A honszerző : regény

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of A honszerző
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A honszerző
        regény

Author: Ferenc Herczeg

Release date: November 23, 2025 [eBook #77307]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1913

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HONSZERZŐ ***

HERCZEG FERENC MUNKÁI

A HONSZERZŐ

HERCZEG FERENC MUNKÁI

A honszerző

Regény

BUDAPEST 1913

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

HERCZEG FERENC

A honszerző

Regény

BUDAPEST 1913

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




I.

Húsz vagy talán már több esztendővel ezelőtt történt, hogy egyik
budapesti kaszinóban valaki négyszázezer forintot veszített el kártyán.
Hogy melyik kaszinóban, az mindegy. Bizonyos föltételek mellett
megeshetett volna akármelyikben. Mert a társadalom különböző
osztályainak erkölcsei között elméletben semmi, gyakorlatban pedig csak
annyi különbség van, hogy az egyiknek több, a másiknak kevesebb a pénze.

Az illető, aki ezt az összeget elveszítette, tulajdonképpen nem is volt
kártyás ember. Hajnal felé vetődött csak a kaszinóba. Valami bálból
jöhetett és félóráig álmosan nézte a játékot. Éppen Balázsovics adta a
bankot, a matador. Néhány vidéki kurta úrral játszott és egész éjjel
csak egypár ezer forint volt a különbözet. Erről a Balázsovicsról sokan
titokban meg voltak győződve, hogy hamisan játszik. Fennszóval azonban
még senki sem gyanusította. Bizonyos, hogy a húsz-harmincezer forintot,
amelyet valaha ráhagyott az édesapja, a szegedi timármester, olyan jól
kamatoztatta a kártyaasztalnál, hogy most már egy milliója volt a
banknál. Csöndes, nagyon komoly, hidegen kimért, de udvarias modoru
ember volt. Egyedül csak a játéknak élt; ez volt a munkája, de a
szórakozása is. Nem volt szenvedélyes kártyás, hanem ennél több:
hivatásos kártyás volt. Azt beszélték róla, hogy éjfélutáni egy órakor
szokott fölkelni; akkor megfürdött hideg vízben, megitta a teáját és
pihent erővel, józan fővel és nyugodt szívvel elment a kaszinóba, ahol a
nappali munkától és mulatságtól kimerült, a színházak gázfényétől és a
vacsora pezsgőjétől fölizgatott emberekkel kártyázott. Akik nappali
életet szoktak élni a fővárosban, azok nem is ismerték Balázsovicsot
csak híréből, mint afféle éjjeli ragadozót. Balázsovicsnak egyébként nem
volt jóbarátja, de ellensége sem volt. A kaszinóban határozott
tekintélye volt és még azok is, akik titokban hamis játékkal
gyanusították, bonyolódott becsületbeli ügyek elintézésénél szívesen
kikérték a tanácsát.

A játék tehát immel-ámmal folyt hajnalig, akkor oszladozni kezdett a
társaság. A matador maga elé tette a kártyát.

– Kedvem volna valami nagy játékhoz, – mondta. – Ki tart százezer
forintot egy lapra?

– Tartom én, – mondta nyugodtan az a fiatal úr, aki addig a székén
lovagolva, szó nélkül nézte a játékot.

Balázsovics osztott. A másik közelebb se jött. A félkezét a zsebében
tartotta, a másikkal hanyagul fölvetette a kártyáját. Vesztett.

– Kiadod még egyszer? – kérdezte udvarias mosollyal, de elhalványuló
arccal.

– Kiadom. De csak egyszer. Érted? Többször nem!

– Tehát dupla vagy semmi!

A fiatalember megint veszített.

– Tehát kétszázezer! – mondta Balázsovics.

A vesztes fél krétafehér arccal ült vele szemben. A nyerő egy ideig
élesen a szeme közé nézett, aztán kissé elgondolkozott, végül nyugodt
hangon így szólt:

– Ha tetszik, még egyszer rámduplázhatsz!

A fiatal úr harmadszor is veszített.

Balázsovics az asztalra dobta a kártyát.

– Hozol nekem négyszázezret!

Azzal cigarettára gyújtott. A vesztes fél pedig fölkelt, könnyen
meghajtotta magát és mély csönd közepett elment a kaszinóból.

A többiek szeméből egyszerre eltünt az álom. Valamennyien valami
kellemes kis izgalmat éreztek és most összeültek még a társalgóba.
Balázsovics hideg halkocsonyát evett és megivott hozzá egy pohár
vörösbort. A többiek szivarozgatva ülték körül.

– Jó pénz ez a négyszázezer forint? – kérdezte valaki.

– Jó pénz, – mondta Balázsovics nyugodtan.

Egy másik úr, aki megyebelije és jóbarátja volt a vesztesnek,
részletesebb adatokkal szolgálhatott.

– Két birtoka van, Szitnya és Kemenes. Kemenes nem ér sokat, de a másik
szép dominium. Az osztályban félmillió forinttal vették föl, – igaz,
most már teher is van rajta… De ha jó vevőt talál, kiszoríthatja a
négyszázezret. De akkor aztán plűre esett.

– Van családja? – kérdezte valaki.

– Van. Három-négy esztendővel ezelőtt házasodott. A felesége
Naszódy-leány… Gondolom, gyerek is van…

– Az öreg Naszódy Bálint leánya? Nagyon gazdag ember!

– Attól ugyan harapófogóval se szed ki egy árva garast! Az öreg inkább
maga adná kezébe a pisztolyt… Én jól ismerem, szomszédom Hevesben…

Még egy félóráig elbeszélgettek, akkor rájuk nappalodott már és ágyba
kivánkoztak. Valamennyien nagyon derült kedvükben voltak, amikor
elbúcsúztak egymástól. A szemük láttára tönkrement egy hatszáz esztendős
nemzetség, kipattant egy gyűrű Hungária páncéljából; de ez olyan ostoba
és véletlen módon történt, hogy humorosnak találták volna az esetet, ha
a nagy összeg nem keltett volna bennük tiszteletet. Egészben véve
azonban mégis csak örültek a történteknek.

Nem mintha kárörvendő emberek lettek volna, de mindig kellemes, ha az
ember a maga szemével láthat olyan dolgot, amelyről holnap beszélni fog
az egész város. Különös jókedvükben voltak a vidéki urak. Ők összevéve
elveszítettek az éjjel egy cséplőgarnitura árát, de most bölcs és
mérsékelt játékosoknak tarthatták magukat és ez igen emelte az
önbecsülésüket. A ruhatári huszár is örült az esetnek, neki tíz forint
borravalót adott Balázsovics…




II.

Krisztus születése után 1345-ben történt, hogy Lackfi András székely
ispán futárt küldött Nagy Lajos királyhoz azzal a híradással, hogy a
tatár körülfogta és erősen szorongatja a székelységet a küküllői várban.
Ha nem küld segítséget a király, akkor ott vesznek a határőrök mind egy
szálig. A hírhozó egy Omodé nevü ember volt. Útjában elfogta a kutyafejü
ellenség és levágta fülét, orrát; Omodénak valahogyan mégis sikerült
kiszabadulnia a tatár kezéből; jóformán már haldokolva Székesfejérvárra
iramodott, ott elmondta üzenetét, harmadnapra meg is halt. Utolsó
órájában elküldte gyóntatóját a királyhoz és Jézus Krisztus irgalma
nevében arra kérte, hogy ajándékozza gyermekeinek a szitnyai gazdátlan
birtokot. A király hadat küldött a végekre és a kutyafejü ellenség
rettenetes vereséget szenvedett. Omodé árváinak pedig kiállították az
adományozó levelet.

Valami hiba esett a kancellária írásában, mert a birtokban még vagy tíz
évig egy Volfárt nevü makacs német ült, aki várat is épített magának az
ér partján. Jó ideig pörösködtek vele Omodé fiai, végül a legnagyobbik
belenőtt az apja páncéljába és megölte a németet perdöntő párbajban.
Attól kezdve a Zithna, Zichnai, Sitynay és legújabban a Szitnyay nevet
viseli a család, amely az idők folyamán még többízben is megmutatta,
hogy életénél is jobban szereti a földet.

Hunyady gubernátor idejében megint szó esik róluk. Két testvér, Salamon
és Farkas pörösködött akkoriban a birtokon. A viszály annyira elvadult,
hogy Salamon karácsony éjszakáján rajtaütött embereivel a szitnyai váron
és agyonverte fivérét. A gubernátor halálra kerestette a
testvérgyilkost, Salamon azonban Havasföldre futott, ahol aztán végleg
nyoma veszett. Ez a Szitnyay jobban szerette a földet az örök
üdvösségénél is.

A birtok ekkor az ifjabbik ág kezére került, amiből megint pör lett.
Ebből a családból eredt Szitnyay János, aki Bécs ostroma alkalmából
megmentette Mátyás király életét. Jutalmul a szitnyai birtokra való
jogának királyi elismerését nyerte.

A reformáció idejében a család buzgó újhitűnek mutatta magát, miért is
elkobozták birtokait. Akkoriban írta Szitnyay Márton „Az bujdosó
református kesergései“ címü verseit. Ezek a versek együgyűek,
formátlanok és bőbeszédüek, örökös tárgyuk a költőnek siránkozása az
apai birtok után. A szerelmes ember fájdalmas epedésével gyönyörködik az
idegen kézre jutott föld részletes leírásában, visszasírja nemcsak a
szitnyai várat, a halmokat és erdőket, hanem még az istállókat és ólakat
is. Őt költővé avatta a föld szeretete. Később a fia, Kálmán, újra
katolikussá lett, azzal a világos kikötéssel, hogy visszakapja birtokát.
Ő még Istennél is jobban szerette a földet.

A Rákóczi-háborúk alatt tüzes és vitéz hívei voltak a fejedelemnek.
Amikor hanyatlóban volt Rákóczi csillaga, mégis egy Szitnyay volt első
árulója: Szitnyay Balázs. Nagyon szerette a szabadságot, sűrűn ontotta
érte vérét, de azért a szabadságnál is jobban szerette a földjét. A
kegyelem-levélben, amelyet a bécsi Bellicumtől nyert, kikötötte magának
az elkobzott uradalom birtokát. Őt árulóvá tette a föld szeretete.

Ebből a kegyelemlevélből kerekedett később a híres pör, amelynek
aktáiban a család két ága közel száz esztendeig viaskodott a birtokért.
A pör folyamán ismételten hamis esküvel, okmányhamisítással,
vesztegetéssel, házasságtöréssel és gyermekcsempészéssel vádolták
egymást. Az egész ország akkoriban a nyelvére vette őket, de jobban
szerették a földet a jó hírnevüknél és a becsületüknél is.

A pör folyamán eladósodott a nyertes ág is és Szitnya zálogbirtokként a
Rodek bárók kezére került. Vagy negyven esztendeig ültek a bárók a
várban, akkor aztán Szitnyai József feleségül vett egy nála húsz
esztendővel vénebb, gazdag özvegyasszonyt és annak pénzén visszaváltotta
ősei birtokát. Az asszony rettenetes perszona lehetett; a nép a szitnyai
bábának nevezte. Emléke mint egy förtelmesen rút, hóbortosan gonosz
sárkányé él, aki pokollá tette József úr életét. Ez a Szitnyay, mint
akkoriban majd mindenki, naplót vezetett és följegyzéseiből megtudjuk,
hogy fiatal kora óta szeretett egy szép és szegény nemes leányt, akit
azonban nem vehetett el, mivel szegény volt. A leányt korán sírba vitte
a bánat, József úr pedig, amikor hetven esztendős korában maga is
pihenni tért, meghagyta, hogy temessék el vele szerelmének egyetlen
emlékét, azt a kis keszkenőt, amelyet ötven évig híven megőrzött. Ez a
Szitnyay jobban szerette a földet a boldogságánál is.

A mostani birtokos édesapja ugyancsak adósságokkal vette át a birtokát.
Amikor beleült, úgy látszott, hogy nem fogja megtarthatni. Ő azonban
mégis megtartotta. Harminc esztendőn át a maga cselédje volt. Hajnalban
kelt és rendesen késő estig ült a számadásai fölött. A napot az
istállókban és a szántásokon töltötte. Jómódu parasztgazda módjára élt
és öltözködött; a buzáját, de még a csirkéit is, maga vitte be a
városba. Bort nem ivott, húst csak vasárnapon látott az asztalán,
egyetlen élvezete a pipája volt. Különcnek és uzsorásnak szidták, de
amikor meghalt, kitünt, hogy elérte azt, ami elérhetetlennek látszott:
tisztázva volt az egykor túlterhelt birtok.

A német Volfárt várának romjait, amelynek köveit annyiszor öntözték
vérükkel a Szitnyayak, a hosszan elnyúló halmokat, amelyeknek profilja
hatszáz esztendő óta ott élt minden Szitnyay lelkében, az erdőt,
amelynek zúgását egymásután húsz rokon arcvonásu gyermeknemzetség
hallgatta, a vizet, amely után török, német, olasz és lengyel rabságban
senyvedő vitézek szomjaztak, a földet, amelynek birtoka hősökké és
árulókká, aszkétákká és gyilkosokká, nagyurakká és csalókká tette a
Szitnyayakat, ezt az egész birtokot öt perc alatt, mialatt háromszor
osztották a kártyát, zsebretett kézzel és kifogástalan előkelőséggel
elvesztette az utolsó Szitnyay, névszerint Szitnyay György.




III.

Szitnyay György, miután elveszített négyszázezer forintot, hazament a
fogadóbeli szállására. Ott levetkőzött és elsötétítette a szobát, hogy ő
most aludni fog. Olyan sietve bujt ágyába, mint a gyermek, aki estig
szerencsésen el tudta titkolni a csinyt, amelyet elkövetett és akkor
fülére huzza a paplant, hogy megmeneküljön a büntetéstől. Tudja, hogy
álmában nem bántják a szülei, reggelre pedig talán már feledésbe megy a
dolog.

Szitnyay szemére azonban nem jött álom. Körülbelül tíz óráig
mozdulatlanul feküdt, közbe pedig egyre látta lelki szeme előtt a sima
és nagy gyakorlatra valló gesztust, amellyel Balázsovics a kártyát
osztotta. Egyébre nem is tudott gondolni. A füle dobja pedig folyton
zizegett és remegett, a szíve meg vontatottan és élesen lüktetett.

Végre úgy érezte, hogy most már föl kell kelnie. Kezébe vette
aranyveretü piros bőrtárcáját, amely az éjjeli szekrényen feküdt. A
tárcában két arckép volt: az asszonyé és a gyermeké. Karácsonykor lepte
meg vele Irma, akkor meg is igértette az urával, hogy a képeket minden
útján magával fogja vinni. A képen az asszony szép, szőke és igen
határozott arckifejezésü nő volt, a kislány pedig féléves mosolygó baba.

Lassanként rettenetes, fogvacogtató félelem szállotta meg a szívét. Így
csak egyszer félt életében, gyermekkorában, amikor a szitnyai réten
megkergette a bika. Most is annyira megzavarodott, hogy elfelejtette
félelmének tulajdonképpeni okát, a véresszemü, bömbölő végzetet, de
érezte, hogy ez a hajsza, ha sokáig tart, az őrületbe fogja kergetni. A
mosdóasztalhoz lépett és tekintete a tükörbe esett. Egyébként csinos,
sőt szép férfi volt és szivesen elnézte magát. Most valósággal hörgött
az undorodástól, amint farkasszemet nézett azzal a fakó, dult és
bedagadt szemű arccal.

A hideg víztől némileg visszanyerte nyugalmát és emberi ábrázatát is.
Most már gondolkozni próbált. Hogy is volt a dolog? Tegnap reggel
érkezett Szitnyáról a fővárosba, hogy megbeszélje birtokos
szomszédjával, Rodek báróval, a közös vízszabályozási terveket. A báró
mindjárt ott fogta a nagy estélyén. Az est érdekes volt, mert Rodek, az
örökös kultuszminiszterjelölt, elfogadta házánál az irodalom és a
művészet kitünőségeit is. Éjfélig nagyon únta magát György, de akkor
egyszerre szikrázó jó kedv vett erőt rajta, amint megismerkedett Vivó
Edittel, a híres tragikával. Ez a pompás, nagyeszü és a csontja velejéig
romlott fiatal asszony, akit csodálói és ellenségei dicsőitve és
gyalázva, az aranykigyónak szoktak nevezni, szemet vetett a csinos
vidéki úrra és egyik barátjával kurtán maga elé rendelte. A
beszélgetésük első szavuktól kezdve szerelmes viaskodás volt. Az
aranykígyó volt a támadó fél és György, akinek jó napja volt, tűzzel és
merészen helyt állott neki. Tiz perc múlva Vivó Edit már meg volt
győződve arról, amiről egyébként már gyakran győzette meg magát, hogy
ilyen férfival még soha életében nem találkozott…

– De hát kicsoda maga, édes uram? Hol teremnek ilyen emberek?

Egyszerre félbeszakította önmagát; egy különös ötlete támadt.

– Mondja, sohasem gondolt még arra, hogy írónak született? Én értek
hozzá, – én esküszöm, hogy annak született!

György elpirult kissé és meghökkenve nézett az asszony tüzes és mély
szemébe.

– Nem tudom, hogy annak születtem-e, de bizonyos, hogy gyermekkorom óta
titkos és állandó vágyakozást érzek az irodalom iránt…

– És nem írt soha semmit?

György vállat vont.

– Sajnos, úrnak születtem!

Edit arcán felhő vonult végig.

– Ah, igen! Egyikünk sem él úgy, ahogyan élnie kellene. Egyikünk sem
teszi azt, amit tennie kellene. Mindent tudunk, mi félemberek, csak
akarni nem tudunk! Eh, ne beszéljünk többet erről!… De tudja mit? Holnap
jőjjön el hozzám… Négykor várom!

Azzal hátat fordított neki. György, bár az asszonnyal szemben külsőleg
megőrizte az előkelő világfi könnyed és irónikus közömbösségét, magában
mégis úgy érezte, mintha igen nagy szerencse érte volna. Egy színes,
fantasztikus és boldog izgalmakkal telt ország határához lépett az este.
Erről az országról sokat álmodozott már falusi magányában, miközben
elhitette magával, hogy elhibázta az életét.

A társaság kettő előtt oszladozni kezdett, bohém részét azonban hajnalig
még együtt tartotta a házigazda. A dohányzóban telepedtek meg, amely
festői műterem módjára volt berendezve. Edit, aki minden érthető ok
nélkül egyszerre úgy érezte, hogy ügyelnie kell a jó hírnevére, nem
szólt többet Györgyhöz, a fiatalember azonban állandóan arcán érezte a
művésznő tekintetét, amely most már bársonyos, simogató és forró volt.
Ez a tekintet azt jelentette: Majd holnap! Holnap!

Hajnalban a kaszinóba ment Szitnyay. Jó ideig szórakozottan nézte a
kártyajátékot, közbe mindig Editre gondolt. Amikor Balázsovics a
százezer forintos játékot ajánlotta, akkor rajta, aki egyébként nem volt
hazárdvérü ember, egyszerre valami csodálatos és fantasztikus
izgatottság vett erőt. Biztosan tudta, hogy nyerni fog! Biztosan tudta!
A szerencse istenasszonya mosolyogva nyújtja feléje aranyszarúját.
Akarnia kell csak és lehull lelkéről a kicsinyes és nyárspolgárias
előitéletek békója. Akarnia kell csak és minden az övé lesz: az arany,
az asszony, a dicsőség! Egy nagyszerü misztérium megoldása kínálkozik
feléje és a megoldás oly végtelenül egyszerü: az erős akarat!

És most itt ült a szálloda szürke szobájában, megsemmisülten,
meggyalázva, a félelemtől és az undorodástól betegen.




IV.

Délig gyermekes tervezgetésekkel töltötte idejét. Az a gyanuja támadt,
hogy ő talán nem is tökéletesen épelméjü… Hátha most elkezdene kiáltozni
és tombolni? Nem is kerülne nagy megerőltetésébe; nem is volna talán
tettetés… Alkalmasint elfognák akkor és bevinnék az őrültek házába… Ez a
gondolat megtetszett neki. Elbújni a nagy sötét házba, ahol semmit sem
kérhetnek számon az embertől, milyen édes is volna! Szinte irigyelte
önmagát, ha elgondolta, hogy milyen nyugalomban és biztonságban élhetne
ott.

Egy óra felé fölkereste az az ember, akit legjobban gyűlölt: az apósa.

Az öreg Naszódy Bálint a családjával két esztendő óta, amióta bérbe adta
a hevesi birtokait, állandóan a fővárosban lakott. Vékony termetü,
horpadt mellü, kopasz ember volt; állát szürke, ritkás szőrcsomók verték
föl, arcát pókfonál finomságu redők szántották át, mindenik pofacsontján
egy-egy piros folt virított. A bágyadt szemét, amely idegesen
hunyorgott, állandóan félig csukottan tartotta. Rozoga teste azonban
csodálatosan szívós volt, akár a macskáé, különben nem is győzhette
volna az örökös korhelykedést.

Ő ugyanis vénségében is mérték nélkül szerette az asszonyokat. György
szerint az utálatig szerette őket. Amióta a fővárosban élt, ideje javát
a külvárosi színházak karhölgyei és könnyelmü suhancok társaságában
töltötte. A nőkért kész volt minden áldozatra, csak éppen pénzáldozatra
nem; a pénzt ugyanis a nőknél is jobban szerette. Mivel igen
következetes volt fukarságában, afféle tűrt alakjává lett a
korhelytársaságoknak. A léha had igyekezett mulatságosnak találni
kopasz, rút fejét és arcátlan manővereit, amelyekkel a fizetés
kötelessége alul állandóan kibújni tudott. Egyébként rendes társadalmi
összeköttetést tartott fenn a félvilági hölgyekkel. Ismerte és
meglátogatta a kivénülteket is, összeköttetést tartott fenn a
családjukkal, délutáni látogatásokat tett náluk, olykor egy kis virágot
vagy más olcsó ajándékot vitt nekik. A hölgyek mamái különösen nagyra
becsülték Naszódy urat, mert ő aki otthon kiméletlen és durva zsarnoknak
mutatta magát, velük szemben mindig alázatos és nyájas volt. Nevének
előkelő hangzása, vagyonának hire és finom modora bizonyos népszerűséget
szereztek neki azokban a körökben, ahol a durva önzés az együgyű
jószívűséggel találkozik.

Naszódynak élt még a felesége és három leánya. A leányok közül a
legkisebbik, Irma, felesége volt Szitnyay Györgynek. Ő szép, szőke
asszony volt. A másik kettő pártában hervadt és bár meglepően
hasonlítottak a szép Irmához, mégis nagyon rútak voltak. Naszódyné a
házasság első évei óta alig is titkolta mélységes megvetését, amelyet
ura iránt érzett. Az undorodás állandó kifejezése sötét redőkbe fagyott
az arcán és hideggé, tüskéssé, bizalmatlanná és különössé tette az egész
asszonyt. Az otthonmaradt leányok örökölték édesanyjuktól az apával és
az egész férfinemmel szemben érzett ellenséges indulatot, sőt még a
fanyar arckifejezést is.

Hogy a két idősebb leány pártában maradt, annak egyébként Naszódy volt
az oka. Ez a korlátolt, de nagyon furfangos ember a maga rettenetes és
mindent fölfaló önzésében hitt ugyan a halálban, de nem a magáéban és a
szíve mélyén olyasmiről ábrándozott, hogy ő végre is túl fogja élni a
család összes asszonyait, akikről egyébként is tudta, hogy egy kissé
gyönge tüdejüek. Akkor aztán gyöngydolga lesz, ha ugyan sikerül addig
együtt tartania a vagyont.

Újabban némi közeledés jött létre Naszódy és a hölgyek közt. Az öreg,
hogy valami olcsó és jó szórakozást szerezzen az örökké unatkozó és
elégedetlenkedő nőknek, megtanította őket a szellemidézés bizonyos
együgyü formaságaira. Az asszonyok szenvedélyes odaadással táncoltatták
az asztalt és erősen hittek a divatos babonában. Naszódynak, aki értett
hozzá, hogyan kell az asztal kopogó szellemét befolyásolni és izgatni,
most már nem kellett a fejét hazugságokon törnie, ha az éjszaka egy
részét házon kívül akarta tölteni. A szellemek korlátlanul uralkodtak
Naszódyné lelkén és ő engedelmesen hajolt meg előttük akkor is, ha azt
parancsolták az urának, hogy menjen föl éjfélkor – frakkban! – a
Gellérthegyre vagy töltse künn az éjszakát a Kálvária tájékán. Ilyenkor
azt is megparancsolták Naszódynak, hogy tartsa szigorúan titokban
mindazt, amit misztikus kirándulásán látni és hallani fog, különben
súlyos szerencsétlenség fogja érni a családját. Naszódyné most már
bizonyos tiszteletet is kezdett érezni az ura iránt, aki egy titokzatos
kultusz főpapja volt. A leányok nem hittek oly föltétlenül édesapjukban,
de a szellemekben ők is hittek.

Az öreg tehát fölkereste vejét a fogadóban. Amikor rányitotta az ajtót,
a szíve tele volt keserü diadalérzettel. Hát nem megmondta ő előre? Nem
megmondta, hogy kár Irmát odaadni ennek az embernek, aki préda és
élhetetlen?

– Tehát igaz? – kérdezte még a küszöbön állva.

– Igaz! – válaszolt György.

– Négyszázezer?

– Annyi.

Az após feszült kiváncsisággal nézte a veje arcát. Várta a kétségbeesés
kitörését, az önvádak és átkozódások özönét, várta mindenek előtt a
főbelövéssel való fenyegetőzést. György azonban néma maradt, az arcán se
látszott a lelki szenvedésnek valami nagy nyoma. Naszódy végre haragosan
elnevette magát.

– Mit fogsz most tenni? – kérdezte.

György vállat vont.

– Elválik!

– Ha érdemes veled még ilyen kolosszális szamárság után komolyan
beszélni, akkor adnék egy jó tanácsot.

– Hallom.

– Ne fizesd meg Balázsovicsot!

– És a becsületem? – kérdezte György meglehetősen hamis pátosszal.

– A becsületed? Az most már mindenképpen oda van. Oda volt már akkor,
amikor elfogadtad a százezer forintos játékot. Nincs ember az országban,
aki most már komolyan vehetne téged a becsületeddel együtt.

György megpróbálta, hogy gavallér-pózba vágja magát. Nem jól sikerült
azonban a kisérlete.

– A vagyonom az enyém, – mondta. – Azt tehetek vele, amit akarok! Ha
eleget teszek a kötelességemnek, akkor mindenki kénytelen lesz
elismerni, hogy korrekt gentleman vagyok.

Naszódy egy szivart talált az asztalon. Rágyújtott és nyugodtan mondta:

– Barátocskám, pénz nélkül nincs gavallérság. Ha kifizeted a
veszteségedet és marad még egy milliód, akkor egy millió erejéig még
gavallér maradhatsz. De neked nem marad semmid, elmehetsz irnoknak a
vármegyéhez, vagy botos ispánnak Rodek barátodhoz és azzal vége is a
gentleman voltodnak. Magad fogsz kilépni a kaszinóból és azok, akiknek
itéletére most olyan nagy súlyt vetsz, kerülni fognak, mint a bélpoklos
embert. A világ züllött embernek fog nevezni, ujjal fognak rád mutatni,
hogy ott megy a tökfilkó, aki három kártyaosztással túladott ősi
dominiumán… Hol marad hát a becsületed?

Naszódy láthatólag gyönyörködött a maga logikájában és György
vergődésében és fölényesen folytatta:

– Ha nem fizeted meg, akkor is csak az eshetik meg veled, hogy ki kell
lépned a kaszinóból, de a becsületedből több marad meg. Gazdag embernek
mindig vannak barátai és tisztelői, mindig van becsülete. Némelyek
kerülni fognak, de tökfilkónak és züllött embernek senki sem fog
nevezni. Többet mondok, barátocskám: ha ember volnál a talpadon, még te
kerekedhetnél felül!

– Hogyan? – kérdezte György.

– Fogd rá Balázsovicsra, hogy hamisan játszott… Egy előre kikészített
kártyapakliból osztott… Lehet, hogy úgy is volt… Eredj föl ma este a
kaszinóba, mondd ezt nyiltan a szemébe… Okosan tennéd, ha megsértenéd…
ha megütnéd… Hiszen te afféle párbajos ember vagy. Barátocskám, egy
vagyonért érdemes valamit reszkirozni… Balázsovicsnak ezer az ellensége
és ezren fognak a pártodra állani. Vádold nyiltan az egész kaszinót.
Mondd, hogy kártyabarlang, ahol kifosztják az embereket. Az egész
közvélemény melléd fog állani, bátor és okos embernek fognak tartani,
országos hírü hős lesz belőled…

– Gyalázatosság! – mormogta György, aki irtózott a förtelmes botrány
gondolatától is. – Hagyjon békében ilyenekkel!

– Ha félsz a botránytól és a pisztolytól, tudnék más módot is a
menekülésre. Mi, a te családod, be fogjuk bizonyítani, hogy gyöngeelméjü
vagy… Orvos csak akad az ilyenre, ha magad is beleegyezel. Beviszünk a
bolondok házába, gyámságot kérünk rád, egy esztendő múlva aztán
hazamehetsz Szitnyára és ha csendesen megülsz, hamarosan elfelejtik a
dolgot…

Ez tulajdonképpen a György ötlete volt. De amikor most az öreg szájából
hallotta, képtelennek és alávalónak találta. Hevesen megrázta a fejét:

– Nem akarom! Nem!

Egypárszor föl s alá járt a szobában, aztán megállt Naszódy előtt.

– Én mást szeretnék. Vegye át maga a birtokot és fizesse ki
Balázsovicsot. Nekem semmi se kell, a kenyeremért szívesen ispánkodom a
birtokon, csak Szitnya maradjon meg a családnak!

Naszódyt meglepte és fölháborította ez a terv. No lám, ez az úr
könnyüszerrel akar szabadulni a csávából!

– Hogy én most földbe öljem a pénzemet? A mostani gazdasági viszonyok
közt? Eszem ágában sincs! Bár találnék inkább jóravaló vevőt a magam
birtokaira.

– Tehát nem bánja, ha Szitnya idegen kézre jut?

– Ha te nem bántad, barátocskám, mért bánnám én?

Naszódy elment és György megint magára maradt.

Most már világosan látta, hogy számára csak egy menekülés van: a halál.
A célszerüség, a szokás, sőt még az illendőség is azt kivánja tőle, hogy
főbelőjje magát. Amikor ebben megállapodott, egyszerre nagy
gyöngédséggel és forró vágyakozással kezdett az asszonyra és a kisbabára
gondolni…

Ujabban valami érthetetlen és oktalan elhidegülés állott be közte és a
felesége között. Komoly ok azonban nem volt rá. Hiszen az ő házasságuk
tulajdonképpen szerelmi házasság volt. Annak idején félig-meddig meg is
szöktette Irmát az édesapja házától, igaz, hogy Naszódyné tudtával és
beleegyezésével. Az öreg úr akkoriban nagyon adta a megsértett apát és
megtagadott a leányától minden anyagi segitséget; Naszódyné csak
nagynehezen tudta rászorítani zsugori urát, hogy valami szegényes
kelengyét és némi kis évi díjat adjon Irmának. Amikor már ilyen
fordulatot vett a dolog, akkor György, bár eleintén sokat és szívesen
gondolt Naszódy nagy vagyonára, mégis igen gavallérosan viselkedett.
Magának Naszódynak is megmondta, hogy neki nem kell pénz, ő Irmában a
nőt szereti. Igaz, hogy ezt a viselkedését megkönnyítette az a
körülmény, hogy akkoriban még igen jól bírta magát és bízott benne, hogy
Naszódy sem fog örökké élni.

A házasságuk nem volt olyan boldog, mint lehetett volna. Talán éppen az
volt a bajuk, hogy eleintén nagyon is jól folyt a dolguk. Mindig együtt
voltak, teljes tétlenségben éltek, csupa jólét, gondatlanság és élvezet
volt az életük. Házasságuk második esztendejében már mindaketten, –
anélkül, hogy erről valaha számot adtak volna maguknak – valami
csalódás-félét éreztek. Talán csak megcsömörlöttek a sok méztől. Vagy
gondolkozni kezdtek és üresnek, meg céltalannak találták az életüket.
Nagyon türelmetlenek kezdtek lenni egymással szemben, merő idegességből
olykor igen gyűlöletes jeleneteket is rögtönöztek.

György az ő mostani nagy bajában belátta, hogy igazságtalan volt a
feleségével szemben. Mindent megbocsátott Irmának és szükségét érezte,
hogy bocsánatot nyerjen tőle. Nagy gyöngédséggel és forró szánakozással
gondolt a szép és makacs gyermekasszonyra. De azt is tudta, hogy már
elkésett. Neki meg kell halnia, éppen az asszonyra és a gyermekre való
tekintettel.

Két óra felé levelet hoztak neki. Balázsovics írta. A levél így szólt:

Tisztelt barátom, nem szeretném, ha a tegnapi veszteséged zavarba
ejtene, azért légy szíves tudomásul venni, hogy nem kötöm magamat a
rögtönös lebonyolításhoz. Rendezd ügyeidet tetszésed és kényelmed
szerint, nekem elég, ha január elseje előtt megfizetsz. Akkor nekem is
nagyobb kötelezettségeim járnak le. Szívéből köszönt tisztelő híved:
Balázsovics.

Az óriási teher, amely hajnal óta György mellére nehezedett, most
egyszerre engedett… Ma szeptember ötödike volt, tehát majd négy hónapja
van a fizetésre! A siralomházban ülő embernek négy hónap az
örökkévalóság. Négy hónap alatt sok minden történhetik. Négy hónap alatt
sok mindent tehet az ember, többek közt gondolkozhatik is, amire ma még
képtelennek érezte magát Szitnyay…

Valami édes megnyugvást érzett. Gondolataiban hálával és elismeréssel
adózott Balázsovicsnak, aki olyan kiméletes és udvarias hangon írt neki.
Pedig a matador a maga érdekeit védte csak, amikor Györgynek írt. Tudta,
hogy a megszorult embernek levegőre van szüksége, hogy végleg el ne
keseredjék. Ha György a tegnap elkövetett ostobaságának hatása alatt
főbe találná magát lőni, akkor nagyon is kétes, hogy Balázsovics
megkapja-e pénzét.

Amint Szitnyay szíve megint rendesen kezdett verni, a gondolatai is
visszatértek a megszokott medrükbe. Az imént még megijedt gyermek volt,
aki a büntetéstől félve, együgyü és megalázó kibúvókon töri a fejét;
most azonban megint a gavallér és kaszinótag sablónja szerint
gondolkozott. Biztosra vette, hogy az egész város tudomással bír már az
ő esetéről. Budapest most az ő rovására mulat, pletykázik és kombinál. A
főváros kiváncsiságával szemben – úgy érezte – egy magasabb erkölcsi
kötelesség háramlik rá: be kell bizonyítania, hogy kifogástalan férfias
tartással fogadja a halálos csapást. Ez az ötlete nagyon imponált neki
és egyelőre háttérbe szorította összes aggodalmait. Dőljön össze a
világ, – fődolog, hogy Szitnyay György ne vétsen a férfiasság formaságai
ellen…

Este gondosan felöltözött és elment a színházba. Valami divatos
szomorújátékot adtak és Vivó Edit játszotta a főszerepet.

György fölemelt fővel, kifogástalan plasztronnal a mellén, blazirt és
kissé gúnyos mosollyal az ajkán, lépett be a földszintre. Az általános
kiváncsiság tényleg feléje fordult. Vivó Edit is hamar észrevette a
szinpadról. (Ő tudott úgy nézni, hogy az ember napokig magával vitte
pillantásának emlékét, mint egy harsány kiáltásét vagy egy rikító
színét.) Az aranykígyó még délután nagyon haragudott Szitnyayra, mivel
nem jött el hozzá; most azonban mindent megértett és mindent
megbocsátott. Mint annyi asszony-művész, ő is nagy súlyt vetett a pózra.
Fantáziájában a művészet, sőt a világtörténelem nagy korszakai a
nagyszerü pózok láncolata voltak. Imádta az úgynevezett egész férfiakat,
a klasszikus kor és az olasz reneszánsz embereit, akik tökéletesek
voltak a jóban és a rosszban, a bölcseségben és az ostobaságban. A
György mostani póza megragadta. Ez férfi! Egész ember!

Szitnyay a színházban egy szőke és nagyon szelid arcu mágnásgyerek
mellett ült. A fiu jó ideig csodálkozó és meleg pillantásokkal nézte
szomszédját, fölvonásközben pedig bemutatta magát neki. Mint afféle
jónevelésü úrfi, természetesen nem említette György esetét, hanem az
előadásról kezdett beszélni, de a hangja szinte remegett a
megindulástól… Ez a fiu klasszikusnak találta György viselkedését és
büszke volt rá, hogy kezet foghat a nap hősével. Hasonló helyzetben ő is
így szeretett volna viselkedni és talán szerette volna is, ha alkalma
lett volna rá.

És Szitnyay György, aki eddigelé meglehetősen szürke és jelentéktelen
tagja volt a társadalomnak, most egyszerre azon vette észre magát, hogy
életének első nagyszabásu ostobasága feléje vonzotta az emberek
figyelmét és rokonszenvét. És ez igen jól esett neki. Ő maga is –
legalább az előadás végéig – olyasmit érzett, hogy érdekes és fontos
emberré lett…




V.

Szitnya városáról igazán nincs mit mondani. Körülbelül négyezer lakója
van. A város a széles főutcából és a kertekre vezető apró közökből áll.
A főutcát, ahol újabban fasort is ültettek, egy idő óta Erzsébet-utcának
nevezik. Egyforma, földszintes házakból áll, a legelőbbkelőknek ezek
közül csúcsíves ablakaik vannak.

A templomon túl, ahol már meglehetősen lejtős az utca, van a kastély.
Hatalmas emeletével és nyomott földszintjével olyan benyomást tesz,
mintha megpuhult volna alatta a talaj és az egész nagy ház süppedőben
volna. A kastély falai szürkére vannak festve, ablakai pedig föltünően
kicsinyek. Az épület másik homloka, amely a parkra vezet – Szitnyán
várkertnek nevezik – sokkal szebb. Innen tekintve, meredek domb tetején
áll az úrilak, amelytől kőkorlátos terrászok vezetnek le a kertbe. A ház
falai itt vadszőlővel vannak befuttatva. A felső terrászról be lehet
látni az egész uradalmat. A várkertet áthasítja a kis Kárász-folyó,
amelyen több csinos híd vezet át. A folyó partján, jól gondozott gyep
közepett, öreg nyárfák árnyékában emelkednek a német Volfárt várának
szürke romjai. Sokan törték már a fejüket azon, hogy mért épült a vár a
víz partján, mért nem a közeli domb tetején, de megfelelni még senkisem
tudott erre a kérdésre. A vizen túl van a várkert legszebbik része, ott
az évszázados fák valóságos erdővé sűrűsödnek. A kerten túl párhuzamos,
hosszu dombok húzódnak a messziségbe, a dombok lejtőjén most tarló
sárgul és friss szántás sötétedik. Az uradalom határa a Kopjás hegység
teteje, ahol kéklő erdőfal zárja el a szemhatárt.

A birtok, mint a romantikus fekvésü birtokok általában, a terjedelméhez
mérten nem nagyon jövedelmező. Szemre azonban szép. A mostani földesúr,
Szitnyay György nem mondható takarékos embernek, jó gazda pedig sohasem
volt, de azért nagyon szereti a rendet és sokat ad a külső csínra. A
gazdasági épületei tiszták, az istállói meg a nyeregkamrái
látványosságszámba mennek, a gyümölcsöst elkerítő drótkerítés
faoszlopait is minden évben újra mázolják. A birtok határát és a
dülőutakat fiatal fasorok szegélyezik.

Azalatt, hogy Szitnyay György a színházi sikerét követő reggelen még a
Szitnyára siető vonat egyik kocsijában ült, a felesége egy látogatója
társaságában a legfelső kerti terraszon sétálgatott.

Irma magas termetü, talán túlságosan karcsu, de egészben véve szép szőke
asszony volt. Szürke szemének tekintete nyilt és komoly volt. Tartását
és modorát az öntudatosan fejlesztett és kissé, de csak nagyon kissé
affektált előkelőség jellemezte, amelyet vidéki kastélyokban gyakrabban
látni asszonyokon, mint férfiakon.

A vendége fölötte érdekes ember benyomását tette. Hatalmas termetü,
óriás koponyáju, kemény, szinte gőgös tartásu férfi. Bár alig látszott
többnek negyven esztendősnél, a sűrű haja már szürke volt, a szemöldöke
és a szakálla azonban koromfekete maradt. Jordán volt, az ismert jogi
író, aki a nemzetközi joggal foglalkozó értekezései révén külföldön is
ismertté tette már a nevét. Mostanában valamelyik vidéki akadémia tanára
volt. Jordán fia volt a Szitnyay-uradalom egy volt főtisztjének és
gyermekkora óta otthonos a kastélyban. Úgy beszélték, hogy mostanában
valami nagyszabásu jogi munkán dolgozik, azért vett hosszabb szabadságot
és lakott már hetek óta özvegy édesanyjának Erzsébet-utcai kis házában.

Ezt a Jordán Sándort már egyetemi évei óta lángelmének tartotta az egész
város. Jóformán már suhanc korában föltünt óriás emlékező tehetségével,
éles és biztos itéletével és ritka szónoki képességével. Mindenki
becsülte, tulajdonképpeni jóbarátja azonban sohasem volt, mert féktelen
gőgjével, zsarnoki szeszélyeivel és metsző iróniájával elriasztott
magától mindenkit. Lehettek egyesek, akik még a komoly tehetségét is
kétségbe vonták, azt állítván róla, hogy napoleoni önhittségével a
tépelődő és fecsegő ember tehetetlensége párosul, ismerőseinek túlnyomó
többsége azonban föltétlenül meghajolt elméjének fölénye előtt.

Szitnyayné és Jordán már egy esztendő óta baráti viszonyban voltak. Az
asszony is magában járó lélek volt és mintegy a tömeg feje fölött kezet
nyújtott a férfinak, akiben lelki rokonára vélt ismerni. Jordánra,
akiben plebejus kevélysége mögött erős arisztokratikus ösztönök
lappangtak, vonzó hatással volt Irma egyéniségének és környezetének
előkelő parfümje; az uralkodásra termett asszonynak pedig kétségkivül
igen jól esett a nagy hatalom, amely neki a féktelen erejü férfi fölött
adatott. Szitnyay György nem rokonszenvezett a felesége barátjával,
féltékeny azonban nem volt rá soha. Irmának nagyon jó híre lehetett,
mert Jordánhoz való viszonyában tiszteletreméltó baráti vonzalomnál
egyebet senkisem keresett, még az ura sem. György egyébként maga is
erősen hitte, hogy Jordán előbb-utóbb még nagy ember lesz, miniszter
vagy ami akar.

Irma most megállott a terrasz szélén és lenézett a várkertbe. Lenn, a
sárga kavicsos úton tarka pettyként virított a sokác dada viganója. A
dada a kis babával játszott a meleg verőfényben. A gyermek jókedvü
sikongása úgy hallatszott föl, mint a fecskefiók csicsergése.

– Barátság! – mondta halkan Irma. – Barátság! Hát hisz maga a
barátságban?

A megjegyzésével megint fölvette a beszélgetés elejtett fonalát. A tanár
vállat vont.

– Semmiben sem hiszek Irma, csak magában.

– De én százszor olvastam már –

Jordán kiméletlenül a szavába vágott:

– Kérem, Irma, kíméljen meg az elméleteivel! Dühbe jövök, valahányszor
efféle szegényes banálitásokat hallok az ön szájából! Mit akar a
könyvekkel? Tucatemberek leírják tucatemberek élményeit és ebből
tucateszükkel tucatigazságokat szűrnek le… És ilyesmi kötelező legyen
önre és rám nézve? Mért akar papirmankón járni, amikor minden izma ép és
minden idegszála egészséges?

Az egyébként oly érzékeny asszony nem haragudott meg. Csöndesen és
derülten mondta:

– Tudja, hogy ön ma nagyon goromba velem, kedves barátom?

Jordán egy szikrázó pillantást vetett az asszony felé, aztán szeliden
megfogta a kezét és megcsókolta. Csak olyankor szokta megcsókolni a
kezét, ha megbánta valamelyik szavát. Irma ilyenkor mindig valami kis
diadalmas borzongást érzett, mint a kezdő állatszelidítő, amikor lába
előtt látja a sivatag királyát…

– Mért nem beszél? – szólt kis idő mulva az asszony, aki nem szerette a
barátja sötét hallgatását. – Mondja meg, hogyan érti a dolgot? Köztünk
nincs helye semmiféle ködös és homályos dolognak. Ön mindent tud, talán
el tudja oszlatni ezt a sötétséget is.

– Semmit se tudok, – felelt kedvetlenül a tanár. – Én csak annyit érzek,
hogy az öné vagyok, amióta ismerem, föltétlenül és nevezheti barátságnak
vagy aminek tartja… Nem tagadom: olykor szégyelem ezt az állapotot, de
nem akarok rajta változtatni.

– Pedig könnyü volna, ugy-e? – kérdezte halkan az asszony.

A rákövetkező pillanatban már megbánta kacérságát. Jordán hidegen és
kutatva mérte végig, majd szilárd hangon mondta:

– Nem volna könnyü, de meg tudnám tenni. Mindent tud az ember, amit
akar!

Irma most már megijedt és Jordán, aki könnyüszerrel olvasott a barátnője
arcán és a lelkében, szelidebben folytatta:

– Nem akarok másképp élni, mint élek most… Banális vagyok, tudom, de én
nem tehetek róla, ha az emberek elkoptattak már minden szót: emberi
életet csak azóta élek, amióta ismerem magát. Azóta szeretem az életet.
Élni akarok, emelkedni, oly magasra – oly magasra –

Egy nérói mosoly torzította el az arcát, mintha az egész világ máris őt
imádva fetrengene a lábai előtt. Ezt több ízben is mondta már Irmának.
Ezuttal azonban olyat is mondott, amit nem hallott még az asszony és ami
kissé megijesztette.

– És ön is az enyém, Irma, egészen és föltétlenül. Hiába néz rám
csodálkozva és haragosan: ön jól tudja, hogy jogom van magához…

– Én nem adtam önnek semmi jogot, – mondta fagyosan az asszony.

– Ön nem, de maga a természet adott nekem jogot.

– Ezt nem értem.

– Mikor önt megteremtette, bezárta a lelkét és az én kezembe adta a
kulcsot. Senkisem ismeri önt, senkisem tudja megérteni és méltatni, csak
én. Ön mint átlagos asszony fog élni és meghalni, ha én meg nem nyitom a
lelkét és napfényre nem hozom kincseit. Magától sohasem fog megnyilni,
nem tud, mert a kulcs nálam van. Én magát teljesen ismerem, édes
barátnőm, a lelke minden titkos zúgát átkutattam már. Ez nem dicsekvés,
mert más embert nem ismerek. Ha Pygmalion volnék és meg akarnám alkotni
a nő szobrát, az ön képmását vésném márványba, még akkor is, ha sohasem
találkoztunk volna egymással. Mert más nőt nem tudok elképzelni és
megérteni…

Irma megpróbálta, hogy tréfára fordítsa a beszélgetésüket.

– Annyira ismer? Ez szó szerint veendő?

– Szó szerint! Ha üvegből volna a lelke, akkor sem olvashatnék jobban a
gondolataiban.

– Nos, mondja meg, hogy mit gondolok most?

– E pillanatban ilyesmit gondol: Ezt a derék embert ostobává teszi az
önhittség. És: ha kettőnk között küzdelemre kerül a dolog, mégis ő lesz
a vesztes! – Más szavakkal, de ilyesmit gondolt!

Jordán nevetett, majd így folytatta:

– Minden gondolatát ismerem. Még azokat is, amelyeket maga sem ismer,
mert nem merte őket végiggondolni…

Irma kissé elpirult. Újabban, amióta gyakoriak lettek köztük az ilyen
szócsaták, gyakran is szenvedett vereséget. Azelőtt ő uralkodott Jordán
fölött, minél jobban közeledtek azonban egymáshoz, annál inkább
változott a helyzetük. Alantosából zsarnok lett. És Irma olykor maga is
csodálatosnak találta, hogy a lelke nem lázong, hanem készségesen
vállalja az igát.

Később mégis úgy érezte, hogy jó volna kiköszörűlni a csorbát és
erőltetett önérzet hangján mondta:

– Ha minden titkomat tudja, akkor ugy-e bár, azt is tudja, hogy én soha,
de soha sem leszek hűtelen a kötelességeimhez?

– Ha ezt nem tudnám, akkor nem is szeretném önt. Én nem a gyöngeségét
szeretem, hanem az erejét… Az ereje: az egészséges ösztönei, a
tisztasága és a lelki egyensúlya. Ha biztos volnék benne, hogy el tudnám
csábítani, akkor nem is szeretném önt.

Irma valósággal megrémült attól, amit hallott. A kegyetlen biztosság,
amellyel barátja a leggyöngédebb természetű érzéseket eléje terítette és
szétbontotta, mélyen elszomorította.

– Tisztán látom a jövőt is, – folytatta Jordán.

– A jövőmet épp úgy, mint a jelenemet, a kötelességem teljesítése fogja
betölteni.

– Igaz, de ön ma nem tudja még, hogy miféle kötelességeket ruház önre a
jövő.

– A kötelességeim mindig egyformák lesznek, úgy képzelem. Az uram és a
gyermekem…

Jordán a szavába vágott.

– Nemcsak hitvesi, de emberi kötelességek is vannak. El tudom képzelni,
hogy önt egy nap a kötelessége arra fogja szorítani, hogy elhagyja az
urát és az enyém legyen. Ha méltatlan lesz önhöz az ura, ha
tisztátalanná lesz a háza és bűnné az élete ebben a házban, akkor meg
fog róla emlékezni, hogy egész és emberi életet csak velem élhet,
valamint az én életem is csak akkor lesz egész és emberi.

Irma valami édes szédülésfélét érzett, mintha szakadás partján járna.
Valami mesés, nagy és tökéletes boldogság képe villant föl előtte. De
aztán szinte szomorúan mondta:

– Az nem fog bekövetkezni soha!

A tanár nem válaszolt, hanem hosszan és szinte meghatott gyöngédséggel
tekintett Irma szemébe.




VI.

Délben megjött a férj. A vasúton egész ravasz kis haditervet állított
össze magának Irma visszahódítására. Először is el fogja enyésztetni az
oktalan elhidegülést, amely elválasztotta tőle a feleségét; azután, ha
már erős láncokkal újból magához kapcsolta, fogja neki bevallani nagy
bűnét. Azt képzelte, hogy elhidegülésüknek az ő közömbössége az oka. Meg
kell csak ütnie megint a tüzes hangot, amely szerelmük első idejére
emlékeztette a feleségét és minden rendben lesz megint. Mint a legtöbb
csinos férfi, György is azt hitte magáról, hogy nagyon jól ismeri az
asszonyokat és tud velük bánni.

Amint kettesben találta magát Irmával az ebédlőben, első hódító
kísérlete rögtön szánalmas balsikert aratott. Meg akarta csókolni a
feleségét és az haragosan és undorodva utasította vissza. Mit akar?
Hogyan merészkedik? Hagyjon engem!

Egy hitvesi csók miatt ekkora fölháborodás – szinte különös volt. Pedig
a magyarázata elég egyszerü volt: Irma már akkor a Jordán Sándor
tulajdonának érezte magát, egyébként pedig a tiszta asszonyok ama
fajához tartozott, akik a szerelmet hűségen kezdik. György ámulva
tapasztalta, hogy a felesége szürke szeméből hideg gyűlölet sugárzik
feléje…

Estig az asszony el tudta kerülni az urával való találkozást. György
ekkor elhatározta, hogy mindent bevall Irmának. Lesz, ami lesz, azt
azonban semmiesetre sem várhatja meg, hogy a felesége mástól tudja meg a
dolgot. Pedig biztos, hogy holnap már Szitnyára érkezik országos
körútján a fővárosi pletyka.

A komornyikkal a szalonba kérette. Nem gyújtatta meg a lámpákat és mire
Irma belépett, meglehetős homály borult már a boltíves nagy szobára.
Csak a vastagfalu ablakfülkéből szürődött be a szürke esti fény, a szoba
túlsó végében meg pirosan lobogott a kandalló tűze.

Irma nagykendővel a vállán lépett be. Láthatólag fázott.

– Mit akar? – kérdezte szárazon.

György nem válaszolt és az asszony megérezte, hogy az ura komoly és
fontos dolgokat kiván vele közölni. Keresztbe font karokkal állt az
ablakfülkében és várta, hogy mi lesz.

– Maga egy idő óta elhidegült tőlem, – kezdte halk hangon. – Nem értem,
hogyan veszíthettem el ennyire magát, de valószínűnek tartom, hogy ennek
magam vagyok az oka. Ha volna rá mód, hogy jóvá tegyem: mindenre kész
vagyok, a legsúlyosabbra is… Nem védhetem már magamat és önérzetemre se
hivatkozhatom többet… Kérem, ne éljen vissza túlságosan a helyzetemmel!

– Erről akar csak beszélni? – kérdezte Irma, aki valami kis undorodást
érzett.

– Nem erről. Rokonszenv és ellenszenv, két unatkozó ember
szeszélyeskedése, ez alapjában véve kicsinyes és gyermekes dolog, amikor
az élet nagy megpróbáltatásai közelednek…

Irma most kissé megijedt.

– Miféle megpróbáltatásokról beszél?

– Rögtön meg fogja tudni! A katasztrófát magam zudítottam ránk az
ostobaságommal vagy elvetemültségemmel; nevezheti ahogyan akarja, nincs
jogom az érzékenykedésre… Meg kell tudnia, hogy tönkrementem. Egyetlen
éjszakán elkártyáztam egész vagyonomat… Érti? Mindenünket! Négyszázezer
forintot veszítettem… A birtokot el kell adnom… Segítséget senkitől sem
várhatok. Egy ember segíthetne rajtam, a maga édesapja, de ő nem fogja
megtenni… Azt a különös benyomást tette rám, mintha még öröme is telnék
pusztulásomban… Szitnyát tehát néhány hónapon belül el kell hagynunk.
Hogy mi lesz aztán, azt ma még nem tudom… Ha érdekli magát a dolog,
akkor együtt gondolkozhatunk rajta…

Az asszony válláról időközben lecsúszott a kendő. Most már nem fázott.
Egyenesen állott ott, fölemelt fővel, ökölbe szorítva a két kezét. Egy
szót se mondott arra, amit hallott.

György úr tudta, hogy Irma a jellemes és kötelességtudó asszonyok
puritán fajtájához tartozik. Ezt az asszony maga is hitte és olykor
hangsúlyozni is szokta. György tehát bizonyosra vette, hogy a felesége
csodálatra méltóan fog viselkedni a nagy megpróbáltatás közepett. Sokkal
különben, mint az ura. És titokban már előre is félt az erkölcsi
fölénytől, amelyre Irma szert fog tenni.

– Én jól tudom, – mondta, – hogy a kártyaadósságom megfizetése után is
marad még egy nagy és egész életre szóló adósságom magával szemben. Ha
van rá mód, hogy ezt legalább részben törlesszem, mindenre késznek fog
találni…

Irma most a szavába vágott. Éles, de a fölindulástól remegő hangon
kérdezte:

– Tehát igaz?… Mi tönkre mentünk?… Szitnyát el kell adnunk?… Maga
elvesztette kártyán?

Az asszony hangosan lélegzett. György közeledni akart feléje, de aztán
meglepetten állott meg. Diadalmas, szinte átszellemült mosoly ült a
felesége arcán… Ime, az ige testet öltött, Jordán jóslata szó szerint
teljesedett! Az ura méltatlannak mutatta magát hozzá… Ezzel megindult
lába alatt a talaj, amelyen eddig türelmesen viselte a kötelesség
rabláncát… Egy magasabb hatalom avatkozott bele az életébe. Ami eddig
valóság volt, az álomként foszlott szét. A régi álomképek pedig
valósággá formálódtak…

György megriadva látta, hogy a felesége is valósággal örül a
pusztulásnak. Eddig mindenki titkos jókedvvel fogadta a hírt, de Irma
arcán nyiltan ott ragyogott az öröm… Mi ez? Lehet-e annyira csalódni egy
asszonyban? Nincs már jóság, hűség, kötelességtudás a világon?

Van még. Az asszony is az, aki valaha volt. Csakhogy ma már minden
hűségével, jóságával és kötelességtudásával egyetemben másé, Jordáné.
Ettől az embertől, akivel most együtt van a csecsebecsékkel túlzsufolt
szalonban, a mélységes és jéghideg közömbösség választja el, amelyre
csak a szerelmében határtalanul önző asszony képes.

Györgyben megint fölébredt a gavallér ösztöne, amely az ilyen nevelésü
embert válságos helyzetekben nem igen hagyja cserben. Semmit sem értett
az egészből, de annyit érzett, hogy nem szabad magát az asszony előtt
mélyebbre aláznia. Az arcán megint megjelent az ügyefogyott, gőgös és
gúnyos mosoly, amellyel tegnap este elragadta a fővárosi színház
közönségét.

– Nincs semmi mondani valója? – kérdezte fagyosan.

– Holnap megtudja! – válaszolt Irma és azzal gyorsan elhagyta a szobát.

György az éjjel nagyon mélyen aludt. Amikor másnap reggelinél a felesége
után tudakozódott, megtudta a cselédektől, hogy Irma korán megteázott a
hálószobájában, aztán lement a városba.

György a lapokat nézegette, amikor azonban az egyikben rábukkant a
tulajdon nevére és a kártyajáték fantasztikus leírására, eldobta az
ujságot, vállára vetette a puskáját és a kutyájával nekivágott a
tarlóknak, hátha lőhetne egypár fogolyt.

Irma azalatt tényleg a városban járt. Egyenesen Jordánék házának tartott
és bekopogtatott a földszintes ablakon. Az öreg asszony, Jordán tanár
édesanyja, azt mondta neki, hogy a fia az akácosban van ilyenkor. A
tanár valami marienbádi kúrát használt és a délelőttöt szabadban
töltötte. Az özvegy asszony utána akarta szalasztani a cselédjét, de
Irma azt mondta, hogy maga megy ligetbe.

Az öreg asszony gyönyörködve nézett Szitnyayné után, amíg karcsu alakja
el nem tünt az utca sarkán. Együgyü, puhaszívü asszonyság volt, rettegő
rajongással imádta fiát és maga is csudálkozott, hogy neki, a
juhanyának, ilyen oroszlánkölyke lehetett. Bár sohasem beszéltek erről,
ő mégis jól tudta, hogy Sándor nagyon vonzódik Irmához és ez neki elég
ok volt arra, hogy forró szívébe zárja a szép és előkelő asszonyt.
Szitnyay Györgyöt pedig újabban ő maga is ösztönszerűen gyűlölte…

Az akácos afféle vasárnapi sétahelye volt Szitnyának; a bennszülöttek
promenádnak nevezték. Egypár fehér padja volt és egy kis cukrászbódéja,
amelyben azonban már évek óta nem tanyázott cukrász. A bódé falát az
iskolásgyerekek telifirkálták nevekkel és barbár rajzokkal. Az akácfák
nagyobbrészt már elhullatták lombjukat, a promenád most kopár volt és
kihalt. Csak egyik padján ült egy erős, feketeruhás ember, könyvvel a
kezében: Jordán Sándor. Messziről megismerte Irmát és eléje jött.

– Tudja már? – kérdezte az asszony.

– Mindent tudok. Mit fog most tenni?

Irma hosszan és csodálkozva nézett a tanár szemébe, azalatt hogy fogva
tartotta a kezét.

– Igaza van, – mondta Jordán halkan. – Én fogom megmondani, hogy mit
tegyen! A mai esti vonattal a szüleihez fog utazni. Érti? Nem akarom,
hogy még egy éjszakát az ő házában töltsön… Neki azt fogja mondani, hogy
nem élhet a kastélyban, amely maholnap dobra kerül. Nem bírja el az
emberek kiváncsiságát, sajnálkozását. Váljon el tőle békében! Kisértesse
ki magát vele a vasútra. Fogjon kezet vele, de ügyeljen arra, hogy
könnyet ne lásson a szemében. Mondja neki, hogy egy héten belől írni fog
neki…

– És maga? – kérdezte halkan az asszony.

– Két nap múlva Budapesten leszek.

Még mindig fogva tartották egymás kezét és Irma keztyűs keze már fájt az
erős szorítástól, de az a fájdalom is gyönyörűség volt neki.

– És most menjen szépen haza, édes barátnőm, – mondta szeliden és apai
fölénnyel a tanár.

Irma azonban még nem akart menni. Szomorúan tekintett maga elé, majd
halkan megszólalt.

– Mondja, Sándor, így kell nekem tennem? Jól cselekszem, ha így teszek?

– Jól cselekszik! – válaszolt a tanár. – Az az ember elveszett. El
kellett vesznie, mert csenevész, életképtelen organizmus, nincs
létjogosultsága. Ha ez a véletlen nem pusztítja el, akkor kivégzi holnap
egy második, vagy holnapután egy harmadik véletlen. A természet logikája
teljesül be rajta. Maga sajnálhatja, de nem segíthet rajta. Ha
hozzákötné tovább is az életét, azzal bűnt követne el, többet mondok:
erkölcstelenséget. Akárcsak egy bomladozó holttest mellé temetkeznék a
gyermekével együtt. Gondolkozzék ezen és be fogja látni, hogy igazam
van. Most azonban menjen haza. A vasúton nem fog engem látni, csak
Budapesten…

Az asszony ment, engedelmesen és csöndes mosollyal az ajkán, mint az
alvajáró, aki egy titokzatos és erős akaratnak engedelmeskedik.

Délután észrevette Szitnyay György, hogy a felesége útra készül. A
komornája csomagol, az asszony pedig sorra járja a várkertet, a
terraszokat, az egész nagy lakást és végigjáratja szemét a bútorokon és
képeken, mintha búcsúzni akarna tőlük. Nem nyúl azonban semmihez, most
egyszerre idegenszerü és ellenszenvesnek találja a sok tarka holmit,
amely között lefolyt eddigi élete. Éppen csak a ruháit és leánykori
emlékeit akarta magával vinni.

Négy óra felé Irma megjelent ura előtt a télikertben.

– Arra akarom kérni, hogy kisérjen ki a vasúthoz, – mondta nyugodt
hangon.

– Elutazik? – kérdezte György gépiesen.

– El, az esti vonattal. A szüleimhez megyek. Egy-két nap múlva már tudni
fogja az egész város, hogy ez a ház nem a mienk és én nem akarom, hogy
sajnáljanak azok, akik eddig irigyeltek.

– És gondolkozott már azon, hogy milyen lesz a jövőnk?

A közös jövőjük említése meglepte Irmát. Vállat vont.

– Erről lesz még idő beszélni… Majd írok magának Budapestről…

Alkonyatkor együtt kihajtattak a pályaudvarhoz. A kocsi kis ülésén a
sokác-dada ült a babával az ölében. A gyermek láthatólag nagyon örült a
kocsikázásnak, régóta nem ficánkodott, ujjongott annyit, mint ma.

Amikor a vonat már készülődött, Irma az ajtóban megszorította az ura
kezét.

– Isten áldja meg, György!

– Irni fog? – kérdezte Szitnyay elszomorodva.

Az asszony a fejével bólintott. A szemében egy könnycsepp csillogott,
aztán hirtelen visszavonult a kocsiba. Szitnyay még látta a kis leányát,
amint a dada karján hajlongva csókokat dob neki. Ekkor megindult a
vonat…

Györgynek kimondhatatlanul jól esett, hogy könnyezni látta a feleségét.
Most már megint száz optimisztikus tervet épített az asszony pillanatnyi
ellágyulására. Meg fogják egymást érteni, ki fognak békülni egymással. A
szegénység össze fogja őket hozni és ő ki fogja magának vívni Irma
becsülését és szerelmét. Dolgozni fog! Szerényen, de boldogan fognak
élni… Boldogabban, mint eddig…

Pedig Irma ellágyulásának más volt a jelentősége. Nem sajnálta az urát,
hanem önmagát. Tudta, hogy élete fordulópontjához ért, sejtette, hogy
anyagiakban és talán társadalmi állás dolgában is nagyon sokat fog
veszíteni. Sírva búcsúzott tehát a multjától. De tudta, hogy a búcsúja
örök időkre szól és ha rajta állott volna, nem adta volna oda a multért
a jövendőt. A jövendő tavaszi rügyfakadásként ott virított és illatozott
már a szívében…

Szitnyay előre küldte a kocsit és gyalog indult meg a kastély felé. Nem
volt még nyolc óra sem, a városka azonban már sötét és kihalt volt. A
templomig egyetlen emberrel sem találkozott, egyetlen kivilágított
ablakot sem látott. A hold némán sütötte az alacsony háztetőket.
Györgyön lassanként valami különös, fantasztikus hangulat vett erőt. Úgy
érezte magát, mintha Pompe utcáin járna.

A templom mögött egy erősen kivilágított ablak ragyogott az éjben. A
Jordán-ház ablaka volt. Ugyanaz az ablak, amelyen Irma ma reggel
bekopogtatott. Valami gyerekes kiváncsiság és a vágy, hogy nagy
elhagyatottságában embert lásson, arra késztette Györgyöt, hogy benézzen
az alacsony ablakon. Egy óriás könyves polcot látott, amely a szoba
padmalyáig ért és teli volt zsúfolva nagy könyvekkel és füzetekkel. A
polc előtt egy férfi állott: Jordán. Mozdulatlanul, gondolataiba
mélyedten nézett az égő lámpásba. Csöndesen mosolygott, a mosolya
azonban olyan kegyetlen és szinte félelmetes volt, hogy György
akaratlanul is a jóllakott oroszlán képére gondolt…

Jó ideig figyelmesen nézte ezt a rettenetes emberi koponyát. Csodálkozva
és bosszankodva kérdezte, hogy mi van ebben az emberben, ami akkora
tiszteletet és félelmet gerjeszt iránta? A feje, a szeme, az orra, a
szája egészben véve olyan, mint más emberé. És mégis, minél tovább nézi,
annál zsibbasztóbb hatással van rá. Nem tudja levenni róla a tekintetét,
hosszan nézi, mint gyermek az éjjeli árnyékot, meg akarja magát győzni,
hogy ami félelmetes rajta, azt ő képzeli csak hozzá és végül a babonás
érzése még egyre fokozódik…

Jordán hirtelen fölriad, mintha megérezte volna és terhesnek találná a
rajta pihenő tekintetet. Egy energikus mozdulattal fölveti a fejét,
aztán az ablakon át kinéz a sötét utcára. György ekkor gyors léptekkel a
kastély felé siet…




VII.

Harmadnapra látogató érkezett az elárvult kastélyba. Az öreg Veisz. Ezt
a köpcös, kurta lélegzetü és nagyon fürge öreget, aki Szitnyán a haute
finance-ot képviselte, az egész város és a fél vármegye Veisz bácsinak
nevezte. Bérlőjük volt a Rodek báróknak, de amellett tovább folytatta a
régi timármesterségét, amellyel vagyonának alapját megvetette és volt
egy lokomobilra járó kis gőzmalma. Mellékesen ő volt a vidék legnagyobb
borkereskedője, igazgatója volt a szitnyai takarékpénztárnak és bár
régóta helyet foglalt a vármegyei virilisták között, azért nem vetette
meg a pár forintnyi hasznot sem, amelyre különböző biztosító társaságok
és gépgyárak ügynöksége révén szert tett. Senki sem tudta megérteni,
hogyan végezhet egy ember akkora munkát. Igaz, hogy a felesége nagyon a
kezére járt. Veisz bácsi maga az ideje javát úton töltötte, részben
vasuti kocsiban, részben a sárga bricskáján. Havonta többször is
megfordult a fővárosban, a pesti kávéházakban, a várótermekben és vasuti
kocsikban is mindig ismerősökkel találkozott, akikkel számolgatott és
alkudozott, a parasztok pedig, akiknek dolguk volt vele – és
mindegyiknek dolga volt vele! – meglesték és megállították a kocsiját az
országúton, ha bejárta a bérlet-birtokot.

Egy nagy, földszintes háza volt a szitnyai alvégen, a ház kapuja mindig
nyitva volt, óriás nagy udvara, amely tele volt boroshordókkal,
gabonazsákokkal és száradó bőrökkel, állandóan hangzott fuvarosok
lármájától.

Az utca felé kis boltja volt Veisznak, abban a csizmadiáknak és
szíjgyártóknak való kellékeket árulták. Ott volt a malomiroda is és ott
végezték a különböző ügynökségekkel járó teendőket. A boltban hajnaltól
estig egy csendes, vézna, finomarcú asszony őrködött: Veiszné. Ez az
asszony egy vagyonos doktor leánya volt, mint elegáns úri asszony kezdte
életét Veisz oldalán, látogatásokat tett és vendégeket fogadott, idővel
azonban őt is elfogta urának munkadühe és évek óta már csak cselédje
volt az üzletnek. Elvétve járt csak a városba, kendővel kötötte be a
fejét, a cserzett bőrszagú boltból napközben csak azért távozott, hogy a
timárműhely vagy a malom után nézzen, vagy hogy valami vevőt kalauzoljon
a boros pincébe. Veisznak, aki a világon a legjobb szívű ember volt és
aki a rajongásig szerette a feleségét, sejtelme sem volt arról, hogy
szerző ösztönével elnyomorította egy finom és érzelmes asszony lelkét.

A lázas és szinte eszeveszett munka egy fiú érdekében folyt, aki
akkoriban tizenhét esztendős volt és a Veisz Árpád névre hallgatott. Ez
a fiú valamelyik fővárosi előkelő internátusban nevelkedett és
koránérett, nagyzoló mihasznának mutatta magát. Ha olykor haza jött
vakációra, széleskörű népszerűtlenségre tett szert azzal, hogy igen
lenézte az egész vidéki társaságot. Adta a blazirt világfit,
alkalomadtán gigje elé fogta a vén gyári lovakat és agyonhajszolta őket,
amellett láthatólag igen szégyenkezett a szülei miatt.

Veisz bácsi azonfölül még két dologról volt nevezetes: először arról,
hogy a kocsisa tegezte. A kocsisa ugyanis vagyonos parasztgazda volt
abban az időben, amikor Veisz bácsi mint timárlegény jött a városba és
bár később tönkrement és Veisz kenyerére szorult, ebben egyikük sem
látott elegendő okot arra, hogy változtassanak baráti jó viszonyukon.
Egy másik nevezetessége az volt a nagyszabású üzletembernek, hogy semmit
sem értett a könyvvitelhez. Egy vastag zsebkönyve volt, azt teleírta
számokkal és furcsa ákombákommal és a könyv segítségével csalhatatlan
biztossággal el tudott igazodni óriás és bonyolult üzletének
labirintusaiban.

Veisz tehát bekopogtatott a kastélyba. Most is a kezében volt a kék
ernyője, amely nélkül még senki sem látta és amely megvédte eső, hó,
napsütés és szél ellen.

Jó ideig elbeszélgettek az időről, meg a termésről, míg végül György
mosolyogva az öreg szavába nem vágott.

– Veisz bácsi, miért játszunk mi tulajdonképpen bujósdit? Maga más dolog
miatt jött. Mondja meg, mi az?

Az öreg megvallotta, hogy megbízása van. Ha véletlenül eladó volna a
birtok, neki volna egy jó vevője. A vevőt azonban nem nevezheti meg
egyelőre.

– Jól tudja, a birtok igenis eladó. Attól függ csak, hogy megfizetik-e?

– Megfizetik! – Az öreg előadta ajánlatát. A szavaiból kitetszett, hogy
ismeri a birtok minden göröngyét és hogy Szitnyay vagyoni körülményeiről
is jobban van tájékoztatva, mint az maga. Az ár, amelyet ajánlott,
megijesztette Györgyöt. Ő sokkal nagyobb értéket tulajdonított a családi
birtokának. Veisz bácsi azonban a jövedelem és a mostani kamatláb
alapján kiszámította neki, hogy nem várhat érte többet. Az uradalom
egyébként is csak szemre szép és külsőleg gondozott, alapjában véve
azonban erősen kimerítette az évek óta tartó rablógazdaság. Kellemesen
érintette Györgyöt Veisz bácsi ismeretlen megbízójának az az ajánlata,
hogy tíz éven át leköti a mostani birtokosnak a birtok visszaváltási
jogát.

– Tíz esztendő nagy idő, – vélekedett az öreg, – és ilyen gavallér
valami gazdag házassággal is segíthet magán.

– Házassággal? – csodálkozott György. – Elfelejtette, hogy családos
ember vagyok?

Veisz bácsi úgy megijedt erre, hogy hebegni kezdett.

– Engedelmet kérek, csak úgy mondtam… Nem is tudom, hogyan jutott
eszembe…

Veisz ezentúl majd mindennap eljött a kastélyba és a tárgyalások tovább
folytak. György megtudta az öregtől, hogy minden adósságának
(beleszámítva persze a nagy kártyatartozását is) lefizetése után marad
még körülbelül ötvenezer forintja. Nagy úrnak semmi, de szegény embernek
vagyon.

Közbe növekedő türelmetlenséggel várta a felesége híradását. Ha rajta
fordult volna, akkor már utána sietett volna a fővárosba. Ugy érezte
azonban, hogy meg illik várnia Irma levelét. Mostani helyzetükben ő nem
követelhet semmit az asszonytól. Meg kell várnia, míg az nagylelkűen és
gyöngéden közeledik feléje és följogosítja arra, hogy szerelmével tegye
jóvá azt, amit ellene vétett. Egyébként azonban biztosra vette, hogy
Irma, miután kiduzzogta magát, a fővárosba fogja szólítani. Forró
szánakozással és végtelen gyöngédséggel gondolt a párjára és úgy érezte,
hogy vőlegénykorában sem szerette annyira, mint most. A vágyakozását még
fokozta a szürke magány, amely körülvette. Ő egész életén annyira a
társaság embere volt, hogy talán még soha ennyi időt nem töltött a
gondolataival.

Egy hét mulva aztán megjött Irma levele.

Az asszony nyugodt és hideg hangon tudatta vele, hogy válni akar. Nem a
vagyoni bukásuk érlelte meg benne ezt az elhatározást, – ha a
gondviselés küldte volna rájuk a megpróbáltatást, akkor ő türelemmel
viselné a szegénységet! – hanem György igazi jellemének megismerése. Nem
akarja megsérteni, ennek most már nem volna értelme, de az igazság
kedvéért ki kell mondania, hogy ilyen férfit ő soha ez életben sem
szeretni, sem becsülni nem tudna. Az együttlétük tehát elvesztette
erkölcsi alapját és jogosultságát.

A levél hangján tényleg meglátszott, hogy nem akarja urát lealázni, csak
azt akarja megértetni vele, hogy elhatározása megmásíthatatlan. Jéghideg
közömbösség és acélkemény akaraterő mondta neki tollba levelét. Irását e
szavakkal végezte: „Ha azt hiszi, hogy vannak még velem szemben
kötelességei, ha meg akar róla győzni, hogy valamikor szeretett, akkor
oldja föl a láncokat, amelyek önhöz fűznek és adja vissza nekem a
szabadságot, amelynek segítségével talán még emberi életet élhetek“.

A gonosz ötletet, hogy a saját közömbössége és elszántsága mellett
György szerelmére hivatkozzék, természetesen Jordán tanártól vette az
asszony. A tanár oly végtelen kicsinyléssel viselkedett a Györgyhöz
hasonló gyönge és alárendelt emberek iránt, hogy velük szemben minden
eszközt jogosultnak tartott. Ha az ember egy varangyos békát lök ki a
nyaralója szobájából, akkor se törődik vele, hogyan és hová pottyan az
állat…

Délután kettőkor kapta meg Szitnyay a levelet és esti hatkor még mindig
ott ült a dohányzószoba diványán és nézte Irma írását. Pedig akkor már
annyira besötétedett, hogy nem tudta olvasni.

Az öreg komornyik behozta a lámpát.

– Méltóztatik valami parancsolni? – kérdezte halkan.

– Igen, öregem. Egy táviratot fogsz a postára vinni.

Irmának telegrafált.

„Minden úgy lesz, ahogyan kivánja.“

Most már egészen tisztában volt a helyzetével. Tudta, hogy mit kell
tennie. Hamarosan túl fog adni a birtokán, ki fogja fizetni minden
adósságát, aztán főbe fogja magát lőni. Ezt kell tennie.

Még az este elment Veisz bácsihoz.

Az öreget az ebédlőben találta. Egy tucat parasztember ácsorgott a
szobában. A parasztok csak részben voltak Veisz üzletfelei, néhányan
jóbarátjai voltak, akik tanácsért jöttek hozzá. Veisz bácsi ingujjban
volt, valamit evett, közben a mocskos jegyzőkönyvét forgatta és az
emberekkel beszélgetett. Amikor meglátta Györgyöt, magára kapta a
kabátját és a szomszéd szobába vezette vendégét.

– Veisz bácsi, ha akarja, most már megállapodhatunk.

– Úgy, ahogy mondtam?

– Ahogy mondta!

A két férfi kezet fogott és mind a kettő tudta, hogy az alku ezzel meg
van kötve. A többi már csak formaság.

– Megmondja most már, – kérdezte György, – hogy ki a vevő?

– Hogyne mondanám! Magam vagyok. Méltóztatik tudni, a fiam nem mutat
valami nagy kedvet a kereskedői pályára…

Szitnyay csodálkozva mérte végig Veisz bácsit.

– Hát magának annyi már a pénze?

Az öreg zavartan nevetett.

– A pénz meglesz valahogyan, könyörgöm…

Amikor az ajtóban voltak, Györgynek eszébe jutott valami.

– Hallja, Veisz bácsi! Amikor első izben beszéltünk erről a dologról,
maga nekem, a családos embernek házasságról beszélt… Szeretném tudni,
hogy volt-e annak valami oka?

– Semmi, könyörgöm! Bolondjába csúszott ki a számon…

– Maga nem az az ember, aki nem tudná, hogy mit beszél… Mondok magának
valamit: időközben úgy fordultak a dolgaim, hogy el kell válnom a
feleségemtől…

Veisz bácsi elszomorodva csóválta a fejét.

– Nézze, öregem, – szólt György halkabban, – hiszen mi jóbarátok
volnánk, vagy mi… Tegye meg nekem azt a barátságot és beszéljen velem
őszintén… Sejtett valamit?

Veisz bácsi elérzékenyülve szorongatta György kezét.

– Minek beszéljünk most már erről?

– Szeretnék életemben legalább egyszer tisztán látni… Mert nekem úgy
rémlik, hogy én ködben járok…

– Én úgy tudom, úgy hiszem, hogy a méltóságos asszony újból férjhez akar
menni…

– Férjhez akar menni? A feleségem? És kihez?

– De hiszen azt ma már mindenki tudja… Jordán úrhoz…

– Jordán Sándorhoz?

György arca krétafehér lett. A jóllakott oroszlán képére gondolt…

Az öreg kikisérte a vendégét az udvarra. Ott újból megszólalt.

– Sajnálni kell a méltóságos asszonyt… Sajnálni kell… Mert nagyon rossz
élete lesz…

György gyors léptekkel ment végig a kisváros kihalt főutcáján. Valami
forró és nagy sajnálkozást érzett önmaga iránt. Az az ötlete támadt,
hogy ő tulajdonképpen nem is olyan ember, mint a többi. Testben rendesen
fejlődött, de lelkében gyermek maradt mindmáig. Egy ügyefogyott, szegény
kis fiú, akivel a felnőtt emberek azt tesznek, amit jónak látnak. A
felnőtt emberek: Balázsovics, Irma, Jordán és Veisz bácsi… Eszébe
jutott, hogy gyermekkorában mennyire félt mindig a mennydörgéstől. Most
is úgy érezte, mintha titokzatos és túlhatalmas erők mérkőznének a feje
fölött. Régente mégis jobb volt, akkor élt még az édesanyja, aki
szerette és akinek be merte vallani a gyávaságát.




VIII.

A birtok eladásával járó formaságok egypár heti időt vettek igénybe.
Addig állandóan szép, szomorú őszi idő borult a vidékre. Szitnyay György
a nap túlnyomó részét a sápadt verőfénytől megvilágított terrászokon
vagy a sárguló lombozatú várkertben töltötte és valósággal megittasodott
az ősz, a csend és a magány varázsától. Az égen vonuló fehér
felhőfoszlányokat nézte és elmúlt ifjúságát búcsúztatta, a kerti haraszt
zörgését hallgatta és a titokzatos léptekkel közeledő nagy szabadítóra,
a halálra gondolt.

A vég közeledése fölizgatta fantáziáját és nagyszerű, idegenszerű
érzéseket költött föl benne. Megbékült mindennel és megbocsátott
mindenkinek. Kicsinylő, de fájdalmas és szerető elnézéssel gondolt
azokra, akik az ő bukásától várták boldogulásukat. Nagylelküen
elhatározta, hogy öngyilkosságát úgy fogja rendezni, hogy véletlen
balesetnek gondolhassák. Sem Irma, sem más ne tegyen magának
szemrehányást miatta…

Az estéket családi irásainak rendezgetésével töltötte. A nagy
kandallóból a cselédek reggelenkint kosárszámra hordták ki az elhamvadt
papirt.

Egy este aztán kezébe akadt egy vastag füzet, amely ifjúkori írói
kisérleteit tartalmazta. Versek voltak, néhány elbeszélés és egy
nagyszabású történelmi tragédia vázlata. Elmélázva lapozgatott most a
füzetben, amely úgy hatott rá, mintha egy madárfiók meghatóan
ügyefogyott repülési kisérleteit szemlélné. A tárgya ezeknek a költői
kisérleteknek igen együgyü volt, de a forma készsége most meglepte és
valósággal imponált neki. Aztán egyszerre megint megdobbantotta szívét a
kéjes láz, amelyet írásközben érzett.

Ez a kis visszaemlékezés elég volt arra, hogy tétlenségre kárhoztatott
fantáziája megint szárnyra keljen és hogy gondolatai keressék a költői
formákat. Magános sétáin, a várkert kigyós útjain és a télikert pálmái
alatt eleintén öntudatlanúl, később lázas munkakedvvel, kialakult egy
társadalmi színmű meséje. A tulajdon életének tragédiáját dolgozta föl.
Önmagában egy pusztuló fajnak, a sülyedő nemesi osztálynak utolsó
képviselőjét látta, akivel együtt évszázados erények és gyöngék
készülnek sírba szállani. Az egész színmű egy grandiózus gyászinduló
hangulatát van hivatva fölkelteni. A kártyaveszteség idétlen véletlenje
és ostobasága nem illett volna bele a színmű szárnyaló pátoszába, azért
a hős anyagi bukását stílszerűbben okolta meg. A hős, aki túlságos
érzékenységgel őrködik a családi név becsülete fölött, meg akarja
menteni egy távoli rokonát a gyalázattól és elviszi vagyonát. Irmából a
papíron okos, de prózai gondolkozású nő lett, aki nem képes fölemelkedni
urának erkölcsi magaslatára. Legrosszabbúl járt Veisz bácsi. A derék
öregnek a színműben a pénzember rideg és szívtelen szerepe jutott. Ő
volt a regényekből és társadalmi színművekből untig ismert számok
embere, aki fanatikusan és ösztönszerűen gyűlöli a régi fölfogás nemes
és ügyefogyott ideálizmusát és életcéljává tűzte, hogy füstölgő gyári
kéményeket építsen a folyondáros várromok helyébe. Neki egyébként leányt
is adott György. A Veisz bácsi kamasz fia sehogy sem is illett volna a
színmű keretébe. A korhely Árpádnak át kellett tehát változnia
halványarcú, égőszemű és igen hallgatag leánnyá, aki titokban
természetesen írtózik édesapjának telhetetlen pénzéhségétől és lelke
egész hevével szereti Györgyöt.

A bájos és boldogtalanságra született gyerek fogja Veisz bácsival
szemben a megtorló végzet szerepét játszani. Veisz bácsi neki gyűjt és
uzsoráskodik, az ő kedvéért teszi tönkre Szitnyayt is, de az utolsó
felvonásban, amikor György örökre búcsút mond ősei kastélyának, ki fog
törni a leány zárkózott lelkéből a titkolt szenvedély. György szeliden,
de büszkén vissza fogja utasítani a boldogtalan gyermek szerelmét és
Eszter – így nevezte el a költő, – aki egyébként is tüdőbeteg, meghal
bánatában, esetleg öngyilkossá is lehet. Veisz bácsi kétségbeesetten ül
majd a letört virágszál ravatala mellett. Mirevaló most már a rengeteg
pénze?

György egyébként elhatározta, hogy Veisz féktelen gyűlöletét a
történelmi nemességgel szemben enyhíteni és emberileg érthetővé fogja
tenni egy irtóztató sértés által, amelyet a nemesség egy elbizakodott
tagja az első felvonásban elkövet az öregen. A színmű befejezésével még
nem volt egészen tisztában a szerző. Egyelőre csak a hős jelenéseit
vetette papírra. A hős tulajdonképpen nem tett semmit, csak tűrte a
bírói foglalásokat és árveréseket, közbe pedig nemes pátosszal
elmélkedett a maga és egész fajtájának tragikus vége fölött. Az utolsó
nemes ember alakját epizódszerűen kiegészítette az utolsó hű cseléd
alakja, akiben György Gergely nevű komornyikját akarta erősen idealizált
formában tipussá általánosítani. (A valóságban Gergely meglehetős tolvaj
volt.)

Szitnyay már régebben elhatározta, hogy öngyilkosságát a kemenesi úton
levő nyirfa-ligetben fogja végrehajtani. Mostanában gyakran üldögélt a
fehértörzsű fák alatt. Afféle mélabús temetői hangulat szállotta meg
ilyenkor és a lelke valósággal megittasodott az elmúlás költészetétől.

Egyszer vasárnap délelőtt különös találkozása volt a ligetben. A
találkozás teljesen illett az ő fantasztikus lelki állapotához és éppen
azért nagy befolyással is volt sorsának további alakulására. A vizslája
fejét símogatta éppen és azon gondolkozott, hogy ez az egyetlen élő
lény, amely őt igazán szereti. Sohasem kényeztette valami különösen,
idomítás közben gyakran kegyetlenkedett is vele, az állat mégis
fanatikusan ragaszkodott hozzá. Ha egy jó szót szólt hozzá, akkor
vergődött és üvöltött a nagy boldogságtól. Ki adta a négylábú szívébe a
nagy és forró szeretetet?

Mialatt az ebbel szórakozott, lépteket hallott a ligetben. Nem fordult
meg, az emberek mostanában nem igen érdekelték.

– Szitnyay György!

Egy mély és erős csengésű női hang szólította a nevén. Vivó Edit állott
az oldalán. Szürke, pompás szabású útiruha volt rajta. Az egész asszony
egyébként csak úgy virított és duzzadt a győzedelmes szépségtől és az
ifjú erőtől. A kevés színpadi királynő közé tartozott, akik józan
nappali világítás mellett is királynők maradnak. Edit Györgyre nézett, a
szeme aztán végigfutott a kutyán és az őszi tájékon. Egyetlen
pillantással mindent megértett. Azt is, amit Szitnyay az imént gondolt.
Az asszony arca elhalványodott, erős tekintetü szürke szeme könnyes
lett.

– Barátom! Barátom! – mondta puha, megindult hangon.

Amikor utoljára találkoztak egymással, milliomosnak hitte, az arany
stukkótól ragyogó teremben látta. Akkor hófehér plasztront és frakkot
viselt György. Most lodenruha volt rajta, tudta róla, hogy tönkrement, a
nyírfaliget pedig búsan hullatta a lombját. Vivó Edit erős fantáziája a
két ellentétes kép közé beleképzelte a szenvedés golgotájának minden
stációját.

– Hogy kerül maga ide? – kérdezte György.

– Gondoljon, amit akar! Gondolja, hogy maga után szaladtam és körűlbelül
el fogja találni a valót… A dolog külső formájához tartozik, hogy tegnap
Kemenesen jótékony célra szavaltam. Szanatóriumot akarnak ott állítani
szegény tüdőbetegek számára és ez az egyetlen jótékony cél, amelyet
olykor szolgálni szoktam… Azt hittem, maga is ott lesz, de most már
természetesnek találom, hogy nem is tudott az egészről… Kemenesen háltam
meg és ma reggel elküldtem podgyászomat a szitnyai pályaudvarra… Ha
akarja, önnel töltöm a napot… Elég, ha este utazom!

Mindezt egyszerüen és szerényen mondta el. Nem is a jó barátnő, hanem a
jó cimbora közvetetlenségével.

A kastélyban levetette szürke kis kabátját, egyszerü, de nagyon drága,
fehér csipkezubbony volt alatta. A nagyúri otthon szokatlan és
nagyszabásu környezete nem igen érdekelte. Mosolygó közömbösséggel járta
be György oldalán a kastélyt, melegebb érdeklődést csak olyan tárgyak
iránt mutatott, amelyek közvetlen összefüggésben voltak a ház urával.

Györgynek úgy rémlett, mintha a szép asszony hajának fényétől és
zubbonyának illatától egyszerre megint életet nyerne a megfakult
kastély. Az ablakok üvege ragyogott, a szőnyegek és kárpitok színes
mintái föllángoltak, a termek és szobák festőibb, plasztikusabb,
érdekesebb képet mutattak.

Nyugtalan járkálása közben Edit egy pillanatra odalépett a nagy
íróasztalhoz. Egy teleírt papírlap feküdt rajta, az ív fején e szavak
állottak: Második felvonás, első jelenés. Az asszony elfordult és nem
vette észre, mennyire elpirult György. Gergely aztán ebédhez hívta őket.
Asztalnál Edit kétszer annyit evett, mint a gazdája. Az ő karcsu és
délceg teste, amelynek pompás és kecses vonalait kemény izmok adták meg,
megkívánta az erős táplálkozást.

Fekete kávénál kiültek a téli kert nagy ablakába, ahonnan le lehetett
látni a várkertre. Edit cigarettára gyújtott, egy zsámolyra rakta
keskeny lábát és mosolyogva így szólt:

– Most pedig, édes barátom, beszéljen nekem a drámájáról.

– Arról pedig nem érdemes beszélni, – mondta György, vérvörös arccal.

– Másnak nem, de nekünk kettőnknek igen! – szólott gyöngéden mosolyogva
Edit, rámutatott a lábainál heverő kutyára.

György vállat vont, aztán előhozta a kéziratát. Zavarában hebegve mondta
el a színmű meséjét. Majd elmagyarázta az alapgondolatát és ekkor már
megoldódott a nyelve. Végül fölolvasta azt a néhány jelenetet, amelyet
eddig papírra vetett. Olvasás közben észrevette, hogy Edit arcán két
vastag könnycsepp folyik végig… Ekkor láng csapott a szívébe és most már
gyönyörü hévvel szavalt. Megittasodott a maga hangjától, mint a
fülemüle.

Amikor elhallgatott, Edit a feje fölött összefont kezekkel járt föl-alá
a szobában.

– Tudtam! Tudtam! – ismételgette magában boldogan és diadalmasan.

– Mit tudott? – kérdezte György mosolyogva és meghatottan.

Edit hozzálépett. Az arca, a szeme, a foga, a haja ragyogott.

– Most már mindent értek! Mindent! Százszor is kérdeztem magamban az
elmult napokban: Hogyan lehet az, hogy ilyen ember így túl tudott adni a
vagyonán? Hogyan lehet az, hogy ilyen férfit így elhagy a felesége? De
most már mindent megértek! A lángész erős ösztöne, a végzet, a
gondviselés, vagy nevezze aminek akarja, avatkozott bele az ön életébe.
Ez a vagyon, ez az asszony kölönc volt a nyakán… Lenyűgözték,
megnyomorították, lerántották a porba… De most már szabad! Most meg
fogja találni magát és a hivatását! Mi köze önnek ehhez a kastélyhoz?
Parányi kis hangyaemberkék emelték, unalmas fantáziával a földszintjét,
kacagtató és mégis bosszantó gőggel az emeletét… És maga eddig azért
élt, hogy ezt az ostoba és nagyzoló kőrakást őrizze és védje? És mi köze
ahhoz az asszonyhoz? Láttam Budapesten, többször is és belenéztem a
lelkébe… Olyan, mint azok a hosszúlábu, csonkaszárnyú szép madarak,
amelyek az afrikai homoksivatagban élnek… Mindig idegenek, örökké
éhesek, magasan hordják a fejüket és tisztogatják a pompás tollaikat… Ez
a tisztes és szomorú háziasszony az ő éles csőrével megette az ön
szívének fölöslegét, megkoppasztotta a fantáziáját és megemésztette az
alkotó kedvét… Óh, milyen gazság! Milyen gazság! Mért nem kergette ki
már régen azt az éhes struccot? Mért nem ajándékozta oda az első útszéli
koldusnak ezt a házat? Jőjjön velem! Építek önnek olyan házat, aminőben
valaha a Grál-lovagok laktak! Akar asszonyt? Százat talál, tisztát, mint
a drágakő, dallamosat, lángolót, olyat, akinek szárnya van és köztük
magam leszek a legutolsó… Mert ez a világ a lángészé, hozzá képest a
milliomos csak mocskos koldus, a király pedig szegény rabszolga…

György megrémült a kitörés szenvedélyes erejétől. Ő alig ismerte Editet
és sohasem hallott még életében hasonló szavakat. Az asszony úgy állott
előtte, mint egy gyönyörü őrült. Fölemelte két karcsu és kőkemény karját
és ha Irma most itt lett volna, talán megfojtotta volna; ha pedig
szekercét talált volna a keze ügyében, talán nekiesett volna a
kastélynak, hogy lebontsa. Az ő féktelen fantáziájának egy könnyü
lendítés elég volt arra, hogy a felhőig szálljon. Egyébként pedig, ha
minden pillanatban mást gondolt is és napjában tízszer meg is tagadta
önmagát, sohasem hazudott, mert mindig érezte, amit mondott.

– Ön tehát azt hiszi, hogy van bennem tehetség? – kérdezte György
félénken.

Edit egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán elmosolyodott, majd
hangosan kacagni kezdett.

– Óh, te gyerek! Ilyen isteni bambaságra, ilyen pompás gyávaságra csak a
genie képes! Ha látnád az ügyeskedő féltehetségeket, akik lopott mankón
bicegnek a Parnasszusra, milyen titáni önérzet dagasztja a mellüket!

Leült a kerevetre és egy végtelenül kecses és gyöngéd mozdulattal
magához intette Györgyöt.

– Ülj ide a lábamhoz, – életedben először és utóljára, mert ezentúl én
fogok a te lábadnál ülni… Ma még gyermek vagy, az én gyermekem, holnap
mindannyiunk mestere vagy… Hallgass rám! Én művésznő vagyok. Érted?
Művésznő! Nem azért, mert a színházban játszom, – a színészet nem
művészet, csak ügyesség, – de én mégis művésznő vagyok, mert annak
születtem. Nekem nincs eszem, de vannak ösztöneim. Ezek pedig
csalhatatlanok, mert a genie ösztönei… Azt kérdezed, hogy tehetség
vagy-e? Te ezerszer több vagy. Te vagy az élet, az igazság! Te vagy az,
akit várunk, akiben reménykedünk és akiben eddig hinni nem mertünk…
Akarod tudni, hogy milyen lesz a jövendőd? Hódító út lesz! El fogsz
nyerni mindent, amit kívánsz. Kívánj nagyot, lehetetlent, kívánj
arcátlant: minden a tiéd lesz! A diadalmeneted élén én fogok menni,
kibontott hajjal, mezítláb, ha parancsolod és azt fogom mondani az
embereknek: Nézzetek ide, ti vakok és hallgassatok ide, ti süketek!

György mámorosan hallgatta az asszony beszédjét. Alapjában véve ugyan
hihetetlen, szinte nevetséges volt, amit mondott, de oly sziklaszilárd,
mély és fanatikus hit csengett ki minden szavából, oly tökéletes volt az
őrjöngő jósnő szerepében, hogy kevésbbé érdekelt hallgató is igaznak és
ellenállhatatlannak találta volna.

Egy pillanatra odavonta György fejét a kebléhez és a fiatal úr ekkor
megölelte Editet. Az asszony azonban fölkelt és meghatott mosollyal
mondta:

– Még egyet! Én egész életemben úgy éltem, ahogyan nekem tetszett. Ha
megtetszett nekem egy férfi, kinyújtottam utána a kezemet és elvittem a
felesége vagy a menyasszonya mellől is. Soha férfi úgy nem tetszett
nekem, mint ön. Soha, egyik sem! De én sohasem leszek a magáé. Azt
akarom, hogy az én íróm legyen, ne a kedvesem. Ez ezerszer több! Mind a
kettő nem lehetek, azt én tudom… De most megyek a vasútra…

Ezzel magára vette a kabátját, fejedelmi borravalókat adott a
cselédeknek és György kíséretében gyalog megindult a kis pályaudvar
felé.

Amikor Szitnyay este visszajött a kastélyba, már nem volt a letepert és
kifosztott ember, akit saját gyöngeségének lealázó tudata gyötör. Mint
triumfátor jött vissza. Mint erős ember, aki kűzdeni akar az élettel és
aki tudja, hogy győzedelmeskedni fog. Alig evett valamit, rögtön leült
az íróasztala mellé.

Az öngyilkosságra pedig nem gondolt többet…




IX.

Azt hitte, hogy sohasem fog többé kitavaszodni és ime, most március
eleje volt és ragyogó fehér felhők vonultak el Budapest háztetői és
kupolái fölött, az ablakokban és az emberek szemében visszatükrözött a
reggeli verőfény és az utcákon finom, epedő virágillat áradozott…

György már négy hónap óta lakott a fővárosban.

Az első pár hetet a lakása berendezése vette igénybe. Ez a lakás volt
jövendő életének szimboluma, afféle eredeti kis poétafészek, a
rabságából kiszabadult ember búvóhelye. A családi képeket és azt a
néhány kedves butordarabot, amit fölhozatott Szitnyáról, jól el lehetett
benne helyezni. A keleti szőnyegből rögtönzött sátor, néhány régi
fegyver, a Rákóczi-féle hadi lobogó, egy gitár és hasonló festői
emléktárgyak művészi karaktert kölcsönöztek a kis szalonjának. Egyetlen
nagyúri fényűzést itt is megengedett magának: a kandallóét; úgy
okoskodott, hogy nem is lakás, ha nincs benne kandalló. A
dolgozó-szobában a múzsának szentelt oltárként terpeszkedett óriás
íróasztala. Az asztal fölött márvány női alak állott, aki arany
babérkoszorút nyújtott feléje. Ezt a szimbolumot György ugyan
szerénytelennek találta, de Vivó Edit, aki a Glóriát egyik
műkereskedésben fölfedezte, rákényszerítette ötletét. A falakat a
Szitnyáról hozott könyvespolcok borították. A könyvek nagy része ugyan
politikai és gazdasági ócskaságokból tellett, de mivel igen szép
disznóbőr-kötésben pompáztak, Edit amellett szavazott, hogy meg kell
őket tartani mint szobadíszt. A fehér kályhára valami szobor illett
volna és György talált is a régiségkereskedőnél egy érdekes
Voltaire-szobrot. Bár nem ért még rá, hogy elolvassa Voltaire munkáit,
dekorativ okokból mégis őt választotta dolgozó-szobája géniuszának.
Mivel a rendezgetésnél Vivó Editet illette meg a döntő szó, a kész lakás
nem is annyira György, mint inkább az ő szeszélyes és pompakedvelő
egyéniségéhez illő keret lett.

A birtoka eladása után körülbelül még negyvenezer forintnyi készpénze
maradt Györgynek. Számítása szerint az összegnek addig kellett tartania,
amíg írótollával új pénzforrásokat tud fakasztani. Hogy ez az idő
hamarosan be fog következni, abban nem is kételkedett; az Edit
határtalan bizalma sugalló hatással volt a tulajdon önérzetére is.

Időközönként eljárt a kaszinójába is. Mivel mindenki tudta, hogy
pontosan megfizette Balázsovicsnak tartozását, ebben a körben, ahol
egyébként is sok a tönkrement földesúr, mitsem változott a társadalmi
helyzete. A régi barátainak nem igen beszélt a terveiről és azok
természetesen óvakodtak is, hogy valami túlságos érdeklődést mutassanak
a magánügyei iránt.

Mindjárt néhány nappal azután, hogy áttette lakóhelyét Budapestre, az
arany kígyó elfelejtette és vele is elfeledtette Szitnyán tett
fogadalmát, hogy baráti viszonyuktól mindig távol fogja tartani a
szerelmet. Az író Editnél volt és fölolvasta neki az Alvajáró (ez volt
színművének címe) legújabb jelenetét. A színmű hőse örök időkre búcsút
mond ősei birtokának és a családi kriptájánál összetalálkozik Eszterrel,
a pénzember ideális lelkű leányával. Ez volt a darab főjelenete. A
párbeszéd, amely a kripta előtt folyik, valósággal elragadta Editet. Egy
kis pamlagon ült Györggyel szemben, a lámpaernyő zöld árnyékában. Ajkát
harapdálva figyelt rá, a szeme pedig világított, mint egy aranyszőrü,
óriás macskáé. Amikor a szerző befejezte fölolvasását, egyszerre azon
vette észre magát, hogy karjaiban tartja Editet, aki reszket és
egyszerre nevet is, sír is.

Később az asszony mégis szükségét érezte, hogy kimagyarázza
következetlenségét. Ez a magyarázat a maga merész és szokatlan voltával
megdöbbentette Györgyöt.

– Mondok neked egy nagy titkot, amelyet minden gondolkozó asszony ismer,
de egyik sem árult még el. Nincs női erény! Amit annak szokás nevezni,
azt a férfiak eszelték ki. A nők pedig elvállalták a férfiak kedvéért.
Az együgyü nők hisznek benne, bár nem értik meg, a gondolkozó nők
azonban tudják, hogy az erény nem az ő szívükből nőtt, hanem a
férfiéban, az oltotta beléjük. A nő nem erényes, hanem vagy szerelmes,
vagy közömbös. A szerelmes nő, aki önzésből vagy gyávaságból megtagadta
magát attól, akit szeret, a szíve mélyén épp annyira erkölcstelennek
érzi magát, mint a közömbös asszony, aki önzésből odaadja magát annak,
akit nem szeret. A nőnek nincsenek elvei, neki csak szíve és
idegrendszere van. Minden elv és ideál, az erényé is, a férfi kreációja…

Editben különben páratlan lelki alkalmazkodó képesség lappangott. Ő
mostanában csak Györgynek és György által akart élni. Ő volt az arany
serleg, amelynek mindig az volt a tartalma, amit beleöntöttek. György
kedvéért megint egyszer teljesen átalakult. Azzá az asszonnyá lett,
akire az írónak szüksége volt. Még a külsőségeiben is.

Egyébként nagyon szerette az egyszerü angol ruhákat, mostanában mégis
csak csipkéket akart viselni, puha, villogó prémet. Az ajkán, a
szemében, állandóan ott ült a meghatott, kissé fájdalmas és alázatos
mosoly, amelyet a Györgyhöz hasonló asszonyos férfi ellenállhatatlannak
talál. Egy személyben anyja, kedvese, cselédje és múzsája kívánt lenni.
Ha szeretett, rendesen csak rövid ideig tartott szenvedélye, de amíg
tartott, egész és becsületes érzés volt. Nemcsak a jelenjét, még a
jövőjét, sőt a multját is oda akarta ajándékozni a szeretett férfinak. A
multja csodálatosan sok bánatot és gondot okozott neki mostanában.

Egy este nagyon szomorúnak találta György. Meg akarta csókolni, de Edit
keserűen kiszabadította magát karjaiból.

– Barátom, ne nyúlj hozzám! Te tiszta és nemes ember vagy és az én
érintésem csak szerencsétlenséget és bánatot hozhat rád… Legjobban
tennéd, ha menekülnél előlem… Te nem ismersz engem! És méltatlan vagyok
hozzád! Romlott, gonosz, boldogtalan asszony vagyok… A legboldogtalanabb
asszony a világon… Ezt most érzem csak, amióta téged szeretlek.

A szőnyegen ülve, könnyek közt beszélte el Györgynek élete egész
történetét. A legrettenetesebb gyónás volt, amelyet szerelmes asszony
valaha férfiúnak tett. Semmit sem hallgatott el. Eddig úgy élt, mint egy
gonosz és vérengző fiatal fenevad, amely kíméletlenül követi a maga vad
ösztöneit. Most megtört, síró és szerelmes asszonyként ült a szerelmese
lábánál és a lehetetlent kívánta, hogy még egyszer gyermeklánnyá
lehessen, aki a kolostori iskola tiszta és hűvös homályából lép György
elé. Nem akart előbb fölkelni a szőnyegről, amíg György ki nem
jelentette, hogy megbocsátja az elmultakat…

– Én ismerem az asszonyi nemnek egy titkát, – mondta Szitnyay. – A nő
minden szerelmével újjá születik. Más jellemet, más gondolkozást, sőt
más vérmérsékletet vesz föl. Most olyanná leszel, aminőnek én akarlak…

Ez az elmélet láthatólag megnyugtatta Editet.

Egy más alkalommal olyasmit mondott, ami pillanatra komolyan
megrémítette Györgyöt.

– Van valami barátom, akire olykor a félelemtől vacogó fogakkal kell
gondolni! Én egész életemben mindig nagyon csapodár voltam. Különösen
azokat úntam meg hamar, akik nagyon is szerettek…

György el akarta hallgattatni az asszonyt, de az makacsúl folytatta:

– Nem, erről most beszélnünk kell! Én attól félek, hogy előbb-utóbb meg
foglak csalni téged is! Esküdjél meg, hogy vigyázni fogsz rám, hogy nem
hagysz magamra… Ha gyanúd van rám, ha azt tapasztalod, hogy nem vagyok
már az, aki voltam, akkor verj meg, vagy ölj meg, de ne eressz vissza
oda, ahonnan kiszabadítottál…

Kétségbeesetten szorította magához Györgyöt, mintha már hallaná a gonosz
démon szárnysuhogását, aki el fogja őket választani egymástól.

Szitnyay tudta, hogy Edit most még sokkal szenvedélyesebben ragaszkodik
hozzá, mint ő az asszonyhoz, azért nem is vette túlságosan komolyan
ezeket a kifakadásokat.

Közbe szorgalmasan dolgozott a darabján. Más irodalmi munkával nem is
akart egyelőre kisérletet tenni, nehogy – mint mondta – aprópénzre
váltsa föl a tehetségét. Egy csapással akarta meghódítani a helyet,
amely az irodalomban megillette. A dolgozó-szobája forró levegőjében
mesés színpompával bontakozott ki a drámai épület. Edit, aki egész
életében fittyet hányt a világ itéletének, naponta meglátogatta Györgyöt
a lakásán. Ezt részben azért tette, mivel titokban, anélkül, hogy be
merte volna vallani, igen féltékeny természetü volt és állandó
ellenőrzés alatt kívánta tartani szerelmesét, részben pedig azért, mivel
kimondhatatlanul jól érezte magát a kis lakásban, amelynek levegőjével
magába szívta György egyéni illatát. Olyankor is jött néha, amikor
tudta, hogy a lakás gazdája nincs otthon: ilyenkor virággal töltötte meg
a vázákat és órákig elábrándozott az íróasztal előtt. Mint a színpad
avatott ismerője, tanácsokat is adott neki munkaközben. (Alapjában véve
persze a szép asszony is, mint minden igazi színész, keveset értett csak
a színpadi hatás tehnikájából. A tóvidéket és a víz fényhatásait is
mindenki ismerheti, csak éppen a hal nem, aki benne él.)

December vége felé Edit személyesen adta át az Alvajárót a színház
igazgatójának. A dolog jó ideig húzódott, amiben a művésznő bizonyos
kenyéririgy író-mesteremberek cselszövéseire következtetett. Ő egyébként
annyit magasztalta már művészi és írói körökben az Alvajárót, hogy egyes
embereket tényleg idegessé tett vele.

Györgyöt nagyon elkedvetlenítette, amikor hírét vette, hogy az
igazgatóság az ő darabját határozottan rossznak tartja. Edit azzal a
meglepő kijelentéssel próbálta megvigasztalni, hogy a színháznál senki
se ért hozzá és tucatszámra sorolta föl az eseteket, amikor a
tapasztalás csattanósan meghazúdtolta a szakemberek előzetes bírálatát.
Ha hinni lehetett neki, akkor a színháziak ócsárló bírálata magában véve
már biztosítéka volt a sikernek.

Szokott makacs energiájával aztán maga dülőre vitte az Alvajáró sorsát;
röviden kijelentette az igazgatóságnak, hogy ő el akarja és el fogja
játszani Eszter szerepét és kész megválni a színháztól, ha nem
teljesítik kívánságát. Igy aztán kitűzték a darabot március végére,
abban a biztos tudatban, hogy ez újabb meddő áldozat lesz a művésznő
szeszélyeinek oltárán.

A próbákon némileg megváltozott a színészek véleménye a darabról. A
csengő tirádák, amelyeket a szerző a szájukba adott, megkedveltették
velük szerepüket és sokan közülük most már valószínünek tartották, hogy
az Alvajárónak nagy sikere lesz. E kérdést illetőleg bámulatosan
ellentmondtak egymásnak a vélemények és vita közben olykor kikérték
egy-egy régi színházi szolga vagy diszítő nézetét is.

A közönség visszautasította a darabot. Túlságosan naivnak, hazugnak és
unalmasnak találta. György, aki egy másodemeleti páholy mélyéből nézte
és szenvedte végig az előadást, nagy keserűségében maga is megzavarodott
önbizalmában. Már a főpróba is nagyon leverte. Amit a színpadon tettek
és mondtak, az oly idegen volt hozzá, mintha akkor látta és hallotta
volna első ízben. A színpadi perspektívában eltorzult és megváltozott
minden. Oly csodálkozással nézte végig a maga darabját, mint a
becsületes kontár-festő a plafondképet, amelyet műtermében festett és
amelyet valami nagy terem padmalyán lát viszont. Amit a munka lázában
felségesnek és ragyogónak talált, az most kicsinyesnek és színtelennek
tetszett. Az első fölvonás végén teljesen elvesztette már a bátorságát,
nevetségesnek és szánalmasnak találta a maga vállalkozását és valóságos
fizikai rosszúllétet érzett.

Az előadás különben is rossz volt és maga Vivó Edit, aki egyébként
királyi fölénnyel uralkodott a közönségén, tisztelőinek seregét ezúttal
a rossz játékával lepte meg. Az ő energikus, tüzes egyénisége mindig
csütörtököt mondott, valahányszor passziv és szentimentális szerepekben
próbálkozott meg.

Amikor észrevette, hogy a közönség közömbösen fogadja a jelenéseket,
amelyektől óriás sikert várt, maga is elvesztette a szívét. A második
fölvonásban már ízléstelen és hazúg volt a játéka. A jéghideg áramlat,
amely a nézőtér felől megcsapta, őt is valósággal beteggé tette.
Fáradtan, idegesen és kedvetlenül vonszolta magát végig öt felvonás soha
véget érni nem akaró homoksivatagán és ami a darabban még igazi érték
csillogott, amellett most már közömbösen haladt el. Azok a gyönge
tapsok, amelyek Budapesten a bukást szokták jelezni, föl-fölhangoztak
minden felvonás után, a művésznő azonban egyszer sem lépett a függöny
elé, ő már akkor egész szívével gyűlölte és megvetette a plasztronos
csőcseléket, amely a színházat betöltötte. Az igazgató maga kárörömmel
nézte a bukást, amely őt igazolta.

György az előadás után hazament a lakására. Nem beszélték ugyan meg
Edittel, hogy találkozni fognak, de mivel az utóbbi időben az asszony
minden este eljött hozzá, biztosra vette, hogy ma is látni fogja. Ha
sohasem jött volna, ma jönnie kell! Edit azonban nem jött.

Egy végtelen hosszú éjszaka után, amelyet igen nyomorultul töltött,
György elolvasta a lapokat. Valami halvány reménye volt még, hogy
egyik-másik az előbbkelő kritikusok közül észre fogja venni az Alvajáró
irodalmi értékét, amely előadás közben elveszett… A lapok azonban átlag
kegyetlenül bántak el vele. Egyhangúlag konstatálták a megérdemelt
bukást, egyik-másikuk pedig élesen támadta a színházi igazgatóságot,
hogy miért ád helyet színpadján ilyen dilletáns kontároknak. Vivó Edit
játékát csodálatosképpen mind magasztalták. Irtak a nagy művésznő
heroikus kötelességtudásáról, amellyel egy nem neki való föladatot
igyekezett megoldani és a bukás teljességét abban látták, hogy még a
nagy művésznő remek játéka sem tudott változtatni a darab sorsán.

Egy hírlapot mégis talált György, amely némi jóakarattal emlékezett meg
róla. A lapba az öreg Kovács írt, a színi kritikusok nagytekintélyü
nesztora, akiről azt beszélték, hogy jó ideig Vivó Edit kedvese volt és
hogy ő fejlesztette nagyra a művésznő tehetségét. Kovács azt írta, hogy
az Alvajáró bemutatója azt a benyomást tette rá, mintha egy tehetséges
ember nem neki való témán vérzett volna el. Valószínünek mondta, hogy
Szitnyay a könnyebb műfajokban figyelemreméltót tudna produkálni… Ez
mégis csak némi enyhítő balzsam volt.

Reggelinél aztán igen kellemetlen meglepetés érte a szerzőt. Edit írt
neki. Tudatta vele, hogy rosszúl érzi magát, ma képtelen arra, hogy
eljátssza a fárasztó szerepet. Már értesítette is az igazgatót, aki
gondoskodott róla, hogy más darabot tűzzenek műsorra… Egyébként arra
kérte Györgyöt, hogy ebédeljen a betegágya mellett…

Kovács, a hírneves műbíráló, a szerkesztőségi szobájában dolgozott. Ez
az ember, aki nem volt még ötven esztendős sem, évek óta már az öreg
névre hallgatott. Olyan feje volt, mint a megszürkült medvének, a
termete pedig nevetségesen elhízott, mint a tehéné. Csak a szeme volt
szép, az orra, meg a finommetszésü szája mutatta, hogy elmés ember.
Valaha nagyon szeretett írni, később megúnta az írást és akkoriban őt
mondták a főváros leghíresebb elbeszélőjének; újabban azonban már a
gondolkozást is únta.

Róla azt beszélték a beavatottak, hogy ő volt az egyetlen férfi, akit
Vivó Edit valóban szeretett.

– Ő ismert engem, – mondta olykor az aranykígyó, – uralkodni is tudott
volna rajtam, ha akart volna… De nem akart!

A viszonyuk elég különös módon ért véget. Kovács egy nap, minden
bevezetés és előkészítés nélkül a következő levelet írta az
aranykígyónak:

„Én elkészültem. A doktorok ma konstatálták rajtam, hogy elmeszesednek
az ereim. Te nem születtél betegápolónak. Nem megyek többet hozzád és te
se gyere többet“.

Edit sírt is, nevetett is a levelén. De Kovács igazat mondott: az
aranykígyó nem született betegápolónak. Annyira üde, erős és egészséges
volt, hogy nem értette meg a szenvedést, utálatosnak és nevetségesnek
találta a beteg embert, különösen a beteg férfit.

Ehhez a Kovácshoz most belépett a szerkesztőségi szolga és jelentette
neki, hogy Szitnyay György úr kíván vele beszélni, Kovács annyit tudott
csak Györgyről, amennyit minden fővárosi ember tudott; hogy elkártyázta
a vagyonát, hogy válófélben van a feleségétől és hogy egy igen
ügyefogyott színdarabbal blamálta magát. Szóval: annyit tudott róla,
hogy Szitnyay egyike azoknak az uraknak, akik kifogástalan életet élnek,
amíg a nagy vagyon és a társadalmi hagyomány által kijelölt vágányon
haladnak, de rögtön ízléstelenségeket követnek el, mihelyt valami
véletlen kizökkenti őket a sinekből és a maguk lábán kénytelenek járni.

– Egy kéréssel jöttem, – kezdte a látogató. (Aki a szerkesztőségekbe
jár, többnyire így szokta kezdeni.)

Kovács egy fájdalmas pillantást vetett az előtte fekvő kéziratra.

– Tessék, de ha szabad kérnem, röviden!

– Néhány elbeszélést írtam… Legyen szíves, olvassa el.

Egy vastag füzetet nyújtott Kovács felé. Az ujságíró valósággal
elhalványodott.

– Miért kívánja ezt tőlem? Ha meg is igérném, sem tenném meg. De mondok
önnek valamit. Keresse ki a füzetből azt az elbeszélést, amelyet a
legjobbnak tart és olvassa el nekem!

György lapozgatni kezdett a füzetben, aztán belefogott az olvasásba. A
szomszédos szobában azalatt egyre szólt a telefon csengője, a
szerkesztőségi szolga pedig háromszor is keresztülment a szobán…
Szitnyay olvasás közben is érezte, hogy rossz dolog, amit olvas. Otthon,
a dologzó-szobájában, egészen másképpen festettek az írásai…

– És most mondja meg, hogy mért olvasta el nekem a novelláját? –
kérdezte Kovács.

– Ön ismeri az Alvajárómat, hiszen írt is róla; most ismeri a legjobb
elbeszélést is, amelyet valaha írtam. Mondja meg, kérem, van nekem
tehetségem az íráshoz?

– Mért akarja ezt tudni?

– Határoznom kell a jövendő életem fölött és én nem képzelek hitványabb
és szomorúbb dolgot, mint üres rögeszmének élni…

– És mért fordult éppen hozzám?

– Ön annyira távol van tőlem, hogy nem fogja érdemesnek tartani, hogy
fölültessen.

– Tehát felelek: önnek semmi tehetsége sincs. A legtöbb átlagos
műveltségü ember, még az is, aki soha életében egyebet nem ír, mint
levelet, tehetségesebb, mint ön.

Szitnyay kissé elhalványodott.

– Ön azt írja a bírálatban, hogy talán a könnyebb műfajokban –?

Az öreg a szavába vágott.

– Sohase törődjék azzal, amit írtam! Amit azonban mondok, azt komolyan
veheti.

György fölkelt.

– Köszönöm!

Amikor már a harmadik szobában volt és betette maga után az üvegajtót,
még látta Kovácsnak élesen megvilágított fejét, amint mereven bámul
utána…

Hazament a lakására. De itt sem érezte jól magát. Itt legkevésbbé. A
művészotthon hangulatkeltő affektáltsága, ez a jól fölszerelt divatos
műhely, amelyből olyan szegényes munkák kerültek elő, bosszantotta és
leverte. A lakása is olyan volt, mint egész élete: más rendezte be neki
és ő nem tudott benne mit kezdeni.

Estefelé elment Edithez. Pedig tudta, hogy ott most nem látják valami
szívesen. Az aranykígyó sehogysem született betegápolónak. Neki
amazon-természete volt, nem apácatermészete. A bukott drámaíró egyébként
is olyan nevetségesen szánalmas istenteremtése! Editnek csak rá kell
néznie és kacagási inger, keserűség és hidegség fogja el. Maga a
megtestesült próza ez az irodalmi sebesült! Az aranykígyó most állandóan
lelkiismereti furdalásokat érez, zavarban van, szégyenli magát. Pedig
ezt a lelkiállapotot nem bírja el sokáig. Mi is történt itt? Zeus
sasmadara lecsapott a földre és egy halandót ragadott föl a felhők közé.
Odafönn látta, hogy nem Ganymed, hanem valami ügyefogyott fickó. Mit
kezdjen most már vele? Tovább hurcolja nevetséges terhét? Kíméletesen
leszálljon vele a göröngyökre? Nem volna sem igazi sas, sem vérbeli
olimpuslakó, ha előbb-utóbb le nem ejtené és egyedül nem folytatná
szilaj repülését…

Vivó Edit egész élete tulajdonképpen örökös tervezgetés és kisérletezés
volt. Erős ember volt, de amellett igazi asszony, akire nézve csak a
férfi teheti teljessé az életet. Mint egy elmúlt kor hatalmas leánya
járta az élet pusztáját és kereste a férfit, akinek kedvéért ő
született. Aki hozzá méltó: az egész férfit. A nagy hódítót, a hőst, a
költőt, a bölcset, a szónokot, a szentet vagy akárcsak a nagyszabásu
gazembert, aki minden idők nagy hetérái vágyainak és álmainak tárgya
volt. Tehetett ő róla, hogy mindig csak félemberek kerültek a karmai
közé?

Egyelőre úgy segített magán, hogy megint egyszer asszonnyá változott.
Asszonnyá a szó leghétköznapibb értelmében. Idegeskedett, szeszélyes
volt, pletykákat szőtt és rágalmazta embertársait. Százszor is föltette
magában, hogy nem fog többet az Alvajáróról beszélni, de azért egyébről
sem beszélt, mint a szerencsétlen darabról. Szidta az igazgatót, a
színészeket, a sajtót és a közönséget. Aztán egy hosszú, epés pauzát
tartott – és György megérthette, hogy ez neki szól.

Ha visszagondolt a fanatikus próféta-kultuszra, amelyet Edit nemrégiben
még vele űzött, igen szemérmetlennek kellett találnia az aranykígyó
mostani viselkedését. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy
valósággal bele ne szeressen Editbe. Eddig csak szerettette magát vele,
de most forró és emésztő szerelmi láz vett rajta erőt.

Akkoriban támadt az a hirtelen gondolata is, hogy örökre magához fogja
láncolni az aranykígyót. Egy bizalmas órában, amikor Edit megint valami
kis melegséget és gyöngédséget juttatott neki, fölajánlotta neki, hogy
feleségül veszi. A következő pillanatban már érezte, hogy többé jóvá nem
tehető ostobaságot mondott. Az asszony meredten, szinte ijedten nézett
reá. Nem beszéltek többé erről, de György tapasztalhatta, hogy Edit e
pillanattól fogva még jobban meghidegült irányában.

Egy este kellemetlen meglepetés érte Györgyöt. Editnél találta az
apósát, az öreg Naszódyt. Az aranykígyó életében kétféle időszak
váltakozott: vagy egy emberé volt, vagy az egész világé. Ha szeretett,
akkor únta az embereket és elzárkózott előlük. Ha üresen járt
fantáziájának malma, akkor rendesen megnyitotta lakásának ajtaját a
fővárosi társaság legléhább része előtt. Ilyenkor megváltozott a modora
és az egész viselkedése. Csodálatosan üres, sőt ostoba szórakozásokban
lelte kedvét. Valósággal közönségesnek mutatta magát. Hálószobájának
parfümje odavonzotta az öreg Naszódyt is. A két férfi találkozása
egyébként simábban folyt le, mint György hitte volna. Naszódy csak a
családjával szemben volt zsarnok; idegen emberekkel szemben a
foglalkozásszerü élősdi csúszó-mászó udvariasságát tanúsította.
Györgynek is, akiben most már Edit kedvesét, a költekező fiatal urat
látta, meleg barátsággal nyújtott kezet. A rokoni gyűlöletét már akkor
Jordánnak, jövendő vejének tartogatta. E naptól kezdve Naszódy a
kaszinóban is gyakran és szívesen beszélgetett Györggyel.

Az aranykígyó még egy lealázóbb meglepetést is tartogatott Szitnyay
számára: megbarátkozott Balázsoviccsal. A nagy kártyás, aki újabban
állandóan ott volt a színházban, valahányszor Edit játszott, delejes
erővel magához vonzotta az asszony kósza fantáziáját. Egy tigris-embert
sejtett benne, egy hideg, kegyetlen és pompás vadállatot, egy modern
Borgia Cézárt, aki megveti az emberiséget és föléje helyezkedik a jó és
rossz fogalmának.

Azzal a kíméletlen önzéssel és rettenetes tapintatlansággal, amelyre az
aranykígyó olykor képes volt, György tudta nélkül meghivatta magához
Balázsovicsot és mivel a játékos eleintén huzadozott, valósággal utána
vetette magát. Egy este aztán Szitnyay ott találta kifosztóját a
barátnőjénél, hűvös mosollyal a márványfehér arcán és óriás fekete
gyöngygombokkal a plasztronján.

A két férfi, akik közt formaszerinti ellenségeskedés sohasem esett,
mosolyogva nyújtott egymásnak kezet. Naszódy, aki ugyancsak jelen volt a
vacsorán, szinte meghatottan mormogta:

– Ez igazán gavalléros dolog!

Az aranykígyó pedig annyira nem volt tudatában gyöngédtelenségének, hogy
leányos naivsággal elpanaszkodott Györgynek, milyen nagy fáradságába
került, amíg a házába csalhatta Balázsovicsot. Szitnyay rettenetes
émelyedést érzett. Megint a lesújtó érzés fogta el, hogy ő
tulajdonképpen ma is ostoba és tehetetlen gyermek még, akivel a felnőtt
emberek azt tesznek, amit akarnak.

Az éjjel elhatározta magában, hogy nem megy többet Edithez. Ha törik,
szakad, ezúttal be fogja önmagának bizonyítani, hogy férfi! Másnap este
a szokottnál is korábban elment hozzá. Mániájává lett az asszony és
képtelennek érezte magát arra, hogy megküzdjön a rögeszméjével.

Most már mind sűrűbben ott találta Balázsovicsot. A nagy játékos
alapjában véve igen unalmas ember volt, de Edit még a szófukarságát is
jelentőségesnek és férfiasnak találta. Állandóan hozzá és róla beszélt,
a szelleme megint szikrázott, a fantáziája szárnyalt. György jól ismerte
az asszonynak ezt az extatikus lelkiállapotát; még a nedves, gyöngéd és
alázatos tekintetét is ismerte, amely most állandóan Balázsovics hideg
arcát simogatta…

Edit mostanában Györggyel is jobban bánt megint. A boldog izgalom,
amelyben láthatólag élt, olyan nagylelküvé tette, mint a szerelmes
királynőt; mindenkinek juttatott a kegyéből. Szitnyay jól érezte, hogy
mocsárba tévedt. Ebben a furcsa kis háztartásban most ő játszotta a
fölösleges harmadik szerepét, akit a többiek részben nevetségesnek,
részben szánalmasnak találnak. Egy aprólékos esemény, Editnek egy kis
elszólása nyiltan is megérttette vele, hogy kicsoda ő ebben a házban.
Egy közös vacsorájuk alkalmával Balázsovics föl akart kelni az
asztaltól, hogy poharat hozzon Editnek a pohárszékről. Az asszony nem
engedte.

– Hagyja, majd György…

Ennyi volt az egész, de éppen elég arra, hogy Szitnyavár volt ura egy
nyugtalan éjszakát töltsön. Százszor is elmondta magának az éj folyamán,
hogy ez a züllés. Életének azonban nem volt most egyéb tartalma, mint
Edit és így nem is tudott élni Edit nélkül.

Május elején váratlanul véget ért a dolog. Az asszony kijelentette, hogy
hosszabb szabadságot vett a színházától. Délre kell mennie, hogy a
torkát gyógyítsa. Hogy hová megy, azt most még nem tudja, csak útközben
fogja elhatározni… Ez azt jelentette, hogy nem kell neki kiséret.
Legalább nem a Györgyé.

Néhány nappal később már útra is kelt. Pompás szabású új útiruhában
volt, amikor Szitnyaytól elbúcsúzott. Kezet fogtak és egymás szemébe
néztek. Az aranykígyón ekkor valami csodálatos ellágyulás vett erőt. A
György fájdalmas pillantása a szívéig ért és egy pillanatra új irányba
terelte érzéseit. Hirtelen György karjaiba vetette magát és a
meghatottságtól remegő hangon mondta:

– Nekünk nem kellett volna elhagynunk egymást soha!

– Nem én hagylak el, – mondta Szitnyay.

A következő pillanatban az asszony már fölszárította könnyeit és kezet
nyújtott Györgynek.

– Isten veled! A kocsi vár.

És elment. Amikor György az este betért a kaszinóba, megkérdezte a
komornyiktól, hogy ott van-e Balázsovics?

– A nagyságos úr ma reggel elutazott. Az inasa itt volt és azt mondta,
hogy küldjük a leveleit a lakására, majd ő utána küldi…




X.

Edit távollétében megint sok szabad ideje volt Szitnyaynak. Mivel végleg
kiábrándult irodalmi terveiből és valósággal meggyűlölte a lakását,
amelynek minden zuga az aranykígyóra és a halhatatlanság opium-álmára
emlékeztette, idejének nagy részét megint a kaszinóban töltötte. Órákon
át heverészett a széles angol bőrkereveteken és örökös tétlensége végül
azt a förtelmes érzést keltette föl benne, hogy ő eleven holttest, amely
megfigyeli a maga lassú föloszlását.

Egyszer eszébe jutott, hogy jó volna, ha kiragadná magát ebből a
szégyenletes állapotból és valami rendes foglalkozás után nézne. Rendes
foglalkozás alatt természetesen állami hivatalt értett. Tett is néhány
kisérletet, hogy hivatalba jusson, a siker azonban nem volt bíztató.
Politikai körökkel sohasem volt bizalmas összeköttetése. (Míg gazdag
volt és független, a nagyurak módjára kissé lenézte a foglalkozásszerű
politikusokat, akiket ő is rosszízlésű és többé-kevésbbé kétes jellemű
embereknek tartott.) Az arisztokráciában voltak jó ismerősei nagy
számmal, ezek azonban osztályuknak önfentartó ösztönével ridegen és
szinte félénken elzárkóztak a sülyedő ember elől.

Kitudódott, hogy Szitnyay társadalmi állása a gazdagságához és a
függetlenségéhez volt kötve; amint elvesztette az utóbbiakat,
megsemmisült az előbbi is. Kitudódott továbbá, hogy nincsenek barátai,
csak többé-kevésbbé udvarias ismerősei vannak.

A nagyurak előszobáiban eltöltött végtelenül hosszú órák és több lealázó
tapasztalás után meggyőződött róla, hogy nincs az országban ember, aki
előtt némi fontossággal bírna az ő boldogulásának, vagy végleges
pusztulásának kérdése. Annak az életmódnak, amelyet Budapesten
folytatott, az lett a következménye, hogy senkisem tekintette már komoly
embernek. Ezt nem is nagyon titkolták előtte.

Akkoriban jutott dülőre válópörének ügye. Az erdélyi egyházi bíróság,
amely előtt a régi kényelmes joggyakorlat szerint a per folyt, kimondta
a házastársak végleges elválasztását. Erről elsőnek az öreg Naszódy
értesítette a kaszinóban. A volt após láthatólag meg volt róla győződve,
hogy kedves ujságot mond Györgynek. Ő most tényleg bizonyos barátságot
érzett a volt veje iránt, aki már nem akart tőle semmit, még annyit sem,
hogy meghaljon és ráhagyja a vagyonát. Naszódy ez alkalommal sóhajtva
emlékezett meg Irma leányáról, akinek „elment az esze“, hogy hozzá akar
menni „ahhoz a Jordánhoz“. A tanárt fanatikusan gyűlölte az öreg a gőgös
modora miatt. Valószínű azonban, hogy akkor is gyűlölte volna, ha Jordán
történetesen a világ legudvariasabb embere.

Szitnyay az utóbbi időben csak egyszer látta Irmát az utcán. Akkor is
csak futólagosan. A volt hitvese láthatólag kerülte a nyilvánosságot.
Mivel György lelke akkoriban a beszámíthatatlanságig mámoros volt az
aranykígyó tüzes és fantasztikus lényétől, a véletlen találkozásuk oly
kínosan hatott rá, mint a farsangoló emberre a temetési menet.
Ösztönszerűen megérezte, hogy Irma ellenszenve most már megvetéssé
változott és hogy az asszony György mostani életmódjában a maga
igazolását látja.

Az öreg Naszódy szeretett a maga módja szerint filozofálni és minden
ilyennemű elmefuttatásának az volt a tanulsága, hogy ő mindent jobban
tud a többi embernél és hogy mindent előre megmondott. Egy nap így szólt
Györgyhöz:

– No, ugy-e megmondtam, hogy ne fizesd ki a kártyatartozásodat
Balázsovicsnak?

– Miért jut ez most eszedbe?

– Mert most már magad is beláthatod, hogy ostobaság volt.

– Nem látom be.

– Akkor nem is vagy okos ember, barátocskám! Te föláldoztad a
vagyonodat, hogy megmentsed a becsületedet. Úgy okoskodtál, hogyha nem
fizetsz, akkor mindenki gazembernek fog tartani. Ha meg fizetsz, akkor
gentlemannak fognak tartani… Én akkoriban megmondtam neked, – emlékszel
még, a fogadóban? – hogy hamis a számításod… Az igazság az, hogy akinek
pénze van, az mindig gentleman marad, ha nem is a kaszinóban, de másutt.
Akinek pedig nincs pénze, az komisz ember, a kaszinóban is, másutt is.
Te tulajdonképpen a kaszinó kedvéért dobtad el a vagyonodat, a kaszinó
pedig ma mégis fütyül rád!

– Hogy érted azt?

– Mindenki azt beszéli rólad, barátocskám, hogy Vivó Edit pénzén
uraskodol…

György háttal ült az ablaknak, az arca árnyékban volt, Naszódy nem is
látta, hogy krétafehérré változott. Az öreg mekegve nevetett.

– Hát érdemes annyit törődni az embernek ítéletével? – kérdezte. – Ők
kutyába se veszik, hogy az úgynevezett becsületedért föláldoztál egy
félmilliót és elhiszik rólad, hogy egy színésznő konyháján élősködöl…
Ugy-e megmondtam, barátocskám, a szegény ember komisz ember?

Az öreg talán nem is akarta Györgyöt megsérteni, csak be akarta neki
bizonyítani, hogy mély ismerője az életnek és az emberiségnek. A
körmönfont furfangjával gyermekes és együgyü cinizmus párosult és így
olykor kimondott olyan dolgokat, amelyeket bátrabb és férfiasabb ember
sohasem mert volna kimondani.

– Kitől hallottad ezt? – kérdezte Szitnyay.

Valami lehetett a hangjában, ami gyanakodóvá tette Naszódyt. Nem akart
többet vallani, ötölt-hatolt, amikor pedig észrevette, hogy György
szívében mérhetetlen harag erjed, ijedten és makacsul letagadta azt is,
amit mondott.

– Mi jut eszedbe, barátocskám? Te félre értettél! Ki merne rólad ilyet
mondani? A dolog másképpen volt, majd elmondom, hogyan… Tegnap itt
beszélgettek az emberek… Vagy tegnapelőtt volt? Azt kérdezte valaki,
hogy sok pénzedbe van-e Vivó Edit? Tudni akarta, hogy mennyi apanázst
adsz neki… Azt hiszem, olyan ember lehetett, aki maga is pályázik Editre
és meg akarja csinálni a maga kalkulusát… Ekkor másvalaki azt mondta,
hogy semmit se fizetsz neki, Edit szerelemből szeret… Hogy Balázsovicsot
koppasztja, de téged szeret… Ennyi az egész! Ezért legföllebb
Balázsovics haragudhatnék, mert koppasztani csak a tökfilkót szokás, te
inkább büszke lehetsz rá, hogy ilyen asszony szeret… Hogy kik voltak az
illetők? Azt bizony nem tudom, barátocskám. Azelőtt sohasem láttam őket
a kaszinóban, azóta sem… Alkalmasint vidéki urak, akik ritkán járnak
föl…

Szitnyay biztosan tudta, hogy az öreg most már hazudik, mert megijedt.
Az imént azonban igazat beszélt. Többet is mondhatna még, ha akarna,
csakhogy most már harapófogóval sem lehet kiszedni belőle az igazságot.
Ha most ököllel menne neki György, akkor alkalmasint levetné magát a
szőnyegre és sikítana, mint egy asszony, de semmit sem vallana. Az
arcátlanságánál csak a gyávasága volt nagyobb és ez mindig megvédte,
mint a sünt a tüskéi.

Ez délelőtt történt, amikor csak ketten voltak a társalgóban. Versenynap
volt és a kaszinó tagjai, köztük sok vidéki birtokos, nagy csapatokban
jöttek ebédhez. A termek megteltek velük és lenn, az ablakok alatt,
hosszú sorban vártak a kocsijaik.

Szitnyay fakó arccal és véres szemmel járt-kelt a vidáman beszélgető
csoportok közt. Harcra készen, mint a kivert bika, keresett valakit,
akire rázúdíthatná gyilkos haragját.

Eddig vak volt, de gyanakodása látóvá tette és most meggyőződött róla,
hogy ő már nem tagja ennek a társaságnak, amellyel együtt él. Nem lökik
ki maguk közül, de nem is azonosítják magukat vele. Mindenki fogadja a
köszöntését, de senki sem köszönt rá. Nem fordítanak neki hátat, de nem
is látják meg. Akit megszólít, az udvariasan válaszol neki, de arcán a
csodálkozás kifejezése látszik. Különböző vármegyékből való urak, akik
régóta nem látták egymást, hangos örömmel rázzák egymás kezét.
Ebédlő-társaságokba verődnek, meghívják egymást a kocsijokba, közös
terveket szőnek estére. Csak Szitnyaynak nem örül senki, csak őt nem
hívja senki. Az emberek bizonyára nem állapodtak meg abban, hogyan
viselkedjenek vele szemben, a modoruk mégis csodálatosan egyforma. Úgy
bánnak vele, mint a közömbös és jelentéktelen emberrel szokás, akinek
jelenléte zavarja a társaságot, de akit eltávolítani még sem lehet.

Később kiürült a társalgó, az urak mind az ebédlőbe mentek. Szitnyay
elhagyta a kaszinót és egyedül megebédelt egy vendéglőben. Délután,
mivel nem tudott magával mit kezdeni, kisétált az Andrássy-útra.
Mellette hosszú kocsisorban robogtak el a lóversenyre siető emberek. Sok
jó ismerőse volt közöttük, több rokona is, de senki sem ismerte meg a
gyalogembert. Neki már csak akkor szoktak köszönni, ha meg kellett őt
látni, – a kocsiról nem kellett meglátni. Még Rodek báró sem vett róla
tudomást, a szitnyai szomszédja. Pedig a báró kocsija majd elgázolta,
amikor átkelt az úton.

– Elzüllött ember vagyok! – mormogta magában György.




XI.

A Városligetben összetalálkozott egy futólagos ismerősével, valami Bakó
nevű úrral. Bakó megszólította és mivel kitünt, hogy egyiküket sem
érdekli a lóverseny és hogy a testmozgás kedvéért járnak csak, együtt
folytatták sétájukat.

Bakó előkelő, de elszegényedett délvidéki család fia volt és
félesztendővel ezelőtt tért csak meg Braziliából, ahol húsz esztendőt
töltött, mint farmer. Mint szegény ember ment ki és erős munkával
sikerült neki tisztességes vagyont szereznie. A fővárosi társaságban
szerették és tisztelettel tekintettek rá, mivel azonban mindig és
kizárólag csak Braziliáról akart beszélni, sokan bizony nevetségesnek is
találták. Úgy járt, mint azok a vitéz katonák, akik késő vénségükig nem
tudnak szabadulni az erős benyomásoktól, amelyeket a háborúban nyertek.

Jó két órát sétáltak együtt a Stefánia-úton és Bakó egész idő alatt a
braziliai élményeiről beszélt. Szerinte minden európai ember, aki némi
tőkével és kellő kitartással van megáldva, odaát vagyont szerezhet. Ő
maga hatezer forinttal szerezte a farmját, azóta persze megdrágult ott
is a föld és a munkaerő, de húsz-huszonötezer forinttal ma is bárki
megvethetné egy nagy vagyon alapját…

Elbeszélésének hatása alatt György még az este elhatározta, hogy
Braziliába fog menni… Ki fogja magát ragadni ebből a langyos posványból,
teli tüdővel fogja szívni a szabad őserdők levegőjét, küzdeni fog, meg
fogja találni önmagát és meg fogja érteni az életet. El Braziliába! A
gondolat, hogy egy ismeretlen, exotikus világban új emberré lehet,
fölvillanyozta és mámorossá tette. Biztosra vette, hogy az oceánon túl
tüstént meg fogja találni mindazt, ami itt hiányzott az életéből: az
akaraterőt, a szívósságot, a harci kedvet, az erőt. A tépelődő, az
életet átálmodó tunyaságát pedig el fogja hagyni a vén Európával együtt.

Alig aludt valamit az éjjel. Minél többet hánytorgatta ötletét, annál
jobban megtetszett az neki. A fantáziája elé varázsolta már a jövendő
lakóhelyét is. Egy csinos faházban fog lakni, a mahagoni-erdő tisztásán.
Aféle tornyos, erkélyes, zöldtetejű nyaralóban… A kerti lépcső előtt a
barnaarcú szolga fogja a paripa kantárát, ő maga pedig, a szigorú, de
cselédjei által imádott gazda, napbarnított arccal, panamakalappal,
selyemingben és könnyű csizmában jön a lépcsőn… Mint mindig, a
fantáziája most is a mellékes külsőségek kidolgozásában gyönyörködött.

Másnap fölkereste Bakót és előadta neki tervét. Bakó láthatólag nem igen
bízott Szitnyay vállalkozásának komoly voltában, de azért készségesen
megadta neki a kívánt fölvilágosítást és ajánlóleveleket is igért neki
braziliai barátjai számára.

György aztán növekedő türelmetlenséggel fogott hozzá az úti
készületekhez. A lakásának egész berendezését eladta, potom áron
természetesen. A sok művészies lim-lom, amelyet az aranykígyóval
folytatott komoly és hosszú eszmecserék után keresgélt össze nemrégiben,
mind az ószereshez vándorolt. Semmit sem akart magával vinni, csak némi
ruhát és minél több pénzt.

Az utiterv szerint Genovában fog hajóra szállani. Az olasz kikötővárosba
Fiumén és Velencén át utazik. Hogy útba ejthesse Abbáziát…

Két nappal ezelőtt ugyanis egy levelezőlapot kapott Abbáziából. Edit
küldte. Ez volt az első életjel, amelyet elutazása óta magáról adott.
Három szó volt a lapon: „Rád gondol – Edit“. György valami forróságot
érzett a szíve tájékán… Mi ez? Megbánta volna Edit, hogy megvált tőle?
Visszasírja már a hűtlenül elhagyottat? Ki tudja! Annyi bizonyos, hogy
ok nélkül nem küldte üzenetét… Különben most már mindegy! Sem Editnek,
sem Magyarország valamennyi asszonyának nincs fölötte annyi hatalma,
hogy megállítsa útjában. De aztán meggyőzte magát, hogy életében még
egyszer szembe kell állnia az aranykígyóval. A férfias büszkesége úgy
kívánja, hogy az asszony, aki utóljára mint megalázott és megunt
szerelmest látta, még egyszer lássa mint szabaddá lett és erős akaratú
férfit…

És még valamit kívánt a férfias büszkesége: hogy egyik ékszeres boltban
vásároljon egy háromezer forint értékű ékszert. Egy csattos tű volt,
amely egy óriás pókot ábrázolt; a pók teste szokatlan nagyságú, remek
tűzü smaragd volt. György visszaemlékezett rá, hogy Edit gyakran
emlegette ezt a pókot, amelyet ismert és amelyre több ízben alkudozott
is. Séta közben olykor az ékszeres bolt felé került, csak azért, hogy
megnézze a pókot. Valósággal bolondja volt az ékszernek. Arra is
visszaemlékezett most Szitnyay, hogy Edit lakása és ékszeres doboza teli
volt ajándékokkal, amelyeket imádóitól és tisztelőitől kapott. Ő maga,
néhány apróságon és sok virágon kívül sohasem ajándékozott neki semmit;
Edit megtiltotta neki és ő komolyan vette a tilalmat. Most már tudta,
hogy ő is csak annyi volt Edit szívében, mint a többi férfi, – most meg
is akarta fizetni, mint a többi.




XII.

Alkonyodott. Az abbáziai fürdő partján egy magános padon, az Angiolina
alatt, egy aranyszőke szép asszony ült. Elgondolkozva nézte a chioggiai
vitorlákat, amelyek lassan vonultak tovább az esti színpompájában
tündöklő Quarneron.

– Jó estét, Edit!

A hölgy fölemelte a fejét és Szitnyay György szemébe tekintett.

Kissé ijedtnek látszott, mintha a találkozás nem volna inyére. Amint
azonban jobban szemügyre vette barátját, kiderült az arca. Aztán bájos
örömmel nyújtotta feléje mind a két kezét. Hogy ezúttal olyan szívesen
fogadta Györgyöt, annak egy aprólékos külsőség volt az oka. Szitnyay
kitünő szabású angol ruhát viselt, a puha szürke kalapja pedig, amely
igen jól illett arcához, ugyancsak Heath-féle portéka volt. Az
aranykígyó az utóbbi időben olyan kelletlen sajnálkozással gondolt
elhagyott barátjára, mint valami züllött emberre. Most váratlanul egy
feltünően csinos, elegáns és jókedvű ember állott előtte, akivel külső
megjelenés dolgában nem mérkőzhetett egyik abbáziai gavallérja sem.

– Mesés ötlet magától, hogy utánam jött!

– Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy nem maga után jöttem.
Átutazóban vagyok; külföldre megyek…

– Hová?

– Messzire, túl az Oceánon…

– És meddig akar oda maradni?

– Sokáig, legalább is egypár esztendőig!

Az aranykígyót kissé elszomorította a gondolat, hogy az, akit ő
nemrégiben szó nélkül a faképnél hagyott, most hamarosan meg akar válni
tőle. Egyébként azonban természetesnek találta az egész dolgot. Az ilyen
urak, ha ostobaságokat követtek el és ferde helyzetbe jöttek a
társadalommal szemben, a vagyonuk romjaival külföldre szoktak menni.
Krokodilusokra vagy rinóceroszokra vadásznak. Egypár esztendő múlva
visszajönnek és elvesznek egy gazdag zsidóleányt, ha kapnak olyat. És
előlről kezdik a régi életüket…

– Meddig marad itt?

– Holnapig!

Edit egy forró és mosolygó pillantást vetett a barátja szemébe… Arról
még ráérünk beszélni!

Azzal a karja alá fűzte György kezét és lassan megindult vele a parton.
Szitnyay a kezével érezte az aranykígyó szívének dobbanását és attól
megdobbant az ő szíve is. Vagy ötven lépést tettek szó nélkül, miközben
a gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal visszakalandoztak a multba.
Szitnyay aztán kimondta azt, ami a nyelvét csiklandozta.

– Hát Balázsovics barátjával mi van?

– Balázsovics úr szintén itt van, – mondta előkelő közömbösség hangján
az asszony. – Ma ebédnél legalább még láttam…

Györgyre pillantott és rögtön látta, hogy így nem végezhet
Balázsoviccsal, levetette tehát álarcát és haragosan, de őszintén
mondta:

– Kérlek, ne is említsd előttem azt az állatot! Gyűlölöm, mint a
betegséget! Nem is tudom, mi jutott az eszembe…

Gyöngéden magához szorította Szitnyay kezét, a szeme megtelt könnyel,
miközben fojtott hangon rátámadt:

– Miért nem vigyáztál rám jobban? Miért nem vertél meg? Óh, hát férfi
vagy te?

György elmosolyodott.

– Látom, összevesztetek…

Az asszony sötéten nézett György szemébe, aztán egyszerre kitört belőle
az igazság, azzal az elementáris őszinteséggel, amelyre egyedül csak ő
volt képes.

– Képzeld, nem kellek neki! Nem kell neki semmi, csak a pénz. Nem szeret
az senkit… Még a tenger is untatja, a napfény is a terhére van! Reggelig
kártyázik, estig alszik…

Megjegyzendő, hogy az aranykígyó már napok óta elégedetlen volt a
sorsával. Gyűlöletet azonban csak ebben a pillanatban érzett Balázsovics
iránt, amikor először beszélt róla őszintén. Amint szavakba öntötte
ellenszenvét, a lelke már meg is telt vele, a testét pedig szinte rázta
az undorodás. Eddigelé még nem igen gondolkozott Balázsovics jellemén,
fantáziájának teremtő erejével azonban most egy csapásra világosan látta
azt a különös egyéniséget. A nagy játékos szívében a kártyaszenvedély
mellett nem maradt hely más érzés számára. Ott csak a hiúsága vonzotta a
pompás és híres művésznő felé, ugyanaz a parvenü-hiúsága, amely drága
muszka lovakat, mogyorónyi fekete gyöngyöket és arany cigarettatárcákat
vásároltatott vele. Ezeket a dolgokat fitogtatta, hogy irigyeljék érte,
magának azért nem telt bennük öröme, annyira száraz, hideg és önző ember
volt.

Edit modern Borgiája, emberfejű tigrise, a fantasztikus és nagyszabású
kalandor, alapjában véve sekély, kicsinyes és pedáns nyárspolgár volt. A
játékot egészen iparszerűen űzte. Pontosan elkönyvelte a nyereségét és
veszteségét, a fényűző életmódjával járó költekezést pedig az üzleti
beruházások terhére írta. Amióta megint Abbáziában volt, ahol magyar és
osztrák kártyásokkal találkozott, Vivó Edit megszégyenülten tapasztalta,
hogy a legzöldebb mágnás-gyerek is, ha egyébként telt az erszénye,
nagyobb vonzerővel hat a barátjára, mint ő, az aranykígyó.

Pedig eddigelé ő unt rá minden kedvesére. A boldogtalanok, akiken
túladott, még hónapokig ott fetrengtek az ajtaja előtt, alázatosan,
mámorosan, a féltékenységtől őrjöngve… Balázsovics hűvös megvetése vérig
sértette, megrémítette és megrendítette önbizalmát. Egy ideig
kétségbeesetten erőlködött azon, hogy megszerettesse magát vele, aztán a
menekülésre gondolt. Éppen ilyen lealázó töprengések közt találta
György.

Szitnyay a lakásáig kísérte az aranykígyót és megigérte neki, hogy az ő
asztalánál fog vacsorázni. Azok után, amiket Edittől hallott, némileg
meglephette, amikor az ebédlő-terembe lépve, a szép asszonyt Balázsovics
társaságában találta. Még négy gavallér ült az asztalnál: egy muszka
tábornok, azután két nagyon fiatal mágnásgyerek és egy fölötte elegáns
lengyel úr, akiről hamarosan kitünt, hogy híres kártyás.

Az aranykígyó fenntartotta maga mellett a széket György számára. Oly
tüntető örömmel üdvözölte a belépőt, hogy a zsúfolt terem figyelme
feléje fordult.

– Üljön ide, György, ismerkedjék meg az urakkal és beszéljen nekem
valamit az otthonvalókról. Eddig nagyon vágyódtam haza, csak a gégebajom
tartott még itt, de most, hogy maga itt van, nincs már honvágyam… Hozott
nekem valamit Budapestről?

Szitnyay megragadta a jó alkalmat és kivette zsebéből a smaragd-pókot. –
Hoztam!

– Mi az? – kérdezte gyermekes kiváncsisággal az asszony. – Adja hamar!

– Csak egy föltétel mellett: ha megigéri, hogy szó nélkül elfogadja.

Amikor Edit kinyitotta a zöld bársonytokot és megismerte a pókot, amely
egy időben álmaiban is kisértett, elhalványodott az örömtől. Aztán
hirtelen eszébe juthatott valami, mert egy rémült és szomorú pillantást
vetett Györgyre. Szitnyay mosolygó flegmával azonban hamar eloszlatta
lelkiismereti furdalásait.

– A pók! Az én pókom! És maga hozza nekem!

Az ajándék egyszerre valami szimbólikus jelentőséget nyert előtte…
Sokért nem adta, hogy György Balázsovics előtt adta neki a pompás
ékszert. Ime, az ő asszonyi értéke nem függ ennek az embernek
szeszélyétől; még a mellőzött udvarlói is gyöngéd hódolattal emlékeznek
meg róla! E pillanatban megint jobban imádta Szitnyayt, mint bármikor.
Szépnek, jónak, nemesnek találta, külömbnek mindenkinél.

Edit aztán föltűzte a pókját, de nem a nyakára, hanem a szíve fölé, mint
valami rendjelet, hogy gyöngéd szemmel megbámulhassa.

Nagy vacsorát ettek, a lakomát a lengyel fizette, valami elvesztett
fogadás jogcímén. A pezsgőig a generális tartotta szóval a társaságot,
elmondván az élete történetét. Mint szegény diák járta a moszkvai
egyetemet, akkoriban cipőtisztítással és hólapátolással tartotta fenn
magát. Mint mérnökkari ezredest megbízták a kronstadti parti erősségek
átépítésével. Az építkezés húsz milliójába került a császári
kincstárnak, az ezredesből pedig soron kívül tábornok lett. És most két
jószága volt Litvániában és ő már csak szórakozásának élt. Az elhízott
kis öreg úr ezt asztmatikus hangon, szinte gyermekes naivsággal beszélte
el, az apró két kalmuk-szeme pedig úgy ragyogott, mint Edit mellén a
pók.

Később látogató érkezett az asztalukhoz, egy hírneves bécsi énekesnő,
akivel Edit három nap óta szenvedélyesen összebarátkozott. Csinos,
barna, alamuszi arcu és bársonyos hangú asszony volt. A nagyterem
hamarosan kiürült, az aranykígyó azonban, aki kissé becsipett a
pezsgőtől, nem akart még lefeküdni. Eleintén valósággal szikrázott az
elmés és kedves ötletektől, amikor azonban Balázsovics szokása szerint
csipkedni kezdte, vérfagyasztó kiméletlenséggel vágott vissza. Ilyenkor,
ha erőt vett rajta az az állapot, amelyet ő maga őszinteségi görcsnek
szokott nevezni, oly kegyetlen, vakmerő és félelmetes tudott lenni, mint
senki más.

Visszatámaszkodott a székén, keresztbe vetette a lábát, a keskeny, de
acélkemény ökle ott pihent a csipőjén, mintha a kardja markolatját
fogná; nem is hasonlított nőhöz, inkább ama pompás, szilaj és vakmerő
gascognei testőrökhöz, d’Artagnan bajtársaihoz. Az ajkán és az orra
cimpáján ott ült a gúny, a szemében a megvetés.

– Maga be van csípve és furcsa hangon beszél az emberekkel, – mondta
elnéző fölénnyel Balázsovics.

– Én tényleg be vagyok csípve, – válaszolt Edit, – de ez nem ok arra,
hogy maga embernek nevezze magát…

– Tudom, vadállat vagyok, – mondta ásítva a játékos.

– Dehogy az! A becsületes bestiában van bátorság, erő és vér. Maga egy
gyomor, amelynek két lába és tépőfoga van. Olyan, mint azok a
polip-halak, amelyeket a tenger olykor kilök magából. Hideg, nyálkás és
örökké éhes… Csak egy ösztöne van: hogy lenyeljen mindent, amit elérhet
a csápjaival…

– Nem gondolkozott mindig így, – mondta Balázsovics, azalatt, hogy
cigarettára gyujtott.

– Nem. És ennek köszönheti ön, hogy három napig magára vonta egy olyan
asszony figyelmét, aki magában véve igen hitvány teremtés, de akinek a
cipője sarkában több szív, lélek, fantázia és erő van, mint az ön egész
tetemében.

Mivel Edit ezt mosolygó szájjal, a saját kegyetlenségében kéjelegve
mondta, nem lehetett egyebet tenni, mint kacagni rajta. A tábornok csak
félig értette meg Edit francia beszédjét és a nevetéstől pukkadozva
mondta:

– Aranyos asszonyom, mondjon nekem is valami gorombaságot!

– Mit mondjak önnek, vitéz tábornok? Ha önt rajta kapták volna
diákkorában, amikor csizmát lopott, akkor megkancsukázták volna. De így
csak akkor kapták rajta, amikor már százezreket lophatott és ennek a
szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy ma az ön társaságában
vacsoráztam.

Az egyik mágnásfiú, hogy tréfára fordítsa a dolgot, nagylelkűen
feláldozta magát.

– Rólam mit tud, szép művésznő?

– Magukkal nem érdemes egyes számban foglalkozni! Mint tipust megírta
önöket már egy francia író, akinek neve örökké titok lesz előttük. Azt
mondta, hogy magukat gyárilag állítják elő valahol, egyforma
plasztronnal, egyforma fehér virággal a kabátjukon és egyforma
lakkcipővel. Az egész alaknak fölösleges függeléke a koponya. Az is
hallatlan fényűzés, hogy maguk egyenként külön nevet viselnek. Minek?
Elég volna, ha sorszámmal látnák el…

– Most rajtam a sor, szép asszony, – kiáltotta önfeláldozóan a lengyel.

Edit úgy nézett a szeme közé, mint a harapós ló.

– Kedves lovag, én biztos vagyok benne, de egészen biztos, hogy a
rendőrség valahol már köröztette magát.

A lengyel kissé elhalványodott és harsogva nevetett. Edit pedig fölkelt.

– Ne haragudjanak rám, uraim, hiszen látják, hogy be vagyok csípve…
Ilyenkor mindig undorodom, nemcsak önöktől, de magamtól is… Az én szívem
egy temető, telve rothadó emlékekkel. Maga is köztük van, Balázsovics.
Engem tisztává és éppé tehetne ma is egy férfi, egy igazi férfi. De azok
vagy nagyon ritkák, vagy nem járnak arra, ahol én megfordulok…

– E szerint Szitnyay György sem férfi? – kérdezte Balázsovics.

Edit szomorú mosollyal nézett Györgyre.

– Dehogy az! Ő ma is tacskó. Gyerek. De lehet, hogy még férfi lesz
belőle. Akkor azonban nem fog egy asztalnál ülni sem magukkal, sem
velem… Komm, Karolin!

Az utóbbi fölszólítás a bécsi énekesnőnek szólt. Az aranykígyó kezet
fogott Györggyel, aztán katonásan összecsapta a sarkát az urak előtt és
aludni ment.

A gavallérok egy ideig még együtt ültek. Esti ruhában, hófehér ingmellel
ültek ott valamennyien, most mégis az a kényelmetlen érzésük maradt,
mintha egy csomó rongyos és mocskos csavargóból álló társaságban
volnának. Egészben véve mindegyikük elhitte azt, amit Edit a többiről
mondott.

– Gyertek hozzám még egy pohár pálinkára! – mondta Balázsovics.

Szitnyay sem volt még álmos, tehát ő is elfogadta a meghívást…

Balázsovics, mint a legtöbb nagy kártyás, minden fukarsága mellett is
sokat költött külsőségekre. Szerette, ha az életmódját nagyúrinak
mondták. Most is egy kis nyaraló egész emeletét bírta bérben és
Budapestről elhozatta a komornyikját.

A vendégek megittak egy-két pohár pálinkát, szivarra gyújtottak, aztán
szó nélkül, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, leültek
a szalon közepén álló kártyaasztalhoz. Az egyik mágnásfiú kis
baccarat-bankot adott, a többiek pedig mérsékelt tétekkel játszottak.
Pénz nem volt az asztalon, mindenki a csont-fishekkel fizetett,
amelyeket a komornyik tett eléjük. Az urak mindannyian, még a külföldiek
is tudták, hogy Balázsovics nemrégiben egész vagyont nyert Györgyön és
azért kiváncsian lesték, hogy fog-e játszani Szitnyay? A rosszul
leplezett kiváncsiságuk mosolyra késztette Györgyöt. Elhatározta, hogy
igenis játszani fog. Megállapodott magában, hogy négyszáz forintot – egy
krajcárral se többet! – elveszít. Úgyis ez lesz utolsó szereplése az
európai társaságban és négyszáz forinttal nem is fizeti meg túlságos
drágán az előkelő és hatásos visszavonulás költségeit.

Az urak sorra adták a bankot és mire Szitnyayra került a sor, körülbelül
ötszáz forintnyi nyereség feküdt előtte tarka csontdarabokban.

– Ezt elveszítem, – mondta magában, – a magaméból most már egy krajcárt
sem!

A bankja nagyon szerencsés volt. Mire kiosztott három csomag kártyát,
egész halommal hevertek előtte az idegen fishek.

– Jó lesz retirálni, – vélekedett az orosz.

György nagyjában megolvasta a nyereségét; sokkal többet nyert, mint
gondolta: közel tizenkétezer forintot… Mivel foglalkozásszerű
játékosokkal volt együtt, akik az okosságot többre becsülték a
gavalléros gyöngédségnél, elhatározta, hogy a tizenkettőből legrosszabb
esetben is csak kettőt fog visszaadni. A tízezer forint kellemesen fogja
gyarapítani a braziliai földvásárlásra szánt tőkéjét. Amíg újra rákerült
a bankadás sora, nagyon óvatosan játszott és a különbözet alig rugott
száz forintra. Aztán ezerötszáz forintos bankot tett az asztalra. A
játék most már nagyban folyt. A muszka generális sohasem tett tíz
forintnál többet egy lapra, a többiek azonban hevesen ostromolták a
bankot.

Szitnyayt valósággal üldözni kezdte a szerencse. Minden kombinációja, a
legmerészebb is, bevált. A sejtő és következtető képessége mintha
csodálatosan megélesedett volna. Balázsovics és a többiek úgy ültek
körülötte, mint a megszeppent iskolás gyerekek és ő azt csinált velük,
amit akart. Valami édes, boldog mámor szállotta meg; nem is
nyereségének, inkább csak szerencséjének örült. Amikor végül
visszavonult a bankjával, körülbelül ötvenezer forintnyi nyereség feküdt
előtte…

A komornyik teát hozott az uraknak és a játékban egy kis szünet állott
be.

– Ha nem vonul vissza, akkor egy milliót nyer, – mondta az orosz, –
kitünően játszik és mesés szerencséje van…

Balázsovics adta most a bankot és Szitnyay egy kártyán elnyerte a
pénzét. Balázsovics megduplázta a bankját és György rövid küzdelem után
azt is szétrobbantotta.

A bankadó krétafehér arca most már rákvörössé vált. Alig lehetett
ráismerni a nagyjátékosra.

– _Banc ouvert!_ – mondta.

A kártyások műnyelvén azt jelenti, hogy a bankadó elfogad és kifizet
minden tetszésszerinti tétet. Akár százezer forintot is. A lengyel és az
orosz most már nem játszottak, csak a házigazda mérkőzött Györggyel és a
két úrfival. Később a két fiú is abbahagyta a játékot és most már csak
kettejük közt folyt a párbaj. A szerencse hű maradt Szitnyayhoz. Az az
erős meggyőződés kerekedett benne fölül, hogy most mindent vissza fog
nyerni, amit az ősszel elveszített. Ez a gondolat szilaj győzelmi
mámorba ringatta. Valami fényes erkölcsi elégtételére lett volna, ha le
tudta volna gyűrni a rettegett kártyamatadort… A nyeresége,
hozzávetőleges számítás szerint, már megközelítette a százezer forintot…
Azután kétszer egymásután veszített. Mivel biztosra vette, hogy a
harmadik osztásnál megint nyerni fog, megkettőztette a tétet.
Balázsovics azonban hatszor egymásután nyert és végül az asztalra dobta
a kártyát.

– Mára elég lesz!

A fishek legnagyobb része már akkor a matador előtt feküdt. Amikor
leszámoltak, kitünt, hogy Szitnyay ezresei mind künn voltak, előtte csak
a generális és a lengyel ötösei és tizesei alkottak tekintélyes halmot.
A játék végső eredménye az volt, hogy György körülbelül huszonkilencezer
forinttal tartozott a házigazdának, Balázsovics pedig ugyanannyit hozott
az egyik úrfinak.

– Elfogadod Szitnyay bonját? – kérdezte a matador a fiatal úrtól.

– Akár egy millió erejéig, – hangzott az udvarias válasz.

György egy névjegyére ráírta az összeget és átadta a fiúnak. Azt mondta,
hogy estére beváltja.

– Ezt már azért is szeretném, mivel holnap reggel tovább akarok utazni,
– mondta a nyerő.

Már világos nappal volt, amikor György a fogadóbeli lakására érkezett. A
megvetett ágya párnáján egy cédulát talált Edit kezétől. Az aranykígyó a
következőket írta neki:

„Akármilyen későn jösz is haza, kopogtass be még a szobámba. Úgy sem
tudok aludni, egy pompás terv tart izgalomban. A német barátnőmmel
elhatároztuk, hogy megszöktetünk téged Velencébe. Maradhatunk tíz napig,
nekem van még kétheti szabadságom. Az abbáziai csőcseléktől el sem
búcsúzunk. Karolin bájos és édes asszony, velem együtt ő is rajong
érted, nem is vagyok rá féltékeny. Várlak.“

György darabokra tépte a levelet és mosakodáshoz látott. Amikor a
tükörbe nézett, eszébe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt, az
átkártyázott pesti éjszaka után, ugyancsak sokáig nézte magát a
tükörben. Akkor fakó és dúlt volt az ábrázata, most piros és nyugodt.
Pedig ezúttal többet vesztett, mint akkor; most elvesztette mindenét.
Maga is csudálkozott rajta, hogy alig tapasztal magán valami
fölindulást. Öltözködés közben néhányszor halkan föl is kacagott, igaz,
hogy kesernyésen, – egyszer pedig félhangon így szólt: Elmés fickó vagy,
Gyurka!

Ami pénze volt, azt Budapestről való elutazása előtt egyik fiumei
bankhoz utalványoztatta. Megnézte most a hitellevelét (furcsa, de való:
ő nem emlékezett tisztán az összegre!) és úgy tapasztalta, hogy
körülbelül ezer forinttal többet vesztett, mint amennyit vagyona kitesz.

Ez a körülmény megijesztette. Megint fölébredt benne a klub-becsület
fanatikusa. Most már egészen közömbös volt előtte, hogy mi lesz vele,
igazában csak egy kérdés érdekelte: hogy ki tudja-e az utolsó krajcárig
fizetni a kártyaadósságát?

Összeszedte hát, amit családi ékszereiből és értékesebb emlékeiből
magával hozott és a hajóval átment Fiuméba.

A kis gőzösön összetalálkozott az orosz generálissal. Az öreg úr meg
akarta nézni odaát a kikötői építkezéseket.

– Mondanék önnek valamit, – szólt a tábornok. – Figyelmeztetem azonban,
hogy ne adja tovább, mert én letagadnám a dolgot…

– Mi az?

– Ön az éjjel hamis játékon veszítette a pénzét… Nem értem, hogyan csalt
Balázsovics úr, de az életembe mernék fogadni, hogy csalt. Csak az
utolsó banknál csalt… Annyi bizonyos, hogy az az úr geniálisan csinálja
a dolgát.

Szitnyaynak most már minden mindegy volt.

– Nem neki tartozom, hanem a fiúnak, az pedig becsületesen játszott.

– Ő igen… Az egész dolgot egyébként is csak azért említem, hogy a
jövőben óvatos legyen…

György keserűen mosolygott. Jókor jött a jó tanács!

Fiuméban egy aranymíveshez ment a Korzón, annak eladta minden ékszerét.
A kereskedő pogány módon megnyúzta és Györgynek, hogy pénzhez jusson,
föl kellett áldoznia értékes óráját, sőt még arany inggombjait is. Igy
se tudta még összeharácsolni a szükséges összeget. Elment tehát egy
zsidó zsibárushoz az óvárosi templom szomszédságában és fölajánlotta
neki, hogy jőjjön vele Abbáziába és vegye meg a ruháit. Az öreg
hajlandónak mutatkozott a kirándulásra és az abbáziai fogadóban hamar
megkötötték az alkut. A zsibárus tudta, hogy kivel van dolga.

– Mondja meg őszintén, hogy mennyi pénzre van szüksége?

Szitnyay számolni kezdett.

– Annyit megadhatok… Ezt a kék ruhát és hat rend fehérneműt vissza is
adom önnek, szüksége lesz rá… Ha nem akarja most megtartani, mindig
elviheti tőlem. Tudja, hol van a boltom…

György időközben becsöngette a főpincért és megrendelte számláját. A
zsibárus nagylelkű füllentéssel kimagyarázta a pincérnek az ő
kompromittáló jelenlétét.

– Az úr szállást bérelt nálam Voloscában és én most átviszem a
podgyászát.

Szitnyay aztán fölkereste a hitelezőjét és megfizette a tartozását.
Mivel a fogadóbeli szoba estig még az övé volt, visszatért oda és ledőlt
a kerevetre. Rögtön mély álomba merült. Estefelé fölébresztette a nagy
éhsége. Most jutott csak eszébe, hogy aznap nem evett még semmit. A
zsebeiben három forintot és némi aprópénzt talált. Amikor kilépett a
szobájából, a cselédek hajlongva várták a folyosón. Szétosztotta köztük
a három forintját és elhagyta a fogadót.

Még akkor is hatalmában tartotta a beléje nevelt hiúsága. Tudta, hogy
sietve el kell menni Abbáziából. Hogy hová fog menni, arról egyelőre még
nem gondolkozott, de azzal tisztában volt, hogy el kell búcsúznia
ismerőseitől, nehogy szökésnek lássék a távozása. Nagy örömére sem
Editet, sem Balázsovicsot nem találta a szállásukon, így hát egy-egy
behajtott sarkú névjegy árán túlesett a látogatáson.

Visszajövet megint elhaladt a fogadója kapuja előtt és ekkor egy pitykés
dolmányu fiúcska, aki tegnap segített a podgyászhordásnál, alázatosan és
epedve hajlongott feléje. Ő is borravalót akart! György odaadta a fiúnak
minden aprópénzét és megindult a kis kikötő felé. A molón eszébe jutott,
hogy nem tudná megfizetni a hajójegyét, visszatért tehát és nekivágott a
voloscai útnak, hogy gyalog átmenjen Fiuméba.

Gyors léptekkel haladt az országúton. A tenger felől hűvös szellő
emelkedett és Szitnyay megborzongott… A felöltőjét is eladta. Minden
vagyona a ruhája volt, amelyet a testén viselt és a hat patronra töltött
kis revolver. A tárcájában az útlevelet őrizte, néhány címeres névjegyét
és azt az arcképet, amely a volt feleségét ábrázolta a kis leánnyal.
Először esett meg vele életében, hogy egészen pénz nélkül volt. Valami
bizonytalan érzés fogta el, ami némileg hasonlított a szédüléshez,
amikor átment a sétáló emberek tömegén. Úgy érezte, hogy mindenki
meglátja rajta szégyenletes szegénységét.

Voloscán túl megállott egy pillanatra és visszatekintett. Mögötte
gyöngysorként ragyogtak az abbáziai parti lámpák, a parkból pedig halk
zene hallatszott. Előtte pedig, a fiumei kikötő párafelhői fölött, piros
esti fényben úszott a Karszt. György mereven tekintett oda, a fantáziája
pedig előre szállott és fenn, a kopár sziklák közt valami elhagyatott
zúgot keresett, ahol csendben és ismeretlenül végezhetne magával…

Jó ideig ütemes katonaléptekkel haladt tovább a sziklás országúton. A
gyaloglás egy cseppet sem fárasztotta. Az a különös érzése volt, mintha
nem is ő gyalogolna, hanem másvalaki, egy jólismert, gyűlölt hasonmása,
ő maga pedig árnyékként suhan utána az úton és hideg kiváncsisággal
figyeli minden mozdulatát.

Egyszerre azon veszi észre magát, hogy fennhangon beszél a hasonmásához.
Azt mondja neki: Te rongy, te rongy!

Még többször ismételgeti, metsző gúnnyal, majd lángoló dühvel, végül az
undorodástól hörögve. A gyalogos ember nem mer válaszolni, hanem
üldözött ebként gyáván nekilódul és lehajtott fejjel baktat tovább…

Amikor tizedszer is a fejéhez vágja, a gyilkos gyűlölettől üvöltő
hangon, akkor az üldözött ember egyszerre elveszti affektált hidegvérét,
a két öklével a tulajdon homlokára csap, megtántorodik és hosszában
elvágódik a köves úton. Ott fekszik, zokogva és vergődve, a másik pedig
föléje hajlik, hideg kegyetlenséggel nézi és szeretné megrúgni lábával a
flanellba öltöztetett tehetetlen hústömeget. És újból megszólal:

– Nekem ugyan óbégathatsz, te rongy! Igen, fölhurcollak, föl a hegyre,
ahol a kivénült, hasznavehetetlen állatokat szokták lebunkózni… Egy
golyót a válladba, egyet a hasadba, csak az utolsót a buta fejedbe, hogy
érezd, mi történik veled…

– Bánom is én, – válaszol a túlcsigázott ember. – Nem kelek föl. Nekem
minden mindegy. Akár itt, akár másutt. Akár így, akár úgy.

Később mégis fölkelt. Egy ökölnyi parasztgyerek jött az úton, az
megszeppenve és tehetetlenül állott meg a porbanfekvő ember előtt.
Szitnyay talpra állott és félig lehunyt szemmel ment tovább.

Az út az öböllel együtt keletnek kanyarodik és jó magasan vezet a
hegyoldalon. A Monte Maggiore fölött lángoló narancsszínben tündöklött
az ég, keleten pedig, Fiume előtt, hófehéren emelkedett föl a teli hold
korongja. Arra szürkéskék volt az égbolt, mintha azurjára finom fehér
csipkefátyol borult volna. A Quarnero gyöngyfényű tükrén egy óriás
aranyfürész kilométer hosszúságú fogai vibráltak és ragyogtak.

A tájkép grandiózus arányai és isteni nyugalma közepett György egyszerre
úgy érezte magát, mint egy parányi kis legyecske, amely megbomlottan
zümmög. Csodálkozva és megszégyenülten hallgatott el. Aztán eszébe
jutott, amire most gondolt életében elsőízben, hogy a hegy, a tenger és
az égen vonuló fellegek, neki tulajdonképpen édestestvérei, mert
mindannyian egy anyatermészet kreációi. Maga sem tudta, miért okoz neki
enyhe megnyugvást ez az egyszerű gondolat.

Most fölemelte a két kezét, mintha imádkozni akarna és szenvedélyes
könyörgéssel fordult a titokzatos erő felé, amelyet a tenger színpompája
mögött sejtett.

– Ki vagyok én? Mi történik velem? Miért kell ennek így történnie?

Választ keresve, végigvonultatta lelki szeme előtt egész eddigi életét.
Oly elfogulatlanul látta magát a multban, mintha nem is róla, hanem egy
idegen emberről volna szó.

Látta magát mint kisfiút, amint bársony ruhában és széles, fehér
inggallérral tipeg nevelője oldalán. Akkoriban nagy ügyet vetettek arra,
hogy szépen köszönjön, hogy ne vegye asztalnál szájába a kést, hogy
rendesen mosakodjék, hogy ne barátkozzék a parasztgyerekkel és hogy
esténkint imádságokat daráljon, amelyekben furcsa és érthetetlen dolgok
voltak a szeplőtlen fogantatásról és malasztról. De arról sohasem
beszéltek neki, hogy a felhők és a hegyek rokonai és az emberről, meg az
életről sem beszéltek neki.

Később a bécsi Teréziánumba került. Onnan két erős benyomása maradt: a
nagy öröm, amelyet vasárnapi kimenői alkalmával érzett, ha a fiakkeresek
gróf úrnak szólították és a csodálat, amellyel egy szenzációs párbaj
hőse töltötte el. Sok mindent tanult ott, legjobban azonban két
történelmi név ragadt meg az emlékében! Catilináé és a Jugurtáé. Róluk
még most is tudott betéve egész latin fejezeteket. Az emberekről és az
életről azonban ott sem hallott semmit…

Azután a maga ura lett és tagja a budapesti társaságnak. Annak a
társaságnak, amely gázlámpák fénye mellett, erős szivarok füstjétől
illatos klubtermekben, selyemkárpitos asszonyi szobákban és
pirosbársonyos színházakban éli legintenzivebb életét. Abban az időben
két nagy emberi tekintély példájához igazodott az élete. Az egyik egy
herceg volt, aki minden lóversenyen ott ült a birói páholyban és
hidegen, de érdeklődve nézte, hogy melyik ló jön be elsőnek. A másik egy
kopasz gróf volt, aki a kaszinó zöld asztalánál elnökölt, ha fekete és
fehér golyócskákkal döntöttek afölött, hogy bevegyenek-e egy valakit
maguk közé, vagy sem. Emberekről akkoriban nem igen beszéltek, csak
társaságról, életről sem, inkább csak szórakozásokról…

Az egész társas életük a nagy vagyon föltételére volt alapítva,
gavalléros moráljuk azonban a vagyonnak, tehát saját életelemüknek
megvetésében csúcsosodott ki. Egyik-másik tagja a társaságának komolyan
vette ezt a morált és előkelő könnyedséggel túladott a vagyonán; amelyet
aztán kivetettek maguk közül.

Szitnyayn egyszerre az a meggyőződés vett erőt, hogy most meg fogja
találni a választ, amelyet keresett. A fölemelt két karja zsibbadtan
hanyatlott le, a tenger tükrének tüzes színjátéka elfakult, de ő még ott
állott, izgatottan és mohón fűzve tovább gondolatait.

Tulajdonképpen most gondolkozott életében először. Nem mint Szitnyay
György, hanem mint ember. Amit eddig gondolkozásnak nevezett, az egy
kritikátlan agynak a külső világ felé irányuló megfigyelése volt. Befelé
azonban most tekintett először. A nagy rázkódástól rés támadt a lelkén
és ő szédülve ismerte meg önmagát.

Egy óriás kéz megragadta és fölemelte a magasságba. Minden, ami idegen
volt hozzá, ami véletlen és külső volt rajta, lehámlott és lehullott
róla e pillanatban. A ruhája, a neve, a multja, a modora, a fölvett
méltósága. Mint mezítelen ember állott a természettel szemben és annak
tükrében meglátta önmagát. Most már tudta, hogy kicsoda. A sajnálkozása,
amelyet önmaga iránt érzett, megszűnt, de megenyhült a nagy megvetése
is.

– Együgyü gyermek, hiszen te nem is éltél eddig, csak álmodoztál!

Valami izgatott kiváncsiság fogta el. Meg akarta magát egészen ismerni,
tisztába akart jönni önmagával. Érezte, hogy ilyen jó alkalom nem
kinálkozik többé. Azért elhatározta, hogy reggelig magába marad. Itt,
ezen a helyen, ahol rájött a világosság. Hajnalig nem unta el magát, el
sem álmosodott.

Amikor Fiume fölött már pirkadni kezdett az égbolt, tisztában volt
magával és a jövőjével. A kisértő, aki benne lakott, ekkor megint
rátámadt és birokra kelt vele.

– Mit akarsz? Neked meg kell halnod!

– Ki éljen, ha én nem? Ifjú vagyok és erős. Semmi közöm, semmi jogom a
halálhoz.

– A haláltól való félelem adta beléd ezt az életkedvet…

– Nem az! Ha van bennem félelem, amelyet le kell küzdenem, úgy jobban
félek az élettől, mint a haláltól.

– Mit akarsz? A multad világosan bizonyítja, hogy nincs tehetséged az
élethez.

– Eddigi életem nem volt az enyém. Mások által és másoknak éltem. Most
magam által, magamnak fogok élni. A becsületem úgy kívánja, hogy tegyem
próbára az erőmet. Hogy szakítsak minden hazugsággal és alakoskodással,
hogy éljek úgy, amint hozzám illik és tőlem telik.

– Hogyan képzeled az életet? Nem tanultál és nem tudsz semmit.

– Vannak munkák, amelyeket minden épizmú férfi elvégezhet…

– Gyönge vagy, gyáva, tunya és tépelődő természetű!

– Ilyennek neveltek. E perctől kezdve magam veszem kezembe a
nevelésemet. Erős leszek, bátor, tevékeny és erélyes.

– Te és erélyes?… Te?…

– Én! Mert akarom! akarom!

Mereven, élesen nézett az aranyködös messziségbe. A két szemöldöke
között egy mély, erős ránc mutatkozott, a bensejében pedig szinte
hihetetlen erőlködést fejtett ki, hogy örök időkre bevésse a lelkébe
ennek a pillanatnak a jelentőségét és hogy öntudatosan megváltoztassa
lelkének vegyi alkatát.

– Akarom, akarom!

Talán százszor is ismételte ezt a különös hangzású szót, nem gépiesen,
hanem éles öntudatossággal és ahányszor kiejtette, mindig egy-egy
kalapácsütés érte a lelkét. Végül úgy érezte, hogy a lelkében tényleg
valami acélkemény mag rakódott le, amely kristalizáló pont gyanánt
szolgálhat jövendő jellemének.

Amikor a nap fölkelt, gyors léptekkel megindult Fiume felé.

A kikötőben füstfelhő emelkedett, gőzkürt búgott, kalapács csattogott.
György pedig oly izgatott kiváncsisággal ment a város felé, ahol új
életét kezdeni akarta, mintha egy nagyon érdekes színjátékhoz sietne.
Útközben ösztönszerüen a mellénye zsebét tapogatta, ahol tegnap még az
órája volt és akkor valami kemény kis tárgy akadt az ujjai közé.
Húszfrankos arany volt, amely ki tudja mióta lappangott már a zseb
kifeslett bélésében.

– Reggeli! – ujongta magában.

Huszonnégy óra óta nem evett már… De aztán elnevette magát. – Ugy-e,
kellemesebb volna az új életet telt gyomorral kezdeni? Nem, barátom!
Vagy megkeresed magadnak a reggeli árát, vagy éhezni fogsz.

Egy öreg paraszttal találkozott az úton, annak odaajándékozta az
aranyát.

A Deák-korzó platánjai alatt karon csípte valaki. Finom ibolyaillat
csapta meg György arcát: Edit állott előtte.

– Megvagy, kis hűtelen! Azt hiszed, hogy olyan könnyű tőlem szabadulni?
Az első hajóval jöttem és most éppen sorra készültem járni a fogadókat…
Hallom, hogy az a fosztogató megint kizsebelt? Ez azonban nem ok arra,
hogy velem bánj rosszul…

Látszott rajta, hogy nem veszi túlságosan komolyan a György
szerencsétlenségét. Ő valahogyan a fejébe vette, hogy a barátja megint
nagy vagyon ura.

Mivel Szitnyay hallgatott, az asszony kötekedő hangon folytatta:

– Rajtad különben beteljesül a példaszó, hogy akinek szerencsétlensége
van kártyán, azt szeretik az asszonyok… Kinevethetsz, barátom, magam is
restellem ezt az állapotot, de az bizonyos, hogy az éjjel nem aludtam
miattad és most nem is eresztelek ki többet a körmeim közül.

S szokása szerint cinikus szárazsággal beszélt a leggyöngédebb
dolgokról, de a szeme nedves volt a meghatottságtól, ajkán pedig édes,
rajongó mosoly ült.

– Mondok neked valamit, – szólt György. – Huszonnégy óra óta nem ettem
semmit. Az éjszakát szabadban töltöttem. Minden vagyonom a ruhám, amit a
testemen viselek. A zsebemben nincs egy krajcárom. És az egész világon
nincs senki, akitől bármit várhatnék. Ezt nem azért mondom el neked,
hogy megnyerjem a részvétedet, – azzal különben sem tudnék mit kezdeni,
– hanem hogy megértessem veled, hogy az utaink örökre szétválnak.

Az aranykígyó becsületére legyen mondva: az arca elfehéredett.

– Az Istenért, Gyurka, komolyan beszélsz? Mi lesz most már veled?

– Azt bízd reám! Sem lopni, sem koldulni, sem adósságot csinálni nem
fogok. Az éjjel magad mondtad, hogy gyerek vagyok, akiből talán egyszer
még férfi lehet. Most úton vagyok, hogy férfivá neveljem magamat. Akár
sikerül, akár nem: te semmiben sem lehetsz hasznomra, legfölebb csak
abban, hogy jóbarátként kezet szorítasz velem és aztán elfelejted még a
nevemet is.

Edit a smaragd-pók után kapott, amelyet a nyakán viselt.

– Csak nem gondolod, hogy ezek után megtartom ajándékodat?

– Visszaadhatod, de szavamra mondom, hogy rögtön odaadom annak a
rosszfogú dohánygyári leánynak, aki most szembe jön velünk.

Edit összekulcsolta a két kezét Szitnyay karja fölött, hogy barátja meg
ne szökhessen.

– Beszéljünk okosan, Gyurka, hiszen régi jó barátok vagyunk…

– Röviden, édes barátnőm, mert nagyon éhes vagyok és reggeli után kell
néznem.

– Gyerünk ebbe az ebédlőbe, – indítványozta naiv hangon az aranykígyó. –
Holnap is megteheted azt, amit tenned kell, de a mai napot ajándékozd
még nekem! Lehet, hogy utaink örökre elválnak, megérdemelnénk egymástól
annyit, hogy istenhozzádot mondjunk…

Mivel György mosolyogva rázta a fejét, az asszony szenvedélyes hangon
folytatta:

– Nekem sok, nagyon sok mondanivalóm van… Hiszen azért jöttem utánad
eszem nélkül… Te egyszer azt mondtad nekem, hogy feleségül vennél…

Merő jószívűségből és csökönyösségből most arra is képes lett volna,
hogy nőül menjen Györgyhöz. (Bizonyos, hogy két hét múlva rettenetesen
megbánta volna, de ez órában kész volt rá.)

Szitnyay erélyesen kiszabadította a karját.

– Köszönöm a nagylelkű bolondságodat, Edit, de most már elég volt.
Láthatod, nincs már rajtam semmi hatalmad. Isten veled!

Gyors léptekkel átvágott a Zichy-téren és eltünt a Stefánia-rakpart
épületei mögött. Edit elgondolkozva és könnyes szemmel nézett utána, de
nem követte. Sohasem imponált neki ez az ember annyira, mint most,
amikor egy könnyű kézmozdulattal lerázta magáról.

Lenn egy nagy gőzös födélzetére kocsiszámra hordták az úti málhát. A
hajó római zarándokokat készült Ankonába vinni. A parton egy
matrózsapkás ember állott, aki olaszul beszélgetett a kapitányi hídon
álló vörösorrú hajótiszttel. A tiszt odafönn csak úgy toporzékolt a
haragtól.

– Részeg? – kiáltotta. – Megint részeg? Akkor itt hagyom!

– Hét fűtővel nem indulhatunk, – vélekedett a parton álló ember.

– Hozzál valami csavargót a csapszékből! Igérhetsz neki egy forint
hatvan krajcárt egy napra.

– Nincs egész Fiuméban egy facér fűtő sem, uram, az angolok tegnap mind
elvitték.

– Egy itt volna! – kiáltotta György.

– Hol van? Jőjjön a hajóra.

A vörösorrú kapitány csodálkozva mérte végig Szitnyay elegáns alakját.

– Ön fütő akar lenni? Hiszen tanult embernek látszik!

– Kapitány úr, ha valami tisztességes mesterséget tanultam volna, akkor
most nem ajánlkoznám fűtőnek.

– No ez igaz, – mondta nevetve a tengerész.

A főgépész is hozzájuk lépett.

– Az nehéz kenyér ám, – mondta.

– Ha elbírja más, elbírom magam is.

A két hajótiszt tanakodva nézett össze.

– Van valami írása? – kérdezte a főgépész.

Szitnyay odaadta útlevelét.

– Jól van, próbát teszünk önnel! De ha nem válik be, akkor partra
tesszük Ankonában. Most elhozhatja a holmiját… Két óra múlva indulás.

György úgy megörült ennek, mintha valami nagy szerencse érte volna.
Eszébe jutott, hogy van még némi ruhája a zsibárusnál. Fölkereste az
öreget a templom mellett levő kis boltjában és az állott is a szavának.
Az ingei közül visszaadott neki hat puha galléru hálóinget. Beszédközben
megtudta a zsibárus, hogy György kazánfűtőnek szerződött és ekkor
praktikus elmével még egy csereüzletet kötött vele. A fehér
flanellruháért, amelyet Szitnyay a testén viselt, egy gépésznek való kék
vászonruhát, néhány trikóinget és egypár bőrpapucsot adott neki. A
vászonruhát ott a boltban mindjárt magára is vette György. És mivel az
öreg úgy találta, hogy jó üzletet csinált, fölébredt benne a
nagylelkűség és még ajándékot is adott Szitnyaynak: egy matrózsapkát és
egy fekete kis faládát, amilyenekben a matrózok meg a katonák a
holmijukat szokták tartani. György a ruháját berakta a ládába, a ládát a
vállára emelte, aztán kezet fogott az öreggel és megindult a kikötő
felé.

Amikor keresztül ment az Adamich-utcán, a kávéház előtt valaki a nevét
kiáltotta. Négyen ültek a reggeliző asztal körül: Edit, a német
színésznő, Balázsovics és a lengyel. Mind a négyen kővémeredten néztek a
matrózsapkás, vászonruhás emberre. Szitnyay elfordította a fejét és
tovább haladt. Balázsovics azonban utána sietett.

– Megbomlottál, Gyurka? – kérdezte erőltetett jókedvvel. – Mit jelent ez
a furcsa maskara?

– Nem ismerem az urat, – válaszolt olaszul György.

A matador éppen nem volt érzelmes ember; a tyúkot, ha nem várhatott tőle
több aranytojást, hidegvérrel le szokta vágni. Oka volt azonban, hogy
kerülje a botrányt és azért meghökkent, amikor észrevette, hogy a
lakásán lefolyt kártyajátéknak milyen különös következménye lett.

– Ha bajban vagy, öregem, miért nem szólsz nekem? Úgy tudom, hogy
Braziliába készültél? Nagyon szívesen bocsátanám rendelkezésedre az úti
költséget…

(Igen, ez volna a legokosabb, menjen el csendben és ismeretlenül…)

Szitnyay összeráncolta a szemöldökét és egy sötét pillantást vetett a
kártyásra.

– Nem ismerem az urat! – mondta még egyszer, most már magyarul.

A matador, aki foglalkozásszerű emberismerő volt, vállat vont és sarkon
fordult. Gúnyos mosolyt csak akkor tudott az ajkára erőltetni, amikor
már visszatért a kávéházi társasághoz.

– Szitnyay meg van bolondulva, – mormogta.

A hajón György megismerkedett a kollégáival. Amilyen pirospozsgás,
jókedélyű fickók a matrózok, olyan elnyűtt, szomorú legények a fűtők.
Megmutatták neki a jövendő lakását. Négyen voltak egy mocskos kis
fülkében, amelyet a szegénység szomorú illata, a penészes kenyér és a
rossz dohány szaga töltött be. Alig hogy elhelyezte holmiját és néhány
szót váltott kormosképű társaival, már rájuk szólt a másodgépész: a
kazánhoz!

Keskeny csigalépcső vezet a gépházba. Mivel a kazánokat reggel óta
fűtötték, ott már tropikus hőség volt. Szitnyay szédülő fővel nézett
körül. A főgépész, aki a szellőztető vászoncső alatt állott, egy fekete
kis ajtónyílásra mutatott: ott lenn vannak a kazánok. Ha a gépházban
tropikus hőség volt, odalenn éppen pokoli volt a forróság. Szinte
lehetetlennek látszott, hogy anyától lett ember tíz percnél tovább
kibírja. Az egyik fütő megnézte a hőmérőt. 40 fok – megjárja! Nyáron 50
fok Réaumur mellett is szoktak dolgozni…

A fűtők két csapatra voltak osztva; négy-négy óránkint fölváltották
egymást. György követte társai példáját és övig nekivetkőzött. Ketten a
lapáttal dolgoztak, a harmadik és Szitnyay a szenet hordták nekik füles
nagy kosarakban.

Tíz percig folyt a munka az izzó pokolban, ekkor György letette a
kosarát és azon gondolkozott, hogy legjobb volna, ha szó nélkül fölmenne
a födélzetre és belevetné magát a tengerbe. Mert bizonyos, hogy nem
bírja tovább.

– Mi lesz, _conte?!_ – rivalt rá az egyik fekete ember. (A hajósnép
megtudta, hogy György valami züllött úriember, azért conte-nak, grófnak
nevezték.)

A gép dohogva és sisteregve megindult, a hajó elhagyta a kikötőt.

Még negyedfél óra van hátra, – nem, ezt nem lehet kibírni…

Szédülve, támolygó léptekkel folytatta útját a szenes kamra és a kazánok
között, maga után vonszolva a kosarat. A Quarnero meglehetősen hullámos
volt és a hajó mozgása még jobban fárasztotta Györgyöt. A társai megvető
mosollyal néztek utána – hja persze, ilyen munkánál nem válik be az
uraság!

A hajó időközben kivergődött már a Mezzo-ba; ott meg éppen hatalmas
hullámgátak állták útját. György egyszerre vak sötétségben találta
magát. Két lépést tett előre, aztán elvesztette lába alatt a padlót és
hosszában elvágódott. A homlokával az izzó kazánnak esett. Valami metsző
fájdalmat érzett a bal szeme fölött, majd elvesztette eszméletét.

Amikor később magához tért, egy szénrakáson feküdt. Egyik bajtársa éppen
azt mondta: Minek küldenek nekünk ilyen nyavalyást! Hisz ez még a
tengert se bírja.

– Nagyon jól bírom a tengert, – szólt Szitnyay, – de tegnapelőtt óta nem
ettem semmit…

A fűtők összenéztek. No, ez már más dolog! Ezt megértették valamennyien.
Az egyik egy kormos palackot nyujtott György felé: vízzel higított
dalmát bor volt benne. Azután egy fekete rongyból egy darab paprikás
szalonnát és kenyeret vett elő.

– Hát egyél, conte! Üres gyomoral az ördög sem bírná ezt a munkát.

– Látta a gépész, hogy elvágódtam? – kérdezte Szitnyay.

– Nem üti az ide az orrát!

– Kérlek, ne is szóljatok neki!

Az ételtől némi erőhöz jutott megint. Bekötötték a sebesült homlokát
olajos ronggyal, aztán elszántan nekilátott a dolgának. Életének első
négy órája, amelyet megfeszített munkában töltött, hosszabb volt, mint
annak előtte négy hét, amit mulatságban töltött.

Végre-végre megszólalt a harang! Jött a felváltás. A fölszabaduló fűtők
a hajó orrára vonultak, György ott lehajtotta fejét egy összecsavart
kötélhalomra és a kőkemény párnán tüstént elaludt. A hullámok egyhanguan
verték a hajó bordáit, a langyos szél pedig dúdolva lobogtatta a haját.

Egyszerre megrázta valaki a vállát.

– Gyere, conte, váltás van!

– Lehetetlen! Félóráig se aludtam még!

– Négy órát aludtál!

Újra leszálltak az izzó pokolba…




XIII.

A _Kálmán király_-t, ez volt Szitnyay hajójának neve, az ankonai
zarándokút után beosztották második hajónak a velencei vonalra. Egész
nyáron Fiume és Velence között járt György.

Amibe nem pusztul bele az ember, abba bele is szokik előbb-utóbb. A
conte se pusztult bele új mesterségébe, így hát beleszokott valahogyan.
Abban az időben nem is igen ért rá a gondolataival vesződni. Ha nem volt
a kazánoknál, akkor farkasétvággyal kanalazta a közös ebédet, aztán
halottként feküdt ágyán vagy a hajó orrán. Eleintén utálatosnak találta
a mesterségével járó mocskot, később azonban nem pazarolta pihenő idejét
a mosakodásra, hanem kormos arccal feküdt és kormos arccal kelt.

A társaival is megfért. A hajófűtők ugyan átlag ideges és mogorva
természetű emberek (úgy látszik, ez vele jár a mesterségükkel),
alapjában véve azonban ők is csak olyan jó fiúk, mint az adriai horvátok
mindannyian.

Bár annyit dolgozott, mint társai közül akármelyik, az egész hajónép jó
ideig bizonyos gúnyos kicsinyléssel nézte Györgyöt. Demokrata gőgjükben
olyasmit képzeltek a közéjük züllött arisztokratáról, hogy az náluk
gyöngébb és hitványabb legény. Egy durva kis kaland aztán véget vetett
ennek az előítéletnek, sőt nagy tekintélyt is szerzett Szitnyaynak a
fiumei hajósok körében. Pihenő napot töltöttek éppen Velencében, amikor
Giudecca egyik csapszékében, ahová a magyar hajósok olykor eljártak, egy
olasz matróz beléjük kötött. Bikanyakú, szélesvállú fickó volt, akit a
bor és a horvátok ellen érzett hazafias gyűlölete ösztökélt arra, hogy
rövid szóváltás után egy pohár bort öntsön Szitnyay arcába. A talián
szerencsétlenségére György valaha igen tehetséges tanítványa volt valami
angol ökölvívó bajnoknak és így rövid küzdelem után betört orral földre
döntötte az óriást. Ettől a naptól kezdve egyszerre nagy népszerűsége
lett a társai között. Azt mondták: a conte kemény legény!

A hajón sok magyar utazott és a pincérek gyakran kedveskedtek
Szitnyaynak azzal, hogy régi magyar hirlapokat adtak neki. E lapokban
természetesen sűrűn találkozott hajdani ismerőseinek nevével. Megtudta
belőlük azt is, hogy Jordán tanárt kinevezték igazságügyi
államtitkárnak. Szeptember elején különös dolog történt a magyar
képviselőházban. Egy ellenzéki képviselő interpellációjának tárgyalása
alkalmából az új államtitkár belekeveredett a vitába és az egész ház
nagy meglepetésére oly gőgös és megvető hangon nyilatkozott tulajdon
miniszterének képességeiről, hogy óriás botrány kerekedett. A lapok
hasábokat írtak az esetről. Az ellenzék természetesen ujongott. Mindenki
meg volt azonban győződve, hogy Jordán a durva árulással meg akarta
buktatni főnökét, hogy hamarosan maga üljön bele a bársonyszékbe. A
kormány lapjai nyiltan kétségbe vonták az államtitkár elmebeli épségét,
még a barátait is megdöbbentette föllépésének naiv brutalitása.

Körülbelül egy héttel azután, hogy Szitnyay tudomást vett a
képviselőházban történtekről, furcsa találkozása volt a velencei úton.

A pihenő négy fűtő, köztük György, a hajó orrán ebédelt. Egy nagy kondér
volt előttük makkarónis birkapaprikással, mindegyikük térdén tartotta a
maga cseréptányérját. Csendesen kanalazták ebédjüket, közbe nagyokat
húztak a közös borospalackból. Arról beszéltek éppen, hogy a Lloyd a
trieszti munkás-sztrájk következtében most két forintot fizet a
fűtőknek. E pillanatban egy jól ismert női hang ütötte meg Szitnyay
fülét. Magyarul mondta:

– Jőjjön ide, édes, itt nincsenek emberek…

György hátrafordította a fejét és a pillantása összetalálkozott a volt
feleségének, Irmának a tekintetével. Az asszony igen elegáns kék
útiruhát viselt. Délceg volt, büszke és előkelő, mint annak előtte, de
talán még szebb. Mögötte egy atléta-termetű férfi állott, ugyancsak
elegáns útiruhában: Jordán Sándor. Az asszony most vette csak észre a
padlón kuporodó embereket és az arcán valami kedvetlen vonás
mutatkozott.

– Itt sem vagyunk magunkra, – dünnyögte Jordán.

– Talán lehetne ezeknek szólni, hogy menjenek máshová?

Az államtitkár egy elutasító mozdulatot tett a kezével. Aztán
letelepedtek az ormányárboc tövébe és némán nézték a kék Adriát…

– Conte, miért nem eszel? – biztatta az egyik fűtő.

– Már jóllaktam…

Két lépésnyire tőle ült a volt feleségétől…

Az asszony persze nem ismerte meg az olajfoltos vászonruhába öltöztetett
kormosképű embert.

György alaposan szemügyre vehette őket. Mindenesetre megesküdtek már.
Irma különben nem utazna vele kettesben. Ő nem. Nászúton lévő házasoknak
azonban feltünően csendesek. Irma komoly és aggódó tekintete állandóan
ott függ Jordán sötét arcán, de amint a férfi megmozdul, tüstént elkapja
megint a szemét, mintha attól félne, hogy a terhére lehetne. Igy a
nagybeteggel szokás bánni… És Jordán tényleg beteg ember benyomását
teszi. Mereven és szomorúan bámul ki a messziségbe. Olykor lehunyja
szemét és akkor sokáig zárva tartja. Az arca sárgás-barna, a tekintete
véres és bizonytalan.

Később odajött az első hajótiszt, aki Jordánékkal szemben az udvarias
gazda szerepében tetszelgett magának, ő odaszólt Györgynek:

– Conte, szaladjon csak két tábori székért az uraságok számára!

Szitnyay elhozta a két széket. A tiszt mosolyogva mutatott a fűtőre és
azt mondta Irmának: – Ez az ember tulajdonképpen honfitársa a méltóságos
asszonynak… Az asszony most nézett csak György arcába és tüstént
megismerte. Belesápadt és a lélegzete elállott, mintha kísértetet látott
volna… Egy pillanatig farkasszemet néztek, Szitnyay aztán sarkon fordult
és lement a hálófülkéjébe. Ott leheveredett az ágyára. Csodálatosképpen
most nem a volt felesége, hanem mindig a kis leánya járt eszében. Eddig
nem igen gondolt vele, de most nagyon szerette volna tudni, hogy mit
csinál a kis Margit, – ez volt a gyermeke neve. – Szépen fejlődött-e
azóta, hogy nem látta?

Mielőtt még elérkezett volna a váltás ideje, beszólt hozzá a második
gépész. Hogy jőjjön föl a födélzetre, a kapitány hivatja. A kapitány ott
várta a másodosztályon, vele volt Jordán is. Az asszony azonban nem volt
ott. Az államtitkár megszólította.

– Én hivattam, – mondta. – Hát igazán te vagy? Ennyire züllöttél?

(Magázva szólította meg, de aztán rájárt a nyelve a megszokott
tegezésre.)

Mivel György nem válaszolt, az államtitkár komoran folytatta:

– Engem nem lep meg, nem is hat meg sorsod fordulása. Rajtad matematikai
pontossággal beteljesült az, amit megjósoltam. Aki életképtelen, annak
pusztulnia kell, hogy helyt adjon erősebb organizmusoknak. Ez a
természet magasabb erkölcsi törvénye… Irma azonban azt kívánja, hogy
törődjem veled, aki végre is a gyermekének apja vagy. Tehát ki fogunk
szabadítani mostani lealázó helyzetedből. Úgy beszéltük meg, hogy Irma
egy szerény életjáradékot biztosít neked…

György ekkor a szavába vágott.

– Mondd meg ő méltóságának, hogy nem kell tőle semmi. Amit szerelme nem
adott meg nekem, az nem kell a szánalmától sem.

Jordán nérói redőkbe vonta a homlokát.

– Miféle gyerekes póz ez? – kérdezte fanyar mosollyal.

– Hozzád is van még szavam, – folytatta Szitnyay. – Te magadat erős
embernek tartod és azt hiszed, joggal megvethetsz engem, aki gyönge
vagyok. Nos, be fogom neked bizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok az
erősebb. Te nem vagy erős, mert rabja vagy a szenvedélyeidnek, az
önzésednek és a nagyzolásodnak. Én már ura vagyok önmagamnak. Ura leszek
még az életnek is és akkor be fogom neked bizonyítani, hogy különb férfi
vagyok nálad!

E szavakkal hátat fordított Jordánnak és lement a fűtőházba. Különben is
szólította már a harang. Soha még akkora kedvvel nem végezte a munkáját,
mint ezúttal. Amit a szenvedély hevében kimondott, azt most meg is
értette. Igen, ő megtalálta útját: úrrá lett önmaga fölött és úrrá kell
lennie az élet fölött is. Most már tudta, hogy miért fűti a _Kálmán
király_ kazánjait…

Jordánékat nem látta viszont. Amikor elhagyták a hajót, akkor ő lapáttal
a kezében dolgozott. A másodgépész később elmondta Györgynek, hogy
Jordánnak valóságos dührohama volt. Maga elé hivatta a kapitányt és
ráparancsolt, hogy csapja el tüstént „azt a hitvány embert“. A furfangos
horvát természetesen mindent megigért, de amikor később tisztjeivel
beszélt, azt mondta, hogy az államtitkár alighanem bolond egy kissé.

November elején nagy bóra-viharok szántották a Quarneró vizét. A tenger
és az égboltozat állandóan szürke volt, a hánykolódó és minden tagjában
remegő _Kálmán király_ födélzetén olykor dübörögve söpörtek végig a
jeges hullámok és a hajó jókora késéssel tehette csak meg rendes útját.
Amilyen pokoli volt a hőség odalenn a kazánoknál, olyan metsző hideg
volt fenn a födélzeten.

Szitnyay akkoriban egy ijesztő fölfedezést tett magán: vért kezdett
köhögni. Megelőzőleg már egy héttel ólomsúlyú bágyadtság nehezedett
minden tagjára. Szemmel látható volt: ha az akaratereje bírta is, a
teste rohamosan letört kegyetlen mesterségének súlya alatt.

Ez a tapasztalása nagyon leverte. Mostani helyzetében nagyobb baj nem is
érhette volna. A társai különböző babonás szereket ajánlottak neki,
mindenek előtt pedig arra figyelmeztették, hogy óvakodjék a hajótársaság
orvosától, mert ha híre megy a betegségének, akkor a főgépész
irgalmatlanul el fogja bocsátani.

Sokáig azonban nem titkolózhatott. Néhány hét alatt annyira lefogyott és
elgyengült, hogy amikor szénhordás közben egy köhögési rohama után a
fáradtságtól támolyogva tolta a talyigát a hajóra, a kapitány is
figyelmessé lett állapotára. Még aznap megjelent az orvos, aki alaposan
végigkopogtatta a beteg mellét.

– Conte, – mondta később a főgépész, – a doktor úr azt mondja, hogy
magának kiméletre van szüksége. A fűtés nehéz mesterség. Jó lesz, ha
valami könnyebb foglalkozás után néz. Maga intelligens ember, talán mint
hajópincér is megélhetne…

A gépész láthatólag őszinte részvétet érzett György iránt. Mivel
barátságos hangon szólt hozzá, sőt tanácsot is adott neki, meg is volt
róla győződve, hogy eleget tett a humanizmus minden követelményének.

Amikor a _Kálmán király_ újabb útjára indult, már más fűtő helyezkedett
el György ágyán. Ő maga a fekete kis ládájával a vállán a városi kórház
felé igyekezett. Erős bóra fujt és ugyancsak küzködnie kellett, hogy
megállhasson elgyengült két lábán. A kórházban azonban nem adtak neki
helyet. A főorvos meg sem vizsgálta; amikor meghallotta, hogy a
tüdejével van baja, azt mondta, hogy tüdővészesek fölvételét a szabályok
tiltják.

Szitnyay ekkor megemlékezett egyetlen fiumei ismerőséről, az öreg
zsibárusról, aki valaha megvette a ruháit. Fölkereste tehát az óvárosban
levő boltjában és megkérdezte tőle, hogy nem ajánlhatna-e neki valami
olcsó szállást? Az öreg nem volt az az ember, aki elszalasztana valami
kínálkozó keresetet és magánál szállásolta el Györgyöt, heti két forint
bér fejében.

Nagyon szomorú kis lyuk volt a György szobája; az ablaka kinézett egy
szürke nagy tűzfalra és mivel a gazda a lakását raktárnak is használta,
állandóan dohos szag terjengett benne. A _Kálmán király_ kormos
fülkéjéhez hasonlítva azonban valóságos terem volt. Szép időben rendesen
a parti raktárak körül sütkérezett Szitnyay, ha meg fújt a bóra, a
gyönge tüdejűek réme, akkor a gazdája boltjában üldögélt. Olykor
segített is az öregnek a munkájában. Egy nap furcsa meglepetés is érte:
rendezgetés közben egy angol szabású, sárga felöltő jutott a kezébe,
amelyben ráismert a maga kabátjára. Abbáziában vette meg tőle az öreg és
láthatólag még nem talált rá vevőt. Valami kis meghatottság vett erőt
rajta, mintha egy kedves halottjának a ruháját nézegetné.

Mindössze öt hetet töltött az öreg házánál és ennyi idő alatt
meglehetősen összeszedte magát. A láza elállott, alkalmasint a sok alvás
következtében; némi erőhöz is jutott megint. Ekkor aztán szörnyen
unatkozni kezdett és mivel a kevés pénze is rohamosan fogyott, megint
munka után nézett. Talált is alkalmazást, mint fűtő az _Attila_ gőzösön,
amely a fiume-marseillei vonalon járt. Január közepén indult első
útjára.




XIV.

Az _Attila_ parancsnokáról azt mondták, hogy a Középtengeren járók közül
egyike a legképzettebb kapitányoknak. Már vagy tizenöt esztendő óta
őrizte az óceánjáró kapitány magasabb tudományának bizonyítványait. A
nagy óceánra azonban, ahová a szíve vonzotta és ahol szerinte annyi
tökfilkó kommandirozott hajót, nem tudott kijutni. Szabadszájú és
renitens ember volt és azért a különböző hajóstársaságok, amelyeknél
szolgált, büntetésből a legócskább teknőiket bízták csak rá. Azelőtt az
osztrák Lloyd-nál volt, azonban el kellett mennie, mivel utasainak
állandóan azt bizonyította, hogy a kenyéradó társaságát hülyék és
tolvajok igazgatják. Amióta magyar szolgálatban volt, szigorúan
tartózkodott az osztrákok birálgatásától, a Fiume és Marseille közt
utazó túristák azonban napról-napra hallhatták tőle, hogy az egész
magyar tengeri hajókázás nem is komoly dolog, hanem a szubvenciókat
osztogató állam pénztára ellen intézett komplikált merénylet.

Ez a kapitány, akinek Vitkovics lovag volt a neve és aki vegliai szláv
szülőktől származott, nagy ellensége volt minden horvátnak és kabinjában
Garibaldi és Cavour arcképét őrizte. Egyébként úgy gyűlölte a
Középtenger festői partvidékeit, amelyek közt már húsz esztendő óta
cirkált, mint az elkeseredett vén bürokrata a poros hivatalát. Máltát
ízléstelennek, a nápolyi öblöt banálisnak, a Rivierát pedig, amelyet
útjában ugyancsak érintett, kétségbeejtően unalmasnak találta.

Hórihorgas termetű ember volt és magyarosan felpödört bajuszával, kampós
nagy orrával veszedelmesen emlékeztetett Don Quixotera, az elmés
manchani lovagra. Triesztben volt egy feltűnően szép felesége, akit
nagyritkán látott csak. Elméletben gyöngéden szerette az asszonyt, a
gyakorlatban azonban arcátlanul csalta. A Fiume és Marseille között levő
nagyobb kikötők majd mindegyikében volt egy barátnője, akit sűrűn
látogatott. Ha kikötött valahol, sietve magára kapta a legjobb kabátját
meg a fehér mellényét és lovaglópálcával a hóna alatt eltünt a parti
város legkeskenyebb és legmocskosabb utcáinak egyikében. A hajó indulása
előtt megint előkerült, rendesen egy szál virággal a fogai közt.
Ilyenkor nagyon csendes volt, sokat nézte felesége arcképét, amely
Garibaldi és Cavour társaságában a kajütjét ékesítette és hosszú
leveleket írt az asszonynak. Láthatólag bántotta a lelkiismerete. Pedig
a tüzesszemű, merész arcélű szép asszony képe ott a szoba falán elnézően
mosolygott, mintha azt akarná mondani: Légy nyugodt, derék Vitkovicsom,
nem véthetsz ellenem annyit, hogy meg ne fizetnék érte!

A hajósnép és különösen a matrózok közt nagy népszerűsége volt a
kapitánynak. Az emberek tudták, hogy parancsnokuk minden léhasága
mellett is kitünő tengerész és bátor férfiú. Mivel azonkívül némi
szocialisztikus hajlamai is voltak, alkalomadtán a hajóstársasággal
szemben a végletig azonosította magát legénységének minden tagjával. A
konfidens és barátkozó modorával lemászott olykor a fűtőházba is, hogy
egy kissé elbeszélgessen odalenn a kormosképű legényekkel. Ekkora nagyúr
lekötelezheti a szegény embert már egy rossz élccel, olykor kedélyes
hátbaütéssel is. Ilyen ember volt Vitkovics kapitány. Kollegái, akik
apró gőzteknőikön fontoskodva és a hadi tengerészeket majmolva
játszották az élet és halál urának szerepét, azt mondták róla, hogy nem
komoly ember.

Amikor György második útját tette az _Attilá_-val, újból jelentkezett a
betegsége. Sűrűn köhögött és erős láza lett. Ekkor sötét kétségbeesés
fogta el. Nem a haláltól félt, óh nem! de lesújtotta a tapasztalás, hogy
akaratereje, amellyel oly nagyra volt, nem mentheti meg életét a
szánalmas csődtől. Abban az időben sokat nézegette a kis revolvert,
amelyet a ládájában őrzött.

Mielőtt azonban még elhatározta volna magát valamire, a szerencse, amely
eddigelé nem igen kényeztette, váratlanul magához ölelte. Igaz, hogy egy
más szegény ember rovására.

Volt a hajón egy vitorlamester, névszerint Beppo, lussini olasz. A
vitorlamesternek tudvalevőleg semmi dolga vitorlákkal. Ő a hajó
raktárosa; őt illeti meg a teheráruk és mellékesen az utasok podgyásza
fölött való felügyelet.

Bepponak, bár nem volt már egészen fiatal legény, menyasszonya volt
Marseilleben. Nagyon szerethette, mert sűrűn vitte neki az ajándékokat.
Úgylátszik, hogy a kapitányi Don Juan szemet vetett a fekete provencei
leányra. Hogy mi történt a két férfi között, az sohasem tudódott ki a
maga egészében; elég annyi: amikor a marseillei kikötőben macskáztak és
Beppo a rakodással volt elfoglalva, a kapitány megint magára vette
hódító mellényét és lovagló pálcáját az ujjai közt pörgetve eltünt a
parton nyüzsgő sokaságban. Később egy fiucska jött a hajóra és levelet
hozott a vitorlamesternek. Beppo ekkor szó nélkül magára hagyta a
gőzdarút és a város felé rohant. Félóra múlva megjött Vitkovics. Nagyon
izgatottnak látszott. A kapitányt sarkon követte a vitorlamester; ő
lehetőleg még izgatottabb volt. Nemsokára azután két lövés dördült el a
hajón. A vitorlamester revolverrel rálőtt a parancsnokra. Szerencsére
csak jelentéktelen sebet ejtett a vállán. Az első kormányos legyűrte és
lefegyverezte Beppot. Amikor később rendőrök jöttek az _Attilá_-ra, már
csak hült helyét találták a vitorlamesternek. Beppo megszökött.

Még az este történt, hogy a kapitány szóba ereszkedett Györgygyel.
Francia nyelven, még pedig hamisítatlan gascognei tájszólásban azt
kérdezte tőle, hogyan érzi magát? György párisias kiejtéssel köszönte
meg az érdeklődést. Vitkovics ekkor angolra fordította a szót.
Folyékonyan, de a máltaiak förtelmes kiejtésével beszélte Shakespeare
nyelvét. Szitnyay kifogástalan klub-angolsággal válaszolt neki.

– Látod, conte, – mondta Vitkovics, – ha ifjú korodban nem lettél volna
szamár és megtanultál volna írni meg számolni, akkor most megalapítanám
a szerencsédet!

Szitnyay erősködött, hogy igenis tud írni meg számolni és ekkor a
kapitány, aki semmit sem tudott a conte múltjáról, írószert hozatott és
valóságos iskolai vizsgának vetette alá.

– De hiszen, conte, te valóságos lángelme vagy!

A hajón többen is voltak nyelvtudósok (a vén matrózok közt mindig akad
olyan, aki négy-öt nyelvet is beszél), írástudó azonban nem akadt a
legénység között. Fiatal korukban mind megtanulják, meglett korukban
nagyobbrészt megint elfelejtik.

A vizsga eredménye az lett, hogy Szitnyayt az egész gépház nagy
meglepetésére ideiglenesen megbizták a vitorlamesteri teendőkkel.

Ez a munka nem olyan súlyos, nem is olyan szövevényes, hogy egy átlagos
intelligenciáju ember játszva el nem végezhetné. Mivel azonban némi
kezdetleges könyvvezetés is jár vele, a hajósok általában bizonyos
misztikus csodálattal viseltetnek e mesterség iránt. Azt tartják, hogy
tíz óceánjáró jó kapitányra csak egy megbizható vitorlamester jut.

A hajótisztek eleintén aggódva ellenőrizték György számadásait. Maga
Vitkovics is mindig mellette volt rakodás közben. Midőn azonban kitünt,
hogy a conte kifogástalanul végezte dolgát és hogy jóval gyorsabban
bonyolította le számadásait, mint elődje, kikiáltották lángelmének. Maga
a kapitány is meg volt róla győződve, hogy az isteni gondviselés olyan
vitorlamesterrel áldotta meg, aki külön erre a nehéz mesterségre
született.

Az _Attila_ harmadik útján már véglegesített vitorlamester volt György.
A társaság küldött ugyan genovai ügynöksége révén valami tudós taliánt a
hajóra, de azt Vitkovics kapitány röviden elkergette és mivel végre is ő
volt a felelős György számadásaiért, megtették neki a kivánságát.

György a marseillei revolveres kaland következtében a fekete forró
pokolból most már végleg visszakerült megint a szellős födélzetre, Isten
azuros ege alá. Külön szobácskát kapott a kapitányi híd alatt, amelyet
kedve szerint berendezhetett magának. Rendes ruhában járhatott és a
sapkája körül sárga sáv jelezte új méltóságát.

Munkája ugyan bőven volt, de a munka, amelyet jegyzőkönyvvel a kezében,
a gőzdarút vezényelve végezett, valóságos üdülés volt a fütő baromi
foglalkozásához hasonlítva.




XV.

A tavasszal a nyugtalanvérű kapitány megint összeveszett kenyéradóival
és visszaszerződött az osztrák Lloydhoz. A trieszti központban, ahol a
családjánál tett látogatásai alkalmával szokott megfordulni, kilátásba
helyezték neki, hogy alkalmilag az indo-kinai vonal egyik nagy
óceánjáróját fogják rábizni. Végre tehát ki fog szabadulni a
Középtengernek nevezett pocsolyából, amelynek mazsolaszőlőszagu városait
és szaporabeszédü embereit a szíve mélyéből gyűlölte.

Vitkovics magával csábította első kormányosát is és a vitorlamesterek
gyöngyét, Györgyöt. Nagy fizetésemelést igért nekik és hivatkozott
férfias önérzetükre is, amelyet, szerinte, nem elégíthetett ki az
_Attilá_-hoz hasonló rozoga teknőn való élet.

Hamarosan kitünt azonban, hogy a kapitány számára még nem nyílott meg a
nagy Oceán hullámos paradicsoma. Az _Aidá_-t bizták rá, a Lloyd
legócskább gőzösét, amely emberemlékezet óta omnibusz-szolgálatot
teljesített az úgynevezett tesszáliai vonalon, Trieszt, Patrasz,
Pireusz, Szmirna, Konstantinápoly és a szulinai Duna között.

A főügynökségen most azt mondták neki, hogy néhány esztendő mulva, ha
addig jól viseli magát, talán kiküldik az Oceánra. Vitkovics azonban nem
volt az az ember, aki ilyen körülmények közt jól viselhette volna magát.
Ő a Levantét még inkább únta, mint a tirrhéni vonalat. Az emberek itt
még fecsegőbbek voltak, a levegő még édeskésebb a mazsolaszőlőtől, mint
odaát. A rossz kis hajóján pedig úgy szégyenkezett, mint a vidéki
gavallér, amikor parasztszekéren kénytelen járni. A hajó orrára, nagyapó
divatja szerint, fehér női alak volt kifaragva, állítólag valami Aida
képemása. Az orrmányárbóc menetközben úgy remegett, mint a nagyon vén
ember feje. Ha nem esett éppen baj a gépezetén, ami elég gyakori eset
volt, akkor az _Aida_ mérsékelt késésekkel futotta be kipécézett útját.
A hajó jóformán már betéve tudta az irányt, Triesztből eltalált a
Boszporuszba, mint a vén tehén a legelőről az istállóba. Vitkovics
kapitánynak tehát nem is volt egyéb dolga a káromkodásnál. Ezt aztán
lelkiismeretesen végezte. Mindjárt első útján elmondta mindenkinek, aki
hallani akarta, hogy a Lloyd főemberei őt rútúl megcsalták. Mivel a
társaságnak a görög Archipelágosz különböző szépnevű szigetein ülő
ügynökei ezt sietve jelentették Triesztbe, valószinüvé lett, hogy
Vitkovics lovagot nem fogják egyhamar előléptetni. A nagy óceántól
megint messzebb volt, mint valaha…

Első levantei útja alkalmából ismerkedett meg Szitnyay György azzal a
férfival, akinek a sors később nagy szerepet szánt az életében. A
szmirnai Kupelián volt. Az _Aida_ akkor félig üresen jött Triesztből
Fiuméba és az utóbbi kikötőben nyers cukorral és dongafával rakodott az
Archipelágosz és Törökország számára. Triesztből mindössze három
elsőosztályu utast hozott magával: egy csinos görög asszonyt, aki
Triesztben volt férjnél és sziriai rokonságának látogatására készült,
egy számoszi jezsuita atyát és a nevezett Kupeliánt.

Vitkovics kapitány, mihelyt megpillantotta a görög menyecskét, sietve
felöltötte fehér hódító mellényét és lovagiasan fölszólította az
asszonyt, hogy tekintse az _Aidát_ mindenestül az ő magán-jachtjának,
amely fölött korlátlanul rendelkezhetik. A hölgy föl is vonult a
kapitányi hídra, ahol érdeklődve nézegette a kapitány által előhurcolt
mappákat és hajós-műszereket és olykor hangosan kacagott.

A jezsuita egész uton a kormány mellett ült és breviáriumából
imádkozott. A harmadik utas pedig, Kupelián, azalatt sötét arccal járt
föl-alá, megvető pillantásokat és ellenséges megjegyzéseket szórva a
szerzetes felé, akinek jelenléte láthatólag ingerültté tette. Kupelián
tömzsi kis ember volt, az arca csupa szakáll, még a pofacsontját is
fölverte a sűrű, fekete sörte. Mivel piros fezt viselt a fején és ujjai
közt állandóan pörgette a török olvasó borostyángyöngyeit, Szitnyay
eleintén mohamedán embernek nézte. Később megtudta, hogy Kupelián
szmirnai örmény, Kisázsia leggazdagabb gubacs- és borkereskedője. A
jezsuitát se vallási fanatizmusból gyűlölte, miként György hinni
hajlandó volt, hanem mint üzleti konkurrensét. A számoszi jámbor atyák
ugyanis nagyszabásu borkereskedést folytattak, amely ujabban a
Kupelián-cég félelmetes versenytársává nőtte ki magát. A jezsuiták
váltig állították, hogy ők a bort csak a szent mise céljaira szállítják,
Kupelián azonban állítólag azt is tudta, hogy mely európai
borkereskedőkkel vannak üzleti összeköttetésben.

Szitnyay éppen a számadásait nézegette a fedélzetközön, amikor az örmény
odatelepedett melléje, egy nagy zongoraládára. Török cigarettát adott
neki és megkérdezte, hogy járt-e már a Levantében? Eleintén olaszul
szólt hozzá, de amikor észrevette, hogy György akadozva beszél olaszul,
folyékony francia nyelven folytatta a társalgást. Ő egyébként jól
beszélte még a török és a görög nyelvet is, spanyolul, angolul és
németül is tudott valamit.

– Ha ön nem dolgozott még a Levantéban, akkor jó lesz, ha nagyon ügyel
magára. Ne feledje, hogy itt csupa csalóval és tolvajjal lesz dolga. A
világ elsőrangu szélhámosai és kalandorai tőlünk kerülnek ki és ha az ön
csontjaiban aranyból volna a velő, előbb-utóbb azt is kiszednék onnan. A
Keleten egy becsületes ember van: a török. Velük azonban önnek alig lesz
dolga. Magam is keresztény vagyok, de nagyon jól értem, hogy a
becsületes moszlim miért veti meg annyira a felekezetemet. Az idevaló
kereszténység a világegyetem szemetje. Ahány keresztény kereskedőnk van,
az mind abból akar meggazdagodni, hogy kizsarolja a török népet és
megcsalja az európai nagy cégeket. A szegény ember meg abból akar
megélni, hogy megkopasztja és lopja az utasokat. Különösen az olyan
emberektől őrizkedjék, akik jól tudnak beszélni. A török mindig
hallgatag, de a levantinusnak mindig jár a szája. Kellemes és ügyes
emberek, udvariasak és életrevalók. Erkölcs dolgában azonban a
legkülönbek is az európai fegyencek nívóján állanak. Aki nálunk be tud
fonni egy európai céget, azt bámulják és irigylik. A lopást pedig
annyira nem veszik komolyan, hogy alkalomadtán az előkelő levantinus
ember is fölcsap műkedvelő tolvajnak. Nem is annyira a haszon, mint
inkább a bravur kedvéért. Ha ön példának okáért Bécsben vagy Budapesten
ledob egy ezerforintos bankjegyet az utca kövezetére, akkor az első arra
menő ember zsebreteszi, hogy el ne vigye más. Nem úgy van? Ha nem vinné
el, akkor később lelkiismereti furdalásai volnának. Nos, ha ön
Patraszban vagy Szmirnában a parton egy pillanatra háttal fordul a
podgyászának, akkor az első levantinus ember, aki arra jön, magával
viszi, nehogy elvigye más. Ha ön rajtakapja a tolvajt, akkor vissza
fogja önnek adni a holmiját, de szemrehányó hangon azt fogja mondani:
Máskor jobban tessék vigyázni! Önnek sok dolga lesz a kereskedőkkel és a
szállítókkal, nos, majd megismeri őket!

Amikor Szitnyay később az első kormányossal beszélt, az nevetve mondta:
– Kupelián úrnak egészben véve igaza van. Egyet azonban elfelejtett
megmondani: hogy az egész Levantéban ő maga a legrosszabb hírű
kereskedő. Gazdag ember, de folyton arra pályázik, hogy hitelt szerezzen
az európai nagy cégektől. Az áruhitel neki tiszta ajándék, mert sohasem
fizet és minden török bíróság a zsebében van. Azt sem ajánlanám, hogy az
óráját, vagy a tárcáját Kupelián úr kezeügyében felejtse, mert
valószinű, hogy elemelné…

Szitnyay későbbi útjai alkalmából meggyőződött róla, hogy a kormányos is
igazat beszélt: Kupelián sűrű összeköttetésben volt a Lloyddal, évenként
több hajórakományra való gubacsot is küldött a magyar és osztrák
bőrgyáraknak, a vele való üzleti érintkezés azonban mindvégig kemény
próbája maradt a vitorlamester türelmének és éberségének.

Az örmény és emberei sohasem fogytak ki a piszkos és furfangos
ötletekből, hogy megcsalják a hajóstársaságot. Az esetleges kárért ugyan
a kapitány volt felelős, de mivel Vitkovics lovag semmivel sem törődött
és mindent Györgyre bizott, az latba vetette egész ambicióját, hogy
kifogjon levantei üzletfelein. Kupelián olykor szinte naiv
arcátlansággal próbált szerencsét. Ilyenkor maga sem bízott a sikerben,
inkább csak a levantei szokásnak igyekezett eleget tenni, „hogy
ostobának ne tartsák“. György hamarosan kiismerte annyira emberét, hogy
a szeme közé nevetett, ha az valamire a becsületszavát adta. Kupelián
maga is nevetett és bizonyos barátságot kezdett érezni Szitnyay iránt.

Az örmény barátsága tiszteletté növekedett, amikor György egy alkalommal
igaz levantinus módon bánt el vele. Kupelián rakodás közben valami
nagyszabásu súlycsalást kisértett meg. Ha sikerül a dolog, akkor csúnya
pör lesz a Lloyd és a megrendelő között. Előzetesen tíz aranyat
csúsztatott György kezébe. A vitorlamester szó nélkül zsebre tette a
pénzt, amikor azonban meggyőződött a csalás mibenlétéről, elküldött
főkonzulátusi dragománért, hogy jegyzőkönyvet vétessen föl vele az
esetről. Az örmény tiltakozott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött. Végül
félrevonta Szitnyayt és azt kérdezte tőle, hogy mennyit kíván még a
hallgatása fejében. György azt mondta, hogy húsz aranyat. Az öreg ezt
sokalta és tizet igért. Megegyeztek tizennégyben, amelyet rögtön le is
fizetett. Amikor a dragomán megjött, Szitnyay fölvétette vele a
jegyzőkönyvet, azután kihányatta az örmény összes gubacsos zsákjait a
partra.

– No hallja, – méltatlankodott a kereskedő, – hát akkor minek adtam a
baksist?

– Álmában beszél, – mondta megbotránkozottan Szitnyay. – Sohasem kaptam
öntől semmit!

Kupelián egyet káromkodott, de aztán elnevette magát. György eljárása
láthatólag imponált neki.

– Úgy látom, ön is a Levantében született! – mondta.

Ez volt a legnagyobb dicséret, amit mondhatott.

Este az örmény tizenkét üveg finom ciprusi bort hozott Györgynek. Azt
mondta, hogy szeretetből adja neki. Egy üveggel mindjárt megittak a
födélzetközön és Kupelián a borozás közben támadt melegebb hangulatot
arra akarta használni, hogy visszakérje Szitnyaytól a huszonnégy
aranyát.

– Visszaadnám, – mondta György, – de biztosan tudom, hogy ön tökfilkónak
tartana akkor. És én az ön jó véleményére nagy súlyt vetek.

A nyáron aztán nagy keserűség érte az örményt. Nem elég, hogy a számoszi
jezsuita atyák konkurráltak vele a borukkal, most már versenytársa akadt
a gubacsban is. Szmirnában letelepedett egy Mingusz nevü osztrák ember,
aki nagy buzgalommal és meglehetős sikerrel fáradozott azon, hogy az
osztrák és magyar bőrgyáraknál kiszorítsa a Kupelián gubacsait a maga
portékájával.

Az _Aida_ Triesztből jövet rakódott a szmirnai kikötőben, amikor
Kupelián odaevezett egy kaikkal. Megvárta, amíg Szitnyay elvégezte a
maga dolgát, aztán lement vele a második osztályu kantinba és egy üveg
magyar bort tétetett az asztalra.

A gubacskereskedő ekkor a következő épületes beszédet intézte Györgyhöz:

– Barátom uram, én egy indítvánnyal jöttem magához. Idejött Szmirnába
egy osztrák gazember, aki megesküdött, hogy tönkre tesz engem. A
nyomorult francia és német leveleket írogat Európába. Én minden nyelvet
tudok, de írni csak örmény betűkkel tudok. Ha akarja, akkor levelezőmül
szerződtetem önt. Németül fog írni a németeknek, magyarul a magyaroknak,
franciául a franciáknak és angolul az angoloknak. Hallottam, hogy maga
érti mindezeket a nyelveket. Igy talán legyűrhetjük a zsiványt. Mit kap
ön a Lloydtól? Én háromszor annyit adok készpénzben és öt százalékot a
tiszta haszonból. Maga magyar ember, a főkonzul is magyar gróf, nagyon
kedvez a földieinek, reménylem, hogy magával együtt megnyerem az ő
pártfogását is. Ha akarja, a szerződést a konzulátuson fogjuk megkötni,
pör esetére ki is köthetjük a konzuli biróságot. Ebből láthatja, hogy
nem akarom magát becsapni. Mingusz, a konkurrensem, különben is azzal
füleli le vevőimet, hogy elsőrangú portékát szállít nekik és bevált
mindent, amit igér. Úgy látom, most már nincs egyéb hátra, mint hogy
nekem is meg kell próbálkoznom az üzleti kulanciával. Éppen azért
szeretném magát szerződtetni…

Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy Szitnyay elbúcsúzott
Vitkovics lovagtól és az _Aidá_-tól, ott hagyta a Lloyd szolgálatát és
Kupeliánhoz szerződött.




XVI.

Kupelián a szmirnai örmény városrész Kemer Gyádesszi nevű utcájában
lakott, közel a Melesz köves medrén átvezető karavánhídhoz. A hídon túl
vannak a nagykiterjedésű mohamedán temetők, évszázados cipruserdeikkel.
Az utcán nagy falkákban heverésznek a kóbor kutyák. A ház előtt
reggeltől késő estig szólnak a karaván-harangok. Az utca egyik oldalán
szakadatlan libasorban vonulnak a városba a hatosával összepányvázott
méltóságos járású és szomorúszemű tevék, a másik oldalon még a híd felé
vonulnak. Mindegyik karaván előtt apró csacsiján lovagol a bepólyázott
fejű, mezítelen lábszárú vezető.

Az örmény emeletes kis háza az utcára nézett. A ház kopár udvara, ahol
néha nagy csordákban heverésztek a gubacsot hozó tevék, óriás nagy volt.
Az udvar végében két nagy granárium állott, ott száradt a gubacs. A
szmirnai gubacs arról nevezetes, hogy nem is gubacs. A kisázsiai
tölgynek normálisan fejlődő, de ökölnyi nagyságú makkja, amelynek erősen
tánnin-tartalmú csészéjét használják bőrcserzésre. A makkcsészét óriás
mennyiségben hozzák a lidiai tölgyfaerdőségekből.

Kupelián, aki gyermektelen özvegy volt, a ház emeletén lakott egy néger
asszonnyal. A házat, amelynek utcai ablakait sűrű farács zárta el,
törökös kényelemmel rendezte be. A földszinten volt a kancellária és egy
kis szoba, amelyet Györgynek adtak lakásul. Az örmény néhány csinosabb
bútordarabot és több szép szőnyeget vitetett le az emeletről, amiből
Szitnyay azt következtette, hogy gazdája le akarja kötelezni.

Ebben a szobában kilenc egész esztendeig lakott Szitnya hajdani ura,
mint a Kupelián cég levelezője, később könyvelője és üzletvezetője. Az
ideje csendes és szívós munkásságban telt el. Mivel jól bevált és tudtán
kívül elkerülte azt a féltucat csapdát, amelyet főnöke a próba kedvéért
a becsületességének állított, Kupelián a granáriom és a kézi pénztár
kulcsaival rábízta az egész gubacsüzletet és maga inkább a
borkereskedéssel foglalkozott. Az utóbbi üzletágban még érvényesíthette
speciális levantinus tehetségeit, de a gubacsüzlet a nagy verseny
következtében már csak a nagy és állandó forgalmat biztosító reális
elvek segítségével volt fönntartható. Ehhez pedig nem volt tehetsége az
örménynek. Ami Györgyöt jóformán nélkülözhetetlenné tette az üzletben,
az a nagy népszerűség volt, amelyet künn a gubacsos községek parasztjai
közt szerezni tudott. Talán a magyar úriember természete volt oka annak,
hogy kitünően tudott bánni a falusi emberekkel, akiknek nyelvét
valahogyan elsajátította. Nyáron át hetekig járta be lóháton a lidiai
erdős vidéket és ilyenkor mindenütt mosolygó arcok és nyitott ajtók
fogadták. A falusi hodsák, ha bejöttek a városba, rendesen fölkeresték a
lakásán.

Szmirnában való tartózkodásának hatodik esztendejében egy titokzatos és
kecses kis teremtés szegte keresztbe Szitnyay élete útját. Zábel.
Nyolcesztendős örmény leányka volt. Eregliben, a Fekete-tenger ázsiai
mellékén született. A lidiai partokra egyike ama véres förgetegeknek
sodorta, amelyek az ozmán birodalmat olykor meg szokták rázni és Európát
arra emlékeztetik, hogy az Aranyszarv partján pogány az úr. Eregliben
fanatikus kurdok, alkalmasint török nagyurak biztatására, megtámadták az
örményeket és förtelmes mészárlást vittek véghez. Örmény patrióták aztán
vagy harminc árva gyermeket, akiknek szüleiket fölkoncolták Eregliben,
szétküldözgettek a kisázsiai városokba, vagyonos hitsorsosaik irgalmába
ajánlva őket. Szmirnába nyolcat hoztak a kis áldozatok közül és velük
jött Zábel is.

Amikor az osztrák gőzös megérkezett az eregli-i vendégekkel, több száz
szmirnai örmény vonult ki a kikötőbe, köztük Kupelián is. A
gubacskereskedő, ha egyébként kicsinyes és önző ember volt is, az
örmények módjára erősen szított a felekezetéhez és titokban pénzzel is
támogatta a nemzeti ügyet. Szitnyaynak akkor éppen valami hivatalos
dolga akadt a császári vámhivatalban és amikor ott összetalálkozott a
gazdájával, vele ment. A szmirnai gazdag örmény asszonyságok már akkor
szétosztották maguk közt a gyerekeket, ami nem eshetett némi nyelvelés,
sőt dulakodás nélkül. A gyerekeket diadallal, könnyek és örömrivalgás
közepett vitték új otthonukba. Csak a kis Zábel ült még elhagyottan a
hajó födélzetén, őt senki sem akarta a házába fogadni, bár a trieszti
kapitány, aki az árvák védőjéül szegődött, derüre-borúra kinálgatta
mindenkinek.

Pedig megragadóan szép gyermek volt, amilyen csak a Fekete-tenger
partján, az emberi szépség ősi hazájában terem. Szitnyayt Raffael
szomorúarcú, barna angyalképeire emlékeztette. Minden ruhája bő kék inge
és piros sapkája volt. Mezítláb volt és fövege alatt fiúsan nyírott,
kékesfekete haja göndörödött. Mégis előkelő szülők gyermeke lehetett,
mert az inge finom selyem volt.

György a karjára kapta a kis leányt.

– Ezt vigyük magunkkal, – mondta gazdájának.

– Jobb szerettem volna egy fiút, – válaszolt Kupelián.

Aztán óvatosan, mint olyan kereskedő, aki előbb szemügyre veszi a
portékát, amelyre alkuszik, megtudakolta a kapitánytól, hogy nem beteg-e
a gyermek?

– Egészséges, mint a makk, – mondta nevetve a tengerész. – Amellett ő az
egész kompániában a legjobb nevelésű leány. Az úton egyszer sem sírt,
még csak nem is igen beszélt.

– Nem bánom, vigyük magunkkal, – mondta most már Kupelián.

Neki is nagyon megtetszett a finomtermetű és bájosarcú gyermek. Amikor
partra mentek, Zábel némán és mozdulatlanul, mint egy megijedt kis madár
ült Szitnyay karján. A kis keze azonban, amely finom és puha volt, mint
a selyemfátyol, egyszerre gyöngéden és tapogatva végigsiklott György
arcán. A parton földre tette és kezén fogva vezette tovább. Kupelián
szóba akart ereszkedni a kis leánnyal, de ez nem ment könnyen, mivel
Zábel anyanyelve a kelet-örmény tájszólás volt és nehezen értette csak
meg a szmirnai embert. Később kitudódott, hogy elég jól beszél törökül
is.

– Kár, hogy nem fiú! – vélekedett a gubacskereskedő. – Kereskedőt
neveltem volna belőle.

Egy örmény barátjának azonban, aki megállította őket az úton, már azt
mondta, hogy francia nevelőnőt fog neki tartani és úri kisasszonnyá
fogja nevelni.

A kis leány útközben ismételten megbotlott a rossz kövezeten. Egyszer
nekiment egy bolt lépcsőjének, a görög székesegyház előtt pedig majdnem
el nem gázolta egy teve.

– Fáradt vagy? – kérdezte tőle törökül Szitnyay.

– Nem.

– Talán éhes vagy?

– Nem.

– Akkor mért lépegetsz ilyen furcsán?

– Mert nem látok, uram, – mondta alázatosan a kis Zábel.

A két férfi megállott és lehajolva az arcába nézett. Igen, a szürke és
merevtekintetű szeme eléggé elárulta, hogy örök éjszaka borul rá.
Szegény Zábel születésétől fogva vak volt. Ezért nem kaptak hát a
gyermeken a szmirnai jó örmények!

Kupelián dühbe jött.

– Mit kezdjek egy vak poronttyal?

Úgy érezte, hogy megcsalták és ez bosszantotta. A félművelt ember
különben is szégyenletes dolognak tartja a testi fogyatkozást.

– Vigyük vissza annak az átkozott kapitánynak! – indítványozta az
örmény.

Egy kicsit vitatkoztak ezen, a kis Zábel azonban végül mégis csak a
gubacskereskedő házába került.

Francia nevelőnőt persze nem tartott neki Kupelián, úri kisasszonyt sem
akart már nevelni belőle. A gyermeknek meg kellett elégednie azzal, hogy
egy zúgot kapott a vén négerasszony kamrájában és hogy jutott neki az
asztal maradékaiból.

Jó ideig ki sem igen akart jönni a zugolyából, amelybe belevetette
magát, mint egy üldözött kis állat. Hetek múltak, amíg elő-elő mert
bújni. Egy tapogató pálcával a kezében körültipegte a házat és a nagy
udvart. Olyan kecsesen járkált, mint a szárnyaszegett madár. Rettenetes
dolgok zürzavaros emléke élhetett a kis fejében, mert ha véletlenül
lárma keletkezett az udvaron vagy az utcán, tüstént krétafehér lett az
arca, és reszketve lapult a földre. Kupeliántól is igen félt. Ha
megismerte közeledő lépteit, visszafojtotta lélegzetét és mozdulatlanná
meredve várta, amíg a félelmetesen kongó léptek ismét eltávolodtak tőle.

György, aki nagy és forró részvétet érzett a boldogtalan kis teremtés
iránt, gyakran kereste föl és sokat fáradozott, hogy megnyerje a
bizalmát. Egy állatszelidítő minden türelmére és furfangjára volt
szüksége, hogy leküzdje Zábel félénkségét. Vagy két hónapra volt
szüksége, amíg annyira vitte, hogy a kis leány magától is fölkereste a
földszinten.

Egyszer az édesanyja után tudakozódott és Zábel ekkor valóságos
idegrohamot kapott. Ő nem látott semmit abból, ami a szüleivel történt,
de valami szörnyü hangok emléke fűződhetett az utolsó éjszakához,
amelyet övéi házában töltött. György a karjaiba vette a kis leányt és
addig csitította, dédelgette, amíg megnyugodott és elszunnyadt. Ettől a
naptól kezdve megtört a jég, Zábel most már szenvedélyes és egyre
fokozódó vonzalmat mutatott Szitnyay iránt. Ha meghallotta a lépteit,
mindjárt földerült az arca. Ha szólt hozzá, boldogság sugárzott a
vonásairól. Ahogy szerét ejthette, mindjárt lesurrant hozzá a
kancelláriába. Olykor bizonytalan léptekkel ment utána az udvarra, vagy
a granáriomba.

Alkonyatkor, ha György elvégezte már a dolgát, a parton vagy a frank
városban sétálva, magával vitte a kis leányt is. Zábel egy ilyen
alkalommal azt kérdezte Györgytől, hogyan mondják magyar nyelven:
édesapám?

Néhányszor látható tetszéssel ismételgette a magyar szót és Szitnyaynak
ekkor az a gondolata támadt, hogy megtanítja a kis örmény leányt a
magyar nyelvre. Ebben a kedves foglalkozásban sok öröme telt. Zábel a
levantei gyermekek hihetetlen nyelvtehetségével mindent megértett és
mélyen az emlékébe vésett, amit akár csak egyszer is hallott. Esti
sétáikon beszéltek csupán magyarul és alig két hónap múlva a vak gyermek
már eléggé folyékonyan beszélte a Petőfi nyelvét.

Tudománya láthatólag igen boldoggá tette. Ő a magyar nyelvet, rajongva
szeretett barátjának nyelvét, egy magasabb rendü emberfaj szent
idiomájának tekintette.

Zábel barátsága valósággal boldoggá tette Szitnyayt. A vak leány azzá
lett neki, ami a puszta szigetre kivetett hajótöröttnek hű ebe.

Szükség esetén oly kicsi dolog is betöltheti az ember szivét.




XVII.

Vitkovics kapitányt, Szitnyay hajdani parancsnokát, hosszú ideig nem
látták Szmirnában. Végre mégis csak előléptették, ha nem is óceánra, de
rábízták a Trieszt és Alexandria között járó gőzösök egyikét. Ezek nagy,
modern és gyorsjárású hajók, előkelő nemzetközi közönség utazik rajtuk
és így a szolgálat némileg hasonlatos az óceáni szolgálathoz.

Amikor már jóformán csak egy lépés, a szuezi földszoros választotta el
az indó-kinai vonaltól, egy gyászos véletlen útját szegte a lovag
vágyainak és visszavetette megint a tesszaliai omnibusz-vonalra. Az
egyiptomi utasok közt ugyanis akadt egyszer egy rokonszenves és
értelmesnek látszó öreg úr, aki élénken érdeklődött a hajózási és
kereskedelmi viszonyok iránt. Alkalmasabb embertől nem is kérhetett
volna fölvilágosítást, mint Vitkovics kapitánytól. Az rögtön elmondott
neki mindent, amit tudni akart, még azt is, amire nem volt kiváncsi,
hogy tudniillik a hajóstársaság összes emberei részben tolvajok, részben
hülyék. A kapitány szerint az igazgató-tanácsban csak egy rendkívüli
ember foglal helyet: Wellmann báró, aki nautikus kérdésekben tökéletes
hülye ugyan, amellett azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy geniális
tolvaj. Később kiderült, hogy a rokonszenves öreg úr, akinek Vitkovics
mindezeket elmondta, maga Wellmann báró volt, aki inkognitóban utazott.

Ennek a kis kalandnak az lett a következménye, hogy Vitkovics kapitány
egy nap megint megjelent a szmirnai kikötőben, egy a mocsoktól fakó és a
rozsdától vörös gőzös hídján, hogy gubacsot fuvarozzon.

Még aznap délután elment a Kemer Gyádeszibe, Kupeliánékhoz. A szíve úgy
teli volt keserűséggel, mint levegővel a duda és ezt mind ki kellett
adnia. Két óráig ott ült a kancelláriában, ennyi ideig mindig ő beszélt.

– Haj, csak bízna rám valaki százezer forintot, úrrá tenném magamat és
kiszabadulnék az igából! – végezte be előadását Vitkovics.

– Mit csinálna a pénzzel? – kérdezte Szitnyay, inkább udvariasságból,
mint kiváncsiságból.

– Megtöltenék egy hajót mindenféle haszontalan limlommal és végeladást
rendeznék Szueztől Durbánig. Kelet-Afrikában most vagyont lehetne
szerezni. Most vagy soha!

– Cserekereskedést folytatna a benszülöttekkel? – kérdezte György.

– Ördögöt a benszülöttekkel! Azon a piszoknépen már nincs mit nyerni. Az
ottani európai telepesekből azonban nagy pénzt lehetne kiszorítani.
Egész Kelet-Afrika most valósággal nyüzsög az új emberektől. Teli van
katonákkal, farmerekkel, tisztviselőkkel és szerencsevadászokkal.
Egyiptomban az angolok, lejebb az olaszok, aztán a németek,
Madagaszkárban a franciák. Mindenütt okkupálnak, osztozkodnak; vasútat
építenek, erősséget, kikötőt, kormányzósági palotát, kórházat és mit
tudom én mit még. A katonák, a teknikusok és kalandorok többnyire
fiatalemberek, ma még táborban élnek, hadi zsoldon, tehát sok a pénzük,
amellett unatkoznak… Képzeljen el egy tiszta társaságot, amely két
esztendő óta az Isten háta mögött lopja a napot és gyűjti a pénzt, – ha
valaki pezsgőt, havannaszivart és más fényüzési cikket vinne nekik,
amelyet nagy ideje csak híréből ismernek, mennyit nem adnának érte?
Egész Kelet-Afrika most teli van ilyen garnizónokkal. Egy üveg magyar
pezsgőért, egypár fehér vászoncipőért most két aranyat is lehetne ott
kérni. Hollandus pálinkával, tennisz- és egyéb sportfölszerelésekkel,
selyem fehérneművel, asszonyi napernyőkkel, kalapokkal, regényekkel,
amatőrfotografusoknak való kellékekkel óriás pénzt lehetne szerezni. De
csak az idén, mert százat teszek egy ellen, hogy jövő esztendőre már
egész úszó szatócs-flotta lesz útban…

Rákövetkező éjjel Szitnyay sokat gondolkozott azon, amit Vitkovics
mondott. Amennyire hallomásból ismerte a kelet-afrikai viszonyokat,
valószinűnek tartotta, hogy a kapitány jól itéli meg a kereskedelmi
helyzetet. Neki ujabban mindig a vagyonszerzésen járt az esze. A
függetlenségét, ami ebben a rövid és szomorú földi életben talán mégis
csak a legértékesebb dolog, csak így szerezhetné vissza. A függetlensége
érdekében dolgozott olyan állati szívóssággal, furfangoskodott és
kuporgatott kilenc esztendő óta. Ennyi idő alatt sikerült körülbelül
harmincezer forintot megtakarítani, amely összeget az ottomán bank
szmirnai fiókjában őrizte. Ujabb időben, amióta Kupelián konkurrense, a
bécsi Mingusz, mindenáron meg akarta magának nyerni Szitnyait, az örmény
kénytelen volt üzletvezetőjének fizetését és a haszonban való
részesedését fölemelni.

György másnap szóba hozta gazdájának Vitkovics tervét. Az örménynek
üzleti dolgokban jó orra volt és maga is úgy érezte, hogy a kapitány
ötlete megfontolást érdemel. Mire Vitkovics visszaérkezett a
Boszporusból, már kész ajánlattal fogadták. Abban állapodtak meg, hogy a
vállalathoz szükséges százezer forintot Szitnyay és Kupelián teremtik
elő. Szitnyay odaadja minden tőkéjét, a hiányzó összeg megszerzésében
támogatni fogja Kupelián hitele. Az örmény maga ötvenezer forinttal
akart résztvenni az üzletben, többet nem mert rászánni. A várható
nyereséget öt részre osztják, két-két rész illeti meg a szmirnaiakat,
egy Vitkovicsot. A tárgyalások folyamán Kupelián késznek nyilatkozott
arra, hogy maga is elmegy az útra és személyesen vezeti az úszó bazár
dolgát. Ezért azonban külön percenteket kötött ki magának a haszonból.

Vitkovicsnak most már abban főtt a feje, hogy fegyelmi úton rövidesen
elcsapassa magát a Lloydtól. Május elején már tudatta is a szmirnaiakkal
az örömhírt, hogy sikerült magát kidobatnia. Kupelián azonnal Triesztbe
utazott, ahol egy ócska gőzöst bérelt és részben rokkantakból, részben
rosszhírű adriai csirkefogókból álló legénységet toborzott. Hat hét
mulva már megkezdhették a rakodást a sok budapesti és bécsi limlommal,
június végén pedig Szuezből levelező-lapot kapott György: a lap azt az
értesítést hozta neki, hogy _Caruli_ – ez volt a hajójuk neve –
szerencsésen átkelt a csatornán. Jóideig aztán az expedició semmi hírt
nem adott magáról, míg aztán augusztus végén Vitkovicsnak egy levele
érkezett Szuakinból. A kapitány azt írta Györgynek, hogy Kupelián
maláriába esett, az üzlet azonban fényesen folyik. Fényesebben, mint
remélni merték volna. Alig tették még meg útjuk ötödrészét és máris
túladtak portékájuk egyharmadán. A levél még két dologról győzte meg
Szitnyayt: először arról, hogy Kupelián arcátlanul zsarolja a
vevőközönségüket, másodszor pedig arról, hogy a kapitány és az örmény
folytonos civódás közepett teszik meg útjukat.

Október végén nagy aggodalmakat állott ki Szitnyay. Hónapok óta semmi
értesítést nem vett a Caruliról és már-már az a gyanúja támadt, hogy a
rozoga hajó életének valami ciklon véget vetett az indiai óceánban.
Szeptember elsején azonban nagy öröm érte: Szuezből távirat érkezett,
amely bejelentette a Caruli érkezését. Vitkovicsék Szmirnán át kerültek
Triesztnek, hogy megrakják üres hajójukat gubaccsal.

Következő vasárnapon György korán reggel kaikra szállt és messzire
kievezett az öbölbe, hogy fogadja a Carulit. Délig kellett cirkálnia a
napfényes víztükrön, míg végre nyugaton füstfelhő jelezte a gőzös
érkezését.

Vitkovics állott az egykor ezüstszürkére festett, de az Oceán
hullámaitól most már sárgafoltos hajó ütött-kopott parancsnoki hídján.
Szitnyay fölkapaszkodott a leeresztett létrán. Az örmény vacogó fogakkal
ült a kazán mellett; bár nyári meleg volt, mégis bundába burkolódzott,
arcát pedig citromsárgára festette a malária. A kapitány nevetve ölelte
meg Szitnyayt.

– Az afrikai emberevők tiszteltetik a kazánfűtő urat, – kiáltotta, – és
százezer aranyforintot küldenek emlékül…

György az összeg hallatára valami kellemes szédülést érzett. A
Vöröstengerről érkező gőzhajó visszahozta neki szabadságát és önérzetét,
amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt elvesztett egy budapesti kaszinó
kártyaszobájában. A százezer aranyforint volt a varázsige, amely
föloldotta a rajta nyugvó átkot és megint visszaadta neki emberi
alakját…




XVIII.

A társak még aznap leszámoltak. A tiszta nyereségből kilencvenhatezer
aranyforint jutott Szitnyaynak. A tőkéjével együtt közel százötvenezret
adtak ki neki, ebből azonban húszezret vissza kellett fizetnie a
banknak, amely Kupelián jótállása mellett hitelezett neki. Mivel
Vitkovics és az örmény Zanzibártól idáig egyebet sem tettek, mint
számolgattak, a nekijáró összeget angol bankjegyekben mindjárt ki is
fizethették Györgynek.

– Örülök, hogy megszabadulhatok ettől a gondtól, – mondta Kupelián,
amikor a vastag papircsomót átadta üzletvezetőjének.

Az örmény azután ágyba feküdt; azt mondta, hogy kutyául érzi magát.

– Maga pedig velem fog jönni az Eldorádóba, – mondta Györgynek a
kapitány, – eleget unatkoztam a Vöröstengeren az ön kedvéért, most
mulasson egyszer az én kedvemért.

Ezt a kérését nem igen lehetett megtagadni. Szitnyay a bankjegycsomóját
a Wertheim-szekrénybe zárta, amelyben az üzlet kézi pénztárát őrizte.

Hajnalig voltak az Eldorádóban. Füstös, igazi levantei izléstelenséggel
és olcsó fényűzéssel berendezett dalcsarnok az, Európából kivénült
énekesnők és táncosnők találkozóhelye. Vitkovics rengeteg mennyiségü
pezsgőt fizetett a hölgyeknek, virágot és édességet ajándékozott nekik,
később összeveszett két német utazóval, közbe pedig elbeszélte Györgynek
a Caruli expediciójának minden részletét.

– Adjon hálát Istennek, hogy Kupelián velem volt, – mondta többek közt,
– mert nélküle félannyi nyereségünk sem volna. De köszönje meg azt is,
hogy én Kupelián mellett voltam, mert ha nem vagyok ott, rettenetesen
becsapja önt a leszámolásnál. Az örményt a malárián kívül az teszi
beteggé, hogy annyi szép pénzt kellett fizetnie önnek…

Hajnalban a kapitány mindenáron el akart még menni a Maison dorée-ba,
amely az Eldorádó versenytársa. Mivel azonban úgy találták, hogy a
termek ott még füstösebbek, a hölgyek még vénebbek, Vitkovics pedig
egyébként is eleget ivott már, György betuszkolta barátját egy kaikba és
hazaküldte aludni a Carulira.

György, aki esztendők óta leszokott már az ilyen éjjeli mulatozásokról,
valóságos martiriumot állott ki a korhely tengerész oldalán. Most
boldogan sietett haza, hogy végre egyedül legyen a gondolataival, a
terveivel.

Az irodán kellett átmennie, hogy a szobájába érjen. Amikor kinyitotta az
ajtót, a szemben levő ablakot csörömpölve becsapta a szél. György ki
akarta támasztani a szárnyát, ekkor a szeme megakadt egy arasznyi kerek
lyukon az ablak üvegén. Gyémánttal vághatta ki valaki… Ösztönszerűen a
vasszekrényre nézett és szivében megfagyott a vér, amint tárva-nyitva
látta a Wertheim ajtaját… A szekrény üres volt. Meglopták!

A feje szédült, a térdei pedig úgy elkezdtek remegni, hogy le kellett
ülnie. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta… Nem álom, hanem
rettenetes valóság… Meglopták! Tizenkét évi munkájának minden eredménye
oda. A függetlensége, a szabadsága örökre oda. Örökre, mert tisztán
érezte, hogy újból már nem kezdheti az életet. Megsemmisülten bámult
maga elé.

Később gépiesen fölkelt és bement a hálószobájába. Ott minden rendben
volt, a töltött revolvere ott függött megvetett ágya fölött. Kezébe
vette a fegyvert és belenézett a csövébe… Valami forró vágy szállotta
meg, hogy rövidesen megszabadítsa magát minden további bajtól és
gondtól. De azután egyszerre csodálatos közvetlenséggel eszébe jutott az
éjszaka, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt a fiumei úton töltött. És
megint erőt vett rajta akkori lelkiállapota, amikor egy lángoló
elhatározás acéllá keményítette akaraterejét.

– Akarom! – hörögte most megint összeharapott fogai közül. – Meglássuk,
ki fárad bele előbb: a sors vagy én!

Hideg vízzel megmosakodott, azután gondolkozni kezdett azon, hogy mihez
fogjon. Először is tisztába akart jönni nagy szerencsétlenségének külső
részleteivel.

Megvizsgálta a pénzesszekrényt. A zár körül össze volt karmolva a barna
máz. A betörő tehát valami hegyes acéleszközzel dolgozhatott. György
aztán elővette kulcsát és betette a zárba; meglepetésére úgy
tapasztalta, hogy az símán zárja és nyitja a szekrényt. A zár tehát
sértetlen! Hogyan tudta tehát mégis kinyitni a rabló? Álkulccsal?
Elgondolkozva lépett az ablakhoz. Az üvegen levő lyuk akkora volt, hogy
egy férfi kényelmesen belenyulhatott rajta és kinyithatta belülről az
ablakot. A gazember kétségkívül azért vágta meg az üveget, mert nem
merte betörni, nehogy csörömpöléssel fölébressze a háziakat. Ez régi
fogásuk a betörőknek. Mialatt az ablakot tovább nézegette, különös
dolgot vett észre. A tolvaj, amikor kivágta az ablakot, gyémánt
szerszámával több ívet is karmolt az üvegbe. A karmolások azonban belül
voltak az üvegtáblán. Aki az ablakot kivágta, annak benn kellett állnia
a szobában. De ha már a szobában volt, akkor minek vágta meg az ablakot?
Ennek csak egy célja lehetett: hamis nyomra akarta vezetni a
vizsgálatot, úgy tüntetve föl a dolgot, mintha az utca felől jött volna…
Szitnyay megnézte a szobaajtó zárját, az sértetlen volt. A gazember
tehát kulccsal jött be. Minél tovább nézte György a pénzesszekrény
kulcslyuka körül levő felületes karmolásokat, annál jobban meggyőződött,
hogy ezeknek sem volt semmi céljuk, hacsak az nem, hogy őt tévútra
vezessék…

Egy rettenetes gondolat cikázott át agyán: a tettes Kupelián! Amint
eszébe jutott, már meg is esküdött volna rá. Hiszen jól ismerte
gazdájának brutális önzését és lelketlenségét. Százötvenezer forintért
mindenre képes ez az ember, talán az apagyilkosságra is. Minél tovább
gondolkozott a dolgon, annál erősebb lett benne a meggyőződés, hogy a
rabló csakis az örmény lehet. Kupelián tudta, hogy György a házon kívül
tölti az éjszakát. Azt is tudta, hogy a kincs a kézipénztárban van, mert
vasárnap érkeztek meg útjokról és ilyen napon az összes szmirnai bankok,
ahol Szitnyay elhelyezhette volna pénzét, zárva vannak. A kancelláriába
könnyen bejöhetett: a második ajtókulcs ott függött az emeleti folyosó
falán, az öreg négerasszony kezeügyében, mivel a földszinten is az
végezte a takarítást. De hogyan nyitotta ki a Wertheim-szekrényt? György
erre a kérdésre is hamar megtalálta a választ. Minden vasszekrénnyel két
kulcsot szoktak küldeni a gyárból. Az egyik kulcsot Kupelián már évekkel
ezelőtt rábízta Györgyre, a másodikat bizonyosan magánál tartotta. Amint
Szitnyay az ablakot nézte, arra a gyémánt-gyűrűre kellett gondolnia,
amelyet gazdája állandóan a mutató ujján viselt… A kivitel minden
részlete az ő naiv, szinte gyerekesen arcátlan gazságára vallott!

György rögtön tisztában volt vele, hogy sohasem kapná vissza tulajdonát,
ha a rendőrséghez folyamodna. A följelentésével legfölebb csak gyanúba
keverhetné Kupeliánt, de bizonyítani alig tudna valamit. Az örmény végre
is előkelő és gazdag kereskedő volt, török állampolgár, aki jó
barátságban élt a császári hatóságokkal. Ilyen körülmények közt a magyar
főkonzulátus közbenjárása sem segíthetett volna sokat.

Mialatt Szitnyay még a gondolataival viaskodott, halkan megnyílt az ajtó
és nesztelen léptekkel bejött a kis Zábel. Tegnap egész nap nem törődött
vele a pártfogója és most eljött, hogy magyarul jóreggelt kívánjon neki.

– Ülj le kis Zábel és hallgass arra, amit mondok! – szólt György.

A kis leány boldogan telepedett a díványra.

– Mondd csak Zábel, járt ma már idegen ember a házban?

– Az emeleten senkisem járt.

– Elhagyta ma valaki a házat?

– Eddig még senki, uram.

György megkönnyebbülten sóhajtott föl. A pénz tehát még a házban van!
Talán többet is megtudhatna a vak leánytól.

– Mondd, Zábel, hallottad az éjjel a gazda lépteit?

A leánynak, valamint a vakoknak általában, éles volt a hallása és könnyű
az álma.

– Hallottam, – mondta kevés gondolkozás után.

– Gondolkozzál jól és beszélj el mindent, amit tudsz.

– Nagyon későn volt, te még nem voltál itthon és az asszony erősen
hortyogott. Ekkor jött ki a szobájából a gazda. Mezítláb volt,
lábujjhegyen járt, de azért mégis megismertem a lépését…

– Hová ment?

– Lejött a földszintre. Hallottam, amint a falépcső csikorgott a lába
alatt.

– Sokáig volt idelenn?

– Nagyon sokáig.

– Amikor visszajött, mindjárt a szobájába ment?

– Oda. De sokáig nem aludt el. Ezt onnan tudom, mert sűrűn köhögött.

– A hálószobában?

– Más szobába nem járt…

– Köszönöm, Zábel. Most eredj föl, vonulj a kuckódba és ne szólj
senkinek arról, amit velem beszéltél.

Zábel, aki engedelmes volt, mint egy jól betanított kis öleb, szó nélkül
kiosont az ajtón és fölment az emeletre. György megint magára maradt a
gondolataival.

– Vissza fogom szerezni a pénzemet! – mondta magában. – Ha kell, megölöm
az örményt. Ha lenyelte a vagyonomat, kivágom a testéből…

Irtóztató gyűlöletet érzett a gazdag ember iránt, aki habozás nélkül
elragadta tőle tizenkét évi munkájának minden gyümölcsét és aki
lelkiismereti furdalások nélkül akarta semmivé tenni jövő életét.
Megpróbálta, hogy beleélje magát az örmény eszejárásába és arra a
meggyőződésre jutott, hogy Kupeliánnak most már az lesz az első dolga,
hogy tőle megszabaduljon. Neki most mindenáron itt kell maradnia.

Tíz óra felé fölment a beteghez, hogy szokása szerint beszámoljon neki a
napi eseményekkel. Kupelián ágyban feküdt. Arca sárga volt, feje
kendővel volt bekötve. Nyöszörögve fogadta Györgyöt.

– Nagyon rosszul vagyok! – mondta.

Ha Szitnyay eddig még kételkedett volna gazdájának bűnös voltában, az
első tekintettel, amelyet rávetett, tisztába jöhetett vele. Oly sunyi,
ijedt szemmel nézett ki a turbánja alól, mintha attól félne, hogy György
torkon ragadhatná.

– Mi ujság? – kérdezte kis szünet után az örmény.

– Semmi különös! – mondta nyugodtan Szitnyay. – Tegnap este
feledékenységből nyitva hagytam az ablakomat és a szél betörte. El fogom
küldeni az üvegeshez…

Kupelián kissé fölemelkedett az ágyában és meglepetten nézett
üzletvezetőjére. György maga is csodálkozott, hogy annyira tud magán
uralkodni.

Az örmény csakhamar visszanyerte hidegvérét.

– Nem felejtette el, hogy délután ki kell fizetnie a munkásokat? –
kérdezte.

– Hogy is felejteném el? Már ki is készítettem az aprópénzt. Körülbelül
kétezer frank jár nekik…

Kupelián most már szinte rémülten nézett Györgyre. Tisztában volt vele,
hogy üzletvezetője el akarja előtte titkolni a rablást. Hogy mért, azt
nem tudta megérteni és ez láthatólag nyugtalanította. Ez az ember
háromszázezer franknál többet vesztett és mégis mosolyog…

Szitnyay most már tisztában volt a Kupelián tervével. Az örmény meg
akarja várni a munkások kifizetését. Ha György nem tudja őket kifizetni,
akkor botrányt csap, sikkasztással vádolja üzletvezetőjét és
gyanusítottból vádló lesz.

Amikor György később lement a kancelláriába, már ott találta Vitkovics
kapitányt, aki el akarta vinni barátját egy pohár kőbányai sörre
Krémerhez. György természetesen nem fogadta el a meghívást. De aztán
eszébe jutott, hogy a kapitány gavalléros könnyelműséggel hasznára
lehetne.

– Nem adna nekem kölcsön kétezer forintot, – kérdezte.

Vitkovicsnak most minden zsebe tele volt pénzzel.

– Hogyne! Akár többet is! De minek kell önnek a pénz, milliomos úr?

– Egy kitünő üzlethez… Holnap megtud mindent.

A kapitány szó nélkül leolvasta Györgynek a pénzt. Ennyi volt a
kézipénztár hiánya.

A délután folyamán Kupeliánnak látogatója érkezett a török rendőrfőnök
személyében. A dolog nem volt gyanús; Kupelián bizalmas barátságban élt
az összes rendőr- és vámtisztekkel és ez az ember más alkalommal is meg
szokta látogatni. Félóra múlva az örmény fölhivatta magához Györgyöt.
Most is ágyában feküdt, a főnök pedig egy csésze fekete kávé mellett ült
és közömbös arccal szívta a cigarettáját.

Kupelián bocsánatot kért a töröktől, hogy előtte üzleti dolgokkal
foglalkozik, aztán szigorú arccal fordult Szitnyay felé.

– Jobban érzem már magamat és holnap reggel magam akarom kifizetni a
munkásokat. Legyen szíves és számoljon be nekem a kézipénztárral.

György szó nélkül lement a kancelláriába. Az udvarról láthatta, hogy a
török utána néz az ablakból. Öt perc mulva már átadta gazdájának a
pénzt. Kupelián sárga arca eltorzult a meglepetéstől, a török pedig alig
észrevehető mosollyal tekintett az örményre.

A terv elég világos volt. Ha György nem tud beszámolni a pénzzel, akkor
a véletlenül jelenlevő rendőrtiszt tüstént letartóztatja. Ha ki is tud
menekülni ép bőrrel a bűnpörből, ami azonban éppen nem volt bizonyos,
akkor a rendőrségi vizsgálat befejezése után eltoloncoltatja mint gyanús
külföldit…

Szitnyay, amikor az örmény ágya előtt állott, néhány szál tengeri füvet
vett észre a szőnyegen. Ez a semmiség most, amikor a veszedelem
megélesítette minden érzékét, új irányba terelte gondolatait. Valószinű,
hogy Kupelián ágyának szalmazsákjában tartja a pénzt. Azon a vidéken
tengeri fűvel szokták megtölteni a szalmazsákot. Az a néhány szál akkor
hullott a szőnyegre, amikor éjjeli kirándulása után kapkodó sietséggel
az ágyba rejtette prédáját…

György semmit sem aludt rákövetkező éjszaka. Tudta, hogy Kupelián most
már fél tőle és mivel mindenre képesnek tartotta, az éjszakát ruhájában,
revolverrel a zsebében töltötte. Kupelián sem aludt az éjjel. Többször
is lenézett a földszintre, hogy nem lát-e világosságot Szitnyay
szobájában. Odalenn azonban mély sötétség uralkodott. Egyszer le is
sompolygott a földszintre, revolverrel a kezében. Amikor azonban fülét
odaszorította az udvarra vezető ajtóhoz, úgy rémlett neki, mintha egy
kívülről hallgatódzó ember lélegzetét hallaná és ekkor félelmében
felborzolódott a haja és visszasompolygott az ágyába. A két ellenfél
szakadatlanul érezte egymást, gondolataik állandó csatában voltak, a
keleti ház vékony falain keresztül meglesték egymás szívének izgatott
dobogását is.




XIX.

Egész éjszaka azon törte a fejét Szitnyay, hogyan szerezhetné vissza
elvesztett vagyonát és közbe fantasztikus és vad ötletek ejtették
kisértésbe. Abban állapodott meg, hogy egy alkalmas pillanatban az
örmény mellének szegezi fegyverét és úgy szorítja rá a zsákmány
kiadására. Ha ellenkezik a rabló, akkor irgalmatlanul keresztül lövi.
Nagy keserűségében úgy érezte, hogy nyugodt lelkiismerettel meg tudná
ölni. Mire azonban kivirradt, a józan napfény elől szétfoszlottak
veszedelmes gondolatai. Most más tervben állapodott meg. Tudta, hogy
Kupelián a délelőtt folyamán maga fogja a granáriomban kifizetni a
munkásokat. Ezt az időt arra akarta használni, hogy kikutassa a gazda
hálószobáját, mert biztosra vette, hogy a kincseket ágyában őrzi.

Reggeli után Kupelián tényleg bundával a vállán és botjára támaszkodva
lement a granáriomba, ahol egy aprópénzzel és irásokkal megrakott asztal
előtt ülve, sorra maga elé szólította a napszámosokat, fuvarosokat és
tevehajcsárokat. A fizető asztalt azonban úgy állította a granárium
kapujába, hogy onnan szemmel tarthatta a ház emeletére vezető ajtót. Ez
még megerősítette Györgyöt abban, hogy a pénz az emeleten van.

A kifizetésre várakozó emberek azalatt nagy csapatokban állottak az
udvaron. Nagyobbrészt nifi bosnyákok voltak, akiket a Fényes Porta
Bosznia elvesztése után telepített erre a vidékre. A tevehajcsárok közt
volt azonban egy tucat jenibazári beduin is, ők nagyszakállú seikjuk
körül csoportosulva, komor arccal cigarettáztak feketepupu, óriás
nagyságu tevéik mellett. Ezeket a szilaj és szép legényeket, hogy teljes
legyen a kisázsiai nyelvzavar, egypár esztendővel ezelőtt telepítette
ide a szultán. Arábiai hazájukban emberemlékezet óta véres írtóháborút
folytattak egyik szomszédos sátoralja ellen és mivel ujabban ellenük
fordult a szerencse, attól lehetett tartani, hogy irmagjuk se marad, ha
egészségesebb égalj alá nem viszik őket. A konstantinápolyi padisáhnak
megesett rajtuk a szíve, mert ősapjuk állítólag Omár volt, ők maguk
pedig rendületlen hívei voltak a szultánnak, amit csak kevés beduinról
lehet elmondani. A sivatag fiainak meglehetős rossz hírük volt a
vidéken, még a kurd és cserkesz telepesek is féltek tőlük. Szitnyay, aki
gubacsvásárlás közben többízben is megfordult Jenibazár vidékén,
kezdettől fogva nagy érdeklődéssel viselkedett a különös emberek iránt
és apró ajándékok révén valami barátságféle is fejlődött közte és a seik
közt. A nagyszakállu öreg mindig megtisztelte látogatásával Györgyöt,
valahányszor Szmirnába jött és ilyenkor mindig ujból elbeszélte neki,
hogy húsz esztendővel ezelőtt, amikor ő még Belad-al-Arab szent
sivatagjain sátorozott, egyszer egy magyar basa élvezte a
vendégszeretetét, aki paripákat jött vásárolni a magyarisztáni király
számára.

György a seikkal beszélgetett, amikor egyik beduin fiú a dühtől
eltorzult arccal lépett ki a granáriomból. Ő most kapta ki a bérét és
mértéktelenül fölháborodott az örmény fukarságán, hogy lefogta pénzéből
a falapát árát, amely véletlenül eltörött a fiú kezében. A beduinokon
meglátszott, hogy a társukon esett méltatlanságot a törzs becsülete
ellen intézett merényletnek hajlandók tekinteni. Szitnyaynak ekkor
eszébe jutott, hogy hasznára fordíthatná az emberek ingerültségét.

– Itt van két ezüst medsidie, – mondta, – kaptok még hármat, ha
megteszitek azt, amit mondok… Maradjatok utoljára a fizetésnél… Akkor
követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor
ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de
ügyeljetek arra, hogy meg ne fulladjon… Ha elvégeztétek dolgotokat,
üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a
kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, mert hiszen ti a
nagy padisah kedves gyermekei vagytok…

A durva tréfa nagyon is kedvükre való volt a jenibazári legényeknek.
Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a
nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények
átvették Györgytől a három medsidiét, Allah oltalmába ajánlották és
seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart. Szitnyay bezárta
utánuk a kaput, majd repülve fölsietett az emeletre. A fekete cseléd a
halpiacon volt, a kis Zábel azonban megismerte a lépteit és elébe jött.
Szitnyay ráparancsolt, hogy vonuljon a kuckójába és ne halljon semmit,
azután nekiesett az örmény ágyának. Kiforgatta az ágyneműt, végigkutatta
a szalmazsákot, pénzt azonban sehol sem talált. Kétségbeesésében most
már a lakás többi részét kezdte tűvé tenni, ugyancsak eredmény nélkül. A
zsákba kötött örmény azalatt félelmetes hangokat hallatott. György végre
is kénytelen volt abbahagyni a keresést. Rendet csinált a lakásban,
aztán lement a granáriomba. A zsák mellett, amelyben Kupelián
kuporodott, ott feküdt a kaftánja és minden ruhája. A jenibazári
legények, hogy tetézzék az embernyúzó gyalázatát, letéptek róla minden
ruhát és pőrén dugták a zsákba.

Kioldotta a zsákot és Kupelián sárga arccal, mozdulatlanul feküdt
előtte. Elájult vagy meghalt. György megrémült ettől a látványtól és
segítségért akart sietni. Előbb azonban le kellett takarnia gazdáját.
Amikor fölnyalábolta a ruhákat, egy fekete viaszosbőrbe takart csomag
esett ki a kezéből. Amint megtapintotta és érezte, hogy papír van benne,
az arca krétafehér lett… Kinyitotta: egy magyar ujságlapot látott. Ilyen
ujságba csomagolta ő a pénzét, amikor a Wertheimba zárta. Az ujságban
angol bankjegyek voltak. Az ő pénze! Még a papírlap is ott volt, amelyre
az elszámolást írták…

Szitnyay zsebre tette a pénzt, aztán Kupelián után nézett. Az örmény
eszméletlen volt, a szíve azonban gyöngén dobogott. Ennek megörült, most
már nem akarta gazdájának halálát. Kisietett az udvarra, kinyitotta a
kaput és segítségül hívta a szomszédokat. Időközben a szakácsné is
megjött a piacról. György gondjaikra bizta az ájult embert, maga azt
mondta, hogy a rendőrségre kell mennie, mivel itt láthatólag valami
bűntett történt. Útközben betért az ottomán bankba, hogy letétbe
helyezze a pénzét. Nem volt bátorsága, hogy magánál tartsa. A pénztár
előtt megolvasta bankjegyeit: egyetlen piaszter sem hiányzott a
vagyonából. A francia igazgató, aki tudott a Caruli expediciójáról,
mosolyogva gratulált Györgynek a szép nyereséghez.

Amikor a rendőrtiszt és két rendőr kíséretében visszatért a Kemer
Gyádesszibe, a gazda már visszanyerte eszméletét. Bár annyira gyönge
volt, hogy alig tudott állni a lábán, mégis mindenáron a granáriomban
akart maradni. Alkalmasint volt még valami halvány reménysége, hogy
megtalálja a pénzt, amelyet a ruhájával együtt letéptek a testéről.

A rendőrtiszt fölvette a tényállást, persze törökösen: cigarettára
gyújtott és végighallgatta Kupelián elbeszélését. Kihallgatta aztán
Györgyöt is. Szitnyay azt mondta, hogy ő a karavánhíd felé sétált,
amikor a beduinokat nagy sebbel-lobbal a temetők felé látta nyargalni.
Később hazament és a granáriomban megtalálta alélt gazdáját. Többet nem
tudott a dologról. Még csak annyira emlékezett, hogy a jenibazári seik
reggel nagyon haragos volt, mert Kupelián lefogta egy fiú béréből az
eltört lapát árát. A török most már mindent értett.

– Van jó dolgod, örmény, hogy kikezdesz a jenibazári beduinokkal?

György jól tudta, hogy a jenibazáriak minő arisztokratikus előjogokat
élveznek a mohamedán hatóságok előtt és azért egy cseppet sem féltette
barátait. A kihallgatás során az örmény egyszer sem említette, hogy
meglopták és Szitnyay ebből megértette, hogy a gazdája őt gyanúsítja.

Délután az örmény ágyba feküdt és Szitnyay fölment hozzá és kurtán
megmondta neki, hogy nem marad többet a házában. Meglepetésére Kupelián
szelíd hangon kérlelni kezdte:

– Hát nem érzi jól magát nálam? Nem bántam úgy magával, mintha a fiam
volna? Mit kezdjek most már magamban, én törődött vén ember? A
gubacsüzletből már egészen kitanultam… Ha fizetésemelést akar,
beszélhetünk arról is…

Képmutatásának naiv arcátlansága meggyőzte Györgyöt arról, hogy az
örmény tervez ellene valamit. Szárazon mondta tehát:

– Ön furfangos ember, de azzal hibázik, hogy minden más embert ostobának
tart. Önnek nincs annyi pénze, amennyivel itt tudna engem tartani még
egy éjszakán át a házában. Hogy miért nem, azt ön éppen olyan jól tudja,
mint tudom magam.

Kupelián nem tudott erre mit válaszolni; tehetetlen haraggal nézett csak
Györgyre…

Szitnyay aztán elment a főkonzulhoz. Annak híven elmondott mindent, ami
a Caruli visszaérkezte óta közte és gazdája között történt.




XX.

Kupelián régi konkurrense, az osztrák Mingusz, aki már évek óta meg
akarta üzletének nyerni Szitnyayt, most ujból fölkereste. Az
alkudozásoknak az lett eredményük, hogy György a cég társává lett és
minden pénzét és munkaerejét bevitte az üzletbe. Mivel Kupeliánnál már
évek óta ő vezette a levelezést az európai bőrgyárakkal és a lidiai
falvakba is ő járt gubacs után, csakhamar hatalmasan föllendítette
Mingusz üzletét. Rákövetkező ősszel még két új granáriumot kellett
építenie, míg Kupelián házának nagy udvarát fölverte a gyep. A remény
mellett, hogy hamarosan megduplázhatja tőkéjét, a bosszú is ösztökélte
az örmény ellen.

Hogy Kupelián nem maradt közömbös konkurrense erőlködésével szemben,
arról csakhamar meggyőződhetett György. Güszelhisszárba ment egyszer,
hogy megnézze az ottani gubacstermést. A rossz utak miatt lóháton
utazott. Kissé megkésett és amikor alkonyatkor a falu közelébe ért, az
útszéli bokrok mögül puskalövés csattant és golyó süvöltött el a füle
mellett. Egy pirossapkás embert látott aztán, aki hosszu fegyverrel a
kezében szaladt a közeli erdő felé. Szerencsére egycsövű puskája volt,
nem lőhetett másodszor. Mivel György tudta, hogy ezen a vidéken
nincsenek ellenségei, biztosra vette, hogy Kupelián akart ilyen módon
szabadulni tőle. Kevés gondolkozás után talált rá módot, hogy biztosítsa
magát a merénylet megismétlése ellen. Az életbiztosításnak levantei
módja nem éppen érdektelen. Egy nagyszakállú vidéki hodsa áll meg
csacsijával a Kemer Gyádessziben Kupelián háza előtt. Ott nyeregből
száll, tisztességtudóan leveti papucsát és odalép az örmény elé.

– Allah gyarapítsa éveidet, derék Kupelián!

– Mi jót hoztál, hodsa?

– Ujságot hozok, derék Kupelián. Tegnap hat beduin ember volt nálam.
Éjfélkor jöttek és azt követelték tőlem, hogy hallgassam meg esküjüket.
A koránra tették kezüket és esküdtek.

– És mi közöm nekem a beduinok esküjéhez?

– Neked esküdtek, uram. Ha az a magyar ember, aki meg szokta tőlünk
venni a gubacsot, meghalna, akkor ők téged két héten belül megölnek.
Erre esküdtek, azután egy birkát ajándékoztak nekem és azt mondták, hogy
jőjjek el hozzád.

– Mi a nevük a gazembereknek?

– Nem tudom, uram, sok beduin jár most ezen a vidéken.

– És ha gutaütésben, vagy rossz betegségben pusztulna el a kötnivaló
magyar, a beduinok akkor is állnak esküjüknek?

– Állnak bizony, uram, mert egy-egy arany fontot kaptak fejenkint, az
pedig szép pénz. Azért jó lesz, ha imádkozol a magyar ember
egészségéért, hogy magad is békében élhesd az időt, amelyet Allah kimért
a számodra.

A hodsa minden jókat kívánt Kupeliánra, fölült megint a csacsijára és
hamarosan eltünt abban az ezüstszínű porfelhőben, amelyet a
tevekaravánok vertek föl az utcán.

Több merényletet nem követtek el Szitnyay ellen. Rákövetkező tavasszal
egy kis láza lett: amikor Kupelián ezt meghallotta, nagyon megijedt és
csak akkor nyugodott meg újból, amikor hírét vette György fölépülésének.

Volt valaki Szmirnában, akire akkoriban csak forró szánakozással tudott
gondolni Szitnyay: a kis Zábel. Még aznap, amikor elfoglalta új lakását
Mingusz házában, megjelent nála a vak leány. Két barátjával jött: egy
csizmatisztító kis szerecsen fiúval és egy vörös kóbor kutyával. A kis
fekete, akit György is ismert, évek óta a Kemer Gyádessziben folytatta
szerény mesterségét és most kézenfogva hozta Zábelt. A vörös kutya
Kupelián házának küszöbén szokott aludni és azért ragaszkodott a vak
leányhoz, mivelhogy mindennap kapott tőle valami csontocskát.

Amikor György megpillantotta barátnőjét, fölkiáltott a fájdalomtól és a
fölháborodástól. Zábel egész teste botütések nyomát mutatta és vékony
ingecskéje több helyen hozzászáradt a véres sebekhez. Az örmény bánt
vele olyan rútul. Kupelián ugyanis a jenibazári tevehajcsárokkal való
kalandja után észrevette, hogy a távolléte alatt valaki fölkutatta a
lakását. Könnyen észrevehette, mert György dühös sietségében mindent
fölforgatott az emeleten. Mivel Zábel abban az időben egyedül volt
odafenn, Kupelián vallatóra fogta. A zárkózott gyermek azonban inkább
darabokra tépette volna magát, semhogy ajkára vegye Szitnyay nevét. Az
örményt mértéktelenül felbőszítette fogadott leányának háládatlansága;
eltörte rajta a botját, majd kikergette házából.

Zábel fájdalma és rémülete íziben elmúlt, amikor György azt mondta neki,
hogy magánál tartja.

– Örökre? – kérdezte a leány.

– Örökre!

Tulajdonképpen ezt óhajtotta és remélte is a vak leány, de amikor most a
György szájából hallotta, bájos arca valósággal sugárzott a
boldogságtól.

Szitnyay azonban nem válthatta be igéretét. Zábel mindössze csak
félnapig volt nála. Délben eljött érte Kupelián fekete cselédje, ezt
ugyan kikergette György, de a török rendőrtiszttel, aki a váli irott
parancsával a kezében követelte Zábel kiadatását, már nem végezhetett
olyan kurtán. Ezt a parancsot az örmény érsek járta ki Kupeliánnak.
Szitnyay fölkereste a főkonzult, de ő nem segíthetett rajta; az örményt
végre is apai jogok illették meg Zábel fölött. A váli ő excellenciája
egyébként felekezeti természetü ügynek minősítette az esetet. A
keresztény felekezetek annyit veszekedtek Szmirnában és a török nagyúr
annyiszor megadta már árát az ő közbelépésének, hogy ujabban mindig a
papok szája íze szerint intézte az ilyen dolgokat. György fölkereste
magát az örmény érseket is, a főpap azonban még arra sem méltatta a
_frank_-ot, hogy szóba álljon vele.

Este felé a rendőrtiszt kezén fogta és elvezette a kis Zábelt. A leány
lehajtott fejjel, halvány arccal tipegett a Kemer Gyádesszi felé. Vele
ment két barátja is: a csizmatisztító és a kóbor kutya. Az utóbbi
alkalmasint ennek a gyors visszavonulásnak köszönhette életét, mert a
máltai utca kóbor kutyái reggel óta valósággal lázadásban voltak és
előbb-utóbb bizonyára darabokra tépték volna a betolakodót.

Szitnyay maga az örmény székesegyházig kísérte kis barátnőjét. Közbe
magyar nyelven vígasztalgatta:

– Ne félj, kis Zábel, ki foglak szabadítani a Gyádessziből. Egy percig
se feledd, hogy barátod vagyok. Egyszer majd elviszlek magammal, azontúl
mindig velem maradsz… Meglátod, milyen jó dolgunk lesz! Puha
selyemruhába foglak öltöztetni és együtt fogunk sétálni a Marinán. S ha
valaki kérdezni fogja, hogy ki vagy, azt fogom mondani, hogy a kis
leányom vagy… Csak légy türelemmel!

Zábel nem tudott válaszolni a nagy meghatottságtól és Györgynek magának
is összeszorította torkát a keserűség.

Ettől kezdve évekig nem látta kis barátnőjét. Zábel nem igen hagyta el
Kupelián házát. A kis csizmatisztító, akinek Szitnyay olykor néhány
piasztert ajándékozott, időközönként eljött a máltai utcába, hogy hírt
hozzon a leányról. Sokat ő sem tudott azonban és amit tudott, abban sem
telhetett öröme Györgynek. Zábel mezitláb, rongyokban ült otthon,
Kupelián most már sajnálta tőle a ruhára való pénzt is és
cselédszolgálatokat végeztetett vele a konyhában. Egyízben egy sárga
selyemkendőt küldött neki György a fiúval. Nagyon megbánta
meggondolatlanságát, amikor megtudta, hogy az örmény kegyetlenül
megfizettette Zábellel a kendő árát. A szerecsen fiú jelentette neki,
hogy Kupelián megint félholtra botozta a leányt és darabokra tépte a
kendőjét. Egy ujjnyi rongyocskát a kendőből azonban mégis megmentett
magának Zábel, azt a keblén viselte, hogy meg ne lássa a gazdája. Az
örmény, akinek gubacskereskedését teljesen tönkretette György,
valahogyan a fejébe vette, hogy Zábelnek része van az ő károsodásában,
azért is gyűlölte annyira fogadott leányát.




XXI.

Négy esztendeje múlt, hogy Szitnyay György megvált Kupeliántól, tizenhat
esztendeje, hogy elhagyta Budapestet. Ennyi idő alatt csak kevés hírt
hallott hazulról. Ujabban ugyan megint járatott magyar ujságokat, üzleti
levelezésben is állott a magyar főváros környékén lévő nagy
bőrgyárakkal: rokonaival és hajdani barátaival azonban nem volt
semmiféle összeköttetése. Nem is vágyódott utánuk. Tudta, hogy azok
odahaza, ha ugyan még emlékeznek reá, őt halott, vagy legalább is
züllött embernek tekintik. Ő maga, amióta más emberré lett, erős
ellenszenvet, sőt bizonyos megvetést érzett a magyar társaság iránt,
amely egykor oly kíméletlenül aknázta ki az ő gyöngeségét és oly
szívtelenül buktatta el. A nagy távolságból még kicsinyebbnek látta azt
a társaságot, mint amilyen az valóságban volt. Mindazok közül, akikkel
valaha együtt élt, egy emberre sem emlékezett vissza, akire szeretettel
vagy akárcsak rokonszenvvel is akart volna gondolni.

Egyszer reggel, amikor megnézte az írószoba falán függő naptárt, eszébe
jutott, hogy elérte negyvenkettedik esztendejét. Ujabban nagyon
leszokott mindenféle szentimentális hajlandóságáról, – ha ilyesmit
észrevett magában, kegyetlen következetességgel kiüldözte a lelkéből, –
az évforduló azonban mégis gondolkozóba ejtette. Ösztönszerűen a kis
falitükörhöz lépett és megnézte magát. Tulajdonképpen még fiatalember
volt. A lemondás és a szívós munka évei nem igen látszottak meg
külsején, hacsak annyiban nem, hogy a karcsú termetű, selyembőrű szép
fiúból barnaarcú, atléta férfiú lett. Amikor azonban fölvetette magában
a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is a végső célja a lázas hajszának,
amelyet esztendők óta a pénz után folytatott, kissé elszomorodott.

Nem mélyedhetett el a borús érzéseiben, mert látogatója érkezett, a
jenibazári seik személyében. Az öreg előleget kért a jövő gubacstermésre
és mivel nagyon megbízható volt, ahogy a mohamedánok általában, meg is
kapta a pénzt. György fekete kávét és cigarettát is hozatott a seiknak.

– Hallottad, barátom, hogy mi történt Sztambulban? – kérdezte az öreg.

– Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját
és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.

A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak
az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a
szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli
örményvárosban rendeztek.

– Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az
utolsó örmény!

A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az egyébként oly nyugodt és
méltóságos öreg félelmetes volt ebben a pillanatban. A szolga egy csomó
európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és
gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a
barátjával és magára hagyta.

A postacsomagban egy budapesti levél is volt. Női kéz írhatta a finom,
divatos hosszú betűket. A levél így szólott:

„Drága, jó édesapám! Ma tudtam meg, hogy van édesapám. Anyám mondta,
hogy Szmirnában élsz. Úgy mondja, hogy eddig a nevelésemre való
tekintettel kellett ezt eltitkolnia előttem. Ma megkaptam tanítónői
oklevelemet, nagyleánnyá lettem. Megtiltották, hogy írjak neked.
Biztosan tudom azonban, hogy nem vétek kötelességeim ellen, ha megszegem
a tilalmat. Kérlek, könyörgök, követelem: küldj nekem értesítést. Ird
meg, hogyan élsz? Én tizenhétesztendős multam. Reménylem, hogy nemsokára
kineveznek tanítónőnek egyik fővárosi iskolához. Akkor független leszek
és szerethetlek. Bocsáss meg, hogy ilyen zavart levelet írok. Talán
szégyelni fogod, hogy ostoba leányod van. Nem vagyok ostoba,
kitüntetéssel tettem le a vizsgáimat, de amióta anya megmondta, hogy te
élsz, azóta folyton sírok, pedig nagyon boldog vagyok. Nem írhatok
többet, mert anya minden percben hazajöhet. Kérlek, válaszolj azonnal,
hacsak egy sorral is. Nekem nem írhatsz, de mellékelem jóbarátnőm címét.
A kezedet csókolja forrón szerető leányod: _Margit_.“

Mingusz úr, Szitnyay üzlettársa, belépett az írószobába és rémülten
megállott György előtt.

– Az istenért, mi lelt téged, Szitnyay? Te sírsz?

– Levelet kaptam a leányomtól.

– Hát neked leányod van? Erről sohasem beszéltél.

A jólelkü bécsi maga is közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

György tüstént táviratot küldött a jóbarátnő címére.

„Leveled boldoggá tett. Szeretlek.“

Margit levelében, amelyet tízszer is elolvasott, főleg az kapta meg,
amit nem írt meg a leánya, hanem amit a sorok közül olvasott ki. A
leánya tilalom ellenére írhatott csak neki és idegen címre kérte a
választ… Ó igen, ez rávallott Irmára, a kevély és tiszta asszonyra, aki
oly nagyra volt elveivel és következetességével és aki alapjában véve
oly kicsinyes és korlátolt vászoncseléd volt. Még jobban meglepte
Györgyöt az a hír, hogy Margit tanítónőnek készül. Ebből azt
következtette, hogy Irma családja tönkrement. Ez annál is inkább
meglephette, mert tudta, hogy volt felesége az édesapjától örökölte
fukarságát.

Következő levelével a leánya elküldte neki az arcképét. A kép után
ítélve inkább rokonszenves, mint széparcú leány lehetett. Egészséges,
tiszta arca azonban sugárzott a jóságtól és az okosságtól, egyébként
pedig – Mingusz úr állítása szerint – meglepően hasonlított Györgyhöz.

Az áradozó és rajongó, a boldog levelek sűrű egymásutánban jöttek
Budapestről Szmirnába. Mivel Margit pontosan és leányos bőbeszédüséggel
válaszolt apja minden kérdésére, Szitnyay hamarosan megtudott mindent,
ami érdekelhette.

Margit édesanyjának második házassága szomorú tragédia volt. Jordán
államtitkár alig félesztendővel az esküvője után megőrült. Az elmezavar
és különösen a nagyzási hóbort jelei már régóta mutatkoztak rajta, –
erre persze akkor emlékeztek csak vissza ismerősei, amikor már
bekövetkezett a katasztrófa. A felesége – és ez is rávallott Irmára! –
évekig hűségesen gondozta a beteget. A házasélete valóságos mártirság
volt. Néhány esztendő múlva, amikor bomladozó agya veszedelmes
erőszakoskodásokra izgatta a beteget, gyógyító intézetbe kellett vinni,
ahol aztán kis idő múlva a halál megváltotta szenvedéseitől. Ez volt
vége a férfinak, aki az erőt erénynek nevezte és elvként vallotta, hogy
a gyöngéknek el kell pusztulniok a magasabb világ-morál érdekében.

Azt is megtudta Margit leveleiből, hogy a volt felesége és a leánya
tényleg szűk viszonyok között élnek. Az öreg Naszódyt ugyanis, Margit
nagyapját, miután már vagy tíz esztendővel ezelőtt eltemette a
feleségét, kopasz feje belevitte egy újabb házasságba. Egyik vidéki
színpad rosszhírű és furfangos kis művésznője, aki alkalmasint ráúnt már
a kalandos életre, talált rá módot, hogy beköttesse fejét a vén
szatirral. Mivel a három Naszódy-leány elképzelhető fölháborodással
fogadta a botrányos frigykötés hírét, az öreg úr, aki egészen
feleségének befolyása alá került, megszakított a leányaival minden
összeköttetést és megvonta tőlük az anyagi segítséget. Annyira rabja
volt a fiatal feleségének, hogy az ő kedveért leküzdte még a fukarságát
is, fogatot tartott neki, selyemben-csipkében járatta és azon törte a
fejét, hogyan tagadhatná ki végleg a leányait, akiket egyébként sem
szeretett soha. Az öreg a házasságban oly kicsivé, szárazzá és ráncossá
töpörödött, akár egy gubacs. Leányának, Irmának, volt ugyan valami
nyugdíja Jordán után, de mivel a két vénkisasszony-nővére is nála
lakott, ugyancsak szegényesen élt.

Margitot láthatólag nagyon boldoggá tette az édesapjával folytatott
titkos levelezése. Édesanyja elvből – ez az asszony mindent elvből tett!
– szigorúan és ridegen bánt a leányával és a gyöngéd és bizalmas
levelek, amelyeket most édesapjától kapott, egyszerre megoldották a
forróvérű gyermek szívét és nyelvét. Bár állandóan édesanyjának és két
nagynénjének felügyelete alatt állott, rettenetesen elhagyatottnak
érezte magát, pedig ifjú lelke nagyon szomjazta a szeretetet. Titokban,
éjjel írhatott csak és a levelek, amelyeket ismeretlen édesapjához
intézett, tele voltak rajongó kifakadásokkal és fantasztikus
túlzásokkal. Az arcképről, amelyet György neki küldött, azt látta, hogy
édesapja daliás férfi és ez nagyon büszkévé tette. Kéretlenül is
föltétlen engedelmességet fogadott neki és megígérte, hogy „soha nem fog
előtte eltitkolni semmit“. A következő levelében mindjárt próbáját is
adta őszinteségének, amikor meggyónt Györgynek olyan dolgokat is,
amelyeket az édesanyjának sohasem mert volna bevallani.

Meggyónta, hogy szeret. Vonzalmának tárgya egy Kemény Béla nevű,
bizonytalan foglalkozású fiatal úr, akinek édesapja valaha birtokos
szomszédja volt Szitnyaynak és ugyancsak tönkre ment. Az ifjú újabban
költői tehetséget fedezett föl magában és Margit benne látta a magyar
irodalom hivatott újjáteremtőjét. El is küldte édesapjának Kemény egyik
elbeszélését, amely valamelyik szépirodalmi lapban jelent meg. Szitnyay
átfutotta és azokra a cikkekre gondolt, amelyeket ő maga írt, amikor az
aranykígyó fölfedezte benne az irodalmi prófétát. Még a tárgyban is volt
valami hasonlatosság: Kemény is a hanyatló nemesi osztályt siratta meg.
Szitnyay hazugnak és ostobának találta vő-jelöltjének filozófiáját,
amely tulajdonképpen a léhaságnak és élhetetlenségnek körülírásában
merült ki.

A leánya leveleiből azt a meggyőződést merítette, hogy Margit végtelenül
kedves, föltünően elmés, de amellett fegyelmezetlen lelkű és hebehurgya
gyermek. Irma asszony láthatólag sok mindenhez értett, csak éppen a
gyermekneveléshez nem. Szigorú elveivel és rendszerével éppen az
ellenkezőjét érte el annak, amit akart és tizenhét esztendei együttlét
után is kevésbbé ismerte gyermekét, mint ismerte Szitnyay, miután
mindössze féltucat levelet váltott vele. Szitnyay úgy vélekedett, hogy
sürgős, talán nagyon is sürgős szükség volna arra, hogy a leányka
sorsába belenyúljon egy gyöngéd és erős kéz.

Ekkor fogamzott meg benne az elhatározás, hogy visszatér a hazájába.
Eddig még nem igen foglalkoztatta a hazatérés gondolata, – kerülte,
ahogy az ember kerülni szokta végzetes súlyú és megrázó
következményekkel járó gondolatokat, – de most már Magyarország felé
vonzotta nemcsak a szíve, hanem a kötelessége is. Egyelőre csak rövidebb
látogatást akart tenni, de azért foglalkozni kezdett a végleges
visszatelepedés tervével is. Az üzletben lévő vagyona most körülbelül
háromszázezer forintra rúgott és Mingusz barátja, akivel bizalmasan
közölte tervét, hajlandónak és képesnek látszott arra, hogy magához
váltsa a társa részét.




XXII.

Egy váratlan esemény arra kényszerítette Györgyöt, hogy jóidőre
elhalassza magyarországi útját.

Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli
mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetü
híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket
az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert
való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett
erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette
a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a
konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.

Egy este – Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott – egy örmény
boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és
térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az
örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok
nagy csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják
be a kasszabai pályaudvar tájékát.

György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére
beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott
lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes
körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot
vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját,
csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.

Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem
volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre,
amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe,
akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaik az
örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a
gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb fosztogatója volt.

A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták
venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok
közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy
elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán
cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek mindenkit, aki a
közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták
förtelmes munkájukat. Györgyöt sem bocsátották be az utcába. Jó ideig
ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros
tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két
veszett farkascsorda marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok
ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán
túl, egy agyonvert ember feküdt…

Szitnyay szíve vérzett a tehetetlen haragtól és a félelemtől. Biztosra
vette, hogy a kis Zábel, ha ugyan még életben van, most az ő nevét
kiáltozza. Hiszen jól tudta, hogy ő mindene a gyermeknek; ura, apja,
istene. És egyszerre rettenetes szégyent és megbánást érzett, hogy oly
régóta nem törődött a gyermekkel. Pedig megígérte neki, hogy
kiszabadítja a Gyádessziből!

A pályaudvar mellett van egy keskeny sikátor, amely a Melesz partján
lévő kertek felé vezet. A sikátor párhuzamosan halad a Kemer
Gyádesszivel, onnan eljuthatna Kupelián udvarára.

A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben
megbotlott egy ember holttestében: visszanézett: a halottnak nem volt
feje. Aztán rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál
megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tiz ember
ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a
földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban
telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták.
Fehérburnuszos legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp
bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg
emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.

Az egyik legény most észrevette Györgyöt és feléje rohant.

– Jöszte, kutya! – ordította.

György a revolverét szegezte támadója mellének.

– Vissza, én nem vagyok örmény!

A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a
pisztoly elől.

– Kutya frank vagy! – ordította.

Egy másik legény azonban közbe vetette magát.

– Vissza, cudar, – kiáltotta a társára, – hiszen ez a mi magyar
barátunk!

A jenibazári legények voltak. A seikjuk ugyan nem volt velük, de György
most már megnyugodott, tudta, hogy ez a vad és vérszomjas fajzat utolsó
lehelletéig tartja a barátságot. A legények nagy örömmel nekiestek
Györgynek, nevettek, kiáltoztak és magyarázgattak valamit, de mivel
valamennyien egyszerre beszéltek, semmit sem lehetett megérteni. Egy
vakolatlan kőfal alatt állottak; György megismerte Kupelián udvarának
hátulsó falát. Amikor a beduinok megértették, hogy a barátjuk át akar
mászni a magas falon, az egyik a két karjába kapta és fölemelte, mint a
gyermeket, a másik pedig rádobta burnuszát a fal ormára, hogy György meg
ne sértse magát a befalazott üvegcserepeken. Most ott állott Kupelián
udvarán. A nagy telek üres volt. A háztető lobogó lánggal égett. Az
udvaron összetört butorok és edények feküdtek. A fosztogatók, akik itt
jártak, mindent kidobáltak az ablakon, amit nem tudtak magukkal vinni.
György az emeleti lépcsőhöz indult, de forró füstfelhő csapódott az
arcába; a falépcső már égett.

– Zábel! Zábel! – kiáltotta kétségbeesetten.

Senki sem válaszolt. Csak a tűz pattogott és dübörgött, a nagy
messziségből pedig lövöldözés és ordítás hallatszott. Körüljárta a házat
és sorra nézte az emeleti ablakokat. Mindegyikből lángnyelv csapott
feléje.

Most meg a földszinti írószoba ajtaja előtt állott. A szoba üres volt. A
fosztogatók onnan is kidobáltak és elvittek mindent. A nagy vasszekrény
feldöntve feküdt a szoba közepén. A szekrény ajtaja nyitva volt, a
kulcsa ott volt a zárban. György ebből azt következtette, hogy
Kupeliánnak nem sikerült megmenekülnie. A rablók tőle kapták a kulcsot,
talán szörnyü kinzások árán.

Tovább ment és a borospince ajtajához ért. A vaspántos ajtó szárnya
kifordult a sarkából: baltával feszíthették föl. György visszament az
irodába, ott talált egy gyertyát, azt meggyújtotta és lement a pincébe.
Azalatt hogy a hordók közt járt, belépett valami fekete, ragadós
folyadékba… Vér volt. Két hordó között egy emberi holttest feküdt, az
eresztette magából a vért. György odavilágított és megismerte Kupelián
sárga kaftánját.

Leküzdötte iszonyatát és nagy erőlködéssel kiemelte volt gazdáját a
hordók közül. Egy pillantás, amelyet az örmény testén tátongó sebekre
vetett, meggyőzte róla, hogy itt szó sem lehet már segítségről. Húsz
éles jattagán járta által a testét.

György tovább kutatott. A pince végében volt egy kis rekesz, ahol
Kupelián a nemes borait őrizte. Az ajtó nyitva volt. Amikor
bevilágított, halk sóhajtás ütötte meg a fülét. Egyik zúgban ott
kuporodott az, akit keresett, némán és mozdulatlanul.

– Zábel! Kis Zábel!

A vak leány fölemelte a két karját, de szólni nem tudott. György magához
ölelte, könyeivel és csókjaival borította.

– Én vagyok, Zábel! A te barátod! Ne félj, most már nem lesz bajod!
Magammal viszlek, jószagú selyembe öltöztetlek, sétálni fogsz velem a
napfényen…

Zábel nem válaszolt, hanem reszketve bujt György karjába. Ez a gyermek
most már másodízben volt tanúja az örmény tragédia egy-egy véres
jelenetének.

Éjfél után a nizámok – alkalmasint felsőbb parancsra – megemberelték
magukat és rendet csináltak az örmény városban. Az európai konzulok is
partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek
aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kemer Gyádesszit. A
gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy
eltüntek a hajnali párában.

Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén
már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak.
György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és
nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték
honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádeszi már akkor
megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha
méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon.

Minguszné, egy szaporabeszédű, de igen jólelkü bécsi asszonyság, rögtön
ápolás alá vette Zábelt, György pedig orvosért sietett. A beteg
eszméleténél volt ugyan, de azért egész napon át halkan és egyhangúan
nyöszörgött, a fogai egyre vacogtak, minden tagjában remegett. Ha György
szólott hozzá, akkor egy-egy pillanatra földerült ugyan az arca, olykor
suttogó hangon válaszolt is a hozzá intézett kérdésre, de aztán
csakhamar összezavarodtak megint a gondolatai és ujból erőt vett rajta a
rettenetes és reménytelen félelem.

Az orvos abban bizakodott, hogy az álom talán visszaadja neki nyugalmát,
de Zábel nem tudott elaludni. Időközönként görccsé fokozódott a
reszketése és hörgéssé a sóhajtozása. A vad rémületnek enyhülni nem
akaró képe, a folyton meg-megújuló kétségbeesésnek hangja fölizgatta és
megijesztette az egész szomszédságot. A kis Zábel úgy szenvedett, mintha
az egész örmény nemzet nyomorúsága vergődne az ő ágyán. Estefelé úgy
hangzott a sóhajtozása, mint a keleti sirató asszonyok szörnyű éneke.
Szitnyay összezúzott szívvel ült az ágy mellett, kezét folyton a gyermek
homlokán tartotta; Minguszné pedig keservesen zokogott a konyhában.

A beteg gyötrődése késő éjszakáig tartott. Éjfél után végre megszünt a
hörgése. Nem is reszketett már.

Az olasz orvos, aki újból meglátogatta, azt mondta, hogy alszik és most
már biztosra vette, hogy megmentheti az életét. György negyvennyolc óra
óta nem pihent semmit és most már maga is mély álomba merült az ágy
mellett álló széken.

Amikor fölébredt, piros hajnali fény szűrődött be az ablakon. Minguszné
az ágy mellett állott és mosolyogva intett Szitnyaynak.

– Nézze milyen szép! Soha életemben nem láttam ilyen szép lányt!

György megdöbbenve és szinte áhítatosan szemlélte a vak leányt. Most
vette csak észre, hogy Zábel nem gyermek többé. Tizenöt esztendős
lehetett mindössze, de az arca és termete olyan fejlett volt, akár egy
húszesztendős magyar nőé.

A legtökéletesebb női szépség volt, amelyet valaha látott. A termete
klasszikusan nemes, mint egy antik Psyche-szobor. Az arca, amely
halványsárga volt, mint a régi elefántcsont, szabályos, finommetszésű,
telve szelid és megható bájjal.

György visszafojtott lélekzettel bámulta a szép csodát. Zábel most
megmozdult. Fölemelte a kezét és egy kecses mozdulattal megtalálta
Szitnyay jobbját. Az éjszaka hol török, hol örmény nyelven beszélt, de
most magyarul szólalt meg.

– Mellettem vagy, uram?

– Melletted, Zábel.

– Én most nálad vagyok?

– Nálam vagy. Itt is maradsz.

– Örökre?

– Örökre.

– De ha visszamégy Magyarországba, mi lesz velem?

– Akkor magammal viszlek.

– És a leányod leszek?

– A leányom. Az emberek Szitnyay Zábelnek fognak nevezni.

Ez a név kimondhatatlanul tetszett a leánynak. Kétszer is ismételte,
édes és büszke mosollyal az ajkán: Szitnyay Zábel.

Odavonta magához Györgyöt és a sűrű, fekete haja, amelyben aranyszálak
is csillogtak, odaomlott a barátja vállára. Aztán fájdalmasan
felsóhajtott és tagjain megint remegés futott át.

– Bajod van, Zábel?

– Semmi bajom! Minden _jóm!_ – válaszolt a leány.

És ezzel a rossz magyar kifejezéssel az ajkán, elájult.

A körülötte állók élesztgetni próbálták, de Zábel aléltsága nagyon mély
volt. Minguszné később elszalasztotta urát az orvosért. Az orvos
megvizsgálta a leányt, aztán halkan mondta:

– Meghalt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer azt igérte Zábelnek, hogy ki fogja menteni a Gyádessziből. Ezt
az igéretét akkor váltotta csak be, amikor már későn volt. Néhány
perccel a halála előtt azt igérte neki, hogy a leányává fogadja. Az
utolsó igéretét hűségesen beváltotta György. Úgy siratta meg, úgy
temette el, mintha édesleányát vesztette volna.

Zábel életében nagyon szerette a finom tapintásu, suhogó selymet. Most
végre megkapta a sárga, nehéz selyemruhát, amelyet György olyan régóta
igérgetett neki. És mivel a jó illatot is nagyon kedvelte, rózsaolajjal
itatták teli a ruháját.

A városban híre ment a leány halálának és az örmény-negyedből csapatosan
jöttek az emberek halottnézőbe. Zábel szépsége, amelyet a halál szinte
tündöklővé tett, elragadta és meghatotta őket. Nemzeti vértanúként
gyászolták a vakleányt és ravatala előtt térdepelve, úgy fohászkodtak
hozzá, mint szentjükhöz. A váli azonban neszét vette a dolognak és mivel
attól tartott, hogy a temetés újabb zavargásokra fog alkalmat adni,
ráparancsolt Szitnyayra, hogy temettesse el éjfélkor és csendben. A
nagyúr parancsának köszönhette a kis Zábel, hogy utolsó útját nem
zavarta meg a tömeg kiváncsisága és tüntető kedve. Négy örmény szerzetes
vitte a koporsóját, a magyar főkonzul kavaszai égő fáklyákkal kisérték.
Amikor a kis menet elhaladt a temető óriás ciprusfái alatt, olyan
különös és fantasztikus képet nyújtott, mintha egy száműzött királynőt
temetnének.

György úgy érezte, hogy soha életében még nem nehezedett rajta olyan
súllyal az Úr keze. Most, amikor már elvesztette, értette csak meg, hogy
milyen kincset bírt a forrószívű és hallgatag ajku gyermek mérhetetlen
odaadásában.




XXIII.

Mióta Zábelt eltemette, György nagyon meggyűlölte a Levantet. Most már
egyéb vágya sem volt, mint hogy végleg visszatérjen a hazájába.

Júniusban néhány különös levelet kapott Margittól. A leánya láthatólag
egészen belebolondult az ő Kemény Bélájába. E levelekben állandóan az
édesanyjával polemizált, aki előtt egyébként sohasem merte kiejteni
Kemény úr nevét. Az élethez és a boldogsághoz való természetes jogáról
filozofált, amellett sűrűn emlegette azt a bizonyos padlásszobát,
amelyet tündérpalotává változtathat két hű szív szerelme.

– Most már utaznom kell! – mondta György.

Egyelőre egy hónapig akart csupán odamaradni. A társa arra kérte, hogy
menjen Konstantinápolyon át és számoljon le ottani szállítójukkal.

A gyorsgőzösön az a kellemes meglepetés érte Györgyöt, hogy Vitkovics
lovagot találta a kapitányi hídon. A lovag valahogyan megint
megengesztelte a Lloyd-társaság haragos szivét és most az Alexandria és
Konstantinápoly között járó egyik gőzöst vezette. Az óceánra ugyan most
sem eresztették még ki, de a kapitány a Lloyd igazgatójának határozott
igéretét bírta, hogy a most épülő nagy óceánjárót, amely Trieszt és
Sanghai között fog járni, neki adják. A kapitány egyébként jó kedvében
volt. Jó kedvét néhány csinos angol miss okozta, akik megszállották a
parancsnoki hidat. Az ő kedvükért talpig fehérbe öltözött Vitkovics és
mulattatásukra fölhordatta a kajütjéből összes térképeit, a nagy
messzelátóját, a fotografáló gépét és a felesége arcképét.

Reggel horgonyt vetettek az Aranyszarv torkolatában. Sztambul minaret-
és kupola-erdejére ezüstös pára borult, Galata felől pedig nyüzsgő
rajokban közeledtek a sárga kaikok. György elvégezte dolgát a
szállítóval, aztán útra kelt a délben induló keleti gyorsvonattal
Budapest felé.

Amikor este megebédelt a vonaton, az ebédlő-kocsi pincére rossz belga és
svájci pénzre akarta fölváltani az ő török aranyát. Alkalmasint török
effendinek nézte Györgyöt, aki piros fezt viselt a fején. György azonban
pénz dolgában nem értette a tréfát és éles hangon rászólt a pincérre.
Mialatt a szemébe nézett, egyszerre az a biztos meggyőződés kerekedett
felül benne, hogy gyakran látta már a libériás ember fakó arcát. De hogy
hol és mikor látta, arra sehogy sem tudott visszaemlékezni. A pincér
magastermetü, nagyon sovány, őszhajú és fölötte ellenszenves arcu ember
volt. Fesztelen, szinte gőgös tartással járt-kelt a vendégek között,
ajkán pedig állandóan valami gúnyos, kicsinylő mosoly ült.

Másnap reggelinél megtudta, hogy ki a pincér. Szófiában egy magyar ember
szállott a vonatra – a diplomáciai ügynökség egyik dragománja volt – a
nevén szólította a pincért.

– Jó reggelt, Balázsovics!

Igen, ő volt. Balázsovics, a kártya-matador.

A budapesti kaszinó híres gavallérja, aki kétszeri kártyaosztás közben
kifosztotta Szitnyayt mindenéből. Ő választotta el Szitnyayt a
családjától, ő küldte hosszú számüzetésbe, ő kényszerítette rá a baromi
munkára, amelyet gőzhajók kazánházának forró poklában, raktárakban és
irószobákban végzett. De ő volt oka annak is, hogy a gerinc és akarat
nélkül szükölködő emberből, a szenvedélyek és szeszélyek játékszeréből
férfi lett.

Balázsovics nem ismerte meg Szitnyayt. György szinte égett a vágytól,
hogy megtudja, miként züllött az egykor annyira irigyelt és rettegett
matador pincérré?

A szófiai dragomán, aki megszimatolta Györgyben a magyar embert és
hamarosan ismeretséget kötött vele, bőven kielégítette kíváncsiságát.

Balázsovics bukása egy nagy botránnyal kezdődött, amely körülbelül egy
esztendővel azután, hogy tönkretette Szitnyayt, előadta magát a
budapesti kaszinóban. Egy nagynevű és dúsgazdag mágnás, Hatfaludy gróf,
aki maga sohasem kártyázott, de unalmában szívesen nézte mások játékát,
egy este tíz tanú előtt csalónak nevezte a matadort. A gróf hirtelen
fölkelt az asztal mellől, ahol Balázsovics adta a bankot és így szólt a
játékosokhoz:

– Ne játszatok ezzel a gazemberrel, most láttam, hogy csal!

A játék természetesen félbeszakadt. Balázsovics kihívatta a grófot, de
az kurtán kijelentette, hogy sipistákkal nem szokott verekedni. A
becsületbíróság, amely nem talált semmiféle kézzelfogható bizonyítékot,
kimondta ugyan, hogy Hatfaludy tartozik Balázsovicsnak elégtételt adni,
az elégtételadásban azonban nem volt köszönet. A gróf, aki egyébként
igen kemény és gőgös úr volt, kétszer lövetett magára, maga azonban nem
élt a lövés jogával. A párbaj végén így szólt Balázsovics segédeihez:

– Mondják meg annak a fráternek, hogy minden kedden délután, amikor
ráérő időm van, lövöldözhet rám, ahányszor akar, én azonban soha sem
fogom arra méltatni, hogy fegyvert emeljek ellene.

Ebből persze ujabb lovagias bonyodalmak kezdődtek a gróf és Balázsovics
szekundánsai között, a matador helyzete azonban a párbajtól kezdve
tarthatatlanná lett. Hatfaludy gavalléros hírneve oly magas, társadalmi
poziciója pedig oly erős alapon állott, hogy bizonyos fokig túltehette
magát még a párbajszabályokon is. A kiméletlen és szívós megvetés,
amelyet ő és barátai Balázsoviccsal és annak kevés jó emberével szemben
kimutattak, semmivé tette a matadornak egyébként is mindig kétes és
gyanús pozicióját.

Balázsovics, miután nem játszhatott többet a budapesti és a bécsi
klubbokban, a Rivierára vonult, ahol megszokásból, vagy talán azért,
mivel a vagyonát ki akarta kerekíteni bizonyos összegig, törzsvendégévé
lett a montekarlói játékbanknak. Négy-öt esztendeig váltakozó
szerencsével, de egyre növekedő szenvedéllyel viaskodott a nagy
fosztogató géppel. Sok pénze és jó idegei voltak, a banknak azonban még
több volt a pénze és még jobbak voltak az idegei; a gép végre is
legyűrte az embert. Balázsovicsot tönkretette a nagyjátékosok rendes
végzete. Egy nap a bank ötszázfrankos könyöradományával a zsebében
hagyta el Montekarlót.

További sorsáról nem sokat tudott a dragomán, Szitnyay azonban egészben
véve el tudta képzelni egyes megállóhelyeit annak a pályafutásnak, amely
a Rivieráról a konstantinápoly-belgrádi vonat ebédlő-kocsijáig vezetett.
Amikor György megfizette ebédjét, kétfranknyi borravalót adott
Balázsovicsnak. Az mély meghajlással csúsztatta zsebébe a pénzt. Most
sem ismerte meg Szitnyayt.

Késő éjjel Budapestre érkezett a vonat.




XXIV.

Félnapig járt-kelt már Budapest legnépesebb utcáin és egyetlen
ismerősével sem találkozott. Pedig valamikor mindenki ismerte ebben a
városban. Nemcsak az utcák képe, de még az emberek tipusa, modoruk, a
város levegője és a Duna vize is mintha más lett volna tizenhat esztendő
alatt. Egy idegen városban találta magát, amely elszomorította és mégis
az ujság minden ingerével hatott rá.

Másnap délben elment a volt felesége lakására, amelynek címét Margit
leveleiből ismerte. Jordánné ő méltósága valahol a budai
Krisztinavárosban lakott, egy ujonnan épült bérház második emeletén. A
nagy ház egyedül szomorkodott a gyepes telkek között, mintha elkóborolt
volna a fővárosi házcsordától és nem találna többet vissza.

Egy mogorvaképű vén cseléd nyitott ajtót. Szitnyaynak egy pillantást
kellett vetnie a cseléd vénkisasszonyosan fonnyadt és szigorú arcára,
hogy megismerje benne Irma alattvalóját. A konyha is szinte bosszantóan
tiszta volt; meglátszott rajta, hogy a főzés itt mellékes dolog, fő a
súrolás.

Jordánné nem volt otthon, helyette az egyik Naszódy-leány, Etelka néni
fogadta a vendéget. A vénkisasszony, aki egyébként csak igen keveset
változott az évek folyamán, természetesen nem ismerte meg Szitnyayt.
Amikor a vendég megnevezte magát, Etelka néni meglepett, haragos és
fölötte gőgös arcot csinált. A Naszódy-leányok megszokták, hogy
Szitnyayt mint a hímnemű gonoszság és züllöttség példaképét emlegessék
és ha imádságaikban megemlékeztek róla, arra kérték a jó Istent, hogy ne
engedje többet visszatérni ebben az életben.

– Hiszen éppen csak ez kellett nekünk még, – sóhajtott föl Etelka néni,
miután némileg magához tért első meglepetésétől.

György elmosolyodott, mert megértette a vénkisasszony titkos gondolatát.

– Ne féljen tőlem, Etelka néni, nem kérek önöktől sem pénzt, sem
egyebet. Szeretnék azonban Irmával beszélni, főleg pedig Margitot
szeretném látni.

– Irma nincs itthon…

– És Margit?

György nagy csodálkozására a vénkisasszony egyszerre görcsös zokogásra
fakadt.

– Óh, a szegény gyermek! – kiáltotta fuldokolva.

Szitnyay elhalványodott. Valami rettenetes, soha többé jóvá nem tehető
szerencsétlenség sejtelme borzongatta meg.

Nagynehezen ki tudta venni a vénkisasszonyból, hogy Margittal valami
különös és érthetetlen dolog történt. Aznap korán reggel, mielőtt még a
cseléd fölkelt volna, eltávozott a lakásból és azóta nyoma veszett. Sem
levelet, sem egyéb üzenetet nem hagyott hátra. Pedig máskor az utcára
sem szokott egyedül menni. Jordánné most a rendőrségre ment, másik
nővére pedig, Jolán néni találomra bejárta az utcákat: véletlenül
megtalálhatná az elveszett gyermeket?

– Vitt magával valami ruhát? – kérdezte György.

– Magával vitte a kék zubbonyát és némi fehérneműt is vitt magával a
szegény gyermek, – válaszolt Etelka néni, aki most már teljesen
megfeledkezett a Györgyöt megillető megvetésről.

Szitnyay kissé elgondolkozott.

– Mondja csak, Etelka néni, hallotta ön már a Kemény Béla nevet?

Etelka néni könnyes szeme együgyü csodálkozással tekintett Szitnyayra.

– Nem hallottam még…

György kocsira ült és miután a bejelentő hivatalban megmondták neki,
hogy Kemény Béla a Lónyay-utcában lakik, odahajtatott. A fiatal urat nem
találta otthon. A Kemény kvártélyadó asszonya fogadta. Az asszonyság azt
mondta, hogy a lakójának alighanem párbaja volt, mert reggeli ötkor már
elment hazulról, pedig egyébkor rendesen délig szokott aludni. Szitnyay,
aki tudott az ilyen emberek nyelvén is beszélni, azt mondta, hogy ő
rokona Keménynek és pénzt hozott neki. Ezzel rögtön megnyerte a
szobaasszony bizalmát és rokonszenvét. Az asszony bevezette Kemény
szobájába és helyet ajánlott neki. Azt mondta, legjobb lesz, ha megvárja
a lakót, három óra felé biztosan hazajön, mert nagyon várja a
pénzeslevélhordót. Már tegnapra is várta a pénzét.

A szoba, amelyben Margit imádója lakott, meglehetősen szegény szállás
volt. Bútorai kopottak, ablakai pedig egy patkányszagú kis mellékudvarra
vezetnek. Az ócska ebédlő-asztal, amelyet Kemény íróasztal gyanánt
használt, teli volt kéziratokkal. Az asztalon volt Margitnak két arcképe
is, egyiken a sokat mondó fölirás volt olvasható: Bélának – Margit.

Az asszonyság, aki mindenképpen mulattatni akarta Szitnyayt, elmondta,
hogy Kemény a jövő hónap elsejére fölmondta a lakását.

– Házasodni akar, – mondta nem minden gúny nélkül.

– Talán van is már új lakása? – kérdezte Szitnyay.

– Dehogy van! Nem tudná megfizetni az előleget, hiszen nekem is tartozik
még két hónapi bérrel…

Az asszonyság egyébként nagyon szerette a lakóját. Azt mondta, hogy
áldott jó ember, csak az a baja, hogy nagyon lusta. Nappal alszik, éjjel
pedig kávéházban ül mindenféle írókkal. (A lakásadónő nem volt valami jó
véleménnyel az írók felől.)

Ha egyebet nem, az önuralom és a türelem erényét nagy mértékben
elsajátította Szitnyay. Ez most hasznára volt, mert délutáni négy óráig
kellett várnia a hónapos szobában. Akkor megszólalt odakünn a csengetyü.

– Ez ő! – mondta az asszonyság.

Szitnyay maga nyitott neki ajtót. Egy délceg termetű, igen csinos és
feltünő elegánciával öltözött fiatal úr lépett a szobába. Pompás szabásu
redingotot, selyem nyakkendőt és fényesre kivasalt köcsögkalapot viselt.
Fehérkeztyűs kezében divatos sétapálcát tartott. Szinte hihetetlennek
látszott, hogy ez a mágnásos külsejü fiú ilyen nyomorúságos lyukban
lakik.

– Szitnyay vagyok, a Margit édesapja, – mondta György.

Azután nyugodtan hozzátette: – Most vezessen kérem a leányomhoz!

A fiatal úr lekapta fejéről a kalapot, arca krétafehér lett. György
azonban karonfogta és magával vonta.

– Ha valami fontos dolga volna is itthon, halassza el az én kedvemért, –
tizenhat esztendő óta nem láttam a leányomat!

Odalenn beültette Keményt maga mellé a kocsiba.

– Nos, barátom, mondja meg a kocsisnak, hogy hová hajtson?

A fiatalember gépiesen megmondta az utcát és a számot.

– Tulajdonképpen mért szöktette meg Margitot? – kérdezte később György.

– Tisztességes szándékaim voltak! – erősködött Kemény. – Ma akartunk
megesküdni, de nem lehetett, valami hiba van a Margit írásaival…

– És hová vitte a leányt?

– A nagynénémhez… Nagyon szegény, de tisztes özvegyasszony…

A kocsi megállott és Kemény fölvezette Györgyöt egy bérház harmadik
emeletére. Az előszobán át a nappaliba értek, ott két nő ült az
asztalnál: egy pápaszemes idős hölgy, aki nagy buzgalommal harisnyát
kötött és egy kékzubbonyos fiatal leány, aki kávézott.

Szitnyay egy pillanatig farkasszemet nézett a leánnyal.

– Margit, én vagyok, – mondta halkan.

A leány lassan fölemelkedett, remegő kézzel simított végig homlokán,
majd szó nélkül Szitnyay nyakába vetette magát. Aztán kitört belőle az
öröm, természetesen sírás alakjában. Oly hosszan és görcsösen tartották
egymást átölelve, mintha el sem akarnának többet válni az életben.

Kemény szomorúan és némi féltékenységgel nézte a családi jelenetet. A
néni pedig, amikor megtudta, hogy az idegen úr Margit édesapja, egy
rövid, de jelentős kijelentést tett. Azt mondta Szitnyaynak: Egy percig
sem hagytam őket magukra! – Margit most ébredt csak tudatára a maga
félszeg és különös helyzetének. Arca sápadt volt, szemei könnyeztek s
kezeit összekulcsolta: úgy nézett az apjára.

– Beszéljünk most komolyan, – mondta Szitnyay. – Mit jelent ez a
szöktetési komédia?

– Nem tudunk egymás nélkül élni! – szólt Kemény.

– Édesmamának pedig soha sem mernék erről szólni, – magyarázta Margit, –
inkább meghalnék!

– Ti tehát meg akartok esküdni?

– Igen, papa. Tegnapelőtt ezt meg is írtam neked és kértem az áldásodat.

– Az áldással még ráérünk. Először azt szeretném tudni, hogy milyen
terveitek voltak a jövőre nézve?

– Én dolgozni fogok Margitért! – mondta Kemény. – A legkeményebb
munkától sem riadok vissza…

– Én is dolgozni akarok Béláért! – szólt a leány.

Szitnyay elhallgattatta Margitot és újból Keményt kezdte vallatni.

– Talált már valami foglalkozást?

– Fájdalom, nem. Budapesten oly nehéz foglalkozáshoz jutni!

– Én az ön helyében először állást szereztem volna, csak azután
asszonyt!

– Abban bíztam, hogy Margit szerelme erőt fog nekem adni, hogy
megküzdjek az élettel…

György most már eléggé tisztában volt a vőjelöltjével. Ez a fiú vagy
nagyon ostoba, vagy nagyon szerelmes.

– Fogd a kalapodat és gyere velem! – mondta leányának.

– Hová?

– Az édesanyádhoz, aki most alkalmasint félig őrültje a félelemnek.
Mindent el fogsz neki mondani és bocsánatot fogsz kérni tőle.

– Ha most a mamához kell mennem, akkor meghalok! – mondta mély
meggyőződés hangján a leány.

– Nem fogsz meghalni. Ha adna is egypár nyaklevest, akkor sem követne el
rajtad nagyobb méltatlanságot. Egyébként is csak egypár napig fogsz az
édesanyád házánál maradni, aztán magammal viszlek.

Ez az igéret visszaadta Margitnak a bátorságát.

– Önhöz is volna szavam, – szólt György a fiatal úrhoz. – A
becsületszavát fogja nekem adni, hogy mindaddig, amíg nem közlöm önnel
végleges elhatározásomat, nem fog a tudtom nélkül Margittal sem
beszélni, sem levelezni.

Kemény úr holmi magasabb erkölcsi kötelességeket emlegetett, Margit
biztatására azonban mindent megigért Szitnyaynak, amit az tőle kívánt.
György még azzal lepte meg Keményt, hogy estére meghívta magához a
fogadóba, aztán hazavitte Margitot az édesanyjának.

Jordánné otthon volt, a kereveten feküdt és hideg borogatást rakatott a
fejére. A nagy izgalom beteggé tette. Amikor György belépett hozzá, már
tudta az asszony, hogy kivel van dolga. Etelka néni már előkészítette a
látogatásra. Az özvegy Györgyre tekintett, majd Margitra, végül így
kiáltott föl:

– Tehát ön rabolta el a leányomat?

– Ellenkezőleg, én vagyok az, aki visszaadja önnek a leányát, –
válaszolt György.

Margit odaállott az édesanyja elé és lesütött szemmel, szepegve, mintha
valami leckét mondana, bevallotta neki nagy meggondolatlanságát. Az
édesanyja szédülő fővel és a kezeit összekulcsolva hallgatta meg a
gyónását. Szitnyay azalatt érdeklődéssel, de minden különösebb
fölindulás nélkül szemlélte egykori hitvesét. Tizenhat esztendő alatt
nagyon megváltozott Irma. Most is tiszta, határozott vonásai voltak, de
az idő kidomborította arcán a gőg kifejezést, hajdani szőke szépségének
pedig alig maradt már nyoma. Inkább vénkisasszonynak nézhette volna az
ember, mint asszonynak.

Margit azzal szakította meg töredelmes vallomását, hogy egyszerre az
édesanyja nyakába akart borulni, Jordánné azonban eltaszította magától a
leányt.

– Gyalázatot hoztál a fejemre, – mondta, – e perctől fogva nem vagy
többé az én gyermekem. Tehetsz amit akarsz, én nem ismerlek többé.

E szavak után Györgyhöz fordult.

– És mit akar ön?

– Egyelőre csak annyit, hogy magammal fogom vinni a leányomat. Remélem,
nincs ellene kifogása?

Jordánné megvetéssel mérte végig volt urát.

– A gyermek méltó az apjához! – mondta.

György a szomszéd szobába vezette a zokogó Margitot, aztán betette az
ajtót és visszatért Irmához.

– Ön meg akart engem bántani, – mondta nyugodt mosollyal, – de
figyelmeztetem, hogy igyekezete kárba vész. Én két esztendeig voltam
fűtő egy adriai gőzösön, azalatt megkérgesedett a tenyerem és
megkeményedett a lelkem is kissé. Amit ön nekem a családi becsületről, a
jó hírnévről és az illendőségről mondhat, az nincs rám semmi hatással.
Én megtanultam, hogy az embereket a valódi értékük és nem a szavuk vagy
a babonáik után itéljem meg…

Jordánné megvetően mérte végig Szitnyayt, az azonban halkan és minden
indulat nélkül folytatta:

– Tulajdonképpen azért jöttem önhöz, hogy egymáshoz való viszonyunkat
tisztázzam. Azt hiszem, mi nem tartozunk egymásnak semmivel. Ön engem
sohasem szeretett, de mégis eltűrte, hogy a feleségemnek nevezzem, amíg
gazdagnak hitt. Ahogy elszegényedtem, ön volt az első, aki elhagyott.
Nem teszek ezért szemrehányást. Jól tette. Joggal vádolom azonban, hogy
ön, aki meg van róla győződve, hogy az anyák legjobbika, nem
teljesítette anyai kötelességét a gyermekével szemben. Fölnevelt egy
leányt, akit nem ismer és akinek bizalmát sohasem tudta megnyerni. Én
elzüllöttem és tönkrementem ön mellett és valószínü, hogy a gyermek is
elzüllik és tönkremegy, ha egy szerencsés pillanat nem szólít engem
haza…

Ez több volt, mint amennyit Irma büszke lelke elbírhatott.

– Ön merészkedik nekem szemrehányást tenni? Ön? – kérdezte végtelen
kicsinyléssel.

– Nem akarom bántani, – folytatta Szitnyay, – de szükséges, hogy
tudomást vegyen megváltozott helyzetünkről. Ön többé már nem az, aki
volt és magam sem vagyok az, aki voltam. Ha a gyermekünk jövőjéről van
szó, magamnak tartom fenn a rendelkezés jogát, mert meggyőződtem róla,
hogy önre nem bízhatom többé Margit sorsát. Ha belenyugszik abba, amit
tenni akarok, akkor kész vagyok arra is, hogy gondtalan életet
biztosítsak önnek, mert úgy tudom, szükséget szenved…

– És ha nem nyugszom bele? – kérdezte Jordánné.

– Akkor is azt fogom tenni, amit jónak látok, – válaszolt György.

Szitnyay e szavak után kinyitotta a szomszédszoba ajtaját, beszólította
Margitot.

– Búcsúzzál az édesanyádtól, – mondta, – magammal viszlek.

A leány félénken közeledett Jordánné felé, de az hátat fordított neki és
kezével az ajtóra mutatott. György tehát karonfogta a leányát és
elhagyta vele a szobát. A folyosón Etelka néni állotta útjokat. A
vénkisasszony végighallgatta a beszélgetésüket – mindenesetre a
kulcslyukon át – és most kezeit tördelve lépett a távozók elé.

– Az Istenért, Margit, hát igazán el akarsz minket hagyni?

Györgynek, amint a vénkisasszonyt nézte, egy ötlete támadt.

– Mondok magának valamit, Etelka néni. Jőjjön maga is velünk!

A néni meghökkenve mérte végig Györgyöt.

– Nekem most anyahelyettesről kell gondoskodnom Margit számára, –
folytatta Szitnyay, – önnél jobbat keresve se találhatnék. Ha
vállalkoznék rá, nagy szolgálatot tenne a leánynak, akit bizonyára
nagyon szeret, de szolgálatot tenne Irmának is…

A kenyérkereset szó láthatólag megbántotta Etelka nénit. Ő évek óta Irma
kegyelméből élt, mert édesapja semmit sem juttatott neki, de a
gondolatot, hogy ő valamit pénzért tegyen, fölötte megalázónak találta…

György tudta, hogy a gyors elhatározás nem vág Etelka néni szakmájába,
azért estig gondolkodási időt engedett neki és hátra hagyta a fogadója
címét is.

Alkonyatkor Etelka néni tényleg fölkereste Szitnyayt.

A nővérével jött, Jolán nénivel. Miután többrendbeli kérdést tisztáztak,
Etelka késznek nyilatkozott arra, hogy Margit mellett marad. Azt mondta,
hogy a gyerek iránt érzett szeretetből határozta magát e lépésre, Irma
akarata ellenére. György azonban tudta, hogy a néni Jordánné akarata
szerint cselekszik. A három Naszódy-leány közül csak az egy Irmának volt
akarata, a másik kettő a rabszolga természetű nők közé tartozott. Bár
meglehetős tisztes kort értek már el, ma is úgy gondolkoztak és
viselkedtek még, mint kisleánykorukban, amikor az édesanyjuktól
kérdezték meg, hogy minő színű szalagot kössenek a hajukba. Jordánné,
aki végre mégis csak anya volt, bizonyára megbánta már, hogy maga és
Margit között fölégette a hidat, de mivel az elvek asszonya volt,
megalázkodás nélkül nem másíthatta meg kimondott határozatát. A
megoldás, hogy Etelka révén a jövőben is némi ellenőrzést gyakorolhat
Margit fölött, nagyon is kapóra jött neki.

Szitnyay tehát szállást bérelt Etelka néni és a leánya számára. A néni
ugyan megborzadt a gondolattól, hogy jó ideig fogadóban kell majd
laknia, – nem tudni miért, de a Naszódy-családban a fogadó és kórház
szónak valami lealázó jelentőséget tulajdonítottak, – de mivel senki sem
törődött ellenvetéseivel, sóhajtozva beletörődött a dologba. Később még
sok mindenbe kellett beletörődnie és idővel annyira belegyakorolta magát
a lemondás erényébe, hogy abbahagyta a sóhajtozást is…




XXV.

Valami kegyeletes ösztöne arra késztette Györgyöt, hogy fölkeresse
őseinek fészkét, Szitnyát. Margitot és Etelka nénit, miután részletes és
szigorú utasításokat adott nekik a viselkedésükre nézve, Budapesten
hagyta, de magával vitte Kemény Bélát. Szükségét érezte, hogy
közelebbről megismerkedjék a fiatalemberrel, erre pedig alkalmasnak
látszott a szitnyai kirándulás. A fiatal úrnak egyébként sem volt
Budapesten semmi fontos dolga. Ha egy nap áttette volna lakóhelyét a
Mars bolygóra, az egy Margitot és talán egy-két fizetőpincért kivéve
alig nélkülözte volna valaki.

Kemény eleintén húzódott az úttól. György rögtön tisztában volt
habozásának okával.

– Önnek nincs pénze? Mondok valamit. Nekem mostanában sok írnivalóm
lesz. Szükségem van egy titkárra és fölajánlom önnek ezt az állást.

Kemény szakasztott olyan sértődött arcot csinált, mint Etelka néni,
amikor Szitnyay a tisztes kenyérkeresetet említette előtte. György
azonban hamarosan elhallgattatta a fiatal úr lovagias ellenvetéseit.

– A pénz, amit tőlem kap, lesz az első pénz, amit hasznos munkával fog
megkeresni.

Már a vasuton is meglehetősen kiismerte vő-jelöltjét. A derék és
élhetetlen fiúnak csak egy nagy hibája volt: örökösen affektált. Nem is
annyira meggyőződésből, mint inkább kényszerűségből. A nagy
ellentmondás, amely valódi és képzelt társadalmi helyzete között volt,
szorította rá a rendszeres hazudozásra. Nyomorúságos hónapos szobában
lakott, de úgy öltözködött, mint valami fiatal hitbizományos. Főúri
önérzettel járt-kelt a világban, gyakran azonban két forintot kért
kölcsön valamelyik pincértől. Megesett vele, hogy nem ebédelt, de egy
sértő pillantásért lovagias elégtételt kért. Nagyúri nevelést kapott, de
ha a maga munkájával akarta volna megkeresni mindennapi kenyerét,
dijnokká kellett volna lennie. Mivel ezt a foglalkozást lenézte, az
irodalmi kisérletei pedig sehogysem váltak be, a szegényes segítségből
tartotta fenn magát, amelyet kölcsön címen vagyonos rokonai juttattak
neki. Közben fantasztikus terveket szőtt, mint ultima ratio pedig
állandóan előtte lebegett az öngyilkosság gondolata. Hozzátartozik
Kemény jellemzéséhez az a körülmény is, hogy blazirt és rossz embernek
tartotta magát, bár alapjában véve tapasztalatlan és jószivű volt, akár
egy fiatal leány. Két-három szinházi karhölgy szemet vetett a csinos
fiúra és Kemény ezért azt hitte, hogy alaposan kiismerte már a nőket. És
mivel az egyik hamarosan túladott rajta valami vagyonos kereskedő
kedvéért, Kemény azt hitte, hogy joga van megvetni a nőket. Amikor
megismerte Margitot, őrző angyalát köszöntötte benne, aki ki fogja
szabadítani a bűn fertőjéből. A valóságban pedig Margit volt az ő első
szerelme.

Szitnyára érkezve, György alig ismert rá kis szülővárosára. Szitnya
ujabban a rohamosan fejlődő vidéki gócpontok sorába lépett. Utcáit
aszfalttal burkolták és villamosan világították. A régi városi kertet
modern parkká változtatták át és a szitnyaiak igen büszkék voltak
monumentális új városházukra és szinházukra. Kórháza, csatornarendszere
és vízvezetéke azonban természetesen nem volt a városnak. A pompás
városháza hivatalaiban új községi pótadókon és kölcsönökön törték a
fejüket, a színházban megbukott minden társulat és a fogadó, amelyben
Szitnyay megszállott, egyike volt a legmocskosabb helyeknek, amelyeket
életében látott. A város rohamos fejlődése láthatólag abból állott, hogy
hitelre gyémántgombokat vásárolt a rongyos ingére.

György első útja a szitnyai kávéháznak szólt. Tudta, hogy ott mérik a
friss-sütetű híreket. Az ott ténfergő kisvárosi naplopóknak nem mondta
meg a nevét, de azért hamarosan megtudott tőlük mindent, amit tudni
akart.

Régi ismerősei közül jóformán már alig is élt valaki. Veisz bácsi, aki
megvette tőle a birtokát, már vagy tíz esztendővel ezelőtt meghalt. A
felesége is nyugodni tért, miután egész életén át soha sem volt annyi
szabad ideje, hogy kissé kipihenje magát. A kastélyban most Árpád volt
az úr, Veisz bácsi egyetlen fia.

Az új földesúr láthatólag humoros alak volt a szitnyaiak szemében. Ha
egyikük kiejtette a nevét, mosoly jelent meg minden arcon. Veisz Árpád a
feudális nagyurak módjára szigorúan elzárkózott kastélyában. Bár
legényember volt, valóságos udvart tartott és a szitnyaiak száz
mulatságos adomát tudtak a kastély belső életéből. Veisz Árpádnak csak
egy szenvedélye volt, ez azonban betöltötte egész életét: a paripa.
Versenyistállót tartott, ügetőket nevelt és falkavadászatokat rendezett.
Ha piros frakkjában végiglovagolt a városon, a benszülöttek megemelték
előtte a kalapjukat, a háta mögött pedig hemperegtek a nevetéstől. A
parasztok is a bolond Pádinak nevezték. Egyébként azt beszélték róla,
hogy fülig ül az adósságban. Két pusztáját már eladta Rodek bárónak és a
szitnyaiak állítása szerint rövid idő kérdése csak, hogy megperdüljön a
kastélyban a dob.

György a délután folyamán ellátogatott a kastélyba. Nemcsak
udvariasságból, de valami jussa is volt hozzá, amennyiben a várkert egy
kis darabja, ahol a családi kripta állott, az ő telekkönyvi tulajdona
volt. A kastély ura eleintén sehogysem akarta elfogadni Györgyöt.
Olyasmit képzelt, hogy a tönkrement földesúr kolduló szándékkal jön
hozzá. Később azonban mégis maga elé bocsátotta és amikor megpillantotta
Szitnyayt, kitüntető udvariassággal bánt vele.

Aki futólagosan körülnézett a kastélyban, az rögtön tisztába jöhetett
vele, hogy a gazda anglomániában szenved. A nagy halltól kezdve egészen
az utolsó vendégszobáig minden zúg az angol bútoripar egyszerű, tömör és
méregdrága termékeivel volt túlzsúfolva. A házigazda maga is angol
úriember benyomását tette. Angol ruhát viselt, a bajuszát angolosan
nyiratta és kurta angol pipát tartott a fogai között. Komor nyugalom ült
állandóan szögletes arcán, halkan, de nagyon határozott hangon beszélt,
még pedig – csodálatos, de való! – erősen angolos kiejtéssel. Amikor
később valami frissitővel akart szolgálni vendégeinek, a selyemharisnyás
lakáj szódavizes gint hozott.

Minden angolos bogarától eltekintve, Veisz nemcsak okos, de határozottan
szellemes ember benyomását tette. Elméssége azonban véget ért az
istállónál. A lósportot és mindent, ami összefüggésben volt vele, valami
roppantul előkelő, fontos és komoly dolognak tartotta. Egyes
trainerekről és lovasokról úgy beszélt, mint az emberi nem díszeiről, a
mesterség apró fogásairól pedig olyan áhitatos odaadással emlékezett
meg, mintha egy magasztos kultusz ritusához tartoznának.
Csodálatosképpen abban a különös hitben élt, hogy a lósport minden
valamire való embert épp annyira érdekli, mint őt érdekelte.

Később levezette Györgyöt az istállójába is. Ez volt a kastély
legdíszesebb helyisége. A márványból és bronzból épült lópalotában még
kandalló is volt; Veisz Árpád e kandalló előtt töltötte téli estéit.
Szitnyay most már elhitte azt, amit a kávéházban hallott, hogy Veisz
bácsi fia fölött hamarosan meg fog szólalni a dob.

Láthatólag igen jó benyomást tett a kastély urára, mert az ott
marasztalta vendégét vacsorára. Teánál aztán Veisz bizalmasan bevallotta
Szitnyaynak, hogy meglehetősen megunta már a szitnyai életet. Az a
terve, hogy bérbeadja vagy eladja jószágát és egy angol trénerrel
szövetkezve, nagy telivértenyésztő-telepet alapít valahol a főváros
határában. Már levelezett is a szóban forgó angollal és nem kételkedett
benne, hogy vállalata százezreket fog jövedelmezni. Az ő terve, amely
egy régóta érzett szükséget volt hivatva pótolni, azon föltevésen
alapult, hogy a budapestiek most csak azért járnak villamoson, meg
komfortáblin, mivel nem tudnak hová fordulni, ha irlandi import-mént
vagy angol carossier-t óhajtanak vásárolni.

György azt is megtudta, hogy a kis bőrgyár, amelynek Istenben boldogult
Veisz bácsi a vagyona javarészét köszönhette, még mindig Árpád úr
tulajdona. Az új földesúr kissé restelte ugyan a timármesterségét, a
gyára, amelyet egy teljhatalmu üzletvezetője kormányzott, nem is igen
jövedelmezett, a mai napig azonban nem akart túladni rajta, mivel
édesapja a halálos ágyán nagyon a lelkére beszélt és alkalmasint valami
igéretet is vett tőle. Most azonban a jószággal együtt meg akart
szabadulni a gyárától is.

György másnap ellátogatott a gyárba. A gubacskereskedőt érdekelte ez az
ipar. Meglepetésére egy igen jól fölszerelt és az erős munkától hangos
kis gyárat talált. A bolt előtt, ahol a csizmadia- és
szíjgyártókellékeket árulták, ugyancsak nagy élet folyt. György ebből és
Árpád úr elbeszéléséből azt a benyomást nyerte, hogy a német intéző
arcátlanul megcsalja gazdáját. Ez a benyomása még erősbödött, amikor a
német nagy megbotránkozására betekintést kért az üzleti könyvekbe.

Rákövetkező éjjel nem igen aludt Szitnyay. Megnyilt előtte a lehetőség,
hogy visszaszerezze birtokát és ez a tudat egyszerre fölébresztette
benne a földéhség ösztönét, amely ott szunnyad minden magyar lelkében.
Úgy gondolta most, hogy erkölcsi diadala, amelyet önmaga és az élet
fölött kivívott, csak akkor lesz teljes, ha ott végezheti életét, ahol
kezdte: ősei kastélyában. Miután sokat számolgatott, fölkereste Veiszt
és felajánlotta neki, hogy megszerzi neki a pénzt, amelyre a sporttelep
felállításához szüksége van. Két napig beszélgettek erről, végre is
megállapodásra jutottak. A megállapodás szerint Szitnyay tíz esztendőre
bérbe veszi a Veisz-féle birtokot, a bőrgyárral együtt. A bért előre
lefizeti Veisznak. Tíz esztendő mulva Szitnyaynak joga lesz a birtokot
és gyárat előre megállapított áron megvásárolni.

Negyednapon visszatért Budapestre és a vasúti kocsiban közte és Kemény
között a következő párbeszéd folyt le:

– Beszéljünk most a magunk dolgáról, – mondta György. – Ön feleségül
akarja venni a leányomat?

Kemény nem válaszolt. Szégyelte magát György előtt, bár maga sem tudta,
hogy miért. Talán a fantasztikus élettervek miatt, amelyeket a fővárosi
kávéházak füstjében kieszelt és amelyeket most szörnyen együgyűeknek
talált.

– Hajlandó volnék a leányomat önhöz adni, – folytatta Szitnyay, – de
csak egy föltétel mellett.

Kemény szinte csudálatosnak találta, hogy van ilyen föltétel.

– Ha az életemet kivánná, azt sem sokalnám Margitért, – mondta minden
pátosz nélkül.

– Jóval kevesebbet kívánok. Megelégszem, ha egy esztendőt ad nekem az
életéből.

– Hogyan érti ezt? – kérdezte Kemény.

– Ha valóban szereti a lányomat és komolyan akarja venni az életet,
akkor van rá mód, hogy a vőmmé legyen. Egy ajánlatot fogok önnek adni az
újpesti nagy bőrgyár tulajdonosához és ő befogadja önt a gyárába
munkásnak.

– Mint munkást? – csodálkozott Kemény.

– Meg fogja tanulni a timármesterséget. Természetesen az inasságon
kezdi. Egy esztendő elég az ilyen erős és intelligens embernek arra,
hogy legénnyé legyen és megtanulja mindazt, amit tisztességes timárnak
tudnia kell. Azt az egy esztendőt azonban kemény munkában fogja tölteni.
Együtt fog élni és dolgozni a többi munkással. Lesz rá gondom, hogy a
gyár semmiféle kiváltságban ne részesítse. Ha kibírja az esztendőt és ha
akkor is szeretik még egymást Margittal, akkor önnek adom a leányomat és
önre bízom a szitnyai bőrgyár vezetését. Módjában lesz, hogy a
munkájával tartsa el a feleségét. Ha Margittal nem szeretik már egymást
egy esztendő múlva: ön akkor is csak nyert az ajánlatommal. Az önhöz
hasonló ember előtt csak két út áll: vagy főbelövi magát, vagy kimegy
külföldre és megtanul dolgozni. Nem látom be, hogy miért nem tanulhatna
meg dolgozni idehaza is. Most gondolkozzék az ajánlatomon. Ha
elfogadhatatlannak találja, akkor mint jóbarátok válunk el, de ön nem
fogja többet viszontlátni az én leányomat, mert Szmirnába viszem…

Kemény nem válaszolt mindjárt. Budapestig nem is beszélgettek többet,
hanem elgondolkozva nézték az ablak alatt elperdülő szántóföldeket. A
csinos és elegáns fiúnak, aki fehér keztyűvel a kezén és ugyanolyan
színű gamásnival a lábán ült az elsőosztályu kocsiban, gondolataiban
ugyancsak nagy ugrást kellett tennie, amíg beletalálhatta magát a
timárinas szerepébe. Budapestig azonban megtette az ugrást.

– Elfogadom ajánlatát, – mondta szomorúan. – Magam is azt hiszem, ez az
egyetlen mód, hogy még ember legyen belőlem…

– Magam is azt hiszem, – mondta Szitnyay, azalatt, hogy kezet nyújtott
jövendőbeli vejének.




XXVI.

Szitnyay tudta, hogy Jordánné nyomasztó anyagi gondok közt él és azért
Budapestre visszatérve, levelet írt, amelyben fölajánlotta neki
segítségét. Irma azonban válaszra sem méltatta. Az özvegyasszonyt
láthatólag nagyon nyugtalanította és elkeserítette volt férjének ujabb
szereplése. Ő évek óta megállapodott magával abban, hogy Szitnyay léha
és gonosz ember, – afféle alantos ember, mint Jordán mondani szokta, –
akinek el kellett buknia. Jordán annak idején elhitette az asszonnyal,
hogy megbecsülhetetlen szolgálatot tett neki, amikor kiszabadította
György kezéből. Jordán emlékét ma is úgy tisztelte még, mint egy
martirét, akit nem tudott megérteni és megbecsülni a kora. Meg volt róla
győződve, hogy bekövetkezik még az idő, amikor a nemzet elégtételt fog
adni emlékének. Hogy a meghalt államtitkár nem volt nagy ember, csupán
nagyzoló egoista, azt gyakran hallotta, de mindannyiszor keserű
megbotránkozással utasította vissza. Hogy ő maga is kötelességmulasztást
követett el első urával szemben és hogy a második házasságába rideg
önzése vitte bele, az is eszébe jutott olykor, de elhinni nem akarta.
Mivel hűvös vérmérsékletű és ennélfogva tisztaéletű asszony volt,
fölötte nagy tisztelettel is adózott önmagának. A női erényparvenü
ismert felekezetéhez tartozott. Az ártatlanul szenvedő emberek keserű
önérzete még fokozta önbecsülését és hajlandóvá tett arra, hogy
csalhatatlannak tartsa magát. György ujabb feltünése zavarba ejtette. A
győzelem, amelyet a szerinte alantas ember az élet fölött aratott,
tulajdonképpen a Jordán emléke ellen intézett posthumus merénylet volt.
Irma érthetetlennek és lealázónak találta Szitnyay sikerét, mint a
gondviselésnek egy súlyos logikai botlását.

György nem volt túlságosan érzékeny ember és hamarosan megtalálta a
módját, hogy megalkudjék Irma elveivel. Egy második levelet is küldött a
Krisztinavárosba, de ezúttal már Jolán néni címére. A levélben arról
értesítette a vénleányt, hogy egyik fővárosi bank havonta bizonyos
összeget fog neki kifizetni. Három nap mulva értesítette is a
pénzintézet, hogy Jolán néni pontosan fölvette és köszönettel nyugtázta
a pénzt. Mivel a vénkisasszony házközösségben élt Irmával, Jordánné
ilyenformán megszabadult anyagi gondjaitól, anélkül, hogy föl kellett
volna áldoznia kipróbált elveit…

A következő napok egyikén Szitnyay leányával a Városligetben sétálva,
megpillantotta az öreg Naszódyt, aki fiatal feleségével a Stefánia-úton
kocsizott. Díszes, kissé parvenüs izléssel összeállított fogatban ültek.
Az asszony nagyon feltünően volt öltöztetve, a fokhagymaszínűre festett
hajától eltekintve azonban elég csinos nő volt. Az öreg a parókájával,
amely ferdén állott ökölnyire fonnyadt madárfején, és a fiatalos szabásu
angol ruhájával szinte ijesztő benyomást tett. Olyan volt, mint egy
felöltöztetett, vigyorgó múmia.

Szitnyay megtudta Etelka nénitől, hogy Naszódy ma is sokat foglalkozik
még szellemidézéssel. Amíg azonban annakelőtte nem hitt a titkos
tudományokban és csakis első feleségének félrevezetésére táncoltatta az
asztalt, addig újabban csalóból lelkes hívővé lett. A második felesége,
aki a titokzatos kultusz avatott papnőjévé képezte ki magát, a
szellemnek mondták tollba Naszódynak azt a végrendeletét is, amellyel
kitagadta gyermekeit és minden vagyonát feleségére hagyta.

Egy hónapot töltött Budapesten Szitnyay, akkor ismét útra kelt Szmirna
felé, hogy rendbe hozza dolgait Mingusz barátjával és hogy előkészítse
végleges hazatérését. Üzleti dolgain kívül egy másnemű kötelessége is
szólította Szmirnába: haza kellett hoznia a kis Zábel hamvait. Valamikor
boldoggá tette a vakleányt azzal az igéretével, hogy gyermekévé fogadja
és hogy magával viszi Magyarországra. A kis örmény leányt valami
titokzatos, epesztő honvágy emésztette mindig Szitnyay szülőföldje után.
Most be akarta váltani igéretét a halottal szemben. A szitnyai parkban
fogja nyugalomra helyezni, az öreg hársfák alá; kis követ fog a sírja
fölé állítani és a kőre rávéseti a nevet, amelyet a leány annyi
gyönyörűséggel ismételgetett a halálos ágyán: Szitnyay Zábel.

Az volt a terve, hogy késő őszig a Levanteban marad, azután visszajön és
átveszi Szitnyán a birtokot és a Veisz-féle bőrgyárat, amellyel
nagyszabásu tervei voltak. Margitot és Etelka nénit magával akarta
vinni. A leányát kellemes izgalomba ejtette az utazás gondolata. A
remény, hogy édesapja kalauzolása mellett megismerheti Hellászt,
Bizáncot és a Levante exotikus vidékeit, legyőzte a fájdalmat is,
amelyet a Kemény Bélától való elválás gondolata okozott neki.

Etel néni három héttel ezelőtt még azt mondta, hogy szörnyet halna, ha
tengerre kellene szállania, most azonban már annyira György befolyása
alá került, hogy ellenkezés nélkül csomagolta holmiját. A vénkisasszony,
aki alapjában véve kedves és szerény teremtés volt, nagyon jól érezte
magát mostani helyzetében. Benne is, mint ahogy a legtöbb elkeseredett
vénleányban, kielégítetlen anyai és gazdasszonyi ösztönök lappangtak.
Most végre kielégíthette ösztöneit, kedve szerint szerethette Margitot
és gondoskodhatott György apró szükségleteiről. Az élete így tartalmat
és célt nyert.

Szitnyay kivánságára Margit az elutazása előtt meglátogatta édesanyját.
A leány biztosra vette, hogy anyja nem fogja maga elé bocsátani és
előlegezett elkeseredésében ezen már sírt is egy verset; a könnyei
azonban kárba vesztek, mert Jordánné maga is látni óhajtotta Margitot.
Kissé kimérten bánt ugyan vele, egyébként azonban nagyon szelid volt és
inkább a megbántott, mint a haragos anya szerepét adta. Búcsúzáskor meg
is csókolta, igaz, hogy csak a homlokán…

Utolsó látogatásuk az ujpesti bőrgyárban dolgozó Kemény Bélának szólt.
Éppen munkában találták. Egy hosszú rúddal kavargatta a nagy kádat. A
gyáros, aki maga kalauzolta Szitnyayt és aki valaha maga is így
dolgozott az apja gyárában, azt mondta, hogy Kemény egyelőre jól beválik
és hogy idővel derék timárlegény lehet belőle. A fiatal úr maga
elszántan és jókedvvel haladt az úton, amelyet Szitnyay kijelölt neki.
Az erős fizikai munka megkeményítette már a testét és a lelkét, amelyet
kikezdett a hosszúévi semmittevés. Kezdett már letenni gavalléros
önérzetéről is, amelynek nem igen tudta volna hasznát venni a gyárban,
de szert tett az önérzetnek egy új és becses nemére: az erejében bízó és
az élettel elszántan farkasszemet néző férfi önérzetére.

Amikor György búcsúzóra kezet fogott jövendő vejével, így szólt hozzá:

– Gyönge ember, aki csak azért él, hogy dolgozzék, de még gyöngébb, aki
elpusztul, mert nem tud dolgozni. Az az igazi férfi, aki mindenre képes
a maga idejében. Az idő most azt kivánja tőlünk, hogy dolgozzunk. Egy
esztendő múlva a magunk gyárában leszünk. Abba se hagyjuk a munkát, amíg
utódainknak vissza nem szereztük a régi Szitnyay- és Kemény-uradalmakat
az utolsó szántóföldig. Mi leszünk az új honszerzők, akik nem vérrel,
hanem verejtékkel szerzünk magunknak hazát.

Fiumén át vitte a leányát, hogy megmutassa neki a jóniai tengert,
Hellászt és az Archipelágust. Ha visszatérnek az ősszel, majd megnézik
együtt Konstantinápolyt is.

A vonaton, amely a tenger felé röpítette őket, érdekes találkozása volt
Györgynek. Az ebédlőkocsiba ment, hogy valami frissítő italt vigyen az
asszonyainak, midőn a szeme megakadt egy különös páron. Az asszonyban
tüstént megismerte Vivó Editet, az aranykígyót. Egy nagyon fiatal és
fölötte ellenszenves arcu legényke társaságában ebédelt. Edit termete ma
is pompás volt még, a haja aranykoronaként tündöklött a fején, a szeme
pedig erős fényben tüzelt; arcán azonban sötét horpadások vonultak
végig, mintha a szenvedély tüze perzselte volna meg vonásait. Olyan
volt, mint egy márványszobor, amelyet kikezdett az időjárás. Ha szépnek
nem is volt már nevezhető, azért fölötte érdekes és elegáns asszony
volt.

Szitnyay összes régi barátai közül egyébként ő volt az egyetlen, aki
tüstént fölismerte. Egy percig farkasszemet nézett vele, aztán fölkelt
és halkan mondta:

– Szitnyay György?

– Az vagyok, kedves Edit!

Kezet fogtak és figyelmesen méregették egymást.

– Hallottam, hogy visszajött Magyarországba, – mondta az aranykígyó. –
Azt is hallottam, hogy visszaszerezte a vagyonát. Mindent tudunk már!
Hej, hogy irigylem magát, barátom! Nem a vagyonáért, hanem a
küzdelemért, amelyet érte folytatott… Ez valami, amiért érdemes volt
élnie!

A fiatalember, Edit utitársa, most hozzájuk lépett és fontoskodó hangon
mondta:

– Kérem, Edit, mutasson be ennek az úrnak.

A művésznő azonban kurtán hátat fordított neki.

– Hagyjon békében! – mondta gorombán.

Az útitárs meghökkent és sértődött arccal vonult vissza, György pedig
mosolyogva tudakozódott Edit hogyléte után.

Az aranykígyó arca ekkor csodálatosan elváltozott. Szinte megdermedt
rajta a halálos szomorúság kifejezése. És váratlanul megint erőt vett
rajta az a bizonyos őszinteségi görcs, amelyet György hajdan gyakran
figyelt meg rajta. Ilyenkor a különös asszony keserü gyönyörüségét
találta abban, hogy véres igazságokkal lealázza és elgyötörje önmagát.

– Nézzen rám barátom és tudni fog mindent. Vénülök, barátom, vénülök!
Sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem. Én csak egy értékes dolgot
találtam az életben: az ifjúságot. Az ifjúságom oda, vele elveszett
mindenem.

– És a művészete? – kérdezte György.

– Az semmi! Ne is beszéljünk róla! Valaha én is bolondítottam magamat
mindenféle üres jelszavakkal. De hamarosan megundorodtam tőlük. Én
sohasem voltam művésznő. Az úgynevezett művészet nekem csak ürügy volt
arra, hogy ragyogtassam az ifjúságomat. A szent tüzem elhamvadt, minek
nekem most már az üres oltár? Olykor úgy érzem magam, mintha egy gonosz
misztifikáció áldozata volnék…

Vigasztalhatatlan szomorúság csengett ki minden szavából. Ha
elkomolyodott, a redők mélyebbek és merevebbek lettek arcán, ilyenkor
tíz esztendővel öregebbnek látszott.

– Mondok magának valamit, barátom, – folytatta később halkabban. – A
hozzám hasonló asszony addig él csak, amíg fiatal. Én holttest vagyok
már. Ha a tükörbe nézek, nevetségesnek és förtelmesnek találom magamat.
Nem tudok azonban megnyugodni, folyton keresem elmult ifjuságomat, mint
a hazajáró lélek. Olykor látszólagos életre galvanizálnak. Elhitetik
velem, hogy még szép vagyok. Emberek, akiket becsülök, nem vállalkoznak
már erre. Megelégszem tehát olyanokkal, akiket megvetek. Most is éppen
úton vagyok a fiatalság felé. Mily szánalmas ostobaság! Az ön
megjelenése elég volt arra, hogy megint kiábránduljak magamból. Ezt a
rüpőköt, aki velem utazik, Fiuméban el fogom kergetni…

Szitnyay kezet nyújtott az aranykígyónak.

– Isten áldja meg, Edit!

– Hogyan, már el akar hagyni? – kérdezte szinte ijedten az asszony.

– A leányom vár a szomszéd kocsiban.

– Leánya van? Igaz, hallottam róla! Meg akar vele ismertetni? Szeretném
látni, hogy hasonlít-e önre…

Az arca most csupa gyöngédség, meghatottság és anyai jóindulat volt.
György azonban egy kelletlen pillantást vetett Edit útitársa felé és az
asszony rögtön megértette. Az arca lángvörös lett.

– Igaza van, – mondta, – hagyjuk ezt… De emlékszik arra, amit egyszer
Abbáziában mondtam? Nagyon régen történt, de azért jól emlékszem rá, bár
sok fontosabb dolgot elfelejtettem azóta… Azt mondtam: önből egyszer még
férfi lesz, de akkor nem fog velem és a hozzám hasonlókkal egy asztalnál
ülni… Örülök, hogy ez bekövetkezett!

Kis gondolkodás után még azt mondta:

– Úgy látszik, az én életem mégis áldozatává lett valami félreértésnek.
Mindig kerestem benne valami becsesebb és maradandóbb elemet, de sohasem
tudtam megtalálni. Pedig hogyan kerestem! Nem tudom, magam vagyok-e oka,
hogy nem találtam, vagy mások…

Mielőtt György még válaszolhatott volna, az aranykígyó megszorította a
kezét és a sarokban ülő gavallérjára ügyet sem vetve, elhagyta az
ebédlőkocsit.

*

Hajnalodott.

A vonat fönnjárt már a Karszt legtetején. A gép szinte fájdalmasan
zakatolt, amint erőlködve vonszolta maga után óriás terhét. A homályos
fülkékben a hosszú úttól elbágyadt, fakó embercsoportok heverésztek és
apatikusan vitették magukat a szédítő mélység fölött.

György halkan bekopogtatott a fülke ajtaján, ahol asszonyai az éjszakát
töltötték. Azok már felöltöztek odabenn.

– Margit, a tenger!

A leány kilépett a folyosóra. Álmos volt és egy kissé szomorú, mivel nem
tudott egész éjjel Kemény Béláról álmodni, pedig ez föltett szándéka
volt. Most látta meg életében először a nagy vizet. A Quarnero napfényes
tükrén parányi vitorlás hajók vonultak. Veglia és Cherso távoli hegyei
gyöngyszínü párában fürödtek. A nagyszerü és bájos látvány olyan
megragadó hatással volt reá, hogy összekulcsolta a két kezét, mintha
imádkozni akarna, közbe könnyek közt mosolyogva tekintett édesapjára.
Szitnyay megszorította a leánya kezét és maga is oly derült
megnyugvással nézett le a tündöklő mélységbe, mintha a természet egy
nagy és boldogító titkát tárta volna föl előtte.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HONSZERZŐ ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.