nőttem fel s gyermekes
áhítattal, majd betéve tanultam meg a művet, mielőtt megértettem volna.
Később, érettebb ésszel, iskolázott elmével nézvén előadásait, olvasván
szövegét, hézag támadt hitem és benyomásaim között. Kétkedővé lettem s
körülnézve úgy találtam, hogy igen sok hallgatag társam van a
kétkedésben. A nagy véleményben, mely Bánk bánról dogmaképpen száll
nemzedékről nemzedékre, azt kezdtem belátni, több része van a nemzeti
hiúságnak, mint a meggyőződésnek. Azért minden kétkedő társamnak melegen
ajánlom Gyulai Pál könyvét. Ez a könyv meg fogja rá tanítani, hogy a
hit, melyben Bánk bánra nézve fölnevelkedett, nem tárgy és ok nélküli
babonaság. Katona nagy, a legnagyobbak társaságába illő nagyság és műve
méltán büszkesége nemzetének. E tételnek bizonyítására Gyulai éppen oly
lelkesedéssel indult meg, mint amily sikerrel éri benne célját. Egy
becses munka érdemeit, szépségeit, jelességeit több élességével az
elmének, szeretetével a szépnek és gondjával a szeretetnek szemen szedni
alig lehet. Nincs mű a magyar irodalomban, amely ily kritikai
készséggel, ily lelkiismeretes alapossággal vizsgáltatott, boncoltatott,
elemeire szétszedetett s imét egész formájába vissza- és
összeillesztetett volna. Mint az órás a művet szétszedi, hogy
összességében és részeiben egyaránt megítélhesse: így bánt Gyulai Bánk
bánnal. Találékonyság, szellem és kritikai elme dolgoznak benne két
kézre. Aki valaha Bánk bánnal foglalkozott, akár hogy feldolgozza, akár
hogy valamely feldolgozott Bánkot kritizáljon: mind kirukkol Gyulai
könyvében szolgálatot tenni Katona dicsőségének. Katona és Gyulai
karöltve halhatatlanná tesznek a magyar irodalomban honi és idegen
neveket, amiért valamiképp e tárggyal tulajdonosaik foglalkoztak. Egy
szép és becses monográfia e könyv, szép és becses szolgálatot téve a
nemzetnek s irodalmának egy kérdésben, amely e szolgálatra rá van
szorulva.

Mert Katona nagyságáról, Bánk bán becséről meggyőző képet rajzol ugyan
eléd Gyulai, de könyv, még Gyulaié is, el nem enyészti a nagy tényt,
hogy a mű maga nem oly hódítóképes, mint egy jelentékeny esztétikus,
kezében e művel.

Engem évek óta nyugtalanít Bánk bán kérdése, mert igen nagy
fogékonyságom mellett is színpadi művek iránt, azt kell mindig
tapasztalnom, hogy Bánk bánnak második és ötödik felvonásán kívül minden
része engemet hidegen hagy. A békétlenek jelenete vonzó és érdekes, Bánk
katasztrófája megrázó és tragikus, előzményei azonban nem érdekesek,
szépségeik, becses tulajdonságaik mellett is fárasztók.

Gyulai érdekesen hordja össze az okokat, amelyek Bánk irodalmi és
színpadi sikerének útjában álltak keletkezése idején. Ma ő a teljes
sikert föltételezi. Én magamra nézve tagadom s csak részben ismerem el.
Természetes tehát, hogy Gyulai e kérdésre sem terjeszkedett ki és
természetes, ha viszont engem ez izgat, hogy erre is iparkodom felelni,
amennyiben egy rövid tárca keretében képes vagyok rá.

Annak keresem okait, hogy miért a tragédia, amelynek becséről Gyulai
könyvet ír, anélkül, hogy még ki is merítené benne minden tényezőit, rám
csak csonka hatással van? Okait keresem, hogy e mű fejleményei,
története, jeleneteinek egymásutánja és akciója, cselekvényének
peripeciái nem érdekesek, nem feszítők, nem melegítők, nem bírnak más
nagy tragédiák ama lebilincselő érdekével, mely a nézőt megragadja,
magával sodorja, fokozatosan emelkedő izgalomban tartja egész odáig,
ahol a tragikus katasztrófa erejével ismét helyreállítja nézőjének
megbomlott erkölcsi egyensúlyát.

Meglehet, magam állok e véleményemmel, hogy Bánk tragédiája csak részben
érdekes, mint színpadi akció; de ha éveken át kénytelen vagyok érezni
ezt, érdemes okait keresnem a darabban is. Ez okok közül azt hiszem
főhelyen áll az, hogy a darab külső meséje, története tényleges
következményei belső tartalmának, szegényesek, jelentéktelenek és
mellékutakon folynak, nem a tragédia főmedrében. Nem csodálatos-e az,
hogy Bánk Katona drámájában, kivéve a II. felvonást és a IV.-nek egy
jelenetét, folyton csak magával küzködik, híreket, impressziókat vesz
mellékszemélyektől? Nem csodálatos-e, hogy a drámai ellenőrökkel
személyes érintkezésbe nem jő, saját föltevései, sejtelmei, gyanui azok,
amelyekkel perelni kénytelen, ha Izidóra, vagy Biberach, vagy más
mellékes szereplő valamely hírt nem ád neki? Nem csodálatos-e, hogy a
rajta esendő gyalázat veszélye, tényezői, komoly gyanuja is közelébe sem
férhet; ő se hozzá nem tehet, se belőle el nem vehet, – alig támad e
veszély, már meg is esik rajta a sérelem? Nem csodálatos-e, hogy hozzá
méltó ellenfelével az egész darabon át csak egyszer találkozik, vele
csak egyszer száll szemtül szembe, akkor, mikor meg is öli? Bánk sorsa
Melinda katasztrófájáig nyughatatlanságot kelt; de a megdöbbenés, a
félelem tragikus érzéseinek elüljárása nélkül jutunk el a jelenethez,
amelyben Melinda térden fekszik férje előtt.

Azt hiszem, e kifogásokat úgy lehet formulázni, hogy Bánk bán fényesen
van koncipiálva, fényesen van tragikus alaknak rajzolva is, de hatás
nélkül van megkomponálva. Koncepciójának hatalmas volta magyarázza meg
tragikus bukásának megindító erejét; tévesztett kompozíciója azt, hogy
első részei nem teszik meg a Katona zsenijéhez méltó hatást.

Gyulai Pál könyvének egyik legszebb lapja az, amelyen Bánk tragikumának
elemeit sorolja el. „Ime Bánk tragikuma, úgymond, ki önbíráskodva
nemcsak a társadalmi rend ellen támadt fel, hanem önmagának erkölcsi
létalapja ellen is. Midőn meggyalázott becsületeért bosszút áll,
egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete megnyugszik, méltóságát,
hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király
kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos férfiúból forradalmár, lovagból
nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és
belsőképp egyaránt bukik.“

Ime, az éles kutató elme, amely Katona bánkjának összetett jellemét
alkotó elemeire bontotta, most azt mutatja meg, hogy a tragikus bukásban
mindez alkatelemek is derékon törtek. A halottnak nemcsak szíve repedt
meg, hanem keze is eltört, lába is eltört, agyveleje is szétloccsant,
minden porcikája külön is összezúzódott. Egyet persze nélkülözök
Gyulainak e szellemes lajstromában: Melindát, Bánk véghetetlen szerelmét
és ez téteti velem a kérdést: az-e valójában Bánk tragikumának
kimerítése, amit Gyulaitól kapunk? És az a megrázó, az a szívhasító
jajgatás, melybe a nagy úr Melinda holtteste felett kezd, melyiket
siratja az itt felsorolt veszteségek közül, melyek közt Melinda csak a
meggyalázott becsület örve alatt juthat egy kis helyhez?

E hős fegyverei kétségkívül e hős jellemének alkatrészei. Hogy e részek
a harcból, melybe a hős indul, több-kevesebb veszteség nélkül nem jönnek
vissza, az bizonyos; de hogy a tragikum mind e jellemvonások gyászos
kudarca legyen, ez előfordulhat, de nem szükségképpeni és nem is
kriteriona a tragikumnak. – Ez benyomásom szerint nem is éppen Bánk
tragikuma, bár tagadhatatlanul sorsa; de mindez megtörténhetik valakin,
aki azonban más tanulságokat vonhat le magának az eseményekből s nem
lesz tragikus alakká, nem lesz megalázott szerencsétlenné, hanem esetleg
Endre trónjára ül és uralkodni fog. Miért nem történhetik meg Bánk
bánon: ez a Bánk tragikuma.

A tragikumot nem szükség érteni ahhoz, hogy érezni, hatását befogadni
képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz: ha gonosztevő a hős,
ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi
egyensúlyt állítja szívünkben helyre. Ha tehát e végső hatása mindig
ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is léteznie, kell
egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi,
formulát, amely fedezi Bánk, Lear és III. Richárd tragikumának fogalmát
egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bűn vagy bűnhödés és
bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás engemet azonban
nyugtalanít. Én azt hiszem, az emberi küzdelem e problémáját nem lehet
ilyen matematikai egyenletté redukálnunk. Ha mégis tesszük, akkor a
legkevesebb, amit kívánnunk kell az, hogy az egyenlet két része egymást
minden külön esetben fedezze, a bűn és büntetés egymásnak megfeleljen,
hogy a büntetés helyes arányban legyen a bűnnel. De így áll-e a dolog? A
kívánatos vég a csata zajában-e az, amit a szörnyeteg III. Rikhárd
büntetésképpen érdemel, holott Lear király nem szenved, nem tűr
kevesebbet, szánalmas halállal hal meg, király is volt és se vér nem
tapadt kezére, se semmi szándék is olyan, amit Rikhárd tömegesen
elkövetett?

Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bűnért“, vagy
vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért.
Előttem soha semmi sem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies
mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: Nagyon is
jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az
Isten.

A szuperlatívus a tragikum. A tragikum a nagy szóban rejlik. Nagy jóság,
nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy
csoportosan egy alakban nagy események s nagy indulatok színjátékában,
harcban az élet lehetőségeivel; egy rendkívüli hős kénytelen
megsemmisülése önnön rendkívüli tulajdonságai által drámai akcióban: ez
a tragikum. A rendkívüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, amely
jogaihoz nem juthat abban a világban, amelybe tétetett. Ez a tragikum.
Bánk bán tragikuma, amely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szíve,
nagy szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző,
fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből
összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.

Ebbeli fölfogásomból következik, hogy Gertrudis királyné ártatlanságára
a Melinda elleni merényletben nem fektetek oly nagy súlyt, mint Gyulai s
amit fektetek, más szempontból teszem. Gyulai azt hiszi, Bánk bán
tragikuma feltételezi Gertrudis ártatlanságát, vagyis az ártatlanság
nélkül Bánk tragikuma elesik, vagy legalább is hiányos.

Ez előttem elfogadhatlannak látszik. Sőt Gertrudis ártatlanságával nem
is vagyok olyan nagyra. Nem mintha azt állítanám, hogy a királyné mégis
tényleg kezére játszott Ottónak, hanem mert minden kétséget kizár, hogy
Gertrudis ha nem is erkölcsi szerzője, de erkölcsi oka Melinda esetének.
Ő a nap ez udvar csillagrendszerében. Ő belőle származik minden törvény,
amely ott uralkodik. Az ő súlya, tekintélye, erkölcse, akarása,
nem-akarása tesz lehetővé, vagy lehetetlenné mindent. Ha nem öccse
követi el a gazságot, a tett árnyéka még akkor is visszaesik őreá. Ottó
itt alig több, mint egy tulajdonsága a királynénak, melyet külön személy
képvisel, de melyért a felelősség őreá esik vissza. Hogy a költő a
királynét személy szerint kimentette az alkalomcsinálás cudarságából, az
véghetetlen erkölcsi finomságára, erejének ritka érzetére mutat (nem
szorult rá!); de merném az állítást kockáztatni, hogy nem Bánkra való
tekintettel cselekedte. Királynéja díszét mentette meg, darabja fényét
emelte és hőse méltó ellenfelét óvta meg ezzel műve számára. Ha
részesévé teszi Gertrudist a merényletnek, csak egy aljassággal rontotta
volna meg azt az alakot, amely úgy, ahogy most van s ahogy Gyulai
kitárja, Katona halhatatlanságának része. Terhelve amaz ocsmánysággal,
foltot ejtene a királyné Katona művén is. De Bánk tragikuma nem
csökkenne, az ugyanez maradna, mert ha Gertrudis nem dobta is Melindát
sajátkezűleg fajtalan öccse karjai közé: a bujaság amaz üvegházát,
amelybe átültetve Melindának el kellett hervadnia, a királyné építette.
Ami történt, az ő bűne, csak ő tehette volna, hogy ne történjék…

De nem feleselek tovább. Ez az újságíró tragikuma. Mohón élvezi egy
becses könyv száz lapjának kilencvenkilencét és a sátán arra ösztökéli,
hogy a századik lappal feleseljen, mikor nyilvánosan beszél a könyvről.




Madách.  (1883.)

Mint egy nagy üstökös – mondták akkor – jelent meg a magyar irodalom
egén Madách a maga korszakos munkájával. Az Ember Tragédiájával. Ma a
merényletek korában közérdekűbb, ha azt mondjuk, hogy mint egy merénylő
bombája röpült a tömegbe. Arany János, kinek ítéletétől a szerző függővé
tette műve sorsát, Arany, ellensége a nagy szavaknak, ezeket írta róla:
„Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű,
irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat helyet… fogadja leghőbb
köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért,
melyet költészetünkre deríteni hivatva van.“

Miből áll vajjon ez a fény, melyet egy mű valamely irodalomra derít?
Abból-e, hogy e nagy idő alatt három szerény kiadást ért? Abból-e, hogy
megjelenésekor hivatott és nem hivatott kommentátorok megrohanták,
megvizsgálták, kideríteni iparkodtak, hasonlít-e valamihez és mihez?
Goethe Faustjának van-e és mi része születésében? Abból-e végre, hogy
amióta újdonsági ingere megszűnt, esztétikusaink és kommentátoraink
ízlése izgatva, kíváncsisága vonzva, ítélete próbára téve nincsen
általa?

A korán elhunyt nagyság születésnapjának ötvenedik fordulója volt 1873
január 21.-én. Mily pompás alkalom összes műveinek kiadására,
ragyogásának fölélesztésére: hadd gyakorolja fényderítő hatását
költészetünkre.

Azonban erre se akkor, se később senki sem gondolt. Madách fényének
hatását nem látom. Iróink, kritikusaink, politikusaink, műkedvelőink
mind tele vannak idézetekkel, hivatkozásokkal. Heinet, Goethét,
Horáciust, Schillert, még Shakespearet is, de ezt csak németül, –
borúra-derűre idézik másokkal egyetemben; úgy látszik azonban, hogy
valamennyit inkább csak mások idézeteiből, mint idézni valót ismerik,
hasonlóan ama zsidó gavallérhoz, aki esztétikai műveltségének nagy
öntudatával ült a színházban s mikor a színpadon marquis Posa a
kegyetlen Fülöp lábaihoz veté magát, fölkiáltván: „Sir, geben Sie
Gedankenfreiheit“ (Sir, adjon gondolatszabadságot) – megvetéssel dűlt
székében hátra: „Alte Geschicht!“ – Nem új! mondá. Mert ezt a mondatot
és még száz mást Schillerből rég betéve tudott, anélkül, hogy valaha Don
Karlost olvasta volna. A németek és a franciák mulattató formában szemen
szedték nagy írók mondásait, s értéküket így aprópénzre váltva legalább
részben forgalomba hozták Madách szentenciái alusznak békén, mert csak
olyanok idézhetnék, akik művét szorgalmasan olvasnák. Szikrái gyakorlati
használat végett nincsenek kiszedve. Idézeteket Madáchból nem is hall,
nem is olvas az ember.

A népszerű és nem népszerű felolvasások divatja se volt sohasem
virágzóbb mint most. Akad-e a sok felolvasó közt egy is, aki egy kis
villanyos kiállítást rendezne Madách fényének fókuszából, egy kis
kultusz tárgyává iparkodnék tenni a kincset, melyhez oly váratlan
örökségképpen jutottunk egy negyed századdal ezelőtt?

Mindenki az érdeklődés divatos tárgyai után kapkod, mintha nem bíznék a
saját képességeiben s hatását tisztán tárgyától várja. Ha így múlik el
még egyszer 25 év, Beőthynek, aki már annyi jeles írót felfedezett,
öregségében kell felfedezni s újra világra hozni Madáchot…

Pedig mily érdekes, mily feszítő tárgya a kutatásnak, a magyarázatoknak,
a méltatásnak, filozófiai, széptani, etikai fejtegetéseknek! És szinte
világos, hogy enélkül, ily közvetítő munka nélkül sokáig hiába kell
várni a fényre, melyet e mű költészetünkre deríteni Arany szavai szerint
hivatva van. Avagy fény alatt azt kell-e értenünk, hogy alkalomadtán
dicsekedhetünk vele, hogy van egy mű irodalmunkban, melyet ugyan kevesen
és ritkán olvasnak, melyről egészben fele annyit sem beszélnek, mint
híres külföldi remekekről, de amelynek összehasonlítását például
Fausttal a legélvezetesebb szellemi és lelki foglalkozások közé lehet
sorolni s melyet összehasonlítani vele érdemes is, lehet is abbeli
minden aggály nélkül, hogy becse megcsökken. Mert Faust csak annyival
különb, amennyivel Goethe maga és pályája különb Madáchnál; de az Ember
Tragédiájának eredetisége, önálló becse az összehasonlítás által csak
nyer, a két mű mindenik gyarapodva, erősödve hagyja el az összehasonlító
kritika tüzét. Mentül felületesebben foglalkozunk a két művel, annál
nagyobb a hajlandóság bennünk a kettőt azonosnak, az egyiket eredetinek,
a másikat ez által inspiráltnak – ha nem éppen másolatnak venni, de
mentül tüzetesebben, mentül behatóbban vizsgáljuk egyiket a másikon,
annál fényesebben revelálódik előttünk mindeniknek eredetisége, még
találkozó, érintkező pontjaikban is, mert az élesebb szem hamar ki fogja
találni, hogy csak azokról lehet szó.

Példányom, amelyből én a napokban újra meg újra elolvastam Az Ember
Tragédiáját, 1863-ból a második kiadásból való, tehát 20 éves. Én magam
akkor, mikor vettem, azaz megjelenésekor szintén éppen 20 éves voltam.
Emlékezem, mily mohón olvastam, emlékezem, mennyire el voltam telve
dicsőséggel, emlékezem – s ha nem emlékezném, meggyőznének róla az
olvasás közt megjelölt ama helyek, melyek akkor nagyobb hatást tettek
rám, – de emlékezem, hogy mennyire – nem értettem meg azt, amit nem
szűntem meg olvasni és másoknak is felolvasni. Szerencséje Goethének,
hogy már nem élt. Én ugyan nem hittem volna neki, hogy nem ebből írta
Faustját. Minthogy azonban a dolog, ha ilyesmiről szó lehetett, csak
megfordítva eshetett volna meg, beértem azzal, hogy mint mások, nálamnál
okosabbak és idősebbek, én is felolvadjak a „magyar Faust“ dicsőségében.

Azután jöttek más dicsőségek, más érdekek s húsz esztendőbe került, míg
ismét visszatértem a régi tárgyra.

Istenem, ugyan az én kétszer 20 esztendőm nem csak parabola-e? Nem
volt-e az egész magyar közönség egy 20 éves ifjú, aki duskált a hirtelen
jött dicsőségben, élvezte azt és nem a szellemet, amely reáborította a
fényt? És nincs-e okom hinni, hogy e közönség egy bizonyos értelemben
még ma is húsz esztendős? És hogy sokkal lassabban és sokkal későbben
is, mint én, üti meg a 40-et? A nemzetek s a közönségek nem érnek s
öregesznek meg oly gyorsan, mint az egyedek. E szerint a közönségre
nézve még nincs itt a Madách-olvasás második korszaka, ha csak
kettejökre, tudniillik Madáchra és a közönségre bízzuk a dolgot.

Szerencsére azonban e kettő közt van egy harmadik: az irodalom. Ahhoz
fordulok. Nem veszik észre az Akadémián s a Kisfaludy-társaságon s a
Petőfi nevéről nevezett egyesületben is, hogy most író nemzedékünket nem
érdekli vagy nem eléggé maga az irodalom felhalmozott anyaga? Szakmányos
ismertetések és kritikák időnkbeli mulandó művekről: ezt produkálják
azok, akik esztétikával foglalkoznak. A magyar halhatatlan írók
halhatatlansága igen szomorú halhatatlanság. Tanító könyvekben emlegetik
őket iskolás fiúknak: ennyi az egész. A nagyokat, a felnőtt embereket
francia, német, olasz s más nagyságok tündöklésével foglalkoztatják.
Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách remekeinek közvetítésére, méltatására,
alkotó törvényeik kikutatására, szellemök forgalomba hozására – nincsen
magyar széptani litteratura.

Egy-egy életrajz megiratva s azután fennhéjázással agyonkritizálva:
semmi több. Egy kutató szellemnek az Ember Tragédiája valóságos
kincsesbánya. Nem egy, hanem három érdekes könyvet írhat róla, anélkül,
hogy távolról kimerítené, s háromszor érdekesebbé tett vele egy könyvet,
melynek becsét s nemcsak érdekességét fokozta.

Madách egyike volt a legérdekesebb jellemeknek, könyve a legbecsesebb
tíz könyve közt foglal helyet a magyar litteraturának; az író már-már
húsz éve halott és a közönség s az irodalom birtokában a nagy mű három
sovány kiadásának, híjjával van Madách többi műveinek! Pedig ki az, aki
csak egyszer is olvasta az Ember Tragédiáját és izgató vágyat ne érezne
legalább bepillantani ez írói szellem egyéb fogantatásaiba?

És azt hiszitek, ebben az irodalom nem bűnös? Csak az bűnös. A közönség
s irodalma közt is folyton foly egy birok, egy küzdés, az irodalom
vezérei intézik a csatákat. A közönségnek az írói tábor által
elszakasztott minden jó diszpozíciója egy-egy csatavesztés; minden jól
felhasznált pillanat és alkalom egyben egy-egy nyert csata. A
közönségnek van joga feledni és hálátlannak lenni, _ha tud_, ha az
irodalom engedi.

Madách elhanyagolása vétek és kár egyaránt. Ki fog először síkra
szállani, hogy megengesztelje a vétket s pótolni iparkodjék a kárt? Az
első hivatottat üdvözölni fogom, mint aki folyamatba teszi az elektromos
áramlatot abban a rendkívüli battériában, amely „hivatva van fényt
deríteni költészetünkre.“

Ha azonban az irodalmi szcenírozók megfeledkeztek Madáchról, bezzeg nem
felejtkeztek meg a színpadi szcenírozók. Egyszerre három felől is
olvassuk, hogy Molnár György, Paulay Ede és Kovács Gyula foglalkoznak,
sőt tán el is készültek az Ember Tragédiájának színpadra való
alakításával.

A színpad alkalmas eszköz irodalmi művek terjesztésére,
népszerűsítésére. De odavaló mű-e Madách filozofikus költeménye? Én nem
hiszem. Meg vagyok győződve, hogy ott mint különösség fog hatni részben,
egészének értelméből ki fog vetkőzni. Számos idevágó okaimat ezúttal
elfojtja a tér, melyből kifogytam. Csak azt kívánom még ide tenni, hogy
ha mégis nem akar a Nemzeti Színház a kényes kisérletről letenni, nyissa
meg a keblét igazán s kérje be a másik két művész átdolgozását is. Ilyen
kényes dologban nagyon jól, fegyverezetten kell a porondra menni. A
színpadi berendezést se ügyességgel, se tapasztalással, se fantáziával
nagy földön nem győzi úgy senki, mint Molnár. S mikor egy vakmerő
kísérletről van szó, melyben a vesztes végre is se nem Molnár, se nem
Kovács, se nem Paulay maga, hanem igen könnyen – Madách is lehet, akkor
a legagyobb óvatosság a legnagyobb becsület.




Arany János.[2]

Nekem itt Arany Jánosról kellene beszélnem. Elmagyaráznám honnan jött,
ki volt, mit alkotott és hová ment. De ha jól megfontolom a dolgot, be
kell látnom, hogy azok, akik a hallgatóság padsorait elfoglalták,
legalább is tudnak annyit, ha nem többet Arany Jánosról, mint én. Mert
hiszen mi itt már a végeken vagyunk. Hajdanvaló Hunyadi János gubernátor
híres végvárában, Temesváron.

Gondolja-e valaki, hogy a török dúlás idejében a jeles és nagyhírű
kormányzó vitézei javát a budai vár ünnepeire küldte volna táncolni és
mulatni, nem pedig inkább a végekre törököt verni, dicsőséget és babért
aratni?

Bizonyára úgy volt a dolog, hogy Temesvár utcáit akkor is a magyar
dicsőség válogatott katonái rótták. Itt csöngött a java legényeknek a
kardja, itt hangzott a szava, itt jártak-keltek azok, akik a magyar
becsület legbiztosabb, legfanatikusabb, legönzetlenebb katonái voltak.

Ha pedig így volt régen, így kell a dolognak lenni ma is, amikor nem a
kard, nem az ágyú hirdeti a magyar nemzet ügyét, hanem a művészet, az
irodalom, a tudomány és a polgári munka.

Ez újkori fegyvernemnek legjobb, leghívebb, legfanatikusabb katonái ma
is itt kell, hogy legyenek, a végeken, ahol a nagyobb erőre, a nagyobb
tisztességre, az önzetlenebb, önfeláldozóbb, öntudatosabb, a nehezebb
munkára van szükség. Gondolom, hogy mi, akik e munkában a cifrább,
hivalkodóbb s könnyebb munkájú központon hadnagyok vagyunk, itt önök
között, tisztelt temesvári magyar hazafiak, csak közlegényszámba
mehetünk.

Önöknek az Arany Jánosuk, a Petőfijök, a Vörösmartyjok, a Zrinyijök, a
Katonájuk úgy a zsebökben van, mint akármelyik művelt magyarnak. Senki
ezekről önöknek újat mondani, ezekről önöket kitanítani hivatva nincsen.
Ha én mégis abban a tisztességben részesülök, hogy Arany János címén
szólhatok önökhöz, óvakodni fogok, hogy olyat beszéljek, amit mások
talán még jobban is tudnak, inkább az ünnepet fogom magasztalni, mely
bennünket magyar hazánk e dicső pontján ma összehozott.

A katholikus anyaszentegyház, ha Isten dicsőségére templomot vagy
kápolnát épít, az új hajlékot rendesen fölajánlja valamely szentnek, sőt
vendégül fogad más szent vagy boldog alakokat is, hogy az épület falait
képükkel földíszítse. A patrónusé marad az oltárkép.

Az idők viharában a szentek ilyetén kultusza soknemű támadásnak volt
kitéve; de ez a dolog oly mélyen gyökerezik az emberi szívben, az
emberek hajlandóságában, hogy soha kiirtható nem volt s ahol az egyik
formájában eltörölték, visszajött diadalmasan másik formában. Tudvalevő,
hogy a protestántizmus eltörölte a szentek vallási tiszteletét.
Templomaiban nem is találjuk képeiket, szobraikat; de aki valaha
megfordult a londoni óriási szent Pál gyönyörű templomában, benépesítve
találja falait, sarkait és fülkéit szobrokkal, domborművekkel és képes
ábrázolatokkal.

Nem a vallás, de a nemzet szentjei ezek, igaz hívei és nagy hazafiak,
érdemes alakjai az angol históriának. De van-e ebben különbség? Nem
szükséges a kanonizáció ahhoz, hogy valaki igazi szent legyen. A kath.
egyház szentjei az emberiség hősei, a szentpálbeli szentek egy nemzetéi.

És nem igaz-e, hogy szívünkhöz nemcsak a legdicsőbb szentek állnak
közel, hanem az anyaszentegyház által nem kanonizált ama szentek is,
akik a magunk históriájából, a mi fajunkból kerültek, közvetlen Isten
közelébe, hogy szószólóink, pártfogóink legyenek.

Pár évvel ezelőtt Oberammergauban jártam, a híres passziójáték
megtekintésére. Onnan kirándultam egy pár helyre, hogy megnézzem a
boldogtalan II. Lajos bajor király által épített fantasztikus
várkastélyokat, melyekben kép, szobor, műipar és építő művészet dolgában
tömérdek kincs van fölhalmozva.

Az egyik ily kastélyban a néhai királynak van egy pazar fénnyel, aranyos
ragyogvánnyal díszített trónterme, egyik végében magas állványon a
trónnal. A trónfeletti széles falon pedig az összes európai
dinasztiákból eredt szentek arcképe van, aranyos mezőn életnagyságban.

Hogy dobogott, hogy ujjongot az én szívem, amikor itt konstatáltam, hogy
e tekintetben sem ült dicsőbb dinasztia Európa trónján, mint az
Árpádoké, akik a maguk lelki gazdagságából négy szentet ajándékoztak a
kath. egyháznak.

Egy másik dinasztia se többet kettőnél, sok egyet se, a mi vérünk
négyet: szent István, szent László, szent Imre és thüringiai szent
Erzsébetet. Ott ragyog képük a bajor király káprázatos tróntermének a
falán és hirdeti fajunk dicsőségét, erényét, fényét és képességeit.

A temesvári értelmiség vezérelemei kápolnát építenek a nemzeti irodalom
kultuszának. Ezt a kápolnát földíszítik a nemzeti irodalmi kultusz egyik
legnagyobb alakjának a nevével és képével, melyet úgyszólván a kápolna
oltárképévé avatnak.

A nemzeti térítés nagy művének valósággal egy stádiumát jelezi ez az
esemény itt a Délvidéken, melyet egy nagy nemzeti szerencsétlenség
kikapcsolt a magyar géniusz uralma alól és mely most lelkes férfiak
vezetésével azt lehet mondani visszatér apái hitére, a magyar nemzeti
kultúra szent árnyékába.

Ennek a nagy eseménynek, e nemzeti hitújításnak külső kifejezője ez a
mai ünnep. Védőszentjéül, pátronusául a mozgalom magának Arany János
vonzó és megható alakját választotta.

Ebben a választásban valóságos inspiráció vezette: nem a Szózat költőjét
választotta, aki félkezében a régi dicsőség káprázataival, félkezében a
nagyszerű halál iszonyatos rémével rázta meg a nemzetet, hogy álmából
ébredjen, tettre serkenjen és az élethez való jogáért síkra szálljon az
újkor küzdő fegyvereivel.

Nem is az egünkön pörkölő hévvel sistergő meteorként elsuhant Tirteuszt,
a szilaj csaták izzó dalnokát, a szabadság halált kereső hősét szemelte
ki magának, aki szent őrületében a napsugárból font magának ostort, hogy
megkorbácsolja vele a világot; hanem választotta a világ legszerényebb
zseníjét, a méla költőt, az objektív lirikust, aki nyugalmas, mint a
magyar róna, szílárd, mint a nap a zeniten, mély és magas, mint a kék
levegő a zeniten álló nap s az alföldi róna közt és épp oly tiszta,
átlátszó és világos, mint ez a levegő; aki bölcs, mint egy pátriárka s
aki naív, mint egy gyermek; aki gondolkozásában és képzeletében épp oly
merész és egyenes vonalú, mint a sas röpte, egyéniségében pedig oly
igénytelen és félénk, mint a bokorban búvó kis madár; aki zavartalan
szeretetet, tiszta gyönyört kínál, azzal vonz, azzal hódít és azzal köt
magához.

Aki hevével senkit sem tipor le, ellenben égi adományával mindenkit
felemel.

Választotta azt, aki mint az éj bús vándora, a hold úgy futotta be
pályáját: csillagot hagy maga mögött, amerre jár, reszkető fényét
bocsátja a sötét földre és titokzatos félhomállyá varázsolja az
éjszakát, hol, amire fénye esik, kidomborodik plasztikus
tökéletességgel, de nem szakad el környezetétől, hanem rejtelmesen,
misztikusan beléje olvad.

Arany János halkan lép, szerényen jár, egy-két barátja bizalmas körében
vidám és tréfás, nagyobb társaságban, ha ugyan belesodorja a balsors,
hallgatag és borus. Kedves hangszere a gitár, amely neki beszédes, jó
barátja, zsongva kíséri versei ritmusát és összeköti neki az emberi
beszédet, az ő páratlanul szép, egyszerű, világos, lágy és édes magyar
nyelvét a zene hullámzó ritmusával, hogy neki megfejtse a magyar
prozódia titkait.

A tekintete tétovázó és szinte bizonytalan, ha az embereket nézi; de
csodás erejű, átható, ha a természetbe néz, és varázstükör, ha az emberi
lélekbe tekint vele. Soha magyar író mélyebben nem látott bele abba a
feneketlen tengerbe, melyet emberi léleknek mondunk, mint az ő réveteg
szeme.

Dalai, balladái, elbeszélő költeményei egy külön Magyarország területét
népesítik be. Históriánk egy részét, a magyar népét, ha nép és história
merőben kiveszne, az ő műveiből rekonstruálni tudná egy hivatott
történetiró. Mert az ő versei dokumentumok. Nemcsak az ő egyénisége van
bennök megörökítve, hanem a magyar népé is, és az is, hogy a magyar nép
milyennek látta magát a jelenben és milyennek látta a históriáját.

Vörösmarty a festő, Arany János a szobrász a költők között. Pályafutása
– az időben – a legrettentőbb és a leghálásabb volt, amivel kora a
művészt csak megkínálhatja.

Látta a negyvenes évek küzdelmét, amely szatírákra hangolta szemlélő
természetét; látta a 48-i époszt irtóztató katasztrófájával, mely
megdermesztette a képességeit; és látta az ébredést és versenyt alkotott
az alkotókkal. S mikor a király és nemzet kibékült s az életnek
visszadott nemzet reménye az egekre szállt: őt az esemény alkotó
erejének teljességében találta, egymagát a nagyok közül. Az akkori
országos örömhöz tartozott, hogy a királyi kegy a nemzet dalnokáról sem
feledkezett meg s Arany János mellére tűztek egy Szent-István-rendet. A
költő megdöbbenve fogadta a nem várt kitüntetést s mikor megtudta
barátaitól, hogy ezt a dolgot már el nem kerülheti, leült s megírta e
sorokat:

  Kibékültek, határt jártak,
  A legényre jó sort vágtak.
  Engem is most ez a sors ért,
  Elviselem a hazáért.

Ma a rádium és hélium korában az elemeknek se szeri se száma. A régi
világ szerényebb volt a szükségeiben, beérte három főelemmel: a tűzzel,
a levegővel, a vízzel. A mi költői szentháromságunkat –, akik igaz, hogy
annyiban különböznek a keresztény egyház Szentháromságától, hogy nem
csak személyök szerint vannak hárman, hanem lényegökben is: ezt a mi
költői szentháromságunkat én e három régi elemhez hasonlítom.

Vörösmarty, a magyar nemzet költője hasonlatos a levegő proteuszi
természetéhez: mint a lehelet gyöngéd, mint a szellő játszi, mint a
vihar tombol és száguld, ha az istenek haragra, indulatra indítják.

Petőfi Sándor, a szabadság költője a tűz, mint bájosan lobogó gyertya a
szegény házában, mint világító fáklya a szeretet és szabadság
szolgálatában, mint romboló tűzvész érzelmeinek szent és félelmes
fölgerjedésében és mint kitörő vulkán és mindent elborító láva, ha
gyűlölete csatázik.

Arany János, a magyar nép költője a víz: amely lágyan öleli oceán
képében az egész földet és mint pára járja be éltetve a mindenséget;
neki ellent semmi sem állhat, sem a leggyöngédebb szervezet, sem a
legkeményebb szikla. Nem ereje teszi ellenállhatatlanná, hanem
gyöngesége, őszintesége, hűsége és igazsága. Mert a víz, a mindenek hű
tükre: ami bele néz, az néz ki belőle vissza, akár a virágszál, akár az
emberi arc, akár az égboltozat.

Az elmult évszáz a magyar költészetnek hőskora volt. Megnyitották a
századot Csokonai, Berzsenyi, majd jött a két Kisfaludy és Katona
József. Egész hegykoszorúja a dicső talentumoknak, mint ahogy körülöleli
gyönyörű sík hazánkat, a Kárpát hegység védő koszorúja, úgy sorakozik a
költők serege fölöttünk és körülöttünk, – mi epigonok félelemmel és
áhítattal tekintünk föl rájuk és fölöttük emelkedik – mint Tátra, Fátra,
Mátra – költői nemesi címerünk három bércóriása.

A nagy nemzeti katasztrófából, amely a magyarság e dicső félszázados
korszakát bezárta, a három közül csak egy hozta át a mi munkánk korába
alkotó erejét épen és csorbítatlan. Az, akit a tűzhöz hasonlítottam,
elégett a katasztrófa tüzében, az, akit az éltető léghez hasonlítottam,
mikor elült a vihar s a balsors és rabság fojtó éjszakája borult ránk, a
téboly éjszakájának rabja s martaléka lett.

Akinek a tehetségéhez a hasonlatot az áldott, éltető, termékenyítő
vízről vettem, diadalmasan vitt át az újabb korba. Mert a víznek nincsen
akadálya, ha nem hömpölyög, mint a folyó, ha nem zúg és hány hullámot,
mint a tenger, akkor mint pára vándorol és mint harmat hull a szemekre,
a virágra, a búzavetésre és üdít és éltet és termékenyít. Ember föl nem
tartóztathatja, hatalom meg nem állíthatja, zsarnok bilincsekbe nem
verheti.

Arany János a csüggedés, a kétségbeesés napjaiban is szólt s szavának
csoda harmatja reményünk eltaposott csíráját új életre keltette. Mert
szent volt minden szava. S a nemzeteket az önérzete dicsőség tartja fönn
ellenségeinek körében.

Temesvár nemzeti társadalma Arany János égisze alá helyezte hazafias
küldetését, amelyre vállalkozott, amelynek útjára indult, mikor az Arany
János Társaságot megalapította.

E kép méla tekintete kíséri lépteit. Arany János szelleme ihleti meg
lelkét. Békés, áldásos szellemi munkája – mint a víz a vetést –
megtermékenyíti a fogékony lelkeket, fogékonyságuk mértéke és természete
szerint; egyszer mint fenségesen tova hömpölygő folyó, egyszer mint
csacska patak, egyszer mint zuhogó zápor, mely összemossa, ami egymással
rokon, egyszer meg mint termékenyítő langyos májusi eső; egyszer mint
harmat, mely a hajnal rózsás ujjáról hull alá, egyszer mint pára, melyet
a suhanó felhő hajt izzó homlokokra, tikkadt tagokra, kifáradt
tájékokra.

Tükrözzék e vízben ragyogó napként mindenha Magyarországnak és az
érdemes városnak: Temesvárnak elmulhatatlan dicsősége.




Gyulai Pál.

A hely, melyet irodalmunkban Gyulai elfoglal, igen díszes és előkelő.
Ezt az előkelő helyet Gyulai nem az Istenektől kapta ajándékba, hanem
kiérdemelte, megszolgálta becsülettel maga. Ez a polgári életben a
nagyobb dícséret, melyet rá mondani lehet, de a Parnasszus
arisztokratikus világában a születés adja a nagyobb fényt. Fiatal
korában, vagy fiatal kora bizonyos éveiben majd minden ember poéta!
Megénekli, ami vonza, amíg az élet érdekei ki nem csalják ifjúsága
ábrándos berkeiből a gyakorlatibb foglalkozások tisztásaira vagy éppen
országútjára. Gyulai hivatás szerint nem költő. Ő mintha csakis az
ifjúság ez általános édes hajlamát vitte volna át élete többi szakaiba
is és amint egyéb képességeit ritka mértékben kiművelte, azonképpen
tökéletesítette magában ezt a képességét is. Mindig szerette a szépet,
mint kritikus kutatta, mint ember élvezte és nem tudott arról lemondani,
hogy poéták módjára alkotásaiban is részt vegyen. E nemes ambíció
föladatai, megoldásának fegyvertára. Gyulainál lényeges dolgok híjával
volt és maradt; olyanokéval, melyeket szeretet, gond, odaadás, lelki és
elmebeli nagy műveltség: Gyulai Pálban tündöklő erények csak részben
pótolhattak. Az igazi, a hivatásos poétának dalos kedve,
önkénytelensége, naivitása, közvetlensége hiányzik Gyulaiból; viszont
nem jellemzik az ő múzsáját az erősebb tehetségek túlzásai sem, úgymint
egyoldalúság, elfogultság, szenvedély, hatalmas tényezők sok merészebb
költői alkotásban és persze sok, de rendszerint nagyszabású botlások
forrásai is. Invenciója hasonlít ahhoz a szerencsétlenhez, aki mindig
csak akkor talál meg valamit, mikor már a másik lehajol érte s
tapasztalásait fantáziája sem kiegészíteni, sem feldíszíteni nem elég
erős. Legszerencsésebben inspirálja őt a kész minta, legyen az népvers,
vagy gyermekmese vagy más költő egy-egy műve. Késznek formában,
kompozícióban késznek kell annak lenni, ami őt szerencsésen inspirálni
akarja. Szíve nagyon fogékony, de mintha saját szerelme, saját öröme és
búja elfogódottá, elfogódása ügyetlenebbé tenné őt a maga ügyében.

Szubjektív költeményei nem állják ki a versenyt többi testvéreikkel.
Poétasága 12. évébe esik – a kötet első verse alá tett évszámtól
számítva – szerelmi verseinek egy sorozata és Gyulai, mintha kezdő poéta
lenne újra, 12 évi poétai mult után! A nagy érzés az igaz poétát
szózatosabbá, Gyulait szóban szegényebbé, hebegővé, ügyetlenebbé teszi.
Neki mintha éreznie is eszével kellene, ha azt akarja, hogy verse
sikerüljön. A tárgy, az anyag, amíg nem vers, költő képességeit
csökkenti. Ellenben felfokozza, ha megfelelő formában látja és képessé
teszi hasonló mű létrehozására.

1846–1881-ig vannak a kötetben versek. Harmincöt éves költői
pályafutásnak eredménye e kötet. Fogjuk – kvantitatíve – ahhoz, amit
egy-egy költő írt s meg fogjuk látni, hogy egy igazi költő öt éves
pályán többet ír, mint Gyulai harmincöt év alatt írt. Nem mintha azt
mondanám, hogy aki legtöbbet ír legkülönb, nem is gáncsképpen, csak mint
jellemző vonást hozom fel. És azt állítom, hogy igazi költői lélek
folyton és szakadatlanul teremt. Benne van a lélek, amely hajtja, amely
nyugodni, pihenni nem engedi s egymásra nőnek a kötetei. Ir jót,
gyengét, nagyszerűt, selejtest, vegyest, egyforma kedvvel, belső
kényszerűséggel, amíg vénája el nem apad s maga el nem hallgat
végképpen. Minden izgatja, inspirálja, amit lát, amit hall, amit érez,
amit gondol s benyomásainak eredményeképp bőven szórja adományait,
tehetsége és hivatása gyümölcseit, megbájolni a világot. Egy erős és
eredeti költő 35 éves pályájának minden eredménye mindenha egy-egy kis
könyvtár. Mily hideg és megfontolt viszony költő és múzsa közt, amely e
nagy időn át oly meddőséget mutat. Egy-két vers egy évben, ennyi az
egész. Bölcs számítás-e, bölcs önismeret-e ez nála vagy öntudatlan
karakterisztikon? Mindenik esetben jellemző; oly abstinencia, minőre a
nagy szerelem nem képes, tehát Gyulai viszonyában múzsáihoz a nagy
jelzőnek nincs helye. Viszont mindenik esetben erény is. A nagy költő
írhat sokat, írhat temérdeket, legrosszabb versében is van egy-egy
szakasz, egy-egy sor, kép vagy ötlet, mely zseníjére vall. Aki tehetsége
szerint nem nagy, annak okos mértékkel kell írnia, ökonomikus maga
koncentrálásával, ha nem akar üres rímkovács és szószaporító lenni. De
tehetség dolgában nem csak legnagyobbjainknál kisebb Gyulai; kisebb
olyanoknál, akik nemcsak elismerésben, irodalmi állásban, de írói
értékben is viszont nálánál kisebbek. Mivoltának ez a pontja rám nézve
legérdekesebb. Midőn kénytelen vagyok belátni, hogy költői tehetségei
másod-, harmadrendűek, föltalálása kevés, imaginációja szárnytalan;
gondolatai, képei, formai érzelmeinek kifejezésére nélkülözik az
eredetiséget; sőt maguk az érzelmei inkább egy művelt szentimentalizmus,
mint mélyebb s igazibb érzések benyomását teszik; egy múzsa, akit
lendületes, őszinte táncos kedvben, ihlett divinációban, alkotó erejű
megnyilatkozásban sehol sem látok: mi az akkor, ami őt a magyar
Parnasszuson disztingvált költővé teszi, méltóvá az elismerésre, méltóvá
arra, hogy a nemesebb ízlés híveinek kedves auktora legyen, különbé
többeknél, akik Istentől többet kaptak szép hivatásukhoz és
sokkal-sokkal különbé valamennyinél, aki csak annyi tehetséggel maradt
meg a költői pályán, mint ő? Gyulai kritikus elme. Kritikai működésében
jobban felhevül, mint hogy ha lantja húrjait veri. Igazságát, mint
kritikus annyira szereti, hogy szívesen lesz érte akárhányszor
igazságtalan is. Poétai ihlet sohasem ragadja el se túlzásra, sem
igazságtalanságra; kritikai kedve akárhányszor. Verseiben is a nagyobb
hatás ott van, ahol emberek, viszonyok, politika vagy érzések felett
ítél, másszóval, ha mint poéta is megereszti kritikai fékszavát, ha
kritikát ír versben. Ezt pedig nem ritkán cselekszi, cselekszi egy
kiművelt nemes ízlés lelkiismeretes vezérlése alatt, a legtisztább,
legpallérozottabb stílban, féltékenyen őrködő műgonddal. Cselekszi
bőséges szabadsággal Romhányiban s azt teszi éppen Romhányit legkülönbé
Gyulai minden művei között, hogy benne legszabadabb tért enged írói énje
legerősebb tehetségének. Itélet, ízlés, gond a formában, gondolatban és
kifejezésben; tudás, a gondolkodás emelkedettsége és a lélek nagy
műveltsége a tartalomban, az igazságnak, a jónak szeretete a
karakterban, íme a ritka erények, melyek Gyulai poétai értékét sokkal
magasabbra emelik, mint ahol tehetsége áll.

Három főcsoportba oszthatók az ő verses művei: 1. Alanyi versek és
kisebb eredeti kompozíciók, melyek együtt egészben gyengébb oldalát
mutatják Gyulai egyéniségének. 2. Más művek impregnációja folytán
keletkezett versek, úgymint a népköltések, gyermekmesék hatása alatt
irottak. E téren vannak egyes darabjai, melyek talán versenytárs nélkül
állanak irodalmunkban, fölülmúlva csak mintáik által. 3. Az a rész, hol
műveiben a boncoló, a kritikai elem szélesebb tért foglal el: ide
tartoznak szatírikus versei s mindenek felett Romhányi, melyet saját
tapasztalásaiból, az életből vett adataiból szőtt, de idegen költőtől
tanult modort, hangot és Kisfaludy Sándortól kért kölcsön strófákat
hozzá.

Romhányi Gyulai legérdekesebb műve. Kiválóan érdekessé, sőt annak idején
aktuálissá nem politikai részei tették, hanem szatirikus kitérései.
Gyulai a kritikus szerepel itt, mint verses elbeszélő. Énekszóban, síma,
szép, kellemesen csergedező énekszóban gyakorolja minden untalan,
aránylag példátlan szépséggel sajátabb tehetségét. És e kedves
funkcióján annyira fölhevül, hogy közbeszúrva, észrevétlen, lírája is
igazabban csendül és nagyobb lendülettel szól, mint hogy ha csak
„dallani“ készti valamely körülmény vagy érzés. Ehhez járul a tiszta
forma, a fölényes gondolkozás, finom lélektani észleletek, egy
egyensúlyos objektivitás, éles megkülönböztetés és találó megfigyelés,
melyek nem túlzó, de nem is keserűség nélküli szatirikus kitéréseinek új
meg új táplálékot hordanak fel; dologi és személyi ellentéteket elkövető
méltányossága, szeretete az igazságnak, a hazának és saját ostorozott
fajának, hozzá az ő melankolikus egyéniségének közbeszólásai méla
rezignációval: íme az elemek, melyek változatossá, vonzóvá, élvezetessé
és becsessé teszik ezt a verses regénytöredéket. A forma tisztasága és
egyszerűsége, a gondolkozás és nyelv eleganciája és a fölényes szellem
Gyulainak egyébiránt minden versében erénye, mely néhol teljesen
takarja, néhol meg szerencsésen pótolja a költői véna hiányát.




Greguss Ágost.

Hallgatói az egyetem bölcsészeti karán, mikor tíz éves tanárságának
fordulóját ünnepelték meg, arany tollat nyújtottak át neki. Ő ez arany
tollal megírta utolsó művét – végrendeletét.

Két évi haldoklás után halt meg a mosolygó beteg. A borus decemberi nap,
mikor felvirradt, néma ajakkal, csukott szemekkel találta őt. Nem is
derült ki egész nap. Szürkén, ködösen, lélekzetfojtón ült a fővároson,
hideg, nyirkos, embervesztő lehével.

Akit legméltóbban temettünk volna kikeletkor, rózsanyílás idején, mikor
a természet harmattal, virággal hinti be a sírokat, zöld füvet gyorsan
fakaszt friss hanton, mosolygó élettel serényen takarja az enyészet
helyeit: a harmonikus, szép élet csendes kedvű hősét, a szerény
mosolygót, az idealista filozófust a tél kísérete követi velünk utolsó
útjára.

A halál kaszája kegyetlen éllel pusztít vetéseinkben. Alig sirattuk el a
legnagyobbat, a nagy kéri újra könnyeinket. Méltán fordítja le
irodalmunk nemtője a gyászfáklyát: az erény fekszik, az irodalmi erény a
ravatalon. Nem a törvényalkotó lángész, a tehetségbeli nagyság, nem a
hérosz, akinek élete küzdelmekkel, alkotásokkal gazdag és akit halála
tesz nagyobbá; hanem a lelkes író, a munkás, a kitartó, a búvár szellem
a gondolkodásban, az ízlésben és a műveltségben és mindezek nemességében
megállás nélkül előre törekvő munkás mintaképe.

Tüskés külseje – mint sok különös gyümölcsfaj, melyet a természet
szeszélye hoz létre – édes tejű magot: egy szelíd, derült, talán naív
lelket rejtett magában.

Széles homloka, torzonborz szőke haj által koszorúzva, nemes
gondolkozásnak vala székhelye, sovány csontos arca nem tett magában
biztató benyomást, de két nagy kék szeme barátságosan világított be e
különös vonások groteszk szögeibe; hangja merev, nyelve nehéz, mosolya
első látásra szarkasztikus volt. De úgy kellett lenni, hogy minden
ellentétes legyen rajta. A kemény hang és a szinte dadogó nyelv egy
tiszta, síma, folyékony és világos stílust, szorosan megformulázott
gondolatokat közvetítettek; faun-vonásainak szelíd szőke hajból adott a
természet keretet; éppen nem simulékony bajsza árnyából nem bocsátott ki
szúrós szót, gunyoros mosolya a jóindulat, a jóság, szívesség,
jótékonyság kíséretében jelent meg pajzán tündérnek. Mintha az
elérzékenyülés ellen szabadította volna rá tréfálkozó biztosítéknak. Jó
és nemesszívű ember volt, az volt érzésénél, gondolkozásánál, elveinél
fogva, melyeket széptani dolgozataiban hirdetett, élete viselt dolgaiban
mindenha követett.

Eredeti teremtő erő nem hajtotta őt, inkább a minták vonzották.
Szemléleti hajlam, kiváló megfigyelő és méltató képességekkel; mint
esztétikus kevesebb bíráló, mint ismertető kedvvel, mint filozófus egy
kissé poéta és mint költő inkább egy kissé filozófus. Alapos tanulás,
kiváló műveltség és a szépnek meleg, sőt rajongó kultusza: ezek voltak
munkásságának főtényezői. Az esztétika és filozófia terén is nagyobb
alkotások ambíciója nem vonzotta. Tankönyv a szép mesterségről, egy
monográfia a balladáról és a Shakespeare pályájáról írott kötetek, mely
utóbbiakban természetesen töméntelen idegen anyagot dolgozott fel: ezek
íme nagy munkái. Versei a lélek erényeinek apotéózisa, tiszta forma,
nemes gondolatok, elmésség, kedves tréfa és vidám bölcsesség által
értékesek. Az irodalomnak nagy vesztesége van a szegény szenvedő
halálában. Egy fáklyahordónk dőlt ki, aki sokat bevilágított tiszta
lángjával és sokaknak. Barátja embernek, állatnak, természetnek,
szeretettel szólt mindenről. Szerette tárgyát, szerette művészetét,
szerette hallgatóját. Ki az, aki őt hallgatta, aki életét nézhette, aki
egy könyvét elolvasta – mert ez mindenik ugyanaz – és aki őt magát meg
ne szerette volna?




Salamon Ferenc.  (1892.)

Tudós volt, komoly tudós, tele a tudás szeretetével és szerénységével.
Semmit sem vitt magából a piacra, sohasem játszott hossz-ra a nevével és
egy lépést sem tett híréért, melyért csak dolgozott, ami nagy sor, de
nem elég manapság. Hírlapíró is volt. Még pedig a javából való, de ott
is a foglalkozását szerette és szolgálta, nem a nevét, nem a hírét, nem
a személye hatását. Az ötvenes évek óta írt újságot, de talán valamely
külső szükségesség nélkül sohasem írta semmi dolga alá a nevét. Az
újságírásban elvből tartotta a névtelenséget. Nem csoda, ha a mai
reklámos világban száz üres név szélesebb körökben ismeretes, mint az ő
súlyos, tartalmas, drága neve. Pedig ez a név a legértékesebbek közé
tartozik a magyar művelődés történetében. Természete, vérsége,
személyének külsőségei és nehézkessége okozták, hogy hivatásának
korlátain innen maradt működésében és alkotásában. Tehetsége sokoldalú
volt, de elemeire bontva, mind atyafiságban állt egymással, amiben
dolgozott. Ha egy szóval kellene megjelölni az ő kvalifikációját, azt
mondanók, hogy Salamon Ferenc a halhatatlan újságíró volt. Mi magunk is
újságírók ezzel a legnagyobbat mondtuk. Mert hiszen mi egyéb az
újságíró: moralista, politikus, történetíró. Törvénye az igazság
szeretete. Salamont ez töltötte el. Egész lénye az igazság szeretetétől
volt áthatva s ebben rejlett nagy ereje úgy is mint történetírónak, úgy
is mint újságírónak. A divatos újságírásnak azt a nemét, mely
hallomásokból ír rémtörténeteket, titkokat fürkész és ajtókon
hallgatózik, megvetette egyszerű szittya vérének egész melegével.
Csodálatos, szokta mondani, hogy a mai újságírók csak az iránt
érdeklődnek, amit bizonyosan nem lehet tudni s elhanyagolják vagy meg se
látják azt, ami – kedves formulája: – napnál világosabb. Természetesen,
hogy mi apróbbak az előkelő álláspontra, szép mesterségünk e legnemesebb
felfogására mindig fel tudjunk emelkedni, ahhoz híjával vagyunk az ő
eredeti, nagy elméjének. Ő semmiről sem tudott írni, amit meg nem nézett
a szemével, meg nem tapogatott a kezével. De amit megnézett és
megtapogatott, abba tudott új, eredeti felfogást belevinni; abból
kikobozta a törvényt, a gondolatot és új lett, ami réginek, ismertnek
látszott. Az apróbbak új és ismeretlen és hallatlan dolgokat hajhásznak;
ő a régi látszatból a valódi tartalmat hüvelyezte ki. Igy tett mint
újságíró, így mint történetíró. Módszere aritmetikus volt, mindig
egyenletekkel dolgozott. Az ismertből kereste ki az ismeretlent.
Csodálatos gyanakvása volt mint történetírónak minden iránt, amit
emberek instruáltak. Az okmányok hitelére nem igen támaszkodott. A
természet munkái, a mesterségek munkái, a kő, a föld, a víz, az éghajlat
és az emberi természet törvényei voltak a fegyverei: ezekből írta
történeti munkáit. Ez az ő saját módszere volt eredeti, szellemes és
ellenállhatatlan. Kegyetlen a kritikája régi följegyzések, krónikák és
adománylevelek értékéről. Hányszor fordult egy-egy kő, vagy ércdarabhoz,
hogy az emberek megírt hazugságai ellen megvédelmezzék. Innen van
fejtegetéseinek az élettel, a színnel, a valósággal teljes volta.
Történeti munkái mind egy-egy regény érdekességét e módszertől nyerik. Ő
maga a matematikát dicsőítette tanítómesterének. Attól szerette meg az
igazságot – valószínűleg igazságáért szerette meg azt – s attól vette
rendszerét. Mint 48-as honvéd bujdosnia kellett, nevelőnek állt be s
akkor foglalkozott a tudás ez ágával s innen származtatta elméje
diszciplinált voltát. Mint újságíró foglalkozott a nevelés kérdéseivel
is. Egy felettébb érdekes cikksorozatot írt, mely utóbb különlenyomatban
is megjelent a hetvenes években, a Reform c. újságban. Ebbeli tanításai
mind a saját tapasztalásából voltak merítve. Egy siketnéma fiú volt a
növendéke s ő kitalálta a módját, hogy rendkívüli sikert ért vele, egy
lénnyel, akitől a tanulás két főeszköze: a hallás és a beszéd képessége
meg volt tagadva. Ki beszélhetett illetékesebben pedagógiáról, mint a
tanító, aki ily iskolát járt ki sikerrel? Ujságírói pályafutását, mint
kritikus kezdte. A Kisfaludy Társaság csak most egy-két éve adott ki
tőle két kötet ily dolgozatot. A legvonzóbb és legtanulságosabb
olvasmány irodalomkedvelők és írók számára. A hatvanas években ment át a
politikára. A Pesti Naplóban a bécsi dolgok rovatát kezelte s állandó
harcot folytatott a bécsi újságokkal. Érdekes polémia, sistergő
csatározás volt az s a legkelendőbb olvasmánya az akkori közönségnek. A
kiegyezés alatt érintkezett a vezérlő politikusokkal, akik nemcsak
meghallgatták észrevételeit, de értékesítették is. Tudom, hogy azt
tartotta, hogy a delegációk néma közös ülésezése az ő ötlete. Tudom,
hogy ez iránt mások is fenntartják apasági igényöket: de ő reá nézve a
dolgot tőle magától hallottam. A kiegyezés után a hivatalos lap
szerkesztője lett. Nem becsvágy nélkül vállalkozott ez állásra, de
becsvágya igen sok nehézségbe ütközött, mert a hivatalos lap a
diszkréciók kegyetlen kötelékeivel volt guzsba csavarva. Csakhamar meg
is érte, hogy e lap eltiltatott minden hírlapírói közléstől.

Elviselte a dolgot, mert abba az időbe esik nagy vállalata: Budapest
történetének a megírása. Ez az ő legnagyobb – fájdalom befejezetlen –
műve, melyet úgy készített, mint az az építőmester, ki egy monumentális
épülethez maga kénytelen követ fejteni, téglát égetni, maltert keverni,
tervet készíteni és kőművesmunkát végezni. A módszer, az anyaggyűjtése,
a tárgy fölszedése, alapozó munka és fölépítmény: minden az ő keze
munkája. A főváros területét, környékét bejárta, fölmérte, megvizsgálta
föld felett és föld alatt. Volt geológus, hidrológus, indzsellér,
topográfus, archeológus és Isten tudja mi hozzá. Ámulattal nézi az ember
azt az óriási szélességét a talentumnak, amelyre csak egy teremtett
újságíró képes, melynek színekben, tartalomban, anyagban gazdag
eredménye az ő nagy műve. Nem krónikát beszél ő el, nem valamely
történetet, félig mások nyomán hazudva, félig magától képzelve; hanem
megszólaltat hegyet, völgyet, követ és vizet, felépít hajlékot és
várost, de reális anyagból; megszólaltat egy-egy szerszámot, egy kardot,
egy sarkantyút, egy gombot, egy-egy pénzdarabot, föltámaszt egy-egy
embert megdöbbentő valódiságában, lelket idéz elejbéd, egyszóval
valóságot és igazságot. Ahol e kettőre nem akad, ott nincs érdeklődése:
ott nem épít, hanem rombol. Rombol meséket, pusztít mende-mondát,
semmivé tesz képzelgést és hazugságot. Ő eddig a klasszikus történetíró
a magyar történettudományban. A mult idők lehét, letűnt idők lelkét az ő
munkáiból lehet kiérezni. Régi történeteink elbeszélve megvannak
összefüggésben több jeles író tollából. Magyar történelem, amely
tudományszámba menne, az nincsen. Történelmi felfogást Salamon könyvéből
lehet tanulni. Aki az ő művét haszonnal olvassa, több magyar történelmet
tud, mint aki a többi Magyarország történelmeit betéve tudja.

A publicisztika munkáiba ellenállhatatlanul sodorta őt 1870-ben a
francia-porosz háború. A Reform az akkori áramlattal szemben egymaga
pártolta az összes magyar lapok közül a poroszok ellenében a franciákat.
Ez irányhoz csatlakozott ő is és egyik félelmes ereje volt az
irányzatnak.

Azóta nagyobb újságírói hadjáratban nem vett részt, de összeköttetéseit
fenntartotta s ápolta s a Budapesti Hírlapnak a későbbi években is
gyakran volt vendége, természetesen nem politikai cikkel. Néhány év óta
egyetemi tanár volt. Ez volt élete keserűsége. Lemondással,
elcsüggedéssel lépett mindenkor a katedrára. Gyűlölte az élőszóval való
előadást. Inkább öt óráig írnék, mintsem hogy egy óráig beszéljek,
mondta, valahányszor az egyetemre való útjában betért hozzám, vagy
másutt volt találkozásunk. De azért csak eljárt kötelességtudón, bár
mélyen megvetette azt is, amit előadott, mert általános magyar
történelmet kelle hirdetnie, azért ott is vonzó, eredeti és érdekes
volt.

Alacsony, zömök ember, tömött tagokkal, rövid nyakkal. Négyszegletes
feje benn ül két válla közt, göndör, most már erősen szürkülő haj ad
arcának keretet. Homloka szűk, orra lapos, eleven két piciny szeme távol
áll egymástól, ritkás szakáll és bajusz borítja az állát. Valóságos
tatár arc; de oly jóízű barátságos mosolygása volt, hogy ezt a különös
arcot vonzóvá tudta tenni. Szíve lágy és jó volt, mint a kenyér. Adta is
szívének jóságát mindenkinek, aki közelébe jutott, mint ahogy a jó apa
osztja ki családja közt a felszelt kenyeret. Szerény volt jelleme, jó
volt a szíve, nagy volt az elméje. És semmivel se fukarkodott,
mindenéből bőven adott. Keresményéből, tudásából, jó szívéből és
hatalmas talentumából egyeseknek és nemzetének, amelynek dísze és fénye
volt.




Erkel Elek.  (1893 június 11.)

A Népszínházon fekete zászló leng s halálát hirdeti egy művészi
pályafutásnak, amely ott kezdődött és ott végződött. Erkel Elek, a
nagynevű Erkel-család egyik sarja, méltó nevére, a Népszínház megnyitó
napján, 1875 okt. 15.-én állt mint karmester először a közönség előtt.
Azt lehet művészi pályája kezdetének mondani. Azelőtt végigment azon a
praktikus iskolán, mely minden Erkel-fiú iskolája volt. Tanult otthon
muzsikát, amelynek minden elemével már veleszületett, azután verte az
üstdobot, a nagy dobot, meg a cintányért a Nemzeti Színház zenekarában.
A nemzeti színházi nagy dob mellől került a magyar zenevilág Lexije a
Népszínház karmesteri pulpitusa elé. A története e dolognak nincsen
érdekesség nélkül. A Népszínház első igazgatója az új színház
személyzetének szervezésében volt és meglátogatta az öreg Erkelt, akivel
éppen egy házban lakott, de egy emelettel fölebb.

– Az egyik fiát óhajtanám elkérni, így szólt a látogató a mesterhez, aki
az Erkelek udvariasságával és diplomatikus előzékenységével fogadta. – –
A fiamat? Melyiket?

Akkoriban járta a Ripacsos Pista dolmánya és különösen a Falu rossza.
Azért említem a kettőt együtt, mert mindenikhez Erkel Gyula
szerkesztette a zenét igen nagy ügyességgel és megfelelő szerencsével.
Azonkívül csinált épp akkortájt muzsikát a Csongor és Tündéhez is. Ezek
olyan munkában mutattak nagy hajlandóságot, aminőt az ember egy
külvárosi színház karmesterétől vár. Világos, hogy Erkel Gyula van arra
hivatva, hogy az új színház karmestere legyen. Ezeket az öreg úr
meghallgatta és egy kis ide-oda beszélés után pár napi időt kért.
Ezalatt kétségkívül haditanácsot tartott a család, mert az Erkelek
egymás nélkül semmit sem csináltak, még operát sem. Pár nap múlva Erkel
Ferenc visszaadja a látogatást az igazgatónak és így szól:

– Odaadom a fiamat, de nem a Gyulát, hanem az Eleket.

– Igen? – mond az igazgató – de én Eleket nem ismerem, csak azt tudom,
hogy most van a nagy dobnál.

– Való, hogy ott van, de az nem tesz semmit. A nagy dobhoz kell a
legjobb muzsikus. Anélkül a dob és cintányér nem muzsika, hanem lárma!

– Jó – felelé az igazgató –, ha Erkel bácsi azt mondja, hogy Eleket
adja, akkor bizonyos, hogy Elek odavaló, tehát viszem Eleket.

És azóta Erkel Elek halála napjáig szolgálta a Népszínházat és míg
egészségét bírta, szolgálta az Erkelek zsenialitásával, kitartásával,
diplomatikus hallgatagságával és udvariasságával a szolgálatban. A
legkitünőbb karmesterek közül való volt. A színésznek félsiker volt, ha
Erkelt látta maga előtt. Oly könnyedén, oly biztosan vitte a szólistát,
kóristát és zenekart, mintha csak bűvös ereje lett volna karjában és
pálcájában. Sokszor azt hittem, hogy mindenki, aki színpadon van, valami
titkos szállal van az ő pálcájához kötve. Csodálatos módon tudott
összezsugorodni és fölegyenesedni a helyén. Az énekes nyugodtan nézte
nagy fejét. Bizonyos volt benne, hogy amint rákerül a sor, hogy bele
kell vágnia, Erkel szeme hozzá röppen és pálcája megszólaltatja
hangszálait a kellő pillanatban. Addig hiába kereste a karmester szemét.
Ugy bujkált az a színpadi tömegben, hogy éppen csak azt látta meg, akire
az ének sora rákerült. Különös adomány ez. Hallom, hogy Erkel Sándor is
bírt vele. A Népszínháznak oszlopos tagja volt Elek, de én azt hiszem,
az operának is és bármely előkelő zenevállalatnak oszlopos tagja lett
volna.

Erős, nagy lomha test volt. A ruha úgy állt rajta, mint a fogason.
Járása nehézkes volt, majdnem esetlen, mint egy elefánté, de ez a
szétmálló tömeg a karmesteri székben könnyű, ruganyos, előkelő volt.
Taglejtése esztétikus, határozott és bájos vonalakban járt a hullámzó
zene felett, egy néma zene maga is. Erő és szépség volt e ritmikus
mozgásban s a mód, ahogy karnagyi botját tartotta s egy pár kézmozdulata
tipikus lett, eltanulták kollégái is.

Mint zeneszerző három nagy kísérletet tett a Népszínháznál, három
operettel, de kevés szerencsével, ami azonban nem a talentumán múlott.
Erkel Elekre nézve csak a kotta létezett. Ha oly korban születik,
amelyben a specifikus magyar muzsikának, a polifonikus kompozícióknak
van kelete, akkor, azt hiszem, kifejlődött volna kompozitori tehetsége
és ő maradandó művekkel tett volna bennünket gazdaggá! De az Erkeleknek
a zenei zsenijök mellett még egy igen nevezetes zsenijök volt: a kiváló
érzék az élet praktikuma iránt. Az érdekekkel kérlelhetetlenül
leszámoltak. Az öreg maga meghajolt a Wagner-divat előtt, mert uralkodó
erejét nem tagadhatta és elhagyva sikereinek mezejét, ahol eredeti
természete érvényesült: wagnerista lett fényes tudásával és csatát
vesztett csata után. Elek konstatálta magában, hogy az operettnek van
nagy kultusza és operettet írt, holott annyira sem érdekelte ez a dolog,
hogy akár csak el is olvasta volna a librettóját.

Ő megírta zenéjét anélkül, hogy tudta volna, hogy a história miről
traktál. Elolvasta kénytelen-kelletlen a megzenésítendő verseket és
amiről szólt a vers, az vezette őt a – hangszerelés brilláns
kezelésében. A librettóval nem törődött, vele néha a legvastagabb
ellentétbe keveredett. Oly egyoldalúan csak muzsikus volt, hogy – nem
maradván meg a tiszta muzsika mellett – mint operaszerző csak félsikerek
dicsőségét élvezhette.

Igazi dicsősége volt a népszínművek felbokrétázása dalokkal. A
Vereshajú, a Sárga csikó, a Piros bugyelláris ebbeli örömének aranyideje
volt. A legszemetesebb forrásokig elmenni egy-egy dalért, az neki
élvezet volt. Élete zenében folyt le, teljes egyoldalúságban. A
közdolgokból is alig érdekelte valami. Ujsággal keveset élt. Beszédében
felettébb óvatos volt és inkább az ujját leharapta volna, semminthogy
felebbvalójának olyat mondjon, amiről tudta, hogy nem fog neki tetszeni.

Tökéletes színházi diplomata volt.

Kollégáival megesett, hogy sértő nyilatkozatra ragadtatta el magát, de
csak a karmesteri székben és ott is mindig máshova nézve, mint ahova
beszélt. Az ilyennek is az lett a vége, hogy vacsorát fizetett annak,
aki megbántotta, vagy dühbe hozta és addig rimánkodott az ügyelőnek – a
színpadi porkolábnak –, amíg le nem törülte azt, akit ő iratott fel a
panaszkönyvbe, ahonnan a színházi bíróság elé kerül az ember.

Sok érdeme és érdemes multja van a Népszínház körül, méltán hirdeti
gyászát a fekete zászló. Agglegényi hanyag életet élt, komolyan a
színházon és a muzsikán kívül semmivel, még magával sem törődött. Azt
kell mondanunk, hogy a színház több hasznát vette neki, mint ő a
színháznak. Tehetsége nem jutott érvényre, elkallódott, széthullott,
mint ő maga, aminek oka, ami különös zeneéleti viszonyunk. Egyénisége
nem élt külön önálló életet, hanem csak része, mintegy orgánuma volt egy
zenész családnak, az Erkeleknek, akik együtt tesznek ki egyet és
felolvadnak mind az öreg úrban, akinek egyénisége dominálta a családot.
Csak a dirigensi zseni érvényesítette magát Elekben és Sándorban, mert
elvégre dirigálni nem lehet kollégiálisan, mintegy családi tanácsból.

A színháztól és énekeseitől szép koszorút érdemelt Elek és őszinte
bánatot, mert az ő acélkezét sokáig fogják sínyleni azok, akik jótékony
erejéhez hozzá voltak szokva.




Versek és versírók.  1893 június 17.

Furcsa dolog manapság a vers. Akárhányszor hallja és olvassa róla az
ember, hogy divatját multa, mai világnak nem való, de nem is kell e
szóval és gondolattal való játszadozás. Egyébre van ma gondunk egyfelől,
másfelől a realizmus és naturalizmus világában a feszes, fűzött, kimért,
nem természetes forma, minő a vers, lehetetlen, hogy általánosabb
érdeklődéssel találkozzék. Naív lelkek és akadémiák bogara az immár, a
modern világ ízlésében nincsen jó helye.

Biz ez ha így van, igen sanyarú dolog. Mert ha igaz is, hogy általában
az emberek ma nem igen kapnak a versolvasáson, mégis abban nem változott
semmi, hogy a versírásnak ma is csak annyi bolondja van, sőt tán több
is, mint akármikor lehetett. A poéták különös népe tehát ellentétben
lenne kora különös hajlandóságaival, ez a következtetés, de én azt
gondolom, hogy hamis következtetés. A vers maga oly szép, oly elmés
dolog, hogy – ha sikerült – soha értékét és érdekességét el nem
vesztheti. Közönségének meg kell lennie a társadalom minden rétegében: a
műveletlenben épp úgy, mint a műveltben. A jó versköltés oly ritka és
oly előkelő adomány, az emberi képességek közt oly kiváló, hogy
lehetetlen a többi embernek iránta közönyösnek lenni. A versköltés
követeli jogait a művelődés legkezdőbb állapotában. Csodás
tökéletességre emelkedik a civilizáció fejlődésével. Lehetséges volna az
emberi művelődésben oly kort elképzelni, amelyben az emberi ízlés
elveszíthetné fogékonyságát az emberi elme e nemes és finom alkotásai
iránt.

Én azt hiszem, ez lehetetlen.

Semmi, ami az abszolut jóra törekszik, ha megüti a mértéket, divatnak
alávetve nincsen, hanem örök életet él. Egy különbség azonban van a régi
és mostani idő közt, a régi alatt értvén azt, melyről a mai poétai
nemzedék azt hiszi, hogy a költők aranykora volt a maihoz képest, mely
állítólag semmi fogékonyságot sem mutat a rímjátékosok ügyessége iránt.

Régebben elszigeteltebb és korlátoltabb életet éltek az emberek. A sajtó
rendőri felügyelet alatt volt. Még az események is csak nagyon
megrostálva jutottak festék alá. Politikával, közügyekkel, nagyok és
kicsik magaviseletével és cselekedeteivel csak hallomásból, kávé mellett
foglalkozhattak az emberek. A polgári élet is szépen meg volt
rendszabályozva, a céhek őrködtek jogaikon és döntöttek egyének
sorsáról. Az emberi szellem kétharmadrésze parlagon hevert, tétlenségre
volt kárhoztatva s természetesen arra vetette magát, amire lehetett.
Képzelhetetlen odaadással foglalkozott a színházzal (igaz, hogy kölcsön
kérve és adva a könyvet, vagy lemásolgatva tartalmát, a szépliteratúrai
termelést.) Egy mai poétának sem tanácsolnám, hogy cserélje fel korát
amaz ideális idővel, amikor az emberek úgy el tudtak andalodni sok
középszerű versen, lemásolgatták egymástól és irígyelték a költő
dicsőségét. Szegény és szomorú idő volt az a költőkre egyénileg. Ma
igaz, hogy az emberiség figyelme és érdeklődése hétezer felé van osztva
a modern élet nagy versenyében, de az emberiség is aránytalanul több, a
sajtó szabad, a tudás és kutatás szabad és a verseny szabad. Óriási
tömege a vállalatoknak foglalkoztatja a szellemi munkásokat. Forgalomba
jő sok középszerűség, elaprólékosodik nem egy talentum, az irodalmi élet
nem sejtett mértéket ölt, a műveltség, az ízlés nagy arányokban terjed
és habár ma is megvan – még jobban és jutalmazóbban, mint bármikor volt
– a közepes képességeknek is a közönsége, mégis a verselőket szigorúbb
mértékkel mérjük. Ez azt jelenti, hogy száz ügyeskedőt hagyunk szaladni
pályáján anélkül, hogy fölbabérkoszorúznók, viszont összeköttetés,
véletlen, divat és az irodalmi piac sajátossága akárhányat sikerhez
juttat, amelynek értéke nincsen műveiben kifejezve. Ha pedig versírók
nem képesek oly sikerekre szert tenni, minőt óhajtanak és minőnek
szerencséjében más irodalmi ágak, nevezetesen regény-, tárca- és
színműírók sűrűbben részesülnek, ennek nem az az oka, hogy a vers ma nem
kell a közönségnek. A hiba a versírókban van, nem a közönségben. Csak
akadjon poéta, aki a mi korunk tartalmát tudja megfelelő becsű formába
önteni, poéta, aki eltalálta a tárgyat, formát és hangot, aki gyermeke
idejének s egyszersmind megfelelő tehetség: ez nyitott országutat fog
találni. A vers igen finom és kényes portéka. Elverselni a régi témákról
régi mód szerint: erre akad elég ügyeskezű ember. Nagy talentum, aki
rímes beszéddel bele tud markolni érdeklődésünk eleven világába, ki a
kapcsolatot az örökkévalóság és a mi életünk között megtalálja és
helyreállítja: az még mindig kerestetik. Én szeretek minden elibém
került verset elolvasni, nem mulasztom el belepillantani a
verskötetekbe, melyek elibém kerülnek. Temérdek ügyes emberünk van, sok
a biztató tehetség; de a mélyebb, filozófikusabb lélek, a képzettebb
elme, az alapos tudás, ami, hogy a költői talentum babért nyerjen, ma
mind elengedhetetlen, alig akad itt-ott elszórva egyenkint, együtt éppen
nem.




Munkácsy Mihály.

Fiatalon ment külföldre és hányódások, kétségek és lélekbontó válságok
után kivívta korszakos talentumával neve számára a világraszóló hírt. Ki
istápolta, ki emelte, ki tartotta őt fenn? Bizony mindnyájunktól ott
mehetett volna tönkre anyagilag és erkölcsileg. De bezzeg reklamáltuk
rögtön magunknak, amint fénye először kitört és bevilágított egész
világrészt. Azonban akkor sem volt még vége az ő küzdelmének. Még akkor
egy nagy és végzetes meghasonlásnak jöttek reá fekete napjai. Ebből is
csak a maga lelkének nagy ereje és tehetségének zsenije vezérelte ki.
Nagy alkotásai úgy következtek, ahogy az évek jöttek reá. Semmit sem
kért senkitől, a maga erejéből ment fel a halhatatlanok társaságába. A
civilizált világ ünnepelte őt. Ünnepeltük mi is, de némelyek megbánták,
mert mikor végre nekünk is festhet valamit (nem nábobjainknak, mert erre
csak az angol és amerikai magánembereknek van pénze, hanem a nemzetnek),
ekkor szemére hányták, mondván: „nem mondhatja, hogy honfitársai nem
tömjéneztek neki s nem ugrálták körül akárcsak a Buddha szobrát,
valahányszor csak hazajött“.

Igen szomorú látvány ez. Mert igaz, hogy Munkácsy, a művész, könnyen
ellehetne Magyarország nélkül. Ellenben Munkácsy, a magyar ember nem tud
ellenni hazája nélkül. Minden igaz léleknek szüksége van erkölcsi
egyensúlyához a – hazájára. De ha mi aszerint kezdjük el a haza fiait
taksálni, ahogy 8000 koronás ajándékot adnak, vagy nem adnak a nemzetnek
és hogy becsületes munkájok megéri-e, vagy sem ellenértékük árát: akkor
hányan maradunk jó hazafiak? Igazán szép kívánság: az ember művészetével
szerezzen hazájának hírnevet és becsületet; de ez nem elég, vegye még
meg drága ajándékkal és olcsó munkával hozzá a jogot, amely mindenkié
lenne talán egyformán, aki vétkesen el nem játszta: a jogot, hogy
hazafisága kétségbe ne vonassék nyilvánosan!

Az is baj, hogy ideje nagy részét Párisban tölti. Természetesen,
illetlen dolognak tartjuk, ha egy magyar mágnás magyarországi dús
jövedelmeit Párisban vagy Bécsben költi el. Ha azonban egy magyar ember
bármely ágában a foglalkozásnak valahol a világforgalmat adóztatja meg
magának tehetsége, szellemi felsőbbsége, találékonysága segítségével, ha
csak hazájától el nem szakad: büszkeséggel fogjuk honfitársunknak
vallani. A képzőművészeteknek nem európai empóriuma Budapest. Itt azt a
hírnevet nem elérni, de még fenntartani sem lehet, amelynek élvezetében
van ma Munkácsy s mely minekünk, magyaroknak több becsületet kamatoz,
mint hogyha magát a művész azokból a viszonyokból, a művészi fogalmak
ama középpontjából kiszakasztva, hazajönne beleilleszteni magát a
szerény keretbe, amellyel mi szolgálhatunk neki. Én imádom a Balatont és
bámulom a cethalat; de nem megyek annyira imádatomban, hogy a Balatonban
akarjam megtelepíteni a cethalat. A Balaton nem nyerne vele, a
tengerjáró cethal pedig nem állaná ki a kis víz kisszerű viszonyait.

A virága azonban minden kritikának, amellyel jelen korunk s a magyar
civilizációnak e fényességét illetik, a következő kérdés: „Nem lehetett
volna-e azt a nagy képet egy igazán hazai festővel megfestetni, aki
olcsón és jól megcsinálta volna s a többi termeket a többi nevesebb
művészek alkotásaival benépesíteni? Ha a kétszázezer forintot húsz jeles
művész közt felosztjuk, jut mindegyikre.

Mintha csak csizmáról lenne szó. A jelszó: „olcsón és jól“. Lehet a mi
hazai, a mi itthon lakó művészeinkre nézve ezeknél lealázóbb sorokat
írni? És félek, hogy e megalázó gondolat művészi körök inspirációjából
íródott meg.

Nem fognak azonban e sorok engemet arra csábítani, hogy művészeinket,
akik itthon, vagy bárhol vannak, kisebbítsem. Igen jeles, igen szép
gárda az, amely az ecsetet forgatja a nemzet dicsőségére. De fájdalom,
való, hogy e jelesek közül is többen, alig, vagy éppen nem találják meg
törekvéseik kellő föltételeit a hazai viszonyokban. És bizonyos, hogy e
pontban mindenkinek jogában áll a maga anyagi és erkölcsi érdekeivel
leszámolni s aszerint rendezni be az életét. Igy van az, hogy kevés
jelesünk van itthon, sok jelesünk van külföldön. Mindenki aggódva
gondolja magában, hogy Benczur Gyula kiváló talentuma nem képes
elégséges hatást gyakorolni hazai környezetére egyfelül és viszont nem
termékenyül meg tőle megfelelő alkotásokra. Mert itt korlátolt és
kicsinyes a művészi élet és az érdeklődés a művészet eleven élete és
fejlődése iránt.

Oly talentumnak, mint a Munkácsyé, itt nincsenek meg az élete
föltételei. Neki a nemzetközi művészi forgalomban van a helye, amely
értékét taksálja. De viszont, ha arról van szó, hogy műveinek hol van
helye: akkor a magyar nemzet fővárosát illeti az első szó.
Képzelhetetlen az, hogy itt egy monumentális középület épüljön, képekkel
diszíttessék és abból Munkácsy hiányozzék. Akit e nemben a magyar nemzet
jelenleg legnagyobbnak produkált, azt, mikor nagyot alkot, nem lehet
nélkülöznie. Az országháznak nemcsak fődísze, hanem főhíressége is az a
kép lesz, amelyet Munkácsy fest a falaira. A kép árát el lehet osztani,
ha el lehet osztani e mester tehetségét is művésztársai közt. Ha régen
így gondolkoztak volna, akkor az olasz nagymesterek képeit hiába
keresnők ma Itália középületeiben és templomaiban. Akkor a krónikákban
az volna megírva, hogy X. városa drágálta Rafaelt és más – különben „jól
és olcsón“ dolgozó hazai művészekkel festtette képeit. Magyarország
kultúrájának történetéhez tartozik, Budapest és a magyar nemzet
becsülete megkívánja, hogy aki legtöbbre vitte művészetében magyar
ember: annak művei a nemzet birtokában elégséges számban legyenek. Aki
magyar azt látni akarja, az ne legyen kénytelen idegen országba menni;
aki idegen látni akarja, kénytelen legyen Budapestre jönni. Hogy a
becsületet és díszt, ami ebben rejlik, mennyivel fizette meg a nemzet,
az mellékes. Mentül fényesebben jutalmazza egyik legnagyobb fiát: annál
büszkébben mondhatja a magáénak. Én valóban a gondviselés egy
szeretettel teljes vonását látom abban, hogy a millenniumra adott nekünk
egy Munkácsyt, megfesteni nagy epopoeánk végső képét, a honfoglalást.




Az Isten-ember.

Nézem, nézem azt a nagy képet a Műcsarnokban s amint szemem áhítattal
csüng a kép megindító főalakján, forr fejemben a gondolat, amelyet a
nézők csoportjának egyik felére nézve épp oly könnyen eldönthetővé tesz
vallásos hite, mint másik felére nézve hitbeli szkepszise. Amaz látja
Munkácsy Krisztusában az Istent s ebben keresi a kép dicsősége és
nagysága döntő momentumát; emez csak a názáretbeli hitújító
tragédiájának hősét látja benne, az Istent nem, csak az embert s azért
mondja a felfogást újnak, az ábrázolást korszakalkotónak vagy
iskolaalapítónak.

A két csoport közt áll – Pilátus és azt mondja: hol van az igazság?

Mondjuk ki mindjárt, az igazság a festő zsenijében van, aki
ellenállhatlanul ragadja meg a hivőt s a hitetlent; aki a vászonra
varázsolt alakját fel tudja ruházni mindama tulajdonságokkal, amelyek
képesek egyfelől praokkupált fogalmakat a legmagasztosabbról
kielégíteni, képesek másfelől abban, aki vallásos praokkupáció nélkül
járul e kép elé a tragikus momentum, vagyis a fenséges benyomását
fölkelteni.

E hatással szemben a képre magára nézve fontosságát veszti a vitatkozás
arról: hogy a művész felfogása és kivitele szerint mint Isten-ember
áll-e a képen Krisztus alakja, vagy úgy, mint ember. Mindenkit megihlet
a kép, mindenki leborulhat előtte áhítatosan. Az egyik imádja benne
Istenét, a másik az emberi képességet, nagyságot, végső sorban – magát,
mint embert, Munkácsyhoz épp úgy hasonlót, mint – Krisztushoz, az ő
felfogása szerint.

A képnek egyik fővarázsa az, hogy egyfelől csodásan tiszta, világos és
félremagyarázhatlan az ábrázolt cselekmény ama momentuma, amely benne
feltüntetve van, másfelől főalakja hatásának egyetemessége kérdésemnek
misztikus függőben hagyása által megóva, sőt biztosítva van. Bűvös
félhomálynak mondanám, ami e képben e kérdésen dereng, félhomály,
amelyen áthatni teljesen nincsen hivatva az emberi szem; félhomály,
amely nem vesz el az alakokból semmit, sőt amely árnyaikat növeli, az
illuziót táplálja, a képzeletet termékenyíti, mely adott esetekben egyik
leghathatósabb tényezője a művészetek hatásainak.

Hogy Munkácsy kereste ecsetével azt a Krisztust, aki művészálmaiban neki
megjelent, mutatja az a körülmény, hogy vázlatai között nem kevesebb,
mint négy Krisztusfej van. Rokon mind a négy, de nem ugyanaz. Aki a
képen van, az a hatodik. Az ötödik nincs sehol, mert az a képen volt, de
átfestette a mostanivá. Átfestette, mint annak idején olvastuk némely
francia műbíráló abbeli ítélete folytán, hogy Krisztus isteni része
hiányzik belőle. Ebből az következnék, hogy a mostaniból nem hiányzik s
ezzel a keresett felelet meg volna adva, ha ismét szemben nem állanának
azzal a véleménnyel, melyet e sorok elején idéztem s mely azért helyezi
a képet minden Krisztus-kompozíciók fölé, mert az embernek adja vissza a
jogát, nagyobbá tévén őt, úgyis mint hitalapítót, úgyis mint szenvedőt,
úgyis mint vállalata véres áldozatát az által, hogy isteni mivoltától
megfosztja.

Mi tekinthető vajjon ebben a perben döntőnek? Mi az, ami nemcsak a
művész szándékát, hanem eredményét is mindenkire nézve világossá tegye?
Mert nem elég esetleg tudnunk, hogy a festő Istent akart-e festeni, vagy
sem, emberi alakban. Meglátnunk, megismernünk kell, hogy azt festett-e?
Mi tehát a festett Isten csalhatatlan ismérve a szimbolikus
attributumokon kívül, melyekkel más művészek alakjaikat ellátni szokták?
Mi, ami a pert kétséget kizárólag eldönti? Miről ismerjük meg egy képen
az Istent, akinek fejét dicsfény nem környezi, ki mennyei környezete
nélkül van ábrázolva s oly helyzetben, midőn kárhozatos szenvedélyek
diadalt ülnek rajta, kezeit megkötözik s tehetetlenül hurcolják
„Ponciustól Pilátusig“?

Valóságban semmi, csak a hatás, melyet reánk tesz. Minthogy pedig a
hatás sokszor sok-, a jelen esetben kétféle, de olyan kettő, mely
megformulázva egymást kizárja, annál fogva csak azt az igazságot
tanuljuk meg, hogy a hatás tényezőihez, melyek a képben rejlenek,
járulnak, hogy az eredményt módosítsák, azok a tényezők, melyek a
szemlélőben vannak.

E szerint kutatásunk eredménye ismét nem volna több, mint az, hogy
akinek szívében benne van a Megváltó Isten, az a képben is megtalálja
Őt; akinek szívéből hiányzik, az a képen sem keresi, sőt éppen
negációjában találja élvezetét.

Kerüljünk más oldalról a kérdésnek. Nézzük, mi volt a művész föladata és
mi állt művészetének rendelkezésére, hogy céljához segítse.

Tegyük fel, hogy feladata volt megfesteni a szenvedő Istent. Akik előtte
vállalkoztak ez alak lefestéséhez nagy mesterek, azok három tényezőből
alkották meg Krisztus fejét: a hagyományból, a fogyatékos leírásból,
melyek alakját, arca, haja, szakálla színét – nem is mindig egyformán
hagyták az utókorra; azután a felséges arcból, melyet mint ideált
maguknak e hagyományok fölhasználásával megalkottak; végül a felvett
szituáció kifejezéséből az arcon.

Munkácsy nemkülönben eképpen tett. Az ő Krisztusában, nem tekintve
egyéni különbségét, – csak egy általános vonás hiányzik, amely a
többiben megvan: a lemondás vonása. Az ő Krisztusa éppoly magasztos,
éppoly ihletett, éppoly dicsőült, mint bármelyik elődjeé, de nem oly
rezignált. Szeme világol, fölemelt homloka impozáns, öntudata – mint
szava a tenger hullámainak az Irás szerint – fölötte lebeg és parancsol
itt a szenvedélyek feléje csapkodó habkoronáinak. Ellentétben áll-e ez
isteni voltával? Nem gondolom. Ellenben azt hiszem, e kép becsét
mértéktelenül csökkentené, ha nem így volna. A kompozíció mozgalma, az
alakok egy részének támadó szenvedélye, a helyzet, mely a művész által
fölvétetett, követelik Krisztus állását, fejtartását, szemének bűvös és
uralkodó világítását. Ez nagyon emberi vonás ugyan, de nem emberibb,
mint mikor azt mondja vért izzadva az „Isten“: „múljék el tőlem e
pohár“. És éppen ez a vonás teszi nélkülözhetővé a dicsfényt, az
immunitásának e jelvényét az emberi indulatok e tolongásában a földön,
sőt e vonás ereje nagyobb, általánosabb és közvetlenebb, mint a glória,
mely persze viszont szándékát teljesen világossá tette volna, ha
Munkácsy odafesti.

És vajjon miért nem festi oda? És azzal, hogy oda nem festette nagy
elődjei módjára, abbeli szándékát dokumentálta-e, hogy Istent nem, csak
embert akart festeni? Vesztett volna-e a kép, ha odafesti? Megannyi
kérdés, melyre nem tudok egyenesen felelni.

A festőnek mindenképpen csak az emberi alak áll rendelkezésére arra,
hogy Istent fessen. Módjában van mindent összeszedni egy ideálba, ami az
ember megjelenésében magasztos, fenséges van. De ha a legmagasztosabbat,
a legfenségesebbet festette is, az mindig csak a legmagasztosabb ember
marad. Az Isten a Genezis szerint a maga képére teremtette az embert, a
művész viszont a maga képére teremti az Istent. Semmi testrészt, ami
emberen nincsen, oda nem festhet, semmi kifejezéssel, semmi lelki
tulajdonsággal arcvonásban, testtartásban, amelyet emberről nem ismer,
fel nem ruházhatja. Bármily tökéletesen fesse tehát, ismét csak a
legtökéletesebb embert festette, sohasem az Istent, kit nem emberi
tulajdonságról kell, lehet és szabad Istennek felismerni, hanem isteni
tulajdonságokról, amely azonban csak szimbolikusan festhető le vagy csak
eredményében, mert csakis a léleknek tulajdonsága, ereje és hatalma.

Fesd az Istent, aki mindenhatóságát, természetfeletti erejét tettben
gyakorolja és nem fogsz vitát kelteni szándékaid felül. De ha fested
Istent, amint packázik rajta az emberi nyomorúság, alig van másod a
dicsfénynél, ami szándékodat világossá teszi a mai szkeptikus világban.
Hogy Munkácsy elmulasztotta vagy elkerülte Krisztusára dicsfénnyel
isteni volta bélyegét rásütni, lemondott az illuzió s útbaigazítás egy
sokat használt és igen kényelmes eszközéről: ezzel csak kivette képét a
katexochen egyházi képek sorából, anélkül, hogy profán képpé tette
volna. Ezzel tovább csak komplikálta amúgy is rendkívüli feladatát, de
fönntartotta magának vele az általánosabb hatás lehetőségét. Ha kereste
az istenit a maga Krisztus-ideáljában, nem a külsőségben kereste, hanem
abban, hogy a megváltó tanaihoz, emberi sorsához, megrendítő
tragédiájához méltó alakot állítson Pilátus elé, alakot, akinek látása
ebben a környezetben megtegye a nézőre a halálnak és föltámadásnak
együttes hatását; alakot, akiben a szenvedőt és győzőt látjuk egyszerre,
töviskorona és dicsfény nélkül is.

Ebben kereste és ebben meg is találta! És amíg a világ kihirdeti és
hiszi a bibliai Krisztus isteni voltát, addig látni is fogja Munkácsy
Krisztusában az Istent.

Nem volna érdekesebb dolog, mint egy oly művelt ízlésű embert állítani e
kép elé, aki a biblia-történeteket nem ismeri. Akire tehát a kérdés,
melyet feszegetek, nem létezik! Aki a képen kénytelen volna felismerni a
tömegek bősz szenvedélyéből, az írástudók gyilkos gyűlöletéből és a bíró
kishitű habozásából a vádlott veszett ügyét. Az mondaná meg csak nekünk,
hogy e kép a világ tragédiáját ábrázolja; az mondaná meg, hogy a
tragikus momentum ecset által soha megrázóbb kifejezést nem nyert, mint
e Krisztus-alak és fej által e környezetben. A tragikus momentum pedig a
legfönségesebb, amire ember emelkedik lelki tulajdonságok nagysága
által; az a momentum az erkölcs, az igazság diadala a halálban a
társadalmak, érdekek szabványai ellen való harcban; az a momentum
diadala annak, ami az emberben fönséges, örök, halhatatlan, tehát azonos
az Istenséggel.

Ime Munkácsy Krisztusában az Isten.




Szigeti József.

A gyermeket ritkán érdeklik a természeti tünemények. A világ a
gyermeknek egy adott keret, amelybe beleszokik, attól a pillanattól
fogva, hogy látni kezd. A természet periodikus tüneményei ehhez a
kerethez tartoznak. Figyelme inkább az esetlegességet keresi és
különösen a nagyok dolgának szeret a sarkában járni. Én gyermekkoromból
nem emlékszem arra, hogy természeti tünemény nagyobb hatást tett volna
rám. Ama gyönyörű romok is, melyek a zalamegyei hegység ormait
koronázzák, csak akkor kezdtek vonzani, amikor már Kisfaludy Sándor
regéit ismertem. Addig jobban érdekelt a kavicsos gödör, ahol játszani,
vagy a puszta téglaszín, ahol megint játszani, néha egyikben is,
másikban is fürdeni lehetett.

Csak egy ilyen dolog volt, ami különösebben érdekelt: az őszi köd. Az a
reggeli páraság, amely hűvös őszi reggeleken lomhán heverész a faluban.
Meg-megszakadozva óriás darabokban, ide-oda imbolyogva, hogy szinte
bujkálni lehet benne. Ezt gyakran nézegettem. Mulatságos és különös
volt, mikor egyszerre csak valami sötétséget láttam a méhében, amely
mozgott, lassan emberi formát vett fel, végül kilépett a homályból.
Ember közeledett felém. Rémesebb volt, mikor az én irányomból ment
valaki a köd felé. Most belép, a sarkán átvág és innét rája süt a nap.
Azután pár lépés után megint belelép és tovább megy és elveszti
körvonalai élességét, majd az egész formáját és immár csak egy sötét
folt marad belőle, mely tovamozog, végre eltűnik: elnyelte a köd.

Hetek óta minduntalan a szememet kísérti ez a gyermekkori benyomásom.
Hetek óta látok egy kedves alakot a végzetes köd labirintusa felé
haladni, ballagni. Már ott van. Már az egyik ködtömeg sarkán áthatolt.
Ismét rásüt az édes napfény. Megáll. Mintha visszanézne. Én rám néz?…
Kire néz? Mindnyájunkra?… Vidámság ül a szemében szomorúsággal
ölelkezve… De minő káprázat! Azt mondtam egy kedves alak? Hiszen én
kettőt látok, sőt hármat… ötöt… tizet, egy egész mozgó tömeget. Minden
egyes alakon ugyanaz a fej, ugyanaz a szomorúság mindeniknek a szemében,
vidámsággal összeölelkezve. Mintha utolszor nézne ránk vissza, hogy
belépvén a ködbe, a köd elnyelje az életet.

Ime most lép be, akinél vígabb cimborát, kedvesebb gazembert, munkásabb
henyélőt, a gyávaságban hősebb fickót, elmésebbet és szemtelenebbet ki
tudja, mikor látunk újra. Vesszen el minden gyáva pimasz! És a hideg köd
ráborul Falstaff hájtömegére, elnyeli furfangos nagy fejét, eltemeti
nagy szívének elpusztíthatatlan nagy vidámságát. Nem fogom többé
viszontlátni halhatatlan fiatalságodat jókedvű öregem!

De la Souche úr, hogyan, ön is megy? Kedves nyaralójából, az ön édes
gyötrelmeinek kényelmes kis tanyájából, a Nők iskolájának az egyeteméből
kilép, bele a ragadozó őszi ködbe? Óh, hiszen önnek, ha jól sejtem,
szarvai vannak, tépje foszlánnyá e rút ködöt, fujjon rá kifáradhatatlan
beszédű tüdejéből… Hogyan, ön megrázza álfürtös fejét?… Menni kell?
Isten veled Ágnes… és belép a ködbe és szétfoszlik… Miért nézném meg még
egyszer a Nők iskoláját, csak ezt a ködöt látnám s Molière vidámságai
könnyet csalnának a szemembe érette, akinek most már csak mozgó árnyékát
látom, eltűnőfélben, örökre.

S ki integet ott felém, hosszú kampós római botjával? Te vagy fejedelmi
Agrippa? Jókedvű, derék, fényes római lélek, öreg Meneniuszom? Viszed
fehér szakálladat a szürke ködbe? Hiába mentetted meg Rómát a Mons
Sacran egy adomáddal? Isteni humorod elől nem tér ki az éhes köd? Egy
toppantásodra, egy tekintésedre kővé meredtek a volszkus strázsák
Aufidiusz sátra előtt… Csakugyan elmégy? Futó tekintetet vetsz miránk
vissza. Szemrehányó tekintetet? Hogyan, te fényalak, mintha már nem a
szemedben, nem a lelkedben fészkelne olimpusi származású jókedved, hanem
iszákban a hátadon vinnéd magaddal a szennyes ködbe, mely befogadja
patyolattógás alakod, a bíbor pretextussal. Tudod-e, hogy tőled búcsúzva
Koriolántól búcsúzom és nagyszívű anyjától… Egy egész világomat viszed
magaddal… Isten veled…

És Meneniusz Agrippa után megy Poloniusz, Poloniusz után Sass István
uram és Sass István után egész sora a halhatatlan alakoknak, kiktől
örökre szóló búcsút veszünk,

Egy emberben nem lehet többet veszteni. Ezt jelenti az, hogy Szigeti
József megválik a színpadtól. Megválik? Nem, megvált. Mosolyogva,
nevetgélve, zsörtölődve mendegélt, egyszerre csak ott volt a csalfa köd
szélén, csak ott vettük észre a játék fordulatát. Az öreg Faun az ő
meghasonlott mosolyával ránknyilazott és belépett. Még látom elmosódott
kontúrjait, még a fülembe csendül egy-egy szava, de mindenen, amire
emlékezem, túl sír az őszi szél fuvalma, amely megmozdítja a ködöt,
amellyel együtt ingadoznak, lebegnek a távolodó alakok s amely fülembe
sírja:

Nem fogjuk többé látni halhatatlanságodat, jókedvű öregem!




Tamássi József.  1892 szeptember 8.

Jelen színésznemzedékünk egyik legeredetibb és legizmosabb tehetsége
haldoklik e pillanatban s életének leszerelt mécse tán ki is alszik
akkorra, mire én az utolsó pontot vetem e róla szóló kis megemlékezés
végére.

Harminckét esztendeje, hogy először láttam. Hidassy színigazgató
társulatánál játszott Sopronban, mint népszínműénekes, a hozzá méltó s
azoknak, akik látták, elfelejthetetlen, élete virágjában letört Szőlőssi
Ninával. Ifjúsága tüzében állott, alig hogy csak odahagyta a veszprémi
szűrszabóműhelyt, ahonnan a muzsa kiszólította; délceg, temperamentumos,
szilaj s egy meleg bariton hang birtokában már akkor föltétlenül
uralkodott a színpadon, amely megnépesedett, mihelyt ő rálépett, mert
élet, melegség, akarat jártak a kíséretében.

Ez 1860-ban volt. Nyolc-kilenc évvel később a városligetben, az
állatkert táján egy deszkából jól-rosszul hevenyészett fedetlen arénában
játszott Kőmives színtársulata. Ez ütött-kopott kompániában fedezte fel
Szerdahelyi Kálmán Tamássi Józsefet s kijárta szerződtetését néhai
Radnótfáy Sámuel intendánsnál. Nem ezek és nem Tamássi hibája, hogy
babér nem azonnal termett az ő homloka számára. Az ő szakmájabeli
darabok nem műszerepek. A műfaj maga, amelyben szerepei voltak, mint
költemény anyagánál és strukturájánál fogva is nem elég erős arra, hogy
a nagyobb műveltségű közönséget magában érdekelje. Hasztalan minden
hivalkodás, hiú erőlködés: a népszínmű sorsa föltétlenül a népdalhoz és
az énekesnőhöz, mint régen mondták: a vodvilistánéhoz van kötve. Ennek
igazinak kell lennie, hogy a népszínmű divatja el ne halványodjék.
Déryné, De Caux Mari, Hegedüsné, Blaha Lujza: ez a népszínmű története.
Ami közben van, nem számít. Ily közbeeső időben került fel Pestre
Tamássi. Bognár Vilma, Eötvös Borcsa, Helvey Ilka próbálták több
kevesebb szerencsével daluk szárnyára venni a pusztulásnak indult
műfajt, de siker nem követte őket. Tamássi ritka és frappáns tehetsége
sem tudott a dolgon segíteni. Ekkor, gondolom 1871-ben, jött fel
Debrecenből égi adományaival Blaháné, föllépett a Tündérlakban s a
forduló pont egy csapásra beállott. Most is előttem van az az este. A
közönség nem is álmodta, hogy voltaképpen nem Blahánét fedezte fel
akkor, hanem Tamássit. Eltelt Blaháné kedves, vonzó alakjával, szelíd,
szemérmes lényével, édesen csendülő dalával és nem látta meg, hogy
viszont Blaháné rajta feledkezik széles jókedvű játékostársán, ámul
változatos játékán, elmés találékonyságán, humoros tréfaságain,
egyszerűségén, természetességén, jóízűségén s engedi magát vinni,
ragadni és ott találja meg voltaképpen magát, ott lepleződik le előtte a
saját művészete, mellyel azóta is uralkodik a fővárosi közönség szívén.
Azt lehet mondani, hogy Tamássi játéka volt az a varázsvessző, melynek
érintésére kipattant a temérdek kincs, amit ma Blaha Lujza művészetének
mondunk. Akkor, mintha hályog esett volna le szép szeméről s mintha
hallottam volna felkiáltani: Aha, itthon vagyunk már!

Igy lett a fővárosi színházjáró közönség szemében egy fogalommá a
„Tamássi meg a Blaháné“ és a népszínmű új lendületet vett.

Legkülönösebb tulajdonsága volt Tamássinak, hogy alakjainak jelentőséget
tudott adni. Ugy felállította emberét a színpadon mindjárt első
megszólalásával, hogy a benyomás róla tiszta és határozott volt és az
illúzió teljes. Hangja korán megrongálódott, de a népdaloknak oly
mesteri deklamációját tudta, melyet wagneri művészetnek lehetne
neveznünk. A dal az ő ajakán nem közbevetett éneklés volt, hanem a
darabhoz tartozó szöveg. Épp úgy megjátszotta, mint a prózáját. És bár
egészben parlagi fejű ember volt, azt hiszem, esztétikáról nem sokat
hallott harangozni, de oly művészi inspirációval dolgozott, amely méltán
ámulatba ejtette a legkövetelőbb kritikus nézőt is.

Mert ha azt mondom, hogy dalait eljátszotta, azalatt nem azt kell
érteni, mintha belegesztikulált, járt-kelt s prózát csinált volna a
versből és a melódiából. Ellenkezőleg, más volt a játéka itt, más ott és
nem kevésbé változatos az egyik, mint a másik. Láttam őt egy népdalban
furulyával végigrohanni a színpadon (Vagyok olyan legény, mint te.
Csikós.) és láttam őt mozdulatlanságban elmondani dalát (ugyanott a
Magasan repül a daru). Amabban félelmet keltett, ezzel könnyekre
facsarta a szívedet.

Művészete teteje a Rokkant huszár, a Csikós és a Falu rossza volt. Mind
a három elsőrendű színészalkotás volt tőle, a remek szoborművek hosszú
láncolata mindenik. A népszínművek hőseinek vala a hőse ő. Más
darabokban, mint epizodista jeleskedett és nevezetesen a Nemzeti Színház
Shakespeare-előadásain mint nép, mindig adott egy-egy jóízű, vérmes igaz
figurát.

A szerencsétlenség akkor ütötte le, mikor már azon gondolkozott, hogy
átmenetet keressen az öregebb szerepekre. Tett is egy-két próbát és
világos volt, hogy itt is, ha anyagot kap, csak emelkedni fog. A sors
azonban halt-ot kiáltott feléje. Most pár éve, mikor a Betyár kendőjé-re
öltözködött a Népszínházban, szélütés érte, melytől balfele megbénult.
Csendes visszavonultságban élt azóta máig, amikor másodszor rohanta meg
a veszedelem, hogy leterítse. Elsőbben elszenvedte a halált, amikor
elvesztette a színpadot, most annak tán csak árnyékával vívódik. Mert a
mostani csak a testét öli utána akkor megölt lelkének.




Lukácsy Sándor.

Ma egy igen szép kritikát olvastam vonatkozással Lukácsy Sándorra,
legújabb darabjára, a szobrászokról s kőfaragókról, a színműköltőkről s
a színdarabcsinálókról, a művészekről s a mesteremberekről s végül a
kritikusokról, akik kétféle mértékkel mérnek. „Amint a kőfaragó –
úgymond az a kritika – sírköveivel a mulandóság szolgálatában áll, úgy a
drámacsináló is bizony csak az enyészetnek dolgozik.“ És a nyomorultak,
akik elől a halhatatlanság kapuja eképp bezáródik, még egyébként is
kikapnak. Gúnnyal, megvetéssel ostoroztatnak az igazi kritikus által,
akinek szempontja egyesegyedül a szépnek az a képzete, melyet meg tudott
magának szerezni. Akiről tovább mondva van, hogy „mellékes körülmények:
az irodalom napi érdeke, a pénztár viszonyai és más effélék, ítéletére
befolyást nem gyakorolhatnak“.

És suhog a szegény kőfaragó, a szegény Lukácsy feje felett az
„egyesegyedül szép szempontjának“ kegyetlen vesszője, amiért legutóbb
Arany János „Ágnes asszonyát“ tette csúffá egy népdrámában, ma meg Jókai
„Uj földesurá“-hoz folyamodott.

Hol végződik az irodalomban a kőfaragás, hol kezdődik a szobrászat?
Meddig dolgozik valaki az enyészet s hol kezd a halhatatlanság számára
dolgozni? Talán nem is szükséges vizsgálni; úgysem a vizsgálat, hanem az
idő dönti el, hozzá oly idő, melyet mi meg nem érünk. Hogy egyébként a
jó kőfaragó mindig többet ér, mint a rossz szobrász, az előttem nagyon
világos. Ha világos nem lett volna, Szigligeti Ede nemzeti kőfaragóink
céhmestere, valamint Csiky Gergely egy másik szerencsés kőfaragó érdemes
liferánsai a gyors enyészetnek, már megtanítottak volna rá. De boldog
Isten! Mivé is lennénk az életben temetőinkkel, házaink, kutaink,
udvaraink, kapuink s egyéb mindenféle épületeink díszítésével, ha a
kőfaragók becses céhe beadná a kulcsot? Mivé lennénk színházaink,
politikai, szépirodalmi lapjaink és füzeteink, könyvpiacunk, összes
irodalmi táplálékunk szükségleteivel szemben, ha becsületes kőfaragóink
megtagadnák a szolgálatot, ha a nyírottfejű puritán kritikusok máglyáira
rakatnának a boldogtalanok, ha szilenciumba tétetnének, amiért csak
középtehetségű emberi erényekkel dicsekszenek s nem jönnek a
halhatatlanság kiváltságával a világra?

„Az opportunitás a politika kiváltsága, a művészeti kritika mit sem tud
róla“, mondja emberünk erre, átmenetül oda, ahol a kőfaragók után
ezeknek jóakaratú bírálóit készül magasztos szempontjával „csúffá
tenni“.

Mindezek az idézett mondatok azonban közönséges közhelyek. Tanító
könyvben, ahol először el voltak mondva, helyesek. De az élet mindennapi
fogalmának tárgyaival s jelenségeivel szemben nagyképűen hangoztatva,
csak magasröptű tudálékosságok. A színház és termékeinek szerepe a mai
modern életben egészen más ítélő szempontok alá esik. Nem mintha a dráma
vagy a művészet szabályai megváltoztak volna, de rendeltetésük annyira
kibővült, hogy a viszony a mai s amaz időbeli dráma közt, midőn e műfaj
színrehozatala csak sátoros és nemzeti ünnepek váltakozása, költői
remekek versengése volt, annak a viszonynak felel meg, melynek valaha
csak leírása egy egész ember életébe került s amaz újságlap egy száma
közt, melyet ma egy óra alatt ezer meg ezer példányban bocsát a gép az
olvasó közönség rendelkezésére.

A modern életnek szüksége van hírlapjaira, regényeire s színházaira.
Párisban egypár millió újságlap jelenik meg mindennap s negyven színház
nyitja meg minden este kapuit a közönség számára. A negyven közül
egy-kettő akad, mely hetenként egyszer áldoz a halhatatlanságnak, a
többi az enyészet számára dolgozik. Igen sok fenkölt lelkű és tanult
kritikus tesz a színházak körül ott is napi szolgálatot. De senkinek sem
jut eszébe fölnyalábolni a szobrászt és agyonütni vele a kőfaragót. Ott
is van emberhalál, igaz. Ma kivégeznek egy rossz szobrászt, holnap egy
rossz kőfaragót. De azért, mert valaki csak kőfaragó és nem szobrász,
azért nem esik bántódása.

A „művészeti kritika“ fönkelt pártatlansága, opportunitás nélkül
valósága igen szép és nemes dolog, mikor nagy mesterek műveibe
elmerülve, keresi-kutatja az örökké szépnek a törvényeit, okulására és
gyönyörűségére a halandóknak. De ha kimegy a mindennapi szükséglet által
magának megteremtett szellemi vásárra s a gyors forgalom váltakozó
termékét veszi szemügyre – fel- s letünedező darabjait külvárosi
színházaknak, újságlapoknak szegény tömegeit – és nem hajlandó semmi
„mellékes körülmény“ által, sem az „irodalom napi érdeke“, sem a
„pénztár viszonyai“, sem „más effélék“ tekintetbe vételét megengedni;
akkor ugyan megóvhatta magának azt a lélekemelő öntudatot, hogy „meg
tudta különböztetni a drágakövet a csillogó üvegtől“, de nem győzte meg
a világ ép érzékű részét arról, hogy az legyen a fődolog, hogy ezt meg
tudják különböztetni, nem pedig az, hogy megkülönböztetésünk mellett
képesek legyünk a szellemi piac minden termékét, az üveget úgy, mint a
gyémántot, becse, haszna és szükségessége szerint méltányolni és
szolgálata jutalmához hozzájuttatni. És minthogy annyi drágaköve nincs a
világnak, hogy mindenkinek a fülébe, a nyakára, az ujjára jusson,
ellenben mindenki akar magának díszt, vagy a fülére, vagy az ujjára,
vagy a mellére, vagy mindenüvé, ahova tehető: ennélfogva az, ami – ha
üvegből, ha más értéktelen anyagból – a drágakő formájára van faragva s
ahelyett csillogni, villogni, az embereket gyönyörködtetni van hivatva
és e hivatásának bizonyos mértékig meg is felel, az az örökkévalóságra,
halhatatlanságra mint egyed nem tarthat ugyan számot, de nemében örök
időkön át fog élni és a mindennapi életben becsesebb szolgálatot tesz és
a forgalomban nagyobb értéket képvisel, mint maga a drágakő.

De álljunk meg, mert még betaláljuk bizonyítani, hogy a rossz színdarab
többet ér, mint a jó színdarab, pedig csak azt bizonyítjuk és állítjuk,
hogy az a pártatlan kritika, amellyel itt szemben állunk, voltaképp csak
egy irígy vén leány, aki az erényt botnak használja, nemhogy
rátámaszkodjék, hanem hogy üsse-verje vele a keze ügyébe került
fiatalokat. Mert az olyan elviselhetetlen, különösen az erényes vén
leányokra nézve, hogy a fiatal leány szemet szúr és tetszik, noha lám az
orra tömpe, a füle nem kicsiny, az ajka biggyedt s még mit tudom én,
hányféle hibája van. A vén leány egy lélegzetre elmondja mind, még meg
is szerzi mindeniket. Ami pedig a leányban a fiatalság, az az íróban a
tehetség. Az olyan kritikusra elviselhetőbb, ha egy tehetségtelen írót
lát, akinek nincs más érdeme, minthogy elkerüli a nagy hibákat, mint az
olyan, akit az eleven tehetség nem ment meg a nagy hibáktól és
tévedésektől.

Lukácsy Sándor, amint én ismerem, pedig sokat a veséibe néztem, tehát
gondolom, hogy némileg ismerem, igen jelentékeny színműíró tehetség.
Azonban egy teljesen demoralizált tehetség. Fejlődése minden idejét az
élő irodalomtól elszakadva, vándorló vidéki színpadok napi szolgálatában
töltötte el úgyis mint színész, úgyis mint művezető, úgyis mint író.
Hevenyészett, alaposan meg nem gondolt munkára volt múzsája hivatva s a
könnyűség, mellyel dolgozott e tekintetben, épp úgy csábította őt magát
excesszusokra, mint igazgatóit arra, hogy visszaéljenek szolgálatkész
képességeivel. Igy a fölületesség az okokban, a külsőségek
predominációja mindenben, az ízlés parlagisága a tréfában, úgy mint a
komoly részekben, amit eleintén tán csak a gyors munka könnyebbsége
végett engedett meg magának, az idők folyamán második természetévé lett,
vagy tán oly hiba volt kezdetben, amelyet nagy elfoglaltságában nem ért
rá észrevenni magában, annál kevésbé kigyomlálni tehetségéből.

Nehogy valaki Tóth Ede példáját hozza fel nekem, mint aki szintén
hasonló viszonyok között élt s mégis ott írta meg a Falu rosszá-t. A
különbség a feltételekben igen nagy. Lukácsy (ezt maga nem hiszi
magáról, de mindenki mondja róla) csakolyan rossz színész volt, mint
Tóth Ede; de amellett oly becses tag volt minden színigazgatóra nézve,
hogy mint színész is elsőrangú számba ment – egyéb tulajdonságainak
okáért. És mint színműíró kapós és kelendő volt Magyarországon. Az ő
színműveit 15–20 év óta széltiben játszák Magyarországon s mielőtt
Népszínház volt, egy helybeli német színházban Lukácsynak egy
népszínműve 100 előadásnál egy évben többet megért. Mit látunk ellenben
Tóth Edéről? Tóth Ede alig tudta a vidéken többre vinni, minthogy az a
harmad-negyedrendű társulat, amelynél éppen volt, egy-egy színdarabját
nagynehezen előadta. Tóth Ede volt – ha tetszik a hasonlatra visszatérni
– akkor a rossz szobrász, Lukácsy volt a jó kőfaragó. Tóth Ede sorba
bukott igazgatóival s darabjaival együtt s majd hogy el nem pusztult
mindenestül; Lukácsy egy-egy hevenyészett népszínművel újra meg újra
lábra állított egész társulatokat.

Egyre-másra készítette a düledező társulatok számára a támasztó
oszlopokat, mint szerény kőfaragó. Persze többet tett a mások, többet az
egész vidéki színészet megélhetéséért, mint a maga halhatatlanságáért.
Sorsa nem kedvezett neki oly értelemben, hogy csendes, megfontolt,
ellenőrizett működésben előrehaladva, tanulva tisztulhasson és
emelkedhessék, mint mások szerencsésebbek. Az ő múzsája a lázas,
szakadatlan, hamar munkában, hogy triviálisan fejezzem ki magam, inkább
károsodott. Eredeti adományait megtartotta, de azok is annak az ízlésnek
az irányában bokrosodtak meg, amelyet tulajdonosuk szolgált; a vidéki
színpadok ízlése által dirigálva, a drasztikus hatások, aktualitások
kiaknázása, lokális színek, szenzációs események feldolgozása, egy
primitív közönség kedvekeresése: ezek voltak az iskola, melyet Lukácsy
múzsája kijárt. Itt hibáitól sem ért rá megszabadulni, melyek el is
harapóztak rajta derekasan, úgy, hogy aki abban a helyzetben van, hogy
nem enged ítéletébe „mellékes körülményeknek“ beszólást, kezében
Arisztotelesszel, Horáccal és Lessinggel mindennap háromszor agyonütheti
őt. Azért azonban az, akit agyonütnek, nem mindig kevesebb ember a
gyilkosnál, néha éppen csakis fegyvertelenebb. Amily helyes annak a
„megismert szépnek“ az ő gőgös, pártatlan mértéke ott, ahol elvontan
irodalmi értékű munkáknak osztályozásáról van szó, épp oly mértéktelen
pártosság ott, ahol a munkáló irodalom felett bíráskodik minden
tekintettől függetlenül. Aki mögött mecenások, akadémiák, vagy nem tudom
mik állanak, az ám düllessze ki a mellét, vesse meg a profanum vulgus
tapsát s írjon a halhatatlanság számára könyveket, melyek a közönségnek
nem kellenek, melyeket azonban az akadémiák kiadnak és megfizetnek. De
akit gyermekkorától kezdve nem kísér pályáján ilyen szerencse, az
kénytelen korának írni, kénytelen kortársai, kénytelen közönsége
tapsában keresni jutalmát és exisztenciája föltételeit. Az ilyen
fejhajtva veszi el, szerényen, magát megadva, a fönkelt tudós abbeli
ítéletét, hogy csak kőfaragó és nem szobrász, csak mesterember s nem
művész s csak színműcsináló s nem drámai költő s vigasztalást keres és
talál egy érdekes könyvnek az előszavában, amely a napokban megjelent.
Egy kötet kritika elé van ez az előszó írva s az van mondva benne, hogy
szerzőjük azért adta ki, hogy majd a késői maradék ebből a kritikából
értesüljön arról, korunknak mily színműírói voltak. Mert ők, akik drámai
termékeikkel ezidőszerint ellátják színpadjainkat, mind meg fognak
halni, az enyészet számára dolgoznak „mint a kőfaragó a temető számára“,
de örökké fog élni és róluk hírt adni jövendő nemzedékeknek – a
kritikusuk.




Csatai Zsófi.

Nem tündökölt a Népszínház deszkáin, mint primadonna, de sok és becses
szolgálattal kötelezte le egyszer a közönséget, másszor igazgatóit.
Játszotta a saját szerepeit, melyeknek száma nem csekély s melyek
korkülönbség nélkül osztattak neki; sőt nemcsak kor-, hanem minden egyéb
különbség nélkül: egy-két szónyi és sok ívnyi szerep, víg és szomorú
szerep, fiatal és öreg szerep, énekes és nem énekes szerep, az mind nem
tett különbséget. Emellett játszotta mások szerepeit. Ha valaki elment
az intézettől, az előadást Csatai Zsófi tette lehetővé, ki azok közé a
színésznők közé tartozott, kiket a hasznos jelzővel kell kitüntetni. Nem
ékítés, nem cifraság, nem is szembetűnő oszlop az épületen, hanem fontos
szeg, amelyet nem igen látni ugyan, de amelyet nélkülözni nem lehet.
Kitünő erényei az elhatározott temperamentum, kiváló értelem, előkelőség
modorban, megjelenésben és alakban, nagy passzió és az iskolától és
színészi hagyományoktól független eredetiség. Marquis-néja (A franciák
Milanóban) bármely előkelő színpad szalónjának díszére válik; az
éhenhaló fiú (Grant kapitány gyermekeiben) a realisztikus előadás oly
éles és igazi vonásaival volt ábrázolva, menten minden színpadi
pátosztól és szenvelgéstől, hogy belső beccsel bíró ábrázolásnak volt
mondható.

Csatai Zsófi előkelő család ivadéka és szenvedélye vitte a színpadra.
Igazi neve Korizmics. Anyja (kit nemrég vesztett el) egy németországi
bárócsalád leánya. Zsófi – más hely nem lévén akkor üresedésben – a
Népszínháznál, mint karbeli kezdte meg működését. Első önálló szerepét a
„Kis herceg“ egyik apródjában kapta. A sors azonban, mintha fejébe vette
volna, hogy megtöri szenvedélyét a színészethez. Már hosszabban
betegeskedő atyja aznap délután halt meg, amelyen Zsófinak első szerepét
kellett játszani. A gyászeset híre oly későn érkezett a színházhoz, hogy
nem lehetett már másképpen intézkedni, kényes is volt, habár csak
kicsiny szereplésről volt is szó, egy fontos újdonság első előadását az
utolsó percekben megmozgatni: az árvává lett újonc kénytelen volt
játszani, amíg atyja ravatalon feküdt. Színész sorsa, katona sorsa! Első
sikerét a fiatal színésznek a magán való uralkodás és az összes
érzéseinek fölzendült birodalmán való uralkodás művészetében kellett
aratnia.

Sem ő, sem más nem hitte volna akkor, hogy ez az eset ismétlődni fog
vele a népszínháznál édesanyja halálakor. Ezúttal a „Hoffmann meséi“
kerültek színre. Az első előadás el is ment szerencsésen, a másodikra
meghal édesanyja, egy igen kedves és jó öreg asszony, aki németes
kiejtéssel felettébb folyékonyan beszélte a magyar nyelvet. Hogy a
helyzet még élesebb legyen, Zsófinak egy haldokló leány édesanyjának
szellemét kellett ábrázolnia. A szerep énekes lévén, nem lehetett a
dolgon másképpen segíteni, minthogy Zsófi a kép keretében, ahol a
szellemnek feltűnnie kellett, kiöltözve, kifestve a szerep kívánalmai
szerint megjelent, de a szerepet Vadnay Vilma énekelte le a szellemalak
mögé bujva kottáról. Bizonyára erős lélek kell ily kínos helyzeteknek
elviselésére! Erős szeretete a művészetnek is, hogy a háborgó érzésekkel
megbirkózni, távolállók ítéletével szembeszállni képesek legyünk…




Klárné Angyal Ilka.  (1892.)

Hogy hol született, hol lépett először a világra szóló deszkára, hol
ment férjhez és mikor, azt akkor írjuk meg, ha nekrológot kell róla
írni, ami valószínűleg még igen soká lesz. Most csak művészete
nekrológját kell megírni, mert itt az a csoda történik, hogy egy kitünő
művész, anélkül, hogy jubilált volna, 53 éves korában végképp
visszavonult dicsősége színteréről. És ha még naiva vagy heorina vagy
efféle volna. De egy úgynevezett komikáné, aki éppenséggel nem öreg ma
sem, ámbár sohasem is volt fiatal. Mert hiszen mostani szerepkörében
működik a fővárosi közönség előtt, a Népszínház megnyitásának napja óta,
tehát éppen 17 év óta.

Angyal Ilka abból a kitünő dunántúli típusból való, amely asszonyban
ritkán kerül a szemünk elé, de férfiúban ott volt Kerkápoly Károly és
itt van Eötvös Károly személyében. Okos és ravasz asszonyi jósággal
enyhítve; jó szemmel mindenre, ami körülötte történik, hivatásában
mester, rejtett tűzzel hevül, de a hideg, nyugalmas számítás látszatával
külsején, elágazó tehetséggel, amely nem ritkán egy másnak útjában áll s
nem ritkán elaprózza az emberét.

A fiatalos szerepkörre hiányzottak Klárnéból a külső feltételek. Arca
nem volt se szép, se bájos _leánynak;_ de kifejező és jellemző volt
korosabb alakok számára. Jóság és erő osztoztak vonásain és tekintetén,
ha mozgósította szívét. Hangja érdes, nehézkes volt. De oly egyszerű és
őszinte, oly természetes tudott lenni beszédében, oly átható és világos
a nézésével, hogy minden kifejezés, amire szüksége volt, rendelkezésére
állt. Egy hosszú képcsoportozatot lehetne az alakokból összeállítani,
amelyek 17 éves pályafutását jelölik és elmulhatlanok azok előtt, akik
fogékonyak ama mesterkéletlen színpadi alkotások iránt, amelyek
látszólag önmaguktól, fáradság nélkül, mintegy önkénytelen szülemlenek,
de voltaképpen a legigazibb színészihlet teremtvényei. A Dráma a tenger
fenekén című látványosság puritánjától a Vereshajú groteszk szolgálójáig
oly hosszú skála van, mint a pedantériától a bukfencig. Mi minden ott
fekszik közötte! Sokasága a jó, a furcsa, a kedves, az érzékeny, a víg,
a zsémbes, az okos, az együgyű, a bolondos asszonyoknak és
asszonyságoknak, akikbe Klárné lélegzetet fútt, hogy éljenek. Ezeket
búcsúztatja ma tőlünk a Proteusz-képű Fóti Dorkában örökre. És
búcsúztatja azt a másik talentumát, amely manap már éppen a ritkaságok
közé tartozik, hogy alakjait, már külsőleg is, oly frappáns
jellegzetességgel állította ki, hogy immár beszéltek, még mielőtt
megszólaltak volna. Minden kicsi szerepéhez a parasztöltözködést nagy
művészettel gyakorolta. Haja – pedig nem is mutogatni való nagy – de
számtalanszor kitünően forgatott fegyvere volt. Úgy nekifésülködött
egy-egy szerepéhez, ha epizód volt is, hogy a Desdemónák se különben.
Valamerre életében járt, mindig nyitva volt a szeme és sohase vittek el
mellette látatlanba semmit és ha az ember egy eredeti öltözetdarabot
vagy egy ruhadarab viselésének a módját vagy fejviseletet vagy akármit
látott rajta s megkérdezte hogy honnan szedte ezt a pompás dolgot,
könnyen kapott olyan feleletet: Hja, kedves uram, most húsz esztendeje
láttam itt vagy ott a vásáron. Húsz esztendőre is eszébe jutott, ha
belevágott abba, hogy tökéletesebbé tegye művészete látszatát.

Ebből megértheti az olvasó azt is, hogy miképpen lett Klárné színműíró.
A jó szeme, a hű megfigyelése tette azzá és nem siker nélkül. És még
hozzá mindig megvolt az a jó ízlése, hogy nem írt magának szerepet a
darabjában. Ha játszott bennök, kénytelenségből esett meg rajta.

Mindezek fölé: Klárné hű és megbízható tagja volt a társulatnak mindig,
melynek keretében élt, szeretetreméltó kollégája társainak, megbízható
barátja barátainak, önzetlen, lemondó és szerény a magánviszonyaiban.

Most visszavonul nyilván egy kissé, megbízhatatlan egészsége miatt, mely
a művészélet izgalmait nehezen viseli. Szerény penzió vár reá s egyetlen
vágya, hogy a falusi magányba, ahová igyekszik, magával vigye a
fejőstehén árát. Kollégái és barátai, akik fájó szívvel búcsúznak tőle,
magukra vették a vágya gondját. Abonyi nem csinált még népszínművet
kedves elbeszéléséből, melynek címe: Az özvegyasszony tehénkéje. Klárné
elmegy, utolsó szerepét e meg nem írt darabból választja. Ott fog élni
tehénkéivel, népszínműbeli alakjainak illúzióiban. Hányszor fogja
megsimogatni tehénkéjét, hányszor fog ráborulni, hogy könnyeit hullassa
rá, gondolva arra, ami elmult, amit időnap előtt itt hagyott: a lámpák
fényét, a darabok izgalmát, a közönség üdítő látványát és a taps éltető
zaját és minket, akik szerettük?




Ifjúkori emlékeimből.

Atyám gazdatiszt volt a Szegedyeknél, s én Acsádon születtem, közel
Szombathelyhez, Vasvármegyében. Innen Eötvösre költöztünk, ami már
Zalavármegye s én ott éltem le boldog gyermekkoromat.

E rózsás időszak minden bájos emléke odaköt s ma is órákig tudok
elandalodni játszóhelyeink vonzó képein. Azt hiszem, senkinek oly
kedves, mozgalmas, élvezetes gyermeksége nem volt, mint nekünk, a
Szegedyek gyönyörű pusztáján, Eötvösön.

A szabadságharc után kerültem el az atyai háztól először iskolára…
Sárvárra. Ez ismét Vasmegye. Innen Kőszegre. Még mindig Vasmegye.

Innen nagy diáknak Sopronba.

Diákemlékeim kedves, felejthetetlen teátruma s első színhelye az
ébredező fiatal embernek, aki valamelyes érintkezésbe jön a világgal.

Hányszor jártam meg tengelyen az utat Zalából Vasmegyén át Sopronba ez
idő alatt!

De 1860-ban vége lett a diák-dicsőségnek, a sors felkapott s vaskézzel
ledobott – Somogyba.

Gazdasági gyakornok, majd írnok lettem ott s egy pár friss, vidám és
tanulságos esztendőt töltöttem ottan. Sok jó barátot hagytam ott, nem
kevés értékes tapasztalást hoztam magammal, mikor onnan el, Budapestre
jöttem, szembeszállni az élettel.

Szívem ifjúságom szép napjainak emlékéből élt s erős szálakkal volt
kötve mindenüvé, ahol gyermekente jártam.

Hálás természetem átölelte mind a négy vármegyét s mind a négy vármegye
egy kissé atyám és anyám lett.

Partikularizmus, osztályság és felekezetiség ismét igen nagy divatját
éli napjainkban. Micsoda-párti, mely országból való, mely vidéki, mi
felekezetbeli: ezek a kérdések érdeklik a kort, holott csak egy fontos
és érdemes kérdésnek volna szabad ma lennie, ennek: magyar-e valaki,
vagy nem?

A részeknek el kel enyészni az egészben.

Nem kell megsemmisülni, hanem oly értelemben, hogy az összesség
szolgálatában harmonikus egységgé olvadva, a szilárd konstrukció
benyomását tegye a csak ideális kötelékekkel eggyé kapcsolt összesség.

Ez pedig olyformán történik, hogy minden rész az egésznek jellemét és
közérzését ölti magára.

Mert az emberi természetre nézve lehetetlen valamit szeretni, ami
illetetlen hagyta szerető szerveit.

Mindenkinek szülőfalva a hazája, hazája pedig az ország, melyben
szülőfalva fekszik, mely faluja nyelvét beszéli.

Én szülőfalvamból elsodortattam s szeretetem megilletődött ama helyek
által, amelyeken mint gyermek bolyongtam, ahol beszélni tanultam, a
világ bájaira megnyilt a szemem, ismereteire megnyilt az elmém.

Ez nekem a négy vármegye képében a Dunántúl. Az eötvösi puszta, a
kőszegi hegyek, a soproni iskola, a somogyi jó barátok, a gyönyörű
Balaton, a romok, melyeket Kisfaludy Sándor megénekelt, a Szalavölgye,
melynek regényes korszakát ismertem Deák házával, a Csányiak, a
hosszúfalusi Horváthok viselt dolgaival; a szeszélyes bújósdit játszó
Fertő, a rengeteg Bakony. Ezekben imádom én a hazát.

Mindenütt másutt ez országban vendégnek érzem magamat, s csak ahol
magyar szót hallok, ott csordul könny a szemembe, feldobog a szívem,
mert büszkén érzem, hogy íme – ez is Magyarország.




A mi diáktanyánk.  1891 május 31.

Abban az időben, melyre most gondolok, Thaly Kálmán még híres poéta
volt. Ezt abból tudom, mivelhogy akkoriban minden reggel, diákmise
végén, amíg a többiek az imádságot mondották „pro imperatore nostro“, én
térdenállva egy csöndesen magamban elsuttogott Miatyánkot küldtem az
Isten trónjához, oly fohász kíséretében, hogy valamikor oly poétává
engedjen az Isten lennem, amilyen most Thaly Kálmán.

Oh mennyei naivitás, óh szűzhit, óh áldott ifjúság, óh szent és szép
remények kora!

Ebben az időben voltunk lakótársak Csukássi József és én, soproni
diákok. Jóval több immár, mint harminc esztendeje. Ő az ev. liceumba
járt, én a bencések gimnáziumába. A véletlen valahogyan összesodort
bennünket egy jómódú polgárcsaládnál, ahol egy kis szoba volt kettőnk
lakása. Az élet, melyet ott folytattunk, olybá tűnik fel ma előttem,
mint egy remek kompozíciójú falfestmény, melyet félig elmosott az idő.
Hol kezdődnek a vonalak, hol végződnek, szinte csak sejteni lehet már;
de bájoló a hajlásuk itt, kedves a találkozásuk amott; egy helyen a
tökéletesség egy része, amott csak a töredéke, az egésznek bűbáját
inkább érezni lehet, semmint látni, kimutatni és föl is tüntetni
valamely harmadik személy számára.

Diákok lettünk volna s egész bizonyos, hogy rendesen eljártunk az
iskolába; de a tanulásunkra semmit sem emlékezem. Csak azt az egyet
tudom, hogy én csináltam néha az ő latin penzumát, ő pedig az én szabad
fogalmazásaimat. Mert igen eleven szellemű fiú volt s én feltétlen
hódoltam írói talentumának. Tudom, hogy kettőnknek volt egy flótája és
kettőnknek egy hajsütővasa. Mind a kettőt én kezeltem ügyesebben s én
többször égettem el az ő haját, mint ő az enyimet. Ami a flótát illeti,
azt mind a ketten csak sanyargattuk.

Ketten nagyon hamar megszerettük egymást s mások, nevezetesen az ő
kollégái, ugyancsak megszerettek minket kettőnket is. Lakásunk gyorsan
valóságos diákkaszinó lett. Az Olympus felhői nem lehettek sűrűbbek,
mint e szobában a dohányfüst, se az érzelmek szárnyalóbbak az istenek
tanyáján, mint a mienken. Hiszen akik odajártak velünk együtt, mind az
Olympuson túl jártak vágyaikkal, kivévén mikor tarokkoztunk. A nagyobb
rész a színészdicsőségre vágyott. Szinte mind azok akartunk lenni s azt
hiszem, a bolondok házához jobban hasonlított tanyánk, mint egy
tisztességes Olympushoz, mikor egyszer híre jött, hogy E. Kovács Gyula –
gondolom Beregszászon – beállott színésznek. Volt közöttünk egy legény,
tán Kéry Kálmán, aki valahol Kovács Gyulával járt iskolába. S a
történet, hogy íme egyik kollégánk volt kollégája, akit mi már e
lépésénél fogva is testvérnek s olybá vettünk, mintha mindnyájan jártunk
volna vele valahol iskolába: tehát a történet, hogy egyik kollégánk
kollégája elég bátor volt s átugrotta a Rubikont, ez minket mód nélkül
fölizgatott. Napokig csak Kovács Gyula boldog bátorságáról
beszélgettünk. Mi magunk bárhol jártunk, mindenütt ezt a Rubikont láttuk
magunk előtt, mindig az ugrásra készültünk. Szerencsére egyikünk sem
ugrotta át. Nagyon magas volt a partja: félelmünk szüleinktől. Ez
visszatartott mindnyájunkat, de annál féktelenebbül dőzsöltünk vágyában.

Akkoriban Sopronban csak német színészet volt. A bécsi német színészek
szerettek oda lejárni klasszikus repertoárjukkal. Persze mind ott
voltunk egy-egy shakespearei estén s azután megszereztük a könyvet,
természetesen németül, mert hiszen magyar fordítása még akkor nem volt
és úgy, ahogy Sopronban megtanultunk németül: iszonyú
fáradhatatlansággal deklamáltuk éjjel-nappal III. Rikhárdot.

Hol vannak, akik e kedves diákélet hősei voltak? Visszaemlékeztek-e ama
napok naív verőfényére most, hogy Józsit, akkori örömeink s illúzióink
egyik társát, örök pihenőre kísértük?

Perlaky Kálmán képviselő urat ott láttam a gyászolók közt. Kéry Kálmán
mint szavaló őszinte bámulatunk és naív irígységünk tárgya; Vörös Pista
a társaság Adonisza, az ő irígyelt barna fürtjeivel, hozzá mestere a mi
nyakgatott hangszerünknek: a flótának. Koch Adolf, Binder J., Torkos
László és a mi két saját külön Saphirunk Lessner és Veisz? És a Szigethy
testvérek? És a többiek? Harmincöt év óta járunk azóta a külön-külön
utakon. Akit messze se sodort közülünk egymástól a sorsa, annak is olyan
nagyon régi dologszámba megy mindez, hogy szinte idegenen jár el egymás
mellett.

Minket, akik a kis tanyán a hosszúsoron gazdák voltunk, minket tartott
együtt a gondviselés: Józsit és engem. Mi is egy darabig távol voltunk
egymástól, de vágyaink közössége, amely ifjúkori barátságunk kötötte,
kézen fogva vezetett át az életen, idehozott bennünket a fővárosba
egyazon ügy szolgálatában. Sőt egy majdnem csudás fordulattal egy
tanyába tett bennünket szürkülő hajjal: a Budapesti Hirlap-ba. Hajsütőre
immár nem volt szükségünk, de ha nem is flótánk, egy volt a nótánk. Ami
játék, ifjúkori vágy illúzió volt: a soproni kis tanya művészi
ábrándjai, az önképzőköri becsvágyak, a diákújság zsengekori kísérletei:
itt férfias munkaképpen, életcél, komoly szolgálatképpen, a haza oltára
körül ismétlődött és eltart a sírig.

Mi ketten ifjúkori ábrándjainkat láttuk és szerettük egymásban.
Melyikünket nem temettek el tegnap?

Nincs szebb dolog, mint a lelkes ifjúság. Nincs édesebb, mint a lelkes
korból eredt barátság. Az újabb keletű szakadósabb. Egy rokon lélekben
ifjúsága illúzióit s tisztaságát bírja emlékül az ember s benne, ha
elveszti, többet veszít, mint egy embert, mint a barátot magát.

De minden veszendő, ami földi.




Komócsy József.

Oh ábrándok és nélkülözések tündérideje!… de nem, nem fogok verselni…

Másodéves jogász voltam. Kedves barátommal, akkor negyedéves, most
polgármester egy határvárosban, egy zöldfa-utcai házacska első emeletén
laktunk. Konyhán keresztül jutottunk egy csizmadiaműhelybe, abból a
szobánkba. Gazdánk felesége egy érzékeny hölgy vala, akinek tekintete és
sóhajtásai azt látszának mondani, hogy többet várt a sorstól egy
csizmadiánál és két diák-kvártélyosnál. El is neveztük őt tragikus
sujszternénak, mert sorsát megadással viselte, sőt szabad óráiban
mosással foglalkozott. Bútorai nagyon rosszak voltak. Az egyik ágy
ismeretségünk első napjaiban beadta a kulcsot. Igaz, hogy a csikorgó
hideg ellen, mely ellen siker nélkül küzdöttünk úgy, hogy fölváltva
megénekeltük, fánk nem lévén, a díván matracával takaróztunk, ami nekünk
is, de kivált az ágy roskatag alkotmányának lett nehéz és végül
elviselhetetlen. Dideregve bár, de élveztük reményteljes ifjúságunk
előnyeit, amelyek képesekké tettek bennünket mindennek nélkülözésére,
amink nem volt.

E rovatba a fűtőanyagon kívül néha az ebéd is tartozott; a vacsora, a
reggeli pedig szinte rendesen.

Egy este szokatlanul későn jött haza az én lakótársam; de apró fekete
szemei éppen oly szokatlanul tündököltek szemüvegei alatt. Rendkívüli
dolgokat beszélt nekem egy költőről, akivel a kedvező sors
megismertette. Kellemes, nyájas, adomás, élces, jóízű ember. Élete, bár
még ifjú, kalandos; kalandjait fűszeresen beszéli el vacsora közben,
azután egyszer-egyszer elmond egy szép verset. A vers szép, ahogy
elmondva van, gyújtó, megihlető. Beszéltem neki rólad is (én rólam!),
azt mondta, vigyelek el, és úgy tovább. Persze, hogy nem maradt egyéb
hátra, mint két napig nem ebédelni, hogy egy vacsora ára kiteljék a
költő társaságában. Milyen buta lehettem akkor elfogultságomban! Pedig a
vacsora a „présben“ volt, ahol a Rici, a Marici és más tündérek hordták
fel a sertés nyelvet és más nemzeti eledeleket a fiatalságnak.

… Ez 1864–65-ben volt… Többször is vacsoráltunk eképp együtt, de
különösen barátaim… Ezek egyikénél, aki ezidőszerint egy másik
határvárosban törvényszéki elnök, vacsora előtt összegyülekeztünk… Ott
költemények olvastattak fel… Én e dologból kettőre emlékszem. Az egyik
az, hogy én hetekig hordtam a zsebemben egy verset, azzal a szándékkal,
hogy ott elmondom, de sohasem volt elég bátorságom hozzá. Ha az akkori
barátom megvolna, meg vagyok győződve, hogy most is a zsebében volna az
a szerencsétlen vers, mely úgy kezdődött, hogy:

  „Őszi szél, őszi szél
  Fa levelét tépi,
  És fehér dérruhát
  Ad helyette néki…“

A másik, amire emlékszem, egy románc-féle, amelyet Komócsy elszavalt. Az
ő verse volt, címe, úgy hiszem „éjféli esküvő!“ Roppant hatással volt
ránk s ma is azt hiszem, hogy ebben a fajban e versnek nem sok versenyző
társa akad. Ma sem csodálom, hogy őszi szelemmel és fehér dérruhámmal
ezután nem mertem kirukkolni…

Most már az őszi szél a fejünkről tépi és fehér dérruhát ad néki…




Legkedvesebb könyveim.

Ha jól megnézem a dolgot, úgy sejtem, többet tanultam a rossz
könyvekből, mint a jókból. Mert az utóbbiakat élveztem mohón, az
előbbiekkel magamban disputáltam és elveimhez jutottam. A mai világban,
azt találom, az a szerencsétlensége van nevelésünknek, hogy a világ
remekeiről minden tudnivalót tudunk, mielőtt még magukat a remekeket
értenők. Én is dobálóztam Katonával, Shakespearerel és más nagy
dolgokkal, mielőtt a magam ítéletével tudtam volna róluk ítélni. Az
embernek tömérdek dologtól kell megszabadulnia, hogy saját impresszióit
megtalálhassa. És a remekírók értelmetlen kultuszától (az iskolákban),
hogy nem tudjuk őket unalmasságuktól megfosztani. Mert megunjuk, mielőtt
értjük és megszabadulunk tőlük maguktól, de unalmasságuk tudata elkísér
bennünket egészen a sírunkig. Hiába akad egy-két ember, aki visszatérvén
rájuk, fölfedezi őket; nem hiszünk neki.

Meg tudok sok könyvet és munkát nevezni, amely rám erős hatással volt.
Ilyen Goethe: Wilhelm Meisters Lehrjahre, amelyet ifjúságomban
számtalanszor olvastam, de mindig csak addig a fejezetig, melynek címe:
Die Bekenntnisse einer schönen Seele. Ezen túl nem volt a könyv többé
vonzó. A regény második részébe ifjúkoromban bele sem fogtam.

Inkább mindig elülről kezdtem, de megvallom, hatását nem annyira
jelességével gyakorolta rám, hanem anyagával; a színészélet, W. Meister
alakja, romantikus epizódjai, dramaturgiai fejtegetései: mindez igen
belevágott az én álmomba. Azt hiszem, mikor titkos szenvedély a színház
iránt arra csábított, hogy mint diákgyermek kínálkozzam statisztai
szolgálatra a soproni színháznak és én Laertesz néven iratkoztam be: a
Laertesz nevet nem Hamletből vettem (bár már akkor recitáltam belőle),
hanem Goethe regényéből. Shakespearet akkor olvastam, néztem, betéve
tanultam, de az igazság az, hogy kötelességem szerint bámultam és
imádtam. Hogy értettem volna, arról szó sincsen. Ez az oka annak, úgy
gondolom, hogy Shakespeare hatását magamra nem tudom ellenőrizni. Hogy
megvan, nem tagadhatom, de úgy tetszik nekem, hogy nem frissítő, éltető
italképp vettem, mikor szomjuhoztam (mert akkor emlékezném a hatásra),
hanem a pórusaimon lopózott be, mint a levegőben levő vízpárák, amelyek
mindig körülvesznek, anélkül, hogy tudnók. Engem is kora ifjúságom óta
Shakespeare így vett körül. Nagy impressziót tett rám a Zrinyiász, a Két
Szomszédvár, a Nibelung-ének és Homér két éposza. A sorrendet ezekben
nem tudom megállapítani. Zrinyi egy időben majdnem mindennapi
olvasmányom volt. Az Iliásznál arra emlékezem (30 év körül), hogy
iszonyúan elteltem vele s utána lesujtó könnyűnek találtam Arany
époszait, melyeket azért vettem elő, hogy megzavart lelki egyensúlyomat
helyreállítsam. Nem mentem semmire, ekkor került a sor a Nibelungokra, s
ez egészen lefoglalt ismét.

Mikor Ezopus című darabom tárgya forgott a fejemben, azt gondoltam
egyszer, minthogy az antik világban járok, meg kellene nézni, miként
írtak vígjátékot ezek a régiek. Elővettem Arisztofaneszt. Alig értettem
(görög és latin szövegben). Elővettem Terentiust, hidegnek találtam,
fogtam Plautuszt, ez volt rám erősebb hatással.

A görög tragikusok közül legkorábban Euripidesszel barátkoztam meg.
Utána Szofoklesz kezdett tetszeni. Negyven éves jól elmultam már, mikor
(nem tudom hányadszor, addig siker nélkül) Aiszkülöszt vettem a kezembe.
Iszonyúan megragadott, annyira, hogy három-négy darabját csak úgy privát
élvezetemre, a fiókom számára lefordítottam. Igy jártam Arisztofanesszel
is, amelyet korábbi hiú kísérletek után újra fölvettem, mikor Arany
összes műveiben megjelentek. Olyan rendkívül megkapott, hogy pauza
nélkül olvastam végig az összes meglevő darabjait, sőt amit meg lehetett
kapni német fordításban, úgyis megszereztem s úgy is végigolvastam. Ezek
a dolgok tanítottak meg arra, hogy az olvasmányok kor szerint
válogatandók meg. És oktalanság az ifjúságot a nagy klasszikusok
egészével gyötörni. Azokból csak a fiatalság számára szedett kivonatokat
lehet haszonnal forgatni iskolában és fiatalabb korban s csak annyit,
amennyi érdeklődésüket táplálja, kíváncsiságuknak megfelel. Ezzel beléje
oltódik az ifjúságba egy eleven mag, amely később sok esetben
kicsirázódik. Az eddigi rendszer ellenben megöl egy fiatal eleven magot
az iskolában.

Elméleti munkából semmit sem tudok fölemlíteni, filozófiával, fájdalom,
nem foglalkoztam, az esztétikai munkák türelmetlenné tettek, Grünwald
Béla munkái, Shakespeare király-drámái, Masznyik Szent Pál apostol
története tettek rám legnagyobb hatást.

De soha semmiféle könyv nem tett rám oly hatást, mint Szent Genovéva
története, gyermekkoromban. Lehettem 12 éves, mikor olvastam. Emlékezem
rá, egy magányos szobában voltam. A diványra könyökölve olvastam,
kimondhatatlan izgalomban. Mikor pedig oda értem, ahol a kis Szigfrid
anyja, Genovéva biztatására térdelve összeteszi a kezét s az égre
tekintve így szól: „Istenkém, köszönöm neked, hogy nekünk az epret
adtad“, – vége volt minden férfiasságomnak, az ajtóhoz rohantam,
ráfordítottam a kulcsot, azután a divánra borultam s remegő testtel
bömböltem gyermeki szívem megindultságából.




Német városok.  (1898.)

A nemzetközi sajtószövetség választmánya június 14.-én tartotta meg
kongresszuselőkészítő ülését Heidelbergában. Én azzal az eltökéléssel
mentem oda, hogy onnan, ha már azon a vidéken vagyok, lerándulok Bonnba.
Bonn mellett Endenichben van tudvalevőleg Munkácsy Mihály: meglátogatom,
megnézem, ha lehet s végve hitelesen elmondom a magyar közönségnek, hogy
van, mint van ott a szegény művész valósággal. El is mentem, ott is
voltam, de nagy utam összes eredménye egy szál virág, melyet Hayden dr.
szanatóriumának az udvarán szakítottak. Munkácsyt nem láttam. A doktor
igen ridegen kijelentette, hogy betegéhez csak a legközelebbi
atyafiságot bocsátja. Barátjai számára nem létezik többé Munkácsy.
Távolról sem látható? kérdeztem. Sehogysem, felelé a doktor. De talán
elmondhatná állapotát? Nem mondhatom el, olyan ez, mint a hivatalos
titok ránk orvosokra nézve. Tehát semmi? Hiába jöttem ennyire? Hiába. Ha
Munkácsynétól hozott volna fölhatalmazást, akkor megtehettem volna. –
Annyit mondott, hogy fizikai állapota most jobb, mint valamivel ezelőtt
volt.

A szanatórium több épületből áll. Betegei egy nagy nyári téglaépületben
vannak, legalább azt gondoltam, mikor e rácsos ablakú emeletes házat
láttam, egy szép, de nem nagy kertben. Semmi megjegyzést a doktorral
szemben nem engedtem meg magamnak. Bocsánatot kértem
alkalmatlankodásomért s eljöttem. Nem fogom többé látni, ha csak nem
ravatalon. Nekem könnyebb, hogy ott voltam s talán jobb, hogy nem
láttam. A tragédiák ihletett festője összeroskadt a saját tragikus
nagyságának a súlya alatt. Az ő Milton-képére gondoltam, mikor kiosontam
a csöndes intézetből, a vak Miltonra. Neki a lelki szemei borultak el,
melyekkel belenézett a halhatatlan alkotások titokzatosságaiba.
Napvilágra hozta onnan a remekek sorát, hogy mi is lássuk, de ott hagyta
cserébe lelki szemevilágát. És nem ülnek mellette leányai, nem ül
mellette senki. Tragédiájának utolsó jelenetében agonizál s körülötte
ápolók és doktorok vannak s nem azok, kiknek szerepük volt a
tragédiában. Az élet rendszerint így végez a nagyokkal. A kicsik
rendszerint övéik karjában, szeretteiktől búcsúzva múlnak el. Erre
találta föl a görögök fantáziája Prometheusz meséjét, aki a
halhatatlanság tüzét ellopta s alkotott, ami csak istenek munkája s
meglakolt érte szörnyen. Mert halhatatlan művet alkotni annyit jelent,
mint az istenek dolgába beleavatkozni, s hányan tehetik ezt az istenek
sujtó bosszúja nélkül?!

De elég egy eredménytelen útról.

Az alkalom jó volt arra, hogy megnéztem néhány nyugati német várost.
Ezekről fogok röviden beszámolni. Ezeknek a német városoknak jellemző
vonása, hogy pazarul szeretik magukat fölvirágozni. A gazdag embernek
kertje van, a szegény ember az ablakát rakja tele virággal. Hiedelberga
valóságos kis paradicsom. A felfutók minden faja lepi el a falakat.
Felszalasztják, a törzsét szépen óva, a második, harmadik emeletre s
egy-egy erkély néha valóságos lugas. Mind e városok tele vannak előkelő
vendéglőkkel és természetesen a vendéglők utassal. A Rajna ott van s úgy
szólván országútja is, meg célpontja is az utasnépnek. Van mindenütt
régi város és van új. A régi igen festői meg érdekes, az új mind olyan,
mint az Epreskert-utca, az Andrássy-út külseje a körtéren túl.

Heidelbergát természetesen nem kell felfedezni a magyar olvasó számára.
A Neckar partján, hegységtől védve szűken fekszik. Védett helyzete
enyhévé teszi a klímáját még télen is és buja növényzetet nevel neki. A
fölötte emelkedő hegység derekát óriási reneszánsz kastély gyönyörű
romjai koronázzák meg, három emeletes ablaksorral. Az ablakon keresztül
ragyog a kék ég. Az újságírók tiszteletére a város főpolgármestere
ünnepet rendezett, mely ebből állt: délután 4 órakor fényes ebéd volt a
Prinz Karl vendégfogadóban. Este felé kocsikon felkerekedve a
hegyoldalon, a romokon keresztül elmentünk a Neckar ellen fölfelé,
kompon átkeltünk a víz jobb partjára, betértünk a heidelbergabeliek egy
mulatóhelyére s ott sört ittunk (vagy úgy tettünk német gazdáink
kedvéért, mintha innánk, mert ott sokat kell inni) s mikor besötétedett,
kompokra szállva egy német daloskör kíséretében leereszkedtünk
Heidelberga felé. Amint a város alá értünk, eldördült egy mozsár és a
romok kigyúltak. Mikor a század elején a francia invázió felégette a
várost és a várat, az lehetett olyan látvány. Mint egy iszonyú tűzvész,
olyan volt a rom a hegy oldalán. Minden zugában kívül és belül
görögtüzet égettek és a vöröslő füst gomolygott a falak körül. Szinte
vártuk, hogy bedűljön a tűzben meredező óriási fal. S mikor hamvadni
kezdett, akkor két-három bárkán és a nagy ötbolthajtásos kőhídon tündéri
tüzijáték gyúlt ki s elborított eget, földet és vizet, kígyózó,
sziporkázó tűzesővel, csillagcsoportokkal és mindenféle fénnyel. Egész
Heidelberga a hídon és a partokon volt, egy tömeg csónak és bárka is
tele volt; merő tündérség volt az egész. Szinte rösteltük volna, mi
tizenegyen újságírók, ha nem tudtuk volna, hogy mi bizony csak ürügy
voltunk. Az egész dologról tizenegy újságíró révén megannyi ország
értesül és dícséri Heidelberga bölcs és találékony előljáróságát. Hogy
pedig a fény és szeretetreméltóság a figyelmünket a dolog lényegéről el
ne terelje, a főpolgármester úr dugott is mindegyikünk málhájába egy
igen szép, érdekes és becses képeskönyvet – Heidelbergáról.

Mainz városánál ültem hajóra a Rajnán. Erről eszembe jut Gréc. Egy
barátunk, aki nem tudja, hogy Graz városát a magyarok e század derekáig
mindig Grécnek mondták, régibb irodalmunkban is csak Gréc volt mindig s
én apámtól, aki dunántúli ember volt, sohasem hallottam mást csak
Grécet, sőt tudom, hogy ennek a szép stíriai városnak eredeti neve is
Graetz, még pedig Bayrisch-Graetz volt, mert bajor telepítés, szemben
Windisch-Graetz-cel, amely vend telepítés: ez a barátunk egy hozzám
intézett levélben megkorhol bennünket nemcsak a Gréc-ért, de még a
Bécsért, sőt a Boroszlóért, meg a Jászvásárért is. Csak mi bolond
soviniszta magyarok adunk az idegen helyeknek más nevet, egész Európa
respektálja az eredeti neveket.

Bizony ez tévedés. A cseh ember sem mond Wient, a francia Viennet, az
angol Viennát mond. Mainzot a francia Mayancenak, Münchent, Münichnek
mondja. A német Firenzet Florencnek, Veneziát Venedignek nevezi,
ugyanezt a francia Venice-nek, a magyar Velencének. Ebben a dologban
nincsen logika, csak szokás, könnyebbség és véletlen. Antwerpen –
Anvers, Lüttich – Liège, Köln – Cologne. Ha hiba, hát hiba. De
valósággal úgy ragaszkodik minden nemzet ahhoz, amit szokása vagy
nyelvjárása szentesített, mint a gyermek édesanyja szokásaihoz. Kedves
és bájos az mind. Hiszen mi magyarok egymásnak mondjuk, csak meg is
értjük talán egymást. Ha a nyelv őfelségének tetszett az egyik forma és
nem tetszett a másik: mi ragaszkodjunk bátran ahhoz, ami a mi
nyelvünknek tetszett. Elvégre minket ungárnak hív a német és nem
magyarnak. Viszont magamagát deutschnak mondja, azonban nem tilthatja
meg a franciának, hogy ne allemandnak, az angolnak, hogy ne germánnak, a
norvégnek, hogy tüszknek hívja őt, nekünk, hogy németnek nevezzük, az
olasznak meg, hogy tedesco szóval éljen. Ime egy nemzet számára hat név
Európában. Pedig van még több is róla. Ezzel szemben mi sovinisztának
gyalázzuk magunkat, mert eleink, meg nem háborítva az újságok által
eredeti helyesírásban közölt, gyakran elolvashatatlan hely- és
személy-nevei által, szuverén jog szerint nyelvünkhöz és beszélő
orgánumunk alakzatához formáltak szót és nevet, amit hallottak, sőt
csináltak másikat is, ha könnyebbségükre esett. Nem tagadom, az ismeret
kiterjedtebb most, mint régen volt, de bizony a tudás kevesebb. Elménk
és jellemünk vizének a fölülete szélesebb lett, de mélysége vesztett.
Régen, ami idegen belehullott, el is veszett, föloldódott benne. Ma már
olyan sikér ez a víz, hogy meglábolja mindenki, keresztülgázol rajta,
vagy benne is marad – még csak vizes sem lesz, nem hogy szervesen
beleolvadna. Sovinizmus dolgában bizony az utolsók vagyunk Európában,
még pedig mint lóversenyen szokás mondani, igen rossz utolsók.

Mainztól Koblenzig mentem a Rajnán. Láttam vagy egy tucat várromot és
láttam a Loreley-sziklát. Olyan komor, fölséges, szívdobogtató, félelmes
része, mint a mi Kazánszorosunk, nincsen ennek a szép útnak. De egy
dolog Rüdesheimtól végigvonul rajta: a hasznos, karonfogva a széppel.
Sűrű hajóközlekedés a vizen, vasút végig a jobb és balpartján a Rajnának
és kitünően kezelt terraszos tagozatban ültetett szőlő váltakozva –
várromokkal egész hosszában. Erdő, vadon, regényes szakadék – sehol
semmi. Csak kitünően kezelt szőlő és jól elhelyezett rom. Mindenik bő
forrása a jövedelemnek: a rajnai bornak és a rajnai turistáknak, folyik
ott a szüret egész nyáron vígan a vizen, ősszel a hegyoldalban. Van is
pénz és hotel bőven, az embereknek jó kedve van, barátságos, szíves,
előzékeny nép lakja a városokat,

Koblenzben elmentem a színházba. Nem a rendes színházban játszottak,
hanem egy förtelmes bódéban. Vasszerkezetű boltívek bedeszkázva, a
deszka fehérre festve, egy pár ívlámpa lógott le a közönség feje fölé.
Egyébként semmi dísz az egészen. Egy nagy puszta pajta. Karzatok nélkül,
iszonyú üres tér köröskörül a fejünk fölött. Minálunk egy menazsériát
megszólanánk, ha ilyen helyen csinálná a dolgát. Ott az emberek vígan
szivarozva és sörözve élvezték az előadást, melyet egy kölni társaság
produkált kölni külvárosi (plattdeutsch) dialektusban. Én igen keveset
értettem belőle, csak éppen a meséjét vettem ki. A darab címe volt: Az
égből cseppent hadnagy úr. Ennek annyi köze volt a darabhoz, hogy a
negyedik fölvonásban léghajón szállt le a hadnagy úr – aki eddig elő sem
fordult a darabban – imádottja udvarába. Az utolsó felvonásban a
táborban egymásé is lettek a szerelmesek s a darab egy tablóval
végződött, amelynek közepén a hármas szövetség állt – Ferenc József
ifjúkori maszkájában a közös hadsereg uniformisában, azután épp így
olasz katonának az olasz király és közbül a német császár. Ehhez lelkes
dalt énekeltek a Gotterhalte muzsikájára.

Bonnban, amely megint egy valóságos virágos kert, megmutatták Beethoven
szülőházát és azt a nyaralót, amelyben a német császár lakott, mikor
jogot tanult, mint bonni studió.

Köln nagy és érdekes város. Pezsgő élet van az utcáin. Szép utcája,
amelyben a legélénkebb forgalom van, szűk és silány. De éjfélig jár
rajta rajokban a kölni ember. Itt is elnéztem a színházba, persze ez is
nyári színház. A Carré-féle cirkuszt alakították színházi célokra.
Cirkusznak elég szép hely, színháznak kevésbé. A legnevezetesebb rajta
az, hogy be van építve a házak közé és külsőleg semmit sem különbözik a
többi háztól. Érdekes az is, hogy amíg a kölni bennszülöttek Koblenznek
játszanak, a kölnieknek a berlini Carl-Schulze-Theater társasága
játszik. Előadtak ezen a címen: Egy veszett éjszaka, egy összelopkodott
tákolmányt. Fölismertem benne a Rózsaszínű dominókat s egy Labiche-féle
bohóság egy mulatságos helyzetét. Ami ezenkívül volt benne, annak sem
értelme, sem összefüggése nem volt.

De persze Kölnben a dóm a híresség. Abban töltöttem el legtöbb időmet.
Sehol templomban a színes ablakok e pompáját és ragyogó hatását nem
láttam. Külsőleg a milanói nagytemplom megkapóbb gazdagság,
változatosság, formák dolgában. A kölni dóm híres a tornyai
magasságáról, de azt találtam, hogy korántsem látszik oly magasnak, mint
amilyen valóban. Ez pedig, azt gondolom, onnan van, hogy lenn a két
torony nagyon széles, fönn pedig aránylag hirtelen csúcsosodik ki és
ettől eltörpül, mintha nem is torony lenne.

Majna Frankfurt nagy város, külsőleg is, forgalma szerint is. A régi
városból egy igen szép rész van meg benne: a Römerberg, a
császárválasztó házzal. Az az építési mód, ahogy a frankfurtiak s
általában a délnyugati németek házaikat építették, az utcára állított
tűzfallal homlokzatnak, nem volt alkalmas monumentális építkezésre. Mit
tettek hát, mikor császárválasztó házat építettek a birodalom számára?
Négy házat építettek, négy tűzfallal az utcára, négy tetővel. Csak belül
volt egy az egész. A császárház egy kis térre nyílik, de abban az
időben, midőn zeg-zugutcákat és sikátorokat szerettek az emberek, igen
nagy lehetett. Itt volt a népünnep és az ökörsütés, mikor
császárválasztás volt. Ezen vonult a menet a templomba. Köröskörül ma is
állanak a régi házak, mind három-négy-öt ablaksorral s ablak ablakon.
Miért ez a csupa ablak? Azért, mert a látványosságokat e téren az
emberek látni akarták. Képzelem, hogy ez a rengeteg sok ablak hogy meg
volt rakva kíváncsi emberfejjel, mikor lent császárt koronáztak és ökröt
sütöttek, a most is ott álló szökőkútból pedig vékony csöveken – bor
csurdogált a tolongó szegénység kupájába!

A házakat régen úgy építették Frankfurtban, hogy minden emelet egy-egy
fél méterrel kijebb könyökölt az utcára. A házaknak pedig oldalt csak
egy közös faluk volt, ahhoz hozzáépített a szomszéd. Ez a nem is széles
választó fal azután tűzvédő falnak túlemelkedett a háztetőkön, sőt
kirúgott végig elül is az utcára. Most is még sokan a régi mód szerint
építenek, de egészben kelendőbb a modern, európai sablón-építés itt is.
Megnéztem Rothschild, a frankfurti Rothschild szülőházát. Ezt a házat a
bankárkirály eredetisége pompájában restauráltatta s ez a ház most
megtekintésre méltó látványosság. Frankfurtban is elmentem a színházba.
Itt még a Frankfurter Schauspielhausban játszottak, de, uramfia, míg
Kölnben nyolckor kezdték az előadást – persze lumpoknak való léhaságot
produkálva –, addig itt fél hétre volt téve a kezdés és az előadás véget
ért háromnegyed kilenckor. Még világos nappal volt, mikor kijöttünk a
színházból. Az idő a kényes és kényelmes spieszeknek szólt, a darab nem.
Egy elég sikamlós francia bolondságot játsztak igen jól. Ellenben
másnapra Hamlet volt hirdetve, amelyet hogy nem láthattam, azért
sajnálom, mert Poloniusz szerepében Szikra nevű honfitársunk volt
fellépendő, aki valamikor operett-tenorista volt s úgy a hetvenes évek
végén néha még megszállta az a gondolat, hogy visszatér – magyar
színésznek. Nem tudom, milyen a feje most szegény Poloniusznak, de
bizonyos, hogy ma nem játszaná Poloniuszt, ha visszatért volna
magyarnak.

A színház mindenütt jól tele volt. Ezek az emberek szeretnek mulatni. De
mégis legtelibb ott volt, ahol amellett – sörözni is lehet. A sört
mindenütt nagyon szeretik Németországban. Az asszonyok igen lenéztek
minket, idegeneket, még a tudós és művelt Heidelbergában is, hogy annyit
sem tudunk inni, mint ők. Ami pedig a politikát illeti, a délnémetek a –
spanyolok pártján vannak. Mikor pedig a vasút berobog egy-egy állomásra,
vagy a hajó megáll: akkor 50–60 darab német kisasszony kiugrik a
kocsikból, nekiesik a pályaház falának, melyet íróasztalnak használ,
megír egy-egy féltucat Ansichts-Kartet, azaz levelező-lapot az illető
helynek, vagy valamely hírességének ábrázolásával s bedobja a
postaszekrénybe, azután eszik valamit, iszik rá egyet és újra vasútra ül
és robog tovább. A bicikli őrült divatban van az egész vonalon. Az
asszonyok is karikáznak, de szépet nem láttam köztük. A szépek inkább
gyalog járnak és lehetőleg lassan mennek. Ez a jó van ránk nézve, azt
hiszem, a biciklisportban.




Lenau.

Olvastam községekről, melyek víz partján lakva abból élnek, amit a folyó
más népektől leúsztat s amit ebből kifogniok sikerül. Bizonyos
tekintetben minden nemzet ilyen község. Áll a víz partján, halászva
arra, ami más nemzetekből oda úszik. Előfordul néha, árvíz idején a
törvényes úsztatás. Ilyen árvíz volt nálunk a Bach-korszak. Akkor
védekezve az ár veszedelmei ellen, se rá nem értünk, se kedvünk nem volt
kihalászni, amit az iszapos hullámok reánk sodortak; akkor tömegesen
szálltak partra, akik a vizek sodrán hozzánk közeledtek s el is leptek
bennünket tömegesen. Nem kis bajunk volt nekünk az a civilhad, amely
megszállta – hivatalainkat; de az idő elmult, elmosta rólunk a terhet s
ki merné ma tagadni, hogy amaz idők szerencsétlen vándoraiból számos
derék – magyar családdal szaporodtunk meg?

A második nemzedékben tiszta, jó és hű magyarokat adtak a hazának azok,
akik ellenséges lábbal léptek volt sanyargatott földünkre.

A névmagyarosítók nem csekély száztólija kerül ki ama bejött nemzedék
ivadékaiból.

A katonaság is ama fajok közül való, amely hasonló prédát úsztat a parti
halászok kezeügyébe. Akiről soraim szólnak, az is ezen a réven úszott
le, de fájdalom – vissza is úszott megint.

Csak születni, gyermekkorát leélni fogatott ki a vizekből, gyümölcsözni
visszaszármazott újra forrásához.

Dr. Sonnenfeld Zsigmond írt egy érdekes könyvet Lenau Miklósról,
századunk első felének nagy feltűnéssel működött magyar születésű német
költőjéről.

Nikolaus Niembsch von Strehlenau katonaszüléktől származott magyar
sótári tiszt gyermeke, született Csatádon, nevelkedett Budán, majd
Tokajon, ismét Budán, mígnem családja elszegényedvén, Bécsbe került
nagyszülei keze alá s ezzel visszakebeleztetett németnek, bár ő magát
mindig magyarnak vallotta s Sonnenfeld úr véleménye szerint költői nagy
hatásának egyik tényezője is lett a magyar mivolta. A benyomások,
melyeket Tokajon nyert, a tiszai tájak képei varázshatású elemei lettek
Lenau költeményeinek.

A költő Lenau ami érdeklődésünktől távol áll. Költészetében nincsen is
éppenséggel semmi belőlünk, sem ami reánk vonatkoznék. Érzékeny magyar
tárgyú versei is a regényes cigányról, a Tiszáról, a délibábról, –
éppenséggel nem magyarok. Tartalmilag és jellem szerint pedig egész
költészete távol áll a mi lelki, szellemi és érzelmi világunktól. A mi
akkorbeli költőinket más tárgyak lelkesítették, hegedűjök más hangokat
sírt a nemzet elé, irányuk másfelé fordította a közönség figyelmét,
érdeklődését: semmi közösség köztük és Lenau között. Akár mint ember,
akár mint művész – idegen volt hozzánk, csak külsőleg a születés és
néhány itt töltött esztendő véletlene kötötte hazájához, melyet szívesen
emlegetett, melyhez elvben ragaszkodott is, de melyhez minden mélabús
érzékenysége mellett is sohasem vágyódott, sohasem vonzódott. Az én
hitem szerint ezért végzetesen meg is lakolt. Mert szinte bizonyosnak
tartom, hogy sorsa, ha íróink és költőink akkori nemzeti harcának
részesévé lesz, e konkrét célú küzdelem életének biztos célt, elérhető
feladatot, úgyszólván mindennapi foglalkozást ád magasztos hivatás
mellett. Harcos szelleme megtalálja a legnemesebb harctért s nem
kénytelen magamagában s maga ellen folytatni dúló csatákat, amelyek
borzasztó vesztét s állandó boldogtalanságát okozták. A magyar poéták
működése összefüggésben volt a nemzeti törekvésekkel, sőt része volt,
cselekvő része a közéletnek, érintkezett, szövetkezett más ágaival a
nyilvános életnek, nagy költők egyenkint, majd csoportban, végre – mint
akadémia politikai tényezők voltak. A harc menetét, fejlődését majd
kudarc, vereség, majd ünnep és diadal jelezte állomásonként. A költői
babér itt a hazafi cserkoszorújával egybefonódva nyújtatott az érdemnek.
Képzeljük bele e viszonyokba Lenau egyéniségét. A kétes értékű harcok
helyébe vallás és filozófia közt, melynek csataterévé lelkét tette
ellentmondó végső következtetésekkel, ellenkező célokkal egyes műveibe:
itt a haza, a szabadság, az ember közvetlen érdekei és javai mellett!
Lenau a maga lelki küzdelmeiben akármily eredményre jutott, mindig maga
volt a megvert fél, mert a két küzdő principium – benne lakott s egymást
ostromolva mindig maga csak a költő lelki egyensúlyát, békéjét
pusztította, míg végre is férfikora derekán feldult idegei az – őrültek
házába vitték őt. Oly viszonyok közt, ahol nemcsak szentimentális
asszonyok és még szentimentálisabb férfiak tapsának dolgozott volna,
hanem ahol egy-egy műve népeket megmozgató, hatalmakat megrettentő
cselekedet lehet vala…

Konkrétebb anyagú és irányú munkásság mellett szinte a bizonyosság egy
nemével feltehető, hogy élete is másképpen fejlődött, alkalmasint
másként véget is ért volna, ha másutt nem, hát a 49.-i csatatereken,
melyeknek golyói már anélkül csaptak be a döblingi tébolyházba, hogy az
ő lelke éjszakáját megzavarták volna. Ezeket azért érintem, mert
sajnosan nélkülözök dr. Sonnenfeld szellemes könyvében egy ily irányú
fejezetet. A könyv, melyet ő írt, minden érdekessége mellett nem eléggé
a magyar közönségnek van írva. Konstatálni kellett volna, mit vesztett a
nemzet a csatádi sótiszt fiában s mit vesztett Lenau, vesztvén szülei
hazáját. Mily végzetes s lehetetlen élet egy jelentékeny költő élete,
akinek nincsen hazája.

És sajátságos, hogy Lenau, akit se belső szükség, se eleven szeretet nem
kötött a földhöz, amelyen született, aki csak művészete szerencsés
segédeszközeinek használta abbeli előnyét, hogy magyar nap sütött
bölcsőjére és ifjúságára, külsőleg szerette fentartani magyar voltát.
Szeretetreméltó és barátságos volt magyar jövevények iránt; gyermekkora
kedves benyomásait őrizte és ápolta és az osztrák és német abszolutizmus
polgári szabadságát élvezte, keserűséggel emlegette, amit nem ismert
csak felületesen, a magyar alkotmányos szolgaságot, szabadságot kívánva
a szegény jobbágynépnek, de az osztrák cenzura nevetséges zaklatásaitól
azzal a hivatkozással szabadult meg, hogy magyar alattvaló.

Kitünő hegedűjátékos volt, a Rákóczi-indulót oly virtuozitással húzta,
hogy egyszer Amerikában, egy különben hidegvérűnek ismert amerikai az
induló hallatára székéről lelkesülten felugrott, kiáltva – „Hurrah
magyar!“ Magyarokat szeretett magyarul megszólítani, noha csak
fogyatékosan beszélt már férfikorában hazai nyelvén; leveleibe is
testvéreihez vegyített magyar megszólításokat. Midőn először utazott
Württembergbe, sógorának egy terjedelmes levélben megírta útja
benyomásait. E levélben találjuk a következő érdekes és elmés sorokat:

„Igaz, hogy az itteni kitünő földmívelés jó benyomást tesz annyiban,
hogy az ember a lakosokat jómódúaknak képzeli, de mégsem tagadhatom,
hogy másrészt kicsinyes benyomást is gyakorolt reám. Az emberek itt
tolakodó koldusok módjára mindenre ráteszik a kezüket, hogy a
természetet kizsákmányolhassák. Látod, kedves öregem, itt megint a
magyar ember szól belőlem. Mégis van valami nemes azon hanyagságban,
mellyel Pannonia földmívelője vetőmagját a sekély barázdába hinti,
szőlőtőkéit már nyeséssel rendbe hozza, azután könnyű szívvel megy haza
és pipára gyújt. A szép tokaji hegyek fesztelenségükkel, egymástól
messze álló tőkéikkel, a közbe-közbe ültetett gyümölcsfákkal, sokkal
szebb látványt nyújtanak, mint a badeniek lépcsőzetes lejtőikkel, szűk
helyre szorított tőkéikkel. Magyarországon az egész földmívelés a
természethez intézett szerény kérés, szíves meghívás, hogy telt kezekkel
jöjjön gyönyörű adományaival; a németek a jó természet-anyát azonnal
torkon ragadják és oly iszonyúan fojtogatják, hogy orrán-száján
kicsordul a vér.“

Bizonyára igen elmés s költői illusztrációja a különböző viszonyoknak,
melyeket a költő nem ismer.

Lenau életében egy drámát kezdett írni, azt sem fejezte be. Egy fiatal
költőnek, aki művét előadás végett beadta a bécsi udvari színházhoz, ezt
mondá: „Ne tegye, ne adja legjobbját a bámészkodó sokaságnak, a
bódénak.“ Főleg a németekről hitte, hogy nem való nekik a dráma,
minthogy sokkal többet gondolkoznak, semhogy a cselekvésben örömet
találhatnának.

„Inkább tudok képzelni – mondá – magyar drámát, mint németet. Ott még a
történelemben, úgy mint a jelenben is léteznek önálló alakok, őseredeti
emberek, szilajak, jók, kik azonban a vérontástól mégsem féltek.“

Itt is csak a jelenséget látta, nem egyszersmind az okot is.
Magyarországon volt egy nyilvános önállóság, eredetiség és szenvedély az
emberekben; ott ahol ő élt, a németeknél, volt polgári rend, policáj és
spekuláció. A fenségesebb emberi tulajdonságok, az akarat: szilenciumban
voltak.

Beckkel, a szintén magyar születésű német költővel volt egyszer Bécsben
találkozása. Kettejök hazájára kerülvén a beszéd sora, Lenau
elragadtatással kiálta fel: „Élj szép magyar hazám! Szeretlek minden
hibáddal együtt!“ S minekutána anyja hibáit eképpen kegyesen
megbocsátotta, azok ellen fordult, kik azt beszélték róla, hogy
szülőföldjéről mitsem akar tudni.

„Száradjanak ki a gyalázatos nyelvek – mondá ezúttal igaz magyar átokkal
–, egy percig sem tagadtam meg hazánkat s még sokkal kevésbé árultam el,
noha mindig inkább durván bántak velem, semmint barátságosan. Mit tudott
a külföld Magyarországról, mielőtt mi voltunk? Mindennap áldottam úgy az
országot, mint a népét. Vajha lehetne már magyar népről is beszélni; de
én eddig csak urakat és szolgákat ismerek. Lesz-e valaha jobb állapot?“

Mikorra ez a „jobb állapot“ bekövetkezett, Lenau egy költői dicsőségben
éppen úgy, mint emberi csalódásokban gazdag, aránylag rövid élet után a
téboly martaléka lett.

Mit tudott a külföld ő előttük rólunk?

Henye kérdés, értéktelen kérkedés. Mit tud rólunk a külföld, mialatt itt
persze a külföld ama része értendő, melynek Lenau dalolt, mit tud rólunk
ő utána? Mivel hálálja meg, hogy a század egyik legjelentékenyebb német
költőjét tőlünk kapta, mi neveltük neki?

Azzal, hogy Csatádon Lenau nevével a többi alsómagyarországi német
községekben azzal a civilizációval, melynek egyik fénye a magyar
származású költő – jelenik meg a Schulverein, izgatni, keresztes hadat
hirdetni ellenünk –, Magyarország, ama haza ellen, melyet Lenau „minden
hibájával együtt“ úgy szeretett, hogy a nyelvüket átkozta meg, aki tőle
elszólni iparkodott.

Hát érdemes volt…?




Oberammergau.

Aránylag igen hosszú neve ez egy kis bajor községnek, amely világraszóló
hírre tett szert azzal, hogy immár közel négyszáz éven át hagyományosan
ápolja, őrzi és fentartja játékát Krisztus kínszenvedéséről. A régi
misztériumokból tisztult és fejlődött ki az oberammergaui passió
bizonyos tökéletességére a maga nemének. A színpad históriája azt
tanítja, hogy úgy a régi görög időben, valamint a kereszténység idejében
is a dráma a vallásos misztériumokból alakul ki profán művészetté.
Vagyis a szülőanya belehalt abba, hogy életet adott gyermekének. A
gyermek: a keresztény dráma hallatlan tökéletességre fejlődött, fejére
nőtt összes irodalmi testvéreinek, a többi műfajoknak; mint irodalmi
foglalkozás is a legjutalmazóbb; mint a dicsőség osztogatója minden
írónak a legkívánatosabb, mert a legeslegnagyobb közvetetlenséggel
osztja a babért. De, ismétlem, anyja életén vette meg ezt az
elsőbbséget, mert a misztérium megsemmisült, csak az irodalomtörténetben
él, mint a holt nyelv a grammatikájában, mint a kiveszett állat
spirituszban, a kiveszett növény lepréselve. Tenyészni nem tenyészik
sehol.

Én azonban ezt a tanítást, amelyet az irodalom professzorától tanul meg
az ember, ezúttal megszorítom. Ott jártam Oberammergauban, megnéztem a
passió főpróbáját s azt kell róla mondanom, hogy az a tökéletességre
fejlődött misztérium. Négyszázéves történet, fejlődés, tisztulás
változása nélkül a lényeges ismérveinek. Az maradt lélekben, ami volt,
ami esetlegességeiből is a lényegéhez tartozik, mint teszem azt, a
játszók – az is a régi maradt. A falubeli nép játsza úgy, hogy teszem
azt, a házigazdám néhai atyja ezelőtt tíz évvel Judás volt, a házigazdám
a kórusban tenort énekel, a kocsisom, akivel a játék utáni napon
Hohenschwangauba utaztam, az előadáson Sámsont ábrázolta egy élőképben;
egy müncheni barátom pedig éppenséggel szűz Máriáéknál lakott. A
községnek 1200–1300 lakosa van s ebből az előadáson 700 körül van a
színpadon, jóformán a falu épkézláb népe. Csak az apróbb gyerekek, az
öregek, betegek, cselédek, nyomorékok maradnak ki a játékból. Magából
abból a családból, ahova engemet szállásoltak, hárman játsztak. Reggel
nyolc órától fél tizenkettőig a színpadon voltak, fél kettőig minket
szolgáltak ki az asztal körül, fél kettőtől hétig ismét a színpadon
voltak, mert ennyi ideig tart Krisztus kínszenvedésének csodálatosan
megható játéka májustól szeptember végéig minden vasárnap és ünnepnapon,
minden tizedik esztendőben.

Az oberammergauiak polgári foglalkozása a képfaragás. Farag az egész
lakosság. Gazdaságuk nincsen, mert a bajor havasok ama völgye, amelyben
a község fekszik, három oldalról el van zárva, csak egy oldalról van
nyitva, de ez az egy az – északnyugati oldal. Szántani, vetni, aratni
ott nem lehet. Csak éppen rétjei és legelői vannak, de mérsékelten ez
is. Faragó szerszámukkal keresik a kenyerüket s minden tizedik
esztendőben eljátszák Krisztus kínszenvedését. A faragás elég
tisztességes kenyéradó a hegyi lakók szükségét tekintve, de a
passiójáték világra szóló hírt szerzett nekik. Házigazdám, Anton Lechner
uramnak, a néhai híres Judásnak egyik asztala körül ültünk, egy kedves
newyorki asszonyság a leányával, egy csikágói szeretetreméltó
kisasszony, egy szanfranciskói katholikus pap és én. Elég messziről
jöttünk mind, hogy a főpróbát megnézzük. Rajtunk kívül volt még ott ez
alkalommal vagy 2000 idegen. A nézőtéren voltunk közel 4000-en. Ennyi
ülőhely van ugyanis benne és hézagot keresve is nehezen lehetett
találni. A helyárak 10, 8, 6, 4 és 2 márka, egy márka 120 fillér.
Legtöbb a tíz márkás hely s így egy tömött ház bevétele fölrúg 28 ezer
márkára. A környék népe úgyszólván vallásos gyakorlatnak nézi e
játékokat és néha processziókban jár el rája. A teljesen
ágrólszakadtakat ingyen bocsátják be, erre is vannak helyek, amelyek
nincsenek a 4000 ülőbe beszámítva. Egy-egy esztendőben 27 előadás van
rendesen. De gyakran megesik, hogy valamely ünnepen kétannyi nép jön,
mint amennyi belefér a nézőtérbe s ilyenkor a következő napon
megismétlik a játékot.

A játékos esztendőben és a játék előtt majdnem egy évig, összesen
mintegy húsz hónapig szünetel minden polgári munka s ilyenkor az egész
falu a játékra készül. Van a falunak rajziskolája, ének- és
tornatanítása. Minden, ami a játékhoz kell: az összes jelmezek, mind a
faluban készül. Egy éltes, odavaló leány áll a szabóműhely élén. Ő
szabja ki a jelmezt s a falubeli leányok varrják. De valamint az előadók
nem képzett színészek, ő sem tanult szabó. Tehetsége van a szabóságra,
mint Lang Antalnak alakja, hangja, lelkülete, szíve a Krisztus
szerepére, a másiknak a Judáséra, egy fiatal leánynak szűz Máriáéra.
Mert Mária, a szűz anya nem lehet – vénleány. A polgármesterük tartja
kezében az egész rendet. Evidenciában van minden gyermek, hogy kiből mi
válik. Némely 12–14 éves gyermeknek az álma, hogy 10 év mulva Krisztust
játszhassa és az autoszuggesztio alatt, melyet áhítatos becsvágya rája
évek során át gyakorol, fejlődik a gyermek. Talán még a szakála is
aszerint nő ki. Mert az oberammergaui játszók nem maszkírozzák ki
magukat, mint a színészek. Sem festéket, sem parókát, sem semmi eféle
kisegítőt nem használnak, hanem úgy növesztik és viselik a hajukat, úgy
gyakorolják a járásukat és egész maguktartását, ahogy az alak
megkívánja, akit tízévenként játszaniok kell. A mester a rendezőjük. Ő
válogatja össze a ruhák színét és ő állítja össze az élőképeket az
ótestamentumból, amely a passió egyes következendő részeit
szimbolizálják. Van zenekaruk és énekkaruk és a karbeliek éneklik, hol
egyik, hol másik, némelyik igen fényesen a magánrészeket. Nem kevesebb,
mint 27 énekrész és prológszavalat van egy előadáson. Ezt mind
tanulgatják hónapokkal az előadások megkezdése előtt. Az idei ciklusra
tavaly februáriusban kezdték meg a tanulást. Bevételök – belépőjegyekből
– lehet 4–5 százezer márka. Ebből fedezik beruházásaikat, a tiszta
jövedelem kétharmada közcélokra megy, egyharmada a játszók között
osztódik szét, azaz közel hétszáz ember közt. Ez tavaly azt jelentette,
hogy Krisztus személyesítője kapott 2000 márkát, a kisebb (gyermek)
szereplők húsz-húsz márkát. A közbülesők jelentőségük szerint
jutalmaztatnak. Mind ez igen szegény jutalom másfélévi munkaszünetért,
mely idő alatt nemcsak nem dolgoznak maguk, hanem vevőik is másfelé
néznek, úgy, hogy mire újra munkába kezdenek, vevőjük száma erősen
megapad. De ez kiegyenlítődik a forgalom által. Mert mindenkinek van
kiadó szobája, sokaknak terített asztala; azután fotografiában, faragott
munkában s minden egyébben esik ilyenkor kinek-kinek gazdag vásárja.

A közcélok alatt kell érteni vízvezetéket, kanalizációt és közkórházat,
amit építettek. A jó oberammergauiak mind e három intézmény nélkül
elehetnének. De a nagy idegenforgalom szükségessé teszi ez egészségügyi
intézményeket. Ők maguk kórházba is csak elvétve kerülnek, de mondták
nekem, ha véletlenül valamely utasembert a látogatók közül baj érne: azt
csak el kell látni illendően.

Beruházás alatt értendő a színpad, a nézőtér, a kiállítás, amely az idén
vagy 130 ezer márkába került, maga a prológus olyan hímzett szövetű
ujjast visel, amelynek métere 60 márka és a szükséges műhelyek, a
zenekar, énekkar, iskola stb. föntartása. Az idén építették a fedett
nézőteret, amely 200.000 márkájukba került. Azelőtt fedetlen volt s
megesett, hogy a hirtelen jött jégeső iszonyú pánikot okozott a
közönségben. A játszók egy része teljesen ki van téve most is az idő
viszontagságainak s akárhányszor megesik, hogy szakadó esőben játszák
végig rendületlen nyugalommal fenséges játékukat.

A telep maga két részből áll: a nézőtérből és a színpadból. A nézőtér
egy nagy, téres, egyszerű, négyszögletes deszkaalkotmány vasíveken, de
elvakolva. Külseje grafito-alakokkal van díszítve: egy-egy szent,
templomi stílusban. Az ülőhelyek alkalmasan eltagolva erősen emelkednek
hátrafelé, úgy, hogy minden sor kényelmesen ellát az előző sorok fölött.
Leghátul egy pár páholy van nevezetesebb, vagy előbbkelő személyiségek
számára. Ha ez nem akad, akkor huszonöt márkáért bárki megveheti az
előadásra. Hátul a páholyok körül a fenmaradó nagy falon kétfelül két
kép van ügyes ecsettel festve: az egyik a közeli ettali bencésklastrom,
híres búcsújáró hely; a másik az oberammergaui passiók régi primitív
játszóhelye. A nézőtér elülső része nyitva van s vele szemben áll a
színpad. Középen a szorosabban vett színpad szintén egy négyszögletes
hosszúkás, mély ház, zsinórpad nélkül; mélysége körülbelül két színfal.
Itt váltakozik a díszlet, itt játszódik le a jelenetek egy része, itt
vannak az élőképek. E színpadnak van nagy előtere, melyre a játszók a
szükséghez képest ki is jönnek. Oldalt kétfelül csatlakozik e színpadhoz
egy-egy nagy kapu, melyen keresztül Jeruzsálem utcáiba látni; a kapu
után következik mintegy 45 foknyi szögben egy-egy görög oszlopcsarnokos
ház, vagy tíz lépcső magasan az egyik, a nézőtől balra Pilátus palotája,
a másik, a jobboldali Kaifás lakóháza. E házakhoz ismét szögletben úgy a
jobb-, mint a baloldalon oszlopos folyosó, pompás falmezőkkel. E
folyosókból lépnek föl a prológus és a karok, jobbról és balról és egy
hajlott sorban fölállnak a színpad peremére, középen a prológus, jobbról
a basszus és alt, balról (a nézőtől) a tenor és szoprán. Mindez –
színház, a függönye, a kapuk, a két ház és a folyosók elég élénken, de
ízletesen vannak díszítve, úgy, hogy a szem kellemesen jár ide s tova
rajta.

A közönség áhítatosan üli meg s tömötten a padsorokat. Taps nincsen.
Színpadi hatások a mai drámai teknika értelmében nincsenek.
Magábaszállás, áhítat, könnyhullatás a hatás.

Az előadás tárgya Krisztus kínszenvedése: Jeruzsálembe való
bevonulásától kezdve egész mennybemeneteléig az evangelisták előadása
szerint. A játék minden jelenetét megelőzi a prológ, az ének és egy vagy
két élőkép az ótestamentumból, amely Jézus életének előadásra kerülő
mozzanatát szimbolizálja.

A darabot, ha szabad annak nevezni, amelyet most játszanak, az odavaló
pap rótta össze és egészítette ki az idők folyamán kialakult
szövegekből. Ő költötte a prológust is és az énekszöveget. A prológust,
amely himnuszi hangban, kizárólag antik verselésben célzásokat tartalmaz
az elkövetkezendő képekre s a jelenetre, följajdul vagy fölujong a
tartalom ihletétől, fenségétől: egy méltóságos fejedelmi alak mondja el
nemes egyszerűséggel, kiváló értelemmel és rajongó hittel. Ez az ember,
akit csak Christus Mayernek hívnak Oberammergauban, mert harminc éven át
háromszor játszta Krisztust és mindeneknek, akik látták, felejthetetlen.
A prológust követi az ének, az ének alatt föltárul az élőkép.

A legzseniálisabb és legszebb dolgok közé tartozik néhány e képek közül,
amit valaha láttam. Semmi az operai és egyéb színpadi káprázatos
tündérségekből ehhez nincsen fogható. Mert itt világításbeli hatások
nincsenek. Amennyi és ahogyan a napvilágból véletlenül ráesik, annyi a
világítás. Itt tisztán a remekül tagolt tömeg, a zseniálisan állított
csoport, a fenséges színharmónia, a közönséges nappali világosság
nyugalma és az ember ihlete, mártíriumos szilárdsága dönt. Nyolc éves
gyermekek percekig, mint az acélkapcsok, úgy állják helyöket. A profán
színpad raffinériájának nyoma sincs. Ez a klasszikus festői remekművek
egyszerűségét, biztosságát, varázsát és keresetlenségét adja nekik.
Sohasem láttam olyan szépet ebben a nemben, mint a képet, amelyben a
zsidókra a pusztában a manna hull. Test testen, fej fejen, egy meg nem
szakasztott tömeg emberből, asszonyból, gyermekből. A tömeg gyönyörűen
eltagolva színekkel és egy-egy – nem tudom másnak mondani – kontra
állással, ami abból áll, hogy valaki egy váratlan elhajlással, háttal
vagy fekve van beillesztve és a képből Mózes és Áron kiemelkedő alakja.
Csodásan szép, harmonikus, tömeges és nyugodt kép. A gyermek olyan
biztosan állja benne a helyét, mint a meglett ember; a szem éppen oly
szilárdan állja szerepét, mint a kar s a láb.

Nem tudtam levenni a szememet az én Sámsonomról, akiben másnap
kocsisomra ismertem. Félig dűlt helyzetben, magát hátra vetve, fogta
jobbjával a repedező oszlopot, szemét pedig kimeresztette az űrbe, hogy
szinte tündöklött nagy világos két szeméből a világtalansága. Körülötte
a rémület csoportjai, amelyekre rászakadandó volt a királyi palota
padmalya. Nevezetes zseni lakik abban az egyszerű emberben, aki ezeket
az ő egyszerű társait ilyen tökéletességek kész anyagává tudta
megihletni.

Az utolsó vacsorában, bár az elrendezés más, megelevenedik az ember
előtt da Vinci képe. Remek az apostolok ruházata, mindenik két-két
színben s e színek csoportosítása az asztal körül. Judás ruhája éppen
oly elmés, mint szerencsés, sárga sárgában, de ez már nem élőkép, ez
jelenet, amely a cselekményhez tartozik.

Magáról az előadásról szeretnék egy nagy szót mondani. Mindenek után,
amit tanultam s amit magamnak elképzeltem, az volt az illúzióm ezen a
nevezetes vasárnapon, amelyen reggel nyolctól (másfélórai ebédidejét
leszámítva) este fél hétig a színházban ültem, hogy egy klasszikus
ógörög tragédiai előadást nézek. Nem egy színpadi szórakozás, hanem
valamely nemesebb tartalmú ünnep ez. A görögök mitoszbeli hőseik,
félisteneik szenvedését, gyásszal és irtózatokkal telt kiengesztelő
sorsát nézték, nagy ihletű költők szövegét hallgatták a szabad ég alatt,
reggeltől estig, napokon át, nemzeti ünnepre gyűlve, nem professzionátus
színészektől, hanem a szerző által összeválogatott és betanított lelkes
barátoktól és ihletett emberektől.

Itt is. Azt a történetet, amelyet mindnyájan tudunk. Az újtestamentom
szövegéből századokon át kialakult dialógokkal, melyeket megihletett
szívű emberek formáltak, kiegészítettek és kiválogatott, e szöveg
hitében fogant, született és nevelkedett emberek mondanak el rajongó
lelkük közvetetlenségével és lelkes szeretetével. Ez emberek olyan
szilárdak a hitükben, mint az evangélisták, akiknek könyveiből nőtt ki a
szöveg. Azt merném mondani, hogy ez az egyszerű, keresetlen, naív könyv,
amiben semmi sincsen, amit ne tudnánk, de amiben minden új, ami van,
igazságától és hitétől, egy nagy alkotás. A misztérium kialakulva
műfajjá, naívságát megmentve tökéletességgé. Olvasmánynak is élvezet,
imádságos-könyvnek is a legjobbakból való.

A játékról mit mondjak? Súgójuk nincsen. Ugy mondja mindenik a szöveget,
mintha ő találná föl. Mindenik szereplőnek a szavába, mintha hallottam
volna beledobogni a szívét. Természetesen, vannak jobbak és gyöngébbek.
A fiatal 25 éves Lang először játszotta Krisztust. Mondják, hogy messze
elmaradt elődjétől. Ezt mondták Máriára is. Én mégis azt gondoltam, hogy
itt-ott a régibbek talán szebben mondtak valamit; valamely
tulajdonságukban jobban találtak föladatukhoz, de őszinteségben, hitben,
lelki elváltozásukban és ihletükben a maiak is föladatuk színén vannak.
A mostani fiatal Krisztus az első szereplés izgalmával, föladatának
megilletődésével, szerepének kiáradó, isteni teljességével jött és
iszonyú őszinteséggel emelkedett föl a keresztfáig s megrendítő volt
rajta a halál. A vér kiment az arcából, a szeme megtört, a teste
csuklóiban megoldódott s mintha elszálló lelkének szárnycsapása lett
volna, úgy hallatszott a közönség sóhajtása végig a tömegen. Az ember
szíve félelmesen dobogott arra a gondolatra, hogy mi lehetett 1900 évvel
a Golgotán, amikor most, egy közönséges ember egy bajor faluból, magát
beleképzelve az Istenember helyzetébe és másolva szenvedését és halálát,
aki sem nem Egressy, se nem Garrik, hanem egy tanulatlan képfaragó
ember, csak hite és ihlete segítségével így megrendíti a sokaság szívét.

De mégis, egy korlátozásom van. Nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanaz ez
a passió, ami nekem volt s azoknak, akik velem nézték.

Azt gondolom, háromból egy szükséges; vagy a lélek és elme naivitása,
vagy egy felsőbbrendű műveltség, vagy végre az, hogy az ember,
akármilyen is a műveltsége, Jézusát már a szívében odavigye magával.

És ezt nem felekezeti szempontból értem, mert azt gondolom, hogy
manapság, mikor az európai emancipáció folytán a zsidók is a keresztény
társadalom kötelékében élnek és nem külön kötelékben, Krisztus lelkének
és tanításának szeretete nincsen egyházhoz kötve és felekezethez.

Egy azonban bizonyos, hogy a mai fölületes és cinikus műveltség
szerencsétlenei számára elrejtett kincs ennek az előadásnak a bája és
hatalma.

Most már csak egyet és mást kell elmondanom, ami kiegészíti vagy
megmagyarázza azt, amit a minap írtam a bajor falu előadásairól.
Mindenekfölött azt szeretném kiemelni, hogy Krisztus kínszenvedéseinek
ez előadásában semmi teatrálikus hatás nincsen, leszámítva a pazar
kiállítást ruha dolgában. Ez valóban udvari színházi luxus, finom,
szolíd kelme, fényes, aranyos és históriai oly értelemben, hogy a nagy
egyházi festők képeiről van nagyrészt mintázva. Maga a darab inkább
epikus természetű s egymásután adja az új testamentom ismert jeleneteit:
Krisztus bevonulását Jeruzsálembe szamáron impozáns néptömeg
kíséretében, a kufárok kiűzését a templomból, a bethániai idilli
jeleneteket (búcsú) és Jézusnak írral való megkenését Mária Magdolna
által; Krisztus utolsó útját Jeruzsálembe; az utolsó vacsorát; a
szinédriumot, mely elvégzi Jézus halálát; Jézust az olajfák hegyén;
ezután a jeleneteket Annáh, Pilátus és Heródes előtt, a törvénylátást,
Kaifás által, aki halálra ítéli Jézust; majd Krisztust a börtönben, ahol
megcsúfoltatik; Júdás kétségbeesését és öngyilkosságát; Krisztust, amint
a saját keresztjét viszi, a Golgotán, a keresztről való levételét;
föltámadását és mennybemenetelét.

Drámai izgalmak csak azokat a jeleneteket borítják el, amelyekben a
farizeusok Pilátustól ítéletük megerősítését iparkodnak kierőszakolni. A
többi jeleneten mind csak megilletődés ül, bensőség, áhítat, megindulás,
meghatottság és néma fájdalom, a színpadon éppúgy, mint a nézőtéren. De
hogy ez egyszerű, keresetlen jelenetek, melyekben csak az történik
szemünk láttára, amit már mindnyájan ismerünk gyermekkorunk óta, mily
hatással közlődnek a nézővel, annak külső mértéke az, hogy reggel 8-tól
este fél 7-ig ott ülünk, teatrális emóciók, taps és egyéb járulékai
nélkül a közönséges színháznak, ott ülünk és lessük az utolsó szót s az
utolsó képet is.

Az ember azon csodálkozik legjobban (amíg nem látta a dolgot), hogy a
színjátszás mai raffinált virtuóz képességei mellett, melyeket bőven
élvez a modern közönség, miként érheti be a világ minden részéből
összesereglett, tehát igen világlátott sokaság az egyszerű oberammergaui
faképfaragók játékával, amelynek bizony semmi köze, sem semmi rokonsága
nincs a Novellik és Sarahk izgató művészetével.

A feleletet az ember csak ott a helyszinén találja meg.

Ez az egész, menetében, párbeszédeiben, fejleményében, motívumaiban oly
igen egyszerű és természetes, megható történet csak igen egyszerű és
természetes eszközökkel oly szép és fenséges és csak teljesen rokon a
lélekben és elméjükben is igen egyszerű és természetes emberekkel, akik
előadják. Nem színészi tudományukkal győzik, hanem megfelelő
előkészületük – az értelmes és őszinte beszéd – mellett azzal, hogy
teljesen beleélik magukat darabjuk kultuszába és őszinte hittel,
meggyőződéssel és érzelemmel elmondják a járásukkal-kelésükkel járó
szöveget. Egészben művésznép az igaz, amely az elemi iskolai
tudnivalókon kívül rajzolni, muzsikálni, énekelni és tornát tanul s a
foglalkozása is művészet. A lakosság általános foglalkozása a
képfaragás. A szobrászi állás, szép vonalak, egyszerűség és báj
természetükben van, évszázados gyakorlat után szinte velük születik.
Ilyen plasztikus művészi eszközök az ő színészi eszközeik is.
Keresetlen, egyszerű, természetes, őszinte mint a képfaragás, mely a
legegyszerűbb dolgok: _a vonalak_ szépségétől és korrektségétől függ.
Teljes összhang van tehát a darab kompozíciója, a története, az emberek
lelki és elmebeli világa és mindennapi foglalkozása között.

A színészet technikájában sokszor föltették és vitatták, de soha el nem
döntötték a kérdést, hogy a színésznek, aki sírást színlel, szabad-e
vagy kell-e igazán sírnia, aki meghatottságot játszik, meghatottnak
kell-e igazán lennie. Oberammergauban ez a kérdés nem vitás. Ott a
játszóknak az érzelme lélegzetvételükkel jár ki s be az ajakán. Ott
semmit sem játszanak, ott mindent átélnek a játszók és mikor Krisztust
leveszik a keresztfáról, az a Krisztus fizikailag él ugyan, de lelkileg
meg van halva és a néző nem veszi észre, hogy fizikailag él. Borzalmas
meghalást, megdöbbentőt, megigézőt láttam akárhányat nagy művészektől.
Igazán halott embert színpadon életemben csak egyet: Lang Antalt a
keresztfáról való levételekor és anyja: Szűz Mária ölében fekve. Oly
mély és igaz volt ez a benyomásom, hogy egyetlen bántó dolog volt benne,
a sok mesterséges vérfolt, mely a testére volt festve, holott ezenkívül
semmi színpadi segítő eszközt, se arcfestéket, se parókát nem
használtak. A színlelt vérfolt sértő volt az egész ember és alak lelki
és testi igazságán.

Van az oberammergauiaknak gyakorló színpaduk is, amelyen közbe – a
passió közé eső években – maguknak és a környéknek játszanak. Van erre
egy pár hazafias darabjuk és egy pár népszínművük. Nagy sajnálatomra
ebből semmit sem tudtam megszerezni s ezeket nem vonhatom bele ítéletem
okai közé. Csak olybá vehetem, hogy ezeken gyakorolják beszédüket,
mozgásukat, úgy, hogy 10 évről 10 évre a nagy alkalom ne találja őket
gyakorlat nélkül.

Az oberammergaui játék eredete egy fogadalom 1633-ból, amikor olyan
pestis pusztított ott, hogy három hét alatt az akkor kisded faluból
kihalt nyolcvannégy lélek. A pestis ellen fogadta föl a falu
előljárósága, hogy ezentúl minden tizedik esztendőben előadja Krisztus
kínszenvedésének a tragédiáját, mint ahogy a régi okmány mondja: die
passions-Tragedi Zu Ehren dess bitteren Leyden und sterbens Jesu Christi
zu halten und zu Exhibiren.

1634-ben volt az első játék s azóta tart rendesen, kivéve ha háború
megzavarta. Igy az 1870.-i német-francia hadüzenet már játék közben érte
az oberammergauiakat. Abba is hagyták a játékot, de 1871-ben lejátszták
a megzavart esztendő tartozandóságát.

A pap, a polgármester, a faragómester, a tanító s a zenetanárok rendezik
és intézik ezt a csodás vállalatot.

* * *

A mult vasárnapi főpróbára a falu előljárósága a müncheni írói és
újságírói egyesület közbenjárásával hívta meg az európai sajtót. Ez
egyesület kitünő elnöke Schaumberg dr. meghívását egy kirándulás
tervével tetézte a néhai Lajos bajor király tündérváraiba, melyek azon a
vidéken vannak. Vagy száznegyvenen a sok százból, aki Oberammergauban
összesereglett, elmentünk Schaumberg dr. és Wetzstein müncheni
hírlaptulajdonos kalauzolása mellett e kirándulásra; a bajor nép
zsenijének élvezetéből a fantasztikus lelkű bajor király alkotásaiban
gyönyörködni. Megnéztük a linderhofi nyaralót, a miniatur Versaillest,
amely megdöbbentő pazarsággal dicsőíti XIV. és XV. Lajos királyokat.
Minden az ő ízlésükben van, minden őket ábrázolja, korukat, embereiket,
szeszélyüket, ünnepeiket: festmény, szobadísz, bútor, minden, minden,
minden. Képzelhetetlenül fényes, drága, szeszélyes, fejedelmi, terhelve
arannyal, ezüsttel, márvánnyal, drágakővel, bíborral, bársonnyal,
hímzéssel, műtárgyakkal kigondolhatatlan sokaságban, egész az
ebédlőasztalig, amely a padlóba sülyed és megrakva jő fel. Egy
mesterséges csepegő kőbarlang villamos világítással, vízeséssel, tóval
és festménnyel; egy a párisi kiállításon vásárolt mór kioszk
fantasztikus ragyogással; vízművek játéka, szobrok, lépcsők és
gloriettek; kábító látvány, melyből alig tud az ember magához térni a
régi egyszerű kápolnában, ahol egymaga szűk falak közt lakik az Isten,
míg a nyaraló csodás, észvesztő szobasorában egymaga bolyong a király.

Ezt gondoltam magamban s ez a gondolat mind metszőbben fészkelte be
magát az agyamba, amint szobáról-szobára mentem, amelyekben a legutolsó
szék árán meg lehetne venni egy bajor parasztházat: hányszor nem
kiáltozhatott ez a szerencsétlen király arannyal hímzett bíborágyával és
pamlagaival szemben állva: adjatok egy ágyat, amelyen egy kicsit
henteregni, egy diványt, amelyen kényelmesen elnyújtózkodni lehet!

Hochenschwangauban az új Neuschwanstein gyönyörű fellegvár fenn a
sziklán éppen ilyen, csakhogy itt a német monda kultusza a fő s a
mellékdísz: a Szigurd, a Parcifallegendák képben, szoborban, faldíszben,
mindenben. A keleti fejedelmek, az Ezeregy éjjel tündérsége, egy a
világtól elzárkózott király fantasztikus álmai megvalósítva, terem terem
után csodánál csodább. Hihetetlen a mai modern világban. Mintha egy
régi, egy elmult rendből menekült volna ide a XIX. századba a régi
századok bolygó lelke.

Régi várakat: a gúláktól kezdve a mi középkori várainkig, ha látok, egy
elmult világ rendje elevenedik meg előttem; a fáraók rabszolgái, a mi
középkori eleink jobbágyai nélkül ily alkotások lehetetlennek látszanak.

Ime azonban itt egy király az egyenlőség forradalma után, a szocializmus
ébredő századában szemébe nevet világrendnek, időnek, multnak s jelennek
s megcsinálja az elmult századok passióit modern eszközzel: a pénz
iszonyú tömegével. Környezete megrettenve nézi a pazar szeszélyt,
módokat keres, hogy segítsen a bajon és íme a nép, amely misztikus
szeretettel nézte titokzatos királyát, suttogni kezd, gyülekezik,
fegyverkezik, hogy körülvegye, megvédje és szökésében segítségére
legyen. S egy végzetes pillanatban ez a mesébe való király az orvosa
elől, akinek hűségében nem bízik, menekülve a stahrembergi tóba gázol.
Az orvos utána siet, hogy kivezesse, a király birokra kél vele s
mindkettőt örök halálos öleléssel fogja át a hullám.

Alançon hercegasszony valamikor menyasszonya volt ennek a királynak. De
az ideális férfi megcsalatkozott menyasszonyában s örökre elfordult
nemcsak tőle, hanem minden asszonytól. És a gondviselés, ez a rettentő
poéta az egymásnak szánt, de egymástól elfordult két lelket, hogy a
halálban se találkozhassanak, – az egyiket vízbe temeti, a másikat
emésztő tűzbe, a párisi bazárégésbe.

Sokfelé el van terjedve II. Lajos király arcképe azon a vidéken.
Szerették, mert a sokaság mindig vonzódik a szertelenhez, a
kimagyarázhatatlanhoz, a titokzatoshoz. Ma éppenséggel lelkesedéssel
beszélnek róla, mert szeszélyes alkotásai, amelyeknek fényében, mint
arannyal kivert kriptában szörnyű magányosságban élte napjait, – most
meg vannak nyitva a világ kíváncsisága előtt s benépesítik a vidéket
utas emberekkel. Mikor a király meghalt, az udvar elsápadt hátrahagyott
adósságainak szörnyű listáján. Azóta azonban turistáktól belépődíj
fejében a kastélyokért beszedtek 17 millió márkát. És ezt mindig
bővebben fogják szedni úgy, hogy a szerencsétlen király pazarlása végül
ma üzletnek is fényesen beválik.

Arcképét, pedig általában igen szép férfi hírében volt, valahányat
láttam, nem találtam szimpátikusnak. Én alkotásaiban láttam az ő valódi
képét. Mintha nem olyan királynak képzelte vagy érezte volna magát,
akinek uralkodó-jogai és kötelességei vannak: akinek népét kell vezetni,
hogy boldoguljon: hanem mintha az álmodozó gyermekfantáziában élő király
lett volna, akinek a király fogalma, hatalma, dicsősége és egész valója
aranyruha, gyémántkert, ezüstpalota, fény és káprázat s amit csak egy
szertelen, csapongó képzelet az éj sötétségéből magának ragyogást elő
tud varázsolni. Művészei, magányos színháza, várai, kastélyai,
egyedülvalósága és korlátlan akarata voltak az ő királysága, nem pedig a
sörös Bajorország.

Magyarországra kettő emlékeztet e tündérkastélyban: Benczur Gyula két
képe Linderhofban és Szent István és Szent László király alakja a
neuschwansteini vár tróntermében, ahol az elefántcsontból tervezett, de
el nem készült trón fölött való körfalat a kereszténység hét szent
királyának festett alakja díszíti.

Magyar hazánk az egyetlen ország a világon, amelynek trónján két szent
viselte a koronát. Szent Istvánról még egy nagy kép is van e roppant
fényben tündöklő teremben: amint a pogány magyarokat a keresztény hitre
téríti.

Müncheni újságíró-kollégáink iránti hálás gondolattal zárom le e
soraimat, amiért meghordoztak bennünket abban a tündérségben, amelyben
tündöklenek a bajor nép, a bajor hegyi vidék és a legszerencsétlenebb
bajor király álomlátásai.




Banquo szelleme.

Megnéztem „Macbeth“ fölelevenített előadását, élveztem a gondot, melyet
reáfordítottak, de sajnosan vettem, hogy a jó szándéknak áldozata lett
Banquo kísértő lelke, melyet kihagytak. Aki netán nem tudja a
történetet, annak íme itt elmondom az idevágó részt.

Banquo és Macbeth csatát nyernek, mint hadvezérek Duncan király számára.
A nap hőse kiválóképpen Macbeth. Mikor a két hadvezér a csatatérről
eljő, egy pusztás helyen három boszorkány üdvözli s Macbethnek egy
méltóságot ígér, melynek birtokosa még él és királyi koronát; Banquónak
azt, hogy maradékai lesznek királyokká. A két hadvezér nemsokára
találkozik Duncan királlyal, aki elhalmozza őket magasztalásaival,
Macbethre ráruházza a boszorkányok által ígért méltóságot és bejelenti
nála látogatását, hogy ott tölti a következő éjszakát.

Macbeth megrendül a boszorkányok egyik jóslatának gyors beteljesedésén s
ezt kezességnek veszi arra, hogy másik ígéretök sem marad puszta szónak.

Ez izgalmak, nagyravágyásának sarkantyúja és felesége ösztökélései
ráviszik a tettre: megöli királyi vendégét s csakugyan király lesz. Mit
ér azonban neki a korona, ha nem magának s maradékainak szerezte lelki
nyugalmának árán, hanem Banquo utódai számára. E hánykolódás veszi arra,
hogy bérelt gyilkosokkal megöleti Banquot és fiát. A gyilkosok megölik
Banquot, de fia, Fleance, elmenekül. Ezt jelentik a gyilkosok
Macbethnek, éppen akkor, mikor az új király maga köré gyűjtötte híveit,
hogy megvendégelje őket. Iparkodik is mindenki az új uralkodó kegyében
járni, tömegesen jöttek el Skócia nagyjai a királyi vacsorára s le is
telepedtek. Csak Macbeth széke üres még, mert ő egy titkos ajtó küszöbén
suttog a két gyilkossal, akik neki Banquo haláláról hozzák a jó, Fleance
megmeneküléséről a rossz hírt.

– Jól van, menjetek – mondja Machbeth. – Majd holnap még beszélünk
erről.

Most a királyné szólítja férjét, hogy üljön vendégei közé. Lennox úr is
mondja: – Nem tetszenék felségednek közibénk ülni? S rámutat az üres
székre. E pillanatban megnyílik a föld vagy a fal és a megölt Banquo
lelke odaszáll az üres székre és reá ül. Macbeth azonban a kínálgatók
felé fordulva megszólal:

– Itt volna országom minden dísze, ha még Banquo kedvelt személye is itt
lenne.

– Távolléte ígéretének értékét csökkenti csak. Tessék felség
megtisztelni bennünket királyi társaságával! – mondja Rosse lord.

És most Macbeth a széke felé fordul és indulna; de elképedve tántorodik
meg és a megrettenéstől nyitva maradt ajkán e szók szaladnak ki: „az
asztal teli van“.

– Sir, itt van az ön számára fenntartott hely!

– Hol?

– Itt, jó uram. Mi az, ami így fölindítja fenségedet?

– Ki tette velem ezt közületek?

– Mit, jó uram?

De e kérdést Macbeth már nem hallja, hanem a kísértetnek ő reá szegzett
tekintetével kezd perelni: „Nem mondhatod, úgymond, hogy én tettem:
nekem hiába rázod véres fürteidet!“

Zavar támad erre a teremben, az urak felugrálnak, a királyné marasztalja
őket. Hogy így, úgy, ez rendes baja, ne is figyeljenek reá. Majd
férjéhez fordul:

– Hát férfi vagy te?

– Az, még pedig oly bátor férfi, aki szembenéz olyannal, amitől
elképedne az ördög is!

A királyné férjével, Macbeth a látománnyal perel, mely csakhamar el is
tűnik s az egész társaság s a király is összeszedi magát a királyné
biztatására s újra asztalhoz ülnek. Macbeth poharat töltet s vakmerőn
újra Banquora köszönti, mondva: „bár itt lenne“. Erre a kísértésre újra
megjelenik.

– El – ordítja Macbeth, el a szememből! Takarjon el a föld! Csontodban
nincs velő, a véred hideg; nincs akivel rám meredsz, a szemednek fénye.
És így tovább, míg a kísértet újra eltűnik s a vendégség feloszlik.

Erről a jelenetről van szó, melyből kettőt emelek ki: a kísértetet nem
látja senki, csak Macbeth, a többi mind csak az üres széket nézi.
Macbeth pedig az egész jelenet alatt nem mondja szóval, nem mondja
célzással sem, hogy kit, mit lát. Azt, hogy kit, mit lát, a skót
vendéguraknak nem is kell tudni; de annál szükségesebb, hogy tudja a
néző, ha ez nem tudja, a jelenet minden közvetlen erejétől, rémes
borzalmasságától, konkrét tartalmától meg van fosztva. Aki Macbethet
először látja és olvasásból sem ismeri, az tisztára nem is sejtheti, mit
bolondozik Macbeth az üres székkel.

Lehet, hogy különösebbnek tartja egy-egy becsvágyó színész csak olyanok
számára játszani, akik igenis ismerik Shakespeare műveit; de ez tévedés.
Mert nem egynek vagy másnak, de mindenkinek kell játszani. És a teljes
igazság mindenkinek igazság, a féligazság pedig sokak számára
érthetetlen, a többiek számára pedig csak féligazság. Még akik
Shakespeareből tudják is, hogy oda az üres székre Banquo szellemét kell
gondolni: azok is meg vannak fosztva a szolgálattól, melyet szemök van
hivatva tenni képzeletüknek. Képzelniök kell, amit láthatnának. A nézőt
már meglepte és fölizgatta a megjelent kísértet, mielőtt Macbeth
meglátta volna. Kiki felismervén Banquo szellemét, előkészítődik, várja,
lesi izgalommal és kíváncsisággal Macbeth megrettenését és kitörését, ha
majd ez is meglátja, amit a néző már lát. E nagy és félelmes jelenet meg
van fosztva nagyságának és félelmességének főtényezőjétől, ha a kísértet
nincs ott, mert meg van fosztva világosságától elsőbben is, másodszor
pedig érzéki voltától.

Tudom, szeretnek hivatkozni Macbeth másik látományára, arra, mikor a hős
a gyilkosságot elméjében forgatja s a levegőben egy tőr képét látja.
Akinek gondolkozása csak ez analógia kitalálásáig mélyedt bele
Shakespeareba, az ne magyarázza, még kevésbé merje korrigálni
Shakespearet, aki utasításaiba beleírta, hogy a szellem jő, leül és
eltűnik, de nem írta meg, hogy a levegőben egy tőr tűnik fel.

Miért írta meg az elsőt, miért nem kívánta a másodikat?

Mert az elsőre a színpadi világosságnak, a néző képzeletének és a
jelenet borzalmas hatásának szüksége volt, a másikra mindezeknek nem
volt szüksége.

A magánbeszéd, melyben Macbeth tőrt lát, éjjel, titokzatos sötétséggel
mondódik el, egy pillanatban, amikor tudjuk, hogy Macbeth mit forgat
szívében, tudjuk, hogy felesége miért ment be s várjuk tőle a
csengetyűjelt a gyilkosságra.

A helyzet borzalmasságát emeli a tomboló vihar, égzengés és villámlás.
Csupa izgalmas momentum, mely fogékonnyá teszi a lelket minden
különösségre.

Ellenben a másik jelenet egy víg királyi banketten történik. Nagy
társaság, fényes kivilágítás, derült arcok, pompa, bor és párolgó
ételek. Víg pohárcsengésre, muzsikára, táncra és mulattató közjátékokra
is számíthatunk. Csak egy gondolat bántja a királyt: él-e még Banquo? A
bérelt gyilkosok jönnek és ebben is megnyugtatják őt. Nem egészen, de
mégis. Most már hát ő is mulathat kedvére. Hívják is vendégei, biztatja
felesége s ekkor ő odafordul, sajnálja, hogy kedves embere Banquo, nem
örülhet velök és…

A vidámság e mozgalmas képében ki gondol oly fordulatra, ki van rá
elkészülve, hogy a király üres székébe a most megölt Banquo véres árnya
üljön be?

Nincs-e mulhatatlan szüksége az érzékek segítségére a figyelő léleknek,
hogy a nagy ugrást sikerrel megtehesse Macbeth-tel együtt?

És még egy nagy különbség.

Láttuk, hogy a lakomát zavart kísértet se mint kísértet, még kevésbé
mint Banquo megnevezve nincsen az egész jelenet alatt, úgy, hogy a
vendégek nem is sejtik, miért háborog úgy a király. A tőr jelensége
egészen másképpen van. Amint Macbeth szólásra nyitja ajkát, ezt mondja
rögtön: „Tőr az, amit ott látok?“

Bezzeg nem mondja amott: „Kísértet az, vagy Banquo lelke az, amit ott
látok?“ De nem elég, hogy ennyit mond, még le is írja: „Kezem felé
fordítva markolatja.“ De az sem elég, hanem folytatja: „Mégis látom… épp
úgy, mint ezt, melyet ím kirántok!… Most meg vércseppek vannak rajta…“
stb. Vagyis: minden kitelhető módon eteti képzelőtehetségünket, mikor
erre van bízva, hogy elejbénk is a tőrt odarajzolja a levegőbe. Mikor
pedig nem tartja elégnek a néző képzeletét, akkor igénybe veszi érzékeit
s azoknak adni táplálékot, megjelenteti, amit láttatni akar.

Végre én is tudom, hogy mai napság kísértetek nincsenek s hogy némely
tudós azt mondja, hogy a látomány csak Macbeth felgerjedt lelkének a
szüleménye. Azonban azt is tudom, hogy boszorkányok már Könyves
Kálmánunk idejében sem voltak, mégis a mi jó Dugonicsunknak az
édesanyját még a mult évszázadban égették el Szegeden, mint boszorkányt.
Sőt mi több, Macbeth előadásán, amelyből a kísértetet kitörülte a
felvilágosodás, ugyane felvilágosodás meghagyta a boszorkányokat és a
többi fantasztikus látományokat.

Ezen a címen azt hiszem vagy mindent ki kell hagyni, ami a felfogásba
ütközik, vagy semmit. Egyet kihagyni, mást megtartani, csak jobban
rontja azt, ami megmaradt. Ha hiszünk a boszorkányokban, könnyű hinnünk
a kísértetekben is. Ha nem hisszük a kísértetet és kivetjük, csak annál
bajosabb hinni a boszorkányt, akit megtartottunk.

Én azonban megtartom a kísértetet is, a boszorkányt is és elvetem a
modern felfogást. Nem mintha a magam részéről hinnék a hazajáró
lelkekben. Ezen én túl vagyok, de tudom a katekizmusból, hogy Isten
teremtette a maga képére az embert. Ellenben tudom a történelemből, hogy
az ember a maga képére teremtette az Istent, úgy értve, hogy minden
népnek a földkerekén megvan a maga fogalma az Istenről és a
természetfölötti lényekről. Isten teremtette a világot és az embert; az
ember pedig viszont nem szűnt meg teremteni, hogy a teremtésbeli
hézagokat, melyekbe elméje el nem ér, a maga módja szerint benépesítse.
Igy teremtette a kísérteteket, boszorkányokat, tündéreket stb.

Hogy ma már igen sokan nem hisznek se tündért, se boszorkányt, se
kísértetet: mit tesz az? Hiszen sokan már Istent se hisznek. Ellenben
igen sokan még mindig hisznek Istent és igen sokan még egyéb
természetfölötti lényeket is. A költő pedig a maga céljaira nemcsak az
Isten közvetlen teremtéseit használja, hanem mindazt is, ami közvetlen
az emberi elme és képzelet alkotása s csak közvetve Istené.

A kérdés az, miképpen használja? Végre is csak kétféle ember van a
világon; olyan, aki hisz a kísértetben és olyan, aki nem hisz a
kísértetben ugyan, de tudja, hogy mások hisznek benne. Az elsőfajta
hajmeresztő borzalommal nézi Banquo szellemét; a másik fajtára nézve
pedig úgy áll a dolog, hogy ő oly ember történetét látja maga előtt, aki
hisz a kísértetben, látja őt legválságosabb pillanataiban, a többek közt
szemtül-szembe a kísértettel. Senki sem kívánja a hitetlen nézőtől, hogy
Banquo lelkét kísértetnek nézze, még kevésbé, hogy egyáltalán higyjen a
kísértetekben. Csak elégítse ki kíváncsiságát amaz emberek körül, akik
boszorkányokkal és kísértetekkel vesződnek.

És biztos, ha sikerül a színpadon mozgó alakokat nem X és Y színésznek,
hanem Macbethnek és Banquónak néznie és érdekeik harcába belesodródnia:
akkor borzalom és izgatottság fogja megszállni Banquo kísérteties
árnyának megjelenésekor csak úgy, mint Macbethet, akár hisz különben a
kísértetekben, akár nem. Ellenben a jelenet érzéki hatása elvész a
hitetlenre nézve is, ha e szellem valósággal ott meg nem jelenik s csak
a színész borzadálya játsza el konkrét tárgy nélkül a háborgó
lelkiismeret játékát.




Shylock Párisban.  (1890 január 11.)

A franciáknak tudvalevőleg megvan a maguk nemzeti drámájok, megvan hozzá
a stíljök s ami nem ebben a keretben adódik nekik, az iránt művelt
közönségük süket és vak. Ezt nem gáncsból mondom, sőt inkább dícséretül
és igen nagy adag irígységgel a keblemben. Az a közönség, melynek
magának külön ízlése nincsen, az lehet igen művelt, de sohasem nemzeti.
Ilyen fájdalom a mienk, kezdve az akadémián, le egészen a hírlapi
kritikáig, mert itt mindenben az idegen eredeti formákat, az idegen
szellemet s az idegen stílt követelik. Miért? – Mert magyar formájok –
leszámítva a népdalt – nincsen. Itt fordítónak, ábrázoló színésznek,
felváltva kell magyarnak, németnek, angolnak, franciának, spanyolnak
lenni. Shakespeare stilizálta a római hősöket Plutárk felfogása szerint,
de Róma utcáit benépesítette a régi London csőcselékeivel.

Ezeket azért modom el, hogy rámondhassam: ilyen értelemben kell venni
azt, hogy E. Harancourt úr átdolgozta Shylockot. Ez tudniillik azt
jelenti, hogy az angol eredetiből átstilizálta úgy, mintha francia
lenne. Mi is kénytelenek volnánk úgy tenni, ha nekünk egy történetileg
fejlett drámairodalmunk lenne és ha egy ennek nemzeti ízlésében fejlett
közönségünk volna.

Ezzel, ha tudniillik e kettőnk volna, járna egy harmadik is. Járna egy
nemzeti ízlés és iskola szerint itélő kritikánk is. És igaz, hogy
jelesebb kritikusainkban van még meg legjobban a nemzeti ízlés keresése
és az aszerint való ítélés törekvése. De ez félszeg marad a produkáló
irodalom szegénysége mellett s nem fejlődik az élettel tovább, hanem
marad eredeti példái mellett, melyekhez magát kötötte s nem képes tőlük
szabadulni s észrevenni az újabb fejlődéseket, saját önállóságának a
hiánya miatt. Ezért az idegen termeléssel szemben is önállóság nélkül
van s ítéletében az iskolai tanítás mellett marad. Ott van, ahol volt,
amikor iskoláját végezte és önálló kutatással nem járult irodalmunk
kritikai anyagának gyarapításához.

Mindez „előszó“ egy francia kritikához Shylockról. Nem kisebb ember,
mint Sarcey, a „Temps“ jeles kritikusa és a mostani francia kritikusok
közül a legkitünőbb, írt egy tárcát a velencei kalmárról s ezt mondja
benne: „Nekem úgy tetszik, a mű eszméje az, hogy a legcsunyább, a
megvetésre legméltóbb s a legszégyenletesebb, ami a világon van, az a
pénz és a pénz szeretete; és hogy nincs boldogság és méltóság a földön
más, mint ha pénzben az, akinek van, osztozik azokkal, akinek nincs;
hogy a pénz fujja belénk a gyűlöletet és a gonosz szenvedelmeket; és
hogy csak azok érdemesek a szeretetre, akik nem törődnek a pénzzel és
hogy a szerelem, minden jók között a legfőbb jó“.

És e bevezetés után foglalkozik Sarcey Shylock gyűlöletével és idéz
három kitünő tekintélyt, ki a velencei uzsorás esetével foglalkozik s
mind azt tartja, hogy az egy szánandó, tragikus sorsú ember.

A híres Heine éppenséggel azt véli, hogy Porciát kivéve a zsidó az egész
darabban a legtisztességesebb ember.

Francia emberünk e fölfogással száll szembe s ezeket mondja:

„Bizonyos az, hogy Shakespeare Shylockját fel lehet ruházni e
karakterrel, valamint magának Moliérenek szövegéből indulva ki Arnolfból
(Nők iskolája) lehet csinálni egy szánalomra érdemes embert és
Alszeszt-ből (Mizantrop) szerelmest, kinek szerencsétlenségén
elérzékenyül és megilletődik az ember. Én azonban azt hiszem, hogy
Shakespeare a maga uzsorásából egy szertelen figurát (groteszk
monstrumot) akart csinálni, kinek orrára csak úgy hull a szörnyű
fricskák tömege.“

Azután ezt mondja Sarcey:

„Eszerint e darab, amint ma mondanók: egy – operett vagy ha jobban
tetszik: tündéries operett, e fenntartással, hogy a tér, mely a mi
operettünkben a zenének van szánva, itt a költészeté, még pedig
Shakespeare költészetéé.“

„Kicsoda, micsoda az a Porcia, kibe Basszánió szerelmes s kit szerelmese
fölkeresni indul Belmont nevű tartományában? Egy operettkirályné. Atyja
mikor meghalt, három dobozt hagyott rá: egy aranyost, egy ezüstöst és
egyet ólommal cifrázva. A három közül egyben van a hercegkisasszony
arcképe. A kisasszony minden kérőjének választani kell a kis dobozok
közül s ha nem találja el az igazit, elesett minden reménytől, sőt le
kell mondania egész életére arról, hogy megházasodjék. Mi ez, ha nem az
operettek eszköze? Avagy nem látjátok, mint közeledik kíséretével és
muzsikaszóval a mór fejedelem s mint teszi kezét az aranyos dobozra,
melyben nem talál csak egy verset, mely őt nevetségessé teszi!“

„Csak így jár a többi kérő is; mind csak ürügy a felvonulásokra,
muzsikára, színpadi rendezésekre. De végre megjő Basszánió, Basszánió a
mi összes tündérmeséink ifjú hercege, aki hála a háromezer aranynak,
melyet számára Antonió Shylocktól vett kölcsön, képes volt magát
fölszerelni s kiállítani. Szeretni szeretik, mert szép, mert fiatal,
mert szerelmes. Persze így nem is csalódik. Kinyitják előtte az
ólomládácskát, melyet választott és szerelmi lázát felséges versekben
leheli ki. A mi színpadunkon kavatinákban és duókban párolgott volna ég
felé!“

„Ne keressetek a darabban, akár operetteinkben se józan észt, se okot.
Mese, mese, mess kenyeret az egész. A két szerelmes egymásé lesz, amikor
egy eset ismét elválasztja őket, amely megint csak az operettet keríti
fölül, mint mindaz, ami még hátra van.“

Basszániót értesíti levélben Antonió, ki jót állt érte Shylocknál, hogy
hirtelen tönkrement, hat hajóját vesztvén hajótörés által. Shylock
sürgeti követelését: mert ki van kötve, hogy ha a 3000 arany nem
fizettetik meg lejáratra, az uzsorásnak joga van egy font húsát venni az
adósának. Antonió tehát halál fia, mert az uzsorás a szíve táján fogja
fölvágni.“

„Tetszik érteni, nemde? – hogy – éppen mint operettjeinkben mindenki,
úgy a színpadon, mint a nézőtéren úgy tesz, mintha komolyan venné a nagy
hühót. Pedig mindenki jól tudja, hogy amint a gyermekek mondják – „nem
igazán“ van. Ezek afféle szörnyűségek, minőket a képzelet csinál
magának, hogy mulasson. Muszáj is lesz ebből kitalálni.“

„És ki is fognak egy oly fogással, melynek egy mértföldnyire érzik az
operettszaga! Basszánió, ki a szomorú hírt vette, odahagyta fiatal
feleségét lakodalma napján, hogy segítségére siessen jótevőjének és
barátjának. S mit csinál Porcia? Fejébe veszi, akár csak Hervé és
Offenbach hősnői, hogy férfinak öltözködik, felölti az ügyvédek tógáját
és parókáját és elmegy Velencébe a nagytekintetű tanács urak elébe
védeni Antóniót a rettenetes zsidó követelése ellen. Nem vagyunk-e
nyakig az operettben?“

„Shylock ugyan hiába forgatja bőszen a szemét; hasztalan szórja az
adósára dühös fenyegetőzéseit és feni saruja talpához a kést, mellyel
mellét fel fogja vágni: senki a teremben, látva az ügyvédek padján a
kedves Porcia szőrtelen arcát, egy pillanatnyi nyughatatlanságot nem
érezhet. Az embert elringatja ez a mulatságos tündérmese s az ember lesi
a fordulatot, mely le fog csapni a kötni való gazra, aki nem tudja, hogy
van valami, ami a pénznél sokkal hatalmasabb, sőt hatalmasabb mindennél:
a szerelem.“

„Kiki tudja, mily fortéllyal él Porcia. Gyermekes dolog, de mit tesz az!
Shylocknak joga van testéből kivágni az őt megillető font húst; de csak
oly föltétellel, hogy egy csepp vérét nem onthatja. Mert azt, aki
velencei nemes ember vérét ontja, halálos büntetés éri. Ettől Shylock
megzavarodik. A csufolódás minden oldalról csak úgy hull egyenesen a
görbe orrára s ő megy szégyenkezve, kísérve az ott levők karénekétől.“

„A pénz embere lerakva, megalázva, letorkolva, visszakergettetett egy
krajcár nélkül a Ghettójába; a szerelem pedig átadja magát szíve
örömének.“

Ennyit vettem ki Sarcey kritikájából, hogy hozzáfűzzem még a
következőket: egy előkelő szellem, egy önállón ítélő ízlés, akit nem
kötöz meg a hagyomány, az iskola és mások bármily tiszteletre méltó
tekintélye: így ítéli meg ezt a zseniális darabot. Avagy oly helytelenül
cselekszem-e én, hogy már évek óta biztatom becsvágyó hazai rendezőinket
és ambiciózus művészeinket, hogy vessék le Shylock patétikus palástját,
nyírják meg tragikus szakállát és adják vissza a gyönyörű alkotást
természetes jogainak, melyektől az olcsó hatást vadászó színészet és az
olcsó dicsőséget élvező szentimentálizmus megfosztotta, egyszersmind
igazi erkölcsösségétől is megfosztván a művet. Mert egy tragikus alakkal
úgy bánni, mint ahogy Shylockkal bánnak e darab végén, szégyenletes,
erkölcstelen és alávaló dolog. Igy csak egy vígjátéki figurával lehet és
szabad bánni.

Aki pedig rossz néven venné a maga pedánsságában a francia kritikustól
azt, hogy nem is vígjátéknak, hanem operettnek mondja a híres tragédiát,
annak jusson eszébe, hogy a franciáknál, ahol oly zseniális emberek,
mint Offenbach, Lecoqu, Planquette stb. álltak az operette szolgálatában
s hol akadémikusok írtak operettszövegeket: e műfaj több becsületben
áll, mint másutt, ahol elég egy jó régi francia darabot ízléstelenül
megcsonkítani, hogy operettszöveg számba menjen.




Coquelin.

A francia nemzeti színház kitünő művésze, az idősb Coquelin, európai
körútjában, melynek célja, hogy nemzeti különbség nélkül összeszedje az
összeszedhető „frankokat“, eljutott mihozzánk, ahova egyszer mint
hajótörött vetődött. A Népszínház volt akkor a deszkaszál, melybe
kapaszkodott, hogy tova ússzék. Uszott is mind a kettő: ő is meg a
színház is. Most az Operaház pompásabb termében ütött tanyát a hírneves
francia ember s bemutatta magát és társaságát a „Párisi“ című
vígjátékban.

A páholyokat vegyes társaság töltötte meg, mind valamennyit a
zsufolásig. Öt emberen alul alig volt páholy. A földszint székei azonban
végzetesen üresek voltak. Külsőleg tehát az intendáns úr vállalata a
franciákkal nem nagyon kecsegtető. És az erkölcsi eredményről sem
könnyebb beszámolni, mint az anyagiról.

Ez az ötletekkel, szellemmel és epigrammatikus fordulatokkal teli
vígjáték ma lepergett, anélkül, hogy tízszernél többször hallotta volna
az ember a közönséget mosolyogni. Taps nyilt színen egy se volt, az első
és második felvonás után mérsékelt kihívás, a harmadik után semmi.
Tévedne azonban, aki azt hinné, hogy ez a novemberi fagy Coquelint és
társaságát jellemzi, s nem a közönséget. Én Istenem, e közönség túlnyomó
nagy része olyan emberekből állt, akik franciául nem a fülükkel
tanultak, hanem a szemökkel (könyvből) vagy a legjobb esetben egy német
gouvernante-tól. Hol van ezek halló szerve attól az iskolázottságtól,
mely lehetővé tegye, hogy a szédületes francia színpadi társalgást
folyékonyan megértse? Én valóban csak feliből-harmadából értettem a
vígjáték dialógusait. Pedig a színészek látszólag iparkodtak itt-ott a
tempóban, hangerőben és egyes szók ejtésében is a nézőtér sivár térbeli
mértékeihez alkalmazkodni. Talán tíz százalék volt olyan a színházban,
aki úgy megértette a színészeket, mintha magyarul beszéltek volna. Innen
a feltűnő hidegség.

Mert ami Coquelint illeti, – de látom, azt kívánják tőlem, mondjam meg,
ki jobb? A hazai művészet-e vagy a párisiak a „Párisi“-ban? Én, bár azt
hiszem, hogy egy „Budapesti“ című darabban a mieink épp annyival
volnának különbek, mint amennyivel természet szerint különbeknek kell
lenniök a párisiaknak a „Párisi“ című darabban, – mégis nem fogom magam
egy ízléstelen, céltalan és komoly tárgy nélkül szűkölködő
összehasonlításra csábítni engedni. Mondok ennyit: a különbség ezek és
azok közt az, ami a magyar nyelv és magyarok, meg a francia nyelv és
franciák közt van. S minthogy én a magyarnak minden lélekzetét,
köhintését, hangját és hanghordozását értem; a franciának pedig alig
felét, rám nézve a mieink sokkalta jobbak. Egyébiránt a mieink játszák a
maguk iskoláját, a franciák is a magukét. Ez utóbbi pedig a következő:
hogy verses és patétikus darabjaikban egy hagyományos, meglehetősen
természetellenes melódián énekelnek, ellenben a prózai darabban oly
utánozhatatlan természetességgel és tökéletességgel beszélgetnek, melyet
csak kettő tesz lehetővé: föltétlen uralkodásuk beszélő szerveik felett,
vagyis a tökéletes beszélni tudás és a föltétlen uralkodás a szerep
felett, vagyis a tökéletes szereptudás. Ez a kettő lehetővé teszi azt,
hogy oly elfogulatlanul, oly egyszerűséggel, oly változatossággal, oly
vonzón beszélgessenek, hogy a nézőnek úgy tetszik, mintha titkon
hallgatná ki őket, általuk nem is sejtve. És a jelenet egy csodás
valóság benyomását teszi. A beszédnek nemcsak értelem szerinti tagolását
és hangsúlyozását kapja az ember, hanem a folyton munkáló, impressziókat
nyerő, vibráló, szeszélyes lélek minden hangulata, a legnagyobb és a
legkisebb, rezg, zúg, csörög a beszélgetésben. Kimondhatatlan
változatossága a beszélgetésnek, melyben hang, kéz, fej, szem, száj, az
egész test részt vesz. Amely nem akkor kezd beszélni, amikor megszólal,
hanem mindig beszél, folyton, akárki viszi is a szót. Ezt a francia
művészetet, hogy miképp kell szólni, figyelni, felelni, beszélni és
beszélgetni, miképp kell mindezt mostan érdeklődve, zavarban, figyelve,
szórakozottan, célzatosan, haragban, indulatban, kedveskedve stb. – ezt
a francia művészetet láttuk ma a francia társaságtól, többé-kevésbé jól
minden tagjától, brillánsul, mint egy ideálját a mesterségnek, egy külön
művészi individualitás birtokában a mestertől, Coquelintől, aki különben
egy alacsony, kissé nagyfejű emberke, tele szellemmel,
szeretetreméltósággal és temperamentummal. Kora körülbelül annyi, hogy
egy közel harminc éves fia is játszik a társaságban, melynek különben
nem legjobb művésze, hanem legvonzóbb jelensége egy C. Raynard nevű
hölgy, egy csöpp teremtés, szinte jelentéktelen, kezdetben azt hiszi az
ember, hogy csunya és formátlan, de csakhamar belátja, hogy
ellenkezőleg: egy bájos, kedves lény, érdekes lágy vonásokkal, mélységes
szép kék szemekkel és szelíd bájjal egész lényén.

A hatás, melyet Coquelin előadásai a mi közönségünk ama részére tettek,
amely a franciákat látogatta, igen nagy volt. Színészeink még
babérkoszorúval is szolgáltak neki ezüstből, mintha kárpótolni akarták
volna azért, hogy a nagy közönség nem méltányolta tömeges megjelenésével
a nagy franciát. Pedig ez nem is a nagy közönségen mult, hanem inkább a
nagy árakon.

Erkölcsi hatásával Coquelin meg lehetett elégedve. Az talán nagyon is
nagy volt. Én legalább mindig megijedek egy kicsit, amikor azt látom,
hogy egy idegen nemzetbeli művészet föltétlen elismerésre talál, sőt
föltétlen élvezet tárgya minálunk. Mert ezt lehetne ugyan nagy
műveltségünknek is tulajdonítani, de attól tartok, nem annyira nagy
műveltségünk előnye, mint inkább a nemzeti műveltség, a nemzeti
egyéniség, az eredeti ízlés teljes vagy nagymérvű hiánya ez bennünk
művészeti dolgokban. Attól tartok, hogy műveltségünk, már ami van,
éppenséggel nemzetközi és teljességgel nem magyar. Innen van, hogy az
egekig ragad bennünket Rossi és olasz társasága, ma; holnap a
meiningeniek vagy egy-egy hírneves német művész az idevaló német
színészek keretében, holnapután pedig a franciák játéka és így tovább.

Milyen másképpen volna ez, ha például Budapest olyan magyar város volna,
amelyben egy sereg magyar színtársulat szolgálná a magyar művészetet s
minden bennszülött fülében a magyar nyelv melódiája megfészkelné magát,
mielőtt idegennel megbarátkozhatnék halló érzékünk. Igy, ahogy
szerencsétlen állapotunkban vagyunk, már gyermekente megrontják fülünket
idegen idiomák, franciául, németül tanulunk, mielőtt magyarul tudnánk,
mint a füttyös madár, amely fiatalon más füttyösök társaságába kerül és
saját melódiája iránt közömbös lesz és keverékzenét énekel. És serdülő
korunkban korcsmában, kávéházban, csarnokokban, színházban német,
francia és más előadásokból minden fajta idegen nyelv hangtani törvényei
honosulnak meg fülünkben, hol a magyaréinak kellene uralkodóknak
lenniök. S míg az igazi műveltség abból áll, hogy egy adja teljes
élvezetünket, a többit meg méltányolni tudjuk, addig mi úgy állunk, hogy
valamennyit élvezzük, de az egyet se, a honit se tudjuk méltányolni.

Boldog franciák, nekik kiterjedt önálló színészetök, színészetöknek
hagyománya, nagy történeti fejlődése, irodalma és iskolája van. Nem is
képes a francia mást élvezni: se színészt, se színművet, se modort, se
művészetet, csak franciát. Még Shakespearet is, ha odaviszik,
lefordítják nemcsak francia nyelvre, hanem francia formákban francia
szellemre is. A mi művészetünk története nem magyar: német darabokat,
német modorban játsztak színészeink, kik közül a legnagyobbak még ötven
évvel ezelőtt is a német pátosz bilincseiben voltak. Csak lassan kezdett
a magyar színművészet saját súlypontjára áthelyezkedni s egyensúlya még
ma is csak labilis.

A színművészet súlypontja pedig a nyelv. A csira, amelyből kinő: a
nyelv. Fejlődésének regulátora a nyelv. Iskoláját, amellyé lesz, a nyelv
hozza létre. A nyelvnek alkotó elemei: a hangzók és mássalhangzók
természete: súlya és időbeli értéke; a szók és mondatok hangsúly
szerinti törvénye. Ezekhez símul, ezek szerint alakul a beszéd, a
deklamáció. Ahol nem ezekhez alkalmazkodik, ott természetellenes. Mint
mikor a negyvenes évek egy kedvelt színésznője a bécsi császári
színházba menvén iskolába, hazajött, elkezdett magyar nyelven németül
játszani és rögtön vége volt. S mint mikor a hatvanas években egy nagy
tehetségű magyar színész huzamosan tartózkodott Párisban s elvakítva a
francia iskola fényességei által, hazajött és franciául játszott
magyarul: onnan kezdődött meg a hanyatlása.

Coquelin előadásaiban a francia iskola mesterségét és művészetét
egyaránt lehetett látni. Coquelin maga külön egyéni nagy talentumával
kapcsolatosan produkálta a francia iskola tökéletességét. Társaiban
váltakozva jöttek napfényre ez iskola tökéletességei és hátrányai.
Hátrányai persze ránk, nem-franciákra nézve. Mert a franciákra nézve
azok is előnyök. Igy lett, hogy egyik nap egyik-egyik társát Coquelinnek
jeles színésznek tartottuk, másnap kontárnak néztük. A francia iskola
két végletben ágazik el: egy tökéletes természetességben, egyfelül ott,
ahol a társalgás, beszélgetés, feleselés stb. hangulatainak fokán marad;
ha ellenben fölebb melegszik az indulatok, nagyobb érzelmek fokára, egy
különös éneklő modor, a patétikus verses darabokban egy valóságos, a
hagyomány által szigorúan őrzött melódia.

Már most a francia színésziskolában a növendékek kettőt megtanulnak: a
tökéletes beszélgetést és a hagyományos éneklést együtt az egész
klasszikus játékrenddel. A kettő körülbelül úgy viszonylik egymáshoz,
mint a próza és a költészet.

Ezen alapszik Coquelin szellemes tanítása is, melyet az írói körben
felolvasott s melyben a művészet nevében azt követelte az ellen, amit ő
naturalizmusnak mond, hogy a művésznek épp úgy nem kell valóban sírnia a
színpadon, mint ahogy nem kell valóban részegnek lennie, ha részeget
játszik. Megengedem, hogy nem „kell“ tagadnom, hogy ne lehetne, sőt,
hogy ne lenne egészben véve ez a jobb. Hamlet színészlegénye legalább
valódi könnyeket ontott Hekubáért. De vajjon nem sír-e, avagy nem
nevet-e valóban Coquelin úr a színpadon? Igenis nevet, valóságosan nevet
s nem fél a nevetőgörcstől, úgy mint attól, hogy ha sírna, elvesztené
hatalmát önmaga fölött. Mégis ő neki, a francia színésznek, igaza van a
tanításában. Ő valósággal nevet; mert a nevetés próza és ebben az ő
iskolája a természetest tanítja. Ellenben nem sír igazán, mert a sírás a
költészet, a magasabb affektus, amelyben az ő iskolája a
természettelent, az éneket, a melódiát, a művészi formák közt tagolt,
hullámzó deklamációt tanítja, melyhez az iskolázott mesterséges sírás
illik, nem a közvetlen, természetes sírás. A francia színész, akinek
egyénisége nem rombolja le az iskola korlátait, többé-kevésbé
megmelegszik a saját játékában, de eksztázisba nem jő, inspirációja
nincsen, csak teljesen öntudatos hatalma.

Midőn azonban azt mondom, hogy a francia deklamáció természetellenes és
éneklő, azt kell alatta érteni, hogy nekünk. A franciának az a
természetes és a francia kétségkívül a mi deklamációnkat fogja éneklőnek
találni.

A különbséget a nyelv teszi.

A francia nyelv magánhangzóinak időbeli értéke roppant elasztikus, a
szóbeli hangsúly változékony és szeszélyes: nem a gyökérre esik
okvetlen, hanem akárhányszor a ragra. A hangzók átmeneti, összekötő,
elsimító modulációkban használtatnak. Minden példa nélkül könnyeddé,
kecsessé, folyékonnyá teszi a nyelvet, tehát mindenek felett gyorssá, s
a gyorsaság a szédületességig fokozható. A francia nyelv és a
temperamentum egymásra hatását keresheti ezen a réven, akit ily kérdések
érdekelnek. Engem elsőbben ez érdekel: a francia színész nem azért
beszél gyorsan, mert tudja a szerepét; hanem azért kell tudnia szerepét,
mivel nyelve rohamossága, fürgesége törvénnyé teszi rendes beszédben a
gyorsaságot. Szereptudás nélkül franciául sehogy sem lehet játszani. Más
nyelven még jól is lehet játszani szereptudás nélkül. A prózát tehát
gyors, friss, elegáns tempóban természetesen mondja a francia iskola. A
szárnyas beszédben, a tartott beszédben fokozottan érvényesül a
magánhangzók időbeli értékének elaszticitása: aminek a prózában kis
értéke van, könnyen még kisebbet kap; aminek semmi értéke sincs, a
prózai beszédben értéket kap; aminek nagy értéke van, sokszorozott
értékkel ruháztatik fel s mikor verset kell ezenképp mondani, akkor az
alexandrinus ritmusa szabályozza az értékkel való ilyetén elbánást s egy
valóságos melódikus éneket hoz létre, mely már-már tipikus a híres
darabokban, mert őrzi a hagyomány; ha ellenben prózában kell nagyobb
indulatokat festeni, akkor a francia deklamáció az, amit mi álpátosznak
nevezünk. A francia amorozó szerelmének fokát azon lehet megmérni, hogy
hány „é“ értéke van a hangjában, mikor ezt „je vous aime“ így mondja
„zsö vuzéééjme“. Ami a vígjátéki színésznek „mon secret“ („monszkre“) a
titkom, az a drámainak monszkreeej!

A nyelvek hasonlítanak a folyadékokhoz s úgy viszonylanak egymáshoz,
mint a víz, olaj, eleven kéneső stb. egymáshoz. A francia a kéneső, a
maga ángolnatermészetével.

A magyar nyelv, mely minden másnál kényesebb úgy hangzóinak teljes
értékére, valamint mássalhangzóinak tisztaságára, a lassú nyelvek közé
tartozik. A magyar nép jelleme ünnepies, méltóságos, szónokias. A magyar
színész is hamar szónokias. Aki jól akar beszélni magyarul, annak minden
magánhangzót teljes értékében kell mindig kimondania, de annál többet
sem engedhet meg magának. Egy á mindig csak egy á. Akárhogy imádja is a
hős hőnőjét, nem imádhatja egy á-nál többet. A francia a negyedik
felvonásban már legalább négy ó-val adorálja (zsö vuz adooór). A francia
minden érzelmét ama szótagba fekteti, azt azután cifrázza is szerelme
hevéhez képest; a magyar szó részeit nem mozdíthatja ki rendes,
mindennapi arányaiból, nem mondhatja a szót versben másképpen, mint
prózában, indulatban másképpen, mint hidegen, a szó minden szótagja
mindig megköveteli ugyanazon értékét és tiltakozik minden
értékgyarapítás ellen is. A magyar színész tehát az egész mondatba vagy
az egész szóba teszi érzelmét és nyelve törvényeinél egy iskolát alapít,
amely a természetes beszédet hirdeti minden skáláján az indulatoknak. A
pátosz az emelkedett, de természetes beszéd; közel áll a szónoklathoz,
de mégis teljességgel nem az, céljánál, helyzeténél fogva nem az; de sok
magyar színész nem tudja elkerülni ezt a zátonyt. Gyorsan játszani
magyarul is lehet, de csak relatív gyorsasággal. Aki francia gyorsaságot
erőltet, magyarban, az már nem gyorsan beszél, hanem hadar.

Már most nézzünk vissza példáért Coquelinra. A francia művész legnagyobb
hatása volt: a társalgási vígjáték, a Molière-féle Mascarille és a
deklamációk. A magyar közönséget hidegebben hagyta a drámai szereplés és
Tartuffe. Más szóval: tetszett, ahol iskolája szerint természetes volt,
ami a mi általános törvényünk; csak tudását csodáltuk, de hatását
repudiáltuk, ahol iskolájának deklamatórius, nekünk természettelen
feladataiban láttuk. Ide vág a melódikus alexandrinekben elmondott
Tartuffe is.

Valaki, aki tán nem jól értett meg, mert meglehet, hogy e kényes
tárgyban minden igyekezetem mellett is nem tudtam magam elég világosan
kifejezni, azt mondhatná, hogy hiszen a deklamációk nagyrésze is
patétikus, miért tetszhetett tehát ez az ő előadásában? Felelet: azért,
mert az nem színészet, az nem egy előttünk álló alaknak helyzetéből s
érzelmeiből kifolyó beszéde, hanem rendszerint egy történet, amelyet
nekünk egy kitünő elbeszélő elmond, előttünk a maga módja szerint
hangjával festve a festenivalókat és imitálva a megszólalókat. Coquelin
itt tehát egy harmadik személy, aki nekünk reprodukál valamit. Mint
színész azonban első személy, akit sorsában vergődni látunk, aki
előttünk megnyilatkozik, akiben nem a színészt, nem a virtuózt, nem a
művészt kell látnunk, hanem azt az embert, akinek alakjában föllép.
Attól tehát azt kell várnunk, hogy érzelmeinek oly hangon, oly
hanghordozáson adjon kifejezést, amely nekünk természetes, amelyben mi
amaz érzelmek valódiságára ismerünk; máskülönben nem hiszünk az
embernek. Mikor pedig nem hiszünk, akkor a színész elvesztette a
hatását. Igy igazi, teljes, föltétlen hatása egy nemzeti nyelvének
romlatlan műveltségében élő nemzet fiaira csak a nemzeti művészetnek
lehet. Idegen művészet csak a kongruens részekben tehet teljes hatást;
aki élvezni tudja az idegent (nem mondom méltányolni, mert ez műveltség
dolga), de aki őszintén élvezni tudja, ott is, ahol az idegen nyelvének
törvényei a mienktől eltérő művészi törvényeit alkotja meg az
előadásnak: abban a nemzeti ízlés szűzessége meg van rontva, abban az
anyanyelv melódiája meg van bontva, annak, hogy úgy mondjam,
kozmopolitikus füle, kozmopolitikus lelke van. Meggyőződéseiben és
magaviseletében lehet jó hazafi, de lelkében hazátlan.




Homér.

Én ugyan Frommer úrnak ígértem meg, hogy ha lehet, írok róla valamit
ezen a helyen. Mert Frommer úr egy talpraesett börzeszótárt készített,
amely ugyan több, mint aminek magát mondja, mert valóságos kis
kereskedelmi zsebszótár, de hát legyen a mai világban olyan is, aki nem
kevesebb, hanem több annál, aminek magát mondja. Éppen kapóra is jött ez
a szótár, mert akkoriban jelent meg a piacon, amikor a budapesti börze
elhatározta, hogy ezentúl magyarul fog adni és venni, kínálni és
keresni.

A szótárnak Simonyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk írta meg az útlevelét
és okos embernek ez elég is. Ha Simonyi dícséri, az azt jelenti, hogy
Frommer úr ezzel az első, kezdő lépésével eljutott odáig, ahol
munkájáért tisztesség és elismerés illeti meg. Én tehát abbeli bajos
helyzetemet, hogy nem tudtam eleget tenni kedvemnek, nem tudtam róla itt
bővebben írni, amint szerettem volna, azzal ütöm el, hogy e
vallomásommal vezetem be mondanivalómat Baksay Sándor
Homér-fordításáról.

És egy pontban én bennem össze is ütődik a kettő. Dícsérném Frommerben,
amit Baksayban gáncsolni fogok. Mert lám, az ember néha akkor
következetes, ha következetlen és kénytelen ugyanazt az elvet egyszer
elejteni, egyszer feltartani, hogy elvhű maradhasson. Ennyi paradoxont
régen írtam le egy lélekzetre.

Frommer úr többet magyarosít a maga szótárában, mintsem kívánatosnak,
vagy tán hasznosnak látszik, Baksay kevesebbet. A kereskedés, kivált a
pénzforgalom igen nagy részében nemzetközi természetű. Mi természetesebb
tehát, mint hogy ama teknikus kifejezései, melyek szintén nemzetköziek,
melyeket pénzre, portékára, kereskedelmi viszonyokra és jelentésekre
egyformán használnak a különféle európai nemzetek, azok megmaradjanak
nálunk is, legföllebb némi módosítással, melyet a magyar kiejtés kíván.
Ezek helyettesítése magyar szókkal céltalan, mert a kelleténél jobban
elválasztja a magyar kereskedést a többi kereskedővilágtól.

Ime: mért nevezi Frommer Rudolf úr a maga könyvét Tőzsdei zsebszótárnak?
Mért nem Börze szótárnak? A börze könnyű szó nekünk is, azután rá lehet
ismerni olasz és francia testvéreire. A tőzsde pedig magyarban is rossz
szó, ha szinte forgalomban van is.

Az azonban igaz, hogy ez az elv bizonyos mértékig érvényesül Frommer
könyvében. Mire új kiadást ér, valószínűleg diadalmaskodni fog teljesen.

Ez az elv a gyakorlatiasság elve, amely diktál mindenütt, ahol a
közönséggel lép érintkezésbe akár a tudomány, akár a művészet, akár
valami felsőbb értelmi foglalkozás.

Most áttérek Homérre. Mikor arról van szó, hogy forgalmat kell csinálni
akár pénznek, akár árúnak, akár eszmének: akkor a forgalom törvényei
döntenek. Ha Homért kell forgalomba hoznom, piacomat kell
tanulmányoznom.

Baksay Sándor, ez a kedves, okos, szép elméjű poéta az Iliászt akarja a
magyar litteratúrában forgalomba hozni. Mit jelent ez? Azt talán, hogy
nagy tudománnyal átplántálni a görögöt – formát és tartalmat – a magyar
nyelvbe és kinyomatva átadni az Akadémia, vagy egy könyvkiadó egereinek,
minekutána a tudós filológusok jól megbámulták és megdícsérték?

Ez is lehet valakinek a becsvágya, de nem ez az útja annak, hogy Homér
forgalomba jöjjön. Homért forgalomba hozni annyi, mint a szívesen
olvasott könyvek közé iktatni. Elterjeszteni az olvasó közönség körében.
Megszerettetni egy nemzettel, népszerűvé tenni, hogy ízlés, erkölcs,
lelki tisztulás és megnemesedés tényezőjévé legyen a nemzetben.

Én még ma is azt gondolom, hogy egy-egy normális agyvelejű fiatal ember,
ha az elemi iskolák tudását elnyerte, igen művelt, okos, munkaképes és
használható emberré nevelődik, ha az összes reálismeretekből csak némely
formákkal és alapokkal ismerkedik meg húsz éves koráig, ellenben az
Iliászt vagy az Odisszeát megtanulja betéve jól, teljesen, folyékonyan.
Természetesen, magyar emberről lévén szó, kizárólag Baksay fordításában.
Meg vagyok győződve, hogy ez a fiatal ember több filozófiát, morált,
világnézetet, világismeretet, emberszeretetet és bölcsességet fog tudni,
mint középiskolánk bármely végzett növendéke és az életbe
fegyverezettebben lép azoknál, akik a gimnáziumokból kikerültek. Friss,
rugalmas elméje lesz, vállalkozó és pezsgő életkedve. Lénye tele lesz
esztétikai érzésekkel, az emberi természet ismeretével; a nemesebb
indulatok vágyával; a férfias vetélkedés, tisztaság, szerénység, alázat
példái lelkébe lesznek oltva: az emberek becsülése, megítélése, a korok
tisztelete, a haza szeretete mind elevenebb példákban vésődik elméjébe
és el nem marad tőle az életben. Csodás kincs, ha egy ily világraszóló
alkotás elevenen él a tudatunkban.

Érdeklődés, a tudás vágya, egy a legfelsőbb képességeig kiművelt
emlékező tehetség, terheletlen elme áll rendelkezésére az ilyennek s
játszva győz meg minden további tudni- és tanulnivalót. Az elme minden
tehetsége gazdagon táplálkozik egy ilyen sokoldalú remekmű teljes
befogadásától és ritka munkaképességre, világosságra, egyenességre,
természetességre művelődik ki.

De ez kitérés. Térjünk a témánkra. Homért forgalomba hozni annyi, mint
kedvessé tenni a magyar olvasó előtt. Érthetővé, élvezhetővé. Világos,
hogy nem nevelhetem ki a magyar közönséget oly nemzetközivé, hogy a
spanyol munkát spanyol formáiban, a franciát franciában, a németet
németben élvezze, Homéroszt pedig hexaméterekben és korüthájolosz,
pannükiói stb.-féle összerovásokban. Magyar verses köntösben, epikai
versben, magyar epikai nyelven kell visszaadni Homéroszt. A fogalmak,
jelzők értékegyenét kell adnunk, nem pedig a nyelvünket görög
szóalkotásokra ficamítanunk. Ahogy szép hegedűszóval mi mesélni
szoktunk, úgy kell megismételnünk Homér elbeszéléseit. Utána kell
költenünk, hogy egész pompájában fejlődjék ki előttünk a férfi, az
esemény, az érzés, az eszme; nem pedig természetéből kivetkőztetve
nyelvünket, gyötörni magunkat, az olvasót és mesterséggel megölni a
lényeget. Ami nem természetes, az lehet ideig-óráig divat; de mulandó
nem természetes formában a legnemesebb alkotás is. Minden nyelvnek
megvan a maga melódiája s ez megszabja a poétai formák törvényét is. Nem
minden formában helyezkednek el a szók és a gondolatok egyforma
könnyűséggel és kényelemmel. És legkeresetlenebbnek, legegyszerűbbnek,
legtermészetesebbnek kell lenni a formának ott, ahol egy nagy föladat,
nagy terjedelemben oldódik meg. Nagy kényelem kell az elbeszélő
költészetnek forma tekintetében, ahol könnyen, szabadon folyik az
elbeszélés, a nyelv legtermészetesebb medrében; mert színben,
indulatban, mélységben, mozgásban nagy változatosságra van szüksége. Ezt
nem képes nyújtani természetével nem teljesen egyező formákba szorítva,
sőt erőszakolva. Semmi sem győz meg bennünket erről jobban, mint
Vörösmarty utolérhetetlen hexamétere. Mily fény, mily pompa, mily
gördülékenység! Mily csodás képességei a poétának és a mi tündérszép
nyelvünknek. És mily hideg, mily hamis, mily nem magyaros, mily idegen
pénz mégis. Csodálva csodáljuk és nem élvezzük, nem isszuk be mohón,
mint a jó italt, csak nézzük tündöklő fényét a pohárban, mint valami
oldatét.

Olvassuk Baksay Iliászát és csupa szín, csupa melegség, csupa magyarság
még az érzésben is. Milyen nevetséges affektáció az az alakhű fordídás.
Csak olyan művekre alkalmas, amelyek nem valók arra, hogy az újabb
irodalmakba reális értéknek átplántálódjanak. Csak régi-régi
irodalomtörténeti, kultúrhistóriai jelentőségük van. Ide sorolom
Arisztofáneszt. Arany János, aki egy pár Horácius-verset örökbecsű
magyar versnek fordított le, ami lehetetlen Horácius formáit megtartva,
érezte, hogy Arisztofánesszel nincs mit csinálnia az olvasó közönségnek.
Annak élvezéséhez iskolázottabb irodalmi műveltség kell, jóformán csak a
műveltebb íróké és ama kis köré, mely ilyen műveltségre szert tesz, ha
nem is író. Ezek számára fordította Arany a görög komédia mesterét.

Sajnálom, hogy Baksayt cserben hagyta a bátorsága a nevekkel szemben.
Egyszer egy kicsit magyarosan írja, azután meg visszaretirál. Nemcsak
magyarosan kell írni e görög neveket, de lehetőleg, vagyis szükség
szerint még el is lehet magyarosítani. Lám a rómaiak csak közvetetlen
növendékei voltak a görögöknek, mégis a görög neveket nem szedték át
szolgailag. Héfaisztosz egyáltalán nem kellett nekik, Zeusz sem;
Akhilleüszből Akhilleszt csináltak, Klütaimnesztrából Klytemnesztrát. Ha
a mi poétánk azt mondotta Ilda, Hilda, Ildikó Krimhilda helyett, akkor
mi bátran mondhatunk Nesztert, vagy Nesztrát a Klitemnesztra helyett.

De első, hogy minden rendű olvasót, aki hivatva van arra, hogy e
gyönyörű munkát élvezze, fölmentsünk az olvasás zavarai,
kényelmetlenségei és lehetetlenségei alól. Az 51. lapon olvasom e
neveket: Arkesilas, Kloniosz, Skolos, Ilézia, Niza, Aresz Kópás,
Skhoimos, Aulisi szikla stb. Igazodjunk el. Klonio-sz és Are-sz után
S-kolo-s-t miképpen olvassam? -snek, vagy sznek az s-betűt? Kópás után
Areszt a-resznek, vagy á-resznek, Aresz után pedig minek a Kópá-s-t? –
Ilé-z-a után Ni-s-á-t Nizának, vagy Nisának? Szkojnosznak kell olvasnom
Skoinost a vers szerint, Auliszt A-u-lisznek. Mind e dolgok a
bátortalanság hibája, amelyért mentegeti is magát a fordító az
előszavában, de én nem bocsátok meg neki. Mert ezek a nevek néhol
tömegesen fordulnak elő és tömegesen keserítik el az olvasót, mert
tömeges akadékai a gyors és folyékony olvasásnak. Még a jártas ember is
megdöcög rajta: hát a járatlan nagy többség! Bosszantó dolog, hogy egy
pár szúnyog keseríti meg az ember életét, mert folyton üldözi a
legvonzóbb, legfenségesebb tájakon való jártában.

Oly nagyszerű, oly plasztikus, oly elbájoló ez a Homér Baksay
fordításában különben, hogy immár egyik gazdagsága a magyar irodalomnak.
Nem fordítás, hanem eredeti alkotás. A koncepció a Homéré, a kivitel
szinte már a mi emberünké. Egy nagy birodalom meghódítva és bekebelezve
a magyar szellem birodalmába. A legfenségesebb, legtanulságosabb
esztétikai élvezetek közé tartozik, amelyek a magyar olvasónak
kínálkoznak. Egy világ nyílik meg az egészséges szívek előtt, amely
addig hét lakattal volt lezárva. Egy-egy lakatot feltörtek rajta az
eddigi fordítók; mind a hetet Baksay nyitotta meg eredeti költői
talentumának, zamatos szép nyelvének, édes magyar verselésének bűvös
kulcsával.




Arisztofanesz.  1912 ápr. 20.

Prológus vagyok, még pedig egyszerre kétféle. Egyszer prológusa vagyok
annak a vígjátékciklusnak, melyet ennek az intézetnek jeles igazgatója
és derék művészei terveznek és elő fognak adni. Ez a ciklus a hahotának,
a kacagásnak és jókedvnek úgyszólván a históriája. El fog a közönség
előtt vonulni azoknak a megáldott embereknek a serege, akiket a
munkásember legnagyobb jótevőinek lehet mondani, akiknek Istentől az a
hivatás jutott, hogy embertársaikat jókedvre, kacajra, vidámságra
gerjesszék.

Ezek a vígjátékírók. Ezek fognak itt felvonulni és egy pillanatra újra
versenyeznek azért, ami életük legfőbb dicsősége, legfőbb öröme volt, ha
megkapták, s életük legszomorúbb bánata, ha nem kapták meg: a
közönségnek a tapsáért.

A másik feladat, hogy a mai előadásnak is prológusa legyek s ez a
terhesebb feladat. Igen különös jelenség a világhistóriában, hogy az
emberiségnek világraszóló alakjai úgyszólván észrevétlen jönnek a földre
közibénk és észrevétlenül vannak itt. Nincs biográfiájuk. Itt van az Úr
Jézus alakja, akinek korából a történetírók, a naplók, az emléktáblák, a
sírfeliratok tudnak mindenféle császárokról, királyokról, konzulokról,
prokonzulokról, hadvezérekről, de mindezek a krónikások semmit sem
tudnak arról, hogy Galileában volt egy ember, aki harminc éves koráig
prédikált s ezzel megvetette alapját, elvetette magját a
kereszténységnek, amely új civilizáció, új világnézet, kimondhatatlan
változások forrása lett.

Itt van Shakespeare, aki nem is olyan régen élt még, aki a maga idejében
eléggé emlegetett ember volt, akinek a dicsősége, amint a századok
múlnak, mind nagyobb és súlyosabb és egyetemesebb lesz – és nem tudunk
egyebet róla, mint hogy egy vidéki városban született szegény sorsban,
egyszer vadorzókkal volt dolga, azután Londonba ment, ott a nemes urak
lovait tartotta a színház előtt, azután színész lett, igazgató lett,
darabokat írt, eltűnt vissza a maga kis városába és ott meghalt.

Egy levele, egy írott lapja nem maradt az utókorra.

A neve aláírása talán háromféle alakban ismeretes, de mindegyik olyan,
hogy meglátszik rajta, hogy aki leírta, véres verejtéket izzadott, míg
lepingálta azt a három nevet. Egyébként egy sor írás nem maradt utána,
semmit sem tudunk róla, elannyira, hogy most már egész irodalom van
csupán arról a kérdésről, hogy Shakespeare, Shakespeare volt-e
valójában, nem volt-e igazában csak egy név, csak egy alak, akinek a
háta mögött egy másvalaki volt, mert hihetetlennek látszik, hogy
Shakespeare az a nagy ember, aki a zsenialitásnak, a képzeletnek, a
lelki és szellemi hatalomnak ama birtokában volt, amely darabjaiban
megörökítve van, észrevétlenül élhette volna le az életét e földön.

E két alakhoz csatlakozik az öreg Szokratesz. Szintén egyik
legtitokzatosabb alakja a világhistóriának, akitől magától a
legcsekélyebb munka sem maradt ránk, egy sor közvetetlen följegyzése
nincs. Tudjuk azt, hogy egy szeretetreméltó öreg bácsi volt, háborúban
is járt, a legszerényebb, legigénytelenebb emberek közé tartozott, még
csak lábbelit sem viselt sohasem. Athén városában járt-kelt, tanított,
iskolát tartott, igen nagyon szegényes házában még banketteket is adott,
ugyanebben a házban, de mindenki magával hozta, amit a banketten
megevett. Azonban a legelőkelőbb athéni emberekkel, a
leghatalmasabbakkal, a legszellemesebbekkel mind ismerős és beszédes
volt. Egyszerre egy nagy perbe keveredik, megvádolják, elítélik és
kiissza a bürök poharat és eltűnik a föld színéről. Ha épp úgy, mint
Krisztusnak az őt követő együgyű halászok, neki az ő szellemi életében
vele közösséget tartó tanítványai nem lettek volna, akik halála után
iparkodtak őt a vádak ellen megvédelmezni, melyek alapján elítéltetett,
akkor úgyszólván semmit se tudnánk róla. Van egy könyv Szokrateszről,
mely nagy históriai apparátussal mindent felkutatva, ami csak valahol
róla található, azt bizonyítja, hogy haszontalan vén svindler volt, aki
bolonddá tette Athént, bohóckodott a piacon és nem egyszer, de százszor
is megérdemelte a halált. Viszont mindnyájan, akik iskolába jártunk,
tudjuk, hogy századokon keresztül úgy hallották, úgy tanulták, úgy
hitték, hogy Szokratesz a legideálisabb, a legokosabb, a legbölcsebb, a
legnemesebb hazafi, a legigénytelenebb lény, aki a föld kerekségén volt,
akivel a legrettenetesebb igazságtalanság történt, mikor polgártársai
rosszakaratból, félreértésből, tudatlanságból, meg nem tudom miből
elítélték és halálba kergették. Ez Szokratesz problémája, melyről ma is
vitáznak, mely ma sincs kiderítve, mert ha olyan jó volt, akkor
érthetetlen, hogy megölték, ha pedig halálra ítélték, érthetetlen, hogy
olyan jó lett volna, amilyennek iskolája állítja.

Ez Szokratesz, annak a darabnak a hőse, melyet itt ma látunk, nem a
protagonistája, nem az a hőse, akinek a bonyodalmából a darab áll: az
egy más ember, aki minket nem nagyon érdekel. De Szokratesz maga, a
lénye, a tanítása, az iránya az látszik ebben a darabban. És mondhatom,
ez a zseniális darab megfejti nekünk Szokratesz problémáját, amire
hivatkoztam. Azt az ellenmondást, amit nem értünk meg a tanításaiból, a
lényéből és a sorsából.

Nyergeljük meg a fantáziánkat, nyergeljük meg a gondolatainkat és
repüljünk vissza 2330 egynehány esztendővel a multba. Akkor volt egy
premier Athénben, amelyen három vígjátékíró pályázott a babérért. A
három közül egy öreg érdemes vígjátékíró, aki igen nagy tiszteletben
részesült, akinek érdemeit, mester voltát kollégái is elismerték, ami
igen ritka dolog, és akit Athén tisztelt és becsült, vitte el a pálmát.
Utána következett siker dolgában egy másik darab, a harmadik pedig
megbukott – s ez A felhők. Ez a darab tehát, melyet itt ma látni fogunk,
első előadásán Athénben megbukott. Ma egy reprízt látunk, ami minket,
akik szintén dicsekedhetünk egynémely bukással itt a deszkán,
megvigasztalhat. Mert ha egy darab megbukik és 2335 esztendő múlva
feltámad, az az erejét nagyon tiszta forrásból meríti. S ez áll
mindnyájunkra nézve, önökre is, akik ott ülnek, rám is, aki itt állok,
mert ha nem is vagyunk mindnyájan kijelölve arra, hogy harmadfélezer év
múlva ily módon föltámadjunk, de mindnyájan emberek vagyunk.
Mindnyájunknak az agyveleje egyformán van megkonstruálva, ugyanúgy,
ahogy a harmadfélezer évvel ezelőtt élt embereké volt. Mindnyájunknak
vannak szülei, akik reménnyel tekintettek ránk, amikor világgá
eresztettek. Mindnyájunknak többé-kevésbbé vannak gyermekei, akikre
reménnyel tekintünk, amint tovább mennek és lesznek unokáink a
véges-végtelenbe és senki se tudja, hogy a gondviselés ujja kinek a
gyermekét fogja egyszer megjelölni, hogy ez az, akinek az agyveleje
ugyanúgy van megkonstruálva, mint a többieké, de van hozzá egy nemesebb
adománya, isteni ihlete, s ez fog két-háromezer évre szóló
halhatatlanságot kivívni magának, mint Arisztofanesz.

A szellemi nagyság, a halhatatlanság marsallbotja, amikor útnak
indulunk, mindnyájunk tarisznyájában benne van. Ehhez ragaszkodunk, mert
ha nem is minden embernek van meg ez a lelki tehetsége, de az embernek
megvan. És különös, ez az Arisztofanesz is hasonlít azokhoz a szellemi
nagyokhoz, akikről említettem, hogy nincs biográfiájuk. Őneki se igen
van, róla se sokat tudunk. Tudunk róla annyit, hogy falun született, de
nem tudjuk, amit minden tiszteletreméltó írói, művészi, tudományos
nagyságról ma legalább tudunk, hogy középiskoláit itt végezte, egyetemi
tanulmányait ott és így tovább. Mint fiatal vidéki legény Athénben
termett darabokat írt már akkor, mikor még kiskorú volt, úgy hogy első
darabját nem is adhatta a maga neve alatt, mert Athénben semmiféle
nyilvános dolgot kiskorúak nem végezhettek. Ma ez másként van. Eleven,
kopasz emberke volt, aki vakmerően szembeszállt a vígjátékaiban
mindenkivel, mint e darabban is látjuk, úgy, hogy egyszer perbefogta
ellenfele, el akarta tőle perelni az athéni polgárjogot s ki akarták
onnan kergetni, hogy neki nincs joga ott lenni és dicsőséget szerezni
magának és az athénieknek. De a pert ő nyerte meg, elismerték athéni
polgárnak.

Súlyosabb volt egy másik eset, mikor egy demokrata ott a helyszínén,
amiért színpadra vitte, ráesett és jól elpáholta úgy, hogy nem tudni, a
közönség azon kacagott-e jobban, mikor a demokratát kifigurázták, vagy
azon, hogy a szerzőt megverték.

Ez az ő életrajza. Kiegészíthetem azzal, hogy két gyermek atyja volt.
Szellemi családja nagyobb volt, a följegyzések szerint ötvenhat-ötvenhét
drámát írt. Ezekből tizenegy maradt az utókorra s ezek között van ez is,
A felhők, melyet ma látunk.

Amint mondottam, ez a darab az első előadáson Athénben megbukott. De
miért bukott meg? Megbukott, mert Athén Szokrateszt, akinek
filozófiájáról lesz szó, félreértette, ellenben a darabot nem értette
meg. Mert ennek a darabnak a grimászai, a bakugrásai, a jókedve, a
hahotája, a szatírája, a kicsapongása mögött egy tragédia rejtőzik. Azt
lehet mondani, hogy ez a darab egy ihletett poétának látnoki parodiája
egy eseményről, mely be fog következni. Egy nagy hahota ez a darab.
Akkor az öreg Szokrateszen úgy kacagtak, mint ahogy önök fognak kacagni
– s azóta a tudós világ meg nem szűnt Szokratesz sorsán siránkozni.
Ebben a darabban ugyanazzal van megvádolva Szokratesz, amivel a bírák
előtt. Ebben a darabban nincs más, mint az a két pont, amiért elítélték.
Hogy elcsábítja és megrontja a fiatalságot és nem tiszteli a hazai
isteneket, az állam isteneit.

Ez a két vádpont van a vígjátékban, ez a két vádpont van a perben. A
darab meséje az, hogy egy hájfejű athéni atyámfia elveszti a vagyonát a
luxuskedvelő, előkelő családból származó felesége és a lókedvelő
ficsúrnak nevelődő fia által, belekeveredik az adósságokba és szeretne
tőlük megszabadulni. Gondolja magában: itt van a szomszédban a nagy
bölcs, az athéni gondolkozda, ahol a beszéd tudományát tanítják;
mindenre tud felelni, mindent ki tud fordítani, be tud fordítani,
mindenkit meg tud védelmezni, mindenkin keresztül tud gázolni, aki ezt
megtanulta. Hát odamegy ő is, megtanulja ezt a tudományt és azután a
törvényszék előtt leveri ellenfelét. Hamarosan kisül azonban, hogy az
öreg fejében csakugyan több a háj, mint az agyvelő, nem képes megtanulni
s ekkor azt a tanácsot kapja: küldje fiát az iskolába. A fiú beáll s
csakhamar annyira preparálva jön ki, hogy az első dolga, amikor otthon
van s az apjával ebédel, hogy összevész az apjával és jól elbánik vele.
S ekkor a fiú a filozófiai tudomány segítségével kimutatja az apjának,
hogy neki joga van az apját megverni, mert hiszen őt meg az apja verte
meg, mikor kicsi volt, most ő csak visszaadja neki.

A családi életnek, a gyermeki tiszteletnek romlása az, amit rajzol a
darab. Látszólag maga Szokratesz annak az iskolának a feje, ahova öreg
barátunk tanulni megy, de a vígjáték, az érvelés nem Szokratesz ellen
van, hanem a filozófia, az akkori filozófia ellen. Mert a
filozófusoknak, az igaziaknak és nem igaziaknak, a szofistáknak és nem
szofistáknak a foglalkozása akkor egy polgári foglalkozás volt, egy igen
kitünően jövedelmező mesterség volt, mert a filozófusok iskolákat
állítottak föl és úgyszólván halászták a gazdag fiúkat, akiket
kiképeztek a közéletre és szereplésre.

Ezekre a filozófusokra vetette ki hálóját Arisztofanesz és amikor a
komédiának torzító homorú tükrét a vígjátékíró egy ilyen céhre odaveti,
lehetetlen, hogy akkor Szokratesz kimaradjon. Szokratesz volt a színe,
virága, legismertebbje, a legkeresettebbje a filozófusoknak, akit
nemcsak Athén, hanem egész Görögország emlegetett, ezért nem
hiányozhatott a darabból. Igy az utókort is félrevezette, mintha
Szokrateszt akarta volna pellengérre állítani, ami azonban tévedés, mert
Arisztofanesz nemcsak személyes jóbarátja volt Szokratesznek, hanem még
egy politikai párthoz is tartozott vele. A lényeges az, hogy a
vígjátékíró a szofista céhnek pusztító mesterségét vette tolla hegyére
és odavetette homorú tükrében, melyben minden torz világításban áll.

Ugyanígy cselekedett a tragédia is abban az időben. Ennek a kornak fő
tragédiaírója Euripidesz volt; egy volt a kultúrája, a szelleme, a célja
a komédiának és tragédiának, a különbség csak az volt, hogy a tragédia
az ideál felé nagyított, a komédia pedig a nevetséges felé, a komikum
felé nagyított. A tragédiaíró az embert a köznapi életből kiemelte és
fölvitte az istenek közelébe, viszont a komédiaírók az isteni dolgokat
is lerángatták Athén utcájának porába.

Igen fényes, igen mozgalmas, de igen végzetes kor is volt az, melyben
ilyen szellemek intézték és ilyenek kritizálták a közéletet, mint
amilyen Arisztofanesz is. Ez a végzetes kor, melyben ezek éltek,
mesgyéje volt két világnézetnek, melynek két tengerpartja úgyszólván
összeért. Az egyik volt a hagyomány, a tekintély, a közérdek kultuszának
a kora, a másik, amely kezdődött, mindennek az ellenkezője. A korlátlan
népuralom volt ez, mert akkor már a nép döntött a politikában a
szavazatával, a nép választotta a tisztviselőket, a nép választotta a
hadvezéreket, a nép döntött a béke és háború kérdéséről és a nép maga
napidíj mellett ült a bírói széken és ítélkezett köz- és magánperben
egyaránt. Ott, ebben az uralomban, amely itt kezdődik, az volt az úr,
aki legjobban tudott a nép nyelvén beszélni, ezt a mesterséget pedig, a
nép nyelvén való beszédet, a népszónokok izgató mesterségét, ezt
tanították a szofisták, a filozófusok, azok az iskolák, melyeknek
egyikét itt fogjuk látni. Ott meglehetett tanulni az igaz beszédet, a
hamis beszédet: aki szóval, argumentummal, elmésséggel bírta, az volt az
úr. Ez vitte Szokrateszt is a Teszpisz kordéjára, utóbb a siralomházba
és a halálba. Periklesz virágzó korából, melyben Athén a gazdagságnak, a
művészetnek, a műveltségnek, a szellemi törekvéseknek és a hatalomnak és
erőnek teljes teljében volt, egy lépéssel átlépett, átszökött abba a
korba, melyben kezdődött a züllés, a széthúzás, az alávetettség. Az idő
szárnya pedig meglebbent és felhajtotta az idők porát és kezdte hullatni
Athénre, kezdte hullatni Görögországra.

Ez az a kor, amely alól később Európa kiásta ennek a csodálatraméltó
görög civilizációnak a romjait, a töredékeit és széthordta mindenfelé,
hogy a saját maga műveltségét, művészetét, civilizációját ezeken a
romokon építse föl. Ezekből a romokból való A felhők, amit itt látni
fogunk. Egyik legszebb, legerősebb, legmerészebb dolga a kornak, melyet
maga Arisztofanesz a saját remekének tartott, mert egy másik darabjában
kimondotta: megbuktatták, de Athén soha ilyen gyönyörű verseket,
szárnyaló szavakat még nem hallott, mint A felhőkben. Hallgassátok,
nézzétek meg, épüljetek és okuljatok rajta.




A kéoszi csalogány.

Nyájas olvasó, aki e zengzetes cím alatt (melyet, már csak megvallom,
csakugyan a te megtévesztésedre választottam) valami szép regényes
történetre vársz, – csalatkozni fogsz várakozásodban. Ezt a szép nevet
egy elbizakodott költő adta magának. Hieron szirakuzai fejedelmet
ünnepelte s ünneplő verse végén ezt mondja: „Ekként neked adom te Bajnok
Hieron, a dicsőség drága virágát boldogan, s némaság sohsem borul
Fényedre, mert emlékedet zengik egykor s a kéoszi csalogány mézszavával
hirdetik.“

Mily igaza van ennek a költőnek, hiszen valószínű halála óta elmult már
2334 év és íme ma a „Budapesti Hirlap“ tárcájában bukkan föl Hieron
dicsősége és a mézesszavú kéoszi csalogány, kinek a neve Bakhilidesz.

A mi fáradhatatlan és fanatikus nyelvtudósunk, Hegedüs István adta ki
egy kötetben a kéoszi görög költő verseit görögül és magyar fordításban.
„Nemes lélek, mely az erény szeretetével van tele, szól a verseiből,
mondja Christ, a német irodalomtörténeti író és könnyen érthető
nyelvéért gyönyörűség az olvasása.“

Ezt irígykedéssel írom le. Valamikor meglehetősen bántam Homerosz
nyelvével, de már ma nagy küzdelem nélkül Bakkhilidesz nyelvével sem
bírok. Sőt a könnyen való érthetőségét még a fordításban sem látom meg.

Abban a messze távoli időben, amikor ő élt, hárman voltak híres görög
lírikusok: Szimonidesz (az ő nagy bátyja), ő, meg Pindarosz. Ezt az
utóbbit legalább a híréből, többé-kevésbé mindnyájan ismerjük. Újság még
akkor nem volt, de azért a a három dudás csak nagy üggyel-bajjal fért
meg a görög közvélemény tág csárdájában. A nagy Pindarosz meg mérgelődve
azt mondta egyik versében: az a két károgó varju nem mérkőzhetik Zeusz
madarával. A Zeusz madara, a sas, természetesen ő. De – ezúttal nem az
ökörszem, hanem a kéoszi csalogány – felült a sas szárnyára s még
magasabbra szállva elvette tőle hasonlatát, mondván magáról: én vagyok a
sas, amely előtt meglapulnak mind a többi madarak!

És a modern filológusok megegyeznek abban, hogy ezt a hasonlatát
Bakkhilidesz szebben kiformálta, mint akitől csente. De persze Pindarosz
azért akkor is, ma is megmaradt elsőnek. Azonban Bakkhilidesz élt,
Horáciusznak kedves költője volt, sőt egyik római császár is mindig keze
ügyében tartotta, hogy alkalomadtán olvasgathassa.

Ma pedig itt van magyarul Hegedüs István buzgalmából.

Mert a hellén költészet barátait az a szerencse érte, hogy nehány évvel
ezelőtt egy egyiptomi papiroson fölfedezték Bakkhilidesznek egy csomó,
eddig ismeretlen dalát. Fölfedezték s angol és francia filológusok
rögtön föl is dolgozták, tanuságait kiderítették és hasznosították.
Mindez eredményeket összeszedte Hegedüs István és letette a magyar
irodalom oltárára.

Olvashatjuk már most magyarul, hogy Bakkhilidesz kikre írt dicsőítő
költeményt, (versenyben győzött emberre, lóra egyaránt,) mifajta dalokat
írt ezenkívül, mily témákat dolgozott föl, milyen versmértéket használt,
miben találkozik nagy versenytársával Pindarosszal s miben különbözik
tőle, mit lehet tudni életéről, ami nem sok, mert csak egy kis
atyafiságát tudjuk, születése helyét, tartózkodása tényét Hieronnál
(évét, körülményeit nem), számüzetését a Peloponezoszba; sőt olvashatjuk
verseit a teljes egészeket éppen úgy, mint azokat, melyek a papiruszok
megrongálása folytán csak töredékekben maradtak ránk. És mindezeket
olvasván, föltétlen tisztelettel telünk el Hegedüs István buzgalma,
fáradhatatlansága, lelkes idealizmusa iránt. Azt gondoljuk ugyanis, hogy
nagyon hálátlan munkát űz ez a mi tudósunk. Mert félek, hogy igen
kevesen fogják olvasni, még kevesebben méltányolni az ő gondos és
lelkiismeretes munkájának az eredményét.

És töprengés fog el és tollamra tolul ez a kérdés: miről jó ez a kárba
ment fáradság és veszendő tudomány?

Tudom, hogy a filológia szép mesterség. Kritikailag apróra szedni a
görög civilizáció irodalmi maradványait, kihalászni belőlük mindent, ami
közvetlenül vagy közbevetve megtudható s amit megtudni érdemes. A nagy
civilizációknak ez a szakma egy érdekes és nagy fontosságú fiókja,
amelyből igen gyakran, igen hasznos és gyakorlati értékeket tud kiszedni
az élet.

A mi fejlődésünk még ettől az állomástól igen messzi van és nagyon sok
idő fog még elmulni, amíg a magyar klasszikai filológia munkája éltető
szerve lesz szellemi életünknek. Elsőbben is, hogy ez bekövetkezhessék,
a nemzeti irodalmi nevelésnek kell a vezérszerepet átvennie iskolánkban.
Zagyva elemekből alakuló értelmiségünkbe egységes ízlést, érzést és
irányt csak ez olthat be.

Az élet gyakorlatias irányzata csak szétzilál bennünket. Az irodalom
lelke az egyetlen egyesítő erő. A nemzeti irodalom kiegészítő részévé
kell tenni, megfelelő feldolgozásban a görög remekeket. Ez lesz az az
alap, amelyen azután egy nemzeti szellemi munkásság bátran és szépen
tovább építhet.

Hegedüs István is, a külföldi tudósok és fordítók is tele vannak a
kéoszi csalogány mézes szavával, versei táncos gördülékenységével,
szentenciái tisztaságával, vonzó egyszerűségével és igazságával. Én
irígylem őket a gyönyörért, melyet nekik Bakkhilidesz szerez és íme
megkínálom belőle az olvasót is. Hegedüs alakhű, gondos fordításában a
metapontoszi Alexidamaszról, a bírkózásban győztes gyermekről ekképpen
szól a Győzelmi Ének eleje:


_1. Versszak._

  Óh édes ajándékú Nika,
  Legnagyobb díszt adta Néked
  Az Uranidák feje Zeusz.
  Fenn olympi fénylakában
  Széket együtt vele ülsz.
  S ítélsz te istenek és
  Halandóknak erénye felett.
  Dús hajzatú hajadon
  Szent gyermeke, légy te irántam is kegyes most.
  Hisz’ hogy Metapontosz ujjong
  S örömtül az utca zajos
  És jár deli ifjú csapat körül dícsérve
  Faiszkosznak a pythói győztes
  Hős fiát, tiéd az érdem.


_1. Ellenversszak._

  És nézi a deloszi isten,
  Jól övedzett Létó sarja
  Szelíd, kegyes arccal, amíg
  Elborítj’ Alexidamoszt,
  Szép koszorúkkal a nép,
  A Kirrha mezőn a kemény
  Bírkózás jutalma gyanánt
  Őt sohase látta a nap
  A földre lebukni a harc e dicső napján.
  Hiszen hogy az isteni hős
  Pelopsznak a szent mezején,
  Ahol szelíden foly az Alfeusz, ha csalárdul
  S igaztalanul nem ítélnek,
  Homlokán szelíd olajfa.


_1. Záróversszak._

  Kékellő galyaiból
  Fűzött koszorút viszünk be dús honába.
  Mint le a földre dobott,
  Két gyermeket ott a mezőn,
  Birkózva művésziesen.
  De tőle egy isten avagy
  Mert ember elme téved is
  Hajh! elragadá a magasztos pályabért.
  Ám most neki a Diadalt
  Az aranyhálójú vadász
  Híres ifjú, szende Artemisz szerezte,
  Meát az Abbasz fia és
  Szép köntösű lányai dús
  Drága oltárt itt emeltek.


_2. Versszak._

  E lányokat egykor a mindent
  Földre tipró Hera Proitosz
  Dísztermeiből kiűzé,
  Őrületbe hajtva őket.
  Gyermekes ésszel ezek
  Járulva a bíborövű
  Isten asszony szíve elébe,
  Atyjuk dicsekedve merék
  Vagyonra fölébe helyezni, ki fenséges
  Nagy Zeusznak szőke neje.
  Bosszúra gerjed ezért
  S lelkükre borítja a téboly vak homályát
  Rohannak a lomb koszorúzta
  Bércen szörnyű mód üvöltve.

Ezeket a diadalmi énekeket rendszerint vagy a verseny napján, vagy mikor
a győztes hazatért, vagy pedig éjjeli zene alakjában szerényebb körben
adták elő. Dal, tánc és zene volt ez együtt. Néha résztvett benne az
egész város, ha egyébként nem, mint ujjongó, tapsoló, néző sereg.

De édes olvasóm, hallasz-e te az itt közölt versekben muzsikát? Érzed-e
a lüktető dal ritmusát benne? Avagy olvasván e sorokat, bokázol-e hozzá,
táncra vágyó lábbal? Azt hiszem, nem! Ellenben meg vagyok győződve
arról, hogy a görög ifjaknak és lányoknak, amint Bakkhilidesznek szép,
egyszerű, könnyen érthető, tehát nyilván népszerű ritmusa megcsendült,
rögtön dalra s táncra, ritmusos tapsra pezsdült a kedve.

Világosan azért, mert a strófákból és ellenstrófákból a görög nyelv
ritmusa, zenéje és tánca szólt a fülükhöz s általa a lelkükhöz.

Mit csináljon azonban a magyar legény és magyar leány a görög nyelv
ritmusával és muzsikájával? Hiszen az neki görögül van! A kéoszi
csalogány mézédes szava bizony ebben a muzsikában fanyar. Ha a mézének
édességét csak részben is meg akarjuk menteni, közel kell hozni a
füléhez és szívéhez. A magyar nyelvet nem szabad helyesen görög
ritmusban táncoltatni, ha nem tudományt csinálunk, hanem művészetet
gyakorlunk. A vers nem vers, ha zenéjét meg nem értjük. Nincsen a
világon nyelv, mely a legmerészebb métrumokhoz és ritmusokhoz könnyebben
és hajlékonyabban símuljon, mint a magyar. Mégis klasszikus műveltség és
pedig nem közönséges kell hozzá, hogy az idegen forma, még eredeti
alkotásokban is el ne rontsa a műhöz való kedvünket. Fordításban pedig,
ahol a díszítés, a gondolat, az észjárás, az érzelem, az egész tartalom
idegen, a mondatszerkesztés is sokszor az, a forma teljesen elronthatja
a munka sikerét. Első tehát, hogy a klasszikusok fordítását a tudósok
kezéből vegyék ki a költők. Hogy pedig a kéoszi csalogány csakugyan édes
és egyszerű, arról tán némi fogalmat ad az olvasónak a következő
kísérlet:


I.

  Nika, te ki adsz győzelmet,
  S isteni atyádtól nyerted
  Azt az égi tisztességet
  Hogy együtt ülsz vele széket,
  S véle együtt ítélsz ottand
  Halandót és halhatatlant:
  Nézz most rám is ide le,
  Fürtös fejű hajadon szent gyermeke.
  Hisz, hogy ujjong Metapontosz
  S örömtől az utca hangos;
  Deli ifjak járnak-kelnek,
  Hős fiúról énekelnek
  Győzedelmi éneket, –
  Csakis a te érdemed.


II.

  Lám Apoll’ is Létó sarja
  A szemét fordítja arra
  És kegyesen nézi most,
  El virággal hogy halmozzák
  Kírrha kemény birkózóját
  Deli Alexidamoszt,
  Kit érintni földet ott
  Még a nap se láthatott.
  És ha, Pelopsz, szent meződön,
  Hol az Alfeusz foly szelíden,
  Van igazságos bíró:
  Úgy tér e hősök virága
  Szarvasnevelő honába
  Hogy borul a homlokára
  Kék olajfa koszorú.


III.

  Hisz művészi bajbirokban
  A verseny porondon ottan
  Leterített két legényt;
  Ámde tőle elragadta
  Isten tán, vagy ki tudhatja!
  A magasztos pályabért.
  S most aranyhálót visellő
  Tegzes Ártémisz istennő
  Néki győzelmet adott.
  Mert Abbász’ fia s anyányi
  Drága szépruhás leányi
  Néki oltárt raktak ott.


IV.

  Haj, e lányokat kergette –
  Ki előtt minden ledől:
  Héra szörnyű őrületbe
  Proitosz fényes termiből.
  Mert ők gyermekes elmével
  Szembeszálltak Zeusz nejével,
  Hogy atyjuk vagyonra nézve
  Ki bíbor övet visel:
  Ő nálánál többet érne,
  Azzal dicsekedtek el.
  S az istennő boszút forral,
  Veri őket vak tébollyal,
  Hogy üvöltve rémesen,
  Bolygnak erdős bérceken.




Szokratesz.

Hogy minden emberi fogalom csak relatív értékű s a hazugság, a csalás
épp úgy lehet erény, mint a nyiltság s a kedvesség bűn: azt már
Szokratesz tanította; de ez nekem most Szokratesz nélkül is eszembe jut
nem egyszer, egy hosszú betegség üres órái adván módot arra, hogy sok
kedves régi ismerősömmel megújítsam a barátságot. Közéjük tartozik a
kedves athenei öreg úr is, aki életében is mindenkivel szívesen szóba
állt s aki most is gyönyörűsége azoknak, akik vele szóba állanak.
Története ismeretes. Élt Athéneben egy ritka erkölcsös, mértékletes és
közhasznú életet. Két felesége volt. Az egyik a híres Xantippe, aki ma
már szintén mint fogalom, de méltatlanul jutott közismeretű híréhez. Nem
mondom, hogy egy kissé zsembés nem volt; de semmi bizonyítéka sincsen
annak, hogy zsémbesebb lett volna más szaporább nyelvű asszonyoknál.
Nyilván kardos asszony volt, akinek össze kellett magát szednie, hogy
Szokratesz szűkes háztartását rendben tartsa. Világra szóló hírét nem
zsémbességének köszöni, hanem annak, hogy Szokratesszel zsémbelt, ami az
utókor előtt szakrilegiumnak látszott. Igy költötték azután
„Xantippe-hírét“. Második felesége Myrtó volt. Első házasságából egy
fia, a másodikból kettő született. Viselt hivatalokat is, járt hadban
is, edzett testű, nyugodt lelkű, jókedvű ember volt s nyugalmát és
jókedvét akkor sem vesztette el, mikor harminc napi siralomház után
megitta a méregpohárt, melyre mint istentagadó és az ifjúság megrontója
ítéltetett.

Különös végzet!

Szokratesz elsőrendű filozófusa volt Görögországnak, de könyveket nem
írt, soha nem jutott eszébe, hogy eszméit rendszerbe szedvén, átadja a
maradéknak cserébe a halhatatlanságért. Járt-kelt, az ifjúságot fogadta,
megállított ismerősöket és konkrét célokat tűzve, beszélgetésekben tárta
ki bölcsességét. Valakinek tanácsra volt szüksége, valakit jóra
serkenteni, valakit rossztól visszatartani kellett: szóba állt velök s
bölcsességének hálójába fogta lelköket és irányította tetszése szerint.
Tanítványaival beszélgetett, régi könyveket lapozgatott, oktatta,
felvilágosította őket és tanításai szerint élvén maga, példát adott
nekik. Fizetést nem fogadott el, de hálára, barátságra számot tartott.

És íme, meg kell halnia, Athéne által elítélve. És a halál is, a híres
város eme bűne ama rosszak köze soroltatott az istenek által, amelyek
erényekké lesznek. Két hálás tanítványa tollat fog, hogy emlékét
megvédelmezze az ítélet ellen: Plató és Xenofon megírják, amit róla,
tanításairól tudnak és ezzel megmentik a bölcs gondolatait az utókor
számára. Ha Athéne halálra nem ítéli legerényesebb polgárát, e bölcs
halhatatlanságának – nem lévén szüksége rehabilitációra – ma bizonyára
nagy csorbája volna. Hírét tudnók, de eszméi nem örökíttetvén meg
elkeseredett tanítványai által, magunknak nem volna róla ítéletünk!

Azt mondja róla Xenofon: „Általánosan el van ismerve, hogy az egész
históriákban nincsen rá példa, hogy valaki nemesebben viselte volna el a
halált, mint ő.“ Athénben minden esztendőben megülték emlékünnepét
Thezeusz kalandjának a Minotaurusz ellen. Amíg Thezeusz e szörnyet
Ariadne segítségével szerencsésen agyon nem ütötte, Athéne minden évben
hét szüzet és hét ifjat tartozott neki adni. Mikor e gyászos évi adó
alul a város megszabadult, ennek emlékére ünnepet rendelt, ez ünnep
ideje alatt halálos ítéletet nem volt szabad végrehajtani. Ez annyi,
mint harminc napi siralomház! Mikor Meletosz, egy fűzfapoéta, Szokratesz
fővádlója már beadta vádját, Hermogenesz, a bölcs egyik tanítványa
csodálkozott azon, hogy Szokratesz mindenről beszél, csak a peréről nem,
s emlékeztette rá, hogy tán jó volna, ha védelmével foglalatoskodnék.
„Nem gondolod-e, mondá neki Szokratesz, hogy gondom volt rá egész
életemen át?“ Ő egész életében, úgymond, jóformán egyebet se tett, mint
elmélkedett az igazságosság és igazságtalanság felett, gyakorolta az
igazságot, ellenben kerülte az igazságtalanságot s ezt tartja a legszebb
készülődésnek védelmére. – De nem látod-e, felelé Hermogenesz, hogy az
athénebeli bírák már gyakran egy szó által megejtettek ártatlanok
elítélésére és másoknak, valóban bűnösöknek fölmentésére? – De már
valóban el is kezdtem, mondá erre Szokratesz, egy a bírák előtt
elmondandó védelemről gondolkozni, azonban az istenség (keble szózatát
nevezte ennek) ellenezte.

– Ez különös beszéd – mondá Hermogenesz.

– Te csodálkozol azon – felelé Szokratesz –, ha az istenség jobbnak
tartja, hogy most fejezzem be életemet? Nem tudod-e, hogy senkire nézve
sem ismerném el egész a mai napig, hogy jobban és kellemesebben élt
volna, mint én? Mert legjobban, azt vélem, azok élnek, akiknek legtöbb
gondjuk van arra, hogy mind jobbak-jobbak legyenek és legkellemesebben
azok, akik elevenen érzik, hogy jobbakká lesznek. Én életem folyamán
vettem észre, hogy én ilyetén életben részesültem és ha másokkal
találkoztam és hozzájok mértem magam, ebbeli nézetemet megerősítve
láttam. De nemcsak magam, barátaim is eképpen ítélnek rólam, nem mivel
szeretnek, mert hiszen akkor azok is, akik másokat szeretnek, eképpen
ítélnének eme barátaikról, hanem mivel csak velem való barátkozásuk
által vélik, hogy mind jobbakká lesznek maguk is. Ha tovább élnék, ki
tudja, nem kellene-e megfizetnem az öregségnek az adóját: látásom,
szemem, elmém, felfogásom és emlékezetem elgyengülne és én elmaradnék
azok mögött, akiknél eddig előbbre való voltam. Ha azután ennek
tudatával nem bírnék, élhetnék-e akkor másképp, mint (az eddiginél)
rosszabbul és kellemetlenebbül? Ha azonban ártatlan létemre meg kell
halnom, akkor azokat, akik engemet igazságtalanul kivégeztetnek,
mindenesetre gyalázat éri. Miképpen lenne azonban gyalázat én rám nézve,
ha mások nem képesek az én dolgomban igazságosan gondolkozni és
cselekedni? Nem látom-e, hogy mult időkbeli emberek, akik
igazságtalanságokra vetemedtek, a maradéknál nem úgy említettnek, mint
azok, akik igazságtalanságot szenvedtek; és én bizton hiszem, hogy ha
most meg kell is halnom, nem fogok aképpen megítéltetni, mint azok, akik
halálra ítéltek, mert tudom, meg fog rólam bizonyíttatni, hogy soha
senkin igazságtalanságot nem cselekedtem, senkit rosszabbá nem tettem,
ellenben mindenha azon fáradtam, hogy barátaimat jobbakká tegyem.

És Xenofon ezt mondja róla: „Nekem úgy tetszik, hogy szelleme és
jelleme, ahogy lefestettem, isteni félelme, mely nem engedte, hogy az
istenek helyeslése nélkül bármibe kezdjen; igazságossága, melynél fogva
senkinek a legkisebb dologban is nem ártott, sőt inkább mindenkinek, aki
vele barátkozott, a legnagyobb szolgálatokat tette; maga uralma, mely
mellett soha a kellemetesebbet elejbe nem tette a jobbnak; éles elméje,
mellyel soha a jobb és rosszabb megítélésében nem hibázott és senki más
segítségére nem is szorult, de sőt a dolgok megismerésében maga magának
mindig elégsége volt, és ebbeli képessége, hogy gondolatait másokkal
közölje s a fogalmakat élesen meghatározza s ebben másokat is
megvizsgáljon és ha tévedtek, meggyőzzön és az erénynek, a jónak és
szépnek útjára térítsen: ez az ő szelleme és jelleme, úgy tetszik nekem,
hogy mintaképe a legjobb és legboldogabb férfiúnak.

Ha úgy egészen átadom magamat e sétálva, beszélgetve, adomázva, tréfálva
oktató bölcs hatásának: ha élvezem, mint hinti isteni adományai
aranyporát buzgó tanítványai körében, találkozó ismerősöknek, sőt
nyilvános föllépésben is, úgyszólván a mindennapi élet forgalmait és
alkalmatosságait fölhasználva azokra, akik részt kértek kincseiből; ha
nézem egyszerűségét, természetességét, hősiességét, barátságosságát,
igazságszeretetét, törvénytiszteletét, salaktalan lelkében az
önzetlenség tiszta szeretetét, egy szóval lényét és formáját, tartalmát
és módszerét; a magunk közelmultjának egy alakja tűnik fel szemeim
előtt, egy modern magyar Szokratesz, aki jobban hasonlított az athénei
peripatétikushoz, mint bárki tán azok közül, akik azóta születtek és
éltek.

Sokan, akik nemcsak csodálták, hanem szerették is, azonnal ki fogják
találni, hogy – Deák Ferencet értem, ezt a magyar Szokrateszt, az
önzetlen hazafit, az egyéni haszon és nagyravágyás makulái nélkül való
nagyságot, a „haza bölcsét“, mint ahogy saját kora őt elnevezte. Aki jót
határtalanul tudott tenni árvákkal, igazságosabb és egyszerűbb volt,
mint bárki kortársai közül, aki királyoknak és parasztoknak adott
tanácsot és példát, élt szerény örökéből, soha jutalmat el nem fogadott
se jótettért, se tanácsért, se jó szolgálatért mást, mint amit
lelkiismerete nyújtott neki. Aki – mint Szokratesz – azt tanította, hogy
az igazságos „törvényes“ és aki egész életét a törvényesség bölcs
szolgálatában töltötte el. Elnéző, indulgens, kegyes és engedékeny volt
gyengék, botlók, bűnösök iránt is, csak a törvényességből nem engedett,
pedig modern politikai ember volt, nemcsak bölcselkedő!

És a modor!… Azt mondja Xenofon Szokrateszről: „Ha valamit ki akart
fejteni, akkor a leginkább elismert igazságokból indult ki, mert azt
hitte, hogy ez a beszéd igazi biztossága. Nem is tudok senkit, aki úgy
ki tudta volna hallgatói helyeslését nyerni, mint ő, ha szónokolt.“

Ki nem emlékszik Deák Ferenc beszédeinek ugyane csodás hatásaira?
Egyszerűséggel, természetességgel, világosan bocsátotta előre általános
tételeit, az igazságokat, amelyeknek erején okoskodása épült. Mennyiszer
láttam rábólogatni, ráütni fejével, „helyes, helyes“ közbekiáltással
ismerni el e premisszákat az ellenzék jelesei által. S mikor ebbe
belevitte őket, igazságainak helyeslését látta, akkor fordult egyet,
egyet emelt a kezén s áttért a konzekvenciákra, természetes logikájával.
Hogy rázta volna már ekkor sörényét az ellenzéki oroszlán; de benne volt
az ő igazságainak a hálójában, nem szabadulhatott! Ez az a módszer,
melyet Xenofon fentebb, mint Szokrateszét megír.

De kinek nincsen eszében a szentlászlói puszta, ahova országos emberek
jártak tanácsért, ki ne hallotta volna hírét az Angol királynőbeli két
szobának, ahol olimpusi szivarfüst felhői közt egyesek, családok,
országok sorsa intéztetett el adomázás, komoly és tréfás eszmecsere
közben? Van-e, aki hírét nem hallotta Ráth Mór régi váci-utcai
könyvkereskedésének a vastuskóhoz, ahol sok időn át mindennap bizonyos
órában megjelent az „öreg úr“ s vevőnek, kérdezősködőnek, ismerősnek,
véletlen belépőnek, mindenkinek szükség szerinti jó szóval vagy jó
tanáccsal vagy útbaigazítással szolgált? Az országházi folyosó egy
padján mindennap – mint ma már mondanók – „cercle“ volt, hogy ez a pad
bölcs és tréfás, kedves és okos, sujtó és fölemelő, rendreigazító és
bátorító mondások kathedrájává avattassék? És a városligeti régi
„körönd“ fazsölléje, ki ne emlékeznék rá, aki látta benne az öreg urat
árnyékos szemöldökével, széles jó arcával, domború homlokával, ülni,
inteni, mosolyogni, adomázni?

Ez volt ami peripatétikusunk, a mi Szokrateszünk, aki a februári pátens,
a rákövetkező októberi diploma politikáját egy hasonlattal a ferdén
begombolt kabáttal száz vezércikknél és kétannyi szónoklatnál jobban
jellemezte. „Ki kell azt újra gombolni végig.“ Nem lehet másképp
helyesen begombolni! Olvasóim nagy része azt hiszi természetesen, hogy
Szokratesz egy könyvmoly és pergamenszínű félszeg tudós volt, mert
hiszen ilyen fogalmaink vannak nekünk a „filozófusok“-ról. Pedig
tévedés. Ellenkezőleg, szakasztott olyan volt, mint Deák Ferenc. Most
otthon, majd a városligetben (az árnyék végett épített
oszlopcsarnokokban), máskor az utcán, egy darabig – nem Ráth
kereskedésébe, hanem egy nyergesboltba járt, hogy tudományát
gyümölcsöztesse – mások számára, azokéra, akikre hasznos volt. S nem
értekezésekben fejtegette nagy eszméit; éppúgy mint Deák, sohasem írt.
Beszédet mondott közszolgálatban; azontúl csak beszélgetett és adomázott
s beszélgetéseiben és adomáiban fejtegette eszméit az életről és
jelenségeiről és elmésségekkel utasította rendre a tévedőket.

Egyszer valaki, így beszéli Xenofon, haragos volt, amiért akinek
köszönt, nem fogadta a köszönését. Szokratesz ezt mondta neki: Csak
nevetséges az, hogy te, ha olyannal találkoztál volna, aki testileg
hitványabb volna náladnál, nem haragudnál; de mert olyannal találkoztál,
aki lelkileg silányabb, ezen bosszankodol!

Valaki panaszkodott, hogy nem jól esik neki az étel. „Akumenosz tud erre
jó orvosságot, mond a bölcs. – Mit, kérdi amaz. – Hogy az ember hagyjon
fel az evéssel, felelé Szokratesz; mert ha az ember fölhagy vele,
mindjárt pompásabban ízlik az étel, olcsóbb is lesz és jobban is esik.“

Midőn egy valaki azon panaszkodott, hogy a hosszú út kifárasztotta, azt
kérdé tőle Szokratesz, hogy vitt-e valamely tehert is az úton? Egyebet
se, felelt amaz, csak a köpönyegemet. – Hát magad mentél vagy szolgád is
volt veled? – Persze, hogy volt. – Hát az üresen ment vagy vitt valamit?
– Az vitte a takaróimat, egyéb málháimat. – Hát azután, hogy esett neki
az utazás? – Nekem bizony úgy tetszik, jobban mint nekem. – Hogy esett
volna még, mit gondolsz, ha neked kellett volna a terhet vinned, melyet
szolgád vitt? – Bizony rosszul, de sőt nem is bírtam volna a dolgot. –
Hát illik-e, úgymond Szokratesz, egy férfiúhoz, aki gimnasztikus
nevelésben részesült, fáradalmak elviselése dolgában így hátrább állani
egy rabszolgánál!…

Ezeket a kis idézeteket azért vettem ki, hogy olvasóimban felserkentsem
a vágyat, megismerkedni az athénei Deák Ferenccel.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: „Katona József és Bánk bánja“, írta Gyulai Pál.]

[Footnote 2: A temesvári Arany János társaság megalakulásakor.]




Tartalom.

  Egy szó a többiek elé  1
  A magyar glóbusz (1882.)  3
  A nemzeti nyelv  7
  A nyelv kultusza  14
  A purizmus (1894.)  23
  Nemzetiségi kérdésünk  31
  Hazafiság és művészet (1896.)  37
  A szabad sajtó 50. születésnapján  44
  Költészet  51
  Gyermekirodalom (1891.)  56
  Modern versek (1898.)  61
  Magyar zene  71
  A magyar író  78
  A dráma szabályairól (1898.)  85
  Bánk bán  91
  Madách (1883.)  100
  Arany János  107
  Gyulai Pál  117
  Greguss Ágost  123
  Salamon Ferenc (1892.)  126
  Erkel Elek (1893 június 11.)  133
  Versek és versírók (1893 június 17.)  139
  Munkácsy Mihály  143
  Az Isten-ember  148
  Szigeti József  155
  Tamássi József (1892 szeptember 8.)  159
  Lukácsy Sándor  163
  Csatai Zsófi  171
  Klárné, Angyal Ilka (1892.)  174
  Ifjúkori emlékeimből  178
  A mi diáktanyánk (1891 május 31.)  181
  Komócsy József  186
  Legkedvesebb könyveim  189
  Német városok (1898.)  193
  Lenau  204
  Oberammergau  212
  Banquo szelleme  232
  Shylock Párisban (1890 január 11.)  241
  Coquelin  248
  Homér  260
  Arisztofanesz (1912 április 20.)  268
  A kéoszi csalogány  279
  Szokratesz  288




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A MAGYARSÁGÉRT ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.