Magdaléna két élete : Regény

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Magdaléna két élete
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Magdaléna két élete
        Regény

Author: Ferenc Herczeg

Release date: December 27, 2025 [eBook #77555]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1916

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGDALÉNA KÉT ÉLETE ***

MAGDALÉNA KÉT ÉLETE




HERCZEG FERENC MUNKÁI:

   Füzve Diszk.
    korona
  =I. Regények, hosszabb elbeszélések:=
  Álomország 4.– 6.–
  A királyné futárja. Innocent és Mühlbeck Károly rajzaival 4.– 6.–
  A fehér páva. Kisvárosi történet 3.50 5.50
  Szerelmesek 4.– 6.–
  Lélekrablás 3.50 5.50
  Honszerző 4.– 6.–
  Andor és András. Márk Lajos rajzaival 3.20 5.20
  Pogányok. Tört. regény 5.– 7.–
  Idegenek közt 2.80 4.80
  Egy leány története 3.60 5.60
  Szabolcs házassága 3.20 5.20
  Simon Zsuzsa 3.60 5.60
  Fenn és lenn 4.– 6.–
  =Gyurkovicsék:=
  A Gyurkovics-lányok 3.– 5.–
  A Gyurkovics-fiuk 4.– 6.–
  Gyurka és Sándor 3.– 5.–
  =II. Elbeszélések:=
  Napváros 4.– 6.–
  Szelek szárnyán 3.50 5.50
  Kaland 4.– 6.–
  Elbeszélések 3.20 5.20
  Böske, Erzsi, Erzsébet 3.50 5.50
  Arianna. II-ik kiadás 3.– 5.–
  Az első fecske 3.– 5.–
  Napnyugati mesék. II-ik kiadás 3.20 5.20
  Mutamur 4.– 6.–
  Mesék. Mühlbeck Károly rajzaival –.– 8.–
  =III. Szinművek:=
  Éva boszorkány. Szinjáték 3 felvonásban 2.50 4.50
  A kivándorló. Szinmü 4 felvonásban 2.50 4.50
  A dolovai nábob leánya. Szinmü 5 felvonásban 2.50 4.50
  A három testőr. Bohózat 3 felvonásban 2.50 4.50
  Az első vihar. Szinmü 4 felvonásban 2.50 4.50
  Honthy háza. Szinmü 3 felvonásban 2.50 4.50
  Ocskay brigadéros. Tört. szinmü 4 felvonásban 2.50 4.50
  Balatoni rege. Regényes vigjáték 4 felvonásban 2.50 4.50
  Kéz kezet mos. Vigjáték 3 felvonásban 2.50 4.50
  Bizánc. Szinmü 3 felvonásban 2.50 4.50
  Déryné ifjasszony. Szinjáték 3 felvonásban 2.50 4.50
  Az ezredes. Vígjáték 3 felvonásban 2.50 4.50

Singer és Wolfner kiadása Budapest, VI., Andrássy-út 16.

Herczeg Ferenc

Magdaléna két élete

Regény

Budapest 1916

Singer és Wolfner kiadása

VI., Andrássy-út 16

_Minden jogot fenntartunk._

Budapesti Hírlap nyomdája. – 18272

Négy nemzedék emlékezésén keresztül egy régi kép világít gyöngén, mint
mécses a kápolnafülkében.

A gazdag vén Grálné, akinek kriptáján még azon a télen repedt ketté a
nagy kőpiramis, mikor a kemény hideg odafönn elpusztította az
istentagadó Napoleon császár hadseregét, a gazdag vén Grálné a
bőrkarosszékében ült és fehér harisnyát kötött.

A kerek asztalnál két zöld selyemszék állott és mindegyik széken egy-egy
kis fiú csücsült és lelkes ábrázattal és odaadó csámcsogással itta a
csokoládékávét. Ezüst kosárban holipnik voltak készítve és mindegyik
gyereknek két-két holipni járt.

Egy rézkarikában kopasz vén papagály ült és olykor megvető hangon
mondta: filou! A fiúk ilyenkor összenéztek, de nevetni nem mertek, mert
ők a gazdag Grál néni szegény kis atyjafiai voltak.

Minden vasárnap délután vizitába kellett ide jönniök. Otthon előbb
kimosdatták, megkefélték és bölcs intelmekkel látták el őket. Hogy
illedelmesen üljenek és hogy ne lóbálják a lábukat és hogy ne
kotyogjanak, ha nem kérdik őket és hogy a világért pecsétet ne ejtsenek
az asztalon és morzsát ne szórjanak a szőnyegre és hogy búcsúzáskor
csináljanak szép kracfuszt és csókoljanak kezet kegyes jótevőjüknek.

Nyilvánvaló volt, hogy Grálné azért járatja magához a két nebulót, mert
ki akarja őket ismerni, hogy később egyiküket megtegye univerzális
örökösének. Arról szó sem lehetett, hogy megfelezze köztük a vagyonát,
mert a Grál-vagyonnak együtt kell maradnia. Hogy miért kell együtt
maradnia, azt nem mondta, talán maga sem tudta, de ragaszkodott hozzá,
hogy együtt kell maradnia. Ez tehát nagy dolog volt: ha egyik kölyök
földre ejti a csokoládés-csészét, egypár százezer tallér kár lehet
belőle.

Az egyik fiút Csákó Pistának hívták, a másikat Videczky Péternek. Csákó
egy eladósodott katonatiszt fia volt. Videczky édesapjának nem volt
adóssága, mert sohase akadt olyan bolond, aki kölcsön adott volna neki.

A kis Pista helyes kiállású, ügyes, merész, tüzes kölyök volt. Jó esze
volt, de nem igen törte magát a tanulással, inkább a sáncárokban
longamétázott, vagy az apja lovait ülte meg.

A kis Péter egészen más szabású fiú volt. Kicsi szúrós szeme, hegyes
orra és szigorú, öreges arca volt. Öklömnyi gyerek korában már olyan
pedáns volt, mint valami császári prófosz. Nem szeretett játszani és
kínos rendet tartott a könyvei és a ruhái között. Mindig tanult, de
azért még sem tudott semmit, mert bizony nehézfejű gyerek volt.

– Melyiké legyen a Grál-vagyon? – tanakodott magában Grálné, miközben
olyan buzgón mozgatta a kötőtűit, hogy főkötőjén ütemesen meg-megbillent
a nagy selyemcsokor.

A választás nem könnyű. A kis Csákó széptehetségű fiú. Ha idejében
megjön az esze, még nagy ember is lehet belőle. De ha nem jön meg az
esze? Akkor azt fogja cselekedni, amit a boldogult nagyapja, akit még
udvari gárdista korában ismert Grálné. Bécsi magyar gavallér lesz, öt
lóval fog kocsikázni a Práterben, sampányert fog fizetni az olasz
táncosnőknek és a szép Grál-vagyon el fog úszni, miként elúszott egykor
a szép Csákó-vagyon is. Ez a gondolat dühbe hozta az asszonyt.

Ami pedig a Videczky-fiút illeti, az egy szomorú kis tökfilkó. Az ő
kezén még meg is gyarapodik a Grál-vagyon, bár valószínű, hogy senkinek
sem lesz belőle haszna, neki magának legkevésbbé. Ezen meg elbusult
Grálné.

Tehát?!

Életében talán először esett meg a kemény asszonysággal, hogy nem tudta
magát mire határozni. Pedig ma estére már okvetlenül határoznia kell,
mert magához kérette a városi urakat a végrendelet dolgában és azokat
nem küldheti haza szégyenszemre.

A szíve mélyén mégis mintha valami gyönge kis vonzalmat érzett volna a
Csákó-fiú iránt. Csak ne lettek volna táncosnők és lovak a világon!

Amint gyorsan zörögtette a kötőtűit és hol az egyik, hol a másik fiú
arcát vizsgálta, lassanként formát öltött egy ötlete, amely már régebben
ott lappangott benne. A sorsra fogja bízni a döntést, helyesebben az
Úristenre.

Egy áttört művű ezüstgolyóbis függött a karján, abban volt a
pamutgombolyag. Most kivette a gombolyagot és lassan a szőnyegre
ejtette. Ha az Úrnak gondja van az ágról hulló falevélre, hogyne
gondolna a Grálné leeső gombolyagával? Elhatározta magában, hogy amelyik
gyerek fölemeli és visszaadja neki a pamutot, az legyen az ő általános
örököse.

A fehér gombolyag végigszaladt a szőnyegen. Az asszonyság vén szíve
olyan erősen dobogott, mint ötven évvel ezelőtt, mikor egy huszárbajuszt
érzett akkor még rózsás ajakán.

A két gyerek egyszerre ugrott talpra.

Videczky közelebb érte a gombolyagot, hát ő vette föl.

De azután váratlan dolog történt: a kis Csákó elkapta Videczky karját,
ügyes fogással kicsavarta ujjai közül a pamutot és nevető arccal
átnyujtotta a néninek.

Grálné zavarba jött. Hogy is mondta? Amelyik fölemeli és visszaadja
neki… Aki fölemelte, nem adta vissza; aki pedig visszaadta, nem vette
föl. Melyik most már az igazi? Egyik sem!

Tovább kötött, – a harisnyája már olyan hosszú volt, mintha egy nőstény
zsiráf lábáról vette volna a mértéket – a selyemcsokor pedig oly
izgatottan billegett a feje búbján, mint a gombostűre tűzött pillangó.
Egy-két perc telt el fülledt csöndben.

A végzetes gombolyag, amelynek az volt a rendeltetése, hogy száz
esztendőre eldöntse két család sorsát, másodszor is legurult a néni
öléből.

A szegény kis Csákó ezúttal nem is látta, a két szemét eltakarta az
aranyszegélyü ibrik, amelyből mohón szürcsölte a csokoládé vastagját.
Pedig a papagály izgatottan kiáltotta neki, hogy filou! filou!

Videczky gyorsan fölkapta és átnyujtotta a néninek a gombolyagot.

– Isten így akarja! – mormogta Grálné keresztény megadással.

A szíve kissé fájt, talán mégis jobb szerette volna, ha Isten a másikat
akarja. Annak a pisze gyerekorra akkor még mindig benne szuszogott az
aranyszegélyü csészében. Olyan fajtából való volt, hogy ami édes italt
eléje tettek, azt fenékig ki kellett innia.

A néni hazaküldte a fiukat. Előbb azonban kivett még egy holipnit a
kályha mellett álló nagy kosárból és odaadta Csákó Pistának. Videczkynek
nem adott. Videczky ekkor elsárgult az irigységtől, Csákó pedig nagyon
boldog volt, és nem sejtette, hej, dehogy is sejtette, hogy az árva
holipni, amit a kezébe nyomtak, egykor két temesvári és egy pesti
házába, egypár bánáti tanyájába és vagy hatvanezer Mária
Terézia-tallérjába fog kerülni.

Mert Videczkyék annyit fognak örökölni a gazdag vén Grálné után.

Ötven egész esztendővel a csokoládés-uzsonna után kezdődik Magdaléna két
életének tulajdonképpeni története.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezüst gyertyatartók fénye mellett egy fiatal férfi hajlik az íróasztala
fölé.

Az arca márványfehér, a szeme mélabús, a pofaszakálla gesztenyeszín, a
homlokába hajtincs kigyózik, – szóval olyan külsejü ember, akit a kor
ízlése előkelőnek és érdekesnek talál.

Ez Videczky Flóris, egyetlen fia az immár Istenben boldogult Péternek,
aki olyan jó órában emelte föl Grálné asszonyság leejtett
pamutgombolyagját.

Flóris úr Temesvár városának leggazdagabb polgára. A városban nagy a
becsülete, bár – vagy talán éppen azért, _mert_ igen büszke és magába
zárkózott férfi.

Flóris úron meglátszik, hogy járt már Bécsben. Állítólag Párisban és
Londonban is megfordult volna, sőt vannak emberek, akik azt állítják,
hogy folyékonyan beszél angolul, ami azonban alig hihető, mivel az angol
nyelv fölötte nehéz. Az önművelésre sohasem sajnálta a költséget, bár
egyébként örökölte apjaurának szigorú takarékosságát.

Ha itthon van, akkor egyedül szokta tölteni az estét, bécsi
selyembútorai, párisi metszetei és bőrkötésü német foliánsai között.
Különösen ilyen estéken, mint a mai, mikor künn hideg szél süvölt és
őszi eső veri az ablakokat, szeret a melegen lobogó kandalló mellett
ülni.

Ha nem flótázik, akkor olvasgat, vagy az íróasztalán dolgozik. Flóris úr
ugyanis komoly tudományos tanulmányokkal foglalkozik. Kedves szakmája a
büntetőjog. Szinte lázasan érdekli minden, ami a gonosztevők és a
társadalmi rend között folyó ősrégi harcra vonatkozik. Hogy megismerje a
bűn sötét világát, sokat kutatott a temesi vármegyei törvényszék
levéltárában és ha orgazdát vallattak vagy betyárt akasztottak, akkor ő
biztosan ott volt. Ezt a szenvedélyt ő maga is tudományos érdeklődésnek
nevezte.

A különös csak az volt, hogy egy-egy kriminális eset tanulmányozása
közben sohasem a bíróval, hanem mindig a gonosztevővel azonosította
magát. Az ő tudományos rendszere az volt, hogy aprólékos gondossággal
kidolgozta egy-egy nagyszabású gaztett tervezetét. Az örök probléma,
amelyre a választ kereste: lehet-e valami gazságot, mondjuk gyilkosságot
úgy elkövetni, hogy a legéberebb és legintelligensebb rendőrség se
juthasson soha a tettes nyomába?

Flóris úr meg volt róla győződve, hogy kellő elővigyázat mellett igenis
lehet.

Egypár hónap óta egy ideális minta-gyilkosság előkészítésével
foglalkozott. Természetesen csak elméletben. A kiszemelt áldozat egy
gazdag özvegy asszony volt, aki egyedül lakik künn a Józsefvárosban.
Flóris kitanulta az asszony szokásait esti sétái alkalmával, amelyeket –
hogy föltünő ne legyen a dolog – egy piarista atya társaságában végzett.
Elhatározta, hogy a gyilkosság elkövetésekor katonatisztnek fog öltözni.
Elméletben konstruált magának egy barna angol felöltőt, amely, ha
kifordítja, aranygombos fehér tisztiköpennyé vedlik át. És lehetne olyan
vexir-kalapot is kieszelni, amelyből katonai csákó lesz. A kritikus
estén mint civilista fog kisétálni a Józsefvárosba. Egy kapu alatt
hirtelen átváltozik katonatisztté. Ha végzett a vén asszonnyal, megint
mint katonatiszt távozik, de a legközelebbi sarkon visszavedlik Videczky
Flórissá. Fontos az ember járása is. A katonatisztnek másképp kell
lépnie, mint lép Flóris, és ezt az idegen járást otthon gondosan be is
gyakorolta.

Ezek a tervezgetések csodálatosan izgalomban tartották. Boldog volt, ha
este magára zárhatta az ajtókat és átengedhette magát álmainak. A tudat,
hogy ő nyárspolgárias életének sima vizében egy ilyen nagyszerű bestiát
tenyészt, amely az ő intésére fölüti vérengző fejét és újabb intésére
megint eltünik a mélységben, izgatóan érdekessé, szédítően méllyé és
perzselően forróvá tette az életét.

Ma este, mialatt künn zuhogott az eső és süvöltött a szél, megint
fölidézte a pompás szörnyeteget. De aztán egyszerre elkedvetlenedett.
Honnan szerezze a vexir-köpenyeget? És a csákót? Csináltatni talán
Temesváron is lehetne. De a dolog föltünő és gyanús volna. A jelmezt
tehát Bécsben kell megcsináltatni. Átutazó angol ember képében fogja a
bécsi szabót fölkeresni, a ruhára valami maskarabál alkalmából lesz
szüksége…

Mikor már itt tartott, egyszerre halk és szerény kocogtatás riasztotta
föl gondolataiból. Az ajtaján kopogtattak. Esti hét óra felé járt az idő
– vajjon ki háborgatja ilyenkor? Csak nem a piarista?

Kinyitotta az ajtót és egy karcsu kis nővel találta magát szemben. A
késői látogató sokáig járhatott künn az esőben, mert bőrig ázott és a
vékony ruhája odatapadt a testéhez. Az alakja különben – ezt első
pillantásra megállapította Flóris – igen formás volt.

– Kicsoda ön? Mit akar itt? – kérdezte a gazda.

– Hát nem is ismer? – kérdezte a nő halkan és alázatosan.

Valami csodálatos lágy, meleg hangja volt, amely igen kellemesen
érintette Flóris idegeit.

– Ha nem csalódom, ön az a fiatal nő, aki egypár napja szemben lakik
velem.

– Másfél hónapja, – mondta szelid szemrehányással a látogató.

– De hogyan ázott meg ennyire?

– Magam sem tudom… Künn állottam az utcán és néztem az ön kivilágított
ablakait… Sokáig állottam, végre fázni kezdtem, a fogam vacogott,
rosszul éreztem magamat… Nem tudtam tovább lenn maradni, ide kellett
jönnöm, – és most itt vagyok…

– Hallja, ez nagyon különös dolog!

A látogató nem válaszolt, csak Flórisra emelte a szemét. Nem volt szép
nő, az ajka nagyon is duzzadt volt, azonban a szeme! – Flóris
megvallotta magának, hogy ilyen gyönyörű emberi szemet még soha életében
nem látott. Csodálatosan mély, szelid és tüzes állatszem volt.

– Mit kíván tulajdonképpen? – kérdezte Videczky kissé elfogult hangon.

– Semmit… Nem tudom… Ön bolondnak fog tartani és alkalmasint igaza is
van… Azt szeretném, ha itt maradhatnék egy kissé… Nálam odaát hideg és
sötét van. Engedje meg, hogy leüljek a földre, a tűz mellé… Nem fogok
beszélni, hangos lélegzetet sem fogok venni. Ön ne törődjék velem,
mintha itt se volnék.

Megesett már, hogy egy-egy forróvérű nő az ő kedvéért túltette magát a
társas formaságokon. Már legénykorában is rajongtak érte a nők és két
esztendő óta, amióta fiatalon özvegységre jutott, még több sikere volt.
A rajongásnak ez a különös formája – akár őszinte volt, akár tettetett –
mégis meglepte. Némi habozás után egy széket tolt a kandalló mellé. A
vendége azonban egy lágy kigyómozdulattal leereszkedett a szőnyegre.

Flóris idegesen járt föl-alá a szobában. Közben mindig érezte magán a
forró és fényes asszonyi szempár tekintetét. Végül megállott a kandalló
előtt.

– Nézze, kérem, – én végre olyan társadalmi állásban vagyok, hogy
gondolnom kell a híremmel is. Ez a város egy kis fészek, egy kis
pletykafészek, ez nem Bécs vagy Páris…

A nő mosolyogva tekintett föl hozzá. Talán nem is értette, hogy mit mond
neki. A kis kezével önfeledten simogatta a szőnyeget, amelyen ült, majd
halkan, alázatosan és hízelegve mondta:

– Hát nincs hely ebben a házban egy kis kutya számára? Egy kis kutya
számára, amely engedelmes, csendes és hálás? Van egy kis cseléd számára,
aki boldog, ha a gazda rábízza a cipői gondozását?

Nevetséges, de való – Flóris maga sem értette, hogyan lehetséges ilyesmi
– a kis boszorkány két perc alatt teljesen megbabonázta az embert. A
hangjában, a nézésében, egész nőies valójában volt valami delejes erő,
ami kellemes zsibbadásba ejtette az idegeket. És a furcsa az volt, hogy
Videczky nem próbálta, de nem is akarta lerázni ezt a békót.

– Hát ami azt illeti, – mormogta, a méltósága foszlányaiba burkolódzva,
– a kis fiam mellé ugyan kellene valaki, mert a dadája nem megbízható…

A földön ülő nő szeme egyszerre teli lett könnyel. Igazi könnyek voltak,
forrók és csillogók, lassan végigperegtek az arcán.

– A kis fia! A kis fia! – ismételgette összekulcsolt kezekkel.

– Várjon csak… Hiszen én még az ön nevét sem tudom!

– A nevem Csákó Magdaléna, – mondta a nő.

– Csákó? Csákó?

Flóris már hallotta ezt a nevet, egy végleg lezüllött temesi család neve
volt. A Videczkyek valamikor talán atyafiságot is tartottak a Csákókkal…

Magdaléna hirtelen fölemelkedett a földről.

– Elmegyek, de holnap visszajövök, – mondta.

Flóris most vette csak észre, hogy a fehér homlokán egy nagyon különös
kis redője van. A jobb szemöldökén kezdődik és ferdén fölfut a bal szeme
fölé. A redő csorbává és félszeggé tette egész arcát. Amint azonban
elmosolyodott, megint kisimult a fehér homloka, éppen csak valami könnyü
árnyék mutatta a redő helyét.

Csákó Magdaléna elment és Videczky Flóris leült megint az íróasztala
mellé. A józsefvárosi özvegyasszonyra akart gondolni, de mindig csak
Csákó Magdaléna járt az eszében. Úgy érezte, hogy ezzel a különös kis
nővel, akiről azt sem tudta, hogy asszony-e, leány-e, valami nagy kincs
jutott a tulajdonába.

Hogy is volt csak?

Videczky egy szempillantásig nyitva felejtette az ajtaját és Magdaléna
gyorsan besurrant, boldogan, félénken, magát kelletve, mint az eltévedt
kis kutya. Mikor ki akarta megint zavarni, már ott rakosgatta a
szegényes motyóját az udvari házban és szeliden nézett reá a hű
kutyaszemével.

– De hát mit akar itt tulajdonképpen? Mit gondol? – fakadt ki Flóris úr.

– Azt tetszett mondani, hogy itt maradhatok a kis fiú mellett… Hát nem?

– Azt mondtam?

– Én úgy hallottam…

– Dehát kicsoda maga tulajdonképpen? Honnan jött? Van valami írása?
Apja, anyja csak volt?

Magdaléna előkotorta valahonnan a keresztlevelét. Apja Nemes Csákó
István, anyja Minghetti Magdaléna.

– Született Varsóban! – kiáltott föl Videczky megbotránkozottan. – Hát
maga lengyel?

– Nem, kérem. Az édesanyám akkoriban csak arra utazott.

– Nagyon furcsa eset! _Olyankor_ nem szoktak utazni az asszonyok! –
mondta Videczky szigorúan.

Ezek a geográfiai nagy távolságok a Magdaléna életében határozottan
gyanúsak voltak.

Magdaléna bánatosan sütötte le a hosszú pilláit, a duzzadt szája pedig
furcsán elgörbült, mint a síró gyereké.

– Én még azt se tudom, hogy leány-e, vagy asszony? – faggatta tovább
Flóris.

Magdaléna kicsit elgondolkozott.

– Asszony vagyok, – mondta elszántan.

És ekkor a homlokán megint megjelent a furcsa, sötét redő, amely olyan
volt, mint a repedés a márványképen.

– Asszony? És hol van az ura?

– Már nem él… Meghalt… Megölték – párbajban… Egy katonatiszt ölte meg,
bizonyos Pfannschmidt – igen, Pfannschmidt Gusztávnak hívták… Kártyázás
közben összeverekedtek és azután megvívtak…

– De hát az urát hogy hívták?

– Paulusz Kamillónak…

Most már nem kellett faggatni, elmondta egész élettörténetét.

Még karonülő kisbaba volt, mikor a szülei meghaltak… Egy pozsonyi
özvegyasszony fogadta a házához… Nagyon rosszul bánt vele. Éheztette,
cselédmunkára fogta… Tizenhét esztendős korában, mikor éppen azon
gondolkozott, hogy beleölje-e magát a Dunába, jött Paulusz úr…
Svalizsértiszt volt…

Videczky itt dühösen közbenevetett. Ez a nőszemély őt talán tökfilkónak
nézi?

– Hallja, ha éppen köti magát hozzá, akkor hajlandó vagyok elhinni, hogy
Paulusz úr tiszt volt. De hogy feleségül vette volna magát, azt már nem
vagyok hajlandó elhinni. Svalizsertisztek nem szokták hamupipőkét
feleségül venni. Azt csak királyfiak teszik.

Magdaléna mosolyogva és némileg csodálkozva nézett föl hozzá, mintha azt
akarná mondani: – Igazán nem bánom, akár feleségül vett Paulusz, akár
nem. A fontos az, hogy most itt vagyok magánál.

– És hogy volt tovább?

Úgy volt kérem, hogy Magdaléna története olyan fordulatot vett, amely
egyszerre igen valószínűvé tette Paulusz alakját: ugyanis egypár
hónappal az esküvőjük után lehúzták Pauluszról a császár kabátját. „Mit
Schimpf kassiert.“

Azontúl, abból éltek, amit kártyán nyert. Ha nem nyert, akkor nem is
volt mit enniök…

– És maga mégis szerette?

– Nem szerettem, mert rosszul bánt velem.

– Meg is verte? – kérdezte Videczky.

– Meg is vert.

Mikor ezt mondta, lehúnyta a szemét és az arcán valami fáradt és kéjes
mosoly jelent meg. Biztos, hogy akkor is így mosolygott, mikor ütötték.

– És miért jött ide Temesvárra?

– Az uram halála után nem tudtam hová menni… Nekem nincs hazám, hiszen
egy varsói kocsiszínben születtem. És ekkor eszembe jutott, hogy
édesapám idevaló volt. Idejöttem és a véletlen úgy akarta, hogy ebben az
utcában találjak szállást… Magam sem tudtam, hogy mit várok ebben a
városban! De ekkor megláttam önt –!

Elhallgatott és két kezét összekulcsolva nézte Videczkyt.

Csend volt a szobában, de a nagy csendességben valami – talán a
Magdaléna szíve? – úgy muzsikált, mint az orgona a nagymisén, vagy
föltámadáskor a harangok.

Megláttam önt –!

Szóval: Magdaléna ott maradt a Videczky házában. Flóris úr maga sem
hitte volna, hogy vele ilyesmi megtörténhetik. Igaz, hogy Magdaléna
olyan csendes, olyan alkalmazkodó volt és olyan kevés helyet foglalt el
a házban, mint az árnyék. Különben jószagú és meleg kis árnyék volt; a
közelsége állandóan kellemes bizsergésben tartotta Videczky vérét.

A szomszédok úgy tudták, hogy Magdaléna a kis Videczky Péterke
nevelőnője. A gyerekkel azonban nem volt sok baja, először azért nem,
mert a dada féltékeny volt és közel sem eresztette hozzá, másodszor meg
azért sem, mert a borzorrú, szúrósszemű kisfiú olyan hallgatag,
bizalmatlan és szigorú volt, mint egy császári profosz.

Félig-meddig cselédszámba ment Magdaléna, de azért mégis megvolt az a
privilégiuma, hogy akkor menjen be az úrhoz, amikor kedve van.

Ha Flóris úr zongorázott, akkor mindig megjelent. A zene vonzotta, mint
Orfeusz lantja az erdei dryadot.

Ha Videczky napközben látni akarta, csak meg kellett ütnie az
elefántcsont billentyűket. Az ajtó ekkor halkan megfordult a sarkában és
Magdaléna alvajáró mosollyal az ajkán beosont a szobába és leült a
szőnyegre, a kandalló mellé. És Videczky, bár úgy tett, mintha nem
törődnék vele, érezte arcán meleg és símogató tekintetét és mohón szívta
magába a hajából kiáradó asszonyszagot.

Zongorázás közben különös ötletei támadtak. Ha most azt mondaná neki:
Ide gyere, kis kutyám! – akkor Magdaléna boldogan odakúszna. És ha azt
mondaná neki: Feküdj a lábamhoz! – akkor Magdaléna odafeküdnék és
bizonyára olyan fáradtan és kéjesen mosolyogna, mint akkor, mikor
elmondta, hogyan verte meg Paulusz Kamilló.

Videczky kipirult arccal verte a zongorát, oda sem nézett Magdalénára,
pedig minden lélegzetvételével a hajából kiáradó illatot kereste.

Utólag kapott csak észbe Flóris úr, miután a dada már kiment a gyerekkel
a szobából. Mit is mondott a vén sárkány? Azt mondta:

– Megint írt, egész éjtszaka levelet írt…

Persze, Magdalénáról volt szó, akire a dadus tüzes és keserű irigységgel
gondolt. Hogy valaki, aki félig-meddig cselédsorban van, írni-olvasni
tud, az már magában véve is gyanús jelenség volt az ő szemében.

De kivel is levelezett a kiskutya? Hiszen mindig azt hangoztatta, hogy a
világon senkije sincs. Senkije, csak Videczky Flóris.

Flóris úr leült a zongora mellé. Amint a keze végigszaladt a
billentyűkön, már kullogott be Magdaléna, az alvajáró mosolyával a fehér
arcán.

– Kinek szokott maga leveleket írogatni? – kérdezte Videczky hirtelen.

Az asszonyka szemében valami különös ijedt fény csillant föl, midőn
nevetve mondta:

– A pozsonyi nénémnek, kérem szépen.

Megint hazudott. De ezúttal ügyetlenül. Egy öreg tánti kedvéért nem
rágná éjfélig a toll szárát. Magdaléna maga is érezhette, hogy elvétette
a dolgát, mert a fehér homlokán megint megjelent az a bizonyos sötét
redő, amitől egyszerre öt esztendővel öregebb lett.

Másnap reggel – vasárnap volt – rájött az istenfélelem és templomba
kívánkozott. A többiek is elmentek mind, ki a székesegyházba, ki a
piaristákhoz, csak a dadus ment a rác templomba, mivelhogy ő görög volt.

Flóris úr egyedül maradt otthon.

Miután bezárta a kaput, egyenesen Magdaléna kis szobájába szaladt, hogy
átkutassa a holmiját. Ehhez neki joga van, mert Isten és a rendőrség
előtt ő felelős ezért a titokzatos perszónáért, akit kissé hebehurgyán
fogadott a házába. De ha nem lett volna joga hozzá, akkor is megtette
volna; az ő kriminális fantáziája, amely alkonyatkor kiosont
vénasszonyokat gyilkolni a külső városokba, különb dolgokhoz is
hozzáedződött már.

A szobában csak egy elzárható bútor volt: a ruhaszekrény. Annak a
kulcsát azonban magával vitte Magdaléna. Flóris egy ideig a varróasztal
fiókjában és az ágyban keresgélt, – hátha a matrác alatt van? – végül
türelmét veszítette, nekiesett az ócska szekrény ajtajának és addig
rázta, amíg ki nem nyílott.

Kellemes szag áradt ki a szekrényből: a Magdaléna szaga. És ekkor megint
elöntötte Flóris úr szívét az a forró, édes és fájdalmas részvét,
amelyet a kutyaszemű és szépidomú kis nő benne fölébresztett.

A fehérnemű közé nyult, mivel tapasztalásból tudta, hogy sok nő ott
szokta őrizni a titkos levéltárát.

Valami hideg, kemény tárgy csördült meg az újjai alatt; kihúzta:
karikára fűzött tolvajkulcs-csomó volt.

Igenis, tolvajkulcs…

A lábaszára annyira elkezdett reszketni, hogy le kellett ülnie az ágy
szélére. A homlokán hideg verejték ütődött ki; valósággal betegnek
érezte magát.

Valahogyan mégis megemberelte magát és tovább turkált a fehérruha
között.

Egy levelet talált. Férfi írása. A levél így szólt:

Kedves Magdaléna!

Kétszer is ott jártam az odvas fánál, de sem levelet, sem egyebet nem
találtam tőled. Pedig több már egy heténél, hogy a bűvös kulcsok nálad
vannak.

Persze, te jól érzed magadat az úri dáma szerepében, ebédre vörös bort
iszol, vacsora után ott ülsz a meleg kandallónál, hallgatod signor
Tökfilkó irgalmatlan rossz zongorajátékát és nem törődöl a
kötelességeddel.

Nem törődöl szerelmetes, hű Kamillóddal, aki azt se tudja, hol fog ma
éjjel aludni és hogy lesz-e holnap ebédje. Oh jaj nekem, hogy egy
ingatag asszonyszívre tettem föl a boldogságomat!

Pedig minden oly pompásan indult. Signor Tökfilkó beléd habarodott és te
szabadon jársz-kelsz a házában. Mért nem használod ki a kedvező
alkalmat?

Figyelmeztetlek, rózsám, hogy most már nem várok tovább. Nekem három
napon belül szükségem van a gyémántokra. Ha nem szerzed meg, akkor véget
vetek az egész komédiának. Elpusztulok, te azonban, aki vesztemet
okoztad, nem viszed el szárazon. Signor Tökfilkó meg fogja tudni, hogy
miféle jómadarat eresztett a fészkébe és a rendőrség is meg fog tudni
egyetmást.

Ha azonban előveszed a jobbik eszedet, akkor még jóra fordulhat minden.
Siess, siess, drágám! A dolog már azért is sietős, mert egy csodálatos
véletlennél fogva éppen most olcsón eladó a pozsonyi kis ház, amely
neked annyira tetszik.

Emlékszel még a kis házra? Zöldablakos, vadszőlővel befuttatott ház. A
gyémántok árán meg lehetne szerezni. Ha egyszer ott lakunk, akkor
beváltom régi igéretemet és feleségül veszlek. Eddig lovagiasságból nem
tettem, mert nem akartalak nyomorúságom osztályosává tenni. De ha
meglesznek a gyémántok, akkor nem lesz többé akadály közöttünk.

Gondold meg, milyen szép, milyen boldog életed lesz. Kis virágoskert is
van a ház mellett, ott majd eljátszadozhatsz a gyermekeddel. Mert
meglásd, a jó Isten gyermekkel fog megajándékozni!

Semmit sem adnak ingyen, édesem, mindenért meg kell szolgálnunk. Azért
rajta, Magdaléna, szerezd meg a boldogságodat, signor Tökfilkót pedig ne
sajnáld, ő elég gazdag, hogy meg se érezze ezt a kis vérvesztést.

_Kamilló_.

Flóris úr kétszer-háromszor is elolvasta a förtelmes levelet. Nem tudott
mihez kezdeni. Annyi hazugság, bűn és mocsok torlódott össze körülötte,
hogy talán az élete végéig sem fog kigázolni belőle.

Végül mégis fölülkerekedtek benne és irányt mutattak neki őspolgári
ösztönei.

Mindenek előtt a kárt kellett megállapítania… Vajjon megtörtént-e már?
Átvágtatott a lakásába és remegő kézzel nyitotta ki a szekretárját.

A gyémántékszer, amit a gazdag, vén Grálné asszony után örökölt az
édesapja, hiányzott a titkos fiókból. Érhetett vagy hét-nyolcezer
pengőforintot… Magdaléna tudott az ékszerről, ő egy ízben megmutatta
neki…

Őspolgári ösztöneit követve most már a fejébe csapta a bolyhos
köcsögkalapját és vágtatott a rendőrségre. A város közrendjének védelme
akkoriban a katonaság kezében volt és egy császári auditor ült a
rendőrigazgató székében.

Az auditor, egy sárgaképű, borotvált kis ember, aki furcsán szokta
mozgatni a vastag szemöldökét, figyelmesen végigolvasta Kamilló úr
levelét.

– Tudja, hogy nálunk statárium van? – kérdezte végül.

– Statárium?

– Aki egy forint értékű holmit lop, azt fölakasztják. Ha azonban nemes
szülők gyermeke, akkor olykor megtesszük a vármegyének azt a
szívességet, hogy lenyakaztatjuk.

– Magdalénát lenyakazzák?!

Az auditor, aki alkalmasint szintén neszét vette már a Videczky
nevelőnőjéről keringő pletykáknak, visszaadta Flóris úrnak a levelet.

– Ajánlok önnek valamit. Menjen most haza és gondolkozzék ezen a dolgon.
Én déli tizenkét óráig várok. Ha ön addig ideküldi nekem valamelyik
cselédjét és azt üzeni, hogy „a szalonkavadászat elmarad“, akkor én nem
csinálok semmit és egyáltalában nem tudok semmit az egész esetről. Ha
azonban tizenkét óráig nem kapok hírt, akkor megindítom az eljárást,
üldözőbe veszem a bűnösöket, elfogom és bíróság elé állítom őket. Akkor
már senki, még ön sem, érti? még ön sem mentheti meg őket a bitótól.

Videczky Flóris hazament.

– Ostobaságokat beszél az auditor! – morogta magában. – A tolvajpárnak
volt esze, hogy azóta megugorjék.

Mikor otthon belépett a nappaliba, majd hogy hanyatt nem esett nagy
meglepetésében: Magdaléna ugyanis ott ült rendes helyén a kandalló
mellett.

Videczky, hogy zavarát palástolja, leült a zongorához és játszani
kezdett. Játék közben is láthatta az asszonyka arcát. Csak reá kellett
néznie erre a gyászos és összetört kis arcra: Magdaléna már tudta, hogy
le van leplezve. Dehát akkor mért jött vissza? Mért ült itt? Mért rágta
duzzadt szájaszélét és mért tekintett rá lopva a megijedt, hűséges
kutyaszemével?

Ha akarom, le fogják nyakazni… Oda fogják kötözni a vörösre mázolt
székhez és Bunkó, a cigányhóhér, meg fogja suhintani az egyenes pengéjű
nagy kardot. És a feje egyszerre ott fog feküdni a fűrészporral
teliszórt földön, a csonka nyakából pedig vastag, forró vérsugár fog
felfröccsenni…

A fenevad, a vérszomjas szörnyeteg, amelyet Flóris úr kriminális
tanulmányai között nagyra nevelt a nyárspolgárias lelkében, most
megmozdult benne. Olyan rettenetes volt, mint valami özönvíz előtti
monstrum, a szauruszok családjából…

– Bünhődnie kell, – kapacitálta magát Videczky, – így kívánja a jog, az
igazság, a vallás és a közrend… Az elnézés gyöngeség volna, bűn volna…
Hazudott, megcsalt, meglopott… Minden szava, minden mozdulata képmutatás
volt… Rajongó szemekkel bámult reám, közbe egy zöldablakos házról
álmodozott, ahol más emberrel fog együtt élni… Szerette azt a gazfickót,
engem pedig kinevetett, tökfilkónak nevezett…

A másik Videczky pedig, aki bandita-álarcként viselte magán az elsőnek
szigorú, polgári igazságérzetét, gyöngéden megveregette az ősi monstrum
pikkelyes szügyét. Most végre vért fogunk ontani, öregem, forró, piros
asszonyvért, amire oly régóta szomjazunk… Nem kell kilopódznunk a
külvárosba, nem kell vexirruhát öltenünk, nem is kell félnünk az
igazságszolgáltatástól. Mert az igazságszolgáltatás mi magunk vagyunk,
öregem…

A püspöki templom órája éppen tizenkettőt ütött.

Künn, a folyosón lépések hallatszottak. Az ajtó megnyilt. Egy őrmester
lépett a szobába.

– A tolvajért jöttem, – mondta.

Flóris Magdalénára nézett. Az pedig szó nélkül fölkelt és ment. Az
ajtóból még egyszer, utoljára visszanézett. Ettől az alázatos, fájdalmas
pillantástól, amelyben valami halálos mámor köde vibrált, egyszerre
fölfordult és megdöglött a vérengző monstrum Flóris úr lelkében.

A kandalló mellett, a szőnyegen, ahol utoljára ült, egy papirlap feküdt.
Videczky fölvette és megnézte. Levél volt. Ezt is Kamilló úr írta.

Kedves Magdaléna!

A gyémántokat megtaláltam az odvas fában. Köszönöm. Te derék kis nő
vagy, azért vissza is adom a szabadságodat és nem viszlek magammal
Törökországba, amelynek határát a pillanatban, mikor e sorokat olvasod,
már át is léptem. Nem kívánhatom tőled, hogy negyedmagaddal osztozzál
szerelmemben. Én ugyanis elhatároztam, hogy áttérek a próféta vallására
és a családi életemet is Mohamed törvényei értelmében fogom berendezni.
Élj boldogul!

_Kamilló_

Az ajtó becsapódott, a rendőri patrul lépései már az utcai ablak alatt
kongottak, Videczky pedig még mindig mozdulatlanul ült a zongora mellett
és mereven nézte az üres helyet a kandallónál.

Neki most talpra kellene ugrania, a rendőrségre rohannia, kiabálnia,
könyörögnie, tiltakoznia kellene.

Egy gazdag és előkelő temesvári polgár azonban csak elgondolja az ilyen
furcsaságot, de nem teszi meg.

Mert mit szólna hozzá a szigorú auditor úr, mit szólnának a rossznyelvű
szomszédok, ha védelmébe venné azt a rossz perszónát?

A félelem, amit az emberek gúnyos mosolyától érzett, nagyobb volt minden
egyéb félelménél és megzsibbasztotta akaraterejét.

Hogy ne kelljen Bunkó hóhérra és a vörös székre gondolnia, lehúnyta a
szemét és dühösen verte a zongora billentyűit.

De így is, lehúnyt szemmel, mindig látta a pillantást, az utolsót,
amellyel Magdaléna elbúcsúzott tőle. Nem is tőle, a férfitól, inkább a
háztól, a szobától, ahol a kis kalandornő egypár enyhe napot élt.

Mikor az őrmester keze már a vállán volt, úgy nézett körül a szobában,
mint a vízbe fuló, aki a zöld mélységbe magával akarja vinni a
verőfényes világ képét. A zongora, a velencei csillár, az almazöld
falikárpit, a kandalló és a sütött hajú Flóris úr képét…

Olyan szomorú, olyan kimondhatatlanul szomorú volt a kutyaszemü és
széptestü kis némber, amint engedelmesen követte az őrmestert, mintha az
ő szívében halmozódott volna össze az egész emberiség, vagy legalább is
az egész női nem minden nyomorusága.

Az auditor úr nagy energiával ragadta kezébe a bűnügy szálait.

Az auditor úrról tudnunk kell, hogy a temesvári rendőrigazgató székében
némileg úgy érezte magát, mint az ekébe fogott Pegazus. Ő elolvasta a
régi és az új Pitavalt és szövevényes büntettekről ábrándozott, a trónus
és a szentegyház ellen irányuló összeesküvésekről, amelyeknek
leleplezésével dicsőséget, előléptetést és rendjelet szerezhet a buzgó
hivatalnok.

Sajnos, a temesi bánságban csak szegényes lókötők tenyésztek, a
városokban pedig elvétve történt csak némi együgyű kisérlet a
pénzhamisítás terén.

A Magdaléna esete figyelemreméltónak látszott. Egy oroszlánnak ugyan ez
is csak nyulvadászat volt, de legalább megmutathatta a világnak, hogy
mire volna ő képes, ha egyszer komoly vad akadna útjába.

Déltől másnap reggelig vallatta Magdalénát. Az pedig olyan buzgón felelt
a kérdéseire, mint a jól tanuló iskolásgyermek.

Az auditor úr kicsinylően legyintett a kezével, – no, ezt ugyan nem
nagyon kell a vörös székkel kinálgatni, magától is szépen rácsücsül.

Másnap délben kihallgatták Videczky Flórist is. Flóris úr természetesen
úgy viselkedett, ahogyan az ő helyében egy előkelő és gazdag polgárnak
viselkednie kell. Hüvös volt és méltóságos; az anyagi kárt nem is
fájlalta annyira, mint inkább a szégyent, hogy a nevét – az ő nevét! –
belekeverték ebbe a mocskos ügybe.

Mikor eltávozott, a lépcsőn összetalálkozott Magdalénával. Két katona
vezette még egyszer, utoljára az auditor elé, aki valami
pótjegyzőkönyvet kivánt vele fölvenni.

Amint elhaladtak egymás mellett, Flóris úr a padmaly fehér bolthajtását,
Magdaléna pedig a padló vörös tégláit nézte mereven. Mind a ketten
ugyanazt érezték ebben a pillanatban: hogy mondaniok, vagy tenniök
kellene valamit, amitől talán fölébrednének ebből a lidércnyomásos
álomból, – de egyik sem mondott és nem is tett semmit.

Este az auditor üzenetet küldött Flóris úrnak. A rögtönítélő bíróság
foglalkozott a Magdaléna ügyével és meghozta ítéletét.

Halál.

A szegény bűnös már a siralomházban ül… Holnap reggel hat órakor adják
Bunkó mester kezére.

Az auditor úr különben tudott a Videczky Flóris kriminalista
műkedveléséről és azért elküldötte neki a jegyzőkönyvet, melyet a
vádlottal fölvett.

A jegyzőkönyv vastag volt, mert az auditor úr ezúttal megadta a módját
és töviről-hegyire elmondatta Magdalénával egész eddigi élete folyását.
Ezt az életrajzot emlékül el akarta magának tenni, miként a szenvedélyes
vadász elteszi magának az elejtett őz agancsát.

Szürke felhőrongyok úsztak a fehér hold előtt. Furcsa, zavaros éjtszaka
volt, amelyen a forró életvágy viaskodott a hideg rémülettel.

Két ablak egész éjtszaka ki volt világítva Temesváron. Az egyik a
siralomházé, a másik a Videczky-házé volt.

Magdaléna és Flóris úr, állukat a tenyerükbe támasztva, elgondolkozva
ültek az asztal mellett. Az asszony a siralomház kecskelábú
fenyőasztala, a férfi szalonjának rézveretű mahagóni-asztala mellett. Az
asszony fehér homloka mögött ködös gondolatok vonultak el. Valami
gyermekes csodálkozás meresztgette benne a szemét… Hogyan is került ő
ide, ahol most volt? És forró, szinte már kéjes, mindent fölolvasztó
sajnálkozást érzett önmaga iránt… Olykor pedig megdermesztette a hideg
rémület, amelyet egy gigantikus, idegen rém lehelt feléje a közeledő
szürkületből.

Flóris úr egész éjtszaka a Magdaléna életén gondolkozott. Azon az
oktalan kis életen, amely nem is érte meg azt a sok komoly és
kacskaringós betűt, amit az auditor úr a jegyzőkönyvére rápazarolt.




Magdaléna első élete

_(Az auditor úr följegyzései nyomán.)_

A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három
perec-utcából.

– Maga örökbe akar fogadni egy árvagyermeket?

– Igenis, kezét csókolom, örökbe akarok fogadni egy gyermeket, mert
tudom, hogy az istenfélő cselekedet és mert rámfér a harminc tallér,
amit a város fizet… Bezzeg, mikor az én boldogult Huber Gáspárom még
első halászmester volt Pozsonyban…

Bámulatos gyorsan pergett a nyelve. Az árvagyám egy ideig hallgatta, –
ez már hozzátartozott a hivatalához – miután azonban letelt az öt perc,
amit ráreszkirozott egy-egy asszonyságra, nyugodtan és keményen a
szavába vágott.

– Ott a gyerek a lócán. Nézze meg, kell-e?

A falilócán egy vászonba göngyölt csomag feküdt. Kis gyermek volt, amely
komolyan forgatta a kék nagy szemeit, miközben megfontoltan szopogatta
parányi hüvelykujját.

– Egészséges, szép gyerek, – bólintott Huberné. – De vajjon római
katolikus-e?

– Az hát. Megvan a keresztlevele. Varsóban született. A neve Csákó
Magdaléna. Hát kell a gyerek, vagy behívjam Müllernét?

– Van valami kis öröksége? – érdeklődött Huberné.

A gyám az írásai között lapozgatott.

– Van. Egypár ezüstös cipellő, egy üveggyöngyből való királyi korona,
egy arany liliomokkal hímzett selyemkendő – ez megér öt tallért is! – és
egy pávatollas legyező.

Huberné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, miféle asszony lehetett ennek a gyermeknek az édesanyja?

Az árvagyám komoly, szinte már ünnepélyes arccal mondta:

– Huberné asszony, nekem kötelességem, hogy megmondjam az igazságot.
Ennek a gyermeknek az édesanyja táncosnő volt.

Huberné elsápadt.

– Táncosnő? Akkor nem kell. Csak vigye a Müllerné. Majd hogy nekem
egyszer csak elkezdjen ugrabugrálni és szégyent hozzon az én becsületes
házamra! Vigye a Müllerné.

Müllernével azonban baj volt. Neki már fölajánlották a gyermeket és ő
fölháborodással visszautasította.

– Nézze, Huberné, – mondta az árvagyám, aki mindenáron szabadulni akart
a gyanús porontytól, – ez a gyermek komédiás-gyermek, de éppen azért
akarja a nemes tanács egy istenfélő és erőskezű asszonyságra bízni. És
mivel tudjuk, hogy az ilyen gyermekkel több baj szokott lenni, mint a
rendes szülék gyermekével, tehát a tanács kivételesen föl fogja emelni a
gyermek hozományát és harminc tallér helyett negyvenet fizet magának.

Huberné némi rábeszélés után elvállalta a gyermeket.

Mikor meglátta az asztalon a sok fényes Mária Terézia-tallért, hirtelen
föllelkesedett és azt mondta, a nemes város csak bizzék meg benne, ő ért
hozzá, hogyan kell az ilyen kis mákvirággal elbánni.

Azzal karjára kapta Magdalénát és elment.

*

A Három perec-utca legújabb lakója nagyon csöndes kis leány volt. A
szomszédok tulajdonképpen csak egypár esztendő múlva vettek róla
tudomást, mikor már akkorka volt, hogy egyedül tudott körültötyögni a
házban. Napközben rendesen az ablakban csücsült és magában zümmögve
nézte az utca nevezetességeit, a kis fiúkat és a kutyákat, még
szivesebben a galambokat és a fecskéket.

Huberné, aki hitt az átöröklésben, a komédiás-gyermek illedelmes
viselkedése mögött valami lappangó alattomosságot sejtett.

– Alamuszi macska nagyot ugrik, – mondta. És mindjárt hozzá is tette: –
No hiszen csak próbáljon nekem ugrani!

Magdaléna azonban egyelőre nem ugrott még. Sőt egypár esztendő múlva még
maga a szigorú elvü Müllerné is kénytelen volt elismerni, hogy Huberné
ugyan jól járt a leánnyal. Mert szorgalmasabb és ügyesebb kis cselédet
képzelni sem lehetett volna. Hajnalban talpon volt és mire Huberné
fölkelt, már kész volt a reggeli. És mialatt az asszonyság a piacon
szórakozott, ahová épp olyan pontosan ellátogatott, mint a római polgár
a fórumra: azalatt Magdaléna rendbe hozta a kis lakást és elkészítette
az ebédet.

Ámbár jó kis cselédnek indult, a végzet még sem akarta, hogy
Magdalénából cseléd legyen, hanem kisasszonyt csinált belőle, még pedig
varrókisasszonyt. Huberné ugyanis észrevette, hogy a kis leány ügyes a
kézimunkában és hogy van néminemű veleszületett ízlése is és azért a
Katzbauer nővérek varróiskolájába járatta. A nevelőanya úgy kalkulált,
hogy Magdaléna egyszer majd szép pénzt kereshetne a vármegyei gazdag
földesasszonyok és a puccos követnék révén.

Ezekre a semmiségekre azonban kár több szót vesztegetnünk.

Magdaléna igazi élete a tizenhatodik születésnapjával kezdődik.

Mint azok a vízi virágok, amelyek bimbózásuk korát a tó fenekén töltik
és csak akkor bukkannak föl a verőfényes víz szinére, mikor már
fesledezni kezd a virágjuk: Magdaléna ezen a nevezetes napon váratlanul
fölfedezte a világot és a világban önmagát. Észrevette ezen a napon,
hogy a juniusi verőfény édesen süti a bőrét, hogy a verebek szerelmesen
csiripelnek a tetőereszen, és hogy az ablakban nyíló rezedának jó szaga
van.

És ekkor kék szalagot kötött a hajába és ha azontúl a varróiskolában
valami verset hallott, amelyben csillagról, örökkévalóságról, halálról
vagy hasonló szép dolgokról esett szó, azt rögtön lemásolta egy darab
papirosra és otthon elásta a fehérneműje alá, mint a kutya a csontot.

Ennek a nagy változásnak Nagy Miklós volt az oka, aki ezen a juniusi
reggelen így szólt a leányhoz:

– Magduska, neked tulajdonképpen csinos szemed van.

A nagybükkönyi Nagyok közül való úrfi volt, tekintetes Csajághy követ
uramnak, a bikaszavú bús honfinak jurátusa. Fél esztendeig volt
szálláson Huberné asszonynál. Szép, vékony ifjú volt, nagyon ékesen
tudott beszélni a hazáról és a szabadságról, ha pedig vasárnap délután
megeresztette a tremolázó baritonját és nótázni kezdett, akkor a Három
perec-utca minden fehérszemélye visszafojtott lélekzettel hallgatta.

Miklós úrfi tehát észrevette, hogy Magduskának szép szeme van és az
ostoba kis tavi virág azt hitte, hogy most elérkezett az ő órája,
fölbukott a víz szinére és áhitatosan az úrfi felé kinálta magát, hogy
tessék engem a dolmányára tűzni.

A jurátus sokkal eszesebb fiú volt, semhogy észre nem vette volna, de
sokkal tisztességesebb is volt, semhogy komolyan vette volna a kis
fruska forró rajongását. Megelégedett hát annyival, hogy egyszer-kétszer
apailag megcsipkedte Magdaléna rózsás állát és hogy a cimborái előtt
egypár mulatságos megjegyzést tett a kis hóbortosra.

Egyszer kissé kapatosan jött haza valami ifjúsági mulatságról és ekkor
nyegle jurátus szokás szerint ugratni kezdte a leányt.

– Magduska, ha jól viseled magadat és szép fényesre keféled a csizmámat,
akkor még a feleségem is lehetsz. Másfél esztendeig kell csak várnod,
akkor már meglesz a diplomám. Fiskális leszek Pozsonyban, te pedig
tekintetes asszony léssz. Nincs a mi dolgunkban semmi hiba, hiszen te is
nemes ember lyánya vagy. Már ki is néztem, hogy hol fogunk mi ketten
lakni. A Csapi-út elején van egy pitvaros ház. Arról ismerheted meg,
hogy a tető ormán csillagos buzogány van, a pitvarán meg öreg szőlőtő
kapaszkodik föl. Nézd meg, tetszik-e?

Magdaléna nem volt éppen ostoba leány, legalább nem ostobább a többi
tizenhatesztendősnél, de akkoriban minden csodát el lehetett vele
hitetni, – hogyisne, hiszen az élete maga is olyan meglepő, csodálatos
és édes volt.

A szomszéd leányok sokat mulattak rajta, _tekintetes asszony_-nak
csúfolták és az egész Három perec-utca összefogott, hogy a bolondját
járassa vele.

Ő pedig fölcicomázta magát mindenféle cifra kacattal, Hamupipőke szelid
büszkeségével lépkedett az utcán és titokzatosan mosolygott: várjatok
csak, hej, a végén ki fog sűlni, hogy ki volt közülünk a nagyobbik
bolond!

És azután?

Egyszerre vége lett. A mesekút elapadt. Ennek is, mint a mesében, a
király volt az oka. A király ugyanis hazaküldte a veszekedő pozsonyi
követeket, a bikahangú, bús Csajághy úr is bepakkolta a prémes mentéjét
meg a tajtékpipáit és elhajtatott a csengős négyesével, huszárjával a
bakján, jurátusával a kis ülésén.

A jurátus már nem búcsúzhatott el Magdalénától, de három márjás huszast
és egy piros selyemkendőt hagyott vissza neki, hálából, hogy mindig
olyan rendesen kifényesítette a csizmáját. A három huszast Huberné
megtartotta magának, – gyermeknek nem való a pénz! – a piros keszkenőt
azonban odaadta Magdalénának.

Sem a bikahangú Csajághyt, sem a baritonhangú jurátust nem látták többet
Pozsonyban.

Hét esztendő mulva Fieber mézeskalácsosmester, akinek boltja volt a
Három perec-utcában, azt az ujságot hozta az egri nagyvásárról, hogy
látta Huberék jurátusát. Nagyúr lett belőle, gazdag feleséget vett a
kovacsóci Kovács-familiából és ezen a réven atyafiságba jutott az
érsekkel is.

Magdaléna a legközelebbi vasárnap délután, mikor ráérő ideje volt,
kiment a Csapi-út elejére és megállott a fehér ház előtt, amelyet arról
lehetett megismerni, hogy csillagos buzogány volt a tetején és vastag
szőlőtő kúszott föl az ormára.

A háztetőn, a csillagos buzogány mellett, galambok turbékoltak, az
elvadult kertben nagy bokrokban virított az oroszlánszáj és a
gyűszűvirág, a pitvar alatt pedig egy fiatal asszony ült és a gyerekét
szoptatta.

A ház valami uraságé volt, amely Bécsben lakott; a fiatal asszony, aki a
pitvaron ült, a házmester felesége volt.

– Hát te már megint itt vagy, tekintetes asszony? – kérdezte az asszony,
mikor megpillantotta Magdalénát.

– Itt vagyok, – mondta a leány halkan.

– Nagyon tetszik neked a mi házunk, hogy olyan sokat nézegeted?

– Tetszik.

– Talán meg akarod venni, mi?

– Most már nem fogom többet nézni, – válaszolt Magdaléna.

Azzal már sarkon is fordult és lesietett a Dunához.

A parton megállott és sokáig nézte a vizet. Kissé elszédült, és úgy
rémlett neki, mintha sunyi tekintetű emberi arcokat úsztatna az iszapos
víz.

Valaki meglökte a karját. Fieber úr volt, a mézeskalácsos.

– Ne nézd olyan sokáig a vizet, – mondta komolyan. – Az nem jó. Ha
sokáig nézed, még kedved kerekedik, hogy beleugorjál.

Hiszen kedve az lett volna, csak bátorsága nem volt.

Mikor azonban este belefeküdt az ágyába, mégis úgy gondolta, hogy jobb
volna a Dunában feküdnie, mint itt.

*

No nézd! Hitted volna ezt? – A Három perec-utca asszonynépe visítani és
hápogni kezdett az irigy csodálkozástól: a félkegyelmű kis Magdalénának
milyen szerencséje akadt!

Ha nem is fiskális kérte feleségül, mégis pozsonyi mester volt a kérője,
ami a Perec-utcában talán több is a fiskálisnál. Fieber úr, a
mézeskalácsos… Túl járt már a harmincon, özvegy ember is volt, de
nagytekintélyű férfiú volt és szőleje is volt a hegyen.

Mivel templomi viaszgyertyákkal kereskedett, erősen a papokhoz szított,
eljárt a vecsernyére, a processzión pedig ő vezette az éneket. Az
ábrázata különben olyan sárga volt, mint a viasz, amelyből virágos
gyertyáit öntötte.

Azt mondta Hubernénak, hogy Istennek tetsző dolgot vél művelni, ha
keresztény házába fogadja az apátlan árvát.

Mikor ezt mondta, a tekintete végigkalandozott Magdaléna gömbölyödő
vállán…

Huberné elsírta magát, annyira meghatotta Fieber úr önzetlensége.
Magdalénát nem is kérdezte senki. Ő pedig nem mert hozzászólni a
dologhoz. Mit is szólhatott volna? Mindenki olyan természetesnek
tartotta, hogy két kézzel kap a nagy szerencse után. Sőt ő maga is
természetesnek vélte.

A mézeskalácsos azt mondta, hogy nem kell kelengyét varratni, megvan még
a meghalt asszony minden fehérruhája, majd azt viselje Magdaléna.

Huberné, akin akkoriban valóságos lakodalmi mámor vett erőt, egypárszor
átvitte a leányt a Fieber-házba. A mester a pincétől a padlásig mindent
megmutogatott nekik. A francia király sem lehetett büszkébb a házára,
mint a mézeskalácsos volt a magáéra. Édességet hozott nekik és bevezette
őket a hálószobába. Egészen sötét szoba volt, fanyar birsalmaszag érzett
benne. A rámás két ágy egymás mellett állott. Az ágy fölött szent kép
függött a falon, Szűz Máriát ábrázolta, éles kardokkal a vérző szívében.

Magdaléna biztosra vette, hogy a lakodalomig még történni fog valami,
valami, ami elhárítja tőle a veszedelmet. Néha imádkozott is a
Boldogasszonyhoz, hogy segítsen rajta, bár maga sem tudta, hogyan volna
ez lehetséges. Az esküvő napjáig azonban nem történt semmi.

Délben kellett volna a templomba menniök és Fieber úr korán reggel már
magára vette acélgombos ünneplő kaputját és átjött a menyasszonyához.

Egyedül találta Magdalénát és ekkor erőszakkal a szájára tapasztotta
sárgafogú, vizes száját. Magdaléna a birsalmaszagú szobára gondolt és a
vérző szívű Szűz Anyára, azután ellökte magától Fieber urat és az ajtó
felé szaladt.

– Hová mégy? – csodálkozott a mézeskalácsos.

– A templomba. A csodatevő Mária-képhez… Egyedül akarok ott imádkozni.

Az istenfélő Fiebernek tetszett az ötlet.

– Eredj. Ma utoljára imádkozol egyedül, mert ezentúl mindig együtt
megyünk a templomba.

A leány azonban nem a templomba ment, hanem megint leszaladt a Dunához.
Pedig előre tudta, hogy hiába megy, ma sem meri megtenni. Nem is tette
meg, csak nézte a vizet, miközben gyors léptekkel szembe szaladt a
vízfolyással. Hamarosan a Várhegy alatt volt és kiért a városból.

A vámon túl kis csapszék állott, a csapszék előtt hatalmas, sárga
postakocsi vesztegelt. Valami baja eshetett a kocsinak, mert egypár
ember foglalatoskodott körülötte. Az utas is ott állott és úgy lármázott
és toporzékolt, mint valami nagyúr. Magas ember volt, bolyhos
köcsögkalapot és sokgallérú, dohánybarna felöltőt viselt.

Most egyszerre sarkonfordult és Magdaléna meglátta az arcát – a leány
azt hitte, hogy menten meghal boldog rémületében – az ő jurátusa volt,
Nagy Miklós…

Az utas is észrevette a leányt. Az arca egyszerre csupa mosoly lett,
megemelte a kalapját és délceg táncléptekkel közeledett feléje…

Nem, nem Nagy Miklós volt, de hasonlított hozzá. Nem is nagyon, csak
éppen felületesen, első látszatra… Az utasember nagyobb, izmosabb és
öregebb volt, mint a jurátus. A viselkedése és a hangja is egészen más
volt. Egészen más.

– Hová siet, bájos kisasszony? – kérdezte az idegen.

Magdaléna megállott előtte és ráemelte szomorú, nagy szemét.

– Nem tudom, – mondta halkan.

– Nem tudja? Akkor engedje meg, hogy egy nemesember, akinek nevét egész
Európában tisztelik és becsülik, fölajánlja önnek lovagias szolgálatait.
Ha nem tudja, hogy hová megy, akkor mindegy, hogy hol van. Lássa, én a
pillanatnyi elhatározások embere vagyok. Ne csodálkozzék tehát, ha azt
az ajánlatot teszem önnek, hogy jőjjön velem Bécsbe.

– Bécsbe? Oh, Istenem, mit csináljak én Bécsben?

A híres, nagy város gondolatától is elszédült a kis leány.

– Ugyanazt, amit itt csinál. Ha egyéb dolga nincs, akkor
társalkodónőmnek szerződtetem.

Magdaléna lehajtotta a fejét.

– Én egyszerű varróleány vagyok. Meg sem értem, amit nekem mond.

– Az nem baj. Nálam a társalgás abból áll, hogy magam beszélek. Nagyon
szeretek beszélni, különösen a postakocsiban. Önnek nem lesz egyéb
dolga, mint hogy türelemmel hallgassa a fecsegésemet.

A kocsis időközben már nyeregben ült. Egy borotváltképű lakáj lépett a
dohánybarna úrhoz és mély kracfusszal jelentette:

– Báró úr, kérem, a kocsi rendben van.

A báró a hintóhoz lépett és Magdaléna felé nyujtotta kezét.

– Nos, kisasszony, velem jön? Vagy talán olyan szálak kötik Pozsonyhoz,
amelyeket nincs ereje elszakítani?

Magdaléna a mézeskalácsos sárga fogaira és a birsalmaszagú szobára
gondolt… Azután lehunyta két szemét, mint aki fejest készül ugrani a
vízbe és kissé elhalványodva mondta:

– Megyek.

A következő percben már vidám kürtszó mellett ügettek a bécsi
országúton.

Olyan volt, mint az álom…

– Mi az ön neve, bájos gyermekem? – kérdezte később a báró.

Magdaléna megmondta.

– Többet nem is kérdezek. Ön szeretett, csalódott és bánatában világgá
szaladt, punktum. Az árnyalatok jelentéktelenek és azért nem is
érdekelnek. Sokkal fontosabb, hogy ön megtudja, ki vagyok én. Én báró
Paulusz Kamilló vagyok. Ha azt mondom, hogy báró vagyok, ez azt jelenti,
hogy legalább is ezer tallér van a zsebemben. Ha kevesebb a pénzem,
akkor csak lovag vagyok. Ha meg üres a zsebem, akkor egyszerűen csak
hallja maga Paulusz a nevem. Bevallom, hogy tegnapelőtt még szerény
táncmester voltam Pozsonyban. A sors azonban úgy akarta, hogy az este
éppen abban a pillanatban nyissak be a követek korhelytanyájára, mikor
egy kártyás nagyúr, aki már únta a játékot, azt kérdezte a társaságtól,
hogy ki tartja egy kártyalapra a bankot. „Tartom én!“ – mondtam. Ha
veszítettem volna, kidobattam volna magamat, mert, miként szerencsém
volt említeni, egy vörös garas sem volt a zsebemben. Én azonban nyertem
és most abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy négy lóval mehetek
Bécsbe és Pozsony legszebb szemű leányát tisztelhetem utitársamként.
Ennyiből is tudhatja, hogy ki vagyok. Az élet katonája, aki örökös
párviadalt vív a szerencsével. Olykor földre terít a vak istennő, olykor
azonban én kerekedem felül. Reménylem, hogy most Bécsben végre döntő
győzelmet fogok aratni. És reménylem, hogy ön, kedves Magdaléna, ebben
nagy segítségemre lesz.

– Én? – csodálkozott Magdaléna. – Hiszen én nem értek semmihez, én csak
afféle ostoba, vidéki leány vagyok.

– Ön nem ostoba, csak tapasztalatlan. A tapasztalatlansága csak úgy
sugárzik minden pórusából. De ez megfizethetetlen tulajdonság. A
tapasztalatlanság bizalmat kelt és nekem szükségem van az emberek
bizalmára, mert az én mesterségem az, hogy készpénzre váltom föl
embertársaim bizalmát.

Magdaléna nem igen értette ezt a dolgot, de a báró úr nem is magyarázta
tovább, hanem se szó, se beszéd, egyszerre csak szájon csókolta a
leányt.

– Szükséges, hogy megbarátkozzunk egymással, – magyarázta.

Magdaléna úgy vélekedett, hogy az ő mostani helyzetében illetlenség vagy
legalább is furcsaság volna, ha büszkének akarná magát mutatni. Nem is
volt hát büszke. Sőt mivel sikerült magával elhitetnie, hogy báró
Paulusz mégis csak hasonlít az ő egykori juristájához, könnyes szemmel,
de mohó ajkkal vissza is adta neki a csókjait.

Bécsben a Lammban vettek szállást. Paulusz ki akarta bérelni az egész
emeletet és csak nagynehezen elégedett meg három szobával.

– Pozsonyban ellopták feleségemnek, a bárónénak nyolc kufferját, –
panaszolta a fogadósnak. – Tetőtől talpig ujra föl kell ruháznom.
Hozzanak divatárusnőket és varrónőket. Kalapokra, főkötőkre, ruhákra,
fehérneműre, csipkére, selyemre, harisnyára és cipőre lesz szüksége… A
fodrásznő is jőjjön és az esernyőcsináló is… Női órát, karpereceket és
gyűrűket is kell vennünk. Mindent, amire szüksége van egy arisztokrata
hölgynek, hogy meg ne szólják az udvarnál.

*

Báró Paulusz Kamilló derék és kellemes úriember lett volna, ha mindig
lett volna pénze. Sajnos azonban a tallérok olyan hirtelen olvadtak el a
kezében, mint a májusi hó és ha nem volt pénze, akkor többnyire igen
alávaló fickónak mutatta magát. Ezért azonban az törjön fölötte pálcát,
aki megpróbálta már a nyomorúságot és akkor is meg tudott maradni
kellemes embernek.

Ő állandó harcban volt az élettel és mivel az élet nem igen válogatott a
bunkósbotokban, amelyekkel fejbe ütötte, tehát Paulusztól sem lehetett
megkövetelni, hogy kifogástalan lovag módjára vívjon.

A báró szeretett hamisan kártyázni, de azért a szélhámosság egyéb
mesterfogásait sem vetette meg. Mielőtt összeállott volna Magdalénával,
széles körben ismert házasságszédelgő volt, mellékesen öreg dámáknak
ifjító italt adott és pörlekedő polgároknak udvari protekciót igért,
olykor pedig mint a szerelmesek alkalomszerző pártfogója lépett föl.

Tulajdonképpen azért csalta az emberiséget, mert nagyon szeretett volna
becsületes ember lenni. Volt egy kedves álma: összeharácsolni annyi
pénzt, hogy földbirtokot szerezhessen és hogy tisztességes emberként
élhessen tisztességes emberek társaságában.

Egyszer-kétszer már olyan magasra fölkapaszkodott a parton, hogy még
csak egy lépést kellett volna tennie és örök időkre szárazon lett volna.
Az utolsó lépést azonban sohasem tudta megtenni, a döntő percben mindig
visszacsúszott megint a pocsolyába. És szomorú szívvel elülről kezdte
megint a kapaszkodást, hazudozásait és szélhámoskodásait.

Bizonyos, hogy az ilyen ember tehetségében valami hiba van. Paulusznak
az volt a baja, hogy túlságosan eszes és nagyon is ügyes volt. Ha idegen
emberekkel ismerkedett össze, akkor úgy elárasztotta őket a
szeretetreméltóságával és az elmésségével, hogy azok azt mondták
magukban: no, ez valami nagy lókötő lehet. Ha meg leült kártyázni, akkor
olyan szédítő ügyességgel osztotta a lapot, hogy hideg borzongatta végig
a partnerei hátát.

Szegény Paulusz úgy járt, mint az egyszeri álarcos ember, akinek valami
gazkópé a hátára írta a nevét. Hiába maszkirozta magát bárónak és
nagyúrnak, a vízfejű nyárspolgárok is mindjárt tudták, hogy kivel van
dolguk. Hiszen ha egy kicsit ostobább és ügyetlenebb lett volna, akkor
alkalmasint jobban boldogult volna.

A vidám császárvárosban igen változatos életet éltek ketten
Magdalénával. Paulusz leginkább a magyar földesurak társaságát kereste,
akik azért jöttek Bécsbe, hogy túladjanak a gyapjú árán. Ha Kamilló úr a
kártyaasztal mellé kaphatta őket, akkor nagyon hamar ellátta a bajukat
és akkor patakokban folyt a _sampányer-bor_ és Magdaléna gyémántsmukkot
kapott…

Kártyán rendesen nyert a báró, billiárdon azonban többnyire vesztett. A
Két törökhöz címzett kávéházban katonatisztek tanyáztak, azok tíz
tallérral fogadtak meg egy-egy lökést és gyakran egy éjszakán át
elszedték a pénzt, amit Paulusz egy héten át összenyert a magyaroktól.
Paulusz nagyon szeretett a tisztek közé járni, mert kámerádnak
szólították és úgy tettek, mintha elhinnék neki, hogy ő is szolgált a
svalizsereknél.

Ha a báró vesztett, akkor Magdaléna gyémántjai megint a zálogoshoz
vándoroltak. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy a báró a
pénztelenség napjaiban rettenetesen gorombán bánt a hölgyével.

Magdaléna persze sokkal tudatlanabb volt a világ dolgaiban, semhogy
figyelemmel tudta volna kísérni Paulusz hódító hadjáratának győzelmeit
és vereségeit; de Paulusz szemében éppen a tudatlansága volt a
legnagyobb erénye. A merengőszemű, duzzadtszájú, ártatlan kis birkaarca
állandó alibiként és enyhítő körülményként világított a Paulusz Kamilló
cinikus és elmés kalandorpofája mellett.

Mindenszentek napja emlékezetes lett Magdaléna életében, mert akkor
verte meg első ízben a báró.

Ennek az ifjú Hohenstein herceg volt az oka. A herceg egypár napig úgy
viselkedett, mintha szemet vetett volna Magdalénára és Paulusz ezt a
biztató körülményt úgy kívánta fölhasználni, hogy a szállóbeli lakásán
pezsgős vacsorát és utána egy kis faraó-bankot rendezett a herceg
tiszteletére.

Hohenstein megette a vacsorát, megitta a pezsgőt, megnevette Paulusz
élceit, egypár bókot is súgott a Magdaléna rózsás fülébe, mikor azonban
a házigazda a kezébe vette a kártyát, a hercegnek hirtelen eszébe
ötlött, hogy a nagynénje várja és sietve elvonúlt.

Paulusz tajtékzott dühében és mivel úgy vélekedett, hogy Magdaléna
riasztotta el ügyetlen viselkedésével az aranyfácánt, a föntebb említett
erélyes rendszabályhoz nyúlt.

Egypár nap múlva egy Csanády nevezetű magyar gárdistát mutatott be
Magdalénának.

– Reménylem, most ügyesen fogsz viselkedni, – mondta Paulusz. – Ez is
gazdag fiú, ha nem is olyan gazdag, mint a herceg.

Afféle nótás magyar volt, szakasztott olyan tremolás baritonja volt,
mint Nagy Miklósnak, a pozsonyi jurátusnak. Abban is hasonlított a
jurátushoz, hogy bátor és bánatos dolgokat beszélt a haza állapotjáról.

Magdaléna akkoriban a szép gárdista képével aludt el és ébredt föl. Egy
nagyszerű, forró és ostoba rögeszméje támadt: hogy Csanády, aki annyira
más volt, mint mind a többi ember, meg fogja menteni Paulusztól.

Akkoriban megint sokat gondolt a pozsonyi házra, amelynek csillagos
buzogány volt a tetején…

Kamilló bárónak, aki föltétlenül megbízott a barátja gavallérságában,
nem volt kifogása ellene, ha Csanády olyankor is tisztelgett a báróné
előtt, mikor a báró maga nem volt otthon. És a szép gárdista hasznára
fordította Paulusz nemes bizalmát. Gyakran nótázott Magdalénának, még
gyakrabban a magyar hazáról beszélt neki.

Egyszer megcsókolta. És ekkor megint bekövetkezett a tavi rózsa csodája.
A kis virág hirtelen fölbukott a víz színére és boldogan odakinálta
magát a vakítóan lángoló nyárnak.

A nyári dicsőség vagy két hétig tartott. A szép gárdista, aki rendes és
komoly ifjú volt, becsületszóra kétszáz tallért adott kölcsön
Paulusznak, egy garassal se többet, azután, mivel újabban a katonai
szolgálat nagyon is igénybe vette, nem mutatta magát többet a
Lamm-fogadó emeletén. Pedig hogy várta Magdaléna, de hogy várta!

A báró megint dühös és goromba volt.

A farsangon egy álarcosbálon voltak a Sperlnél. Paulusz török basának
öltözött, Magdaléna pedig francia pásztorleánynak. Magdaléna nem akart
táncolni, pedig sokan kérték, hanem keresgélve járt a tarka sokaságban.

Végül megtalálta azt, akit keresett: a szép gárdistát.

Egész csapat katonatiszttel állott együtt a terem sarkában és elmélázva
nézte a táncot. Oly szép volt, oly előkelő és ah, oly mélabús.

Magdaléna, a fekete bársonymaszkkal az arcán, dobogó szívvel odasuhant
melléje.

És ekkor különös véletlen adta elő magát. Az urak éppen őróla
beszélgettek. Hallotta, amint Csanády a nevét említette.

– Magdaléna?… Igen… Egészen kedves… Egy kis rongy; se több, se kevesebb…
Hanem azért egészen kedves…

Egy órával később – fagyos, szeles éjszaka volt, – egy francia
pásztorleány botorkált végig a Wien folyó partján. Olykor megállott,
mereven nézte a hideg vizet, aztán megint tovább ment. Mikor rákiáltott
az éjjeli őr, megszeppent és azt kérdezte, hogy hol van a Lamm-fogadó,
mert ő ott lakik, de eltévesztette az útat.

*

A magas arisztokráciával és a katonatisztekkel nem lehetett semmi
komolyabb dolgot kezdeni, Paulusz úr tehát a bécsi polgársággal kezdett
barátkozni.

A gazdag háziurak fiai között voltak becsületes és stupidus gyerekek,
akik kitüntetésnek vették, ha tegeződhettek a báróval és ha
megcsókolhatták a báróné jószagú kis kezét. Sok pénzt ugyan nem kaptak a
szigorú erkölcsű apáiktól, egypár tallér erejéig azonban mégis eret
lehetett rajtuk vágni, egy kis baráti kölcsön vagy egy szerény pikéjáték
címén.

Paulusz Kamilló keserű szívvel kopasztgatta a burgercsemetéket. Úgy
érezte magát, mint a medve, mikor málnát szed.

A tavasszal lecsapott az istennyila.

Kamilló úr parancsot kapott, hogy haladéktalanúl jelentkezzék a
rendőrfőnöknél. Egy fölháborodott apa, akinek fia zálogba vitte a
családi levesmerőkanalat, hogy az árából virágot vehessen Magdalénának,
tette meg ellene a följelentést.

A hatalmas rendőrfőnök _Jupiter tonans_ zordon fenségével fogadta a
bűnöst.

– Ön Paulusz Kamilló?

– Parancsára, kegyelmes uram.

– A bejelentő-lapon ön így írta a nevét: Br. Camillo Paulusz. Mit jelent
a Br.?

– Br. Brunót jelent, kegyelmes uram. Ez a bérmaapám neve.

– Ön ellen az a vád, hogy jogtalanul használja a bárói címet.

– Tévedés, kegyelmes uram, én sohasem neveztem magamat bárónak.

– De mások annak nevezik. Az egész város bárónak nevezi.

– Ez nekem is föltünt már, kegyelmes uram, de erről én nem tehetek.

– Dehogy nem tehet! Nagyon is tehet! Tisztességes ember tiltakozni
szokott az olyan címzés ellen, amely nem illeti meg!

– Bocsánatot kérek, kegyelmes uram, én önt már egy féltucatszor neveztem
kegyelmes úrnak, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Pedig ön nem
kegyelmes úr.

A rendőrfőnök úgy elámult Paulusz szemtelenségén, hogy nyitott szájjal,
mereven kinyújtott kezekkel maradt előtte, mint az útmutató. A
jegyzőkönyvet vezető irnok pedig halálos ijedtségében a kalamáris fölé
görnyedt, mintha bele akarna bújni.

A nagyúr végül mégis levegőhöz és szóhoz jutott.

– Takarodjék! – mennydörögte.

Paulusz borús sejtelmek között vonúlt a szállására. Tudta, hogy a
kegyelmes úrral való ügye még nincs elintézve.

Az elintézést megkapta egy óra múlva, mikor is a rendőrség arról
értesítette, hogy Magdalénával együtt örök időkre kitiltja a
székvárosból. Huszonnégy órájuk maradt a pakkoláshoz.

Paulusz gondolataiban szemlét tartott a nagyobb európai városok fölött.
A szemle eredménye lesujtó volt. Alig volt hely, ahol már baja nem akadt
volna a rendőrséggel. Végül mégis eszébe jutott valami.

– A temesi bánságba megyünk! Az új ország, sok gazdag ember él ott és
senki sem ismeri közülök a nevemet.

Egy nem kicsinylendő geográfiai előnye is volt a bánságnak: közel esett
a török határhoz, ha az ember valami nagyobbszabású dolgot művelt,
egy-kettőre biztonságba hozhatta a bőrét.

Most már nekiláthattak az útikészülődésnek. A készülődés abból állott,
hogy Paulusz eladta Magdaléna ruháit, – az ékszerein már régebben
túladott, – hogy némi utipénzhez jussanak.

Keményen rázó parasztszekereken kocogtak végig nagy Magyarországon.
Magdaléna útközben azt tapasztalta, hogy Kamilló – talán a sors által
reámért megpróbáltatások léleknemesítő hatása alatt – igen jól bánik
vele és szépen beszél hozzá.

– Semmit sem ér az ilyen élet, Magdaléna. Torkig vagyok vele… Tudod, mi
kellene nekünk? Valahol vidéken egy csinos kis ház, kerttel, baromfival…
Rendesen megesküdnénk a pap előtt, azután békében élnénk… A multat
elfelejtenők, arról sohasem volna szó… Jóbarátságban élünk Istennel és
az emberekkel és tisztességes embereket nevelünk a gyerekeinkből… Ez
kellene nekünk, ugy-e, Magdaléna?

Magdaléna nem szólt semmit, a szeme száraz maradt, de a szíve
könnyezett. Hát persze, hogy ez kellene neki!

A régi álmai már széttöredeztek, bemocskolódtak, elkallódtak, – de talán
még össze lehet szedni belőlük egyetmást, a törmelékekből talán föl
lehet még építeni valamit…

*

Mikor már közel érték Temesvárt, stációt tartottak egy faluban. Kamilló
úr egyelőre otthagyta Magdalénát és egyedül ment be a városba. Körül
akart nézni.

Mire másnap visszajött, már tisztában volt a tervével. Ezúttal nem fog
babra játszani. Ezúttal nem fogja a szerencsét sokáig körüludvarolni és
körülhajlongni, hanem egyetlen gyors és goromba fogással üstökön
ragadja, aztán usgye, ki az országból!…

A támadás a város leggazdagabb polgárának fog szólani, Videczky
Flórisnak. Azok után, amiket Paulusz róla hallott, nagyon alkalmas
médium. Az ilyen magában élő különc gyanakodó természetű; Paulusznak
azért a színfalak mögött kell lappangania, az egész komédia Magdaléna
szólója lesz.

Magdaléna, mint tudjuk, vállalta a szerepet. Eleinte úgy mozgott és úgy
beszélt, ahogyan a láthatatlan rendező parancsolta. De azután kezdte
magát nagyon jól érezni Flóris úr házában. A tisztaság és a nyugalom oly
jólesően körülvette, mint az átfázott embert a meleg fürdő. Szeretett
volna alámerülni és eltünni ebben a kellemes elemben, hogy Paulusz
sohase találjon többet reá.

Sajnos, ez lehetetlen volt. A kalandor keze hosszú és kemény volt és
Magdaléna mindig ott érezte ezt a rettenetes kezet a nyakán.

Paulusz addig szorította és taszította előre, míg Magdaléna el nem
jutott a temesvári siralomház kecskelábú asztala mellé.

A város három különböző helyén három gyertya viaskodott a sötétséggel és
három ember virrasztott az éjszakában. Magdaléna, az auditor és Videczky
Flóris.

A két úr a maga puha ágyában feküdt, Magdaléna pedig a siralomház
kecskelábú asztalára hajtotta a fejét.

A három emberi test csendesen pihegett. A gondolataik azalatt lázasan
cikáztak a holdfényes égboltozat alatt, olykor össze is találkoztak,
összeütköztek, kergetőbe vették egymást és menekültek egymás elől, mint
az éjjeli madarak.

Az auditor, aki becsvágyó és lelkiismeretes hivatalnok volt, még
egyszer, újra átgondolta a bűnügy minden részletét. Visszalépett a
multba, mint a festőművész, hogy objektiv távlatból szemlélhesse a kész
festményt. Minden rendben volt; a bizonyítékok és a vallomás világosan
beszéltek; a bűnös az édesanyjától örökölte a romlottságot, aki csavargó
komédiásasszony volt.

Persze, persze, szép lett volna, ha Pauluszt is a rögtönitélő bírák elé
állíthatta volna, de mikor az auditor a kezébe kapta az ügyet, sajnos,
akkor a kalandor már túl járt a török határon.

Hajnalra a bűnös majd a hóhér kezébe, az irományok pedig a levéltárba
kerülnek és a Csákó Magdaléna bűnügye annak rendje és módja szerint el
lesz intézve. Ez a gondolat kellemes megnyugvással töltötte be a
rendszerető hivatalnok szívét.

Egy pillanatra mégis megjelent előtte Magdaléna ijedt és bájos arca… Az
auditor elnéző gyöngédséggel símogatta meg ezt az arcot. Szegény
kicsike! Ő igazán jó ember volt és tudott sajnálkozni az ilyenféléken.
Vannak jószívű mészárosok, akik gyöngéden megveregetik a kis bocit,
mielőtt elvágnák a torkát. De azért persze a mészáros nem hagyhat föl a
mesterségével, a boci pedig arra való, hogy elvágják a torkát.

Mikor az auditor ebben megállapodott, édesdeden el is szenderedett…

És Magdaléna –? Ő nem értett meg semmit és nem látott be semmit. Sőt nem
is haragudott senkire, inkább megtisztelésnek vette, hogy annyi komoly
nagyúr írt, beszélt és tanácskozott az ő dolgában.

Az ő együgyü lelke szakadatlanul önmaga körül keringett, mint a dongó az
üvegharang alatt, és kereste a kivezető útat. Tudta, hogy nem fogja
megtalálni, de azért csak tovább forgott, egyhangú, síró zümmögéssel.
Végül úgy beleszédült és belefásult a sírásba, hogy azt sem tudta már,
miért is sír tulajdonképpen.

Ismerős, régi képek siklottak el mellette… A Három perec-utca, a
baritonhangú szép jurátus, a pozsonyi fehér ház a búgó galambokkal, a
gyermekét szoptató asszony… Mit is akart ő tulajdonképpen ezekkel? Mit
is keresett?

Igen, most már tudta, hogy mit: a fehér ház pitvarában akart ülni, a
szép jurátus pedig álljon mellette, füstölő tajtékpipával a kezében, és
nézze vele együtt a kis pólyásgyereket, akit Magdaléna a térdén tart.

Mikor ezt kisütötte, boldogan elmosolyodott, mert úgy érezte, hogy most
már nincs is semmi baj, minden rendbe jött… De azután körülnézett és
föleszmélt, Bunkó hóhérra gondolt, aki most valahol a cigánysoron
köszörüli a pallosát és ekkor megint szepegni és sírni, keringeni és
keresgélni kezdett:

– Mi lesz velem, jaj, Istenem, mi lesz velem!

A virrasztók közül a harmadik, Videczky Flóris, szenvedett legtöbbet.
Nyitott szemmel feküdt ágyában, az éjjeli szekrényén két gyertya égett,
akár a koporsó mellett.

Mereven nézte a faliórát, a mutatója ijesztő gyorsasággal forgott körbe.
Az óra érces, mély zengéssel ütötte a negyedeket. Most háromnegyed öt
volt. Most öt. Egynegyed hat…

Flóris valami kegyetlenül fájó feszülést érzett a szívében. A fájdalom
minden óraütéssel fokozódott. Irgalmas Isten, meddig tarthat ez még?
Meddig bírja ki? Hat óráig! Pontban hatkor – ezt biztosan tudta, –
megszakad valami a mellében. A gyötrelmének akkor vége lesz, de neki
magának is vége lesz. Abban a pillanatban, mikor Bunkó pallosa lecsap,
Videczky Flóris is utolsót sóhajt.

Háromnegyed hat! Még egy negyed óra, még tizenöt perc…

A két gyertya már leégett és kialudt. Flóris valami jéghideg lehelletet
érzett. Egész testében reszketett. A foga is vacogott.

És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy Valaki van mellette. Nem látta, de
érezte. Valaki, aki erősebb mindenkinél. Aki mindent tud és mindent
megért és kezében tartja az ő és Magdaléna sorsát. A mult és jövendő
ura.

És a lázban szepegő ember viaskodni kezdett ő vele, mint Jákob az
angyallal.

Ő pedig enyhén engedett.

– Legyen a kívánságod szerint, ember. Engedek nektek egy második életet.
Kezdjétek újra.

Valóság, vagy lázálom volt a második élet? Vagy talán az első volt az?
Ha elmúlt – és ma már elmúlt az első és a második is – akkor mindegy,
akár valóság, akár álom volt.

*

Azon a hajnalon Videczky Flóris és Csákó Magdaléna álmaiba ugyanegy régi
kép világított bele halvány mécsesfénnyel.

Egy szigorú asszonyság, a gazdag vén Grálné, úgy, ahogyan a családi
képek ábrázolják, a bőrkarosszékében ül és fehér harisnyát köt… Mellette
a kopasz vén papagálya rosszkedvűen mondogatja: filou!

Az asztalnál két engedelmes kis fiú ült és csámcsogva itta a
csokoládékávét. Közbe lelkes pillantásokat vetettek az ezüstkosárban
levő holipnikre.

Grálné hol az egyik, hol a másik fiúcskát nézte. Szegény kis atyjafia
volt mind a kettő és ő elhatározta, hogy egyiket közülök úrrá fogja
tenni és ráhagyja a nagy Grál-vagyont.

De melyiknek hagyja, Videczky Péternek vagy Csákó Pistának? Egyik lehet
csak örököse, mert a Grál-vagyonnak együtt kell maradnia.

Végül is azt a kivezető útat találta, hogy döntsön a sors közöttük. A
földre ejtette a kötőpamutját. Amelyik fiú fölveszi és visszaadja neki,
azé lesz a vagyon.

A pamutgombolyag végiggurult a szőnyegen. A kis Videczky nem látta meg,
ő éppen kíváncsian és némileg megszeppenve nézte a kövér darázst, amely
a csokoládés csészéje körül zümmögött. A kis Csákó azonban tüstént
meglátta a gombolyagot, föl is vette, oda is adta a néninek.

– Isten így akarja! – mondta Grálné.

És mivel egy kissé mégis sajnálta a kis Videczkyt, a kijáró két holipni
mellé még egy harmadikat is adott neki.

A kopasz papagály is beleszólt a dologba, mondván: filou! – Ez Videczky
Péternek szólt, aki boldogan majszolgatta a holipnijét.

Csákó Pista kissé irigykedett a rokonára. Persze, akkor még nem tudta,
hogy ő a holipniért három városi házat, öt bánáti tanyát, készpénzben
pedig hatvanezer tallért fog kapni.

Ötven esztendővel az emlékezetes csokoládés ozsonna után kezdődött:




Magdaléna második élete

A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három
perec-utcából.

– Mondja, Huberné, tud maga gyerekkel bánni?

Ez a kérdés tulajdonképpen sértő lett volna egy tisztes polgárasszonyra
nézve, aki megszokta, hogy embertársai igénybe vegyék az ő segítségét a
születés első pillanatától elhalálozásuk órájáig, Huberné azonban mégis
erőt vett magán, mert tudni akarta, hová akar kilyukadni az árvagyám.

Ennyit válaszolt csak:

– Hogy tudok-e gyerekkel bánni? Én, aki Isten segedelmével öt gyereket
neveltem föl? Nézze meg őket, tekintetes úr, ha nem hisz a szavamnak,
valamennyien itt vannak Pozsony városában, egészséges, szófogadó,
istenfélő gyerekek, a legkisebbik is maga keresi már a kenyerét, inas a
Zapfl uram suszterműhelyében, igaz, hogy többet tehetnének az
édesanyjukért, de hát a mai fiatalságnak más jár az eszében, hiszen a
példaszó is azt mondja…

Az árvagyám az asztalra csapott.

– Hallgasson már!

– Van talán egy örökbe fogadni való árva? – kérdezte Huberné
meghökkenve.

– Van egy árvánk, de az nem örökbe fogadni való, legalább nem magának
való, Huberné, mert a híres nemes Csákó-familiából való és bár még csak
karonülő baba, mégis nyolcezer tallér évi jövedelme van. Érti?

Huberné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, hát mit csinál az a szegény féreg annyi pénzzel?

– Az az én gondom lesz, – válaszolt a gyám szigorúan. – A kisleányt az
én feleségem fogja fölnevelni. A feleségem a csallóközi
Csupor-familiából való leány, szegről-végről rokona is a Csákó-családnak
és a pozsonyi gróf úr meg a prépost úr tisztességesnek tartják, hogy a
kis árva rokonháznál nevelkedjék. Most az a kérdés, Huberné, hogy el
akar-e maga szegődni hozzánk a kis leány mellé. Pesztrája van már a
gyermeknek, magának csak az volna a dolga, hogy a pesztrára vigyázzon.

Huberné polgárasszony volt, sőt egy kis háza is volt a Három
perec-utcában, midőn azonban megértette, hogy minő szép bért kinálnak
neki, megalkudott patricius önérzetével és elfogadta az árvagyám
ajánlatát. Azt mondta, hogy nem is annyira a bérért teszi, mint inkább a
túlvilági jutalomért, melyet a vallás az árvák érdekében buzgólkodóknak
kilátásba helyez. Mellékesen pedig már fortyogott benne a buzgalom, hogy
ráncba szedje a pesztonkát, akit ugyan nem ismert, de akit előlegezett
bizalmatlansággal máris bestiának minősítette.

Hárfás úr, a városi árvagyám, bevezette Hubernét a feleségéhez.

A kis Csákó Magduska ott feküdt a diványon. Mellette állott a pesztra és
fenkölt arccal legyezte a gyermek arcát. Huberné összecsapta a két kezét
és olyan hangon, amelyen nagymisén a haleluját éneklik, kiáltotta:

– Jézus Mária, Szent József… hát ez gyermek? Hiszen ez nem földi
gyermek, hanem mennybéli angyal! Szakasztott olyan, mintha a nagytemplom
oltárképéről szökött volna ide! Éppen olyan szőke és olyan édes. És
milyen kövér a kis combja! Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy
ennek a gyönyörűséges kis jószágnak nincs már se apja, se anyja…

Nem folytathatta, mert Hárfásné asszony berohant az ajtón és újdonsült
nevelőanyai tisztjének első buzgalmában így szólt Hubernéhoz:

– Hát megbolondult maga, asszonyság, hogy így kiabál? Nem tudja, hogy
árt a gyermek egészségének, ha megzavarják az álmát?

Huberné különben önérzetes, sőt harcias asszonyság volt, de egyszersmint
igazságszerető is volt és mivel érezte, hogy ezúttal hibázott, hát nem
is vette föl az eléje dobott keztyűt, hanem töredelmesen sóhajtott és ég
felé emelte a szemét, mintha bocsánatot akarna kérni a jó Istentől, hogy
szinte majdnem megzavarta egy apátlan, anyátlan árva álmát.

*

Hárfás uram a következő hónapban lemondott a városi hivataláról. Nem
lehet egyszerre két urat szolgálni, mondta és a kis árva vagyonának
gondozása valóban sok dolgot is adott neki.

Úgy látszik, hogy Hárfásék akkoriban valami ismeretlen rokonuk után
örökséghez jutottak, mert kezdtek urasan élni. Nem szórták a pénzt, de
urasan éltek. A tekintetes asszony selyemruhában járt, a tekintetes úr
pedig fogatot tartott.

A kis árva ugyan igen jó színben volt, Hárfás azonban, aki féltő gonddal
vigyázott nevelt leányának egészségére, mégis úgy találta, hogy a vastag
városi levegő nem jót tesz neki és azért húsz esztendőre kibérelte a
Csapi-út elején levő kis kastélyt.

Ez a ház, amelynek pitvarára vastag szőlőtő kúszott föl és tetőgerincét
csillagos buzogányok ékesítették, régóta lakatlan volt már, a gazdája
valami hőbörtös mágnás volt, aki állandóan Bécsben élt.

Itt cseperedett föl a kis Magdaléna. Meg kell engedni, hogy Hárfásék
tejben-vajban fürösztötték és a széltől is megóvták volna kis arany
csibéjüket. Ha kocsikázni vitték, akkor a hintóban mellette ült a
nevelőanyja, szemben vele Huberné, a bakon pedig a pesztonka.

Ha szeszélyei lettek volna Magduskának, azokat is teljesítették volna, a
kisleánynak azonban nem voltak szeszélyei, csodálatosan szerény és
szelid gyermek volt. Egész Pozsony városa ismerte és szerette. A prépost
úr lelkipásztori kötelességének tartotta, hogy időközönkint meglátogassa
a kis árvát. Ilyenkor mindig ajándékot hozott neki, hol virágot vagy
gyümölcsöt a kertjéből, hol mézet a méheséből.

Később mestereket járattak Magduskához. Nem tanult valami könnyen, de
szorgalmas és rendes gyermek volt és egypár esztendő múlva már tűrhetően
fecsegett németül és franciául és jól is zongorázott.

Legtöbb kedve és tehetsége a tánchoz volt. Olyan könnyedén, olyan
kecsesen és annyi szenvedéllyel táncolt, mint valami holdvilág-tündér. A
tánc különben öröklött tehetsége volt, mert az édesanyja a bécsi opera
ballerinája volt, persze csak addig, míg Csákó úr, aki ifjú éveiben a
nemesi testőrségnél szolgált, meg nem szerette, feleségül nem vette és
földesasszonyt nem csinált belőle. (Ez különben családi titok volt,
amelyről mostanában csak Hárfásék tudtak, ők pedig óvakodtak attól, hogy
tovább adják, mert hiszen ilyen dolog tönkretehetné egy leányzó egész
jövőjét.)

Magduska táncmestere egy Paulusz Kamilló nevű ember volt, egy kalandos
léhűtő, aki sokféle vizeken evezett már és legújabban Pozsonyban jutott
zátonyra. Paulusz ártalmatlan ember volt, csak sokat hazudozott, azt
állította, hogy ő valaha svalizsertiszt volt és fogadkozott, hogy
egyszer még földesúr lesz belőle. Magduska sokat nevetett rajta és
olykor egy fél tallért ajándékozott neki, vagy beprotegálta Hárfás
bácsinál egy-egy viseltes kabát erejéig.

Magdaléna igazi élete a tizenhetedik születésnapjával kezdődik.

Ezen a napon egy láthatatlan tündérkéz megérintette a leány szívét, a
szíve ekkor édesen zengeni kezdett, a harmónikus zsongás, amelytől a
kisleány eleinte nagyon megszeppent, dallá erősödött és ez az élet dala
volt.

A nevezetes napon, – ah, mily gyönyörű, nyári verőfényben ragyogó nap
volt! – Hárfásék a nevelt leányuk tiszteletére majálist rendeztek az
Au-ban.

A tekintetes úr gavallérember volt és táncosoknak meghívta az
országgyűlési ifjúság szinejavát. Bécsből két magyar gárdista is jött
extrapostán. (Ezt Fieber mézeskalácsosmester jelentette Hubernének, aki
a szomszédja volt a Három perec-utcában.) A gazdag leány híre, mint a
hársfavirág szaga, messziről vonzotta a méheket.

Huberné adta reá „az ő gyönyörűségére“ a soktunikás fehér tüllruhát,
amelyet a híres pozsonyi Katzbauer-nővérek külön a majálisra varrtak…

A derék Huberné akkor persze már nem volt Magdaléna dadája, hanem megint
a Három perec-utcában lakott és jurátusokat tartott kvártélyon,
nevezetes napokon azonban, így disznóöléskor, a tekintetes úr nevenapján
vagy szappanfőzéskor, mindig megjelent a Csapi-úti házban, hogy tettel
és jó tanáccsal bizonyítsa szolgálatkészségét és hogy végül egy fazékkal
vagy egy batyúval a hóna alatt vonúljon haza az urasági konyhából a
Három perec-utcába.

Huberné kiszedte a papilottokat Magduska loknis hajából, azután
összecsapta a két kezét és az ő halelujázó hangján úgy elkezdett
visítani, hogy a legények odakünn az oltóvödrök után szaladtak, mert azt
hitték, tűz van.

– Jaj, édes gyönyörűségem, milyen szép vagy te! Isten bocsássa meg a
bűnömet, de le tudnék előtted térdepelni, mint a festett Szent Cecilia
előtt a főtemplom oltárán. Ha meglát így az én kvártélyos jurátusom,
szegény Nagy Miklós, megszakad a szíve a szomorú boldogságtól. Szegény
ördög már is úgy oda van a sok epekedéstől, meg a nagy szerelemtől, hogy
nem tudom, mi lesz még vele. Nincs annak se éjjele, se nappala, mindig
csak verseket ír, néha meg egész nagy papiríveket telifirkál a te
neveddel, Magda, Magdaléna, Magduska, lángoló szíveket és szomorú
fűzfákat rajzol melléje, ha meg megereszti a szép hangját, akkor olyan
szomorú nótákat énekel, hogy sírva fakad minden vászoncseléd a Három
perec-utcában.

Huberné azzal hirtelen fölkapott vagy négyet-ötöt a szoknyái közül, az
utolsónak zsebéből kivett néhány aranyszegélyű, rózsaszínű papirlapot és
odaadta Magduskának.

– Na, lelkem, egypárat megint elcsentem a versei közül.

_Magdalénához, Egy érzéstelen szép márványképhez, Reménytelenség
búcsúsóhaja_ volt a költemények címe.

A versek nagy művészettel voltak leírva, a sorok kezdőbetűit piros
tintával rajzolta a szerző.

Látásból Magdaléna jól ismerte a Huberné kvártélyos úrfiát. Alkonyatkor
vagy vasárnap délután csak ki kellett néznie az ablakon, hogy ott lássa
a ház előtt a szép és szomorú arcú ifjút. Úgy állott ott, mint valami
hirdetőtábla, a homlokára volt írva: én szerelmes vagyok.

Azelőtt megesett, hogy a fiatal úr holdvilágos éjszakán ott nótázgatott
a Magduska ablaka alatt, a tekintetes úr azonban nem szerette az
ilyeneket és egy ízben szigorú trombitahangján lekiáltott a
szerelmesnek, hogy hallja, öcsémuram, becsülje meg jobban az én tisztes
házamat.

A jurátus familiája ellen ugyan nem eshetett kifogás, mert a híres
nagybükkönyi Nagyok közül való volt, a baj ott volt, hogy már a hetedik
nagyapja túladott a dominiumán és az ilyen szegény fráter ne vesse a
szemét a város leggazdagabb leányára.

– Ő is ott lesz? – kérdezte Magdaléna halkan.

Mert ha egyebet nem is, valami forró és részvétteljes kíváncsiságot
mégis csak érzett a jurátus iránt.

– Persze hogy ott. A tekintetes úr meghívta mind a jurátusokat. Két
napja fényesíti már a csizmáját és ma délutánra odarendelte a Havranek
borbélyt, hogy fölsüsse a haját. Aranyrojtos új nyakravalót is vett
magának…

Mikor Magdaléna a bácsi és a néni kíséretében az Au-ba érkezett, a
vendégek megéljenezték, a cigánybanda pedig rázendítette a
gránátos-indulót. Sok embert mutattak be neki, de ő egyiket sem látta, ő
egyáltalában nem látott, nem hallott semmit, csak irult-pirult és
rettenetesen szégyelte magát, mert ez volt az ő első szereplése a
nyilvánosság előtt.

Csak akkor szedte össze magát és akkor kezdte gyors és alamuszi
leánypillantásokkal a fiatal urakat mustrálgatni, mikor már ozsonnánál
ültek a nagy lombsátor alatt, amelyet a tekintetes úr építtetett külön
ez alkalomra.

Ozsonna után, miután a prépost úr egy könnyfakasztó, szép orációval
köszöntötte Magdalénát, megindult a tánc és az ünnepelt leányzó első
táncosa ő volt, a Huberné kvártélyos jurátusa. Igazán csinos fiú volt és
az aranyrojtos nyakkendője, meg a göndörre sütött haja jól illett a
barna magyar arcához. Jól is táncolt, bánatosan, elmerengő méltósággal,
miként ez egy hona állapotján búsúló jurátushoz illik. Nagy Miklós
különben úgy meg volt hatva, hogy egy okos szó nem jött ki a száján,
csak sóhajtozott és forgatta a szomorú, nagy szemét.

Magdaléna második táncosa egy bécsi gárdista volt, egy Csanády nevezetű.
Ő is szép fiú volt, a párducbőrével (akkoriban a gárdisták bálban is
alkalmatosnak találták a párducbőr-viseletét) és az Apolló-combjaival
jobban is tetszett Magdalénának, mint a Huberné kvártélyos jurátusa.

Paulusz Kamilló is ott volt a majálison, persze csak mint néző, – maga
is eljöhet, amice! mondta neki azelőtt való nap a tekintetes úr. A
táncmester a muzsikusokkal ült egy asztalnál. A siker, amit tanítványa
aratott, oly büszkévé tette, hogy később tökéletesen leitta magát. A
bőgőhordó cigány vitte haza a hátán.

Az Au-ban tartott majális talán mint az esztendő legsikerültebb pozsonyi
mulatsága élt volna tovább ama nemzedék emlékezetében, ha éjfél táján
sajnálatos botrány nem történt volna, ami sok izgalomra, pletykára, sőt
még véres duellumra is alkalmat adott.

Vacsoránál ugyanis Csanády, a szép gárdista, akinek mindössze csak két
napi szabadsága volt és akinek ennélfogva igen sietős lehetett a dolga,
rajta-rajta! tempóban kezdett udvarolni Magdalénának. Ő a gáláns Bécs
tanítványa volt és azt a bevált módszert alkalmazta, hogy sorra vette
hölgyének egyes testrészeit és azokat költői hasonlatok segítségével
kellő világításba helyezte.

Azt mondta:

– A nagysám haja olyan, mint a selyemféreg fonatja. A szeme bogara
olyan, mint az esthajnali csillag, a bőre olyan, mint a liliom levele…

Nagy Miklós, aki Magduska balján ült, növekedő fölháborodással hallgatta
vetélytársának ledér bókjait. Szerelmi bánatát még gyötrelmesebbé tette
hazafias keserűsége, mert ebben a hetyke katonában ő a gonosz
Ausztria-Bécs megszemélyesítőjét látta.

Csanády azalatt fokozatosan lejebb haladva, végül elérkezett a Magduska
lábacskájához. És az ő merészsége még ettől sem riadt vissza.

– Olyan parányi lábának tetszik lenni, mint a piskóta, – mondta.

De ezzel már betelt a mérték. A jurátus, aki eddig némán és szomorúan
ült a helyén, most a haragtól bíboros arccal fordult Csanády felé.

– Tiszt uram, – mondta élesen, – ilyesmi divat lehet a bécsi német dámák
közt, de nem divat magyar honleányok körében. Mert a magyar hölgy
büszkesége nem a lába, vagy valamely egyéb testrésze, hanem nemes
lelkületének eszményisége.

Erre a rendreutasításra már akkor készült, mikor Csanády még a Magduska
karjánál tartott, tehát volt ideje elmélkedni és azért is sikerült olyan
szépen a mondása.

A gárdista elsápadt, majd a párduckacagánya alá nyúlt és egy zsinóron
függő négyszögletű üvegdarabot vett elő, amelyet a jobbik szeme elé tett
és nagy művészettel fogott meg a pofacsontjával és a szemöldökével. Azon
keresztül nézte le a jurátust, miközben így szólt:

– Ejhah! Ez az ifjú tintanyaló talán leckét merészel nekem adni?

– Olyan leckét is kaphat ön a tintanyalótól, hogy nemcsak tinta, de vér
is folyik a porondon, – mondta sötéten a jurátus.

– Helyes, – mondta a gárdista, – tudok egy csöndes helyet a pozsonyi
szőlők fölött, ott holnap reggel közös sétát tehetünk.

A jurátus hideg főhajtással válaszolt.

Ebből föltünés lett. Az urakat fölizgatta, a hölgyeket megijesztette az
eset.

Másnap egész Pozsony a Hárfásék majálisán történt skandalumról beszélt.
Sokan, – különösen azok, akik joggal elvárhatták volna, hogy a
tekintetes úr őket is meginvitálja, ami azonban érthetetlen módon nem
történt meg, – sokan eltúlozva és kiszínezve mondták tovább az esetet.

Hárfás uram már korán reggel elment Csajághy követ úrhoz, aki mellett
Nagy Miklós patvaristáskodott, hogy jelentést tegyen neki a dologról. A
nagyhatalmú férfiú egyébként igen gorombán bánt a patvaristájával, azt
azonban semmiképpen sem volt hajlandó eltűrni, hogy más is bántsa az ő
jurátusát, azért lángoló haraggal rohant a policájra, hogy a
Tripartitumnak a nemes ember testi épségére vonatkozó szakaszait idézze
és hogy sűrű asztalcsapkodás között követelje a duellum
megakadályozását.

A policáj megtette azt, ami tőle telt: egy városi darabontot állított a
Nagy Miklós perec-utcai kvártélya elé. Mivel azonban meg volt írva a
sors könyvében, hogy Magduska piskóta-lábáért mégis vérnek kell folynia,
tehát a jurátus reggel átmászott a Fieber szomszéd udvarába, onnan
kisurrant a hátsó utcába, onnan pedig kiment a szőlőhegyre, amelynek
egyik félreeső helyén megtartották a páros viadalt.

A lovagias mérkőzés ugyan a gárdista győzelmével végződött, de a
győzelem gyümölcseit mégis a jurátus szedte.

Nagy Miklós ugyanis a duellumban olyan érdekes sebhelyet kapott a
homlokára, amelynél érdekesebbet semmiféle regényhős nem kívánhatott
volna magának. A vágás, amelyre ő később fürtjeinek diszkrét
elrendezésével irányította a közönség figyelmét, kecses ívalakban futott
végig a homlokán és némelyek azt a megfigyelést tették, „hogy bíborvörös
lesz, valahányszor indulatba jön az ifjú.“

– Egy hölgyért kapta, – mondták az emberek az utcán, miközben könyökön
taszították egymást, – egy hölgyért, akinek becsületét megvédte egy
pökhendi katonatiszttel szemben.

A bikahangú Csajághy szinte büszke lett az ő jurátusára.

– A kölyök jól odamondogatott annak a bécsi harkálynak. Igaz magyar fi
ilyen hangon beszéljen a bécsiekkel! Nem is tanulhatott egyebet az én
házamban.

Az esetet idővel még kiszínezték és kimélyítették. A távlatból szegény
Csanády a feslett és zsarnoki Ausztria, Nagy Miklós pedig a lovagias
magyar nemzet bajvívójává lett.

Miután ő szent felsége legkegyelmesebb elhatározásával szétkergette a
pozsonyi országgyűlést, Csajághy uram hazafias szereplésének színhelyét
áttette szülő vármegyéje gyűléstermébe, a jurátusa azonban elszegődött
bojtárnak egy pozsonyi fiskális mellé és a városban maradt. Nem tudott ő
már Magdalénától távol élni.

A rákövetkező farsangon a jurátusbál volt az első pozsonyi mulatság.
Nagyon szép bál volt, csak a kvádrillnál támadt némi zavar, ami érthető
is, mert nem Paulusz rendezte a táncot. Paulusz Kamilló még az ősszel
összekerült egy csomó italos követtel, akik nem ismerték és úrnak
nézték, azoktól egypár ezer tallért nyert kártyán, azóta báró lett és
Bécsben élt.

Magdaléna a jurátusával táncolta a négyest.

– Hej, Magda nagysám, miért nem szegény leány nagysád! – sóhajtotta Nagy
Miklós.

– Mért szeretné ön, ha szegény leány volnék?

– Mert akkor mondhatnék nagysádnak valamit.

– Érdekelne megtudni, hogy mit mondana nekem ön?

– Ha szegény leány volna, egészen szegény – bocsásson meg a vakmerőnek
tetsző föltevésért – ha bár cselédleány volna, akkor azt mondhatnám
nagysádnak: légy az én királynőm, az én istennőm…

Magdaléna mélyen elpirult, de nem a haragtól. Kissé elgondolkozott.

– Nagy úr, én ugyan nem vagyok szegény leány, de azért megengedem önnek,
hogy úgy beszéljen velem, mintha az volnék.

Egész Pozsony helyesléssel fogadta a szerelmi regény megnyugtató
befejezését, az egy Hárfás bácsi kivételével, aki annyira dühbe jött,
hogy majd megütötte a guta.

Egy hétig mindig azt kiabálta, hogy ő tiltakozik a házasság ellen,
Magdalénának három-négy esztendő előtt gondolnia sem szabad a
férjhezmenetelre és hogy a jurátus egy ravasz pénzvadász, Magduska pedig
háládatlan kigyó.

Ezt senki sem értette, pedig a tekintetes úr szempontjából nézve a
házasság tényleg korai volt még, mert ő, mint Magdaléna gyámja, ugyan
elég csinos birtokot szerzett magának Sopronmegyében, de új kastélyt is
szeretett volna építeni és ahhoz legalább is még három-négy esztendőre
lett volna szüksége. Most már mehetnek az ócska kúriába lakni.

Az esküvő azonban mégis megvolt.

A prépost úr eskette az ifjú párt és a pozsonyi gróf is megjelent,
aranyos üveghintón, fullajtárokkal és papagályzöld huszárokkal. A városi
céhek pedig, Fieber mézeskalácsos vezetése alatt, sorfalat állottak a
főtemplomtól a Csapi-út elejéig. És mindenki azt mondta, hogy sohasem
látott még olyan összeillő szép párt.

Az esküvő után Nagy Miklós azt a gyöngédtelenséget követte el, hogy meg
akarta tekinteni Hárfás bácsi számadási könyveit – micsoda könyveket?
hördült fel a tekintetes úr, – mintha a gyám nem is magyar nemesember,
hanem holmi fizetett cseléd lett volna.

Ezen örökre összevesztek és Hárfásék, a háládatlanság fullánkjával a
szivükben, elvonultak a sopronmegyei birtokra.

Az ifjú házasok a Csapi-úton levő kis kastélyban rendezkedtek be.

Magdaléna a közhangulat nyomásának engedve, lett a Nagy Miklós felesége,
az esküvő után azonban nagyon beleszeretett az urába. A szerelem, mint
valami gyönyörü meglepetés jött reá és a fiatal asszony testét-lelkét
lenyügöző, forró és ujjongó boldogsággá fokozódott.

A föld, amelyen eddig járt, hirtelen megnyilt a lába alatt és ő édes
rémülettel, ész nélkül zuhant a tüzes mélységbe, ahol minden semmivé
lett, csak a szerelem lobogott és világított titokzatosan.

Olyan boldog volt, hogy szinte megrémült a túlnagy boldogságától. Hogyan
érdemelte ő ezt meg?

Miklós is szerette az asszonyt, nagyon szerette, de azért nem
feledkezett meg a hazáról sem. Ez neki mindig nagy gyöngéje volt. Sőt
mivel most már szögre akaszthatta a prókátorságot és nem kellett
tyúkpörök után futkosnia, az ideje javát a közügyeknek szentelte. Sűrűn
szónokolt a vármegye termében és a közönség szívesen hallgatta, mert a
szép baritonhangja kellemesen rezgett a honfibútól, a kondor fürtöktől
körülfogott homlokán pedig nemes ihlet világított. A leglelkesebb
hallgatója persze Magdaléna volt, aki a boldog hitves büszke
alázatosságával ült a karzaton.

A Csapi-úti házban akkoriban sűrűn láttak vendégeket. A vármegye híres
férfiai – egy izben a pozsonyi gróf is eljött – körülülték Magdaléna
asztalát, sokat ittak és politizáltak és senki sem kételkedett benne,
hogy Nagy Miklósból egyszer még nagy ember lesz.

Két évig igen boldogan éltek. Magdaléna mind szerelmesebb lett, Miklós
úr pedig meghízott egy kissé.

Két év mulva megjelent náluk Tihanyi Judit.

Judit távoli rokona volt Miklósnak. Valószínü – bár ez a kérdés sohasem
tisztázódott – hogy süldőleány korában szerelmes volt a délceg
jurátusba, sőt nem lehetetlen, hogy gyerekfővel el is jegyezték magukat
egymásnak. Később azonban, mint mondani szokás: „az élet elválasztotta
őket egymástól“.

Magdaléna akkor hallotta először a leány nevét, mikor az hirtelen
árvaságra jutott.

– Mi lesz most már a nyomorulttal? Adósságnál egyebet nem hagyott reá az
apja, – mondta Miklós úr.

– Istenem, hát mi legyen vele? – heveskedett Magdaléna. – Hozzánk fog
jönni, punktum.

Akkoriban így szokták megoldani az árvaügyeket és Magdaléna boldog volt,
hogy eltalálta urának egy gondolatát.

A „kis árva“, akit az asszony anyai szívére akart ölelni, egész fejjel
magasabb volt Magdalénánál. Túl volt már első fiatalságán, de azért szép
darab nő volt, olyanféle, mint a görög tragédia muzsája. Bár láthatólag
az volt az igyekezete, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el
vendégszerető rokonai házában, mégis olyan feltünő jelenség volt, hogy
betöltötte az egész házat, sőt mondhatnók: a fél várost. A szegény kis
Magdaléna ijedten lapult meg mellette.

Tihanyi Judit azokhoz a nőkhöz tartozott, akikről azt lehetne mondani,
hogy kizárólag csak férfiaknak való nők. Az asszonyok ugyanis mindenkor
leküzdhetetlen bizalmatlansággal fogadták, a férfiak azonban, az öregek
épp úgy, mint a fiatalok, szívesen legeltették tekintetüket a klasszikus
profilján és szívesen melegedtek a szép szeme tüzénél.

Judit Magdalénával szemben szinte alázatosan viselkedett.

Miklós úrral szemben a hideg és méltóságos tartózkodás modorával
tüntetett. Ha magán érezte Miklós úr tekintetét, akkor valami mélabús
mártir-vonás jelent meg arcán és ha Miklósnak érzékeny lett volna a
lelkiismerete, akkor lelkiismereti furdalásokat érezhetett volna.

A vicispánné, aki nagyon okos asszonyság volt és szerette Magdalénát,
egyszer így nyilatkozott:

– Lelkem, én kidobnám azt a lyányt a házamból.

– Már mért dobnád ki? – csodálkozott Magda.

– Azt nem tudom, lelkem, de azért mégis kidobnám.

Judit szintén nagyon szerette a hazát. Híres politikus-családból
származott – az apjaura el is politizálta a dominiumát – és amit szépet
és lelkeset valaha írtak a hazáról, akár versben, akár prózában, azt ő
mind betéve tudta.

A vicispán – ellentétben élete párjával – nagyon szerette a leányt és
azt mondta, hogy olyan, mint a Patrona Hungariae.

A Csapi-utcai politikus-vacsoráknak Tihanyi Judit lett a muzsájuk. Ha
megjöttek az úri vendégek, kezet csókoltak Magdalénának, azután mohón
körülnéztek: hol van a kis Patrona? Voltak az urak közt nagyállású
férfiak, híres patrioták, akik félig tréfásan, de félig komolyan,
közügyeikben véleményt és tanácsot kértek Judittól. Judit meg is felelt
nekik – félig tréfásan, félig komolyan, leányzóhoz illő kedves
elfogódással – és Miklós úr szeme ilyenkor fölragyogott. Láthatólag
nagyon büszke volt az ő szép és eszes hugára.

Magdaléna, aki az ilyenfélékhez annyit se értett, mint a tyúk az
ábécéhez, csöndesen a himzése fölé hajolt – örökösen himzett – és azt
mondta magában: Jaj, Istenkém, de ostoba is vagyok én ezek mellett!

És szinte szepegett, hogy egyszer majd mások is meg fogják tudni, hogy
milyen ostoba ő.

– Lelkem, én mégis kidobnám azt a lyányt! – súgta neki a vicispánné.

Egyszer azután különös dolog adta elő magát. Magdaléna ozsonnán volt a
vicispánnénál. Abban állapodtak meg, hogy estefelé Miklós majd érte
küldi a hintót. Mivel azonban a többi dámák korábban mentek szét, Magda
nem várta meg a kocsit, hanem gyalogszerrel tipegett haza a
Csapi-utcába. Hiszen nem is volt messzi.

Otthon keresztül sietett a lakáson. A Miklós ajtaja előtt megállott.
Beszédet hallott belülről. A Judit zengő mély althangja:

– Vagy mindent, vagy semmit!

– Tehát: mindent! – szólt Miklós.

Magdaléna elmosolyodott. Micsoda bolondos dolgokat beszélnek azok?

Valamelyik cseléd megpillantotta az asszonyt és hangosan ráköszöntött.
Mire Magdaléna benyitott a szobába, már egyedül találta odabenn az urát.
Miklós ott állott az ablakban és nyugodtan szívta a meggypiros,
karcsúnyakú tajték-pipáját.

– Ilyen korán véget ért az asszonydiéta? – kedélyeskedett a gazda.

Magda az ámbitusra szolgáló másik ajtót nézte…

– Egyedül vagy? – kérdezte elborult arccal.

– Egyedül, édesem. Egész délután a hétfői beszédemre készültem.

– És Judit hol van?

– Igazán nem tudom. Egész délután nem láttam. Talán a szobájában…

Magdát egyszerre hideg rémület és undor fogta el, mintha varangyot
érzett volna a kezében…

Vacsoránál csak hárman voltak. Azok ketten vidámak és tüntetően
fesztelenek voltak. Magdalénának azonban úgy rémlett, mintha Judit
klasszikus vágású vonásait valami meleg, merengő kifejezés puhítaná meg,
és mintha Miklós úr állhatatosan kerülné a huga tekintetét.

– Jézus Mária, mit akarnak ezek velem? – rémüldözött magában az asszony.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy nyiltan szóba hozza a délutáni dolgot.
Megkéri őket, mondják meg neki, hogy mit akarnak vele. De persze még sem
volt hozzávaló bátorsága.

Az éjjel nem igen aludt Magdaléna. Másnap azonban már tudta, hogy mit
kell tennie. Az ura azelőtt többször is példálódzgatott vele, hogy jó
volna egyszer Bécsben farsangolni. Magdaléna eddig hallani sem akart
ilyesmiről, most azonban maga hozta szóba. Mégis meg kellene egyszer
nézni azt a híres várost. Ott legalább „lát valamit“ az ember és Miklós
is hasznos összeköttetéseket szerezhetne.

Miklós mindenbe beleegyezett. És ami furcsa volt: a dolog meg sem lepte.

– Amint akarod, kedves.

Később azt kérdezte:

– És – kit vigyünk magunkkal?

– Zsuzsit meg Palkót. Judit itthon marad és rendben tartja a házat.

– Jó lesz, nagyon jó lesz! – hagyta rá Miklós.

Judit sem mutatott semmi meglepetést, mikor beavatták a tervükbe. Maga
pakkolta Magdaléna holmiját.

– Szép ruhákat vigyél, Magdaléna. Azt akarom, hogy egész Bécs
beleszeressen az én Magdusomba.

Az asszony csak akkor sóhajtott föl megkönnyebbülten, mikor az ötlovas
útihintó már elhagyta a pozsonyi várhegyet. Úgy érezte, hogy valami nagy
veszedelemtől menekült meg.

Bécsben a Lammban vettek szállást, amely teli volt magyarokkal. Különben
az egész város teli volt magyarokkal. És mivel Bécsben csak az ment
úrszámba, akinek pénze volt és mivel minden magyar ember úrnak akarta
magát érezni, tehát ész nélkül szórták a pénzüket.

Palkó, a Miklós huszárja, egyszer egy rózsaszínü papirra nyomatott
névjegyet hozott a gazdájának.

_Br. Camillo Paulus._

Hát ez miféle szerzet?

– Csak nem az én pozsonyi tancmájszterom? – csodálkozott az asszonyka.

De bizony ő volt.

Aranygombos frakkot viselt, a fátermörderje a füle cimpájáig ért, a
szalmasárga keztyüjében pedig ezüstszürke, bolyhos köcsögkalapot
lengetett, midőn nagy gálánsan bepukedlizett az ajtón.

– Kisztihand, szép asszony, karsamadiner, tekintetes uram.

A nankingnadrágja olyan divatosan szük volt, hogy ijesztő volt reá
nézni.

Miklós elkezdett kacagni.

– Hát maga hogy jutott ehhez a maskarához, Paulusz?

Kamilló úr a széles selyempántlikán függő monokliján keresztül
végigmérte Miklós urat.

– Pardon, ez nem maskara, hanem legujabb párisi divat! Maskarában akkor
jártam, mikor elhitettem a pozsonyiakkal, hogy én egy szegény táncmester
vagyok… Azért követtem el akkoriban azt a bolondságot, hogy
megbosszantsam vele édesapámat, báró Paulusz Egont, aki a cseh
főnemesség leggazdagabb és leggőgösebb tagja volt… Svalizser-hadnagy
koromban elköltöttem egypár százezer forintot és apám, hogy kigyógyítson
a pazarlásból, koplaló-kurára fogott. De egy Pauluszt nem lehet
megtörni! Nemrégiben meghalt az öreg úr… Az urodalmait és a
várkastélyait nem vihette magával a családi kriptába és így én megint
visszacseppentem az uraságba. A hernyó pillangóvá vedlett. A pozsonyi
táncmester megint báró Paulusszá lett, a bécsi főrangú társaság
kedvencévé, az udvari bálok előtáncosává, főhercegek bizalmas barátjává…

A szózuhany valósággal megdermesztette Nagy Miklósékat. Paulusz pedig
tovább zuhogott és bugyborékolt:

– Hallottam, hogy itt méltóztatnak lakni a Lammban és mivel szomszédjuk
vagyok, ide siettem, hogy fölajánljam baráti szolgálataimat… Én ismerem
egész Bécset és Bécs ismer engem… Ha a tekintetes asszony főúri
szalónokba kívánkozik, akkor meg fogom ismertetni keresztanyámmal, az
öreg Lobkovicz hercegnővel és kuzinjaimmal, a kis Lichtenstein
hercegnőkkel… Ha azonban jobban kedvelik a népies mulatságokat, akkor
kimegyünk Kriauba, ahol nagyszerü mosónő-bálok folynak, vagy megnézzük a
favoriteni bikaheccet, vagy elmegyünk a Sperlbe…

Miklós úr ugyan egy percig sem hitt a Paulusz Kamilló uraságában, de
azért mégis megtűrte maga mellett, míg Bécsben voltak, mert
mulatságosabb udvari bolondot és ügyesebb kalauzt keresve sem
találhatott volna.

Paulusz legelső alkalommal, mikor Miklós tíz percre egyedül hagyta a
feleségével, minden szó és bevezetés nélkül térdrevetette magát
Magdaléna előtt. Az asszony igen megszeppent és csak akkor nyugodott
meg, mikor Paulusz kétszáz forintot kért tőle. A csehországi
jószágkormányzó felháborító pontatlansággal küldte a pénzt és Paulusz
trik-trakon kétszáz forintot veszített Leopoldusz főhercegnek.

Paulusznak szerencséje volt, mert Nagyék nem vágyakoztak sem az öreg
Lobkoviczné, sem a fiatal Lichtenstein hercegnő ismeretségére, akiknek
vendégszeretetét a táncmester oly szívesen fölajánlotta nekik.
Megelégedtek azzal, hogy Paulusz megmutassa nekik a császári kincstár
drága csudáit és az udvari istálló aranyhintóit és hogy elvigye őket
különféle mulatóhelyekre és boltokba.

És meg kell engedni, hogy Paulusz olyan jól ismerte a járást a bécsi
Belváros görbe közei és átjáró házai közt, mint a róka a maga odujában.

A tekintetes asszonyka egyszer Würzlhez, a híres udvari ötvösmesterhez
vitette magát. A kezében levő kis selyemszatyorból egy gyémántékszert
vett ki és megbízta a mestert, hogy tisztítsa meg a köveit és reperálja
meg a meglazult foglalatot.

A smukkot a gazdag Grálnétól örökölte Magdaléna néhai volt öregapja,
ugyanattól a legendás vénasszonytól, akitől az egész Csákó-vagyon
származott.

Würzl úr igen elismerőleg nyilatkozott a gyémántokról. Azt mondta, hogy
rögtön lefizetne értük tízezer tallért.

Paulusz pedig az ékszer láttára olyan szent hevületbe esett, mint a
keleti szent királyok, mikor megpillantották a betlehemi csillagot.
Minden áron azt akarta, hogy Magda adja neki kölcsön a smukkját vagy egy
félnapra, hogy megmutassa a vén Lobkoviczné hercegnének. Hadd lássa a
gőgös német asszony, hogy Magyarországon nemcsak paprika terem…
Magdaléna azonban egy ugyan-kérem-mel, meg egy kézlegyintéssel
lecsitította a lelkes bárót.

Egypár nap mulva Paulusz azzal az ujsággal állított be a Lammba, hogy
nagyszerü maskarabál készül a Sperlben. Ilyen még nem volt Mária Terézia
halála óta. Az egész főnemesség ott lesz, egy csomó fiatal főherceg is
ott lesz, persze szigorú inkognitóban. Nagyon nehéz oda bejutni, de
Paulusz a főúri összeköttetései révén még tudna Nagyéknak billétákat
szerezni.

Magdaléna hallani sem akart arról, hogy ő maskarába öltözzék – mit
szólna hozzá a pozsonyi vicispánné, ha megtudná? – Paulusz azonban nem
nyugodott, hanem négyszemközt ostromolta tovább a fiatal asszonyt.

– Jőjjön el, tekintetes asszony. Nem fogja megbánni. Ott fogja találni
azt az embert, aki legjobban szerette magát életében. Még ma is betege a
szerelmének.

– Az uramról beszél? – kérdezte Magdaléna szigorú arccal.

A táncmester furcsán elfintorította az arcát.

– Hogy az ura mennyire szereti, azt a tekintetes asszony jobban tudja,
mint tudom én.

– Paulusz, – mondta Magdaléna, – Paulusz, ön kezd már igen magahitt
lenni.

A sors könyvében azonban meg volt írva, hogy Magdalénának mégis el kell
mennie a Sperl-féle maskarabálba.

Hogy ezt a célját elérje a sors, egyebet sem kellett tennie, mint hogy
Miklós úrral egyszer künn felejtesse a piros szattyánbőr bugyellárisát
az asztalon. Ezt a tárcát, amelyben állítólag fontos politikai
dokumentumokat tartott, mindenkitől nagyon őrizte. Magda természetesen
rögtön megnézte, hogy mi van benne. Egy papirból csinált kis kopertát
talált, rajta két szónyi írást: _j’y pense!_ – benne egy fekete női
hajtincset… Az írás és a haj Tihanyi Judité volt…

Hát így vagyunk? Hiszen addig is tudta, vagy legalább is sejtette az
igazságot, de buzgó igyekezettel próbálta magát kapacitálni, hogy ami
fekete, az mégis inkább fehér. Most azonban nem lehetett tovább
hazudnia.

Miklós úr meglehetősen későn jött haza az este. Mikor meglátta a
bugyellárisát az asztalon, fölszisszent és egy villámgyors pillantást
vetett Magdalénára. De azután megnyugodott: az asszony mosolyog, tehát
nem tud semmit.

Magdaléna azt mondta, hogy mégis szeretne elmenni abba a híres
maskarabálba.

– Tegnap még nagyon ellene voltál, – csudálkozott Miklós.

– Tegnap? Az régen volt. Ma már el akarok menni. Egyszer ki akarom
magamat mulatni kedvem szerint.

Az ilyesmi ugyan egy csöppet sem hasonlított Magdalénához, Miklós
azonban nem kérte számon a különös jó kedvét, hanem mindenbe
beleegyezett. Egy idő óta egészen leszokott arról, hogy vitába
bocsájtkozzék a feleségével.

Magdaléna francia pásztorleánynak akart öltözni. A szoknya legyen nagyon
kurta és a derék legyen mélyen kivágva, – mondta a varrónőnek. A
rózsaszín harisnyájába arany méheket hímeztetett.

Mikor fölpróbálta a ruháját, maga is úgy találta, hogy nagyon csinos
benne. De ha a pozsonyi vicispánné látta volna, az ugyancsak összecsapta
volna a két kezét! Magdaléna egyszerre sírva fakadt a nagy tükör előtt.
Nem a vicispánné miatt, hanem azért, mert olyan csinos volt. Nincs
szomorúbb, mint mikor az asszony csinos és nem tudja, hogy kinek. Olybá
vette, hogy ő már meghalt és a bálozó jókedve nem volt egyéb, mint
kisérteties lidérctánc, amit a saját sírja fölött eljárt.

Miklós úrnak nem igen tetszett a francia pásztorleány. Ha már
pásztorleány, hát miért nem magyar? – dohogta magában a honszerelmében
soha nem lankadó férfiú. Ha Magda ráhallgatott volna, akkor inkább
murányi Vénusznak, vagy legalább is Dobó Katicának öltözött volna, amely
esetben igen összeillő pár lehettek volna, mert a tekintetes úr maga
Zrinyi Miklós képében ment a Sperlbe. A jelmeze nagyon ékes volt, a
tudatlan bécsiek azonban részben török basának, részben pedig oláh
vajdának nézték.

Hogy főhercegek voltak-e a bálban, az nem tudódott ki, de azért volt ott
elég látnivaló. Tollruhás vademberek és kócbundás medvék nevetséges
táncot jártak egymással. Mindegyiküknek égő fáklya volt a kezében és
azon mesterkedtek, hogy tánc közben ügyesen meggyújtsák egymás ruháját.
Hogy nagyobb baj ne legyen belőle, vizes vödrök állottak készen,
amelyekkel az égő embereket nyakon öntötték. A publikum ezen nagyszerüen
mulatott.

Zrinyi Miklóst mindjárt karon csipte egy papagály-nőcske és a francia
pásztorleány magára maradt. De nem sokáig. Egy fekete dominó szegődött
hozzá.

– Ismerlek szép maszk! – kezdte a dominó a társalgást.

– Tudom, hogy így szokás kezdeni, – válaszolt Magdaléna, – de azért nem
hiszem, hogy ismernél.

– Egyszer láttam életemben a szép kis lábadat és azóta százezer közül is
kiismerném.

– Hol láttad?

– Ha érdekel, megmondom: Pozsonyban.

Magdaléna most már sejtette, hogy ki legyen az ízzószemű álarcos.
Csanády, a szép gárdista, akivel Miklós úr duellumot vívott.

Az asszonykának kissé megdobbant a szíve, – mily különös találkozás!

Akkor is, mikor először látta, a lábán akadt meg a Csanády szeme. Azóta
nagyot fordult a világ és Magda már nem sértődött meg a szép katona
bókjain.

– Csodálkozom, hogy emlékszel még reám, hiszen itt Bécsben tengernyi a
csinos lábú nő…

– A holtam napjáig nem felejtem el ezt a gyönyörű lábacskát, mert a
szívemen gázolt.

Egy kis lócán ültek egymás mellett és a fekete dominó lehajtotta a fejét
és mohón nézte az arany méhekkel kihimzett harisnyát. A furcsa az volt,
hogy a hangja remegett a nagy felindulástól.

– Hogyan gázoltam volna a szíveden, mikor neked nincs is szíved? –
ugratta Magdaléna, aki maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen
veleszületett tehetsége neki a kacérság.

– Kell szívemnek lenni, mert sokszor fájt utánad, – szólt halkan a
fekete dominó.

Ez is úgy hangzott, mintha egészen komolyan mondaná.

– Megbántottál, szép pásztorleány, – folytatta, – de nem haragszom,
inkább sajnállak, mert tudom, hogy keservesen meglakoltál. Akinek
kedvéért végiggázoltál rajtam, az ma a te szíveden tipor, még pedig
sarkantyús csizmával.

(No lám, hát ez is tud már Tihanyi Juditról?)

– Bolondokat beszélsz, fekete dominó, de én nem haragszom, mert jó kis
pásztorleány vagyok. És ha akaratomon kívül megbántottalak volna,
megbékítelek most ezzel a szép piros rózsával.

A fekete dominó a mellére tűzte a virágot. Közbe összetalálkozott a
pillantása Zrinyi Miklóséval, aki egy oszlop mellett állott és a
rémülettől dermedten nézte a lócán susogó párocskát.

A pásztorleány is észrevette a szigetvári hőst.

– Leselkedik utánam! Féltékeny! – ujjongott magában.

Egyszerre mintha valami súlyos teher siklott volna le a szívéről… Egész
eddigi életében mindig meggörnyedve járt, de most hirtelen
kiegyenesedett és kéjesen nyujtózott, mint a kutyaanya neveltje, aki
megtudja, hogy az ő ereiben oroszlánvér folyik. Hohó, neki csak akarnia
kell és darabokra tépi ezt a hazafias fickót, akit eddig isteneként
imádott!

Nagy röhej és visítás támadt a szálában: egy óriás papendekli-elefánt
hátán, amelynek minden lábában egy-egy suhanc mozgott, a tatár császár
tartotta bevonulását. Mellette néger rabszolgák marsiroztak, akik
hosszúnyelvű pávalegyezőkkel legyezték a nagyúr arcát. A tatár császár a
tarsolyából rózsaszagú cukorkát dobott a tömegnek, aki azonban evett
belőle, az hamar megbánta, mert a tatár cukornak valami orvosi hatása
volt és sok embernek sietve ott kellett hagynia a mulatságot.

Mikor a menet már elvonult, Zrinyi Miklós megint keresni kezdte
éltepárját. De bizony az megugrott előle a fekete dominójával. Tűvé
tette utána mind a termeket, végigtaszigálta magát az ámbitusokon,
fölszaladt minden karzatra és beszaglászott minden sarokba. Akiket nagy
sietségében fellökött, azok nevetve mondták: ez is evett a tatár
csemegéből!

Kimondhatatlan félelem és mérhetetlen keserűség vett erőt rajta. Mit
akar vele az asszony? Miféle pokol fajzatja az a fekete dominó?
Bizonyos, hogy régen ismerik már egymást… Most utólag értette csak meg,
hogy miért kívánkozott Magdaléna a maskarabálba… Amint beléptek a
terembe, mindjárt egymásra ismertek, mindjárt összebujtak… És a piros
rózsa!

Egyszerre fölfedezte Magdalénát. Egy kis teremben hegedűk szóltak és a
fekete dominó meg a pásztorleány összeölelkezve, egymáshoz tapadva,
mélyen egymás szemébe nézve, egymás lélekzetét szíva, forgott körben…
Nem is tánc volt ez, hanem félig már házasságtörés.

Miklós úr a fogát csikorgatta.

– Holnap kilököm ezt a személyt a házamból! Ki én! – dübörögte.

Ekkor azonban a másik Nagy Miklós, aki a lelkében lakozott, a higgadt és
okosan számító Miklós, rátette kezét a büszke és tüzes Nagy Miklós
vállára.

– Honnan lököd ki az asszonyt, te? A házadból? Nincs neked házad,
barátom. Semmid sincs, csak egy meggyszínűre szívott tajtékpipád és egy
pár ezüst sarkantyús csizmád van. Azt elviheted magaddal, ha megint
elmégy tyúkprókátornak.

Nagy Miklós nagyúri önérzete összeroppant. Most tisztán látta: ő mégis
csak a Magdaléna teremtménye. Amely pillanatban a szeszélyes asszony
elfordul tőle, ő megint a szegény kis jurátus lesz, a Huberné
kvártélyosa.

Magda végül abbahagyta a táncot. Megpillantotta a szigetvári hőst és
hozzálépett.

– Most már mehetünk haza!

– Amint akarod, kedves.

A hintóban egyikük sem szólt egy szót sem. Az asszony a kocsi sarkába
dőlt és lehunyt szemmel, halkan dúdolta a táncmelódiát.

Egypár napig Miklós úr el sem mert mozdulni hazulról. Mindig az asszony
arcát leste. De ez a szépszemű, duzzadtszájú kis arc néma és titokzatos
maradt.

– Vajjon mit akar velem? – gyötrődött magában a tekintetes úr.

Bizony Magdaléna maga sem tudta, hogy mit akar vele. Egy piros
keszkenővel kezében járt-kelt a szobában és egy forró kérdéssel izgatta
önmagát: megtegyem, ne tegyem?

Mert ő a bálon, a tánc mámorában – ah, hogy tudott táncolni az a fekete
dominó! – félig-meddig megigérte, hogy egy órát az életéből neki
ajándékoz.

Egyszer majd, – hogy mikor, azt most még maga sem tudja, – egy piros
keszkenő lesz a Lamm emeleti ablakában. Aznap délután zárt hintó fog
várakozni a Schustergasse sarkán. Magdaléna majd arra sétál és beszáll a
hintóba. A többi már nem az ő gondja…

Napjában tízszer is ott állott a Lamm ablakában, a piros kendővel a
kezében. Megtegye, ne tegye? Miklós úr, akinek ösztöneit a félelme
megélesítette, kidülledt szemmel bámulta a piros kendőt.

Az asszony tulajdonképpen nagyon szerette volna megtenni. A maskarabálon
a gárdista egy pillanatra levette arcáról a selyemmaszkot. Magdaléna
azóta mindig maga előtt látta a száját. Finom metszésü, szép férfiszáj
volt. Jó volna, ha hozzátapaszthatná a maga örökké szomjas ajkát.
Biztos, hogy utána nem bántaná a lelkiismerete. Egy pillanatig sem. Sőt
egészen kellemes érzés lehet, ha az asszony egy édes és lealázó kis
titkot rejteget magában, egy titkot, amely még vénasszony korában is
melegít és világít a szívében.

Nagyon szeretné megtenni, érzi, hogy meg kellene tennie, bolond is
volna, ha nem tenné meg, – és mégis tudja, hogy sohasem fogja megtenni.
Nem az erény tartja vissza, nem a kötelesség, hanem valami egészen más.
A Csákó kisasszony kényessége és finnyássága, amely nem fél a bűntől,
Istenem, mi az a bűn? – csak irtózik a mocsoktól, akár a hermelin. Ez
szomorú, ez bosszantó, sőt dühítő! Szegény Csanády igazán nem érdemli
meg, hogy lóvá tegye… Magdalénát bántja a lelkiismerete, hogy
szószegőnek fogják tartani, szégyeli magát, hogy gyáva, de minden
hiábavaló, bárhogyan ostorozza és ösztökéli is a fantáziáját a gárdista
legénylakása felé, mindig visszatorpad megint. Nem tudja megtenni!

És Magdaléna haragjában sírva, rongyokra tépi a piros keszkenőt és a
kályhába veti. Miklós úr pedig kidülledt szemmel követi minden
mozdulatát.

Egy meggazdagodott bécsi hadseregszállító – a Múzsa nem emlékszik már
pontosan, hogy Kren vagy Kern volt-e a neve, de a rövidség okáért
egyezzünk meg mégis Krenben, – zálogbirtokot szerzett Magyarországon és
ennek ötletéből elhatározta, hogy maga is tagjává lesz a nemes és
érdekes magyar nemzetnek. A magyarokat, épp úgy, mint a lengyeleket,
akkoriban érdekes nációnak kezdték tartani Bécsben és Kren úr szeretett
volna érdekes lenni.

A honcserét azzal kezdte, hogy egy vitézbajszú huszárt keresett a
hintója bakjára, olyanféle nyalka legényt, amilyenek tucatszámra lopták
a napot a bécsi Koháry-palota barokk kapujában.

Paulusz, aki mindenkit ismert, tehát Kren úrral is barátságban volt és
aki mindenféle mesterséggel foglalkozott, tehát cselédszerzéssel is,
Paulusz úgy határozott ebben az ügyben, hogy Nagy Miklós Palkóját kell
Kren úr bakjára ültetni. A legény lusta volt, de marconább bajuszt az
övénél nem sokat pödörgettek Bécsben. Palkónak ugyan derogált, hogy
német gazdához szegődjék, de Paulusz megtörte ellentállását, megértetvén
vele, hogy Kren egyetlen kisasszonyleánya szemet vetett reá és hogy okos
magaviselettel még nagy szerencsét csinálhat.

Így persze Nagyék maradtak volna legény nélkül, de Paulusz nem az a
férfi, aki cserbenhagyja megszorult barátait és Kren úr elcsapott
kammerdienerjét protegálta be hozzájuk.

Miklós úrnak tetszett az ötlet, hogy őt borotvált képű német fogja
kiszolgálni („a magyar inkább harcosnak született, semmint cselédnek“),
mert a német inas akkoriban Magyarországon épp olyan nagyúri fényűzés
volt, mint Bécsben a magyar huszár. Az új rendet megkönnyítette az a
körülmény, hogy Paulusz németje ineg jól beszélt magyarul, lévén ő
tősgyökeres magyar ember.

Nem volt már fiatal legény, de igen ügyes, értelmes és sima modorú
cselédnek látszott.

– Csak azt nem szeretem, hogy olyan sápadt képe van, – mondta a
tekintetes úr.

– Bécsben most éppen ilyen lakájpofák vannak divatban, – magyarázta
Paulusz.

Az új kammerdienernek különben Videczky Flóris volt a neve.

– Videczky, Videczky? – elmélkedett a tekintetes asszony. – Volt egyszer
egy ilyen nevű familia, amellyel a Csákók atyafiságot tartottak.

– Ugyan kérem! – fortyant föl Miklós úr, – csak nem képzeli, hogy cseléd
rokonaink vannak?

Dehogy is képzelt ilyet Magdaléna.

Az asszony mostanában egyáltalában igen szelid és csendes viselkedésű
volt. A farsangi láz egészen elmúlott róla.

Miklós úr egyszer észrevette, hogy könny csillog a felesége pilláján.
Krisztusom, ez megint megtudott valamit! – ijedezett magában. Majd
óvatosan tapogatódzni kezdett:

– Valami baja van?

– Nincs semmi bajom, – nyugtatta meg Magdaléna. – Ellenkezőleg, nagyon
boldog vagyok. És szeretném, ha megint úgy beszélnénk egymással, mint
régen. Mert azt hiszem, nekem kisbabám lesz.

És ekkor már fuldokolva zokogott. De a könnyei nagyon édesek voltak.

Hát soha még kisbaba alkalmasabb időben nem jelentette be az érkezését.
Magdaléna az alázatos boldogság súlya alatt roskadozva fogadta az
angyali híradást. Most már csak egy érzése és gondolata volt: a gyermek!
– A szép gárdista? Volt, nincs! Szegény úgy eltünt, mint a denevér, ha
fölkél a nap.

Miklós úr letiprott és összelapult önérzete megint fölemelkedett,
kifeszült és megnövekedett, mint a duda. Megint biztos talajt érzett a
sarkantyús csizmája alatt. Mert nagy hatalom ám az ilyen kisded. Meg sem
született még és már a vállára veszi a tekintetes urat. Mint valami
fordított Kristóf-szobron a kisded viszi a nagy legényt a megdagadt
vizeken keresztül.

– És hol akar lakni? – kérdezte Miklós úr. – Bécsben maradjunk?

– Nem, dehogy… – tiltakozott Magdaléna vérvörös arccal. – Elmegyünk
innen messzire, inkább ma, mint holnap.

– Pozsonyba?

– Nem, nem, nem! – heveskedett az asszony. – Tudja, hol szeretnék lakni?
Temesváron. Hiszen arrafelé vannak a birtokaink.

– Jó lesz, kedves, tehát Temesvárra megyünk.

Ez rendben is volt: aki úr, az a maga birtokán szokott megszületni és
Miklós szerette volna, hogy az ő születendő fia – mert fiúnak kell
lennie! – igazi nagyúr legyen.

Még a pakkolással voltak elfoglalva, mikor levél érkezett Tihanyi
Judittól. Ezúttal Magdalénának írt. Igen udvarias, bár kissé hűvös
hangon megköszönte az eddigi szíves vendéglátást és bejelentette, hogy a
jövőre nézve elfogadta hevesmegyei rokonainak meghívását és velük fog
lakni.

Nagy Miklósék egypár nap múlva már útnak indultak Temesvár felé.

Tavasz volt. A kék égen fecskék kergetőztek. A nagy útihintó vidám
ostorpattogás és harangcsengés közepett döcögött végig az Alföldön,
amely úgy teli volt apró sárga virágokkal, mint csillagokkal az
égboltozat.

Magdaléna mohón szívta a tavaszi levegőt. A szíve telve volt enyhe
békével és édes reménységgel és nem is sejtette, hogy a hintója bakján a
halál ül.

Pedig ott ült. Kokárdás köcsögkalappal a fején, sokgallérú köpenyeggel a
vállán, összefont karokkal ült a bakon Videczky Flóris, az új
kammerdiener.

Mert mialatt a házaspár a kocsiban a jövendő életére vonatkozó terveket
szövögette, addig Flóris a bakon azon gondolkozott, hogyan fogja
legközelebb meggyilkolni a tekintetes urat és a tekintetes asszonykát…

Régi kedves terve volt már, hogy megölje és kirabolja valamelyik
uraságát, hogy kiszabadúljon a cselédsorból és független emberré legyen.

Mikor Pálffy János grófnál szolgált, mindent szépen előkészített a
gyilkossághoz, már a napot is megállapította. A hirtelen haragú nagyúr
azonban valami csekélység miatt egy aranyhalakkal telt kristályköcsögöt
vágott a fejéhez és az önérzetes Flóris, aki nem tűrhette az ilyen
bánásmódot, rögtön elhagyta a Pálffy-palotát és így abbamaradt a terve.
Kren urat is meg akarta ölni, a kisleányával együtt. Ha két héttel
tovább maradhat a Kren-házban, alkalmasint meg is teszi. De Krent
megmentette az a bogara, hogy neki bajuszos magyar legény kell.

Flóris nem tudta volna megmondani, hogy mikor határozta el magát a
gyilkolásra. Az emésztő vágy, hogy egy nagy, véres cselekedettel föléje
kerekedjék a sorsának, együtt nőtt föl vele. Ő sokat szenvedett és
nyomorgott életében, a gazdái részéről sok megalázásban és bántalomban
volt része, pedig ott izzott a lelke mélyén a tudat, hogy nemesi ház
sarjadéka. Ha nem lett volna meg benne a meggyőződés, hogy egyszer majd
másképp lesz, talán nem is bírta volna el az életet. Ez a meggyőződés
azonban símává, alkalmazkodóvá, alázatossá és szolgálatkésszé tette.

Ő tulajdonképpen két különböző életet élt. A cselédélete merő tettetés
és komédia volt. Őszinte akkor volt, ha magában maradt. Olyankor mindig
a kedves tervével foglalkozott. Akkor szárnyra kelt a fantáziája, tűzbe
borult a vére, édes és nagyszerű mámor fogta el és előre kiélvezte a
véres tett minden gyönyörűségét.

Ha pénzt akart volna, csak pénzt, azt talán vér nélkül is megszerezhette
volna, mert a gazdái mindig nagyon megbíztak benne. Ártalmatlan, kissé
mulya embernek hitték. De ő nem volt tolvaj, neki vér kellett. A tett
maga jobban izgatta, mint a préda. Lehet, hogy harcias ősök ösztönei
züllöttek benne.

Nagy gonddal, sok elmeéllel készült a nagy napra. Úgy akarta
végrehajtani a gyilkosságot, hogy őt magát soha a gyanú árnyéka se
érhesse. És meg volt róla győződve, hogy ezt el is tudja érni. Ő
rendszeresen gondolkozó gyilkos volt és midőn most az útihintó bakján
ült, az esze nyílsebesen dolgozott, mint a pók lába, és szövögette a
láthatatlan szálakat új gazdái körül.

Nagy Miklósék nem fogják elkerülni a sorsukat. Flóris máris túlsokat
habozott. Most már becsületbeli kötelessége, hogy a végére járjon a
dolgának…

A kocsi egy kis akácfaligeten kocogott keresztül. A fák telve voltak
bódító illatú virágokkal és a mélyen lelógó, hűvös fehér fürtök
végigvágtak Flóris arcán.

– Megálljunk, megálljunk! – ujjongott a tekintetes asszony a kocsiból. –
Flóris, édes Flóris, szedjen nekem egy csomó virágot!

A kammerdiener szolgálatkészen fölpattant és telirakta a tekintetes
asszony ölét akácfavirággal.

– Köszönöm, Flóris! – sóhajtotta Magdaléna édes hangon és édes
mosollyal.

– Milyen szép szeme van! – mondta magában Flóris. – Majd sötétben végzek
vele.

Valami kis emberi ellágyulást érzett, aminőt néha őzlesen érez a vadász.
Ez azonban nem komoly dolog, inkább még fokozza a vadászat kegyetlen
gyönyörűségét.

A tekintetes úr nem szeretett Temesváron lakni. Mindene megvolt itt,
valamit azonban fájdalmasan nélkülözött, valamit, amit semmi más nem
pótolhat: a hazát.

A városban katonák, beamterek, német és rác polgárok laktak, akik
exerciroztak, dolgoztak, kupeckedtek és sörözgettek, de nem törődtek a
hazával. És egy ágyúlövésnyire a vártól minden deszka és léc
fekete-sárgára volt mázolva, amit nehéz elviselni a honfikebelnek.

Miklós úr tehát, amikor csak tehette, kocsira kapott és egy-egy
restauráció vagy követválasztás kedvéért elment Csanádba, ahol a
feleségének szintén birtoka volt és ahol lelkesen megtapsolták a
férfiasan remegő baritonhangját.

Magdalénát nem bántották ezek a mind sűrűbben ismétlődő hazafias
expediciók. Minden idejét betöltötte és minden vágyát teljessé tette a
reménysége. Annyira asszonynak és anyának született, hogy máris teljesen
rabjává lett a gyermekének, amely még meg sem volt.

A nyár elején váratlanul megjelent Temesváron Paulusz Kamilló.
Mostanában nem folytatta a báróságot, hanem megint csak egyszerű
táncmester volt és egész podgyászát egy kékpettyes zsebkendőbe kötözve
hozta magával.

Temesváron azt híresztelte Paulusz, hogy ő politikai üldözés áldozata.
Részleteket nem árult el, az éleseszüek azonban így is sejthették, hogy
egyik igen nagy állású úr, aki féltékeny volt reá – persze minden komoly
ok nélkül, tette hozzá diszkrétül, – annyira ragadtatta magát, hogy
elkoboztatta Paulusz sok vihart látott csehországi birtokait és
számüzetésbe küldte a birtokok gazdáját.

Magdaléna nem hallott erről, ő egyáltalában maga elé sem bocsájtotta
Pauluszt, de annál többet hallott Flóris, a kammerdiener, akinek baráti
kebelén a táncmester kisírta bánatát.

Magdaléna, akit a tekintetes úr akkoriban sokat hagyott magára,
állandóan egy figyelő szempár tekintetét érezte magán. Egy kidülledt,
szürke, nagy szempárét. Mintha homályon és ködön keresztül egy távoli
planéta élete csillogott volna feléje, kíváncsian és titokzatosan. A
szempár a Flóris kammerdieneré volt.

Ha hárfázott az asszony – és alkonyatkor rendesen ott ült aranyhárfája
mögött, – akkor Flóris nyurga és össze-összecsukló alakja mindjárt
megjelent a szomszéd szoba ajtajában. A zene vonzotta, mint a pókot.
Nesz nélkül, mint a kaszás pók, osont ide s tova, mindig talált magának
valami munkát, hogy az asszonya közelében lehessen.

Magdaléna eleinte ösztönszerűen félt a kammerdiener különös
tekintetétől. Mivel azonban mostanában olyan gyöngéd hangulatban volt,
hogy nem volt szíve bántani az orra körül zümmögő szunyogot sem, tehát
elhitette magával, hogy az ő ösztönszerű irtózata nagy igazságtalanság a
derék, jó Flórissal szemben…

– Flóris, szereti maga a muzsikát? – kérdezte egy ízben édesen.

– Szeretem, ha úgy muzsikálnak, mint a tekintetes asszony, – válaszolta
furcsán meggörnyedve az inas.

– No, úgy látszik, nem sokat ért hozzá. De mindegy. Ha szereti a
játékomat, akkor megengedem, hogy mindig hallgassa, valahányszor
játszom.

Csákó Magdaléna különben nem volt az az asszony, aki komázott volna a
cselédjeivel. Flóris pedig akkor sem tetszhetett volna neki, ha nem
kammerdiener, hanem temesi gróf lett volna. És most néhanapján mégis úgy
viselkedett Magdaléna, mintha diszkrétül kacérkodnék a furcsa vén
legénnyel. Mert ez a Flóris határozottan valaki volt. Férfi volt. Nem
szép, nem előkelő, nem is rokonszenves, de mégis férfi volt. Ha ott
állott az ajtóban, a mellén összefont karokkal, akkor Magdaléna érezte,
hogy nincs egyedül. A Flóris kidülledt, szürke szemén keresztül a
férfinemzet figyeli, bírálja és csodálja őt. És ezért érdemes
megválogatni a szavait és a mozdulatait, a dalt, amit a hárfán penget és
olykor a ruhát is, amit magára vesz.

Flóris szeme az asszony nyakán, a bársonyos fehér bőr alatt pihegő
ütőeret kereste.

– Ha azt átvágnám, akkor forró, piros vér csorogna ki és vége volna, –
mondta magában.

Csak elképzelte és már valami nagyszerű és fájdalmas gyönyörűséget
érzett, – milyen lehetne még a valóság?

*

Paulusz, akinek saját bevallása szerint kutya rossz sora volt
Temesváron, minden vasárnap délután vizitába jött a cselédszobába. Az
időjárásról beszélgetett és közbe egészen másvalamire gondolt.

Egyszer mégis kitudódott, hogy mire gondol.

– Flóris úr, – kérdezte, – látta ön már a tekintetes asszony
gyémántsmukkját?

– Hogyne láttam volna, – válaszolt a komornyik.

– Tudja, hogy mennyit ér? Legalább tízezer tallért. Éppen elég volna
kettőnknek. Magának is, nekem is.

Paulusz mekegve nevetett, mint aki nyitva akarja hagyni magának azt a
hátsó ajtót, hogy hiszen csak rossz vicc volt. De azért nagyon figyelte
a Flóris arcát.

A komornyik arca azonban olyan volt, mint a frissen meszelt fal; azon
semmit sem lehetett látni.

Paulusz más oldalról próbált közelebb férkőzni. Elkezdett filozofálni.

– A szegény legény nem is ember, hanem kutya. Akinek pedig pénze van,
attól senki sem kérdezi, hogy honnan vette.

Flóris fanyarul mosolygott.

– Dehogy nem kérdezik. Olykor még a policájauditor is kérdezi.

– Akkor, ha ügyetlenül csinálják! Csak hogy ügyesen is lehet ám az ilyet
csinálni… Persze csak úgy, ha ketten vannak hozzá. Két elszánt, kemény
fickó, aki érti egymást és egymás kezére dolgozik…

Ez ugyan semmiképpen sem egyezett a Flóris elméletével. Ő éppen
ellenkezőleg azt tartotta, hogy a siker csak akkor biztos, ha az ember
nem avat be a tervébe senkit. De most mégis megkérdezte Paulusztól:

– Magának volna kedve hozzá?

A táncmester kissé elhalványodott.

– Miért ne, ha magának is volna?

Jó ideig egymásba fúródott a tekintetük, azután két inas kéz egymás felé
nyúlt és egymásba kapcsolódott az asztal fölött.

Nagy sülyedés volt a komoly és intelligens Flóris részéről, hogy
összeállott ilyen szélkakassal. Szégyelte is magát érte. De azért mégis
meg kellett tennie, mert különben biztosan abbamarad az egész vállalat
és ő az élete végéig padlót kefélhet. Szüksége volt valakire, aki a háta
mögött áll és előre ösztökéli, a maga emberségéből már nem tudná
megtenni, annyira megpuhította és levette a lábáról az asszony nagy
szívjósága.

Mikor susogó hangon rátértek a részletekre, Paulusznak egyszerre égnek
meredt a kondor haja. Ez az ember vért akar, minden áron vért!

– Nézze, édes Flóris, nincs erre semmi szükség. Szárazon is el lehet
intézni, – mondta szeliden.

A kammerdiener azonban egészen megvadult. A szürke hideg szeme most
vészes tűzben lobogott.

– Én nem játszom babra! Vagy – vagy! Egész munkát akarok!

Világos volt, jobban kívánja a vért, mint a smukkot…

Paulusz, bár nem szívesen, végül mégis beadta a derekát.

– Hát amint akarja, édes Flóris. De ezt már magának kell elvégeznie. Én
nem vagyok arra való ember. Ládát feszíteni: igen, édes örömest; de
ölni: nem, az nem nekem való.

– Lopni vagy ölni egészen mindegy. És vizet tölteni, vagy ajtót nyitni,
vagy embert ölni is mindegy: csak a mozdulatban van a különbség. És aki
már állatot ölt, legyet vagy csirkét, az embert is ölhet, mert egyik
élet olyan semmi, mint a másik.

Ez a Flóris saját-külön bölcsészete volt.

– Lehet, hogy igaza van, – hagyta reá Paulusz békülékenyen, – de az
embernek vannak gyöngéi és babonái. Az egyik nem tud földiepret enni, a
másik a ráktól irtózik, én magam meg olyan vagyok, hogy nem bírom el az
embervér látását.

Úgy látszott, hogy Nagy Miklós el fogja érni élete célját: megválasztják
követnek.

A csanádmegyei maradipárti nagyurak legalább neki szánták az egyik
mandátumot.

Miklós urat ugyan eddigelé a haladók tartották a maguk emberének, most
azonban, mikor már nemcsak szónoklásról, hanem tettekről volt szó, most
férfias nyiltsággal bevallotta magának, hogy a párt elnevezése egészen
mellékes valami, a fő az, hogy szeressük a hazát, mert hiszen egy nemzet
fiai vagyunk valamennyien. Szóval konzervativvá vedlett.

Egy karneolgombos új mentével, egy Éljen a haza! fölírású ezüstfokossal
és egy máriásokkal megtelt tarisznyával szállott föl temesvári háza
előtt a négylovas hintójára, hogy átlépve, nem ugyan a Rubikont, de a
Maros folyót, majdan megvesse lábát a magyar kapitóliumon.

Magdaléna megint egyedül maradt a cselédekkel.

Másnap a szobaleánya krétafehér arccal és vacogó fogakkal támolygott
asszonya elé.

– Jaj, drága tekintetes asszonykám, szörnyűséges dolog történt! Flóris
úr és az a féleszű Paulusz ma éjszaka ki akarják rabolni a házat.

Hogy a derék, jó Flóris –?! Na, ez a leány tisztára megbolondult. Az
azonban egész okosan beszélt.

– A saját szájukból hallottam, kezit csókolom… Már régóta fúrt a
kíváncsiság, hogy mit susognak azok ketten, mikor bezárkóznak a Flóris
úr szobájába… Az a féleszű Paulusz azt mondta, hogy rólam beszélnek és
azt is mondta, hogy feleségül venne, ha volna ötven tallér hozományom…
Mintha nekem kellene az ilyen gólyalábú német! Az imént az utcai
ablakból láttam, hogy erre tart megint és akkor beszaladtam a komornyik
úr szobájába és mi tagadás benne, bemásztam az ágy alá… Ketten jöttek a
szobába, magukra zárták az ajtót, azután diskurálni kezdtek, gyors,
hadaró beszéddel. Úgy féltem, hogy majd meghaltam az ágy alatt, de azért
minden szavukat hallottam. „Meglesz ma éjszaka?“ kérdezte Paulusz.
„Tovább már nem várhatunk“, mondta Flóris úr. „Mikor jőjjek ide?“
kérdezte megint a német. „Mikor a püspöki templom elüti a tizenkettőt,
se előbb, se később! A kapu nyitva lesz. Én az udvaron várom magát.
Azután beeresztem a nappaliba. Az ékszer ott van a szekretár fiókjában,
harminc perc ideje van, addig magának el kell készülnie…“ „Legyen
nyugodt“, válaszolt Paulusz, „én tíz perc alatt megleszek a magam
dolgával. Ami időm azonfölül még marad, azt majd arra használom, hogy
összeszedjek egyetmást az arany- és ezüst-holmiból is…“ Még egyebet is
beszéltek, amit már elfelejtettem. Csak egyre emlékszem még: Paulusz azt
kérdezte, hogy mit fog csinálni Flóris addig, míg ő a szekretáron
dolgozik. „Én az asszonynál leszek“, szólt Flóris úr és ezt olyan hangon
mondta, hogy nekem hideg futott végig a hátamon.

Mondanunk sem kell talán, hogy Magdaléna nagyon megrémült.

Azzal az ürüggyel, hogy elkisérteti magát a vecsernyére, hamar
felöltözött és elment a szobaleányával a rendőrségre.

Az auditor urat, a temesvári policájfőnököt, miközben végighallgatta a
tekintetes asszonyt, boldog izgalomba ejtette a gondolat, hogy a temesi
apró csirkepörök sovány talajából végre-valahára egy igazi, terebélyes
szép bűnügy nőtt ki. Ezért majd érdemes lesz jegyzőkönyveket írni! A
fakóképű kis ember szinte megnőtt. Úgy járt-kelt, intézkedett és
parancsolgatott, mint a hajóskapitány a viharban.

– A szobaleány reggelig itt marad, hogy el ne járjon otthon a szája…
Otthon azt kell majd mondani, hogy kimenőt kapott a mehalai búcsúra… A
tekintetes asszonyka azonban menjen nyugodtan haza és tegye ugyanazt,
amit máskor szokott tenni… Vacsorázzék meg és rendes időben feküdjék
ágyba. Semmitől ne féljen, én mindenért felelek. Az én embereim és én
magam is figyelni fogjuk a házát. Olyan biztosságban lesz, mintha az ég
tízezer angyala őrködnék lángpallossal az ágya körül… A legfontosabb az,
hogy a gazemberek ne gyanítsanak semmit. Abban a pillanatban kell őket
elcsípnünk, mikor éppen hozzá akarnak fogni a gyalázatos munkájukhoz.
Akkor kezünkbe kerülnek a bizonyítékok is, a tolvajkulcsok és a
fegyverek…

Megjegyzendő: Temesben akkoriban statárium volt és az auditor úr, aki
ambicionált hivatalnok volt, meg akarta ragadni ezt a szép alkalmat,
hogy egész munkát végezzen. Egész munkát pedig akkor végez, ha Bunkó
hóhér kezébe tudja juttatni Flórist és Pauluszt.

Magdaléna tehát hazament.

A délután és az este úgy telt el, mint máskor. Vacsora után leült az
asszony hárfája mellé és alig hogy a lágy és édes hangok halvány, színes
tűzfonalakként világítottak a szoba homályában: már megjelent az ajtóban
Flóris, a muzsikális kaszáspók.

Volt Magdalénának egy régi székely éneke, egy miriszlói kis
cselédleánytól tanulta, azt szívesen énekelte hárfakíséret mellett.
Nagyon szerette a kedvesen fontoskodó, mélabús melódiáját.

  Kizöldült a diófa,
  Elterült árnyéka.
  Három árva ül alatta,
  A nagyobbik mind azt mondja:
  „Öljük meg a kisebbiket…“

Százszor elénekelte már, de most tünt föl neki első ízben, hogy milyen
furcsa szövege van. Ezek a mesebeli árvák, akik vérszomjasan egymásnak
esnek, mint a farkaskölykök, borzalmasan emberiek. Kain gyermekei.

Az asszony meg nem állhatta, hogy meg ne mondja Flórisnak. Miközben az
ujjai könnyedén végiglibbentek a húrokon, azt mondta:

– Ez furcsa nóta, ugy-e, Flóris?

A kammerdiener szemei úgy világítottak a homályban, mint két hegyi
kristály.

– Én azt hiszem, nincs semmi értelme, kérem alássan, nincs semmi értelme
az ilyen rigmusnak, éppen csak hogy csönög, – hebegte.

– Dehogy nincs értelme, Flóris! Mi földi emberek mind ilyen árvák
vagyunk. Együtt ülünk szomorú árvaságunkban és mind azon törjük a
fejünket, hogyan pusztíthatnók el magunk között a kisebbiket…

Magdaléna még tovább is beszélt, de most már nem a kammerdienernek,
hanem általánosságban a szobát betöltő enyhe esthomálynak.

– Kár az emberekért… Sajnálni kell őket, nemcsak a kisebbiket, akit
megölnek, hanem a nagyobbikat is, aki öl…

Flóris fölkapta a sápadt fejét.

– Hát lehet a gyilkost sajnálni? – kérdezte gyanakodva.

– Lehet. Én Kaint jobban sajnálom, mint Ábelt, mert Ábelnek csak a teste
vérzett, Kainnak a lelke.

A komornyik világító kristályszeme egyszerre kavicsszemmé homályosult.
Az asszony pedig buzgón tovább énekelt:

  A nagyobbik mind azt mondja:
  „Öljük meg a kisebbiket.“
  „Édes bátyám, ha megöltek,
  Vegyétek ki a szivemet,
  Mossátok meg ürmös borba’.
  Takarjátok lenruhába,
  Vegyen minden példát róla:
  Hogy jár az árváknak dolga.“

Magdaléna fölkelt. Mára elég lesz.

– Állítsa a hárfát a helyére, Flóris. Megyek aludni.

A kammerdiener mély meghajlásban összecsuklott, azután kinyújtott
pókkarjaival az arany hárfa felé surrant.

Magdaléna a szobájában gépiesen vetkőzni kezdett. Kisleányos
rendszeretettel rakosgatta a ruháit, közbe halkan dudolgatta:

  Vegyétek ki a szivemet,
  Mossátok meg ürmös borba’,
  Takarjátok lenruhába…

Talán nem is volna rossz: túl lenni mindenen. Szép csöndesen feküdni és
aludni, aludni… Mindjárt meg is próbálta az ágyban, a hátára feküdt és
összekulcsolta a kezeit a mellén, mint a halott.

Talán nem is volna rossz… Valami kéjes, puha halálvágy fogta el és a
pillája megnedvesedett.

A püspöki templom órája tizenegyet ütött.

– Még egy óra! – mondta magában Magdaléna és szinte türelmetlen lett.

Ekkor váratlanul valami lármát hallott. A hálószoba ajtaja nyikorgott a
sarkában. Valaki belépett. Ő volt, Flóris. A balkezében égő gyertyát
hozott, a jobbját a hátán tartotta. Az arca fakó volt, a szeme zavaros
tűzben égett, mint a részeg emberé.

Az auditor úr, aki nagyon okos ember volt, mindenre gondolt, csak éppen
arra nem, hogy a gazemberek megváltoztathatják a tervüket és egy órával
korábban láthatnak munkának. Hogy miért tették, azt nem tudni, de hát
megtették. A rendőrség elmés csapdája most már tizenkettőkor össze fog
csukódni, de hol lesz már akkor a két jómadár!

– Flóris, maga az? – kérdezte remegő hangon Magdaléna.

A komornyik hangja még jobban remegett, mint az asszonyé. Azt mondta:

– Egy szót se, tekintetes asszony! Egy szót se, mert különben…

A jobbjában megvillant az acélpenge…

Magdaléna tágranyitott szemekkel ült az ágyában.

– Mit akar, Flóris?

– A tekintetes asszonynak most meg kell halnia…

Ez olyan túlzottan és álomszerűen rettenetes volt, hogy már szinte
kómikus is volt és Magdaléna nem is tudott igazán félni. Ez olyan volt,
mint a gyerekmese. A farkas azt mondja: ham, megeszlek! Ha a kisleány
megveregetné farkas bácsi bozontos pofáját, talán nem bántaná…

– Miért akar megölni, Flóris bácsi? Hiszen én sohasem bántottam magát.

A farkas nem akadt fönn a bácsi megszólításon, hanem fájdalmasan üvöltő
hangon mondta:

– Sohasem bántott a tekintetes asszony, mindig jó volt hozzám… Szeliden
beszélt velem, mosolygott reám, olykor meg is simogatott a tekintetével…
Ezt a kutyával is megteszi. Igen, én kutya voltam ebben a házban. Egész
életemben mindig csak kutya voltam. De már elég volt! Most vért akarok
látni, most széttépem az uraságot!

Egyszerre – hogyan lehetséges ez? – a fagyos halálfélelmen keresztül
édes és forró reménység nyilalt keresztül a Magdaléna szívén… Óh, ő élni
fog! A gyerekre gondol és ez a gondolata erőt, éleslátást és ravaszságot
ad neki. Nem, nem, ez a szegény, jó Flóris nem öl meg senkit.

Halkan mondja, miközben szepegő kiváncsisággal nézi a kést:

– Jól van, ha meg akar ölni, tegye meg. Csak egyre kérem: ne a torkomba,
hanem a szívembe…

Flóris szemére boruló véres ködön keresztül fehér asszonyi húst lát
világítani. Azután egy szeliden panaszkodó hangot hall:

– Mielőtt meghalok, mondok valamit… Ha nem leszek már, akkor ráér rajta
gondolkozni és akkor meg fogja érteni, hogy igazat beszéltem, Flóris.

– Ne szaporítsuk a szót! – sarkantyúzta önmagát Flóris.

A gyertya és a kés azonban már nem is remegett, hanem táncolt a két
kezében.

Magdaléna csendesen bólintott feléje.

– Kár, Flóris, nagy kár, hogy késsel a kezében jött hozzám. Igy, bármit
mondjak is, azt fogja hinni, hogy a félelem mondatja velem… Pedig én nem
félek magától, sem a haláltól! Nézzen a szemembe, lássa: tudok
mosolyogni…

Valóban tudott mosolyogni.

– Ha fegyvertelenül jött volna hozzám, akkor így szóltam volna: Tudom,
hogy ki vagy! Te Kain vagy, az én gőgös és boldogtalan testvérem.
Sajnállak, Kain! Térdepelj le a szőnyegre, hadd teszem kezemet a forró
homlokodra… Attól meg fog olvadni a gőgöd és meg fogod érteni, hogy a te
gyilkos haragod nem egyéb, mint tévútra jutott szerelem… Miért nem
vallod be, szegény Kain, hogy szeretsz?

Egy kis szünet támadt. Az asszony most már biztosan tudta, hogy nem lesz
baja. Kettőjük közül ő az erősebbik. Az esze villámgyorsan járt.

– Akinek olyan ura van, mint a tekintetes asszonynak, olyan szép és
híres ura, – dohogta Flóris, de aztán hirtelen elhallgatott, a fakó arca
pedig vérvörös lett.

Magdaléna egy mosolyt harapott el, mintha azt akarná mondani: Lám, lám!

– Az én uram! – sóhajtotta keserűen, és a keserűsége őszinte volt. – Az
én uram nem gondol velem, az csak önmagával gondol… Azt maga is tudja,
Flóris! Velem csak egy ember gondol. Éjjel, nappal, ébren és álmában
mindig velem gondol, érzem, – a gondolatai egyszer mint selyemtollas
galambok hízelegnek körül, egyszer meg mint vérszomjas farkascsorda
csattogtatják rám a fogukat, – de mindig körülöttem vannak a maga
gondolatai, Flóris. És ha maga nem volna, akkor olyan egyedül volnék,
mint az eltévedt gyermek az erdőben.

Flóris hirtelen kiejtette kezéből a kést, azután összecsuklott és térdre
esett az ágy előtt. Arcát a két tenyerébe fogta és zokogni kezdett.

Talán azt várta, hogy a tekintetes asszony most a homlokára fogja tenni
a kezét és azt fogja mondani: Szegény Kain!

Csak akkor emelte föl a fejét, mikor valaki vállon ütötte.

Szuronyos katonák…

A kis auditor izgatottan keringett a szobában.

Mikor jöttek ezek ide?

– Megvagy, gazember, megvagy! Meg kell kötözni – jó erősen! A bűnjelek
együtt vannak… A kés, a tolvajkulcsok… Rablógyilkosság – az eset egészen
világos! A rablással már elkészült, a szomszéd szobában fölfeszítette a
szekretárt és kilopta a gyémántsmukkot… A gyilkosságot még jókor
megakadályoztuk… Előre, gazember!

A katonák talpra ráncigálták a megkötözött embert és az ajtó felé
taszigálták. A küszöbön még egyszer megfordult Flóris és hosszan nézett
a tekintetes asszony szemébe.

*

Paulusznak szerencséje volt. Éppen kilesett az ablakon, mikor a rendőri
patrul belépett a kapun. A táncmester gyors elhatározással kinyitotta az
ablakot, kiugrott az utcára és mivel senki sem állotta útját, ész nélkül
elfutott, máig sem tudni, hogy hová. Annyira sietős volt az útja, hogy a
tekintetes asszony gyémántjait sem vitte magával, hanem otthagyta a
szekretáron, amit később bizonyára igen nagyon megbánt.

Mivel az auditor úr semmit sem tudott Pauluszról, tehát a lopást is
Flóris számlájára írta. Flóris láthatólag nem is nagyon bánta.

Ez a Flóris különben a legmegátalkodottabb és legszemérmetlenebb bűnös
volt, akivel az auditor úr életében jegyzőkönyvet vett föl.

Azt mondta, azt merészelte mondani, hogy a smukkot a tekintetes asszony
ajándékozta neki. És mivel a dolognak így nem lett volna formája,
hozzátette, hogy a tekintetes asszony neki szeretője volt. Azért adta
neki a smukkot.

Az auditor ezen úgy fölháborodott, hogy a rab fejéhez vágta a
kalamárist. Nem csoda, hiszen Temesvár legelőkelőbb és legerényesebb
dámáját merte a nyelvére venni egy zsiráfba ojtott majom!

Flóris cinikusan röhögött.

– Kérem, az asszonyoknál sohasem lehet tudni… Engem is megcsalt, mást is
megcsalhatott.

A rendőrség előtt a sima, csendes és hideg kammerdiener duhaj haramiává
vedlett.

Nagy Miklós, aki éppen jókor jött meg Csanádból, tajtékzott dühében.

– Megölöm a kutyát! – mennydörögte.

– Sohase fárassza magát a tekintetes úr, – válaszolt a policájfőnök. –
Majd ellátja annak baját a rögtönitélő bíróság.

El is látta, amennyiben kimondta Videczky Flóris fejére a halálos
itéletet.

*

Az utolsó éjtszaka…

Flóris a siralomházban virrasztott, a pislogva égő olajmécses fénye
mellett. Magdaléna pedig a puha ágyában, a diszkrétül horkoló ura
oldalán…

– Reggel hatkor vége lesz! – mondta magában a rab. És várta a
szürkületet.

Óh, milyen lassan múlnak az órák!

A lelkiismerete nem bántotta. Hogy ő rabolni, gyilkolni akart volna,
arra jóformán már nem is emlékezett. Ő csak arra emlékezett, hogy
Magdaléna valami rettenetes és kegyetlen árulást követett el ellene.
Hízelegve közeledett hozzá, azután mérgezett kést ütött beléje. Ez már
szinte fölösleges kegyetlenség volt, kevesebbe is belepusztúlhat az
ember.

A szíve, az agya, minden idegszála fájt, égett és sajgott. Mert hiszen
tudta, most már tudta, hogy Magdaléna csapdát állított neki. Délben már
a rendőrségen járt…

Őt nem bántotta a lelkiismerete, csak egyet sajnált: hogy nem ölte meg.
Azt még sajnálni fogja a bitófa létráján is…

Magdaléna azalatt nyitott szemmel feküdt a tekintetes úr oldalán.

A teste mozdulatlan volt, a lelke azonban rémülten cikázott ide s tova…
Most a siralomházban volt… Leborult Flóris elé, szepegve odasimúlt
hozzá.

Jaj, édes Kain testvérem, én nem így akartam… Nem is tudom, hogy mit
akartam, hiszen én egy szegény, együgyű asszony vagyok…

De miért is öltöztél rablónak és gyilkosnak? Hiszen te egyik sem vagy!

Hogy te a smukkomat akartad volna ellopni? Hát ha a tied volna a tatár
császár minden kincse, hová raknád, ha nem az én lábam elé?

És hogy te a véremet szomjaztad volna? Óh, szegény Kainom, ha neked tíz
életed volna, mind a tízet odaadnád egy mosolyomért vagy egy
könnycseppemért…

A nyugtalan lélek megint visszatért a hálószobába. Óh, ha én becsületes
lélek volnék, akkor most fölverném az uramat… Kelj föl, ember, szaladj,
rohanj az auditorhoz, mondd meg neki, hogy Flórisnak nem szabad
meghalnia… Mindennek én vagyok az oka és Flóris igaz ember… Lopni akart,
igaz, ölni akart, – de ha tudnátok, hogy miért akarta megtenni… És hogy
azt hazudta: a szeretője voltam? Óh, Istenem, hát ki tud ehhez?
Hitványabb embernek már különb asszony szeretője is lehetett…

Tízszer is fölemelte a sápadt kezét, hogy vállon ragadja az urát, de a
keze gyáván lehanyatlott megint és Nagy Miklós tovább horkolt. Még
álmában is – a holdvilágban tisztára látható volt – ott volt a
tekintetes úr arcán a férfias fölháborodás kifejezése. Hogyan tudná neki
Magdaléna megmagyarázni azt, amit ő maga sem értett?

A püspöki óra elütötte az ötöt. Negyedhat. Félhat. Háromnegyed… A
Magdaléna szíve minden óraütésnél lassabban vert.

– Hat órakor egészen meg fog állani a szívem, – mondta magában az
asszony.

És nem is bánta, hogy úgy lesz.

*

Ez volt a Magdaléna második élete.

Hogy melyik volt az igazi és melyiket álmodta meg, az ma, mikor mind a
két élete már végleg elmúlott, egészen mindegy.

VÉGE




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGDALÉNA KÉT ÉLETE ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.