Álomország : Regény

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Álomország
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Álomország
        Regény

Author: Ferenc Herczeg

Release date: January 25, 2025 [eBook #75207]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁLOMORSZÁG ***


HERCZEG FERENC MUNKÁI

ÁLOMORSZÁG

HERCZEG FERENC MUNKÁI

ÁLOMORSZÁG

REGÉNY

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

ÁLOMORSZÁG

REGÉNY

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




I.

A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét,
megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni
fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és
az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire
gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők
szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő
lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e
nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet
lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette,
mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a
megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg,
amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását,
a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.

Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a
mester megálmodta. Soha még kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a
mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta.
Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami
furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak,
mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben.
Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt
kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma
tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy
elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások
rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik
kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az
elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson
ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz
fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők,
mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu,
hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy
szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük
megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a
folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a
vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának
ilyen viselkedésre.

A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul
szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen
hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet.

A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt
nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a
miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de
ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő
embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely
ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul
vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet
volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette
karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy
képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga
van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a
tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte
a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet
számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig
mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a
bársonyszékben ülő ember tekintete.

Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a
gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára,
melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne:
fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni
többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a
hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a
ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig
üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába
és hideg szélroham erejével lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és
meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a
havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a
hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé,
ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan
condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely
körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely
egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a
tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de
azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és
beleássa orrát a porba…

Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy
nevet mond a fülébe.

– Belizár szeretne veled beszélni.

– Kicsoda?

– Belizár. A folyosón van.

Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel
kimegy a folyosóra.

A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi
magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a
fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha
színházban volnának.

– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik képviselő.

Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud
versenyezni a saját hírével. Keskeny arca barnának, szinte már zöldesnek
látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan
világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész
megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább
idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És
volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel
kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy
tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele,
az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az
asszony képe.

A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a
folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben
állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek,
aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros
futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi
miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött,
mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja
legyen.

Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla,
hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos
szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles
állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök
termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az
arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor
megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy sohasem félt,
sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly
vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők
monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási
vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni
akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi
rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat
és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes
és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon
azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg
a mi szegényes tengeri flottánkat sem.

A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét.

Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos
pohárköszöntő-stílusba.

– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal!

– Ön amerikai? – kérdezte Belizár.

– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar.

Belizár vállat vont.

– Amerikai polgár vagyok.

Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely
hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter
fogadószobájába.

A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a
baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás
váltotta föl. A folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk
eszmecserébe merültek.

– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen?

– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat
senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról.

– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek?

– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte
föl az útszélén.

– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar
haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát…

– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal
egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.

Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a
kezével.

– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az.
Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki
kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel
szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló,
hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.

– És ez a Belizár?

– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét.
Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a
munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették a gyártelepet.
Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután
halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között
sok volt a magyar munkás.

– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra!

Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a
csoporthoz.

– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy
fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!

Az ujságíró elnevette magát.

– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala.
Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az
európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat
tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az
újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek
egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen
gyermekeiket.

Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött
volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek
volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a
szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott
a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az
urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő,
mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus
valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb és jobban táplált, egyébként
azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő
és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely
karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl
falja föl a véres húst.

A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a
kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek
embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor
odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi.




II.

– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát
nappal.

– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?

– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú.
Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn
hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan
puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a
háztetőn. Nem találja, báróné?

– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem
sétáltam a háztetőn.

– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden
mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka
minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a
hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen
önök különben nem érintkeztek.

– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután
fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta:
Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este…

– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz?

– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért?

– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság
mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a
tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről
sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új
szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a
rablógyilkos is…

Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr
tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport
vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti
összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.

A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel
beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg
északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt.
Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három
lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta,
hogy hű feleség, gondos anya és szigoru háziasszony. Ő egyáltalában
poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden
föladatnak, amely elé az állította.

Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és
szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette
anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla
győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy
határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem
egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt
és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta
önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől,
mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki
akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és
üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen
meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal
gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül
sokan szerették a társaságát.

Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony
határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai
részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az
ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is
meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes
vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél
vetette beléje és amelyekről soha senki nem fog tudomást szerezni,
Tihanyi maga legkevésbbé.

A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután
megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett.

– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony Edit?

– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta,
hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti.

– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld
kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és
Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta.

– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony
között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint
akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak
emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha
sem bántották őket, azért mégis megvetik őket.

– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi?

– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is
a világon vagyok.

– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem
minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem
Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált
el az urától?

– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más
akaratot, mint Editét.

– És azután mi történt?

– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös
derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az
ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden
gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval
Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik.

– Kereső asszony? Mit keres?

– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet,
egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze
ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot.

– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi szimbolizálja?

– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet.

– Egy férfi.

– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök fantáziája.

Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen.

– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte.

– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek
az emberek.

– Edit híre nem a legjobb.

– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő
asszony élete csak akkor türhető, ha a híre nem a legjobb. A jóhírü
asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye
be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes
reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok
alapjában véve igen sajnálatra méltóak.

– Ezt maga sem hiszi, barátom.

– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én
természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak
élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem
lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a
forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi
reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden
pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá.
Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy
egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.

– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem,
neki van igaza.

– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van.
De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet
a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé
tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait,
virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé.
A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a
szép és kifogástalan hírü háziasszony előtt, a szemük élvezettel
végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután
ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de
legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a
művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény,
hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé.
A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így
szól az amerikaihoz: no ugy-e?

– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné váratlanul.

Tihanyi vállat vont.

– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt.
De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem
akarja.

A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított,
mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott
játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a
meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás _egy_ embernek
szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész
férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit
mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló
sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna
bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi
királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre,
végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának
magnetikus erejével maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét
mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség
valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta
körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát
nálam a yankee?

Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az
imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de
nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást.

– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy
amerikai hölgy, persze a déli államokból való.

– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők
ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem
hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban.

– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt,
annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép
arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?

– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem
az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és
örülök, hogy visszaemlékszik reá.

Banális dolgokról kezdtek beszélgetni.

– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit.

– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert.

– Mit nem ért rajta?

– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes
arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan
pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?

– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben…

– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel Belizár.

Edit vállat vont.

– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben…

Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten
ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek,
közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és
érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.

– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos
gondolatát szőve tovább.

Rövid szünet támadt.

– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan.

– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban
vár a yachtom.

Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére tekintett.

– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig hallhatóan.

Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után.
Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd
vérvörös arccal mondta:

– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy örömmel fölajánlanám önnek
Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár
talán találkozik a barátnői között valaki…

Edit a szavába vágott.

– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam utazni…

Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül
megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.

– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A
világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az
éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek
nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?

Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott
ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta,
a homlokától a lába hegyéig.

– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott hangon.

Edit könnyedén bólintott a fejével.

– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár.

Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott.

– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell
beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a
hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek.
Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás
szerint, így! – mint útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután
keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a
lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane
parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap
éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a
hajón várom meg önt.

Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát,
hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már
meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg
túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem
ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura
volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára
közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit
viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás
mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami
pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak
Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint
Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane
pedig tovább gőzölög.

– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban
Árkay báróné.

– Edit barátnője?

– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. Ladányi Edit.

Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e
pillanatban a nyelvén forgatott.

– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője?

– Hogy érti ezt?

– Hogy minő anyagi viszonyok között…

A báróné elmosolyodott.

– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint
vagyonos, sőt gazdag is.

Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?!




III.

Edit fölébredt mély álmából.

Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy
olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki.
Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott
kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és
egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete
semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy
világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán
kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra
üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos
üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit
ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az
Ariane _ladys room_-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje
fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, melyet a
komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos
kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a
komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett.

Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron
várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek
voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az
Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a
tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban
ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó
olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és
környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a
föld elérhető közelébe jutott.

Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy
csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó
födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek,
hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga
bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad.

Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen
talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba
toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig
a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel
borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan
visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett egy
nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma
termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért
ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként
pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő
vendégéhez.

Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába
szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében
úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők
tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről,
akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit.
Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén
fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte
nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden
fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének
szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva.

A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő
világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru
mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.

Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy
volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete
tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias
tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó,
fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség
szimbólumaként hasította a vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt
feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül,
minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni.

És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala
mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét
fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez
az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének.

Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet
elálmosította ez a nesz.

Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon,
valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.

– Te vagy az, Nina?

– Én vagyok.

– Miféle dobogás az?

– A hajócsavar.

– Hát megyünk?

– Hajnal óta útban vagyunk.

– És hová megyünk?

– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az úr
tudja.

– Miféle úr?

– Belizár úr.

– De hiszen ő Budapesten van?

– A hajón van. Hajnalban megérkezett.

– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat?

– Belizár úr különvonattal jött.

– Úgy?

– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba
tegyem őket?

– Ide teheted őket az ágyam mellé.

– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos
asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán
a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…

– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és
délelőtt pihenni akarok…

A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és
megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell
lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a
teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő
lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de
azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az
üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak
többé-kevésbbé mind vademberek.




IV.

Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt
ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték,
melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár
minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára.
Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt
volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem
vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva,
a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor
gesztusa volt.

– Haragszik? – kérdezte Belizár.

Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő
hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony.

– Holnap partra fog tenni.

Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott,
vérvörös arccal válaszolt:

– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az
történik, amit én akarok!

Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével.

– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem
ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg,
hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem
beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és
szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a
tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést
rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak
róla az amerikai lapok.

Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy
amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi
Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá.

Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában
foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így
szólt hozzá:

– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár.

– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

Edit vállat vont.

– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a
pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én
egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi
az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és
bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem.

Belizár haragosan rágta az ajka szélét.

– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra jött?

– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és
független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman
meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én
legalább nem tudnék benne hinni.

– Tehát?

– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk
így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az
életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda
tulajdonképpen.

– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár gúnyosan.

– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a
tanulmánytól.

Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis
jobban bosszantotta, mint amennyire az egész potomság megérte. Szó
nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra
ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a
hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve
horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete
éjszakát.

– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé
intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.

Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje,
se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen.
A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden
podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag
tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor
neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez.

Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy,
leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha
nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie,
hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy
védekeznie kell ellenük.

Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A
könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős
lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási
bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette.

Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az asztalra és szó nélkül
szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában
füstölgött.

– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit
oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. –
Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü
tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az
azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx,
elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában…

– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta
Belizár.

– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A
valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és
brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az
egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen
háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a
renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni
Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem
fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem
lesz hová lehajtania a fejét.

Belizár akaratlanul elmosolyodott.

– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan
kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik.

– Szép a szigete?

– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly
sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást.

Edit megrázta a fejét.

– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros
hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem
kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a
természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom,
semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem,
amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén
alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne
a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már
az előadást?

– Szereti az embereket?

– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök
tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja.
Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.

– Mit ért érvényesülés alatt?

– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam
és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a
bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál.

– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan
élni?

– Én csak megszakításokkal szoktam élni.

– És ki ebben a hibás?

– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam,
– részben külső körülmények.

– És ha nem él, mit csinál olyankor?

– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom.

– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva.

– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza Edit.

Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is
napoleoni stílusban beszélt.

Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a
hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa
fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár
ugyancsak fölemelkedett.

– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de
attól félek, hogy félreért…

Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska,
bátorságot öntött beléje.

– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta
gúnyosan.

– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár
szokott napoleoni nyiltságával.

– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott
hazudni?

– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz.

– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az
asszony.

Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették
egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki
almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban;
Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme.

– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis
szeretem a tiszta számadást.

A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az asszonynak.

– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes
több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni
szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton
elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a
kiábrándulásom.

Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett.

– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül.

– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban,
hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban
kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti
jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!

Ennél aztán meg is maradt.

Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában Belizár, aki fölötte
kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat.

Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment,
hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben.
Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a
színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla,
hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban
láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt.

– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg
az eredeti Velencével és az igazi Genovával.

– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot
adott, hogy folytassák útjokat.

Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony
ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor
megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára
alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott
nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle
szövődött közöttük.

Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a
láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös
alkonyi fényben.

– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta
Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát.

– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony.

– Tehát mégis?

– Hiszen tudja. Megmondtam.

Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az amerikait.

– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére áll.

Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a
parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és
maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a
hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei
képviseltek.

Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis
pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:

– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves vendégszeretetét…

Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem
remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban
csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot,
hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az
amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a
szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá
fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták
sétájukat.

– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet?

– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos
fehér hajóját.

– Akkor miért hagyja el?

– Nem tehetek másképpen.

– Hová megy Athénből?

– Haza.

– Mit csinál ott?

– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a
kriptámba és Arianeról álmodom.

A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres
ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek
között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami
titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat
indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából.

Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket
rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott
mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség,
amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először –
indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a
vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől
megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már
tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit
szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy
és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki
a ködnek. Mosolyogva halad a maga titokzatos útján és Belizár sem
eltéríteni, sem követni nem tudja.

– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár.

Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett
közömbösségéhez.

– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre
Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, –
ön pedig ura az elhatározásainak.

– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár.

– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar
velem számolni.

– De szeretné?

– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros
tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál?

Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése ellenére.

– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy
kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?

– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha
logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a
gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban
nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy
újból kell kevernünk a kártyát.

– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok,
mint a tengeren?

– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön
hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a
lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem.

– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának
következményei elől, – gunyolódott Belizár.

– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is
szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit
teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben.
Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön
figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja,
hogy ki vagyok…

– Dehogy tudom!

– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és
most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá.

– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat tart?

– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal
azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni.

– De ha nem követem a d’Angleterre halljába?

– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi
társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a
harmincperces útat Pireusztól Athénig?

– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk
elővigyázatból fogom kerülni?

– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban
mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után.

– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos
benne, hogy nyerni fog?

Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska.

– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel
volt dolga.

Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé
ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér
asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.

A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az
összefogott két kezet.

Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem
tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az
asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész
valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli
madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt
repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő
Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló
földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a
pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a
kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt a
vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az
egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton,
világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek
a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és
múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és
mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor
látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő
fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem
Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok
fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá
züllött!

A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott,
egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a
kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge.
A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az
üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély
között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a
kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte,
amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane
gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó
fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden
ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet
a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek
kabinablakainak száz tüzes szemét az éjbe meresztve, hasította a
tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek
visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig
a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival
tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely
alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte.

Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre
való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának
átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a
nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus
Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár
alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut
előle. Ő maga _egy_ a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő
sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének
monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor
rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg,
akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a
vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget.




V.

Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el
akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár.

– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az asszony.

– Elkisérhetem, – szólt Belizár.

Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz
lejtőjére jutottak.

– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai.

– Semmit. Egész nap otthon voltam.

Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők
fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A
lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a
lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem
lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna
várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő
kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon
pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt
oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást
tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét.

– Nézze a holdat, – mondta Belizár.

A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a
teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő
mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az
Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont.

Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a
szeméből pedig szakadatlanul peregnek a könnyek. Érezte, hogy az asszony
most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el.

– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik
természeti szépségekért?

– Én az embereket nézem, – mormogta Edit.

Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az
Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló
alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a
nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek
diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok
homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a
fény és véget ért a viziója is.

Karonfogva mentek vissza a városba.

Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba
burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le.
Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal
szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint
a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a
kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok
csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az
évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és
kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor
fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz
szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik.

– Nézzen oda! – mondta Edit.

Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga
tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett.

Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies
arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona,
melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.

– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta Edit.

– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár.

– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság
stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még
ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja
– aggság, betegség, barbárság.

– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal
Belizár.

– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak
egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt.

Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött
és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan
kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan
szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A
zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami
egyiptomi faliképre emlékeztette.

– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari
kosztümje? – kérdezte Belizár.

– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos
ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros
selyemben.

– És a férjes nők?

– Szürkében.

– Mi ujság a titkok országában?

– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla
beszélni.

– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt
a lelki erőt?

– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba.

Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt
ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte.

– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is
eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a
new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak.

Belizár ellentmondó kedvében volt.

– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg
az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem,
hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a
csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó,
hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha
valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében
még volt valami fenség, de Zeusszal egy parvenühad tolakodott az
Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint
áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint
a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka,
aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna.
És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen
istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt
dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi
vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü
asszony létére émelygést érezne…

Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg
lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az
asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis
mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak
egy csomó istent a sárga földig.

– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a
termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az
istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál
megsebesül, ordítozik és megszalad…

Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel
tüzelte társát.

– És az istennők? Róluk mit tud?

– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak…
Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő
zenét.

– De Afrodite! Nos?

Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e
valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább.

– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak teste
volt.

– De az gyönyörü volt.

– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne
egy istennőnek.

Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta:

– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt!

Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a
saját őszinteségét.

– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy
nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju
korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban
ismerkedtünk meg velük.

– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte
a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést.
Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett,
fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes
foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és
Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az
igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb
legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.

– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi.

– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell
szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.

Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane.
Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a
yachtján.




VI.

Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban jártak és
némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. Egyik-másik kőarc
fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte őket.

Edit megállott egy kis Afrodite-fej előtt.

– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot kell
kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga rágalmait.

– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – Egyáltalában
különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes templomok oszlopai
között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak például elhiszem, hogy
Periklesz istene lehetett, a knidoszi Afroditét pedig egy Aszpázia is
imádhatta. A hiteles mitológia lúdtolvajának és a sánta Vulkán
feleségének azonban nincs sok közük ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a
hellászi művészek eretnekek voltak és saját izlésük szerint korrigálták
a szentek életét. A művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a
saját képére formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek
uralkodtak az Olimpuson.

Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem kedvelte a
muzeumokat.

– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti miliőjükből, amely
rájuk nézve az életet jelentette; egyiket agyonverették a másikkal és
egy óriás kripta halottaivá tették, – vélekedett Edit. – Minden tömeg
csőcselék és száz isten együtt véve tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül
kell lennie, életében is, halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők
hegytetőkön és puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak
maradtak.

Belizár megtoldotta:

– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve.
Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági verseny.
Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria tönkre teszi
az illuzióimat.

– Illuziókat is tart raktáron?

– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor már
tönkrementek.

De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és Edit ezeket
nézte legszívesebben.

– Tudja, hogy maga görög tipus? – mondta Belizárnak.

– Fölfedezte már arcomon Apolló mosolyát?

– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. Úgylátszik, a
régi hellének mind angol-szász földre menekültek az új görögök elől.
Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha megborotváltatja Odysseust, rá fog
ismerni egyik yankee-barátjának elszánt és ravasz arcára, Agamemnon
pedig borotválatlanul ott ül az angol felsőházban. Nézze meg az olimpusi
győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket amerikai
tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig itt van, ni!

Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. A
dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút mond
édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg ember
gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, miközben
sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a fiu pedig, erőt
véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult arccal bámul ki a
szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. A lónak csak a feje
látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, démoni kifejezést tudott
neki adni.

Belizár elnézte a reliefet.

– Úgy találja?…

– Meglepő hasonlatosság. Nemcsak külső, de belső is.

– Mit tud a katona belsejéről?

– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az embernek
is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a legerősebbnek látszani,
mikor leggyöngébb.

– Mulat rajtam? – kérdezte Belizár.

– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek komolyan,
csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? És most ön a
víz, a levegő, a férfi.

– Egy férfi.

– Most nem _egy_, hanem _a_ férfi.

Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. Azután
egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a terem szent
csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros könyvvel a kezükben
szaladgáltak ide-oda a márványszobrok között.

Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta Uj-Görögország
sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a halszemü angolszász
túristák sorfalát rajongó tekintetü benszülöttek törték át, emberek,
akik minden áron beszélni akartak a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta
őket magához, mint a mesés mágneshegy a tengeri gályákat s ők
kisérteties biztossággal eveztek be a d’Angleterre halljába, és
kormányoztak az öblös karosszék felé, melyben Belizár szivarozgatott. A
két elszánt képü yankee azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte,
úgy elmorogta mellőle ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb.
Igy azután egyes vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett
elégedniök azzal, hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen
cigarettázva, küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú
felé.

Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek van
ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, maradna
önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval is beérném,
szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… Maradna önnek…“ és a
többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, akkor éreznie kellett
volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek hizelegve és könyörögve
tapogatták körül zsebeit.

Edit tudomást vett a fantasztikus rohamról.

– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és éhes
vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer
szegettszárnyú terv és reménység vonaglik.

– A világító-tornyokat nem a madarak kedvéért építik.

– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát legalább
ott fönn a magasban?

– Mondhatom, néhanapján igen kellemetlen a helyem.

– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap azt
mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor inkább Budha
szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, szerénvebb, hogy
úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény örökké resteli, hogy
nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, aki hozzá fohászkodik.
Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez az istenek közös tragikuma.
Maga azonban nem tartozik a szégyenlős istenek közé, maga afféle
délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, emberevő ősbálvány.

– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? –
kérdezte Belizár nevetve.

– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem legnagyobb
megalázását.

– Esküszöm, hogy nem tudok erről semmit.

– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem vesz az
én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a szunyogcsípésről, vagy
az aztek-bálvány az imádságról.

Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. Az
amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta:

– Tudja mit mondok, Edit? Ne pereljen velem, hanem jőjjön haza.

– Hová – haza?

– Ariane a mi közös hazánk.

Edit arca egy másodpercre lángvörös lett.

– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell látnia – a
látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog szólni.

– Annál jobb! Minden ajtóm tárva-nyitva.

– Volt már Pannonhalmán? – kérdezte váratlanul Edit.

– Nem voltam.

– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy hívják,
hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én azonban nem
akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd megfordul, hanem be
akarok menni oda, ahol maga egyedül van. Mondja, barátom, mit is
rejteget tulajdonképpen a klauzurában? Talán azt a banális titkot, hogy
maga is ember?

– Meglehet.

– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen ellenérték, amit
nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell bűntárs. Holttesteket
dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. Én virágok alá temetem
azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a lelkiismeretét.

– Maga olykor csodálatosan romantikus, kedves Edit.

– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok és
annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de el nem
dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy szegény
virág vagyok. Ennyi az egész.

– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. Nyugodjék meg
különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle titkot.

– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer semmiféle nő
kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit.

– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, hogy az ön
gyönyörű keze tépjen ronggyá.

Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva forgatták
az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly jelent meg.
Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt a mosolyában.

– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak aszkéta
szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy fanatikus, aki pénzt
gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül semmit.

– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé kiméletlen
velem szemben, hősies Atalanté?

A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban látott és
most tényleg úgy találta, hogy Edit sápadt profilja és a márványrelief
párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja között valami
hasonlatosság van.

– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – Szeretném
magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni.

– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul Belizár.

– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, hogy mit
rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. Az erő talán
nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg dal, melyet a sötét
temetőben énekel a gyermek.

Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek nevezte és
hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött zavarba, hanem
tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal olyan vérszomjas
volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete.

– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha rövidesen
túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem azonban, hogy
nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis azt hiszem, hogy ha
együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok jutni azon a bizonyos kapun.

– Selyemvánkoson viszem eléje a kulcsokat, – szavalta az amerikai.

– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt találom, hogy
megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, – mi lesz akkor?

– Mi lehet akkor?

– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem marad. Ne
nevessen, kérem!

– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, azt föl
is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés szatócsnak, aki
sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a hódító és mit szeret?

– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította magáról, hogy
erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért gyöngének tetette magát.

– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát a
lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát adott neki.

Edit elmosolyodott és jó ideig hallgatott. Végül halkan kérdezte:

– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte magát a
selyemköntösben?

– Azt éppen nem…

– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye Omphale
számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a hitehagyott
királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem akadályozta meg
Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne legyen.

Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a kalydóniai
vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan pedig vastag
havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az automobiljára és
elhajtatott Pireusz irányában.




VII.

Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan
volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig.

Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is
öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt.

– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a
lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A
komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat
aludtam az éjjel.

– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva.

– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a
szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével
tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól,
legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen
tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg
közömbössége.

– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár.

Edit kérdőleg tekintett reá.

– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés.

Edit kedvetlenül rázta a fejét.

– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel
kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen
eszembe jutott. De most már nem lehet.

– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár.

Az asszony hevesen rázta meg a fejét.

– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba!

Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig
nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette,
mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak
valami lesben álló ellenség ütegei.

Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend,
amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést
érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult
fölöttük, valaki leejtett egy tányért.

– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal.

A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek
követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak.

Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási
madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és
fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!

A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a
kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre
eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és
ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha
már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a
terem.

Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta
abban, hogy fölkeljen.

– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most
lássuk a hősiességedet!

– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony.

Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a
bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét.
Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől
zsibbadt lábakon.

– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár.

A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a
tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg
az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte
Editet.

– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet
alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe
kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az
ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig
csak tartsa készen nyílait.

Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy
halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden
emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal
szalad világgá: ő bizony útjára engedi.

Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak
azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy
erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a
nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette maga körül és
lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá
növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója.

– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár.

Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét.

– Nem megyek!

Aztán a pincérnek szólt.

– Egy csepp pezsgőt szeretnék.

A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen
kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A
dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak.

Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány
fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat.
Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a
szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében.

– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga
nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.

– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A
nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott
morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről
győzni.

– És mi az?

– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, –
hiszen látta, hogy le tudom küzdeni még a természetes ösztöneimet is, –
hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.

Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös.

– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen rögtön.

Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt
már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött.

Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és
Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel
ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit
odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján
kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős
lüktetését.




VIII.

Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült
és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni
kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu
oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek
a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen
és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe,
mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának,
ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei.

Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga
prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi
szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás
tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy
öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok
körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek
álmodozó szemmel a diadalmas gálya után.

– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének.
Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…

– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár.

A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó
és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben
nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a
gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob.
Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A
szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.

– Mennyi csillag!

Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a
természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg,
és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most
megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt
az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott.

– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam
ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez
rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak.

Belizár föllázadt a csillagok ellen.

– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő
mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak
valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is
kell velük fukarkodni.

Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét
födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és
tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak
kezét.

De most megint megszólalt Edit.

– Tudja, mi volna jó?

– Hogy mondtad?

– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne.

– Megint a halál?

– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok,
mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a
halálban látja a maga fokozását.

– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született
Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.

– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit ellenségesen.

Belizár halkan elnevette magát.

– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem,
de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni.

– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt
köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan
komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a
szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után
futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének
egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában
született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a
haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan,
félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem
mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite
valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.

– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon
kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.

– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes
kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a
szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna.
Megmutassam?

– Hol van?

– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát.

Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, a következő
pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant
elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a
fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban
ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve
a pilláit.

A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz
követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár
figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás
szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres
tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől
és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig
nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába.

Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet
nézett vele.

– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol?

– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi
bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.

– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön
megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott
tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan
hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A
csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a
fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál
fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. Ezen nincs mit
mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának
kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem
tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.

Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a
körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis
csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról
olvasná le azt, amit mond.

Később újból megszólalt.

– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most _megint_ fölértem életem
egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb
visz a mélységbe.

Ez a _megint_, a visszautalás a multra, kissé megalázta Belizárt.

– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból.

– A megszokás, értsd: a halál.

– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár.

Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a
gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó
lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a
nyitott aranydobozzal.

– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme
közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy
engem feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul
mosolyogsz…

– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai.

– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy!
Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a
kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád
nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind
rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé
lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó
fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit
akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok
mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.

Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a
tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos
talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így
folytatta:

– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz
nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló
barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel
végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra.

– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig óvatosan.

Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női
Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel.

– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány
szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a
természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk.
Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz:
Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit
egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban…

Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben.

– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem az?

– Minden férfi az, – mondta Edit halkan.

A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő
vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek
hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.

Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna
hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit
begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt
és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság
keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna
olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e
pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az
asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten.

Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas
hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még
kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől.




IX.

Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a menekülő
indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, a gyülölt
hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a szive ujjongott,
mintha most már végleges győzelmet aratott volna az élet fölött.

Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az asszonyt
úti tervébe. A _tenger ura_ – félig tréfás emfázissal így nevezte Edit –
kedvét lelte abban, hogy bacchantikus diadalmenetben, látszólag terv és
cél nélkül kóboroljon az azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig
rabnak, félig szultánának érezhette magát, annyit tudott csak, hogy
útjok kelet felé visz, mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához
csak Homér tengere énekelhette a méltó nászdalt.

Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy farkaséhségü
ambicióit etette, érettebb korában pedig saját góliát-podgyászának
teherhordója lett, most végre egy időre le tudta rázni a rabságot,
amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár annyit fogyasztott közülök,
mint a kékszakállu herceg, az idejét mindenkor jobban sajnálta, mint a
pénzét és tulajdonképpen Edit volt valamennyi közül az első, akitől nem
tudta megvásárolni azt a jogot, hogy utólag megvesse.

Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját a
hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak mindennap
egy órája, amikor egyedül volt önmagával. A hátsó födélzet alatt volt
egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána kertje, – amelyre csak a
_ladys room_-on át lehetett jutni, ott minden hajnalban megvárta a
napfölkeltét. (Héliosz kultuszának ezt a nemét angol turistanők
terjesztik, akik így akarják megóvni bőrük üdeségét és idegeik
acélosságát.) Könnyü pongyolában járt-kelt a hajnali fényben, hogy
azután egy óra múlva, ha már vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon
homályos hálószobájába és visszabujjon az ágyába.

Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend volt,
az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane érctüdeje
egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a tengeren, a születő
nagy fényesség első sejtelme derengett. A tájkép csodálatosan intimus
volt, a felhők, a parti hegyek, az alvajárókként vonuló vitorlás hajók,
a halászó sirálycsapatok mind a maguk helyén voltak, mint egy régi német
tengerkép gondosan megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és
mezitláb járt a födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az
éjjeli harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden
izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy szívta
magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha oly
megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól is, és
soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha oly
győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan és
veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő ráléphetne
meztelen talpával a nyakára.

Egyszer hajnalban partot látott a kormányoldalon.

Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most bukkant
volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, barnazöld,
ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly profilu
hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha csöndesség ült
fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a hajógép érces dübörgése.

E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy
födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem tudott
onnan.

– Fönn van már, Edit?

– Fönn vagyok.

Nem szerette, ha meglopják az ő napfölkeltét, Belizártól sem szerette.

– Delfin-vadászatra megyek. Nem akar elkísérni?

A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part mentén.
Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott atléták.
Editen erőt vett a vadászláz.

– Várjon, mindjárt megleszek!

Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen
jelentkezett.

Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; Edit, aki
máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, Belizár pedig
winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A benzines, több amerikai
és európai verseny bajnoka, fanatikus buzgalommal hasította a vizet,
szétfutó hullámgátakat túrva föl orrával.

– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part felé intve.

– A világ legbanálisabb tájképe.

– A trójai sikság.

Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp hatott reá a
vidék, mint két perccel előbb. A sívársága monumentális volt, a
hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult oltárokra emlékeztették,
a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba csoportosultak. Ez grandiózus
színpad, melyet az emberiség első nagy passziójátéka szentelt föl.
Évezredekkel ezelőtt valaki éneket mondott itt és aki erre jár,
visszafojtja a lélegzetét és fülel, hogy nem zúg-e föl a visszhang.

– Illik itt egyáltalában delfinekre vadászni? – kérdezte Edit.

Belizár elnevette magát.

– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, aki
Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban áldozatokat
mutatott be Hektor szellemének.

– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – Ő
találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos elméletét.
Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a trójaiakat, hazament
Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, hogy a kegyetlen Afrodite
bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok modern gondolkodásu emberek
voltak és elfogadták a pszichopatikus magyarázatot. A budapestiek,
sajnos, elmaradottabbak és én azt hiszem, mire hazakerülök Trójából,
Árkayné ő méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni.

– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt Belizár. –
Ne menjen többet haza Budapestre.

Edit vállat vont.

– Előbb-utóbb csak visszakerülök megint oda. Ott van a családi kriptám.

Többet nem akart erről beszélni.

– A delfinjeink a mély vízbe vonultak, – mondta Belizár.

Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a félgőzzel
haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé fordítja.

– Hát arra van Konstantinápoly? – kérdezte.

– Nem arra. De mi nem is megyünk Konstantinápolyba.

– Én pedig azt hittem…

– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma éjjel
radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít.

Edit sokáig hallgatott, az arca mindjobban elborult.

– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta halkan
és szomorúan.

– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald
üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen.

– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk Nápolyba
mennünk?

– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok képviselői,
akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása Nápoly ellen?

Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, szakadatlanul
és csillogva, mint a gyémántlánc szemei.

– Edit! Miért sír?

– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap irányában
megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is.

– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi dolgom
lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, visszajövünk ide és
ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Edit makacsul rázta a fejét.

– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az olyan
szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, minden öböl
egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy föloszló Edit fekszik, a
levegő pedig teli van kihült csókok kísérteteivel. Talán
meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból kezdeni nem lehet. Én meg
sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek lenni. Nápolyban partraszállok
és tisztességes halotthoz illően hazavitetem magamat a családi
sírboltomba.

– Mindebből én semmit sem értek, – türelmetlenkedett Belizár.

– Annál rosszabb reám nézve, – szólt Edit.

Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a bársony
hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett.

Az asszony halvány arcán most gonosz kis mosoly jelent meg.

– Mondja, fölebbvalója magának Macdonald?

Belizár is elmosolyodott, de nem válaszolt.

– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért megy
Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem.

Belizár vállat vont.

– Várnak reám és botrány lenne belőle, ha fölültetném őket.

– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? A
frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése.

– Magára nézve igen, de reám nézve –

– Magára nézve egy csomó pléharcu, kavicsszívü uzsorás itélete.

– Az üzlet komoly dolog Edit. Maga azt nem érti meg.

– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? Vegye el az
enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis annyi, hogy
üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet két héttel.

A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem haragudott.
Inkább sajnálta barátnőjét.

– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü ajánlatát.
Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer esztendeig élnék
is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta nagyszerü
yankee-gőggel.

– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint az
alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem gyógyíttatja
magát, miért nem próbál leszokni róla?

Belizár most már kifogyott a türelméből.

– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről van szó.

Edit keményen a szemébe nézett.

– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem volnék a
szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna milliárdos. Ne,
Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten tudjuk, hogy a becsület nem
egyéb, mint a gyöngék és a gyávák enyhítő körülménye. Amit az ember nem
tud vagy nem mer megtenni, attól a becsülete tartja vissza.

Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely kalandor,
elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász fölfogáshoz,
visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól.

– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte szelid
fölénnyel.

– Abban, amit emberben sohasem láttam még: az erőben!

Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra fordította. A
hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, szeszélyes kígyóvonalban
vezette a csónakot, majd pedig összefonódó iveket vágott a víztükrön,
mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár nevetve tiltakozott a játék ellen,
Edit azonban nem hederített reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult,
láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép
engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás gyönyörüségétől.

A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a
Dardanellákban kergette a tonhalat.

A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel
iramodott a part egy meredek agyagfala felé.

– Mi lenne most, ha beleütköznénk a partba? – kérdezte Edit.

– A csónak úgy járna, mint a falhoz vágott tojás.

– És mi meghalnánk?

– A halál nem helyes kifejezés. Gelée lenne belőlünk.

Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, összeharapott
fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot.

A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben zúgó
tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó pillanatban
mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül perdülő csónak
nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony azonban hamarosan
megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a döntő percben ujból
megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja a homlokába csapzott,
mindaketten bőrig megáztak.

Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit arcáról
az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az élet ösztöne
kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé repült, Edit arca
elszánt volt, mint a vadkant űző Atalanteé; mikor visszamenekült az
életbe, a naxosi kőfej reménytelen és nőies tehetetlenségére
emlékeztette. Az amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a
küzködése, lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy
részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő örökké
csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt dongó.

– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette kezéből a
kormányt.

Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös megszégyenülés
vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult.

Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett egy
folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, meleg
illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy angol kerevet
támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és mozdulatlanul feküdt
ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje hajolt, ajkával érezte,
hogy barátnőjének arca csupa könny.

– Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte halkan.

Edit görcsös erővel a nyakába kapaszkodott.

– Igy nem lehet élni. Én az első akarok lenni, az egyetlen, mindened.

– Az vagy.

Az asszony kétségbeesetten rázta a fejét.

– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban úsztunk,
szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te király vagy
ezen a hajón és én a te asszonyod vagyok. De most jön Nápoly a
hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az üzlet. Jön az élet, a
társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami kicsi, mocskos és mérges.
Te megint Mister Belizár leszel, a trösztember, nekem pedig ujra magamra
kell vennem annak az idegen és ellenszenves budapesti asszonynak az
álarcát, kinek Ladányi Edit a neve.

– Nem bízol bennem? – kérdezte Belizár.

– Magamban sem bízom, – válaszolt Edit zokogva.

Hosszu szünet után újból megszólalt Belizár.

– Konstantinápolyba akarsz menni?

– Konstantinápoly!

Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit lehunyta
a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta a levegőt,
mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne.

Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és kiment.
Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán hirtelen a
könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel fülelt. Valami
változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és nesztelen
macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy delejtűhöz rohant. Az
Ariane megint északkelet felé haladt, Konstantinápoly irányában!

A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt szemmel
feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az érzése volt,
mintha Edit szájából, hajából és testének minden pórusából tűz áradna. A
kőarcu steward azután villásreggelihez szólította őket.

Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt töltötték. Kivül
lángoló és vakító napfény áradozott. Mindakettőjüknek könyv volt a
kezükben, de nem sokat olvastak, inkább egymás arcát kémlelték.

A hajó már akkor régen a Dardanellák keskeny tengerszalagját szántotta.

– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – Szembe
vele van Lampszakosz.

Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető vagy csak
egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben.

– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan táncot nem
lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, hogy Salome is
azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék hellén műveltségü
emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik görög felsőbb
leányiskolában nevelkedett.

– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – mondta
Belizár. – Jó volna látni azt a táncot.

– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert aki
egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő kimondhat. Annak
egész életére nem maradt több titkolni valója.

Belizár összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól tette, hogy
megölette Salomet a tánc-pauzában.




X.

Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak
csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos fénybe
jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü harmóniáját
halotta maga körül.

A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu nagy
hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és elefántcsontszínü
foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének közepébe.

A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti hegylejtőkön
fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg öltései és
százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger tükrébe, a magaslatokon
ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret emelkedik a reggeli párába. A
tetők és a tornyok, a hidak és a hajók vonalait izzó arannyal rajzolja
körül a fölkelő nap és a Boszporuson sikló bárkák is vibráló
aranycsapást vonnak maguk után.

A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és megkapó, mint
a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, különböző
századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik képe. A
szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt és mindegyikük
magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait.

Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték vissza; a
komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi platánfák
bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt lombjukat; a bazárok
kaptárainak tízezer odujában kelet minden rongya és minden kincse
szunnyadozik; a parton fehérlő márványpaloták aranyrácsos ablakából
asszonyvirágok gondolata száll a vonuló hajók után; a nyugat
söpredékének bűntanyái mellett zománcos napkeleti színekben égő,
csipkés-közetü kutak csobogtatják vizüket; szurtos árúraktárak tövében
fáradt hódítók alusszák örök álmukat; a kikötő pedig, ezer
hajókéményének és árbócának józan, logikus vonalaival, gőzdaruinak és
hajószirénáinak lármájával, szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a
kelet fülledt és fanatikus álomképeibe…

A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, örökké tart
az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg aranyhintója előtt
a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a nyomorúság sarlóvá
görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság panaszosan üvöltő énekkel
kínálgatja szegényes hazugságait, az erőszak gőgösen csillogtatja
fegyvereit, a fanatizmus kevély alázattal halad útján, a vágy pedig
fátyolos arccal, pézsmaillatot terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó
sokaságban és mégis örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és
egymáshoz idegenül csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei.

– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy férfi
társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, bekalandozni a
veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget…

Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár kissé
rongyos brokátot; megitta, mint a tüzes és kábító italt; belészállott,
mint a párás, illatos fürdőbe.

Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között kanyargó
szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek az eget
elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött trónol,
kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre hullott idegen
planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a világváros viharzó
zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, ahol óriás platánfa
árnyékában száz alvó kutya társaságában száz komoly szemü férfi szívja a
pipáját. Tovább! Órákig járnak a bazárváros labirintusában, mindig
alacsony bolthajtások alatt, föl a dombnak, le a völgynek – egy-egy
keresztúton mesésen derengő mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át
beszűrődő ferde fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a
homályban álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint
kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő
kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát énekelve
kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról szemrehányóan és
nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah dícsérete zeng bele a
kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra vannak a kalandozók, ájtatos
ciprusfák alatt, fehérturbános sírkövek között, és a házkémények erdeje
fölött belelátnak az arany messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely
fölött parányi tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben
tündöklő ázsiai hegyekre.

Edit megállott egy helyen.

– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges macskaorrának
cimpáit mozgatva.

– Egész Konstantinápoly rossz-szagú, – válaszolt Belizár.

Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó szaga
mellett.

– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle szagot
ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre és csúnyákra
oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, mint szín. Van vidám
és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és raffinált, forró és hideg,
zománcos fényü és nyers – mit mondjak még? – és van olyan érdekes illat
is, amely élményszámba megy és amelyre évek múlva is visszaemlékezik az
ember. De erről magának hiába beszélek, úgy sem érti meg.

– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De milyen
Konstantinápoly illata?

– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő illatába
forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt zúgok és
közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, de egyszersmind
részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes leánytest-illatokat,
amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint ősszel az ökörnyál. Én itt már
világtörténelmi szagot is szívtam magamba, megéreztem, vagy inkább csak
megsejtettem a bizánci császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és
szomorú szag volt, hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak,
ami a fülnek az angol kürt hangja.

– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a kötekedést
Belizár.

– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn
nagyszerü és gyalázatos szagát érzem.

Edit nagyot lélegzett, majd így folytatta:

– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy budapesti
ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü író…

Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte bele
intimus fantáziáiba.

– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt utálatosnak
találom.

Edit derűs mosollyal vont vállat.

– Miért utálatos? Az élet illata soha sem az, csak a bomlásé utálatos.

Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet hozott a
dohányzóba.

– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok iránt. A
macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy sajátságos
előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a _Valeriana_ és a _Tenerium
marum_ iránt.

Kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett:

– A macska – _felis catus_ – az ujjonjáró ragadozók közé tartozik. A
selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, állkapcsa rövid,
nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon tiszta. Könnyen
megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és mindig megbízhatatlan
és kiszámíthatatlan marad…

– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel,
Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – kérdezte
Edit.

Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik utcáján
kis csődületet találtak.

– Ni, hiszen ezek az Ariane legényei! – mondta Edit.

Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A matrózok,
akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető útat tudakolták
és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással versenyezve ajánlgatta
nekik szolgálatait.

– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, –
morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár.

Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, esetlenül,
mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran forgatták fénytelen
halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a nagyvilágot járták, az
angolon kívül semmiféle nyelvhez nem konyítottak, minden más beszéd
értelmetlen madárcsicsergés volt az ő fülüknek. Az utcai suhancok finom
arcélü, elmés szemü, fölényes mosolyu legénykék voltak. Különféle
nyelveken faggatták az angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat
európai nyelven kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly
fölségesen mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon.

Editnek szemet szúrt a két típus különböző volta.

– Sehol sem látni annyi elmés arcot, mint keleten, – mondta.

– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – egészítette ki
Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem fordul meg annyi
értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar csapszékei körül.

– Hogy van mégis, hogy nem a fanarioták a világ urai, hanem az alsóház?

– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a nehézkességüknek, a
fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a tehetségtelen voltuknak
köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem tudnak, csak azt, amit kalapáccsal
vertek a fejükbe és éppen azért jól is tanulják meg és soha sem felejtik
el azt, amit tudniok kell. Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják
meg, ami az orruk előtt van és azért az életük és a politikájuk mindig a
reális valósághoz igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A
keleti ember pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha
sem tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki
akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális
valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy
korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális
enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a
keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már
Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember
politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy kissé
színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó szellemes
ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát még csak a
görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán nagyobb emberismerő,
mint akármelyik angol államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél,
mint bármely amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az
angolszászok pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány
nélkül keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak
körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan alhatik
a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a kormány mellett,
mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy felhőnek nézzék a parti
sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban a kedvesük alakját keressék.

Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran és
szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy maga nem
angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki ismerheti, csak a
hal nem, amely benne él.

– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag érdekelt
a tárgy.

– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia túltengése nem
oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A nagyfantáziáju népek
olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk haszon nélkül sistereg el a
réseken. Soha sem látnak tisztán, mert örökké forró gőzben járnak. A
keleti országok többé-kevésbbé mind álomországok. Itt az erőt a gondolat
vakmerősége pótolja, a tettet a szó. Ezek az országok a valóságban
szegények és mocskosak, a polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és
csak valami gonosz történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy
a civilizáció tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel és meg
fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a szerbek
az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az emberek cserben
hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és hazugságok tetején, a
földtől távol élnek, mint az ősemberek cölöpépítményeik tetején.

Estebéd után cigarettázva ültek künn a _ladys room_ födélzetén, „a
szultána kertjében“.

Edit a parton kigyulladó lámpákat nézte.

– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé lesz, ahol a
kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek.

Azután minden átmenet nélkül visszatért a délutáni beszélgetésükre.

– Szabad indiszkrétnek lennem? – kérdezte.

– A hely és az idő szinte követeli, hogy az legyen, – biztatta Belizár.

– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a nyugatiak, a
fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába?

– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, –
tréfálkozott Belizár.

Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és hidegvérrel
mondta:

– A születésénél fogva keleti ember, tehát fantaszta.

Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is észrevette
azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az egyben némileg
snob volt: szerette föntartani yankee voltának fikcióját.

Edit azonban derüs kiméletlenséggel folytatta:

– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, melyet
önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a fegyelmezett
fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé tartozik.

– Ez érdekes! – szólt nevetve Belizár.

– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan nagy, a mi
átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb képzelőtehetsége lehet.
Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta magát élni a nyugati ember
szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt
angolszászabb, mint mindenki, akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai
túlzásról ismerek rá az én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk
mértéket. Kolosszális termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még
a fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan
tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra
fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új vallást
alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit különben nagyon
sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás yachtja kosárszékében.

Széles ívben kis hulló csillag repült a tengerbe: Belizár égő szivarja.

Edit tovább beszélt:

– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem
születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, erjedésre és
robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges és mocskos Kelet
ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga ugyan hűtőkamrába tette,
jégre rakta, megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék
nyugodtan aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még
visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék mindentől,
ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor derékban megroppan
a tröszt-király, akár a márciusi hóember, elolvad és semmi sem marad
belőle, csak egy érzelmes könnytócsa.

Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de haragos
megvetéssel a szívében mondta:

– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy keze
óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És önkéntelenül
is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik kezében. Mondja, kérem,
tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy jóbarátok?

– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen szerelmesek
vagyunk, – válaszolt Edit.




XI.

Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig
hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az
Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon,
horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek.

– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit.

– Éjszak felöl, a Balkánról.

– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga?

Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot,
Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a
városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a
szétszórt hulladékdombok.

– A nagy _lundi_, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy
átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket
a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek
mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én
cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől
részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy
korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és
komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni
szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész
nélkül…

– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, –
inditványozta Belizár.

Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a
nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész
és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett,
a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és
védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba
szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott.
Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás
öltöző-tükrének mutogassa. Oly szenvedélyesen vetette magát barátja
nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé,
és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a
fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a
paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a
hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.

Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában,
Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste,
de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától.

– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal.

Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt.

– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös
hangon.

Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan
fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett.

– Mért érdekli? – kérdezte.

– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel mehetnék.

Hosszu szünet.

– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár.

– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten…

Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a
tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.

– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk
véget ért.

– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna
még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.

Edit elszörnyűködött.

– Oda _hátra_ menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ
hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik
embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják
a lábszárukat…

A Fekete tenger tehát elintézést nyert.

– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja?

Edit a fejét rázta.

– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – _Verdauungs-vizitet_
csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az
Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor
az ajka még sebes az első csókoktól.

– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte Belizár.

– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő
feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem
tettem meg.

– Tehát miért kivánkozik haza?

– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje
el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt
mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk
haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek:
ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután
jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt
ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára.
Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez?
A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek?

– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan.

Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer
évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és
szikrát vetett a szemében.

– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen
azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a
kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a
vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az
út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri
már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó
naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan
helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni.

Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis
tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi
tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő.

Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a
barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a
füst az arcába ne menjen.

– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét
fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából
vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között
lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A
Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a
csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző
magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a
télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a
szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok,
tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem.
Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig
vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és
jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az
oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A
mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért
bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok
kapui!

Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben
ütemesen ringatva a fejét.

Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy
elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a
vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte.
Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és
acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai
közül. Nem is valami fenyegető veszedelem, inkább Edit hideg játékos
kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna
vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.

Edit azonban utána szaladt.

– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák?

Aztán hozzátette:

– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk.
Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli
napot.

Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe
szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját
az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a
mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a
tüzes harag és a vérengző vágy.

– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár.

Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez
vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy
kettőjük közül Edit az erősebbik fél.

Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles fogát.

– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel.

Edit halkan és forrón nevetett.

– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom.




XII.

Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott.
Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak
semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és
álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.

Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola
homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre
megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal,
mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta:

– Ott van ő!

Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot
látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a
boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej
mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy
kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani
helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt
mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket,
idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.

– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a
szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.

– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel.

– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi
istenek mégis csak meghaltak, még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba
került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak
hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk
a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket,
előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is
gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik,
megnő, végül úrrá lesz fölöttünk…

– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, –
gúnyolódott Belizár.

Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt,
rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább
valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog
kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő,
melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy
nem tudott ellenni nélküle.

Korán reggel a _ladys room_ ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A
doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku
láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni
kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a
tifusz…

Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a
lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna.

Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes
ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek
látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a
megtört szeme, mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze
megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és
halkan pihegte: Belizár!

Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség
különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek,
tisztábbnak mutatta.

– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában.

Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette,
a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett,
hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál
valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan
ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni.

A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték.

Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres
templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le
rájuk.

A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a
dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan
kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a
tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a
tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és
fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után
nézett.

Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol
egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is
észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az
ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról
látható volt.

– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és
nem lát semmit!

– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta Edit.

Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban,
félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő
kányára.

Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt.
Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a
zongoraleckéhez.

Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy
édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban,
lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert
megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet;
azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie,
legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék
annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes
kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még
iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!

Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette
volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig
nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az asszony
talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a
hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt
álomba merült.

Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt,
elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta.

– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva.

– Nem, – szép csillagos éjszaka van.

– Szeretnék kiűlni a födélzetre.

– Hogyisne! Majd holnap reggel.

Edit a betegségéről kezdett beszélni.

– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a
furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal.
Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint
csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt
mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy
érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam
volna.

– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár.

– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal.

– Meséljen az útjáról.

– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli
van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az
itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre?

– Kérdezzen.

– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? És miért
vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján?

Belizár meghökkenve nézett reá.

– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit.

Azután elmosolyodott.

– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már
bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá.
Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem
kérdeztem még.

Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt Edit.

– Zárja be az ajtót, kérem.

Belizár engedelmeskedett.

– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide.

Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már
várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.

– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a
tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát,
akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!

Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a homályban.

– Mondja, Belizár, szeret engem?

Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül,
hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget
tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított a
homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája.

Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában,
megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről
eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és
magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve
látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta.

– Szeret engem?

Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De
ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés.

– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem,
akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó
asszonyi várakozás.

– Szeretlek, – mondta Belizár.

– Szerettél már valakit így?

– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna.

– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit.

– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy betegség…

Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta:

– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem
a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én.

Belizár vállat vont.

– Nincs arról mit beszélni…

De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely
kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény
volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként
ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát
Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint
Editet.

Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként
leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan
valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen
lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb,
szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit
más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi
fölé. Mindent megtett a siker érdekében.

– Embert is öltél?

– Azt is.

A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott
Belizár kőkemény karjába.

– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –!

Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt
legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek
titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem
vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát –

– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla?

– Nem gondoltam vele többet.

Edit remegve simult hozzá.

– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit
sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet
is mondd el!

Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához
kellett szorítania szomjas fülét.

– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs
már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred
folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél…

– Mit szeretsz rajtam?

– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is,
amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn…

– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért?

– Téged is meg tudnálak ölni.

Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony
diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be
az új fenevad ketrecébe.

– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok?

– De igen, sokat gondoltam erre.

– Nagyon szenvedtél?

– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt
szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg.

– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit.

– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv
alakult ki a fejemben.

– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony.

– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki,
gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem
ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az
akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai
vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli…

– És a templomban?

– Egy szfinx.

– Az is én vagyok!

Edit édesdeden fölsóhajtott.

– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én
templomomba.

Majd gyöngéden elnevette magát.

– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország!

Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország
márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a
szemfödőt.

– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a
Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És
hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete
marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az
utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a
mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos!

Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította magától.

– Lázszagu vagyok.

Később azt mondta:

– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé
nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?

Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami
anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.

Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott,
majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a
tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára.

Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott.
A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne
ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett.




XIII.

Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek
felé mutatott.

Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában
elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok
és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát
énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob.

A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi
istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként
űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt
proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az
örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok
gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza.

A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és
elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire
való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az
Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította,
a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos
kertek fölött szárnyalt.

Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket.
Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és
Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy
türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt.

– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár.

– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz
szoktassam a szárazföldieket.

– A hajómon fog lakni?

– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná
bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok.

– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban.

– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns
borravaló illata van.

– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai.

Edit elgondolkozott.

– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog
jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.

– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón.

Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd
homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett
rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira
fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van.

Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is
visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor
lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is
szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes
nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni,
aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész
világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha
letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket,
ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor
mi célja az asszonyi életnek?

Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért
élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna.
Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó
sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz,
megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt,
midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a
maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek,
gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye
– erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír
felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet
azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli
lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és
az összes Napoleonidákban.

Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a
közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz,
hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére
van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké
önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe
jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a
kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a
lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek.

A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta
elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a
bálványdöntögetésben. – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy
elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek.

Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban
megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A
hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló,
önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba
emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik
meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?

Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az
almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket
mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt
kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan
igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van
annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont,
akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki
életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta.

De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az
élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A
lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre
szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a
lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot.

Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a polcra azonban még nem
rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is
harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden
összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp
részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól
kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt,
izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként
lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget
ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók
voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas
ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.

Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár
észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén összetett kezekkel
fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy királyné koporsóján, a
lehunyt pillái alól pedig könnyek szivárognak.

Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit elvesztett,
mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? Hiszen olyan
áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami világító szent
kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és szennyes posványába
hullatta. Saját élet-talányának megoldását várta a férfitól és mindig
csak nyers, zavaros és fájdalmas izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen
ember tartja őt rabságban. Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja
neki, hogy szereti, pedig csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a
kancsóra. Hogyan van az, hogy a legmagasztosabb érzés oly mélyre alázza
az embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha
szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, tündöklő és
örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a szenvedés? De hiszen
az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő nem érti ezt a dolgot, ő
semmit sem ért az egészből, ő csak táncol eszeveszetten és egymásután
hullatja szirmait. Virág a sirokkóviharban.

Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn kanyarodott,
félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be a lagunákba.
Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert harsogó visszhang
fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött mellette, bőszülten, mint a
sárkánykölyök.

Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, halk,
mély és megindult hangon megszólalt.

– Miért sírsz?

Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl könnyeit, csak
halványan mosolygott.

– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, akkor is,
ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, hogy
fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja.

Belizár akarta és meg is tette.

– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte később,
halkan és óvatosan.

Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé tapint és
amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami vígasztaló;
meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is töltötte el a szívét.
Ujonnan fölvett szokása szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét.

– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más valami,
mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, a becsület
is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen minden mindegy.

Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak tovább
cammogott.

– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a dolgon…
Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról mondtál…

Valami édes derü csapott Edit szívébe és járta át minden tagját.

– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével viaskodva, – hogy
most megint nincs itt az osztályom!

– Miféle osztályod? – kérdezte Belizár idegesen.

– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol király
kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon sajnáltam,
hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. Most egy milliárdos
kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud róla! Azt hiszem
azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint a szeizmográf a távoli
földrengést. Harmincezer magyar honleány, aki mind hivatást érez magában
arra, hogy kékróka prémet és ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e
pillanatban fölzokog álmában…

Az Ariane horgonyláncai dübörögni kezdtek. A hajó útja véget ért.

– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy melodikus
mély hang.

Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén kötöttek volna
ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a hajó acélfala üveggé
változnék és ezer kíváncsi szem fordulna feléje. Édeskés sárgadinnye-
vagy ananász-szag vegyült a szoba paliszander-illatába. Editen egyszerre
pezsgő kíváncsiság vett erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz
surrant, félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét.

A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás tüzben izzó
aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola karcsu és izmos
árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A vén _pope_
föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női fejre, majd egy szakértő
pillantást vetett a fehér hajón lengő óriás selyemzászlóra és reszelő
mély torokhangon mondta:

– Benvenuta, bell’ americana!

Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu evezőnek
s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és idegenszerü
előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő Hermesében.

Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig megtelt a
szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét acélos erő
érzete járta át: ez megint a hajnali mámor volt, amelyet Trója alatt
érzett utoljára.

Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és kedvetlen
gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai.

– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos
harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy
csomagoljon.




XIV.

Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. Hogy
délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben visszafojtott
lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap pedig sárgán
fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje.

Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a gyöngyszínü
várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó mámora. Ez a mámor
most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg végül rá nem veti magát
az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, szomjas, bacchansszáju éj.

Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól félne, hogy
eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó fényözönében. Az
árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, egyetlen tarka tömegbe
szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, akik a Lidóról jönnek és
estebédhez sietnek.

A hajó végében, csöndes angol emberek között, fehérruhás asszony ül.
Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az álla látszik ki. Egy olasz
verseskötetet tart a kezében: Orlando furioso-t. Nem érti meg egészen, –
az olasz tudománya még meglehetősen szegényes, – de amint elolvas
egy-egy stanzát, mindig az az érzése támad, mintha kerek, szilárd,
arannyal erezett márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy
fényben; becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan
sistergésébe, a csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar
beszéd. Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de
megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez maga is
tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati fejet rajzol
szeszélyes fantáziája.

Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, de a
nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony bokáju,
sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben.

– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár yachtja.
Az Ariane. Szombaton érkezett ide.

– Tulajdonképpen hogyan ejtik: jáhtnak vagy zsáhtnak?

– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó villamosan van
világítva.

Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly diadalmasan
lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha meghódította
volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt van, a velenceiek
és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, fehér bordái körül bámész
gondolák keringenek, az ő kedvéért még a Canalazzo énekesei is
átköltöztek a Salute-templomtól a Doganahoz.

Most egy komondor kezd morogni.

– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga állítja
elő a villamerőt a gépeivel.

Egy buldogg, amely eddig lesben feküdt, haragosan ráveti magát a
komondorra.

– Ohó és a szénfogyasztás? A szénfogyasztás semmi?

Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva
vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja a
_kalória_ szót.

A csikók ott folytatják a békés beszélgetést, ahol félbeszakadt.

– Nem lehet belülről megnézni a hajót?

– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. Pedig
mondta, hogy az ura udvari tanácsos.

Most megszólal egy szelídszemü, csillagos homloku kis borjú.

– Kérem szépen, ki az a Belizár, akiről szó van?

A csikók nevetnek.

– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik leggazdagabb
embere.

Szinte érzi Edit, mint dülled ki a két bociszem a csodálkozástól.

– Amerikai? – kérdi ájtatosan.

– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer is, de amerikaivá lett
és nem sokat törődik Magyarországgal.

A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig még nincs
szarva.

– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy megtagadja
édes szülőhazáját!

Újabb nevetés.

– Jé, hát Kanizsán még ilyen patrióták az emberek?

Most vén és tiszteletreméltó kérődzők brummogó hangja hallatszik.

– Mit csinált az a Belizár a tavasszal Budapesten?

– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az Árkay
báró hajóstársaságával tárgyalt.

– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még emlékszem rá,
mikor a hivatalokban kilincselt.

– Hiszen majd kisül még róla is valami!

Egy elbizakodottan és gúnyosan mekegő kecskehang veszi át a szót:

– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, hogy
leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a fülecskéjüket. Arról
van szó, hogy mikor Belizár elutazott Budapestről, valami emléket akart
magával vinni szép magyar hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a
híres Ladányi Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében.

Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen kezek
érintenék a testét.

Azután gyors egymásutánban két csikórúgást kapott.

– Hiszen az a Ladányi Edit hóbortos! – mondta az egyik.

– Dehogy, nagyon is tudja, hogy mit csinál! – duplázott rá a másik.

Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – jaj! –
rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően nagy és erős,
nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően energikus külsejü
asszonyság.

– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – dübörögte
oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs semmi, én
biztosan tudom.

Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos félénk
állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas ellenséget,
most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak jószívü állatok,
sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü nőstények?

A következő pillanatban azonban már a húsában érezte az oroszlánfogakat.

– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg macskával. Az
olyan férfi külömb nőket is talál!

A beszélő gőgösen kidüllesztette széles oroszlánmellét.

A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. Lám, az
emberek mégis kedvesek: arra szorítják az embert, hogy ne törődjék velük
és így kellemessé teszik az életet.

Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy a
külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint hitte
volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy vagyonos öreg
úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul borotvált ifjú,
gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel.

A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott volt a
tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó óriás-gyerek, a
higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A rózsás, kövér
arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és a fejlett
lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna őket az ember.
Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen látvány; az Árkay-fiúk
olyanok, mintha egy egész munkás-utca gyerekeinek levegőjét és napfényét
elfogyasztották volna.

A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják
elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén.

– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá anyáskodó
szeretetreméltósággal.

Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg átöltözik.
Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró igen kövér, de
fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember volt. Inkább afféle
kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette volna az ember, mint annak
a merész, hideg és kiméletlen pénzembernek, aki a valóságban volt.

A báró egypár szép rózsát hozott Editnek.

– A feleségem engedelmével, – mondta tréfás meghunyászkodással.

Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró emlékekkel telt
yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a pletykaviharra,
amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze nem a lelkiismerete,
hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább Árkayéktól félt. A báró, ha
maga nem is volt mentes minden emberi gyöngeségtől, kíméletlen
szigorusággal tartott távol a családjától minden társaságot, amely
kifogás alá eshetett. Ebben az egy dologban sohasem értette a tréfát.
Árkayné pedig, ez a hideg, okos, szigoru és kötelességtudó asszony
képviselte Edit szemében az erkölcsi világrendet. A molyporszagu,
cikóriaízü világrendet. Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék
voltak azok, akik most Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe
fogadták. Pedig Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit
az ő hellászi kirándulásáról.

A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan kolosszális
financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas érintkezés magában véve
erkölcsi nyereség minden pénzembernek. Úgylátszik, hogy Árkaynak
mostanában szüksége van ezekre az erkölcsi kamatokra, a báróné pedig
annyira szent dolognak tartja urának üzleti érdekét, hogy mindent
alárendel neki. Csak rá kell néznie arra a két komor és rózsás
óriásgyerekre, akiknek jövője érdekében oly elszánt harcot folytat az
ura, hogy anyai áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a
sátán kedvesét is.

A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék koteriájához
tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A nagyszerü amerikai,
akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a város közepén és óriás
arányaival, valamint fényüzésének modernségével kiméletlenül
megszégyenítette a régi paloták kopottas pompáját, a barátságával
fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta varázsolni a budapestiek nyarát.
Ezért meg kellett valamivel fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem
volt nagy. Hiszen Edit előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő
pletykák végre rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan
és fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És
mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a
gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak venni
Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és
fölvilágosodottan gondolkoztak.

Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire föltétlenül
szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, valósággal
fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a yankee
pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van szó, akkor
mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. Minden pillantásuk
csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa alkalomcsinálás volt. Szerelmes
menuettet lejtettek a kettő körül, melynek utolsó figurája talán az
lesz, hogy a jóbarátnők a szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak,
amely mögött nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek.

Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és aki azonfölül teli
volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az állapot. Ő
tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor alatta, később
fölötte állott, de benne soha – és asszonyi dolgokban túlbecsülte a
társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy tudta volna, előtáncosává lett
a menuettnek. Szertartásos és kissé gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel
környékezte kedvesét, sőt a nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb
bizalmasságot engedett meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel
szemben. Olykor apró meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja
alibijét. Szóval a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem.
Közbe persze félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit
bálványozott macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy
órával később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az
Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk evezőcsapásokat,
amelyek visszahozzák neki a barátnőjét.

Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a vigyorgó
félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és gyerekek, akik virágot
és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez vezető útjára, ez a szeretkezés
diszkrét családi asszisztencia mellett: lealázta és elszomorította. Ez
nem a szabadság, hanem a rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem
a szerelem, hanem a molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt
vadházasság.

A vérét megint fölkavarta a szabadság után való nagy és keserü
vágyakozása, amely eszét vette már egy ízben, mikor elhagyta egykori
férjét, aki épp olyan fülledt, rendszerető és hipokrita hitvesi
szerelemmel szerette, mint most ez a Belizár. Összetörni, fölrobbantani
és fölgyujtani mindent, elszaladni, fejjel beleugrani a szabadság zugó
nagy folyóvizébe, vissza se nézni többet, hanem elpusztulni, vagy
átvergődni a távoli idegen partokra…

Egyszer azután egy idegen férfi felé fordultak cél nélkül keringő
gondolatai. Egy ember felé, akit régóta nem látott, akit csak
futólagosan ismert, akire különben alig gondolt.

Úgy volt, hogy egy este betegséget színlelt és elmaradt a közös
vacsoráról. A fogadóban maradt és késő éjszaka még ott ült a komornája
szobájában, amelyet öltözőnek is használt és sorra nézegette a ruháit. A
szoba teli volt selyem-, batiszt-, csipke-, és mousseline-hullámokkal.

A nyitott ablakon át, amely a keskeny és sötét csatornára szolgált,
tömören zengő férfihang szürődött be. Eleinte azt hitte, hogy valaki
énekel odalenn, de azután megértette, hogy verseket recitál. Ismerős
verseket, Ariostoból. A népies recitantek kevélyen és naivan pompázó
pátoszával, hullámosan ejtvén a verseket és ragyogtatván a rímeket.

Edit kendőt vetett meztelen vállára és kihajolt az ablakon. Odalenn egy
parányi kis csillag, mindenesetre egy gondola jelzőlámpása, siklott
végig puha lendülettel a vak sötétségen. Editnek az a benyomása volt,
mintha mesés kincsekkel megrakott hajó vonulna végig a homályon, a
láthatatlan hajós pedig a maga fölöslegéből szivárványos szóbuborékokat
szór föl a kivilágított ablakokhoz. Most az ő ablaka alatt volt. A
hangján hallatszott, hogy fölemeli hozzá a fejét.

Le belle braccia al collo indi mi getta,

El dolcemente strinse, e baccia in bocca…

Különös, de való, soha még emberi hang nem tett Editre ilyen benyomást.

A kis lámpás a csatorna fordulójához ért.

– Sia premi! – kiáltotta a vontatott gondolásfigyelmeztetést ugyanaz a
hang.

Csönd lett, csak a hullámok csobogtak halkan odalenn.

És Edit gondolatai egy budapesti ismerőse, egy Tihanyi nevü író felé
fordultak. Maga sem tudta, hogy miért. Talán a recitante hangja
emlékeztette reá, vagy mert Tihanyi volt az, aki egyszer, egy véletlen
találkozásuk alkalmával, fölhívta figyelmét Ariostora. Elég annyi:
Orlando arannyal erezett oszlopcsarnokából szembe jött vele az író.




XV.

Edit legújabban, olykor szinte sértő fölületességgel kieszelt ürüggyel,
el-elmaradozott a közös estebédekről.

Belizár vendégei ilyenkor fölöslegeseknek és idegeneknek érezhették
magukat az Ariane födélzetén, akárcsak a megszökött szultána
udvarhölgyei a palotában. Edit volt az aranylánc, amely összekötötte
őket az amerikaival, egyébként azonban nem volt egymáshoz semmi közük. A
hölgyek ugyan elszántan kísérleteztek, hátha el tudnák feledtetni a
távollevőt, de Belizár sárga szeméből kolerikus padisah-unottság
meredezett reájuk, tréfásan túlzott lovagiassága pedig, amellyel máskor
tüntetni szokott, most iróniává ecetesedett.

– Hová jutott ez az ember! – susogta egyizben Árkayné.

A báró óvatosan rápisszentett. (A nagyúr gyöngeségeit az ember
belevonhatja kombinációiba, de ezeket titkos pénzalap módjára kell
kezelni és róluk beszélni nem raison.) Ez azonban túlzott óvatosság
volt, mert kettőjükön kívül csak néhány skót _bluejacket_ volt még a
motoros csónakban, amely az Arianeról a kivilágított Piazettára vitte
őket. A skótok nem hogy a magyar beszédet, de a báró angol beszédét sem
értették meg.

A szökevény azalatt belevette magát a Merceriára szolgáló
sikátor-junglebe. Jobbról-balról olyan tarkán és bizalmasan világítottak
az alacsony kis boltok, mint száz kinai családi istenség szentélye. És
majd minden boltban ugyanaz a kép: nyájas arcu, mozgékony, barna emberek
rá akarnak valamire beszélni bizalmatlan, lomha, szőke embereket. A
világító üvegtáblák között, a keskeny utcán, estebéd után levő, békés,
fesztelen és ráérő tömeg csoszog. Idegen illatok vegyülnek össze, idegen
szemek merülnek egymásba és idegen profilok gyorsan elmosódó emlékét
viszik magukkal.

A sokaságban lépked Edit is és mivel egyedül van, némi tavaszi
szabadságmámort, egy kis kalandos kíváncsiságot és valami édes,
nyújtózkodó elégedettséget érez, mint a macska, mikor enyhe holdvilágban
végigoson az idegen háztetőkön. A fején olcsó szalmakalap van, melyet ő
mamzell-kalapnak nevez, kabátját a karján viszi; nem néz sem jobbra, sem
balra, de azért megérzi az asszonyok hideg és gyanusító, valamint a
férfiak meleg és egyetértő pillantását.

A Rialto hídjánál gyérülni kezd a tömeg és sötétedni az utca. Néhány
boglyas fejü, vékony dongáju munkásleány velencei lacerta-kecsességgel
kapaszkodik föl a lépcsőn és Edit gépiesen a nyomukban marad.

Odaát a túlsó parton hirtelen eltünnek a leányok; a kelepelő beszédjük
elhal távoli sikátorokban. Egy keskeny utcatorok homályából rettenetes
prüsszentés hallatszik ki, – olyan, mintha a Minotaurusz prüsszentett
volna a labirintus visszhangos méhében, – Edit megszeppen, sarkon fordul
és visszakerül a híd felé.

Egy fehér hálóréklis, fürtös fejü, nagyon kövér asszony rekeszti el a
szűk utcát. Egy szalmakalapos férfival tereferél.

– Addio zia, – mondja a szalmakalapos és gyöngéden lapockán csapja a
kövér asszonyt, aki erre negédesen fölkacag.

– ’ddio si’ore Zepe!

A szalmakalapos fütyürészve megy odább, az utcai lámpás alatt azonban
megáll és előkeresi kurta fapipáját. Editnek úgy tetszik, hogy ismeri
azt az arcot. A sápadt, kevélyen közömbös, hidegszemü, aranypilláju
vonásokon – melyeket egyízben Borgia-arcnak nevezett – most meleg,
szinte gyöngéd mosoly fut végig.

– Jó estét, fehér asszony! – mondja magyarul és megemeli kalapját.

– Jó estét, Tihanyi!

Valóban az író volt, akire Edit – miért, miért nem – többször is gondolt
az elmúlt napokban. Kezet fogtak.

– Mi hír Cythera szigetén? – kérdezte Tihanyi. – Turbékolnak még a szent
galambok?

Persze, ő is tudott Edit mitológiai tanulmányútjáról. Edit harag nélkül
parirozta a prím-vágást.

– A galambok már nem turbékolnak, _pigeon roti_ néven föltálalták őket a
table d’hote-nál, a cytherai királynő pedig tisztelteti magát és azt
üzeni, hogy sokáig már ne számítson a protekciójára.

Ők ketten, bár tulajdonképpen csak futó ismerősök voltak, ritka
találkozásaik alkalmával mégis olyan bizalmas hangon szoktak kötekedni,
mintha valami titkos szövetség tagjai volnának. Edit ezen olykor maga is
csodálkozott.

– Szerelemről lévén szó, – kezdte megint Edit, – ki volt az a
Veronese-tokáju hölgy, akivel az imént rajtakaptam?

– Marcolina néne. Öt fia gondolás, ő maga zöldséggel kereskedik az
Erberián, mellékesen meg ráér arra is, hogy rendben tartsa az én
szállásomat.

– Mikor érkezett meg ide? – faggatta tovább Edit.

– Talán három hónappal ezelőtt.

– De hiszen Árkayné egyszer sem beszélt magáról?

– Nem tudja, hogy itt vagyok. És ha nem derogálna magának, hogy közös
titka legyen velem, akkor arra kérném, ne is említse a budapestieknek,
hogy látott. Azok a szegény emberek ugyanis mindig útban vannak, hogy
megkeressék _az igazi_ Velencét és azt hiszik, hogy megközelítik
céljukat, ha makarónit esznek és chiantit isznak a Gatto nero-ban, –
„egész kedélyesen, csak szmokingban“. Ilyenkor a stilus kedveért
meghívják bohém-ismerőseiket is.

– Ez nevezetes dolog! – elmélkedett Edit. – Árkayné, az irodalom lady
patronessze nem tudja, hogy a múzsák előtáncosa egy levegőt szí és egy
vízben fürdik vele. És maga Zia Marcolina és az öt fia kedveért képes
megtagadni Budapestet?

– És maga ezt nem tudná megérteni? – adta vissza a kérdést Tihanyi.

Edit elnevette magát.

– Bizony Isten megértem. De nem fél attól, hogy a véletlen előbb-utóbb
csak összehozza magukat és akkor mégis csak ki kell pakkolnia azt a
szmokingot?

– Árkayék most amerikai bálnákra halásznak és ilyenkor nagylelküek a
magamformáju cigányhallal szemben. De különben is könnyü lesz magamra
vigyáznom. Hiszen mi százötven esztendős távolságban lakunk egymástól.
Én Velencében, ők pedig –

Tihanyi abbahagyta, csak a kezével legyintett: nem érdemes erről
beszélni. Editet azonban érdekelte a tárgy.

– Maga Velencében lakik és ők hol?

– Mindig ugyanabban a modern nemzetközi hotelban. A hall kapujából
egyszer a Charing Crossra, máskor a Vendôme-térre, megint máskor a Canal
grandera látnak, de ők maguk mindig egy helyben maradnak.

– Szóval, a magyarok még nem tudták elfoglalni Velencét, pedig sokat
próbálkoztak vele, amióta első izben tömlőkön akartak átusztatni a
lagunán.

– A többiek sem tudták elfoglalni, az angolok, a németek sem. Sőt a
szárazföldi olaszok is elvesztették a Velencébe vezető utat. Itt
nyüzsögnek a hotelekben, a Piazzán és a Lidón, de nincsenek Velencében.
Ők csak vastag üvegtáblákon keresztül mereszthetik szemüket Velencére,
mint a csavargó a pénzváltó aranyaira. És mivel nem találják meg, tehát
konstruálnak maguknak valamit holdfény-díszletekből, málnaszörpből,
Tizian-szőkeségből és édeskés gitárcincogásból, valami ál- és
pót-Velencét. Ők a lagunák éjszakáinak varázsát tarka papirlámpákkal és
nápolyi kuplékkal magyaráztatják meg maguknak. Ők azt hiszik, hogy
belemélyednek a velencei nép lelkébe, ha makarónit és chiantit rendelnek
a csapszékben. Ha pedig meg akarják lopni a lagunák érzéki mámorát,
akkor idehozzák nászútra a feleségüket vagy a táncosnőjüket. Ezek a
szegény ördögök tisztára talyigások volnának, ha nem lennének millióik.
Különben mit sajnálom őket? Mindenki olyan Velencét kap, aminőt
megérdemel.

Hogy ez a naplopó megvetette hatalmas pártfogóit, az végre is rendjén
való volt, meglepőnek legfölebb ellenszenvének támadó erejét találhatta
Edit.

– Tulajdonképpen miért gyűlöli őket olyan nagyon? – kérdezte.

Tihanyi csodálkozva nézett reá.

– Hát maga nem gyűlöli a csőcseléket, amely tisztátalan szemeivel
megmérgezi a szépség és az élvezetek minden kútját? Én, bevallom,
megértem Nero lelkiállapotát, ha a holdfényben gondolázó
tőzsdematadorokat vagy kártya-grófokat látom.

Árkayék és Belizár csőcselék! – Edit gyönyörünek találta az ötletet és
hangosan elnevette magát.

Beszélgetés közben szűkmellü házak közé szorított kis térre jutottak,
amelyen Edit nem járt még, annyira el volt dugva az utcasikátorok
labirintusában. A tér felét fehér fényben fürösztötte a holdvilág, másik
felére enyhe, barna árnyék borult. Egyik ház előtt, alacsony
zsámolyokon, nők és gyermekek csapatja kuporodott. Szaporán
beszélgettek, többen is egyszerre, és a halk és egyhangu duruzsolások
úgy beleillett az éj hangulatába, mint a magyar Alföldön a békák mélabús
kuruttyolása. Most egyszerre elnémult az asszonyok kara. Egy fiatal nő,
akinek fülében nagy karika csillogott, kellemes, kötekedő vidámsággal
mondta:

– Ahi, si’ ore Zepe!

Tihanyi a kezével köszöntötte. A sétálók lassu léptekkel mentek tovább,
az asszonyok egyhangu kelepelése pedig újból megeredt.

A terecske tulsó végében ciszterna volt. A sarokban örök mécses
pislogott a falifülke rozsdás drótrácsa előtt. Edit megállott a
ciszternánál. Tücsökcirpelést hallott és kedve lett volna leülni a fehér
kőlépcsőre. De még sem tette meg.

– A boldogult nagyanyámnak volt egy üvegszekrénye, – mondta, – abban
néhány muranoi üvegtárgyat őrzött. Gyermekkoromban gyakran elnézegettem
a különös színü és idegen formáju poharakat és tisztán emlékszem, hogy
akkoriban sokkal mámorosabb volt a szívem az ismeretlen Velencétől, mint
ma, mikor itt járok a város utcáin. Ez szomoru ám. Szeretném néha
megkérdezni valakitől, aki többet tud, mint én, hogy egyáltalában
megvan-e még Velence?

– Megvan, – válaszolt komoly arccal Tihanyi. – De nem lehet odajutni sem
tömlővel, sem vasúttal, de még gőzyachttal sem. A csodálatos
szigetvárosnak megvan az a tulajdonsága, hogy tengeri állatként elmerül
a lagunában, mihelyt ellenség közeledik feléje. Halálos ellensége a
falánk szemü csőcselék. Csak azokat engedi a közelébe, akik
velenceieknek születtek. De nem mindenki született annak még azok közül
sem, akik a városban látták meg a napvilágot.

– És mi az, amit a város az idegenek elől rejteget?

– A saját örökifju meztelensége. Az idegeneknek csak ezeresztendős
kőrongyait mutogatja.

Editnek úgy tetszett, mintha megint érezne valamit abból az idegenszerü
mámorból, amit egykor nagyanyjának szines poharai okoztak neki.

– Jó volna egyszer meglátni azt az örök ifjúságot, – mormogta halkan.

Az író levette a szalmakalapját és indulatosan végig simított sűrü,
selymes haján.

– Milyen város ez! Hiszen ismeri teremtésének történetét? A lagunák
Logosza kemény és merész istenkarmaival összeragadott mindent, ami
értékes volt a világon és abból gyúrta össze Velencét. Hellász könnyed
márványszépsége, Egyiptom titokzatossága, Bizánc merev aranypompája itt
van… Nemcsak Salamon király oszlopait, a Hippodrom bronzlovait és a
Pireusz kőoroszlánjait hozta el, hanem Hindosztán verőfényének aranyát,
Ceylon távoli őserdeinek ünnepies zúgását, ősrégi keleti népek forró,
vérszomjas és őrjöngő álmait is… Az illatfelhők, amelyek Semiramis
palotáját betöltötték, a szelid fény, amelyet Kleopatra gyöngyei
sugároztak, a csókok, amelyektől Aszpazia ajka kitüzesedett, a virágok,
amelyek Messalina keblén elfonnyadtak, a zenehangok, amelyekre Salome
táncolt, mind itt vannak valahol elraktározva a városban. Velence ismeri
minden rejtély megoldását és minden valóság mögé újabb rejtélyt állít.
Látja azt a kis házat a sarokban? Nem olyan, mintha a meghalt nagyanyánk
laknék benne?

Egy láthatatlan és óvatos kéz éppen ebben a pillanatban behuzta a kis
ház ablakainak fatábláit. Vaskorlátos, keskeny lépcső vezetett föl a
bádogtetős bejárathoz. A vaskorlát oszlopán szürke nagy macska ült. Az
egész házacska tényleg olyan ősrégi, titokzatos, melankólikus és mégis
olyan jó ismerős, vonzó és tisztes volt, hogy Edit elfogadhatónak
találta az író megjegyzését.

– Én – folytatta Tihanyi – megtaláltam itt majd minden értéket, amit
életemben eltékozoltam. A csőcselék azonban nem talál semmit, csak
nyirkos falakat, roskadozó odukat, megvakult ablakokat és azt mondja:
megkéstünk egy-két száz esztendővel.

– Hát nem késtünk meg? – kérdezte Edit szinte megindultan.

– Soha nem késik az, aki megérkezik. A város megvan és fölkínálja az
élet százezer csodálatos lehetőségét. A régi Velence szunnyadozik, de
tüstént fölébred, mosolyog és él, mihelyt a Rion megkondul az igazi
velencei lépése. Minden város holt háztömeg, élete az emberek lelkében
folyik és mindegy, hogy millió vagy egy ember lelkében. Ez egy
ezeresztendős orgona. Az értelmetlenek azt hiszik, hogy muzeumba való
ócskaság, ha azonban eljön a művész, akkor újból megzendül az élet és az
ifjúság szivettépően mély dala.

Edit sohasem hallotta még így beszélni Tihanyit. Ki hitte volna, lám,
hogy ez a hideg gunyolódó is fölfedezett magának egy álomországot?

– Nem érzett még kedvet magában, hogy könyvet írjon Velencéről? –
kérdezte.

A következő pillanatban azonban már tisztában volt vele, hogy a
kérdésében valami trivialitás, vagy gyöngédtelenség volt.

– Én még sohasem éreztem kedvet magamban, hogy írjak valamiről, –
válaszolt Tihanyi szárazon. – Nincs meg bennem a vérbeli költő
corybant-szemérmetlensége, amely a maga mámorát odaveti a tömegnek.
Ezért nem is vagyok író.

– Hát micsoda? – szaladt ki az önkéntelen kérdés Edit száján.

– Én vagyok a keleti mese elvarázsolt embere; télen kutya vagyok, nyáron
királyfi. Télen ott lebzselek azoknak asztala körül, akiket meg kellene
marnom. A tavasszal megrázom magamat és őszig megint velencei vagyok. A
nyaram nem tud semmit a telemről, a kutya pedig nem emlékszik a
királyfira. Ez a kettős természetem különben családi örökség. Az apám
ugyanis magyar ember volt és hivatalnok, az édesanyám pedig fiumei olasz
és művésznő. Az ő vérük sohasem tudott megegyezni, ma sem tud eggyé
lenni az én ereimben.

Szűk sikátorban jártak; Tihanyi elől ment, az asszony engedelmesen
nyomon követte. Közbe azt a megfigyelést tette, hogy vezetőjének most
más a testtartása és a járása, mint Budapesten. Mintha ez nem is Tihanyi
volna, hanem valami laguna-diavoletto, aki az ingerkedés kedveért
fölvette a pesti író maszkját.

– Hol vagyunk most? – kérdezte Edit.

– Ötven lépésnyire a hídtól. Onnan könnyen hazatalál a Britanniába.

Tudja, hogy ott lakom, alkalmasint egyebet is tud, – gondolta magában
Edit.

A hídon búcsut mondtak egymásnak.

– Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mintha nem számítana a csőcselékhez,
– szólt Edit.

– Magát? Ha volt már született veneziana, akkor maga az, – válaszolt
Tihanyi. – Maga Velence tékozló leánya. Elkalandozott hazulról és
büntetésül most sertések között kell élnie. Úgy kell magának! De egyszer
majd haza jön megint a mi városunkba.

– Tehát viszontlátásra Veneziában! – szólt Edit, kezet nyujtva az
írónak.

Az asszony a Merceria irányában ment, de alig, hogy öt lépést tett, már
visszafordult megint.

– Si’ore Zepe! Ugyebár _otthon_ én is mindent vissza fogok kapni, amit
elherdáltam az idegenek között?

– Az természetes, – nyugtatta meg Tihanyi.




XVI.

Edit első találkozásuk után megint jó ideig nem látta Tihanyit. Egy
ízben nekiindult, hogy megkeresse azt a furcsa kis teret a San-Silvestro
tájékán, ahol Tihanyi szerint a meghalt nagyanyák laknak, de semmiképpen
sem tudott rátalálni.

Egyszer azután mégis csak összetalálkoztak megint, még pedig igen
különös körülmények között.

Éjfél után az Ariane sötét födélzetéről valaki odafüttyentett egyet a
gondolák közül, amelyek némán és makacsul keringtek a horgonyzó yacht
körül, mint a konyhahulladékot leső halak. Maga Belizár levezette Editet
a csapólépcsőn és besegítette a gondolába.

– Ne kisérjelek el mégis? – suttogta magyarul.

– Nem, nem! – tiltakozott Edit fojtott és indulatos hangon.

– Holnap látlak?

– Nem hiszem… Nem lehet…

– Tehát holnapután… – mormogta meghúnyászkodva Belizár.

A gondolásnak azt mondta:

– A szállodába… Ne a vám előtt menj, hanem a kis csatornán át kerüld meg
a Salute-templomot…

A fekete bárka nesz nélkül kisiklott az Ariane árnyékából.

Edit lehunyt pillákkal dőlt végig a bőrülésen. Idegei föl voltak
zaklatva, ajkain még ott sajgott Belizár dühös csókjainak emléke, forró
testét a nagy kabát alatt is megborzongatta a hűs éjjeli levegő. Az
asszony egyszer-másszor türelmetlenül a homlokához nyúlt, mintha el
akarná zavarni lealázó gondolatait. Nem, mindennek már nem volt köze a
szerelemhez; ő Belizárnak csak rossz szokásává, betegségévé lett és az
amerikai úgy ragaszkodott hozzá, mint a reménytelen alkoholista az
italhoz.

A széles Giudecca-csatornán két üres bárka jött szembe. A hajósok
szorosan egymás mellett eveztek és csendes, röfögő torokhangon
beszélgettek. Amint megpillantották az Ariane felől érkező gondolát,
széles jókedvük kerekedett.

– Avanti, gondolière! – kiáltotta az egyik.

– Bravo, si’ore Zepe! – nevetett a másik.

Edit ijedten visszafordult és azt hitte, hogy álmodik, midőn a saját
gondolája végében, a hosszu evező mellett, ott látta Tihanyit.
Hajadonfőtt és kabát nélkül volt, gondolás szokás szerint kendőt viselt
a nyakán, a kék inge fölött. Amint a magas poppán állva, evezés közben
ütemesen hol a jobb, hol a bal lábára vetette testsúlyát, olyan volt,
mint a gladiátor, aki mindig ugyanazt a vívó-mozdulatot gyakorolja.

Edit behunyta a szemét és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, hogy
ez az ember nemcsak mindent tud, de mindent is lát. Látja a szenvedély
elvérző és kihülő emlékeit is, amelyeket Edit undorodva hurcol magával,
mint a gyilkos a földarabolt holttestet.

A rémület és a szégyen rázuhant a lelkére, mint valami fekete lavina.
Mélyen lenn, a nagy sötétségben, egyetlen gondolata hadonászott és
nyöszörgött még: Elsülyedni, elsülyedni a vízbe, a tenger fenekére!

Tihanyi pedig némán és nyugodt arccal forgatta a hosszu lapátot.

Ez az ember tényleg kétféle életet élt, akár az Ezeregyéj ember-kutyája.
A lagunák opálos, erjedő levegője oly átalakító hatással volt reá, hogy
itt le tudta magáról rázni a nagyvárosi korhely elpuhultságát és
tunyaságát. Aki Budapesten képtelen volt arra, hogy két óráig
egyfolytában dolgozzék, az Velencében inaszakadtáig gyakorolta Marcolina
asszony fiaival az evezést. A gondolakormányzás nem olyan egyszerű
dolog, mint hiszik az emberek. Sok időbe és fáradságba telik, míg az
ember eltanulja azt az ezer gondolière-fogást, amely egyetlen hosszú
evező segítségével gyorsan és lágyan úszó, a kanyargó sikátorokban
torlódó hajók között okosan átsikló vízi állattá változtatja a nehézkes
bárkát.

A céhbeli gondolások évek óta jól ismerték és bár kissé megmosolyogták
dilettáns evezését, mégis igen szerették signore Zepet, mert szépen
recitálta Ariostot és mert ősrégi, nemes mesterségük megbecsülőjét
látták benne. Némileg már a felekeztükhöz számították és ha az utcán
ismeretlen nő vagy gyermek köszöntötte, akkor Tihanyi biztosra vehette,
hogy valamelyik hajósnemzetségből való.

– Sia stai! – hangzott most Tihanyi vontatott gondoláskiáltása és a hajó
széles ívben a kis csatorna torka felé lendült.

A sarkon, a vízbe nyúló, körülfalazott pergola alatt, vidám
szegényemberek ültek a széllámpás körül. Öregek és fiatalok, nők és
gyermekek, láthatólag egy népes család tagjai, oly szorosan és melegen
együtt, mint vízi madarak a fészekben. A falon folyondár buggyant át, az
asztal fölött rongyos, sárga chioggiota vitorla volt a tető.
Valamelyikük megismerte Tihanyit és valamennyien sugárzó mosollyal
köszöntötték. Egy inas, vékony szép leány, akinek nagy Napoleonida-orra
volt, rájuk villogtatta a szemeit és a fehér fogait és egy marék
gránátvirágot dobott a gondolába. Az egyik hűvös virág Edit arcát érte.

A következő pillanatban az éj elnyelt minden fényt és mozgást és ők
ketten benn voltak a néma, sötét csatornában.

Edit most már kinyitotta a szemét. Óvatosan, mint a macska, amely az
imént lezuhant a háztetőről. Úgy gondolta, hogy egy hirtelen, merész
erőlködéssel talán talpra tudna megint szökni. Mindenesetre szólnia
illenék. Talán haragosan, megvetéssel rá kellene támadni erre az
emberre, aki végre is leselkedett utána, beletolakodott az életébe…

A hajó csendes rángása azonban elálmosította akaraterejét. Nem szólt
semmit, mert nem talált magában semmit, sem haragos tüzet, sem hazudó
kedvet. Már szégyenkezést sem. Ő nem bánja, akármi volt és akármi lesz.
A levetkőztetett lelke úgy belesímul a sötét laguna nagy és édes
apátiájába, mint álmos gyermek a meleg, puha ágyba. Neki minden mindegy.

A keskeny csatorna rendetlenül sorakozó, magas, fekete házak között
kanyarodik. Ez a házsor olyan, mintha az élet háta mögött épült volna.
Elárvult lámpák fényében, nyirkos, mély boltívek alatt, goromba
vasveretü kapuk láthatók, kapuk, amelyek talán száz esztendő óta nem
nyíltak meg.

Editnek úgy rémlett, mintha halvány fényesség szűrődnék elő egyik-másik
kapu résein. Lehet, hogy ott benn, titkos pincék méhében, őrzik a szent
kincseket, amelyeket a régi Venezia összerabolt. Tyrus Bálszobrát,
Heliopolis arany háromlábúit, Delphi elefántcsont Apollóját, Bizánc
zománcos koronáit, India gyémántszemü bálványait. De Edit előtt most már
nem fognak megnyílni a kapuk soha. Mindez elsiklik mellette, elmarad
mögötte, a homályba vész, a lagunába sülyed. Mert a néma gondolás
irgalmatlan lendítésekkel hajtja tovább a fekete hajót.

Álmossá búsulta magát, mint a gyermek.

Egyszerre fény és zaj vette körül, emberi arcok… Azzal a különös
gondolattal riadt föl, hogy templomban van. A templomhajót víz borítja
és a gondola a gyertyafényben csillogó főoltárnál kötött ki, ahol papok
és ministránsok fogadják. De azután megismerte a hotel portását és a
groomokat… Igen, hiszen otthon van. Kisegítik a gondolából, a portás
hivatalos részvéttel kérdezi, hogy őnagysága talán rosszul van?

Edit zavart mosollyal, kecsesen bólint a gondolás felé: – köszönöm, –
azután szorosan összefogja a köpenyegét és nem nézve se jobbra, se
balra, keresztül siklik a rámeredő szemek sorfalán és fölmenekül a
lakására.




XVII.

Harmadnapra Belizár Ariane vízrebocsájtásának évfordulóját ünnepelte. Ez
ugyan szokatlan és erőltetett ünnep volt, majdnem annyira, mint a
megtiszteltetés, melyben egy római császár a hátaslovát részesítette, de
az amerikai mostanában megragadott minden alkalmat, hogy vendégeket
hívhasson. A legénység napok óta cicomázta a yachtot és Ariane hófehér
ruhában, virágos födélzettel, selyem lobogók alatt várta tisztelőit és
barátait, mint a milliomos apa bájos és elbizakodott leánya.

Este „velencei éj“ volt az örömapa költségén. Kilenckor a Canal grande
felöl nagy trombitálás és dobolás kerekedett, azután egy tízezer tarka
lámpásból összerótt óriás csodapagoda úsztatott a yacht felé,
beláthatatlan kiváncsi gondolasereget csalogatva maga után. A tündöklő
vízipalota a zenekart és az énekeseket hozta. Mikor már közel volt, az
Ariane födélzetén és árbocain is kigyulladt néhány ezer izzólámpa és
mivel ezek az olasz nemzeti színeket mutatták, a gondolákban és a
partokon szorongó közönség lelkesen tapsolni kezdett.

Azután egyszerre csend lett. Olyan szent, lélegzetfojtó csend, amilyenre
egyedül csak a világ leglármásabb népe képes, ha zenét készül hallgatni.
Lola Cavalotti, a Fenice tagja és a gondolás céh bálványa, kivágott
újvörös ruhában, kottatekerccsel a keztyűs kezében, megjelent a
vízipagoda tűzkapujában, és miután sokatmondó mosollyal meghajtotta
magát az Ariane előtt, elénekelte Tosca nagy áriáját. A hangja izzott és
remegett az édes szenvedélytől, amelyet még fokozott a kisasszony ama
reménye, hogy a gazdag barbár a kialkudott tiszteletdíjon felül valami
szép gyémántékszert is fog neki ajándékozni.

Lenn, a csendesen pihegő tengeren, nyüzsögve himbálódzott a bárkaraj,
fönn, az Ariane magas Olimpusán, boldog, büszke és hozzáférhetetlen
istenek karaként csoportosultak Belizár vendégei, a likörös üvegekkel és
szivaros dobozokkal megrakott asztalok körül.

Edit, fehér bársonyköpönyeggel a meztelen vállán, fölmászott a kapitányi
hídra és cigarettázva könyökölt a magas korláton. Kritikus kedvében volt
és kegyetlen macskakarmokkal szedte szét a velencei éj varázsát. Milyen
koldus szegény a gazdag ember fantáziája! Még pénzét sem tudja eredeti
módon a tengerbe dobni. Egyik azt teszi, amit a másik: yacht, tüzijáték,
zene, virág, pezsgő… Az emléktárgyak is, amiket vendégeiknek adnak,
mindig ugyanazok: legyező vagy karperec a nőknek, cigarettatárca a
férfiaknak… Sehol egy ötlet a láthatáron! Ugy látszik, hogy az utolsó
vendéglátó urak a renaissance meggazdagodott bankárai és zsoldosai
voltak.

Az ének időközben véget ért, a homályból viharzó taps hallatszott.
Odalenn sűrü rajokban kerengtek a bámész emberekkel megrakott bárkák. A
bennülők beleolvadtak a homályba, de a magasan álló gondolièrek
belenyúltak az Ariane fénykörébe. Ezek a barna, kemény emberek az erő
arisztokráciájaként uralkodtak a lomhán kuporodó tömeg fölött és azzal a
kecses és erőteljes ringó-mozdulattal, amely Editet a repülni tanuló
Hermesre emlékeztette, kerülgették az Ariane fehér bordafalait. Az ifjak
olyanok voltak, mint a régi condottierek, az öregek pedig, – akik
Editnek kiválóan tetszettek – barázdás, barna és fájdalmas
apostol-fejeket viseltek széles vállukon. Ezer esztendő óta gyakorolják
már a repülést és lehet, hogy a túlóvatos Ikaroszok egyszer mégis csak
elrugják maguk alól a palánkot, fölemelkednek a levegőbe és akkor az
övék lesz minden, az Ariane is, minden piros és zöld lámpásával és
minden fehér asszonyával együtt.

E pillanatban Árkay báró jelent meg a parancsnoki híd lépcsőjén. Kissé,
de csak kissé pezsgős volt, szuszogott a mászástól, a kövér arca meg
ragyogott a furfangos jókedvtől.

– Megint egyedül, édes Edit? Miért nem törődik egy kicsit a többiekkel?
Megérdemelnők ám, hiszen mi magát nagyon szeretjük… Vannak emberek,
akiket boldoggá tehet egy mosolyával… Miért fukarkodik mégis? Hiszen
maga különben nagyon okos asszony. Ha tudná, Edit, hogy milyen
kolosszális árfolyama van most a maga mosolyának! Egyszer, ha kedve lesz
hozzá, beszélhetnénk erről többet is… Beszélhetnénk bizalmasan…

Szeretett volna még valamit mondani, de az Edit arcában volt valami
fanyarság, ami elnémította. Csak sokatmondóan mosolygott, miközben a
tekintetével szinte vetkőztetni kezdte az asszonyt, de persze nem a
maga, hanem Kizlár aga módjára, a gazdája számára. A fiai, a két kövér
csodagyerek, fölkiáltottak hozzá és ő lement megint.

Edit utána nézett és most vette észre először, hogy a bárónak lúdtalpa
van. Ez valami pudvás, plebejus benyomást keltett és Edit szemében
értéktelenné, vagy legalább is gyanússá tett mindent, ami rajta
egyébként férfias és erőteljes volt.

– Ezeknek én kerestem meg a mai vacsorájukat, – mondta magában. – A
pezsgőt is, a havannát is én kerestem meg. És az arany tárcájukat is, az
Ariane zománcos, miniatür zászlójával…

Megint a rézkorlátnak könyökölt és a vízen ringó sokaságot nézte,
amelyet érdekesebbnek talált, mint Belizár vendégeit.

És ekkor váratlanul megpillantotta őt, Tihanyit. Hajadonfőtt,
gondolière-ingben jelent meg a lenn nyüzsgők feje fölött. A gondolája
farán állott és félkézzel forgatta hosszu lapátját. Közbe – mialatt
lassan ringatta testét a poppán – hideg és óvatos pillantásokkal
méregette az Arianet, mintha a yacht valami fehérfalu, ellenséges vár
volna.

A bárkája keresztül siklott az Ariane lámpáinak fénykörén, majd
beleveszett megint a homályba, a barna vízen forgó fénytányérokat
kavarva föl evezőjével. Editet ekkor különös szomorúság fogta el; miért
is nem szólott hozzá? Kis idő mulva újból közeledett a gondola. Most
közvetlenül Edit alatt siklott el. Az asszony ekkor tölcsért csinált a
két tenyeréből.

– Allo! Si’ore Zepe! – kiáltotta az izgalomtól remegő hangon.

Az író fölemelte hozzá arcát. A két szeme úgy ragyogott a lámpafényben,
mint két nagy smaragd.

– Szabad a gondolája? – kérdezte Edit.

Tihanyi bólintott a fejével.

– Várjon meg a hágcsó alatt…

A kormányfödélzeten Edit összetalálkozott a hajókomornyikkal.

– Belizár úr tudakozódott asszonyom után, – mondta a francia.

Az ő ajkán is megjelent Kizlár aga édeskés kerítő mosolya.

– Mondja meg Belizár úrnak, hogy elmentem, – válaszolt kurtán az
asszony.

Az őrtálló matróz vállára támaszkodva, ruháit fölkapva, fehércipős
lábával óvatosan tapogatódzva, lement a hajólépcsőn. Tihanyi feléje
nyújtotta kemény kezét.

Odalenn az árnyékemberek olyan rokonszenves pillantásokkal fogadták,
mint valami fehér istennőt, aki megszökött az olimpusról, mivel nem
birta már az örökös dicsfényt.

– A szállodába? – kérdezte Tihanyi.

– Nem…

– Hát hová?

– Vigyen Veneziába.

Az író egy pillanatig elgondolkozott, azután nekifeszült evezőjének és
hátat fordítva a kivilágított városnak, elkanyarodott az Ariane orra
alatt és hosszú, egyenletes evezőcsapásokkal a békén alvó San Giorgio
szigete felé terelte hajóját.

A kihalt Grazia-csatorna fordulóján elmaradt mögöttük az utolsó lámpás
és az utolsó emberi hang.

Most már künn bolyongtak az elhagyatott vízi országutakon, a laguna viva
enyhén foszforeszkáló homályában, a Giudecca-sziget déli partja alatt,
ahol hosszan elterülve, a saját lombjukkal takaródzva, aludtak az ősrégi
kertek. Edit arcán érezte az alvó fák lehelletét.

Egy helyen távoli hegedűszó hallatszott a fekete kertek felől. Az
asszony lehunyta a szemét és ekkor tüzesen cikázó arabeszkek alakjában
látta a zenét.

Böcklin önarcképére gondolt: a művész fájdalmas gyönyörűséggel hallgatja
a háta mögött álló halál hegedűjátékát. A hegedűn már csak egy húr van,
a többi három elpattant. Vajjon hány húron muzsikál még a kertek
titokzatos hegedűse? Mindegy, – a fő az, hogy a játéka édes és tüzes.

A part most elmaradt mellettük, a gondola belefutott a határtalan
szürkeségbe. Tihanyi később letette az evezőt, leült a bárka végébe és
előkereste matrózpipáját. A hajó orrán az alabárd csendesen ringott;
igen nagy távolságban egyetlen _faro_ fáradt mécsese volt még ébren.

Valami csodálatosan mély, gyöngéd és meleg páratenger fogta körül a
gondolát. A levegőben, a vízben aranypor csillant meg és Editnek úgy
tetszett, mintha hajójuk fölemelkedett volna a felhők fölé és nyugodtan
vonulna tovább a csillagok útjain. Valami félig áhítatos, félig pogány
mámor érintette meg a szívét.

De most megszólalt Tihanyi:

– Velencét akarta. Itt van az egész. Az ősanyag, amelyből a várost
mintázták.

Edit most úgy látta, mintha az éj függönye meglebbenne és mintha alatta
formát és szint keresve vajúdnék a gyöngyszürke pára. Paloták
márványtagjai bukkannak föl a világító ködből, füstoszlopként futó, a
helyüket kereső tornyok árnyékképe, aranygályák bíborvitorlája, fehéren
világító szobrok, fejedelmi köntösök brokát foltjai… Közbe pedig valami
pazarló vihar tündöklő szikraesőként és fehér hófúvásként röpíti a
drágakövek, a muranói kristályok, a gyöngyszemek millióit. Még illatot
is érzett és hangokat is hallott: talán „Szemirámisz ágyasházának
illatát“ és „Salome táncának zenéjét“.

Tihanyi megszólalt és a függöny rögtön összecsapódott Edit szeme előtt.

– Nézzen vissza!

Messzi, nagyon messzi mögöttük piros és zöld tűzférgek ficánkodtak az ég
alján. Az Ariane tiszteletére rakétákat eregettek ott.

– Milyen ostoba az, – mormogta Edit, aki most megint maga előtt látta a
Belizár-féle velencei éjt, a díszletezőnél megrendelt romantikájával és
szabott áru hangulataival. Tihanyi nerói gőgje már reá is átragadt.

– Milyen viszonyban van maga a holddal? – kérdezte az író.

– A lehető legjobb viszonyban. Miért?

– Azért kérdezem, mert mindjárt itt lesz. Mindenesetre tudja, hogy a
hold mostanában divatját multa? A hold épp úgy, mint a naplemente.
Valaki, aki egyéniség volt, kiadta a jelszót, hogy az ilyen naiv hatások
a tömegnek valók és azóta a tömeg émelygést érez, ha a holdat látja.
Kérdezze meg például Árkay bárót, hogy mennyiért akasztana a szalónjába
egy holdas tájképet? Egyáltalában: a tömegre nézve ma kötelező az
eredeti és komplikált egyéniség. Az ilyen egyéniséget készen és olcsón
lehet kapni az esztétaboltokban és olyan népszerü viseletté lett, mint a
lódengallér. Mireánk nézve ez kellemes, mert most megint
gyönyörködhetünk a naplementében, anélkül, hogy rossz társaságba
keverednénk és a holdat is élvezhetjük, mivel nem homályosítja el millió
banális sóhajtás köde. Attól félek azonban, hogy az örömünk rövid lesz.
Az emberek hamarosan ki fogják sütni, hogy a holdvilág tulajdonképpen
Biedermayer-motivum és a kárpitosok megint divatba fogják hozni.

Edit jobban szerette volna, ha a kisérője csendben marad. A beszédje
hideg légáramként szelte át az édes és meleg homályt.

Tihanyi időközben megint kezébe vette az evezőt és miután lassan
megkerülte a sziget csúcsát, dél felől bekanyarodott a széles
Giudecca-csatornába.

– Ezzel a várossal is körülbelül úgy vagyunk, mint a holddal, – mondta
evezés közben. – Amióta az emberek úgy ellepték, mint a békanyál a
tavat, kiment a divatból és senki sem látja, senki sem beszél róla
többet. A város elveszett az ember-hinár alatt. Nekünk velenceieknek ez
jó, mert magunkra maradtunk a mélységekben.

De most már elhallgatott. Valahogyan mégis megérezte, hogy Edit nem
figyel reá.

Fehér báli ruhájában, köpenyegével a fél vállán ült a gondolában,
meztelen könyökét az ülés hátára, állát pedig a keztyűs tenyerébe
támasztotta és úgy nézte a holdat, amely most a hajó acélorra fölött
lebegett.

A hold némán vitte kihült vulkánjait a sziporkázó égboltozat alatt és
valósággal elszédítette Editet a távolság és a magány képeivel. Kihülni
és nem semmisülni meg: a legszomorúbb sors.

A bárka szűk csatornába tért és Edit tudta, hogy közel járnak a
szállóhoz. Most már fölrázta önmagát és leverte lelkéről a
holdvilág-bilincseket. Az oldalülésre telepedett, hogy láthassa Tihanyit
és cigarettát kért tőle. Most jutott ugyanis eszébe, hogy ez a signore
Zepe, a ki cinikus és vakmerő legény hírében állott, egy fél éjszakát
töltött vele a lagunában, anélkül, hogy közömbös dolgoknál egyebet
beszélt volna. Pedig egy forró, szégyenletes titok fűzte őket egymáshoz
és ő Tihanyi kezébe adta magát, midőn ma a bárkájába kívánkozott. De
minden jól volt úgy, ahogy volt; az ember ugyan csodálatosan érdekelte
Editet, a férfi azonban nem vonzotta.

– Si’ore Zepe, szeretnék magától valamit kérdezni… De bele ne fordítson
a tengerbe! Nem vegyül a maga gondolière-szenvedélyébe egy csepp póz
vagy snobság?

– Póz aligha, snobság talán igen. Ez az én nyári foglalkozásom módot ad
nekem, hogy igazán előkelő, egész emberekhez dörgölődzem: hajósokhoz,
halászokhoz. És még egy előnye van: leszoktat arról, hogy ilyenféle
kérdéseket intézzek magamhoz, mint maga az imént. Volt idő, mikor igen
sokat szoktam magamtól kérdezgetni. Ebből néhanapján kellemetlenség és
botrány lett, mert csak ritkán tudtam magamnak kielégítő választ adni.

– És az evezőhídon nem kérdez magától semmit?

– Semmi olyat, ami zavarba ejthetne. Minden evezőcsapás megerősít abban,
hogy semmihez semmi közöm, állatból lettem és állatnak kell maradnom.

Edit elnevette magát.

– Nem szégyenli magát, si’ore Zepe? Gondolière létére haeckeliánus!
Állatból lett, megengedem, de istenné kell lennie, ha van magában
szorgalom és igyekezet.

Tihanyi mosolyogva rázta a fejét.

– Az ember egy egész állatból és egy darabka istenből van
összeragasztva. Ez az isten beteg, nyomorék és tehetetlen. Ha a saját
isteni mivoltára gondol, akkor szédül a feje, ha meg a tehetetlenségére
gondol, akkor megered az orra vére. Töprengő mániában és szívlágyulásban
szenved. A ki isten, az legyen mindenható, de az enyémhez hasonló
ispotály-istenségben nincs köszönet. Ha komolyan veszem magamban az
istent, akkor elvesztem a lábam alól a földet és még sem érem el az
eget. Pedig nincs szégyenletesebb dolog, mint a levegőben lógni. Inkább
vagyok az állatok között legelső, mint az istenek között legutolsó.

– Igazán nem szégyenli magát, si’ore Zepe?

– Egy cseppet sem. Mert minden, ami az emberben nagy, szép és jó, az
állati.

– Példának okáért?

– Az erő, az ifjúság, a bátorság, a hűség, a barátság, a szerelem, az
anyaszeretet – szóval minden. E részben azonban még sokat kell tanulnunk
állattársainktól. Mert kétségtelen, hogy nincs délcegebb ifjúság, mint a
nemes paripáé, nincs vitézebb lovag, mint a párduc, nincs hűségesebb
barátság, mint a kutyáé, nincs föláldozóbb anyaszeretet, mint a
fogolymadáré.

– És a művészet, si’ore Zepe, a művészet nem szép, nem nagy dolog?

– Biztos benne, hogy nem állati eredetü? Ha a fülemile énekét hallom, ha
a daru táncára gondolok, vagy a madár fészkét nézem, akkor nagyon
gyanúsnak találom a dolgot. Különösen azok a fészeképítők! Fúrnak,
faragnak, falaznak, varrnak, fonnak, szőnek…

– Tehát becsületes mesteremberek, de nem művészek.

– Van azonban madár, amely illatos fűből építi és virággal,
papírszelettel ékesíti a fészkét. A sárgarigó. Ez a cifra felesleg, a
fényűzés kezdete nem a művészet első próbálkozása? Persze: ösztön. De az
igazán emberi művészek, a hellének, nem azokból a titokzatos, forró
mélységekből merítettek, ahol az ösztön fészkel? És a középkori
templomok építői nem sárgarigók? Reám még némely renaissance művész is
elragadóan öntudatlan, gyönyörü állat benyomását teszi. Tehát tisztelet
az állatnak! Hiszen ha magát megérteni és méltatni akarom, akkor is a
legérdekesebb, legtitokzatosabb és legarisztokratikusabb állatcsaládra,
a macskákéra kell gondolnom.

– Maga hízeleg, – szerénykedett Edit.

Később panaszos macskanyávogást hallottak a háztetőkről.

– Ez az én Ninetta húgom, – mondta Edit. – Nagyon derék leány, de neki
is megvan az a hibája, hogy szeret idegen kandurokkal a háztetőkön
sétálni.

– Amíg Ninetta macska, addig biztosan járhat a legmeredekebb tetőkön is,
– vélekedett Tihanyi, – de ha egyszer fölébred benne az, ami isteni,
akkor le fog gurulni a fekete lagunába. Attól pedig óvja meg minden
állatok teremtője.

Már a szálló kapuja előtt voltak. Tihanyi nekivetette testét a hosszu
evezőnek és ez a mozdulata Editet a nagy macskák puha és szívós
ruganyosságára emlékeztette.




XVIII.

Belizár teli volt haragos keserűséggel, az Árkay-koteria pedig
megbotránkozással: Edit nyom nélkül eltünt a lagunában. Nappal még csak
láthatták, ha rátörtek a fogadójában; az est homályában azonban szárnya
nőtt, mint a denevérnek, és hirtelen elcikázott előlük a kanyargó
sikátorok árnyékában.

Az amerikai esténkint a hoppon maradt Pantalone kolerikus bánatával
bolyongott a városban. Olykor megállott egy-egy meredek nyergü hídon és
elboruló szemmel bámult bele az éjszakába. Milyen más is volt a hellászi
éjszaka! A párduc hátán ülő, királynői tekintetü, meztelen Ariadne
vonásait viselte. A velencei éj azonban sötét bársonyba burkolja
tagjait, a mámoros szeme pedig selyemálarc hasadékaiból tüzel. Csupa
bujaság, hűtlenség és rejtelem. Egyszer az elsuhanó gondolából küldi
feléd illatát, máskor a templomajtó homályából vihog utánad, megint
máskor a keskeny sikátorból hallod arany cipősarkának kopogását.

Mialatt Pantalone álmatlanul rótta az utcákat, azalatt a hűtelen
Colombina a Leon’d’oro nevü osteria asztalának támasztotta a két
könyökét. Szembe vele ült Arlecchino, kurta matrózpipájával a fogai
között.

Az asszony alakoskodó szenvedélye legújabban egy farsangi ötleten
mulatott: esténkint venezianának öltözött, hogy föltünés nélkül
kóborolhasson Tihanyival. Most is kalap nélkül volt, a hetyke velencei
kontya teli volt tűzdelve fésűkkel, egyszerü fekete ruhája fölött rojtos
selyemkendőt viselt és papírlegyezőt forgatott a kezében. A barna
arcbőrével és a fehér fogaival nem rítt ki a csinos nők közül, akik
tengerészek és katonák társaságában sétálnak a Fondamentán.

– Mia sposa, – súgta oda Tihanyi a léhűtő barátainak, ha kérdőleg
tekintettek reá. (Sposa kitünő szó, mindent megmagyaráz és semmit sem
mond, menyasszonyt is jelent, feleséget is, de szeretőt is.)

Edit olyanformán érezte magát signore Zepe védelmében, mint a rémregény
hőse, aki megfékezte és megnyergelte a kondorkeselyűt. Eleintén kissé
szepegett, de miután úgy találta, hogy a szárnyas paripa egészen kezes,
átadta magát az ismeretlen régiókban való kalandozás gyönyörűségének.

Ezúttal a vízre kirúgó erkélyen ültek, az erős lámpafényben, melyet az
alacsonyan feszített sárga ponyva vert arcukba.

– Ma ostoba találkozásom volt, – mondta Tihanyi. – Árkay!… Dohányt
vettem a Ziepolon, – de ki is hitte volna, hogy egy pesti méltóságos
betéved abba a mocskos kis boltba?

Edit szája kissé eltorzult, mintha fanyar gyümölcsre gondolna.

– Említést tett rólam? – kérdezte.

– Óh nem. Más valakiről beszélt: a _donna nera_ról… Mindenáron össze
akarná hozni mister Belizárral.

Zepe beszéd közben egy aranypénzzel labdázott.

– Mi lesz azzal az arannyal? – kérdezte Edit idegesen.

– Ezt magán kerestem, édes barátnőm. Az amerikai csúsztatta a markomba,
akkor éjjel, mikor beültette a gondolámba. Ennek csak egy méltó
rendeltetése lehet: megisszuk.

Edit elvörösödött, de ugyanakkor gonosz kis mosoly jelent meg a szája
szegletén. Colombina perfidiája stilszerűnek találta az ötletet.

– Donna nera, donna nera – ki az? – kérdezte később, mikor a pezsgő már
ott gyöngyözött a poharában.

– Azt nehéz megmondani, – húzódozott Zepe.

– Kísértse meg, hátha mégis sikerül?

– Nera arról nevezetes, hogy senki sem tud róla biztosat. Biztos csak
annyi, hogy nő… Lehet hercegnő, de lehet valami ügyes kokott is.

– Én máris az utóbbi mellett szavazok, – vetette közbe Edit.

– A nevét onnan kapta, hogy mindig csak álarc alatt mutatja magát és
ilyenkor talpig feketében jár. Az elmult karneválon bukkant föl először.
Úgy repült a mulató Velence közepébe, mint a lobogó tűzcsóva. A
Ridottoban, a Fenice-bálon ott volt, a Veglionen pedig úgy járta a
forlanat, a hogyan Velencében még nem láttak táncolni.

– Csak táncolni szokott?

– Ha megtetszik neki egy férfi, arra ráteszi a kezét egy rokokó-cárnő
kecses és önérzetes gesztusával.

– És _azoknak_ sem mutatja meg arcát?

– Úgy hírlik, hogy nem. Nekem, sajnos, nincsenek személyes
tapasztalataim.

– Honnan vették azt, hogy úri asszony?

– Nagyon jól öltözik és előkelően tud viselkedni. Azt mondják, hogy
ragyogóan elmés. És megérzik rajta, hogy az élvezetet a maga kedveért
keresi. Ennyi forróság és mohóság csak azok szívében gyülekszik össze,
akik társadalmi bilincseket viselnek. Így élvezni csak az tud, akit a
bűn tudata sarkantyúz és aki érzi, hogy az életével játszik.

– Farsangon kívül nem látható?

– Nagy időközökben meg-megjelenik. Úgylátszik – és ez is a
kokott-elmélet ellen szól, – hogy csak nagy ritkán tudja magát szabaddá
tenni. Tegnap megint szó volt róla. A Giardino előtt horgonyzó angol
hadihajó egy szép tisztjét látogatta meg, aki soha még a hírét sem
hallotta. Azt mondják, hogy ezúttal álarc helyett sűrü krepfátyolt
viselt.

– Hogyan tudja a kilétét olyan jól titkolni?

– Velencében ez lehetséges. A gondola _felze_-je alatt láthatatlanul
bejárhatja a várost, útközben akár ruhát is cserélhet. A csatornákra
nyíló kis ajtón észrevétlenül jöhet-mehet. Hiszen azért a kalandok
városa ez.

– Pénzt elfogad?

– A táncáért igen, de a csókjáért nem. A tavasszal egy orosz ember azt
mondta, hogy szívesen adna nagyobb összeget, ha láthatná a forlanáját… A
Nera valahogyan neszét vette a dolognak, légyottot adott a pénzeszsáknak
egyik muranói osteriában és szaván fogta.

– Ez egy kokott, aki tisztában van a férfiak snobságával.

– Lehet úri hölgy is, akinek pénzre van szüksége. Lehet, hogy nincs is
szüksége pénzre, csak valami cinikus ambició tüzeli. Nem tudja azt
elképzelni?

– Ha éppen muszáj, mindent el tudok képzelni.

– A fürdővendégek és a velencei családok persze nem sokat tudnak róla.
Azokban a körökben azonban, ahol mulatnak az emberek, sűrűn emlegetik. A
férfinép édes veszedelmet lát benne, amely állandóan ott kóvályog a
fejük fölött, és nem lehet tudni, hogy mikor csap le. Én, ha a
templomban vagy a korzón kívánatos fiatal asszonyt, vagy érett szép
leányt látok, akkor azt kérdezem magamban: vajjon nem ő a Nera? Giorgio,
Marcolina néne legnagyobbik fia, már magát is gyanúba fogta, amióta
velem látja. Pedig ő már vitte az igazi Nerat a gondoláján.

Edit halkan elnevette magát.

– Mondja meg Giorgio úrnak, hogy én nem tudok a levegőben kóvályogni, én
nem vagyok boszorkány, csak szegény macska és legföljebb polgári
háztetőkön tudok mászkálni.

A dolog azonban nagyon érdekelte Editet.

– Maga látta már a laguna-rémet? – kérdezte.

– Egyszer táncolni láttam, egyszer pedig éjjel a gondolámon vittem.
Éppen Giorgio adta át nekem a Rialton, azzal, hogy vigyem a Zatterere.
Karcsú, magas nő, a termete remek. A haja lángvörös, de azt hiszem, hogy
parókát visel. Reám azt a benyomást tette, hogy nagyon fiatal.

– Beszélt valamit?

– Mikor kiszállt, egy percig megállott a parton és a szemembe nézett.
Azután a nevemen szólított és franciául mondott néhány szót.

– Szép szeme van?

– Tüzes, mint a parázs.

– Azt a fekete álarc teszi… És mit mondott?

– Jobbik kezéről lefejtette a keztyűt, ideadta nekem és azt mondta:
tegye el, egyszer talán elviszem magának a párját is. A könyökéig láttam
a karját és mondhatom: Praxiteles Afroditejának karja.

– Maga igazi férfi, se több, se kevesebb. De megkapta már a keztyü
párját?

– Nem.

– Nagyon várja?

Signore Zepe vállat vont.

– Az ilyen naplopónak az a mulatsága, hogy mindig vár valamit.

Edit fölemelte a poharát, mintha inni akarna, de azután megint az
asztalra koppantotta.

– Maga szerelmes? – kérdezte.

Tihanyi elnevette magát.

– Vallja be, hogy ez furcsa kérdés.

– Furcsa, mert fölösleges. Tudom, hogy bolondja ennek a városnak és azt
is tudom, hogy a fekete hölgyben a régi Venezia titokzatos érzékiségének
megtestesítőjét látja. A következtetés tehát világos. De tudja, mit
gondolok én? A Nera nem is _egy_ asszony, hanem gyüjtőnév, ürügy,
inkognitó. A fekete álarcot különböző unatkozó, kíváncsi, kalandszomjas
vagy pillanatnyi pénzzavarban leledző hölgyek veszik magukra. Hölgyek,
akik csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy valamennyien tudják, milyen
naiv és hiu gyermekek a teremtés urai.

– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera a
velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu
mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, mikor az
egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és szilaj muranói
apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol aranyhímzésü indiai
pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind evezni tudtak, hogy maguk
várhassák meg kedvesüket a vízi porta alatt. És aki ma magára veszi a
fekete álarcot, az igazi Nera és igazi veneziana.

– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, hanem a
romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám.

– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, amely
repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások megsüvegelnek és
ami előtt mások térdet hajtanak…

– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és én
elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni.

Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben olyan
korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a laguna
vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de mindenesetre
Tihanyi baja.

Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott
megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna neraval?

Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az udvari
intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az amerikai
előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét vette a muszka
kalandjának.

Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt
Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem elegendő
arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból.

Zepe ugyanis szimatolni kezdett a hajnali levegőben.

– Érzi a laguna illatát? – kérdezte egyszerre.

Edit megborzongott.

– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan szomoru és
gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet.

Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt ivott, nagy
hévvel kifejtette a maga nézetét.

– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor
virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő.

Edit kedvetlenül vállat vont, a kisérője azonban tovább beszélt.

– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város világhatalmát
alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és a patrióta düh
vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom előkészítése olyan, mint a
sütés-főzés a lakoma előtt. A munka rossz szagu és soha sem lehet cél,
csak eszköz. Cél maga a lakoma, az élvezet, szóval az, amit maga
bomlásnak nevez. Mikor az bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes
mécsesek, az asztalok megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból
arany lesz, a darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és
pedánsak voltak, költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü
pazarlás vágya megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet
nagyanyáik évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és
graciózus gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a
bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a szomoru
illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly elragadó, mint a
beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött reszket. Én mindenesetre
hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása és nem épülése idejében
hozott ide.

– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta volna
emlékül, – mondta Edit.

De aztán hirtelen elharapta a szót és az arca elé emelte a
papírlegyezőt.

– Occhio! – hörögte fojtott hangon és nyomatékkal.

A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. A
szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és elfakult,
megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára nézte az
Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat aludt az éjjel.
Nem vette észre, hogy Colombina, akire e pillanatban is annyi
keserűséggel és vágyakozással gondolt, megkövült arccal, behúzott
nyakkal és leselkedő szemmel ül a gondolában, amely e pillanatban
nesztelenül siklik el a lába alatt.

Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit ekkor
lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét és magára
vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka belepirult az
erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést.

– Engem keres és nem lát meg! Született férj!

Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább és
kicsattant, magával ragadta az asszonyt is.

A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint
hóförgeteg a sirokkó szárnyán.




XIX.

La Nera, la donna nera…

Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore Zepe. A
fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, ő idézte föl
a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies városban, melyet
ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő felhőfalra. Hiszen
Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára.

A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen fekete
dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, aki
lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy orosz
pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az sem volt
bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony volt-e.

Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a tovasuhogó
selyemárnyékban. A város fantáziája különben is elsülyedt a történelmi
katasztrófa örvényében, amely annak idején elnyelte San Marco
köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma virágos rétként terül el a
régi Velence helyén, nem is sejti, hogy miféle mérges nagy virágok és
rettenetes fogu szárnyas hüllők kövesednek odalenn a diluviumban.

De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete dominó magja:
Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a laguna-boszorkány repülő
köntösét. Repülni, föléje emelkedni a milliomos csőcseléknek, ez az élet
farsangjának legfőbb diadala. Azt mondta Tihanyinak, hogy meg akarja
tréfálni a Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak
előtt, eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így
lesz teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet,
megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő
szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és
lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen
eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás
emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina.

A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta segítségét.
Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult kísérteteit kereste
Velencében és ha nem talált, kész volt ilyeneket teremteni.

Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay bárót.
Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy kerítő veszett
kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek ereiben régi dogek
indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az amerikaival. Giorgio járt
már az Ariane-nál is, de ott nem eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor
azt mondta, hogy a szóban forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára –
csak álarc alatt mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a
Neráról van szó.

Árkaynak azonban szkeptikus napja volt.

– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! Álarcot
minden vászoncseléd tehet a képére.

Ő a pénzeért valami igazán finomat akart.

Giorgio azonban a helyzet magaslatán maradt.

– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A donna el
fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy becsapták
őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak veszíteni.

Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a
kiváncsiságát.

Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most is a
saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog fontosságának mértékét
és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is tudott másra gondolni.

Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a forlana,
signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy friauli
parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A menyecske
komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, karikázta és
cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit azonban ebből a
megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának hámozni a forlana
eleven jelentőségét.

Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. Tihanyival
együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti szalonjában, és Belizár
nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó kivánságára „egész
kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg.

Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután hamarosan
Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként szerepelt ebben
a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen biztos, hogy a Nera főúri
család sarjadéka, talán nem is asszony, hanem fiatal leány, az ereiben
izzó tűz hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már
kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a
titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék
unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek.

Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a budapestiek
nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, mert ha kétségük
támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a legrosszabbat gondolják és
ha történetesen Sába királynő jönne hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból
utcai leánynak néznék.

Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú szerepét
adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a vendéget.
Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől megrágott
kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek tükrén óriás arany
fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. Végül – jókora késéssel –
befordult Giorgio gondolája a sarkon és megállott a kapu kikötőkarói
között.

A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant az
emeletre. A lépcsőn odasúgta neki:

– Nagyon félek, pedig pezsgőt is ittam!

Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából valami
finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett rajta.

A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és végigmustrálta a
szivarozgató társaság minden tagját. A szeme végül hosszan megpihent
Belizáron, akinek arca sárga és mogorva volt. Ez a feketearcu fantóm,
melynek két szeme sötét tűzben ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést
terjesztett maga körül. A budapesti urak azonban mégis józanul
mosolyogtak, Árkay pedig szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és
kissé szemérmetlen bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia
nyelven, mély és fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is
hallhatta, szólt:

– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De most már
mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek.

Ez is a szerepéhez tartozott.

A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – játszani
kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy helyen, majd
megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni a termet, közbe
lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a dominót. A haja lángvörös
volt, a ruhája fekete. A ruhadereka mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva,
a szoknyája idomaihoz tapadó vékony, igen vékony selyemkelméből készült.
Némi habozás után egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a
hideg vízbe.

– A gyöngyei azonban igaziak, – suttogta egyik budapesti.

– Valami nagyklasszisu kokottnak látszik, – mormogta a másik.

– A termete prima…

Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte Tihanyit
is.

Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy fölismerhetetlenné
tegye magát. Idegen illatszert használt; a gyöngyöket, amiket viselt,
aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még arra is kiterjedt a figyelme,
hogy a vállára kis anyajegyet fessen – az „esetleg jobban tájékozottak
félrevezetése céljából“. De Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a
testtartása és a járása is más, mint egyébkor: ma kissé hátravetette
felső testét a csipőiben.

A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század
Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza a
friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a havasi
pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a nagy
kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a táncnak
nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi forlana, ha egy
szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy acélinu, habkönnyü
fizikum tombolja ki magát rögtönzött ötletességgel. Motivuma: a
raffinement, amely együgyünek tetteti magát; a contessa, aki
pesztonkának öltözik; a grácia, amely csetlik-botlik; az ügyetlen kis
Psyche, aki orra bukik, de az utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy
szárnya van.

A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a parkettán – az
urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és diadalmas
könnyüséggel szállott tovább.

A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, ez nem
volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. Semmi iskola,
semmi rutin, csupa egyéniség és temperamentum. Egyikük-másikuk talán már
látott is ilyesmit, otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom
asszonyka vagy alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az
ürüggyel, hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és
gondolkodóba ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó
szilaj szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál,
égő őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik a
férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata.

A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a paródia szűk
bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem az együgyü
hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor komolyabb és
érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában a bacchansnő
fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt és a világ szeme
közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és sérthetetlen a nőben.

A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták körül
vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt.

Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a vastag
havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami sejtelmes
rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte magát, mintha
megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős épülettörmelékeket
látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen fölbukkanó és hirtelen
elmerülő emlékek? Vajjon miféle magasan álló házat sodort el a zavaros
ár?

A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi útjukon.
Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, amit a nő
kimondhat.

A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc váratlanul véget
ért és a Nera remegve és szédülve burkolta verejtékes vállát a köpenybe,
melyet Árkay adott reá. A budapestiek eszeveszetten tapsoltak, bravo-t
és bis-t kiáltottak, Belizár azonban zsebretett kezekkel ült a helyén,
Tihanyi sápadt arca pedig ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha
kísértetet látott volna.

Árkay báró összekulcsolta két kövér kanonokkezét.

– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön páratlan
művészetében!

A dominó azonban a fejét rázta.

– Assez! – mormogta.

Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta magát és
Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta tüzes
tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és francia
nyelven a fülébe súgta:

– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek ajándékozom.
Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik.

Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és
ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig meglepő
közvetlenséggel, – ez a fekete rongy azonban, aki Editre merte
emlékeztetni, rettegéssel és haraggal töltötte el.

Gőgösen vállat vont és fojtott hangon mormogta:

– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig eldobálja
magát, akkor nem ér semmit.

Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán állott,
majd vállat vont és szárazon mondta:

– A szatócsok takarékoskodjanak, hogy a királyok pazarolhassanak!

Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott a
falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide a
Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni egymással,
Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart valamit megmenteni
a lakomából és utána szaladt. De megkésett.

Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, kiváncsi
szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már befordult a csatorna
sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy a fekete dominó magja csak
valami nagyszabásu kokott lehet. Talán egy nagyúr barátnője, akit az
unalom és a pénzvágy ösztökél kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem
gondolt, bár valamennyien ismerték.

A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. A
gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse szmokingját
és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera gyanúsnak
találta a veszteglést és kidugta fejét a felze kis ajtaján.

– Maga az, si’ore Zepe?

Valóban Tihanyi állott Giorgio helyén.

– Meg van elégedve a sikerével? – kérdezte Zepe.

Edit leverten hajtotta le a fejét.

– Nem így gondoltam… Sületlen dolog volt…

– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte túlságosan
jól ment!

Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint azt sem
értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan mámoros
várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy kártyára.
Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, megsemmisítő veszteségre
volt elkészülve. De mi történt? Mindössze annyi, hogy egypár közömbös
embernek vacsora utáni szórakozással szolgált. És bosszantotta az a
lealázó józanság is, amellyel Pantalone őt elhessegette magától. De
akárhogyan volt is: a komédia véget ért, megint itt volt a rettenetes,
szürke _lundi_, Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi
várakozás, az ünnepi szomjúság.

Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze volna, egy
mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek küszöbén a
beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és idegen!

De most megszólalt signore Zepe.

– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. A kitünő messère
Árkay egy kis erszényt küld önnek.

Edit hallotta az aranypénz bágyadt csörgését.

– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, – mondta
az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy éjszakán?

– Legalább meg lehet próbálni, – szólt Tihanyi az evező után nyúlva.

A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon paloták
álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki szétvetette
köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a nyári éjszakának,
régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. Visszaemlékeztek a hajdani
velencei éjszakákra, amelyeknek bársonyos homályát a vágy kormányozta
titokzatos hajók hasították.

Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik kiegyenesedtek,
megvakult ablakaik fölragyogtak.

Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében ismét
önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák gyöngyékes
kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany pompáját, a testén
Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia titokzatos, vérengző és
önmarcangoló ösztönét.




XX.

A levegő nagyon átlátszó lett és a távoli szigetek egészen közel
húzódtak a városhoz. Künn, a nagy Adria fölött, valami óriás szárnyas
hadsereg sorakozott: a sirokkó. A Lidó felől chioggiota hajók osontak
be, alázatosan leeresztve latin vitorlájukat és megkönnyebbülten, hogy
idejében még beérhettek a biztos lagunába.

Két nappal a Nera-estély után Árkayné a Piazettán véletlenül elfogta
Editet. Estebéd idején volt. Edit egyedül evickélt a sétálok áradatában,
a báróné két karjába két óriás gyereke kapaszkodott.

– Csak nem voltál beteg? – aggodalmaskodott a jó barátnő. – Kissé mintha
megfogytál volna…

– Nincs semmi bajom…

– Az imént elnéztelek, amint magadban jártál és – bocsáss meg ostoba
ötletemért! – szinte elszomorodtam, hogy milyen árva vagy, – mondta
Árkayné. – Soha sem ismertem asszonyt, akihez oly kevéssé illenék az
egyedüllét, mint hozzád.

– Igen, – adta vissza Edit, – az udvarlók kiegészítenek engemet, mint az
angyalok a szent koronát. Sajnálom, hogy ma csonka benyomást kell reád
tennem.

– Van estére valami terved? Nem volna kedved megint egyszer velünk
vacsorázni? – kérdezte Árkayné.

A roham olyan váratlanul jött, hogy Edit nem tudott már védelmi állásba
helyezkedni. Különben mindegy! Tényleg nem volt semmi terve.

Úgylátszik, a titokzatos flirtje már véget ért, – állapította meg
magában a báróné. – Mert hogy Edit hosszú bujdosásának ilyenféle oka
volt, abban egyetlen asszony sem kételkedett.

Árkayné megörült, hogy kellemes estét szerezhet Belizárnak és az
amerikai a báróval együtt hamarosan elő is került a sétáló sokaságból.

– A tékozló leányunk tiszteletére le fogjuk öletni a legkövérebb borjut,
– mondta Árkay.

Igazán nagyon gazdag vacsorát rendelt a fogadóban.

Asztalnál a báró azzal mulattatta Editet, hogy töviről-hegyire elmondta
neki a donna Nerával való kalandjukat. Azon kezdte, hogy „ez magának
való eset, édes Edit“, – de hogy miért neki való, azt nem mondta meg. Az
urak eredetileg úgy állapodtak meg, hogy otthon titokban fogják tartani
az egész dolgot, mivel azonban a kaland váratlanul szelid lefolyást
vett, mégis csak elfecsegték az asszonyoknak. És Árkaynak határozottan
jól esett, mikor a felesége megfenyegette az ujjával: Nagy zsiványok
vagytok ti férfiak!

– A Nera, – magyarázta Editnek, – a Nera szépnövésü nő, fél fejjel
nagyobb, mint maga és valamivel húsosabb…

Árkayné fennakadt az ura stilusán. Ő különben állandóan úgy bánt
Árkayval (a legelszántabb bankcápák egyikével), mintha az áldott szívü,
de kissé parlagias ember volna, akinek magyaros szókimondása már nem
illik bele a modern világba.

– Ugyan öregem, miféle összehasonlítás ez? – fakadt ki bosszúsan.

– Edit nem olyan prüd, mint te, – védekezett a báró.

És meglátszott sugárzó arcán, mennyire örül neki, hogy Edit nem prüd és
mennyire örül annak is, hogy a felesége prüd.

Belizár nem szólt bele; a komor, sárga vércseszeme azonban egyre ott
tévelygett Edit profilja körül.

A yankee sejt valamit, – állapította meg magában Edit. Asszonyi módszer
szerint most már tüntetve érdeklődött a kaland részletei iránt. Azért
is. A báró, aki néhanapján a raffinált nőbarát babérjaira is pályázott,
azt találta mondani, hogy a Nerának szép a lába, de a bokája karcsúbb is
lehetne…

Tökfilkó! – gondolta magában Edit, miközben az asztal alatt keresztbe
tette finom rajzu két bokáját.

Estebéd után a társaság megint kikivánkozott a csillagos ég alá. A
lappangó sirokkó gyötrő fülledtséggel töltötte be a levegőt, amitől az
embereknek az orruk és a tenyerük viszketett. Edit a társasággal maradt
és Árkayné azt a benyomást nyerte, hogy a barátnője nem tud mit kezdeni
az idejével.

– Nem tudod véletlenül, hogy hol züllik mostanában Tihanyi? – kérdezte
budapesti tájszólásban, a tapintatlannak született nő csalhatatlan
ösztönével, de minden szándékosság nélkül.

– Nem szolgálhatok vele, – válaszolt Edit fagyosan.

A furcsa az volt, hogy ekkor nem Edit, hanem Árkayné pirult el.

A Riván nagy csapat gondolás ácsorgott, hangos szóval kinálkozva a
járókelőknek.

– Ez utálatos! – mormogta Edit.

– Micsoda? – csodálkozott a báróné.

– Ez – minden – ezek a gondolások is… Evezéssel keresik a kenyerüket…
Még ott tartanak, ahol dédapáik a lepantói csata napján… Egy kis motor
jobban és olcsóbban elvégezhetné az ő dolgukat… Nem utálatos, hogy annyi
erős nagy kamasz inaszakadtáig töri magát a fölösleges munkában?

– Bocsánat! – vágott közbe Árkay, – én praktikus gondolkozásu ember
vagyok, de azért mégis azt mondom, hogy nem szabad minden romantikát
kipusztítani az életből…

Edit szembe fordult vele, a sirokkó minden idegessége ott vibrált a bőre
alatt.

– Romantika az, ha talyigán utazom ott, ahol gyorsvonat is jár? Ez nem
romantika, hanem bárgyuság, vagy pedig komédia! És egyáltalában: én az
üzleti módszert, amellyel a velenceiek az ő romantikájukat kilószámra
kimérik, valósággal sértőnek találom.

– Miért volna sértő? – kedélyeskedett Árkay.

– Velence valamikor tenger volt, de ma pocsolya és engem bosszant, hogy
ezek a kis piócák itt mindig úgy beszélnek a hajdani emberevő cápákról,
mint az ő néhai volt nagyapáikról. Velence – ugyebár? – az előkelőség és
a szerelem városaként szerepel a köztudatban. De ez csak papirmasé
utánzat, amit a vendéglősök ipartestülete szerzett be az idegenek
számára. A velencei előkelőség üres kulissza, palotahomlokzat, mögötte
nincs semmi, csak mocsok és korhadás…

– És a velencei szerelem? – élhetetlenkedett Árkay.

– Olyan, amilyennek az ipartestület elképzeli: gitár, galamb, gondola,
holdfény.

A báró azonban makacs romantikus volt.

– Én bizony szeretem a titokzatos melanchóliát, amely ezt a várost
jellemzi.

Edit kajánul mosolygott.

– A melanchóliát is az ipartestület csinálja. Ha a pikkoló elneveti
magát, akkor fülön fogja a sápadt arcu főpincér: Nem tudod, te
haszontalan, hogy mylord Árkay melanchóliát parancsolt? – Ezek különben
nem is ismerik a saját városukat. Ők a rothadás foszlányait árulják, a
melanchóliát, a gitárt, a galambokat és azt hiszik, hogy ez az igazi
Velence.

– Hát milyen az igazi Velence? – kérdezte Árkay.

Valami keserü válasz torzította el Edit ajkát, az utolsó pillanatban
azonban mégis elharapta. Kitérően mondta:

– Mindenkinek olyan Velence jut, aminőt megérdemel.

Belizárt, aki némán és figyelmesen végighallgatta a vitájukat,
kellemesen érintette, hogy az asszony ellene fordult mindannak, amiben ő
ösztönszerűleg a maga ellenségét látta, de ennyi keserü hév mégis
meglepte.

– Maga nem szereti Velencét? – kérdezte Edittől.

Újabban már annyira elszoktak attól, hogy egyenesen egymáshoz intézzék a
szót, hogy az asszony meglepődött, sőt némileg zavarba is jött. Válasz
helyett lemondóan legyintett a kezével.

– Ha nem szereti, akkor joggal kérdezhetném: miért van itt? – faggatta
tovább szívósan és kiméletlenül az amerikai.

Edit csodálkozva mérte végig. Mit akar ez? Amióta különben eltávolodtak
egymástól, megint nagyobbnak és erősebbnek látta ezt az embert.

– Miért vagyok itt? Hát tudom én? Én csak azt tudom, hogy holnap éjjel
már nem leszek itt.

Ez a kesernyés hangon tett kijelentése kínosan meglepte a társaság
némely tagját. A budapestiek, amint észrevették, hogy Belizár és Edit
komoly beszédbe elegyednek, összetanult diszkrécióval elmaradoztak
mellőlük. Most már ketten úsztak az idegen emberek áradatában.

– Komoly az, amit mondott? – kérdezte az amerikai.

– Hogy holnap utazom? Komoly.

– Akkor kérek magától valamit. Egy utolsó kegyet, – tette hozzá fanyar
mosollyal.

Edit kissé elhúzta az alsó ajkát.

– Parancsoljon velem, mister, – mondta hasonló álpáthosszal.

– Engedje meg, hogy az Ariane vihesse magát Fiuméba.

Az asszony meghökkenve mérte végig.

– Mire való volna az?

Belizár körülnézett, de mivel csak fehér angolokat és szürke németeket
látott maga körül, tovább beszélt.

– Magam is hazamegyek Amerikába… Úgy gondolom, hogy nem fogjuk egymást
többet viszontlátni ebben a rövid életben… Abba, hogy magától távol kell
élnem, bele tudok törődni. Az én vállam nehezebb zsákokat is elbírt már.
Van azonban valami, amibe semmiképpen sem tudok belenyugodni.

Edit nem merte megkérdezni, hogy mi legyen az, de Belizár kérdezetlenül
is elmondta.

– Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy magát talán csak valami
véletlenség szakította el tőlem, esetleg valami ügyetlenségem, egy
akaratlan mulasztásom…

A hangja most annyira remegett az indulattól, hogy Edit riadtan
tekintett reá.

– Ilyesmiről szó sem lehet, Belizár. Magát semmi felelősség nem terheli
a mi dolgunkban. Ellenkezőleg!

– És még valamitől félek, – folytatta az amerikai. – A tetszhaláltól. A
gondolattól, hogy talán nem is haltam meg végleg a maga számára, hogy
bizonyos körülmények között megint föl fogok támadni…

– És az félelmes volna? – kérdezte Edit különös mosollyal az ajka
szélén.

– Tűrhetetlen volna, mert akkor már késő volna. Én nem tudok már
kivergődni a földhegy alól, amit reám szórt…

Az asszony nem válaszolt, csak olyanféle befejező mozdulatot tett a
kezével, mint a pap, mikor azt mondja: pax tecum.

– Ne féljen tőlem, – folytatta Belizár. – Sem koldulni, sem zsarolni nem
fogok. Egyszer ugyan ellágyultam életemben, de most megint férfi vagyok.
Én megértek és elfogadok mindent, ami elkerülhetetlen. Ha megtölti a
fegyvert, a szívemnek fordítja és meghúzza a ravaszt, akkor tudom miről
van szó, meghalok, mert a dolog elkerülhetetlen. Mostanában azonban
sötétségben botorkálok és nem tudom, hogy merre menjek. Az a lealázó
érzés gyötör, hogy a kilincs itt van a kezem ügyében, kapkodok utána, de
nem találom meg.

Dühös mozdulatot tett a kezével, – ha most megkaphatta volna azt a
bizonyos kilincset, az bizony darabokra tört volna.

– És azt hiszi, hogy a mécses nálam van? – kérdezte Edit halkan. –
Mennyire téved, Belizár! Én nem is botorkálok, hanem zuhanok, sőt
meglehet, hogy már ki is törtem a nyakamat. Mondja, mit akar
tulajdonképpen tőlem?

– Le akarok számolni, nem magával, csak magammal, ön pedig legyen ebben
a segítségemre. Isten hozzádot akarok mondani a multnak.

Az asszony Belizár arcába tekintett és megszeppent egy kissé. Valami
rettenetes keserü elszántság vonaglott ezen az arcon. A Kain
elszántsága. Ő is testvérgyilkosságra gondol: a józan Belizár meg akarja
fojtani a szerelmes Belizárt és azt kivánja, hogy az asszony tartsa neki
a fáklyát.

– Mi ketten, – kezdte megint az amerikai, – megittuk együtt Hellász
legjobb borát. Most rendezzünk búcsulakomát és hívjuk meg harmadiknak
nem a szerelmet, hanem az igazságot.

Edit a fejét rázta.

– Én azonban nem szeretem az igazságot, Belizár. Az igazság tolakodó
udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kellemetlenségeket mond
az embereknek. Az éveinket és az adósságainkat hánytorgatja. Pedig az
igazságnak nincs igaza, mert néha az évek az ifjúságot hozzák, az
adósságok pedig a gazdagságot. Csak igen nagy urak engedhetik maguknak
azt a fényűzést, hogy asztalukhoz engedjék ezt a veszedelmes bolondot.

Kis szünet után újból kezdte:

– Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, akkor
az a lapíthák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. Vagy az
asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az asszonyt.

Most már Belizár is elmosolyodott, a mitológiai hasonlat régi emlékeket
idézett föl benne.

– Van egy másik igazság is, Edit, az nem emberi, hanem isteni
természetü.

– Tudom, a metódista papok igazsága, de az most fönn alszik a hetedik
mennyországban és csak itélet napján fog a földre szállani.

– Ha salvus conductus-t biztosít neki, talán most is leereszkedik. Nem
gondolja, hogy isteneknek való lakoma lehetne? Bele fogunk nézni egymás
szemébe és szívébe. Ami hazugság, fájdalom és bűn volt a szerelmünkben,
attól meg fogunk tisztulni. Nem gondolja, hogy ez a legnemesebb módja
annak, ahogyan két ember végezhet egymással? Végül pedig…

– Végül pedig?

– Kezet adunk egymásnak. Emberek vagyunk, testvérek. Kétfelé megyünk,
maga Budapestre, én Amerikába.

Edit, aki eddig teli volt ideges harci kedvvel, egyszerre valami
ernyedtséget érzett. Megint túllépett valami csúcson és
ellenállhatatlanul siklott lefelé. Tulajdonképpen miért is védekezik ő
annyira Belizár kivánsága ellen? Hát nem mindegy, hogy így utazik-e,
vagy úgy? Egészen mindegy!

Belizár maga is meglepőnek találta, mikor az asszony így szólt:

– Nem bánom… Amint akarja…

Pedig valószínü, hogy a lakoma vége temetődúlás lesz. A halottak, akik
oly régen pihentek, mind napfényre fognak megint kerülni. No de mindegy!




XXI.

Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy leánykori
barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány esztendő óta özvegyi
gyászával nagy, szinte, titokzatos visszavonultságban élt Velencében.
Egy véletlen találkozásuk alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának
hatása alatt, Edit fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy
érezte, hogy ezzel irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint
annyi más, az utolsó órákra maradt.

Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes forró
rajongást érezte „a boldog Klára“ iránt, amit iskolásleányok néha szép
és előkelő társnőik iránt érezni szoktak. Ha szeretett volna valakivel
cserélni, akkor Klára volt az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek,
akinek arcképe már régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor
szomszédgyermekek voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett
Tituszék kis palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek,
állatbőrök, brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü
művészi miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki
csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy renaissance-fejedelem
és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte Klárában a nőt már akkor is,
mikor az még rövidszoknyás leányka volt.

Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – bár eleget
voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem volt kimondottan
szép gyermek, de domboru homloku, halántékban keskeny fejével, előreálló
állával, csodásan finom és egyenletesen sápadt bőrével olyan idegenszerü
és előkelő benyomást tett, mint egy prerafaelita arkangyal.

Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a fiatal
zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője ismerte. Óh,
hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a híres emberekért!
Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol Vajda be akarta fejezni
zenés nagy passió-játékát. Velencében a művész hirtelen megbetegedett és
mire betegségének híre eljutott Magyarországba, már meg is halt. Az
emberek országos csapásként gyászolták az ifju lángész pályájának
hirtelen megszakadását. Özvegye a velencei Cimeteroban temette el és
azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az
összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is szerettek
Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász és a szenvedés
emlékeit.

Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró
részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk
felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi be
nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly nagyon
irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására.

Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik emeleti
lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem fölemelt
fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak futólagosan
látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben van, kissé meg is
hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha megtörte volna a bánat. Most
is csupa derüs nyugalom volt, csak a mélyen fekvő szép szeme volt
fénytelenebb, mint hajdanában.

– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta Edit
magában.

Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a barátnője
hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a félig
befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt genre
mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis faunkölyköt mosdat
a forrásban.

– Megint művészettel foglalkozol? – kérdezte Edit.

– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – Reklám-képeket
festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van egy berlini cég,
amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. Havonkint hármat-négyet
szállítok nekik, de keményen meg kell dolgoznom.

A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének
semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára.

– Miért töröd magadat ilyen munkában? – csodálkozott Edit.

– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság maradt
reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva rendben lesz ez
a dolog.

Edit még jobban elcsodálkozott.

– És az édesapád? – Hiszen ő jómódu.

– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem tartom
helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is igen kényes
volt az ilyenekben…

Edit érthetetlennek találta mindezt.

– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig Budapesten?
Hiszen ti nagyon szeretitek egymást.

– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már belátja,
hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő különben
minden hónapban meg szokott látogatni.

Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a csészéket,
miközben a balkezében fogta a kannát.

– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen mosolyogva. –
Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak nevezett.

Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem beszélt
az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha véleményt
mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy Gyurka hogyan
vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban nem értettek egyet,
Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, amelyeket nem lehetett kiverni a
fejéből. Ezt nevetve mondta az özvegy. Egészben véve úgy viselkedett,
mintha az ura nem is halt volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván,
vagy talán a Quadri előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a
megnyugtató érzése, hogy estére majd haza fog jönni.

A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. Mi ez?
Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a szívét? Klára
úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a halálon. A nagy tél
elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót épített magának a jégen,
mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg lakályossá is tette. A szerelme
meghalt, de a gondjai még éltek és míg az uráért dolgozhatott, addig még
némileg feleségnek érezhette magát. Ennek az illuziójának föláldozott
mindent, egyebek között a saját művészetét is, amelyet pedig annak
előtte szentnek tekintett. Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert
tudta, hogy igazi és végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja
Velencét és megváltoztatja mostani életmódját.

Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. De ez a férj, aki
láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és zsarnoksága alatt
tartotta a felesége minden gondolatát, fölháborította. Ha valaki halott,
akkor maradjon nyugton a sírjában.

Rögtön meg is kezdte az ellenségeskedést a szegény Vajdával szemben.

– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte mosolygó
perfidiával.

Az özvegy derülten rázta a fejét.

– Nekem nem volt flörtöm.

– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett Edit. – A
férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az övék legyenek és
ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos testtel és lélekkel
közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind!

– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna férjhez, –
mondta Klára csöndesen.

– Hát te azt hiszed, te azt képzeled, hogy a te urad?…

Klára fehér arca rózsás lett, amint halkan mondta:

– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem tudom,
ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek volt és
édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. Tizenkét éves
koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is tudta… Bár négy
esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. Úgy bántam vele, mint
a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban különös ember volt, az ő
kívánságára nekem leánykoromban már tisztában kellett lennem mindennel,
ami fölséges és ami förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg
fogod érteni, hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk
egymást és meg is vártuk egymást…

Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el kellett
mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig valami
áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga elé képzelte
Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben látott, azt a tiszta
homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy lehetséges.

Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – a
gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit fölkelt, hogy
búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett állottak és Edit
tekintete tentával teleírt kottapapirosra esett.

– Elkészült valami a passiójátékból? – kérdezte.

– Csak néhány vázlat…

– Azok nem fognak a nyilvánosság elé kerülni?

– Óh nem, megígértem, hogy egyszer majd elégetem…

Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk hajtotta a
zongoratakarót.

Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A vörhenyes esti
fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony házikabát és
férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu nyilalt
keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért maradt
Velencében? A következő pillanatban azonban már elhessegette magától ezt
az ötletet. A finom orra megszimatolta az erény hervadt szagát. Ez az
apácakolostorok illata. A házikabát bizonyára évek óta ott lóg már a
fogason, olyan petyhüdt, kihült és szomoru, mint a lenyúzott állatbőr.
Az ágy fölött a quatrocento valamelyik festőjének Veronika-kendője
függött a falon. A sárga, elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes
bizánci tüskekoronás fejre emlékeztette Editet, amely évszázadok multán
megint keresztül ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az
asszony szívét egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a
mosolygó Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből
is megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy Klára
nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül önző a maga
fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. Igy hát csak
megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve eltávozott.

A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. Bárkába
ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött kazánokkal várta
őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol Titusz Klára lakott. Az
emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör és vontatott akkordok
szárnyaltak a homályba borult csatorna fölött. Ezek a hangok, amelyeket
Edit kimondhatatlan édeseknek és szomorúknak talált, Vajda György
lelkéből fakadtak.

– Gyurka hazajött. Most öleli meg a feleségét, – mondta magában Edit.

Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen és – mint egykor,
kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett Klára, a boldog
Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt azzal is, hogy a saját
életét darabokra törte, mint a kristálygömböt, a szilánkjait pedig
elszórta száz posványban.




XXII.

Estére megint erősebb lett a sirokkó.

Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség kifordult volna
sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban volt, az ég
kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket zúdított a
tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként ágaskodtak és
rohanták meg egymást.

Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett keresztül a
khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a könyvtár
lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem törődött a
viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és Belizár. Harmadiknak
ott ült közöttük az Igazság, de nem istenasszony, hanem halálfejü rém
képében.

– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga Budapestre megy?

– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. Az
összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem legkevésbbé.
De hát ott lakom.

– Mit fog ott csinálni?

– Visszafekszem a kriptámba.

– Mennyi időre? – kérdezte Belizár epésen.

– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, az
volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt tapasztalnám, hogy
hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az emberek között.

Ez a száraz és reménytelen hang különösen érintette Belizárt.

– Mi történt magával, Edit? – kérdezte halkabban.

– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa csatavesztés
volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én Mohácsom.

– És annak én vagyok az oka?

Edit kesernyésen és elnézően mosolygott.

– Óh nem, magának mindehhez semmi köze.

– Mondja, Edit, de őszintén: szeretett engem valaha?

– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és színes
hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna szeretni, de
nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a férfi felé, de nem
tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, hogy nem is fogok
megérkezni soha.

– Mondja, Edit, nem hóbortosságok ezek?

– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan rettenetesen
egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a karjaimban.

Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus általánosítás: egy
szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a vért.

Edit azonban tovább beszélt:

– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, akikkel
én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg engem. Én voltam
a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, akit zsiványok rohantak
meg és térítettek el útjáról. Némileg mártirnak éreztem magamat,
sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé tette életemet. Ez, és a
fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, az erős, még vár rám valahol.
Egyszer majd elém lép és akkor minden jó lesz megint, az én Messiásom
meg fog váltani, föl fog oldozni a multam alól és tartalmat fog adni az
én furcsa életemnek. De most már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak
nem hitványak, csak azok hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz.
És azokat én teszem hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás
király: az én kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg
egy asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz
bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az egyetlen
erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – annak rossz vicc
az élete és a szerelme. De minek erről beszélni?

Edit elhallgatott és mereven nézett maga elé. Azután a kezével
legyintett.

– Adjon egy cigarettát! – mondta.

Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. Belizár
pedig az asszony arcát.

Egyszerre megint megszólalt az amerikai.

– Tudja, hogy egyszer meg akartam magát ölni, Edit?

Edit halkan elnevette magát.

– Ilyen jó ötletei is voltak magának? Miért nem tette meg?

– Én egy rettenetes krizisen mentem keresztül, – folytatta Belizár.

– Pedig nem is szeretett, csak hozzám szokott, mint valami
narkotikumhoz.

– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a megőrülés
környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga előtt nincs miért
titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint egy elgyötört állat…
Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, mintha megvetne… Nem is
annyira a maga lelketlensége, mint inkább a saját érthetetlen
gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos haragra… Én nem szoktam
meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe vett a gondolat, hogy csak
úgy állhatok megint talpra, ha megölöm magát. Elhagyni magát, menekülni:
az nem ér semmit. Örökké bántana a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne
a gondolat, hogy maga most más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el.

– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de csillogó
szemmel.

Belizár vállat vont.

– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. Akkoriban
egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami bizonyosat tudtam
volna!

Az amerikai rettenetes keze a levegőbe markolt.

Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei hajnal, mikor
Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a tekintetére –
akkor vért látott a yankee…

Ez a dolog különösen fölizgatta az asszony fantáziáját.

– És hogyan akarta elkövetni? Megvolt a kész terve?

– Valami ürüggyel az Arianera csaltam volna…

– Lám, hisz most itt vagyok! És azután magát is megölte volna?

Belizár a fejét rázta.

– Én nem vagyok szerelmes boltossegéd. Én azért akartam ölni, hogy
szabaddá tegyem magamat, hogy talpra álljak megint. A földön feküdtem,
összetörve, meggyalázva – életemben először…

Olyan indulat vett erőt rajta, hogy fölkelt és föl-alá kezdett járni a
teremben. Később – mintha megfeledkezett volna a vendégéről, – kiment a
födélzetre és nyitva hagyta az ajtót. Mikor ujra visszajött, megint
nyugodtabbnak látszott. Még mosolygott is, amint letelepedett Edit
mellé.

– Nos, Edit, beszéljünk okosan. Hiszen mi jóbarátok vagyunk, nem igaz?

– Óh igen, – hagyta rá Edit fáradt mosollyal.

– Mondja, van rá lehetőség, hogy mi együtt maradjunk?

Edit meglepetten nézett Belizárra.

– Hát még ott tartunk? – kérdezte.

– Ott. Én egyáltalában nem beszélek szerelemről. Ha akarja, megigérem,
hogy a jövőben sem fogok róla beszélni. Én csak arra kérem, hogy ne
hagyjon el. Én meg tudok lenni a maga gyöngédsége nélkül, de nem tudom
elképzelni az életemet magától távol.

– Betegápoló nővérnek akar szerződtetni? – kérdezte Edit kicsinylő
mosollyal.

– Maga mondta az imént, hogy nem szereti Budapestet. Semmi sem vonzza
haza. Miért megy oda? Itt van a földgömb, tegye rá az ujját egy helyre
és én odaviszem. Amit egy férfi gazdagsága és gyöngédsége megszerezhet
egy nőnek, az mind a magáé lesz.

Edit a fejét rázta.

– Ne beszéljünk erről. Nem lehet.

– Miért nem?

Az asszony kis ideig hallgatott, de azután egyszerre a fejébe szökött a
vére és indulatosan felszökött a helyéről.

– Mert nem akarok többé senki rabszolgája lenni. Hiszen gyalázat, amit
én magamból csináltam! Szánalomból, gyávaságból, lelki tunyaságból…
Kérem, eresszen engem haza! Ami még megmaradt az önérzetemből, azt a pár
tépett rongyot, ne sajnálja tőlem. Nekem nem kell több férfi, sem maga,
sem más.

Nem beszélt többet, pedig még telve volt haragos és fájdalmas
indulatokkal, amelyek elemi erővel remegtették meg a testét és a lelkét.

Napok óta a lázadó rabszolga nagy keserüsége dolgozott benne. A szerelem
cselédje föltámadt zsarnoka ellen. Keserü szabadságmámorában igazán nem
látta be, hogy miért kimélje a férfit, mikor oly kevéssé kimélte magában
az asszonyt. A férfi! Edittel szemben eddig valamennyinek ugyanaz a
szélhámos fogása volt: királynői koronát igértek neki, hogy azután a
cselédjükké aljasítsák. Ha pedig megunta őket szolgálni, akkor ölésről
és meghalásról beszéltek és pátétikus jelszavakat kerestek az
állatiasságuk számára: szerelem, hűség, csalódás… Edit azonban most nem
értette meg ezt a zsargont. Belső forradalmában fölülkerekedett valaki,
akiről eddig nem sokat tudott, mert sápadt proletárként nyomorgott
életének mélységeiben: az ember. Az asszony-ember, az amazon, aki
megveti a nőben és gyűlöli a férfiban a nemet.

Mialatt azonban letördelte magáról a láncokat, máris félelemmel és
szégyennel töltötte el a sejtelem, hogy ez az ő amazon-ereje hamar ki
fog merülni. Jól ismerte önmagát, tudta, hogy egy nap, egy hét vagy egy
esztendő mulva megint az lesz, aki volt. Megint ott fog térdepelni a
férfi lába előtt és vérének együgyü rajongásával oda fogja tartani fejét
a cselédkorona alá. Mert hátha mégis ez az igazi?

A francia komornyik bejött két lakájjal és a teát hozta. Most megint
újabb nevetséges zsarnokság nehezedett rájuk: a kivasalt képü komornyik
kedveért beszélniök kellett, közömbös dolgokról, barátságos hangon…

Később fölmenekültek a hosszadalmasan rendezkedő cselédek elől a
födélzetre. Edit különben is kiállhatatlannak találta a könyvtár
fülledt, lakkszagu levegőjét. Odafönn a komornája jelentkezett, aki
láthatólag nagyon szenvedett a tengertől, és Edit aludni küldte. Ő maga
nem volt még álmos.

Sok ideig némán ültek Belizárral az öblös kosárszékekben. Egy-egy öreg
hullám, amely dörögve vágódott a hajó bordáihoz, finom esőt vetett a
lábuk elé. A födélzeten egész víztócsa gyülekezett, amely a hajó ingása
szerint ide-oda futott.

Edit tág szemekkel bámult a zürzavaros éjszakába. Úgy érezte, hogy
valami különös köze van ehhez a viharhoz. Ez az ő vihara. Az örökös
ingadozás, a fejetlen ágaskodás és fölháborodás, az elkeseredett
küzködés, a céltalan bomladozás és menekülés: ez mind ő maga. Ez az ő
végső katasztrófája, az ő nagy hajótörése. Amit száz hajóján vitt, azt
mind foszlánnyá tépi, elragadja és elmeríti a harsogó éjszaka. Künn a
tajtékzó hullámsivatagban gyászos és nevetséges romok uszkálnak. Egy
céltalan asszonyi élet százezer furcsa emléke. Tarka selyemrongyok,
amelyek valaha boldoggá tették. Frakkos férfihullák, amelyekben egykor
félisteneket sejtett és később éhes és lelketlen állatokat ismert meg.
Egy óriás úszószekrényben egész interieurt látott: a lámpafényben
ragyogó zongoraszobában valaki egy kivágott ruhás hölgyet csókolt és a
hölgy Edit volt. Az éjszaka csúffá tett mindent, ami egykor drága volt
neki. Konstantinápoly kupolái és Velence gyöngyszínü tornyai bukdácsolva
táncoltak a vízen; a hullámok szilajon hengergették az Akropolisz
márványoszlopait. Minden elveszett! Az Astarte-szobor, Atalanté, a
mámoros bacchánsnő… És félig elmerülten, csonka árbocokkal ott
hánykolódott a láthatáron az Ariane roncsa is. Ezt a neki oly kedves
hajót is elvesztette örökre.

Ő maga pedig most ott ül, kifosztottan, üresen és száraz szemmel nézi a
maga pusztulását. Azzal akarja magát vigasztalni, hogy holnap a kelő nap
majd jóvá tesz mindent, de nem tud komolyan hinni a holnapban. A holnap
nem adhat neki vissza semmit, csak romokat és rongyokat, inkább hát ne
is legyen többé holnap.

Egyszerre azután csodálkozva emelte föl a fejét.

Künn, messzire, a hajó orra előtt, szelíden derengő világosság áradozott
az éjszakában. A hold rést talált a felhőkön és fehér fényszigetet
vetett a sötét tengerre. Ott tündöklő sellőtáncot jártak a hullámok. A
kép oly álomszerü és megkapó volt, hogy Edit nem tudta levenni róla a
szemét, fölkelt és a korlátba kapaszkodva bámult előre.

– Álomország!

És most már csak az a gyerekes vágy töltötte be lelkét: bár oda vinné a
hajó.

Ariane egyenesen a fény felé futott. Hold sütötte kéményei hófehéren,
rézkorlátjai aranyfényt szórva bontakoztak ki az éjszakából. Köröskörül
táncoló kristály-várost építettek a hullámok, a következő pillanatban az
áttetsző kupolák és tajtéktornyok vízporrá lettek, hogy újabb, még
fantasztikusabb kristályépületeknek adjanak helyet.

Álomország…

De ekkor megszólalt valaki messziről, egy idegen ember, Belizár. A
szavai oly rosszkor hullottak Edit lelkébe, mint a késői havazás a
virágzó fákra.

– Nézze, Edit, nekünk mégis meg kellene egymást értenünk…

Az asszony idegesen fordította el a fejét. Mit akar ez? Mért van itt?

Belizár tovább beszélt:

– Lehet, megengedem, hogy rosszul kezdtük… De azért mi összetartozunk és
nem hagyhatjuk el egymást. Ha akarja, kezdjünk új életet. Azt hiszem,
tudnék a maga kedveért önzetlen és jó is lenni…

Elhallgatott, a szokatlan fölindulás elfojtotta a hangját és ezt mégis
szégyelte.

Edit ajkán gonosz mosoly villant végig. Az önzetlenség és a megalázkodás
mögött megint ott sejtette az ugrásra kész állatot. Ezek a férfiak
joguknak tartják, hogy símogatással és ütésekkel kábítsák el a nőben az
emberi öntudatot. Nem is cselédjüknek, hanem háziállatjuknak tekintik az
asszonyt. Ezeknek semmi eszköz sem elég hitvány, ha egyszer éhesek…

Belizár tovább beszélt.

– Mindenem, amim van, értéktelenné lesz, ha arra gondolok, hogy el kell
magát veszítenem. Lehet, hogy egyszer még másképp lesz, de ma úgy érzem,
hogy nem tudok maga nélkül élni. Ez gyöngeség, betegség, őrület, mindegy
akármi, de nem tudok és nem akarok tőle szabadulni. Maga az enyém és én
nem fogok lemondani magáról. Az életemet elvehetik tőlem, de magát nem.

Most már komor fenyegetés is volt a hangjában.

Edit a fejét rázta. Hidegen, elutasítóan. Ez a hang, amely máskor talán
az erő benyomását tette volna, most csak kihívásként hatott rá. Elég
volt! A szökött rabszolga nem fog visszatérni volt gazdájához. Sőt
mindjárt átúszik a nagy folyón, amely örökre elválasztja őket egymástól.

– Engem nem vehetnek el magától? Vegye tudomásul, hogy már megtörtént.
Elvettek magától.

Belizár értelmetlenül bámult rá.

– Nem igaz! Hazudsz! – morogta.

– Igen, elvettek magától. Érdekli, hogy kicsoda? Megmondhatom: Tihanyi.
Akkor éjjel, mikor a Nerát játszottam.

Belizár a kőkemény karjaival hirtelen magához ragadta az asszonyt.
Forró, szerelmes dühhel mondta:

– Nem igaz! Hazudsz!

Ebből az ölelésből, mellyel ösztönszerüleg meg akarta fékezni a lázadót,
Edit csak a brutálitást érezte ki. Haragosan védekezett ellene. Nem volt
most nő, csak ember.

– Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit sugott maga a
fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el magát.“ Ezt mondta.
És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam érték, mert még az éjjel
eldobáltam magamat.

Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen lihegve
állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az amerikaival,
hanem önmagával kegyetlenkedett.

– Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az igazságot? Most
itt van, nézzen a szemébe… Tihanyit sohasem szerettem… Egy percig sem!
Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába néz rám ilyen vadul, nem tudom
megmondani, hogy miért tettem mégis… Mikor először a testemen éreztem a
száját, már hideg undor rázott. De magát nem csaltam meg, én csak
magamat csaltam.

– Ezért megölöm a kutyát, – hörögte Belizár.

Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az
amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább
ingerelte, mintsem megijesztette.

– Mért ölné meg? – kérdezte. – Elajándékoztam magam neki, épp úgy, mint
előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni akar, öljön meg
engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, nincs több mutogatni
valóm, Herodes király inthet a hóhérnak.

Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az amerikai
felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az asszony illatos
haját és karjával átfogta puha, fűzetlen testét. Sistergő fehér esőfelhő
vette őket körül.

Belizár egyedül állott a födélzeten.

Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan, mint a megijedt sirály
hangja.

Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva nézett a
mélységbe.

A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy izgalom
támadt. Szilaj lendületü, fehér sörényü hullámparipák egymás nyakába
ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze egy helyen. Mintha
prédát szimatolnának.

A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. Gépházában
olykor közömbösen megcsendült a jelzőharang, kazánjai pedig érces
lihegéssel énekelték az erő dalát.

A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén olvasta
a muló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz méternyit
halad. Száztíz, – húsz, – harminc méter…

A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a tengerrel.
Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát nyomását.

Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a felhők.
Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két homályosuló
szemen keresztül bámult ki a maga reménytelen sötétségéből a tajtékos
fehér tengerre.

– Vége –






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁLOMORSZÁG ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.