A Gyurkovics-lányok

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of A Gyurkovics-lányok
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A Gyurkovics-lányok

Author: Ferenc Herczeg

Release date: January 10, 2025 [eBook #75079]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1910

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A GYURKOVICS-LÁNYOK ***


HERCZEG FERENC MUNKÁI

A GYURKOVICS-LÁNYOK

HERCZEG FERENC MUNKÁI

A Gyurkovics-lányok

BUDAPEST, 1910

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

A Gyurkovics-lányok

BUDAPEST, 1910

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Huszonhatodik ezer_

Minden jogot fenntartunk.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

A tavasszal le kellett mennem a Szerémségbe, hogy keresztvízre tartsak
egy hathónapos kis pogányt. Az ősszel toppant a világba, de én már nyolc
esztendővel előbb, jogászkoromban, megigértem az apjának, hogy komája
leszek.

Elfoglaltságom és a fővárosi ember tunyasága tartott vissza attól, hogy
idejében ura legyek a szavamnak és mivel csökönyös cimborám megkötötte
magát, hogy én leszek a keresztapa vagy senki más: féléven át egyre
jöttek a Száva mellől a hivogató, a sürgető, a fenyegető levelek.

Jöttek a tudósítások a gyerekről. Már kapkod kövér kezével a
Stüssi-vadász után. Már kanálból issza az ürmöst, már kerekre nyitja a
szemét és csettent a nyelvével, ha hallja az édesanyja nótáját. És még
nincs megkeresztelve.

A pópa fenyegetődzik, az édesanyja búsul, a dadája pedig restel vele az
utcára menni, mert egyre kérdik tőle, gonosz szomszédok kérdik: Hogy
hívják ezt a nagy fiút?

Egy nap táviratot kaptam az asszonytól. Az anyai szív kétségbeesett
jajkiáltása volt: „A gyerek ma megszólalt. Azt mondta: Az ördög vigye el
az én keresztapámat! – Olga.“

Már ennek nem tudtam ellentállni. Útra keltem, egy szőrös hintalóval,
egy nikkeltengelyü gyerekkocsival a podgyászom közt, a pópának szánt
körmöciekkel a zsebemben.

Fél éjszakán át aludtam a vasúti kocsiban és mikor reggel fölébredtem,
Bács-Bodrog határában találtam magamat.

Verőfényes, édes tavaszi reggel volt; a vonat pipacsos rétek és kénsárga
repcetáblák közt nyargalt; a csatornák fölött ujjongó fecskék
kergetőztek; a tejszínü, ragyogó szemhatáron rucarajok húzódtak a fiatal
füzesek felé, mint megannyi szúnyograj.

Egy-egy tanya maradt el mellettünk, egy-egy község. Az apró házak
félénken lapultak meg a templom körül, mintha megszeppentek volna a
gyorsvonat dübörgésétől. Közbe úri házak mohlepte tetővel, a kerti
bokrok közül kirikító verandával.

Valami kimondhatatlan nevü, rongyos kis állomáson kackiás bunyevác
menyecskék és subás parasztok tolongtak a kerítés körül.

A kerítésen túl négyesfogat állott, a homokfutóról három nyalka
uriasszony szökött le, gavallérja kezére támaszkodva. Szép,
hosszúnövésü, egészséges és nagyon eleven asszony volt mind a három,
kettő barnahaju, a harmadik aranyszőke.

Az egész világot fitymálva, hosszu, mágnásos léptekkel jöttek a
perronra. Pedig az egész világ csak őket nézte és reájuk mosolygott. Az
utasok, a parasztok, az asszonyok, a zsandárok, meg én is. A kormos arcu
fűtő ott elől nekidőlt a lokomotiv mellgátjának és kinyujtott nyakkal
bámulta őket. A kalauzok szolgálatkészen csapkodták az elsőosztályu
kocsik ajtaját, a vasuti főnök pedig maga hozta utánuk a monogrammos
bőröndöket, hogy le ne késsenek a vonatról.

Ők maguk mindezt természetesnek találhatták, mert egy csepp utazó lázt
sem mutattak, semmivel sem törődtek, hanem nyugodtan nézegették,
cserélgették a virágokat, amelyeket a kezükben hoztak, meg a
napernyőjükben. A gavallérjuk ezalatt gyöngéden gondozta hosszúszőrü
setterkutyáját.

A harang megszólalt, a vonat elindult. Az utolsó pillanatban egy
hozzáértő kéz kinyitotta a kocsim ajtaját, elsőnek egy kutya szökött be
hozzám, aztán a kutya gazdája, a három szép asszony gavallérja.

– Itt tán lesz hely…

Egy percig farkasszemet néztünk, aztán mindketten elkiáltottuk magunkat.

– Horkay Feri!

– Ni! Te vagy?

Kezet fogtunk.

Gyerekkori kedves cimborám volt Horkay, akivel együtt jártuk a
gimnáziumot és akinek Kajetán páter ismételten megjósolta, hogy velem
egy akasztófán fogja végezni pályafutását.

Emlékszem: szikrázó szemü, rettenetesen vásott fickó volt, az osztály
humoristája. Ügyes, mint egy cirkuszbohóc és erős, mint egy
párduckölyök. Balkezes volt és félelmetes biztossággal kezelte a
parittyát. A kofák, a városi pandurok, a mesterinasok, meg a diákság
egyéb esküdt ellenségei úgy féltek a maliciózus ötleteitől, mint a
harmadnapos hidegleléstől; mi fiúk pedig imádtuk és vezérünknek ismertük
el. Az egész városban különben az volt a neve: bácskai bicskás.

Mikor legelőször lépett be az osztályunkba, elbizakodottságával és
betyáros elegánciájával rögtön meghódított bennünket. A homályos termen
kacagó napsugár villant végig, irkáinkat és könyveinket meglebbentette a
szabadság szele. Ő, aki minden tekintéllyel szemben a testet öltött
renitencia volt, tekintély lett köztünk.

Egyszer aztán kicsapták az osztályból, mint már előbb kicsapták vagy
féltucat intézetből, az édesapja pedig elvitte a fővárosba, valamelyik
pedagógiai fegyintézetbe. Azóta sem láttam. Olyanformán képzeltem el
mindig, hogy Horkayt valaha mint gavallér rablóvezért fogom
viszontlátni, mint divatos Rinaldinit, – és most angolos szabásu
vadászruhában láttam, amint három szép asszonyt emelt ki a négyes
fogatából…

Horkay Feri!

Most is a régi volt.

A jókedvü elbizakodottság, a malicia ott mosolygott a bajusza alatt, a
kötekedő kedv ott csillogott a szemében.

Úgy sejtettem, hogy parittya helyett most alkalmasint a vadászpuskát
kezeli félelmetes biztossággal, a kofák és a mesterinasok helyett pedig
talán a férjeknek kellemetlenkedik.

– Bács-Tamásra megyek, – magyarázta Horkay, – kétórányira ide… A kis
Gyurkovics Mici lakodalmát üljük és én leszek a vőfélye… A három szép
asszony, akit magammal viszek, a menyasszony nénje…

– Rokonaid?

– Unokatestvérek vagyunk vagy micsodák… Most magukra hagytam őket, mert
álmosak… Nem aludhattak az éjszaka a nagy lármánktól, azelőtt való
éjszaka meg táncoltak…

– Több is van még ebből a csinos fajtából?

– Heten vannak Gyurkovics-lányok, heten, mint a gonoszok. Öt már főkötő
alatt van, most megy férjhez a hetedik.

– És a hatodik kolostorba készül?

Horkay vállat vont.

– Isten tudja, mi lesz vele.

– Csunya?

– Ellenkezőleg! Hozzáértők mondják, hogy a legcsinosabb a hét közt… Erre
különben nem adok semmit, mert ezekkel a lányokkal úgy van az ember,
hogy amelyikre éppen ránéz, azt látja legszebbnek…

A Gyurkovics-lányokról beszélgettünk, aztán más egyébről, aztán megint
csak a Gyurkovics-lányokról. Érdekelt minden szó, amit Horkay róluk
mondott, mert ez a nevezetes familia sűrűn szerepelt Budapesten is.
Mindenki ismeri őket látásból, mindenki látta már őket az utcán, a
jégen, a báli termekben…

A tamási Gyurkovicsok minden évben egyszer, úgy farsang tájékán, zsebre
tették a dohánytermés árát, aztán fölmentek mulatni Budapestre, a
képviselő Gyurkovicshoz. És amint a talpuk alatt érezték a budapesti
aszfaltot, az arcukon meg a sok idegen ember kiváncsi pillantását, nem
lehetett velök tovább bírni. Délben a Koronaherceg-utcán, ebéd után a
jégen keltettek jókora feltünést, este sorra járták a színházakat és
bálokat, hajnalig be sem tudtak telni a nótázással, pezsgőzéssel. A
merre pedig jártak, pincérre, cigányra és kocsisra csak úgy hullott az
osztrák-magyar értékü áldás.

Akkora nagy familia voltak, amilyen csak a régi patriárkák idejében volt
divatos. Az ebédlőkben mindig egész banketasztalt ültek körül, egész
csomó fiatal úr – mindannyinak izmos termetén és napbarnította arcán
meglátszott a sok havi kénytelen szolidság és a déli levegő hatása, –
volt köztük képviselő, gazda, katona és szolgabíró. A Gyurkovics-fiúk
nevezetesek voltak arról is, hogy mindenfelé udvarolgattak, de egyikük
sem házasodott meg. Gyurkovics-lánynak ellenben nem udvarolt pártiképes
emberfia úgy, hogy feleségül el nem vette volna.

Majd minden évben hoztak magukkal eladó leányt, akinek odafönn,
Budapesten, férjet találtak. És amint az egyik főkötő alá került, a
másik már türelmetlenül várta, hogy ráadják a hosszu szoknyát.

Szép, hosszu és nagyon kacér lányok voltak, akik hét újrát végig tudtak
táncolni és virradásig ott tudtak ülni az ebédlőasztalnál, anélkül, hogy
arcukon az unottság legkisebb jele látszott volna. Hajnalban, miután egy
gyors pillantással engedelmet kértek a képviselő-bátyjuktól, rendesen
cigarettára gyujtottak. Ha pedig egyik asztalszomszédjuk, a pezsgő és a
meztelen leánykarok hatása alatt olvadozni kezdett, azt mondták neki:
beszéljen az édesmamával.

Ily módon a leányok sorra férjet találtak, és mondják, hogy mindannyiból
jó feleség lett.

Mikor a kelengyéjük ki volt állítva a váci-utcai kirakatokban, az
emberek a címeres[1] asztalkendők és csipkepongyolák láttára találgatni
kezdték, hogy vajjon mennyire rúghat egy-egy leánynak a hozománya. A
beavatottak csak mosolyogtak, mert tudták, hogy a pongyolákon kívül még
csak egy plüs-szalonra telik, az apanage pedig abból a húsz üveg
baracklekvárból áll, amit ő nagysága ősszel a menyecske-leányainak
küldeni szokott.

Két óra hosszat, míg csak a vonat Tamásra nem ért, folyton a
Gyurkovics-lányokról beszélgettünk. Azaz, hogy Horkay beszélt csak, én
két füllel hallgattam. Jól ismerte embereit és szelid malicia hangján
szellőztette viselt dolgaikat, mint a fiatal apa, ha leánygyermekei
csinyjeivel kérkedik. Közbe meg hangot adott benne a társszerző hiúsága,
aki részt követel magának egyik-másik csattanósabb léhaság szellemi
tulajdonjogából.

Mikor a vonat keresztülrobogott a tamási hídon, már be voltam avatva hat
Gyurkovics-lánynak a történetébe. Ezek a történetek tulajdonképpen nem
is voltak történetek, mert egy-egy kisasszonynak az első báljával
kezdődtek és az eljegyzésével végződtek. Első báljok előtt a leányok a
gyermekszoba homályában folytattak talányos exisztenciát, a lakodalmuk
után pedig – nos, akkor megint a gyermekszoba homályába tűntek el.

Be voltam avatva Sári, Ella, Katinka, Terka és Liza asszonyok
történetébe és ismertem Gyurkovics Mici, a mostani menyasszony
mátkaságának előzményeit is.

A hatodik leányról nem tudhattam meg semmit. Klárikával még nem is
történt semmi. Bálozott, kikosarazott egypár jóravaló embert és pártában
maradt. Miért? Senki nem tudja, ő maga talán legkevésbbé.

– Szerelmes valakibe? – találgattam.

Horkay elcsodálkozva nézett rám, mintha nem értené meg ezt a két szót.

A pályaudvaron hangos társaság várta a vőfélyt. Egypár jókedvü asszony
és leány, egész raj matróz-sipkás gyerek, egypár gavallér és két-három
zöldlibériás hajdu a háttérben.

A kerekek dübörgésébe és a gép sistergésébe cigányzene cincogása
vegyült; az országút felől, hol néhány négyesfogat várakozott,
lónyerítés és toporzékolás hallatszott.

Egy huszárezredes türelmetlenül kutatta végig a kocsikat. Mikor a szép
asszonyok ablaka alá ért, egy marék rózsát szórtak az arcába.

– Itt vagyok!

Horkay kezet fogott velem, aztán a kutyájának szólt és kilépett a
perronra. Utána hajoltam és láttam a zöld vadászkalapját, amint eltűnik
a tarka, asszonyi napernyők közt, amelyeknek tulajdonosnőire olyan
szeretetreméltó csípősségeket tudott mondani.

A gyorsvonat tovább sietett s én a töltést szegélyező sűrű akácos faltól
már nem láttam semmit.

Ráértem gondolkozni és miközben a sárga repcetáblák és a zöld vetések
szédítő sebességgel perdültek el mellettem és a nyitott kocsiablakon
arcomba csapott a bársonyos, tavaszi levegő: a Gyurkovics-lányok és
megint csak a Gyurkovics-lányok jártak az eszembe.

Mikor pedig messziről megláttam a péterváradi citadellát, amely merészen
fúródik a déli égboltozat azurjába, már megcsináltam magamnak valamennyi
leány történetét.

Ime elmondom ezeket az együgyü történeteket, amelyek még a pointjükkel
sem hatnak, mert hiszen előre megmondtam, hogy lakodalommal végződik
mindannyi.




I  Sárika

A keresztény időszámításunk nem tudom hányadik évében történt, de már az
atléta-bálok korszakában, hogy a Vigadóban Gyurkovics Sárikának
bemutattak egy fiatal urat. Önök kétségkívül azt gondolják magukban,
hogy az ilyen bemutatás nagyon hétköznapi esemény? Ha türelmesen
végighallgatnak, be fogják ismerni, hogy ezzel egy nagy horderejü akció
vette kezdetét. A zene ekkor éppen a Treff dame-keringőt játszotta.

Az erősen befűzött és nagyon jókedvü leány, egy feltünően jól konzervált
mama társaságában, ott ült a lady udvara tájékán. Ha nem volnék
lelkiismeretes író, azt is mondhatnám: Gyurkovicsék ott ültek a lady
udvarában. Ha maliciózus volnék, azt mondanám: ott ültek az udvaron
kívül. De én a történeti igazság ellen nem akarok véteni, Gyurkovicsék
társadalmi ambiciói ellen sem, azért azt mondom: a lady udvara tájékán
ültek.

Horkay Feri, a báli bizottság ellenőre, egy fiatal úrral a karján, utat
tört magának egy frakkos sorfal közt és azt mondá rokonának:

– Sárika! Bemutatom magának a legjobb barátomat, – izé urat…

Elfelejtette a legjobb barátja nevét! Már csak annyira emlékezett, hogy
valami Zoltánnak hívják. A bemutatott meghajolt, azzal a bizonyos
szögletes gráciával, amely a gentry-fiatalság szabadkőműves jele és azt
mondta:

– Hidvéghy Zoltán vagyok.

Azzal reátette a tenyerét a halcsontos és acélpántos remekműre, amelybe
a szegény Sárika fiatal termetét préselték és körülkeringőzött a termen.
Jól táncoltak mind a ketten. Mikor a terem felső végére értek és a nagy
tolongásban karonfogva kellett tovább haladniok, Hidvéghy elkérte
hölgyétől a második négyest is. Sárika kérdő pillantást vetett Horkayra,
aki éppen a szomszédságukban udvarolgatott valami szép asszonynak, –
Horkay azonban óvatosan vállat vont. Azt akarta ezzel mondani: –
Táncoljon vele, de a saját felelősségére.

– Nem bánom, – mondotta Sárika.

– És rám fog ismerni, ha eljövök a négyesemért? – kérdezte Hidvéghy.

Gyurkovics Sári levett a válláról egy fehér szegfüvirágot és ártatlan
arccal odaadta Hidvéghynek. – Erről meg fogom ismerni.

Nem is tehetett egyebet, mert a táncrendjét rábizta az édesanyjára.

Itt közbe kell szúrnom valamit. Horkay Feri, mint említettem, rokona
volt Gyurkovicséknak, ha nem is nagyon közeli rokona, – gimnázista kora
óta pedig állandóan szerelmes volt a sokfejü család egyik nőtagjába.
Mérsékelten volt csak szerelmes, amennyire minden ember bele szokott
szeretni a csinos unokahugaiba. Gyurkovicsék megtűrték a házukban, mert
sokféle hasznát látták a gazdaságban. A leányok tőle tanulták meg a
rezgős csárdást, ő adott nekik korcsolya-órákat, rajta köszörülték ki
kacérságuk összes fegyvereit. A fiatal urakat is Horkay mutatta be nekik
és, ha éppen szükség lett volna reá, talán meg is verekedett volna
értük.

Szóval: a hors concours-cousin kötelességeit teljesítette és annak
jogait élvezte. A jogai sorába tartozott, hogy további kötelezettség
nélkül udvarolhatott a leányoknak és hogy karácsonyra monogrammos
szivartárcát kapott tőlük.

De térjünk vissza Sárikához, aki Hidvéghy karján már fölállott a
négyeshez, természetesen az édesanyjától legtávolabbra eső sarkában a
teremnek.

– Hová való maga? – kérdezte Sárika.

– Sárosmegyei vagyok, – mondta Hidvéghy.

Horkay, aki szemben állott velük, kissé elmosolyodott. A bácskai emberek
néha mosolyognak a sárosiakon, ami nem zárja ki, hogy a sárosiak is ne
mosolyogjanak a bácskaiakon.

– Itt töltik az egész telet? – kérdezte Hidvéghy.

A leány e föltevés ellen nagyon tiltakozott.

– Isten ments! Az unalmas volna. Még két hétig maradunk, aztán délnek
megyünk.

– Délnek! Olaszországba? – kérdezte a fiatal úr.

Horkay, aki a négyest rendezte, elvágtatott, mint a förgeteg és így
Sárika nagyobb veszedelem nélkül ráhagyta, hogy igenis, alkalmasint
Itáliába mennek.

– De a nyarat a Bácskában töltik?

– Egy részét a kastélyunkban, egy részét fürdőkben.

Hidvéghy, a kastély szó hallatára, megigazította a fehér nyakravalóját
és egyszerre nagyon előkelő arcot csinált. Még szeretett volna valamit
kérdezni, de erre nem volt szükség, a leány magától is beszélt.

– Nem is olyan unalmas a vidék, mint a városi emberek gondolják… Az
ember reggel a parkban sétál, – jó nagy parkunk van, azt hiszem,
kétszázholdas… Alkonyatkor lovagolunk, vagy kocsikázunk… Én jobb
szeretek kocsikázni és ilyenkor magam hajtom a négy kis ponny-lovamat…
Vendégek is sűrűn járnak hozzánk… A Szibarics bárók közeli rokonaink,
aztán a Szilvásy grófok… Ismeri a Szilvásy grófokat?

Hidvéghy azt mondta:

– Ha nem csalódom, már találkoztam velük… Nagybátyámnál, a miniszternél,
találkozhattam velük…

A miniszter szó hallatára Sárika tisztelettel nézett végig a táncosán.
Most már olyan bizalmasan csevegtek, mintha gyermekkori jóbarátok lettek
volna. Bizalmasan, mondom, de mégis bizonyos előkelő tartózkodás
hangján. Hidvéghy mintha rácsolt volna is egy kicsit…

– Ha elhagyjuk Budapestet, útba ejtjük majd Kalocsát, – mondta a leány.
– Meglátogatjuk bácsikánkat, az érseket… Micsoda édes öreg úr! Engem
szeret legjobban a családban, és mindig kötekedik velem… Néha azt
mondja: Sárika, majd szerzek neked férjet!

– Azt hiszem, a férj az ő eminenciája hozzájárulása nélkül is meglesz, –
vélekedett Hidvéghy.

– Én is azt hiszem, – hagyta helyben Sárika.

Egy kicsit elgondolkozott ez érdekes témán, majd azt kérdezte
táncosától:

– Maga sárosmegyei?

– Hidvégh községben születtem, Sárosmegyében… Van is ott egypár barázda
szántásom, – mindössze kétezer hold, – de nem szeretek ott lenni, mert a
kastélyom szörnyen unalmas és mogorva… Képzeljen el egy ötszázéves
rablóvárat, fekete tornyokkal, ötven szobával, mindegyik szoba akkora,
mint egy templom…

– De az nagyon érdekes, – vélekedett Sárika. – Nálunk ilyesmi nincsen;
az egész Bácska sincs talán még ötszáz éves.

– Az ember úgy érzi magát az ilyen régi várkastélyban, mint a tömlöcben.

– És most egész éven át Budapesten él? – kiváncsiskodott tovább a leány.

– Itt élek, mert más okból is itt kell élnem. Nekem ugyanis becsületes
mesterségem is van ám… Ugy-e, azt nem nézte volna ki belőlem? Én egy
családi előítélet áldozata vagyok… A mi familiánkban már ötszáz év óta
mindig voltak bírák… Országbírák, táblabírák, királybírák… Azóta
szokássá vált, hogy a család egyik tagja erre a pályára megy… Most én
vagyok az áldozat és bírói pályára kellett lépnem.

– Érdekes! És mennyire vitte már?

– Képzelje csak: törvényszéki jegyző vagyok! Én – törvényszéki jegyző! A
szemébe nevettem a miniszternek, amikor kinevezett, ő is nevetett és azt
mondta: Mit akarsz? Csak nem akarod mindjárt tanácselnökségen kezdeni!

A négyes véget ért és a miniszter öccse a helyére vezette az érsek
hugát. Sári később azt mondta Horkay Ferinek:

– Az összes atléták közt Hidvéghy ér legtöbbet. Úriember és nem
arrogáns.

Hidvéghy meg azt mondta a barátjának:

– Az idei leányok közt csak a Gyurkovics Sári ér valamit. Csinos és nem
képzelődő!

Horkay pedig azt mondta magában:

– Ezek ketten nagyon összeillenének…

Egy hétköznapi este Gyurkovicsék a Hungáriában vacsoráltak. (Hétköznap
alatt értettek minden napot, amelyen nem volt sem bál, sem piknik.) A
cigány, aki a kiszolgáló pincérekkel együtt Sárika titkos imádói sorába
tartozott, éppen valami bácskai nótát húzott, amikor az asztalok közt
megjelent Hidvéghy nyúlánk termete. Csipőbe szabott, pompás téli kabátot
viselt és nagyon fesztelenül mustrálta a vacsorázó hölgyeket. Aztán
egyszerre meglátta Sárikát. A leány pillantásában lehetett valami, amit
Hidvéghy úgy értelmezett, hogy tessék helyet foglalni! – mert
letelepedett az asztalhoz. Volt az asztalnál még egypár fiatalember,
akikre eleintén féltékeny volt, de akikről később kitudódott, hogy
mindannyian Gyurkovics-fiúk. Egy képviselő, egy huszártiszt, egy
szolgabíró, meg egy foglalkozásnélküli Gyurkovics. Mindannyian erősen
ittak, ivás közben nem mulasztották el poharaikat összekoccintani, és
mikor a szórakozott képviselő egy ízben mégis elmulasztotta, a többi
három szemrehányóan nézett rá és szomorúan mondta:

– Úgy iszik, mint a csonaplai tamburás!

(Hogy miért viseltettek a Gyurkovics-urak olyan nagy megvetéssel a
csonaplai tamburás iránt, azt minden utánjárásom dacára sem sikerült
megtudnom.)

Minek szaporítsam a szót? Hidvéghy és Sárika másnap a jégen is
találkoztak, aztán egypár bálon, aztán mindennap.

Gyurkovicsné faggatni kezdte Horkayt.

– Mi ez a Hidvéghy tulajdonképpen?

– Semmit se tudok róla… Annyit tudok csak, hogy följár a
gentry-kaszinóba és hogy törvényszéki jegyző.

– Hiszen ennyi is elég! Milyen hivatalnok különben?

– Azt mondják, pontos és tisztakezü, csak szeret füllenteni.

– Én istenem, nagyobb bajuk ne legyen vele!

Egyszer megint a jégről jöttek. A gázlámpák már égtek és a fiatalok,
korcsolyáikkal csörömpölve, előre siettek, Horkay Feri a mamával követte
őket.

– Holnapután haza utazunk, – mondta Sárika.

Szomorúan mosolyogva tette hozzá:

– Nem szivesen megyek ám!

A Sárika szomorúsága olyan hatással volt Hidvéghyre, hogy a fogadó
lépcsőjén azt mondta neki: Sárika!

Sárika, – ebben semmi sincs; de ha valaki olyan szenvedélyesen, olyan
fájdalmasan mondja, mint Hidvéghy mondta, akkor az, akinek e megszólítás
szól, elpirul a prémes gallérjáig és szívdobogást kap. Mikor a folyosón
egyedül találták magukat, a leány már megint visszanyerte a bátorságát
és halkan kérdezte:

– Maga olyan különös ma! Akar nekem valamit mondani?

Nem akart ő mondani semmit, csak szó nélkül meg akarta csókolni az
arcát. Az arcát akarta megcsókolni, de a megszeppent Sárika még jókor
félrekapta a fejét, és így a csók – hála istennek! – csak a fülét érte.

Másnap Sárika, mivel sejthette, hogy a barátja a tegnapihoz hasonló
merényleten töri a fejét, nem engedte Hidvéghyt nagyon közel magához.
Búcsúzáskor mégis kezet nyujtott neki és lángvörös arccal, nedves
szemmel, de édes mosollyal kérte:

– Zoltán! Ne legyen olyan szemtelen!

– De mikor annyira szeretem! – fakadt ki a törvényszéki jegyző.

Sárika másnap elsírta bánatát Horkaynak. A csókról nem tett említést, –
minek is? – csak annyit mondott:

– Ha szeret, akkor ne szemtelenkedjék, hanem beszéljen az édes mamával,
– mert én azt hiszem, hogy én is szeretem…

Horkay azt mondta:

– A fiatal urat bátorítani kell.

A sárosmegyei urakat rendesen nem kell bátorítani.

Horkay Feri bátorításának az lett az eredménye, hogy Gyurkovicsné ő
nagysága a következő táviratot intézte haza Bács-Tamásra:

„Egy hétig maradunk még. Sárikának váratlan szerencséje akadt. Hidvéghy
Zoltán kitünő családból való, kétezerholdas, adósságmentes birtokos,
romantikus várkastéllyal és miniszteri nagybácsival. Levélben többet.“

Hidvéghy Zoltán ugyanekkor a következő táviratot küldte haza
édesanyjának, a sárosi kamerális ispán özvegyének:

„Eljegyeztem magamat Gyurkovics Sárikával, a dúsgazdag bácskai
nagybirtokos leányával, a hercegprimás unokahugával és kizárólagos
örökösével. Többet levélben.“

(A hercegprimás ő főmagassága alkalmasint csak Hidvéghy szórakozottsága
folytán foglalta le a Gyurkovics-rokonságban azt a helyet, amely jogosan
a kalocsai érsek ő eminenciáját illette.)

Gyurkovicsék tehát még egy hétig Budapesten maradtak. Hidvéghy azalatt
folyton a menyasszonya mellett ült a fogadó szobájában és míg a fiatal
Gyurkovics-urak olykép alkudtak meg testvéri kötelességeikkel, hogy a
szerelmes mátkapárra alkalmazható, nagyobbrészt még a kőkorszakból
fennmaradt, összes elmés csípősségeket újra fölelevenítették: addig
Gyurkovicsné rendíthetetlen kitartással teljesítette a gárda tisztét. A
szigoru anyai ellenőrzés ellenére is megesett akárhányszor, hogy a
fiatalok asztalánál ravasz célzatossággal kínálgatták egymásnak a tálat,
csakhogy megérinthessék egymás kezét, az ivópoharukat pedig jobb ügyre
méltó következetességgel elcserélték, hogy megint visszacserélhessék.

Hidvéghyt, Horkay barátja állítása szerint, egészen ostobává tette a
szerelem. Sárikát pedig szentimentálissá. A leány azelőtt néha keményen
összeperelt egyik bátyjával, – most ha egy-egy erős szót mondtak neki,
mindjárt a szemébe szökött a könny. Csudálatosan szelid lett és
ábrándos. Aztán ideges nyugtalanság vett rajta erőt, majd állhatatos
szomorúság. Mintha nem is szerelmes boldogság várakoznék reá a jövőben,
hanem valami nagy, rettenetes szerencsétlenség. És Hidvéghy is
napról-napra sötétebb kedvü lett.

Horkay már szinte sajnálni kezdte őket, de hiába próbálta vallatni.
Hanem egymásnak mégis kivallották a bajukat. Akkor történt, amikor
Gyurkovicsnét egy délután elnyomta az álom a fogadói szobában és ők
ketten az ablakfülkében meglapulva kedvük szerint suttoghattak.

– Hol szeretne lakni mint asszony? – kérdezte a vőlegény elgondolkozva.

– Óh, nekem mindegy, – mondta Sárika gyorsan. – A hol maga lesz, ott jó
lesz nekem is.

– A nyáron egypár hétre talán lemehetnénk a mamájához.

– Persze, hogy lemehetünk. A mama majd szorít helyet a házban.

Azt mondta _házban_, – már nem _kastélyban_.

Tovább beszélt a házukról, félénken, szemérmetes pirulással és mégis
megkönnyebbülő lélekkel, mintha gyónást végezne. Elvett valamit a
tetejéből, leszedett egész sor ablakot, aztán összébb szorította a
falakat, míg a nagyuri kastélyból csinos vidéki ház nem lett. Később a
kertjükről kezdett beszélni. Csinos kert, futóbabos lugassal,
kuglizóval. Az a bizonyos kétszázholdas park, a miről a bálban
beszéltek, tulajdonképpen nem az övék, hanem a grófé, akinél a
nagybátyjuk uradalmi ügyész… Hanem azért eljárhatnak a parkba, amikor
nekik tetszik.

Sárika elhallgatott és várta Hidvéghy arcán a hatást.

– Hohó, – így vagyunk? – gondolta magában a vőlegény. – Akkor bátran a
levegőbe röpíthetem én is az őseim várát!

Rögtön meg is tette.

– Mégis jobb lesz, ha magukhoz megyünk a nyáron, mert minálunk alig van
hely… Az édesanyám bérházban lakik, azt a bizonyos várkastélyt már
negyven évvel ezelőtt eladta az édesanyám unokabátyja, akié volt… Most
borovicskát főz benne a zsidó…

Kimondta és megkönnyebbülten sóhajtott föl. Hej! hogy meggyűlölte már
azt a nyomorult várkastélyt, fekete tornyaival és fenyegető bástyáival!
Hetek óta úgy érezte a mellén, mint a lidércnyomást.

Sárikának egyszerre nagyon jó kedve kerekedett. Nevetett, aztán kedvet
kapott körülnyirbálni a bácskai birtokukat. Addig nyirbálta, míg már
csak egy jókora puszta maradt meg belőlük. Kilencszáz hold termőföld, de
arra is tizenhárman vannak gyerekek.

Aztán megint elkomolyodott.

– Szegény Zoltánom! A maga kis menyasszonya ugyancsak rossz párti ám!

Hidvéghy ezért majdnem megharagudott.

– Kérem, – mondta hidegen, – hozományvadásznak tart engem?

– Nem, nem, – bocsásson meg! Maga férfi és a munkájával el tudna tartani
egy nálam nagyobb étvágyu asszonyt is…

Sárika boldogan támasztotta barna fejét jegyese vállához, – azaz, hogy
támasztotta volna, ha Gyurkovicsné ő nagysága e pillanatban föl nem riad
szendergéséből és egy korholó pillantással szét nem rebbenti őket.

Így hát a két nagybácsinak, az érseknek, meg a miniszternek
elfogyasztását is más alkalomra kellett halasztaniok.

Hidvéghy Zoltánt a rákövetkező tavasszal kinevezték királyi
aljárásbírónak. Két héttel reá megtartották a Bácskában a lakodalmat. Ha
az aljárásbiró úr azt hitte, hogy a felesége nem kap hazulról semmit,
akkor nagyon tévedett. Kapott három szobára való igen szép butort,
zongorát, meg teljes konyhaberendezést. Kapott gyönyörü kelengyét, amely
állott hat tucat zsebkendőből, ugyanannyi tucat harisnyából és nem tudom
még miből. Az ősszel pedig egész láda baracklekvárt küldött neki az
anyósa.




II  Ella

A második Gyurkovics-lányt Ellának hívták, fél fejjel magasabb és jóval
kacérabb volt a nénikéjénél. Mikor az édesanyja fölhozta Budapestre, a
fiatal urak esküdöztek, hogy Ella a legcsinosabb Gyurkovics-lány, akit
életükben láttak, de ezt utóbb minden ujonnan föltünő Gyurkovics-lányról
is elmondták.

Ella különben bámulatos biztossággal mozgott az aszfalton és a
parketten, ami azt bizonyítja, hogy a nénje útmutatása nyomán alapos,
teoretikus ismeretekkel fölfegyverkezve lépett a világba. Mindjárt első
este, amikor öt órán át vacsoráltak a Hungáriában, erőpróbának
meghódította a cigánybandát, még pedig olyan alaposan, hogy a primás
ezentúl, bálban és vendéglőben egyaránt, folyton az Ella nótáit húzta.

A fiatal urakon megint erőt vett a Gyurkovics-láz és úgy látszott, hogy
Ellán áll, melyikükre nézve fog a láz végzetes krizissel járni. Ella
Gábor Endrének kedvezett leginkább és e taktikai hibájának, melyet
édesanyja utóbb még gyakran lobbantott a szemére, köszönhette, hogy a
család két hét mulva házassági ajánlat nélkül utazott vissza a hazájába.

Gábor Endre, akinek Ella szörnyen megtetszett, elég csinos és igen
rendes fiatalember volt. Sőt a Gyurkovicsok szempontjából éppen az volt
a hibája, hogy nagyon is rendes volt. Olyan fiatalember, aki a pincér
számláját ellenőrzi, aki a szupécsárdás alatt sem veszti el az eszét és
pezsgős fővel is tud gondolkozni, már magában véve gyanus jelenség.

– Azt hiszem, ez a Gábor Endre pénzt keres, – mondta Gyurkovicsné ő
nagysága. – Talán jó is volna, ha szélnek eresztenéd és nem rontanád
vele a többi dolgodat?

Ella dehogy is eresztette szélnek Gábor Endrét. Ha rajta állott volna,
más leánnyal nem is hagyta volna táncolni, szerette volna, ha az utcán,
a jégen is egyre maga mellett látja. Ha rajta állott volna,
legszivesebben zsinóron vezette volna Gábor Endrét, mint otthon az okos
ujfundlandi kutyáját, aki megfélemlítette a komorságával és akit mégis
szeretett a hűségeért.

Megesett az a hallatlan eset, hogy a második Gyurkovics-lány, talán a
szupécsárdások, talán ama pár csepp pezsgő hatása alatt, amit esténkint
megivott, ha a poharát összekoccintotta a Gábor Endre poharával,
elvesztette az eszét.

És mialatt Ella önfeledten és csillogó szemmel figyelt Gábor Endrére,
Gyurkovicsné pedig aggódva figyelt Ellára, a fiatal ember fejében
kelletlen gondolatok jártak.

– Nem lehet ebbe a familiába beleházasodni, hiszen ezek elpusztítanák
magát Rotschildot is! Mondjuk, hogy van egy milliójuk, – pedig nincs
annyi, – ők meg lehetnek vagy tizen… Az anyjuk még fiatal asszony, hát
adhat egy-egy gyereknek ötven-hatvanezer forintot… Ez annyi, mint
két-háromezer forint évi jövedelem…

Gábor a kezébe vette Ella legyezőjét.

– Nagyon csinos legyező! Szeretnék ilyesmit a hugomnak venni… Nagyon
drága?

– Egy cseppet sem! Ha akarja, rendelek egyet nyolcvan forintért…

A fiatalember az ajkába harapott.

– Nyolcvan forint, – gondolta magában, – a havi fizetésemnek a
harmadrésze!

Az egyik Gyurkovics-fiu éppen javában veszekedett a pincérrel. Monopolt
rendelt és a pincér budafoki Monopolt hozott neki.

– Hát kocsis vagyok én, hogy magyar pezsgőt igyam? – méltatlankodott a
fiatal ember.

– Nem lehet ebbe a pénzpusztító familiába beleházasodni, – konstatálta
magában Gábor Endre.

A napok teltek, a dohánytermés ára elfogyott és Gyurkovicsék
csomagoláshoz láttak. Ellát, akin a szerelmes süldőleány összes
szimptomái mutatkoztak, nagyon elbúsította a válás gondolata. Egy
vigasztalása volt még: az a búcsú-piknik, amit Gábor Endre kompániája
rendezett Gyurkovicsék tiszteletére.

Úgy látszott a pikniken, mintha Ella udvarlója sajnálná az eddig
tanusított ellentállást. Egyre a leány mellett volt, minden szavából
kiérzett a válás miatt való bánkódása, vacsoránál pedig annyira
belemelegedett az udvarlásba, hogy Ella végére sem ért a várakozásteljes
pirulásnak.

Hanem aztán történt valami, valami jelentéktelen ostobaság, ami Endrét
megint lehütötte. Úgy volt, hogy a cigányprimás kótába öntve érzelmeit,
nótát szerzett az Ella tiszteletére, amelyet _A bunyevác hercegnő
nótájá_-nak keresztelt el. A verse arról szólt, hogy valahol a
bács-tamási faluvégen fényes csillag van az égen, – ami ugyan sem
természeti tüneménynek, sem nótának nem új, de egy-egy fogékony bácskai
szivet még mindig meg tud annyira indítani, hogy akár virradásig elzokog
rajta.

Ella nem zokogott ugyan, csak fájdalmas mosollyal és behunyt szemmel
hallgatta a nótáját, aztán odafordult a képviselő-bátyjához:

– Milán, hallod, adhatnál vagy három tízest.

– Minek neked a pénz?

– A cigánynak adnám.

– Az az én dolgom.

Nem adott. Ella egy percig gondolkozott, aztán levett a karjáról egy
csinos, gyémántos aranykarikát és odadobta a cigány tányérjára. A
képviselő bosszankodott is, nevetett is, aztán kiváltotta a huga
ékszerét harminc forinttal.

Gábor Endre pedig begombolta a frakkját.

– Kötni való bolond volnék, ha ebbe a familiába beleházasodnám, –
dünnyögte magában.

Azzal otthagyta a megszeppent Ellát és élet-halálra udvarolni kezdett
egy asszonynak, akinek a nevét elfelejtettem.

Gyurkovicsék másnap hazautaztak. Ella édesanyja azt a lesújtó
tapasztalást vitte magával, hogy a második leánya, a bunyevác hercegnő,
akinek a farsangolásához oly vérmes reményeket fűzött, nem vált be a
társaságba.

Vagy nyolc hónap telt el a nevezetes farsang óta. Az idő erősen őszre
járt, és Gábor Endre, Horkay Ferenc barátja meghívására, lement a
Délvidékre fürjvadászatra.

Egypár napig vadászgattak már, amikor Horkay szóba hozta Gyurkovicsékat,
akik a szomszéd községben laktak.

– Tulajdonképpen meg kellene őket látogatnod… A télen sokat találkoztál
velük Budapesten…

Megállapodtak egy közös kirándulásban, Gábor Endre azonban már előbb,
egyedül is eljutott a Gyurkovicsék házába. Úgy esett, hogy délig
bejárták a tarlókat, puskával a hónuk alatt, délben elvesztették egymást
szem elől. Gábor a kocsikat kereste és fáradt vizslájával
toronyirányában baktatott előre, mígnem egyszerre a szomszéd község
határában találta magát. Valaki elmagyarázta neki, hogy az a nagy, régi
ház a falu végén a Gyurkovicséké.

– Elég jó ismerősük vagyok, hogy egy tányér levest kérhessek tőlük, –
gondolta magában a vadász és azzal betért a ház udvarába.

A ház külseje nem árulta el lakóinak mágnásos kedvteléseit. Gábor el sem
akarta hinni, hogy itt lakik a bunyevác hercegnő. A nagy, csendes udvar
homokjában gyöngytyúkok kaparásztak, a kerítés tele volt aggatva
dézsával és tejes köcsöggel.

Gábor a folyosón nem talált egy eleven lelket sem. Nem mert benyitni a
lakásba, félt, hogy pongyolában találná érni a lustálkodó princesszeket
és a cselédház felé tartott.

E cselédház előtti nagy eperfa árnyékában éppen nagymosás járta. Egész
raj vászoncseléd pletykázva szapulta a fehér ruhát, a mángorló a ház
eresze alatt állott, a vasalást is ott végezték, a himzett mellü
férfi-ingeket, amelyeknek a vasalása tudvalevőleg különös
lelkiismeretességet és szakértelmet kiván, különválogatták és Ella
kisasszony vasalójára bízták. Mert a bunyevác hercegnő is ott állott,
fehérbabos kendővel a fején, könyökig meztelen karokkal, a nyakán
behajtott háziruhában és a melegtől kipirult arccal fújta a vasaló
parazsát…

Ahogy meglátta a vadászt és ráismert, elsikoltotta magát és a papucsait
útközben elhagyva, berohant a házba. A mosásban segédkező vászoncselédek
közül kettő-három, mindannyi Gyurkovics-lány, kevés gondolkozás után
követte nénje példáját. Csak a hamisítatlan parasztlányok folytatták
nagy hidegvérrel a munkájukat.

Mikor Gábor utóbb számon kérte Horkaytól ezt a különös dolgot, az
egykedvüen vállat vont.

– Mit akarsz? Gyurkovicsnénak annyi a gyereke, hogy jut belőle az egész
gazdaságba, a fiúk künn járnak a földeken, a leányok pedig a konyhában,
az istállóban, a pincében. Ők takarítanak, főznek, mosnak, a vásárra
való tejbe is ők töltik a vizet, a borpancsolást is ők végzik…

– Ha láttad volna őket Budapesten!

Gyurkovicsék különben nagyon megszeppentek, amikor Gábor hirtelen
megjelent a házukban. Hiszen várták a látogatását, de csak egypár nap
mulva. Addig még rendbe hozhatták volna a ház tájékát, egypár bérest
pedig a régi libériákba öltöztettek volna. Hanem most már le voltak
leplezve, – ennek az embernek, aki a mosogató teknő előtt látta őket,
nem imponálhattak többet a budapesti farsangon…

Ella kisasszony ennélfogva kissé elcsodálkozott, amikor Gábor Endre, a
fürj-évad alatt, többször is betért a házukba.

Egy nap a fiatalember megint betoppant és a granáriomban találta a
leányt. Kötéssel a kezében felügyelt a munkásokra és nagy kendővel a
fején védekezett a kavargó por ellen. Most már nem futott el Gábor elől,
letett már arról a reményről, hogy imponálhasson neki. A fiatalember
letelepedett melléje egy zabos zsákra, a leány meg a vállára csusztatta
a kendőjét.

Beszélgettek egy kicsit, közömbös dolgokról.

– Tudja, Ella, mikor magával a pesti pikniken táncoltam, nem sejtettem
volna, hogy még így is lássam…

A leány az ajkába harapott, aztán hirtelen elhatározással, merészen a
fiatalember szemébe nézett.

– Magának az mindegy lehet. A pikniken éppen oly kevéssé tetszettem
magának, mint a granáriumban tetszem.

– Téved! A pikniken is tetszett, de a granáriumban is tetszik.

– De a pikniken mégis jobban tetszettem?

– Megint téved! Így szivesebben látom!

– Ugyan?

A leány hirtelenül végig nézett magán, aztán behuzta erős talpu
bőrcipőjét a perkálruha alá.

A béresgazda zsákokért jött és Ella, kulcsaival csörömpölve fölmászott
az emeletre. Mire visszajött, szokott merész mosolyával azt kérdezte
Gábor Endrétől:

– Mondja, miért tetszem most jobban?

– Mert most már azt merem remélni, hogy szerényebb sorsu férj mellett…

Nem fejezte be. Ella később halkan mondta:

– Attól függne minden, hogy ki az a férj…

– És ha én volnék?

Ellát megint a gabona-mérleghez szólították. Előbb azonban gyorsan azt
mondta:

– Beszéljen az édesmamával.

Gábor Endre még aznap beszélt az édesmamával. Gyurkovicsné azt mondta a
leányának:

– Mindig mondtam, hogy a férfiaknak imponálni kell. Csak azt nem tudtam,
hogy úriembernek háziassággal is lehet imponálni.

Egypár hónap mulva a váci-utcai kirakatokban megbámulták a Gyurkovics
Ella kelengyéjét, a hímzett zsebkendőket és a csipkés pongyolákat.

A farsangon pedig már fölhozhatták Budapestre a harmadik
Gyurkovics-leányt, aki még csinosabb volt a két nénjénél és kinek a
történetét szintén elmondom.




III  Katinka

Gyurkovicsné, amikor jegybe adta a második leányát, korántsem engedte át
magát a meddő pihenésnek, amit más, kevésbbé lelkiismeretes anya talán
megtett volna, hanem azonnal beszólította a gyermekszobából a harmadik
leányát és tudtára adta, hogy mától fogva nagyleány lesz.

A Gyurkovics-leányok már úgy voltak teremtve, hogy tizenöt éves koruktól
kezdve az ember minden pillanatban megtehette őket nagyleánynak. Csak
rájuk kellett adni a hosszu szoknyát, meg a halcsontos derekat, a
hajukat divatosan föl kellett fésülni, a többit aztán bátran reájuk
lehetett bízni. Eltalálták maguktól. Arcukon a gyermekes dévajság
kifejezése magától változott át kacérsággá, a fiatalembert nem
szólították többé _bácsi_-nak, hanem _hallja magá_-nak, a kis
kertjükkel, meg a búbos galambjaikkal annyit se törődtek többé, mint a
fületlen gombbal. A búbos galambokat, az iskola-nénéktől kapott
szentképekkel és szorgalmi cédulákkal egyetemben a kisebb
Gyurkovics-lányok örökölték, az ujdonsült nagyleány pedig
menyecskenénjétől átvette a táncrend- és kotillionjelvény-gyüjteményt.

Gyurkovics Katinkát egészen tizenhat éves koráig Katicának hívták, ekkor
az édesanyja, menyecske-leánya előterjesztésére, a parasztos Katica név
helyett a mágnásos hangzásu Katinka nevet adományozta neki.

Katica-Katinka különben éppen olyan hosszu, csinos és kacér volt, mint a
többi Gyurkovics-lány, táncolni is fölségesen tudott, bár sohasem volt
táncmestere. Az utóbbi körülmény megint a mellett bizonyít, hogy a
bács-tamási gyermekszobában a cicázáson kívül egyébbel is foglalkoztak.

Katinka annyiban nevezetesség-számba ment a családjában, hogy nem fekete
volt, hanem szőke. Eredetileg ő is feketének indult talán, – a
szemöldöke meg a szeme, mint a mi riportereink mondanák: feketeség
dolgában nem hagyott hátra kivánni valót, az arcbőre is inkább barnás
volt, – hanem a vastag haja olyan aranyszőke volt, mint ama bizánci
királyné haja, akinek a kevély arcképébe valamikor szerelmes voltam és
akinek a nevére – elég háládatlanság tőlem! – már nem emlékezem. A
vármegyei öreg urak nagyon szerették ezt a szőke hajat és úgy hivták
Katinkát, kis Madonna. Ráfogták, hogy nagyon szelid lelke van, ami utóbb
meglehetősen alaptalan ráfogásnak bizonyult.

Mikor Katinkára ráadták az Árvaytól érkező első hosszu ruhát, a cselédek
összefutottak a csinos csuda láttára. Gyurkovicsné látható
megelégedéssel szemlélgette leányát, de Katinka is önérzetes
pillantásokat váltott a tükörben önmagával.

A nagyságos asszony elszólta magát:

– No, ezt se adom ám ezer holdon alul!

Azt hihette, hogy Katinka nem érti meg. Hanem a kis Madonna fölényes
nyugalommal mondta:

– Rám kell bízni!

Ezer hold?

Mikor Gyurkovicsék a farsangon megint a fővárosban mulattak, volt olyan
este, hogy a Katinka asztala körül egyszerre húszezer hold is csapta a
szelet. Persze, hogy nem egy tagban.

A húszezer holdból egymagára Radványi Gidára tízezer esett, – csak az
volt a hiba, hogy e tízezer hold tulajdonképpen nem is az övé, hanem az
édesatyjáé, meg hogy Radványi Gida maga még szörnyen kiskoru volt.
Monoklit viselt, a saját számozatlan kocsiján járt, hanem tavaly bukott
csak meg – Isten tudja hányadszor! – a pótérettségin.

Ha nem így áll a dolog, Katinkából biztosan báróné és nagybirtokos
felesége lesz, igazi nagybirtokosé és nem olyané, akit a fogadó
bejelentési céduláján tettek meg azzá.

Az öreg Radványi huszárezredes volt. Mikor megtudta, hogy a fia, a
helyett, hogy a pótérettségire készülne, a Gyurkovics-lánynak udvarol, a
hivatásával járó privilégiummal élve, káromkodni kezdett.

Elhagyva az elhagyandókat, a többi közt ezt mondta:

– Először is a kölyöknek tanulnia kell. Másodszor meg nem akarom, hogy
ahhoz az elzüllött bunyevác-pereputyhoz valami köze legyen. Harmadszor
pedig meg fogom verni a kölyköt…

Gyurkovicsnénak hírül hozták, hogy az öreg Radványinak bizonyos elvi
jelentőségü aggodalmai volnának egy esetleges házassággal szemben.

– Kitartás, Katinka! – mondta Gyurkovicsné. – Kitartás, az öreg meg fog
puhulni.

– Csak ne volna a kis Radványi Gida akkora nagy majom.

– Minden eshetőségre jó, ha melegen tartod a fiút.

Katinka elgondolkozott.

– Jobb volna, ha az öreget lehetne valahogyan fölmelegíteni!

(Már ők így szoktak maguk közt beszélni.)

Gyurkovicsék megint hazautaztak a falujukba és a nyárig nem is látták a
kis Radványit. A nyáron megint sokat látták: Radványiék
birtokos-szomszédja voltak a Gyurkovicsoknak és Gida az apja birtokán
töltötte a nyarat. Oly ürügy alatt tette, hogy a pótérettségijére
készül. Délben rendesen megszökött a nevelője elől, akit az édesapja
küldött a nyakára, és förtelmes szabásu lovagló-ruhában megjelent
Gyurkovicséknál. Estig aztán Katinkát untatta, hol a kuglizónál, hol a
hintánál. (A nevelő, tanítványa engedetlensége miatt való bánatában,
ivásnak adta magát, – bár voltak emberek, akik azt állították, hogy a
nevelő már ezelőtt is ivott.)

Katinka egyszer nagyon ráunt az udvarlójára.

– El fogom kergetni! Hiszen gyerek még!

– Mi jut eszedbe? – sopánkodott Gyurkovicsné. – Legalább is két vagy
három esztendővel idősebb nálad, – aztán mágnás, és a mágnások mind
korán házasodnak. Maholnap ő lesz a vármegyében a legjobb párti.

– De mikor olyan ostoba!

– Báró ne is legyen okos! Ha okos, akkor cukorgyárat és iskolát épít,
vagy táncosnőkre költi a pénzét, vagy politikára…

Egyszer, éppen valami majálisra készültek a csatorna melletti erdőbe,
Gida rémülten adta hírül Katinkának, hogy jön az édesapja.

– Jön az apám, az egész ezredével jön. Itt is marad, áthelyeztette magát
ide, az egész ezredével.

Az egész ezred, úgy látszik, nagyon imponált neki. Olyanformán képzelte
el a dolgot, hogy ezután az apja vezérlete alatt nyolcszáz lovas fog reá
ügyelni, hogy ne járjon Gyurkovics Katinka után és hogy letegye a
pótérettségit.

Valaki azt ujságolta Gyurkovicséknak, hogy az ezredes is ott lesz a
majálison.

– Annál jobb, – mondta Katinka, – legalább egymás szeme közé nézhetünk.

Az öreg Radványi meggondolta magát, mert estig nem jött el a majálisra.
A fia, aki azzal szerette magát megkülönböztetni a nagy tömegtől, hogy
derüre-borura pezsgőzött, – estefelé tökéletesen elázott. A nevelő úr,
aki jó ideig kérlelte neveltjét, később pedig önfeláldozóan el akarta
inni előle a kantinos pezsgő-készletét, szeretettel teljesen kocsira
emelte Gidát, aztán haza vitte.

Gyurkovicsék is hazafelé készültek. Az egész familia, de főleg Katinka,
nagyon rossz kedvében volt. Éppen elhelyezkedtek a kocsijukon. Már vagy
nyolcan fönn voltak, – a Gyurkovicsék kerekes bárkáján hihetetlen sok
ember fért el, – csak Katinka állott még a lovak mellett.

E pillanatban elegáns vadászfogat állott meg mellettük, a pompás két
pejt katonatiszt hajtotta.

– Nincs itt a fiam? A Radványi-gyerek! – kérdezte a tiszt valakitől.

Katinka fölemelte a fejét. Radványi ezredes megismerte Gyurkovicsnét és
feléje szalutált az ostora nyelével.

– Jó estét, nagyságos asszonyom. Már hazafelé?

– Igen, már haza… – mondta az asszony közömbös mosollyal. Pedig a szíve
erősen dobogott a fölindulástól.

Az ezredes szeme megpihent Katinkán.

– Katinka kisasszony, nemde? Hogy megnőtt!

A kötekedő kedv és a malicia ott villogott a szemében és ott mosolygott
a bajusza alatt.

– Sokan vannak nagysádtok abban a kocsiban… Szivesen fölajánlanék egy
helyet a magaméban…

Katinka fejét vakmerő ötlet járta át. Megszólalt:

– Ha a báró szíves lesz engem hazavinni, nagyon meg fogom köszönni.
Megengedi, mama?

Gyurkovicsné csak némán bólintott meglepetésében… Hej, milyen leány ez a
Katinka!

A leány reá támaszkodott az ezredes keztyüs kezére és ügyesen fölmászott
a magas bakra. Az ezredes a nyelvével csettintett, a kocsi nyílsebes
ívben került a töltésre, messzire megelőzve a lassan kocogó családi
bárkát.

– Nagyon kedves a kisasszonytól, hogy ilyen gyorsan elfogadta az
ajánlatomat, – mondta Radványi. – Persze, ilyen öreg emberrel szemben
nem kellett haboznia?

– Öregnek érzi magát? – kérdezte Katinka.

– Isten ments! Különösen ön mellett…

Még akart valamit mondani, de aztán hirtelen elharapta a szót. Eszébe
jutott, hogy ezt a fiatal leányt az ő védelmére bizták.

– Mennyi idősnek tart?

Katinka titokban elmosolyodott. Hej, ez az úr kissé hiú! Elhatározta,
hogy óvatosságból nagyon udvarias lesz.

– A férfi annyi idős, amennyinek látszani tud. Ön olyannak látszik,
mintha huszonkilenc és harminckilenc közt tartana.

Az ezredes nevetett. Lám, a kis macska dorombolni kezd.

Katinka különben nem füllentett, mikor harminckilenc esztendőre becsülte
az ezredes korát. Délceg, szép és – tekintettel a kamasz fiára –
meglepően fiatal ember volt. Csak a jobb arcát rútította el egy
irtóztató sebhely, a minőt a robbanó puskapor szokott ejteni.

Kiértek a fűzfák alul, a teli hold az arcukba sütött és Radványi most
már szemügyre vette Katinkát.

– Nem haragszik, ugy-e, ha olyan nagyon nézem? Annyit hallottam már
önről…

No most! gondolta Katinka. Aztán vakmerően kérdezte:

– Jót vagy rosszat?

Az ezredes nem válaszolt mindjárt, csak nézte tovább ezt a délceg
termetet, amely királyi lustasággal simult a kocsiülésre, meg azt az
öntudatos, bátor leányarcot. Majd mint aki megfeledkezett magáról, olyan
hangon mondta:

– És ön el akarja velem hitetni, hogy szereti azt az éretlen tacskót?

Katinka megszeppenve nézett reá, az ezredes pedig, aki világéletében
soha sem tudott parancsolni a nyelvének, keserüen folytatta:

– Ön nagyon különös leány lehet! Én egészen másnak képzeltem… Egész
modorából azt látom, hogy nagyon büszke és becsületes… Hogy egyezteti
össze a büszkeségével, hogy egy éretlen tacskóval kacérkodik! És, hogy
fér meg a becsületességével, hogy a fiam pénzét akarja!

A fia pénzét akarja! Katinka azt hitte, hogy szégyenében és haragjában a
föld alá kell sülyednie… Így még soha sem beszéltek hozzá… Úgy érezte,
hogy valami irtóztató sértés esett rajta… Hát ezért hivta a kocsijára? A
gyeplő után kapott és azt mondta:

– Eresszen! Álljon meg! Nem megyek tovább! Le akarok szállni!

Az ezredes maga is megijedt.

– De kérem, kisasszony, csak nem fog…

Katinka indulatosan fölállt az ügető kocsiban.

Az ezredes meg akarta ragadni a kezét, de a lovak megbokrosodtak és
vágtatni kezdtek.

– Ferenc! Fogd meg a kisasszonyt!

Ferenc, az inas, amint hozzányult Katinka derekához, kemény pofont
kapott, a leány pedig levetette magát a vágtató kocsiról.

Térdre bukott, de nagyobb baja nem esett. Mikor meg körülnézett, hogy
mit kezdjen most magával, bicegve közeledett feléje Radványi. Ő is
leugrott a kocsijáról, amelyet nem tudott hamarjában megállítani, miután
a gyeplőt átadta a legénynek.

– Maga igazán bolondos gyermek, – mondta az ezredes.

Hanem, amikor észrevette, hogy Katinka sír a félelemtől és a
fölindulástól, kérlelni kezdte.

– Menjen! – mondta Katinka könnyek közt. – Hagyjon békében maga is, meg
a fia is! Tartsa meg a fiát, nem akarok gorombaságokat hallani!

– Bocsásson meg, kisasszony, belátom, hogy bolondokat mondtam. Elszoktam
már az asszonytársaságtól és meg szoktam nevezni a gyerekeket a maga
nevén – pardon! Megint eljárt a szám?

Katinka a falu irányában haladt, az ezredes mellette bicegett. A leány
később azt mondta:

– Ha ezt lovagiasságnak nevezi, egy leánnyal így bánni…

Az ezredes elgondolkozott.

– Tulajdonképpen igaza van és én érzem, hogy valami elégtétel félével
tartozom…

Katinka fitymálva mérte végig.

– Könnyen beszél, én leány vagyok és nem tudok verekedni, a
férfiismerőseim pedig nem bolondultak meg, hogy verekedjenek értem…

Az ezredesnek kezdett a leány nagyon tetszeni. Nem beszéltek aztán
többet, míg a házhoz nem értek.

– Én itthon volnék, – mondta Katinka halkan.

– Ha megengedi, megvárnám az édesanyját, hogy tőle is bocsánatot kérjek.

Leültek az oszlopos tornác alatti kőpadra. Katinka most már valamivel
jobban bánt az ezredessel, akiben vendégét kellett tisztelnie.

– Nem kell a mamát bevárni, – mondta később. – Talán jobb is, ha nem
mondom el neki a dolgot. Hanem arra az egyre kérem: a fiát ne eressze
többet a közelembe!

Az ezredes fölállt.

– Igazán sajnálom, ami történt és szeretném valamivel jóvá tenni… Most
már egész más szemmel nézem önt és higyje el, büszke volnék, ha a fiam,
megférfiasodva…

Isten tudja, mi lett volna a vége, ha Katinka hevesen a szavába nem vág.

– Nem kell a fia! Hagyjanak békében!

(Majd hogy azt nem mondta: Sózza be a fiát! Ezt a kifejezést, amely a
Gyurkovics-lányok közt járta, a réti halászok hozták divatba, akik a
cigányhal javát piacra viszik, a hitványát pedig besózzák.)

– Olyan nagyon haragszik!

Katinkának, aki épp oly békülékeny természetü volt, mint hirtelen
haragu, furcsa ötlete támadt. Kezet nyújtott az ezredesnek.

– Alkalmat fogok adni, hogy megbékítsen. Mondja, tud maga táncolni?

Az ezredes elnevette magát.

– Egypár év óta csak úgy szoktam, ha muszáj… Az udvari bálokon…

– Jól van, hát tud! Lássa, mert ha fia nem jön többet a közelembe, az
egész vármegye pletykázni fog rám, ami éppen nem kellemes. Azt fogják
mondani, hogy ön tiltotta el tőlem. Elejét vehetné a pletykáknak, ha
mulatságokon néha táncolna velem és tisztességből egy kicsit udvarolna
nekem…

Az ezredes megint nevetett, konstatálta magában, hogy Katinka okos leány
és azt mondta, hogy úgy legyen.

Katinka pedig, amikor az éjjel ágyba feküdt, gondolt egy nagyot, aztán
halkan magához szólította a kis Mici hugát, akit nagyon szeretett,
megcsókolta a haját és azt súgta a fülébe:

– Talán mégis báróné lesz a kis nénikéd!

Egypár nap mulva a Gyurkovicsék ablakait harsogó trombitaszó remegtette
meg. Egy egész huszárezred vonult át a falun, az élén a parancsnok
lovagolt, délcegen és csillogva. A Katinka ablaka alatt oly
szertartásosan köszönt a kardjával, hogy az egész ezred, parancsszó
nélkül is, jobbraarcot csinált, Katinka előszedte legbájosabb mosolyát
és királynői fenséggel bólintott szőke fejével. A kis huga előtt pedig
megelégedését nyilvánította a csapat magatartása fölött.

Az első táncmulatság után, amelyet a vármegye székhelyén rendeztek,
érdekes pletyka járta be a vidéket. Radványi báró a kis Gyurkovics
Tinkának udvarol. Még pedig életre-halálra.

A további táncmulatságok ujabb táplálékot nyújtottak a mende-mondának,
amikor pedig Erzsébet napján az első hó leesett, a vármegye már annyira
megszokta a dolgot, hogy nem is foglalkozott vele.

Pedig Erzsébet napján igen érdekes dolog történt. A Katinka szobájába
betévedt egy fecske, amely a nagy útról lekésett, és a leány, aki egy
kicsit babonás volt, most egész nap etette-becézte, a leheletével
melengette a didergő kis madarat.

Az ezredes aznap Gyurkovicséknál ebédelt és amikor fekete kávé után
egyedül találta magát Katinkával a kis szalonban, megsimogatta a
madarat, amelyet a leány a két tenyerében tartott és azt mondta:

– Ugy-e, vén szamár vagyok én?

– Vénnek nem vén, és miért volna szamár?

– Mert magát annyira szeretem.

– Kikérem magamnak, az egy cseppet sem szamárság! Én is szeretem ezt a
fecskét és azért még sem vagyok szamár.

– Mit szólna, ha megkérném a kezét?

– Az enyimet?

– Kinevet?

– Nem szólhatok semmit, míg meg nem kérte.

– Vegye úgy, hogy már megtettem. Mit válaszol?

Azzal válaszolt, amivel emberemlékezet óta minden Gyurkovics-lány, aki
hasonló helyzetben találta magát:

– Beszéljen az édesmamával!

Így esett, hogy Gyurkovics Katinka már tizenhét éves korában ezredesné
lett és mivel a férjét odafenn nagyon szeretik, megeshetik, hogy húsz
éves korában már tábornoknévá léptetik elő.




IV  Terka

Megigértem, hogy elmondom valamennyi Gyurkovics-lánynak történetét és
most, amikor a negyedikhez érek és végig gondolom megint a Terka dolgát,
bánni kezdem az igéretemet.

Azon kezdem, hogy a negyedik leány története nem is történet. Két
emberfia beleszeret egymásba és férj és feleség lesz. Az öregek eleintén
morognak egy kicsit, később beadják a derekukat. Ennyi az egész!

Hétköznapias, nyárspolgárias történet, a milyen az öreganyánkkal is
megesett, talán a szépanyánkkal is. Okos ember azonban néha beváltja az
igéretét, azért hát mégis beszélek a negyedik Gyurkovics-lányról.

*

A Gyurkovicsné legkisebbik lánya, Mici, akinek a neve mögé még a
kisasszony címet sem rakhatom, mert ez idő szerint még a gyermekszoba
legmélyén éli obszkurus életét, a Gyurkovics-ház vendégei pedig még
hivatalosan tudomást sem vettek exisztenciájáról, – Mici, mondom,
egyszer azzal vonta magára a világ figyelmét, amely figyelemre még semmi
jogos igényt nem formálhatott: hogy reumát kapott a bal karjába.

Miciben mindenkor megvolt a hajlam, hogy előtte numeráló nénikéi
sorrendjének a megbontásával előtérbe tolja a saját személyét és
Gyurkovicsné azért kezdettől fogva gyanakodva fogadta a reumáját. Mikor
azonban az orvosi konzilium kijelentette, hogy ez a reuma nem szimulált,
hanem egészen becsületes betegség, Gyurkovicsné hat hétre Budapestre
vitte a kislányt, hogy a margitszigeti fürdőben kikuráltassa.
Elhatározására döntő befolyással volt a repcetermés kedvező eredménye.

Mindez tavasszal történt és Gyurkovics Terka, az eladóleány,
természetesen velük ment.

Horkay Feri levélben megkereste egyik fővárosi barátját, Török Lászlót,
hogy teljesítse hölgyei mellett a cicisbeo szolgálatát és Török László
annyi odaadással szentelte magát e kellemes föladatának, hogy három
hétig szinét sem látták a belügyminisztériumban, ahol segédfogalmazói
rangot viselt, de annál többet látták a Margitszigeten.

Reggel kihajózott a szigetre és ha messziről meglátta a kikötő
mellgátján könyöklő két leány fehér ruháját, rendesen szidta a hajó
lassújárásu gépét.

Délután kalandos fölfedező utakra indultak a romok tájékán burjánzó
vadon méhébe, ahol a viruló bokrok fehér förgeteget zúdítottak a
fejükre.

Este, ha zene szólt, halkan pletykázva sétáltak a faóriások alatt.
Napközben be-berándultak a városba, az ibolyaszagu, tavaszi városba,
amelynek utcáin édes, puha szél csapongott.

Ez ártatlan kedvteléseknek az lett az eredménye, hogy idősebb Török
László úr, Temesvármegye egyik leggazdagabb, de mindenesetre
leggorombább virilistája, egyízben, miután elolvasta a fia legujabb
keletü levelét, dühösen kettétörte a csibukja szárát és azt mondta:

– Asszony, – pakkolni! Megyek Budapestre és kitekerem a fiad nyakát!

Az asszony rémülten kérlelte. Mire megértette, hogy baj van a gyerekkel,
rávette az urát, hogy őt küldje Budapestre. A fiu jobban megérti az
édesanyja szavát…

Törökné megérkezésének az lett az eredménye, hogy László, miután egy
udvarias levélben kimentette magát Gyurkovicsék előtt, három napig nem
mutatkozott a szigeten. Terka szivét pedig szomoru sejtelmek töltötték
el.

A negyedik napon véletlenül találkoztak a városban.

A találkozás pedig így esett. Török László már jó félórája ott ácsorgott
a Faragó és társa boltja előtt, virággal a gomblyukában és cigarettával
a fogai közt.

Arra jöttek a Gyurkovics-lányok az édesanyjukkal. Reggeli misén voltak,
aztán egy boltban jártak és most hazafelé igyekeztek, a szigetre.

Mind a kettő fehérpettyes kék tavaszi ruhát viselt, fehérfátyolos
kalappal. A keztyüjök is egyforma volt, az imádságos könyvük is, a
napernyőjük is. Csak a Terka szoknyája volt egy arasszal hosszabb, mint
a Micié.

A kisebbik már messziről meglökte könyökével a nagyobbikat.

– Jé, nézd, a Török Laci!

A mama szigorúan szólt reá:

– Először nem Laci, hanem László. Másodszor már semmi közünk hozzá. Ha
hozzánk akar csatlakozni, hát jőjjön magától!

Terka nem szólt semmit, de a kisebbik elnevette magát.

– Vár valakit! Bizony Isten vár valakit.

– Meg ne szólítsd! – suttogta Terka.

Csakhogy Mici már akkor ott bokázott Török Laci előtt az aszfalton és
fejét jobbra-balra mozgatva, mint a kiváncsi madár, kérdezte:

– Ugy-e, hogy vár valakit? Valami szép asszonyt, – mi?

– De Mici?

– A színháztól, – mi?

Török is elmosolyodott.

– Persze, hogy szép asszonyt várok, ha nem is a színháztól. Itt benn van
a boltban.

Terka, aki eddig közömbös maradt, sőt kedvetlenül félre is fordította a
fejét, csendesen odaszólt az édesanyjának:

– Még egypár méter porzsinórt kell vennem…

Porzsinór mindig kell az asszonynak. Bementek az üzletbe és mialatt Mici
vígan fecsegett Törökkel az ajtóban és édesanyja a kereskedővel
bocsátkozott tárgyalásokba, addig Terka nekitámaszkodott a polcnak és
körüljártatta sötét szemét.

Megtalálta, akit keresett: a Török szép asszonyát. Galambősz, mosolygó
arcu matrona ült a zsöllében, három segéddel hordatta maga elé a
szöveteket. Már egész tornyot építettek eléje, fölbontott csomókból.

Mici őszinte csalódással vont vállat, Terka arca azonban kiderült, a
szája szélén csendes, édes mosoly mutatkozott.

Török aztán bemutatta őket egymásnak.

– Az édesanyám…

Gyurkovics Terkának az arca vérvörös lett, a szó mintha torkán akadt
volna. Hirtelen lehajolt, kétszer is megcsókolta az öreg asszony keztyüs
kezét, majd megszeppent a saját merészségétől és elfordult.

A két anya kezet fogott, Törökné nyájasan, Gyurkovicsné meg tisztelettel
hajolt meg. (Azt mondják, hogy a kettő közül mindig a lányos mama hajlik
meg mélyebben.)

A Török édesanyja elmondta, hogy nyári ruhával akarja meglepni a férjes
lányát. Divatos is legyen, de ne rikító; finom is, meg olcsó.

Mialatt az anyák egyesült erővel láttak neki a szövetválogatásnak, a
fiatalok az ajtóban beszélgettek.

– Hát miért nem jön többet a szigetre? – kérdezte Mici a fiatalembertől.

Terka félvállról szólt közbe.

– De Mici! Csak nem fogjuk Török urat erőszakkal a szigetre vonszolni.

Az _urat_ különösen hangsúlyozta.

– Megint úr lettem? – kérdezte Török szemrehányóan. Majd keserüen tette
hozzá: – Igazán, Terka, maga néha különös!

Terka is keserüen mosolygott.

– Én vagyok a különös? Jól van, – hát legyek én a különös!

Mici végigmérte őket.

– Megint veszekedtek?

Az anyák időközben fölhányták az egész nyári raktárt és mivel úgy
találták, hogy a szövetek közül egyik sem felel meg izlésüknek, nem
vásároltak semmit, hanem megint kivonultak a boltból. Szerencsére
Gyurkovicsné, aki nagy tekintély volt mindennemü vásárügyekben, tudott
egy üzletet, ahol biztosan megtalálják, amit keresnek.

Megindultak egy belvárosi bolt felé.

Mialatt az anyák odabenn megint nyári szövet-piramisokat hordattak maguk
elé, a fiatalok künn járkáltak az aszfalton.

– Holnap se lesz szerencsénk? – kérdezte hosszú hallgatás után Terka.

– Nem, – felelt Török komoly arccal.

A leány lehajtotta a fejét és némán babrált fátyolával.

Mici időközben elmaradt tőlük. Fölfedezte egy kapu alatt egy fotográfus
kirakatát és a képek tanulmányozásába merült.

– Megmondom az igazat, – kezdte megint Török. – Én csak segéd-fogalmazó
vagyok, semmi más. Lehetek még sok minden, de most nem vagyok semmi… Nem
szabad magát hírbe hoznom…

– Ennyi az egész? Kinek mi gondja reá? Ha én nem bánom, mit törődik maga
vele?

– Maga nem, de mások.

– A szülei?

Török elpirult.

– Nem az én szüleim, – én nem vagyok már gyermek, – de a maga édesanyja!

Terka arcán verőfényes mosoly futott végig.

– Édesanyám azt teszi, amit én akarok.

Mici megint ott termett mellettük és azt mondta, hogy szeretné magát
egyszer kivágott ruhában levétetni. A fotográfusnál egy soványkaru hölgy
képét látta és most önérzetes pillantásokat vetett a saját izmos
karjára, amelynek látványát a bálozó világnak – minden emberi számítás
szerint – még három évig nélkülöznie kellett.

Egyébről beszélgettek, közömbös dolgokról, míg a mamák megint ki nem
vonultak a boltból. Most sem találták meg azt, amit kerestek. Más,
hasonló szövetet találtak, de még sem azt, amit kerestek. Még egy utolsó
próbát akartak tenni egy koronaherceg-utcai üzletben.

Micinek tetszett az ötlet. Úgy tudta, hogy délfelé a
Koronaherceg-utcában tisztességes emberek szoktak járni. (Tisztességes
emberek alatt elsősorban a kadétokat, másodsorban a jogászokat értette.)

– Az édesanyja mindig azt teszi, amit maga akar? – kérdezte Török, mikor
ott állottak a koronaherceg-utcai bolt nyitott ajtajában. Majd
elgondolkozva tette hozzá: – Hiszen ha az ember tudná, hogy mit akar
maga?

Terka halkan mondta, anélkül, hogy reá nézne:

– Aki tudni akarja, annak tanácsolnám, hogy kérdezzen meg egész nyiltan.

És mivel Török nem válaszolt rögtön, lassan ismételte:

– Egészen nyiltan!

– Egészen nyiltan? Hát – akar maga segédfogalmazóné lenni?

Bérkocsi ügetett el mellettük, a zajtól nem értették egymás szavát.
Töröknek mégis úgy rémlett, mintha a lány mozgó ajkáról leolvasta volna
a feleletet:

– Miért ne?

Mici beosont a boltba és száraz hangon jelentette az édesanyjának, hogy
Terka és Laci karonfogva sétálnak az utcán.

– Csak nem bolondultak meg?

Úgy esett, hogy Török azt mondta a leánynak:

– Ha van bátorsága, adja ide a karját!

A leány azt mondta:

– Mit szólnak majd az emberek?

– Csak ennyire nem törődik a világgal?

Erre aztán Terka, aki jóformán azt se tudta már, hogy mit csinál, –
mintha fölhajtott volna egy pohár pezsgőt, – a fiatalember karjába
öltötte a kezét.

– Most már szeretném látni azt az embert, aki elválaszt bennünket! –
mondta Török, elszántan szorítva magához a lány kezét.

Az emberek nem szóltak semmit, – csak az ismerősök fordultak utánuk,
gratuláló mosollyal – hanem Törökné azt mondta a fiának.

– Hát megbolondultál, Laci?

– Nem, hiszen a feleségem akar lenni, – magyarázta a fiatalember.

Nem állhattak tovább az ajtóban, egypár asszony be akart menni a boltba.
Az utcán sem tisztázhatták a dolgot, mert az aszfalton tolongtak a
járókelők. Várniok kellett, míg valami csendesebb helyre nem érnek.

Addig is Gyurkovicsné egyre-másra ismételgette:

– Ezek a gyerekek!

– Mialatt mi a nyári ruhát néztük!

Töröknének eszébe jutott, hogy a férje tulajdonképpen nem is a nyári
ruha kedvéért küldte őt Budapestre, hanem hogy beszéljen a fia fejével.
Mondja el neki, hogy ostobaság volna tőle, már most megházasodni, mikor
később, ha majd titkár lesz, kedve szerint válogathat a vármegye
pártijai közt…

Hanem mikor elnézte a csinos párt, amely most nekibátorodva, szorosan
egymáshoz simulva, összevágó lépésekkel haladt előre, érezte, hogy most
is a fia pártját kell fognia a házsártos öreg úrral szemben, mint már
nem egyszer. És pedig mindig eredménnyel.

Gyurkovicsné ő nagysága érezte, hogy némi elégtétellel tartozik
Töröknének.

Megigérte neki, hogy délután majd elviszi egy boltba, ahol biztosan
megtalálják a keresett szövetet. Szolid, jó bolt, ahová csak budapesti
asszonyok járnak, meg ő, Gyurkovicsné.

Mert a kereskedőket a vidéki vevők rontják el.




V  Liza

Liza félfejjel kisebb volt valamennyi nénjénél, öt kilóval többet
nyomott a Gyurkovics-lányok átlagos súlyánál. Ezt az átlagos súlyt a
nagyságos asszony egyszer mindenkorra ötvennyolc kilóban állapította
meg. Aki a lányok közül ennél többet nyomott, az Banting-kúrát használt;
aki kevesebb volt, vaspirulákat szedett.

Különös ismertető jele volt az ötödiknek az a provokáló anyajegy az
állán. Jellemző tulajdonságai közé tartozott, hogy nem szeretett korán
fölkelni, nem nagyon szeretett táncolni és egyetértett Korányi
professzorral abban, hogy szívből gyűlölte a fűzőt.

Ez utóbbi ellenszenvénél fogva csudálatos gyakorlottságra tett szert a
rákényszerített kínzóeszköz gyors levetésében. A távozó vendégektől még
karcsu darázsderékkal búcsúzott el a lépcsőn, az ablak alatt ügető kocsi
után már kényelmes házi zubbonyban integetett.

Azt mondtam, hogy Liza nem nagyon szeretett táncolni és most úgy érzem,
hogy kockáztatott dolog tőlem, midőn az izgékony, örökké nyughatatlan,
táncra termett és rendesen az ájulásig befűzött Gyurkovics-lányok
hugáról ilyeneket állítok.

Saját szavam hihetősége érdekében szeretném tehát, ha futólagos
pillantást vetnének Gyurkovics Liza kislánykorára, – meglehet, hogy a
gyermek egyéni diszpozicióiban megtalálják azt a bizonyos vörös fonalat,
amely a kisasszony különc hajlamának megértéséhez vezet.

Már pólyásbaba korában Kövér Lizinek hívta a cselédség és Lusta Lizinek
a család. Pedig egyik név sem illett reá annyira, mint illett volna a Jó
Lizi név.

Annyira jó volt, hogy még fogzása idején is siketnémának tarthatták,
mert soha sem hallották a szavát. Ha hajnalban fölébredt a bölcsőjében,
nem sietett az általános figyelmet fülhasító visítással magára terelni,
hanem összeráncolta pisze orrát és csendes gügyögéssel várta, hogy
tudomást vegyenek róla.

Ha este a lakás valamelyik zugában lefektették, mai babák példájára nem
próbálta a napot sirással megállítani útjában, hanem figyelmesen és
komolyan szemlélgette a szoba menyezetét, mígnem minden nagyobb
szenzáció nélkül elaludt.

Mikor már karon ülő baba volt, nem egy jelét adta önzetlenségének. A
csörgettyüjét naiv nagylelkűséggel akárhányszor odadobta a dada sarkában
kullogó komondornak, a vajas zsemléjét egyszerü fölszólításra odaadta
bárkinek, néha pedig fölszólítás nélkül is oda lökte az udvaron
szállongó fecskének.

Dadája sokszor demonstrálta a gyermek jó szivét, a kerítés mellett, a
gyermeknevelés iránt melegen érdeklődő méntelepi katonák előtt.

(Ezek a méntelepi katonák minden tavasszal párosával jöttek
Bács-Tamásra, egy királyi mén kiséretében. Egy-két hónap mulva aztán a
gyermekbarát közlegényt rendesen stokházba vitték, a káplárt pedig
ispotályba, a Gyurkovics-ház egyik nőcselédjét az auditor megkeresésére
kihallgatta a szolgabíró tanunak, a súlyos testi sértéssel komplikált
fegyelemsértési ügyben…)

Nagy igazságtalanság van abban, hogy míg Lizinek gyermekkorában erénynek
tudták be egészséges álmát, addig hosszuszoknyás korában akárhányszor
kázust csinált belőle a korán kelő nagyságos asszony.

Reggelenkint, ha Lizi még a párnák közt hevert és azon búsult, hogy
miért inkompatibilis a puha ágy a meleg reggelivel: Gyurkovicsné
rendesen benyitott és hathatós szavalatával diadalra segítette a
reggelit az ágy fölött. Ilyenkor néha azt mondta Lizának:

– Majdnem olyan kövér vagy már, mint a zsidó felesége és mégis mindig
alszol!

Erőltetett hasonlat volt, mert az árendás feleségének négy tisztán
megkülönböztethető álla volt egymás alatt (az első és a második
szakállas is volt!), a Liza rózsás állát pedig egyetlen egy szelid
hajlású vonal kötötte össze a nyakával.

A lány dicséretére mondom, hogy a sok keserűség, amelyet ráfogott
kövérségével szereztek neki, semmit sem változtatott szívbeli jóságán. A
béresgyerekek ismerték ezt a jóságát, a komondorok és a szárnyasok pedig
ösztönszerűen megérezték, mert Lizának csak mutatkoznia kellett a
cseléd-udvaron, hogy mozgalmas tüntetések központja legyen.

Liza nem állapodott meg az embereknél és állatoknál, gazdag szívének
érzelméből kijutott még a papiron élő fantómoknak is, a kedves
olvasmányt képező regények hőseinek.

Nagyon szeretett regényeket olvasni és ebben is különbözött nénjeitől,
akik a fővárosi ujságokból legföljebb a báli tudósításokat böngészték
ki, meg az eljegyzési hireket.

Volt a Gyurkovicsék kertjében egy ősrégi bodzafa, ennek az alacsony
koronájában egy titkos kis zugot talált magának Liza, hol ezer dongó
zümmögése közepette órákon át elábrándozhatott a boldogtalan Izaura
őrgrófné sorsán. Mikor Izaurát a családi sírboltba temették, végtelen
fájdalma könnyekben olvadt föl; mikor pedig az utolsó fejezetben
kitudódott, hogy Izaura még sem halt meg komolyan, kéjes boldogság
nyilalt át a kövér Liza szivén.

Gyurkovicsnét aggodalommal töltötte el, hogy ötödik leányát vágyai nem a
báli termek reális parkettje, hanem regényes légvárak felé csábítják.

– Azt várod talán, hogy Orlandó gróf fog feleségül venni, vagy Lebegényi
báró?

Sem Orlandó gróf, sem Lebegényi báró nem vette feleségül Gyurkovics
Lizát, hanem Radványi Gida, aki éppen aznap este tette tiszteletét a
házban…

A kis Radványi Gida egypár esztendővel ezelőtt halálosan szerelmes volt
a harmadik Gyurkovics-lányba, a szőke Katinkába. Radványi ezredes
megnézte a lányt, aztán maga vette feleségül, Gida fiát pedig felküldte
a Szergiusz professzor intézetébe, hogy megszabaduljon tőle. Azt mondta
neki, hogy ne is merjen haza jönni, míg le nem tette a pótérettségit.

Gida nem találta sietősnek a dolgot, Szergiusz professzor pedig, aki
havi százötven forint tartáspénzt kapott a fiatal báróért, még kevésbbé.
Gida tehát két évig mint doyen elnökölt az intézeti önképzőkör ülésein,
aztán, egy váratlan baleset következtében, mégis kikapta az érettségi
bizonyítványt. A váratlan baleset abból állott, hogy a minisztérium
megvonta a Szergiusz-intézettől a nyilvánossági jogot, Szergiusz
professzor pedig boszuból érettségi bizonyítványt adott minden
növendékének.

Az ezredes úgy vélekedett, hogy fia már eleget tanult, – úgy se lesz
belőle egyéb, mint lósorozási elnök vagy legfölebb főispán! – és haza
hozatta.

Akik Radványi Gidát már azelőtt ismerték, úgy találták, hogy nagyon
megváltozott az intézetben. Megbajuszosodott és megerősödött. Liza a
maga részéről azt is konstatálta, hogy van a modorában valami regényes
distinkció, az arcában valami bánatos komolyság, ami szörnyen érdekes és
Monte-Christo grófra emlékezteti az embert, vagy még inkább Don
Carlosra, aki tudvalevőleg a tulajdon mostohamamájába volt szerelmes…

Radványi Gida tényleg föltette magában, hogy bánatos méltósággal fogja
viselni tragikus sorsát. Óh, – ő sokat szenvedett és küzködött magával
az internátusban, bár eleve is elhatározta, hogy e harcban a kötelesség
fog győzedelmeskedni a szenvedély fölött. Le fog mondani, ha belehal is.

Az ember azonban nem azért győzedelmeskedik a szenvedélyei vagy más
valami fölött, hogy titokban tartsa ezt a győzelmét. Az embernek
ilyenkor szüksége van valakire, mondjuk egy Marquis Posa-ra, akit beavat
a titkába és akivel megbámultatja belső nagyságát.

És ki lett volna inkább hivatva Marquis Posa szerepére, mint Gyurkovics
Liza? Egypár hét mulva Gida, miután napról-napra ott ozsonnált
Gyurkovicséknál, már annyira megbarátkozott Lizával, hogy elsírhatta
nagy bánatát baráti kebelén. (Ezt persze nem szabad szószerint érteni.)

Liza könnyekig meg volt hatva. Büszke volt Gida bizalmára, akit
nemesnek, nagynak és szörnyen érdekesnek talált, és kéretlenül örök
barátságot esküdött neki.

Sohasem merte remélni, hogy Bács-Tamáson valaha szemtől-szembe lásson
olyan embert, akiben a kötelesség küzd a szenvedéllyel, vagy akiben más
valami küzd.

A tamási urak soha sem beszéltek kötelességekről és szenvedélyekről, ők
mindig csak a termésről beszéltek, lovakról és nagy ivásaikról.

Gida később a bodzafa alatt elmondta barátnőjének azt a nevezetes
jelenetet, mikor első ízben megint összetalálkozott a mostohaanyjával.

Hazajött az internátusból és az édesatyja úgy fogadta, mintha nem is
történt volna köztük semmi. Mintha nem is lettek volna riválisok. Azt
mondta:

– Szervusz, gyerek! Lám, már kezd nőni a bajuszod!

Katinka asszony bejött, ő is úgy tett, mintha nem történt volna semmi.
Mintha soha sem szerették volna egymást. Azt mondta:

– Jé, Gida! Milyen nagy ember lett belőled!

Aztán más egyébről beszélgetett és az ezredes elég lovagiatlan volt
hajdani riválisával szemben, hogy feleselni kezdett vele a zsebpénze
miatt. (Gyerekkorában egészen szabadjára hagyta, mint valami férfit, és
most azzal akarta jóvá tenni hibáját, hogy úgy bánt vele, mint
gyerekkel.)

Mikor Gida kiment a szobából, Katinka egy mellékajtóból utána szólt és
titokban egy összehajtott papirost csúsztatott a kezébe.

– Vigyázz, hogy az öreg meg ne lássa! – suttogta.

Gida elsápadt, a térdei inogtak. Aztán a papirossal kirohant az
istállóba…

– Ah, tehát levélben mentegeti magát!

Nem levél volt, hanem ötvenforintos bankjegy… Pénzt adott neki, hitvány
pénzt.

Liza sóhajtva mondta:

– Katinka egy cseppet sem romantikus!

Azt tanácsolta Gidának, hogy tépje ki gyökerestől Katinka képét a
szivéből. Valamit gyökerestől kitépni a szívből, – ez megint olyan dolog
volt, ami Radványi Gidát föllelkesítette. Megfogadta, de csak olyan
föltétel alatt, ha Liza nagylelküen segédkezni fog neki az érdekes
műveletben.

A gyerekek gyakori együttlétének az lett a következménye, hogy
Gyurkovicsnénak egy ötlete támadt. A Gyurkovicsné ötletei pedig rendesen
két emberfiának az összeházasítására vonatkoztak.

Mikor Katinka egyízben megint fölvetette a családban legaktuálisabb
kérdést, hogy: mit fognak Lizával csinálni? – Gyurkovicsné azt mondta:

– Tudod mit gondoltam? Elvehetné a ti Gidátok…

Katinka elnevette magát.

– Mit? Én legyek a kövér Liza anyósa?

– Miért ne? Azelőtt úgyis sokat veszekedtél vele… Kijárom én a
dispenzációt a püspöknél, az érseknél, – ha kell a római pápánál is!
Igazán, – szólhatnál az öregednek!

Katinka még aznap szólt az öregjének. Az öregnek borotválkozó napja volt
és ilyenkor le lehetett melléje ülni a kerevetre. Különben nem lehetett,
mert a tüskével fölsikálta az ember arcbőrét.

– Nem szeretem, hogy Gida mindig itt ődöng és nem tud magával mit
kezdeni. Untatja magát és az egész világot. Legjobb volna feleséget
keresni neki, aztán odaadnád nekik az egyik pusztát…

– Talán már kerestél is neki feleséget?

– Tudok egy jóravaló leányt, aki fülig szerelmes belé, és ő is szereti.

– Milyen fajta?

– A te feleséged se különb fajta!

– Ugyan?

– A kövér Liza…

Az ezredes nevetőgörcsöt kapott, Katinka pedig megharagudott és hátba
ütötte.

– Micsoda? A tacskó nekem sógorom legyen?

– Szégyelnéd a rokonságát?

Én nem tudom, hogy micsoda eszközökkel tudott Katinka asszony az ezredes
úrra hatni; én csak azt tudom, hogy az ezredes, mikor megint
borotválkozó napja volt, megadta magát.

– Bolond állapot, de ha szeretik egymást…

– Imádják egymást!

– Akkor nem bánom! Legalább nem lábatlankodik többet itt a fiu…

A családban tehát elhatározták, hogy Gidából és Lizából egy pár lesz. A
titok aztán kiszivárgott a gyerekszobába is, a konyhába is; a faluban is
beszéltek róla, a vármegyei urak pedig már a lakodalom napját is tudták.
Mikor Gyurkovicsné megrendelte a Liza kelengyéjét, a budapesti ismerősök
is megtudták a dolgot.

A Gyurkovicsék béresei csak úgy szóltak Gidáról: – Ahol ni, – a mi
kisasszonyunk vőlegénye!

A réti halászok külön válogatták a kövér kecsegéket a lakodalomhoz.
Kukacz Bandi eljött a nagyságos asszonyhoz és megkérte, hogy ezentúl az
ő bandáját fogadják meg. Az ő kontrásai nem isszák le magukat és ő
megfelel minden hiányzó ezüstkanálért.

Mondom: mindenki tudta, csak ketten nem tudták, akiket pedig a dolog
szintén érdekelt volna, – Gida meg Liza. Gida már akkor Liza
segítségével szerencsésen kitépte a mostohamamája képét a szívéből, még
pedig gyökerestől, és most újabb tragikus szenvedéllyel küzdött.

Szerelmes volt a kövér Lizába, szerelmes volt annak rendje-módja
szerint, – pedig mikor Katinkáról nagylelküen lemondott, megesküdött
magában, hogy ez életben nem fog többet szeretni. A szíve sírbolt lesz,
hová meghalt szerelmét temette. És most fülig szerelmes volt Lizába, –
ez volt az ő tragikuma.

Hosszu töprengés után föltárta helyzetét Liza előtt, egyszersmind
megkérte barátnőjét, hogy segítsen most már a saját képét gyökerestől
kitépni szívéből.

Liza megszeppent és majdnem sírva fakadt. Mikor Gida megkérdezte, hogy
fél-e tőle, azt mondta, hogy igenis fél. De mikor azt mondta, hogy
gyűlöli-e most már, azt mondta, hogy gyűlölni éppen nem gyűlöli… És ha
Gidának elejétől fogva az volt a végzete, hogy őt szeresse, akkor hiába
is akarná a képét kitépni a szívéből, mert a végzet ellen nem küzdhet az
ember.

Gida tehát meghódolt a végzete előtt. Mivel azonban úgy sejtette, hogy
ellenséges apja kémekkel veszi körül, a legnagyobb óvatosságot fejtette
ki Lizával szemben. Csak akkor jött a házba, ha hölgye jelt adott neki,
hogy nincs veszedelem. Piros keszkenő a leányszoba ablakában azt
jelentette, hogy a házban tiszta a levegő. Fehér kendő veszedelemtől
óvta. Veszedelem akkor forgott fenn, ha az ezredes a verandán
kvaterkázott a Gyurkovics-fiúkkal.

A szerelmesek levelezésben is állottak, ami Lizától, aki szívesebben
olvasott el egy ötkötetes regényt, mint leírt egy féloldalas levelet,
jókora áldozat volt. Postaszekrénynek a kert tulsó sarkában álló
leanderes dézsát használták. Gida kieszelt egy titkos írást, melyet csak
a logaritmusos táblánál is komplikáltabb kulcs segítségével lehetett
megérteni. Szeretlek, édesem! ezt úgy írták: krancsenk kruncs!

Gida egyszer meghallotta, hogy édesatyja és Katinka a szomszédszobában
Lizáról és ő róla beszélnek. Hogy mit beszélnek, azt nem érthette meg,
de a neveket tisztán hallotta.

– El vagyunk árulva! – mondta Lizának.

Liza elsápadt, Gida fejében kalandos szökési terv kezdett megfogamzani.
Nem egészen komolyan, de nagyon részletesen elgondolta, hogy Melbourneba
szökteti majd Lizácskát. Melbourne iránt különös előszeretettel
viseltetett, már a földrajzi órákon is szívesen hallotta ezt a kellemes
csengésü nevet. Látta magát, amint széles karimáju kalappal a fején és
baltával a vállán kilép az őserdőből, Liza pedig, operai
parasztjelmezben, a kis faház padján várja…

Nem mehettek Melbourneba, közbe jött valami.

Anna napján, Gyurkovicsné nevenapján, cigányszó mellett egy kis ivás
volt a házban. (A „kis“ jelző csak az ivók számára, de korántsem az
elfogyasztott bor mennyiségére vonatkozik.) Estefelé a fiatal urak kissé
hangosan viselkedtek a verandán, amennyiben földhöz vagdosták a
poharakat, amelyekből a házikisasszony egészségére ittak, ezüsttálcákat
raktak a cimbalomra, ököllel verték a nagybőgő fenekét és szapora
revolverlövések közt huzatták el a Gyurkovicsné kedves nótáját: Maros
vize folyik csendesen…

Az öregebbek, köztük az ezredes is, a dohányzó-szobába vonultak és
tarokkozni kezdtek, a tarokkot csakhamar ferbli váltotta fel.

Most már Katinka asszony is közéjük telepedett és kártyát kért. Értette
a játékot, csak egy hibája volt: irgalmatlanul csalt. Ha besöpörte a
bankot, a lapját csak úgy mutatta fel, ha összekulcsolt kezekkel
könyörögtek neki a partnerek, – néha fel sem mutatta, inkább visszaadta
a pénzt. A bankkal állandóan komplikált elszámolási viszonyt tartott
fenn, amellyel kétségbe ejtette a férjét. A nagybátyja már nagyobb
összeget ajánlott fel neki, végkielégítésül, csak hagyja abban a
játékot, – az ezredes pedig, mikor rajtakapta valami újabb turpisságon,
a tenyerét rátette az asszony pénzére, és kijelentette, hogy a pénzt
szét fogja osztani a vesztesek közt. Katinka asszony úgy akarta
megmenteni a zsákmányát, hogy hirtelen elfujta a lámpát és a sötétségben
összeseperte a bankókat.

A következő pillanatban négy gyújtó is világított a szobában, de –
csodálatos! – a kártyások közül senki sem nézte a pénzét, mindenki Gidát
és Lizát nézte, akik egy kis kereveten ülve, addig szerényen
kibickedtek.

– Érdekes! – mondta az ezredes; azzal meggyujtott még két gyújtót.

A megszeppent Liza fejecskéje ott pihent a Gida mellén, arca lángvörös
volt, halkan nyöszörgött, de szabadulni nem tudott, mert a haja
beleakadt a Gida melltűjébe. (Ez a melltű különben turbános
szerecsen-fejet ábrázolt.)

– Lám, – mondta a nagybácsi, – a jegyesek is a zavarosban halásznak.

Katinka kiszabadította hugát kellemetlen helyzetéből, aztán egy kis
pofont adott neki, – neki is egyet, meg Gidának is egyet.

Gida sápadtan az izgatottságtól, a lány elé állott, aztán heroikus
mozdulattal, fölemelte a kezét.

– Igen, – ő az én jegyesem!

– Hiszen ez nem ujság, – mondta ásítva az ezredes, aki éppen a pénzét
olvasta.

– Szeretem és feleségül fogom venni! – mondta Gida fenyegető hangon.

– Hát téged mi lelt? Hogy feleségül fogod venni, azt az egész vármegye
tudja, azért nem kell kiabálni!

Azután osztani kezdte a kártyát, mert ő volt a soros. Gida és Liza
kisompolyogtak a szobából. Katinka utánuk ment, bankjegyeket rázva ki a
kabátja ujjából.

– Igaz, gyerekek, a mama úgy akarja, hogy október első felében legyen a
lakodalom…




VI  Mici

A Gyurkovics-családban megesett az a különös dolog, hogy Micit, a
legkisebbiket, férjhez kellett adni, mielőtt még Klárika, a hatodik
leány, főkötő alatt lett volna.

A folytonossági elv e megszegésében egy csepp perfidia is közreműködött
Gyurkovics Mici részéről. Klárikát ugyanis, miután a farsangi hadjárat
eredmény nélkül végződött, rokonok kiséretében Füredre küldték. A
rokonok egész nyáron ott tartották a leányt, oly ürügy alatt, hogy
kitünő kombinációjuk van Klári számára.

Gyurkovicsné, aki a nyári hadjáratra új ruhával szerelte föl hatodik
lányát, egy gyönge pillanatban megengedte Micinek, hogy viselje otthon a
Klárikától levetett hosszu ruhákat. Megengedte neki, de egyszersmind a
gyerekszobába való visszakergetés terhe alatt lelkére kötötte, hogy ne
merészelje a _nagylány_ jogait bitorolni.

A hetedik megigért mindent. Óh, – ő nem fog bálba kivánkozni, ő nem is
törődik a fiatalemberekkel. S jobb szeret az édesmamával lenni.
Kacérsággal gyanusítják, – hogyan kell kacérkodni? Mici nagyon szeretné
tudni, hogyan kell kacérkodni!

A hetedik megigért mindent. Mihelyt aztán a sarkát verte a hosszú
szoknya, egyszerre fölébredt benne a Gyurkovics-vér. Kikereste magának a
vármegyében a legderekabb fiatal urat és azt mondta magában: Szeretnék
ennek a felesége lenni! És mivel a szóban forgó fiatalember egyelőre még
nem volt hajlandó tudomást venni a legkisebbik Gyurkovics-lány
exisztenciájáról, Mici addig kötekedett vele és annyit kellemetlenkedett
neki, míg Sándorfy – ez volt a jó ember neve – tudomást nem vett róla,
sőt, a békesség kedvéért, feleségül is nem vette.

Az anya gyöngeségének az lett az eredménye, hogy Micinek kérője akadt, a
füredi rokonok pedig gondosan kerülgették leveleikben a sokat emlegetett
kitünő kombinációk kérdését. Gyurkovicsné csak azért egyezett bele a
Mici házasságába, mert a hetedik volt a legkisebbik és így nem kellett
attól tartania, hogy a folytonossági elv megszegése veszedelmes
precedenst fog alkotni a családban.

A hetedik lány eljegyzése után különben azt kezdték hiresztelni, hogy
Klárika és Mici tulajdonképpen ikertestvérek és hogy Klári eddig csak
azért ment idősebbik számba, mert vagy hatvan perccel előbb látott
napvilágot hugánál.

Elbeszélésemet azzal kezdem, hogy Gyurkovicsék átkocsiztak a Keményék
dolovai pusztájára. A nagyságos asszony, aki legkisebbik lányával
szemben különben is nagyon engedékeny volt, szemet hunyt, amikor Micike
a sokat emlegetett hosszu ruhában ült föl a kocsiba. Meg volt róla
győződve, hogy Keményéknél nem fognak idegen emberrel találkozni,
kellemetlenül is érintette hát az, amikor a verandán nagy társaságot
talált együtt, egy csomó lányt meg öt-hat fiatal urat.

A fiatalok aztán egész délután lawntennist játszottak, később a
cseléd-udvarban bomlottak és Gyurkovics Mici vezérlete alatt bejárták az
ólakat és istállókat. Egy-egy okosszemü tehén szarva elől sikongva
hátráltak meg, egy-egy rózsás orru, buta borjura azt mondták: beh édes!

Mikor a vendég-istállóba értek, a Sándorfy Mihály szürkéi hátrafogták a
fülüket és nyugtalankodni kezdtek.

– Tessék vigyázni, a lovak harapósak! – szólt a szilvakék kocsis az
istálló homályából.

Gyurkovics Micinek megint eljárt a szája.

– Akár a gazdájuk!

A fiatal urak összemosolyodtak, a lányok pedig könyökön taszították
egymást… Sebaj! Sándorfy odafönn ferblizett az öregekkel. Mici, talán
csak azért, hogy kibékítse a szilvakék kocsist a gazdáján esett
sérelemért, kedélyeskedni kezdett vele.

– Jó volt az ebéd? Adtak magának bort is? Ha kell még, csak nekem
szóljon.

Majd ki akartak menni a méhesbe. Kemény Margit, a házikisasszony,
megígérte a vendégeinek, hogy mutat nekik egy méhkirálynőt. A városi
lányokat ez nagyon érdekelte, talán azt képzelték, hogy a zümmögő
királynő kis arany koronával a fején sétál a viaszlépen.

Útközben megeredt az eső. Kövér cseppek verték az arcukat, aztán zuhogó
nyári zápor szakadt reájuk. Az egész társaság hangos futásnak eredt a
kastély felé, legelül Mici szaladt könnyü szarvasugrásokban. A százráncu
parasztszoknyáját fölkapta a fejére.

Mikor megint együtt voltak a lányok szobájában, elrestelték magukat a
gyerekes hajsza miatt és a fiatal hölgyek egyszerre komolykodni kezdtek.

Gyurkovics Micinek közbe megint eljárt a nyelve.

– Még se jött meg Horkay Feri? – kérdezte. – Ahol Horkay Feri nincs, ott
nincs is mulatság.

A társaság apró csapatokba verődött, amelyek a kis székeken, kereveteken
ültek, könyököltek. A leányok szobájában különben veszedelmes volt a
tartózkodás; ahová az ember csak nyult, az asztalokról, fali
állványokról törékeny csecsebecsék pottyantak le.

Néhányan a házikisasszony mellett térdepeltek a fiókos szekrény körül,
ahol Kemény Margit a ritkaság-gyüjteményét mutatta be.

– Ezt a sarkantyút a duhaj Elefántovics veszítette el a daruvári bálon…
Ezt a kis pávát meg Horkay Feritől kaptam tizenhatodik születésnapomra…
Ez a szép papirlegyező is a daruvári bálról került, – rajta is van a
daruvári grófok címere… Hátulján förtelmes torzkép: a Horkay Feri
önarcképe… Ezzel a két pisztoly-golyóval verekedett volna meg Szilágyi
Jankóval a monoklis Elefántovics, ha apa idejekorán ki nem békíti őket…

Sándorfy Mihály, a szilvakék kocsis és a harapós szürkék gazdája,
belépett a szobába. Ebéd után a lármás fiatalságtól a csendes öregekhez
menekült volt, időközben azonban az öregek derekasan felöntöttek a
garatra és miután egy torontáli örmény úr ferblin elnyerte minden
pénzüket, nagy hangon politizálni kezdtek, Sándorfy tehát jónak látta
visszamenekülni a fiatalok közé.

Jó ideig kereste a helyét, aztán letelepedett egypár pletykázó
fiatalember közé. A fiatalok suttogó hangon beszéltek, éppen valami
asszonyi dolgot hánytorgattak.

– Kitől tudod? – kérdezte Sándor.

– Horkay Feri mondta…

– Akkor biztosra veszem, hogy hazugság…

Halkan beszélt, az öblös hangja mégis elhatott a Gyurkovics Mici fülébe.
Az ég tudná, hogy mi járt a hetedik Gyurkovics-lány fejében. Már amióta
Sándorfy belépett a szobába, anélkül, hogy neki külön köszönt volna,
egyre rajta jártatta a szemét. Most két lépést előre tett,
kiegyenesítette nyulánk termetét és azt kérdezte Sándorfytól:

– Kiről beszél, kérem?

Régóta ismerték egymást, de most váltottak először szót életükben.
Sándorfy meghökkenve nézett a leányra.

– Bocsánat…

– Ön azt mondta valakire, hogy hazudik, – folytatta Mici a felindulástól
remegő hangon. – Az ilyet nem kell suttogva mondani, hanem hangosan,
hadd hallja meg az is, akit illet…

Sándorfy Miska kissé elpirult, de aztán elnevette magát:

– De nagysádkám, csak nem akar belém kötni?

Igenis, bele akart kötni ebbe a kiállhatatlan fertálymágnásba, aki őt
is, a kompániáját is, olyan nagyúri dölyffel lenézte… Ha az egész
vármegyében nincs annyi emberség, ő benne van… Ami verekedő kedv és
felforgató ösztön a dalmata vérében pezsgett, az mind ott villogott a
szemében és ott idegeskedett az orra cimpája körül…

Sándorfy Mihály azt mondta:

– Jól van hát: Horkay Feriről beszéltem… Azt mondtam, hogy hazudott…
Sajnálnám, ha ezzel gyöngéd érzelmeket sértettem volna meg…

– Gavallér ember nem mond ilyet másnak a háta mögött… Tessék a szemébe
mondani… Vagy ha nincs hozzá bátorsága, majd megmondom neki én…

A lányok meg voltak rémülve, a fiatal urak pedig zavartan pödörgették a
bajuszukat. Radványiné, a Gyurkovicsné menyecske-leánya félrehívta Micit
és titokban egypár pofont igért neki. Sándorfy Mihály pedig a szomszéd
szobában idegesen gombolgatta a kabátját.

– Ki ez a kislány? Mit akar tőlem? Honnan tudjam én, hogy szerelmes
Horkay Feribe?

Majd azt mondta:

– Sohasem hittem volna, hogy ebbe a búbos galambba annyi méreg fér!

Egy ideig még kerülgette az öregeket, de nem jól érezhette magát a
kastélyban. Félóra múlva már látták, amint a szakadó esőben sebesen
hajtott el az ablak alatt. Behajtott a városba, fölment a kaszinóba,
megkereste Horkayt és elmondta neki, ami a kastélyban történt. Horkay,
aki három nap óta egy utazó billiárd-mesterrel viaskodott a
karambol-asztalon, megkrétázta a dákóját és azt mondta:

– Úgy látszik, nekünk most verekednünk kell?

– Úgy látszik, – hagyta rá Sándorfy.

Másnap meg is verekedtek. Pisztolyra álltak ki, de Horkay nem talált,
Sándorfy pedig eldobta a pisztolyát és meghívta az egész társaságot
vacsorára. Ezzel a Horkay-Sándorfy ügy el volt intézve a lovagiasság
szabályai szerint, a Sándorfy-Gyurkovics-ügynek azonban folytatása lett
a daruvári csónakosok piknikjén.

A daruvári csónakosok ladikot kereszteltek és ez alkalomból
összecsődítették az egész vármegyét.

Gyurkovics Mici három napig nagy szakértelemmel magyarázgatta az
édesanyjának, hogy a ladik-keresztelés nem bál és hogy arra gyermekeket
is szokás elvinni. E jogcímen aztán őt is elvitték a daruvári fűzes
erdőbe.

Gyurkovicsné ő nagysága utóbb nagyon megbánta elhatározását, mert a
legkisebbik leánya – miért, miért nem – megint csinos kis botrányt
rendezett Sándorfy Mihállyal. A nagyságos asszony a fejére is olvasott
aztán.

– Hát jogász vagy te, vagy huszártiszt, hogy nem mehetsz el egy ember
mellett úgy, hogy bele ne köss?

A második négyes után Sándorfy ugyanis csendes kétségbeeséssel lépett a
nyári tarokkasztalhoz, ahol Gyurkovics képviselő a beszámolóját
tartotta. Azt mondta:

– Kérlek, Milán, ha ez így folyik tovább, a kis hugod engem ki fog
üldözni a világból… A csárdásban egymás után össze akart veszíteni a
három Elefántoviccsal, – azt állította, hogy készakarva meglöktem, – a
négyesben pedig kezet se fogott velem… Pedig egész délután feléje se
mertem menni, mert tudom, hogy ki nem állhat…

A képviselő azt mondta:

– Ha neveletlen a gyerek, fülön kell fogni.

Azzal kivágta a skizt.

Sándorfy pedig elgondolkozott. Ez a kis vipera, az ő érthetetlen
ellenszenvével, még valami komoly kellemetlenséget szerezhet neki.
Furcsa is volna, ha ő, aki különben némi sikerrel űzte a szőke és barna
viperák szelidítését, szép szerével ki nem tudná szedni ennek a
méregfogait!

Csinos ellenségét a tánchely mögött találta. Ott ült egy sörös hordón,
két sarkával a hordón dobolt és óriási papirlegyezőjével hüsítette
kipirult arcát.

– Mici kisasszony, nem haragszik, ha háborgatom?

A hetedik Gyurkovics-lány pedig semmit sem gyűlölt annyira, mint azt, ha
valaki kisasszonynak szólította. Ő nagysád volt, – kisasszony a
szobalánya. Fagyosan mérte hát végig Sándorfy Mihályt.

– Mi tetszik?

– Az egész vármegye magasztalja önt az őszinteségeért… És azt is tudom,
hogy lovagiasan, mondhatnám gavallérosan gondolkozik, – ami a nőknél nem
mindennapi dolog… Éppen azért kérem, mondja meg egész őszintén, miért
gyűlöl ön engem?

– Érdekli? – kérdezte Mici gúnyosan.

– Nagyon!

– Lássa: nem szeretem a képzelődő embereket.

– És engem annak tart?

– Annak! – volt a száraz hangon adott kurta felelet.

– Biztosítom, hogy téved… Ha annyi fáradságot venne magának, hogy egy
kicsit tanulmányozna, meggyőződnék róla, hogy téved…

Mici vállat vont, hogy mindez őt nem nagyon érdekli. Azzal leszállt a
hordóról és a tánchely felé ment, szó nélkül faképnél hagyva Sándorfyt.

A fiatalember nevetett is, meg bosszankodott is, amikor pedig a rendező
a füzértánchoz szólította a párokat, kétségbeesett gondolata támadt. A
nyári ruhák labirintjában megkereste Micit.

– Nem táncolná velem a kotillont? – kérdezte vakmerően.

Nagy meglepődésére Gyurkovics Mici azt mondta:

– Nem bánom, – de előbb le kell ráznom a nyakamról egy másik táncost.

Az a másik táncos különben Horkay Feri volt, aki a Kemény-kastélyban
lefolyt jelenet óta kötelességszerüen udvarolt Gyurkovics Micinek. (Az
egész világ azt beszélte, hogy a kislány őt esze nélkül szereti.)

Gyurkovics-lánnyal kotillont táncolni, minden körülmények közt
veszedelmes vállalkozás volt. Pedig Mici a Gyurkovics-lányok közt is
számot tett. Volt ugyan egy kis testi fogyatkozása: ha az ember erősen a
szeme közé nézett, észrevette, hogy a bal szemének a pupillája egy-két
milliméterrel magasabban áll, mint a jobb szeme. Nem merném éppen
ráfogni, hogy bandsalított, csak azt tudom, hogy révedező, álmatag
pillantása volt, ami különös ellentétben állott határozott modorával.

A mellőzött Horkay Feri egy cseppet sem csodálkozott, amikor egypár nap
mulva keresztül lovagolt a Gyurkovicsék falván és a ház előtt a Sándorfy
szürkéit látta.

Pedig Sándorfy csak azért járt ott, mert Gyurkovicsnéval egy svájci
bikára alkudozott. Tízszer is megnézte a bikát, aztán egypár forintért
tovább cigánykodott az asszonnyal, közbe pedig sódarban és kaviárban
beozsonnálta a differenciát.

Indulás előtt Micivel rendesen a ház előtt sétáltak föl s alá. Néha
kihallatszott a Gyurkovicsné hangja:

– Merre jársz, Micike?

– Sándorfy bácsival beszélgetek.

A bácsi szó megnyugtatta ő nagyságát, pedig Mici, négyszem közt, csak
hallja-magázta és miskázta Sándorfy Mihály urat.

Mikor Sándorfyt, aki tartalékos volt, behívták az őszi hadgyakorlatokra,
megvette végre a bikát. Utána még egyszer eljött, hogy tiszti atillában
mutassa magát.

Alkonyatkor elbúcsúzott a kislánytól és kissé elbúsúlta magát. A kapu
alatt még sugdosni kezdtek.

– Lássa, Micike, ha az ember magával beszél, szívesen elfelejtené néha,
hogy maga még kislány.

– Nem is vagyok én olyan kislány, – tiltakozott a hetedik szeliden.

– Bolondság erről beszélni; de szeretném, ha két évig ilyen maradna
hozzám, mint most… Ilyen édes és jó…

– És mi lenne aztán két év mulva? – kérdezte Mici naiv kiváncsisággal.

A csordás gyerekek éktelen sikoltozással és nagy porfelhő közepett,
teheneket kergettek az udvarba. Mikor megint elcsendesedett minden,
Micike újra megszólalt:

– Tudja, Miska, mondok én magának valamit. Ha maga nekem valamit mondani
akar, nem is kell két évig várnia, mert én két évvel idősebb vagyok,
mint vagyok…

Miska persze ezt nem értette. A hetedik megmagyarázta neki:

– A mama csupa óvatosságból az egész generációnak éveiből kettőt elvett,
úgy, hogy mi valamennyien két-két évvel idősebbek vagyunk… Hanem azt
csak magának mondom…

– És hány esztendős most? – kérdezte Sándorfy.

A hetedik Gyurkovics-lány sokáig küzködött magában, aztán az ősi ösztön
győzedelmeskedett benne. Nem árulta el a családi titkot, csak annyit
mondott:

– Kettővel több vagyok, mint gondolja.

A kapu alatt folytatott tárgyalásoknak az lett az eredménye, hogy
Gyurkovics Mici a fegyvergyakorlatok alatt nem akart semmiféle
mulatságban résztvenni, hanem finom, titokzatos mosollyal az ajka
szélén, járt-kelt a házban, mint a gyermek, aki valami titkot tud és nem
akarja elárulni, de nagyon szeretné, ha mindenki leolvasná az arcáról.

A másik gyanus szimptóma az volt, hogy Mici egyizben azt kérdezte ő
nagyságától:

– Ugy-e, édesmama, örökké-t két k-val kell írni?

– Kinek akarsz írni? – kérdezte a nagyságos asszony.

Mici nem felelt, de aznap tintás ujakkal jött az ebédhez.

Egyszer megint betoppant Sándorfy Miska, az őszi naptól kicserzett
arcbőrrel és Mici korábbi utasításai alapján, beszélt az édesmamával…

Gyurkovicsné eleinte szörnyen megharagudott. Micsoda tolakodás ez
Micitől, mikor most Klárikán a sor? Első pillanatban arra gondolt, hogy
leszedi a hetedik leányról a hosszu ruhát, őt magát pedig visszakergeti
a gyermekszobába. Aztán azon járt az esze, hogy talán jó volna Sándorfy
figyelmét Klárikára terelni. Végül, a Klárikával folytatott izgatott
levélváltás után és miután Mici sírva erősítgette neki, hogy szereti
Miskát és örökké szeretni is fogja (örökké – két k-val!), a nagyságos
asszony belenyugodott a dologba.

Már jegyesek voltak, mikor Sándorfy egyszer azt kérdezte a mátkájától:

– Mondja csak, miért is gyülölt maga engem annyira?

– Mert nem akart észrevenni! – mondta rá a legkisebbik Gyurkovics-lány.




VII  Klárika

Nem szívesen, de mégis belenyugodtam már a kényszerűségbe, hogy Mici
eljegyzésével be kell fejeznem a Gyurkovics-lányok történetét, amidőn az
udvarias véletlen oly kellemes helyzetbe hozott, hogy most már
beszámolhatok az utolsó lánynak, Klárikának a viselt dolgaival is.

Vagy két hétig mulattam a Szerémségben, – mulattam a szó legéjszakázóbb
értelmében, – aztán a gyorsvonattal visszautaztam Budapestre. Mikor a
vonat a bács-tamási stáció alatt járt, persze, hogy a
Gyurkovics-lányokon járt megint az eszem. A Gyurkovics-lányokon, meg
azokon a tarka históriákon, amiket Horkay barátom beszélt nekem róluk,
amikor két héttel azelőtt összetalálkoztunk a vasuti kocsiban.

Később az országútra kezdtem figyelni, amely itt jó darabig párhuzamosan
halad a vasuti töltéssel.

Az úton nyílsebesen ügető bricskát vettem észre, a bricska láthatólag a
pályaudvart akarta elérni, még a vonat előtt. Izgalmas versenyfutás
fejlődött ki az izzadtságtól ragyogó, kurtafarku jukkerek és a füstölgő,
dübörgő szörnyeteg közt.

A kocsi bakján ketten ültek: egy vadászkalapos, pirosarcu férfi, aki
sűrűn csörditett ostorával a hámos füle elé, meg egy karcsu leány, aki
félkezével a nagy szalmakalapját fogta és aggódva nézte a vonatot. A
könnyü kocsi nagyokat zökkent a homokos úton, a papagályzöld inas két
kézzel kapaszkodott az ülésbe…

A nyerges már mintha bicegett volna egy kicsit. Most egypár ökrös szekér
állta el az utat. A bricska nyílsebesen surrant át a szekerek közt
maradt keskeny résen, tengelyével szinte súrolva a lőcsüket. Ha ez a
vadászkalapos úr nem tud semmit a világon: a hajtásával is megkereshetné
a kenyerét…

Óh, – hiszen ez Horkay! Horkay Feri! És a lány? Aki életében egyszer
látott egy lányt a Gyurkovicsok véréből, az megismeri ezt a fajtát száz
lépésről is…

A vonat fütyölt, a kocsi pedig eltünt a sűrű akácbokrok mögött. Mikor a
pályaudvarra értünk, kinyitottam az ajtót.

– Meddig állunk itt?

– Bács-Tamás – egy perc! Már indulunk is! Mehet!

Ajtócsapkodás és harangszó… Horkay Feri le fog késni? Nem késett le. A
vonat már megindult, amikor kipirult arccal és nevetve szaladt be a
perronra. Mellette, – őt félig tartóztatva, félig nógatva – kacagva,
lihegve, kipirult arccal, polkázó léptekkel futott a lány… Horkay egy
ugrással föntermett a kocsim nyitott ajtajában, aztán visszaszólt:

– Holnapután megint itt leszek! Isten veled, Klárika!

A kalapjával integetett, odakünn meg kendőt lobogtattak utána. Horkay
csak a vasúti hídnál vett rólam tudomást.

– Ni, – te vagy?

Odalenn két hét alatt annyira kineveltek, hogy köszönés helyett
odanyujtottam neki a szilvoriumos butykost, amelyet szerémi embereim
akasztottak a nyakamba. Aztán számot adtunk egymásnak legújabb
élményeinkről. Ő a Gyurkovics Mici lakodalmáról jött, amely lakodalom
éppen annyi ideig tartott, mint az én szerémi keresztelőm.

Horkay később a szivaros tárcáját kereste és kifordította különös
szabásu vadászruhájának a zsebeit. Az egyikből egypár parafadugó esett
ki, a másikban egy pár rózsaszín selyemkeztyüt talált. Ösztönszerüen
beszívta a keztyü illatát és azt mondta:

– A Klárika keztyüje nálam maradt!

– Igaz is, Horkay, – mi lesz a Klári hugoddal?

– Ami minden rendes lányból lesz: asszony!

– Ugyan? Oly gyorsan fordított köpenyeget? És talán már van is valakije?

Horkay nevetett.

– Meghiszem azt! Klárika már két nap óta menyasszony. Igaz, hogy nagy
erőlködésembe került, míg nyélbe tudtam ütni ezt a dolgot… Három napig
folyton innom kellett a Klárika kedvéért…

Nem értettem. Egy pillanatig azzal gyanusítottam Horkayt, hogy leitatott
valami partiképes ifjút és úgy vette ki belőle a házassági igéretet…

Időközben megtalálta a tárcáját és szivarra gyujtott. Majd csendesen
elnevette magát. Nagyon jókedvünek látszott és beszédes kedvünek, mint
valaki, aki önmagával szerfölött meg van elégedve. Nem is kellett sokáig
faggatnom, elmondott mindent, amit tudni akartam.

Elmondta az utolsó Gyurkovics-lány történetét, amelynek tulajdonképpen
ez lehetne a címe: A bács-tamási lakodalom.

*

Hogy Gyurkovicsné hat lánya gyors egymásutánban férjhez ment és hogy a
hetedik – aki korra nézve tulajdonképpen a hatodik volt – végül szintén
főkötő alá került, abban, a nagyságos asszony és a kisasszonyok
személyes érdemei mellett, nagy része volt a Horkay Ferenc úr odaadó
buzgalmának.

Horkay Ferenc úr, akit még a tulajdon édes kocsisa is csak Feri úrnak
szólított, alapjában véve nem volt mintaképe az erkölcsös ifjúnak.
Kártyásnak mondták és ivónak. Szeretném azonban, ha enyhítő körülmény
számba vennék, hogy a kártyán rendesen nyert és hogy széles
Bács-Bodrogban nem akadt emberfia, aki őt valaha az asztal alá itta
volna.

Olvasóim tudják, hogy mikor hét évvel ezelőtt az első Gyurkovics-lányt
bálba vitték, Horkay, aki akkorában az első adósságok poétikus korát
élte, nagy odaadással csapta mellette a szelet.

A tamási naiv urak azt mondták: Szereti a lányt, – tehát feleségül fogja
venni! Ez a diagnózis csak részben bizonyult igaznak: Horkay szerette
Sárikát, de nem vette feleségül sem őt, sem Ellát, Katinkát, Terkát,
Lizát és Micit, akikbe pedig együttvéve és külön-külön szerelmes volt.

Úgy találta, hogy hugocskáival pompásan lehet mulatni, de elvül tűzte ki
magának, hogy ha valamikor reá szánja is magát a házasság szentségének
fölvételére, semmiesetre sem vesz el olyan leányt, akivel pompásan lehet
mulatni.

A lányok meg úgy vélekedtek Horkayról, hogy a jókedvü isten is
csárdás-táncosnak teremtette, de _komolyan_ nem szabad venni. (A
Gyurkovics-lányok szájából figyelemreméltó nyilatkozat, ha meggondoljuk,
hogy Horkay kétezer hold földet örökölt. Bácskai földet!)

Volt már alkalmam elmondani, hogy Horkay idővel beletanult a házassági
agent provocateur szerepébe. Talán önvédelemből, talán csak maliciózus
szeszélyből, sokat fáradozott a leányok kiházasítása körül, és ez
irányban ő, aki saját állítása szerint, per tu volt minden kabátos
emberrel az országban, hasznos szolgálatokat tett Gyurkovicsnénak.

A nagyságos asszony idővel belső titkos tanácsosának tekintette a fiatal
urat minden párti-ügyben és egyszer egészen őszintén azt mondta neki:

– Hanem Klárikát már nagyon szeretném férjhez adni!

Horkay elgondolkozva mondta rá:

– Félek, Klárikával még sok bajunk lesz!

Jól ismerhette a leányt, akivel hugai közül legtöbbet és legszívesebben
foglalkozott, az egyetlen Gyurkovics-lányt, akit kisbaba kora óta
tegezett.

Különös lány volt, egészen elütött a familiától. Csinosnak elég csinos
volt, – Horkay szerint: veszedelmesen csinos is, – kacérkodni is tudott
úgy, mint a másik hat, de csak akkor, ha éppen kedve volt hozzá,
rendesen nem volt kedve hozzá, néha pedig úgy viselkedett, mintha
gyűlölné a férfiakat együttvéve, a kérőket pedig egyenkint.

A divatos férjvadászattal szemben ő valami különös visszaesést képviselt
az ősi, kezdetleges állapotba, amikor a férfiaknak még szerencséjöknek
kellett tekinteniök, ha feleségül vehettek egy csinos leányt.

E hihetetlennek látszó állításom igazolására két esetre hivatkozhatom.
Az utolsó farsangi hadjárat alkalmával, amikor Gyurkovicsék Budapesten
mulattak, Horkay egyik bálon egy László nevü egyetemi magántanárt
mutatott be Klárikának. Azt mondta:

– Klárika, ez fényes párti ám! Jó fiu, és szerelmes beléd… Tudod, afféle
illatos poéta-lélek, akinek rózsaszínü izé kóvályog a fejében… Szereti a
nőiességet meg a szendeséget… Próbálj hát egy kicsit szendének lenni!

E felszólításnak az lett a váratlan eredménye, hogy Gyurkovics Klára,
miközben a professzor éppen a szende nőiesség nemesítő varázsáról
beszélt neki: szó nélkül átnyult az asztalon, elcsente a Horkay pezsgős
poharát és fenékig kiitta. Még hunyorított is Horkayra, mintha azt
akarná mondani:

– Szervusz, öreg!

A szende nőiesség apostola nyom nélkül elillant a székéről.

A másik eset egy Semessey nevü földbirtokosra vonatkozott, aki Horkay
szerint nagy karakter volt és akire csak egy testi fogyatkozást tudtak
rábizonyítani: egy kicsit selypített. Az _s_ betüt _f_-nek ejtette,
_sistereg_ helyett, példának okáért, azt mondta: _fiftereg_. Semessey úr
komolyan szerelmes volt Klárikába és alkalmasint meg is kérte volna, ha
Klárika egy egész estén át rettenetes következetességgel _Femeffey_-nek
nem szólítja vala. És mivel a selypítés ragadós, mint az ásítás, a
Gyurkovics kisasszony léhaságának az lett az elszomorító következménye,
hogy az egész asztaltársaság selypíteni kezdett, sőt a vacsora vége felé
Gyurkovicsné maga is Femeffeynek szólította Semessey urat. Femeffey –
akarom mondani Semessey, – a szende professzor példáját követve,
mindörökre elillant.

– Hát mit akar ez a leány tulajdonképpen? – kérdezte a nagyságos asszony
bosszúsan.

– Nem akarom, hogy kötőféken hozzanak nekem vőlegényt. Ahhoz akarok
menni, akit szeretek.

Ő nagysága megbotránkozva kiáltott föl:

– Akit szeretsz? Hát azt képzeled, te azért vagy a világon, hogy
szeress?

– Persze! Mi másért is? – kérdezte Klárika megdöbbentő naivitással.

– Boldogtalan! Azért, hogy jó pártit csinálj!

A téli hadjárat eredmény nélkül végződött, nyárára pedig, rokonok
kiséretében, Füredre küldték Klárikát. Hátha ott akad valami az ő
számára?

Akadni akadt volna nem egy elfogadható kérő, ha a Klári fagyos maliciája
vissza nem rettenti az óriási bácskai birtokokra pályázókat.

A rokonok panaszos leveleket menesztettek Gyurkovicsnéhoz, hogy Klárika
igazán úgy viselkedik, mintha kolostorba akarna menni: fűnek-fának
elmondja, hogy egy ripszes garnitura a hozománya és husz lekváros köcsög
az apanage-a. Ha számon kérik tőle hóbortját, sírva fakad és azt mondja:

– Nem akarok senkit és semmit! Gyűlölöm a férfiakat, mert alávalók… A
legalábbvaló köztük pedig – Horkay Feri!

Horkay, aki éppen ártatlan arccal tarokkozott két Gyurkovics-fiúval a
tamási verandán, amikor hírül hozták neki a Klárika üzenetét,
elcsudálkozva mondta:

– Hát velem meg mi baja?

Aztán megkontrázta a játékot. Pedig csakhamar világos lett előtte, hogy
kár volt megkontrázni a játékot.

Klárika csak akkor került megint haza Tamásra, amikor a Mici huga
lakodalmát ülték Sándorfy Mihállyal.

Hogy mit értenek Tamáson lakodalom alatt, azt önök nem tudják. Csak
egyet mondok: Mikor az esküvő után harmadnap a nászuton levő fiatal
házasok első ízben összepöröltek a velencei Bauer és Grünbaum-fogadó
erkélyén, Horkay Feri akkor a tamási ebédlő asztalára csapott és azt
mondta: Most kezd a lakodalom igazán kedélyes lenni!

Ötödnapra megettek és megittak Gyurkovicséknál minden megehetőt és
megihatót, aztán a vendégsereg, Horkay indítványára, befogatott és
muzsikaszó mellett, hosszu hintósorban hazakísérte az öreg
Elefántovicsot. Az Elefántovics-kastélyban aztán újból kezdték a
mulatságot, míg megehető és megiható dolog találkozott a kamrákban és
pincékben. (Odaát ezt _pratizás_-nak hívják, jó dalmát szokás szerint.)

Gyurkovicsné megengedte Klárikának, hogy ő is részt vegyen a
portyázásban. Útközben majd Horkay ügyel reá. Elefántovicséknál pedig
lesz elég asszony, aki gárdaszámba mehet. A leány hát fölmászott a
Horkay homokfutójára.

Mikor végigrobogtak a dolovai réten, Horkay a töltésen meglátta az ő
Krumpholz barátját. Krumpholz a délvidéki pénzes svábok legpénzesebbike
volt. Az apja mint építőpallér szakadt ide valahonnan, ő maga úr és több
millió tulajdonosa volt, – a fiai, ha lesznek, majd a főrendiházban
fognak ülni.

Horkay megállította a négy szürkéjét és azt mondta:

– Magunkkal visszük a svábot!

Krumpholz szabadkozott.

– Nem ismerem Elefántovicsékat!

– Majd megismered őket, ha iszol a borukból!

– Aztán csizmában vagyok, vadászruhában!

– Okos ember nem kívánhatja, hogy frakkban, lakkban cserkéssz a
füzesben!

– Aztán velem van a lódoktor… Meghívtam ebédre!

– A lódoktort is magunkkal visszük Elefántovicsékhoz!

A sváb és a lódoktor fölkapaszkodtak az inas-ülésre, Horkay pedig a
szürkék közé vágott és oda súgta Klárikának:

– Te! Úgy nézd meg ezt a svábot, hogy három milliója van!

Klárika ekkor olyant mondott, amit jónevelésből talán el kellene
hallgatnom. Én azonban nem vagyok jónevelésü úr, hanem naturálista író,
akinek minden szabad és azért elmondom, mit mondott Klárika. Azt mondta:

– Fütyölök a svábra, meg a milliójára!

Horkay, a leány ellenséges magatartása ellenére is ragaszkodott hirtelen
keletkezett ötletéhez: össze fogja hozni hugát a pénzeszsákkal. Ha
sikerül, akkor megkoronázta eddigi házasságszerzési bravurjait. A sváb
különben rokonszenves és csinos fiu volt, előkelő, férfias megjelenésü,
– de jéghideg és halálosan unalmas.

Mikor a kastélyban megszólalt a cigány és összecsendültek a poharak,
Horkay tisztában volt a helyzettel. Tervéből nem lehet semmi, Krumpholz
nem fog a leányhoz közeledni, amíg a három Elefántovics-fiu állja el
útját. A három testvér már a lakodalom második napja óta életre-halálra
udvarolt Klárikának, a sváb pedig sokkal indolensebb és józanabb,
semhogy ezzel a három kötekedő, csél-csap novellahőssel konkuráljon.

A három Elefántovicsot tehát el kell tenni láb alól. Erre csak egy mód
van: le kell őket inni az asztal alá. Jól van! Az Elefántovicsékat nem
faragták olyan fából, hogy meghátráljanak bármi kihivás elől, – mikor
Horkay azt a merész megjegyzést kockáztatta előttük, hogy ismert egy
Elefántovics-úrfit, aki megivott egyszerre egy trójanica káposztalevest,
azután létrán vitték haza az édesanyjának; a három testvér rögtön
otthagyta a leányt, szembe ült Horkayval és egy-egy sajtárnyi billikomot
köszöntött reá.

Engedelmet kérek a kitérésért: a három Elefántovics-fiuról van egy kis
mondani valóm… A keresztnevüket nem tudta senki, a vármegyében csak így
hivták őket: Monoklis elefánt, – duhaj elefánt, – kamarás elefánt. A
monoklis elefánt keveset beszélt, sokat ivott és még a gőzfürdőben sem
tette le a monokliját. A duhaj elefánt nem viselt monoklit, de sokat
ivott és ilyenkor hajítási és zúzási erőpróbákat rendezett az üvegeken,
az asztalon, a csillárokon és leginkább a tükrökön. A kamarás elefánt is
szépen ivott, a nevét pedig onnan kapta, hogy nem volt kamarás.

Egyízben kérvényben fordult a királyhoz a kamarási méltóságért. Magyar
nemesek voltak az Elefántovicsok, a családban pedig az a tradició
tartotta magát, hogy Zerinnek, a nagy dalmát vajdának a véréből erednek.

Mikor odafönn, az udvari hivatalban, behatóbb vizsgálat alá vették az
Elefántovicsok családfáját, három fölfedezést tettek. Kisült először,
hogy az apjuk nem is volt nemes ember. Másodszor, hogy az öregapjuk nem
volt dalmata, hanem virágzó sertéskereskedést folytatott Szerbiában.
Harmadszor meg kisült, hogy szépapjuk egyáltalában nem is volt. A
körözött szépapa helyett egy szégyenkező hajadon emléke bontakozott ki a
feledékenység ködéből, egy Elefántovics nevü hajadon alakja, aki egyedül
viselte a család alapításának dicsőségét és felelősségét és annak idején
makacsul megtagadott a család eredetére vonatkozó minden
fölvilágosítást.

Elefántovics tehát nem lett kamarás, – ezért hívták a vármegyében
kamarás Elefántnak, a kávéházban pedig méltóságos úrnak.

Ozsonna táján a monoklis elefánt elérzékenyült és ríva kérte Horkayt,
hogy vonja vissza azt a rút káposztaleves rágalmat. A kamarás elefánt
azt mondta, hogy ősei már a tizenkettedik században is híres ivók
voltak, a duhaj elefánt pedig vontcsövü pisztolyokat parancsolt a
szobaleányoknál, hogy megverekedjék Horkayval, mindjárt itt az
ebédlőben.

Vacsora után az utolsó Elefánt is beadta a derekát. A kamarás már előbb
eltünt, harmadnapra a szénapadláson találtak reá és az
Elefántovics-család monografiaírója soha sem fogja tisztázhatni a
kérdést, hogyan jutott föl oda. A duhaj elefántot, miután ölre ment egy
cserepes kályhával és tettlegességre vetemedett a szalon-tükrökkel
szemben, az öreg úr négy lakájjal lefogatta és a szobájába záratta. A
monoklist maga Horkay vitte ágyába: ott elszenderedett, mint a gyermek,
monoklival a szemében.

Horkay lángoló fővel tért vissza az ebédlőbe. Buzgalmában szinte
elfelejtette, hogy miért is itta le a három Elefántot és mivel az elért
eredmény fölkeltette becsvágyát, egy pillanatig kedvet érzett, hogy a
Krumpholz lódoktorával is végezzen. Aztán észrevette, hogy a lódoktorral
nem érdemes kikezdeni. Már csak szimulálja a józanságot, mereven ül
székén, ravaszul mosolyog, de nem mer fölkelni, mert hanyatt vágódnék.

Megkereste hát Klárikát. A szalonban talált reá. A többi asszony már
mind elmenekült a lármás ivók elől, – Klári, aki Tamáson, a nagyivók
hazájában, már különb csatákat látott, egyedül ült a terem közepén álló
kerek diván pálmája alatt. Azaz, hogy nem egyedül: a milliomos sváb ott
könyökölt a kerevet másik oldalán, hátat fordítva a leánynak és az
álommal küzködve.

Az egész ház álmos volt vagy mámoros, minden arcon meglátszott az
éjjelezés nyoma: csak az acélidegzetü Gyurkovics-csemete volt üde,
nyugodt és közömbös, egy kis boros poharat tartott a kezében, a borba
piskótát mártogatott.

– Mulya sváb! – gondolá Horkay magában. – A kedvedért ugyan kár volt
megbirkóznom a három Elefánttal!

Aztán egy ötlete támadt, amelyet e pillanatban fölötte ravasznak talált…
Megvan! Féltékennyé kell tenni a svábot! Úgy fog tenni, mintha nem venné
észre Krumpholzot, azután életre-halálra udvarolni fog Klárikának. Ha
nem agyag a sváb szíve: szikrát fog! Szinte büszke volt az ötletére…

– Hogy mulatsz, Klárika?

– Sehogy sem mulatok! Mindenki iszik, senki sem törődik velem. Te
legkevesebbet törődöl velem!

Na, – gondolta magában a fiatalember, – Krumpholz öcsém, ha sohasem
hallottál még szerelmi vallomást, fülelj ide!

Bizonyos gyakorlatra valló biztossággal mondta Klárikának:

– Ne beszélj így, Klárika, mert nagyon megbántasz… Én sokat törődöm
veled és többet gondolok reád, mint kellene… Te mindig csak afféle
bácsiszámba vettél, Klárika, pedig ha tudnád… Ej, miért is nem szabad
szivem szerint beszélnem!

A sváb nem mozdult, de annál nagyobb változás ment végbe Klárin. Letette
a poharat és lángvörös arccal, ellenségesen csillogó szemekkel nézte
Horkayt.

– Mit akarsz megint velem? Mit beszélsz a szivedről? Hát neked az is
van?

– Hogy van-e szivem? Te tudod legjobban, Klárika! Soha Gyurkovics-lányt
még annyira nem szerettem, mint téged…

A sváb még erre sem mozdult, de Klárika lehajtotta a fejét, a szemében
pedig könny csillogott. Horkay megszeppent.

– Klárika! Mi bajod?

– Nekem nincs bajom! – A többit már fuldokolva mondta: – Úgyis tudom,
hogy megint csak bolondítasz!

– Hát bolondítottalak már?

– Óh, – még kérded! A jégen, – aztán mikor táncolni tanítottál,
harmadéve…

– De Klárika – hiszen ezt – minden Gyurkovics-lánnyal megtettem…

A leány haragos féltékenységgel támadt reá.

– Ah, – bevallod? Mindegyiket megcsókoltad?

– Azaz, hogy megálljunk! Nem csókoltam meg egyiket sem, csak téged, mert
valamennyi közül legjobban szeretlek…

– Igen: szeretsz! Azért akarsz mindenkinek a nyakába varrni;
Krumpholznak, a professzornak, mindenkinek másnak… De én nem megyek
egyikhez sem, hanem meg szeretnék halni…

– Ne beszélj bolondokat, édes Klárim!

Horkaynak különös gondolata támadt.

– Klárika, hallod, csak nem vagy szerelmes belém?

– Én? Gyülöllek! – fakadt ki a leány zokogva.

Horkay a szemébe akart nézni, de Klárika eltakarta az arcát.

– Ne füllents, – dehogy is gyülölsz!

Egy kicsit birkóztak, aztán a lány szenvedélyesen zokogva, egyszerre ott
pihentette a fejét, ahová már oly régóta kivánkozott: a Horkay vállán.

– Dehogy is gyülöllek, mikor olyan nagyon szeretlek!

Horkay megindultan simogatta a Klárika barna haját.

– Igazán szeretsz? Egészen komolyan?

– Tudom, hogy nincs szived, – mondta Klárika, fájdalmas makacssággal
simulva hozzá, – és tudom, hogy nem is kellek neked, de azért nagyon
szeretlek!

Horkay már egészen kijózanodott. Most hátrafordult és Krumpholzot
kereste: a sváb mélységesen aludt.

Mikor Horkay reggel lehivatta Klárikát a kocsihoz, hogy hazavigye az
édesanyjának, a leány kissé sápadtan, lehajtott fővel, szinte alázatosan
jelent meg a kastély ajtajában. Ketten ültek a bakon, mögöttük a Horkay
inasa. A csatornáig alig beszéltek egy szót, ott aztán a fiatalember a
lány kezébe adta a gyeplőt, hogy cigarettára gyujthasson. Klári biztos
ököllel, meglepő erővel tartotta féken a négy szürkét. Mikor Horkay
megint a gyeplő után nyult, a szíjakkal együtt átfogta a lány kezét is,
aztán Tamásig három kézre hajtottak. A kis ököl most már meg-megremegett
a férfi kezében.

A tamási faluvégen egyszerre megszólalt Horkay. Halkan kérdezte:

– Igazán eljönnél hozzám?

Klári nem mert a szemébe nézni, de a makacs gyermek elszántságával
mondta:

– Máshoz nem megyek.

Mikor Horkay megkérte Klári kezét, Gyurkovicsné ő nagysága elsikította
magát nagy meglepetésében.

– Jézus Mária, – mit beszélsz!

– Igen. A kislány megkérte a kezemet és mivel megköti magát,
hozzámegyek.

A nagyságos asszony keresztet vetett magára. Aztán eszébe jutott valami.

– De hiszen – elvehetted volna akár az első lányomat is!

Horkay elgondolkozott e tétel igazságán, aztán a budapesti mentők
jeligéjét idézte:

– Mindnyájunkat érhet baleset!

Gyurkovicsné elővette a lányát.

– És te a Horkay kedveért kosaraztál ki annyi tisztességes embert?
Tudod, kicsoda Horkay?

– Szeretem! – válaszolt Klárika makacsul.

– Csapodár, léha ember!

– Bánom is én, – ha megver is: szeretem!

Ez már fanatikus beszéd… Hanem aztán egyszerre elmosolyodott Klárika, a
győzedelmes, az ellenállhatatlan nőiesség öntudatos mosolyával.

– Az én férjem nem lesz sem csapodár, sem léha… Az én férjem szeretni
fog, mert úgy akarom…

Így esett, hogy Horkay Ferenc, aki bizonyos kárörömmel segített hat
Gyurkovics-lányt hat embernek a nyakába varrni, maga elvette a
hetediket. Gyurkovicsné ő nagysága megtétette az előkészületeket utolsó
lánya lakodalmára és a bács-tamási pulykák és malacok szívét megint
sötét sejtelmek töltötték el.

Mikor nénjét, a dolovai Keménynét, a hét év óta nagy következetességgel
ismétlődő családi eseményről értesítette, ilyen szavakkal végezte be
levelét:

„… és ha most Klárika is férjhez megy, akkor én egészen egyedül maradok
a fiúkkal és nehezen fogom megszokni a nagy csöndességet. Azért
szeretném, ha Margitkádat a lakodalom után hosszabb időre hozzám adnád
Tamásra. Az Elefántovics-fiúk most sokat járnak hozzánk, a sváb is
megigérte, hogy vizitelni fog és Mándics Béni is gyakori vendégünk. Az
ember sohasem tudja! A svábban nem igen bízom, de Mándics Béni
karakteres fiú, akire az ember bátran reábizhatná a gyermekét. (Az apja
reáiratta a tutajosi pusztát.) Ha tehát hozzám adnád Margitkát, könnyen
megeshetnék, hogy rendbe jönne a dolog közte és Béni közt. Ilyesmi
magától megérik, csak alkalmuk legyen a fiataloknak. Erőltetni, persze,
nem lehet, de én semmit sem gyűlölök annyira, mint azt a férjvadászatot,
amit mai napság a lányos anyák széltiben rendeznek…“




Kemény Margit

Valaki megkérdezte Radványi tábornoktól, hogy mikor lesz a Kemény Margit
lakodalma… A tábornok úr bajusza ekkor fölborzolódott, mint egy dühös
kanduré, arcán az a rettenetes sebhely vérvörös lett, az ujjai pedig
roppanva szorultak ökölbe. Meglátszott rajta, hogy most szeretne maga
köré ütni, igen jól esnék neki, ha törhetne, zúzhatna. Mivel azonban a
föntebbi kérdést a felesége szalonjában intézték hozzá, a hol a
majolika-vödrök és a törékeny csecsebecsék a tábornokné, született
Gyurkovics Katinka erélyes védelme alatt állottak, a zord katona
megelégedett azzal, hogy elharapott egy kacskaringós mondást. Csak a
vége szaladt ki a száján, ez pedig így hangzott:… teremtésit!

Pedig Kemény Margit, akivel Radványi a felesége révén rokonságot
tartott, valóban menyasszony volt, még pedig Krumpholczé, a bácskai
milliomos svábé. És hogy ez így esett, az elsősorban is a tábornok
érdeme volt, bár ő maga nem igen dicsekedett el vele. A felesége más
nézeten volt; az asszony nagyobb dicsőséget látott a sváb
meghódításában, mint ama bizonyos piemonti citadella elfoglalásában,
amelyet Radványi tábornok oly szívesen hozott szóba, nemcsak hosszu
téli, hanem rövid nyári estéken is. A svábnak néhány ezer hold kövér
földje, két téglagyára, kastélya és filoxeramentes homoki szőllője volt.
A fentebb említett citadellában pedig, amelynek feldúlt sövénykerítésén
az akkori huszárfőhadnagy félnapi dühös marakodás után ugratott
keresztül, mindössze vagy negyven halálra rémült taliánt, két rossz
ágyút, három főzőüstöt és két zsák prófuntot talált a hódító. A
taliánokat megint szélnek kellett ereszteni, a citadellát fenékig
feldúlták, az ágyúkat a Pó folyóba dobták, a prófuntot megették a
kiéhezett huszárok. Csak a három meghódított főzőüstöt vitték föl a
bécsi arzenálba, hogy az ámuló utókornak fennen hirdessék Radványi
főhadnagy hadi dicsőségét.

Hanem most beszéljünk a svábról.

– Azt hiszem, Margitkával és a svábbal mégis csak lesz valami.
Krumpholcz egész nap ott van édesmamáéknál.

Ezt Radványiné mondta a férjének. A férj pedig ilyenformán válaszolt:

– Te mindig azt hiszed, hogy lesz valami! A sváb szeret a fiúkkal
kvaterkázni és tarokkozni, – ennyi az egész!

Az asszony kissé elgondolkozott.

– A sváb igen nagy tisztelettel van irántad és én azt hiszem, ha te, –
talán valamiképpen, – hiszen érted?

Nem folytatta, mert az öreg komolyan megharagudott.

– Hát házasságközvetítő vagyok én, vagy frizirmamzell, hogy
bekopogtassak az úrfiakhoz, meg a frajlákhoz? Már engem is bele akarsz
keverni a családi politikádba?

Katinka asszony akkor jelét adta nagy önuralmának, midőn családi
hagyományaival szakítva, a férjének engedte át az utolsó szót. A férj
pedig ilyenformán formulázta a végszót:

– Fabatkát sem ér az, belekotnyeleskedni más emberek dolgába! Ha a sváb
nem akarja, akkor vigye el az ördög, ha pedig akarja, akkor is vigye el
az ördög! Ez a tisztességes emberek fölfogása…

A dologból különben igaz volt annyi, hogy Krumpholcz, amióta Kemény
Margit ott telelt a rokonainál, a bácstamási kastélyban, gyakori vendége
volt Gyurkovicséknak.

Ez a szálas sváb untatóan csendes és kétségbeejtően hűvös ember volt,
hanem a gavalléros szokásai és a kétségbevonhatatlan jó szíve miatt
kedvelték a megyében, férfiak és asszonyok egyaránt. Ujabban odaszokott
a tamási kastélyba – a tábornok szerint: mint a tehén a legelőre – és ha
nem vadászgatott éppen a fiúkkal, akkor a Margitka oldalán cigarettázott
nagy csendesen. Egy cseppet sem udvarolt a leánynak, csak nézte a szürke
nagy szemével. Néha olyan arcot csinált, mintha azt akarná mondani:
Szeretem magát, Margitka! Ilyenkor, ha meg is szólalt, ennyit mondott
csak: „Elég jó idő jár a vetésekre!“

A szegény Margit idővel elhitette önmagával, hogy nagyon szereti a
svábot, sőt meglehet, hogy valóban szerette is, ami talán egyre megy.
Leányos fantáziájában addig gyúrta-formálta prózai alakját, amíg az nem
lett belőle, amiről valaha a kolostori nevelőben álmodott: a férfi
mintaképe.

– Jellem! Nem fecseg, inkább elmélkedik. Hidegnek látszik és
közömbösnek, de ha egyszer kimelegszik, – hej, ha egyszer kimelegszik!

Egy családi ebéd után, amikor Krumpholcz fagyos nyugalommal kavargatta a
kávéját, Margitka pedig megindító odaadással szolgálta ki ideálját
cukorral, cigarettával és pálinkával, – Radványi tábornok egyszerre
nagyon elszégyelte magát.

– Ezt már nem nézem tovább! Az egész ház azt várja, hogy a mamlasz
nyilatkozzék, ő neki meg esze ágában sincs nyilatkoznia! Én nem akarok
részese lenni ennek a komédiának és kijelentem, hogy nem jövök el többet
sem ebédre, sem vacsorára, míg ez az állapot tart… Majd ha a sváb
nyilatkozott, akkor hívjatok meg az eljegyzési lakomára! Én nem vagyok
frizirmamzell, sem házasságközvetítő! Alászolgája!

Elment és egy hétig nem is látták a kastély tájékán. E hét folyamán a
tábornok és a felesége részben elváltan éltek, amennyiben az asszony
ebédre mindig átkocsizott az édesanyjához, hogy szemmel tarthassa a
svábot és Margitkát. (Estére azonban pontosan hazakerült mindig.)
Radványiné egy szóval sem említette a férje előtt a tamásiakat, –
láthatólag nagyon fájt neki, amit a tábornok mondott: hogy ő nem
frizirmamzell!

A másik héten az öreg átkocsizott a kisebbik pusztájára és útközben
fölszedte a sógorát, Horkay Ferit. Útba kellett ejteniök Bács-Tamást és
amikor a kastély elé értek, az ebédlő nagy ablakából rájuk integetett
Katinka asszony meg az édesanyja. Az ablakokat nem nyitották ki, mert a
szobákat már fűtötték, hanem az üvegen doboltak és telegrafáltak nekik,
hogy állapodjanak meg egy pillanatra.

– Vajjon mit akarnak? – kérdezte a tábornok.

A kapuból kirohant Vince, Gyurkovicsék inasa, ujdonatúj libériában és
hozta az asszonyok izenetét.

– Az öreg nagysága kéreti az urakat, hogy sziveskedjenek vacsorára itt
lenni!

(Az _öreg_ nagysága? Ha ezt Gyurkovicsné hallotta volna!)

A tábornok könyökön taszította Horkayt.

– Úgylátszik, hogy a sváb végre mégis nyilatkozott?

– Úgylátszik!

A tábornok az ablak felé fordult és nehogy valaki meghallja, hang
nélkül, mintha siketnémáknak beszélne, szótagolta a szájával a kérdést:

– Nyilatkozott végre?

Az asszonyok megérthették, mert elnevették magukat és igent intettek. Az
összecsucsorított szájukról tisztán le lehetett olvasni a választ:
Nyilatkozott! Nyilatkozott! Katinka asszony aztán a szívéhez szorította
a kezét, majd a feje fölé emelte a két karját és a rezgő csárdást
jelezte. Ilyesmit akart ezzel mondani: Hogy szeretik egymást! Milyen
boldogok!

– Pompás! – mondta a tábornok. – Majd az inashoz fordult: – Nyolckor itt
leszünk!

Megjárták a pusztát és éppen jó időben, mert a tábornok bunyevác és rác
béresei közt már dél óta dúlt a nemzetiségi háboru. Amíg Radványi eleget
tett tisztének, mint rögtönitélő bíró, részrehajlás nélkül elpáholván a
mindkét nemzetiségbeli bűnösöket és ártatlanokat, már beesteledett. Mire
pedig Horkayval ketten Tamásra értek, a nyolcórai harangszó óta már egy
óra is elmult.

A háziak nem várták meg őtet, hanem már vacsoránál ültek. Gyurkovicsné
arcáról sugárzott a boldogság, Katinka bűbájosan mosolygott, Margitka
édes megindultsággal ült vőlegénye oldalán, a vőlegény is szeliden
mosolygott. Éppen a malacpecsenyénél tartottak. A tábornok, aki –
felesége szavai szerint – imádta a malacot, nagylelküen lemondott az
elmulasztott fogásokról és mindjárt a pecsenyén kezdte az evést és a
pezsgőn az ivást.

– Nem is gratulálsz Margitkának? – kérdezte később Katinka.

Radványi a kezébe vette gyöngyöző poharát, fölkelt helyéről és mély
orgonahangján mondta:

– Tisztelt családi kör!

Mélységes csend lett. A tábornok szeretett szónokolni. Rendes
körülmények közt csak a legfőbb hadúr egészsége és a katonaság és
polgárság közt való jó egyetértés érdekében szokta ugyan tehetségét
érvényesíteni, de ezuttal úgy érezte, hogy, mint a család legidősebb
férfitagja, ő reá várakozik az eljegyzés fölött érzett általános öröm
tolmácsolásának kötelezettsége.

Föladatát fényesen oldotta meg. Előre bocsátotta, hogy Krumpholcz, ámbár
idegen vérből eredt is, a királyért és a hazáért mindenkor kész volt az
utolsó csepp vérét is kiontani és azért joggal vallhatja magát
magyarnak. A szónok aztán reá tért az igaz rokonszenv és barátság
gyémántos kapcsára, amely Krumpholczot már régóta ama családhoz fűzi,
amelynek – úgy mondta – én is szerencsés vagyok tagja lehetni, majd
örömét fejezte ki a fölött, hogy e gyémántkapcsokat most már a rokonság
még forróbb kötelékei fogják szorosabbra fűzni. Végül fölszólította a
jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat a jegyespárra, Krumpholczra és
Margitkára.

Horkay Feri harsogó hangon éljenzett, a többiek azonban halálos csendben
ültek helyükön. A tábornok meghökkenve nézett körül: senki sem emelte
föl poharát, hogy koccintson vele… Valami ideggyötrő csend ült a szobán.
Margitka a két karjába szorította az arcát, nem akart látni és hallani
semmit. A sváb krétafehér arccal bámult a tányérjába, közbe meg véresre
rágta az ajkát… Gyurkovicsné és Katinka már akkor künn voltak a szomszéd
szobában, ahol rémülten összeölelkeztek és ennyit rebegtek csak: Óh! óh!
óh! Így várták be a tábornok szónoklatának végét, mint két pompeji nő a
Vezuv kitörését… A fiúk közül az egyik a szalvétáját kereste az asztal
alatt, a másik pedig lehúnyta a szemét és gondolataiban az egyszeregyet
és a miatyánkot próbálta elmondani.

A tábornok arcán már akkor hideg veríték gyöngyözött. Vérben forgó
szemekkel nézett körül, mint a halálra sebzett medve az ebek közt. Hah!
Mi történt itt? A sváb nem nyilatkozott!

Visszarogyott a székére. Mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ült
ott. Öt percig vagy egy évig. Aztán valami távoli zsongást hallott,
mintha valaki beszélne. Igen! Krumpholcz szónokolt! Olyasmit mondott,
hogy kedves barátja, a tábornok, nagy hálára kötelezte őt, midőn
gondolatait tolmácsolta és bevégzett tényként említette azt, ami benne
eddig csak hő óhajként élt… Reméli, hogy Margitka nem fogja megcáfolni
Radványi szavait és elfogadja az ő, Krumpholcz, kezét és szivét, amelyet
ezennel bátorkodik neki fölajánlani…

Valami bágyadt éljenzés visszhangzott, a tábornok pedig kivánszorgott a
szobából. Odakinn elővette a két asszony:

– Az Istenért! Hogy tehettél ilyet?

– Hát frizirmamzell vagy te?

– Jézus Mária – megőrülök! Hogy mondhattátok, hogy a sváb nyilatkozott?

– Ki mondta? Talán álmodtad?

– Hát nem te mondtad, Katinka, hogy gratuláljak Margitkának?

– Igen, a születésnapjához, de semmiféle eljegyzésről nem volt szó!

A tábornok dühbe jött.

– No nézd! Hát mikor az ablak alatt állottam a kocsival, nem azt
kérdeztem: Nyilatkozott végre?

– Szó sincs róla! Azt kérdezted: Mi lesz vacsorára? És mi azt mondtuk:
Malac lesz! Malac!

– Én ezt értettem: nyilatkozott! És te, Katinka, mit táncoltál,
bomlottál aztán az ablakban?

– Mert ilyen malacot az öregapád sem evett!

A tábornok másnap magára vette attiláját összes rendjeleivel együtt és
átkocsizott a svábhoz. Krumpholczot reggelinél találta. Az asztalon egy
óriás virágbokréta állott, a sváb pedig – a tábornok későbbi szavai
szerint – boldognak látszott, de kissé bágyadtnak, mintha anyának érezné
magát.

Radványi őszinte vallomáson kezdte, híven elmondván a fatális
pohárköszöntő előzményeit. Aztán mogorva alázatossággal fölajánlotta
Krumpholcznak, hogy kérjen tőle valami elégtételt, ő mindenre kész.

Krumpholcz szeliden mosolygott. Minek? Hiszen ő maga is ezt akarta…
Hiszen ő nagyon szereti Margitkát és a tábornok hálára kötelezte őt
azzal, hogy nyélbe ütötte a dolgot…

Radványi azzal az érzéssel hagyta ott a svábot, hogy ő tönkre van téve
egész életére… Mert ki fogja őt tisztázni a rettenetes gyanu alól, hogy
nem a felesége biztatására mondta el azt a felköszöntőt?

Krumpholczék lakodalma is megvolt már és a tábornok még egyre betege
volt ennek a rögeszméjének. Csak akkor békült meg sorsával, amikor az
első Krumpholcz-csemete keresztelőjéhez invitálták. Elment a
keresztelőre és bár nagyon szerették volna hallani a szavát, nem mondott
pohárköszöntőt. Pedig a kis Krumpholczban bizonyára megvolt már akkor az
apjától örökölt hajlam, hogy királyáért és hazájáért ontsa ki utolsó
csepp vérét.

Ha majd egy jövő háboru esetén Radványi tábornok attakhoz vezeti lovas
brigádját, jó lesz, ha az adjutáns előbb odasúgja neki:

– Tábornok úr! Hogy is esett a Kemény Margitka eljegyzése!

A tábornok arcán akkor majd vérvörös lesz a sebhely, a bajusza dühösen
fölborzolódik és mivel a kozákok nem állanak Katinka asszony védelme
alatt, mint a majolikás bögrék és a kinai porcellánbabák: maga köré fog
ütni, hogy megemlegetik majd jobban, mint azt a piemonti rongy várat.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A tamási Gyurkovics-család címere: Koronás vörös pajzsban
fehér macskafej.]




TARTALOM

  A Gyurkovics-lányok:  5
  I.  Sárika  17
  II.  Ella  37
  III.  Katinka  51
  IV.  Terka  71
  V.  Liza  87
  VI.  Mici  107
  VII.  Klárika  127
  Kemény Margit  153






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A GYURKOVICS-LÁNYOK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.