Ketten beszélnek : (Tárczák, rajzok)

By Ferenc Molnár

The Project Gutenberg eBook of Ketten beszélnek
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Ketten beszélnek
        Tárczák, rajzok

Author: Ferenc Molnár

Release date: June 23, 2024 [eBook #73901]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1909

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KETTEN BESZÉLNEK ***


MOLNÁR FERENCZ

*

KETTEN BESZÉLNEK

(TÁRCZÁK, RAJZOK)

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1909

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




EGY UTCZA ÉS EGY SZÁM.

(Történik a Dunaparton, a hol az áprilisi nap süt a vasfotelekre, melyek
hosszú sorban állanak egymás mellett. Déli tizenkét óra. Két
vasfotelben, egymás mellett ül a férfi meg a nő. A férfi ötven éves. A
nő sokkal több: negyvenöt éves.)

A férfi: És aztán?

A nő: Aztán rájöttem, hogy árnyoldalai is vannak, ha az asszony ilyen
csökönyösen jó az urához, ha minden kedvtelésének szolgálatába áll,
szóval, ha túlozza a harmóniát.

A férfi: És?

A nő: És tapasztaltam, hogy az uram únja a boldogságát. Únja ezt a
folytonos derűt, ezt a zavartalan egyetértést, ezt az állandóan csöndes,
megelégedett hangot. Mert így éltünk. Mindennap a kedvencz ételeit
találta az asztalon. Ha sétálni volt kedve, mentem vele sétálni. Ha már
megvolt a páholyjegyünk és este azzal jött haza, hogy: «édesem, nagyon
szeretnék nem elmenni a szinházba, mert fáj a fejem» – minden sóhajtás
nélkül, vígan, kedvesen vetettem le a selyemblúzt s öltöztem slafrokba.
És fejfájási estét rendeztem: hideg borogatás, hideg vacsora, kevés
beszéd, korai lefekvés.

A férfi: Szóval boldog nyugalom.

A nő: Boldog nyugalom. És rájöttem, hogy az uram kezdi ezt megúnni. Ez
csak természetes. Szép lassan, únott szárnycsapásokkal jött a csömör.
Mindene megvolt. Soha semmi hiány. Semmi ellentállás. És éreztem, hogy a
boldogsággal együtt kezdi megúnni a boldogság okozóját is. Nem törődött
velem. Hiába vettem a legszebb ruhákat, vagy mint már nem szokás
mondani: a legigézőbb pongyolákat, nem is hederített rá. Néha eszembe
jutott, hogy talán jó volna elővenni valami piszkos, kopott barna
slafrokkot, ez talán ujdonság volna a szemében… Mondom: nem törődött
velem. Annyira egyforma voltam mindig a szépségemben és jóságomban, hogy
másfelé keresett izgalmakat. Nem nőkben kereste, ezzel a kijelentéssel
tartozom neki. De játszani kezdett a tőzsdén, politikai karriért akart
csinálni, egyszóval: kereste az emóciót. Hiszen még emlékeznek rá sokan,
akkoriban képviselőjelölt is volt.

A férfi: Emlékszem.

A nő: Nohát – gondoltam magamban – ha csak izgalom kell, majd adok én
neked izgalmat. Tudtam róla, hogy kiváncsi természetű ember. Hát egyszer
elővettem a háztartási könyvemet s a kemény kötésének a belső oldalára
czeruzával ráírtam ezt a czímet: Serfőző-utcza 17.

A férfi: Serfőző-utcza?…

A nő: Ne szégyeljük, emlékszünk még mind a ketten arra az időre, mikor a
József-körutat még Serfőző-utczának hívták.

A férfi: Igen… igen.

A nő: Ha én asszony létemre bevallom, hogy akkor már éltem, a férfi is
bevallhatja.

A férfi: (némán lenyeli ezt a szemrehányást.)

A nő: A mit sejtettem, bekövetkezett. Egy napon, mikor unalmában a
háztartási könyvben lapozott, meglátta a czímet. De nem szólt semmit.
Csak azt figyeltem meg, hogy másnap megint előkotorászta a könyvet és
megnézte benne a czímet: Serfőző-utcza 17. Én a másik szobából lestem,
hogy nézi.

A férfi: Kezd érdekes lenni a helyzet.

A nő: Magam gondoskodtam róla, hogy a helyzet még érdekesebb is legyen.
Ugyanis még aznap este elővettem az óralánczomon függő kis arany
medaillont, melyben kis fehér lap volt, s erre a kis fehér lapra is
fölírtam a rejtélyes czímet: Serfőző-utcza 17.

A férfi: Mi volt ott:

A nő: Semmi. Ez a czím véletlenül jutott eszembe. Éppúgy írhattam volna
azt is, hogy Váczi-utcza 32, vagy Ősz-utcza 4, tudom is én. Eszembe
jutott. És az uram egyszer a medaillonban is megtalálta ezt a czímet.
Akkor hirtelen megváltozott.

A férfi: Hogy-hogy?

A nő: Furcsán kezdett viselkedni. Minden szavamat fürkésző figyelemmel
hallgatta. Ha elmentem hazulról, megkérdezte: «Hová mégy?» Ha hazajöttem
valahonnan, megkérdezte: «Honnan jösz?» És én úgy tettem, mintha ezt a
viselkedését természetesnek találnám s borzasztó boldog voltam, mikor
láttam, hogy a lelkiélete újra tele van velem, hogy gondolkozik,
gyanakszik, nyugtalankodik, érdeklődik, de – borotválkozik, új
nyakkendőket vásárol és korán rohan haza az irodából. Most megint
foglalkozott velem, most megint hálás volt minden kedvencz ételéért,
most megint tetszett neki minden új igéző pongyola.

A férfi: Mindez azért, mert egy czímet látott. Egy utczanevet és egy
házszámot. Ilyenek vagyunk mi, férfiak.

A nő: De ez még semmi. Egy napon valamivel későbben jött haza, mint
szokott. Dudolt, úgy tett, mintha jó kedve lett volna, de csak úgy
ordított róla az a tény, az a kétségbevonhatatlan történelmi faktum,
hogy aznap délután a Serfőző-utczában volt, a tizenhetedik szám alatt és
jól megbámulta azt a sárga házat és annak minden ablakát.

A férfi: Sárga volt a ház?

A nő: Igen. Nem volt érdemes ily gúnyosan kérdezni ezt. Nem véletlenül
árultam el, hogy ismertem a színét. Mert azontúl folyton-folyvást
rendetlenül járt haza. Déligyümölcsöt hozott, fejfájással is elvitt a
szinházba, de most már éreztem rajta, hogy mindennap elmegy a
Serfőző-utczába. Hihetetlenül gyöngéd lett, leste a gondolatomat s én
ezt annyira élveztem, hogy néha meg is szekiroztam szegényt. Most nekem
fájt a fejem.

A férfi: Brávó.

A nő: Megérdemlem ezt az éljenzést, mert még most is el vagyok
ragadtatva magamtól, ha visszagondolok arra, hogy milyen jól csináltam.
Egy egyszerű adreszszel az unatkozó, megcsömörlött férjből előzékeny,
izgatott udvarlót csináltam. De most jön a java. Majd hogy meg nem
jártam.

A férfi: Hogy-hogy?

A nő: Hiába tisztességes asszony az ember, mikor ilyen kisérleteket
csinál, valami furcsa, csiklandó érzés kezd motoszkálni a fejében:
«ejnye, de furcsa volna, ha ez igaz volna…» És elkezdett kínozni a vágy,
hogy megnézzem, milyen is lehet az a ház ott a Serfőző-utcza
tizenhetedik szám alatt, a hová ő eljár lesni. Tudtam, milyen
veszedelemmel járna az, ha meglátna abban az utczában, de éppen ez a
veszedelem, meg az ártatlanságom érzete buzdított, unszolt arra, hogy
mégis elmenjek egyszer legalább megnézni azt a házat.

A férfi: És?

A nő: És el is mentem. Dobogó szívvel, sűrűn lefátyolozva, mintha
valóban lakott volna ott valaki. Kocsin mentem végig a szűk, piszkos kis
utczán, s mikor a tizenhetes szám előtt döczögtünk el, majd hogy el nem
állott a szívem verése. Ott állott az uram és várt. Innen tudom, hogy a
ház sárga volt. Azóta se láttam. De egy pillanatra éreztem azt a
tisztességes asszony szemében rettenetes és mégis nagyszerű érzést, hogy
milyen lehet az, mikor egy asszonyt rajtakap az ura.

A férfi: Engem csak az érdekel, hogy miért volt az a czím éppen
Serfőző-utcza… és éppen tizenhét… a legsötétebb Józsefváros…

A nő: Mondtam már: véletlenül jutott eszembe. Meg aztán Józsefváros
volt, a legsötétebb Józsefváros… és ezzel szemben…

A férfi: Nos?

A nő: … te akkor Budán laktál.

(Elhallgatnak. Most félegy van. Ott ülnek negyedkettőig, de már egyik
sem szól egy szót se.)




A KULCS.

(Történik egy jó meleg szobában, valami összejövetel után, abban az
intim pillanatban, a mikor az összes vendégek elmentek, csak a
háziasszony maradt ott a legjobb barátnőjével, azzal, a kinek a fülébe
szokta sugni, hogy: várd meg, míg elmegy a többi, aztán majd
kidiskuráljuk magunkat. A két asszony csöndesen beszél.)

Az egyik: Akarsz egy csudálatos történetet hallani?

A másik: Hogyne akarnék.

Az egyik: Hát én elmesélem neked az én kulcsom történetét, mert érzem,
hogy valakinek el kell mesélnem és ezt férfiak nem értik meg.

A másik: Mondd.

Az egyik: Szerdán történt velem. De ha azt mered hinni, hogy hazugság,
akkor nem is érdemes elmondanom. Mert ez csak úgy jó, ha elhiszed, hogy
igaz.

A másik: Már el is hittem.

Az egyik: Hát figyelj ide. Hazamegyek szerdán este háromnegyed
nyolczkor. Nagy meglepetésemre az uramat, a ki pedig csak fél kilenczkor
szokott hazajárni, már otthon találom. Ott ül a megterített ebédlőasztal
mellett és ujságot olvas. Köszöntjük egymást, a hogy illik, aztán én
kiveszem a kis táskámból a zsebkendőmet. Egy kicsit nervózussá tett az,
hogy ő már otthon volt, hát nem nagyon vigyáztam és abban a pillanatban,
a mikor a zsebkendőt kirántom a táskából, kiesik onnan egy kulcs.

A másik: Igen.

Az egyik: Ugyanezt mondta a férjem is.

A másik: Mit?

Az egyik: Azt mondta, hogy igen. Minden ok nélkül azt mondta, hogy:
igen. Én elpirultam. Az uramat úgy neveltem, hogy mindig, a mikor
leesett valami, ő vette fel. Ez már olyan természetes volt nálunk
otthon, hogy ennél semmi sem volt természetesebb. És mégis most
elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy mikor a kulcs leesett,
magam hajoltam le utána. Ez már mind az idegrendszer kérdése volt. Ott
kezdődött, hogy őt már otthon találtam, folytatódott akkor, mikor a
kulcsot kirántottam a táskából s végződött ott, mikor ő azt mondta,
hogy: igen. Most már tisztán éreztem, hogy a viselkedésem rossz sinre
szaladt és hogy ebből valami baj lesz.

A másik: És lett belőle?

Az egyik: Lett. Az uram elmosolyodott. Még pedig fanyarul. Rám nézett,
és hümmögött. Én nagyon bután nézhettem abban a pillanatban. Ekkor nagy
csönd lett, – a mi szintén az én hibám – és az uram azt mondta hideg,
nagyon éles, metsző hangon: micsoda kulcs az?

A másik: Rettenetes.

Az egyik: Azt kérdezte, hogy micsoda kulcs. Hát bizony furcsa kulcs
volt. Ordított róla, hogy uj kulcs. Még fényes volt, de nem azzal a
fénynyel fénylett, a hogy a kopott, nagyon használt kulcsok fénylenek, a
miket a használat nikkelez meg. Ennek durva fénye volt, a mit a reszelő,
a ráspoly hagyott rajta, a fogása kellemetlen volt, szóval vadonatuj
volt, ujabb nem is lehetett. A régi kulcsokban van valami kedves,
meghitt vonás. Egy régi kulcs mintha a barátja volna az embernek. Hiszen
a kulcs már a hivatásánál fogva is úgy összeforr az ember életének a
legérdekesebb óráival, hogy majdnem élőlény, ha sokáig nézi az ember. De
ez egy vigyorgó, kellemetlen, áruló kulcs volt, uj és nehézkes, még
magán viselte a lakatos kezének a nyomát, a ki sziv nélkül, szinte
brutálisan bánt vele, mikor csinálta. Röviden: ennek a kulcsnak még nem
volt erkölcsi tartalma, s épp ezért gyanutkeltő, kellemetlen, vészes
volt.

A másik: Nos? Nos?

Az egyik: Mondom, megkérdi: micsoda kulcs ez. Már javában robogtam a
rossz sinen, és ebben a minutumban azt éreztem, hogy ez az a percz, a
mikor el fogom szólni magamat, akármit is mondok, és most állok az előtt
a pillanat előtt, a mikor az életem jobbra vagy balra fordul. Az első, a
mi átviharzott a fejemen, egy régi viccz volt, a mit még lánykoromban
olvastam. Egy asszony jön a szeretőjétől, és az ura azt kérdi: hol
voltál, angyalom? Mire az asszony megütögeti a férje arczát és így
felel: a szeretőmnél voltam, czuczikám. Erre a férj mosolyog, és azt
mondja negédesen: ezt ne tedd többet, czuczikám. Tehát az első
gondolatom az volt, hogy azt mondom: ez a kulcs a szeretőm lakásának a
kulcsa. De az ördög vigye el, olyan timsószerű érzést éreztem a
torkomban, hogy attól féltem, nem jön majd elég könnyedén a humor
belőlem, és elsavanyodik a viccz. Azt hittem, el vagyok veszve. Ez
nemcsak szólam, ez igaz. Azt hittem, hogy el vagyok veszve, és hogy soha
többé semmi nem segít rajtam. Egy pillanat ezredrésze alatt leszámoltam
az életemmel. Éreztem, hogy most mindennek vége köztem és e közt az
ember közt, és ez volt az első percze az életemnek, a mikor örültem
annak, hogy nincs gyerekünk. Ugy állottam ott, mint valami idegen nő, a
kit semmi nem fűz senki máshoz, a ki bajba került, s a kinek most
végezni kell minden hazugsággal, a miből eddig élt.

A másik: És?

Az egyik: És itt látszik, hogy milyen komiszak vagyunk mi asszonyok.
Halálos nyugalom szállt hirtelen a szivemre. Elszántság, hidegség,
okosság hüvös szele csapott meg. Ha az uram okos ember, akkor sok
mindent láthatott az arczomon. És hogy honnan vettem, hogy hogyan jutott
eszembe, hogy miért csináltam, máig sem tudom, de a világ legnyugodtabb
hangján így kiáltottam fel: Hogy micsoda kulcs? Hát… az ebédlő kulcsa.

A másik: Hm.

Az egyik: Az ebédlő kulcsa. Mondhattam volna, hogy a konyha kulcsa, hogy
a szalón kulcsa, azt is mondhattam volna, hogy a református templom
kulcsa. De nem mondtam. Valami pillanatnyi őrület szállt belém, és azt
mondatta velem, hogy az ebédlő kulcsa. Aztán egy kicsit lehajtottam a
fejemet és vártam, hogy rám szakadjon a plafon. De nem az történt.

A másik: Hanem?

Az egyik: Hanem az, hogy az uram szép nyugodtan így szólt: Minek a
kulcsa? – Igen – mondtam én – az ebédlő kulcsa elveszett, hát
csináltattam egyet. Erre az uram szép lassan kezébe vette a kulcsot,
megnézte, aztán a fejét csóválva az ebédlőajtó felé ment vele. Az
ebédlőnek két ajtaja van. Az egyik a hálószobánkba vezet, a másik az
előszobába. Előbb ahhoz az ajtóhoz ment, a melyik a hálószobába vezet.
Belepróbálta a kulcsot a lyukba, nem passzolt bele. Rám nézett. Én
vállat vontam. Akkor megint megnézte a kulcsot és odavitte a másik
ajtóhoz. Az előszobaajtóhoz. Belepróbálta. Hát akkor végigfutott rajtam
a halálos hideg. A kulcs pompásan beleillett a zárba, kitünően zárta az
ajtót. Ugy forgott, csattogott benne, mintha soha életében más zárban
nem is járt volna.

A másik: Hogyan?

Az egyik: Véletlenül. Az Yvette Guilbert nótáiban vannak ilyen csodák.
Ezeket vidám szentek csinálják, a kik megszánnak egy-egy rossz utra
tévedt asszonyt, s az utolsó perczben csodát tesznek, hogy okuljon és
visszatérjen a jó utra. Gondolj, a mit akarsz, higyjél a spiritizmusban,
vagy egyikében a legszédítőbb véletleneknek, a mik valaha emberrel
történtek, de ez így van. Eltaláltam, hogy hova illik a kulcs. Véletlen.
Mint a hogy megesik, hogy az ember belemarkol egy pakli kártyába és azt
mondja: ez itt a piros nyolczas. És kivesz egy kártyát a többi közül és
valóban a piros nyolczas.

A másik: Bámulatos. És aztán mi történt?

Az egyik: Látod, ez már nem szép, hogy megkérded, mi történt aztán. Mert
eddig a történet csodálatos volt, misztikus, meglepő. De a mi ezután
történik, azt már egy asszonynak ki kell találnia. Hát mi történhetett
volna? Most szemtelen lettem. És most visszaszaladt a viselkedésem a jó
sinre. Vállat vontam és a legközönségesebb, a legdrámamentesebb hangon
ezt mondtam: «Utálatos vagy azzal a kiváncsiságoddal». Soha, de soha nem
fogja megtudni, hogy köztünk a világ egyik legnagyobb véletlensége
történt, sőt mint a hogy igazi férfihoz illik, teóriákat fog magának
csinálni ehhez az esethez, és azt a következtetést fogja levonni belőle,
hogy nem szabad asszonyt gyanusítani, a mig bizonyítékok nincsenek az
ember kezében. És nem fogja megtudni soha, hogy ilyen közel a
bizonyítékhoz nem fog kerülni soha többé az életében.

A másik: És aztán?

Az egyik: Aztán vacsoráztunk. És unatkoztunk. És másról beszéltünk. Én
gyönyörüen tartottam magamat, csak másnap délelőtt kaptam meg a
sirógörcsöt, a mi dukál. Elvégre meglegyintett a világ nagy mozgató
erejének a szele és ettől a magamfajta közönséges halandónak illik
elszédülnie.

A másik: Természetesen azóta…

Az egyik: Jaj, jaj, jaj, most megint közönséges dolgot akartál mondani.
Azt akartad mondani, hogy természetesen azóta feléje se mentem annak, a
kinek a lakásához a kulcs szólt.

A másik: Azt.

Az egyik: Hát nem is mentem. De ő eljött másnap délután hozzánk. És
hosszú ideig üldögéltünk a szobában. Az ebédlőben. És elmondtam neki…
nem a történetet, csak azt, hogy rájöttem, hogy az ő kulcsa a mi
ebédlőnk ajtaját is nyitja.

A másik: És ő?

Az egyik: Elég ügyesen viselkedett. Azt mondta: az nem érdekel, hogy
nyitja-e az ebédlőajtót. Sokkal fontosabb, hogy zárja-e? És…

A másik: És?

Az egyik: És… zárta.

A másik: Ó! Ó! Ó!

Az egyik: Látod, milyen álszent vagy? Avagy nem az-e a legszebb köszönet
az iránt a vidám szent vagy az ördög iránt, a ki velem ezt a csodát
csinálta, hogy… elfogadom a tanítását? Hát a kulcs fontos? Vagy az ajtó
fontos? Nem, fiam. A lényeg fontos.

(Veszi a finom, drága bundáját és hazamegy.)




AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN.

(Künn a Városligetben, a Stefánia-úton is túl, elrejtett kis úton sétál
egy úr és egy hölgy.)

Az asszony: És most, hogy vége mindennek, hát legyen vége mindennek. Itt
a pillanat. Csókolja meg a kezemet és legyünk ezentul barátok.

A férfi: Igen.

Az asszony: Így legalább megmarad az emlék a szivünkben szépnek,
keserüség nélkül. Szerettük egymást, csókoltuk egymást, meguntuk
egymást, vége.

A férfi: Igen.

(Kezet csókol neki.)

Az asszony: És most elmegyek jobbra. Maga még várjon itt egy kicsit,
aztán menjen el balra. Nem szeretném, ha az uram ma látna meg bennünket,
mikor szakítunk.

A férfi: Kezét csókolom.

(Egyik se mozdul.)

Az asszony: Miért nem megy?

A férfi: Mert még akarok kérdezni magától valamit, mielőtt elválunk.
Valamit, a mi nagyon érdekel.

Az asszony: Halljuk.

A férfi: Mikor megismerkedtünk, a Tátrában, hisz tudja, nem ismertem az
urát. Maga asszonyokkal telelt fönn.

Az asszony: Igen.

A férfi: Aztán… hisz tudja, mi történt. A viszony Pesten folytatódott és
én még mindig nem láttam az urát.

Az asszony: Úgy van.

A férfi: Aztán maga egy napon elhozott egy arczképet. Egy csodaszép
férfiképet. Azt mondta: «elhoztam neked az uram arczképét, nézd meg
jól». És én jól megnéztem. Az az ember olyan szép volt, mint Dorian
Gray. Olyan elegáns, mint az angol király herczegkorában. A haja
hullámos, a szemöldöke gyönyörű vonalu, a szeme meleg, a tekintete
férfias, a szája mint valami görög istené. Nem szóltam semmit, de azon a
napon nem tudtam vacsorálni.

Az asszony: Vettem észre.

A férfi: Sőt aludni sem tudtam éjszaka. Halálosan szerelmes voltam akkor
magába, s elkövettem azt a gyerekséget, hogy éjszaka unos-untalan
felugrottam az ágyból, a tükörhöz mentem és vizsgáltam az arczomat.
Tudom, hogy csinos fiu vagyok; de olyan közönségesen csinos, úgynevezett
nyirott Adonisz, másnéven: hadnagyi arcz, kincstári szépség. És erre
elfogott a dacz, meg a keserűség. Neki adtam magam a szépülésnek.

Az asszony: Tudom.

A férfi: Álmatlan éjszakákon át tünődtem: miért kellek én magának,
akinek ilyen élettársa van? Arra gondoltam, hogy talán ostoba az ura. Ez
vigasztalt, de aztán eszembe jutott, hogy én is csak átlagos ész vagyok,
ellenben a férjének a homlokáról azon a képen csak úgy sugárzott az
értelmesség, sőt a szellem. Nem tudtam: mit szeret rajtam. És
féltékenynyé válva arra a képre, elkezdtem konkurrencziát csinálni az
arczképnek, még pedig veszettül.

Az asszony: Tudom.

A férfi: Kezdtem a legjobb szabóknál dolgoztatni. Fürtöztettem a
hajamat. Szépségre játszottam ki magamat s amellett határtalanul
féltékenykedtem magára. Hisz emlékezhetik, megőrültem arra a
kijelentésre, hogy az urával bálba megy. Hogy állhat annak az embernek a
frakk!

Az asszony: Emlékszem.

A férfi: És azt követeltem magától, hogy minden szabad perczét velem
töltse. Vigyáztam, kikkel ismerkedik össze, kikkel jár színházba, mert
azt mondta, hogy az ura üzleti ügyben Londonban marad másfél hónapig.

Az asszony: Ott is volt.

A férfi: Aztán mi történt? Egy szép napon maga azzal jött, hogy megjött
az ura. Kértem, könyörögtem: adjon alkalmat, hogy láthassam valahol. Nem
adott. Egyszer aztán, most már bevallom, mikor nálam volt délután,
elejtett egy czédulát. Mikor elment, akkor találtam meg. A czédulára ez
volt írva: «Kedves mama, holnapra páholyunk van az operában, az urammal
érted megyünk.» Ezt a czédulát el akarta küldeni a mamájának, de nálam
elvesztette.

Az asszony: Hogyan? Hát magánál vesztettem el?

A férfi: Nálam. De nem lett belőle baj, mert másnap, mikor elrohantam az
operába, ott láttam mind a hármukat a páholyban: a mamáját, magát, meg
az urát.

Az asszony: Nos?

A férfi: Ezt csak ilyen egyszerűen kérdi?

Az asszony: Hát hogy’ kérdezzem?

A férfi: No hallja… Ott az operában kisült, hogy ön… nem akarom mondani:
hazudott, hanem… tévedett. Az ura nem volt annak az arczképnek az
eredetije, a mit mutatott. Az ura nem egy ötven-ötvenöt éves,
hihetetlenül rút és élhetetlen, vaksi, kikopott hajzatú, bocsánat, de
egyszerűen ungusztiőz ember. Görbe, szőrös, szemetlen, orratlan,
fogatlan…

Az asszony: Na, na, na!

A férfi: De beismeri, hogy az volt az ura.

Az asszony: Igen.

A férfi: Mert ott voltak közös ismerősök, a kik rögtön mondták is, hogy
ez az ön ura.

Az asszony: Igen.

A férfi: Hát akkor… mire való volt ez az egész hazugság? És ki volt az a
csudaszép ifjú, a kinek a képét mutatta?

Az asszony: Azt a képet egy shillingért vettem Londonban. Nem is tudom,
kit ábrázol. Valami angol arisztokrata lehet.

A férfi (elhülve): De miért?

Az asszony: Elmondta helyettem maga az előbb. Azért mutattam, a miért jó
volt mutatni. Láthatja, hogy a trükk kitünően bevált. Magából ötven
százalékkal különb ember lett, mikor a képpel konkurrálni kezdett. Ez a
kép kivette, kizsarolta, kiuzsorázta magából mindazt az elegancziát,
szépséget, elmésséget, a mire csak képes volt. És én akkor szerettem
magát. Tehát nekem jól esett, hogy meghatványozódtak az összes jó
tulajdonságai.

A férfi: Nem tagadom, ravasz dolog volt. De csak aféle asszonyi
ravaszság: rövidlátó!

Az asszony: Hogy-hogy?

A férfi: Mert ime, mint láthatta, egy véletlen, egy elejtett czédula
rombadöntötte az egész hazugságot. Másnap már láttam az urát, igazi
férjét és rájöttem, hogy hazudott. Rájöttem, hogy nem szükséges
megerőltetnem magamat, mert az igazi uránál még akkor is száz percenttel
különb vagyok, ha nem borotválkozom. És szép lassan elhagytam magamat… a
féltékenység is alábbhagyott… aztán hülni kezdett a szerelem is, hült,
hült, a mig végleg ki nem hült. Merem mondani, hogy ez a lassu kimulása
ennek a viszonynak e miatt történt. Ha akkor el nem ejti azt a czédulát,
még ma is halálosan szerelmes vagyok magába.

(Diadallal néz.)

Az asszony (csöndesen): Hát maga azt hiszi, hogy egy magamfajta asszony
elejti a czédulát, ha nem akarja elejteni?

A férfi: Hogyan…

Az asszony: Azt hiszi, hogy egy asszony, a ki megcsalja az urát, nem tud
uralkodni egy czédula fölött? Hiszen ha én csak úgy elpotyogtatnám a
czédulákat, a hogy maga hiszi, akkor már rég kitörtem volna a nyakamat.

A férfi: Hogyan? Hát a czédulát… szándékosan ejtette el?

Az asszony: Igen.

A férfi (rémülten): Miért?

Az asszony: Erre is megfelelt az imént. Hogy meglássa az uramat és
hüljön, hüljön, addig hüljön, a mig egészen ki nem hült. Mert…

A férfi: Mert?

Az asszony: Mert nem szeretem a drámát. A mikor meguntam magát,
elejtettem a czédulát. És erre maga szépen megunt engem. És szakítottunk
szépen, békében.

A férfi: Szakítani akart, mert…

Az asszony: Mert a szép londoni arczképet már átadtam valakinek. Igy
kormányozódnak maguk, édesem, egy fotografiával, meg egy czédulával. Ez
a maguk szive, édesem. Notre cœur – mint Maupassant mondta.

(Sietve a faképnél hagyja.)




ALFONZ VAGY EGY SZEGÉNY IFJÚ TÖRTÉNETE.

(A történet színhelye egy meglepően túlzsufolt szoba, olyan, a minőt még
tíz évvel ezelőtt «illatos boudoir»-nak neveztek. Szőnyegek a falon, sőt
a mennyezeten is. A sarokban török shawlokból összeállított sátor,
melyben piros és kék villamos lámpák égnek. A fal mellett perzsa
szőnyegekkel leborított nagy, széles pamlag, olyan, a minőt tíz évvel
ezelőtt még «kerevet»-nek neveztek. Illatos félhomály. Homályos
félillat. A szoba közepén egy szép magas nő áll. Ruhája (tíz év előtt:
«pongyola») fehér selyemből van, borzasztó nagy virágokkal kihímezve.
Hogy mindent tudjunk: a szép hölgynek volt egy kárpitos-barátja, a ki
legszebb empire-fotelselymeit, drága függönyeit áldozta fel e nő
szerelmének oltárán. A nő tehát ama gyönyörű lyoni selyemszövetbe van
burkolva, mely egy előkelő grófi család szalonbutorzatának behuzatala
után megmaradt. Általában, már most, a történet elején szokjunk meg egy
előkelő vígjátéki hangot, mely e környezethez különben is pompásan
illik.)

Tehát:

A nő: Jean!

Az inas (nesztelenül lép be): Parancsoljon urnőm.

A nő: Ha hallásom nem csal, valaki jött.

Az inas (nesztelenül): Azonnal megtekintem, urnőm.

(Kimegy. Halk motoszkálás. A félhomály egyre illatosabbá válik. Ugyanis
egy vaporisateur sziszeg a butorok közt.)

Az inas: Urnőm, Alfonz úr kér bebocsáttatást.

A nő: (hanyagul): Jöjjön be.

(Az inas kimegy. Halk motoszkálás. Az illat egyre félhomályosabbá válik.
Az urnő ugyanis lecsavar nehány villamos körtét.)

Alfonz (megjelenik a küszöbön): Ah!

A nő: Ön itt?

Alfonz: Eljöttem.

A nő: Miért jött el?

Alfonz: Urnőm, ne légy hozzám ily rideg. Tudhatod, hogy ha a szerdai
komoly, végleges, visszavonhatatlan szakítás után át mertem lépni
szentélyed küszöbét, akkor volt erre valami igen fontos okom.

A nő: Alig tudom palástolni izgalmamat.

(Fel-alá jár.)

Alfonz: Ülj le. Tisztázni fogjuk a helyzetet. Szerdán, a szeparé pezsgős
légkörében, a búcsú vad pillanataiban vadakat cseveghettünk. Ma már
hűvösebb homlokkal beszélhetünk a dolgokról. Megengeded, hogy
rágyujtsak?

A nő: Igen. Sőt magam is rágyujtok.

(Illatos czigarettára gyujt és – sokáig birtam, de most már nem tudom
visszatartani magamat ettől a kijelentéstől – «hanyagul végigdől a
kereveten».)

Alfonz: Szerdán azt mondtad, óh szép kaméliám, hogy köztünk mindennek
vége.

A nő: Ugy van.

Alfonz: Tisztázzuk a helyzetet. Rossz néven vetted tőlem, hogy egy
gömbölyű kis báróné körül legyeskedtem. Azt mondtad: te már…

A nő (felugrik): Azt mondtam: én már érzem, hogy nem gyakorolok rád
érzéki varázst. Unod halványuló ajkaimat, unod szememet, melynek fénye
megtörőfélben van, s unod ősz hajszálaimat, melyek a leggondosabb
kezelés ellenére megmaradnak, előtolakodnak. Azt mondtam: vénülök, s
nincs ezen a világon szomorubb dolog, mint a fagyott naspolya, a mit
télen árulnak. Egy megvénült kokott a legszomorubb természeti tünemény.

Alfonz: Ugy van. Ezt rebegted.

A nő: És még azt is rebegtem, hogy mindent meg tudnék neked bocsátani,
óh Alfonz. Tőlem lophatnál, rabolhatnál, gyilkolhatnál, én még jobban
szeretnélek. (Kéjesen nyögdécsel:) Ah… ah… ha pénzt kérnél tőlem, adnék
neked annyit, a mennyi csak kellene, hisz tudod, hogy fölösleges ezreim
vannak. De tudom, hogy neked van pénzed, szőke bárányom.

Alfonz: Van. Vagyonom kamataiból élek, s telik az automobilomnak a
mindennapi benzinre.

A nő: Mindent megbocsátottam volna neked, csak azt az egyet nem tudom
megbocsátani, hogy egy gömbölyű nő körül mászkálsz. Ezért szakítottam.

Alfonz (fürtjeit igazgatva): Ezt meg nem történtnek fogjuk tekinteni.
Imádlak és veled akarok maradni, mindhalálig, koporsóm zártáig.

A nő (durczásan): Igen. A míg a kis könyvben még van írás.

Alfonz: Gyerek vagy.

A nő (vad tűzzel szemében): Ah, ez a kis könyv! Ha csak addig szeretnél,
a míg ez tart! Ugy takarékoskodom vele, mint a legdrágább kincsemmel!
Ennek köszönhetem a hűségedet, csókjaid forróságát, minőségét és
mennyiségét, a tudatot, hogy urnőd vagyok, hogy a szolgám vagy, hogy…
hogy fizetlek!

Alfonz: Micsoda szó!

A nő: Emlékszel az első napra? Akkor még nem voltál az a hires, ünnepelt
író, a ki ma vagy. Akkor csak egyszerű fiatal routinier voltál, a kinek
mindenki dicsérte az írásra való készségét, a nagy formaérzékét, az
ügyeskedéseit. De mindig üres volt az, a mit írtál. Témáid nem voltak.
Kétkötetes regényeket ügyeskedtél össze, a melyekben nem volt mese. És
te ezt tudtad, ez téged kinozott, ez megrontotta az életörömödet,
mindaddig, a míg jó sorsod az én karjaimba nem vezetett.

Alfonz (álmodozva): Ah!

A nő: Megvallottad az első napon: azért kerested szerelmemet, mert
érdekes nő voltam a szemedben. Irodalomtörténeti értékem volt. Én voltam
Csáthy Dávidnak az utolsó szeretője. Ugyszólván az én karjaimban halt
meg Csáthy Dávid, a kiről akkor azt írták a lapok, hogy a legnagyobb
magyar író lett volna belőle, ha életben marad. Tele volt eszmékkel,
tervekkel, témákkal, a miket nem valósíthatott meg, mert meghalt. Tele
volt ragyogó mesékkel, fordulatos történetekkel, s a mit a kávéházban
tréfálkozás közben elszórt, abból három vigjátékra való ötlet tellett.
(Felragyogó szemmel:) Ah, Csáthy nagy ember volt! Fantázia! Mesetermő
sziv! Nagy géniusz!

Alfonz (lesüti a szemét).

A nő: Csáthy Dávid mindenét rám hagyta. Ez inkább csak az ő finom
érzésének megnyilatkozása volt. Mert nem volt semmije. Néhány jó
franczia könyve volt: egy sorozat Renan, és egy rossz költő:
Jean-Baptiste Rousseau, gyönyörűen bekötve. Néhány gipszöntvény. Egy
hímzett asztalterítő. Ez volt a hagyatéka.

Alfonz: És a könyv.

A nő (fölegyenesedve): És a könyv! Az a kis, krokodilbőrbe kötött,
ezerlapos könyv, a mibe a témáit és az ötleteit beírta. A mi tele van
mindennel, a mi az írónak kedves. És te tudtad, hogy az a könyv három
írói karriérre elég!

Alfonz (ujfent lesüti a szemét):

A nő: S az első napon, mikor a Crémant-Rosé gőze a fejembe szállott, s
karjaidba omlottam, mint egy többször letört liliom, s te megbolondultál
selymeimtől, illatjaimtól, halk sikongásaimtól, óh szőke édesem, akkor…

Alfonz: Hazajöttünk ide, a te szerelmes szobádba… és az a nagy
világoskék mennyezet mennybolttá változott felettünk, szerettük egymást,
ah gyönyörűm!

A nő: S midőn felébredtünk a mámorból, én elmondtam neked az üvegcsengő
történetét. A Csáthy témái közül való volt… Neked megtetszett. «Mily
szép mese!» – kiáltottad, miközben rózsaolajjal kented szép szőke
fürteidet. «Ah – kiáltottál – ezt megírom!» És én nem árultam el neked,
hogy a téma Csáthyé volt. És te megírtad, vasárnapi tárczának. Óriási
sikered volt vele. A kávéházakban felolvasták. A szerkesztőségbe üdvözlő
levelek százai jöttek. És te elhoztad hozzám valamennyit, és a lábaimhoz
omlottál és azt mondtad: «És mindezt neked köszönhetem, én édes
szerelmesem, gyönyörű kékszemű múzsám!» – És én még akkor sem mondtam
neked, hogy a téma Csáthyé volt, hanem mikor ujabb mámor után eltávoztál
bársony karjaimból, elővettem Csáthy arczképét, és így szóltam hozzá:
«Mégis nagy ember voltál, Dávid, mert ime, halálod után még mindig
csókokat szerzesz nekem, a te vénülő szeretődnek és ha százezer
forintot, avagy millió aranypénzt hagytál volna reám, akkor sem adhattál
volna többet, mint ezt a kis könyvet, a mi megszerzi nekem egy friss
szőke ifjú csókjait. Oh, Dávid, te örökségül szerelmet hagytál rám,
köszönöm neked!» – s azzal elzártam legtitkosabb fiókomba a
krokodilbőrbe kötött könyvet, s attól kezdve minden szerelmes napért
egy-egy témával fizettem neked, óh Alfonz!

Alfonz: Egy hét mulva megtudtam mindent.

A nő: És megtudtad azt is, hogy a könyv telis-tele van
vígjáték-tárgyakkal, novellamesékkel. Hogy évekig lehet belőle
táplálkozni. De én, óh én, én tudom, hogy nincs kifogyhatatlan kincs
(ezt a kokottok tudják a legjobban) – és én takarékoskodtam a könyvvel.
Jelenetek voltak köztünk, keveset adtam belőle, s te akkor azt mondtad
nekem, óh Alfonz, hogy smuczig vagyok.

Alfonz: Oh… bocsáss meg e parlagi szóért!

A nő: Megbocsátottam érte már régen. Mert szeretlek, Alfonz, az öregedő
szép asszony vad, telhetetlen, halálos szerelmével. És meg akarlak
tartani magamnak. És úgy éreztem, hogy most már örökre az enyém vagy,
mert hires író lettél, a legjobbak közé emelkedtél, s érzed, hogy ez
addig tart, a míg engem szeretsz. Miért, ah miért stejgoltál tehát a
gömbölyű báróné után?

Alfonz: Stejgoltam? Parlagi szó.

A nő: Az igazság őszinte hangja, Alfonz.

Alfonz: Csak látszat volt, édesem. Engem az a nő nem érdekel.

A nő: Tehát visszatérsz hozzám.

Alfonz: Vissza.

A nő: S az enyém maradsz, mindhalálig.

Alfonz: Addig.

A nő (kitárja karjait): Tehát…

(Alfonz a karjaiba repül. Hosszú, néma csók.)

Alfonz: És most…

A nő: És most?

Alfonz (negédesen): Szombat van.

A nő: Nos?

Alfonz: Nem tudod? Holnapra tárczát kell írnom.

A nő: Óh, édes! (Megöleli.) Hát csücsülj szépen ide mellém. Tudtam, ah
tudtam, hogy ma vissza fogsz térni. Biztosra vettem. Ma reggel már
konzultáltam a kis könyvet. Most csunya, esős idő jár, tehát egy borus,
őszies történetet fogok neked elmondani.

Alfonz: Tehát…

A nő: A czíme: «Levelek, a mik a fán maradtak.»

Alfonz: Szép czím.

A nő (büszkén): Hát még a történet! Figyelj. Egy magányos házban, a
város végén, lakik egy öreg ember, a kinek…

(Halkan meséli a témát. Alfonz feszülten figyel, s közben a nő szép
vállára hajtja a fejét. A tűz lobog a kandallóban. Besötétedik. Illatos
homály. Csöndes, finom asszonyi hangon egy szép, szomorú mese zeng a
szobában. Alfonz jegyez.)




A CZIKLÁMENES KALAP.

(Ez valami tengerparton történik. Két pesti dáma sétál szines napernyők
alatt, s beszélget. Mellettük az oczeán, de mintha ott se volna. A
végtelen mellett kis véges dolgokról beszélnek.)

Az egyik: Karriér, az szép.

A másik: Karriér, az nagyon szép. Minden karriér nagyon szép, de egy se
olyan nagyon szép, mint a mamáék szobalányának a karriérje. Ez egy
valóságos dráma. Ha én író volnék, mint a Scheibner Jenő, írnék egy szép
szinházi darabot belőle és eljátszatnám a Márkus Emmával. Nem hallotta?

Az egyik: Nem.

A másik: A mamáék szobalányát úgy hívták, hogy Erzsi. Ők Pesten éltek,
de Erzsi egy nagyon kis városba való volt, már nem is tudom, hogy hívják
azt a kis várost. Valami Túr. Mezőtúr vagy Tiszatúr vagy Szakáltúr, nem
tudom. Mondjuk röviden Túr, mert egy Túr volt, annyi szent.

Az egyik: És aztán?

A másik: Csak ne sürgessen drágám, mert azt nem szeretem. Majd én
mondom, a nélkül, hogy maga «és aztánt» mond. Hát az Erzsinek volt
vőlegénye, valami iparos. Már nem tudom, szabóiparos volt, vagy
vasiparos, de iparos volt, egy iparos, Túron volt, egy túri iparos.

Az egyik: Igen.

A másik: Azt se kell mondani, hogy igen, mert akkor kijövök az
előadásból. Hát az Erzsi egyszer szabadságot kért a mamától, hogy ő
hazamegy Túrra és meglátogatja az iparost, a vőlegényét. A mama
elengedte, mert akkor ő is elutazott. Ezt az Erzsi fölhasználta és
magával vitte a kalapot.

Az egyik: A kalapot.

A másik: Japardon, látja, ezt nem mondtam. A mamának volt egy gyönyörű
kalapja cziklámennel dúsan diszitve, egy százforintos kalap, a mi
kétszázat mutatott.

Az egyik: Mennyiért vette?

A másik: Nyolczvanért.

Az egyik: Az drága. Én vettem az idén egy százötvenforintos kalapot, a
mi négyszázat mutatott, hetvenért. De mindegy.

A másik: De mindegy. Ezt a kalapot az Erzsi elvitte Túrra. Nem lopta,
csak kölcsönlopta. Gondolta, ő előbb jön haza Pestre, mint a mama, hát a
mama majd nem veszi észre. És elutazott Ipartúrra a gyönyörű kalapban.
Ez a kalap olyan volt, mint egy izé, olyan szép. Tudja, úgy oldalt, nem
a másik oldalán, hanem a másik oldalán volt egy arrangement, mint egy
olyan tömött izé, csupa igazi. És körül cziklámen. Tudja, mi az
cziklámen, ugy-e. Ez magyarul is cziklámen, egész körül. Feltünő volt,
nagyon feltünő volt, de diszkrét. Mindenki megfordult a mama után, ha
fölvette, de nagyon szerény kalap volt, bürgerlich, szinte szegényes,
csak nagyon feltünő.

Az egyik: Ezt kölcsönlopta.

A másik: Igen. A fejére tette és ezzel ment Túrra, hogy imponáljon a
vőlegényének. Na már most, hogy megjött Túrra, mert nagyon tisztességes
lány volt, az anyja elkezdett sírni, mikor a kalapot meglátta. Azt
mondta neki, már nem tudom olyan jól parasztosan, a hogy mondta, de
eleinte nem mondott semmit, igaz, most jut eszembe. Egy napig nem szólt
egy szót se, csak mindig azt kiabálta: «Idös lányom, mivé lettél, idös
lányom, mivé lettél.» Szegény lány mentegetőzött, hogy ő becsületes, de
hiába. Az anyja sirt és azt mondta: «Elromlottál Pesten, elromlottál
azon a disznó Pesten, rossz lány lettél.» Ezt mind a kalap miatt. Az
apja, a ki tisztességes, munkában megőszült ember volt és a kit az egész
Túr tisztelt, az már meghalt tiz évvel azelőtt. A nővérei is sirtak és
egész Túron el volt terjedve a mamám kalapja miatt, hogy az Erzsi
félvilági nő lett, én nem tudom, ezt hogy mondják a parasztok, de
képzelheti, milyen kellemes, mikor folyton ezt kiabálják egy
tisztességes lánynak, még ha cseléd is. A legborzasztóbb az volt, hogy
nem is kiabálták, nem is mondták, csak gondolták, de az Erzsi minden
arczon ezt látta és mindenki kikerülte az utczán.

Az egyik: Miért nem vetette le a kalapot?

A másik: Mert juszt is fönn tartotta, mert ártatlannak érezte magát és
még szemtelenebbül tartotta a fejét, mert ő tudta, hogy tisztességes, és
a többiekkel nem törődött. De azok tovább is némán mentek el mellette,
senki egy szót se szólt hozzá és mindenki a szemébe mondta, hogy Pesten
rossz nő lett belőle. De ő csak büszkélkedett a kalapban és daczolt az
egész Dunántúrral.

Az egyik: És a vőlegénye?

A másik: Az direkt kómikusan viselkedett. Kijelentette, hogy hol vette
azt a kalapot? A lány azt mondta, hogy a mamától kapta. Ezt a vőlegény
nem hitte el, és sírt neki és azt mondta, hogy ő egész nap kínlódik
érte, dolgozik mint egy állat, és azalatt ő Pesten tudja Isten kikkel
adja magát össze, bizonyára uri emberekkel, a kik ilyen czifra kalapot
vesznek neki. Szegény Erzsi tagadta, aztán összeszidta a vőlegényét.
Erre a vőlegénye nagyon elkeseredett és egész Túr sajnálta a vőlegényt,
mert olyan derék ember volt, erre a vőlegény hazament, pisztolyt hozott
és még aznap este rálőtt a lányra, aztán ő is öngyilkos akart lenni, de
megakadályozták és átadták a csendőrségnek. Mindez a mama kalapja miatt,
Túron. Nem is este, csak estefelé.

Az egyik: Borzasztó.

A másik: Na aztán a seb nem volt súlyos, a szivet lyukasztotta
keresztül, azaz a bordák közt megakadt, tudniillik a golyó. De ha tovább
megy, a szivet sérti, és az rögtöni halál vagy vagy legalább is
sebesülés. Pár napig feküdt az Erzsi, a golyót kivették és az iparos ült
egy pár hónapot, aztán feljött Pestre és a mama megbocsátott neki. Erre
elvette az Erzsit, mert mink kidobtuk, mert folyton külön ételeket
követelt a sebe miatt. És elvette az Erzsit. Vagy ezt már mondtam?

Az egyik: Mondta. Na és mit csinált az Erzsivel az iparos? Elvette?

A másik: Dehogy vette el. Egyideig együtt éltek, mert nem volt pénzük,
aztán az Erzsinek meghalt az anyja és örökölt valami kis pénzt, és akkor
elvette az iparos. És képzelje, mit csinált az Erzsi.

Az egyik: Hozzáment.

A másik: Ugy van. És a pénzen női kalaposboltot nyitott. Nagyon jól megy
neki. Mindez a mama kalapja miatt, finom publikuma van, csupa cselédek
járnak hozzá, csak a czége furcsa egy kicsit. Az van kiírva a boltjára,
hogy «Mademoiselle MADAME.» Nagyon finom akart lenni.

Az egyik: És az iparos?

A másik: Az hátul ül a boltban és egész nap semmit sem csinál, csak
hízik és borotválkozik, piros nyakkendője van és arany óraláncza és a
körmét piszkálja, pedig egy körme sincs, mint az ilyen iparosoknak, mert
lekopott a munkában. Szóval az Erzsi tartja ki.

Az egyik: És?

A másik: Ez egy karriér! Csak azért mondtam el, mert éppen karriérről
beszéltünk. Ez aztán Karriér! Mindez azért, mert hiúságból kölcsönlopta
a mama kalapját. Titokban a mama is nála veszi most a kalapokat, mert
fele olyan olcsó, mint a városban, és nagyon jó izlése van. Az iparos
imádja a mamát és minden évben küld neki egy lombfürészelt óratartót.
Már öt van a mamának. És az Erzsi az egész környéken hitelbe ad és
kiuzsorázza a cselédeket, és az iparos meg rábeszéli a cselédeket, hogy
czifra kalapot vegyenek. És nagyon jól élnek, az iparos nagyon szereti a
gyereket, pedig nem az övé. Ez már volt az Erzsinek, mielőtt az iparost
megismerte.

Az egyik: Hát mégse volt olyan tisztességes.

A másik: Dehogy nem. Ő is tisztességes volt, a gyerek apja, egy pesti
bádogos, az is tisztességes volt és a gyerek is tisztességes volt. Sőt
az iparosnak Erzsi első nap, mikor megismerkedtek, bevallotta, hogy van
egy fia.

Az egyik: És az iparos?

A másik: Nem bánta. De a kalapért gyilkolni akart. Ez éppen a furcsa az
alsóbb néposztályban, különösen az iparosnál. És ezért mondom, hogy ez
olyan, mint egy dráma és el kellene mondani a Scheibner Jenőnek, hogy
írjon belőle egy drámát a Nemzetinek és a Márkus játszaná az Erzsi
szerepét és a Gál az iparost.

Az egyik: Gál? Inkább Rózsahegyi.

A másik: Az nagyon fiatal. Inkább Szacsvay.

Az egyik: Esetleg Dezső.

(Ezen vitatkozva sétálnak tovább a szines napernyőkkel, mellettük ragyog
a napfényben az oczeán és ők még mindig nem néznek oda, nem is fognak.)




A KIDOBOTT FÉRFI.

(Színhely egyelőre a lakás ajtaja előtt elterülő kies kis vidék a
lépcsőházban. Az ajtón egy bundás, macskabajszu ur csönget
türelmetlenül. A figyelmes szemlélő az ur arczjátékából is észlelheti,
hogy az ur már negyedszer csönget. Végre ajtót nyit a szobalány.)

Az úr: Hányszor kell maguknál csöngetni?

A szobalány: Ötször.

(Az úr megrémül. A szobalányok nem szoktak maguktól szemtelenek lenni.)

Az úr: Itthon van ő nagysága?

A szobalány: Nincs itthon.

Az ur: Hogy hogy? Hiszen azt mondta, hogy itthon lesz? Nézze meg, hátha
itthon van. Talán valami más szobában van.

A szobalány: Köszönöm. (Ez arra a kis aranyra vonatkozik, a mit az úr a
markába csusztatott.) Mindjárt megnézem.

(Fojtottan, de hallatszik belülről a következő párbeszéd):

Az asszony: Mit akar?

A szobalány: Nem hiszi, hogy nem tetszik itthon lenni.

Az asszony: Mondja csak, hogy nem vagyok itthon.

(Erre az úr szó nélkül bemegy a szobába. A szobalány eltünik.)

Az asszony: Hogy mert bejönni, mikor azt izentettem, hogy nem vagyok
itthon?

A férfi: Gondoltam, hátha mégis itthon lesz.

(Szünet.)

Az asszony: Akar egy érdekes paradoxont hallani? Figyeljen ide: nem
vagyok itthon!

A férfi: Mi ez? Mi ez? Hiszen ez kidobás? Egy üvegest dobnak így ki…
vagy egy szabót, a ki számlával jön… Tehát ki vagyok dobva?

Az asszony: Ki.

A férfi: Legalább tudjam, hogy miért? Olvassa fel a halálos itéletemet!

Az asszony: Azt is megkaphatja. Tegnap jelenet volt közöttünk. Úgy-e?

A férfi: Úgy van.

Az asszony: Azért volt jelenet, mert én nem akartam hangosan megvallani
magának, hogy szeretem. Hat hónap óta a legnagyobb szerelemben élünk,
kedves szamár, és maga tegnap pirosra dühösödött, mert nem mondtam, hogy
szeretem. De ez csak egy lánczszem a maga rengeteg tévedéseinek hosszú
sorozatában, a mely megérlelte bennem azt az elhatározást, hogy ma ne
legyek itthon.

A férfi: Hát ezért nincs itthon?

Az asszony: Ezért.

(Szünet.)

A férfi: Halljuk! Halljuk, mert látom, hogy még mást is akar mondani.

Az asszony: Addig szerettem magát, kedves szamár, a míg biztos voltam
afelől, hogy nem fogom megcsalni. Most pedig már nem szeretem.

A férfi: Ez azt jelenti, hogy meg fog csalni.

Az asszony: Azt. Meg is mondom, hogy miért. Maga nagyon is férfias volt
nekem.

A férfi: Hogy értsem ezt?

Az asszony: Van egy fajtája a férfinak, a melyet én szeretek úgy
nevezni, hogy: tiszta hím. Ez az abszolut férfi. Ez nagyon szép dolog,
de nem nekünk, rossz asszonyoknak való. A tiszta hím, ez feleségek
öröme, jó, szelid kis lányok boldogsága, a kik férjhez mennek és a
házasságban megkapják azt az embert, a ki a legtisztább konjugális
boldogságot tudja számukra biztosítani. Ez az a tipus, a mely egy csók
ideje alatt hatszor kérdezi: Szeretsz? Szeretsz? Hogy szeretsz? Nagyon
szeretsz? Mindig ezt kérdezi, mert annyira férfi, hogy már az asszonytól
is férfiasságokat követel. Hogy érthetőbb legyek: a vallomás, a
bevallás, a dolgoknak teli szájjal való kimondása férfias tulajdonság.
Az igazi asszony nem szeret vallani. Az igazi asszony tagadni szeret,
még akkor is, a mikor már minden biztos. Ahányszor csak magánál voltam,
mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy ezt mondhassam: nem is vagyok
nálad, nem is vagyok a tied, – mert nekem is, mint más asszonynak, kell
az a bizonytalan bizalmatlan kifejezés a férfi arczán, a mely azt
mondja: jaj, nem tudom, szeret-e vagy nem. Mi ebből élünk, kedves
szamár.

A férfi: Oh jaj, oh jaj.

Az asszony: A mi hatalmunk maguk fölött az, hogy másfajta emberek
vagyunk. És maguknak a tragédiájuk az, hogy tőlünk folyton olyan
dolgokat követelnek, a miket a világ a férfiaktól szokott követelni:
hűséget, igéret megtartását, következetességet, nyiltságot. Ezek mind
férfierények és arra valók, hogy az asszonyok biztonságban járhassanak
ebben a labirintusban, a melynek férfilélek a neve. Képzelje el: maga
nekem azt mondja, hogy öt órakor meglátogatja egy beteg barátját Budán.
Én tudom, hogy maga férfi, a ki nem hazudik, a ki az igéretét megtartja,
szóval, a ki öt órakor Budán lesz, még ha balták esnek is az égből.
Tehát én nyugodtan mehetek el valahová öt órakor, valakihez, a ki miatt
megölne. Vagy például nem is tudja milyen megnyugtató valami a maguk
becsületszava, ez a vidám kis ostobaság, a mire maguk oly nagyon
büszkék. Azt mondom az uramnak: becsületszavadra, hogy Bécsbe mégy? Azt
mondja: becsületszavamra. És mivel a becsületszó maguknál oly rengeteg
komoly, én nyugodtan mehetek két napig, ahová akarok. Hát nem könnyű ily
körülmények közt élni? Nyolcz vagy tíz ilyen dolgot kell tudni a
férfiakról, aztán az ember nyugodtan csinálhat, a mit akar.

A férfi: Hát akkor minek veti a szememre, hogy tulzottan férfias vagyok?

Az asszony: Mert egy napon észrevettem, hogy tőlem is férfiasságokat
kiván. Hiszen most, a mikor bejött, megint elkövetett valami igazi
férfi-szamárságot. Azt mondta a szobalánynak, hogy nekem itthon kell
lennem, mert azt mondtam, hogy itthon leszek. Így beszélhet egy doktor
előszobájában, vagy egy főhadnagynál, de nem egy asszonynál. Én azt
mondtam, hogy itthon leszek és ebből éppenséggel nem következik az, hogy
itthon leszek. Ezt a szamárságot maguk, férfiak csinálják egymás közt.

A férfi: Nos, és?

Az asszony: Nos, és ezzel kihoz a sodromból. Az igazi asszony-ember,
vagy mint a franczia mondja: homme a femmes nem cselekszik így. Abban
már van egy kis nőiesség, a mi megbocsátja nekünk a mi dolgainkat. Csak
az ilyen tiszta hímek, mint maga, csak ezek tudnak megundorodni egy-egy
asszonyi hazugságtól, vagy következetlenségtől. És ezért valók maguk
férjeknek, mert éppen ez teszi magukat alkalmasakká arra, hogy
vigyázzanak a házi tűzhelyükre. A férjek szoktak olyasmit kérdezni,
hogy: hol voltál, mikor mentél el hazulról, mikor jöttél meg? És csak a
feleségek szoktak erre felelni. Mint a hogy a feleségek épp úgy nem
asszonyok, a túlzott asszonyiságuk folytán, mint a hogy a férjek a
túlzott férfiasságuk folytán nem férfiak az én szememben. Férfi és férj
közt olyan a különbség, mint lepke és báb közt. És ugyanilyen a
különbség asszony és feleség közt. A házaspár egy békekötés alapján él
együtt. A szeretők pedig egy harcz alapján élnek. Most már, ha akad
olyan szamár, a ki ezt a két dolgot összetéveszti, az kidobatik.

A férfi: Ez én vagyok, ez a szamár.

Az asszony: Nem. Ön nem a szamár. Hanem ön a kidobatik. Mert erre a
czélra van nekem férjem. Annak megmagyarázok mindent, annak megmondom,
hogy szeretem, annak adom a becsületszavamat, ahhoz hozzáférfiasodom,
mert azzal békét kötöttem az oltár előtt. De maga arra való lett volna,
hogy kínlódjék, hogy bizonytalanságban éljen, hogy gyötörtessék, hogy
kitünő anyaga legyen az asszonyi trükköknek. Miután azonban nem értette
meg a helyzetét…

A férfi: Kidobatik.

Az asszony: Nem. Hanem szamár. Lássa, most is amolyan férfi-logikával
próbálja befejezni a mondataimat. Nem, nem, magával nem lehet. Maga
járjon el szépen társaságokba egészen addig, a míg meg nem ismerkedik
valami jó módú kis lánynyal, a kit aztán vegyen feleségül. Borzasztó
boldog lesz, mert a kis lány becsületszavát fogja adni, mindent ki fog
mondani, minden csók után a maga buta kérdésére azt fogja felelni, hogy:
igen, nagyon jó volt és maga azt fogja mondani a kaszinóban még két év
mulva is, hogy: fiúk, milyen buta is az ember, ha kalandokban keresi a
boldogságát, mert az igazi boldogság csak a házasságban van. Ön ezt
fogja mondani a kaszinóban és éppen azért, mert ezt a kaszinóban fogja
mondani, a felesége azalatt be fog surranni egy ilyen macskabajuszúhoz,
mint maga, mondván: czuczi, most nyugodtak lehetünk, mert az uram a
kaszinóban van. Így van ez, kedves szamár, így lesz ez.

A férfi: De hát akkor mit csináljunk!? Ne menjünk bele a kalandokba, ne
nősüljünk meg? Hát mit csináljunk, hogy ne csaljanak meg a nők?

Az asszony: Látja? Ez is buta férfi-beszéd. Azt is csak maguk, buta
férfiak hiszik, hogy a nők csalása ellen védekezni kell, vagy lehet. A
nőnek hosszú haja van, a nőnek nincs bajusza, a nőnek keble van és a nő
csal. És mint a hogy van rövidhajú nő, laposkeblű nő, vagy bajuszos nő,
akként van olyan nő is, a ki nem csal. De ezt keresni nem szerelmi élet,
hanem smokkság, vagy ritkasággyüjtés. És akkor a maguk helyén már inkább
bélyeget gyüjtök.

A férfi: Szóval ki vagyok dobva.

Az asszony: Végérvényesen.

A férfi: Alászolgája. (Kifelé indul.)

Az asszony: Látja, milyen férfi volt megint? Azt mondtam: végérvényesen
és maga ezt úgy vette, mintha egy ügyvéd mondta volna. Indult kifelé. A
homme a femmes ilyenkor nekiugrik az asszonynak és azt mondja: hát ki
vagyok dobva, akkor itt maradok és megcsókollak.

A férfi: Hm… ejnye, ejnye… szóval… hát ha ki vagyok dobva, akkor itt
maradok és megcsókollak. (Meg akarja ölelni.)

A szobalány (belép): Doktor Szántó van itt.

Az asszony: Itthon vagyok.

A férfi: Micsoda? Ezt fogadja? Hah, hah! Aha! Hát ő az utód? Értem.
Megyek. Alászolgája. Most már értem, hogy ki vagyok dobva.

Az asszony: Bocsássa be a doktor urat. (A szobalány kimegy.) Maga pedig
szépen menjen el.

A férfi: Ki vagyok dobva, ki vagyok dobva.

Az asszony: Dehogy van kidobva. (Kituszkolja a másik ajtón, mialatt a
főajtón belép a doktor.)

A doktor: Kezét csókolom. Volt itt valaki?

Az asszony: Senki. Magam lustálkodtam. Üljön le, doktor.

(A kidobott férfi tragédiája itt végződik. Vagy ha így jobban tetszik:
itt kezdődik.)




SZINHÁZ.

(Benn a szinházban folyik a délelőtti próba. Künn süt a nap, és az a
néhány szinész, a kinek nincs éppen dolga, sétál a napon. Egy szinész és
egy szinésznő együtt sétál.)

A szinész: Persze, persze, hogy úgy van.

A nő: Mindig azt mondod, hogy szeretsz.

A szinész: Nagyon. Még így nem is szerettem. Kolozsváron szerettem egy
nőt kilenczvenhétben, de azt se szerettem úgy, mint téged, angyalom.

A nő: Hát akkor hol az igazság?

A szinész: El foglak venni, drágám, becsületszavamra. A mint ahhoz a kis
pénzhez jutok, elveszlek. Ha Glückstein aláírja, megkapom a pénzt és
akkor úgy elveszlek, hogy csak úgy zúg.

A nő: És akkor is fogsz szeretni?

A szinész: De még hogy. Egyszer elvettem egy nőt, nyolczvankilenczben,
Sopronban, de azt se szerettem úgy, mint a hogy téged foglak szeretni.
Te vagy az én életem, az én ragyogó üdvösségem, mit nekem az ország
gondjai és Shaftesbury herczeg igérete? Ám jőjjön hadával.

A nő: Ez a London csillaga.

A szinész: Úgy van. Második felvonás, ötödik jelenet. Voltak, a
békebiró.

A nő: És meg tudnál halni értem?

A szinész: Szó nélkül. Akarod? Akarod? Egy szót szólj és…

A nő: Nem, nem, az Istenért, nem. Csak szeress, Kővári. Szeress, Kővári.

A szinész: Szerelem, e szó annyit takar. De ha d’Aubignyné úgy akarja,
szivem lábai elé teszem s mint postatiszt nézek a világ szemébe. E
harczban Lebidois győz, grófnő.

A nő: Szeress, Kővári. Ne szavalj annyit, ne czitálj a szerepeidből, de
szeress. Kővári, szeress nagyon, mert érzem, hogy nagy szükségem van a
szerelemre és a gyöngédségre.

A szinész: Úgy van, bibornok.

A nő: Viczczeltek mind. Nem vagytok komolyak. A huszártisztek, azok
férfiak, de az meg mind csapodár. Ti kedvesebbek vagytok, szegények
vagytok, szépek vagytok, de nem lehet veletek komolyan beszélni. Légy
komoly, Kővári, hiszen azt mondod, hogy elveszel feleségül.

A szinész: A mit az ezredes mond, az szentírás. Azt mondtam, hogy
szeretlek, mint az életemet. Ne kinozz, Sárközy. Elveszlek és pont.
Szeretlek és pont. Emlékezz a forró éjszakákra. Sárközy, mikor nem volt
pénzünk, de úgy éltünk, mint a galambok. Ezt én nem felejtem el.
Meghalok érted, Sárközy.

A nő: Mondd csak Hermin.

A szinész: Sárközy. Ezt már megszoktam. És ez a te dicsőséges neved. És
elveszlek. Második Lipót portepéjét hordom s ezredem elsőnek vágta ki
magát Rüttingsheim hídján. Van még óhaja, kanczellár?

A nő: És még egyet.

A szinész: Nos?

A nő: De ezt komolyan.

A szinész: Hallgatlak, fecsegj.

A nő: Kővári, te azt mondod, hogy szeretsz…

A szinész: Szeretlek? Talán imádlak. Több, mint imádlak. Tied ez a
rongyos életem, ez a dicsőséges. Ha mutatsz nekem valakit, a ki Hamletet
másfél próbára úgy játszotta, mint én Marosvásárhelyen, akkor
megengedem, hogy ne nevezz szinésznek.

A nő: Kővári, nagyon búsulok, hogy nem hallgatsz meg komolyan.

A szinész: Na mondd, Sárközy. Figyelek.

A nő: Ebben az új darabban miért állsz a fináléban elém?

A szinész: A fináléban?

A nő: Igen. Mikor mind bejönnek és az udvar azt énekli, hogy jaj te kis
bohó királyfi, jaj te kis bohó királyfi, akkor én mint herczegnő, a
kinek a vőlegénye megszökött, átjátszom magam jobbra az asztalhoz és
ráborulok. És akkor jösz te mint miniszterelnök és azt énekled, hogy
elszökött, elszökött, a haza reménye, és mink azt énekeljük rá: reménye,
reménye, akkor énnekem játékom van, zokogok, tördelem a kezemet, mert
megszökött a vőlegényem, és te pont a pofám elé állsz.

A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?

A nő: Igen. Az egész szerepem egy rongy, egy semmi, mert a második
felvonást ugyis a várbörtönben töltöm, kenyéren és vizen, és csak a
harmadik felvonás végén szabadít ki a vőlegényem, és egy pár szavam van,
meg az a kis játék az első fináléban, zokogni, az asztalra borulni és
mikor a kar nem énekel egy pillanatra, kizokogni a többi közül, és itt
akarok valamit mutatni a tehetségemből és te már a negyedik próbán pont
a pofám elé állsz.

A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?

A nő: Igen. Egészen eltakarsz, és én próbáltam kizokogni a hátad mögül,
kidugtam a fejemet, de nem lehetett, mert ugrálsz, és ha jobbra dugom,
jobbra ugrasz, ha balra húzódom, balra lépsz, nem lát a közönség és
elveszett az egész szerepem.

A szinész: Sárközy! Hát most nem tréfálok. Egy kérdést. Pardon, csak egy
kérdést. Mi vagyok én a darabban?

A nő: Te vagy a miniszterelnök.

A szinész: És mit mondok én akkor, mikor te ott sírsz?

A nő (sírva): Elszökött, elszökött, a haza reménye.

A szinész: És mit mondsz te rá?

A nő: Ménye, ménye, a haza reménye.

A szinész: És mit mondok én erre?

A nő: Azt mondod, hogy: megbuktam mint egy kanczellár, a karriérem
fuccs, fuccs, fuccs.

A szinész: Na és mit gondolsz? Ehhez nem tartozik valami játék? A
miniszterelnök egyszerűen elénekli, hogy megbukott? Hogy fuccs a
karriérjének? Ez a legnagyobb fájdalmak egyike és a szinésznek
kötelessége ezt ábrázolni. Hát a mikor mondom fuccs, jobbra ugrom és a
fejemhez kapok, és megint mondom fuccs és a fejemhez kapok és ide-oda
ugrom keserű pofával, mint minden bukott miniszterelnök. Az ilyet meg
kell játszani.

A nő: De nem az én pofám előtt.

A szinész: Balról állanak az apródok egészen elől. Középütt ül az öreg
király. Nincs máshol hely a játékra és az ugrásra, mint jobbról. Tehetek
én arról, hogy te ott ülsz mögöttem az asztalnál és sírsz?

A nő: De Kővári, hiszen azt mondtad, hogy szeretsz?

A szinész: Mint a hold a csillagokat. Mint a tenger hajósa a felkelő
napot.

A nő: Mért nyomsz el?

A szinész: Sárközy! Én elnyomlak?

A nő: Magad is beismered, hogy eltakarsz.

A szinész: Ápollak és eltakarlak.

A nő: Az ember takarja a vetélytársát, én takartam két évig Benesnét
Debreczenben, hogy végre is bocsánatot kért és megadta a tíz forintomat.
De az ember nem takarja azt, a kit szeret. A harmadik felvonásban nekem
jogom volna eléd állni, mert akkor te már bukott miniszterelnök vagy és
én visszakapom a herczegnői rangot és mégse teszem meg. Mikor az öreg
király bejön és megrúg téged. Te akkor olyan viczczesen nyulsz oda, a
hol megrúgtak, én tudom, hogyez neked egy nüanszod, és félrehúzódom,
pedig a rendező nem is mondta. Ez a szerelem. Nem pedig az, hogy te a
pofám elé állsz és úgy buksz meg.

A szinész: Hát ehhez semmi közöd. Az életemet elveheted, de a
művészetembe nem engedek beleszólni. Ha nem tetszik, menj a rendezőhöz.
Menj a direktorhoz. Nekem itt kétszáz forintom van, neked százharmincz.
Meglátjuk kinek lesz igaza.

A nő: Miért mondtad, Kővári, hogy szeretsz?

A szinész: Hát nem szeretlek? De a művészetem, az szent.

A nő: Hát nem mégy el előlem a fináléban?

A szinész: Nem.

A nő: Akkor a harmadikban eléd állok, mikor a fejedelem megrúg.

A szinész: Azt szeretném látni.

A nő: Hát meg fogod látni.

A szinész: Hát szeretném látni.

A nő: Hát meg fogod látni.

A szinész: És ez a rongy nő azt meri mondani, hogy szeret! Ábránd.
Ábránd.

A nő: Kővári…

A szinész: Mars el tőlem, aljas.

A nő: Ne szidj, Kővári.

(Szép csöndesen sírni kezd.)

A szinész: Ha a közönség látná, hogy Sárközy délelőtt bőg.

A nő (sírva): Szeress, Kővári… ne hagyj el…

A szinész: Fogsz még belebeszélni a művészetembe?

A nő: Nem.

(Sírva borul a szinész vállára.)

A szinész: Egyetlen édesem, lelkem jobbik virága Ginevra.

A nő: (Csöndesen sír a keblén.)

A szinész (balkezével átölelve fogja a síró nőt, jobbját felemeli és
énekel): Itt keblemen e síró hajadon, mint tengeren a sajka, enyém a
piros ajka, ajka, ajka, ajka, szivem reménye…

A nő: Ménye, ménye.

(A nap tovább süt és ők nyugodtan sétálnak tovább.)




DIALOG AZ ANYASZÍVRŐL.

(A cselekmény színhelye a Margitsziget. Szép áprilisi dél. A sárga
napfoltok fölött csipős kis szél jár. Egy fiatal asszony: negyvenöt
éves, beszélget egy egy öreg urral: negyvennégy éves. Lassan sétálnak.)

A hölgy: Ha nagyon érdekli, elmesélhetem.

Az ur: Mesélje.

A hölgy: Hát figyeljen ide. Tizenöt évvel ezelőtt történt. Mikor maga
olyan sokat járt hozzánk és oly rémesen udvarolt nekem.

Az ur: Miért beszél olyan halkan? Alig hallottam a hangját.

A hölgy: Édesem, okos asszonyok nyugodt áhitattal beszélnek a régi
szerelmükről. Fölényes hangossággal csak ostoba nő beszél az elintézett
érzéséről. Okosan öregedő asszony úgy beszél róla, mint egy nagyon szép,
nagyon olcsó, nagyon kellemes lakásról, a melyből valaha könnyelmüen
kihurczolkodott s a minőt azóta nem talált soha.

(Az ur hirtelen megáll.)

A hölgy: Miért áll meg?

Az ur (ujra elindul): Hogyan? Hát szerelem volt? Hát szerelem volt?

(Most a hölgy áll meg hirtelen.)

A hölgy: Hogyan? Hát nem tudta?

(Mind a ketten állanak egy kicsit. A hölgy szelíden, anyásan mosolyog,
az ur pedig savanyuan néz le a földre. Ugy nézi ezt pillanatot, a hogy
az ember a maga sikerült karrikaturáját szokta nézni.)

Az ur: De most már igazán mesélje el.

A hölgy: Tizenöt évvel ezelőtt, mikor az uram azt a nagy vasuti
konczessziót megkapta és folyton utazott, maga mindennap feljött
hozzánk. Mind a ketten nagyon szivesen voltunk magával együtt, én is,
meg a kis lányom is. A kis lányom akkor még csak tizenkét éves volt,
hála istenek.

Az ur: Hogy érti ezt?

A hölgy: Mindjárt meg fogja tudni. Maga jött délután négykor, és én néha
aludtam ilyenkor. Akkor maga az ebédlőben játszott a kis lánynyal. Én
nem nagyon törődtem magával. Viczczeket mesélt és az én szememben husz
évvel öregíti a férfit az, ha nőknek viczczeket mesél. Az anekdóta
epikai műfaj. És nekem akkor lira kellett, mert a férjem egy nagy vasuti
konczessziót kapott, a melyből kifolyólag soha nem volt otthon. Érti?

Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.

A hölgy: Mondom, maga jött, maga ment, és hogy világosan adjam a helyzet
képét: ha jött, jó volt, hogy jött, de ha ment, nem volt rossz, hogy
ment.

Az ur: Korábban kellett volna mindig elmennem.

A hölgy: Vagy későbben.

(Kis szünet.)

A hölgy: Egy napon, mikor a kis lányom nem volt odahaza, unalmamban
nekiálltam és rendet akartam csinálni a fehérnemüs szekrényében. Mikor
kirakom a holmit, legalul egy könyvet találok.

Az ur: Napló?

A hölgy: Nem volt nehéz kitalálnia. Napló volt, a legborzasztóbb
fajtából, olyan, a minőt a legémelyítőbb írók szoktak a novelláikban,
mint bakfisnaplót feltálalni. Elolvastam és mosolyogtam. Mosolyogtam
egészen a legutolsó bejegyzésig, mert annál elment a kedvem a
mosolygástól. Körülbelül ez volt benne: «Szerelmes vagyok a kékállu
lovagba.»

Az ur: Ez…

A hölgy: Ez maga volt. Akkor koromfekete volt a haja, a bajusza s az
álla kék volt, mint a nagyon fekete és nagyon borotvált férfiaké.
Megijedtem.

Az ur: Különös.

A hölgy: A kis lányom szerelmes volt magába. Aztán visszaemlékeztem,
hogy néha mondta: ennek az urnak kék az álla. De hogy oly mélyen
belenézett a maga égszinkék állába, ezt nem tudtam. Hamar visszaraktam a
fehérnemüt és még mielőtt a kicsike hazajött volna, jött ön. Ön jött.

Az ur: És?

A hölgy: És mikor kezet csókolt, éreztem a kezemen a sima állát és tudja
isten, a tapintásából kiéreztem, hogy kék. És egészen másként néztem
magára. Valami tréfás kedv öntötte el a lelkemet, de a szivemben egy kis
nyugtalanság muzsikált. Istenem, a kis lányom szerelmes volt magába. És
gyöngéden néztem a szemébe. Ez volt az első anyós-pillanata az
életemnek, olyan finom, olyan halk, olyan légies, hogy gondolkozni
kezdtem tőle. És mikor a nő először kezd gondolkozni, az olyan, mint
mikor a férfi először nyul a kártyához.

Az ur: Mit gondolt?

A hölgy: Megláttam, hogy maga férfi. Igazi asszony mindig csak más nőkön
keresztül látja meg a férfit.

Az ur: És a kis lányt nőnek vette?

A hölgy: Egyre jobban. Másnap este, mikor lefektettem, égni kezdett
bennem a kiváncsiság. Megnéztem a naplóját. Ez volt benne: «A lovagnak
két szeme van s mind a kettő fekete s ha a lovag a két fekete szemével
néz, akkor az ember sírni szeretne.»

Az ur: Ez egy megfigyelés.

Az asszony: Még pedig jó. Énnekem soha nem jutott volna eszembe,
megolvasni az ön szemeit. Szinte érdeklődve vártam és a mikor jött,
mohón néztem meg a szemét. Csakugyan kettő volt és fekete. És ez volt az
első vetélytárs-pillanata az életemnek. Oly furcsa, oly nyugtalan, hogy
elhatároztam, hogy nem gondolkozom többé önről. És mikor a nő először
teszi fel magában, hogy ezentul nem gondolkozik, ez olyan, mint mikor a
férfi megfogadja, hogy soha többé nem kártyázik.

Az ur: És aztán?

Az asszony: Aztán következtek a lányom ujabb bejegyzései. «A lovag
hangja nagyon szép hang, olyan gyönyörű, mint egy rózsa.» Ezt sokáig nem
értettem. Most már értem. Meg kell öregedni, hogy az ember az ilyen
hasonlatot élvezze. De ön aznap valóban nagyon szépen beszélt, a hangja
olyan volt, mint egy harang és mikor elment, nyugtalan voltam. És nem a
lányom miatt voltam nyugtalan.

Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.

Az asszony: A lányom csak azt csinálta, a mit minden iskoláslány. De
engem bajba kevert. És bántani, bosszantani kezdett a dolog. Eddig
mindig azt olvastam elbeszélésekben és azt láttam a színpadon, hogy a
már-már bünbeeső anyát a gyermek menti meg. Ravasz és tehetségtelen
íróknak ez örök témájuk marad. És kétségbeejtett, hogy a lányom hivja
fel a figyelmemet egy urnak a férfi voltára. És nem tudtam aludni. És
másnap valami rettenetes történt.

Az ur: Micsoda?

Az asszony: A lányom ezt írta a naplóba: «Ma sétáltunk a kisasszonynyal
és találkoztunk a kékálluval. A kékállu egy szőke nővel sétált és
nevetett. A szőke nő is nevetett. Mind a ketten nevettek. Csak én
sírtam. És a kisasszony is nevetett.»

Az ur: És ön?

Az asszony: Én középhelyet foglaltam el a két álláspont közt. Nem
sírtam, de nem is nevettem. Tudja mi az, mikor egy asszony nem nevet? Az
rosszabb, mintha sír. Mert azt maguk, férfiak találták ki, hogy a
nevetésnek a sírás az ellentéte. De ez csak maguknál van így. Nálunk a
nevetésnek az ellentéte a nemnevetés. Mert nálunk a sírás olyan, mint a
köhögés vagy a tüsszentés: a női sírás egy testi szükséglet. A mi
nevetésünk annyival lélektanibb és tartalmasabb a magukénál, hogy… de
hagyjuk ezt. Szóval nem nevettem. És mikor maga jött, erre már nem fog
emlékezni, ideges tréfálkozással kérdeztem, hogy ki volt az a szőke nő.

Az ur: Nem emlékszem.

A hölgy: Nem emlékszik, mert nem is hallotta talán. A férfiak
felülmulhatatlanok a melléhallásban. Valami mást hallott akkor, a mire
viszont én nem emlékszem. Azt hallotta talán, hogy az uramat dicsértem.
Hol volna az egész mulatságossága a férfi és nő beszélgetésének, ha
egyforma értékük volna a szavaknak mindkettőjük fülében. Ha azt akarom
nővel csevegek.

Az ur: Hát… engedje meg, hogy kissé elfogódott legyek… maga röviden:
belém szeretett.

A hölgy: Úgy van.

(Természetesen szünet.)

A hölgy: És most nagy eset következett. Nem néztem meg néhány napig a
kis lány naplóját. Most már féltem tőle. De reszketve vártam négy órát,
nem aludtam ebéd után tizenhatoldalas levelet írtam az uramnak, forrón
csókoltam a kis lányomat és ha maga elment, sós könnyeket nevettem. Volt
egy nap egyetlen egy nap…

Az ur: Bocsánat, hogy közbevágok… csütörtök volt.

A hölgy: Szegény barátom. Hétfő volt.

(Az ur egy retteneteset üt egy bokorra a botjával.)

A hölgy: Ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… ha azon a napon
maga… (ránéz az urra.)

Az ur: Nos?

A hölgy: Lássa, most kellett volna közbevágnia. Ezek azok a mondatok, a
miket egy tapintatos férfinak nem szabad befejezni engedni. De hisz ha
maga az ilyesmit értette volna, akkor…

Az ur: Akkor?

A hölgy: Nincs folytatás. Ez is olyan mondat volt.

(Az ur megint meg akar verni egy bokrot, de meggondolja. Megkegyelmez
neki.)

A hölgy: Négy-öt napig nem néztem meg a kis naplót. De aztán a hatodik
napon, mikor a kis lány különös tulzott szeretettel csimpaszkodott a
nyakamba, kiváncsivá lettem. Megnéztem a naplót, hát ez volt benne: «A
lovagnak rossz foga van és a lovagnak a fején, hátul van egy hely, a hol
nincs haj és a lovag azt a haját, a mi van, ráfésüli arra a hajra, a mi
nincs. Én már nem vagyok szerelmes a lovagba.»

Az ur: Haszontalan.

A hölgy: Másnap vettem neki egy franczia babát, a mely épen egy fejjel
volt nagyobb, mint ő. És mikor maga jött, nevettem. És mikor elment,
sírtam. Azóta se sírtam olyan jóízüen. Mert akkor őszintén, szívből,
jóízüen sírtam, úgy hogy az oldalamat fogtam belé! Úgy sírtam, hogy
szinte potyogtak belé a könnyeim.

Az ur: Vége volt?

A hölgy: Súlyosabb volt. Vége kezdett lenni. Ez a férfira nézve
reménytelenebb, mint mikor már vége van.

Az ur: Most már kitalálom a végét. A kis haszontalan egyre rágalmazott.

A hölgy: De még hogy. Egyszer azt írta bele: «A lovag mielőtt a szobába
jön, az előszobában kifujja az orrát.» A gyereknél ez gyorsan megy. Az ő
szerelmük két hét. És miután engem így felültetett az ő szerelmének
gyors kis kocsijára, hát én is két hét alatt tettem meg azt a nagy utat,
a minek mi asszonyok néha a halálunk napján is csak a közepén vagyunk.
Az igaz, hogy szédültem egy kicsit ettől a gyors tempótól. De mindegy. A
fő az, hogy megérkeztem.

Az ur: Savanyu történet.

A hölgy: Én nem vagyok szentimentális, de úgy érzem, hogy most már
megédesedett ez a dolog, mint a régi bor.

Az ur: Én úgy találom, hogy megsavanyodott, mint a régi bor, a mely nem
volt jól eldugaszolva. Miért nem zárta el jobban? Miért mondta el?

(Kissé gondolkozik az asszony.)

A hölgy: Mert egy szó se igaz belőle.

Az ur: Tessék?

A hölgy: Most találtam ki az egészet s miután szükségem van rá, ki
kellett valakin próbálni.

Az ur: Szüksége van rá?

A hölgy: Igen. A lányomnak elutazott a férje. És egy ur sokat jár most
hozzá. És a lányom eljött hozzám és sírt a keblemen. És meg kell menteni
a lányt. Ma este fölmegyek hozzá és elmondom neki ezt a históriát, a mit
most hallott és…

Az ur: De hát a napló sem igaz?

A hölgy: Ez az egy maradjon meg vigaszul önnek. A napló igaz. Csak a
többi nem igaz. A többi csak arra való, hogy azt mondhassam: lányom, te
egyszer megmentetted az anyádat, most itt az alkalom, az anyád
revansirozza magát. És ez nagyon hatásos lesz. Biztosra megyek.

Az ur: Hát…

(Nagyon bután néz a hölgyre.)

A hölgy: Így van.

Az ur: De hát a csütörtök… miért volt hétfő?

A hölgy: Hétfő volt?

Az ur: Igen, igen. Ön mondta, hogy egy hétfőn…

A hölgy. Nem is hétfő volt.

Az ur: Tehát mégis csütörtök.

A hölgy: Nem.

Az ur: Hogyan… azt mondja, hogy nem hétfőn volt, tehát mégis volt? Azt
mondja, hogy az egész történet nem igaz. Hát most mit higyjek? Nem
igazodom el soha többé ebben. Mit csinál velem?

A hölgy: Hogy mit csinálok? Visszöntöm a régi bort a pohárból az üvegbe
és megint jól eldugaszolom. Megkináltam vele, de maga… (Végignézi,
fölülről lefelé és a tekintete lenn marad a férfi czipőjének az orrán.
Ugy mondja tovább:)… maga nem elég connaisseur ahhoz, hogy méltó legyen
hozzá.

Az ur (iszonyú zavarban): Na és most?

A hölgy: És most beszéljünk másról.




HAJNALI TRAPP.

(Történik egy piszkos, kopott konfortáblin, hajnali félötkor a
Stefánia-úton. A nap most kel föl. Még nyáriasan süt, de a piszkos kis
tó fölött már piszkos kis szeptemberi ködfoszlányok szállanak. A
kocsiban egy lump ül, a bakon egy nagyon rongyos, borotválatlan kocsis.
A lump most dült ki egy kávéházból, gyűrött, sárga pofával. Mielőtt
hazamegy, egyet levegőzik a ligetben. Ezért ül kocsiba. A ló fürgén
trappol.)

A lump: Te kocsis, szegény ember vagy te?

A kocsis: Igenis nagyságos ur. (Hátrafordul.)

Az ur: Előre nézz.

A kocsis: Igenis.

(Szünet.)

Az ur: Van feleséged?

A kocsis: Kettő.

Az ur: Bravó. És gyereked?

A kocsis: Az egyiktől három, a másiktól négy. Összesen nyolcz. Mert van
egy régi is, segédkoromból.

Az ur: Hát nem kocsis vagy?

A kocsis: Nem, nagyságos ur. Az enyém a czejg.

Az ur: Ez a piszok a tied. És az a virsli is a tied, a mi ezt a piszkot
huzza?

A kocsis: Mind az enyém. Négy kocsim van és nyolcz lovam. És két
omnibuszom, temetésre való. És van egy fehér fiákerem, a miben elől kis
üvegszekrény van, gyerekkoporsónak. Ez mind az enyém, a mért ilyen
rongyos vagyok. De ha éjjel járok, nem öltözöm ki. A czejg is éjjeli
czejg.

Az ur: Hát akkor mégse vagy szegény, te szemtelen. Miért mondod, hogy
szegény vagy?

A kocsis: Az Illés-utczában van a házam. Az is az enyém. És egy üres
telkem is van. Nem vagyok én koldus, csak szegény ember vagyok. A kinek
parancsolnak, az szegény ember.

(Szünet.)

Az ur: Jól megy a lova.

A kocsis: Az enyém?

Az ur: A magáé.

A kocsis: Nem értettem mindjárt, mert hirtelen magázni tetszett.

Az ur: Persze, hogy magázlak. Hiszen kegyed háziur és temetkezési
vállalkozó. Hallja, én szeretnék felülni a bakra és hajtani egy kicsit
azt a trappert.

A kocsis: Tessék.

Az ur: De kiröhögnek az emberek.

A kocsis: Ugyan miért?

Az ur: Mert ketten ülünk a bakon és a kocsiban nincs senki. De ezen
könnyű segíteni. Kegyed majd beül a kocsiba, mintha kegyed volna az ur
és én volnék a rongyos. Jó?

A kocsis: Jó.

(Most megáll a kocsi. A kocsis beül a kocsiba, az ur felül a bakra.
Aztán elindulnak. Az ur nagyokat üt a lóra.)

A kocsis: Szabad rágyujtani?

Az ur: Hogyne. Hiszen most maga a fuvar. Hova méltóztatik?

A kocsis: A viztoronyig és vissza.

Az ur: Igenis nagyságos ur. Gyio. (Nagyokat vagdos a lóra. Igy
trappolnak egy ideig némán. Egyszerre megszólal benn):

A kocsis: Te kocsis, gazdag ember vagy te?

Az ur (megfordul a bakon): Mi? Mi?

A kocsis: Előre nézz. Azt kérdeztem, hogy gazdag ember vagy-e?

Az ur (vállat von): Igen.

(Szünet.)

A kocsis: Van feleséged?

Az ur: Huszonhárom.

A kocsis: Ez már teszi. És gyereked?

Az ur: Egy sincs.

A kocsis: Hát mid van?

Az ur: Van egy fehér nadrágom, nyolcz szövetkezeti váltóm, az első
feleségemtől három, a másiktól négy és egy hamis váltóm a nagyapám
nevére. Összesen nyolcz. Volt egy butorozott szobám a Csömöri-úton, de
kidobtak belőle, mert négy hónapja nem tudom fizetni a tizenöt forintot.
Állásom nincs, ma zálogba csaptam az ezüst czigaretta-tárczámat, abból
ittam nyolcz üveg sört és még maradt egy forintom, a mit magának
szántam. Most kunyorálni akartam a háziasszonyomnak, hogy még csak ma
engedjen otthon aludni. Gondoltam, beáztatok egy pakli gyufát a pohárba
és megiszom, mert a revolveremet eladtam. De ha nagyon álmos leszek, nem
iszom gyufát, mert nagyon szeretek aludni. Majd ha fölkelek, akkor iszom
meg, mert mindig, a mikor fölkelek, könnyes a párnám, mert álmomban
siratom a félretaposott életemet és sirva mosakodom délben. De kutya
legyek, ha van egy krajczárom foszforos gyufára. Majd maga visszaad egy
krajczárt a forintból.

A kocsis: Ne bolondozz. Igaz az, a mit beszélsz?

Az ur: Igaz. Beszélem, beszélem, igaz, hogy beszélem, de a gyakorlathoz
tartozik. Az ember, a ki még fiatal, így heczczeli magát bele. Egyre
kevésbbé félek tőle, még egy hétig beszélem talán, aztán már nem fogok
félni tőle és megteszem. Szépen, gyönyörüen megyek el, Isten veled szép
világ, én megállítom a szivemet, mint egy órát. Maga ezt nem érti,
nagyságos kocsis ur, maga még nem sirt meztelenül az ágyban, revolverrel
a szívén. Ez oly szép, nagyságos kocsis ur, az embernek forró csöppek
szaladnak le a szeméből, a revolvercsővel erősen nyom a bordája alá, úgy
hogy elfelejti hallani a kocsizörgést az utczáról, hirtelen felfájdul
benne az egész rongyos életnek a szenvedése és akkor az ember olyan
tiszta, mint egy drága, szép szűzleány. De gyakorolni kell ezt, míg
megnyomja azt a kis fekete aczélnyelvet a revolver alatt. Az mese, hogy
az ember egy napon megőrül és szivenlövi magát. Ez lassan jön. Ezt maga
nem érti, nagyságos szegényember ur, és különben is most eladtam a
revolveremet, hogy a lóversenyre mehessek.

A kocsis: Nincs semmi kereseted?

Az ur: Nincs, nagyságos ur.

A kocsis: Eljönnél hozzám kocsisnak?

Az ur: El én, nagyságos ur. Nekem mindegy, csak legyen kosztom és
kvártélyom, a míg a gyakorlat tart. Ha értené, nagyságos kocsis ur,
megmagyaráznám. De így csak jelzem, hogy senki se hal meg szomorúan. Az
öreg ember elfárad és örül a halálnak az utolsó perczben. A beteg
elveszti az életkedvét. És a ki a Dunába ugrik, mialatt repül lefelé a
hidról, megöregszik. Nekem még nyolcz-tíz napot kell öregednem, hogy ne
nagyon sirjak, mikor meghalok. A természet csak úgy ereszti el az embert
ebből a világból, ha az ember végleg beleegyezett. Még önmagunkon sem
tehetünk erőszakot. De te ehhez marha vagy, nagyságos gazdám ur.

A kocsis: Az istállóban alszol és velünk ebédelsz. Vacsorát kapsz
tizenhét krajczárért a kis kocsmában a stand mellett.

Az ur: Igenis.

A kocsis: Hát beállasz hozzám?

Az ur: Be én.

A kocsis: Mert akkor én nem ülök többet a bakra. Gyönge a szemem. Nekünk
kocsisoknak a szemünk megy tönkre ebben a poros városban. És minek
vakuljak meg? Ki tartja el a két feleségemet, meg a nyolcz gyermekemet?
Igaz?

Az ur: Igaz.

A kocsis: A lovat Bandinak hivják, tanuld meg. A többit majd megmutatom
az Illés-utczában.

Az ur: Hát akkor én ma nem fizetek magának.

A kocsis: Már hogyne fizetnél. Az első félórára jár nékem tőled hetvenöt
krajczár. A mikor még én hajtottam. Most már nem fizetsz többet. De a
forintodat nem kivánom, azt tartsd meg. Majd elsején levonom a béredből
a hetvenöt krajczárt. Hadd emlékezzél rá, hogy valaha életedben fuvar is
voltál.

Az ur: Igenis, nagyságos ur.

(Ezalatt megkerülték a viztornyot s most megint ott vannak a
Műcsarnoknál. A kocsi megáll.)

Az ur: Hova tetszik? Haza?

A kocsis: Még nem. El kell menni a zabkereskedőhöz. Legalább megtanulod,
hogy hol lakik. Gyerünk. Szondy-utcza negyvenkettő. De ne üsd a lovat,
mert leruglak a bakról.

Az ur: Igenis, nagyságos ur. Gyio, Bandi.

(Tovább trappolnak. A konflis előtt tejeskocsi szalad, két asszonynyal a
bakon.)

Az ur: (nagyot kiált): Hóóopp!

(Kikerüli szabály szerint jobbról, rámosolyog a tejeskofára és büszke,
hogy elhagyja őket. Az új mesterség ez első dicsőségével forró csöppek
szaladnak le az arczán. A nap már teljes fénynyel ragyog s ők vigan
ügetnek az Andrássy-úton. Emberek jönnek-mennek, álmos rendőrök mellett
megy el a kocsi. Az új kocsis már gyűlölettel néz a rendőrre. Megállanak
a zabkereskedő előtt. A kocsis kiszáll.)

A kocsis: Várj itt, mindjárt jövök.

Az ur: Igenis, nagyságos ur.

(Megvárja, míg a kocsis bemegy a boltba. Szétnéz. Most nyitnak egy
trafikot a tulsó oldalon. Leszáll a bakról és bemegy a trafikba. Az
ostort kocsis-ovatossággal magával viszi.)

A trafikosné: Tetszik, kérem?

Az ur: Adjon egy pakli gyufát, de ne svéd legyen, hanem foszforos.

(Hangosan pöng a forint, a mint a márványlapra vágja.)




A FIÚK MIND ILYENEK.

(Két kis lány beszélget. Az egyik tizenhárom éves, a másik csak
tizenkettő. A tizenhárom éves most jött haza, miután egy évig intézetben
volt. A tizenkét éves pedig elbeszéli neki mindazokat a dolgokat, a
melyek ezidő alatt történtek.)

Az egyik: Na és a Lujza?

A másik: Az meghalt.

Az egyik: Azt tudom. Az írták nekem levélben.

A másik: Nahát.

Az egyik: Nahát. Nahát?

A másik: Hát meghalt. Öngyilkossági kisérletben halt meg. Megölte magát,
meg is halt. Megölte magát egy öngyilkossággal.

Az egyik: Ezt nem írták nekem. Nekem azt írták, hogy meghalt és
tüdőgyulladást kapott és azért hűlt meg, mert a patakba esett és meghűlt
és meghalt, mert hideg volt a víz. És tüdőgyulladása volt.

A másik: Nahát.

Az egyik: Rém buta vagy. Hát mért követett el tüdőgyulladást?

A másik: Azt nem ő követte el. Azt kapta.

Az egyik: De azért kapta, mert elkövette és tudom, hogy ez valami titok,
mert úgy nézel rám. Miért nem mondod meg. Mert titok?

A másik: Na és ha titok. Hádosztán? Hádosztán?

Az egyik: Most kéreted magadat, csakhogy kunyeráljak, hogy mondd el,
mert titok. Hát ménem mondod el?

A másik: Hát elmondom.

Az egyik: Hát ménem akarod elmondani?

A másik: Mer nem akarom elmondani.

Az egyik: Hát nem mondod el?

A másik: Elmondom. De csak ha esküczcz.

(Most halk moraj következik. Körülnéznek, hogy nincs-e a közelben senki,
mert az esküdözésért pofonokat szoktak kapni. Miután meggyőződtek arról,
hogy senki se hallja, tiz-tizenöt suttogó istenbizony és úgyéljek és így
folyjon ki a szemem és ne tanítson jövőre a Szelényi és egyéb rettenetes
eskü hangzik el.)

Az egyik: Mos mondd.

A másik: Mos mondom. A Lujza direkt feküdt a vízbe.

Az egyik: Mért?

A másik: A Lajosért.

Az egyik: Mért?

A másik: Hát várjá, a míg végig mondom. Most ne mondj semmit közbe, mert
ha jár a szád, akkor rögtön abbahagyás van és nincs tovább beszélés. Hát
a Lajos is ott lakott a házba és ők összegyöttek és a folyosón és a
szobába is, mer a Lajos mikor már kitanulta délután a latint, akkor
átment a Lujzáékhoz és sakkoztak és csak úgy mondták, hogy sakkoznak,
mer a Lujza olyan buta volt, mint te, nem is tudott sakkozni, csak
lökdöste a figurákat s a Lajos mondta, hogy tanítja őtet sakkozni, de
nem is voltak meg az összes babák és minden délután sakkoztak. Én már a
másodikban tudtam sakkozni és a Lujza pedig már tizenkettő volt, még
mindig nem tudott.

Az egyik: Hát ha nekem nem szabad közbebeszélni, mért beszélsz te közbe
egészen mást, nem is a titkot?

A másik: Mindjárt abbahagyás van, ha még egy szót szólsz, abbahagyás
gyön.

Az egyik: Hát mondd.

A másik: És így sakkoztak. És egyszer bemegy a Lujza anyja és éppen
mikor sakkoznak, akkor megy be a Lujza anyja és a sakktábla ott fekszik
fölrúgva és ott áll a Lujza a tükörnél és ki van bontva a haja, a szőke
haja kibontva lóg, mint egy királyné, szétlógasztva a vállán, elől
szétválasztva kétfelé, mint egy angyalnak és ott áll előtte a Lajos,
oldalt előtte, nem egyenesen előtte és csókolja a Lujzát.

Az egyik: Jé.

A másik: És mondja neki folyton, szép vagy, mint e gyangyal, szép vagy,
mint e gyangyal, szeretlek, szeretlek, tied leszek, senki másé,
Ludovikára megyek, Ludovikára iratkozok, akkor nem kell egyetemet is
várni. És a Lujza visszapuszilta és mondta neki: szép vagy, mint egy
katona, mint egy lovaskatona, szép vagy, mint egy hivatalnok, te egy
félisten vagy, te egy jogász vagy, te egy növendék vagy, pedig nem is
növendék, hanem tanuló, mert a növendéknek kardja van, a tanulónak csak
pattanás a pofáján. És így szerelmet valtak egymásnak, valtak, valtak és
nem vették észre az anyát és valtak. Na és aztán… hádosztán… hát kapott
szegény, meg a növendék is kapott, annak egy külön apja gyött verni és
majd adok én neked szerelmet, meg ilyenféle ordenáréságok lettek mondva
és a hogy a szülők szokták. De közbe a növendék ordított, hű maradok
hozzád és a zangyal is ordított, most megvetsz, mer vernek, most lenézű,
mert vernek és széttépték őket és a Lajost elvitték és nem bőgött, hogy
mutassa a szerelmet.

Az egyik: Jé.

A másik: Akkor a Lujzát kivitték a város végire, ott lakik a nagyanyja
egy kis házba, meg a nagyapja is abba a házba és lefogták és hívták a
borbélyt, a közönséges férfiborbélyt és az egy nullás géppel levágta a
haját egészen kopaszra, úgy, mint a zöcsémnek van, a hogy fiúknak
szokták, kopaszra. Azt mondta a zanyja, e zazér van, máskor ne jusson
eszedbe hajat kibontani fiúk előtt és itt maradsz nagyanyádnál, a míg
meg nem nő a hajad olyan hosszúra, mint volt. És a Lujza tizenkét éves
volt és most várni kellett volna még tizenkettőt, a míg megint olyan
nagyra nő a haja és nekem mondta is, hogy a Lajos negyedikbe jár és négy
év a Ludovika és egy év várás, az csak öt év és ő már kész lesz és öt
meg hét az tizenkettő és neki még hét évig kell aztán várni és ezt nem
éli túl. Naés akkor, mikor egyszer mikor nagyon esett a hó, a Lajos
kiszökött hozzá és fütyült a kerítés alatt és erről ráismert, mert jelük
volt és kiszaladt és elfelejtette, hogy nincs haja, vagy nem tudott
hamar kendőt találni és a Lajos be akart csókolni a kerítésen és akkor
meglátta, hogy nincs haja. És aztmondta neki: na, randa vagy.

Az egyik: Jé.

A másik: A Lujza akkor bőgni kezdett és kérdezte a Lajost: hát nem
szeretsz és a Lajos mondta: randa vagy. Hádaszongya a hajamér szerettél.
Aszongya a Lajos: nem, de így randa vagy. És mondta a Lajos: azér a szép
lelkedér szerettelek, ezt mind a Lajostól tudjuk, mer el kellett neki
mondani mindent, mikor a Lujza meghalt, még a törvényszéki rendőrség is
kihallgatta, mondta neki: azér a szép szivedér, de így nem vagy szép. El
is ment akkor a Lajos, mer a Lujza szegény mondta: hát ha nem tetszem,
menj el, én itt szenvedek miattad és te csúfolsz, mer már nem szeretsz
és a Lajos kaczérkodott vele és azt mondta: majd van más is, majd van
más is. A Lujza is akart kaczérkodni, de nem bírt, mert szerette a
Lajost. Kopasz, kopasz, kopasz, ezt kiabálta a Lajos és elszaladt, nem
is ment vissza. Csak nézzél vissza, azt kiabálta a Lujza. De nem nézett
vissza. Csak egyszer nézzél vissza. De nem. Megint mondta: csak intsél
hátra a kezeddel. De nem. Még a Lajos azt is hallotta, hogy kiabált a
konyhakert alól, mert a Lajos kint szaladt az úton és a Lujza bent
szaladt utána a kertben. Akkor azt kiabálta utána a Lujza: hű maradok
hozzád a túlvilágon, csak nézz vissza. De nem. Nem, nem és nem.

Az egyik: Jé.

A másik: A többit már a Lajos nem látta. A Lujza levetkőzött, hajolj ide
a fejeddel, mer súgni akarom, hogyanra, tudod, egész meztelenre és
belefeküdt a patakba. Pedig tél volt és esett a hó, de még nem fagyott
vagy fagyott, de fölolvadt. És ott feküdt a patakban és sírt a patakban
a kis kopasz feje kint feküdt a parton a konyhakertben, a hóban, de már
késő volt, mikor bevitték, mer meghalt, meghűlt. A mama látta szegényt
meztelenyen és aszonta, olyan sovány volt, mint egy kis rózsafa télen.
Na és nincs tovább a titok.

Az egyik: Hát a Lajos?

A másik: A Lajosnak nem volt szabad a temetésre menni. De a Lajos nem
bánta az egészet. Most ügyvéd lesz a Lajos, nem katonatiszt. Ő azt
mondta, nem tehet róla, ő csak a haját mondta, hogy csúnya és ez mingyár
olyan buta volt. És a Lajos most a Gizát mindig hazakiséri a tánczból. A
fiúk mind ilyenek.




VASUTI KALAND.

(A történet színhelye a fiumei kikötő ama része, a honnan Abbáziába
indul a hajó. Friss, hűvös nyári reggel. Személyek: egy harminczöt –
usque harminczéves, jobb napokon pláne huszonnyolcz éves asszony. Ma,
miután nem aludta jól ki magát a hálókocsiban, harmincznégy éves. Egy
férfi, negyvenéves. Tekintettel arra, hogy a férfiak minden évben egy
évvel öregszenek, kivéve a harminczkilenczedik évet, melynél két-három
esztendeig szoktak vesztegelni, ez a negyven testvérek közt is megér
negyvenkettőt).

Az asszony: Nagyon örülök, hogy itt találom. Abbáziába megy?

A férfi: Oda.

Az asszony: Akkor még együtt töltünk egy órát. Nagyon szeretek magával
beszélgetni. Mindössze csak két hete, hogy az uram jóvoltából ismerem,
de már úgy érzem, mintha ezer esztendeje volnánk jóbarátok.

Ez ugyan egy gyalázatos közhely, de ha én ezt szebben tudnám kifejezni,
akkor tárczákat irnék.

A férfi: (mosolyogva hajol meg).

Az asszony: Annyi finom lélektant tanultam magától, hogy szinte
megváltoztatta az eszem járását. És az a szép, okos kis történet, a mit
tegnap elmondott…

A férfi (szerényen): Oh.

Az asszony: Már ekkor föltettem magamban, hogy cserébe én is elmondok
magának egy nagyon szép, nagyon finom, nagyon előkelő kis történetet…

A férfi: Tiszteljen meg vele.

Az asszony: A mely velem történt meg. Nagyon régen; van már tíz éve. De
él bennem, eleven, de csöndes életet él a szivemben.

(Felszállnak a fehér hajóra.)

A férfi: Hát halljuk.

Az asszony: Mondom, van már vagy tíz éve. Abbáziában töltöttem egy
hónapot, tavaszszal. Az uramat vártam, a ki megígérte, hogy értem jön s
hazavisz Pestre, de csak távirat jött helyette, hogy nem jöhet, utazzam
egyedül. Fogtam tehát magamat, beültem egy elsőosztályú kupéba és
elindultam Pest felé!

(Szünet.)

A férfi: Nos?

Az asszony: Itt egy kicsit törnöm kell a fejemet. Tudniillik Fiumén túl
egy hadnagy szállt be a kupéba, csak azt nem tudtam, Plasenál vagy
Lokvénél. Valamelyik kis állomáson.

A férfi: Mindegy.

Az asszony: Igaza van. Elég az hozzá, hogy beszállott. Ketten ültünk a
kupéban, ő meg én. Egy fiatal, serkedő bajuszú katonatiszt, meg egy üde,
friss, szép fiatal asszony. Ez utóbbi én voltam. Azzal, hogy megmondtam,
hogy ennek már tíz éve, jogot váltottam arra, hogy szépnek nevezzem
magamat.

A férfi (az ilyenkor szokásos bókokat ebbe az egy hangba sűríti): Oh!

Az asszony: A hadnagy eleinte a tájat nézte, de aztán elkezdett irántam
érdeklődni. Érdemes is volt. Édes kis ruha volt rajtam, tudja egy
sötétkék izé… de az mellékes. Sandítani kezdett felém. Én is úgy tettem,
mintha az ujságot olvastam volna, de figyeltem. Hosszú, egész napos út
állott előttem, be voltam zárva egy napra ezzel a katonával egy
mozgóczellába, hát érdekelt a helyzet. Ezt nem lehet rossz néven venni
tőlem.

A férfi: Nem.

Az asszony: Na és aztán különféle változatok állottak be. A vonat
fordult és a nap a hadnagyra kezdett sütni. Fölkelt s helyet
változtatott. Szembeült velem. És azontúl nézett. De nagyon beszédes
szeme volt. Előbb mintha kérdezte volna a szemével: «Nagyságos
asszonyom, megengedi-e, hogy nézzem?» Aztán könyörgőre fogta. Ezt nézte:
«Észreveszi-e, hogy szerelmesen bámulom? Érzi-e, hogy e röpke pillanat
olthatatlan vágyak szikráját pattantotta katonaszívem taplójába?
Könyörüljön meg rajtam asszonyom!»

A férfi: És ön?

Az asszony: Én letettem az ujságot. Ezzel azt mondtam: «Hajlandó vagyok
a dolgot így folytatni. Ime, leteszem a spanyolfalat, mely bennünket
elválasztott, állom a nézést.» – Hálaadó pillantással válaszolt. Majd
igéretet olvastam ki szeméből: «Hálából asszonyom, uriember maradok és
nem mozdulok el a szemmel való beszélgetés teréről.» Egy tekintettel
megköszöntem ezt neki.

A férfi: És beváltotta igéretét?

Az asszony: Ne türelmetlenkedjék. Gyerünk szép sorjába. Hosszú ideig
nézett szerényen, tisztelettel, álmodozva. Az arczomat áhítattal nézte.
Azután a kezemre bámult, valami nagyon finom, csodálkozó mosolylyal,
mintha ezt mondaná: «Micsoda szép kis fehér kéz!» Aztán a czipőmre
nézett, szemérmesen, komolyan, a hogy csak az igazi férfiak tudnak nézni
olyasmit, a mi nem az övék. Végigmért, végigsimogatott a pillantásával,
beburkolt, megölelt vele. Ekkor ezt pillantottam: Ah!…

A férfi: Mit pillantott?

Az asszony: Azt, hogy: «Ah.» Ez olyan bágyadozó, jóleső, némi igen kis
szemrehányással spékelt «ah», a mit azoknak mondunk, a kik nagyon erősen
ölelnek meg bennünket. De nem mondtam, csak pillantottam.

A férfi: S a katona?

Az asszony: A katona gyönyörűen viselkedett. Nem élt vissza ezzel.
Mélyen, szomorúan nézett rám, mintha ezt mondaná: «Milyen kár, hogy
soha, soha nem ismerhetjük egymást mi ketten, a kik így összeillünk, a
kik egymás tekintetét megértjük.» És bucsuzott.

A férfi: Hogyan?

Az asszony: A szemével. Komoly, szép, érzékiségtől mentes búcsúcsókot
nyomott a homlokomra, persze a tekintetével. Aztán búsan nézett, mintha
mondaná: «Nevermore… Nevermore…»

A férfi: Nevermore?

Az asszony: Igen. «Soha… Soha…» Majd Zágrábban kiszállt, nagy fájdalmas
sóhajtással utána néztem. Finom, előkelő lélek volt, nem nézett vissza a
vonatra. Elment. Eltünt. Azóta se láttam. De mindvégig meg fogom őrizni
emlékét, olyan költői, oly szép együttlét volt ez. Becsülöm, szeretem
ezt a katonát s ha valami bánatom van, ő reá gondolok. Ez volt a
legkülömb férfi, a kivel életemben találkoztam. Azt is merem mondani: ez
szeretett engem legjobban ezen a világon. Becsületesen, szenvedélyesen,
önfeláldozóan, férfiasan. Majd, hogy szerelmes nem lettem belé utóbb.
Mindegy, na. Elmúlt. Szép kaland volt s ő egy igazi férfi.

A férfi: Köszönöm.

(Nagy csönd.)

Az asszony: Tessék?

A férfi: Köszönöm. Köszönöm szépen.

Az asszony: Mit köszön?

A férfi: Ezt a szép kritikát, a mit rólam mondott.

Az asszony: Hogyan?… Magáról?

A férfi: Rólam, rólam. Az a hadnagy én voltam.

(Nagy csönd. Az asszony elsáppad. A férfi a zsebébe nyúl, kiveszi a
tárczáját, kivesz a tárczájából egy darab kék papirt s azt a továbbiak
alatt görcsösen a kezében tartja.)

Az asszony: Mi az a papir?

A férfi: Semmi. Majd megmutatom később… talán.

Az asszony: Hát maga volt a hadnagy?

A férfi: Én. Négy éve, hogy kiléptem a hadseregből. Én voltam. Plasenél
szálltam fel és Zágrábnál szálltam le. Narancssárga hajtókám volt.

Az asszony (rémülten): Igen!

A férfi: No látja.

(Nagyon hosszú szünet.)

Az asszony: Szóval maga volt. Ez borzasztó.

A férfi: Csöppet sem borzasztó. Engem legalább nem borzaszt.

Az asszony: Mindjárt… mindjárt olyan… olyan ismerős volt a tekintete…

A férfi: Ugy-e? Óh, nagyon jól emlékszem. De csak most kezdek nagyon jól
emlékezni. Én tudniillik rég elfelejtettem az egészet.

Az asszony: (Szomorú).

A férfi: Mert… mert nekem nem volt nagy okom arra, hogy emlékezzem rá.
Én ugyanis a menyasszonyomhoz utaztam Zágrábba.

Az asszony: Jesszus!

A férfi: És… én… nem úgy értettem ezeket a pillantásokat. Mikor a kezére
néztem, arra gondoltam, hogy a menyasszonyom apja smuczig ember.
Mindenféle bajokat csinált a kauczió körül. Keserűen mosolyogtam. Ön azt
hitte, a keze kicsiségén mosolygok…

Az asszony: Azt.

A férfi: Hogy miért néztem a kezére, a czipőjére? Ha az ember nagyon
elgondolkodik, megakad a szeme valamin. Éppúgy nézhettem volna a lámpára
is. Mikor a czipőjére néztem, elkomolyodtam, de ebben nem volt tisztelet
vagy férfiasság. Akkor arra gondoltam, hogy ha az apa továbbra is
fösvény marad, komoly akadályai lesznek a házasságomnak. «Hát akkor mi
lesz velem?» – kérdeztem magamban s tétován néztem végig önt
tetőtől-talpig, mint a ki töri a fejét. Ez akkor volt, mikor ön azt
pillantotta, hogy: «ah». De beláttam, hogy kauczió nélkül nincs
boldogság, hogy mindennek vége, ha ma nem leszek erős és erélyes.
Sóhajtottam egyet, összeszedtem magamat és ezt gondoltam: «Lesz, a hogy
lesz.» Erről hitte ön, hogy búcsúzom. Erről hitte ön, hogy azt mondom:
«Milyen kár, hogy nem lehetünk egymáséi.»

Az asszony: Istenem, istenem…

A férfi: A vonat tovább robogott és én arra gondoltam, hogy ha az apa
akart volna pénzt adni, már adott volna. Tehát ha eddig nem adott, nem
is fog adni. Búsan néztem magam elé. Ez volt a «nevermore, nevermore.» A
«soha». De a «soha» a kauczióra vonatkozott.

Az asszony: Kétségbeejtő.

A férfi: Aztán Zágrábnál, mielőtt kiszállottam, ezt mondtam magamban:
«Itt vagyunk, most dől el: enyém lesz-e a leány vagy sem. Gyerünk hát,
előre, fel a harczra!» És sóhajtottam egy nagyot. Kiszálltam, elmentem,
vissza se néztem. Ez volt az a sóhaj, a mely önben még ma is
visszhangzik s ez volt az a vissza sem nézés, a mi önt annyira
meghatotta.

Az asszony: Rettenetes.

A férfi: Nem lepleztem volna le magamat, mert nem tartom humánus
dolognak a mások illuzióit összetörni. De mégis megkellett tennem, mert
nem tűrhetem, hogy meg nem érdemelt tiszteletet, becsülést, szeretetet
és emlékezést élvezzek egy derék, okos uriaszszony részéről.

(Nagy pózzal, elhallgat.)

Az asszony: Na hát ez siralmas. Hát maga volt a katona.

A férfi: Én. Narancsszínű hajtóka, egy arany csillag. Plasetól Zágrábig.

Az asszony: Úgy van. És kár, hogy így van. Olyan jó volt ezt a katonát
szeretni…

A férfi: Sajnálom, nagyságos asszony.

(A hajó már az abbáziai kikötő közelében jár.)

Az asszony: Szomorú. Az asszonyok ilyenkor tanulják meg, hogy a férfi
csak akkor érdemes a szerelemre, ha mindenféle szép tulajdonságot
képzelünk bele. Befestjük szép színesre, aztán beleszeretünk. Belőlünk
fakad minden, a mit meg tudunk szeretni. Besugározzuk magukat a lelkünk
fényével, aztán melegszünk ennél a fénynél. Ez a mai fölsülésem
borzasztó. Csak egy vigasztaló momentum van benne.

A férfi: És mi az?

Az asszony (nyugodtan): Az az, hogy az egész történetből egy árva szó
sem igaz.

A férfi: Tessék?

Az asszony: Egy árva szót se. Holnapután megérkezik az uram, attól
megtudhatja, hogy soha életemben nem utaztam még Fiume és Pest közt,
tegnap tettem meg először ezt az utat.

A férfi: Hát… akkor…

Az asszony: Ne dadogjon. Ma láttam először Fiumét. Az egész
hadnagy-história hazugság. Tanúm az uram, a kivel tizenhat év óta mindig
együtt utazom. Ön felsült. Majd adok én magának illuziókat rombolni.

A férfi: Hm. Most le volnék főzve. Lefőzött volna egy hazugsággal, ha
nem vigyáztam volna magamra. De szerencsére vigyáztam. (A kék papirt, a
mit eddig a markában tartott kihajtogatja): Ezt a papirt itt tartom a
kezemben, mióta beszélek.

Az asszony: Mi az a papir?

A férfi: Ez a papir a bizonyítéka annak, hogy én rögtön tudtam, hogy
hazudni méltóztatik. Tegnap, mielőtt elutaztam Pestről, elrendeztem az
ügyeimet és többek közt kifizettem a… a hadmentességi adómat is. És ez
itt az írás róla. (Átadja.)

Az asszony: Mi ez?

A férfi: Ez nyugta tizenöt korona hadmentességi díjról, az én nevemre
kiállítva. Ez bizonyítja, hogy soha életemben nem voltam katona, tehát
hadnagy sem, se narancsszínű, se czitromszínű.

Az asszony: Tehát hazudott.

A férfi: Igen. De a mint hazudni kezdtem, rögtön a kezembe vettem ezt a
papirost, s ezzel bizonyítom: nem azért hazudtam, hogy érdekessé tegyem
magam, hanem azért, hogy önből kicsaljam a hadnagy-mese czáfolatát. Most
megkaptam. Köszönöm. Így kell elbánni az asszonyi hazugságokkal.

Az asszony: Ez az írás kétségkívül bizonyítja, hogy maga nem volt
katona?

A férfi: Természetesen. (Diadalmasan néz.)

Az asszony: Köszönöm. Mily szerencse, hogy minden kéznél van. Kérem,
adja ide a táskámat, lenn van a többi közt.

A férfi (felhozza): Ez az?

Az asszony: Igen. (Kinyitja. Vastag könyvet vesz ki belőle): Tessék. Mi
ennek a czíme?

A férfi (elolvassa): «Naplóm.»

Az asszony: Ezt tudniillik mindig magammal viszem, hogy avatatlan
kezekbe ne kerüljön. (Fellapozza.) Ezernyolczszáz… kilenczvenhat… itt
van. Tessék. Megengedem, hogy ezt az egy oldalt elolvassa. Itt
részletesen le van írva a hadnagy története, úgy, a hogy elmondtam.

A férfi (megnézi): Hát mégis igaz?

Az asszony: Ott a bizonyíték.

A férfi (elolvassa): Valóban. Most megint le vagyok főzve. Hát miért
tagadta le az előbb?

Az asszony: Mert a nélkül sohse sült volna ki, hogy maga hazudott. De
kicsikartam magából a hadmentességi vallomást és igy most megint ép az
illuzióm. Csak egyet mondjon meg: véletlenül jutott eszébe a
narancssárga hajtóka? Mert mint a naplómból is láthatja, a hadnagy
narancsszínű hajtókát viselt.

A férfi: Tíz év előtt az az ezred feküdt Fiuméban, a melynek ilyen
hajtókája volt. Azért mondtam.

Az asszony: Köszönöm. (A hajó kiköt.)

A férfi: Kezét csókolom. (El akar illanni.)

Az asszony (megfogja): Várjon csak. Még csak kettőt mondok. Sohse
akarjon hazugsággal operálni egy asszonynál. Ez egyértelmű azzal, hogy
kiszolgáltatja magát neki. És soha ne bántsa többé az illuzióimat. Mert
láthatja, ezeket nem engedem. A végletekig elmegyünk, ha az illuzióinkat
bántják. S miután az illuzió alapjában véve nem egyéb, mint egy kellemes
hazugság, hajlandók vagyunk akár tíz kellemetlent is hazudni, csakhogy
ez az egy kellemes megmaradjon. Hazugságból élünk és hazugsággal
védekezünk. «Tout est mensonge», mondja a költő s mikor ezt mondja,
szintén hazudik. Most mehet. Isten áldja meg. És hagyja békén a mi
szakmáinkat.

(Nekivág a tengerparti útnak. A férfi utána bámúl és keserű pofát vág.)




AZ UTOLSÓELŐTTI CSATA.

(Csinosan berendezett, tiszta, rendes kis szoba. A falakon zsirfoltok, a
szőnyegen sajtpapiros és egy fél kifli. A diványon egy tegnapi női
gallér. A szekrényajtó nyitva. Az ablak papirossal van beragasztva. A
szobában egy férfi ül és vár, a petroleumlámpa fénye mellett. Egyszerre
csak belép a nő. A nő szőke, fiatal és még soha a színpadon egyedül nem
énekelt.)

A férfi: Féltíz.

A nő: Csak negyed.

A férfi: Fél.

A nő: És ha fél? És ha fél? És ha háromnegyed? Mi vagy? A férjem vagy?

A férfi: Hol voltál éjféli féltizig?

A nő: Sehol.

(Most a nő lecsapja a kalapját a székre, beakasztja a kabátját a
szekrénybe, előveszi az ujságot és olvas.)

A férfi (hirtelen kitör): Disznó, disznó, hol voltál délután kettőtől
féltizig? Megöllek! (Felkap egy széket).

A nő: Na, na, na. Semmi szinház. Takarodjék a lakásomból. Takarodjék a
lakásomból, mert rendőrt hivatok. Goromba fráter. Hogy lehet ennyire
ideges valaki? Nem tud szebben beszélni? Gyerek… Ülj le, te majom.
Puszit. Ide.

A férfi (bepuszil a nő nyakfodrai közé): Duu, duu, duu, buu, buu. (Ezt
mind nagy meggyőződéssel mondta be a nyakba.)

A nő: Fogsz még egyszer…

A férfi (a nyakba): Hol voltál kettőtől féltizig?

A nő: Csak négykor mentem el hazulról.

A férfi: Nem igaz, mert félháromkor itt voltam és te már nem voltál
itthon.

A nő: Itthon voltam, csak átmentem Reinerékhez a második emeletre.

A férfi: Reinerék nem is voltak itthon.

A nő: Azért mindjárt vissza is jöttem.

A férfi: Itt ültem félháromtól félnégyig és nem jöttél. Egy órahosszat
tartott, a mig a szomszédlakásból visszajöttél?

A nő: Mindjárt visszajöttem, de a lépcsőn találkoztam a házmesterrel, a
ki mesélte, hogy a feleségének kis fia született és én mindjárt a
lépcsőn lementem hozzá és megnéztem a kis fiut. Ma reggel született.

A férfi: Az nem igaz, mert a házmesternének hat hónappal ezelőtt
született fia, ezt onnan tudom, mert tíz forintot adtam neki akkor. Ha
ez ugyanaz a fiu, akkor hazudtál, ha pedig azóta ujabb fia született,
akkor ez nagyon szép tőle.

A nő: Mindjárt láttam, hogy már öreg gyerek. Becsaptak. Mindig
kitalálnak valamit, hogy borravalót pumpoljanak.

A férfi: És akkor hová mentél?

A nő: Itthon üldögéltem hétig.

A férfi: Nem igaz, mert félhétkor megint itt voltam és nem voltál
itthon. Egyébként is az a gyufa, a mit a kulcslyukba tettem, még
érintetlenül volt benne, tehát nem is jöttél haza egyáltalában azóta,
mióta én félnégykor elmentem innén. Most megint hazudtál, megint napnál
világosabban rád bizonyítottam, hogy hazudtál. Disznó, megöllek!
Tönkretetted az életemet! (Felkap egy kést.)

A nő: Mi vagy? Megint úgy teszel, mintha a férjem volnál. Tedd le azt a
kést. Takarodjál a lakásomból. Erzsi! Erzsi!

A cseléd (bejön): Tetszik?

A nő: Azonnal menjen rendőrért.

Erzsi: Igenis, kisasszony. (Elmegy.)

A nő: Te kis majom. Hogy lehet valaki ilyen ideges?

A férfi: Megcsalsz. (Fölveszi a fél kiflit a földről és megint eldobja.)

A nő: Puszit. Ide.

A férfi (a nyaktól kérdi, miközben meleget fuj bele): Szurutsz?
Szurutsz?

A nő: Hogy mondhatod, hogy megcsallak?

A férfi: Mert itt összevissza hazudsz mindenfélét, a mi csupa hazugság.
Se házmester, se gyerek, se Reiner, se elmenés, se hazajövés… semmi nem
igaz. A jégpálya mögött sétáltál gróf Bátorszöghy Bélával, miközben a
gróf mindig a nyakadba csókolt és végül felültetek egy fiakkerre és
elrobogtatok és megálltatok gróf Bátorszöghy lakása előtt és te
fölmentél a gróffal együtt az ő lakására és ne is mondd, hogy csak a
bibelókáit nézted meg, mert fölmentél délután háromkor és ne is mondd,
hogy mindjárt lejöttél, mert pont kilenczkor jöttél le tőle. Megöllek,
te szemét. (A keze köré csavarja a haját): Csak egy rántás és lábaim
előtt fekszel! Ez a hála hűségemért? Szerelmemért?

A nő: Ereszd el a hajamat.

A férfi: Soha.

A nő: Megharapom a kezedet.

A férfi: Azt szeretném látni.

A nő (megharapja a kezét.)

A férfi: Hát jó, eleresztem. Ha most nem harapsz meg, meghaltál volna. A
bestia ügyesen védi magát. Engem többé nem látsz. Isten veled. (Fölveszi
a földről a kiflit, megnézi és visszadobja a földre, azzal leül és
rögtön fölkel.)

A nő (felrántja az ajtót): Erzsi, azonnal menjen rendőrért. Mért nem
ment az előbb, mikor parancsoltam?

Erzsi: Azt hittem, csak úgy mondta.

A nő: Azonnal szaladjon rendőrért. Az élete se biztos az embernek.

A férfi (ismét a kifli után nyul): Meg is halsz, ha… ha… (az asztalra
dobja a fél kiflit gőgösen, a hogy a szinházban dobnak pénzt a
vesztegetőnek, mondván: «tartsd meg piszkos aranyaidat»): A privát
detektiv kikémlelt mindent.

A nő: Hát privát detektivvel dolgozol?

A férfi: És én is láttalak. És aztán kell ehhez detektiv? Utolsó nő
vagy. Még egy szó és megmondom, mi vagy.

A nő (zokogva): Ne, ne! Azt nem tudnám túlélni!

A férfi: Mégis… lám mégis van benned valami maradványa a tisztességnek.
Ne sírj.

A nő (zokog, a mivel nagy parfümszag jár, mert zsebkendő is szerepel):
Nem tudnám túlélni, ha kimondanád!

A férfi: Szegény anyád, vidéken, ha ezt látná… ha tudná… vidéken.

A nő: Már megint az anyával gyöttök? Mind az anyával gyöttök. Mit
akartok tőlem?

A férfi (rezgő hangon): A kis családi otthon… apád, anyád… kis hugod…

A nő: Huggal gyöttök. Anyával gyöttök, huggal gyöttök. Nem szégyellitek
magatokat? Minden rongyos szamár férfi ezzel gyön. Mi közöd az anyámhoz?
Rikatni akarsz? Az anyámat használod fel arra, hogy ne csaljalak meg?
Hát igenis, tudd meg… (fölkel, villog a szeme)… tudd meg, a mit nem
tudsz, hát igenis…

A férfi: Na?

A nő: Tudd meg…

A férfi: Na? Egy szót! (Fölemeli a kést.)

A nő: Tedd el a kést. Nem tudnám túlélni… (Leborul az asztalra, sírva.)

A férfi: Hát bevallod. Szóval, bevallod.

A nő: Először is ez az én lakásom. Másodszor most már féltizenegy van.

A férfi: Csak negyed.

A nő: Fél. De mindegy. Nincs joga egy idegen férfinak éjjel az én
lakásomon botrányt csinálni. Menj haza és többé ne lássalak. Takarodjék
a lakásomból, mert rendőrt hivatok. Nincs semmi joga.

A férfi (megszégyenülten nyul a kifli után és keserű mosolylyal forgatja
a kezében, mintha mondaná: «e parányi fegyver gyilkos kis golyója
kioltja éltem, hahaha.») Nincs jogom. Gróf Bátorszöghynek pedig…

A nő: Ép annyi joga van, mint magának.

A férfi: Szép. (Kétségbe van esve és ismét a legborzasztóbbhoz fordul):
Tudod, mi vagy te? Én megmondom, hogy mi vagy te! (Rámutat a fél
kiflivel.) Te…

A nő: Bánom is én, mondja ki. Nem mondja először. Erzsi! Hát nem vett ma
felvágottat?

Erzsi (bekiált): Azt tetszett mondani, hogy nem jön haza vacsorára.

A férfi: Szeparé volt megbeszélve?

A nő: Igen. Szeparé. Jogom van hozzá. Nem vagy a férjem. Hozzon
negyvenért szalámit, nyelvet, disznósajtot és egy hámozott uborkát.

A férfi (megöleli): És ha azt mondanám, hogy… (ránéz, félig sírva.)

A nő: Ugyan mit mondana?

A férfi (őszintén, reszkető hangon): És ha azt mondanám, hogy hiszen
mindezen lehet segíteni… hogy egy igazán komoly dologgal… hogy a
jogaimat… és akkor a világ szemében is egészen más izé…

A nő (halálos boldogsággal a hangjában): Erzsi kenyeret is hozzon.

A férfi (a kifli után nyul és rámosolyog, könnyein keresztül, mintha
mondaná: «te édes emlék, mit nagyanyám is keblén hordott.») Nézze, Emma…
ha azt mondanám… (lassan az asztalra borul és elrejti az arczát):… az én
apám már nagyon öreg… az anyám imád engem és nem mondhatok olyat, a mit
ne helyeselne… és a kis hugom… szegény ártatlan kis hugom, hisz beleőrül
a fájdalomba; oh én gazember és marha!

A nő: A maga huga igen. Az enyém nem, úgy-e? Az enyém nem is hug. Menjen
innen, mert megfeledkezem magamról és pofonütöm. Gyáva fráter. Gyere és
csókolj addig, a mig el nem akad a lélekzetem!

A férfi: (leteszi a kiflit és ugrani akar.)

A nő: Megállj! Előbb kérj bocsánatot.

A férfi: Bocs…

A nő (közbevág): Nem is kell. Nem kell a bocsánatkérésed. Hiába is
kérnél bocsánatot. Megaláztál és takarodjál. Menj. És gyáva vagy.
Bátorszöghynek a kisujjában több a gavalléria. Menj haza.

A férfi: Tudom. Most, éjjel, most is el akarsz menni hazulról.

A nő: Semmi közöd hozzá.

A férfi: Jó. (Veszi a kabátját.) Jó. Majd meglátod. Jó.

(Elmegy, vadul. Elgázolja a kiflit.)

A nő (fáradtan esik a diván sarkába.)

A cseléd (miközben kipakolja a fölvágottat): Még ha nem tudom, férje
volna a kisasszonynak, de még csak nem is férje, hát mi köze neki ahhoz,
hogy mi tetszik és hogy tetszik és mikor és hogyan és mikor és kinek mi
köze hozzá, még nem mondom, ha férje volna.

A nő: Nem kell félni, Erzsi.

(Mosolyog, de aztán nagyon szomoruan néz maga elé. A fáradtságtól
elalszik, az égő lámpa mellett, ruhástól, vacsora nélkül. Lenn csapódik
a kapu: most ment ki a férfi. Kilép a kapun és elkezd fel-alá járni,
mint a ki virradtig nem megy el innen. Nagyon erősen gondolkozik és már
minden rendben van, csak még azt nem tudja, hogy hogyan írja meg a
hugának.)




A KIS TÖMZSI FEKETE FIÚ.

(Gyönyörűen süt a korai tavaszi nap. Az Andrássy-út külső kertes végén
sétál két nagy lány. Már tavaszi ruha van rajtuk. Lassan mennek,
süttetik a hátukat a nappal.)

Az egyik:… És mindig, mindig ez volt a zsánerem.

A másik: A magas szőke?

Az egyik: Az.

A másik: Ird le pontosan.

Az egyik: Nem hosszú ember, csak nyulánk. Vagy mint a költők mondják:
sudár. Nem sovány, de még csak nem is testes. A világért se lehet,
merev: hajlékonynak kell lennie, anélkül azonban, hogy fürge volna.
Érted már? Ismered ezt az emberfajtát? Keveset beszél, azt is halkan
mondja. Kitünő modora van. Viczczeket sohase csinál, de a mások
viczczeinek szerényen nevet. Roppant karakteres, nem valami elme, de az
itéletében józan és következetes: szóval magas, karcsú, szőke ember. Ne
nevess ki, ha ezt mondom, de én nagyon érzem, a mikor mondom: az ilyen
férfi szőkén cselekszik, szőkén jár, szőkéül viseli magát és szőkéket
mond.

A másik: Értem, értem, hogyne érteném.

Az egyik: Dehogy érted. Csak a mikor ilyen bolondot hall az ember, rá
mondja, hogy érti, mert azt hiszi, hogy illik minden vadat érteni. Én
például így magyarázom azt is, hogy a mama modern képeket vásárol, pedig
tudom, hogy nem érti őket és titokban imádja az olyan olajnyomatokat, a
miken fölkel a hold és egy pásztorfiú felfútt pofával furulyázik.

A másik: De értem.

Az egyik: Hát jó, vedd úgy, mintha elhittem volna, hogy érted. Hát
mondom, ez az én zsánerem.

A másik: A magas szőke.

Az egyik: A magas szőke.

(Szétnéznek, keresnek a sétálók közt hamarjában egy magas szőkét, hogy
azt lehessen mondani: «ilyen mint ez ni.»)

A másik: Ott… ott… az a világos felöltős… olyan, mint az, ugy-e?

Az egyik: Nem. Ez nagyon vörös.

A másik: Mindegy, no. Tudom.

Az egyik: És, hogy tovább mondjam, már a szemem is úgy működik, hogy egy
csomó férfi közül az első pillantásra meglátom az én fajtámat, a magas
szőkét s a második pillantásra már csak őt látom, senki mást. Bálon
például. Bejövök a terembe s rögtön tisztában vagyok vele, hogy kik ott
az én embereim. A magas szőkék kivillognak a többi közül, szinte
vonzódnak felém. És akárhogy kezdődik, akárkivel kezdem, a vége mindig
az, hogy a végtelen négyest, meg a még végtelenebb szupé-csárdást egy
magas szőkével tánczolom, a ki szőkéül viseli magát…

A másik: És szőkéket mond.

Az egyik: Ugy van. Kurjongat az is, de halkan, csak nekem, mondjuk így:
privatim. Az ismeretség első félórájában van bennük valami szőke
merészség: bátran, szinte atyáskodva bánnak velem, rámszólnak tettetett
szigorúsággal: «vegye fel a belépőjét, mert meghül, nézze meg az ember.»
A második félórában pedig már a legjobb barátaim, a nélkül, hogy egy
intim szót váltanának velem. A terem tulsó sarkából is rámnéznek,
látják, hogy semmi kivánságom nincs, hát hidegen tovább diskurálnak a
barátjukkal. De ha azt látják, hogy idegesen nézek körül, hogy keresek
valamit, hát méltóságteljesen odajönnek és szeliden, komolyan kérdik:
«mi baj van, kis lány?»

A másik: Értem, oh értem.

Az egyik: Most se érted, de az nem baj. Nem az a fő, hogy te értsed,
hanem az, hogy én beszélhessek. És mind ilyen. Ha katonatiszt, akkor is
ilyen. És ilyen, ha hivatalnok, ha jogász, ha gazdag, ha szegény, ha
zsidó, ha keresztény. Ez a megkülönböztetés felülemelkedik minden faji
és társadalmi különbségen. A magas szőke, az magas szőke. Mindhalálig.

A másik: Szóval mostanában egy magas szőke…

Az egyik: Most értünk oda, a hol szenzácziós vallomást kell neked
tennem.

A másik: Imádod.

Az egyik: Igen. Nagyon, nagyon szeretem.

A másik: A szőkét.

Az egyik: Épp ez az érdekes. Nem szőke.

A másik: Hát?

Az egyik: Fekete. És nem magas fiú, hanem alacsony. Nem éppen kicsi, de…
alacsony, mondhatnám azt is, hogy tömzsi. Ne czifrázzuk, hanem mondjuk
ki: halálosan szerelmes vagyok egy kis tömzsi fekete fiúba. Orvos.

A másik: Érthetetlen.

Az egyik: Nem. Sőt nagyon is érthető és én, a ki eszes lánynak tartom
magamat, csak azt sajnálom, hogy ezt már előbb nem tudtam és csak akkor
tudtam meg, mikor mikor már szerelmes voltam. Nekem tudnom kellett
volna, hogy miután harmincz bált szőkékkel tánczoltam végig, miután
kétszáz zsuron csakis velük suttogtam, miután korcsolyázás közben,
sétán, fürdőhelyen, tennisznél, tárlaton, szóval az összes felületes
helyeken csakis és kizárólag ezeket kerestem és a legszigorúbban csakis
magas szőkékkel tánczoltam, sétáltam, nevetgéltem és kaczérkodtam, – a
vége az lesz, hogy ha jön egyszer egy férfi, a kivel szégyellek
tánczolni, mert nem akarom ugrálni látni, a kivel nem tudok nevetgélni,
mert komolyság fojtogatja a gégémet, a kivel nem tudok kaczérkodni, mert
belehalkul a vidámságom valami nagy, meleg csöndességbe, mondom, ha jön
egy férfi, a ki… a ki… a ki… szóval, akkor ez a férfi nem lesz magas
szőke, hanem kicsi és fekete. Ezt tudnom kellett volna.

A másik: Bizony ezt tudnod kellett volna.

Az egyik: És most itt van, most megjelent a láthatáron és most már
egyhete sem tudok aludni. Tudnom kellett volna, hogy addig leszek
nyugodt, a míg ezek a hideg szőkék keringenek körülöttem. Tudnom kellett
volna, hogy ha ezek közül a száműzöttek közül egyszer egyet meglátok,
akkor aztán baj van. Mert a baj mindig ott van, a mikor valaki egyszerre
csak máskép kezd beszélni velünk, mint azok, a kik velünk eddig mindig
egyformán beszéltek.

A másik: Persze, ez feketéket mond.

Az egyik: De még milyen feketéket! Egy kicsit önző és ezzel meg tud
kínozni. Ő neki ugyan hiába nézek idegesen körül, keresve valamit, észre
se vesz. És aztán, ha észre is vesz és oda is jön, addig nem érdeklődik
a bajom iránt, a míg meg nem mondom neki. De akkor aztán nagyon gyöngéd.
Tudod, olyan meleg, úgy elborít a forrósága, szeretném azt mondani: oly
viharos a gyöngédsége, hogy belebódulok. Csak amatőrök tudnak ilyen
gyöngédek lenni. A kinek ez a mestersége, annak olyan a gyöngédsége,
mint a vendéglői leves. Meleg, meleg, az ördög akárhova tegye, de
sótalan és izetlen. A ki azonban dilletánsa ennek a mesterségnek, az
olyan, mint a műkedvelő szinész, agyondolgozza magát… vagy más
hasonlattal kezdtem?

A másik: Leves.

Az egyik: Igen. Az olyan, mint a vasárnapi leves otthon, a családban:
izletes, meleg, aromás, tápláló; minden van benne: hus, tészta, főzelék,
szinte egy egész ebéd. Tudod, most már nem adok ezer jó modort és millió
tiszteletet egyetlen temperamentumért és egyetlen édes, szívből jövő
tiszteletlenségért. Istenem, hányszor segítették rám a szőkék a
belépőmet úgy, hogy kezük fejével, nagy ravaszul végigsimították a
vállamat «véletlenül!» De egy se mondta azt, a mit ő: «vegye fel maga a
belépőjét, mert ha én egyszer kinyujtom a karomat a két válla fölé,
akkor én már magát meg is ölelem».

A másik: Látom, valóban elég szép feketéket mond.

Az egyik: És tánczolni se tud. A szőkék úgy siklanak a parketten, mintha
kerekestalpu czipőn járnának. Ez a kis tömzsi fekete pedig esetlen, mint
a medve és csak állani tud.

A másik: És szeret?

Az egyik (boldogan bólint).

A másik: És?

(Szünet.)

A másik (türelmetlenül): És???

Az egyik: Őszszel. Októberben. De csak polgári lesz. És Kopenhágába
utazunk. Mondd legalább, hogy örülsz, mert úgyis tudom, hogy
megpukkadsz.

A másik (szemrehányólag csóválja a fejét).

Az egyik: Pardon.

(Szünet).

A másik: Te… ne vedd rossz néven a mit most kérdezek.

Az egyik: Nos?

A másik: Hiszen te eszes lány vagy, veled lehet beszélni, te nem érted
félre az embert…

Az egyik: Szóval most valami komiszság jön.

A másik: Nem… nem! Csak azt akarom kérdezni, hogy… nem gondoltál-e
arra…, hogy talán… esetleg… oh, nem most… öt-hat év mulva… vagy tiz év
mulva… egyszer mégis csak kiüt belőled az ősi ösztön, hogy a magas
szőkéket szereted? Tudod, ha már sok volt a kis feketéből…

Az egyik: Oh, ne örülj, hogy most valami komiszságot mondtál. Sőt
szégyeld magad, mert ártatlanul és naivul kérdezted. Én bátor teremtés
vagyok, szabad, ujmódi nő, én az ilyentől nem ijedek meg, én orvosi
könyveket olvastam és én tudom, hogy az ilyenről nemcsak szabad, de kell
is gondolkozni.

A másik: Tehát?

Az egyik: Tehát ki fog belőlem ütni. El vagyok készülve arra, hogy tíz
év mulva, ha már nagyon megelégeltem a feketét, jön egy szőke, a ki
érdekelni fog, a ki foglalkoztatni fogja a lelkemet és a kivel valami
ártatlan flörtöm is lesz. De csak ennyi.

A másik: Látod, most meg vagyok veled elégedve. Becsületes teremtés
vagy. Nincs igazuk azoknak, a kik azt mondják, hogy állhatatlan, nagyon
is asszonyos természet vagy és meg fogod csalni az uradat.

Az egyik: Oh… tudom, hogy vissza fognak térni a szőkék… tudod…
gyerekkori emlékek, leánykori gusztus… feltámad az emberben. Sőt nagyon
sok szőke ügyem lesz. De mind ártatlan, nyugodt lehetsz. A szőkék, azok
az én hétköznapjaim.

(Nagy szünet.)

A másik: Hm.

Az egyik: Mondtál valamit?

A másik: Nem.

(Ujabb szünet.)

Az egyik: Hümmögtél, nyomorult. Azt hiszed, nem merem bevallani? Igenis
bevallom: ha aztán megunom a sok szőke, ártatlan ügyet, a sok magas
ifjut, a ki mind szőkéül cselekszik, akkor… adja isten, hogy ne jöjjön
egy másik kis tömzsi fekete… mert…

(Daczosan, egy kicsit szomorúan néz maga elé. Aztán némán sétálnak
tovább.)




A SZARVAS HÁTÁN.

(Vasárnap délután, a Népligetben. A ringlispil forog. A ringlispilen
lovak, medvék, tigrisek és szarvasok hátán ülnek a lányok. Egymás
mellett van két szép szarvas, az egyik pej, a másik vasderes. Mind a
kettő a száját tátja és ugrásra készen áll, úgy forog körbe az «én is
úgy adtam oda» dallamára. Az egyiknek a hátán ül Marika, a másikén
Julika. Egymásnak hajtják a fejüket. Forognak ők is körbe, élvezettel,
boldogan. A nap süt. Por van. Sok zene, össze-vissza. Marika tizennyolcz
éves, Julika tizenhét. Cselédek mind a ketten.)

Marika: Mer katonajaz megin más.

Julika: Katonajaz más?

Marika: Persze, hogy más. Huszárkatona, tüzérkatona, rongyos
furvézerkatona és büdös baka.

Julika: És randa kalaaz a villamostul, az is katona?

Marika: Az nem katona. Az kalaaz.

Julika: Hát rendőr. Az se katona?

Marika: Rendőr, az nem katona. Konstábler, az nem katona. Az csak
rendőr, vagy biztos, vagy konstábler, de soha életibe nem is vót katona,
nem is lesz.

Julika: Pedig van kardja. Kalaaznak nincs kardja. A kinek kardja van, az
katona.

Marika: Díszmagyarnak is van kardja, mégse katona. Miliszternek is van
kardja, mikor a király elejbe megyen, azér mégse katona. Képviselőnek is
van kardja, mégis asse katona.

Julika: Hát akkor csak ki a katona?

Marika: Huszárkatona, tüzérkatona, rongyos trénkatona és büdös baka. És
tiszt, az is katona. Meg honvéd is katona.

Julika: Szanité az milyen?

Marika: Szanité is katona. Csak nem egészen. Félig csak. Szanité. Úgy
mongyuk: ez itt katona, ez meg itt szanité.

Julika: Hát honnat tudom, hogy mellik a katona?

Marika: Ha kardja van, csak ha nem rendőr. Ha van kardja, katona. Ha
rendőr, az nem katona, pedig van kardja. Így van.

Julika (felragyog): Hát a fináncz?

Marika: Az fináncz.

Julika: Annak puskája is van. Kardja is van. Az csak nem katona?

Marika: Az olyan, mint a szanité. A ki ződ, az csak félig katona. Félig
fináncz. A szanité is ződ, csak világosabb ződ. A fináncz sötétződ.

Julika: Hát mos megin hogy tudom, mellik a katona? Kardja is van,
puskája is van, ződ is, mégse katona.

Marika: Az enyim bordó.

Julika: Az huszár.

Marika: Maj megtanulod te is, ha soká lesző jezen a Pesten. A huszárt
azt tudod.

Julika: Bordó.

Marika: Csak a nadrágja. A vártüzérnek stráfgya van. Barna kabát, az
trénkatona, rongyos furvézer.

Julika: Hát mos megin hogy tudom, mellik a katona. A ki ződ, az nem
katona? Hiszen a vadász is ződ.

Marika: Az szürke.

Julika: És a fináncz?

Marika: Az nem katona?

Julika: Puskája is van, kardja is van, csillaggya is van. Mégse katona.
Hát mellik a katona? Mirű ismerem fő?

Marika: Csak egyrű.

Julika: Hát mirű?

Marika: Csakis egyrű.

Julika: Mirű?

Marika: Egyrű.

(Szünet. Julika elpityeredik.)

Marika: Minek bőgsz?

Julika: Minek csúfúsz. Kigúnyúsz. Mer itt vagy már egy esztendeje, én
meg csak mos gyüttem. Hát honnat tudjam én a katonát. Ahelétt, hogy
megmondanád, kigúnyúsz. Inkább mondd meg, ne csúfújj.

Marika: Hát nyisd kija füled. Csakis egyrű ismerszik meg, hogy mellik a
katona. Ha szalutál. Errű az egyrű.

Julika: Akkor jó.

Marika: Hát tudtad?

Julika: Nem én. Csak mer a Hugó… a Hugó…

Marika: Micsinyál?

Julika: Hugó. Úgy hívják Hugó. Ez a neve.

Marika: Micsinyál?

Julika: Hugó.

(Keservesen sir.)

Marika: Már megen nyikorogsz. Minek bőgsz?

Julika: Minek gúnyúsz.

Marika: Nem gúnyullak én. De ha azt mondod, hogy Hugó, hát akkor muszáj
nevetni. Hát hogy híjják?

Julika: Mos nem mondom.

Marika: Ha nem mondod, akkor nem katona.

Julika (szégyenlősen): Hát mondom.

Marika (ránéz).

Julika: Nem mondom.

(Bőg.)

Marika: Nem is katona. Bizonyosan póstás. Levélhordó.

Julika: Nem, nem. Hát mondom.

Marika (ránéz.)

Julika: De ne nézz rám. Aara nézz, akkor mondom.

Marika (arra néz.)

Julika: Hugó.

Marika: Micsinyál?

Julika: Hugó, Hugó, Hugó. Ez a becsületes neve. Hát a tiedet hogy
híjják?

Marika: István.

Julika: Az szebb. De mer az huszár. Huszárt nem híhatják úgy, hogy Hugó.
Huszár, az István. Az enyim az Hugó. Katonahugó.

Marika: Millen katona?

Julika: Piros.

Marika: A nadrággya?

Julika: Nem.

Marika: Kabáttya?

Julika: Nem.

Marika: Hát?

Julika: Sapkája.

(Nagy szünet.)

Marika: Hogy híjják?

Julika: Hugó.

Marika: Hordár az, fiam, ott győjjön rá a frász. Mingyá kellett volna
tudnom. Hugó, az hordár. Piros sapka, az hordár. Se kardja, se puskája…

Julika (ragyogva): De szalutál. Te mondtad, egyrű ismerszik meg.

Marika: Nem is szalutál, mer köszön.

Julika: Czivilnek köszön, de katonának szalutál, nekem is szalutál.

Marika: De szám van a sapkáján.

Julika: Tüzérnek is van, még a gombján is. Azér, mer Hugó, azér lehet
katona. Szalutál is, piros sapkája is van, köpik is.

Marika: Köpik?

Julika: Egész nap a sarkon áll a vártán és köpik. Szuronya nincs, de
kése, az van. Katona, katona, katona.

Marika: Hordár az, fiam, ott győjjön rá a frász.

Julika: Katona, katona, katona, katona, katona. Te mondtad, mer
szalutál.

Marika (sír): Győjjön rá…

Julika: Minek szidod?

Marika: Mer taval, mikor én erre a Pestre gyüttem, engem is becsapott
egy illen hordár. Ne sírj fiam, én is azzal kezdtem. Esztendőre lesz
huszár. Maj csak akad neked is. Hogy híjják?

Julika (sirva): Hordár.

Marika: A neve is hordár?

Julika: Nem. Csak a rangja. A neve… Hugó.

Marika (vigyorogva): Micsinyál?

(Julika hátbavágja Marikát és leugrik a ringlispilről, a mely már
egészen lassan forog. Aztán elszalad, elvegyül a por, az emberek, a
pereczek, a kendők, hinták közé. Sok zene szól, mindenfelé,
össze-vissza. A nap vörösödik, lemenőben van. Hűvös szél jön az
Üllői-úton.)




A LEGGONOSZABB NŐ.

(Egy éltesebb ur – valamikor régen azt mondták volna: «nyugalmazott
donzsuán» – nagy fotelben ül és több fiatal hölgynek előadást tart.
Fiatal koráról beszél, most már megöregedett asszonyokról beszél és
számozza őket. Ilyenformán):

Az ur: A tizenegyedik után következik a tizenkettedik.

A hölgy: Milyen volt?

Az ur: Ez volt a leggonoszabb nő, a kivel bűnös életemben találkoztam.

A hölgy: Mit tett szegény?

Az ur: A legnagyobb gonoszságot követte el, a mit asszony férfival
elkövethet. A költő szerint a legnagyobb bűn a hazaárulás, erre nincs is
bűnbocsánat. De ezt férfiak szokták elkövetni. Ő azonban elkövette a
legnagyobb asszonyi bűnt.

A hölgy: Mit tett? Mit tett?

Az ur: Igazat mondott.

A hölgy (rábámul, jelezve, hogy nem érti).

Az ur: A nőnél az igazmondás olyan, mint a férfinél a hazaárulás. A nő
hazája a hazugság. Ha ettől elpártol, az én szememben vége.

A hölgy: Hát hogy történt?

Az ur: Mondtam, hogy ő volt a tizenkettedik. Én gazdag ember voltam s
megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne törődjem semmi mással,
csak a nőkkel. Mialatt a többieket a nép nyomora, a gazdasági helyzet, a
művészet, a politika érdekelte, azalatt én úgy éltem itt Pesten, mint
egy feketekabátos ur, a ki az ifjabb Dumas valamelyik darabjából
elevenedett ki. Selymek és bársonyok közt éltem, nyakak, vállak, fehér
arcok közt. És eljutottam oda, a hová a többi férfiak nem érnek rá
eljutni: harmincznégyéves koromban tisztában voltam a nők hazugsági
technikájával. A nő tizenötéves korában már kész hazug, húsz éves
korában zseniális hazug, harminczéves korában tökéletes hazug. Én
harmincznégyéves koromban utólértem a húszéves nőket. Minden dicsekvés
nélkül mondhatom, hogy zseniális hazug voltam.

A hölgy: Maga is hazudott?

Az ur: Soha.

A hölgy: Hát?

Az ur: Ők hiába hazudtak nekem. És ez nagy szó. Minden ott kezdődik,
hogy az ember megkérdezi a nőtől: «szeret?» – A nő erre azt feleli:
«nem.» Vagy ezt: «igen.» Harmincznégyéves lettem, mikor sikerült elérnem
azt, hogy értettem nemcsak a női nemet, de a női igent is. A nő azt
mondja: «az Andrássy-útról jövök.» Húsz évig kell köztük élni, mig az
ember rájön, hogy ez azt is jelentheti: «nem voltam Budán.» Mi sem
természetesebb, mint hogy ebből viszont az következik, hogy Budán volt.
Azaz: el akarja hitetni velem, hogy Budán volt. Tehát nem volt Budán.
Érti?

A hölgy: Nem.

Az ur: Örülök, hogy rögtön megértette.

A hölgy: De mondom, hogy nem értem.

Az ur: Mondom, mondom: szép, hogy megértette. (Szünet.)

A hölgy: Hát mit csinált a gonosz nő?

Az ur: A gonosz nő a megismerkedésünk perczét követő félórában tisztában
volt velem. Látta, hogy nem szorongó ifjúval van dolga, látta, hogy nem
daczos férfival van dolga – mert ezt szeretik legjobban – hanem
megérezte, hogy engem kineveltek a nők, és velem nem lehet Budát
elhitetni.

A hölgy: Tehát?

Az ur: Tehát lefőzött. A barátságunk első hónapjaiban hazudott, mint a
pinty. Gyönyörűen hazudott. «Ki volt az a tiszt, a ki tegnap kisérte az
utcán?» – kérdeztem. Azt felelte: «Az uram főnökének az öcscse.» Kisült,
hogy az ura főnökének nincs is öcscse. Kis jelenet volt köztünk. Végre
azt mondta: «Ne kinozzon, ne kinozzon, megmondom, ki volt: a szeretőm
volt!»

A hölgy: És maga?

Az ur: Én nevettem és megnyugodtam. Pedig tényleg a szeretője volt, mint
utóbb kisült. De a nő sokat tanult ebből. Rájött, hogy legjobban teszi,
ha igazat mond nekem. Bizonyos tapasztalatok után a férfi kezdi kilesni
az eszük járását, ezt érzik. Hát akkor elkezdenek igazat mondani. És ez
az, a mitől Isten mentse meg az embert. Ez a legnagyobb romlottság, a
mire képesek.

A hölgy: Nos, és?

Az ur: Megszédültem egy kicsit. Egy napon soká vártam rá. Végre eljött.
«Hol késett annyit?» – kérdem. Azt mondja: «Doktor Sósnál voltam,
megnéztem a lakását.» És tudják, hol volt?

A hölgy: Hol?

Az ur: Doktor Sósnál. És tudják, mit csinált ott?

A hölgy: Mit?

Az ur: Megnézte a lakását.

(Sóhajt.)

A hölgy: Aztán?

Az ur: Aztán egészen megzavarodtam. Mert egy nap azzal jött, hogy ma
délután két úriembernél tett látogatást. Nevettem. Ohó – gondoltam – ez
már elbizta magát. Addig mondta folyton az igazságot, a mig rá nem jött,
hogy elhiszem. És most hébe-hóba hazudik egyet-kettőt, hogy nyomot
veszítsek. De nem. Utóbb megtudtam, hogy aznap valóban két úriembert
tisztelt meg azzal, hogy besurrant az ajtójukon.

A hölgy: Finom nő lehetett.

Az ur: Nagyon finom nő volt. Az idén a legjobb bálokon volt lady
patroness és három miniszter csókolt neki kezet.

A hölgy: És az ur?

Az ur: Az volt a legokosabb mindnyájunk között. Olyat tett, a mi igazán
az egyetlen férfias eljárás ilyen nővel szemben.

A hölgy: Mit tett?

Az ur: Meghalt. Sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy ennél
ravaszabbul és önzőbben nem is cselekedhetett volna.

A hölgy: Hallatlan. És mi lett az igazmondás vége?

Az ur: Az, hogy azontúl szépen visszaférfiasodtam, visszagyerekesedtem.
Meg voltam zavarodva. Szégyeltem az elbizakodottságomat, a melylyel
addig azt hittem, hogy tisztában vagyok a nőkkel. Mert a mikor már a
legjobban értettem a hazugságaikat, akkor azt hittem, hogy ez náluk
rendszer.

A hölgy: Holott?

Az ur: Holott náluk nincs rendszer. De igazán nincs. Mert ha csak
olyanok volnának, mintegy rendszertelen, következetlen férfi, akkor ki
lehetne őket tanulni. De nem olyanok. Olyanok, mint a rendszeres nők.
Szépen elvesztettem magam alól a talajt és azontul minden nőnél, a
tizenharmadiknál is, meg a tizennegyediknél, meg az összes azután
következőknél sorra megbuktam az okosságommal. Az egyetlen nő, a ki
igazat mondott nekem, utat csinált a többi hazugságainak. De azért mégis
megokosodtam.

A hölgy: Hogyan?

Az ur: Úgy, hogy rájöttem: a legnagyobb szamárság, ha valaki ki akarja
tanulni őket. Ők soha nem követik el azt az ostobaságot, hogy
általánosítanak, mondván: «a férfi ilyen, a férfi olyan, tehát a
férfival így kell bánni.» Nem. Ők olyanok, mint a kocsisok.

A hölgy:???

Az ur: Nem kell megijedni a szótól. Előttem a városi kocsis az ideálja
annak az embernek, a ki hirtelen támadt helyzetet hirtelen a legjobban
kénytelen megoldani. Kerülni, fordulni, megállani, sietni, lassítani,
aztán a következő utczasarkon megint kombinálni a villamossal, a
szembejövőkkel, a mögötte haladókkal és az oldalt kibukkanókkal. A nők
is így dolgoznak. Pillanatról-pillanatra oldják meg a helyzeteket, nem
gondolkoznak előre, hanem az adott perczben rögtönözve vágják ki
magukat. Az én nőm, a kit a leggonoszabb nőnek neveztem, úgy tett, mint
az a kocsis, a ki a kerepesi-út és a körút sarkán a nagy forgatagban
egyszerre csak hirtelen rájön, hogy úgy mehet át legjobban a zavaroson,
ha egyenesen, előre hajt. Ha nem kerül, nem üti meg a lovat, nem kiált
és nem int. Az én nőm egy adott pillanatban a bajból az egyszerű
igazsággal vágta ki magát. És én voltam a szamár, mert azt hittem, hogy
ez rendszer. Ennél már a kocsisnak is több esze van, mert tudja, hogyha
esetleg holnap is egyenesen vág át a forgatagon, oldalba vágja a
villamos.

A hölgy: Hát akkor miért mondta róla, hogy gonosz volt?

Az ur? Mert nem az a gonosz nő, a ki bánt, kinoz, megcsal, kifoszt,
megsebez, legyilkol. A gonosz nő az, a ki megmutatja nekem, hogy szamár
vagyok.

(Fölkel és búsan megy el.)




A SÚLHÓF.

(A hölgyek, a kikről itt szó van, életkorukra nézve tíz és tizenegy év
közt ingadoznak. A férfi, a kiről szó van, tizenkét éves. A történet
színhelye Abbázia. Tehát jómódú pesti gyerekekről szól. Szép tavaszi
ebédután, tengerpart. Amália és Erzsébet egy sziklán ül. Amália tíz
éves, Erzsébet tíz és fél.)

Amália: Te miért ülsz itt?

Erzsébet: Hát te mért ülsz itt?

Amália: Én itt ülök.

Erzsébet: Hát én is itt ülök.

(Sokáig hallgatnak.)

Amália: Jó, jó, hát én itt ülök, én tudom mért ülök itt, de mért ülsz
itt te, mikor nem tudod, mért ülsz itt?

Erzsébet: Nekem is szabad itt ülni és én itt ülök, mert játszok a
tengerrel.

Amália: Az nem játszás a tengerrel, ha te itt ülsz és belelógatod a
lábadat. Lógasd a lábadat a lavórba.

Erzsébet: De nekem a tengerbe tetszik és ha neked nem tetszik, mégis
belelógatom, de az egész beszéd úgy is a súlhóf miatt van, hát juszt’se
megyek el.

Amália: Micsoda súlhóf miatt van? Mi van a súlhóf miatt? És egyáltalán
micsoda súlhóf?

Erzsébet: A Jenő, a Jenő, tudod te, ne járjon a szád. Tudod te jól, ki
az a súlhóf.

Amália: Ezt megmondom a zanyádnak, hogy heczczűsz engemet a súlhóffal.
Majd ad neked két pofont és majd csöndes leszel te kofa.

Erzsébet: Itt mingyár hajhúzás lesz.

(Sötéten néznek egymásra.)

Erzsébet: Itt mingyár olyan hajhúzás lesz, mint még nem volt.

Amália: Nekem kihúzhatod a fejemet is, mert erősebb vagy, én sovány lány
vagyok, te meg kövér lány vagy, hát henczeghetsz, de mégse hagyom
magamat szekálni a súlhóffal.

(Most mind a ketten felnéznek a parti útra, a hol fütyörészve jelenik
meg a súlhóf, rövid kék nadrágban, meztelen lábszárakkal, kis sapkával a
fején, halászbottal a kezében.)

Erzsébet: Úgy-e most hallgatsz?

Amália: Nem is hallgatok.

Erzsébet: Ott megy a súlhóf.

(Nézik mind a ketten. A súlhóf rájuk vigyorog és eltünik a fordulónál.)

Erzsébet: Szépen idegyött.

Amália: Mét hogy szépen idegyött. Nem is kellett idegyönni, hát nem is
gyött ide.

Erzsébet: Nekem ne beszélj! Azért nem gyött ide, mert engemet látott. Ha
te egyedül lettél volna itt, akkor idegyött volna. Tudom jól, hogy őtet
vártad. De nem gyött, hanem lesajnált téged. Most meg mért bőgsz?

Amália: (sírva): Mindig… heczczűsz…

(Fenn a parti úton végigszáguld a súlhóf, mint egy automobil. Hirtelen
eltünik.)

Erzsébet: Kaczérkodik veled.

Amália: (nem sírva) Nagyon kaczér ember.

(Szünet.)

Erzsébet: Én mondhatom neked, hogy nagyon gyönyörű és szemtelen fiú. De
én azt hittem, hogy te beléd szerelmes.

Amália: Pedig nem.

Erzsébet: Hát te?

Amália: Hát te?

(Komolyan, égő szemmel nézik egymást.)

Erzsébet: Én igen. De azt hittem, hogy ő téged…

Amália: Pedíg nem. (Sír.)

Erzsébet: Pedig mindenki azt hiszi és az Elza is azt hiszi és a Jánosék
mind azt hiszik és németűl mondják, mikor a súlhóf téged pofoz: «vaszich
lip dasz nekcich». És hagynak előremenni.

Amália: Egyszer hagytak előremenni.

Erzsébet: Engem egyszer se hagytak vele előremenni, pedig tudod, hogy
csak az a szerelem, ha előremenés van, mikor mongyák: gyerekek, menjetek
előre, a kit akarják, hogy szeressen az ember, avval hagyják előremenni.

Amália: Te egy szamár vagy, mert engem előreküldött a nővérem a
súlhóffal, mer a nővérem a Rétivel gyött hátul, az is szerelem.

Erzsébet: Pedig mind a lányok irigykednek rád, mert azt mondják, a
súlhóf téged szeret és a súlhóf a legszebb.

Amália: Nincs is szebb.

Erzsébet: Nincs is.

Amália: Bizony.

Erzsébet: Nincs is.

(A súlhóf megáll fönt a parton.)

Amália: Vigyázz!

(Nagy csönd.)

A súlhóf: Hé! Hé! Halló! Marhák!

Erzsébet (súgva): Egy szót se szólj.

A súlhóf (férfiasan): Két marha, gyertek föl.

Erzsébet: Ne felelj.

(A súlhóf egy kavicsot fog és hozzájuk vágja. A kis kavics az Amália
koponyáján koppan.)

Erzsébet: Téged szeret.

Amália (mozdulatlanul): Nem. Csak hozzám vág.

Erzsébet: Mért nem vág hozzám?

(E pillanatban az ő fején is koppan egy kavics.)

Amália: Látod?

Erzsébet: Csupa kaczérságból teszi.

(A súlhóf lemászik közéjük a sziklára.)

Amália: Szerbusz.

Erzsébet: Szerbusz.

A súlhóf: Nem tudtok felelni, ha kavicsot vágok a fejetekhez? Pofont
akartok?

Amália: Én feleltem, csak te nem hallottad.

A súlhóf: Most büntetésből nem maradok itt nálatok, hanem elmegyek
halászni. Ha nem viczczeltetek volna velem, itt maradtam volna és
megvertelek volna benneteket. De mert szemtelenek voltatok és úgy
tettetek, mintha nem hallottátok volna, mikor kiabáltam, most elmegyek
halászni. Majd adok én nektek.

(Elmegy.)

Amália: Mért mondtad, hogy ne feleljek?

Erzsébet: Csak.

Amália: Most elment. Láttad, milyen szép volt a matrózgallérban?

Erzsébet: Szép ferdén volt a fején a sapka.

Amália (utána néz).

Erzsébet: Most már én is boldog vagyok.

Amália: Miért?

Erzsébet: Mert látom, hogy nem szeret téged a súlhóf. Sokat sírtam, mert
azt hittem, téged szeret.

Amália: Pedig nem.

Erzsébet: Ezért nem kell adni arra, a mit a világ beszél.

Amália: A súlhóf senkit se szeret. Nincs annak szíve.

Erzsébet: Csak úgy gyön és megy.

Amália: Csak úgy gyön, elszalad, ad egy pofont, megint gyön, megint
elszalad, megint ad egy boxot, megy a fiúk közé, megint gyön, megint
megy.

Erzsébet: És szép neve van. Súlhóf.

Amália: És pedig nem is zsidó.

Erzsébet: És pedig katolikus keresztény. De csak úgy gyön és megy. Nem
beszél egy perczig se az emberrel hosszasan.

Amália: Pedig mind a lányok szeretik.

Erzsébet: Én azt hiszem, a nagy lányokat jobban szereti. Leszünk mink is
nagyok, nagyszerű.

Amália: De akkor ő is nagyobb lesz. Ez már mindig így marad. Ez egy
gazember, ez a súlhóf.

Erzsébet: Pedig tudja, hogy szép.

Amália: Pedig tudja.

(Elnéznek messze a parton. Valahol a távolban egy napsütötte fekete
sziklán megjelenik a súlhóf alakja a hosszú halászbottal. Leül a szikla
csúcsára és beleereszti a horgot a tengerbe.)

Erzsébet: Biztos, hogy egy halat se fog.

Amália: Sohase fog.

(Nevetnek.)

Erzsébet: Ott ül hiába mindig, néha egész délelőtt. Pedig mink csókot
adnánk neki.

Amália: De ő inkább halász.

Erzsébet: Pedig semmit se fog.

Amália: Pedig mégis halász.

(Összebujnak, úgy nézik és nevetnek.)

Erzsébet: Milyen szép csinos a feje a ferde sapkával. Mégse nem kellenek
neki a lányok.

Amália: Csak halász, csak halász.

Erzsébet: Mert egy marha. Gyere, szaladjunk, ott gyön a hajó,
integessünk az embereknek. Van zsebkendőd?

Amália: Nincs.

Erzsébet: Nekem sincs.

(Összefogózva másznak föl a parti útra és elszaladnak. Porzik utánuk az
út. Eltünnek. Csak a nagy, kedves tengerparti csönd marad ott a
súlhóffal, a ki mozdulatlanul ül a fekete sziklán és halászik.)




ESTE HÉT ÓRA.

(A történet maga nagyon csöndes. Éppen, hogy történik benne valami. Két
leány szerepel benne és mind a kettő egyforma idős. Mind a kettő
tizenhét éves. Az egyik a nyaralóba tartozik, a másik is ott lakik, de
az csak vendég. Most mind a ketten a kis vasuti állomáson ülnek, a hol
rajtuk kívül nincs senki. Az utolsó vonat most ment el Pest felé, még
hallatszik nagyon messziről a szuszogása. Két kis gömbölyű akáczfa
levelei közt könnyű szél jár. Este hét óra.)

A kisasszony: Hallod még?

A vendég: Pszt.

(Figyelnek.)

A vendég: Már nem hallom.

A kisasszony: Én még hallom, mert az én fiúmat viszi. A ki szerelmes, az
tovább hallja a vonatot. Mult csütörtökön, mikor elment, egész éjjel
hallottam.

A vendég (maga elé néz): Most visszamegyünk a villába.

A kisasszony: Igen.

(Fölkelnek a lóczáról és lassan mennek a ház felé.)

A kisasszony: Ma nagyon szép volt a fiú. Vannak napjai. Olyan szőke
volt, mint az arany.

A vendég: És olyan csöndesen beszélt, mint az orgona, ha akar. Nem
csodálom, hogy olyan nagyon szerelmes vagy a fiúba.

(Mennek, mennek, aztán hirtelen megáll a vendég.)

A kisasszony: Mi az?

A vendég: Várj, a bluzodon fent a legfelső kapocs nyitva van. Állj meg,
bekapcsolom.

A kisasszony: Nem kapcsolod be.

A vendég: Miért?

A kisasszony: Mert ez akkor kapcsolódott ki, a mikor megcsókolt.
Hátranyúlok a nyakamba a kezemmel és érzem, hogy nyitva van és ez nekem
jó, mert ő most már elment és nekem abból kell élnem, a mit itt hagyott.
Ez nyitva van, hát nyitva marad. A botját is itt hagyta, az benn van a
szobámban. Ha nem maradna itt utána soha semmi, érzem, hogy utána
mennék.

A vendég: Utána mennél?

A kisasszony: Utána én.

(Nagy csönd.)

A kisasszony: A dohány is itt marad.

A vendég: Milyen dohány?

A kisasszony: A szivardohány. Mert szivarozik. Aztán, mikor nagyon
megcsókol, a szájamon marad valami nagyon kevés annak a szivarnak a
füstjéből. Ezt mindig egy kicsit érzem. És ezért nem lesz vacsorálva.

A vendég: Az nincs magyarul: nem lesz vacsorálva.

A kisasszony: Még se lesz vacsorálva. Mert ha vacsorázom, elvész a
szivarnak az íze, pedig az is azért van itt, hogy itt maradjon belőle
valami.

A vendég: Hova megyünk?

(A kertbe érnek. A kertben van egy pad, a pad előtt kavicsos út. A
kavicsos úton, a pad előtt ábra van a földön, ábra, a mit bottal
rajzoltak. Az ábra egy csigavonal, a mely nagy körben kezdődik, egyre
kisebb körökbe szűkül s végre egy ponton áll meg, a hol a bot
belefúródott a földbe.)

A kisasszony: Látod ezt az ábrát?

A vendég: Látom.

A kisasszony: Ezt is ő rajzolta. Tehát most van: kapocs, szivarfüst,
ábra és bot. Éppen elég jövő vasárnapig.

A vendég (áll és nézi az ábrát): Most mit csinálunk?

A kisasszony: Most én bemegyek a szobába és naplót írok. Neked nem
szabad ott lenned. Egy óra mulva kijövök. Addig sétálj a kertben.

A vendég: Jó, addig majd sétálok.

A kisasszony: Most jó virágszag jön ilyenkor a mezőről és lehet
hallgatni a tücsköket, mert már kezdik.

A vendég: Én majd sétálok addig és szagolom a virágszagot és hallgatom a
tücsköket.

A kisasszony: Itt a botja, vigyázz rá. Én bemegyek írni, mert sok
gondolatom van.

A vendég: Nagyon sok?

A kisasszony: Több, mint neked. Aztán ha beleírtam mindent a naplóba és
kijövök, már semmi gondolatom nem lesz.

(Bemegy a házba.)

A vendég: Én itt maradok.

(Most csönd van a kertben és most jön a mezőről a virágszag és a
tücsökverseny. És langyos hullámokat hajt a szél és vékony, hosszú füvek
meghajolnak, a mikor jön. A vendég leül a padra és kigombolja a nyakán,
hátul, a bluza legfelső kapcsát. Aztán a zsebébe nyúl és egy szivarvéget
vesz elő. Nézi az ábrát, a mi a földre van rajzolva. És mellette a padon
a fiú botja. Most a szivarvéggel meg dörzsöli az ajkát, mint a hogy a
szinésznők szokták pirositóval. Aztán szép nyugodtan hátradől a padon és
lehunyja a szemét. A szeme sarkában lassan, nagyon lassan elterpeszkedik
egy kis köny, a mely azonnal leszaladna az arczán, ha kinyitná a szemét.
De nem nyitja ki a szemét. Igy marad egy negyed óráig, aztán hallja,
hogy jön valaki. Most leszalad a kis köny.)

A kisasszony (jön tollal a kezében): Te, hogy írják…

(Elakad. Nézi a vendéget.)

A vendég: Tessék?

A kisasszony (egészen halkan): Mit csinálsz?

A vendég: Semmit.

(Most nagyon versenyeznek a tücskök, olyan nagyon, hogy az egész világot
telezúgják.)

A kisasszony: Neked nyitva van a legfelső kapocs a bluzodon.

(Nézik egymást.)

A vendég: Én…

(Most megint sokáig hallgatnak.)

A vendég: Én… (fölkel a padról.)

A kisasszony: Vigyázz, rá ne lépj az ábrára.

A vendég: Én vigyázok. Nem lépek rá az ábrára, ne félj. Nem lépek én rá
erre az ábrára, most már nem tudom tagadni, bevallom, nem tudok rálépni
az ábrára.

A kisasszony: Hát most mi lesz?

A vendég: Elutazom haza.

(A kisasszony nem felel. A virágos szél hajtogatja a hosszú füveket. A
vendég mosolyog, de a szája széle lefelé húzódik. A kisasszony felveti a
fejét makacsan, kegyetlenül és látszik a szép nagy szemén, hogy nyugodt.
Aztán a vendég lenéz, de nyitva van a szája, mert nagyon mélyről
lélekzik. Valahol nagyon messze egy idegen vonat dübörög. Este félnyolcz
óra.)




A KATONA.

(A történet kezdődik Budán, a Margit-köruton és végződik Pesten, az
Erzsébet-körut tájékán. Személyek: egy finom úrikisasszony és egy
egyszerű cselédleány. A cselédleány este hét órakor megjelent Budán,
abból a czélból, hogy hazakisérje a kisasszonyát. Most együtt mennek,
mendegélnek.)

A kisasszony: Kérem Erzsi, ne arra.

Erzsi: Arra van a villanyos megálló.

A kisasszony: Nem, nem. Nem megyünk villamoson. Gyalog megyünk. Nekem
van egy eszmém. Mennyit adott a mama?

Erzsi: Huszat. Tizet nekem villamosra, tizet a kisasszonynak villamosra.

A kisasszony: Hát ha gyalog megyünk, megmarad magának a maga tíze és én
az én tízemet is magának adom.

(Erzsi belenyugszik a jó üzletbe, a mit azzal jelez, hogy rettenetesen
buta pofát vág.)

A kisasszony: Tudja, miért van ez?

Erzsi: Miért?

A kisasszony: Azért, mert beszélni akarok magával négyszemközt és ahhoz
sok idő kell.

Erzsi: Igen.

A kisasszony: Hát mondjam?

Erzsi: Mondja.

A kisasszony: Mondhatom?

Erzsi: Tessék, tessék.

(A kisasszony hallgat. A hídra érnek.)

Erzsi: Most már nincs befagyva a Duna, mert már márczius van. De azért
nagyon hideg a víz még mindig.

A kisasszony: Igen. Hát magának van egy katonája.

Erzsi: Ugyan kisasszony.

A kisasszony: Ne szégyenkezzék, Erzsi, mert azért beszélünk, hogy erről
legyen szó. Gyalogos katona. Sértés az, ha úgy mondom: baka?

Erzsi: Nekem nem sértés. Ha nem volna baka, lovon ülne. De mert nem
huszár, hát baka.

A kisasszony (némi izgatottsággal): Hát gyorsan, gyorsan, mert már benne
vagyunk. Magának van egy katonája, egy gyalog-katona, a ki mindig a
konyhában ül, mert a mamám engedi. És vasárnap elmennek együtt sétálni
és maga csak éjfél után jön haza. Hát maguk szeretik egymást és ezt
tagadni nem lehet.

Erzsi: Nem bizony.

A kisasszony: Hát most figyeljen jól. Hány éves maga?

Erzsi: Tizenkilencz.

A kisasszony: Én még csak tizenhat vagyok, de a mi a gyalogkatonát
illeti, hát már nekem is van egy, csakhogy az önkéntes. Maga nagyon jól
ismeri, ez az a György, a ki jár hozzánk. Mert a mamám engedi. De én
érzem, hogy a mamám már nem sokáig fogja engedni és akkor drukkoljon
maga is, mert akkor a maga katonáját is kidobják.

Erzsi: Kidobják?

A kisasszony: Ezt csak úgy mondom. Nem dobják ki, csak nem eresztik be.
Az én katonám azon az úton van, hogy a mamát fölheczczelje az összes
katonák ellen és ha Györgyöt kitiltják, akkor a magáé se ülhet a
konyhában, tehát nekünk össze kell tartani Erzsi, mert mi közös sorsban
vagyunk és nemsokára össze fog bennünket fűzni a közös bánat.

Erzsi: Istenkém, istenkém.

A kisasszony: De én nem akarok semmit csinálni, mert nekem bele kell az
ilyenbe nyugodnom. Magának könnyű, mert maga szabad, mint a sólyom
madár, magának kifizetik a tizennégy napját és kirugják. De én nem
mehetek el, mert én rab vagyok, mint kanári madár, oh istenem, bár
volnék én is rugott madár.

Erzsi: Hát aztán?

A kisasszony: Most már nekem nagyon kevés időm van. Az anyám két héten
belül betiltja az önkéntest és én akkor mást nem tehetek, minthogy a
Dunába ugrom. De egy kis baj van.

Erzsi: Milyen baj van?

A kisasszony: Az a baj, hogy az én katonám még nem szeret engem. Csak én
szeretem a katonát és minden éjjel fáj a szivem. Hát most maga mondja
meg nekem, hogy hogyan kell a katonát elcsábítani, hogyan lehet a
katonát szerelemre birni, mert minden katona egyforma. A miért az egyik
önkéntes, a másik meg nem önkéntes, az csak a műveltségtől van. De
katona, az katona. Ebben egyformák mind, az urak is, meg a pórok is.

Erzsi: Pórok? Mik azok a pórok?

A kisasszony: A pór, az Beniczkynénél fordul elő és egy fokkal lejebb
van, mint a polgár és egy fokkal feljebb, mint az izraelita.

Erzsi: Most már nem értem.

A kisasszony: Mindegy. Adjon nekem tanácsot, mivel csábítsam el a
katonát.

Erzsi: Hát mért akarja elcsábítani a kisasszony?

A kisasszony: Hogy szeressen és megszöktessen és a magáévá tegyen. Az
övé vagyok, legyen erényem is övé. A maga erénye az övé?

Erzsi: Nekem nincs erényem.

A kisasszony: Nincs? De volt.

Erzsi: Nem is volt, mert én tisztességes lány vagyok.

A kisasszony: Igen.

(Kis szünet, melyet a kisasszonynál az emberi butaság felett való
elkeseredés okoz.)

Erzsi (váratlanul megszólal): Hát először is segélyezni kell.

A kisasszony: Segélyezni?

Erzsi: Attul döglik a légy. Ezt a huszat is neki adom, a mit most
megtakarítottunk.

A kisasszony: Igen.

(Elkeseredik, mert kezdi érezni, hogy a katonák még sem mind egyformák.)

Erzsi: Aztán kaczéran kell viselkedni.

A kisasszony (némi reménynyel): Ez az! Ez az! Folytassa.

Erzsi: Hát az ember velemegy a tánczterembe, aztán mikor vége van a
táncznak és az ember elmegy onnan vele, hát ő híjja az embert a ligetbe,
de az ember nem megy a ligetbe.

A kisasszony: Miért?

Erzsi: Mert sötét van. Aztán ő húzza az embert a karjánál fogva, de az
ember még se megy. Aztán lökdös egy kicsit, meg megint czibál, aztán
igér kendőt, aztán az ember még se megy. Aztán ledisznózza az embert, de
mégse megyek, hanem hazamegyek, ő meg szépen hazakisér és nem történik
semmi erkölcs és aztán ettül még jobban szeret és hát ez a kaczérság.
Tilos, tilos, de szivem joga.

A kisasszony: Na… hát még?

Erzsi: Nahát néha aztán, ha már nagyon heczczülve van, akkor hát lehet
egy kis érzékiség.

A kisasszony (reszketve): Erzsi…

Erzsi: Mi tetszik?

A kisasszony: Csak mondja. Talán ez az. Mi az érzékiség a katonával
szemben?

Erzsi: Hát ez a promonáton van. Kimegyek a katonával a promonátra
vasárnap délután, vagy a ligetbe. Ottan megfogja a kezemet és úgy
sétálunk, kézenfogva. Aztán ő lóbálni kezdi a kezemet, én meg nem
hagyom. Azt mondom neki: maradhasson. Ő meg azt mondja: ne legyen olyan
daczos. És ő akarja lóbálni, én meg nem hagyom. Aztán sokáig nem hagyom,
addig, a míg egyszer csak hagyom. De akkor már este van és mink szép
lassan sétálunk és lóbáljuk a kezünket, föl le, föl le és ez az
érzékiség. Tilos, tilos, de meggyónom. Legyónom a papnál. Szivem joga.

A kisasszony: És… és szerelmi bűn?

Erzsi: Tessék?

(A kisasszony nem felel. De a cselédleány már mesélő kedvében van.)

Erzsi: Aztán mikor az ember már nagyon belegabalyodott a katonába, akkor
következik a szívszerelme.

A kisasszony: Talán ez az.

Erzsi: Persze, hogy ez az. A szívszerelme abból áll, hogy ha az ember
sokáig kimarad, nyáron, mikor a kisasszony meg a mama vidéken van és
csak a papa van Pesten, de az sincs otthon, akkor az ember megvárja a
ligetben a katonával a virradást. Már félháromkor virrad. Hát akkor már
megvolt a kaczérság is, meg az érzékiség is, szivem joga, hát
elkövetkezik a szívszerelme. Már akkor a padra ülök és a katona fogja a
kezemet. Bort nem iszunk, csak piros limonádét. Hát nem részeg a katona,
nehogy azt tessék hinni. Hát a pofáját az arczomhoz támasztja és
hallgatunk. Aztán leragad a szeme és akkor lecsúszik az arczomról, mert
elalszik. Akkor szép csöndesen az ölembe igazítom a fejét és ott alszik.
De azért fogja a kezemet álmában. És virrad, virrad, egyre virrad. Ez
nyáron van. És én nézdegélek jobbra, balra és szagulom a virágszagot,
mert az is hajnalban van. De ő nem érzi, mert alszik. És nekem is fáradt
már a szemem és én is szeretnék aludni, de nem alszok. Csak úgy
megvagyunk ott ketten. És ez a legszebb, mert ez a szívszerelme.

A kisasszony (minden reményét elvesztve): És elveszi magát feleségül?

Erzsi: Nem.

A kisasszony: Hát…

Erzsi: Vigyázok a tisztességemre. Mert nem akarok soha férjhez menni. Ha
férjhezmennék valaha, akkor nem bánnám, nem vigyáznék az
ártatlanságomra, mert akkor úgyis mindegy. De nem mék férjhez soha, hát
vigyázni kell. Tisztességes lány maradok. Legföllebb, hogy segélyezem.

A kisasszony: Igen.

(Csönd. Némán mennek egymás mellett. Már látszik a ház, a hol laknak.
Erzsi csöndesen beszél.)

Erzsi: Tessék csak hagyni a kedves mamát, kisasszony. Ha kitiltja a
Györgyöt, hát tiltsa ki. A kisasszonyoknak czivil való, olyan uri
czivil, a ki csókolózik. A katonához nem értenek. Hiába beszéltet, úgyse
érti meg soha. A katona, az katona. És mink tudunk bánni vele. Szivünk
joga.

(Némán emelkednek föl a liften. Többé nincs köztük szó a dologról.)




SZEGÉNYSÉG.

(Idő: délutáni öt óra. Szín: a nagykörút, hol most egymásután gyulladnak
ki a nagy villamoslámpák a boltok előtt. Személyek: két nagyon kis fiú.
Az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdag fiun szilszkin-sapka és
kötött keztyű van, a szegény fiunak kendő van a nyakában és rongyos,
széttaposott czipő a lábán.)

A gazdag: Én azért szólítottalak meg téged, mert látom, hogy szegény
vagy.

A szegény: És mit akarsz tőlem?

A gazdag: Én jószívű fiu vagyok és segíteni akarok rajtad, mert az apám
mindig azt mondja, hogy segíteni kell a szegényen. De én nem tudom, hogy
mi a baja a szegénynek. Ha tudnám, hogy mi a baja, könnyebben tudnék
segíteni rajta.

A szegény: Igen, én nagyon szegény fiu vagyok. A Szigetvári-utczában én
vagyok a legszegényebb fiu.

A gazdag: Hát lássuk: Nincs pénzed?

A szegény: De van. Most adtam el az utolsó ujságot és most van hatvan
krajczárom.

A gazdag: Nekem csak két krajczárom van, mert annyit kapok, ha elmegyek
hazulról, hogy legyen nálam pénz, ha jön egy koldus.

A szegény: Nekem hatvan krajczárom van és abból nem is kell adni a
koldusnak. Ha én adnék a koldusnak, felpofozna az apám.

A gazdag: Eddig még minden szegény gyereknek, a kivel találkoztam, több
pénze volt, mint nekem. Hát akkor nem ebben van a szegénység. Majd én
kérdezek, te meg majd felelj. Jó?

A szegény: Jó.

A gazdag: Hát van neked gonosz mostohád?

A szegény: Nincs. Hanem két mamám van. Az egyik az igazi mamám, a másik
meg csak közös háztartás. Mindig csúfolják is az apámat, hogy két nővel
él. De a másik is rokon.

A gazdag: Hát akkor gondoskodnak rólad.

A szegény: Oh, igen.

A gazdag: Hát most megint kérdezlek: a szegény gyerek nem kap enni?

A szegény: Dehogy nem. Csakkogy nem meleg húst eszik és nem főzeléket
eszik, hanem kenyeret eszik és szalonnát eszik.

A gazdag: Mi az? Neked nem muszáj húst enni? Neked nem kell főzeléket
enni? Milyen jó neked! És neked szabad szalonnát enni? Fogadjunk, most
is van nálad szalonna.

(Vágyva néz a szegény fiu zsebére.)

A szegény: De van ám! Csakhogy nem adok belőle.

A gazdag: Milyen jó neked! Nekem mindenből muszáj adni a szegényeknek.
Istenem, Istenem, milyen jó is nektek.

(Csöndesen mennek egymás mellett.)

A gazdag: Hát aztán megint kérdezlek. Azt mondják, hogy a szegények
dideregnek és fáznak és reszketnek. Nem fázol?

A szegény: Nem fázom, mert az öreganyám nagykendője van a nyakamban.

A gazdag: Nekem Petőfi-gallér van a nyakamon és mindig befuj a szél a
gégémbe.

A szegény: Hogy fuj be a gégédbe?

A gazdag: Hát csak befuj. Tudhatnád, hiszen neked is van gégéd. Nem
tudod, mi a gége? Az az a kő, a mi az ember nyakában van, elől. Ha
tapogatod a nyakadat, érzed hogy van benne elől egy kő. Vagy egy vas.
Vagy nem tudom… szóval valami kemény. Az a gége. És abba fuj a szél. És
az rossz. De csak nekem rossz, mert nekem gallérom van. Neked nem rossz,
mert neked kendőd van. És most már látom, hogy nektek nem is olyan
rossz. Nekünk gazdagoknak sokkal rosszabb.

A szegény: Nem is rosszabb.

A gazdag: De is rosszabb.

A szegény: Nem is.

A gazdag: De is.

(Ballagnak tovább. A gazdag erősen gondolkozik.)

A gazdag (magában): Talán a vallásban van a dolog.

A szegény: Mit mondasz?

A gazdag: Van vallásod?

A szegény: Van.

A gazdag: Mikor?

A szegény: Kedden és pénteken, háromtól négyig.

A gazdag: Nekem is akkor van. Hát akkor te is olyan vallásu vagy, mint
én. Mert ha más vallásu volnál, akkor szerdán négytől ötig volna
vallásod és ha zsidó volnál, akkor csütörtökön volna és nem köszönnél a
papnak.

A szegény: De nekem kedden és pénteken van, háromtól négyig és én
köszönök a papnak.

A gazdag: Ez a római katolikus vallás.

A szegény: Ez az.

A gazdag: Hát akkor ez is mindegy. (Nevet.)

A szegény: Mit nevetsz?

A gazdag: Mert én azt hittem, hogy a szegény emberek még a vallásban is
zsidók.

A szegény: Az nem is igaz. Nagyon sok gazdag zsidók vannak.

(Mennek, mendegélnek.)

A gazdag: Ejnye, ejnye. Hát most már igazán nem tudom. Ha beteg vagy,
muszáj ágyban maradni?

A szegény: Nem.

A gazdag: Miért?

A szegény: Mert nincs is ágyam.

A gazdag: Hát hol alszol?

A szegény: A sarokban van egy pokrócz, azon van még egy pár pokrócz,
aztán van egy pár rongy, aztán van egy párna, meg van egy takaró. Ez nem
ágy, hanem vaczok.

A gazdag: Vaczok? Milyen szép neve van. Vaczok. Vaczok. Vaczok.

A szegény: Igenis, vaczok.

A gazdag: És neked szabad abban aludni. Mink egyszer csináltunk egy
ilyet a tesvéremmel és sokáig könyörögtünk, hogy engedjen az anyám ott
aludni, de nem hagyott. És egyszer aztán, mikor az apám meg az anyám a
szinházban volt, csináltunk egy ilyet plédekből meg paplanokból és ott
aludtunk tíz óráig, de akkor hazajöttek, megbüntettek és az ágyba
kergettek. Milyen jó pedig az!

A szegény: Megbüntettek? Megvertek?

A gazdag: Nem. Nálunk nem lesz verve.

A szegény: Hát mi lesz csinálva?

A gazdag: Le kellett írni százszor azt a mondatot, hogy: Gyereknek éjjel
ágyban a helye.

A szegény: Pedig ez nem is igaz.

A gazdag: Hát téged nem úgy büntetnek?

A szegény: Nem. Én kapok egy pofont az apámtól, aztán mehetek játszani.

A gazdag: Oh, az én apám sokkal kegyetlenebb. Nekem mindig ilyen
feladatokat kell írni.

A szegény: Borzasztó lehet.

(Ballagnak, ballagnak.)

A gazdag: Na hát én most megyek haza. De hiába szólítottalak meg, mert
nem tudtam meg semmit. Hát hogy segíthetnék én rajtad, mikor nekem
sokkal rosszabb, mint neked. Neked sokkal jobb, mint nekem. Én odaadnék
mindent azért, hogy szegény lehessek. (Felragyog a szeme): Hiszen az
nagyszerű lehet, szegénynek lenni!

A szegény (büszkén): Bizony! Bizony!

A gazdag (irigyen néz rá): Most hová mész?

A szegény: Csavarogni.

A gazdag (félig síró hangon): Oh… oh… milyen jó…

A szegény: Hát szerbuz.

A gazdag: Szerbuz.

A szegény: (hátbavágja, mondván): Leczti!

(Nagy rohanás. A szegény egyenest berohan a legnagyobb sárba. A gazdag,
a ki pedig már majdnem utólérte, megáll a sár partján. A szegény a sár
közepén áll, bokáig a fekete lében és onnan vigyorog. Sőt kiabál is.)

A gazdag. És a sárba is bemehet… és a legnagyobb disznóságokat szabad
neki kiabálni… és…

(Keserves sirásba fulladva bandukol hazafelé.)




FELVONÁSVÉG.

(Ez itt egy kis tanulmány. Határozottan nagyképűség volna «dramaturgiai
vázlatnak» nevezni, pedig nagyon szeretném. Tehát: felvonásvég. Egy
vígjáték első felvonásának a vége.

Személyek:

Egy asszony (28–30 éves).

Egy ur (35–36 éves).

Egy ifju (28 éves).

A díszlet egy folyó partját ábrázolja. Túlnan kék hegyek, őszi reggeli
párába burkolva. A folyó opálszínű. A falevelek mind sárgák,
sárgás-zöldek és pirosak. Kora reggel van.)


XIV. JELENET.

_Az asszony, az ur._

Az ur (belép a szinpadra): Hogyan? Ön itt?

Az asszony (kissé dideregve): Itt vagyok, mint láthatja.

Az ur: Ilyen korán kel?

Az asszony: A hotelben kivülről fűtik a kályhámat, s ma úgy zörögtek
vele, hogy félhétkor fölébredtem. Nem tudtam aztán már elaludni. Hát
gondoltam egyet és felöltöztem. Lejöttem élvezni ezt a hűvös őszi
reggeli hangulatot.

Az ur: Én mindig ilyenkor kelek.

Az asszony: (nem felel. Átnéz a tulsó partra).

Az ur: Oly ritkán esik meg, hogy egyedül találom.

Az asszony: Igen?

Az ur: Igen.

(Szünet.)

Az ur: Pedig özvegy asszonyt nem nagy művészet egyedül találni, ha az
ember ráadja magát.

Az asszony: Viszont nem nagy művészet özvegy asszonynak egyedül
maradnia, ha ráadja magát.

Az ur: Izé… menjek el?

Az asszony: Nem mondom. De tudja… hüvös van, sötét, borus nap van…
ilyenkor az emberek hüvösek, sötétek és borusak a gondolatai.

Az ur: Azt látom. De azt hiszem, ezen könnyű segíteni.

Az asszony: Hogyan?

Az ur: Az ember mond egy meleg és fényes szót. Egy szót, a mi fűt. Aztán
mindjárt meleg van és süt a nap.

Az asszony: Például.

Az ur: Például: szerelem.

(Szünet.)

Az asszony: Hogy érti ezt?

Az ur: Szeretem magát. Két éve szeretem, két éve titkolom úgy, hogy
minden szempillantásban érzi rajtam, hogy minden tekintetemből kiragyog,
hogy minden szavamból ordít.

Az asszony: És?

Az ur: És… ez az egész. Most egyedül vagyunk, most mondom. Jól esik
mondanom. Szeretem, szeretem, egy érett férfi komoly szerelmével, mely
nem szalmalángon melegedett, hanem lassú tűzön pirult.

Az asszony: Ugy beszél, mint egy érzelmes szakács.

Az ur: Tréfál.

Az asszony: Hihetetlenül ostobák maguk, férfiak. Határtalan a maguk
ügyetlensége.

Az ur: Miért?

Az asszony (feléje fordul, mosolyogva): Nincs érzéke magának a stilus
iránt? Hány óra van most? Hét. Milyen nap van ma? Szeptember
huszonkilenczedike. Milyen az idő? Szép, derűs, meleg, melankolikus őszi
nap? Ördögöt. Minden csupa hüvösség, minden nyirkos, dideregtető, hideg,
szomorú. Valami nagy pinczehangulat ül a lelkemen. Most keltem föl és
még nem reggeliztem. Nem aludtam ki magamat, rosszkedvű vagyok, a
mosdóvizem kellemetlenűl hideg volt, tehát bosszusan, álmosan,
dideregve, éhgyomorra kapom ezt a szerelmi vallomást. Szerencsétlen
ember. Egy szerelmi vallomást, a mely két év óta pirul lassú tűzön. Egy
szerelmi vallomást, a mely nem illik a meteorologiai viszonyokhoz. Egy
vallomást, a melynek valami selymes, szőnyeges, függönyös szoba mélyén
kellene elhangzania, mikor alkonyat van s pattog a tűz a kandallóban s
mikor én kissé pirultan, lágy kasmir-pongyolában heverek a kereveten,
mint ezt utálatos, régi és rossz írók már elcsépelték, de a mint az
életben mégis kellemes. Csöndben kellene ennek elhangzania, de lágy,
meleg csöndben. Ez a csönd itt hideg és kemény csönd. Érti? Ezt viszont
utálatos, új és rossz írók csépelték el, de ez is így van. A mit ön most
cselekedett, az stílszerűtlen, az rossz, az ügyetlen. Ön kamatoztatta a
tőkéjét két éven át, szépen hallgatott és most az egészért, kamatos
kamatokat is beleértve, valami rossz papirost vett. Fucscs az ön
tőkéjének. Ön egy pillanat alatt elrontott mindent.

Az ur: De…

Az asszony: És most ne szóljon, mert rettenetesen hasonlít ahhoz az
emberhez, a kinek a szél a Margithidról a Dunába viszi a kalapját és a
ki utánacsap, lenyul érte a vizbe. Egyike a világon a legnagyobb és
legszebb kunsztoknak: ilyenkor nem kapni a kalap után. Brutus megölte az
apját; az ókorban ez volt a példa arra, hogy valaki tudott az érzelmein
uralkodni. A jövő Brutusa az lesz, a ki nem kap a kalapja után, ha a
szél lerántja a fejéről. Apát ölni könnyű. Majd ha egyetlen
reflexmozgásuk felett tudnak uralkodni, akkor beszéljenek lelki erőről
és lélekjelenlétről, urak. Ne szóljon most. Ne dadogjon. Ne kapkodjon.
Ne tegye magát nevetségessé. Hallgasson.

(Szünet.)

Az ur: Tehát stilszerűtlen voltam.

Az asszony: A legnagyobb mértékben.

Az ur: Belátom.

Az asszony: Lássa, ezt szeretem. Legalább tanult valamit, aminek nagy
hasznát veheti, ha nők körül jár. Én még azt is bevallom magának, hogy
nem tudom: nem járt volna-e sikerrel a kisérlete, ha olyankor tette
volna, a mikor meglett volna rá a dispoziczió. Tanulja meg, hogy az
igazi asszony ezen az egy ponton fogható meg. Jókor kell jönni. Most
legalább elmegy a kedve néhány évre attól, hogy szerelemről beszéljen
egy éhes, fázós, rosszkedvű asszonynak csunya időben, a szabadban, a
mikor annak az asszonynak minden inkább foglalkoztatja e pillanatban az
elméjét, mint a szerelem, a melytől oly távol van ez a helyzet, mint…

Az ur: Spórolja meg ezt a lesujtó hasonlatot. Köszönöm, hogy megtanított
valamire. Ugy érzem, hogy még hasznát fogom venni az életben. Kezét
csókolom.

(Kalapot emel és balra elmegy. A mely pillanatban balról eltünt, jobbról
belép a szinpadra az ifjú.)


XV. JELENET.

_Az asszony, az ifju._

Az asszony (az ifjú nyakába borul): No végre, hogy itt vagy!

Az ifju: Te édes.

Az asszony: Csókolj meg… csókolj… Ezen a szép, szomorú őszi reggelen
jobban sovárgok az ajkad melege után, mint valaha. Ölelj meg. Most jó,
most édes, most boldogság. Soha, csak most.

(Összeölelkeznek.) (Függöny.)




GYUFAOLDAT.

(Esti hét óra. A gyerek most jött haza a Városligetből a kisasszonynyal.
A ház urnője az erkélyen ül és a Lloyd estilapját olvassa.)

A cseléd (berohan): Nagysága, az Istenért, tessék hamar jönni.

Az urnő: Mi az?

A cseléd: A kisasszony gyufát kever.

Az urnő: Mit csinál?

A cseléd: Tessék jönni…

(Előre szalad, az urnő utána. Benyitnak a kisasszony szobájába. A
kisasszony az asztalnál ül és egy pohár meleg vízbe gyufafejeket aprit,
mint kiflit a kávéba. Közben csöndesen sír.)

Az urnő: Mit csinál, kisasszony?

A kisasszony: Én?

(Hirtelen az asztalra borul és zokogásban tör ki. A cseléd hamar elszedi
előle a poharat meg a krajczáros gyufát.)

Az urnő: Menjen ki, Eszti.

A cseléd: Igenis. (Kimegy.)

Az urnő: Mi ez, kisasszony? Beszéljen.

(A kisasszony nem felel, csak sír. Ez így megy tiz perczig.)

Az urnő (kikiált): Pista, gyere be.

(Bejön a gyerek és merőn néz.)

Az urnő: Hol voltatok délután a kisasszonynyal?

A fiu: A ligetben.

Az urnő: És… mi baja most a kisasszonynak?

A fiu: Nem tudom. Talán a főhadnagy megsértette.

Az urnő: Micsoda főhadnagy?

A fiu: Van nekünk egy főhadnagyunk. Mindig vár minket a Zserbó mögött.

Az urnő: Szép. És ma is várt?

A fiu: Ma mink voltunk ott előbb. Aztán csak később jött a főhadnagy és
veszekedtek.

Az urnő: Veszekedtek?

A fiu: Nem mindjárt, csak aztán.

Az urnő: Hát hogy volt, mondd el szépen az egészet, mondd el, mit
hallottál.

A fiu: Hát jöttünk és vártunk és aztán jött a főhadnagy. Nem huszár,
csak gyalog-katona. És a kisasszony üdvözölte a szájával és a főhadnagy
visszaüdvözölte a szájával, még a fülibe is beleüdvözölt. Jaj, maga
kiczliz, jaj, maga kiczliz. Ezt mondta a kisasszony. Jaj, maga kiczliz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: Hát mondta neki, hogy ő egy kiczliz és aztán leültek a padra.
Akkor valamit beszéltek és a főhadnagy mondta, hogy áthelyezik
Horvátországba. De a kisasszony mondta, hogy: ez nem igaz, még tőlem is
kérdezte, hogy: «úgy-e, Pista, nem igaz?» Én mondtam is, hogy nem igaz.
Aztán lassan a kisasszony szomorú lett és sírt és szidta a főhadnagyot,
de a főhadnagy vigasztalta és üdvözölte a szájával a nyakát és az egész
arczát összeüdvözölte. Ezt tudsz, ezt tudsz. Ezt mondta a kisasszony.
Ezt tudsz, egyebet se tudsz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: De aztán csak sírás volt és üdvözlés volt és a kisasszony azt
mondta, hazugság az egész, te csak a faképnél akarsz hagyni, tik tisztek
mind ilyenek vagytok, mér is adtam oficzirnak a szerelmemet.

Az urnő: Nem szégyelli magát kisasszony, a gyerek előtt ilyeneket
mondani?

(A kisasszony mozdulatlanul sir tovább kis tócsákat az asztalra.)

A fiu: Akkor a főhadnagy németül esküdött és azt mondta a kisasszonynak
németül, hogy szereti őtet. Nicht wahr, nicht wahr, ezt mondta a
kisasszony, hogy én ne értsem. Nicht wahr. Hogy nem igaz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: Akkor egyszerre nagyon dühbe gyött a kisasszony és azt mondta:
«nahát, ha éppen tudni akarod, most hagysz el, a mikor szerencsétlenné
teszel.»

Az urnő: Jó, jó. Aztán mi volt.

A fiu: Hát hogy szerencsétlenné teszi, meg hogy megöli magát, mert anya
lesz.

Az urnő: Kisasszony, kisasszony, hallja ezt, szemtelen disznó? Ilyenre
bízom a kis fiamat.

(Semmi válasz.)

A fiu: Hogy hát megöli magát mert fél a szégyentől és hogy hát könnyű
neked, mert te oficzir vagy, de mit csinálok én, mert szembeköp az egész
világ és a főhadnagy üdvözölni akarta, de a kisasszony eltolta őtet és
kérdezte tőlem: «ugy-e, Pista, aljas ember a főhadnagy bácsi?» én
mondtam, hogy aljas és a főhadnagy kupán vágott és megint akarta
megölelni a kisasszonyt és mondta, hogy Horvátországba megy, majd onnan
küld nyolcz forintot.

(A kisasszony felzokog.)

Az urnő (ridegen): Tovább.

A fiu: Aztán elment a főhadnagy és a kisasszonnyal utána szaladtunk és a
kisasszony kérdezte: legalább az adresszedet mondd meg és a főhadnagy
mondta: majd megírom levélben és akkor mentünk az Aréna-kávéházba és a
kisasszony sokáig telefonált és kijött és mondta: «látod, Pista, milyen
aljas, nem is helyezték át Horvátországba.» Aztán hazajöttünk.

Az urnő: Jól van, fiam, kimehetsz.

A fiu: Kezit csókolom. (Kimegy.)

(Nagy szünet.)

Az urnő: Kisasszony!

A kisasszony (fölkel az asztaltól és alázatosan áll meg az urnő előtt):
Nagyságos asszony kérem…

Az urnő: Fogja be a száját.

A kisasszony: De igazolásomra…

Az urnő: Arra fütyülök. Semmi közöm hozzá. Ön… ön…

A kisasszony: Nagyságos asszony kérem, egy szó sem igaz… már mint abból,
a mit én a főhadnagynak mondtam. Csak szerelmét akartam visszanyerni.

Az urnő: Nem igaz?

A kisasszony: Persze hogy nem. Csak ki akartam próbálni, hogy ha ezt
mondom, van-e pofája elhagyni engem.

Az urnő: És?

A kisasszony: Hát tetszik látni, volt pofája.

Az urnő: És ez a komédia itt a gyufával?

A kisasszony: Még egyszer próbára akartam tenni szerelmét… ha kiiszom a
gyufát és benne van az ujságban… Hogy eljött volna-e hozzám? Hogy lett
volna-e pofája hagyni engem a kórházban.

Az urnő: Lett volna nyugodt lehet.

A kisasszony: De most már nem iszom meg.

Az urnő: Jól teszi. És minthogy hála Istennek, sem anyának nem érzi
magát, sem gyufát nem ivott, most nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy
ki van dobva tőlünk és ha még egy óra mulva itt látom, a férjem dobja
ki. Szedje össze azonnal a czókmókját és mars.

A kisasszony: Csak az én Pistikémtől bucsuzhassam el.

Az urnő: Attól elbucsuzhatik, maga szemtelen. Nézze meg az ember.
Főhadnagyok, meg hazugságok, meg gyufák… ilyen hallatlan szemtelenséget
még életemben nem hallottam. Örüljön, hogy a férjemnek nem szólok, mert
ha szólnék neki, tudja Isten, mit csinálna magával! Mars ki a házamból!

(Kimegy, becsapja az ajtót és tovább olvassa a Lloyd estilapját. Benn a
kisasszony csomagolni kezd és énekel. Az énekből erősen kihallatszik
fájó rezgéssel ez a sor: «szegény szivem majd megreped utánad.»)




A KOCSI.

(Ennek a beszélgetésnek személyei: egy úrnő és egy férfi. Azért nem
mondom: asszony, nő, vagy hölgy, mert szeretném az «úrnő» szóval az
életkorát is jelezni. Úrnőnek csak az élet meghatározott öt
esztendejében hívják az asszonyt. A férfi pedig – férfi. Tudniillik ő is
férfikorban van.)

Az urnő: Száz éve nem láttam.

A férfi: Ezt én sajnálom a legjobban.

Az urnő: De örülök, hogy most látom, mert elbeszélgethetünk régi
dolgokról. Nagyon régi dolgokról, olyan régiekről, hogy talán már nem is
emlékszik rájuk.

A férfi: Furcsa, hogy maga most már másodszor szólít meg úgy, mintha
mind a ketten hatvan évesek volnának. Előbb azt mondta, hogy száz éve
nem látott. Most meg nagyon régi dolgokat említ.

Az urnő: Nos?

A férfi: Asszonyok csak olyankor szokták a multat régmultnak tekinteni,
mikor el akarnak mesélni valami olyat, a mi mentségre szorul. És
egyelőre jobb mentség nincs, mint az idő.

Az urnő: Érdekes. Nagyon érdekes.

A férfi: Micsoda?

Az urnő: Hogy kitalálta. Hogy kitalálta az igazat. Valóban, el akarok
mondani valamit. És ezt a férfiak csak akkor szokták kitalálni, ha az
asszony meséjében ők maguk fordulnak elő.

A férfi: Hogyan? Előfordulok benne?

Az urnő: Nagyon.

(Szünet. A férfi nagyon töri a fejét.)

A férfi: Nem jut eszembe semmi.

Az urnő: Majd én segítek. Elmondom, de diszkrécziót kérek.

A férfi: Ugyan, ugyan…

Az urnő: Nem a történetre vonatkozik a kérésem. Azt elmesélheti
bárkinek. De az időpontra nézve adja a becsületszavát.

A férfi (némán kezet nyujt.)

Az urnő: Tudniillik tíz évvel ezelőtt történt. Itt, Pesten. Októberben.

A férfi: Nem emlékszem.

Az urnő: Tíz évvel ezelőtt októberben együtt voltunk egy estélyen.
Magának barna volt a haja, mint a gesztenye. Én meg sokkal szőkébb
lettem azóta. Künn vacsoráztunk a Városligetben. Az uram akkor két hétre
Berlinbe utazott és én egymagam mentem el az estélyre. Éjfél után egy
órakor megúntam a mulatságot és jelentettem a háziasszonynak, hogy haza
fogok menni. Maga ott állt a háziasszony mellett és nagyon a szemembe
nézett.

A férfi: Ez… ez… ez már kezd eszembe jutni.

Az urnő: Egész este nagyon kínozott. Akkor három hétig szerelmes volt
belém. Nem beszélt róla, de azokkal a bizonyos néma grimaszokkal
kínozott. Meg mozdulatokkal: kiment, bejött, felkelt, leült, szóval úgy
viselkedett, mint a hogy nagyon ügyetlen, fiatal szerelmesek szoktak
viselkedni.

A férfi: Aha… aha.

Az urnő: És mikor a háziasszonynak azt mondtam: «na Teréz, most elmegyek
haza», akkor maga elsompolygott a háziasszony mellől és mikor a
vesztibülből kiléptem az utczára, hogy kocsiba üljek, maga egyszerre
csak ott termett.

A férfi: Igen.

Az urnő: És azt mondta, hogy haza akar kisérni.

A férfi: Igen.

Az urnő: Én nevettem ezen az őrültségen, határtalanul illetlennek
tartottam az ajánlkozását, de aztán beleegyeztem, még pedig két okból.
Először, mert oly ártatlanul, oly naivul ajánlkozott, hogy azt
gondoltam: «nini, ez nem is tudja, milyen borzalmas dolgot kér.»
Másodszor pedig, mert… majdnem szerelmes voltam magába.

(Nagy szünet.)

A férfi: Miiiiiii? Micsoda?

Az urnő: Igen, igen.

A férfi (nagyranyitott szemmel): Szerelmes volt?

Az urnő: Nem. De majdnem. Tudja, azon a ponton voltam, a hol a többi
kezd a férfitől függeni. Az asszony bizonyos ideig nyugodtan tűri a
dolgot, aztány egyszerre csak érzi, hogy «na most már a többi az ő
dolga».

A férfi: És maga ezt érezte?

Az urnő: Ezt.

A férfi: Miért nem mondta?

Az urnő: Mert ennek az egész dolognak éppen az a természetrajza, hogy az
asszony nem mondja. A férfi dolga: megkülönböztetni azt az időt, mikor
az asszony nem _érzi_, attól az időtől, mikor már nem _mondja_.

A férfi: Oh, én szamár.

Az urnő (sóhajtva): Hagyjuk ezt. Folytassuk az esetet. Mikor
ajánlkozott, hamarjában nem tudtam, mit csináljak. Aztán valami bolond
láz szaladt végig rajtam és azt mondtam: jó. És akkor maga hirtelen
felkiáltott: «Kocsiért megyek?» És ez volt az első hibája.

A férfi: Micsoda.

Az urnő: Hogy elment kocsiért és magamra hagyott két perczre.
Képzelheti, mennyire tetszett maga nekem, ha még ezt is eltűrtem. Pedig
az asszony semmiért nem haragszik úgy, mint azért, hogy valaki ki hagyja
hűlni. Aztán megjött a kocsi.

A férfi: Konflis.

Az urnő: Úgy van. Szép magától, hogy emlékezik még a műfajra. Mert ezen
fordul meg minden. Konflis volt, nem pedig fiakker, egyfogatú és nem
kétfogatú.

A férfi: Nem kaptam mást.

Az urnő: Kapnia kellett volna. Mert mi történt?

A férfi: Beültünk a konflisba.

Az urnő: Úgy van. És huszonöt perczig mentünk hazafelé. Tudja, mi a
különbség konflis és fiakker közt?

A férfi: Nem. Nem. Nem.

Az urnő: Először is a konflisnak zörög az ablaka és az ember nem hallja,
hogy mit beszél az, a ki mellette ül. Aztán a konflis októberben nyirkos
és kietlen. A fiakkernek sem a kereke, sem az ablaka nem zörög. A kereke
gummival van bevonva, az ablakrámák pedig posztóval. A fiakkerben tehát
kellemes, tompa csönd van, ott lehe finom nüánszokat mondani. Ott lehet
közömbös szavakat különös hangsúlylyal ejteni. Ön azt kérdezte tőlem:
«Hogy érzi magát?» Nagyon szellemes kérdés volt és én azt feleltem rá,
hogy: «jól». Az ablak csörgött, a kerék zörgött, a kocsi rázott és így
nekem kiáltanom kellett: «jól, jól, johól!» Holott a puha és csöndes
fiakkerben lesüthettem volna a szememet és halkan mondhattam volna:
«jól». És a hangomba vegyíthettem volna valami szemérmes biztatást,
valami csöndes szégyenkezést, a miből maga rögtön kiérezte volna, hogy
jól érzem magam az ön társaságában, hogy egy kicsit félek, de ez jól
esik… satöbbi, satöbbi, satöbbi. Az a «jól», ha csöndesen mondhattam
volna, az én saját külön nüánszaimmal, valóságos biztatás lett volna az
ön számára. De így, hogy nagyon hangosan mondtam, azt jelentette: «jól
érzem magam, jól, jól, hagyjon már békében?» És akkor hallgattunk vagy
öt perczig a kocsiban. És konflisban még hallgatni se lehet. Mert a
csöndes, puha fiakkerben feltünt volna a hallgatásom és maga azt
kérdezte volna: «Miért hallgat?» – És akkor én talán sírni kezdtem
volna.

A férfi: Oh, óh!

Az urnő: De a konflisban nem tűnik fel a hallgatás. Mert természetes,
hogy abban a nagy zörgésben nincs kedve beszélni az embernek. Hogy
finoman fejezzem ki magamat: a konflisban nem hallani a csöndet. Tehát
ez is kútba esett. És aztán szépen, sorjában kútba esett minden, mert
elvégre azt még szerelmes nőtől sem kívánhatja a férfi, hogy mindent
bevalljon brutális érthetőséggel, – hogyan kívánhatná tehát olyantól, a
ki még csak majdnem szerelmes és a ki igazán csak apró sóhajtásokkal,
furcsább hangsulyozásokkal értetheti meg magát…

A férfi: Úgy van, óh én szamár, úgy van, óh én szamár.

Az urnő: És azontúl, hogy én kiszálltam a kocsiból és maga elbúcsúzott
tőlem, nem is láttam. Jól tette, hogy elkerült, mert hiszen semmi
bátorítást nem kapott tőlem. Most látom azóta először. Hát vegye
tudomásul, hogy ha akkor fiakkert hozott volna…

A férfi: Oh, óh!

Az urnő: Ilyen semmiségeken múlnak a legszebb dolgok. És most ne is
feleljen, se magát ne sajnálja, se engem ne sajnáljon. És most
büntetésből kisérjen haza az uramhoz.

A férfi: Megyek kocsiért.

Az urnő: Jó lesz, mert esik az eső.

A férfi: De most már… most már öntudatosan, tiszteletből hozom a
konflist.

Az urnő: Nem, nem. Tiszteletből hozzon fiakkert, mutassa ezzel, mint a
hogy én is meg fogom mutatni, hogy most már hiába a fiakker is.
Rettenetes, hogy maguk férfiak sohse találják el. Menjen. Menjen és
jegyezze meg, hogy ha asszonyt kisér haza, mindig azt a kocsit
válaszsza, a melyikbe a lehető legtöbb ló van fogva. Menjen.

(A férfi búsan megy kocsiért. Régi szamárságok fanyar emléke húzza
mosolyra az arczát. És az eső esik, csöndesen.)




A NAGYON ELŐKELŐ FIU.

(Szinhely: bárhol, ahol egy asztal és két szék van. Személyek: a
művésznő és a fiu. A művésznő valamivel öregebb mint a fiu. A fiu sokkal
fiatalabb mint a művésznő. Az asztal a középen áll, a művésznő az egyik
széken ül, a fiu a művésznő mellett áll és a másik szék üres. Majd
később ül le rá a fiu.)

A művésznő: No, magyarázza meg.

A fiu: De nem fog haragudni.

A művésznő: Nem.

A fiu: Hát pontosan hogy volt? Úgy volt, hogy Erdélyben volt egy
hangverseny, a melyen maga énekelt. Maga Bécsből jött, a pályaudvaron
reggelizett és azonnal utazott tovább Erdély felé. Én magát nem
ismertem, nekem a hangverseny rendezősége azt írta, hogy ott a
helyszínén tartunk egy próbát és este a konczerten én kisérem magát. Így
hát egy vonaton utaztunk és ott ismerkedtünk meg a Sas-szállodában.

A művésznő: Úgy van.

A fiu: Konczert után nem beszéltünk, s megint csak a vonatnál
találkoztunk reggel.

A művésznő: Igen.

A fiu: A rendezők, a kik le sem feküdtek, amúgy frakkosan kísértek ki
minket a vonathoz, magának átadtak borítékban ötszáz koronát, nekem
átadtak borítékban százötven koronát. Azzal beültünk ketten egy kupéba…

A művésznő: A mely rosszúl volt fűtve.

A fiu: A mely egyáltalán nem volt fűtve, a mi szintén nagy baj volt, de
a mely körülményre egyelőre nem óhajtok kiterjeszkedni.

A művésznő: Gyerünk tovább.

A fiu: Gyerünk tovább. Hideg volt, tehát keztyüt húztam, és tudja Isten,
ha én keztyüt húzok, mindjárt megszállja egész lényemet valami
előkelőség. Maguk hölgyek ezt nem értik, de minden egyszerű polgár, a ki
nem sokszor húz keztyüt, igazat fog nekem adni abban, hogy a keztyü nagy
hatással van az emberre.

A művésznő: Tovább, tovább.

A fiu: Kérem, ne nézze le a fontos részleteket. Ez a keztyü-dolog
például igen fontos volt. Mert aztán már olyan keztyühangon kezdtem
önnel beszélni.

A művésznő: Nem vettem észre. Egyszerűen udvariasan, kedvesen beszélt,
mint akárki más beszélt volna az ön helyén.

A fiu: Ezért mondom, hogy ez keztyühang volt, mert én az én
zeneszerző-barátaim közt arról vagyok híres, hogy én vagyok a legnagyobb
csibész. Goromba és gúnyos vagyok a nőkkel, nálam a hölgy olyanokat
pirul, a milyeneket csak akar, engem a nők előbb megutálnak,
meggyűlölnek, aztán megirigyelnek, meg akarnak maguknak szerezni,
uralkodni akarnak rajtam, mire én egyre gorombább és egyre
malicziózusabb vagyok velük, mire látván a sikertelen küzdelmet,
kezdenek belém szeretni.

A művésznő: Szép kis ostobaságot szavalt most itt.

A fiu: Nem is olyan ostobaság ez, a milyennek látszik. Ha a férfi
nehezen megszerezhetőnek mutatkozik a nő előtt, ez már jó befektetés. A
német bakfisregények «hideg» emberekről beszélnek. Ez volt a régi
módszer. De az uj módszer szerint a fiu meleg, temperamentumos, de úgy
tesz, mintha utálná az illető hölgyet, őrülten rajong és lelkesedik
például a repülőgépért, úgy, hogy a hölgy végre is azt mondja magában:
«miért a repülőgép és miért nem én?» A hölgy azt gondolja: «ha ez nem
nézne le engem, rólam is tudna ilyen szépeket mondani», és végül
észreveszi magát a hölgy azon, hogy irigyli a fiunak a kalapját azért,
mert a kalap a fiuval együtt megy haza.

A művésznő: Aztán?

A fiu: Aztán ez az egész.

A művésznő: Ez az egész módszere?

A fiu: Ez.

A művésznő: Gyönyörű.

(Hallgatnak.)

A fiu: Könnyű ezt most megkritizálni. Hanem kiállani, az nehéz. Maga
most nevet rajta.

A művésznő: Persze, hogy nevetek.

A fiu: Hiszen épp erről van szó. Most már elmondtam a módszeremet, mert
a kolozsvári gyorsvonaton elmulasztottam kipróbálni. Ez most már csak
bonczolás.

A művésznő: Bonczolás?

A fiu: Az. Ha magam feküdném a klinikán a bonczasztalon néhány darabra
vágva, nem tudná könnyen elképzelni, hogy valaha is belém lehetett
szeretni. Ugy-e? Hát az én csibészségemnek, az én felületes, fölényes,
léhán kedves, gyermekesen daczos, elbizakodott és mégis oly kezes,
szimpatikus hódítómodoromnak ez, a mit most itt elmondtam, már csak a
hullája. Ezen ugyan nincs mit imádni, ezt magam is tudom.

A művésznő: Tehát?

A fiu: Tehát ezt gyilkolta meg részint a keztyü, a mi igazán nem
csibész-kellék, részint pedig a kupéban érezhető hideg, a mely minden
könnyed csevegésnek, mozgékonyságra alapított modornak ellensége.
Gubbasztva ültünk a sarokban és a repülőgépről volt szó. Bizonyos
undorral beszéltem a repülőgépről, valami előkelő fanyarsággal, a mi
magának nagyon tetszett.

A művésznő: Úgy van.

A fiu: Pedig nekem az kellett volna, hogy ne tessék önnek. Azt a kis
ellenszenvet nem tudtam magában fölkelteni, a miből én a szerelmet
csinálom, a mivel én magamból az idomíthatatlan, meghódíthatatlan csikót
formálom a nő szemében, mert a nőnek minél idomíthatatlanabbnak tünik
fel valaki, annál jobban szeretné idomítani és szelidíteni. De a szelid
unalom és udvarias modor, a melylyel a diskurzust kezeltem, szimpátiát
ébresztett magában és én szimpátiával nem érek semmit, mert azzal nem
tudok mit kezdeni.

A művésznő: De kedves, udvarias volt.

A fiu: Mert akkor már lemondtam magáról, Akkor már eunuchnak éreztem
magamat, a ki lemondott a nőről, s a kinek most már csak egy gondja van:
igyekezni azon, hogy a nő jól érezze magát. Mert ha ott be lett volna
fűtve és rajtam nem lett volna keztyü, akkor azon igyekeztem volna, hogy
a nő rosszul érezze magát.

A művésznő: Szép.

A fiu: És így egyre előkelőbbé váltam. Gondosan betakartam önt a
plédemmel, a mi megnyugtató hatást tett önre. Ebben sok minden van,
benne van az, hogy mozdulatlanná tettem önt, nem voltam kiváncsi a
lábára, karcsu alakját bebugyolált tömeggé csúfitottam, szinte
megrögzítettem a kupé sarkában, szinte nem is akartam, hogy mozduljon,
felém hajoljon. És ehhez illő dolgokat is mondtam: adtam a pedáns,
rendes, gondos, családi embert, más emberekről kezdtem kaszinói hangon
beszélni, dicsértem a korrekt urakat, holott imádom a csirkefogókat, de
észleltem, hogy ön így érzi jól magát és semmi okom nem volt arra, hogy
önt nyugtalanná tegyem egy uj világfelfogással.

A művésznő: Tehát ezért volt előkelő?

A fiu: Ezért.

A művésznő: Ezért volt finom, kedves, okos, udvarias?

A fiu: Ezért.

A művésznő: Ezért tetszett nekem, ezért mondtam én magamban: «érdekes,
ez a semmi kis muzsikus milyen nobilis, előkelő, komoly kis fiu»?

A fiu: Ezért.

A művésznő: És ez mind azért volt, mert ön unt engem, lusta volt a
meghódításomra vállalkozni, mert hideg volt és mert már keztyüt húzott.

A fiu: Úgy van. Egyik dolog vonzotta a másikat. A hideg a keztyüt, a
keztyü a plédet, a pléd a baráti gondoskodást, a baráti gondoskodás az
udvariasságot, a finom hangot, a köznapi kaszinó-felfogást és a
vígjátéki szalontónust.

A művésznő: Szóval lenézett.

A fiu: Le.

A művésznő: Nem látta bennem az asszonyt, csak a nőt.

A fiu: Csak a nőt.

A művésznő: Nem érdekeltem.

A fiu: Nem.

A művésznő: Nem érdeklem most sem?

A fiu: Most sem.

A művésznő: Jelentéktelen kis operettnő vagyok a maga szemében, a ki
néhány száz koronáért utazik és énekel.

A fiu: Úgy van.

A művésznő: Nem is énekelek olyan jól?

A fiu: Nem.

A művésznő: Nem is vagyok olyan szép?

A fiu: Nem.

A művésznő: Isten áldja meg.

(Fölkel.)

A fiu: Hova megy?

A művésznő: Innen el. Mert látom, hogy kezdődik a maga módszere.
Kezdődik a csirkefogó-hang.

A fiu: Maradjon itt.

(Most ül le a másik székre.)

A művésznő: Köszönöm, nem. Most már ugyis hiába próbálná ki rajtam a
módszert. Akármit mondana, folyton arra gondolnék, hogy ez most módszer.

A fiu: Vagyis: nem szabad egy nő előtt a módszert előre elmesélni.

A művésznő: Nem, fiam. Hanem nem szabad egy nőről bármilyen lélektani
hülyeség miatt is lemondani. Én a plédbe burkolva az egész utazás alatt
azon gondlkoztam, hogy maga az én emberem. Ilyen kell nekem. Akkor meg
voltam fogva, módszer nélkül.

A fiu: Igazán?

A művésznő: Igazán. Amért nem a módszernek ültem fel, hanem az embernek,
a ki soha olyan művész nem lehet, hogy magát egy szerep mögé el tudja
rejteni, mint ezt maguk, kisszerű hódítók hiszik, azért nem kellett
volna engem lenézni.

A fiu: Nem?

A művésznő: Nem.

A fiu (felragyogó szemmel): Igazán?

A művésznő: Olyan igazán, mint a milyen igazán én most magát itt hagyom
a faképnél.

(Szó nélkül örökre távozik.)




A SZÉP ÖREG ASSZONY.

– Azt mondja, hogy eljátszotta a fiatalságát?

– El én.

– És ezt olyan keserves dolognak tartja?

– A legkeservesebbnek a világon.

– Látszik, hogy még fiatal. Higyje el nekem, öregembernek, hogy van
annál sokkal keservesebb dolog is. Például az, a mikor valaki eljátszsza
az öregségét.

– Hát azt is lehet?

– Mindent lehet. És én mindenkinek, a ki nekem elfecsérelt ifjuságáról
beszél, el szoktam mondani egy öregasszonynak a történetét, a ki, miután
elpazarolta a fiatal éveit, és rendben, csöndben, tisztességben
megöregedett, fogta magát, és két hónap alatt nyakára hágott az
öregségének. Jár maga lóversenyre?

– Nem.

– Akkor nem ismerhette. Ép a lóversenyen láttam először ezt az öreg
hölgyet. Vidékről jött fel az urával, a ki jelentéktelen emberke volt.
Meggazdagodtak, nem volt gyerekük, és kapták magukat, egyszerre csak
felhurczolkodtak Pestre azzal, hogy hátralevő napjaikat ebben a lármás
és vigasságos malomban fogják leőrölni. Jó kis lakást béreltek a
Belvárosban és élték világukat. Az asszony nagyon szép volt.

– Hány éves volt?

– Lehetett vagy ötven. Képzeljen el egy középtermetű, se nem kövér, se
nem sovány asszonyt, a ki már ötvenéves és a ki még harminczhatnak sem
látszik. Ez volt ő. Az volt, a mire a férfiak azt szokták mondani, hogy
gusztusos öregasszony. Jól konzerválta magát. A vidéki levegő szokott
ilyen asszonykonzerveket csinálni. A vidéki élet belülről impregnálja
valami nagy harmóniával a lelki életüket, a jó levegő pedig megőrzi a
külső szépséget. Mindenkinek feltünt, hogy milyen szép, az összes
férfiak összesugtak abban a társaságban, a melybe járni kezdtek, az
asszonyok el voltak ragadtatva, a lányok pedig mind szerelmesek voltak
az öregasszonyba, mint a hogy tudnivaló, hogy a leányok első szerelme
sohasem hadnagy, vagy gimnazista, a hogy a rossz német írók el akarják
hitetni az emberiséggel, hanem mindig valami szép, érett, okos asszony.

– Nos, és?

– Én ugyanabba a társaságba jártam. Nem játszottam ott szerepet, de
mikor unatkoztam, közibük jártam. Megismerkedtem az öreg hölgygyel és
rájöttem, hogy nemcsak szép, hanem okos is. Sőt elmés. Olyanféle nő
volt, mint a milyenek a herczegnők a Dumas darabjaiban. És mondom, nem
győzöm elégszer hangsulyozni, hogy szép volt, telt, formás, pirosarczú,
a szeme friss és lobogó tűzzel teli, a haja gyönyörű ősz haj volt,
fehér, mint a galamb, de dús és illatos, a mint mindenki érezhette, a
kinek az a szerencse jutott, hogy fölsegíthesse rá a köpenyét. A
társaságnak csakhamar központjává vált, ünnepelték és miatta az összes
urak faképnél hagyták az összes hölgyeket. Érezni lehetett, hogy ezeknek
kifizette magát a Pestre való felköltözés. Meghódították uj
környezetüket. És most jön az, a mi érdekes. Egy napon az öregasszony
olyan erős parfümmel illatosítva jélent meg a társaságban, hogy mindenki
elfintorította az orrát.

– Ugyan.

– Ez már annak az eredménye volt, hogy váltig duruzsolták a fülébe
asszonyok, férfiak, hogy ő milyen fiatal. Nem szeretem a tulzásokat, de
hajlandó vagyok a helyzetet akként jellemezni, hogy az öregasszony
elhitte magáról, hogy huszéves. És ez volt a tragikum.

– Miért?

– Mert néhány nap mulva új ruhát csináltatott. A régi ruhája, a mit még
vidékről hozott magával, pompás és véletlen vegyüléke volt a gusztusosan
öltöző szép asszonyok és a tiszteletet gerjesztő matrónák öltözékének. A
vidéki szabónő nem jó szabónő, de épp úgy benne élvén a konzerváló
vidéki levegőben, mint azok, a kiknek ruhát varr, önkéntelenül is
eltalálja ezt a helyes középutat. Ott nem hisz a megöregedésben a
kuncsaft sem, hát nem hisz benne a szabónő sem. De ezt a pesti szabó nem
tudja. Hát egy rettenetes ruhát csinált neki.

– Milyet?

– Olyat, a milyet rendelt. Fiatalosat. Mellet ki, hasat be, mint
katonáéknál mondják. És mindenütt feszült az a ruha. A legfurcsább
helyeken volt testhezálló. És suhogott! Sőt az több is volt már, mint
suhogás. Vannak most már női ruhák, a melyek nem suhognak, hanem súgnak,
suttognak, sóhajtanak, kéjesen nyögnek, vágyakozva sikoltanak apró, halk
sikoltásokkal. Ez a selyem nyelvére lefordított szerelmes nyögdécselés,
a mit egyébként, szivemből utálok, most már mindenütt hallatszott, a
merre csak járt az öregasszony. És úszott utána az erős parfüm, az új
Violet-kreáczió, minden nap mást próbált, végigpróbálta mindazt a sok
perverznevű illatot, a mit most már piszkoskezű öreg vegyészek párolnak
mindenféle keserű levekből: Kadsura du Japon, Loxus doré, Quintessence
de Katalpa, Primrose Extraessence… Fejezzem ki magamat brutálisan? Az
öreg nő illatos volt.

– És aztán?

– És nem aztán, hanem most rögtön, minden átmenet nélkül nevetni kezdtek
rajta. De ő ezt nem tudta. Sőt úgy vette észre, hogy az érdeklődés most
nagyobb mértékben fordul feléje, hát még jobban igyekezett. Egy szép
napon megjelent olyan kalapban, a melynek én ezt a czímet adtam volna:
«a madárzsarnok hekatombája». Zöld, sárga, piros és hupikék madarak
gomolyogtak azon a kalapon botrányos mennyiségben, úgy, hogy eszembe
juttatta ez a kalap azt a híres madárhegyet, a mit Herman Ottó olyan
szépen írt le, s a melynek összes szikláit eltakarja az a sok millió
madár, a mely ott lakik. És most jött valami, a mi már majdnem a
legszomorúbb volt.

– Még ez után is jöhetett valami?

– Az jött, hogy a szép öreg nő szép öreg haja egyszerre csak fiatalodni
kezdett. Sárgult. Egyre jobban sárgult. Aztán nem láttuk a nőt három
napig. Azalatt még sárgább lett a haja. Aztán nem láttuk négy napig és
akkor barnulni kezdett a haja. Aztán akkor megint minden nap láttuk és
minden nap barnább lett a haja, mint a jó tajtékpipa. Úgy, hogy nem is
kellett soká várnunk, egyszerre csak ott állott előttünk egy rettenetes
nő, most már pudermarta arczczal, némi arczmassage-zsal, nagyobb
estélyeken egy kis piros fénynyel az ajkán, mely festéket jelentett. És
készen volt a maskara, a megfiatalodott öreg nő, hogy parlagi szóval
mondjam, itt volt a közröhej, a jó, finom, igazi, szívből fakadt hátmögi
közröhej. Úgy, hogy néhányan, a kik gondolkozni is szoktunk, a szó
szoros értelmében megsajnáltuk a matrónát. Szegény szép öregasszony! De
még itt sincs vége.

– Még volt valami?

– Volt. A lányok kiábrándultak belőle, ellenben a gimnazisták
beleábrándultak. A ki gimnáziumba járt, tudni fogja, hogy a férfilét
leggyalázatosabb állapota a gimnáziumi szerelem. A latin tanulmányoknak
a szerelemmel való keveredése émelyítő dolog. Nem hinném, hogy a
realisták szerelme is ilyen csúf valami. Szóval akadt egy VII. osztályú
tanuló, a ki verset szerkesztett az öreg hölgyhöz és ekkor az öreg dáma
végleg meghalt az esztétíka számára. Én egyszer, mikor erről gondolkozva
hazafelé mentem, úgy elkeseredtem, hogy arra gondoltam, nem lehetne-e a
halottégetést kötelezővé tenni az emberekre nézve – már bizonyos korban.
Így legalább nem végeznék csunyán az emberek.

– És mi lett a vége?

– A vége az lett, hogy elkezdődtek a sértődések. Ez is mondott valamit,
az se fogta be a száját, itt is volt egy kis baj a meghivással, ott is
termett egy kis pletyka, összeveszések jöttek, sértő levelek és
bocsánatkérő levelek röpködtek, az öreg úr egyszer majdnem párbajozott,
az öreg hölgy közundor tárgyává nőtte ki magát, szóval végérvényesen és
visszavonhatatlanul megfiatalodott. Vége volt.

– Úgy látom, mégse volt valami okos nő.

– Dehogy nem. Okos volt, de elhitte, hogy fiatal. Én meg vagyok
győződve, hogy ha nem változtat magán, szerelmes lett volna bele az
egész társaság. Így szegénynek haza kellett utaznia vidékre, a honnan
jött. Ott aztán, képzelheti, milyen módon fogadták. Nem csinálhatott
egyebet, végleg letört, szürke rongyokban járt, pápaszemet viselt, kávét
ivott. Tavaly halt meg. Eljátszotta az öregségét. Ez a szép öregasszony
története, édesem. Ez az a történet, a mit én mindenkinek el szoktam
mondani, a ki sajnálja a fiatalságát, a melyet elpazarolt. Borzasztó
keserves vigasztalás, de megis vigasztalás: öregség is van, és az élet
nincs befejezve akkor, a mikor a festőanyag kifogy a hajtüszőkből.
Azután még jön valami, a mit még jogunkban van elrontani. Az élet addig
tart, a míg az emberi ostobaság. Parancsolja ugyanezt más formában? Nem
élünk elég hosszú ideig ahhoz, hogy megokosodjunk. Jegyezze meg az
öregasszony történetét, és mindig, mikor valami könnyelmüséget akar
elkövetni, gondoljon rá. Én is minden könnyelmüségem előtt gondolok rá.
És igazán, őszintén mondhatom önnek, nem érek vele semmit, hogy
gondoltam rá. Alászolgája,




TÖRTÉNET A SÁRGA SZOKNYÁRÓL.

(Hosszú történeteket ma már csak a vonaton hallgat végig a jól nevelt
ember. Tehát a dolog a vonaton történik. Pirosodó levelek közt szalad a
vonat. Szép őszi reggel. Egy öreg ur van a kupéban, meg egy hölgy.
Ezuttal nem az öreg ur mesél, mint ez illenék, hanem a hölgy. A mese egy
párbeszédből fejlődik ki, így valahogy.)

A hölgy: Ön azt mondja, hogy az illető kisasszony csak hosszas lelki
harczok után tért le a jó útról.

Az öreg ur: Ugy van. Egybevetette az egybevetendőket, megrágta,
meggondolta a dolgot, aztán rászánta magát, és puff, egy szép napon
elhagyta Marosvásárhelyt a főhadnagygyal. Az apja sírt, az anyja sírt,
mindenki sírt. De a dolgon már nem lehetett segíteni. A kisasszony
letért a jó útról. Hosszas lelki tusa után, de letért. Ön szinművésznő,
az ön pályáján nem itélik meg szigorúan az ilyet. Hát bocsásson meg a
kisasszonynak.

A hölgy: Megbocsátottam neki. Csak a lelki tusa ellen van kifogásom.

Az öreg ur: Hogyhogy?

A hölgy: Nem szeretem az olyan lelki tusákat, a melyek egy főhadnagygyal
végződnek.

Az öreg ur: Azt akarja ezzel mondani, hogy ez könnyen ment a
kisasszonynál?

A hölgy: Azt. Sok mindent akarok mondani, de félek, hogy unalmas leszek.
Hát inkább elmondom erre vonatkozólag azt a történetet, a melyből
leszürtem a mondanivalómat. Szürje le ön is. Jó?

Az öreg ur: Jó.

A hölgy: Hát vidéken voltunk egy penzióban, csupa kis leány, tizenöt,
tizenhat, tizenhét éves leányok. És volt köztünk egy Teréz nevű leány, a
kit legtöbbre tartottunk. Szép nagy, okos leány volt, és volt egy kopott
sárga szoknyája, abban járt otthon. Sötét narancssárga, izléstelen szinű
szoknya volt, de ha Teréz fölvette, valami pittoreszk áradt belőle. Egy
napon Teréz eltünt a penzióból. Nem is jött többé vissza. Mikor elment,
a sárga szoknya volt rajta, ezért szökhetett meg. Azt hitték tudniillik,
hogy csak a kertbe megy. Még aznap este visszahozta egy munkásformájú
ember a sárga szoknyát, azzal az izenettel, hogy a kisasszony nem jön
többé vissza, mert elszökött egy szinészszel. Persze, nagy táviratozás,
szaladgálás lett erre, de már késő volt. Megtalálták Pesten Terézt és a
szinészt, de, mondom, már késő volt. Hát belenyugodtunk mi is abba, hogy
Teréz elzüllött. Elment. Szerelemből ment el. És a sárga szoknya ott
maradt a penzióban, künn függött az előszobában, mint a Teréz
hősiességének zászlója. A többi czókmókja, a mit visszaküldött,
elkallódott. De a szoknya megmenekült az enyészettől, talán éppen azért,
mert sárga volt. Feltünő volt. Egyéniség volt ez a szoknya. És mi
tisztelettel mentünk el mellette, éreztük, hogy ez a szoknya
bűn-szoknya, szökési szoknya, hozzányultunk az ujjunkkal, aztán
megriadtunk tőle, majd meglóbáltuk és néztük az ingását, a melyben volt
valami emberi. Ijesztő volt, a mint méltóságos lendüléssel ingott a
szögön jobbra, balra, csupa áhítat, csupa rettenet szállt belőle. Nem
tudtuk, tiszteljük-e a szoknyát, vagy féljünk tőle. Idővel olyan
szerepet játszott a mi életünkben, mintha valami nagy csatán megtépett
zászló lett volna, a mely emlékezetbe idézi a veszedelmeket, a
könnyeket, a bajt, a hősiességet, mindent, a mi szép és szomoru és bátor
csak van a mi életünkben. És egyszer rettenetes dolog történt. A sárga
szoknya egy este eltünt a fogasról. Senki nem merte kérdezni, hogy hol
van, mert a szoknya olyan volt, mint valaki, a kivel nem illik szóba
állni, a szoknya olyan volt, mint valami tiltott pikáns könyv, mint
valami Zolaregény. Csak nagy titokban bujtunk össze és ugy kérdeztük
egymástól: Hol a sárga szoknya? Hova lett a sárga szoknya? De sem az
igazgatónőnek, sem az idegen lányoknak nem volt szabad tudniok, hogy mi
ismerjük a szoknyát. Aztán megtudtuk, mi történt. Egy barátnénk, a kit
úgy hivtak, hogy Irma, elcsente a szoknyát a fogasról, és bevitte
magával este a szobájába. Ha egy férfit vitt volna be, az se lett volna
szörnyűbb és merészebb dolog, mint ez. Valamennyiünkben elhült a vér,
mikor a leány reszketve, sápadtan, megriadtan vallotta be nekünk másnap,
hogy ő volt az, a ki a szoknyát elvitte. De visszaakasztotta a helyére
még másnap. Nekiestünk és faggatni kezdtük, hogy miért tette. Kisült,
hogy kilopózott este a szobájából, és mikor senki nem látta, dobogó
szívvel, rémülten, mintha lopna, hamar beszaladt a szobájába a sárga
rongygyal. És elmondta, hogy fölvette, a tükör elé állt vele, aztán
leült a székre. És elmondta, hogy rémület fogta el, ijedt gondolatok
kezdtek szaladgálni a fejében, láz futotta el az arczát, a keze
reszketni kezdett, majd hirtelen sirás fogta el, ugy hogy letépte
magáról a szoknyát, zokogva bujt az ágyába, de ott se tudott nyugodni,
mert a sárga rongy, a melyet egy sarokba dobott, úgy lángolt onnan
feléje, mint valami máglya tüze, a sárga szövet, mintha valami lángcsomó
lett volna, égette, odáig érezte a melegét, s hiába oltotta el a lámpát,
bevilágította az egész szobát, úgy hogy a szegény leány nem tudott
aludni, egész éjjel láza volt, sirások rázták a mellét, a legrémesebb
gondolatok égették a fejét. Igy várta meg a hajnalt, a mikor is
visszalopta a szoknyát a szögre. Akkor megnyugodott és elaludt. Aznap
beteget jelentett. No hát képzelheti, mi lett erre. Most már egyenesen
rémületes szörnynyé nőtte ki magát a sárga szövet. Mindenki félt tőle.
De mindenki érezte, hogy abban a lázban, a mit az Irmának okozott, volt
valami merész, valami jóleső is, valami abból, a mitől a leányok úgy
félnek: ragyogó szemmel, kipirult arczczal, félig lehunyt szemmel. És
tudja, mi történt? Harmadnap Irma elutazott a penzióból, levelet
küldött, hogy hazamegy, de nem ment haza, mert a szülei kérdezősködtek,
hogy hol van. Eltünt. Azóta se tudtam meg, de senki se tudta meg, hogy
mi lett vele. A sárga szoknya küldte el, a rettenetes, sárga rongy, az
vette el az eszét. És teltek a napok. Senki nem mert szólni, hogy az
előszoba rejtett, félhomályos zugából vigyék el a szoknyát. Az
igazgatónő nem járt arra, a cselédek meg azt hitték, hogy
valamelyikünknek a ruhatárához tartozik. Hát ott maradt és mi most
valóságos kultuszt csináltunk belőle. Éjjel kilopóztunk a szobánkból és
odakuporodtunk a szoknya mellé és meséket mondtunk egymásnak. Bizonyos
mesék, bizonyos történetek csak a szoknya mellett hangzottak
titokzatosan és szépen. És… és… és egyszer… egyszer aztán én mentem oda
egyedül a szoknyához, este, és bevittem a szobámba. Beleszerettem egy
szinészbe én is, mint a nagy Teréz, a szoknya őstulajdonosa. És mindig
csak úgy gondoltam erre a szerelemre, mint a hogy a többi leányok
szoktak. Biztosra vettem, hogy elmulik, hogy gyerekes szamárság, vagy a
hogy mi neveztük az ilyesmit: ábránd. De mikor benn a szobámban magamra
vettem a sárga rongyot, akkor egyszerre más lettem. Vad tűz szaladt
rajtam végig, a szoknya ölelt, megfogott, forrón szorított és nem
eresztett el többé. Ugy, a hogy voltam, abban a sárga szoknyában szöktem
meg aznap éjjel. Egyenesen a szinészhez mentem.

Az öreg ur: Talán… ez volt Sóbányai Imre?

A hölgy: Ez. Többen nem is szöktek meg az intézetből, mert nem küldtem
vissza a szoknyát. Elvittem magammal. Még aztán is megtartottam, miután
Sóbányaitól elváltam. A második férjem, a ki akkor még udvarlóm volt, az
Ilikovits, ebben a szoknyában szöktetett meg. Talán nem lettem volna
képes erre, ha nincs meg a sárga rongy. És elkisér egész pályámon. Most
őszinte vagyok és megengedem, hogy ön is őszinte képet vágjon ehhez a
vallomáshoz, a mi különben nem illenék. Tudja, hogy nincs a legjobb
hirem. Sőt a legrosszabb hirem van. Nem is vigyázok rá. Élni akarok, jól
akarok élni. És ha valami férfit megunok, ha megutálom, egyszerűen
bezárkózom egy délutánra és fölveszem a sárga szoknyát. Este már más
szemmel nézek az udvarlóimra a szinházban. És aznap uj ember következik.
És van néha idő, mikor egyáltalán megutálom a férfit. Utazni megyek,
egyedül. És azt is megunom lassan. Nem tudom, mi kéne, hogy ismét ember
legyek, ismét életet éljek. Nem kell mást tennem, mint fölvennem a
rongyot… Isten mentse meg azt a jobbképű embert, a kivel aznap
találkozom…

Az öreg ur: És?

A hölgy: És ez az egész.

Az öreg ur: Boszorkányos történet, annyi szent.

A hölgy: És most találja ki, hogy ezek után milyen véleményem van nekem
azokról az állítólagos tusákról, a melyeken az ön kisasszonyának a lelke
keresztül ment… És találjon ki, a mit akar. És gondoljon, a mit akar. És
ne higyje, hogy én a nőket le akarom becsülni ezzel a történettel. Szó
sincs róla. Nem akarom ezzel megnehezíteni a bocsánatot, a mi kijár
nekik. Nem kell oly könnyen elitélni a nőket, akkor aztán nem olyan
nehéz megbocsátani nekik. Egy percz dolga az egész. Egy levél… egy
főfájás… egy muzsika… vagy egy sárga szoknya… egy akármi… De tusa?
Meggondolás? Ugyan menjen, kérem!…




OH, SZENT MŰVÉSZET!

(Személyek: a báróné, a ki szép is, gazdag is, kedves is és a festő, egy
vörösbejátszó hajú, simaképű úr, a kit a művészek az «Érdekvörheny»
névvel ruháztak fel, valószinűleg azért, mert nem ő találta fel az
altruizmust. A történet színhelye egy szalon. Este van, este van, sőt
estély van.)

A festő: Báróné… báróné…

A báróné (bájmosolylyal): Nos?

A festő: Ide ide, ebbe az édes kis szalonba… ide menjünk. Itt nincs
senki. Csak mi ketten.

A báróné: De Pirnóczy ur!

A festő: Itt, ah végre egyedül.

A báróné: De miért tuszkol ön engemet? Csak azt tudnám, hol veszi magát
az a divat Pesten, hogy a bárónét, ha nem ősrégi, mindjárt tuszkolják az
urak.

A festő: Én tuszkolom méltóságodat? Engedelmet, de hajának elbűvölő
illata…

A báróné: Csupán brillantin.

A festő: Úgy hát hajának brillata…

A báróné: Milyen szellemes! Kedves Pirnóczy, azért szeretem magát, mert
oly ügyesen csavarja a szavakat, mint egy író. Csak azt tudnám, miért
tuszkol.

A festő: Ah, báróné…

(A fogát vicsorítja.)

A báróné: Ha jól látom, ön vicsorít, művész.

A festő: Mert szerelmes vagyok. (Liheg.)

A báróné: Szerelmes? Kibe?

A festő: Beléd.

A báróné: Ah… művész ez sok. Csak tudnám, miért tegezik itt Pesten a
bárónét, ha nem ősrégi. Takarodjék, művész.

(Gőgösen ajtót mutat.)

A festő: Beléd vagyok szerelmes, báróné, igen, beléd. És ha összedől
velem a világ, akkor is vallom, emelt fővel, halálra készen, hogy
szerelmes vagyok beléd. Árulj el férjednek, szeretődnek, vágass
darabokra, lövess agyon, de szerelmes vagyok beléd, vágyom rád, lihegek
feléd, meghalok utánad.

A báróné (bágyadtan): Ah, Pirnóczy…

A festő: Nem, nem, most itt a pillanat. Évek óta várom ezt a perczet, a
bátorság, a vallomás perczét. Fehér nyakad, fehér husod, piros ajkad,
olajzöld szemed… örjítesz, báróné.

(Letérdel elibe.)

A báróné: Ne, Pirnóczy… ne, ne… én tisztességes asszony vagyok, bár
báróné, de tisztességes. Nem csalom meg az uramat. És vigye el innen
lihegő ajkait, fojtó lélekzését, szomorú teve-szemeit, mert elkábít.
Menjen, Pirnóczy… nekünk az életben nem szabad többé találkoznunk.

A festő: Ellöksz?

A báróné (gyöngéden): Ne sértsen meg. Édes kis művészem, ebből nem lehet
semmi. És ha szivem mélyén volna is egy kis titkolt érzelem, egy kis kék
virág, én azt lenyelném. Nem, nem.

A festő: Elrugsz?

A báróné: Ne ily keservesen, művészem, mert sírva fakadok. Itt a
csipkekendő… tegye ezt el emlékül… és ha nagyon fáj a szíve… hát… fujja
bele.

(Két könnyet sír a kendőbe.)

A festő: Imakönyvembe fogom préselni.

A báróné: És most adjon kezet. Így. Eressze el. Az istenért, Pirnóczy,
eressze el a kezemet, bejöhet valaki.

A festő: Ne huzigáld. Így, a kezedet fogva, kell kérnem tőled valamit.
Én művész vagyok. Bolond bohém. Le akarlak festeni. Ihletemet, életemet,
búmat, szerelmemet festeni bele egy képbe, madonnám. Ez lesz életem nagy
műve. Öregségem vigasza. Jőjj el…

A báróné: Mily szép eszme.

A festő: Jőjj, ah, jőjj… és ruha, lepel nélkül akarlak festeni… mint
Évát a paradicsomban.

A báróné: De Pirnóczy!

A festő: Igen, igen. Mez nélkül. Örök titok marad.

A báróné: De Pirnóczy… hiszen nem élünk a középkorban! Megsért ezzel a
kéréssel. És ne sértsen meg. Ne rombolja illuzióimat. Hadd szeretem
titokban, tisztán, ábrándosan, szomorúan.

A festő: Hát jó, egy leplet vesz föl.

A báróné: Soha.

A festő: Mit csináljak? Hát jó… estélyruhában, így, a hogy van… ezzel a
vakító nyakkal, vakító vállal, vakító kebellel, vakító karokkal… ah,
minden reményemet festem bele… összetört szivemet festem a rideg
vászonra. Engedje meg. Ezzel tartozik bennem a művésznek.

A báróné: Örömet okozok vele?

A festő: Boldogságot.

A báróné: Hát megengedem. Ebben a ruhámban fog lefesteni. És mosolyogni
fogok magára. Ezt a bánatos, szerelmes mosolyát a tisztességes
asszonynak, ezt örökítse meg a képen. És zálogul hadd csókolom meg a
homlokát.

A festő: Meghalok a boldogságtól. Ah, ez a szent, tiszta, testvéri csók!
Följebb, följebb, ott csókolj, a dudoron, a mitfresszerek fölött.

A báróné: És most menj, mert összetöröd ezt a gyenge szivemet.

A festő (boldog mosolylyal): Tehát lefesthetlek!

A báróné (szerelmesen): Le.

A festő: Mily boldogság. És hidd el… de nem, nem, most úgy tele van a
szivem… én veszem a vásznat, nem engedlek fizetni, nem, nem.

A báróné: Pardon, azt nem. A vásznat…

A festő: Ne is beszélj. A rámát is én, a festéket is én. (Ordítva): Ne
sértsd meg önérzetemet, mert ököllel sujtok le rád!

A báróné: De édes kis művészem…

A festő: És ha szegény beteg édesanyám szájából vonom is el az
orvosságravalót, én fizetem a vásznat, a festéket, a rámát…

A báróné: De…

A festő: És a munkát is. Mert ha nemcsak millióid, hanem billióid
volnának, akkor se engedném, hogy te… nem, nem. Azt a rongyos ezer
forintot majd csak lebőjtölöm, lespórolom magamtól, szegény beteg
édesanyámtól, hiszen te éretted teszem! (Sír.)

A báróné: Ne tovább. Szeretsz?

A festő: Még kérdezed? Kérdezd a holdtól, hogy feljön-e. A virágtól,
hogy nyílik-e.

A báróné: Hát ha szeretsz, megengeded, hogy a nyomorult anyagiakat én
adjam. Ki se nyisd a szádat. Egy szót sem. Örökké marná a szivemet, ha
áldozatot hoznál…

A festő: Hát legalább a munkámat ne fizesd meg. Ne alázz meg végleg.
Legalább azt a tíz napi munkát adjam én az én bohó szerelmes szivemmel…
legalább tíz napig éhezzem miattad…

A báróné: Soha. Ez életben nem látsz többé, ha nem engedsz. Ezer forint
a készkiadásokért és ezer forint a munkád megváltásáért. Hát meg vagy te
ezzel fizetve? Hahaha!

A festő: Hahaha.

A báróné: Lehet művészi munkát pénzzel megfizetni? Menj, édes kis
bolondom.

A festő: Megaláztál. (Kezet csókol).

A báróné: Te… te… te… bolond kis művészem. Naiv gyermek.

(Csodálattal nézi.)

A festő: Imádlak. Tisztán. Nem érzékileg.

A báróné: Vigyázz, a férjem.

(A báró megjelenik az ajtóban.)

A festő: Úgy hát megyek.

A báróné: Ég vezéreljen.

A festő: Gondolatban csókolom azt a tiszta, magas homlokodat. És holnap
kezdjük a festést. És ne hidd, hogy másként szeretlek. Nem érzékileg,
nem, nem. Mert szép vagy és mert én művész vagyok.

(Kimegy.)

A báróné (magában): Naiv, édes bohém.

(A festő a másik szobában a homlokára teszi a kezét, mint a ki fél, hogy
a feje megreped a boldogságtól. És édesen, bűvösen mosolyog a kábult
báróné felé.)




MENNYEI ÉS FÖLDI SZERELEM.

(Este van, ama bizonyos őszi, városligeti este, mikor már finom ködpára
ereszkedik a Stefánia-útra, és messze, a láthatár alján egy pirosan égő
felhő előtt sárga lámpalángok csillognak. A városból úgy hallatszik ide
a kocsik zaja, mint valami szőnyeges szobába. Két férfi sétál az uton, a
közepén, a hol boldog és poros nyári délutánokon kocsik röpülnek.)

Az egyik (abban a hitben, hogy valami nagy okosságot mond): Én azt
hiszem, hogy még soha asszonyban nem volt egyformán elosztva a testi és
a lelki szerelem. Tizianonak van igaza.

A másik: Miben van igaza Tizianonak?

Az egyik: Abban, hogy azt a szép képet festette, a melynek az a czíme,
hogy «Mennyei és földi szerelem». Két nő van rajta. Az egyik csupa égi
derü és tiszta nyugalom, a másik csupa husos érzékiség. Igy van ez az
életben is.

(Nagyot szív a szivarjából, mint a ki megoldotta az egész kérdést.
Boldog és büszke.)

A másik: Gondolod?

Az egyik: Gondolom. Én nem tehetek róla. Egyszerű paraszt vagyok és a
kövér nőket szeretem. Szép a lelki élet és szépek a szerelem
szenvedései, de nekem minden ilyen szamárság elpárolog a fejemből, ha az
asszonynak a szép piros száján gyöngéden és forrón végigsiklom az
ajkammal. Szinte érzem, hogy kis villamos szikrák pattognak a két meleg,
száraz ajak közt.

A másik: Az ilyesmire a nő neveli rá az embert.

Az egyik: Hogyhogy?

A másik: A férfi mindenre kapható. Ugy látszik, a te nőd… Ne félj, nem
kiváncsiskodom… A te nőd érzéki lény. És így te is az ajkakról álmodol.
Az én nőm… Ne félj, nem leszek indiszkrét… Egészen más. Nem tudom, talán
mert sovány nő, de arra nevelt, hogy a lelki gyöngédség és a boldogító
barátság az igazi tartalma még az ilyen bűnös viszonynak is.

Az egyik: Sovány nő.

(Megint szivarozik, mert megint megoldotta a problémát
természettudományi alapon.)

A másik: A szerelemben szemérmes és finom. Szép gondolatai vannak. Nála
a szerelem csók-része csak arra való, hogy háttere legyen gyöngéd és
szép gondolatoknak, a rólam való meleg gondoskodásnak. Talán butának
fogsz tartani, de úgy érzem, hogy a legforróbb délutánok után is úgy
válunk el egymástól, mint két testvér. Langyos, boldog nyugalom a
szivekben. Zavartalan, csöndes emlék.

Az egyik: Mennyire különbözők a nők! Ha én elválok az enyémtől, úgy
érzem magam, mint a vad hím, a ki elmegy bujdosni az erdőbe, ordítani, a
miért a párjától eltépték. És ő is úgy megy el, mint a hogy nőstényhez
illik. Felvérzett ajakkal, vágygyal, valami szerelmes gyülölettel és
boszúval a szivében. Mert az érzéki szerelemből sohasem elég.

(Szivarzik, az ismert okból.)

A másik: Az én nőm ezt sohasem tudná megérteni. Meggyülölne és
megutálna, ha így beszélnék.

Az egyik: Az enyém meg kinevetne téged, ha hallana. Hisz tudod, mikor az
ember udvarolni kezd egy asszonynak, mindent megpróbál. Hát megpróbáltam
én ezeket a lelki mókákat is. De ugy lefujt, hogy örökre elment tőle a
kedvem. Soha többé egy szó sem esett köztünk ilyesmiről. Csókolni,
csókolni, ölelni, égni, forrani, pirosnak lenni, kielégíthetetlennek
lenni! Ez az!

(Szivarozik.)

A másik: Csodálatos, hogy hogy összetalálkoztunk mi ketten.

Az egyik: Hogyan?

A másik: Ugy, hogy a két végletben élünk. Te a vér szerelmét éled, én a
lélek érzéseit élem. A tied a kövér, piros nő, az enyém a sovány fehér
nő.

Az egyik: No az enyém azért nem olyan nagyon kövér.

A másik: Az enyém se sovány éppen.

Az egyik: Az enyém: közép. Se nem kövér, se nem sovány. De kövéret
mutat.

A másik: Az én nőm is középút. De ő inkább soványat mutat. És nem fehér,
hanem rózsaszinűen sápadt.

Az egyik: Az enyém se piros-pozsgás. Rózsaszinű, de tüzesen rózsaszínű.

A másik: Nagy heccz volna… egyszer összehozni ezt a két asszonyt. Mit
beszélhetnének ezek egymással? Én már hallottam ilyet, francziáktól. Ugy
négyesben elmenni egyszer… vacsorázni.

Az egyik: Azt nem lehet, mert hátha ismerik egymást.

A másik: Te… ejnye! Milyen furcsa. Hátha ismerik egymást.?

Az egyik: Talán jó barátnői is egymásnak.

A másik (nekipirul): Te…

Az egyik: (már-már sejtve, hogy mit akar mondani): Nos?

A másik: Te… ha te megmondod, hogy ki a tiéd, én megmondom, hogy ki az
enyém.

(Némán haladnak egymás mellett és mind a kettőnek nagyon tetszett az
eszme. Most csak azon gondolkoznak, hogy vajjon a világ legnagyobb
gazsága volna-e az, ha kicserélnék a neveket, vagy a legártatlanabb
üzlet.)

Az egyik: (hosszú hallgatás után): Add ide a kezedet.

A másik: (kezet fog vele).

(Furcsán néznek egymás szemébe, aztán boldogan mosolyodik el mind a
kettő. Hosszas és erős, férfias kézszoritás következik.)

Az egyik: (halkan): Szabó Jeromosné.

A másik: Mi?

(Akkora szemet mereszt, mint egy őrült.)

Az egyik: Most te.

A másik: Mi? Micsoda? Kit mondtál? Mit mondtál?

Az egyik: Szabó… Jeromosnak… a felesége.

A másik (belekapaszkodik a karjába): Te…

Az egyik: Na, na, na, na??

A másik: Az az enyém is.

(Rettenetes szünet.)

Az egyik: Kedden, csütörtökön, szombaton.

A másik: Hétfőn, szerdán, pénteken.

(Ujabb szünet.)

Az egyik: És vasárnap?

A másik (könnyes szemmel): Ki tudja?

Az egyik: Ez az a lelki nő?

A másik: Ez. Ez a sovány, fehér, lelki nő, a mennyei szerelem, a
testvéri langyosság, a szemérmes szűz.

Az egyik: És ez a kövér, piros, érzéki nő, a földi szerelem, az asszonyi
tűz, a vad nőstény.

A másik: Sírni tudnék.

Az egyik: Te sirni tudnál, mert mint lelki nőt szeretted. Én nevetni
tudnék, mert engem így nevelt.

(Az, a melyik azt mondta, hogy sírni tudna, keservesen mosolyog. Az
pedig, a melyik azt mondta, hogy nevetni tudna, tragikus arczot vág.)

A másik: Most mi lesz velünk?

Az egyik: Még kérdezed? Okos és modern emberek vagyunk, nem fogjuk most
kölcsönösen megölni egymást. Én nem tudom, ti lelkiek miként
gondolkoztok, de mi érzékiek megbődülünk arra a gondolatra, hogy az
asszonyunkhoz másnak is van köze. A dolog nagyon egyszerü. Nekem nem
kell többé.

A másik: Mi lelkiek pedig… mi lelkiek pedig… Nekem se kell többé.

(Kezet fognak.)

Az egyik: Ellenben van egy ötletem.

A másik: Nos?

Az egyik: Nagyon jó az ötletem. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy még
soha életemben ilyen jó ötletem nem volt. Figyelj jól ide. Ez az asszony
olyan csodálatos ügyességgel csinált magából két nőt, hogy honorálni
illik.

A másik: Honorálni? Mivel?

Az egyik: Azzal, hogy mint igazi gentlemanekhez illik, belemegyünk az ő
életfelfogásába. Ha ő két nőt csinált magából, fogadjuk el őt két nőnek.
Higyjük el neki. És…

A másik: És…

Az egyik: És… és maradjon minden a régiben.

A másik (minden gondolkodás nélkül): Igen.

Az egyik: Megegyeztünk ebben?

A másik: Meg.

Az egyik: És soha, soha többé nem beszélünk róla, sőt semmiféle
szerelemről sem. És ő sem fog megérezni rajtunk semmi változást. Én
továbbra is érzéki leszek és te ezentúl is a lelkiekre helyezed a súlyt.
És boldogan és békében fogunk élni. Szervusz.

A másik: Szervusz.

(Röviden, hamar szorítanak kezet, az egyik elmegy jobbra, a másik elmegy
balra és mind a kettő azt gondolja magában, hogy politikát fog
változtatni az asszonynál, hogy a másikat kitúrja a helyéből. Mind a
kettőnek ég a szíve és holnap mind a kettő jelenetet fog csinálni az
asszonynak. És az asszony holnap mind a kettőt ki fogja dobni és másik
kettő után fog nézni és az asszonynak lesz igaza.)




TARTALOM.

  Egy utca és egy szám  3
  A kulcs  11
  Az utolsó délután  21
  Alfonz, vagy: egy szegény ifjú története  29
  A ciklámenes kalap  40
  A kidobott férfi  49
  Szinház  60
  Dialog az anyaszívről  69
  Hajnali trapp  82
  A fiúk mind ilyenek  91
  Vasuti kaland  99
  Az utolsóelőtti csata  114
  A kis tömzsi fekete fiú  124
  A szarvas hátán  135
  A leggonoszabb nő  143
  A súlhóf  152
  Este hét óra  160
  A katona  166
  Szegénység  176
  Felvonásvég  184
  Gyufaoldat  191
  A kocsi  198
  A nagyon előkelő fiú  207
  A szép öreg asszony  217
  Történet a sárga szoknyáról  226
  Oh, szent művészet!  235
  Mennyei és földi szerelem  243






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KETTEN BESZÉLNEK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.