Élet, halál

By Ernő Szép

The Project Gutenberg eBook of Élet, halál
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Élet, halál

Author: Ernő Szép

Release date: March 24, 2025 [eBook #75704]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Dick Manó, 1916

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉLET, HALÁL ***


SZÉP ERNŐ

ÉLET, HALÁL

BUDAPEST, 1916.

DICK MANÓ KIADÁSA

ERZSÉBET-KÖRUT 12.

NAP NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

  Barátaimnak,
  akik Az Est-et irják




I.  ÉLET, HALÁL


IMÁDSÁG

  Ki űlsz az égben a vihar felett,
  Én istenem hallgass meg engemet.

  Hozzád megy szívem és ajkam dadog,
  Hazámért reszketek, magyar vagyok.

  A népekkel ha haragod vagyon,
  A magyarra ne haragudj nagyon.

  Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
  Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

  Szeresd, vigyázz rá istenem, atyám,
  El ne vesszen a sötét éjszakán.

  Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
  Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

  Hogy nem szokott senkit se bántani,
  Lassú dallal szeretne szántani.

  Édes istenem te tudod magad,
  A bárány nála nem ártatlanabb.

  Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
  Milyen takaros, mily kellemetes.

  Te látod életét minden tanyán,
  Te tudod hogy beszél: édes anyám.

  Te tudod barna kenyerünk ízét,
  Te tudod a Tisza szőke vizét.

  Te tudod, hogy itt milyen szívesen
  Hempereg a csikó a fűvesen.

  Tudod a nyáj kolompját ha megyen,
  Édes szőllőnket tudod a hegyen.

  S keserű könnyeink tudod, Uram,
  Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,

  S hogy víg esztendőt várunk mindenér
  S hisszük, hogy lesz még szőllő, lágy kenyér.

  Oh keljetek a magyart védeni,
  Ti istennek fényes cselédei:

  Uradnak mondd el forró, drága Nap,
  Hogy kedveled te délibábodat.

  Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
  Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

  Csillagok, értünk könyörögjetek,
  Kis házak ablakába reszketeg

  Szerteszét este mennyi mécs ragyog…
  Könyörögjetek értünk, csillagok!


HÁBORÚ

Mint nádszálat a szélvész, valami szédület rázott meg és magamhoz tértem
és körülhordozom a világon szemeimet. Sötét van és mindig villámlik és
élet van a földön. Fegyvert vettünk a vállunkra és megyünk előre
egyforma öltözetben és megy apánk és fiunk, fivérünk, rokonunk, barátunk
és ellenségünk… nézzétek, mennyi zászló, a zászlók szinei legszebbek
minden szin közt és lobogásuk üditő tünemény. Hallga: éljen, éljen! Zene
zúg és ének száll, a zene trombita, az ének Isten áldd meg a magyart…
milyen érzésünk hasadozik: szeretjük a hazát, mint egy álmainkból életre
kelt asszonyt, halálos szerelemmel. Gyülölünk messzire való tömegeket,
amelyek más nyelven beszélnek. Távol dörgés és csattanás, lángnak ivei
és füstnek fellegei. Az élet… a puska dördül, a kard villog, a tüz
lángol. Nézd, a szemek könyekkel köszönnek egymásnak, nézd, a Nyomoruság
processziót tart és a Bőség elébe megy, nézd, kényes dámák simogatják a
szennyes koldusokat.

Az élet… mindenkit szeretsz és mindenkit sajnálsz. Az élet az, hogy
munkád rendetlen, álmod nyugtalan és aggódol és irtózol és mindig jó
vagy és minden óra végén és kezdetén azt mondod: istenem és életedet
barátkoztatod a halállal. Érzed, milyen jó a Jóság, érzed, milyen
szeretetreméltó a Szeretet, milyen hideg és milyen fekete a
Halálfélelem, érzed, milyen mélyre ágaznak az Életösztön görbe gyökerei
és a mélyben elvesznek, érzed a Bucsu két markával hogy tudja facsarni a
szivből a kint, érzed az Elszántságot fagyni magadban, mint a telet?
Ugy-e milyen keserü hullámokat korbácsol a Kétségbeesés, ugy-e milyen
édes fehér tejjel itat a Reménység, micsoda tavaszi hóolvadás a
Könyörület, milyen hajnal a tengeren a Rajongás, milyen tündökléssel
harsonázik feléd a Dicsőség. Nem sajnáltad volna itthagyni ezt a
világot, amelyen látogató vagy, anélkül, hogy érzéseit megismerted
volna?

A világ csupa érzés, az érzések egy része jól esik, a másik része
rosszul esik. Minden jó a tiéd legyen és minden rossz a másé? A rózsát
tövisestől viszed annak, akit szeretsz, életedet minden érzésével fogod
elvinni az örökkévalóságnak. A fájdalom is élet, az éhség is élet, az
alázat is élet, az irtózat is élet. A Sors nem pincér, a Sors tanitó.
Mit tudod, mit jelent az élet és mire való minden érzésed? Sóhajts csak:
ugy-e jól esett. Ha könyeid legörögnek a szemedből ajkadig és
kóstolgatod könyeidet, könyeid édesek. Nem tudod, mi lesz veled holnap.
Hogy tudtad tegnap, mi lesz veled ma? Ki igérte meg programodat,
tervedet, jószándékodat? Miért tartod rendetlennek a Rendetlenséget? Mit
tudod mi a Rend? Nézz föl, a nap ma is szemlét tart az ég felhői felett
és a hold feljön sétálni a csillagok között. Amilyen természetes a nap,
meg a hold, olyan természetes a te életed. Az élet olyan, amilyen ebben
a pillanatban.

Mint a gőg aranylánca megoldódik a gőgösök derekán, ugy oldódik meg a
bajosok, bánatosok szivén a tegnapi gond, szégyen és bánat, ami a
szivöket szoritotta. Ki teheti magát felelőssé vágyaiért és ki
vádolhatja emlékeiért? Ki tudta, milyen a világ? Ha elkérhetném az égből
a Föltámadás angyali trombitáját, amelynek zengését mindenütt meghallják
majd… hangom a viharban egy lépésre nem hallatszik. Szeretném minden
embernek odaadni őszinte lelkemet. Oh nézz körül a földön és a tengeren
és csodálkozz, mintha ma jöttél volna a világra…


DÉLIBÁB

– Honvéd… honved… homved – hallatszik messziről ujjongva és
szörnyüködve. Szuronyrohamra mennek a katonák. A futó sipkákon
nemzetiszin pántlika. A levegőben csillogva ugráló szuronyok fölött
nemzetiszin zászló lelkendezik. Nemzetiszin zászló csüng az
ágyuszekéren. Trénkatonák léptetnek az ekhós szekerek mellett, egy kis
magyar zászlót dugtak a csizmaszárba. Stájer népfölkelők vonulnak át
Pesten, piros-fehér-zöld bokréta a sipkájuk mellett. A pétervári
hadijelentések a honvédekkel mentegetőznek egy-egy elvesztett ütközet
után. A fogságba esett orosz tiszt elragadtatva gratulál a magyar
huszároknak. A puhaszivü muszka katona fölemeli a két kezét a magyar
katona előtt, azután engedelmesen, bizalommal, boldogan kullog a mi
táborunk felé. A vengerszki vitéz ember és jó ember. Bécsben, Berlinben,
Itáliában a képes lapokban gyönyrü magyar katonákat rajzolgatnak.
Ausztria büszke ránk, a németek rajonganak értünk, ellenségeink félnek
szuronyunktól, kardunktól és lovainktól és nevünk ébredez szájukon.
Európa képzelete gyöngéden babrál a magyarok nevével. A keserü düh, a
mit a nemzetek egymás felé okádnak, kiméli a mi fajtánkat. Ellenfeleink
vannak, ellenségeink nincsenek. Felnyiltunk a földről, mint egy vérrel
harmatozott szép virág. Oh Istenem, az ég alatt rettenetes vihar jár,
amely felzavarja az emberek világát. A térképen az országok szinei
remegnek és hullámzanak és egymásba csapnak, mint csudálatos piros,
zöld, sárga és rózsaszinü tavak, amelyek összevesztek. Irtózatom és
emberi szivem bánata suhan az egész térkép fölött, de féltékenységem és
szeretetem két karja Magyarországot öleli. Olyan is ennek az országnak a
formája, mint az ölelés…

Az özönviz elmulik, a szelid galamb olajággal száll megint a napfényben
és más világ lesz itten. Akik most élünk és sem kis gyermekek, sem ősz
emberek nem vagyunk, két világ közt osztjuk el életünket. Istenem, hogy
lesz ezután… én a magyar földön állok, onnét emelem föl tekintetemet
szépséges felhőidhez és ujitó reménység szivárványozik szemem előtt.
Szivem melegszik, ugy érzem, szivem alatt kis kék lángok simulnak
fölfelé, azok melegitik. Vágyódásom messzire száll a jövőbe, olyan
messzire, amennyire csak szállani tud a vágy madara. Ha a szántás a vért
elfelejtteti a földdel, ha a sebek elhalványodnak a férfiak testén, ha a
nők könycseppjei mind felszivódnak a mennyországba. Ha a népek élete
földerül, megint ismeretségeket kötnek és barátkoznak. Ha megismerkednek
mivelünk, mert kiváncsiak ránk és megszeretnek, mert eddig nem ismertek.
Ha közel hajolnak hozzánk, akik olyan vitézek voltunk és látják, mennyi
kedvesség és nemesség van a magyar arcokban. Oh már nem vagyunk
ismeretlenek többé és nem pirulunk, büszkék vagyunk, mert elmult
fájdalmainknak megbocsájtottunk és virulunk, mert szegénységünk
elveszett és mosolygunk, mint Hamupipőke a bálon. A Lánchid fölött
mindig rózsaszin felhők tünődnek, mint a régi szines gravure-ökön, az
utcák kereszteződésénél a rendőr egy kis fokost emel minden percben,
mire a kocsitenger keresztbefolyó hullámai minden percben megdermednek.
A sokaságban, amely a járdán nyüzsög, arany tisztek lépkednek és
diskurálnak és magyarúl szól egyik a másikhoz és az amerikaiak
megállanak a ragyogó utcai könyvtárak előtt, amelyek régente kávéházak
voltak s ahol a szegény emberek szép könyvekbe és képekbe merülve ülnek.

A szálloda ormán nemzeti zászló vidul és minden pillanatban poros autó
érkezik a szálloda elé, bőrsapkás urak és barnafátyolos dámák ülnek
benne, boldog bőröndök gunnyasztanak az autók tetején és a kapu alól
előszalad egy kis huszár, aki az autók ajtaját kinyitja. Az angol
nagykövet estélyt ad s a palota előtt kiváncsi tömeg bámészkodik föl a
tündöklő ablaksorra. A dunaparti séta a déli verőfényben a világ holnapi
divatszineit árulja el. A Svábhegyen és a Gellérthegyen és a
Hüvösvölgyben nem férnek egymástól a tulzó newyorki milliárdosok villái.
A sötét estén a királyi palota ugy ragyog, mintha csak fényből épitettek
volna csupa kockát. Az Opera márványlépcsőin éjfélkor hullámzik lefelé a
plasztrón és a diadém és tiz nyelven visszhangzik az elragadottság.

A Nemzeti Szinház première-jeiről a világsajtó referál. Az Akadémián
tisztelt tudósaink ülnek és nagy iróink, akiknek könyveit Európa minden
nyelvére leforditják. Boldogan várják a költőket és a müvészeket a
magyar hercegnő szalónjában, hol a nagyvilág divatos arcai sereglenek és
hol szellem, báj és szépség udvarolja egymást. A fashionable Balaton
nyarát hétről-hétre remek rajzokban és fotografiákban mutatják be a
német, olasz, francia és angol illusztrált lapok.

Az egyenes Alföldön szerteszét piros gyárkémények állanak, mint a jólét
csőszei és a közepén az Alföldnek virágos sövény keriti be a
Hortobágyot, a drága barbár oázist, amelynek zöld gyepén pejlovaikat
futtatják a gyönyörű kék csikósok. Minden paraszt és minden parasztlány
olyan pirospozsgás és olyan szép öltözetü, mintha csupa eleven bábok
lennének a néprajzi muzeumban. A fiumei nagy fekete hajók, amelyeken a
kivándorlást üzték, buzával, borral, paprikával, iparcikkeinkkel és
elbájoló csipkéinkkel usznak el a kerek tengerekre. Tájaink, házaink,
tulipántos ládánk, cifra szürünk idegen szinpadok diszletei.

Mondáink gyönyörü operák, meséink és táncaink megható, édes balletek.
Dalunkat visszaénekelik ránk a tengerek. Vasrácsos városi kertjeinkben
megállanak a Baedekerrel sétáló idegenek egy-egy szobor előtt és
elolvassák elhamvadt nagyjaink neveit: Petőfi… Széchenyi… Kossuth…
Jókai… Berzsenyi… és ünnepélyes tünődéssel függesztik szemüket a
dolmányos és csizmás márvány férfiak kiválasztott nemes orcáira, mert
mindent tudnak már felőlük.

Az angol leány, akit Helleu rajzol, aki olyan karcsu, mint a füzfavessző
és olyan szőke, mint az árvalányhaj és olyan finom, mint a gondolat,
távol tőlünk kastélyában fájó és andalitó régi zenét zongoráz, Lavotta
dalát a Reményhez. Hosszu fehér ujjai aléltan hagyják el a billentyüket,
a kottát behajtja, sóhajt, de csak olyan könnyüt, mint az alkonyattól
lehangolódó angyal és kék tekintete elsuhan a kotta födelén és megérinti
a Csokonai nevét.


A TROMBITA

Egy sebesült tiszttől hallottam ma egy kis történetet, egy lehelletnyit
a világ csatájának viharából, egy levélnyit babérfák sürü erdejéből. És
elfutotta a hév szivemet és verset szeretnék irni, olyat, amilyet üde
kis fiuk szavalnak a vizsgán. De most nincs türelmem rimet várni. Ezt
mesélte a tiszt, aki az ágyon feküdt a fehér kötés glóriájával a
homlokán:

– Rohamra mentünk a novoszielicai csatában. Az én századom tiszta
szinmagyar volt. Ugy mentek a gyerekek, mintha csak valami tréfás
versenyfutás lenne. Mellettem szaladt a trombitás. Szembe velünk meg ugy
jöttek a golyók, mint a szunyogok, de annyit sem adtunk rá, mint a
szunyogokra. Egyszer csak nem hallom a trombitát. A trombitás felé
fordulok, ott fujja dagadt képpel a trombitát, de nem jön belőle a hang.
Elkapja a szája elől, belenéz, rázza, leforditja, megint a szájához
kapja, fujja, erőlködik, nem hallani. Megyünk előre, a trombitás
mellettem van:

– Főhadnagy ur, nem szól a trombitám.

Futunk, a trombitás elkezdi ütögetni az öklével a trombitát, a térdéhez
csapkodja, megint megpróbálja, szinte sirva fordul hozzám:

– Nem szól a trombita. Nem akar szólni.

Visszateszi a szája elé, aztán megint hallom, ahogy rekedt hangon
kesereg:

– Nem szól ez az istennek se…

Odapillantok, megint fujja, a szeme mered, az arca fakó, a bluzán
vérfolt. Hisz átlőtték a tüdődet, fiam – akartam mondani neki, de éppen
akkor vágódott el a trombitás és ott maradt a földön. Ha meghalt, sose
tudja meg, mért nem jött ki a hang a trombitából.


PÁRIS

A német ágyuk moraja behallatszik Párisba… és a borzasztó
Zeppelin-szivar Páris fölött uszik és körülötte röpködnek a német
aeroplánok és tüzeső hull Párisra, mint hajdan Sodomára. Hogyhogy nem a
francia repülőgépek szállottak Berlin tornyai fölé tüzzel és halállal? A
Végzet idomtalan sötét felhője is ott nehezedik a Zeppelin meg a
repülőgépek fölött Páris egén és elfuttatta árnyékával a szépség és
vigalom városát. Páris… a kormány tagjai, a hiu bourgeois-k, zsakettjük
gomblyukában a piros boutonnal, bőrtáskájukkal hónuk alatt elfutottak, a
férfiak káromkodnak és veszekednek, az asszonyok nyávogó gyerekeket
ráncigálnak föl a vaggonokba a sivár pályaudvaron, a Rue de la Paix
ékszerboltjai fakó vasredőnyök alá temetkeztek, a Place Vendôme sarkán
összebujtak Paquin mannequinjei s hápognak, mint a cifra madarak, a
füstös Montmartre mansard ablakaiban festetlen és elborzadt nőarcok
jelennek meg, a Café de la Paix üres, mint egy kihalt pokol, a
Champs-Elysées hoteljei lehunyták fehér zsaluikat, a Pavillon
d’Ermenonville terraszán a székek az asztalok tetején egymáshoz dülnek,
az ópiumtól alélt mondaine autóján kisuhan délben a Boisba, hogy
szeptember sárga leveleit megnézze és egy tisztásról ökörcsorda bámul
feléje s egy ökör előrenyujtja komoly fehér fejét és mélyen panaszkodik:
mbuuh… és az autó visszafordul és a könnyü élet borzong a könnyü selymek
közt s egy sóhaj fut el az uj parfum, a Gout de mon petit chien édes és
morbid illatában: Mon Dieu… és az operában sötét van és az orchesterben
a tokba zárt hegedü hátrafesziti finom, szenvedő kis fejét és huzza a
néma hurokat, mig el nem pattannak… és a Luxembourg-kertben a Guignol
bódéja előtt üresek a gyerekpadok és a nyitva maradt szinpadon egy kis
kockás Harlequin összecsapja két fakarját a mellén és lekonyitott feje
koppan egyet a deszka szélén. A boulevard-on falragasz fehérlik és nagy
fekete betük rajta: Citoyens! És mellette az Alcazar d’Été plakátja s a
közepén Dranem kacagó feje s fején a kis bohóckalap és alatta a legujabb
chanson cime: Embrasse moi mon coco… Az uttesten katonák vonulnak s a
járda szélén megáll egy bársonysipkás, szakállas szegény piktor, hóna
alatt nagy lapos skizz-könyvével és kiveszi a pipáját a szájából. És a
kávéház előtt kódorog egy sötét arcu ember lekonyult fejjel, aki
elrejtett lebujokba szokta csalni az idegent. És egy szük utcából
lesétál a boulevardra zsebredugott kézzel az apache. A patkány kidugja
orrát a kanálisból és szimatol. Páris, gyönyörü Páris, naiv ifjuságunk
délibábja, szivtelen szive a világnak, fényes Páris, kormos Páris, vidám
és lelketlen Páris, illatos és utálatos Páris, hiu és boldogtalan Páris,
kéjenc és életunt Páris, látlak-e még valaha.


HONVÁGY

  De szeretnék én itt nem lenni,
  Jaj, de szeretnék menni, menni
  Azokkal, akik már meghalnak.

  Mennyien hullnak, tűnnek, szöknek,
  De mehetnék kísérőjöknek,
  Utitársuknak földöntúlra.

  Igy vágytam, a kapuban állva,
  Mindig bemenni boldog bálba,
  Ahonnan fény jött, bőgő búgott.

  Kívül a keritésen járva
  Igy vágytam a tenniszpályára,
  Hol futkostak tiszta fehérben.

  A tengerpartot árván róva,
  Igy vágytam szállni a hajóra,
  Amely lassú kéjutra fűtött.

  Igy vágytam falkavadászatra,
  Hol kürttel indúlnak vágtatva
  S eltűnnek hajnali homályban.

  Dűlnek, vesznek, illannak, halnak,
  Usznak, szállnak, halkan nyargalnak
  Túl járnak ezen a világon.

  Ó, férfiak, fiúk, legények,
  Hol vagytok, várjatok, elérlek…
  Ugy húz utánatok a szívem.

  Másik világ füvén vidúlni,
  Köztetek lelkendezve múlni
  Előre, édes támolygásban.

  Hol minden vár, ami valótlan,
  Hol minden szép és minden jól van,
  És cseng, zeng az igazi élet.

  S kitérnek az arany bárányok
  S ott vár az úton, kit imádok,
  Virágfelhők alatt, árnyékban.

  Nyitja karját angyal-szerelmem,
  Csók és sikoly között lehelem
  Boldog szívemre zárva: Végre.


AZ IZSAI KOLDUSASSZONY

Milyen szép történetet hallottam. A komáromi hadikórházba, ahová a
környék jószivű asszonyai reggelenkint sürün hordják befelé a csirkét,
tojást, pogácsát, mindent amit isten adott, mondom a komáromi
hadikórházba bejön a minap egy toldott-foldot ruháju szegény öreg anyó.
Két párna a hóna alatt, az egyik vörös kockás, a másik kék stráfos. A
két párna közt az öreg anyó sok tarka foltjával, mint egy kubista
festmény. Megállitja a káplár az ajtóban:

– Hát maga kit keres, öreg néni?

– Ezt a két párnát hoztam volna a beteg katonáknak a fejök alá.

Megnézi a káplár az öreg anyót:

– Nagyon szegény asszony lehet maga lelkem, hogy van magának annyi
párnája, hogy még a katonáknak is hoz belőle.

– Nem is a magaméból van, instálom, nekem magamnak sincsen. Én vagyok az
izsai kódusasszony. Kódultam én ezt a két cihát. A vereset Izsán adták,
a kéket Szentpéteren. A belevaló tollat, pihét meg a mezőn szedegettem
Szentpéter meg Izsa közt, amerre a libák legelnek. Megtépik egymást a
libák, meg magától is kiesik egy-egy tollu itt-ott, csak le kell érte
hajolni… Ennyi az egész.


SEBESÜLT

Hosszu vészfütty hallik, a körut két járdáján sorfalat állanak a népek.
Autó fut el, utána egy másik, harmadik, negyedik, ötödik… Mindnek a
kormánya mellett vöröskeresztes kis zászló repked. Szürke katonák ülnek
bennük, hatan, heten egy autóban. – Éljen! Éljen! – harapózik végig a
járda népén s a szürke katonák a sapkájukhoz nyulnak, ki jobbkézzel, ki
ballal. Aki balkézzel szalutál, annak a jobbkarja a nyakába van kötve. A
másiknak a balkarján a kötés. A harmadik összefogja a köpenyt a mellén,
biztosan a mellén a seb szegénynek. Akin semmi se látszik igy futtában,
alkalmasint a lábában esett hiba. Egy golyó az ára ennek a finom
kocsikázásnak. A közönség éljenez, az autók szaporán rohannak egymásután
az egyforma szürke katonákkal. Usznak előttem, egy katona beleakad a
szemembe. A soffőr mellett ül, levette a sapkáját, lengeti az éljenző
publikum felé jobbra-balra, kötés a homlokán. Sovány, barna paraszt-képe
volt, a szájában hosszu barna szivar fehér szipkában.

A haja hátra-hátracsapott a gyorsaság szelében. Utána néztem, mig csak
látni lehetett köszöngető sipkáját és a szájából kimeredő szivart
szipkástul. Ez a magyar baka most, hogy kiszállitották a vaggonból, a
pályaudvaron rögtön szivart kapott tiszta uj szipkával együtt, meg édes,
meleg kávét is adtak neki ott helyben, talán egy szép grófnő nyujtotta
neki a tulajdon finom kezeivel, jóságosan nézett rá és mondott is talán
neki egy-két kedves szót. Most meg éljenzi a pesti nép a paloták tövében
és ő viszonozza jobbra-balra üdvözletüket, mint egy bevonuló uralkodó,
aki tudja, hogy az egész ünnep csak ő érte van. A haja repdes a szélben,
ez nagyon jól esik s a mellében valami ismeretlen hevületet csinál a
puha ülésen való repülés. Soha se ült még autón és ez a fáin passzió és
az éljenzés és a fényes város és a kávé ize és a jó szivar a szipkában,
mondhatatlan édességet habarhatott a lelkében, valószinütlen gyönyört,
olyasmit, amit az emberek boldogságnak neveznek és ami olyan közel jár a
halálhoz.


MAJD A HÁBORÚ UTÁN

Az őrszem magában áll az erdő szélén éjszaka. A puskának támaszkodik és
néz előre. Sötét van és a világtalan néma mezőn a vezérek vezére sétál
gondolkodva, a Halál, lehajtott fővel, fekete posztócsizmájában,
nesztelen. Az őrszem őt nem látja. Bámul előre és testében lélekzik a
kegyes véletlentől napról-napra engedélyezett élet. Fejében az agy
tekervényein futnak, sikamlanak a gondolatok, mint a napsugarak a sáron.
Képzelődik. Majd a háboru után… otthon ülnek a lámpa alatt. A kemencében
ég a tüz, süti az arcokat. Asszony, gyermek, öreganyó, szomszéd,
szomszédasszony mind hallgatják. Mindenki hallgat, csak ő beszél. Hej,
Szerbiában… Hát mikor Galiciában… Hát még mikor Ravaruskánál… meg mikor
Csernovicz alatt… A szöszke kis fiu, aki az ölében ül, bámészan babrál
az ezüst medáliával, ő meg borzolja, simitja lassan, szeliden a kis fiu
szöszke fejét. A pipából föl-föl megyen a kék füst és álmodozó barna
árnyékot rajzol a fehér falon… majd… majd a háboru után.

A költő, aki e világon csodálkozik és szenved, irtózatának orditásával
és fájdalmának jajjaival nem szaggatja le az ég felhőit, nem őrjöng, nem
lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket a szégyen és
kétségbeesés mocsarába. Nem szabad most. Nem illik. Mirevaló? Most nem…
majd a háboru után.

Az iró anyagot gyüjt, vizsgál, figyel, hallgatózik, adatokat szedeget,
figurákat tesz el, sorsokat vesz föl, fantasztikumokat old magában,
jegyez. Milyen regények, micsoda drámák… majd a háboru után.

A haditudósitók kalandoznak, látnak, néznek, fülelnek, s a cenzura
ketrecében memóriájuk noteszébe skizzelik a háboru árnyait… no, majd a
háboru után.

A szerkesztők, akiknek küszöbét elönti a valóságok iszapja, a
szocialista, elvei elszánt hivője, a politikus, egy szempont boldog
csökönyöse, a demokrata, a választó, a kispolgár, párt, erkölcsi
testület, érdekcsoport, minden kis közösség, amely a maga alapszinével
huzza be a földet és az eget, mind, mind egy csillapodott gondolattal
néz előre: majd a háboru után.

Az épitész, aki összecsukta cirkalmát, a feltaláló, aki elrejtette és
elzárta rajzait, a sarkutazó, archeológus, afrikavadász, aki leszerelte
hajóját, elrakta böröndjeit, szétszedte fegyvereit, a komponista, aki
megkezdett szimfóniája fölött ült a zongoránál és egy napon futó ujjai
lankadtan lehullottak a billentyükről és a filozóf és a nyelvész és a
historikus és a jogtudós, mind, akik egy világot akarnak magukból
kitenni és elnyomottan várnak müveikkel, miben bizakodnak, mit
számitanak, mikor jönnek? majd a háboru után.

Vasutak, amelyek el akartak kigyózni, kongresszusok, amelyek egybe
akartak seregleni, vállalatok, amelyek föl akartak állani, paloták,
amelyek épülni vágytak, kis boltok, korcsmák, mühelyek, amelyek friss
névvel, cégérrel ki akartak nyilni, ügyes-bajos kis dolgok, amelyek
nyélbe akartak ütődni? Majd a háboru után…

A házasságok, amelyek meg akartak kötődni, csecsemők, akik
megszületendők voltak? Szerelmek, amelyek virágzani indultak? Mindenki,
aki élete tervrajzát sóhajtva zárta az asztalfiókba, mindenki, aki
utazni készült, aki szive regényét el akarta kezdeni, aki egy álmot
indult valóra forditani, aki más életutra akart térni, mind, aki nem
boldog és boldog akart lenni, mind egy távol rózsázó hajnal felé mereng
a nyomasztó fellegek alatt: majd a háboru után…

Majd a háboru után… mennyi ajak ismételgeti ezt a pár szót. Mennyi sóhaj
fujdogálja, mennyi szivverés dobolja. Majd a háboru után. Milyen vidék
ez, milyen igéretföldje, milyen tündéri táj. Rózsaszin tüzü nap süt majd
örökösön és tőle minden élő arcon édes mosoly tanyázik. Verőfénytől
aranyos sárga tornyok intenek egymás felé messziről kék lombozatok
teljéből. A bájos mező végtelenjében fehér nyájak szelid kolompolása jár
és a boldogság elandalodott danolása száll és mulik az égszinkék ég
angyalfelhői alatt.

Majd a háboru után… milyen jó, hogy a világnak van mit várni.


ZUBOLY ELESETT

Zuboly. Meghalt. Elesett. Elmeresztem a szemem. Ő meg mindig
hunyorgatott. Csodálatos tempóik vannak a szemeknek. Én nem akarattal
bámulok el néha, mikor megáll bennem minden szenvedés és szenvedély,
mikor elájul bennem az élet valamitől vagy mindentől. Én olyankor nem is
élek, mikor ugy elmeresztem a szemem. Egy másik világon vagyok talán. Ő
hunyorgott. Beszélt vagy hallgatott, vagy olvasott, vagy irt, vagy
nézett valamit, vagy tünődött, laposra és lágyra rágva a cigarettlit
ajkai közt. Miért hunyorgott mindig? Tán egy más világ felé
kacsingatott.

Meghalt. Az emberek a világon születnek és elmulnak olyan töméntelenül,
oly számolhatatlanul, olyan végtelenül, mint ha nézed unalmadban az
esőt, hogy esik és a vizes járdán felpattannak és tünnek a sürü
esőcsöppek örökösön. De milyen csodálatos esőcsöppek akadnak ebben az
emberesőben. Egy-egy fej sétál és forog az állati testek fölött és a
tenger hullámzik és vergődik benne örökösön, a gondolkozás. Egy tenger a
szük koponyában. Majd szétveti. Hogy szokott fájni az ember feje. És a
tenger milyen mély, a sziv fenekén álomrajzu virágai. És ezek a drága
nehéz fejek, amelyek az ég felé nyugtalankodnak a gallérból, mennyit
ereszkednek lefelé és csüggenek sokáig, mert ir a kéz és a szem felügyel
a munka felett. Irni kell. Irni. Egyebet nem is lehet tenni, irni. A fej
leereszkedik és sóhaj fujja el a papirosról a port és a toll
bele-belekoppan a tintatartóba és hányszor hajlik igy le a fej az életen
végig, hányszor és megint és megint és mindig és megint. Az isten
deportálja ide valahonnét, egy névtelen tenger opálszigetéről ezeket a
lelkeket és itt tintát ad nékik. Tinta. Fekete könnyezése a fehér
lelkeknek. Itt volt Zuboly és irt. És hirtelen nincs itt. Hol van?
Meghalt. Elesett. Háborúban. Gyermeki képzeletemhez szaladok,
trombitaszót esengek fülembe, kirántott kard ragyogását vágyom szemembe
és mámoros kiáltással szeretném a fejem bóditani, előre, rajta, utánam
és a szivhez kapó jobbkart képzelnék és elragadó attitude-jét az előre
rogyásnak s dicső mosolyt az arcon… de nem birom, elbágyadok s kétségbe
esem. Zuboly meghalt. Elemér. Miért teremtette az isten? Oh, hagyjanak,
nem birok gondolkozni, ugy fáj a szivem, lenyomom a tenyeremmel.

Istenem. Egy barát, aki cserbehagyott. Egy hütelen testvér, aki
elköltözött és nem fog levelet irni. Akinek a kezét szoritottam és
éreztem melegét és erejét s akivel beszélgettem és ajkainkon át
kicseréltük lelkünket, akinek a szemébe néztem, akinek nevetését
hallottam, nincs. Megfoghatatlan. Élt és nem él. Az élet ugynevezett
delén, mikor legszebb, legerősebb, legtöbb volt, mikor olyan az ember,
mint a vándor, aki a halom tetején rajongva tárja kétfelé karjait,
egyszer csak lesülyed, eltünik, nincs. Oh rejtelmes összebeszélése a
szép, derék, erős és kedves férfiaknak, akik most tömegesen elhagyják az
életet. Mintha szöknének…

Zuboly is megy velük. Utána nézek, nem látom, a homályló áradatban
elveszett. Fáj a szivem. Fáradtan lehunyódó pilláim gyászfátyolán át
látom bukkanni, járni, tünni itt ezt a Budapestre rendelt drága
férfialakot, aki költő volt és az igazi világ után éhezett és kapkodott.
A rómaiak azt mondták arra, aki meghalt: vixit. Élt. Éltél te Zuboly?
Nem is éltél. Itt gázból és villanyból való gömbök közt forgolódtál,
szerkesztőségben, utcán, kávéházban, polgári vendéglőkben. E gyári
fénytestek közt flangéroz és bujdosik ez az elmult figura, mintha nem is
idevaló lenne, mintha az értelem nosztalgiájával a hold és a csillagok
örök ragyogása közt akarna mindig lenni. Oh, istenem. Nem tudok mit
mondani. A szivemet érzem, hogy fáj, ez minden és nagyon csodálkozom,
nagyon és végtelenül. Mind meg fogunk halni, ugy tetszik, mintha hunyt
szemmel, botló lábbal, két karunkat előre nyujtogatva és el-elmosolyodva
tartanánk előre valahová a zürzavarban, mint a fogócska zajában
gyermekkorunkban…


A REPÜLŐK

Ezek csodálatos emberek. Ezek a motoros szitakötőkre pattannak, olyan
könnyedén, mint huszár a lovára. Ezek karmaik alól eleresztik a földet
és fejükkel fölfelé futnak, a végtelenség érinthetetlen plafondjának.
Ezek fegyvert visznek föl magukkal és elszakadva hazájuktól s az egész
földtől, melyre rendeltettek, harcolnak a levegőben. Céloznak és
megsebesülnek és fogják a kormányt. Ezek odafenn, az esendő gépen
távcsöveznek, fotografálnak, térképet rajzolnak. Ezek, akiknek neve és
lénye ugyanaz, mint Önnek asszonyom, aki a denevértől összerázkódik. Ön
is ember és ezek is emberek. A legeszményibb hur, amely a hárfáról
hiányzik, fel van huzva az ő tüdejük és ajkuk közt is. A sóhaj. És
szemeik mögött a könyek titkos viztartója várakozik. Emberek.

Ezek nem egy tulvilági kegytől kisorsolt teremtések, nem költők, nem
apostolok, nem geniek, nem müvészek ezek és mégis mások ezek, mint az
emberek. Más emberek.

Ezek mindennap szakitanak a földdel, amely az embernek az életet
jelenti. Ezek bejáratosak a felhőkben, ezek a ködök vendégei, ezek az
ismeretlen szelek intimusai. Ezekről oly rettenetes és oly szép dolgokat
olvashatni. Ezek a néma égben agyonlövik egymást és lesujtják egymást a
földre és amelyik kettőjük közül megmaradt, a lebukottnak fáradságos és
kecses sirhalmot készit és hirt ád nevéről és igaz viselkedéséről az
ellenségnek és a zsebében talált levelet eljuttatja gonddal és hüséggel
olyan helyre, ahonnét a posta hazatalálhat. Ezek oly gyöngédek egymás
iránt. Ezek a földön ezt a gyöngédséget nem tanulták. Ezek nagyon
szeretik egymást. Mégis, mint a vad madarak, egymásnak csapnak és
elpusztitják egymást. Ezek alig elhihető emberek.

Ezek fiatalok, karcsuak, szépek és oly egyformák, akármilyen nyelven
beszél az az anya, aki őket szülte. Ezek mind fényes bőröltözetben
vannak és bőrsapka szorul a fejükön és egyforma páncélos szemüvegek
merednek homlokaik alatt. Ezek kivül-belül oly nagyon hasonlitanak
egymáshoz és különböznek másoktól. Ezek idegen tünemények az
emberiségben. Ezek repülnek. Ezek mintha fölfelé vágyakoznának és mégis
mintha lefelé iparkodnának mindig, mert az életnek csak lefelé van utja.
Ezeknek közös szerelmük, közös titkuk, közös mérgük van, amely mámoritó
és végzetes. Ezek mintha értenék egymást. Ezek mintha mindig szökésben
volnának. Az élet türelem és ezek röpködnek türelmetlenül a halálhoz oly
közel, hogy a lehelletét lélegzik.

Ezek édes testvérek, a halál fiai. Oh, szegény Viktor, aki héjjáztál az
égben és lezuhantál és csak huszonhat esztendős voltál, barátom, ki mint
egy unott ifju utazó távoztál hirtelen erről a világról, miért nem
beszélgettem többet és más hangon veled. Szállottam veled, hangtalan
ülvén mozdulatlan fejed mögött a szük ülésben és a motor indulatos
puffogásától egy szót se szólhattam hozzád olyan pillanatokban, mikor
éreztem, hogy két élet oly csodálatosan közel van egymáshoz az ég és
föld között. Röpitettél magaddal és te már nem élsz. Azóta sokszor érzem
magam ugy, mintha zuhannék veled…


TESTVÉR, ÉDES TESTVÉR

  Testvér, édes testvér
  Mi kéne, ha vóna?
  Nyisson bazsarózsa
  Ideki a hóba?
  Eső meg ne verjen.
  Sár le ne ragasszon,
  Göringy fel ne törjön,
  Szél ne hasogasson?
  Faág ne zörögjön,
  Föld gödröt ne tátson,
  Patkány ne cincogjon,
  Varjú ne kiáltson?

  Este is nap süssön,
  A cseresnye essen,
  Nyúl neked szaladjon,
  Menyecske kergessen?
  Reggel túrós béles,
  Délbe diós, mákos.
  Egyszer mézes kenyér
  Másszor meg lekváros?
  Fütyörésznél folyvást
  Szép furulyaszóra?
  Testvér, kedves testvér
  Mi kéne, ha vóna?

  Majd jön lucernába
  Csendes déli álom,
  Jön piros pillangó
  Hogy kezedre szálljon.
  Száz szép eladó jön
  Erdőben a bálon,
  Jön egy banda cigány,
  Téged muzsikáljon.
  Jön az ellenzőbe
  Tarka selyem kendő,
  Zsebbe bársony buksza,
  Abba ezer pengő.

  Jön a jó édes must
  Csecses kis korsóba,
  Jön galamb a dúcba,
  Csida jön az ólba.
  Jön fonatos kalács,
  Mazsola kalácson.
  Jön húsvétra pünköst,
  Pünköstre karácsony.
  Jön a selyem bárány
  Dörzsölődzik hozzád,
  Jön tajtékpipából
  Kék füstbe boldogság.

  Jön az ákácfának
  Jön fehér virágja,
  Jön haza a búza
  Estharang szavára.
  Jön a szép esthajnal
  Ha egy csillag nyílott,
  Eljön a Halál is
  Mikor magad hívod.
  Ha szénás szekerét
  Hazafele hajtja,
  Tetejébe felvesz,
  Ha szíved óhajtja,
  Sóhajod sóhajtja:
  Jó lesz fenn a szénán,
  Alszok egyet rajta.


ÁRVA PÁL

MESE

Árva Pál hadapródot beosztották a menetbe. Ugy volt, hogy reggel
inditják a századot, hát előtte való nap estefelé Árva Pál még elment
egy nagyot sétálni az Andrássy-utra. Vidéki illetőségü volt és nagy
passzióval sétált mindig az Andrássy-uton. Most szórakozottan és
szorongó ünnepélyességgel lelkében ment magában a népek közt a járdán.
Vadonatuj zöld egyenruhában volt, friss sárga lábszárvédő volt a lábán
és kurta kardja szürkére volt mázolva. Ment lassan az alkonyat
felgyulladt lámpái alatt a világos kávéházak előtt a tolongásban,
egyre-másra szalutálva, mert mindig jöttek szembe más katonák, tisztek,
ujoncok, népfölkelők, azután meg civilemberek jártak előre-hátra, meg
asszonyok, meg gyerekek, meg német katonák, meg lengyelzsidók, meg
postások, meg hordárok, meg rikkancsok, meg mindenféle teremtései a jó
istennek. Ahogy igy sétál Árva Pál magában, egyszer csak észbekap, hogy
mennyi nő jön itt, mennyi szép nő és elkezdte nézni őket. Jöttek lefelé
a Dunapart felől a liget felé. Fehér ruhában voltak mind és jöttek
sürün, fecserészve és sietve és hullámzottak és multak és szépek voltak
és könnyüek és fiatalok és szépek és szépek.

Árva Pál elámult s szédelegni kezdett a feje és az utca lámpái
belesütöttek a vadgesztenyefák lombjaiba és a lámpák világosságában a
fehér ruhák áttetszőek voltak és Árva Pál látta derengeni a szoknyák
alatt a nők lábaszárát és csak nézett és a szive nagyon nehéz és meleg
lett, ugy hogy fájt vinni a szivét és hirtelen olyan megrendülten és oly
gyönyörüen és oly csodálatosan érezte magát, mintha egy magános vitorla
lenne ő végtelen tengeren, arany alkonyat alatt. Erősen fogta a kurta
kard markolatát és alig tudott előre menni és ugy hallotta, hogy a szive
mögött a rohamjelt trombitálják, de valami tüztrombitán, szivrepesztő
mély és édes és boldog hangon. Egyszer csak megálottt a nők közt és
mintha álmában élne és álmában cselekedne, eleresztette a kardját és
mind a két karját széjjeltárta és odaállott egy dühös szőke bakfis elé,
aki épen szembeillant vele:

– Kisasszony… – szólalt meg olvadt hangon Árva Pál – én elmegyek reggel
a háboruba. Én meghalok a hazáért. Kisasszony… kisasszony… tessék adni
egy csókot.

A bakfis elpirult és rémülten nézte Árva Pált, aki jóképü fiu volt, szép
szeme volt és látszottak tiszta fehér fogai, mert ajkai andalodottan
mosolyra nyiltak. A bakfis egy ici-picit sikoltott s gyorsan ki akart
térni.

– Nevem Árva Pál, kisasszony, nincsen senkim, akitől elbucsuzzak, senki
se szeret engemet Pesten, kisasszony, megyek a csatába. Meghalok… egy
csókot… egy csókot…

A bakfis le- és fölkapta a fejét és izgatottan a szeme közé sziszegte
Árva Pálnak:

– Sz–szemtelen!

Avval el is tünt Árva Pál elől az uszó tömegben. Árva Pál előre
tántorgott, de szemei még elragadtatásban ragyogtak és mintha nem ő lett
volna, ugy ment tovább és mindjárt megállott egy másik nő előtt, akin
szintén fehér ruha volt s akinek keblei fenyegetően duzzadtak elő és
mint az előbb, kitárta a karjait Árva Pál:

– Nagysád… én reggel elmegyek a csatába. Én meghalok a hazáért, oh drága
nagysád… az élet… a szerelem… háboru van.:: oh gyönyörü nagysád egy
csókot… egy csókot… egy csókot.

Árva Pál lehunyta a szemét.

A megtámadott hölgy körülkapkodott a fejével, hebegett és összeszedte
magát és felülről lefelé és alulról felfelé végigmérte Árva Pált és
tekintetének végtelen gőgjét beleszurta Árva Pál felnyiló szemeibe:

– Saunsz dász zi vájterkommen!

Szegény Árva Pál nem értett németül, csak ott maradt egy helyben állva,
sokan feléje fordultak és nézték őtet, de észre se vette, mert
mozdulatlan tekintettel nézett az égre föl, a hol sok-sok csillag
csillogott aranyosan, rezgő, kacsingató, mosolygó csillagok, mint
titokzatos apró fényjelek, amelyeket a mennyországból adnak a földi
halandók seregeinek.


A MOSOLY

  Én úgy csodálom a mosolyt
  És azt leírni úgy szeretném,
  Én nem tudom, de oly jól esne,
  Ha a mosolyt le tudnám írni.
  Ha utánozhatnám betűkkel
  Ezt a tündér mozgást az orcán,
  Mely mintha mély szenderből jönne,
  Ugy kél és indúl a cimpák fölött
  S gyöngéd és karcsú illanással
  Vonagló íve kétfelé lejt
  S hasonlít a hattyúk nyakához
  Mikor a vízbe hajlanak
  S olyan is, mint a hegedűk
  Két S betűje, olyan is.
  S az ajkak mellett jobbra-balra
  Megáll a két varázsvonal,
  Hízelgő koszorú a szájnak
  És míg lejtett édesdeden,
  A két orcát földuzzasztotta,
  S ott lett két kis derűlt halom,
  Melyek fölött fény tűnedez.
  És ezalatt a két szemet
  Mily változás bájolta el,
  Gyöngéd s oly könnyű a tekintet
  És mintha íze lenne: édes.
  S úgy néz, csodálva kedvesen,
  Mintha mást látna, mint a mit néz
  S oly szelid fény jár a szemekben
  Mintha hold sütné valahonnan,
  Meleg hold álmodott világból
  És lenn az ajkak elhúzódnak
  És fölnyilnak maguktól andán
  És a csontváz előmutatja
  Tiszta, remek két gyöngysorát.


A TORMA

A torma, mint édes mindnyájan tudjuk, konyhai vetemény s az a hivatása,
hogy a tormás virslihez, a sonkához, a tormás hushoz, tormás káposztához
való tormát szolgáltassa. A torma azonban egészen másképp fogta föl az ő
földi rendeltetését. A torma, mikor a konyhán reszelték, látta a szegény
asszonyok, szakácsnék és cselédleányok orrát huzódni, látta szemüket
pislogni és vörösleni és hallotta az erős sóhajokat: áááh, áááh, s aztán
érezte az ő lágy, friss forgácsa közé hullani a meleg könnyeket. A hideg
torma szerette ezeket a meleg könyeket s azt hitte, ő azért van a
világon, hogy a könyeket kifacsarja a szemekből.

A torma nézte az emberi életet a konyhában és látta, hogy az milyen
szomoru s nem csodálkozott rajta, hogy a szegény asszonyok, szakácsnék
és cselédek le-leülnek reszelni őtet, hogy aztán könnyezhessenek. A
torma az ő hivatásának tudatában fejedelmien egyenes tartást vett föl s
mindig kiemelte a fejét a kosarakból és viaszkosvászon táskákból,
amelyekben a vásárcsarnokból vagy a piacról vitték haza a zellerrel,
sárgarépával, retekkel, petrezselyemmel, kalarábéval együtt. A torma
ezekkel nem érintkezett.

Egyszer csak jött a háboru és itt volt és itt is maradt. A torma
életében ez semmi változást nem idézett elő, mert a háboruban is
étkeznek az emberek, csakugy mint békében, s őtet csak reszelték tovább.
Éppen hogy drágábban adták a csarnokban meg a piacon, de ez a tormát
hidegen hagyta. Hanem ahogy a háboru folyt, a torma arra a kellemetlen
fölfedezésre jutott, hogy az ő könyeit valaki ő előtte kifacsarja. A
szegény asszonyoknak, szakácsnéknak és cselédeknek sokszor már vörös
volt a szemük, mikor nekiültek a reszelésnek. Ááh, ááh, – azt hallotta
eleget, de a könyek nem akartak hullani a szemekből, egykettő ha jött
nagynehezen.

– Ki csalja ki még itt a könyeket, ki kontárkodik bele az én
mesterségembe? – morfondirozott a torma és hallgatózott és figyelt és
sokszor hallotta: jaj szegény uram, vagy pedig: jaj szegény fiam, meg
aztán: jaj szegény öcsém, vagy: jaj szegény bátyám. És látta, hogy az
asszonyok, szakácsnék és cselédek hogy szipákolnak, hogy dörzsölik a
szemüket s hogy kezdenek kijönni a könyeik, anélkül, hogy tormát
reszelnének. Mindabból, amit látott és hallott, rájött a torma, hogy a
háboru csinálja ezt és ugy érezte, hogy a háboru lefőzte őtet. A torma
aztán keserüen szidta magában a háborout, mig a mérge lecsillapodott s a
torma megnyugvást lelt abban a tudatban, hogy övé az elsőség és hogy
akármilyen tenger könnyet tud az a háboru kifacsarni, az igazi érdem
mégis csak az övé marad. A torma aztán olyan szenvedélytelen megvetéssel
gondolt a háborura, mint az istenadta müvész az utánzóra.


MUSZKÁK

Csodálatos idegenek vonultak el ma estefelé a köruton. Orosz foglyok.
Vagy száz muszka lassan, négyes sorokban és a csapat előtt és oldalt és
utána egypár öreg magyar baka hosszu szuronynyal az ég felé. De furcsa
egy világ istenem, az ember nem akar a szemének hinni. Muszkák ballagnak
a nagyköruton, a cár katonái és a cégtáblák a boltok felett éppen
olyanok, mint tegnap és a betük nem ugrándoznak le róluk és nem
fordulnak fejjel lefelé.

A járdán megállottak az emberek és a csendesen menő sebesült katonák is
arra forditották a fejüket és merengő szemükkel követték az orosz
foglyokat és leeresztett haju kisasszonykák, tavaszi csitrik is
megállottak és csengtek egymás közt: Jé, gyerekek… és a kávéház előtt
ülő vendégek felállottak és egymás válláról nyujtogatták a nyakukat és a
szaladó villamosban az utasok az ablakra nyomták az orrukat és a foglyok
menete körül rikkancsgyerekek és cserkészek siettek lelkendezve, nagy
idők kis tanui. A muszkák pedig mentek egymás mellett és után, nem
vigyáztak a rendre, görbék voltak soraik és némelyik sorban hatan
mentek, némelyikben meg csak ketten és sokan csámpásan jártak és
egyiknek-másiknak folyton botlott a lába a gacsos csizmában.

És szürkék voltak, mert földszürke az ő uniformisuk, a sapkájuk és
hosszu, bő köpenyegük, amelyet kötéllel szoritanak meg a derekukon. És
kenyeres zsák csüngött a vállukról, az is földszürke volt és némelyiknek
zsákja se volt, csak batyut cipelt, vagy csak összekötött zsebkendőt
vitt a kezében, az Isten tudja mi volt benne. A zsebkendő is szürke volt
a piszoktól és a csizmájuk is szürke volt a sártól, portól és a képük is
szürke volt a portól, a mosdatlanságtól, meg az alkonyattól, meg az
élettől, földszürke. Némelyiknek kerek szakálla volt, némelyiknek meg
még bajusza se volt, olyan kicsi ember volt, olyan kicsi legény és olyan
hitvány és oly törött, mintha összegyürték volna és megtaposták volna.

És ahogy mentek egymás után, oly egyformáknak tüntek orcáik, ugy
összeragadtak alakjaik, oly egyformák lettek, mint a göröngyök, mint a
földszürke föld göröngyszürke göröngyei. Haladtak, ballagtak, másztak és
nem beszéltek, egyik égő cigarettet emelgetett a szájához, a másik
sodorta a cigaretlit lehajtott fejjel, a harmadik majszolt a
kenyeres-zsákból kenyeret, a negyedik a kezében tartott egy nagy karéj
sárga kenyeret, azt majszolta, az ötödik is majszolt, nagyon sokan
majszolták köztük a kenyeret, a dörgésnek és a vérnek a földjén, a
harctéren is láttam jönni, vonulni foglyokat, azok is mindig
kenyereztek. Vonultak az oroszok a köruton és egy-egy orosz itt is, ott
is emelte az öklét és megtörülte az orrát, mint a neveletlen szegény
gyerekek.

És nem is igen nézték az idegen várost, a nagy házakat, a fényesedő
kirakatokat, a gyulladó lámpákat, előre néztek, vagy lefelé, vagy ha
oldalt is fordult a fejük, nem figyeltek semmire, csak mentek, mentek
egyik szürke lábukkal a másik után egyformán és türelmesen, ahogy a
tehenek szoktak menni, akiket néha végigterelnek éjszaka a körut
kövezetén. Mintha nem is érdekelte volna a muszkákat a város és a nők és
a zaj, semmi, ugy mentek, mintha öröktől fogva jönnének igy és a
végtelenségig mennének és mintha nem tartozna rájuk semmi ezen a
világon, mintha minden eseménye és csodálatossága ennek a világnak nekik
mindegy volna, mindegy, nicsevo, ahogy oroszul mondják.


VILÁGTALAN KATONÁKNAK

  Angyal szeretnék lenni,
  Égi gyöngéd alak,
  Suhanhatnék közétek,
  Hogy vígasztaljalak,
  Múlattassalak.

  Szárnyammal, szárnyammal
  Szellőt hajtanék rátok
  S odadnám lágy szárnyaim,
  Tapogassátok,
  Símogassátok.

  Hoznám arany hegedűm
  Muzsikálni néktek,
  Mikor hallgatva űltök
  Véghetetlen szépet,
  Örök édességet.

  Szólanék hozzátok
  Boldog álomhangon,
  Ugy mondanám nektek:
  Oh lelkem, galambom,
  Bárányom, galambom.

  Mikor mentek a hídon,
  Elől lépkednék lágyan,
  Kezemet hátraadnám:
  Gyertek bátran utánam,
  Csak gyertek utánam.

  Gyertek, ne álljatok meg,
  Ne adjatok a zajra,
  Gyertek, ne fordúljatok
  Se jobbra, se balra,
  Se jajra, se dalra.

  Ugyse ez az igazi,
  Csak össze-vissza álom,
  Majd túl leszünk a hídon,
  Az éjszakán, az álmon,
  Már a hajnalt várom.

  A sóhaj után menjünk,
  Azt az üdvösség csalja,
  Fogjátok karon egymást,
  Oh várnak arra, arra
  Rózsázó hajnalra.


A SÓHAJRÓL

Az agy gondolkozik, a sziv dobog, a lélek hullámzik, mint a tenger, a
szemek néznek, bámulnak, felragyognak és elborulnak és könyekben
mosdanak. Az ajkak közül előjönnek az ember hangjai: egyforma beszéd,
orditás, kacagás, nevetgélés, dal, hörgés, morgás, dünnyögés, kiáltás,
fütty, zihálás, vacogás, szepegés, csettintés, horkolás, köhögés, fuvás,
sirás, zokogás, acsarkodás, jajgatás, sikoly, sziszegés, suttogás, csók
és sóhaj.

Sokat csodálkoztam életemben a sóhaj fölött. Az ember mind sóhajt.
Férfi, nő, gyermek és öreg, ifju és aggastyán, leány és matróna, mind
hallottam, hogy sóhajtanak. Szegények és gazdagok, müveltek és
müveletlenek, királyok és napszámosok, csendőrök és grófnők, tudósok és
cselédleányok, mindenki tud és szokott sóhajtani. Magyarok és franciák
és dánok és oroszok és németek és románok és törökök és kinaiak és
négerek és indiánok és eszkimók. Minden nemzet, minden vallás, minden
fajta, minden szin tagjai sóhajtanak. Mind a szétszakadtan heverő öt
földrészben és mind az elpotyogtatott szigeteken élő emberek ismerik a
sóhajt. Az egész világ sóhajtoz.

A boldogtalanok, a betegek, a gondban ülők, a rabok, az egyedül
hagyottak, az emlékezők, az unatkozók, a merengők mind felsóhajtanak. Az
emberek életén végig a lélegzeteik között olyanok a sóhajok, mint a
nagybetük a könyvben.

Mélyen magamba szivom a levegőt és lassan eresztem vissza, ez a sóhaj.
De ha akarattal teszem, valami kis megerőltetésbe kerül. A sóhaj magától
jön és megy, könnyü, észre se veszem, hogy a tüdő valami munkát végzett
volna. Jól esik.

A sóhaj belélegzése és kibocsátása mintha kérdés és felelet volna. Mikor
besóhajtjuk a levegőt, kérdezünk, mikor kisóhajtjuk, felelünk. Miért?
Nem tudom. Meddig? Mindig. Elmult? Örökre. Merre? Semerre. Mikor?
Sohasem. Érdekes, ebben a szóban: sóhaj, benne van az a szó, hogy óhaj.
És ha ugy mondjuk: sohaj, abban benne van ez a szó: soha.

A doktor a háta mögé áll a derékig vetkőzött páciensnek. A balkeze
mutatóujját rá-ráteszi a kulcscsontra, a bordákra egymásután és a
jobbkeze mutatóujjával ütögeti és azt mondja:

– Sóhajtson.

A páciens felemeli a fejét, sóhajt. A doktor tovább kopogtat, meleg
fejét rányomja a páciens hátára és azt mondja:

– Még. Még. Mélyebben.

Akkor a lehajtott fejjel álló páciens elnéz a fal tapétáira, vagy egy
képre, vagy az ablakra és bizonyára valami külső dologra gondol, az
életre és sóhajt, sóhajt és a doktor hátul dicséri:

– Ugy, ugy, nagyon jó.

Minden zaj és nesz között, ami az ember ajkáról jön, a sóhaj a
legcsodálatosabb és a leggyöngédebb. Legfinomabb zenei hangja az ajkak
ezermesteri szerszámának.

A sóhajról az őszi falevél szine jut mindig eszembe, a legszebb szin a
világon.

A sóhaj oly rejtélyes, oly könnyü és megfoghatatlan, oly varázsos
jelensége az ember életmüködésének, mint a mosoly. A mosoly barátnője a
sóhajnak.

Vannak rövidebb és hosszabb sóhajok. Hirtelen, szepegő sóhaj van és van
hosszu, nyugodt, kényelmes sóhaj. Van rendetlen, szaggatott sóhaj,
mintha sok sóhajt gyüjtött volna össze az ember és egyszerre tenné tul
magát rajtuk. Olyan a szaggatott sóhaj, mint mikor a gyerekek lapos
kavicsot futtatnak a vizen.

Ugy érzem, ivalaku a sóhaj, mikor kileheli az ember. Milyen hosszu
vajjon? Ki mérte meg, milyen hosszu. De kár, hogy nem látszik. Milyen
messzire mehet a levegőben? Egy hosszu sóhaj elmehet egy méterre. Ki
tudja, meddig akar menni? Hisz mindennek, ami elindul a világon, a
végtelenség az álma, minden a végtelenségig szeretne menni.

Lehet, hogy két sóhaj, amely messziről száll egymás felé, találkozik,
eléri egymást és összefogózik és együtt marad.

A földről mindenünnen, mindenfelől szállingóznak, szöknek föl a sóhajok.
Mennyi sóhaj egyszerre és összekeveredve. Miből vannak? A tüdőből
jönnek, lehellet, pára. Hová jutnak, mi lesz belőlük? Képzeltem már,
hogy abból a töméntelen sóhajból, amit az emberek egy nap föleresztenek
a földről, abból képződnek a fejünk fölött a felhők, amelyek annyira
bámulatosak és gyönyörüek.

A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejét az embernek. Talán azért, hogy
akkor észrevegyük az eget.

Ki volt az első ember, aki sóhajtott? Az első ember, aki élt. Ádám.
Azután Éva sóhajtott. Miért? Mert gyönyörködtek a virágokban és a
gyümölcsökben és a madarakban és egymásban és mert nem értettek semmit
és mert nyugtalanok voltak. Mert emberek voltak. A sóhajt az ember nem
találhatta föl, a sóhajt a teremtés adta.

A sóhaj a biztositó szelepe az ember érzéseinek.

Mily nehéz néha a sziv, csak egy pillanat emléke ejtődött rá, vagy az
egész élet borult fölébe. Egy bánat, egy gond, egy gondolat, vagy a
világ. Milyen nehéz a sziv. Mintha buzával tele zsákokat raktak volna a
kicsi, szivalaku véres emberi szivre, olyan nehéz. És egy sóhaj érkezik,
befut, kimenekül és magával viszi a sziv nehezét. Elképzelhetetlen
karcsu röppenő hid a sóhaj, mit tud magára venni. Szárny, amely
elragadja magával a reményt. Megszökteti a gondot. Elviszi magával a
vágyakat, egyiket a másik után, mennyi vágyat visz el a sóhaj a szivből.
Szellő, tolvaj szellő, amely besuhan és meg-megfujja a fájdalmat. A
sóhaj kimegy az ajkon és a sziv egyszerre könnyü lesz és nyugalmas, mint
mikor tiszta hó esik a dombra.

A sóhaj hüs és hü legyezője az apácák ajkainak, a szerzetesek ajkainak,
a vén leányok ajkainak és a csalódottak és a reménytelenek ajkainak,
akiknek a szerelem édes csókjaiból nem jutott.

A sóhaj hasonlit ahhoz a fellélegzéshez, mikor az ember kimegy az ajtón
tavaszszal.

A sóhaj oly hosszu és mély, mint az a lélegzet, amelylyel egy hölgy az
ismeretlen parfum illatát felszivja az alig fölnyitott üvegecskéből és
lehunyja tőle a szemét. És hasonlit a parasztfiu lélegzéséhez, aki a
mezőn hemperegve először megszagolja a keskeny sötétzöld istenfát,
amelynek mélységes jó szaga van, pedig a fünél durvább dudvának látszik.

A sóhaj beszél néha. Felsuhantat mélyről, mélyről egy szót, amit
eszünkbe se volt mondani: istenem. Egész halkan szokta mondani. Igy is:
jaj istenem. Meg igy: istenemistenem. Néha csak ennyi hallik belőle:
stenem. És még ezek a szavai a sóhajnak: haj haj. Aj haj haj. És még ez
a két szó az övé: oh, ah.

Mit jelent oh vagy ah? Mit akar mondani? Önkénytelen mondja az ember. Ha
senkitől gyermekkoromban nem tanultam volna, akkor is élnék vele. Ha egy
festmény csodálatra ragadja az embert, akkor ez az oh röppen el az ajkon
és az ah. A tengert ha megpillantjuk, vagy elbájoló táj nyilik előttünk,
vagy ha megállunk a naplemente megerenditő szép felhői alatt, ha
kellemes meglepetés ér, ha a zenében egy gyönyörü dallam bájolja el
hallásunkat, ha olvasás közben egy költői szépség lepi meg értelmünket,
ha öntudatunkra lecsap a mámor, akkor is oht és aht sóhajt az ember. Az
örömnek, az epedésnek, ámulatnak, a gyönyörüségnek, a rajongásnak és a
legszentebb üdvnek is az ah és oh a jelhangjai, akár az ijedtségnek, a
szomoruságnak, a testi kinnak, az ájulásnak, a bánatnak, a lemondás
kiválasztott pillanatának, a gyásznak, a borzalomnak és a
kétségbeesésnek. Mi ez az ah és oh? Nem értjük, mert nem szavak. Tul
vannak a szavakon. A lelkünk mélyéből valahonnét segitséget kapunk,
mikor ki akarjuk fejezni magunkat, s nem birjuk, mert gyámoltalan
szavaink meghátrálnak. Micsoda kifejezhetetlen tündöklő viziója a
gyönyörnek és a gyötrelemnek mily végtelen nyüzsgése van benne az ohban
vagy az ahban. A legnagyobb fájdalomra és a legnagyobb örömre egy
kifejezés jön fel a lélekből. Nem cseréli össze vajjon a lélek ezt a
kétféle érzést? Nem barátkozik, nem testvériesül, nem ölelkezik össze a
mély mélységben az öröm a fájdalommal? Mit tudjuk, mi van odalent. Mi a
viz szinén hajózunk és nem látjuk a tengerfenék szörnyeit és virágait.

Sokszor olyan mélyet vágyik az ember sóhajtani, le, le, végig és érzi az
ember, hogy ez a sóhaj nem áll meg, csak a tüdő nem engedi tovább.

Mikor kezdődik az életben a sóhaj? Ki nem hallot már csecsemőt
felsóhajtani édesdeden álmában, mikor mosolyog és kimelegedett orcái
ragyognak, mint két rózsaszin rózsa a napsütésben.

A felnőttek is föl-fölsóhajtanak, mikor alusznak. Talán a halál suhan át
az öntudatlan élő testen, mint a szellő a fán az erdőben éjjel.

Unalmában is sóhajt az ember, mikor a fejében nincs gondolat és a
szivben szünetel minden érzés. Miért sóhajt ilyenkor az ember?

A sóhaj ragadós, mint az ásitás és a nevetés.

A sóhaj jól esik, nem igaz? Vajon hányat sóhajtottam életemben? Miért
nem olvasta meg valaki a világon, hányszor sóhajtott. Hiszen az csupa
kellemes pillanat. A drága futékony élet e csodálatos és kellemes
pillanatait összegyüjteni és olvasgatni milyen érdekes és becses volna.

Milyen müvészi ötlete a teremtésnek a sóhaj. A sóhajt meg kell köszönni
az istennek, mert adta. Oh, ha nem lenne sóhajunk.

A sóhaj a lélek láthatatlan fehér zászlója.

A sóhaj mindig bucsuzó életünk kendőlengetése. A sóhaj a hárfa
leggyöngédebb húrja, mely hiányzik róla.

A sóhaj galambposta, az élet és a boldogság közt szálldogál.


FALEVELEK KÖZÉ

Egy pár szót ejthetek talán, egy pár szórakozott szót hullathatok tán
közétek a nehéz őszi gondból, csak egy-egy könnyü szót, engedjétek meg,
csak annyit, amennyi elsodródik köztetek, akik az uton tovább lebbentek,
lehullott levelek. Drága barátaim, sorstársak, az élet édes kis
testvérei. Egymás után, hintálva és forgolódva és rézsut, mint a havazás
szállottok, lebbentek lefelé és a fa alatt halkan elnyugodtok. Alig
merlek most nézni. Mert nem udvarolhatok most nektek, nem kisérhetlek,
nem virraszthatlak mély és tiszta magányban.

1915 falevelei, kik itt voltatok és lehullottok. Mennyi elment már.
Novemberben járunk. Világtörténelem falevelei. Nem érdeklődtök. Csak az
örökkévaló ősz kell nektek. Beléfogóztok a leggyöngébb szélbe is és
leereszkedtek és elvonultok varázsos halálotokba.

Messziről intek bucsut. Oh de kár, hogy nem lehetek most egészen a
tietek. Bocsássatok meg, ember vagyok.

Oly szépek vagytok, hervadt levelek, oly kifogástalan szépek. Oly
csodálatosak. Oly névtelen szinekkel sápadoztok és tündököltök. Oly
bánatosak vagytok, oly bájosak vagytok, oly könnyüek, oly testetlenek,
oly hidegek és ugy mosolyogtok a napra. Oly elragadtatva, oly
eszméletlenül, oly tündérien boldogtalanok vagytok.

Oly illatosak vagytok. Az ember nem is ismerős lelkének mélyeiben, ahová
a ti illatotok lejár s ahol kedvelt a hervadt falevél illata. Sohasem
desztillálnak illatszert belőletek a parfumeriek kéjes üvegecskéibe.

Mennyit akartam beszélni rólatok az életben. Mindent meg akartam mondani
veletek, mint a betükkel. Ugy emlékszem, levelezni akartam élő,
elliptikus kis levélpapiron, falevélen. Mennyit szoktam volt tanácskozni
veletek, leesett levelek. Mennyit jártam volt utánatok, mennyi közös
titkunk volt. Mennyi leckeórát vettem tőletek és mennyi előadást
tarthattam volna a hervadás közepén egy puszta virágágy kathedráján. Az
ember szavakat kapott és nem lehet elmondani. Milyen meglepő dolog ez.
Mit akarhattam? Bizonyára van állandóbb foglalkozás a teremtésven, mint
egy embernek lenni, mégis, ugy szerettem volna megdézsmálni az
örökkévalóságot. Szerettem volna mindent látni, különösen ami egy
pillanatig él. Minden habot. A felhők minden szakadozását. Felturkálni
őszszel a levelek tiszta szemétdombjait, s elfogni a sodródó és futó
leveleket és mindet megforgatni. Egy hirtelen elsülyedt világban voltak
ily határtalan szándékaim, amelyen nem a zajos Szerencsétlenség
uralkodott, hanem mikor nőuralkodója volt a világnak, a sóhajtó uszályu
Boldogtalanság.

A mulandóság szórja báli konfettijét. A fák borzongnak. Szállanak,
röppennek, futnak, tünnek a falevelek. Itthagynak. Hátrálok, másfelé
figyelek, lebeszélem magam.

Isten hozzátok levelek. Hova mentek?


AGÁRDI RÓZA ZSEBKENDŐJE

Zászlóval találkoztam, nemzeti zászlóval, feldiszitett zászlóval,
virágokba és szallagokba öltöztetett zászlóval, amilyet látsz mindennap
ugy-e jó olvasó, ahogy az utca közepén a forgalom közt tünik tova és
alatta két tiszta uj katona halad. Viszik a katonák a zászlót, viszi a
zászló a katonákat. Megtette a két friss kékszürke honvéd, hogy
megállott a kedvemért és leeresztették a drága, nehéz lobogót és
megszagolhattam virágait és tapogathattam sok szinü selymeit és
gyönyörködhettem minden diszében. Oh, az ilyen zászló! Eleven csokrok és
bokréták és nagy selyem keszkenők és tarka vászon- és zefir-kendők és
mosolygó szentképek és üveggyöngy-olvasók és csináltvirágkoszorucskák és
kis tükrök és himzett kis Házi Áldás és egy rőf csipke és egy darab
stikkelés és ragyogó érempénz és aranyporzós anzikszkártya és minden
oktalan és lelkes és áhitatos és ünnepélyes tarka holmi, amit
háztól-házig a rudra meg a zászlóra aggattak, varrtak, kötöztek és
virág, virág, végig virág.

Igy küldik a magyar zászlót a csatába az egyszerü szegény szivek, ez a
nép, ez a legkedvesebb és legdrágább nép, ez az egyetlen. Kezem és
tekintetem a diszszel terhes és virággal borult zászlóban bolyongott és
nem tudnék elszámolni azzal, ami mindent éreztem, csak nagyon észbe
kellett tartanom, hogy férfi és katona vagyok, hogy ott az utcán el ne
ríjjam magamat. Oh, ez a zászló, én istenem, mintha a földi élet vinné
szépségeit, óhajait, álmait és minden kibeszélhetetlen gyönyörü
sóvárgását a halál sötét kapuja felé. És babrálván a zászlón csüngő
ajándékok sürüségében elfogódott szivvel, egy kék cik-cakkal beszegett
fehér zsebkendő huzódott széjjel ujjaim közt és a zsebkendő közepén a
magyar cimert láttam kivarrva pirossal és zölddel és körülötte primitiv
himzett virágocskák és a zsebkendő sarkában piros selyemből ezt a kis
irást láttam:

_Agárdi Róza_ _1. 9. 1. 5._ _Isten áld meg a magyart_

Ezek a paraszt rajzolásu betük is indulnak a világháborúba, Agárdi Róza
nevének betüi és az évszám és „Isten áld meg a magyart“.

– Hol kaptátok ezt a zsebkendőt?

– Egy cseléd adta.

Magas isten, tekints le a mennyekből, Agárdi Róza szép zsebkendőjét is
látni fogod, mert látsz mindent. Isten áldd meg a magyart és nézd el
Agárdi Rózának, hogy egy d-vel kéri, hogy áldd…


KOP-KOP-KOP…

Egy lócára ültem estefelé a Dunapartnak egy egy kis parkozott darabján a
Margithid mellett, a pesti oldalon. Magam voltam a természetnek a város
üzeméből elhóditott kis területén és körülöttem csend volt, bár a parton
lenn a rakodóhajókra zörögve-dörögve guritották a hordókat és a hátam
mögött egy pár lépésre egymásután zugtak, csengtek, csikorogtak a
villamosok és csattogtak-pattogtak a lovak patái a kövezeten. Mind ez a
zaj mintha egy távoli és idegen világ zaja lett volna, amit nem is
hallottam, ha nem akartam, mert ott ahol ültem, csend volt, a csend a
bokrokból jön igy alkonyatkor, meg az égből, meg az ember lelkéből.
Egyszer csak

– Kop-kop-kop…

és a kis közkert sarkán két bokor közül bejön az utra két mankón egy
féllábu baka. Elkopog a kavicsos földön és leül a szomszéd padra és a
két mankóját letámasztja maga mellé. Egy félperc mulva megint
kop-kop-kop, hosszu mankók nyulnak be a bokrok közt, két amputált baka
sétál elő rajtuk, kopognak egymás mellett, le se ülnek, kopognak,
hallgatnak, sétálnak.

– Kop-kop-kop-kop – rögtön a kert másik sarkából fordulnak be a féllábu
katonák, öten egyszerre. Összetalálkoznak a szembekopogó kettővel,
megállanak, aztán mind együtt kopognak tovább. Hirtelen a kert harmadik
oldaláról tünik elő két mankón járó katona, utána másik kettő, utána
három, utána megint kettő, ujra kettő… a kert minden oldaláról egyszerre
kezdenek előtünni, kopogni, egyesével, kettesével, négyesével, mind
előre-előre hajbókolnak a hónuk alól lenyuló két hosszu mankó között és
csatlakoznak és elválnak és megállanak és egy páran leülnek és a többiek
csak kopognak egymás mellett és szembe egymással a padok előtt, a
virágágyak körül. Csodálatos szürkekék csapat, csupa katona, tiszta
öltözetben, megberetvált fiatal orcával és pipa van soknak a szájában és
mindnek az egyik nadrágszára fel van gyürve, kötve, varrva. Egyiknek
bokáig, a másiknak térdig, némelyiknek a térden is felül. Oh ezek az
össze-vissza megkurtitott nadrágszárak, amelyek mind egyforma hosszuak
voltak a másik nadrágszárral.

Itt, a szomszédban egy nagy házban hadikórház van, onnan jöttek le
vacsora előtt sétára. Tanulnak járni. A gyermekek, akik délelőtt szoktak
itt szaladgálni és a dada oltalma alatt tipegni, most otthon vannak és
most fektetik le őket. A mankón járó katonák meg-megállapodnak, állanak,
nézik a virágágyat, tovább koppannak, koppannak körbe és hallgatnak és
az egész kertben senki más emberfia nincs, csak ők, valami megrenditő és
valószinütlen kis köztársaság a bokrok közt elvonulva, az alkonyat
tiszta és ünnepies világitásában. Az égen varázslatos szép felhők.

Már kivül vagyok a kerten és csak messziről nézem őket. Oh, most
mindjárt elhajitják a mankót, a nadrágok vissza fognak ereszkedni, láb
terem alattuk, s ők elkezdenek kergetőzni és nevetni fognak. Kiderül,
hogy csak tréfa volt, hogy mankón járnak, összebeszéltek, játszottak…
hiszen katonák, gyerekek. Csakugyan nevetést hallok, nevetnek. Ők
nevettek. Az egyik padon összedugták a fejüket. Bolondoznak maguk közt.
Egy baka a botjával rákoppintott a másik fejére.

Elmentem és ugy éreztem, hogy én az én kedvemet otthagytam nekik és ők
az ő bánatukat mind nekem adták.


IRIGYELNÉK EGY POLGÁRT,

ha tudnék irigyelni halandót, oh, e polgárt mennyire irigyelném. Látom,
mikor bevonulását tartja este a dunaparti étterembe, maga előtt
bocsájtván csinos és kellemes nejét, aki merev fejtartással zizzen tova
az asztalok közötti mesgyén, rózsaszinben fénylő orcáival, ondulált és
oldalt lapitott arany hajzatával s valami engesztelhetetlen közönynyel
egyenesen néző szemeiben s termetén feszülő és röppenő halvány
selymeiben, mint egy felöltöztetett drága bábu. A polgár egy lépésnyire
utána nyomul, jobbra és balra kapkod tekintetével, s ahány tükör az
étterem falain, mindbe belepillant s mig kiséri nejét, mint egy uzsorás
az ő lábon járó kincsét, mint egy keleti rabszolgakereskedő az ő
kivánatos portékáját, tekintete és járása és egész attitude-je azt
látszik nyilatkozni: „Ez az enyém, látod? Nem a tied, az enyém. Én ezzel
rendelkezem. Kizárólag. Mit szólsz hozzá és hozzám? Nézd. Kéne? Az
enyém. Ő Énné.“ Ugy megy utána és ugy néz rá, a hitvesre, mintha az ő
találmánya lenne, mintha az ő sikere, az ő pénze, az ő tehetsége, az ő
gyártmánya menne előtte.

Leülteti nejét és önmagát az előre lefoglalt asztalhoz, körülhordja
szemeit, mint valami ünnepélyen, abban a helyiségben, ahová táplálkozni
jött, az étlapot kegyesen átveszi s annyi méltósággal s fontossággal s
nyugalommal, gonddal és oly teljes és nagy homlokkal hajol föléje, mint
egy uralkodó az elébe terjesztett államügy fölé. Azután elkezdenek enni
és esznek.

Irigyelném e polgárt, ha le nem szoktam volna az irigylésről. Az ő feje
aránylag nagy, hizott, sima, ránctalan. Bajuszából alul és felül való
borotválással bajuszkát varázsolt a borbély. Orcáit kétszer borotválják,
egyszer lefelé, azután visszafelé. Ugy hivják ezt: kiborotválni. Homloka
sima és feje kopasz és ugy ragyog, mint a rózsaszin márvány. A fülei
fölött és mögött és ruganyos tarkóján haja nem látszik, géppel van
megsemmisitve, letagadva. Mintha nem is volna haj a világon, mintha a
kopaszság lenne a diadal és az ifjuság. Ki ő, mi ő? Gyáros,
nagykereskedő, vállalkozó, megvagyonosodott fiskális, birtokos,
háztulajdonos, magánzó, ilyesmi. Nyár van, tölti a nyarat.

Ami belőle élvezhető, élvezi. Háború van, tudja. A német tábornokokért
rajong, a német szervező tehetségnek hódol, az olaszokat szidja. Most
örvend napról-napra az orosz várak omlásának, mikor ujságot olvas. Mit
gondol magában a háboru felől? Olykor megfordul a fejében, hogy a
háboruban megölik az embereket. Átfutja az elesettek névsorát. Látja a
sebesülteket iparkodni az utcai forgalom közt. A vöröskeresztes zászló
sokszor meglebben nagy házak tetején, látja. Lát sok-sok gyászba
öltözött asszonyt. Mit gondol? Gondolja: háboru van. Gondolja: mindig
volt háboru és mindig lesz háboru. Gondolja: a fajok harca. Gondolja:
ennek már igy kell lenni. Gondolja: sokáig tart. Gondolja: egyszer majd
csak vége lesz. Gondolja: nagy időket élünk. Mindent gondol és mond a
dologról, amit hallott valaha s amit szokás mondani, s ugy mond mindent,
mintha ő mondaná legelőször. Tud a harctérről adomákat, kapott egypár
érdekes levelet. Borzalmas eseteket meséltek neki sebesült
tiszt-ismerősei.

Ő él. Az ő élete lerombolhatatlan vár, megdönthetetlen törvény,
megingathatatlan szikla a viharos tengerben. A világtörténelem iskolai
tantárgy, jó hogy ő már tul van rajta. Az Auguszta-hajón egy estét
kellemesen lehet tölteni. Az orfeum meg fog nyilni. Az idén sem igen
lesz Flers-Caillavet bohózat. Kár. A szenvedés, a sebek, a kétségbeesés,
a nyomor és nyomorékság és a halál, a halál, a halál a világon mind
tények, amelyekről ő nem tehet. Ő jól érzi magát, lapos aranyórája egy
percet nem késik és nem siet, az ő homlokán a nyugalom vizirásával
mintha ez lenne: minden rendben van, ahogy egy kis kocsma ajtaja fölött
Páris környékén a cégértáblán ez a felirás van: Tout va bien.

Mi a háború? Mi az élet? Mi az ember? Ő nem csodálkozik, ő nem esik
kétségbe, étvágyát, álmát, kedélyét nem zavarja és nem rongálja semmi,
ami nem őrá tartozik. Móddal és mértékkel, kellő hővel, kellemes
hüvösséggel őrzi, ápolja, biztositja életének egyenlő hosszu napjait,
amelyek az örökkévalóság illuziójával jönnek egymás után. Isten éltesse
sokáig, rózsába járjon bokáig.


HÜVÖS ESTE

Megborzong az utcai fa lombja, melynek leveleit oly különös világosra
festi a lámpafény és összerezzennek a fehér ruhák a járdán a fák alatt
és mintha a nyár titkos sóhaja lebbent volna el arcomon, egy hosszu hűs
lehellet. Mintha hangja és értelme lenne e sóhajnak, amely a nyári estén
jött valahonnét sötétben merengő erdőből, mintha egy szót mondott volna:
ősz… és eszembe jutott, hogy ma vagy tegnap már egynéhány fáradt levelet
láttam lehullani a fáról és hogy majd most leszállanak, szálldogálnak
mind a falevelek sárgán, halványan és aranyosan, a mulandóság bánatos és
bájoló pillangói, az idén megint, mint tavaly, meg azelőtt, meg mindig.

Mindig éreztem a leszálló faleveleket, mintha nem is a földre hullottak
volna, mintha mind a szivemre estek volna, bőrtől nem védett érzékeny,
fájó husára és éreztem éles szélüket és éreztem hidegüket és sulyukat és
aztán jól esett terhük, mikor elfeküdtek szivemen. Most irtó nehéz
ágyukat vontatnak át ugyanazon a sziven, nehéz fölszerelésü gyalogság
menetel át rajta, sürü oszlopokban egymásután és trainszekerek végtelen
sorai vonulnak át rajta és lovastömegek gázolnak végig rajta és páncélos
automobilok rohannak keresztül rajta és hatalmas vaggonok dübörögnek el
rajta és vöröskeresztes kocsik vánszorognak végig rajta.

Ősz, ősz… vajjon csak gondolom vagy érzem, hogy mi az, hogy megint
lehullnak a levelek. Oly hüvös volt ma este, az elosonó szél mintha föl
akart volna nyitni egy könyvet, amelyet becsuktam s legázolva s
összesározva és összevérezve hever szivemben. Mintha fellebbentek volna
lapjai, melyeken, ugy emlékszem, csupa kotta van és csodálatos
virágrajzok. Az élet énekei és álmai, emlékszem. Oh fájni fog-e a
fájdalmak alatt a lehulló falevél az idén. A vadrózsa már biztosan el is
hervadt, szeretném megkérdezni a falusi kisasszonyokat, ők jobban
tudják.

Ugy emlékszem, már korai nyáron hervad, s mikor virit is, oly bátortalan
illata van, s oly vékonyak és gyöngék a szirmai, elég megtapogatni őket,
a kezünkben maradnak és a semmitől is leesnek, mindig teli van velük a
bokor alja. Sok kis fekete bogár mászkál a vadrózsában, kinozza és
emészti, igaz? Drága falusi kisasszonyok, vajjon hogy vannak ők és mit
gondolnak. Ó hogy nem levelezhetek és nem érintkezhetem velük, mennyi
mindenkivel, csak ő velük nem. Ők a mosoly szolgálói és a sóhaj
pártfogói. Az ő szivecskéik szivalakuak és rózsaszinüek. Fejüket
lehajtják és kezecskéik összekulcsolódnak, mint ahogy két árva
ölelkezik. Az ő tekintetüket, amely olyan, mint a hajnal, otthagyták a
férfiak és egeket hasogató zenebonával az elmulás diadalkapuja alá
rohannak. Az ő lelküknek ellene vannak a nagyhatalmak érdekei. Oh,
leányok.


VILLAMOSON

Tolakodnak, kapaszkodnak, gázolnak, furakodnak, dörzsölik, reszelik,
nyomják egymást, mintha át akarnának hatolni a testek egymáson. Keztyük,
kezek kapkodnak, karok nyulnak fölfelé, derekak vonaglanak, vállak,
fejek keresik az egyensulyt. A kocsivezető elől csönget, csönget, a
kalauz is nyomja hátul a csengőt s rángatja a felülről csüngő szijjat és
a kocsi indul és lenn még ostromolják az utasok a kocsi lépcsőit s
emelkednek és visszahanyatlanak egymás után, mint a szerencsétlen
olaszok Tirol hágóiról. És hangok, szavak veszekednek az összezsufolt
fejek körül:

– Engedjenek leszállani!

– Ne nyomjanak!

– Kérem engessen!

– Nincs hely!

– Tessék bemenni!

– Kalauz, mért enged föl ennyi embert!

– Szolgálhatok?

– Jaj!

– Szabad kérnem!

– Menjen le a lépcsőről!

– Nem látja, hogy gyerekkel vagyok!

– Szabad!

– Istenem!

– Kérem! kérem!

– Kettő leszállt!

– Istenem!

– Kettő leszállt! Kettő leszállt!

Hallgatni ezeket a hangokat és látni és nézni ilyen közelről a küzdő
végtagokat és az arcokat és a szemeket, mily durva sérelem az ember
illuzióinak… Ellobog egy pillanatban, mint egy zászló, fejemben a
gondolat, hogy ezek itt mind egy nemzet gyermekei, mind, akik itt
dulakodnak és gyülölködnek, önzenek és részvétlenkednek s lihegnek és
szuszognak egy csomóban, helyet és nyugalmat szerezni egyik utcasaroktól
a másikig.

Érezni közéjük szorulva az embereknek ezt a mindennapos sivár
összeütközését a legszebb szavaknak ünnepélyes és tragikus évadján…
Szent isten, ha valaha beléphetek egy tiszta és csendes világba,
amelyről álmomban álmodtam, hogy fogom tudni letagadni majd, hogy a
földön villamosok jártak és mentem rajtuk és láttam és éreztem mindezt
magam körül. Milyen megsemmisitő tudat, hogy ehhez az emberiséghez
tartozom, az ő világuknak és életüknek rabja vagyok, éppen ugy, mint
ennek a tömött perronnak, amelyen nyomkodnak és surolnak mindenfelől és
a szomszédom is csak kemény könyökömet érzi bizonyára és semmit nem sejt
gyöngédségemből.

Itt szorong az egész világ előttem, férfiak, asszonyok, lányok, fiuk,
öregek, gyermekek, rendetlenül vergődve együtt egy irányban, igazán
mintha az egész világ lenne. Miért nem férnek egymástól, miért szorulnak
ugy össze? Mennyi lakatlan sziget van még a tengerekben, mennyi
pusztaság a földrészeken, mennyi megszállatlan völgy és hegyoldal,
mennyi őserdő, mennyi virágos labirint valahol felkutatlanul, mennyi
csodálatos oáz százszinü madarakkal, mennyi érintetlen éden… oh, mintha
szivemet taposnák, pedig csak a lábamon áll valaki.


EGY PIROS FELHŐT

pillantottam meg az égen, nagy-nagy vérpiros felhőt, oly szabályosan
függött a közepén az égnek mint egy sziv. Megállottam és észrevettem,
hogy mindenki ezt a felhőt nézi. Dél volt, az utca teli volt emberekkel,
de mind állottak és az eget nézték. Soha nem tapasztaltam, hogy a
lakosság az égben gyönyörködjék s alig akartam elhinni, hogy csakugyan
egy felhő kedvéért néznek fel ily tömegesen. Lehet, hogy csak álmodtam
az egészet, de oly csodálatos, mint a valóság, amit élünk, azért merem
elmesélni. Hát állottam és bámultam. Talán ballon lesz az odafönn,
gondoltam, hisz ha felhő volna, mégsem érdekelné az embereket. Csakugyan
olyan mozdulatlan volt, mint egy ballon captif s észrevettem, hogy egy
kis nemzetiszín zászló függ lefele róla. Megfigyelnek bennünket,
gondoltam s elnéztem róla, hogy az ég távolabbi tájait élvezzem. Egyszer
csak mintha zugolódás tört volna ki a tömegben.

– Sziv, sziv, sziv! – hallottam mindenfelől s amerre fordultam, mindenki
csak azt ismételte: Sziv! Sziv! S az emberek oszolni kezdtek. Nekem már
feltünt, mihelyt az égre néztem, hogy a lélegzetem igen könnyen jár föl
és le, holott máskor mindig éreztem, hogy a szivemet emeli és sülyeszti
a lélegzetvétel s különösen meglepett, hogy ma semmi nehezet nem érzek a
mellemben, mialatt az égre nézek, pedig azelőtt ilyenkor mindig a
mellembe nyomult az a sötét és édes suly, amit szivfájdalomnak neveznek.

Visszanéztem az égre és láttam, hogy igazuk van az embereknek: csakugyan
egy nagy piros sziv áll az égen. A nemzeti zászlócska a szivből
lengedezett lefelé. Az égről pedig eltünt volt a kékség, rózsaszinből és
feketéből való borulat futotta el az egész égboltot a sziv mögött, talán
a sziv árnyéka volt. És a csillagok mind feljöttek és a hold is ott
fénylett az égen, dacára annak, hogy idelenn dél volt. És megláttam,
hogy a csillagok nem is csillagok, hanem milliom pillantás s mind
csábitóan integet folytonosan. A holdban pedig az ezüst arc az volt,
amelyet mindig szerettem nézni, csak az arc vonásai változtak és
változtak csodálatos gyorsasággal s minden pillanatban más arcot láttam
a holdban, s ráismertem összes barátaimra, akik a háboruban elhagyták az
életet és megismertem sok-sok más embert, akik meghaltak még a háboru
előtt s akikkel érintkeztem mig éltek s láttam még ezer meg ezer
idegent, akiket valaha látásból, fotográfiáról vagy hallomásból
ismertem. Ezek az arcok mind csak alig egy pillanatig tüntek át a holdon
és mind fényesen mosolyogtak azalatt. És ugy hallottam, mintha beszélt
volna a hold és azt mondta volna a mosoly hangján:

– Én oly boldog vagyok.

Én felkérdeztem:

– Te azért mosolyogsz, mert halott vagy?

– Mindig mosolygok – mondta a hold. – A nap szenved, mind a pokol.

– Minden azért van, mert meghalunk? – kérdeztem megint, pedig ugyis
tudtam, hogy azért van minden.

A hold talán nem is hallgatott ide, csak ezt mondta:

– Minden virág… és többet nem is hallottam, hogy szólt volna.

Hanem észrevettem, hogy idelenn esernyők pattannak ki egymás után, s az
emberek mindenütt sietnek és a nők sirnak és az idős férfiak
szitkozódnak. Meleg és sötét cseppek potyogtak az égből, oly nehezek
voltak, mintha köny és vér esett volna és mintha mindez a szivből
hullott volna. A kezemre is esett sok s onnét a földre pottyant s
láttam, hogy nem vér, se nem köny, hanem csupa apró sziv esik, eleven,
forró, szivszinü és szivalaku kis szivek. És a levegőt egészen
elsötétitette a sziveső, mintha az egész világra hullott volna. S
láttam, hogy hegyekről, partokról és hajókról nagykaliberü lövegek
csövei irányulnak felfelé és mind az égen álló szivre kezdenek tüzelni.
Az utcán pedig hirtelen szuronyok sürüsödtek föl és a kis szivek mind a
szuronyok hegyébe hullottak.

Azután elveszett mindez, a nagy piros sziv sincs az égen, nem látom a
nyomát se, hogy most fölnézek, csupa fehéres felhő időzik itt-ott a
tiszta kék mennybolton s a lélegzetem megint éppen ugy jár föl és le
régi terhével, mint mindig.


AZ ORCHIDEA

A vásárló nagyságák elmentek kiki haza, a kofanépek is elpakoltak,
minekutána ez utóbbiak az előbbiekkel és előbbiek az utóbbiakkal
kizajongták és kiveszekedték magukat és megint kölcsönösen meggyülölték
egymást mindörökre. A piacon csönd lett. Jött egy kis szél, ott
szaglászott a piac földjén s összefujkálta a piac szemetjét,
petrezselyemlevelet, gesztenyét, gyürt ujságpapirt, tyuktollat,
tojáshéjat, paszulyszemeket miegymást. Ezek mind azt képzelték, hogy ők
ilyenkor a saját akaratukból jönnek össze, s ahogy igy egy csomóban
találkoztak, rögtön vidám beszélgetés indult meg közöttük.

– Mit szólnak a sikereimhez? – tört ki egy sima barna babszem. – Literem
ma hetven fillérről nyolcvanra emelkedett.

– Literünk, én is itt vagyok – szólt bele egy másik babszem, amely ugy
hasonlitott az elsőhöz, igazán, mint egyik babszem a másikhoz.

– Én nem is tudom, tényleg, hogy lehettem azelőtt olyan olcsó –
kényeskedett megint az első babszem. Aztán hizelegve fordult egy piciny
sáros és összeaszott citromhoz:

– Ah, de rég láttam. Hogy van drágám?

– Jól kedvesem. Jól esik az embernek, ha körülrajongják, – sápitott a
citrom.

Egy tépődött bőrü piros krumpli gurult arra.

– Kisztihand! – köszönt a tojáshéj felé. – No, hogy adták ma nagysádat?

– Huszonhat, vagy huszonnyolc, vagy harminc fillér, nem tudom már, oly
szórakozott vagyok.

– Emlékszik nagysád, mikor még örült a garasnak?

– Kérem, kiméljen, – rezzent össze a tojáshéj – nem akarom, hogy a
multamról szóljon.

– Ne rázd a rongyot, hallod-e, – intette le a krumpli – nézd meg az én
kilóm mennyiért kelt máma! És holnap meg holnapután! Várjatok csak, majd
megmutatom én, ki vagyok, mi vagyok! Hogy vagy, kedves galambom? –
fordult tovább kedélyesen egy hagymához.

– Élem boldog világom – mosolygott rá a hagyma. – Nyolcvan fillér, egy
korona, egy korona husz… oh milyen kék az ég, csupa illat a lég, csupa
illattararalla, lalalla…

Egy orchidea-szirom remegett feléjük, megpihent halkan mellettük, észre
se vették. Csak egy kis gyapjucsomó akadt belé, aki arra ugrált s
nekiment s odadörgölőzött az orchidea-sziromhoz.

– Aunnye de tekeri az orromat a szagod, – mordult rá – mit keresel itt?

– Nem tudom – lehellte az orchidea.

– Miféle szerzet vagy? – ripakodott rá megint a gyapju.

– Orchidea – suttogott a fáradt fehér szirom s elpirult.

– Orchidea, c! – mérte végig a hagyma s gőgösen elpirult.

– Én ezt a nyavalyát ki sem tudom mondani – szólt a gyapju. – Olyan áram
van nekem máma, hogy még az aranynyal se cserélek. Bijon! Husz pengő,
harminc pengő egy birkáról való! Csuhaj la! Innye de nem állom a szagod
rózsám!

– Bocsánat – vergődött az orchidea-szirom s alig birta magát
kiszabaditani a szőrcsomóból.

– Itt Pesten koronában beszélünk, – kiáltott a gyapjunak a krumpli, –
hallja kend, ne pengőben beszéljen.

– Én faluról jövök barátom, faluhelyen csak a pengő járja. Husz pengő,
harminc pengő, meg majd negyven! Ica te Sári te!

– Ne tolakodjon, nézze csak, – szólt rá az orchideára a paszuly – idejön
és mindjárt a petrezselyem mellé dörzsölőzik.

– Ki ez itt, – nézte le a petrezselyem a keskeny szirmot – ahá az a
virág, amit itt árulnak mindig az utolsó bódéban. Ismerem. Itt mindenki
tudja, hogy magát ma reggel is tiz fillérjével kinálták. Remélem, most
már nem hordja oly magosan a fejét!

A tojás meg a paszuly jóizüen nevettek.

– Ki törődik ma magával? – szólt oda egy cipősarok.

– Valamikor nagyon adta a bankot – mondta a krumpli.

– Én… oh soha… csodálkozott az orchidea-szirom s csak nézett körül s
nagyon szenvedett.

– Kicsoda-micsoda maga máma, mit gondol? – támadt rá egy eltaposott
darab sülttök.

– Én mindig csak virág vagyok – mondta nyugodtan az orchidea-szirom.

Jött egy szellő. – Oh – örült a szirom, felszállt a könnyü szellőre s
otthagyta a társaságot.


SZIVBŐL

  Ki kérdez meg engem,
  Szívem a mellemben
  Hogy dobog, mit dobog?
  Hogy én mit gondolok,
  Hogy én mit takarok,
  Hogy én mit akarok,
  Kinek kell,
  Istenem, kinek kell.

  A vonó keresztbe,
  Húrok megeresztve,
  Csengőnek nincs nyelve,
  Harangok leverve,
  Szómnak szórt virága,
  Két szemem világa
  Kinek kell,
  Istenem, kinek kell.

  Tengeren ámulnék,
  Csillagot számolnék,
  Szép felhőt mutatnék
  És angyalt kutatnék,
  Tanítnék játszani,
  Gyermeknek látszani…
  Kinek kell,
  Istenem, kinek kell.

  Reggel csöndet kérvén,
  Álmomat mesélném,
  Mondanám szerelem,
  Szerelem, szerelem.
  Népet dalra fűzvén,
  Csókolózni űzném…
  Kinek kell,

  Istenem, kinek kell.
  Az örömnek, vágynak,
  Boldogtalanságnak
  Haját símogatnám,
  Mosolyt hívogatnám,
  A sóhajt kisérném,
  A halált dicsérném…
  Kinek kell,
  Istenem, kinek kell.


HÁLÁT ADOK NEKED

te aranyfényből és felhőből való, te megközelithetetlen, te
elgondolhatatlan, te lerajzolhatatlan, te végtelen, te lehetetlen és
eltagadhatatlan, te mindennél több semmi, te rettenet és menedék, te
széltől rugdosott csónak égignyuló vitorlája, te csodálatos szó, amely a
legboldogtalanabb és legboldogabb pillanatban az ajkakon terem, te
mélységes mélységből, gyermekkorból lélekző sóhaj kisérő rebegése, te
templomok gazdája, te felhők festője és virágok tervezője, te csillagok
és illatok feltalálója, te erdők, hegyek és sivatagok diszmestere, te
tengerek és földrészek vállalkozója, te nyárnak és télnek gazdálkodója,
te minden tökéletlenségnek, kórságoknak, bénaságnak, vak szemeknek,
földrengésnek és árviznek, fagynak és vulkánnak és minden bánatnak és
jajveszékelésnek és sóhajnak minisztere, te egeknek fentartója és
életnek üzője, te engesztelhetetlen pártfogó és jóságos ellenség, te
csodálatos, kiről azt képzelem néha, hogy te vagy a Halál, hálát adok
Neked, hálát adok Neked.

Hálát adok ezekből a szemekből, amelyek zászlókat láttak tegnap és ma a
házakon. Oh, zászlók tarkázták és vidámitották itt a magasságot
felettünk, ahonnét gyászfelleg borul. Ma május volt és örömet láttam és
örömet hallottam. A nők orcái a virágok mosolyához pártoltak és az
ablakok a napfényhez szegődtek. Ime huzza és viszi magával megesett
szivemet az emberek lelkendezése, akik között élnem kell. Hálát adok
Neked a mai könnyü és hangos beszélgetésekért, az összekulcsolt
kezekért, az utcai sietésért, a tört férfiak reményéért, akiknek őszes
fejére katonasipka esett, akik megszeretnének maradni és akik ma derült
arccal vezették vidor kis fiaikat.

Hálát adok Neked ma ebből a szivből, amely az örömet kerüli és a
szenvedést óhajtozza, és amelynek jobban fáj a szépség mint a bánat.
Hálát adok Neked az éljenzésért ami hangzott ma, hálát adok Neked azért,
hogy adtál egyetlenegy vigasztaló pillanatot a feketébe öltözött
asszonyoknak.

Hálát adok Neked ebből a lélekből, amely senki emberfiának kárát, baját
nem várja, hálát adok Neked messzi halandók miatt, akiket nem ismerek,
akiket ellenségnek nevezek s akiket szeretek. Hálát adok Neked egy
kiszámitott darab föld miatt, egy koszoruformáju ország miatt, amely
hazám és világom és életem. Hálát adok Neked gépekért és gépezetekért,
amelyek képzeletemet untatják és lelkemet elcsüggesztik.

Hálát adok Neked ezekből a szemekből ujságlapokon örvendező számokért és
betükért, amelyeknek feketesége és rendje rosszul esik pillantásomnak.
Ezekből a szemekből, amelyek sokszor unják az egész földet, amelyeknek a
föld minden csodája mintha csalódás lenne, amelyek az ég felhőit keresik
és kisérik és amelyek a rövid életben szeretnek sokszor hosszasan
lecsukódni.

Hálát adok Neked ezekről az ajkakról, amelyek mindig elfelejtenek,
mintha soha nem tanultak volna és tudnak tégedet, mintha veled nyiltak
volna a világra és a sötét éjszaka álmatlan óráján magányomban és
őszinteségemben maguktól suttogják nevedet, Istenem, Istenem.


AZ ÜZÉR MEG A KATONA

Az üzér üzérkedett ezen a világon és azután meghalt, mert mindenki
meghal egy napon vagy egy éjszakán. Hipp-hopp, az üzér a másvilágon
találta magát. Ott állott egy édesen zsibongó rózsafa-alléeban, amelynek
végét és kezdetét látni nem lehetett, melyen előre-hátra egy csodálatos
vásár tolongott, nők és férfiak, akik mind olyanok voltak, mint a földi
emberek, csak még sem olyanok, öltözeteik és orcáik messziről jellemzőek
voltak és oly bánatosan és ünnepélyesen el voltak varázsolva, ahogy a
muzeumokban és plasztikonokban szerepelnek az emberi figurák és olyanok
voltak, amilyeneknek álmunkban tünnek nekünk néha az emberek. Valami
derengő homályosság uralkodott az alléeban és a földig rózsákkal benőtt
rózsafák fölött magasan orgonából, violából és ákácvirágból való felhők
függöttek. És muzsika terjengett a széles és nyüzsgő ösvényen, édes és
édes zene, mintha milliom halk s vigyázatos csengettyü lopakodna az
alvajárás nyomában. És kétfelől e rendkivüli uttesten tündöklő
felhőszövetekből való sátrak sorakoztak s a sátrak nyilásában, amelyek a
hajnalhasadáshoz hasonlitottak, szóval ki nem pingálható bájos és
gyöngéd leányalakok forgolódtak, vállaik fölött fehér szárnyak borultak
s kacsóikban holdfényből való tollseprük repestek, amelyekkel
csillanó-villanó holmikat legyezgettek, leirhatatlanokat, amik opálból,
gyöngyházból, föniciai üvegek fényéből és halszinekből való tálcákon és
tálakon terültek. A végtelen tömeg jajveszékelve és ujjongva hullámzott
ezek között a sátrak között.

Az üzér előrevergődött s rogyadozott a tolakodásban. Roppant kinnal
tudott csak egy-egy lépést tenni, mert mind a két keze tele volt
táskákkal s a mellén is és a hátán is kofferek csüngöttek. Ezek a
kofferek mind teli voltak pénzzel, aranyakkal, ezüst pénzdarabokkal és
nickellel és rézpénzzel. Megállani próbált s le-letette a podgyászát a
kezéből, de egy fényes és haragoszöld zsandár ilyenkor rögtön tovább
kergette s a kofferek nem akartak elválni tőle, visszakusztak a
lábaszárán s a kezéhez ragadtak és ő kénytelen volt tovább magával
vonszolni őket.

– Hordár! Hordár! – nyöszörgött és rikácsolt az üzér s erre köröskörül
mindig felkacagtak itt-ott pirossipkás ősz hordárok, akik a rózsafák
közt kötött hintán hintáltak. Egyszer csak egy katona sétált szembe
vele, tiszta, vidám kék ruhában, fegyver nélkül, csak a borju volt a
hátán.

– Jaj, kedves katonabácsi, – mosolygott arany fogaival a pohos vén üzér
a fiatal szép katonára – drága katonabácsi, segits nekem. Segits cipelni
ezeket a nehéz bőröndöket, majd megszakadok alattuk. Mind teli van
pénzzel. Ha egyet elviszel, a másikat ajándékba adom néked.

A katona tagadólag csóválta a fejét.

– Kinek-kinek a maga terhe – mondta szeliden.

– Te mit viszel abban a bornyuban?

– Én amit a háboruban gyüjtöttem. Félelmet és fáradtságot, éhséget,
didergést, szomjuságot, sóhajt és könnyeket.

– Nehéz, mondd?

– Oh, egy csöppet sem. Inkább nagyon is könnyü.

– Te, megveszem a bornyudat. Én ugyis szoktam bőrt venni. Mennyit adjak
érte? Kell ezer forint?

A katona mosolygott.

– Jaj te, én meg ezt a rengeteg pénzt gyüjtöttem a háboruban –
siránkozott az üzér.

– Kikkel harcoltál?

– Vásárlókkal, ügynökökkel, termelőkkel, kupecekkel. Lisztet, szalonnát,
bőrt, gyapjut, cukrot, zabot, tejet, mindent vettem és megdrágitottam és
drágán eladtam és megint vettem és még jobban megdrágitottam.

– Hát miért?

– Miért? – nyögte kidülledt szemmel az üzér és megrázta táskáit. – Ezért
ni. A pénzért. A pénzért.

Aztán megint meggörnyedt és verejtéke hullott a homlokáról. Körülnézett
és bekiáltott egy sátorba:

– Hé, mit árulnak itt? Mik azok a csodálatos micsodák azokon a fényes
tálcákon? Miféle cikkek ezek?

A szárnyas elárusitónő szaporán elősorolta áruit:

– Jóféle izek, illatok, pihenés, álom és csók és jókedv és boldogság.
Tessék választani kérem!

– Egy kis pihenést, csak egy kis pihenést… – nyöszörögte az üzér.

– Mennyi tetszik? Egy vég pihenésnek az ára egy rőf fájdalom.

– Azt nem hoztam…

– Egy deka részvétért egy mázsa tiszta nyugalom kapható.

– Azt se hoztam. Csak pénzt hoztam. Pénzem van.

Az elárusitónő édesen felkacagott: – Pénz!

– Pénz, pénz! – fuldoklott az üzér. – Mennyi kell?

Az elárusitónő megharagudott.

– Hallgass és takarodj! – mondta. – Mit gondolsz erről a boltról?
Pénzért akarsz itt vásárolni? Utálatos csaló!

Az üzér kétségbeesetten verte a homlokát:

– Hát mit érek most vele? Mért gyüjtöttem? Mért kell itt magammal
hurcolni?

Aztán gyámoltalanul kérdezte a katonát:

– Mondd, téged kiszolgálnak?

– Oh hogyne, mindent kaphatok, amit szemem szám megkíván. Száz csókot
adnak egy sóhajért, egy csöpp verejtékért egy éjszakai gyönyörü álmot,
egy könycseppért meg annyi boldogságot, hogy bele se fér az emberbe.

– Jaj, ha én ezt tudom, – ette magát az üzér – jaj, hogy én ezt nem
tudtam. Ezt nem vártam, ez borzasztó, borzasztó!

– Borzasztó? – riadt fel a háta mögött a haragoszöld rendőr hangja. –
Már megint megálltunk az uttesten? Gyerünk, gyerünk, mozgás!

Az üzér gyötrődve füzte a karjára pénzes táskáit és tovább kezdett
vánszorogni és közben hangosan lamentált:

– Hogy mégegyszer kelljen az embernek élni! Hogy ilyen világ is van! Ki
hitte volna! Jaj, jaj, jaj.

A rendőr vidáman lökdöste előrébb:

– Nem hitted kis öreg? Azt hitted, odalenn már végeztél? Azt hitted az a
rend? Azt hitted, az az igazi? Te szemtelen te! Ne félj, majd gondom
lesz itt rád, te csirkefogó! No, csak ne állj meg, tovább, tovább…

– Ajj, jaj, jaj, – nyavalygott az üzér, egy tucat böröndjével
bukdácsolva a fényes és csodálatos uton és ugy csavarta körbe a fejét
kinjában, mint mikor a kávédaráló masinának a gombját csavarják,
csavargatják köröskörül.


MÜVÉSZET

Mit látok, a házmester leánya kinn ül a kapualjban és olvas. Egyik térde
a másik fölött, kezei a könyvet tartják ölében, feje le van hajolva s
orrocskája mozdulatlanul céloz a nyitott könyvbe. A kocsiuton zúg a
forgalom és trombita reccsen, katonacsapat trappol el a kövezeten és a
járdán mulnak össze-vissza a járó-kelők és köztük kardok zörrennek és
mankók és botok koppannak egyenlőtlen és bánatos tempóban… és a leány
feje nem mozdul, tekintete, képzelete, szive, egész csekély és
csodálatos élete ott szórakozik, lelkendezik, szenved és szenveleg a
divatjamult piroskartonfedelü könyvben, amelynek sarkán látni a
ráragasztott fehér cédulácskát, mert a könyv kölcsönkönyvtárból való és
egy nagyon rossz regény, esküszöm.

Alkonyatkor a mozi tündérien kivilágitott pénztárhelyiségében nyomják az
emberek egymást a kasszától. Mi a csudát berregtet a filmmasina
géppuskája a vászonra? Semmi rendkivülit, dr. Gar el Hamát, vagy egy
vontatott dán tragédiát, vagy egy korlátolt detektivtörténetet, vagy egy
andaluziai tájfelvételt, csakugy mint tavaly, mint azelőtt. És az
emberek figyelni tudnak és szórakozottak tudnak lenni és borzongani
tudnak és fantáziájuk leissza magát a mozi kitalált és élettelen
darabjain. Most, mikor a háboru háborog a világon, felrobbant hidakon
szakadoznak széjjel az emberek és torpedók nyilalnak a tengerben és
széjjelhasitják az élettel és gazdagsággal telt hallatlan hajókat és a
levegőben aviatikusok irgalomtalan párbajai búgnak és bombák csapkodnak
tömegek és tornyok közé és a zajnak, tüznek, rombolásnak és halálnak
lázban nem sejthető, talán csak tébolylyal szenvedhető pokoli vizióit
produkálja a valóság.

És este kinyilik egy-két szinház és a publikum épen ugy érdeklődik,
élvez, örvend és elbusul a vigjátéknak, a drámának s az operettenek
helyzetein és fordulatain és szövevényén. És a darabok épen olyanok,
mint voltak a háboru előtt, az ugynevezett békében.

És a harctérnek pazar és megrenditő fotografiáit nézegetik az emberek a
lapokban és a szemüket jobban vonzza a hüséges fölvételek közt egy-egy
müvész harctéri rajza, amelyen egyéb sincs sokszor, mint egy pipázó
katona, egy holt ló, vagy egy pár trainszekér és fák.

És beszéltem egy nővel, aki azt mondta, hogy életében annyit nem
olvasgatott verseket, mint amióta háboru van.

Az emberek nem hagyták el a müvészetet és a müvészet nem hagyta el az
embereket. Titokzatos és örök tendencia van az emberek lelkében, amely
mindig kezesen bolyong a képzelet után és hagyja lebeszélni magát a
valóságról és vinni, csalni, s eltévedni az élettől és mintha az emberek
nem is hinnék igazán azt, ami igaz, és mintha önmagukat és a világot a
föld felett és attól messze és azon tul sejtenék és keresgélnék. Oh,
mily szép és csodálatos dolog ez és milyen jó és milyen örök.

Milyen jól esik a piktornak festeni, most még jobban esik és milyen jó
irni, mikor lehet, istenem, ezt hozzád sóhajtom. Ha lenne beleszólásom
az emberek életmódjába rábeszélném őket, hogy minden áldott alkonyatkor
nézze most mindenki legalább egy pár percig a felhőket, amelyek az égen
megjelennek. Mert olyan mámoritóan és nyomasztóan szépek és mert nincs
semmi bennük. Jó éjt, szép álmokat…


KI TUDHATJA,

mit rajzolnak, vagy mit irnak a lomb nélkül maradt fákon a sürü, vékony,
összevissza nyulkáló és hajladozó ágacskák? Ki tudja, nincs-e valamely
ismeretlen rend e finom fekete ágazás rendetlenségében? Ki tudja, miért
ilyen ez és ki tudhatja, mi az értelme ennek. Régi családi lapokba
szoktak volt ilyen képrejtvényeket rajzolni, ahol az ágak-bogak közt
lappangó vadászt vagy kutyát kellett megkeresni. Ki találja meg azt a
titkot, ami a természetben ül a tar fák csodálatos rajzában?

Ki tudhatja a magas levegőrétegekből hangtalanul leizent hópelyhek
chiffre-jét elolvasni? Ki tudja, vajjon a hópelyhek elillanó alakzatai
mit jelentenek. Talán hetük voltak, talán a boldogság ábécéje. Most
nyilladoznak, hajtanak kifelé egy végtelen távoli füvészkertben a
jégvirágok s egy reggelre egyszerre itt teremnek az ablakokon
kifejlődve, kivirágozva, eszményi hidegségükben, dermedt
tökéletességben. Hol tervezték a jégvirágképződményeket? Honnan való
flóra ez?

Ki tud eligazodni a sár összezavart nyomain, ki tanulhatja ki a hajnali
hidegtől összehuzott sár tetején a pókhálózat tervrajzát? Ki érti a
felfagyott föld görcseinek, gyürődéseinek és ráncainak végtelen
szerkezetét? Ki tudhatja, mennyivel véletlenebb ez, mint minden a
világon?

Ki tudhat elmenni a folyó viz hullámainak göngyölegjein s ki tudhatna
kiokoskodni azokon a hajlatokon és remegéseken, amelyek a viz szinén
játszanak? Ki tudja a mosoly szabályát, mikor ered és gyöngéden
kettéágazik orcáinkon, a legédesebb elragadtatásban, vagy a lemondás egy
hervatag pillanatában, a fájdalomban a vigasz és részvét szavai után s a
szenvedés ájult tulzásában? Ki van otthon az ujjlenyomat labyrinthjében,
amelyet az ugynevezett bünösök ujjairól csinált fölvételek szemünk elé
tárnak?

Ki előtt világos a zöldelő és elfonnyadó falevél erezetének rajza s az
ember kezének erezetét ki magyarázza meg? Ki van tisztában a tenyér
arabs vonalaival, ki járt olyan iskolába, ahol megtanulhatta elolvasni a
homlok redőinek vizirását, s ki tudhatja kibetüzni a megvénült emberek
és asszonyok ráncait ajkaik körül és egész arcukon és nyakuk bőrén? Ki
lát el a sugarak irányában, amelyek a nevető arcon a szemek külső
szögletéből szétszaladnak?

Ki tudja mindannak az igazi értelmét, amit kiáltozunk és beszélünk s
amit mind nem mi találtunk ki, csak egymástól s az előttünk élt
emberektől tanultunk? Ki tudhatja, mit akarnak mondani a szavak? Ki él
olyan nagy csendben, hogy hallgatózhat, mit visszhangoznak az ajkak
lármájára a lélek csarnokai?


A KARÁCSONYESTI CSENGŐ

Csililing, csing, ling… mama, gyermekek, ni de gyönyörü a karácsonyfa.
De csodálatos tündöklő zöld torony. Mennyekbe induló sürü karcsu emelet.
Fénynek és boldog titkoknak szökőkutja. De szépek a zöld tülevelek közt
surranó és vonagló aranyfonalak. De ragyognak az aranycérnán csüngő
aranydiók, az ezüstcérnán csüngő ezüstdiók, de édesen jubilálnak az üde
gyertyácskák, s de örömmel pityergik tiszta fehér könycseppjeiket. Jaj,
mi lehet a felaggatott skatulyákban, hát a fa alatt a tokokban, meg az
átkötött csomagokban. Mennyi szépség, mennyi ujság, milyen kincsek,
milyen gyönyörüség. Istenem de szép.

Csililing, apának is van karácsonyfája. Épen ilyen nagy. Aranylángu
meleg gyertyácskák egyenesednek dus ágain és az ágakat lehajlitja a
ráakasztott sok ajándék. Megkapta, amit küldtetek, mindent és a
bajtársak is meglepték ajándékaikkal, mert odakinn ugy szokás a szeretet
ünnepén, hogy valami jóval és széppel meglepik egymást. Ők mindig
részesitik egymást jóságukban és kedvességükben, mert őközöttük mindig
szeretet van, tehát mindennap ünnepük is van. Ők most szent énekeket
énekeltek együtt, azután vacsorához ültek. A karácsonyfa a lámpájuk.
Bort isznak a vacsorához, kocintgatnak, aztán feketekávét isznak és
azután illatos piros teát is és vidáman füstölnek és szépen
beszélgetnek. Apa tirátok gondol. Az ő karácsonyfáját is telifűzik az
aranycérnák. Egy hosszu aranyszál elindul arról a fenyőágról és jön a ti
fenyőfátok felé és a ti fenyőfátokról is elszalad egy aranyszál és
összetalálkozik a másikkal a távolság és az éj közepén és összefogóznak
és összekötődnek. Arany telegráfdrót huzódik köztetek és apa közt és
továbbitja ide is, meg oda is a szivdobogás kopogtatásait. És a két
karácsonyfa fehér kis gyertyái nézik egymást messzi-messziről és az
aranyló lángocskák emelkednek, ágaskodnak folyton, ugy jeleznek
egymásnak. Látjátok?

Elolvad a tél és a mezőről meleg szél szalad be az utcára, az ablakok
csillognak, a föld puha és fekete lesz és a kövezet szélén zöld hajak
bujnak elő a földből. Teli lesznek az ágak is a fákon zöld pettyekkel.
És apa hazajön és itthon marad. A szekrényből kiakasztja az azelőtti
ruháját és fölveszi és a kalapot teszi megint a fejébe és a kezébe fogja
a régi sétapálcát, ugy fog járni. És kezén fogja kis fiát és kis leányát
és megy velük sétára a városon kivül, mert olyan szép idő van. És a
sétapálcával mutatni fogja a gólyát és megmondja a mezei virágok neveit,
amelyek az uj gyep közé felkukucskálnak a földből.

És megmondja, hogy hijják azt a községet, amelyiknek a tornya idáig
piroslik és elmeséli, milyen szép városok vannak messzebb és még
messzebb. Apa elvisz majd titeket a városi kertbe is, ahol hattyuk és
ragyogó sötétzöld kacsák uszkálnak a kis tóban és apa morzsát szór nekik
és ugy gyönyörködtök bennük. Apa mindig játszani fog veletek és olyan jó
lesz mindig hozzátok, amilyen még nem is volt, s oly szelid lesz, mint
mama. Apának szakálla lesz, mikor hazajön, de atttól nem lesz az apa
kinézése szigoru, hanem olyannak fogjátok látni apa orcáját a
szakállban, mint egy fehér szivet. Apa olyan boldog lesz és ti is olyan
boldogok lesztek.

Apa szenvedései világitanak majd a két válla felett, mint a két nagy égő
gyertya, amelyek a mennyországi báránynak a hátából nőnek ki, ahogy
látszik a szines templomablakon az átlátszó képen. Sokszor, ha apára
néztek, a Jézuskára fogtok gondolni, aki karácsony éjszakán született
egyszer és olyan üde szép gyermek volt, mint te vagy, apa kis fia és
azután felnőtt és szakállas orcája lett és annyit szenvedett idelenn
földünkön, mig a mennybe nem szállott.


NAP NAP UTÁN…

A reggeli fényes nap felkölti az élőket és a hold este jő és mindent
megint elaltat. Minden éj megvárja a reggelt és minden nappal leszolgál
hüségesen estélig. Az örökkévaló idő adogatja a napokat egymás után
egyenkint, az óceánt cseppenkint, szemenkint a Szahara homokját. Az
emberek előjáratják a napokat, olvassák, számozzák és neveiken
szólongatják őket és azt mondják: itt van Kisasszony-napja és örvendezve
köszöntik és elbocsájtják és várják utána a csütörtököt és a szombatra a
vasárnapot és azután megint a többi napot, amelyekre neveket tettek,
mint ahogy a lovakra is neveket kiáltanak és számokat sütöttek rájuk,
számokat ragasztottak házaikra és neveket szurtak föl a felhők alatt
epekedő tiszta hegycsucsokra. És neveket akasztottak a csillagokra,
elnevezték a csillagokat is nevekkel, ahogy önmagukat elnevezték és mind
hurcolják külön-külön nevüket magukkal jártukban-keltükben a földön.

Milyen egyformák ezek a napok is és ezeknek a napoknak éjszakái is. A
két elhagyatott testvér-csillag, amely agyvelőm elzárt felhőzetéből a
világba kileskelődik, nézvén nézi mindennek következését és rendességét.
Csak valami felelne nekem, istenem. Csak a fák megmozdulnának egyszer és
tennének egy lépést. Csak az itthagyott sápadt, fityegő levelek
megkapaszkodnának az ágakon és hirtelen visszazöldülnének. Csak a
csillagok ne ragyognának minden este örökös rendetlen rendjükben, csak
behunynák magukat, vagy valahogy máskép viselkednének egyszer. Csak a
házak csinálnak egy reggelre hátra arcot az utcán, csak egy járda
siklana ki, csak egy elmult nagy ember szobra nyitná ki ajkait és szólna
rá a járókelőkre, csak a gyufám ne gyulladna meg, mikor a skatulya
oldalán végigrántom, csak valami apróság lázadását látnám, csak akármi
kiigazodást látnék.

Csak az uj nyomorékok miatt legalább a régi nyomorékok egy napon mankó
nélkül és faláb nélkül jönnének elő a külső városrészekből és tárt
karokkal ujságolnák, hogy ők meggyógyultak. Csak az emberek máskép
köszönnének és máskép beszélgetnének és máskép néznének egymásra
szemeikkel. Csak egy bő, habzó és fehéren füstölgő meleg forrás csapna
fel egy délben a kocsiut kövezetéből. Csak divatba jönne az emberek közt
könyekkel sétálni az utcán. Csak más tekinteteket vetnének megszokott
egyforma szemeik egyszer az égre és mindenre az ég alatt, másfélét,
mást. Csak egy valaki, amint megy magában hangtalan, megállana a járdán
és azt mondaná hangosan:

– Óh!


LENGYELORSZÁG

  Fekete kémény
  Mered magába
  Minden határba,
  Lengyelországba.

  Tűzhelyen pernye,
  Hamu az ágya,
  Csendbe megy a füst
  Lengyelországba.

  Hid térdre rogyott,
  Széthullt a párna,
  Eltört a kerék
  Lengyelországba.

  A harang elment
  Mind éjszakára,
  Jaj a jóreggelt
  Lengyelországba.

  A lomb hibázik,
  Csüng a fa ága,
  Nyár el nem őszűl
  Lengyelországba.

  A föld orcája,
  Rózsás orcája
  Csupa barázda
  Lengyelországba.

  Hol volt, hol nem volt
  Fecskének párja,
  Gólyának fia
  Lengyelországba.

  Csak csóka csípi,
  Csak varju vágja
  A kopasz mezőt
  Lengyelországba.

  Mint halott lánynak
  Mosolyog szája,
  Mosolyog a hold
  Lengyelországba.

  Kis kacsa fürdik
  Fekete tóba,
  Anyjához készül
  Lengyelországba…


IMÁDKOZÓ ZSIDÓ A VONATON

Huzódik a vonat a Rákosmező szélén a töltésen. Futnak a kocsik a mozdony
után a hátrafelé gurigázó füst alatt, fekete és szürke és vörös vaggonok
egymásután, régi friss krétairás az oldalukon és bennük és fölöttük
katonák, szénafelhők, ló, mozgókonyha és szürke meg zöld szekerek,
ponyvák, minden. Milyen fürgén mulik az ember szeme előtt a hosszu
vonat, mily gyors és szabályos zakatolással kergetőznek a nehéz kerekek…
hol van a világ tüzvésze és zürzavara? Ni, hogy fut a vonat a
végtelenségig egyenes sineken. Sok-sok vonat szalad itt mindig előre is,
visszafelé is, mind olyan biztosan és serényen, én nem tudom, mintha
soha ilyen ambicióval és jókedvvel nem szaladgáltak volna a vonatok a
földön.

A teherkocsik után személykocsik jönnek, első osztály, második,
harmadik. Az ablakokban katonák, kevés civil, egy-egy női fej. Az utolsó
kocsiban, a lehuzott ablak mögött, a szapora fejek közt egy álló alak,
egy fehér-fekete utas, kifelé néz és a fejét ingatja a mellére. Zsidó
ember, aki imádkozik a vonaton. Imádságos köpenyegét a fejébe huzta, a
homloka közepén a fekete bőrből való kocka látszik és olyan, mintha egy
sötét és kemény gondolat ült volna ki a homlokára. Utána nézek, mig
látom, ennek az utasnak, aki hajbókol gyöngéden előre, körülbelül a
vonat zakatolásának taktusára és folyton beleveri a fejét a szivembe.
Oh, akármi csekélységnek, amit látok, különös jelentőségét érzem ezekben
az időkben. Láttam gyermekkoromban is vidéken a vonaton reggel imádkozó
zsidókat és láttam Lengyelország vasutjain, mikor utaztam és most ennek
az egynek annyit tudok engedni érzéseimből…

Áll az ablakban, nem tudja, hogy nézi valaki a mezőről, s nem törődik
vele, hogy a kocsiban benn bámészkodnak rá az emberek. Idegen az
idegenek között, magában, néz kifelé az elmuló tájra, értelmes,
csalódott feketefényü szemeivel tán a mezőt se nézi, s nem veszi észre a
lépkedő katonákat és a vágtató lovakat, teli van istennel és egy távoli
babonás világgal, a honnét jön és ahová megy a harmadik osztály
Ahasvérja. Egy elkésett teremtés, aki soha meg nem érkezik. Az imádkozó
lepelbe, a feketecsikos fehérbe fogják betakarni halottaiban. Ez a
szentelt lepel az ő estélyi öltözete, az ő jelmeze az ünnepélyen, az ő
diszmagyarja. Áll az ablakban, utazik, tünik, muik az idegen világon
átal, hajbókolván az irgalmatlan és irgalmas isten felé s szenvedélyesen
burkolózik imádkozó köpenyébe, életének és halálának sátorlapjába.


A HALÁL

Sötét, kerek domb tetejében áll magánosan. Erőtelen kék szinü domb
mögött az ég, csak annyi világosság van, hogy a domb fekete emelkedése
látszik és a dombon az ő alakja. Magos, csontos, fekete és egy kicsit
hajlott, mint egy kemény aggastyáné, aki már össze akar roppanni. Hosszu
bő köpenyeg van rajta, a szél lebbenti a köpenyeget. A hold az éjszaka
fölött bujdokol, szürke felhők háta mögött, gyönge sarló, csak mintha
árnyéka lenne az igazi fényes holdnak. A csillagok mind elszöktek. A
dombon szél jár, sziszeg, hosszukat füttyent, sóhajtoz, szüköl és a domb
peremén össze-vissza hajladoznak a magas töviságak, kórók és hosszu
vadfüvek és remegnek a szélben, mintha félnének és előre-hátra nyulnak,
feszülnek, mintha ki akrnák tépni magukat a földből és el szeretnének
menekülni.

Ő járni kezd ritka lépésekkel a domb tetejében és meg-megáll. Felteszi a
köpenyeg csuklyáját a fejébe. A háta mögött háromszögü tábori sátor
látszik, alig látszik, mintha ködből való lenne csupán. Lennről
mindenfelől mormolás, zugás, pukkanás hallik mindig.

Ő megállapodik járásában és áll egy helyben és hallgatózik. Azután
hátranéz és suhog valamit és arra fölkelnek, előjönnek a sátor tájékáról
ketten-hárman és megállanak előtte és csákójukhoz emelik jobbkezüket. Ő
kérdezi:

– Hány óra?

Azok előveszik arany órájukat és mutatják. Sápadtan csillan meg az arany
szine. Visszateszik zsebórájukat. Csöndesek, mint az árnyékok. Az
egyiknek az alakja Napoleonéhoz hasonló, a másiké Wellingtonéhoz.
Többen-többen lesznek a magos fekete köpenyeges alak körül, egyik a
másik után teremnek ott és körülállják, mint fővezért a vezérkar.
Ezeknek egynek sisak van a fejében, másiknak kucsma, harmadiknak korona.
Ez talán Julius Caesar, amaz mintha Xerxes lenne, emez Attila, az meg
ott Batu Khán.

Az Ő egyszerü fekete alakja a középen leül a földre és köpenyéből
előhuzza a térképet és maga elé teriti és fölébe hajol. Nagy-nagy
térkép, az egész világ rajta van azon. Az égen kiszakad a hold a
fellegekből és világit a térkép fölött. Ő nézi.

Azután fölemelkedik és nyujtózik és ásit és összehajtogatja és elteszi a
térképet. Fölnéz az égre, körülnéz lefelé a dombról. Megszólal:

– Ó, de unom már, de unom már.

Int a karjával, mind oszolnak. Ő lenéz a csizmája orrára gondolkodva.
Azután utánuk fordul:

– Takaritsa meg valaki a csizmámat.

Napoleon visszafordul, lehajol, tövist, füveket tép egy csomót,
letérdepel Ő elébe, surolja a csizma fejét, torkát, szárát. Ő áll és
lassan mondogatja:

– Mennyi vér, mennyi vér, mennyi.

Sóhajt és mintha összerázkódna. A dombon a száraz növények mind a földig
kushadnak és rázzák és kapkodják magukat, mint a kétségbeesés. Napoleon
föláll és meghajol. Ő szól hozzá:

– Menj. Pihenni akarok.

Napoleon tiszteleg és megfordul és elkullog és eltünik a többiek után. Ő
leül a földre és egy pár szót beszél, mintha panaszkodna valakinek:

– Ha én magam is meghalhatnék.

Lecsüggeszti a csuklyát a mellére és mozdulat nélkül marad igy egy kis
ideig. Azalatt odalenn eláll a mormolás, halk süvités, bugás minden
hang, ami hallatszott elébb. A füvek, kórók is megnyugosznak.

Egyszer csak megrándulnak vállai, fölrezzen, fölemelkedik a csuklya a
nyakán. A domb alatt erre is, arra is hirtelen elkezdődik tompán és
mélyen:

– Bumm. Bömm. Bmm. Mm…


AZ ÉLET

kél és elzajlik mindennap a határokon belül. Ez az örökös szennyes
árviz, amely visszatarthatatlanul vonul a mulandóságba. Ez a
rendezhetetlen rendetlenség, ez a kinlódó és könnyelmü végtelen vásár,
ez az óriási vitája a tanácstalanságoknak, ez a lebilincselő és rémitő
kerengése szépségnek és fájdalomnak, szerencsének és nyomoruságnak. Ez
az össze-vissza, pecsétekkel teli impurum, amit soha le nem tisztáznak.
Az emberek élete. A mindennapi élet. Ujságok jelennek meg most is és az
ujságok lapjaikon, mint a tükörlapokon, felkapják és mutogatják
válogatás nélkül, ami van köröskörül.

Oh, azokra gondolok mindig, akik odakinn a határokon és a határokon tul
vándorolgatnak, kiszolgálják a fegyvereket és tesznek-vesznek a
nyomasztó ágyudongás alatt. A tábori posta mindennap elhurcolja közéjük
az ujságokat és ők a háboruban mindig olvasnak ujságot. Féltékenyen és
aggva jár a szemem, ha ujságot olvasok, a cikkek és a hirek fölött,
tudom, hogy ezeket a dolgokat ők is megtudják… Nincsen zsir, nincsen
cukor, mindenütt marakodnak a hiányok és a drágaság miatt és üzérségünk
mindennap uj ütegeket állit fel, amelyek pusztitó tüz alá veszik a
szegénység fedetlen állásait.

Szabad nekik ilyeneket tudni? És szabad megtudni nekik, hogy itt-ott a
falusi asszonyok nem kapták meg a hadisegélyt, szabad tudniok a
budapesti mozgószinházak vidám és változatos müsoráról, szabad tudniok
rendőri brutalitásokról, szabad nekik tudni arról, hogy ittthon
szélhámosságok, lopások, betörések és följelentések történnek és
szabadna nekik olvasni, hogy asszonyok és férfiak, a nemzet tagjai,
öngyilkosságot követtek el? Szabadna tudni nekik, hogy öngyilkos lett
valaki? Szabadna eszükbe jutni, hogy mennyi szerencsétlenség van az
emberek körül és mennyi boldogtalanság van belül az emberekben idehaza?

Nekik, akiknek annyiszor kell tüzet rakniok, hogy süssenek, főzzenek,
szárogassanak mellette és őszülvén megint az idő, melengessék kezüket,
lábukat és merengjenek a játszó lángokon, nekik benn a szivük alatt is
tüzet kell gyujtaniok mindig, a szivük alá, égő és fényes, sokféle szinü
selyempántlikákhoz hasonló lángokat, hogy melengessék a szivüket és
tarka ünnepet csináljanak a szivüknek. Nekik azt kell hinni, hogy az
ország egy aggodalmas és lelkes arc, amely feléjük van forditva s azt
kell hinniök, hogy itt minden ember a másiknak a kezét fogja hüséggel és
bátoritóan és azt kell hinniök, hogy a dobos pandurok a községben
házról-házra dobolnak, hogy van-e valakinek valami baja és hogy idegenek
ülnek le az árvák bölcsői mellé és rengetik és azt kell hinniök, hogy az
Uristen minden szenvedésért, amelyet ők szenvednek és minden halálért,
amelyet ők halnak, idehaza áldást és életet osztogat cserébe.

Ha rajtam állana, csupa szép história, csupa nóta, csupa mese, csupa
ábra lenne az ujságban, amelyik az ő kezükbe kerül. Mindent beletennék
az ujságba, ami helyes, hibátlan, tökéletes, jó és szép és csak
véletlenül nem igaz. Ugy olvasnák, mint az olvasni tanuló gyermekek a
képes könyvet és épen ugy elhinnének mindent és utána a tüzbe nézve
eltünődnének és orcájukat öklükre téve, engedelmesen, édesdeden
elszunnyadnának.


ET VOUS?…

Sohase gondoltam rá, de sohasem is felejtettem el, mert most hirtelen
eszembe jutott, véletlenül, az isten tudja miért. Oh csekélység, néhány
zajtalan uri pillanat, éppen csak hogy emléknek tudott lopózni annak
fejébe, aki ezeket a sorokat itt maga előtt némán göngyöliti lefele.
Párisban volt egy meleg tavaszi napon, délben, az Avenue de Bois de
Boulogne kizöldült és megillatosodott sétáló utján. Ott multak előre és
hátra nők és férfiak és nők, a sors kiméltjei, a divatlapok járó ábrái,
Páris nyugodt tulajdonosai, a nagyvilág szenvtelen tagjai, a kisvilág
irigyeltjei. Még ifjuságban szenvedtem akkor, néztem őket s ugy
képzeltem, hogy ezeknek semmi bajuk sincsen. Két párisi ur lépkedett
mellettem, két könnyü ur, jaquette-ben, a cilinderük a fejükön hátraült,
akkor az volt a divat az urak között, hogy mutatták a homlokukat. És
szembejött egy nő, halkan mint egy tündér s lassan mint egy matróna,
szép volt mint a gondolat, s nyulánk mint egy hang, amelyet a szordinás
hegedüről a vonó hosszan felnyujt a levegőbe. Szemei, emlékszem, ugy
tekintettek előre, mintha nem látnák a köröskörül mozgó alakokat, vagy
mintha átlátszóak lennének nekik az emberek s ezek a szemek az embereken
át s a távol bokrokon át a végtelen végtelenségben néznének valamit.

Ahogy elhaladt, a mellettem sétáló két ur közül az egyik félhangon
figyelmeztette a másikat:

– Voilá encore une femme qui s’ennuie! Itt is egy nő, aki unatkozik… A
nő meghallotta, s elmentében odaforditotta a fejét s gyöngén szólt:

– Et vous, Monsieur?

De már ment és elment és tovatünt avval a szép tavaszi nappal
mindörökre. Eszembe jutottak a világból, amely volt s eszembe jutott
minden a világon, ami oly elmesélhetetlen. A sóhajnak és a képzeletnek
szabad közlekedése van s arra is gondoltam egy percig, hogy hát ők
vajjon mit csinálnak, ha élnek, az a két vidám cilinder alatt sétáló
francia. És az a halk ismeretlen nő hogy érezheti magát most, vagy tán
nagy betüvel illik irni, hogy Most, a világokat megcserélő időkben, a
haza izgalmas és tragikus vérzésében s minden emberi nyomoruság dusan és
rikitóan táruló pokla fölött?

Mintha látnám épp oly lassan és ugyanavval a gyógyithatatlan tekintettel
végigmenni ma is a Bois déli korzóján, mert ilyenkor is szokás sétálni
ott, a hüvös és tiszta novemberben. Azt hiszem, hogy megint éppen oly
mélyen unatkozik és unatkozik az a két ur is, ha cilinder van a fejükön
és ha élnek.


HIVÓJEL

  Aki a könnyeknek nem örvend,
  Adja nekem, adja nekem,
  Én majd felfűzöm sóhajomra,
  Én gyüjtöm, mert én szeretem.

  A gondokat, bánatot, szégyent,
  Amit nem bírtok, emberek,
  Adjátok ide, én viszem majd,
  Én jól járok, ha szenvedek.

  A fájdalmat meg az unalmat,
  Az irigységet, haragot
  Adjátok elő, hadd vegyem meg,
  Én mindenért mosolyt adok.

  Végigmegyek az utcán, halló,
  Nyissátok ki az ablakot,
  Minden jajt nyujtsatok ki hozzám,
  Minden panaszt kiadjatok.

  Én vállalom, nekem nem árt az,
  Én nem ide való vagyok,
  Én nem akarok itt virradni,
  Én messzi földre ballagok.

  Nesztek, vigyétek el, amim van,
  Odadom ifju színemet,
  Odadom a szerelmeseknek
  Szavaimat és szívemet.

  Kedvemet a kedvetleneknek,
  Vágyaim nektek gazdagok,
  Álmaim fogjátok szegények,
  Aludjatok, álmodjatok.


A FÁK TEGNAP ESTE

Ki nézte a fákat tegnap este? Csupa üvegágu, gyémántlombu fa állott az
utcán sorba, csupa gyöngygaly volt a fákon. Biztosan mindenki látta.
Milyen nap is volt tegnap? Azt hiszem, vasárnap. És március hetedike,
igen, hetedike. Ugy-e, milyen csodálatosak voltak tegnap a fák? Havazott
a minap, azután erős nap jött, a hó olvadt, hirtelen fagy jött és a fagy
megfogta az olvadó havat az ágakon.

Én már egész nap néztem a halk Margitszigeten ezeket a mondhatatlan
szürke fényben megjelent fákat, amelyek elvarázsoltságukban dermedten
állottak és tündököltek sápadtan, valami felfoghatatlan tündéri
gyászban, a szépségnek és fájdalomnak valami ismeretlen és elérhetetlen
előkelőségében, mindentől a világon idegenül és végtelen távolban attól
a természettől, amelyet megszoktunk természetesnek találni. Csak
erőlködhetnék hiába a betükkel, de ki nem mondhatnám a tegnapi fákat,
amelyeknek megfagyott rajza eltevődött életem albumába.

És este az utcán mentem és a járda szélén egymás után ültetett fekete
fák terebélye tündöklött sorban és emelgette fölfele tekintetemet. Az
utcai lámpák és a boltok kirakatainak világitása és a kávéházak nagy
ablakainak világa csillogtatta és kápráztatta a város álomfáit. A
leveletlen téli fák megmagyarázatlan ágazata fénylett, gyöngyellett,
gyémántlott. Egymás felé remegő, összebujó és vonagló és tünő vonalak
ragyogó, sürü, dermedt és titokzatos ölelkezése volt minden fának a
lombozata. Vágyódó fantáziám össze-vissza kapkodott üveghajszálak,
fényfüzérek, könyből való collier-k, gyémántvirágok szárai, tulvilági
müvü gyöngy-guirlande-ok, jégből való finom sóhajok közt. Néztem föl és
lépéseimmel multam a fák alatt tova és egy fa alatt az a hangulat suhant
el bennem, amit egy ódon velencei csillár alatt éreztem egyszer
Pozsonyban, a régi primási palotában. Egy kis francia zenésztársaság
hangversenyzett ottan, régi zeneszerszámokon játszottak, clavecinen,
viole de Gambe-on és viole d’amouron. A viole d’amournak tizennyolc
hurja volt és Henri Casadesus ur játszott rajta, a társulat vezetője,
egy kis szőke férfi. És hirtelen eszembe jutott, hogy Casadesus ur az
őszön elesett a flandriai harctéren, olvastam az ujságban.

Az utcán kocsik szaladtak és két autó kergette el egymást; a járdán
mellettem jöttek-mentek, három vidám leány jött, bizonyára irodából, s
lelkendezve beszéltek valami ruhaszabásról, aztán gyászruhás, idős hölgy
jött, aztán civilemberek, akiknek isten tudja, milyen privátügyeken járt
az eszük, aztán két közkatona jött lassan, a karjukat hozták a mellükre
kötve, mint egy idegen kart, a messze háboruból, egy bot is lépegetett
utánuk s a bot után is jött egy katona lassan, aztán egy szürke tiszt
jött baloldalán kardjával és jobboldalán egy nővel a sugarakat árasztó
misztikus fák alatt. A tiszt szeme felfutott a csodálatos fénylombozatba
és arcán mosoly járt. Oh szerelem. Oh egy ölelés az élet és halál
között. Most, most lehetnek szerelmesek között pillanatok, amelyek
megdézsmálják a végtelent, amelyek a fájó, őrült örökkévalóságé.

A holdat láttam a fák fölött a sötétkék égen egy pillanatra, egy
homályos felhőtömeg mögé huzódott. Jó fedezék, gondoltam. A háboruból
jövök és a fejem tele van a háboru dolgaival.

Egy-egy fa jött tovább szembe velem és mind ugyanazt a csodálatos
ragyogást csinálta. Most mind ilyenek a fák a városban és a vidéken és a
pusztákon és messzebb tájakon, ott is, ahol a sötétben egymás után
brummognak és csattannak, kurjongatnak és süvöltenek az ágyuk lövedékei
és ezek az imaginárius szépségben tündöklő fák ott állanak utszélen,
domboldalon, hegytetőn a háboru fölött és az egész földi élet
magyarázatlan rendetlensége fölött, szegénység, szerencsétlenség, bánat
és betegség fölött és hiuság és vigalom és közöny fölött és jóság és
irgalom és düh és gőg és kétségbeesés fölött és értelem és butaság
fölött és minden sors fölött, mint egy különös gyönyörüséggel ragyogó
vizió, az érthetetlennek rendkivüli mosolygása, ami az elgyötrött emberi
lélekre veti hideg és idegenül ünnepélyes fényét. Ó tegnapi esti
csodálatos fák. Néztem őket és nem tudtam mit gondolni és csak néztem.
Én azt se tudom, mit éreztem. Valami üdvét sejtettem a világnak, amit
keresünk idelenn a földön, és amire mig élünk, nem tudunk rájönni.

Én leültem, hogy az ujságba megirjam, mint valami napi eseményt, hogy
láttam, milyen csodálatos szépek voltak a jeges falombok tegnap este a
városban. Érdekes ez? Én nem tudom. Bocsássanak meg. Szeretném postára
tenni ezt a dolgot és elküldeni valahová, valakinek, nem tudom kinek,
messzire, messzire, a multba, vagy a jövendőbe, nem tudom, csak nagyon
szenvedek, mert ember vagyok.


LEMBERG

Tovalebegő lampionok. Gyertyák, lámpák égnek házról-házra,
emeletről-emeletre a kinyitott ablakokban. Az utca fölött magasan a két
palotasor közt lebocsájtott óriási zászlók, lenn is zászlók vonulnak,
zászló után zászló. Csodálatos világosságuk van a zászlók szineinek az
este sötétjében és fényében. Az Opera homlokzata tündöklésben. Az
erkélyen, a fal mélyedéseiben a néma szobrok körül, a front fekete
peremén mindenütt mintha tündéri fehér rózsák világitanának. És lenn a
lépcsőzeten emberek élő, mozgó, zsibongó lejtője. Mennyi nő, fehér
ruhák. És a kávéház előtt és a vendéglő előtt mennyi közönség, ülnek,
állanak, tolongnak, néznek, integetnek.

És végig az Andrássy-ut medrében két szorongó sorfal és a két járdán
zsufolt séta és hangosság végig és világosság és kiváncsiság és mosoly
mindenütt, mosoly, mintha egy közös mosoly lenne, édes verőfény a
kivilágitástól fehér orcákon. És éljenzés harsan és dal jön és huzódik
és az ut közepén emelkednek a zászlók és inognak az áttetsző lampionok
előre, katonabanda zendül és zug el, egyforma katonák sorai jönnek és
polgárőrök, apró biciklisták, gyerekek, fiuk, emberek, leányok
összefogózva, párok egymáshoz szorulva, szük utcák sovány lakói testes
feleségekkel, öreg emberek, sötétruháju fonnyadt nénik, oh mennyi
mindenféle ember és mind az egyszerüek, a dolgozók, küzködők,
alázatosak, hivők közül valók és dallal, zenével, kiáltások közt
vonulnak és tünnek és ugy mennek el, mintha valami görditené soraikat,
és ugy hullámzanak, mint a viz.

És a lampionok fölöttük, óh a lampionok, elvarázsolt szineikkel,
andalodott derengésükkel. És lassu kocsik usznak kétfelől, fehér nők
ülnek bennük és kék tisztek és az ablakokból mindenütt kihajolnak és
zsebkendők repdesnek és ugy érzem, mintha a boldogság elé vonulna az
emberek processziója…

Egy cifra kis messenger boy itt mellettem a bciklijének dül és a
sipkáját nyujtogatja a menet felé és visit: éljen! éljen!

Drága, meginditó, gyönyörü este. Tekintetem fellopózik a sötétkék égre,
hátha véletlenül megláthatnám a jó istent, amint éppen lepillant
csillagos ablakából. Teremtő jó Isten, nézzed örömünket, segits meg
bennünket.


HANT

Mindennap a halál ködében kezdünk járni s most, most mindig ugy van
körülöttünk a halál, mint a nagy hó téli reggelen. Oh mindig másról
beszélünk. Most elment innen egy ember és oly csodálatos mély csalódást
okozott nekem azzal, hogy eltávozott. Ő mintha örökké itt lehetett
volna.

Szegény jó Tauszk tanár ur. Olvastam, hogy már el is temették. Nincs
itt. Hogy lehet az? Annyi beteg van, s annyi betege van. Ott van a
rendelője az Andrássy-uton, olyan mint egy miniszterium. Folyosó,
váróterem, jobbra-balra külön termek, sürgős és fontos, hiu és halk s
fehérbe öltözött személyek, titkár, orvos, orvosnő, gépirókisasszonyok,
szobaleány, aki bejelent és aki nem jelent be. Mindenfelé ülnek
fauteuil-ökben, pamlagon, sétálgatnak, állanak, várakoznak, köhécselnek
vagy maguk elé merengenek. Hölgyek, férfiak, gyermekek. Minden percben
csöngetnek, bejön valaki, tanácskozik a csöndes szobalánynyal, számot
kap, várni kezd. A váróterem, folyosó falai teli festményekkel. A képek
közt primadonnák bekeretezett fotografiái, a fotografiákon ajánlás
karcsu, karmos betükkel: „A drága jó Tauszk tanár urnak.“ „Az én
legkedvesebb barátomnak.“ „Az aranyos professzor urnak.“ „A legjobb
embernek a világon.“

Egyszer fönn jártam a tudós tanár urnál. Egy szegény beteg
elhelyezéséről volt szó. Tauszk tanár ur tudja bejuttatni a szegény
tüdőbajosokat az Erzsébet-szanatóriumba. Azután beszélgettünk. Tauszk
tanár urnak nem volt hangja. Ugy beszélt hang nélkül. Néztem a rengeteg
könyvet, amelynek aranyos sarkai ragyogtak sorban, sorban a
könyvespolcokon. Tauszk tanár ur odajött egyik polchoz, az egyik lábát
huzta járás közben. Tauszk tanár urnak csonttuberkulózisa volt. A
gégéjében is tuberkulózis volt. Tauszk tanár ur elhuzta a kezét egy sor
nagy könyvön és suttogott:

– Ezt mind én irtam. Nézze… mind… hát mit ér…

Legyintett és elfordult.

A könyvekhez voltam hajolva, elfuttattam a szemem a cimeken: Analizis… A
légzőszervek hurutos… A belbetegek… A hazai… A tuberkulózis… Therapia…

Az Andrássy-utról fiakkerpattogás hangzott fel az ablaküvegen át s autók
tülköltek, a vadgesztenyék lombja felkukucskált az ablakba. Tavaszi nap
volt. A professzor lenézett az utcára, homlokára néztem és szorongva
gyanitottam, hogy Tauszk tanár ur is tudja a titkot, hogy az élet
boldogtalan.

Tauszk tanár ur hires ember volt. A gondolkodásnak, a munkának és a
jóságnak adta magát. Száraz, finom termetében csak annyi erő volt,
amennyi szükséges volt ahhoz, hogy gyógyitson. Mindig, mindig gyógyitott
és gyógyithatatlan volt. Tauszk tanár ur sorsa olyan volt, mint a
költőké, akik végig szenvednek és csak azért élnek, hogy gyönyörüséget
osztogassanak. Tauszk tanár most meghalt, ötven éves korára. Mily
különös meghalni most. Nem kiváncsinak lenni a háboru végére, a
békeföltételekre, az országok tombolájának eredményére. Mintha valami
lenézés volna a világgal szemben. Részvétlenség. Oh nem, csak mély
szórakozottság, és fáradtság, fáradtság, amely elnyujtózik a
végtelenben.

Mégis, el volnék ragadtatva egy jó istentől, aki egy örök semleges,
boldog államban, a mennyországban most gyöngéd meglepetésben részesitené
Tauszk tanár urat. Ha Tauszk tanár ur ott a gyöngyvirággyepen frissen
tudná mind a két lábát emelni s találkozna a hangjával s ugy haladna
előre, mint egy ifju vándor, édes és vidor nótával.


ÁLMODTAM

az éjszaka, olyan különöset és rosszat álmodtam… azt hiszem a szivemre
fekhettem, olyankor álmodik nehezet az ember. Ugy volt, mintha egy nagy
városban, talán Berlinben vagy Londonban fölkeltem volna és kiléptem
volna az utcára. Szabályos, unalmas nagyvárosi utca volt, bérpaloták,
szinház, boltok, villamos, autók, kocsik, rengeteg járókelő. Emlékszem,
az első pillanatban furcsának találtam, hogy mindenkinek, akit látok,
milyen öreg arca van. A kis fiuknak és a kis leányoknak is, akik az
iskolába siettek, csupa ránc volt az orcájuk és a fiatal uraknak és az
elegáns nőknek is és a tarka kis cselédeknek is és a biciklin futkározó
boyoknak is és a kávéház terraszán forgolódó apró pincérfiuk is olyanok
voltak mint a mesében az erdei törpék és minden ember és minden asszony
egyformán roppant öreg volt. Ujságokkal futott felém egy rövidnadrágos
vén rikkancs, ujságot vettem, kinyitottam, tele volt politikával,
irodalmi és szinházi eseményekkel, mulatságok és kongresszusok és
lóversenyek hireivel és valahol az ujság közepében a Hirek rovatának
végén egy apró betükből nyomtatott sort olvastam: „A világháboru
változatlanul folyik“.

Fölemeltem a fejem az ujság lapjai közül, a fülemet oly bántó szapora
kopogás ütötte meg, amilyenre a harctérről emlékeztem. Csakugyan
géppuska volt. Egy fényes cipőáruház ajtajában térdepelt a géppuska, egy
férfi hasalt mögötte és egymás után nyomta és nyomta a géppuska elsütő
készülékét s a géppuska mellett a megüresedett töltényheveder kigyózott
tova. Egy rendőr állott az utca közepén, odamentem hozzá.

– Nézze csak – mondom – mit akar az az ember?

– Melyik?

– Az ott ni. Nézze már mit csinál.

– Mit. Semmit. Tüzel.

A cipőáruházzal szemben egy másik, éppen olyan fényes cipőáruház volt, a
kirakata be volt töredezve, az ajtóban orditó és vérző emberek állottak
és bukdácsoltak egymásra.

– Borzasztó – mondtam a rendőrnek. – Emberekre lőnek.

– Ez a támadás várható volt – magyarázta a rendőr – az az üzlet,
amelyiket lövik, tegnap leszállitotta az árait. Ilyen a konkurrencia.

Megragadtam a rendőr karját.

– Pardon egy percre – szólott a rendőr, kihuzta a karját a karomból,
fölemelte és a kezében tartott hatalmas ismétlő pisztolyból három lövést
tett egy egyfogatu bérkocsi kocsisára. Az utcán két-három kocsi állott
egymásnak szorulva s a kocsisok orditottak egymásra. Az a kocsis, akire
a rendőr rálőtt, lebukott, a kocsi alól másik kocsis jött fel, fölült a
bakra és nyugodtan tovább hajtott.

– Rendnek kell lenni – mondta a rendőr. Ez a betyár nekihajtott a
másiknak.

Még föl sem ocsudtam meglepetésemből, megint géppuska kalapált a
fülembe, de más irányból. Hátrafordultam, hát egy kávéház terraszáról
lövöldöznek át a szomszéd kávéház terraszára, s onnan is
visszalövöldöznek géppuskából. Mind a két kávéházban a vendégek
egymásután potyognak az asztalok alá.

Egy lassu ősz polgár sétált felém, elébe szaladtam és könyörögve
érdeklődtem:

– Jó uram, mi történik itt? Háboru van, itt, a városban, fényes nappal?

– Oh – legyintett mosolyogva az ősz polgár. – Ez a két kávéház irigyli
egymástól a vendégeket. Ritkitják egymás közönségét. Nem valami
szellemes, de igen gyökeres megoldás.

Az ősz polgár otthagyott, mosolyogva, fejcsóválva sétált tovább.
Csodálkozott rajtam.

– Hordár! Hordár! – hallatszott a magasból egy visitó hang. Egy emeleti
ablak nyilt ki, egy szobalány csapkodott a két karjával.

– Ide egy golyót hamar, nem lehet kijönni a nagyságával!

Egy hordár fölnézett, elővette a zsebéből a revolverét, lelőtte a
szobalányt. A szobalány lezuhant. Abban a pillanatban egy vastag hölgy
sikoltozott már az ablakban:

– Ezek a mai cselédek! Nem birom ki! Nem lehet kitartani…

A hordár a nagyságát is lelőtte.

Két sebesültvivő jött ki a kapu alól hordágygyal. Sok ilyen sebesültvivő
ember sürgött az utcán előre-hátra. Közben a viceházmester nyugodtan
sepert a kapu előtt. És az emberek sétáltak és siettek és itt-ott
lövések dörrentek. A villamosmegállónál a kalauz kihajolt a kocsiból s a
tolongó tömegbe lőtt, aztán csöngetett és a kocsi ment. És közben sütött
a nap, egy pár percig esett, megint kiderült, az égen eszményi felhők
virágzottak. A nap fényes fényében a piros és kék boyok rikitottak futó
kerékpárjaikon és jobbra-balra való iramlásuk alatt folyton kinyujtották
egy kezüket és pisztolylövéseket váltottak. Egy szépen öltözött urral
ütköztem össze, látcső függött a nyakában. Azt hittem ismerem, örömmel
kaptam a keze után:

– Oh, barátom, világositson fel az istenért…

– Szinházba megyek, hagyjon békén – ripakodott rám és tovább szaladt, de
lövés érte és elterült a járdán. Egy bazár bájos kirakatára meredtem s a
szemem egy paprikajancsin akadt meg, akinek piciny játékpisztoly szorult
a hóna alatt.

Alkonyat volt, oly aranyos homály, oly bus és boldog tündöklés borult a
város fölé, mint a tavak fölé, mikor az est megindul. Vergődtem az
idegen tömeg közt, mindenütt puffogtattak körülöttem s holttesteken
bukdácsoltam a járdán. Akkor kinyitottam a mellemet, kivettem a
szivemet, az állam alá tettem, levettem ajkamról a sóhajt és elkezdtem
játszani. A vékony nyirettyü járt föl és le a szivemen, a tengerek
messze-messze hallották, láttam hogy rendülnek, dülnek kétségbeesett
partjaik között, s láttam hogy a Szaharán egy zöld oázon a körbeálló
pálmák előrehajolnak és összeteszik fejüket, láttam hogy távol egeken
vándorló madarak megállanak, visszafordulnak és mind felém szállanak,
láttam hogy elhagyott sziklás szigetek az oceánban feljönnek és
visszasülyednek, láttam hogy sötét, magas halmok elnyulnak és epedő lágy
vonalakkal mulnak el a földön s láttam hogy végtelen, tiszta mezőn
patakok indulnak innen is, onnan is, és tétova ezüst sietéssel keresik
egymást.

– Miden megindul, – gondoltam – minden szót fogad, csak az ember nem.
Minden, ami messze van, hallja a szivem hangját, és aki mellettem áll,
süket.

A lámpák az utcán kisütöttek, fehér világosság lett, leeresztettem a
vonót és ugy néztem, hogy az emberek mit müvelnek. A fénytől
megelevenedett a forgalom, a mellékutcákból sürün jöttek elő a népek,
minden ember pisztolyt tartott a kezében és minden irányban lövöldözött.
A nagy boltok és a szinházak felől a géppuskák ugattak. És az emberek
előttem jaj nélkül estek, hullottak folyton, folyton, s uj emberek
pattantak föl helyükbe. Csodálkoztam azon, hogy én mindig élek és
szédülettel néztem ezt az olvashatatlan potyogást és láttam álmomban
magamat mint kis fiut, mikor egyszer a tornácon állottam a zivatarban és
bámultam az udvarra, melyet a viz ellepett s a vizen az esőcseppek apró,
muló körökben ugráltak és tüntek végtelenül, örökösen. Soká néztem ezt,
soká és müveletlen képzelettel azt találtam ki, hogy ezek az esőcsöppek
az emberek a világon és lelkemet nehéz nyugtalanság fogta el és fogva
tartotta.


RÓZSIKA

Tudunk szép románcokat, legendákat, bibliai történeteket, meséket,
amelyekben a hitnek, szerelemnek, hüségnek, szeretetnek tulzásai
szárnyalnak, sejtett és költött példák, dicső és jóságos leckék, melyek
lebocsátkoztak lelkünk legmélyére és ott bántatlanul szenderegnek. Az
anyai szeretet a sirban is nyugtalankodik és éjfélkor felkél és fut,
fehér reszkető árnyék, a három árvához. Az eltemetett két szerető
szivéből virág nő és a két virágszál a sir fölött megöleli egymást. A
szegény asszony elmegy a bucsura, az erdőben elébe áll a haramia: „Mit
viszel a szüz Máriának?“ – „A szivemet egyebem nincsen.“ A haramia
felhasitja a szegény asszony keblét, kiveszi a szivét, a kezébe teszi a
szegény asszonynak: „Nohát vigyed a szivedet a Szüz Máriának.“ A szegény
asszony feláll és megyen tovább az erdőn a kezében a szivével… S halott
kisasszonya fehér ruhába öltözik s csolnakába lefekszik és behunyja a
szemét és összeteszi a két kezét a mellén és Lancelot lovagra gondol és
meghal és a csolnak uszik a folyón a holt kisasszonynyal Lancelot vára
felé… Shalott kisasszonyt Tennyson idylljei közt olvastam, Rózsikát ma
este olvastam az ujságban. A tizenkilenc éves Rózsikának Nagyváradon
meghalt az anyja négy héttel ezelőtt, Rózsika hazament a temetés után és
lefeküdt az ágyba és elaludt és négy hétig aludt egyfolytában és négy
hét után meghalt csöndesen, anélkül, hogy egy pillanatra visszanyerte
volna eszméletét. Az orvosok, akik négy héten át hiába élesztették
Rózsikát, a nagy fájdalomtól való idegkimerültséggel magyarázzák Rózsika
négyhetes alvását és halálát. Rózsika négy hétig aludt a fájdalomtól és
akármennyire kimerült volt az idegrendszere, a csodálatos beteg alvásban
agyveleje valami gyöngén mégis müködött. Rózsika álmodott és bizonyos,
hogy meghalt anyját látta álmaiban s csak a menyországban láthatta, ahol
semmi sincs, mert mindent agyonragyog az aranyfény, ahol örökké ugyanazt
az édességet trombitálják az angyalok s ahol a boldogok mosolyogva
sétálnak. Rózsika, aki Nagyváradon meghalt az anyja után, rokona a szép
legendák nem e világról való személyeinek. Rózsika egy érzés
végtelensége, mely nem fér meg a véges élettel. Rózsika neve itt
rejtőzik az ujságban, a nagyvilág herce-hurcája közt, és mikor tovább
lapozok, az ujságpapir zörgésétől és szelétől föllibben, mint gyönge
fehér pihe és tétován száll feljebb, fel, fel, az arany menyország felé.


MI UJSÁG,

no mi ujság? – kiváncsiskodnak az emberek, tolonganak a kiadóhivatalok
kirakatainak lázitó fényében az óriási friss betük előtt, beléhajolnak
egymás lappéldányába, s ráköszönnek egymásra, mintha kedves egészségük
iránt érdeklődnének kölcsönösen: mi van Görögországgal? S az ajkak
fölött sziszeg egy közös szó beszéd közben: Venizelosz. Mint a járvány
napjain mindenki azt mondogatja: tifusz, tifusz. Mennyit csuklott ez a
ravaszságok között megőszült távoli férfiu, kit fővárosok, országok és
földrészek annyi szenvedélylyel emlegettek most egy pár nap alatt.
Venizelosz, Venizelosz. Mennyi chiffre-ben rejtegették ezt a szót most,
mennyi szedő zongorázta le hirtelen Európa és Amerika nyomdáiban, s a
szájak, a privát emberi szájak mennyit adogatták egymásnak. A fej
ezernyi apró összejátszó gondolatából, a külön élet ki nem mondott
érdekeiből, a lélek remegő nyugtalanságaiból, a sziv meleg és
türelmetlen dobolásából egy szó alakul: Venizelosz. Ki gondol vajjon
olyankor, mikor olvassa és kimondja, egy élő emberre, akinek Venizelosz
a neve? Mi mindent éreznek, képzelnek, várnak, remélnek, sejtenek, mikor
csak annyit mondanak: Venizelosz. Mintha mindenki egyebet akarna
mondani, a szemek mást jelentenek, egyetlen élet végtelen összefüggését
e világgal, s az emberek mintha tolvajnyelven beszélnének egymással,
mikor azt mondják: Venizelosz. És a népek elferdült érdeklődése arrafelé
kapkod most, lefelé a Balkán aljára, a jobbra-balra kapaszkodó kis
földdarabra s a tengerben össze-vissza legelő apró szigetekre:
Görögországra.

Ez gyötör és ingerel most, ez a kérdés és ez a rejtelem. Venizelosz
megbukott, uj miniszterelnök jött, Szalonikiban partra szállottak az
entente csapatai, a görög király sógora a német császárnak. Mi lesz? Ez
az egész jószivü világ, amely ugy szeretné a háboru végét, megint
háboruért eped, csakhogy mind a két pártja a világnak a másik ellen
gondolja a háborut. A fantázia ma görög uniformist kezd szinezni, görög
tábornokok és rongyos görög helységek neveinek bevonulását várják az
olvasó szemek és görög vért, ami végig folyjon az ujságlapok margóján,
ahol még hely van.

Görögországon csüggünk és tépelődünk, a vizszintesen tartott tenyerek a
szemek fölé emelkedtek, mindenki Görögország felé néz. Mintha közben itt
semmi rendkivüli nem történnék, mintha Németország, Anglia,
Franciaország, Oroszország és Olaszország hadseregei nem fogyasztanák
egymást minden órában, amely jön és mulik, mintha a mi rózsás egünk
fölött a béke angyala boldog unalomban ütögetné a száját, hogy édes
ásitozását leintse. Mintha igaz se lenne, hogy Európa fölnevelt világa
is háboruban vergődik. Talán nem is igaz. Én ma is azt hiszem, hogy egy
európai háboru lehetetlenség.


VÁLASZ

Barátom, hogy vagy? – érezz e két kis szó közt, kérlek, egy igazi meleg
szivdobbanást. Hogy vagy? Én élek, azaz megvagyok. Ugy-e, rossz néven
veszed, hogy rózsaszin kártyáidra és plajbászszal irkált leveleidre nem
válaszolgatok. Ne haragudj rám. Mindig válaszolok én neked hüségesen,
szeretettel és mulatságosan és kimeritően, mihelyt a postádat
elolvastam, csak nem irom meg a válaszaimat. Négy oldalas leveleket
futtatok el a fejemben és nem teszem papirra. Nem érek rá, hidd el, hogy
nem érek rá levelet irni. És bevallom neked, örülök is neki, hogy nem
érek rá, mert mindig attól félek, hogy ha a levélpapir fölé hajlok,
kiömlik rá az egész szivem. Minden levélpapiros fehér kisértés nekem,
hogy valahova, valakinek, akárhova elkezdem irni azt, aminek vége-hossza
nincs, az egész életet, mindent, mindent a világon, minden gondolatot,
amelyeket koponyám fogolytáborában őrizek s amelyeket nem szabad soha
senkivel közölnöm, tiltja a gyöngédség legszigorubb cenzurája. Fáj a
levélpapirt látni s rejtegetem magam elől.

Hogy vagy kedves? Itt semmi ujság. Minek kérded mindig, mi ujság Pesten?
Mit meséljek neked? Azt hiszem, semmi ujság nincs Pesten. Ugy látom, a
Duna két partján terül el ez a város éppen ugy mint azelőtt s Buda és
Pest nem cseréltek helyet. Mikor a nap megszünteti a világitást, a
lámpák szoktak feljönni. Az utcákon ugyanazok a barna meg sárga
villamosok hajszolják egymást ugyanazokkal a csengőhangokkal. A lakosok
utálják a kofákat, a kofák gyülölik a lakosságot s a kettő közt dagadoz
a kárörömtől a drágaság. A szinházak előkészületeket tesznek, vagy
befejezik előkészületeiket. A mulatóhelyek ujabb bohózatocskákat
sajtolnak ki, mint a plakátokon megfigyelhető, az emberek érintkezésének
és a házasságnak és a házasságtalanságnak tökéletlenségeiből. Minden
házszám ott van a helyén. Ismerőseid és ismeretleneid édes mindnyájan
továbbra is járnak körbe magánéletük körletében, mint a molnár lova a
szárazmalomban. Ki jól érzi magát, ki rosszul. Mindenki mindennap
idősebb lesz. Ezt nem látni napról-napra, de én tudom. Minden egyforma
mindig. De minden meg fog szépülni, mire visszatérsz.

Kedvesem, a világ mindig az, amit magad körül látsz és hallasz. Féltett
fotografiák rejtőznek a szived fölött és szived ott rejtőzik melledben.
Életed magadban van. Szép az ősz, ugy-e? Nem gyönyörü a titokzatos és
magasztos erdőn át menetelni? Milyen jól esnek a legénység nótái, nem?
Ha az emberekkel, az ugynevezett parasztokkal beszélgetsz, nem olyan,
mint meséskönyvben, dalgyüjteményben és a bibliában lapozgatni? Igazi
könyveid is vannak biztosan. Tudom, hogy szeretsz olvasni. Leveleket is
irsz. Van mindig cigaretlid? Elnézed néha a train végtelen ekhós
szekereit és akkor unatkozni kezdel. Nézegeted a terepszakaszokat,
tereptárgyakat, mind a magassági pontokat? Ez mind a természetből való
és csodálatos.

Van egy nagy titkom, amiről itt senkinek nem szólok, de neked bizalmasan
beszélhetek erről, mert te ott vagy és azt a területet valamennyire
mentesitették a törvényektől és a szokásoktól. Te: az égen felhők
menetelnek nappal és éjszaka csillagok táboroznak. Érdekes ez.
Határtalan érdekes. Hallatlan. Engedd tágulni a két szemedet, tekinteted
e tünemények közt és értelmed közt csodálatos összeköttetést létesit. Ha
elámulsz és ha gondolkozol, életed tevékeny és értékes. Érezz, eszmélj.
Mennyi öröm támad az emberben magától, mint ragyogó fehér tajték a
tengeri viharban. Lelkedben áldottan fölszerelt segélyhely van, siess el
gyakran oda. Engedd meg, hogy az álomra fölhivjam figyelmedet. Az
embernek szabad levegőn tapasztalataim szerint szép és kedvező álmai
vannak.

Köszönd meg ezeket az álmodott szépségeket és jóságokat. Mig fel nem
ébredtél, az álom csak olyan, mint az eleven élet. Elhiszed, hogy ez nem
bolondság? Én bizony Isten őszintén igy érzem. Ami kellemeset álmodtál,
beleirhatnád a naplódba, mint viszontagságaidat. És vedd ugy, mintha
mindig válaszolnék kedves leveleidre. Ne hanyagolj el te is engem, ne
állj boszut, ez nem volna szép tőled. Irj, lelkem, ezután is, mennél
gyakrabban, várom és óhajtom hiradásaidat. Elteszem minden leveledet,
nem hányom el. És most már majd válaszolok, de igazán… Ölellek mind a
két karommal, isten áldjon meg.


ADD A KEZED

  Add a kezed mert beborúlt,
  Add a kezed mert fú a szél,
  Add a kezed mert este lesz.

  Add a kezed mert reszketek,
  Add a kezed mert szédülök,
  Add a kezed, összerogyok.

  Add a kezed mert álmodok,
  Add a kezed mert itt vagyok,
  Add a kezed mert meghalok.


ÁPRILISI NAPON

A nap megsüti arcomat. Olyan jó. Meleg van, de nincs melegem. Milyen
könnyü, milyen kellemes, milyen szabad, milyen tiszta a levegő.
Százszoranyit kér egyszerre a lélegzetem, mint amennyi a tüdőmbe
belefér. Lehellek mélyen és bensőm szorong. Mily kék idő, mily szép idő.
Hullámok járnak, gyürüznek, kergetőznek rajtam, körülöttem, fölöttem,
tündéri tenger. Mi ez az uj levegő, emlékszem rá. Mintha ez lenne a
boldogság. Oh az ég. Mintha a kékség fény volna, mintha a fény kékség
volna.

Mosoly alatt a világ. Szél jött, arconlegyintett, felhajtotta egy
parasztlány viritó sárga keszkenőjét a fején, a keszkenő alatt ragyogtak
az ölelkező hajfonadékok. Emlék és vágy kapkod, hányszor éreztem a
levegőben a langy futó tavaszi semmit, hányszor kerültem elébe
világéletemben e fuvalomnak; megállok, ámulok és szédelgek az
örökkévalóság forgásában.

Honnét szaladtál elő tavaszi szél? Bájoló fehér selyem tépések a kék
egen, meglepő zöld felhő a fák fekete ágaboga körül. Mi az, lombozat?
Vagy zöld fátyol, árnyék, tünő friss képzelet? Mező, zöld mező! Ujulás,
öröm zöldje! Zöld csodálkozás. Kiváncsi füttyök és neveletlen trillák a
levegőben és a barázdák közt a földön. Fölérzek és bágyadok és
homályosul és feltündököl és rezeg köröskörül a világ és érzem, hogy
bennem egy istenadta valaki szállani vágyik fölfelé és vonaglik és
rogyadozik. Szivem elszorul és fáj, mint a boldogan parázsló parázs.
Körülnézek és egy szóval szeretnék kimondani mindent. Tavasz!

Tavasz… gyönyörü fájdalom a szóló ajkon. Tavasz. Csók a szavak közt.
Tavasz. Vidor, csacsi kis ablakok, énekkel körbe andalgó tarka
gyermekek, siető népek, nevetés, sárga falak világossága, fehér házak
örömfénye. Tavasz. Végtelen lágy áramlat körülöttem, micsoda jóféle
izzel tömöd tüdőmet, lelkemet? Honnét ömölsz? Miből vagy? Honnét jöttök
kékes-zöldes patakok, oly tisztán, mint a tisztaság, hegyi vizek, mezei
vizek, erdő, völgy, árok erei, ragyogó csavargók, vig bujdosók, kik
csevegve mulattok egyedül utakon.

Tavasz. A gólya leszáll a kéményen a kerékre. Szürke nyul ugrál tova a
fekete göröngyeken. A sok fogoly rrrr, egyszerre rebben föl a mély
barázdából. Összerezzennek a nádak és a nádasból kiuszik a vizen tiszta
feketén a szárcsa. A galambok körülsétálnak a duc párkányán egyik a
másik nyomában. Gólya, daru, fogoly, szárcsa, fürj, rigó, fecske,
pacsirta, veréb. És minden madár a világon. Kolibri, elragadó
ékszerecskéje a teremtésnek.

Tavasz. A kutyák átbujnak a kerités alatt, előrohannak, hencseregnek
egymáson a porban és marakodnak és nem harapják meg egymást. A tyukok
ugrándoznak a létra fokain, a fényes kakas kapkodja szárnyait és kiront
az utra. A kis vak macskák vonaglanak és fénylenek a napon egymás
hegyén-hátán. A legelő lovak elrántják a leláncolt béklyót és zörögve
nyargalásznak. A piros csida körbefutkos és a nyeritést tanulja. A bika
megvadul a réten, öklel, ágaskodik, elszáguld.

Tavasz! Egyszer csak egy fehér pillangó remeg elő az erdőből és tétováz
a szabadban és elvész. Az ürge kibujtatja a fejét a lyukból, kisétál,
piszmog és visszaszökik. Tarka kerek kavics elmozdul a fa tövében, két
gyufaszál nyulik kétfelé. Csigabiga.

Tavasz! Kék hajnalon a völgyben bokrok és fák dermednek álomba
takargatva, tündérek kerengélnek köztük ajkukra tett ujjal,
lábujjhegyen. Aki odanéz, nem látja. Rózsázik a hajnal, a madarak
csodálatos zenebonát csapnak, kigyullad messziről a táj, fölkerekedik a
tündöklő nap, világos lesz. Minden kiderül, megjelenik és bámulja
egymást.

Az üvegház csillogó üvegfalát feltámasztják. Piros, kék, viola, fehér
virágok. Virágok. A zöldült gyepet fénylő sárga foltok futják el. Virág!
Fehér szórakozottság a mezőn. Virág! Lila borulat a réten. Virág!
Sok-sok sárga kutyatej. Fehér margaréta sokasága. Lila kigyóhagyma
serege.

És mindenféle mezei virágok, vadócok, fák tövében, bokor alján, árok
oldalán, viz között szorongó haszontalanok, csitri, madárhur, kikirics,
földike, mentsvirág, gólyahir, tunikavirág, csillaghur, sülyfü,
tavaszika, sárika, természet kis taknyosai, parajak, csalánok,
bojtorján, mindenféle dudva, gyom, kik kijöttök és harmatosak vagytok és
melegedtek a napon. Mit akartok? Minek vagytok? Tik minek jöttök a
világra? Fölpattan egy piros pont és elröpül. Szárnya van. Katicabogár.
A fü alatt hangya nyüzsög, egyforma fekete és vörhenyeges hangyanép, és
százféle fekete, sárga, kék, zöld, barna bogár ugrál, futkos és repdes a
füben.

Majd a vékony szitakötők is eljönnek, halkan zugnak tova és a szerelem
egyetlen napján him és nőstény egy aranyzöld gyürüben egyesülve kering a
nap fényességében.

Tavasz! A nap süt, minden ujul, éled, virágzik alatta. Semmi közötök
hozzánk, nap és felhők, fák és virágok, füvek, bogarak? Tavasz nem adsz
ránk semmit? Nem tudsz felőlünk semmit? Mi emberek vagyunk,
boldogtalanok vagyunk. Fehér margaréta, sárga kutyatej, te durva, de
jószagu istenfa és te legközönségesebb füszál és ti bogarak, ti boldogok
vagytok? Ti nem vagytok boldogtalanok, mert ti nem akartok boldogok
lenni. Ti csak éltek. Honnan van a mi minden bajunk? Talán onnan, hogy
beszélni tudunk. Az egész teremtésben csak az ember beszél. Se állat, se
növény nem beszél. Nincs az emberen kivül, ami a földön felkiáltana:
Istenem!

Tavasz. Boldogság. Felléhlzek és a világosság sötét lesz körülöttem és a
szivemen fájdalom fájdalomra rogy, mint éjjel a hold fölött fellegek.

Az égszin eget hirtelen homály futja el, árnyék száll a mezőre és
remegni látszik minden és mintha szinüket vesztenék a szinek. Azután
kiragyog a nap megint és mosolyog az ég.

Tavasz. Én meg akarok halni, mert örökké szeretnék élni.

Nyakam nyugtalankodik, fészkelődik a kemény katonagallérban és
tekintetem minduntalan az ég felé epekedik. A polgári öltözetben is
végtelen nyugtalanság fogott el néha és nem értettem, hogy kerültem az
emberek közé.

Oh tavasz. Ugy sajnálom magamat, ugy sajnálok mindenkit a világon.

Tavasz, tavasz. Mit érezni a levegőben? Kedves, könnyü és oly édesen
nyomasztó a levegő. Mintha óriási fellegek hömpölyögnének távolról.
Láthatatlan fellegek áradnak, ha látnánk őket, ezer szép szint
elbájoltan bámulnánk rajtuk. A virágok illatai jönnek nyárára.
Hömpölyögnek a föld felé, összezsufolva, csodálatos szállitmány. A
mennország raktárait fölnyitották, onnét ontják az illatok fellegeit.

Már virágban a szilvafa. Már a délignyitó kitakarja magát. Már az égő
tulipán kigyullad és a hüs buzavirág kékleni fog mindjárt. Oh tavasz,
juhásztasd az erdőt, tedd kezessé a mezőt, lágyitsd a föld szivét, az
áldott nyarat hivogasd, csalogasd. Virágozzatok virágok, illatozzatok
illatok. Oh istenem, ha lehet, sokkal több virág legyen most, mint
másszor. Ha teheted, áraszd el virággal a földet sürübben, virágozd be a
pusztát is, az ugart is, a szikföldet is, a homokot is, a köves talajt
is, a mostoha mocsarat is. Ragadjatok el virágok a földön, rózsák
bontsátok, ontsátok leveleiteket, szél hurcold szép szagukat, hódits,
bódits, altasd az az észt, cukrozd a szivet.

Madarak, az idén ne kiméljétek a torkotokat, ne merengjetek hallgatag
estefelé, mindig csak csácsogjatok, fütyörésszetek, hangicsáljatok,
gyakoroljatok mindig. Teljes cigánybandája a nyárnak, ti is, tücskök,
zugó bogarak, méhek, darazsak, siesstek elő apró zeneszerszámaitokkal és
éjjel-nappal muzsikáljatok. Szép szitakötők, bájoló pillangók százféle
divatban, szálljatok elő szaporán, töméntelen, annyian legyetek
legalább, mint a lehulló falevelek őszszel.

Buza, hazám oceánja, zöld tenger zöldülj, hullámozzál, dülöngj,
viharozzál, rengedezzél, hadd menjen hátadon életünk bárkája.

Délignyitó és árvácska, füszál és dudva, pillangó, falevél és futkosó
bogarak. Mutassátok magatokat. Ó, ha megtanitnátok az embert örömmel
élni és édesdeden elmulni.


KIS MAROSFFY

Ugy tünik, hogy már olvastam a minap, de oly fáradt és kábult az ember
mostanában, ha az ujságot olvassa, hogy néha szinte visszaejti a szem a
betüket, be se viszi a fejbe és mintha a szavak elvesztették volna
értelmüket és a számok elvesztették volna sulyukat. A kis Marosffy.
Igen. Ma reggel a gyakorlótér gyepén emelgetett a szél egy viseltes
ujságlapot, fölvettem és egy pár lépést sétáltam vele. Elolvastam az
egyik oldalán, hogy Marosffy szinész a harctéren szerzett betegségében
meghalt. Aztán eleresztettem a facér papirost, a szél tovább kapkodta,
valamelyik rigó füttyöt gurgulyázott a melegedő reggelben. És fölemeltem
a fejem és ugy tetszett, mintha elillant volna mellettem a kis Marosffy
és eltünt volna hátul. Meghalt. És arra a gondolatra, hogy meghalt,
mintha mozdulni akart volna a szivem, de nem tudott, mert egy idő óta,
hónapok és hónapok óta valami nehezék nyomja a szivemet, az alól érzem
dobogni.

Most meghalt a kis Marosffy? Villanykoszoruk gyulladnak föl, zsibongás
kél, zenélnek, nóta és kacagás fuldoklik, sötétzöld pezsgős üvegek
dülnek és fehér hab hull le rajtuk, székek tolódnak és a táncház zagyva
tömegében egy kosztüm derekát fogja és forogva siklik el Marosffy. Egy
nem nevezetes müvész, egy vidám soványság, egy fiu, aki egész éjjel
táncol és folyton nevet, egy könnyelmü és felületes vendége az életnek.
Az éji varietékben láttam s tudtam, hogy Marosffynak hivják. Vidám feje,
fürge termete mint a tangó, macsics és twoo-step törvényeinek eleven
rajza inog, ugrál és simul tova a parkett groteszk nyüzsgésében az
asztalok között.

Mily csodálatosan vonzotta szemeimet az ifjuság éjszakáin a
mulató-paloták szorgalmas, zajos, bolond és céltalan nyüzsgése, mily
páratlan derüt leltem ott, mily kellemes esztelenséget és mennyi
groteszk fájdalmat a kis szinpadok és páholyok s chambre separéek
diszitéseiben, a hölgyek képzelődő kosztümjeiben, a kerge életöröm
lármájában, az éji keringőkben, melyek a sötét pianino sárga fogain
vonaglottak s melyekbe a kis zenekarban a triangle ugy csilingelt bele,
mint a gyermekkor elmult szivverése. A kis Marosffy. Göndör haja van és
képe nevetésre szerkesztődött és nagy kiváncsi két füle van s ez a két
nagy fül a földi élet kakofon zengéséből csak az amerikai tánczenéket és
a nők bolondos sikolyait füleli. Egy éji faun. Marosffy meghalt? Mi az a
halál? Mi az most meghalni? Nem tudom ezt a vidám fiut, akit láttam
életemben, ünnepélyesen megmerevült orcával, áttetsző viaszfülekkel
elgondolni. Nem az a halál most aminek tanultam. Nem az aggastyánok
elalvása, nem a betegek katasztrófája, nem a szerencsétlenül jártak torz
lehanyatlása.

A férfiak halnak most a világon, töméntelen tömegben dülnek és dülnek
előre és tünnek el. Az ifjuság, husz és negyven esztendő között. Akiké
az élet minden ereje és kedve. Mi ez, istenem, mi ez? Megrenditő
mozgalom, széditő tolongás, valami tüntetés félelmes és elragadó
áradata… Mintha egyszerre itthagynák a világot és szöknének. Egy
férfiőserdő, egy férfitenger, hova ment?

Kivándoroltak, elpályáztak, elillantak és valahol másutt megint együtt
vannak és tovább üzik életüket, vagy inkább más életet kezdtek. A kis
Marosffy is megszökött velük, közéjük furakodott és elosont velük,
kiszökkent könnyü és bizarr tánclépkedéssel innen, mert itt már nem
mulatnak.


MAGNOLIA

Nagy sárga virág, idegen virág, ma terád emlékeztem bánkódva, magnolia.
Pünkösd napja volt ma és szemem előtt pirultak a pünkösdi rózsák és én
csak terád gondoltam, távoli virág, magnolia. Néztem magamat
emlékezetben, hogy forgatlak a kezemben és nézlek és emelgetlek arcomba,
egyetlen szál nagy magnolia, kit a Posillipo fölfelé huzó utján
szakasztottam és szineden álmékodom ma és illatodon révedezek. Magnolia
virága olyan furcsa virág vagy. Olyan vagy, mint egy könnyü sima citrom,
mint egy üres sárga rózsa, mint egy kemény és csukott sárga tulipán.
Sárga vagy és szined a csodálatos sárga szineknek ájult képzelgése. Oh
szép vagy magnolia, mint szivem álma és illatod nehéz és mély, mint a
boldogtalanság. Oh nagy sárga magnolia, mely elhervadtál kezemben egy
májusi nap délután és alkonyat között, mig fogtalak.

Hüvös selyem tested foltokat kapott és elpetyhüdt és összement és szined
elfáradt és halálozott és nyomasztó szagod keserü lett, beteg, lehangoló
és émelyitő és a bérelt csónak széléről leengedtem kezem és a kék
tengerbe hullattalak, magnolia virága és elmultál előlem a hullámokkal.

Gyönyörüségnek és romlásnak, bódulatnak és fájdalomnak virága,
szenvedélyes és gyászos virág, hallatlan sárga virág, szépséges és
kétségbeejtő virág, egyetlen magnolia. Mintha életemben termettél volna,
mintha szivemből nyilottál volna ki.

Nápoly, ifjuság kikötője, rózsaszin paloták, drága kertek, néma fekete
batárok, bennük tovamuló barna hattyuk, titokzatos, gőgös és szomoru
principessák. Különös bő sapkáju fekete és arany tisztek, ragyogó
szemüek és ragyogó foguak és szennyes, sötét, csuf közkatonák és durva
némberek. Viruló és zendülő utcák a nap fényességében. Oh, kinlódó
hosszu sikátorok, gajdoló szegénység, ablakokban rikitó rongyok,
nyomoruságnak lázadó zászlódisze, forróság, büzhödt levegő, tisztátalan
népség, szemérmetlen gyermekek féregnyüzsgése, csuf és szerencsétlen
élet, kántáló siralom, oh Nápoly.

Vezuv, dermedt fekete sara a lávának a virágos hegyoldalon, a narancsfák
felett.

Pompeji gondolkodó elhagyott oszlopai, tört szobrai, repedezett kéjenc
falfestményei, fekete kővé vált emberi testek kétezer év óta arcra
borulva a földön a halál muzeumában.

Oh édes olasz dal, mely alamizsnáért esedezel a szegénység ápolatlan
fogai közül és kisérteted magad a kin mandolinjának éles hurjain a
szomoru piszkos kezektől.

Róma, Róma, remek ünnep, örök bámulat, mult dicsően merevedő homlokzata,
álomban álló márványalakok, festett képek mennyei merengése, szépség
hallatlan csarnokai, husvét, fény és virágzás, üdvözült zugás, elborult
alkonyi tódulás a Pinción, ájult hajsza a hiuság sima és égő utján,
kéjes és boldogtalan örök roham a semmi felé.

Anda tájak, égnél kékebb ég, boldog levegő, virágok, virágok, és por,
ostobaság, gonoszság és szerencsétlenség. Itália, elfeketült oázis,
süvöltéssé és jajjá vált cukros ének, elveszett pihenő, elromlott
gondolat, elrabolt vigasz, bukott illuzió, elszakadt nosztalgia,
Olaszország, fájdalom, utálat.

Velence, ábrándnak, önfeledtségnek, könnyü kéjelemnek, nevető kalandnak,
rejtélyes álomnak Velencéje. Velence, csóknak és árva sóhajnak
Velencéje, piros és sötét Velence, elmulásba zuhant karneválok,
márványfalak alatt szennyes kanális, hazug Velence, kéjes, gyönyörü,
bünös, unalmas és gyászos Velence, oh bájoló és borzasztó. Magnolia
virág, drága virág, szomoru virág, csodáltalak és szagoltalak,
borzongtam tőled és ugy fájt és ugy fáj a szivem. Én az élet ölelésére
siettem és elrémültem tőle és a halál udvarlója lettem.


OH D’ANNUNZIO,

milyen igazat adtál most énnekem. Én könyvek fölé borult ifjuságomban a
te könyveidet is olvastam és nem szerettelek meg és nem tettelek a nagy
irók közé képzeletem szoborcsarnokába. Csak hallgattam és figyeltem és
unatkoztam, mikor a világ tégedet ünnepelgetett. Elhiszem, milyen
nevetséges, hogy itt megszólitalak és beszélek hozzád, mintha értenél
magyarul és mintha te elolvasnád, amit én irok és mintha adnál valamit
arra. Én tudok rólad tücsköt-bogarat s agarat, te meg azt se tudod, hogy
én a világon vagyok. De én azért a világon vagyok és el se hinnéd,
mennyit érzek és gondolkozom én is magamban itt az élet napjaiban. Most
is csak magamban veszekedek itt és ugy teszek, mintha hozzád szólanék és
te hallanál engemet.

Szabad és jól esik ez a bolondéria nekem. Én tehát a levegőn keresztül
azt mondom neked, hogy nem vagy az a nagy költő, akinek ünnepelnek és
akinél még ezerszer nagyobbnak érzed magadat, oh nem, egész biztosan
tudom, hogy nem.

Te nagyon rossz ember vagy, kérlek, mert az embereket háborúba csábitod.
Oh hisz ez majdnem bók s az, hogy gonosz vagy, egy karcolást nem ejtene
hódolatom feléd ivellő márványhidján, ha valamikor is hódoltam volna
neked. Irigyelhető inyence vagy az életnek, zseniális önző vagy, müvész
vagy, brilliáns kéjenc vagy. Elragadó állat vagy, de elég közönséges
lélek vagy, az Isten szelleméből és szellemességéből nem igen van a
lelkedben, te piros ballettáncosa a világirodalomnak. Szerencsés vagy és
ha egy éjszakát sétálnál velem egyszer egy kertben, bevallanád nekem,
milyen boldogtalan vagy. Oh, sokat tudnék veled beszélni, de most ugy
sietek… Azt a hitemet vágyódtam közölni veled, hogy nem vagy a teljes,
igazi, tiszta nagy irók közül való, nem vagy te a végtelenség kedves
gyermekei közül való, mert te rossz ember vagy. Itt a földi
rendetlenségben sokat töprengtem egyedül valamilyen lelki harmónia
kedvéért és töprengéseim után olyanformán gondoltam, hogy a legnagyobb
irodalmi és müvészi remekléseket a jóság hozta a világra.

Egy tolsztoji, egy flauberti regényt, Dante poklát, Homérosz
Odysseiáját, Göthe Faustját. Cervantes Don Quixote-ját, schopenhaueri
filozófiát, egy beethoveni szimfóniát s egy bájoló Delmet-chansont, egy
michelangelói freskót, eszményi Phidias-szobrot, a leggyönyörbbb
épitményeket és a legcsodálatosabban szerkesztett kerteket, mindent, ami
a legszebb, a jóságnak köszönhetjük. A kiszemeltek tehetsége az emberek
felé árad. A legtengernyibb talentum hiusága és becsvágya nem adna
örökös szépet, ha nem jóságból adná. A jóságnak kell lenni, ugy sejtem,
a legelőkelőbb érzésnek, a legfölényesebb szempontnak, a legtökéletesebb
önzésnek.

A világ irodalmának és müvészetének legmegmaradottabb alkotásai
lehellik, árasztják magukból a humanitást, szánalmat, vigasztalást az
emberiség felé. Annyi szépséget, gyönyörüséget, amennyi a magas
müvészetekben van, miért nem tartanak meg magukban és maguknak a
mesterek, miért hozták elő magukból gyötrelemmel és miért terjesztették
hitvány embertársaik elé. Mert jót akartak velük. A müvészet
jótékonycélu, a müremekek jótétemények. Felettünk magasan, a felhők
alatt légüres tér van, az teli van isteni levegővel, jósággal. Aki az
élet fölé száll, ezt a levegőt szivja. A gyönyörü csillagok, ugy érzem,
csupa jóságból mutatkoznak nekünk. A jóság a mesterek mestere. Ah
sietek, tele van a fejem és szivem és nem érek rá kibeszélni magamat.

A jóság a legerősebb erősitő, a legüditőbb füszer az élet
szerencsétlensége, utálata, bánata és unalma ellen. Én tudom, hogy a
hercegnék és grófkisasszonyok igazán jóságból ápolnak a kórházakban. És
a munkában nem durvulnak, nem csunyulnak, nem fáradnak el és nem
unatkoznak… csodálatos hatásu források bujdoshatnak a lélek mélyében.
Miért esik oly jól kockacukrot tartani a ló szája elé? Miért oly
kellemes nézni, hogy iszsza a cica a tejet? Miért esik oly jól a
tenyérnek, ha a kutya nyalogatja?

Oh D’Annunzio, te müvész vagy és a háborut kivánod. A háboru az
ostobaság szüretje, a müveletlenség szellemi kéje, a bénaságnak, a
szemétnek, romoknak, hulladékoknak kiállitása és lárma, lárma. Müvész
vagy és szépség kell neked és csönd és figyelő világ. Szép a háboru?
Kivánatos müvészi igényeidnek?

A háboru csinált szenvedélyei, felületes csodálatossága lefogják és
eltöltik a te szivedet és fantáziádat, oh D’Annunzio, az örök és
rejtelmes teremtés világában, amelynek oly fogékony és elmulandó vendége
vagy?

Én elhiszem, hogy őszintén és fájva lángolsz költészeted tüzében. Mert
nem éreztelek soha magasabban, mint amilyen magasak az erkélyek.

Oh D’Annunzio, árulója és betyárja vagy a költészetnek. Utálnálak
tégedet, ha nem kimélném magamat az utálat kellemetlen érzésétől.

Mi vagy te, vörös, csontos, kopasz hegedőse a háborunak a talján
városokban? Némely pillanatban valami földöntuli értelmet sejtek
lényedben s ugy tünik, hogy nem az entente-nak, hanem a Halálnak, a
legvégső és mindent megmagyarázó, megoldó, megnyugtató jóságnak vagy a
megbizottja s arra hivattál el, hogy uj boldogtalan nyájakat hajts az
elmulás békés karámja felé. Egy pillanatig dermedten és megindultan
gondolok rád.

Oh, D’Annunzio, ilyen végtelen nagy és ilyen földöntulian emberséges nem
vagy te. Rossz ember vagy és nem vagy nagy költő. Nem kellesz nekem. Nem
vagyok kiváncsi reád. Sajnállak, mint mindenkit, mert élsz és mert meg
fogsz halni.


IVÁN

Estefelé a fáradt utcán egy szürke keztyüt tettek a vállamra.
Megfordultam. Egy sápadt kis hadnagy állott szembe velem sötétkék
bluzban, rózsaszin parolival a nyakán, fekete pantallóban. Az egyik
keztyüje a vállamon volt, a másik keztyüjével botra támaszkodott. Két
szelid kék szem tekintete fogózott a szemembe:

– Te vagy?…

– Én vagyok.

– Nem ismersz meg? Én vagyok… Iván.

– Iván! Te vagy? Hogy vagy? Mit csinálsz?

– Még egy kicsit bicegek, de már jól vagyok. Holnap megyek lefelé,
Olaszországba.

– Megsebesültél?

– Már háromszor.

Iván… a neve hirtelen mély visszhangot vert a szivemben és ugy éreztem,
mintha sok-sok csengő csengene igen távol egyszerre, sürün, édesen és
mégis fájdalmasan. Egy földszintes fehér iskola derült fel tavaszi
napsütésben, a fölsepert nagy udvar reggel lármával, rövidnadrágos kis
fiukkal és tarka kis leányokkal. Egy nagy labda repül fel a levegőbe és
fölnéznek és szaladnak. Iván… egy szelid, szöszke, gyönge kis fiu,
osztálytársam. Husz év. Az ifjuság elfutott. Talán az egész élet eltelt.
Itt áll Iván.

– Hol jártál?

– A nyáron Oroszországban, azután Boszniában, azután Szerbiában, azután
a télen Galiciában, a Kárpátokban…

– Hát ezt hol szerezted?

Észrevettem a mellén a Signum Laudist.

– Ezt? Bukovinában.

Oly bágyadtan néz. Bukovinában… Beszél, szavai keringenek a fülem körül,
városok, földek, országok usznak el, mintha mondhatatlan gyors vonaton
mennék. Szemem előtt végtelen messze egy sárga torony áll, egyetlen igaz
torony, a mi tornyunk, mikor Iván meg én nem láttunk még azon tul semmit
a világból.

Sóhajt és mosolyog:

– Emlékszel még, mennyit játszottunk katonásdit?

– Én mindig török voltam.

– Én magyar. Most mindaketten magyarok vagyunk.

Bucsuzni kezdett, nyujtotta a kezét, még sok elintézni valója van,
holnap már menni kell neki.

– Hova is visznek, Iván?

– Lefele, Olaszországba.


PARK

Fák, összeölelkezett sürü bokrok, egy darab zöld gyep. Zöld lombok,
levelek mindenütt, világos és haragos zöld meg sárga, pazar, szertelen,
eláradt levélvirulás, zuhataga és felhőzése a faleveleknek és a lombok
hasadásai és a levélsürüség lélekzetei közt távolról kéklő kék ég, édes,
fényes tiszta levegő. Homályos zöld árnyai fáknak, bokroknak, elborult
foltok a gyepen, s a leveleken a nap arany pillantásai, s arany
tallérjai, arany loccsanásai a gyepen s az uton, amely a képen átmegy s
elhajlik s elvész a fák között…

Szinyei-Merse Pál festette. A katalógusban az a cime: Park. Olyan
végtelen ez a nagy kép, mint a természet. Az arany ráma négy oldalról
támadja, szoritja ezt a nyarat, hogy ne özönöljön el, hogy kép maradjon,
aminek pingálták.

Ah Istenem, ha nyugalmam és figyelmem volna ezeket a szineket szinezni
szavakkal, hogy hódolni próbáljak e Szinyei-kép müvészetének. De csak a
naptól sütött tiszta utat tudom nézni és nézni, mely eltünik a
sürüségben és láthatatlanul visz tovább, messzire, az ismeretlen tájra,
álmodott távolokon végestelen-végig, valahová a boldogság táruló
kapujába. Az élet drága fájdalma esik rám. Elosonnék és kibujnék a nehéz
érzés alól, elhuzom tekintetemet a képről s a többi képeken sétáltatom
el, amelyek teremről-teremre a falakon némulnak, figyelnek, álmodnak.

És a muzeum klasszikus falain révedek el, de a hüs, magas falakról csak
visszamegy még a szemem a Park utjára, nézni, nézni, mig végre jól esik
a szenvedés, amit a könyörtelen szépség bocsájt az ember lelkére.

Mintha ez a ragyogó tiszta ut a képen, amelyen senki nem jár, mintha
most hirtelen néptelenedett volna el. Mintha erről az utról szökdöstek
volna szerteszét az emberek, erről a szelid, aranyos, nyári utról, mind
akik csikorgó vasutakon, agyongázolt hühós országutakon, sziklák
borzadályos kapaszkodóin hajszolják egymást. Mind elhagyták ezt a napos
utat, mintha közelebbi utakat találtak volna egyszerre valahová, ahová
életünk igyekezik… Itt van a Szépmüvészeti Muzeum kiállitásán a falon a
mester portraitja is, aki a Parkot festette. Ferenczy Károly müve:
Szinyei-Merse Pál arcképe. A hóhaju és rózsaarcu férfiu bizonyára élő
személyében is ily hallgatag ül és ily szeliden néz kék tekintetével.
Milyen csalódás e homloknak s e kék szemeknek az emberiség vihara.
Milyen sértés, mily gyógyithatatlan bántalom a müvészetnek az a
megoldás, amit az egymás mellett küzködő népek maguk közt kitaláltak. A
romok, roncsok és a vér milyen mély veresége azoknak, akik az élet
hibáit szépséggel takargatják, szépséggel szórakoztatnak, szépséggel
csillapitanak, szépséggel vigasztalnak és ápolnak.

Lépések kopognak mindenfelé, ruhák suhognak, kardok és sarkantyuk
zörrennek. Tisztek forgolódnak, nézegetnek, akiknek kitüntetés világit a
mellén, akik a háborut látták és eljöttek tovább gyönyörködni a
müvészetben. Oly mondhatatlan hangulatot ad ez a békéből való
csarnoknak. A publikum jön-megy teremről-teremre, álldogálnak,
diskurálnak, duruzsolnak, mégis milyen csönd van itt. A festmények,
bronzok, rajzok ontják magukból egy eszményitett világ varázsos
hallgatását.

Csodálatos harmonia és ünnep ez a kiállitás. Ezeket a gyönyörü
festményeket, szobrokat mind ingyen adták a müvészek, legjobb müvészeink
legjobb müveiket, s mügyüjtők elküldték holt mesterek drágábbnál-drágább
képeit, s családok feláldozták féltett müvészi ereklyéiket. Mert ez a
kiállitás az élő nyomoruság segélyhivására sorakozott, az oroszoktól
elpusztitott sárosi falvak hajléktalanjainak javára sorsolják ki a
muzsáknak e becsességeit. És a szépség hideg falai között mintha valami
mély és melegitő illat terjengene itten, a jóság tömjénje.


HÁBORU JÁTÉK

A Háboru Játék a vurstlin folyik, körülbelül öt négyzetméternyi
területen, közvetlenül a Barokaldi-féle Néparéna mellett és az Első
Magyar Barlangvasut szomszédságában, amelyen bohó ifjukoromban nem egy
szép utazást tettem. Ez, már mint ifjukorom nem tartozik a dologra,
lehető szemléltetően és röviden szándékolom e helyen a Háboru Játékot
megörökiteni, hizelgő adalék gyanánt ama historikus számára, aki valaha
ez ujságlapokat szagolja és élete unalmában mindenfajta változatok után
böngész, amelyek a jelen időkben az emberek világában előadódtak messze
a drótsövények és lövőárkok mögött.

Ugyanezen világtörténeti itész előtt, aki a sárgulandó ujságpapirosról a
futó kis szintelen papirmolyt elfricskázza, vagy a körmével agyonnyomja,
tartozom tisztázni magamat azon vádoló látszat alól, mintha én e gyászos
időkben mulatozni jártam volna a mulatozók közé. Oh nem, csak egyszer
bolyongtam a vurstlin, egy vasárnap délután a háboru alatt, s nem
hintáltam, s nem élveztem a ringlispil arany kocsijában, csak néztem
magam körül s szomorodott szivvel mentem el a szegénység szórakozó
barakjai közül, valamint az uri népek mulatságainak csarnokaiból is
olyan hangulatban távoztam sokszor, mint valódi szerencsétlenségek
szinhelyéről.

Hát a Háborus Játék ilyen: az elrekesztett kis négyszögletes harctéren
öt óriási pléhfigura áll, egy-egy karóval megszilárditva hátulról. A
mellükre mázolták sorba: Angol. Francia. Muszka. Talián. Szerb. Mind az
öt bábra a maga hadseregének egyenruháját pingálták s mind az öt
ellenség feje hüségesen viseli nemzeti jellegét, igy a muszkának nagy
veres körszakálla van, az angolnak pakombartja, a franciának
kecskeszakálla s az olasznak légy az alsó ajka alatt. A szerbnek csak
bajusza van, de annak az arca a legborzasztóbb. Mind az ötnek a szája
tátva-nyitva, azoknak a falapdáknak a befogadására, melyek a pulton
hevernek. Igy állanak a monarchia ellenségei egy sorban, tátott szájjal
és rémült nagy szemekkel. A pult fölött tábla, a táblán nagy piros
betükkel: Háboru Játék. És alatta ez: 10 Dobás 6 Fillér. Az entente és
cinkosai mögött magas drótháló, amely a célt tévesztett lapdákat nem
engedi tovább repülni, hogy a harctér mögött el ne trafálják saját
honfitársainkat.

– Csak hat fillér tiz labda, csak hat fillér – buzditja a bámészokat a
Háboru Játék gazdája, egy kis gyönge civil, – tessék, tessék urak, üzsd,
nem apád, – hadarja szenvtelenül – a legtöbb találat éremmel lesz
jutalmazva, tiz labda csak hat fillér.

A haditerület oldalfalán ott csüngenek egy fölfeszitett vásznon a pici
vitézségi érmek nemzeti szalagocskával. Egy-két fiu huzakodik a pult
előtt, a falabdák nagyokat koppannak a pléhbábok fején, mellén. A szájba
nehéz beletalálni. A néző több, mint a kombattáns.

– Üzsd, nem apád, hat fillér… – panaszkodik a mutatványos, olykor
félrekapja a fejét s állandóan irigy szemeket vet a rézsut szemben levő
pavillonra, melynek lépcsőzetén nagy tömeg előtt rekedten dicsőit a
kikiáltó egy zöld fátyolokba takart kéz- és lábnélküli kisasszonyt.

A Háboru Játékot hallgatag nézi két felkötött karu huszár, nem
elegyednek harcba. Éppen mikor tovább akartam sétálni, a muszka bekapta
a fagolyót a szájába. Egy kis vihogás volt, s a muszka a nagy golyóval a
szájában oly furcsán nézett, vigan és kétségbeesve, mintha gombócot enne
és nem tudná lenyelni.


EMLÉKSOROK

Talán itt közöttünk vándorol, jár-kel, utazgat és forgolódik egy
ismeretlen, az örökkévalóság emberarcu képviselője, az egyetlen, aki nem
szól hozzá semmihez, nem tartozik senkihez és sehova, kiben a
szenvedélyek csapjai nyitottak és hidegek, kinek fejében az örök
eszmélet fehér gyetyalángja mozdulatlanul ég, kinek földi utja gondtalan
és bajtalan tanulmányut, aki fontos és titkos megbizatással keveredett
el köztünk, ki az öt földrészen tuli illetőségü. Kinek szemei mindig
lefelé néznek, mert az emberek lelkének a fenekére néznek, s ki
pillantásaival jegyzőkönyveket jegyez teli. Ki mint fegyvertelen és
sebezhetetlen fölfedező vonul el a világon, ki hozzánk hasonlóan
öltözik, de kém, kémje az emberi életnek, ki közülünk való, de uralkodó,
aki álruhában jár és hallgat minket és ügyünket-bajunkat vizsgálja.

És elevenen s elfáradatlanul lép át a következő emberöltőbe és eltávozik
a jövőbe és óráktól nem üzetvén és évektől nem sulykoltatván, s
reményektől és emlékektől nem zavartatván, csendben-rendben feldolgozza
véghetelen anyagát és majd megtartja beszámolóját két kitárt karral,
elefántcsont-homlokkal fordulva az emberiség felé, amely a fénylő fehér
homlokról érezi a napsütés meglepetését.

Ő majd elmeséli a lábujjhegyen álló emberözönnek, amely
megszámlálhatatlan kezeiben becsukva tartja a világtörténet könyvét,
hogy mi volt az európaiak háboruja és mi volt a balkániaké és a japánoké
és az amerikaiaké és mind, mind, a tatárok háboruja és a kereszteseké, a
velenceieké, a móroké, a hunoké és a rómaiak háborui és a hellénekéi és
a pun háboruk és a Karthago háborui és a judeabeliek háborui s az
ammoniták és a filiszteusok háborui, mind. És ő el tudja beszélni mind a
volt forradalmakat és zavargásokat és a párbajokat. És ő ki fogja majd
deriteni, hogy ez a tömérdek millió Kain mind Ábel volt, aki megölette
magát testvérétől.

Ő feltakarja a világot és megmagyarázza, hogy minden rendetlenség és
tökéletlenség a halál miatt van. Ő feltöri minden szavunkat, s
megmutatja, mit jelentenek, ő elébe világit minden lépésünknek és
kideriti, hogy hová igyekszünk mindig. Ő felmutatja a falevelet s minden
ember megismeri, hogy az az ő arca. Ő felfedezi az emberek előtt életük
főbaját, az elmulást és kigyógyit mindenkit és ő meg tudja adni a
legigazibb és legnagyobb vigaszt, a halál vigaszát. Ő kirakatot rendez a
napokból és bazárt nyit a pillanatokból az emberek szeme elé. Ő megfejti
a vágyakat és a bánatot. Ő rávezet arra, hogy mit értettünk mindnyájan
az alatt, hogy boldogok akarunk lenni. Ő minden teremtményt meg fog
lóbálni a végtelenség hintáján. Ő a legnyomorultabbat is, akinek semmije
sincsen, csak baja, elkalauzolja a lélek pazar és mulatságos
városligetébe. Ő az élet fájdalmát be fogja oltani minden ember mellébe,
s a türelmet minden ember karjába, mint most a tifuszt és kolerát oltják
be. Ő a szenvedéseket virágokról fogja elkeresztelni, ő a könyekre és a
sóhajokra a gyöngyök és karkötők becsét fogja ruházni. Ő elterjeszti a
főurak közt és a koldusok közt egyformán a csodálkozás világnézetét és ő
megalapitja az utolsó vallást: a jóságot. Őt költőnek fogják nevezni, és
ő magát igazi embernek fogja vallani és ő utána nem lesz több költő,
mert mindenki ilyen igazi ember lesz. Ő olyan könnyüvé teszi majd az
életet, mint amilyen könnyü most a halál.


AZ ÉSZAKI TENGER

A város végén az Angyal-féle korcsmában, ahol megfordultam, egy huszárt
láttam mulatni. Zene mellett mulatott, a falnál állott a zenélő
automata, akibe egy hatost kell beledobni, az zenélt a huszárnak. A
huszár az automata előtt illegette-billegette magát, összeveregette
egyenes, zord sarkantyuit, a jobbkezével a tarkóját ütögette, a ballal
meg szeretettel fenyegette az asztmatikusan muzsikáló automata-szekrény
bádogsipjait. Egymagában mulatott délelőtt a korcsmában, egy pohár sárga
sör állott mellette az asztalon. Se cimbora, se fehérszemély nem
kellett, hogy viditsa. Szép magyar arcán a háboru vas szine és
kifejezése.

A ló az ő barátja és babája a veszedelem. Angyal ur a kassza előtt
könyvelt egy nagy noteszbe közönyösen, s a falon a kalitkában kanári
madár hallgatott. Ugy látszik, az itt a rend, hogy ha az automata szól,
a kanárinak nem szabad fütyörészni.

A huszár, mikor észrevett, megállott, szép haptákot vágott. Láthatta,
hogy szivesen nézem őtet s vidámságában kedves bizalommal szólalt meg:

– Harctéri fiu vagyok én… ur. Kék ruhába vagyok, azér huszár vagyok.

Éltesse az Isten kék ruhába is. Illett megkérdezni, merről jön, hová
megy.

– Itt voltam a kádernél egy hétig, de megyek már haza.

– Hova haza?

– Vissza Dunabürbe.

– Dunabür, hol van az?

– Itt van ni kérem, erre.

Térképet huzott elő a zsebéből, kihajtogatta, az orosz harctér térképe
volt. Megmutatta rajta Dünaburgot. Azután feljebb vitte az ujját, egész
a szélére a térképnek, a tenger kékségét ütögette meg az ujjával:

– Meg ide szándékolok még elmenni. Ehe az Északi tengerhe.

A szeme rajta ragadt azon a kék szinen a térképen.

– Nem látott még tengert, ugy-e?

– Nem, még sose. Azér akarom most látni, kérem. Földet, tanyát eleget
láttam életembe. Tengert csak egy ember látott a századból, az mint
civil Amerikába szok dógozni. Most már közel járunk. Ha annyit bajoltam,
már ezt a tengert megérdemlem, hogy meglássam.

Meg, meg, szegény magyar huszár, jó magyar huszár. Bárcsak meglátnád a
gyönyörü tengert. Szeretnék ott lenni, mikor a partján megállasz és
szeretném hallani, milyet tudsz káromkodni, mikor megpillantod az
Északi-tengert.


JUNIUS 16

Talán azért süt ugy a nap, mert melegen érez, az ég az emberek iránt. A
nap talán az ég szive.

A hold pedig a lelke az égnek. Milyen csodálatos mosolylyal révedez
éjszaka a hold fönn a kék mezőn a csillagok arany margarétái között.
Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosolylyal vonul, lebeg,
fut a hold az égi felhők könnyü fátyolai alatt és világit és ragyog és
vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább és végtelenül mosolyog.
Mit akar tőlünk?

Mennyi pazar virág gyuladt fel az idén a kertekben, a mezőn, az árok
szélén. Özön virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi
sóhaj jár, mennyi köny permetezik. Érted te a virágot? Tudhatod, hogy
van az, hogy ennyi szin és illat van? Csak látod és érzed és jól esik. A
föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek
szavai nincsenek, csak virágai.

Milyen szépek az asszonyok és a leányok, szent Isten, milyen szépek.
Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szivekben,
mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi
lehangoltság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha
ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt, nem ragadozott, nem áradt,
nem rengett a világon. Milyen szépek a nők az idén…

Ki tudja, honnan vannak a felhők ámitó szinei és alakulatai estefelé? Ki
érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket? Ki fordithatjta le a
felhőket? Honnan, miből, miért tünnek az égen felettünk ezek a
nevezhetetlen szinek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem
hasonlitó gyönyörü tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és
együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a
felhők, az emberi szivek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely
az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszinü tündéri hamvait viszi el.

Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők,
a csalódott, epedő, áhitatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak
ereje és képzelete vetiti a felhőket? Talán mindaz a szerelem, kellem és
öröm látszik az ég felhőiben, ami azoké lett volna, akik meghaltak korán
és életük eltört és minden amit vártak, elmaradt? Ott van. Ott van
minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca,
ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és
kiigazitva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi
formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk,
irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk.


HAZATÉRŐ NYÁJ

Oh Troyon festménye, ami itt előttem megy, porzik, kolompol, béget és
mulik tova… a nyáj hazatér estefelé. Megállok az országut szélén és
engedem szemembe és szivembe tolulni egymásután a juhok arcait, ezeket
az egyforma, lágy, csekély homloku, engedelmes szőke arcokat s képek
tünedeznek emlékemben, arany rámák ragyognak fel körülöttük, látom magam
merengeni néma muzeumi csarnokokban Párisban, Londonban, Moszkvában,
Nápolyban, Bécsben, Berlinben s valami fényes és szelid és talán csak
álmodott boldog világ panaszkodik és bánkódik bennem.

A vezérürü jól elől van már, a kolompja szórakozottan hallik, fakul és
gyengül és mennek a juhok határozatlan, torlódó sorai egyik a másik
után, port vernek, a vékony juhlábak csak mint árnyékok futkároznak el a
porban, test-test mellett halad a nyáj, mintha össze lennének ragadva és
olyanok, mintha nagy darab világos göröngyök lennének, mintha a föld
megindult volna és menne előre. Az országut mellett fák állanak,
mozdulatlan fák, zöld fák, akik a földből felkeltek és állanak egy
helyben és mind más formájuak és mind olyan egyformán csodálatosak és
szépek. A fáknak nincs háboru és a huzódó juhoknak sincs háboru és a
fecskének sincs háboru, aki a fák fölött elcsapott éles szárnyán a
levegőben és magasra röppent és eltünt és a fellegeknek sincs háboru,
melyek odafenn megnyitották alkonyati szinjátékukat.

– Mee-bee-mee-bee… mindig kinyilik a szájuk és bégetnek. Egy juh elkezdi
és a szomszédja a sorban átveszi tőle és az egész sor utána béget és a
következő sorban is elkezdi valamelyik. Me-e-e, be-e-e, némelyiknek oly
meglepő emberhangja van, ugy hangzik, mint mikor az emberek a
mutatóujjukkal az ádámcsutkájukat ütögetve utánozzák a bárány hangját.
Oh, a kis bárányok a sorok szélén, futnak, kapkodnak, botolnak gyönge
lábaikon a felnőttek mellett és itt-ott elmaradoznak, mire a puli
sebesen előgurul, mint valami fekete gombolyag és visszaugatja őket és a
báránykák rémülten iparkodnak tovább. Némelyiknek alig nőtt még gyapju
gyönge és finom kis testén és a porból szálló ártatlan hangjuk a lélek
legérzékenyebb rétegeibe furakodik. Miért hat az emberiség képzeletére
oly gyöngéden a bárány s a juhok nyája? A Biblia miért van teli ezekről
az állatokról való példázatokkal, a mennyországot miért pingálják
bárányokkal és mért teszik annyit a legelésző és estefelé megtérő nyáj
képét a piktorok a vászonra?

Mennek és mulnak és tünnek a nyugtalan, tolongó, bégető sorok és mind a
juhok minden lépésnél le-leejtik a fejüket, mintha valamit folyton
helyeselnének, mintha mondogatnák: bizony, bizony, bizony… Mennek,
mennek, négy-ötszáz juh is mehet ebben a nyájban, de mintha ezer meg
ezer volna, meg millió, oly végtelenül sürü és egyforma, ahogy tovamulik
előttem és a nyáj háta mögött elballag egy magos, sötét, lehajtott fejü
ember, a pásztor. Bocskor van a lábán, meztelen, porszinü, vékony
lábaszárát fekete köpenyeg veri, valami régi-régi uri köpenyeg lehetett,
az isten tudja hol vette, háromszoros gallérja van a köpenyegnek, a szél
hajtogatja. A lekonyult karimáju ócska kalap alól nem igen látszik a
pásztor képe, csak a morc bajusz, őszes szakállfolttal összekeveredve.
Hosszu botját tologatja maga előtt s eltünik az eltünő nyáj után a
porban, a homályosság felé, az éj felé, hazafelé…


FALUSI UTCA

Kétfelől sorban a fehér házak, egyforma kis házak, a végtelen magos kék
ég alatt hunyászkodnak csendesen. Ez a széles, hosszu, göringyes és
poros föld a falu nagy utcája. A végiben a templom, mintha megállitaná a
feléje járuló házakat. Régen meszelt fehér templom, kis templom és olyan
egyszerü, mintha egy iskolás gyermek rajza lenne. Egy-egy ház előtt
letett vastag, holt faderék, akin az öregek szoktak üldögélni,
engedelmesen várván a nap lementét. Cséplőgép bug egy hangon és a rosta
zakatol izgágán. Valamelyik udvarban masinázzák a buzát. A keritések
mögött meg a háztetők mögött mindenféle nyugtalan kazlak, boglyok,
felhordott asztagok emelkednek, mint valami földre telepedett szalmaszin
fellegek.

A fehér házak tövében icipici leányok ülnek, két-három-négy esztendősök,
sorban, szöszke porontyok, mennyei ártatlanságban felhuzott és
széjjelnyitott térdekkel. Feketekendős öreg asszonyok mutatkoznak a
kapukban, eltünnek. A házak mellett két nagyobbacska leánygyermek megy
egymás mellett, hat-hét évesek, hosszu öregszinü rokolyában,
pruszlikban, bekötött fővel, komolyan, mint apró cselédek, mint
Törpeország parasztasszonyai. Meg kisfiuk ácsorognak, tekeregnek a házak
közt csapatosan, sokszor mezitlábos, porban nevelkedő-növő gyerek,
némelyiken huszársipka van, némelyiken bakasipka, egy gyereken kerek
német katonasipka… ha megkérded őket: hogy hinak fiam, felnéznek és mind
megmondják, hogy Jancsi, Jóska, Pista, Misi. Akad köztük, akit Lukácsnak
hinak, meg Demeternek. Ilyen kis fiut. Mi kell nekik? Egy krajcár.
Mennyi gyerek, mennyi, hemzsegnek a porban, felnőnek embereknek,
kellenek a munkának, a szegénységnek és minden sorsnak. Itt vannak már,
készenlétben, nőnek.

A virágtalan akácfák álldogálnak, dülnek a kiskapuk előtt, a házak
körül. Leveleiken a nehéz por fekszik és hosszu szalmaszálak lógnak a
lombok közül lefelé. Egy leányzót nem látni semerre, egy menyecskét nem
látni jönni vagy menni. Hol járnak az eladó lányok, hol vannak az
asszonyok? Mintha elbujtak volna, elbujdostak volna, mintha
összecsődültek volna messzi csendes völgybe, vagy a sötét erdőbe, ott
siránkoznának együtt egymás vállára hajladozván.

Egy idős ember ballag magában az utca közepén a templom felől.
Toldott-foldott öltözetben van. Száraz és görbehátu öreg, kék kötény van
előtte, papucs a lábán, drótozott szemüvegje van, mint a kövezőknek.
Különös ember, minden faluban van ilyen, se nem paraszt, se nem
mesterember, de bizonyosan szántott-vetett életében, alkalmasint ért
minden furáshoz-faragáshoz, tud karikát tenni a disznó orrára, talán a
beteg állatok kezelését is érti, patkányirtást is elvállal és ha koldus,
vagy szegény vándorló hal meg a faluban, a test mellett ő szokott
virrasztani.

A szegény házak közt egy sárga urilak áll az utcában, vaskerités mögött
kertben. A kert ágyai közt felkötött karu tiszt sétál lassan, mellette
fehérruhás hölgy… mint régi, régi és olcsó képeken, amilyeneket
kispolgári lakásokban lehetett látni, meg a képkeretező üzletében
politurozott széles piros farámában, reprodukcióban. Az égen odafenn a
délután felhőzetében egy-egy álmélkodásra gerjesztő ragyogvány hasad.
Egy csirke sikoltva szalad keresztbe az utcán. A disznók közelednek
vágtában, egy vörhenyes, sárszinü és feketeszinü durva társaság,
röfögve, horkolva, szuszogva, dühősen, szorongva és üzve egymást, s
fejüket le-lekapva a földnek, mintha valami szörnyü kalandból
menekülnének. Elporzanak. Azután lágy kolomppal és csengő csengővel
egy-két-három tehén kezd felsétálni az utca végiből a poron által,
fehér, jóságos, balga tehenek és az első már befordul egy kitárt kapun.
Az estéli homályosság kezdi betakargatni fátyolába az ákácok tetejét és
hirtelen eláll a cséplőgép bugása.


EGY ÖREG EMBER

Ideki ül a tornácon a pitvarajtó előtt egy kisszéken. Kötényt vagy mit
varr, egy toldott-foldott kék rongyot. A feje mélyen lesülyed a
kebelébe, fáradt, vén kerek kalap van a fején, a kalap alól zsinór buvik
ki, körülfogja az öreg ember arcát az álla alatt. Hátul a kalap karimája
alatt az öreg ember hamuszin haja kunkorodik, rendetlenkedik. Csupa
ráncból való fakó ujjasának zsiros karjain a napfény fickándozik, ahogy
az öreg ember a jobbkezében a tüt emelgeti és a balkezét arráb-arább
tolja a kék rongy alatt. Az öreg ember két nagy, lágyszáru, fénytelen
csizmájának a feje mozdulat nélkül áll fölfelé a tornác szélén és bámul
talpával a csendes kis udvarba. Az udvar végében piszkos szalmadombon a
csirkék járkálnak, piszmognak, kaparásznak, egyet-egyet csipognak,
megállnak, tovább forgolódnak és kapkodnak lefelé a szemétbe. A nyári
délután unalmának örök képe.

Az öreg embernek a két kezét nézem, amelyek járnak és ha megállanak
munka közben, akkor látni, hogy rezegnek folytonosan. Mintha nem is a
vénségtől rezegnének, mintha csak azért rezegnének, hogy ne pihenjenek,
mert ezek a kezek dologért teremtődtek és a sirig nem akarnak
megnyugodni. Nagy, durva kezek, kemények, sötétek és mégis tiszták,
olyan a szinük, mint a napon megégett és megfeketült buzakalászé. Csupa
ránc, ércsomó, pikkely, gödör az öreg ember kezefeje, ha soká nézem,
olyan mint a hold fotografiája, apró hegyek, völgyek, utak élettelen
végtelenje. Az öreg ember pápaszem nélkül öltöget. Olykor köhint,
valahonnét mély mélységből, hosszan és gyöngén, ahogy az aggastyánok
köhinteni szoktak.

– Mit varr azon a rossz kötényen, öreg apó?

Az öreg emeber fölemeli rám lassan a fejét:

– A rossz kötényt kell varrni, a jót nem kell varrni.

Azon a hangon beszél, amelyen köhintgetett, ha a hangnak szine volna, ez
olyan lenne, mint a hamu szine.

– Hány esztendős, öreg apó?

– Nyolvannyolcat adott eddig az Isten.

Nyolcvannyolc… Az udvar közepén egy sárga kéve áll a földön, szalmaöv
karolja a kéve derekát, széles, magos, kerek kéve, gyönyörü kéve,
tetejében a kalászok hajlanak ide-oda gyengéden, aranynyal süti a nap a
kévét, olyan a teteje mint egy korona.

Az öreg ember visszaeresztette a fejét, varr.

– Lát jól, öreg apó?

– Látom, amit látni lehet. Csak azt nem látom, amit látni nem lehet.

Hallgatom és hallgatok egy darabig és nézem az öreg embert.

– Szép hosszu időt engedett magának az isten.

– Szolgálok, mig szolgálni kell. Kinek hamarabb kitelik, kinek sokára.
Az onokám most hótt meg a háborúban.

– Annak kitelt.

– Annak ki.

Hallgat, azután megint felnéz.

– Fogyik a nép. Az öregeknek kell tán szolgálni a fiatalokér is, akik
meghóttak.

Olyan a két mély kis kék szeme, olyan kék, olyan homályos és olyan
fényes és gyönge és érthetetlen, mint a csecsemőké, akik a bölcsőből
néznek az emberre.


1915 AUGUSZTUS 24

Néhány felhőt láttam ma este a kelő hold környékén. Nem tudnám
megmondani, milyenek voltak, az emberi értelem és ügyesség a felhők
szineit se szóval megnevezni, se festékkel utánozni még ez ideig nem
tudta. Nem tudom, valami rózsálló és kékellő fodrok iramlása volt az
elszoruló alkonyati ég hallatlan szürke selymén, néhány véletlen,
következetlen felhő, egyszerü égi tünemény, semmi. Csak nekem volt ez a
néhány felhő rendkivüli dolog, élmény, esemény. Ugy éreztem, csak én
magam látom őket, és csak nekem magamnak jelentek meg, légyottra jöttek
a megbeszélt helyre, a holdhoz közel.

És hogy fölnéztem, megdöbbenve és szorongva kezdtem emlékezni rájuk,
erre a néhány egymáshoz simult felhőre, hogy a mult őszszel láttam őket
az égen ugyanezekben a szinekben, ugyanezekben a földietlen formákban,
vagy tavaly tavaszszal, vagy még azelőtt, egy elmult napon. Képük
visszaderengett bennem valahonnét az emlékezet tengerfenekéről. Olyan
sajátságos perceim voltak, oly kimagyarázhatatlanul történelmiek és
ünnepélyesek. A szépségnek és fájdalomnak roppant nyomását szenvedtem
szivemen. Néztem, s a felhők alakultak és elfakultak és elfoszlottak. Mi
volt? Semmi sem. A felhő nem esemény, semmiféle felhőalakzatokról nem
emlékeznek meg egy szóval sem a mindennapi hadi jelentések és az
ujságban sem emlitik meg soha, hogy az égen micsoda különös
szinalakzatok váltakoznak egy nap alatt.

Soha meg nem jelennek az ujságban, de odafenn az égen megjelennek minden
istenadta nap, senki le nem tagadhatja. Én nem tudom, kinek és minek
higyjek a világon, én nem tudom, mi a legszebb és legérdekesebb és
legtanácsosabb, szemeim most is felkivánkoznak és csodálattal maradnak
veszteg most is a felhőkön, és a harctéren vergődvén előre-hátra a
harcolókkal, mindig föl kellett néznem, mert a mennybolt nyitva volt és
a sortüzek és ágyulövedékek itéletnapi koncertjei közben észre kellett
vennem a felhőket, hogy ott vannak és olyanok, mint örökösen. Oh
ugyanolyanok és ugyanazok voltak, mint azelőtt, más világban, az
ugynevezett békében, mikor nem égett annyi ház egyszerre, csak itt-ott
egy malom, egy-egy kigyulladt gunyhó, vagy felgyujtott polgári ház, vagy
gyár, amelyben robbanás történt.

És mikor az emberek nem lövöldöztek igy tömegesen egymásra, csak egyes
emberek lövöldöztek, akik párbajra állottak fel, meg a rablógyilkosok,
meg a boszuálló szerelmesek, meg a megcsalt férjek, meg a kétségbeesett
családirtók, meg akik hirtelen megtébolyodtak, meg akik öngyilkosságot
követtek el. Vajjon egy katasztrófa nem olyan rettentő-e, mint ezer
egyszerre, vajjon egy halál nem olyan megdöbbentő-e, mint százezer
halál, vajjon egyetlenegy munkásnak a karja, melyet a gépházban
leszakitottak a szijak, nem olyan elriasztó és igazságtalan-e, mint
tizezrével levágott karok, vajjon rend és béke van-e a világon, mikor
csak egy bányásznak oltja ki a szemevilágát a robbanás. Kinek volt jussa
ebben megnyugodni, ki tudott erre vigaszt és mentséget? Egyetlenegy
boldogtalan ember vajjon nem annyi-e, mint hogy boldogtalan az egész
világ? Hát szabadna egy ember életének boldogtalannak lenni az isten
csodálatos szép világán?

Az emberek életéről nem vágytam szólni, csak felhőkről, amelyeket a hold
közelségében láttam s amelyek multak megállithatatlanul, mig néztem
őket, oszlottak, tüntek, mint a gondolat az ember fejében egymásután,
mint a benyomások, mint az emlék, mint a lépések, mint a lélegzés és
szivverés, minden.


HÚSZÉVES FIÚK HALÁLA

  Két karjukat még kitárják
  Mint madár, ha száll, a szárnyát,
  Boldog tartomány fele
  Tán elszállhattak vele.

  Mint varázslatban lehulltak,
  Mint álomban úgy elmúltak,
  Mint a hópehely leűl,
  Mint pillangó elrepűl.

  Virágarccal csodaképpen
  Elomolnak egy mesében,
  Fergetegben milliom,
  Milliomnyi liliom.

  Mint a csillagok az égen
  Csudálkoznak az éjfélen
  S hajnalban kialszanak,
  Mielőtt fölkél a nap.

  Tán csak itt jártak, mint nyáron
  Mosoly fut le napsugáron
  S játszik a tornác falán,
  Vendégek voltak talán.

  Hova való a mi drága
  Orgonánk tűnő virága?
  Hát zölden hullt falevél
  Akit megszöktet a szél?

  Hova való ifju sóhaj?
  Hova való édes óhaj?
  Álom, ábránd elhaló?
  Életünk hova való?

  Tán már otthon járnak-kelnek,
  Angyalokkal ünnepelnek,
  Könyökölnek meglehet
  A szivárvány híd felett.

  Elmerülnek fényes égbe,
  Tejtengerbe, édességbe,
  Mint csengettyű elhal csendbe
  Csengve, zengve végtelenbe.


ESERNYŐK

Délután elkezdett dörögni és hirtelen elborult és oly nyugtalanitó
sötétség lett, mint a Rigoletto utolsó felvonásában. Dühös fuvás söpörte
le a tetők beteg cserepeit és csapkodta a bizalmas nyitott ablakokat,
csattogás, csörömpölés közt vágta az utcákat rézsutosan a felhőszakadás.
Óh az emberek riadalma, mint a hangyáké a kertben, mikor öntöznek.
Illannak, repülnek szerteszéjjel a járdán, a kocsiuton, szinte usznak
ázott, halványodott alakjaik az eső sürüségében. A konflisok gebéi
vágtatnak, a viaszkosvászon lebernyegbe és csuklyába borult kocsisok
állanak és dülnek előre a bakon és rontanak szembe a förgeteggel, mint
valami elbusult duhaj harcosok az ókor keserü háboruiból.

És mennyi fekete kör alacsonyan a sötétbarnán omló fellegek alatt:
esernyők. Terpeszkednek, feszülnek, vergődnek, inognak, osonnak a fekete
körök. Lehuzott fejek, hajlott hátak, csapzott szoknyák, remegve futó
nadrágszárak az esernyők alatt. És a kapualjakban összeszorult apró
társaságok, véd- és dacszövetségek, öt percre szóló testvériesülések. És
a kapualjakban is esernyők, kifelé tartott esernyők, mennyi esernyő. Oly
meglepő, nem tudom mért, hogy az emberek ma e sötét, hitvány pajzsok
alatt nyugtalankodtak, bátorodtak és dideregtek és borzadtak. Dörög az
ég, mormol, hömpölygteti érthetetlen szidalmát. A szemek gyáván,
aggodalommal s oktalan büntudattal leskelődnek az ég felé s a széltől
rángatott záporba merednek. Itt valami nem változott, a legnagyobb
morális hatást a mennyek ágyudörgése kelti az emberben és a szél
csinálja a leghangosabb riadalmat a lélekben és az egyszerü, természetes
villámlás hasitja a legmélyebb ijedelmet bennünk.

Ez a délutáni sötétség és szilaj zápor s a házak s a falombok szine és
az utca zavara és hangjai oly különös volt nekem, rég átélt és elzajlott
perceket futtatott el emlékemben és figyeltem muló hangulatomat s
érzéseimet lestem. Az élet szokatlan rövidséggel fenyeget, oh siessünk,
kapkodjunk, érezzünk sokat, sokat s többet éltünk, mint az évek száma
állitja rólunk. Nincs egyebünk a világon, mint érzéseink, ugy sejtem,
hiába nyujtogatjuk kezünket kifelé s csak a saját szivünket ölelhetjük
át igazán. A felhőszakadás perceiben az esernyők közé szorulva a
kapualjba a franciák fővárosában voltam, mert ott is volt egyszer egy
ilyen zápor egy tavaszi délután. Éreztem és láttam azt a napot és
hihetetlen volt elhinnem ma, hogy más világ van és elvesztettem volna
annyi mindent. Amim egy napig, egy óráig volt, eltilthatják nekem vagy
kitilthatom magamból? Lehet azon változtatni?

Van Franciaországom, mert volt s van Olaszországom, Angliám,
Oroszországom. Minden amit láttam, és minden amivel barátkoztam, az
enyém maradt bántatlanul. És Japánom is van, mert képzeletem és vágyam
ott bitangolt. A mostani francia fővároshoz és a franciák országához és
a többiekéhez semmi közöm. A mostaniak nem is igazak, nem hiszem őket,
nincsenek. Oh de szeretnék sokat firkálni, csöndben nyugodt falak
között. Vagy inkább beszélgetni szeretnék mindenkivel, irni olyan nehéz.
Jaj, beszélni még nehezebb az emberekkel, milyen nehéz, istenem, milyen
kevesen fogadják el a legegyszerübb szavakat. Milyen hihetetlen, hogy
valaki ne értse meg az embert. Hogy lehet, hogy nem mindenki olyan,
amilyen én vagyok?


NAPRAFORGÓ

Ez az a szeptember, amikor a föld orcái elváltoznak, hideglelősek és
lázasak lesznek és szederjes szinüek… szeptember, alig merem kiejteni e
sápadt és alélt és nehéz s oly sajátságos szót. Szeptember vége van. Jó
lenne hamar másra gondolni, csak lopva szivok egy sóhajt, mint egy
szivbajos uriember, akinek az orvos eltiltotta a dohányzást, szippant a
nemes és nyomasztó havannából. Sokszor nem merek egy pár percre
eltünődni, sokszor gyönge vagyok ahhoz, hogy gyönge merjek lenni.
Kezdenek a levelek lelopózni a fákról, az ősz arany teritéke vár, a
lombok és bokrok és mezők zöld szineinek végtelen tárlata készül, a
szelek indulnak felém, a gyászos és boldogságos ősz tája és lelke jő,
igérkezik, fenyeget. Menekülni szeretnék, elutazni előle egy lehetelen
vonaton valamerre, de hová, ameddig mehetnék, mindenütt szeptember van.

Milyen árvaság itten embernek lenni, a levegőt a szivbe lélegzeni és
nézni és mindig gondolkodni. Némely pillanatban segitségért kiáltanék,
ugy rémlik, csak magam maradtam embernek a földön, a többi mind
elvarázsolódott és csak hasonlit azokhoz az emberekhez, akiket azelőtt
ismertem, de hiába szólitanám meg őket, másról beszélnek. Mintha más
teremtések lennének, idegenek, egy nem igaz, egy eszelős világot
hurcolnak itt szerteszéjjel a földön, szavaik fonákok és tekintetük
elferdülve csüng távoli dolgokon, amik nem ide tartoznak a napsütés alá.
És ami itt van, azt nem látják, a levegőt a tüdejük nem érzi, nem
sejtik, hogy ég borul felettük, nem tudják, hogy füre taposnak, nem
veszik észre, hogy fa az, aminek nekimentek, ezt mind nem kérdik, mindez
nem kell nekik, nem látszanak tudni minderről.

Hangtalan csöndes mezőn felejtem szemeimet délelőtti órán, édes hüs
levegőben, a nap oly hizelkedően, melengetően néz a földre, ahogy
betegekre szoktak mosolyogni. Napraforgók ágaskodnak imitt-amott, gyenge
száron óriás virágok, sárgájuk tüzel és barnájuk elsötétül. Mintha nem
is a száruk tartaná őket, mintha dermedten függenének mint bámész és
buja tünemények a levegőben. Elkésett fehér pillangók dideregnek ide és
tova és egymásután egy kukoricásba tünnek el, egy száradt szinü sovány
és vigasztalan rengetegbe, mintha ott várná valami ünnepély őket, valami
otthon és életöröm. Meg-megrezegnek a kukoricaszárak aszott, megtört
nyurga levelei, s a levelek közül szintelen füzérek epekednek
jobbra-balra, az érett vastag csövek beburkolózva rejtőznek itt-ott. A
kukoricás oly elhagyatott, oly egyforma, oly nyugodt és oly nyugtalan
egyforma látvány. Az unt szinü és össze-vissza hajló sürü levelek és
füzérek, ezek hideg őszi estén mily kisérteties zenét rezgetnek kapkodva
és összeverődve a szélben. Ki hallgatta már?

Most csend van, s a szárak alatt a göröngyök közt testes sütőtökök
nyugosznak, erős sárga szinekben, viritva és boldogan. És a kukoricás
mögött távol zöld fák állanak, hosszu sor fa és erre-arra magános fák és
nagyon távol egy fasor álldogál. Mind másforma körvonalakkal. Mind
egy-egy egyéniség. Fák. Mily mozdulatlanok. Mily összetartók. Mily
magánosak. Mily szép mind. Milyen nagy minden fa. Milyen néma mind. Mind
él. Mind áll az ég alatt és sütteti magát a nappal. Senki nem szól bele,
nézhetem a fákat, gyönyörködhetem bennük, ünnepelhetem őket. Oh mint
nyomasztó példák állanak a földön előttem, mint méltóságok, akiket
hiábavaló sóvárgással irigyelhetünk, mint felsőbbrendü lények, akiket
bámulhatunk. Mint tökéletes lények, mint a teremtés igazi koronái, ugy
állanak a tájon a fák, a létezés ámulatában, elcsábithatatlan
nyugalomban, erősen és bölcsen és derülten.

Egy nagy tábla tiszta fekete szántás terül a tájon. Csak ez a gyönyörü
fekete föld olyan nyugodt, mint a fák. S itt a lábam körül a gyepen
halványkék virágocskák frissülnek a makacsul ragyogó zöld fü közt, kis
kiváncsiak és vidámak, most hirtelen kinyiltak még, sunyitanak,
köszöngetnek és itt vannak, amig az ősz türi őket. És a napraforgók a
dél felé engedékenyen hevülő napsütésben felgyulnak, lázadva és rajongva
tüzelnek a hervadástól fogantatott tájon s mint gyulladásos, szenvedő és
szenvedélyes s megrenditő nagy szemek bámulják a fényes napot.

  Felém távol szivárvány látszik,
  Szivárványom hét színe játszik:
  Rózsa remény, viola gyásza,
  Hervadt levélszínű lemondás,
  Kék honvágy, fájdalom bíborja
  És jégszínű reménytelenség
  És lelkem álmának fehérje.


ŐSZI REGGEL

Lágy és tiszta, habos szürke selymekkel teli az ég. Végtelen vég drága
felhő-selyem. A nap nem látszik sehol, pedig világos van, csak valahol a
selyem égen gyengéden tündöklik kifelé valami szórakozott mosoly s
aranynak és gyöngyháznak sejtelmét hinti maga körül. Varjak kerengenek
magasan, a hervadás csalogányai, kárognak egyformán, sürün és mégis oly
álmosan. Hangjaik és szárnyaik oly vontatottak és feketék, mintha a
sötét kántálást látná az ember, mintha a szárnyak hallatszanának.

A hüs, tiszta tájon felocsudott reggel hallgat és csodálkozik. A zöld
mezőn hamuszin szénaboglyák nyugodnak, s mintha még álmodnának. A fü
közt vértelen kórók, dudvák, elaszott virágszálak dideregnek. De a fü
milyen harmatos, milyen eleven, milyen ragyogó zöld, pedig ősz van. És a
fák milyen elvarázsolt, boldog szinekkel haldokolnak. Vannak piros fák,
sárga fák, bronzzal levelező fák, oly dermedten, eszméletlen
gyönyörüségben állanak, mint valami tulvilági májusban. Távol és távol
igy állanak az ősz kimondhatatlan fái, szebbek önmaguknál s mintha
levelei virágok lennének, sárga és vörös és arany virágok. Ki tudja, mi
gyönyörübb és dicsőbb nekik, a tavasz vagy az ősz?

És mennyi más ujult, csodálatos, üde és fényes szin ámul a földön
körös-körül. Apró veteményekben, szőlőkben, kis kertben. Mily bágyadt és
mily tündöklő szinei az imádott ősznek. Milyen violaszinek, milyen
kékségek, milyen rózsállások és aranynál aranyabbak. Egy messzi kerités
mögül sárga őszirózsák viritanak elvakultan.

Egy szekér jön ki a néma fehér faluból. Két csendes, hitvány pejló hozza
lassan, lassan. Minden lépésnél ejtegetik, emelgetik nagy fejüket,
mintha tanakodnának egymás közt valamin, az ő egyforma életükön talán.
Jönnek, jönnek, közelednek, a szekér zörgése is hallik már a csöndes
reggelben, s a párájuk látszik, hogy futkos lefele az orruk előtt. Egy
sötétkék asszony ül a szekéren meg egy agyagszinü ember. Egy
parasztasszony meg egy orosz fogoly. Az aszony hajtja a lovat. A fejük
mindig egymás felé fordul. Beszélgetnek, ugy látszik. Az orosz a két
öklét a két térdén pihenteti, gyöngén rázkódik az alakja a mozgó
szekéren. Mennek ki a földre, őszi munkára. Közel jönnek, látni, hogy az
ember mosolyog. Magyarországon tanult meg mosolyogni.


LEVÉL MAGYAR HADIFOGOLYHOZ

Barátom, ismerősöm vagy ismeretlenem, bajtársam, ki a végtelen
Szibériában merengsz magad elé, vagy viruló olasz szigeten hervadozol,
kinek fáradt alakja és halvány arca jön elém mint ködfátyolképen,
tehozzád vágyakozom szólani, hátha ez irott szavak elhangzanak odáig.
Hátha ez a neked tiltott honi ujság valahogy a kezedbe kerülhet, talán a
csomagoló papirosok közt, talán mint leleményesen rejtett dugáru, mint
valószinütlen véletlen, mint csodákon át végződött fehér madár
ereszkedik le tán elébed s te elolvashatod. Milyen jól eshetnek neked az
ujság nyomtatott betüi, melyekből Magyarország harangjai hangoznak s dal
kél és sóhaj száll. Ugye milyen üdvös a szó, ugye milyen áldás a betü.
Ugye milyen jóféle hang hallik szivedbe ebből a fekete nyomtatásból,
amelyben valaki, aki se inged, se gallérod, kérdez: hogy vagy?

Te irod haza: jól érzed magad. Neked tilalmas a vallomás, a harag és
keserüség és panasz neked tiltott dolgok. Itt-ott a szellem nyomorában
kiravaszkodott hamis szavakkal csened sok hadijelzéssel és
pecsételésekkel érkező levelezőlapodra, hogyha koplaltok, fáztok s
embertelenül bánnak veletek.

Te szenvedsz, pedig ártatlan vagy, te fogoly vagy, pedig meg nem botlott
férfiu vagy s tagja egy szabad és győzelmes nemzetnek. Te Európában
születtél s elfoglaltad itt sorsodat s most mióta és mióta egy más
földrész egén álmélkodol. Te tudod, hogy a napok elmaradnak a hátad
mögött s nem jönnek megint bocsánatkéréssel elébed. Te alvás nélkül való
éjszakákon s alkonyatok csüggedt unalmában már föleszméltél és te
kitaláltad már, hogy az élet véletlen és benne minden véletlen.

Te fölmentetted magadat pályádnak és életkorodnak kiszámitott programja
alól. Te megköszönöd a felgyulladó napot és elfogadod a leárnyékozó
estét. Te megfoltozod idődet váratlan munkával, s megtanulsz hangszeren
játszani, s magad fabrikálsz neveletlen zeneszerszámot, tamburát és
furulyát, s polirozatlan sakkfigurákat és táblát készitesz, vagy
dominójátékot, durva kis falapokból, amelyekbe a pontokat tintával
pingálod vagy tüzes dróttal égeted. Tucat kártyát is szerkesztesz s
rajzolsz, ha a kártyacsomagot nem sikerült a hátizsákban magaddal hozni.
Te idegen nyelvet tanulsz, amelyet nem óhajtottál s nyelved csodálkozva
tapogatja a jövevény szavakat, amelyek az idegen nemzet millióinak és
millióinak kihült ajkain elhaltak már.

Te sokat sétálsz és te mindig ráérsz és nézted sokszor sokáig az előtted
álló fát és a horizon halovány hajlatát és te hosszukat gondolkozhattál.
Teveled észrevétette magát a természet, szórakoztatott, foglalkoztatott
s megtéritett és te hiszel már a költőknek, akiket gyermekkorodban
szavaltál s később nem olvastál, vagy nem sokat adtál rájuk. Már nem
csodálod ugy, hogy valaki jajveszékel, akinek nem fáj a foga, s bánatot
mond, mikor nem hagyta el a szeretője s beléragad a halálba értelmével,
mikor egészséges mint a makk, s minden őt kérdezi, s mindennek ő felel,
s érted már, hogy érezheti szivében a duslakodás, fenség és boldogság
pillanatait valaki akinek semmije sincsen. Te már érted a költőket, akik
a világ békéjében elszenvedték a világ háboruját s akik ma könyeiket az
iróasztal fiókjába hullatják.

Te most barátja leszel annak, akinek bajtársa voltál és barátodnak
testvére leszel. Te elmondod reggel álmodat és este életedet. Te
bizalmas és őszinte vagy. Te kiismered magad a beszélgetés patikájában,
te tudod a szavak karátjait, mint az aranyláncokét. Te sokat sóhajtasz
és megfigyelhetted, hogy a sóhaj följebb emeli a szivet és közelebb
hozza a fejhez. Te rákaphattál arra a szédelgésre, hogy könnyiteni tudj
a másiknak a szivén, mikor a tied épp a legnehezebb. Te megszerethetted
a jóság erősitő és üditő sportját. Te sokszor bemégy a tréfa és játék
bazárjába.

Érdekelni fog talán, hogy a félkaru Cervantes Mihály, ki öt évig
sinylődött mór hadifogságban, ez alatt az idő alatt irta a Don Quixote
cimü nagy könyvet, amelyen a legtöbbet lehet könnyezni s a legtöbbet
kell kacagni.

Oh Oroszország keletén oly közel vagy Japánhoz s eszembe jut véletlenül
Buddhának egy mondása, szeretném közölni veled, ha nem ismernéd: „A
szerencsétlenségek az életben hegynek csucsai, ha az ember a legmagasabb
csucson van, megpillantja maga fölött a tiszta kék eget“. Nekem ez
nagyon tetszett.

Mennyire lemélyedt és elnyujtózott lehet egy-egy érzés benned. Oly
kiváncsi vagyok azokra. Milyen kut a te lemondásod. Mily végtelen hosszu
tud lenni a te reményed sugara. Milyen ezerszer imádandó gyönyörü hazát
látsz a honvágy kék messzilátóján. Menyasszonyod az ablakban vár.
Feleséged van? Ő a türelem és epekedés izeit izleli s szépsége az álom
üvegházában nem hervad, mig hazatérsz.

Várunk tégedet. Szenvedéseidet összegyüjtöd és hazahozod és mesélsz és
beszélsz majd. Csönd lesz az országban, mindenki titeket hallgat. És
mindent felirnak rólatok „vaspennával és ónnal a sziklafalba“ – ahogy a
bibliában mondódik a Jób könyvében.


OKTÓBER

Kis barna kalapok tünedeznek, meg fekete meg kék kalapocskák, nehéz
bársonyból könnyü kalapok, komoly posztóból vidám kalapok, lágy és pazar
ellipszisek, félrebillent kerek tányérok, süvegecskék, kalpagok,
amelyeket fátyolok tündéri drótkeritései függenek körül s a kalapokon
rezzenő tollak, szalag és tüll ingó-bingóságok, kitalált levelek és holt
gyümölcsszemek, szórakozottsága a formáknak, babrája a kellemnek és
hiuságnak, elvarázsolt oktalanság, gondos semmiségek, mindenféle
tiszavirág-fantaisie… s a kalapok alatt a bájoló kis arcok tünnek az
este télies hangulatában, amit e kalapok s az elkomolyult ruhakelmék
ontanak.

Felujult üdeséggel, édes meglepetéssel sietnek, suhannak tova a könnyü
teremtések, a szépség és ifjuság ékes madarai a meghült és elfeketült
őszi estén, amely alá sietve gyujtja a város ablakait, kirakatait, utcai
lámpáit és világitó óralapjait. S mintha csak nekik szolgálna és
hizelegne minden világitás, hogy minden kávéház, minden kirakat, minden
ivlámpa előtt előujuljon kalapjuk és orcájuk és pánttal összehuzott
köpenykéjük és bátor szoknyájuk, amely bokáig sem ér és ragyogó nyulánk
topánjuk, amelyből vékony lábukszára vakmerően szökik fölfelé. Hatalmas
hadi reflektorok, forduljatok ide messziről, nézzétek a lányokat,
kapjátok föl fénykévéitekbe szépségüket és adjátok át a megdöbbent
gyászos tájaknak.

Oh sietnek haza és beszélnek sürgősen s mikor beszélnek, az olyan,
mintha két ajkuk folyton elragadtatva puszilózna. A szavak konfettijét
szórják a levegőbe. Ha elillannak mellettem, hallom, hogy
kommissziózásról, kelméről, diszitésről beszélnek. Milyen szép a szájuk,
ajtó, melyet a mosoly kilincse nyitogat. Ők mintha nem tartoznának az
emberiséghez, amely annyira szerencsétlen. Ők most is Bybyk, Cicák,
Nyuszik, Csunyik. Sohase akarom végiggondolni, hogy ők is emberek s át
kell esniök az élet nehéz eseményein s a létezés átkozott és áldott
utolsó kalandján. Nem, nem.

Ők bántatlanul suhannak el köztünk és édesen elfeledkezve nevetgélnek
most is, s mosolyuk s pirjuk és szemük olyan mint a bálban, mikor a
négyes előtt a szünetben andalodott vidámsággal körbe-körbe sétáltatják
magukat.

Mi történik most az ő szivükkel? Nincs senkijük, akiért fájjon? És
akinek véletlenül senkit sem kell sajnálni, nem sajnál mindenkit? Talán
piros kis émail-szivecske az ő szivük, olyan, a milyet az ékszerészek
árulnak. Csak olyan lenne. Csak ne horpassza be és ne karcolja semmi a
világon. Olyan szép az, hogy ők olyan szépek. Olyan csodálatos
ellágyulás a teremtéstől, hogy ők is vannak és olyan kegy, hogy ők is
láthatók. Olyan jó, hogy a süketek látnak. Olyan jó, hogy a vakok
hallanak és szeretik a hangszerek zenéjét. Járj békével, kedves olvasó.


PIACTÉR

Vannak istenadta hangulataink, egy-egy fátyol, amelyekről azt hisszük,
régen szétszakadoztak s amelyek megint és megint kibomolnak valahonnét s
a képzeletre loppal ráterülnek. Más városban ugy néz körül az ember,
mint egy uj világon, ahol egész mást lehet tán kezdeni. Ez a piactér itt
ma este a távoli székely városban világosságával, sürgésével,
korzójával, kocsizörgésével s minden hangjával oh annyiszor feledett s
óhajtott idegen élet varázsával vesz körül. Mintha ezek a sorban,
melegen fénylő ablakok csukták volna maguk mögé az öröm titkát s mintha
ezek a sötét háztetők az életnek valami kedves álmát takarnák.
Annyifélék a piactér házai, az egyik fáradt kis ódon palota, a másik
friss bérház, a harmadik alacsony hosszu zöld ház s van régi családi
lak, amely a barok kecsességeit tartogatja, s van nagy közönyös barna
szálloda, s kedves uj magyar ház s van ház modern stilü s van amelyik a
német izlés erőszakának engedelmeskedik s vannak egyforma nyugodt kis
vidéki házak, akik semmit nem akarnak.

Ha majd csöndes éj lesz, ezek a házak az ő érthetetlen némaságukban
talán beszélgetni kezdenek egymással, mult időkről s mai időkről, régi
lakosokról és maiakról, a családok s magányosok napjairól, amelyek annyi
minden más és más véletlennel folytak és folynak, csak végződni
végződnek egyformán.

A világitó kirakatok előtt jönnek-mennek, sétálgatnak a járdán a népek
szembe egymással, asszonyok, leányok, tisztek és mindenféle katonák és
polgáremberek és gyermekek és siető cselédek, mint mindenütt a világon.
Itt is szalutálgatnak, emelik a kalapot és mindenfelé csevegnek.
Kihallik egy-egy hangos jó estét! a sürü sétálásból s ez eszembe
juttatja azt a régi gyanumat, hogy az emberek alapjában véve mind jók s
jóknak készülnek lenni örökösen egymáshoz, s a legszórakozottabban is jó
reggelt, jó napot, jó estét, jó éjt, jó étvágyat, jó mulatást, jó utat
tudnak egymásnak kivánni. Ha nem lennének a természettől jók az emberek,
a köszönésnek ezt a formáját régen elvették volna vagy el se kezdték
volna. Itt is kivilágitják estére kirakataikat a mindenféle
fegyvernemhez tartozó boltosok, itt is van női divatüzlet és uri, és
füszerkereskedés és csemegeüzlet, könyvkereskedés és gyógyszertár,
vaskereskedés és kistrafik és nagytrafik és ékszerüzlet és drogueria és
óriás ablaku kávéházak. Itt is nagy táblákról bámészkodnak egymásra az
ut két oldalán a boltosok nevei, itt is van Nagy és Kovács és Vámos és
Rosenfeld és minden. Hol az a bolt, amelyikben a boldogságot árulják?

Istenem, gyáva aggodalom gerjed az emberben, hátha hiába az egész világ
csodálatos szerencsétlensége, hátha hiába minden borzadály és minden
részvét és minden félelem és minden jóság s a halál örök megnyugtatása,
s az érzéseknek egész kegyes és komor álarcosmenete bennünk, hátha hiába
minden zaja a végtelen katasztrófának, hátha a szivünk az a sziv marad,
ami volt s benne virraszt minden irgalom és megrendülés és alázat után
is a földi élet bájának és tisztaságának álma, s a végtelen szerelem
vágyódó vágya, hátha megvan ebben az időben is az ember egész régi
szive, mint a köd alatt vergődő tenger?

A piactéren sötét és lezárt bódék hallgatnak s várakoznak a friss
reggelre. Két elkomorodott szobor fordul egymásnak a téren, Kossuth
Lajos és Bem apó. Az egyik szoboralaknak előre nyulik a jobbkeze, mint
annyi szobornak a világon, mintha az elmult imádott férfiak a végtelen
időn követelnének valamit. A felhők, az este halvány és sötét és
violaszinnel derengő és ezüst gyapjakhoz hasonló felhői a hold körül és
a csillagok alatt és mögött itt is oly álmélkodtató ünnepélylyel és
lassusággal zarándokolnak a távol virradat elé. A városháza tornyában
világitó óralap mutatja magát a hold alatt s a csillagok alatt az utcai
lámpák sürüsége ragyog. Mintha egy külön ég versenyezne az éggel, egy
külön csillagrendszer, amelyet az emberek csinálnak estéről-estére
idelent, mintha utánozni akarnák azt, a mi örökkévaló.

_(Egy erdélyi városban.)_


MASIROZNAK IDEGEN ORSZÁGBA…

Zenekarral, trombitaszóval, dobpergéssel megy kifelé a városból az ifju
menetszázad. Menetközben olykor egy-két percre elhallgat a trombita, a
dobszó is eláll s akkor is rendben, keményen lépkednek a bakák, mintha
egy hangtalan hang diktálná a lépést nekik: bal, jobb, bal, jobb, egy,
kettő, egy… Danolni kezdenek egyszerre. Van egy méla, régi hangu
katonanóta, azt éneklik:

  Szépen szól a honvéd rezesbanda,
  Székely fiuk masiroznak rajta.
  Masiroznak idegen országba,
  Lengyelország széles határára.

Virágokkal rakott nemzeti zászló uszkál a század felett, bokréta virul a
zöld sipkákon meg nemzetiszin pántlikák, soknak a vállára meg a mellére
is virágot füztek, némely fiu a jobbkezében is virágot viszen, egy szál
rózsát, szegfüt vagy egész kis csokrot, mint nyári reggel vizsgára menő
kis leányok. A puskák csövéből is piros meg fehér virágok bujnak föl, a
puskacsőből, e sötét és szük vázából, ahonnét különben a halál fekete
virágja hajt kifelé. A menetoszlop mellett jobbról is, balról is idős
emberek menetelnek, akik nem vesznek részt az éneklésben, ezeken
parasztgunya van, zeke meg fehér szőrnadrág, ezek nem katonák, hanem a
katonák apjai.

Asszonyok is menetelnek a század szélén, nagy vastag sötét kendőkben,
felkötött rokolyáik csak térdig érnek, barna és veres a szinük s nehéz
sáros csizmáik fölött fehérlik erősen háziszövésü érdes pendelyük. Az
anyák ezek, közöttük egy-egy könnyebb teremtés jár, a testvérek.
Meghajolva mennek, lenéznek, a hátukon mind batyut, zsákot cipelnek. A
menetszázad testi holmija ez, az öreg szülők és a gyenge leánytestvérek
viszik ki a vasutállomásra.

  Masiroznak idegen országba,
  Szerbiának széles határára.

Most Szerbiával változott a nóta utolsó sora. Egy pár katona, aki nem
figyelmezett jól az együttesre, Oroszországot danolt:

  Oroszország széles határára…

Mennek, megy a zászló felettük, a gyönyörü zászló felett magosan,
magosan a felhők vesztegelnek, az ég csökönyösen áradozó felhői, a
kibeszélhetetlen csodálatos felhők, amelyeket nem igen néznek az
emberek, amelyekről sohasem divat beszélni, mert ezek nem valami különös
dolgok, csak felhők az égen s olyik percben az a boldog hóbort lep meg,
hogy az egész tarka égi előadás csak egyedül én miattam van, mert nekem
mindig olyan nagy örömöm és vigasztalásom telik benne.

Megy, megy a nóta kifelé, a vasutállomás felé. A gyengülő danolásból
visszahozza szépen a szél:

  Masiroznak idegen orszá-ágba…

Elfutott hirtelen egy kis fejezet emléke a fejemben Plutarchos
valamelyik könyvéből. Csak egy semmi epizód a krónikák közt, egy oldal a
könyvben, vagy tán annyi sem. Lybia sivatagján állottak Julius Caesar
légiói és egy napon valamelyik katona elmesélte, vagy álmodta, vagy
kitalálta, hogy több heti járóföldre egy gyönyörü szép tartomány van
arra, ami csupa pázsit, a legnagyobb és legszagosabb virágokkal teli s
abban a tartományban repkednek a legfényesebb madarak s az emberek, akik
ott élnek, mind fiatalok és boldogok. Erre aztán csodálatos vágyódás
fogta el a lybiai tábort, minden katonát, ugy hogy kérni és könyörögni
kezdtek, addig, mig a vezérek ezekkel a légiókkal elindultak arra,
amerre a távolság, az ismeretlenség és a végtelenség ragadta őket. Nincs
is tovább felőlük Plutarchosban.

Isten veletek székely fiuk, ó ha tavaszba érkeznétek és elhoznátok haza
az élet boldogságát.

_(Egy erdélyi városban.)_


GYENGE JÁNOS

Gyenge János mint honvéd népfölkelő harcolt a háboruban, addig harcolt:
elesett. Bizony a háboru se különb mint rendes életünk: a háboruban is
csak küzködik az ember, egyszer osztán a nyaka közé suhint a kaszás.
Mert akármi fajta shrapnel, granát csinálja, mégis csak az öreg kaszás
az, aki az utolján elvégezi az emberrel. Gyenge János is hát elesett,
avval átalkerült ebből a világból a másik világba, ahol semmi sincsen,
hát nagyon jól van minden. Egy idő mulva Gyenge János szabadságot kért,
hogy azt mondja a csanádját szeretné megnézni, mert asszony, három kis
cseléd maradt utána emezen a világon ideátal. Meg is kapta a szabadságot
egy huszonnégy órára.

Nagy kutyaugatás, de különben nagy csöndesség volt a községben éjfélkor.
Gyenge János ott állott a háza előtt, megkocogtatta a kis ablakot.

– Ki van odaki? – szólott ki az asszony.

– Én vagyok, János.

– Az én uram?

– Hát. Jóestét adjon isten.

– Várjon már, meggyútom a mécsest.

– Ne gyútsad meg Rebekám, ippen besüt a hódvilág. Jóestét.

– Jóestét kedves szivem magának is. Jaj megálljon, nyitom az ajtót.

– Maradjál lelkem, én idekinnről csak megnézlek benneteket.

– Nem jön be az ajtón?

– Bevinném a hideget a házba. Tudod mán, hogy én meghóttam a háborúba?

– Tudom kedves szerelmem, tudom.

– Mikor tudtad meg Rebekám?

– Egy hónapra tudtuk meg. Híradással vót a jegyző úr. Aután a listán is
kiolvastuk. Gyenge János debreczeni gyalogezred harmadik zászlóalj
kilencedik század népfelkelő. Jaj sirtam én, sirattam, egyetlen szegény
uram János.

– Hát a kis árvák mit mondtak?

– Jancsikám rítt velem, mert a tudta, Lidikém csak meresztette a két
nagy kék szemit, kis Rébékem a tekenőben az is ugy sírt-rítt, mert a
foga jött, avval szenvedett szegény pondróm.

– Kinn van mán a kis foga?

– Kinn kettő. Mán most csendes, eszem a lelkit.

– Jó egészségetek, semmi bajotok?

– Semmi bajunk, jó egészségünk, az Uristen kegyelmét dicsérjük érte.
Lidikém köhögős vót, az is megjavult.

– A hadisegélyt kiadják rendesen?

– Kiadják tisztességgel.

– Mivel fűtöl?

– Trágyával, csutkával. A csutkát, gerjesztőt magam szedegetem. Drága a
szalma, mint a patika.

– Gondoltam drága lesz.

– Nem fog bejönni a házba?

– Én csak ablakodra jöttem. Egy huszonnégy órára kértem a szabadságot,
mig megnézlek kis cselédeimmel. Igy hallottam szép mesébe, mikor éltem,
hogy el szoknak jönni. Mondok, magam is eljövök. Hát elvagytok látom.

– Elvagyunk. Uram Istenem.

– A süldő megmaradt?

– Meg.

– Megszúrattad?

– Eladtam. Kilencven pengőn kelt el.

– Ki vette meg?

– Nem idevaló kupec. Ötven pengő forintom elment kontóra.

– A szomszédokkal békességed van?

– Nem bántanak. Megvan a baj, búbánat mindenütt.

– Mit mondtak rá, hogy meghóttam?

– Nem igen mondtak semmit se.

– Harang sógor itthon van még?

– Aztat is elvitték karácsony hetibe. Nincsen már fegyver alá való
idehaza.

– A tengerit hogy kapáltatod meg?

– Megkapálom majd magam Jancsikámmal. Nyárára elszegődök marokszedni.

– Rongyos ez a házalja ideki te.

– Lerugdossák, becsatakolja a sár. Kimázolom a tavaszra kék földdel.
Csak a nap kisüssön.

– Majd csak kisüt. Isten áldjon meg Rebekám.

– Megyen mán visszafele?

– Megyek mán visszafele. Tiszteltetem a kis árvájaimat. Tisztelem,
csókolom. Aki községbeli hozzám haraggal vót, ne haragudjon. Azt izenem.

– Megmondom, szegény uram János.

– Jó egészséget, minden jókat. Nyúgodjatok.

Avval Gyenge János eltünt az ablak alól.


AZ IDŐK GYERMEKEI

Ugynevezett jobb vendéglőben vagyunk. Étteremben. Egy üde fehér
asztalkánál, amelynek közepén virágtartó tartja bájos uralmát, egy pár
étkezik, egy barátnő a hozzá tartozó baráttal, akit mély bókkal nyujtok
elébed, későbbi idő szerencsés irója, ki napjainkból merited majd
regénytárgyadat és akit a mai világ mindenféle dolga egyformán érdekel.
Ő középkoru férfi, egy kis zavarral tekintget körül az étteremben, a
pincérre, aki az asztalhoz lépett, rosszul palástolt hódolattal néz föl
s arcában és mozdulatain megtisztelt öröm és félelem elegyül azokban a
pillanatokban, mikor barátnőjét kinálja, vagy kérdezi, vagy felel neki.
Egy külső és belső metamorfózis gyors napjaiból látszik érkezni, olyan
napokból, amelyek alatt az ügyes-bajos emberből vagyonos ember lesz. A
fogorvos elvégezte ezek mögött az ajkak mögött a két fogsorban a tömés,
csiszolás és fehérités munkáját és a munkát megkoronázta arany
koronával, amely frissen csillan elő, mikor végighasad az ajkak közt a
mosoly. A kéz körmei megnőttek és megujhodtak a manicure kinosan jóleső
babrájától. A jobbkéz kisujján izmos aranygyürüben tüzes brilliáns
nyugtalankodik. A bajusz kurtitott és megnyesett. Az orcák telnek s az
egészség pitymallik szinükön. A ráncok, amelyeket hosszan sorakozott
ellenséges évek metszettek a homlokon, kiengednek, apadnak, lágyulnak s
majd a nyugalom varázslatában mind el is illan talán. A hajzat javát
elüzte már a mostoha idő, magas kopások mennek föl kétfelől a fejtető
felé, de ami haj van, a fodrászat minden gyengéd fondorlatával fényes és
életrevaló. A szemek, amelyek gyanakodók voltak és sürün pislogtak,
kezdenek nyugodtak s bátrak lenni, s hosszu időkön át az apróbetüs
menetrendet és a telefonkönyvet fürkészvén csak sietősen, most a betük
élvezetére ébrednek aktuális hadi literaturában s egy-egy hires
detektiv-regényben, s örvendezve mérgetik tekintetüket a szinházi látcső
lencséjében és látcső nélkül kiváncsian mustrálják az operette-szinpad
zenekarában dolgozó muzsikusokat. Az öltöny, cipő, nyakkendő, zsebkendő
friss, egészséges, jókedvü, és szineiben és formáiban szerencsével
puhatolózik a csak nemrég kimult boldog Európa ize és hangulata után.

Étkeznek. A tányéron sötét sült, a sült körül barnapiros szósz. Egyszer
csak ő fölvesz egy darab kenyeret, letör belőle egy falatra valót, a
jobbkezébe veszi a villát, rászurja a villára a falat kenyeret,
körülkorcsolyázik vele a tányéron. A barátnő ránéz:

– Mit csinál?

Ő azt mondja:

– Mártani akarok.

– Ne mártson!

– Miért? Én szeretem kimártani a tányért.

– Csak ne mártson. Itt nem szoktak mártani.

– Nem szabad mártogatni? Mártogatni se szabad?

A villa megáll, ő nézi a szószt a tányéron, aztán fölveszi a tányérról
pillantását és széjjelnéz szórakozottan és az ablakra néz, és a
napvilág, amely besüt, valami bánatra világithat az ő szemében, s az a
bánat a szivéből jöhet föl. Nincsen sziv a világon bánat nélkül.


IRNIVALÓ

Én, mint e sorok irója, már régen azon spekulálok, mivel
nevettethetnélek meg, kegyes olvasóm. A háború alatt sokáig azt
képzeltem, hogy ilyen időben mosolyogni bün és nevetni szégyen. S aztán
tanácstalanul bámultam, hogy az emberek szinházba mennek, különösen, ha
olyan darabokat adnak, amelyeknek szerzői a mulattatást célozzák
munkájukkal s csakugyan mulattatnak. S megtudtam rengeteg friss adomát,
s ezek a gazdátlan s annyira óhajtott kis müvek épp oly ügyesek és
eleven szerkezetüek voltak, mint az ezelőtt való világban, s épp ugy az
elbeszélő és hallgató egyesült kacagásával végződtek. Jómagam nagyon
csodálkoztam ezeken a szerzőkön s mind az embereken, hogy minden világba
milyen könnyen beletalálják magukat. Végre is belátván minden valóságot,
végtelenül meg tudom becsülni a mulattató szerzők iparkodását, s hiszem,
hogy a mennyországban még külön tantième-ek várják őket minden tőlük
előidézett kacagásért, ezekért az egészséges, jóleső, öntudatlan
hangrohamokért, amelyeket különben világéletemben nagy élvezettel
hallgattam.

A mulattatók müködése a mai világban talán valami rokonságban is van
azzal az áldott orvosi ténykedéssel, aminek a neve euthanazia s ami a
halál előtti szenvedés enyhitéséből áll. Keményen felfogadtam aztán,
hogy megpróbálok majd mindig kisütni valami tréfás dolgot, hogy
meg-megnevettesselek egy kicsit, csöndes olvasó, vagy legalább is ajkaid
tájékára édesgessem a mosolyt, az arcizmoknak ezt az akaratunkon tulról
való harmónikus megvonaglását. Oh ezt nem deritették föl még az értelem
számára, a csodálatos mosolyt, a csecsemő álmának, a viszontlátásnak, az
enyelgésnek, a hizelgésnek, a pajkosságnak, a legmélyebb örömnek s a
legfáradtabb fájdalomnak s a halotti maszkoknak közös emblémáját, titkos
arabeszkjét, gyöngéd fényjelét.

Mintha tündér vonná végig ujjait az emberarcon. Mintha pillanatnyi
pillangó kelne és lebbenne el a mosoly vonásaiban. Egy más élet napjának
visszfénye a mosoly az arcon, talán. Tán ott, ahol boldogok voltunk vagy
leszünk, ott a mosoly a normális kifejezése az arcnak s emlékbe
szálldogál vissza, vagy követségbe jön mindig szemünkbe s ajkunk köré
kétfelől. A mosolyt nagyon nagy érdem volna mindig orcáidra meghivni,
kegyes olvasó, de ezzel az önző és hiu szándékommal mára már elkéstem,
fájdalom, nincs több helyem a kezedben zörgő ujságpapiron, hogy valami
vidám históriával megkináljam érdeklődésedet, az ujságban mindennap az
egész szenvedő világ kér helyet.


A MOSZKVAI VIDÁM TÉL

Soha ilyen pazar élet nem folyt Moszkvában, mint most folyik, soha olyan
vidám tél nem volt Moszkvában, mint amilyen vidám volt ez a tél. Látom a
szent Oroszország boldog szivét, látom a fehér és arany és zöld és
rózsaszin és fekete várost. Esteledik és rozsdás vörösség borul a hóval
temetett tetők és tornyok fölött, az a szin, mint 1812-ben, mikor égett
Moszkva és fölötte a lángfelhők piroslottak. Ezer meg ezer vakitó lámpa
gyul a hószinü és árnyékszinü utcákon és felkacag a végzetes égboltra. A
szánkók össze-vissza futnak sürün a hosszu Tverszkáján, dagadtan
bebugyolált gyermekek és vén emberek ostorozzák a csörgős lovacskákat,
orruk csöpög fényesen és szemük alatt ragyognak a hideg vidám könyei.
Aggastyán és matróna ül egy kis szánon, mögötte a másik kis szánon ifju
tiszt fátyolos és sapkás dámával, csupa agg és ifju pár minden szánon,
mert csak kettőnek van hely s karolják egymást s dülöngnek előre és
hátra mind a párok végtelenül, mert a szánkónak háta nincsen.

A Tverszkája végében, a városon kivül a szánkorzón, a porzó hóban
árnyékok hajkurászszák egymást, trojkák, a három ló ragadja és tépi
egymást, a középső felhányja a fejét és nyakán hánykolódik a nehéz és
pazar járom, a vad izvolscsikok állanak az ülésen és korbácsaikat
üvöltve forgatják, a gavallérok és aranynyal csillanó tisztek is állnak
s dülöngenek a trojkákban és a nők sikoltozva vetik magukat hanyatt s
orditás és kacagás és sürü csengő-zugás süketül össze s az üldözött
trojkák egymásra törnek eszeveszett vágtájukban.

A város közepén, a Kremlin alatt a cárok ódon kapuja, autók rohannak
keresztül alatta, vöröskeresztes nők kacagnak benne, a
Golytzin-kórházból jönnek, mámorosan a katonák haldoklásától és az
operációk vérétől és szagától. Térdepelő koldusasszonyok másznak ki
sebesen az autók utjából, mint a pajkos, játszó gyermekek és egy-egy
féllábu vitéz ugrál el a másik oldalra, mint utcai pojácok. A kapu
kivilágitott szentképe alatt fetrengenek rongyosok, minha részegek
lennének és a kapu mellett a Blasennij-templom lépcsőin is összerogyva
hajbókolnak mindenféle tarka rongyok. Két fekete polgár találkozik a
lépcsőkön, bundáikat egymásba dörzsölik és megcsókolják egymás arcát
háromszor. Keztyütlen kezek emelkednek feléjük, egy kucsmás rendőr
elrugdossa a lábával a rongyokat.

A Blasennij-templomból fény és ének árad, ez a templom a legmagasabb
Moszkvában, tizenkét tornya van, mind a tizenkettő más szinü, csak a
kupolájuk egyformán arany. Fekete nők jönnek le és mennek föl a
lépcsőzeten, emberarcu nők és minden percben térdre omlanak és
elvegyülnek a tarka rongyokkal. Fönn a Kremlin templomaiban is világosak
a szines ablakok, a káprázatos oltárok mögött énekelnek a láthatatlan
szerzetesek és a zarándoknép arccal fekszik a templomok kövén s
feltartott gyertyáik százszorozva csillogtatják a falban drágakövekből
kirakott szentképeket. A könnyek élénk szineikre mossák fel a templom
földjének kőkockáit. A Kremlin háta mögött kuporgó távol faházak
ablakocskáiban vigan pislognak a piros mécsek, fényjelek ezrei, melyek
apostolok születését integetik.

A Szinházak-tere szorong a jubiláló tömegtől, mint farsangkor. A
Mjala-Teatr előtt, amelyben ma a Bajaderka-balletet adják az imádott
Gelcer kisasszonynyal, a görög oszlopok alatt verekednek a helyért a
férfiak és a nők, egymás boáit cibálják s az oszlopokon kivül az
összetorlódott szánokról ostorral csapkodják egymást a kocsisok. Dacoló
és lármázó munkások és parasztok tömege tolong ki egy mellékutcából a
térre, a szinház mögül előrugtatnak a lovasrendőrök kék bundáikban, s
balkarjukra aksztott rézmarkolatu kardjaikkal és jobbkezükben
nagajkájukat forgatva rontanak a fekete tömegbe és visszafullasztják a
mellékutcába, s ott a sötétben elvonul a nyerités és jajgatás.
Nagykucsmás katonai készültség topog át a téren, vállaknak támasztott
fegyverekkel.

Egy utcában rózsaszin rendőrségi palota fehér ablakai égnek hallgatagon.
A boltok tündöklenek ékszereikkel s ajtaikat eltemeti a tolongás. Szük
sikátorban a zsidó kereskedők aggva járkálnak régiségeik közt és
narancsos zsákjaik közt és az üvegajtóhoz jönnek és fejüket jobbra-balra
huzgálva vizsgálódnak kifelé.

Csend támad. A zöld és barna és piros nagy paloták ablakai mind
lángolnak a fénytől a fehér tetők alatt. A csillárok gyémántbokrai
lelátszanak. A paloták felett a fagy remegteti s szorongatja a levegőt s
mintha tapsolna és cintányérozna odafönn. A forró és tündöklő Nagy
Szinházban a balletnek vége, a zöld ékszeres dámák legyezőjükkel és
látcsövükkel tapsolnak s a gálába öltözött tisztek a szinpad elé
tolonganak és feldobják virágaikat a lihegő Gelcer kisasszonynak, aki
lehajol és könyei a zenekar örvényébe hullanak. Az Aquariumban és a
Yardban, ahol az éji tánc és dorbézolás folyik, vörösképü emberek
harapdálják a pezsgőspoharakat, beverik ökleikkel a hegedüket és
revolvereiket sütögetik a sikoltozó cigány és magyar lányok felé, s
lezuhannak eléjük és csókolják cipőiket.

Gőgös lakások rejtőző termeiben parfumos cigarette-ek, opium és mérges
és édes szeszek kábulatában törvénytelen kéjeket üznek s a kürtőkön és
kéményeken a boldogtalan örömök rettenetes gyásza füstölög fölfelé a
sötétségbe. Féllábak lebegnek elő a vidám éjben, amelyek báli táncosokéi
voltak és monoklik villannak elő, amelyek megvakitott szerelmes szemeken
csillogtak, s ezek fönn keringenek s báloznak a tetők fölött. A
megfagyott koldusok alusznak édesen a kapuk alatt.

Az Angol-Klub sötét és behavazott palotájának ablakai lázasan
vöröslenek. Egy lehajtott fejü ur lép ki az oszlopcsarnok alól,
szánjához sétál, kiemeli a fejét hódprémes gallérjából és az égre néz,
aztán beül a szánba. Egy távol utcán ódon palotája előtt kiszáll. A
kocsisnak meghagyja, hogy várjon még a kapu előtt. Fölmegy a lakásába és
agyonlövi magát. A fekete selyemszakállu és földig érő kaftánjában bujt
tatár kocsis összedugta a két kezét a kaftán bő ujjaiba és föl és alá
jár a szán mellett.


MESSZE, MESSZE, MESSZE

  Elmennek a könnyek innen
  Messze, messze, messze,
  Gyöngyszínű tó lesz belőlök.

  Sóhajok elmennek innen
  Messze, messze, messze,
  Lesz belőlök barna hattyú.

  Jajjajok elmennek innen
  Messze, messze, messze,
  Lesz belőlök egy fúvó szél.

  Elmennek meghasadt szívek
  Messze, messze, messze,
  Lesz belőlök egy piros domb.

  Szép szál férfiak elmennek
  Messze, messze, messze,
  Szép nagy fák lesznek belőlök.

  Kerekedik gyöngyszínű tó
  Messze, messze, messze,
  Úszik rajta barna hattyú.

  Közepében piros sziget,
  Messze, messze, messze,
  Köröskörűl fák a szélben.


LEGENDA

1915

Ebben az esztendőben, december 24-ének éjén, éjfélkor, az előtt a nap
előtt, amelyen egykor az emberek Barátja született s amelyet a
kalendáriumban örömnek és vérnek szinével nyomtatnak, valami halovány és
halk mozgolódás támadt a sötét ég alatt Európának minden vidékein.
Nyomtalan vándorlás és hirtelen gyülekezés innen is, onnan is, ami
csendőrtől, éji bakterektől, határőröktől, katonai őrségektől észre nem
vevődött, sem senki emberfia ezt a csodálatos éji összejövetelt nem
neszelte. A Krisztusok, a leégett, széjjelrombolt s elhagyott templomok
Krisztusai, az országutak és erdők Krisztusai, a temetőkapuk Krisztusai,
falusi piacok Krisztusai, a kikötők szikláin álló Krisztusok, a hidak és
hegyi ösvények Krisztusai mintegy csengettyüszóra, mint egy zászlójelre
egyszerre megmoccantak s leszállottak keresztfáikról. És halkan
egyszerre elindultak a földön, oly sebesen, mint a holdsugár és mint a
vágy, s átaltüntek inkább, mint mentek a sziklákon, szakadékokon,
folyókon, tavakon és határokon. És mint a sugarak, olyan egyenesen
siettek együvé ezernyi irányból ezeren meg ezeren és összetalálkoztak és
együtt megállottak Európa közepe táján egy hótól betakart tiszta mezőn.
Kőből való Krisztusok voltak és márványból való Krisztusok és bádogból
és fából való Krisztusok. Fehérek voltak és szürkék és rozsdaszinüek és
sárgák és megfeketültek és kopott szinüek. És égettek és kormosak és
tört kezüek és csonkalábuak voltak és csorbaválluak és beszakadt
derekuak. És voltak teli s teliszurkálva apró lyukakkal és hasadva
hasitásokkal és repedve repesztésekkel.

És némán sorakoztak mind, márvány a bádog mellé, kő a fa mellé, ahogy
érkeztek, és mikor együtt voltak, hosszu és hangtalan sorokban, hosszu,
hosszu, végtelen hosszu csapatban elindultak előre. Előre és fölfelé,
már az első lépésnél fölfelé tartottak, mintha nyugodt hegyoldalon
mennének hegynek föl, és mezitelen és megszegelt lábuk meg se mozdult,
ahogy mentek, és mégis mentek mindig följebb és följebb. Mind a
Krisztusnak le volt hajtva a feje és lenéztek és mégis a magasságba
haladtak. Idelenn a városok templomai világitottak ablakaikkal és
ajtajaikkal és a falvak templomocskái szintén. És fennről látni lehetett
a városi templomok előtt tolakodó és ágaskodó fekete tömeget, mindenféle
idegeneket, szegényeket és megvetetteket, akik kiszorultak az utcára, és
a falvakban is látni lehetett a napszámosasszonyokat, koldusokat és
elkésett tanyai béresnépet, akik a templomocskán kivül szorultak.

A magasságba vándorló processzió pedig elérkezett a mennyek országába.
Mind megállottak a mennyek kapujában és ott állottak a felhők
rózsaszinü, meleg selyemgyapjain. Egyetlenegy, aki véletlenül legelől
volt, bement a mennyek kapuján, ő olyan volt, mint a többiek mindnyájan
és ő maga is annyi volt, mintha mindnyájan lettek volna.

Odabenn pedig állott egy királyi szék és azon ült „Valaki és tekintettel
hasonlatos vala a jáspis és sárdius kőhöz és a szék körül vala
szivárvány, amely Reá nézve hasonló vala smaragdhoz és a szék körül
fehér aggok arany koronákban és a szék előtt üvegtenger, hasonlatos a
kristályhoz“.

És az egy, aki a fényben előjött és a királyi szék előtt lehajtott
fejjel és széjjeltárt karjaival megállott és aki a többiek helyett is
beszélt, igy szólott szólalván:

– Mi Urunk és Gazdánk, ime eljöttünk a mi tanácstalanságunkban. Ime
felhoztuk a mi uj sebeinket. Égetnek és tördelnek és hasogatnak és
ércgolyókkal rontanak és lyukgatnak bennünket az emberek, akiknek a
földön utitársaik, vendégeik, kalauzaik, őrzőik és virrasztóik vagyunk.
Reánk törtek és mintha pusztulásunkat szándékoznák és mintha kergetnének
bennünket magok közül, mintha helyünk már nem a földön lenne. Felhoztuk
panaszunkat, Urunk és Gazdánk, ime már nem tudjuk mit tévők legyünk.

És felelt neki a mennyei fényességből az Igazi, az Élő, az Örökös:

– Vajjon nincsen-é egyetlenegy árva odalenn, ki lekuporodhat
lépcsőtökre, nem lészen-e özvegy, ki mint támogató karót ölelhet és
sirását lábatok fejére öntheti, vajjon nem jár-e már koldus, ki
árnyékotokba dülhet, vajjon nem akad-é viharban vándor, ki mint baráthoz
mellétek huzódhat, nem kerül-é szerencsétlen kergetett, ki oszlopotok
mögé elbúhat? Vajjon nem embert talált volna az az acélgolyó is, amelyet
testetek elfogott? Menjetek vissza a földre, ki-ki hová rendeltetett,
mutassátok sebeiteket és virrasszatok.

És ugy, ahogy felmentek volt, leszállottak, és békén és halkkal elváltak
és széjjel indultak és reggelre mindnyájan ott voltak megint helyükön és
senki a földön semmit észre nem vett.


EGY KIS JÓFÉLE HAZAI

Letelt a foglalkozás ideje, csak azért maradtam még benn az
ujonc-szakasz szobájában, mert ilyenkor pihenés helyett összecsődülnek a
gyerekek a sarokba s nótát tanulnak hegedü meg klarinét után s ezt a
neveletlen énekórát végighallgatni olyan műélvezet, amelyben a fül
örömest alkuszik meg a sziv javára. A boldog lárma alatt csak a
pillantásoknak tünik fel, hogy kinyillott a nagy hosszu szoba ajtaja és
az ágyak kettős sorfala közt jön előre egy fekete asszony sárga kis
kosárral a karján. Annak a szeme vette tán legelőször észre, egy Sándor
nevünek, aki már itt is hagyta a nyolcvan szájon ingadozó éneket és
szalad elibe a közelitő csendes anyának.

A kék fiu meg a fekete asszony egybeborulnak, a fiu odatartja a fejét s
a kék sipka meg a fekete kendő tapogatják egymást hang nélkül. Bizonyára
a sipka durva posztójának s a hideg sipkaellenzőnek is jut az óvatlan
anyai csókokból. Azután leülnek ők ketten a fiu ágyának szélére. A
fekete asszony leveszi a karjáról a kosarat, elforditja a kosárfedőt,
mind a két fej néz lefelé a kosárba. A fekete asszony erős, száraz kezei
kihajózzák ami a kosárba van. Fehér ruhát, barna cipót, egy piros almát,
kettőt, hármat, négyet, tizenkettőt. Egy nagy vágás szalonnát.
Ujságpapirban tepertőt. Másik ujságpapirban rózsaszínü sült csirkét. Egy
keszkenőből vörös sülttök hengergőzik kifelé. Egy kis csillogó pohár jön
még elő. Meg tű és cérna. Pedig tűt-cérnát idebent is kapnak a katonák.

A fekete asszony feláll, fölveszi az ágy alól a gyereke katonaládáját,
kinyitja, berakodik. A tepertő, meg a csirke, meg három alma, meg a cipó
kinnmarad az ágyon. A fekete asszony bicskát vesz elő a rokolya
zsebéből, felvágja a cipót, az ujoncnak kezébe adja. Az ujonc elkezd
enni. A többiek a dalt épitik a sarokban. Anya és fia szembefordulva
ülnek az ágyon. Az anya kezei az ölében ülnek, csak néha jönnek elő s
le-leseprik a morzsát a fiu nadrágjáról. A fiu csirkét eszik, mind a két
orcája duzzad, a drága zsir mosolyog ajkai körül. A fekete asszonynak
szük, éles, fehér orcája van. Lapos dereka fel-felhuzódik, mintha
sóhajtozna. Az ujonc tizennyolc esztendős, a fekete asszony nem több
mint kétszer tizennyolc. Eszembe jut a nagyvilágból, hogy Páris
demimondaineja harminchat éves korában pályája delelőjét éldeli. Az
ujonc anyja ugyanebben a korban már a vénasszony sorsát viseli.

Elsétálok előttük, mintha nem is látnám őket. A fekete asszonynak fényes
köny van a szemében. A fiának egy egész csirkecomb a szájában. Az ujonc
eszik, eszik, eszik, éhség nélkül, csupa passzióból. A fekete asszony
eteti könnyes szemével. Egy falat, egy könny, egy falat, egy könny. Még
egy árva szót se beszéltek. Az almát harapja már az ujonc, a másik almát
az anyjának nyujtja. A fekete asszony kendője lassu nemet jelez. A nóta
a sarokban épül-szépül, a gyenge hegedü rezgeti, a klarinét sivalkodja,
az ágyakon sürün ülő, kuporgó gyerekek száján bátran és tisztán
gerjednek már az első sorok:

  Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak,
  Fáj a szive az édes anyámnak…

A fekete asszony erre nézett, a fekete kendő jobbra-balra inog, szinte
azt hallani e néma kilengésekből: Lelkem, lelkem, lelkem…

Egy pici csönd lett a strófa után. A fekete asszony szólhatott a fiához,
az tele szájjal azt mondja:

– Mm-mm-mm.

Az este elindult már az égből, elsápad és sötétedik minden. A fekete
asszony mellett a kék katona is fekete már, sőt ruháik összeszövődnek a
homályban, a kosár karja ivellik közöttük, az is feketén. A fekete
asszony ugy ül, mint a mozdulatlan gondolat. A fiu csámcsog csöndesen. A
sarokból zümmögés jön.

Mindjárt lámpát gyujtanak.


BESZÉLGETÉS EGY KIS MÁRTÁVAL

Még érzem a két kezem ujjai közt melegét és vékonyságát a kicsi Márta
tiz ujjacskájának, mert ugy beszélgettünk, hogy a két kezünk ujjai össze
voltak fonódva és karjaink párhuzamosan és gyengén hintáltak együtt,
mint az otthagyott hinta két kötele. Mártát kinevezték betegnek, mert
egy kicsit meghült, Márta tehát az ágyban fekszik és nagyon jól érzi
magát. Mártával, mikor nevetésének csilingelése időt engedett, igen
fontos dolgokat beszéltünk meg. Például egyszer csak azt kérdezte:

– Én miért vagyok Márta?

– Mert te vagy Márta – mondtam tehetetlenül és fölényesen.

– Mi az: Márta? Márta? Márta? – csufolódott tátogatva szájacskáját.

– Márta az Márta. Az egy ilyen kis lány.

– Én nem vagyok Márta.

– Hát mi vagy?

– Semmi vagyok. Puty-puty-puty… és elkezdett kacagni. Aztán kérdi:

– Lili az mi? Az liliom?

– Lili az liliom.

– Hát mi az Róza? Róza az rózsa?

– Róza az rózsa.

– Milyen rózsa?

– Milyen? Olyan piros. Mint a kertben van.

– A kertben nincsen, csak nyáron volt.

– Hát mint nyáron.

– De volt fehér is, meg sárga is, rózsaszin is. Milyen van még? Van kék
is?

– Van kék is. (A nyugati pályaudvar előtt is árulnak kék rózsát a
katonáknak és a cselédeknek. Drágább mint a többi, mert festve van.)

– Minden rózsát ugy hinak: rózsa? Nekik nincs mindnek nevük? Nekik nem
kell?

– Nekik nem kell. (Dehogy nem. A kertészetben egy ojtott rózsának a
nyakába kötötték egy fatáblácskán a nevét: Mme Caroline Weiss.)

Márta fölnézett és elgondolkozott. Még csak néhány éve él a földön s
ahogy drága merengő feje nyugodott a pufók párnában, mint egy lágy fehér
felhőben, egy kis igazságérzettel angyalnak nézhettem Mártát. A hallgató
gyermekszobának fehér butorocskái ragyogtak a lámpafénytől, s egy kis
karosszéken váró karokkal ülő nagy hajas babának kék szemei is
ragyogtak, s a polcon ülő barna plüss medvének, posztó kutyának, fehér
gyapju báránykának, teveszőr-tevének, fekete kamgarn-kutyának s sárga
oroszlánnak és vörös majomnak szemei is mind ragyogtak. A pallón
ragyogtak fivérének pingált bádog katonái, akik közül néhányan hanyatt
feküdtek és fénylettek a lámpától, a padlón egy Richter-féle
abbanhagyott, vagy szétdult székesegyház piros és szürke kövecskéi.
Legjobban a Márta nagy szemei fénylettek.

– Mit gondolsz most Márta?

Elmosolyodott és megszólalt:

– Ha meghalunk, ugy-e sötét lesz. Jaj én ugy fogok félni.

– Ne félj, nem halunk meg. Nem igaz az.

– Nem oltják el a lámpát?

– Nem, világos lesz.

Márta visszanézett, föl a lámpába, a lámpa fölé és ugy tetszett, mintha
a jó istenkével nézne farkasszemet.

Aztán elnevette magát és más dolgokról beszéltünk.


DE KÁR

ADY ENDRÉNEK

  De kár a szőke szűzekért,
  De kár az édes ízekért,
  Hűvös homályos hajnalért,
  Kakasszóért, füttyért, dalért.

  A melegért, a hidegért,
  A sok-sok fínom idegért,
  Az álomért, az óhajért,
  A mosolyért, a sóhajért.

  A színekért, a szavakért,
  A tiszta téli havakért,
  A záporért, a szelekért,
  Lelebbenő levelekért.

  A zúzmaráért, harmatért,
  Jégért és forró-gyarmatért,
  A Szaharáért, tengerért,
  Szigetekért, vademberért.

  Pillangókért és méhekért,
  És minden hernyó-céhekért,
  A nyárfának rezgéseért,
  A lécek sűrű réseért.

  A kukorica-selyemért,
  Répáért, petrezselyemért,
  Lila kalarábéfejért,
  Mezőknek minden fűveért.

  A fényes, csúszós halakért,
  A százezer madarakért,
  A tűnő felhőalakért,
  A napsütötte falakért.

  A kikötőkért, Párisért,
  A korallért, a klárisért.
  Az aranyért, az üvegért,
  A hosszu cukorsüvegért.

  De kár a kandi rímekért,
  A szép komoly könyvcímekért,
  Aranyba pingált képekért
  S a szobrokért, a szépekért.

  A hosszú fasorért de kár,
  Ahol az ember maga jár
  Boldogtalansággal teli
  S a végtelent elképzeli.

  Leírom mert eszembe jut,
  Hogy szép az égen a tejút
  Lombok közt lámpasugarak,
  Húnyó szentjánosbogarak.

  De kár a jégvirágokért.
  A nem tudott világokért,
  A ködökért, az árnyakért,
  Éjfélbe szálló szárnyakért.

  A rózsaszínü bábukért,
  Tág szemükért, pötty lábukért,
  Elbűvölt bábruhájukért
  És eszméletlen bájukért.

  A cigarette-ek füstjeért,
  A mozdonygőz ezüstjeért,
  Megfüstölődött üstökért
  És mind a kéményfüstökért.

  De kár a friss lehelletért,
  A bűvös-bájos balletért,
  Tüllért, csipkéért, csokrokért,
  A holdimádó bokrokért.

  De kár a bíbor alkonyért
  De kár repkényes balkonért,
  S a holdért, mert oly esztelen
  Lebeg felhők közt estelen.

  De kár az első évekért,
  Tudatlan tiszta élvekért,
  Bárányért mely mezőre jár
  De kár, de kár, de kár, de kár.

  A csöndért, jaj a viharért,
  A szinházi zenekarért,
  Fehér arcú pojácokért
  S a husvéti tojásokért.

  A lépcsőkért, a hídakért,
  Hajoló hattyúi nyakért,
  A szép szivárvány-ívekért,
  A szívalaku szívekért.

  Ugy-e milyen furcsa a csend,
  Mikor az ember füle cseng,
  Az élet tűnik, tovahal,
  Egy más világ emléke csal.

  De kár a sárgás könnyekért,
  A fekete göröngyekért,
  Irtózatért, csodálatért,
  De kár a hervadt bánatért.

  Kis kockákért ha a napon
  Tündöklenek az ablakon.
  A szemfényért, mely jár, jelez,
  Melyben az élet tűnedez.

  Csengettyűkért, harangokért,
  Kántáló gyermekhangokért,
  Orgonasíp sápadt sora,
  Oh hegedű, oh zongora.

  Oh cello, hárfa, oboa,
  Caelesta, flóta, furulya,
  Oh mandolin, banjo, gitár,
  Citera, oh mindért de kár.

  Trombita, dobszó, tambura,
  Tárogató, kolomp, duda.
  A clavecin oh mily anda volt,
  Az is szivem visszhangja volt.

  Cimbalom és üvegharang,
  Triangle, harmonika-hang,
  Gong, castagnette, kürt és aeol
  Nyárfák közt távol valahol.

  Hangvilla mely hosszan mereng,
  Gummi mely kifeszítve peng,
  Akáclombról tépett levél.
  Mely kis fiúk száján zenél.

  De kár hajóért, vonatért,
  Omnibuszért és fogatért,
  Repülőgépért, autóért,
  De kár a vágtázó lóért.

  Hí minden, minden menni hí,
  A szán, szekér, korcsolya, shi,
  Sikló mely kúszik a hegyen,
  Ringlispil, hinta, mind megyen.

  De kár a báli láncokért,
  El-elhullámzó táncokért.
  Óh-kért, bókért, hajbókokért,
  Hattyúnyakú kézcsókokért.

  De kár a csókért, a csodás
  Csókért, kívánt dulakodás
  Vagy lázas egyezés után,
  De kár csak a csókért csupán.

  A csók, te nagy isten a csók
  Jobb mint az összes földi jók,
  Az édeseknél édesebb,
  És mézeseknél mézesebb.

  Csokoládé, bonbon, bibor
  Vanilia, malagabor,
  Forró jamaikai rum,
  Tokaji, absinth, opium.

  Nincs muskotály, must és eper
  Mely édes csókkal érne fel,
  Nincs Mozart-dallam, anyai szó
  Mely hozzá volna fogható.

  Nincs théa, mák, méreg, fahéj,
  Édesgyökér és tiszta téj,
  Nincs ananász, nincs kakaó,
  Hogy volna hasonlata jó.

  Piskóta, torták, naspolya,
  Alvó babának mosolya,
  Nincs mazsola se datolya,
  Füge, narancs, soha, soha.

  Édesebb mint a málna, sőt
  Mint minden émelyült befőtt
  És édesebb a bosszunál
  S a sóhajnál, a hosszunál.

  Nincsen puncs, grog, likőr, hasis,
  Akármilyen mélyen hat is.
  Pergetett mézzel tele tál,
  Hóban való álomhalál.

  Nincs ájulat, nincs képzelet
  Mely annál édesebb lehet,
  Oly édes, édes, képtelen,
  Oly véghetetlen végtelen.

  Cseresnyepár, csali csere,
  Ajk ajk felé virít: gyere.
  Mily csacsiság, mily oktalan,
  Mily borzasztó boldogtalan.

  Oh lefogott karmos kacsók,
  Oh csucsorított csacska csók,
  Oh elrévült csókízü szók,
  Fulladt, borúlt, vak, néma csók.

  Oh rózsázás, szőllőszedés,
  Szenvedélyes szép szenvedés,
  Mézes-mázos marakodás,
  Oh túlvilági hasadás.

  Égő szirup, ízes parázs,
  Vidám, vadúlt, véres varázs,
  Napnak langalló kelete,
  Éji tengerek feneke.

  Iny csikland, csíp, fog él, gyulad,
  Nyelven vonagló indulat,
  Lehellet, sóhaj, hang elegy
  Alélva csókkal összemegy.

  Piros csók, csordúl, zeng, ragyog,
  Tűzcsengők, olvadt csillagok,
  Oh fájó menny, boldog pokol,
  A szívben száz szív bujdokol.

  Egymásba két-két szem mered,
  Bennről mosoly s halál ered,
  Pillák lankadva lejtenek,
  S elúsznak éjbe a szemek.

  De kár a csókért istenem,
  Mert itt volt, itt van idelenn,
  Világ világra föllehel
  S bolond sikolylyal kapja el.

  Csók, csókolnám papirra, csók,
  Csak nem fogadnak szót a szók,
  Egy más világra elviszem,
  Ott elmondom majd, azt hiszem.

  Jó vón mint felhő lengeni,
  Mint égitest kerengeni,
  Mint angyalarc merengeni,
  Mint kagyló zengni, zengeni.

  Oh szállni, szállni, szállni csak,
  Mint halvány álommadarak,
  Tűnni mint árnyék mely nem él,
  Itt járni mindig mint a szél.

  Csak lenni mint egy szem homok.
  Kit érnek hullámostromok,
  Kit szél gázol, gyermek kever,
  Ki mégis a parton hever.

  Nem tudom, év, év, év halad,
  Ő itt marad az ég alatt,
  Felcsillan mert süti a nap
  S az óceánnál boldogabb.




II.  SZERBIA  1914


ÁGYÚSZÓ

Az a...i erdőben hallottam meg. Az erdőn jönni milyen szép volt. A nagy
erdő nagy cserfáinak terebélyét félig lefosztotta már az ősz és a
csudálatos rajzu fekete ágazat közt a fakó arany leveleket itt is, ott
is hangtalanul tépik és eresztik lefelé a november láthatatlan sovány
ujjai. A hosszu-hosszu uton az erdőn keresztül jobbra-balra mészszel
mázolt stráfok világitanak a fák derekán és a lassan zörgő katonaszekér
lovai oly furcsa zajjal mennek a száraz levélben, mintha vizben
gázolnának. Ameddig ellát az ember maga körül, nem látszik ki a föld a
lehullott falevelek alól, mintha sápadt arany álomföldön járnánk.

A kis fák kopasz ágacskái és a leveletlen bokrok olyanok, mintha fátyol
húzódna köröskörül az erdőben s a fátyolon néhol kis piros pontok
ugrálnak a szemünk elé, piros bogyók, amelyek naivul mosolyognak a
halódó erdőben. A magas fa lombjában egy sötét szarkafészek, mint egy
régi bánat a szivben. Fönn az erdő fölött az ég kék, mint az ég.
Megállitom a szekeret, leszállok, egy kicsit járni a hervadt leveleken.
Milyen csönd lett. Mintha a szekér illetlen zörgése hátrafordult volna
és elillant volna. Lélegzek. A királynéknak kellene parfume-t
desztillálni az elhervadt erdő hüvösségéből. A fák hallgatnak. A levelek
szállonganak. Egyszerre mintha megdöbbent volna az erdő.

Szól az ágyú, – mondja a katona a szekéren.

Egy mélységes dobbanás távol, távol, tul az erdőn, tul a világon talán.
Megint. Megint. Egymásután döbben, morajlik, borong ez a hang. Az erdő
némaságát nem sérti ez a hang, a fák a földbe gyökerezve állanak,
egyenesen és magasan, egymás mellett és egymás mögött, végtelenül,
hatalmas lemondásban, előkelő szelidségben. Megmondhatatlan, mennyire
tisztelem az erdőt. Dmm… dmm… ez a távoli mély, tünődő és muló döngés
mintha ehhez az erdőhöz tartozna, mintha hervadásában ünnepélyesen,
szinte idvezülten álló erdő gondolatát hallanám. Milyen ünnepélyes,
milyen nyugalmas, milyen jó ez a hang.

– Mindig, mindig, az isten verje meg, – bánkódik az őszülő szakállu
katona a szekéren.

Oh, el is felejtettem, hova iparkodok és vajjon mi lesz velem. Lépéseim
zörrennek a szekér felé.

– Gyerünk.

A szekér rázza magát előre, nem hallok egyebet, mint a zörgést, az
egyforma és csudálatos erdő huzódik folyton visszafelé, oldalt egy
elhalt fatörzs mult el, száraz és lapos volt, mintha festve lenne a
szinpadon. A szekér zörgésén át megint megszállják fülemet ezek az
egyforma borongó hangok. Megyünk. Hallom. Hallgatom. Mintha távolból,
történelmi könyveim régen ellapozott lapjai mögül, egymásra dült idők
alól ez a lassu, elborult szó hangzana mindig: háború. Megy a szekér,
szemem a hátrafelé vándorló fák közt révedez s a sárga, barna, violaszin
levélkék tétova hullását kapkodja. Megint hallani, egyenként,
egymásután… egy kolosszális sziv dobog valahol boldogtalanságában. Az
erdei utnak látszik a vége: egy függőleges kék hasadás. Szalma szóródott
el itt-ott a fák alatt. Rm… brm… mintha egy messzi lakodalomból a bőgő
brummogását hallanám.

– Merre szól ez az ágyú?

– Arra ni. Sabác táján.

A katona jobbkéz felé mutat az ostorral és arra forditja fáradt
profilját. A bőgő brummog. A kék hasadás kijebb ereszt, a két kis pejló
szaporábban kavarja maga alatt a száraz levelet, mintha örülnének a
kinyiló szabad égnek. Bümm. A délutáni homály belehelte már az a...i
erdőt, nem látni el messzire az erdőben, a fák összefutnak. A nyiláson
egy csóka száll be az erdőbe, aggódva emelgetvén két fekete szárnyát.
Hirtelen megnyilik és elmulik az erdő, a kék eget látom s a kék égen az
este rózsaszin pirkadása nyulik. A lovak kemény göröngyön kocognak.

– Bumm-bumm-bumm… bumm-bumm.

Az ég alatt lenn egy falu kushad. Legelől egy fehér ház látszik. Teteje
nincsen. A fala fönt kormos. A fal fölött egy nagy fekete kémény, az
alja széles. Kétszer olyan hosszu, mint az olyan kémény, amelyik a házak
tetejéből áll ki, mert ennek a kéménynek szabadon van az alsó fele is,
amit a háztető el szokott rejteni. A fehér fal mellett egy kék katona
áll egyenesen, jobb keze a puska szijját markolja.

– Bumm-bumm-bumm-bumm.

Valami borzasztó nagy cirkusz vonul a világon faluról-falura, egy
fehérre mázolt, pirossal pontozott homloku óriási bohóc megy elől
éktelen nagy lován, az üti a rettentő nagy dobot:

– Bumm-bumm-bumm-bumm.


SZALMA

– Jó estét, emberek.

Zörren, zizeg, mozog a szalma. Mintha a szalma beszélne:

– Jó estét, jó estét, jó estét, jó estét…

Istállóba jöttem be. A vakablakban lámpás ég, a sarokban egy láda
tetején meg gyertya. A láda mellett uri nádszéken ül egy ember,
körbehasalják, a fal mentén két hosszu sorban egyforma valamik
fekszenek, hasalnak, könyökölnek a homályban. Emberek. Katonák. A fejük
alatt a bornyu, minden ember mellett egy-egy puska dül a falnak, mintha
állva aludnának, kimerülve a harctól. A szuronyok árnyéka felszalad a
gerendákig.

… Rákötötte a piros galamb lábára a cédulát, akire ráirta vót az
izenetet, hogy hát tiszteltetem, csókoltatom idesanyámat a burgundiai
királynét, meg kedves nővérjeimet a burgundiai grófnőket, a varázsló
Kamilló herceg várkastélyába vagyok zárva, de semennyiért se busuljanak
sorsomért, mert mire háromszor fordul a hold az égen, Gotfréd lovag
által elnyerem szabadulásomat. Nahát elrepül a kis piros galamb…

Aki a nádszéken ül, az mesél. Molnár őrmester. Két ökle a combján
nyugszik. Ajkai eresztik a kedves beszédet. A hallgatók közül egy csomót
megvilágít a gyertya lángja. Egyik hason fekszik, a két tenyerébe emeli
arcát, szakálla van. Egy másik az őrmester lába előtt ül a földön, a két
lábát törökösen maga alá szedte, mint a kis diák a csoportképen. Nagy
szemei az őrmester arcára célozódnak, mint két merev fekete lencse.
Nyitva van a szája, mindig azt mondja: aha, aha. Az állán ezüstös
borotválatlanság. Egy a falnál ül, valamint varr, fölemeli a fejét, a
keze megáll a levegőben a tüvel. Egy hanyatt fekszik, a két karját a
nyaka köré kulcsolta, felfelé néz nyitott szemmel. Egyik cigarettet
sodort fekete dohányból, lassan nyalja végig a papirost. Egy oldalt
fekszik, könyököl, félrehajtja a fejét.

Az istálló másik végéből, messziről hortyogás hallatszik. Különös dolog
a hortyogás. Az emberi test durva és misztikus monológja. Egy ember az
őrmester háta mögött ül, figyeli az őrmester sötét hátát s két keze
szórakozottan tördel egy szalmaszálat. Folyton zördül a szalma.

… Elgyön a reggel, Kamilló a varázsló herceg megint csak felhivatja maga
elébe Florentinát, hát szeretsz-e már szépséges Florentina? Nem
szeretlek gonosz varázsló, se testemnek nem kellesz se lelkemnek tegnap
sem ma sem mindörökké kimondtam nem szeretlek tégy bár malomkő közé, nem
szerethetlek Kamilló…

A pipákat szijják az emberek: pap, pap, pap, pap…

A vakablak alatt, az istálló közepén, a fal mellett levelet ir a dobos a
dobon. Nagyon lehajtja a fejét, mert több a sötétség, mint a világosság.
Igy gyengén hallatszik egy-egy szó a meséből. Szép sorban fekszenek az
emberek, alszanak vagy hallgatnak. A szalma zizzen mindig, egy láb
emelkedik és a másik lábra tevődik, egy test fordul, egy kéz mozdul. Egy
ember ül, eszik. Nagy darab kenyeret farag, a kenyér mellett szalonna
fehérlik.

Csámcsog.

– Jól élnek?

– Jól ílünk, csak fílünk.

Előveszem cigarettetárcámat:

– Kell egy tokos cigaretta?

– Megköszönöm igen szípen.

Elveszi, a füle mellé dugja. Egy percig beszélek vele, Karikának hijják,
nyolc gyermeke van, többet nem adott az isten. Hátrább nevetgélnek
ketten, hárman. Hallga.

– Te meg vésztüi vagy komám?

– Hát osztán.

– Csak azt hallottam, hogy tik Vésztün a sárga kutyát meglékeltétek
dinnye helyett.

Nevetnek.

– Tik meg Fődesen ürgével kereskedtek. Egy tucetet adtok egy hatosér.

Nevetnek.

– Te meg komám ugy meghíztál, hogy ha hazasegít az isten, nem ismér meg
a kutya, oszt te ugrol űrá, nem ű terád.

Nevetnek.

– Ne jajgass testvér, több az annál, hogy tik a sárga kutyát
meglékeltétek.

Ezt megint megnevetik. Csend lesz egy kicsit. Nagyot sóhajt egy ember. A
szalma zörren, zörren. Mennyi minden szag van itten. Ha az ember
szivogatja az orrát, az istálló savanyu, nyomott, bizalmas meleg
szagából részletesen érzi mindenféle dolgok illatát. Külön szaga van a
szalmának. Szaga van az emberi testnek. Szaga van a pipafüstnek. Szaga
van a csizmának. Petróleumszag van. Az avas szalonna szagát is érzem.
Külön szaga van a szurony vasának. Az ócska ujságpapirnak. A hájnak,
amivel a bakancsot bekenték.

Oh Istenem, ennek mindnek szaga van, nem tagadhatom le, hogy ezek a
szagok is lengenek a világon. Ugy állok tünődve e szagokon, ahogy a
parfumerie-kben szoktam, mikor a kedves droguista megmutatja az uj
parfumök üvegecskéit, amelyeknek a formáiban és tartalmában a Houbigant,
a Pinaud, a Roger et Gallet, a Monna-Vanna, a Guerlain, a Coty izlései
küzdenek ájult versenyben s a kéjes üvegecskék nyakából sejtődő illatok
alatt behunyván szemeimet, a tenger alatt álmodó virágokhoz merül
képzeletem, vagy tul vágyódom a világon, ahol egy fantasztikus rács
mögött egy végtelen kertben az ismeretlen virágok nyilnak, amelyek közt
sétálván én boldog leszek.

A mese felé lépegetek vissza. Molnár őrmester ugy tartja a két öklét még
a combjain, mint az imént, az emberek éppen ugy nézik és a gyertya
világit a mesének.

… nagyon reszketett a szegény Florentina az oroszlányok közt, meg a
tigrisek közt, meg a farkasok közt, meg a párducok közt, meg a
jegesmedvék közt, mert tiszta pucéron állott ott köztük a hóba, gyönyörü
szép hosszu arany hajával takargatta magát, oszt ugy félt, hogy a
nyavalya majd kitörte, gondolhatjátok. Gotfréd lovag isten hozzád, én
már tiéd nem leszek, ezek engemet széjjelszakítanak, igy magába.

De az oroszlány meg a tigris meg a jegesmedve meg az összes vadállat
mind látta, hogy reszket a lelkem, oszt hogy csordul a könyve kifelé a
szemibül, oszt összenéztek, oszt mind odamentek közel hozzá, de nem
bántották egy se, hanem ezt hallgassátok mán, kitátotta az mind a száját
oszt ugy lehelték a meleget a szép Florentina gyenge testire, hogy meg
ne vegye az isten hidege.

– C, c, c,… – csóválgatja a fejét a két ökle közt egy hasaló ember.
Csendben hallgatnak. Egy sercentés repül ki a pipa mellől. A szalma
zizzen itt-ott. A mese vándorol arany ösvényén. A magyar beszédet, a
debreczeni szavakat ugy érzem hangzani a szivemen, mint a csókokat.
Hallgatom, nézek körül, hirtelen fájni kezd valami, szeretnék mindent
elfelejteni és leheverni ide közéjük és el nem válni többé tőlük.

Bizony Isten nem azért jövök be a közkatonák közé az istállóba, hogy
majd irok róluk, csak azért, mert szeretem őket. Nem azért szeretem
őket, mert katonák, mert a háborúban vannak, mert bátrak, mert
szenvednek, mert itt feküsznek messzire, messzire a háztól, asszonytól,
gyerektől, mindegyik egyedül a maga külön világától, hanem mert
magyarok, nem is azért, mert magyarok, csak azért, mert emberek. Mert
beszélni tudnak és éreznek. Mert szegények és tehetetlenek és jók és
kedvesek.

Zzz… zzz… a szalma szól. Mennyi szalmát látok a háborúban. Szalma van a
szekereken, a sáros utat szalmával szórják teli, a lovak kengyelvasát
szalmával fonják be. Szállásainkon a matrácainkban szalma van. Szalmával
tüzelnek. Az üvegeket szalmába kötötték. A sarat a lovak lábáról
szalmával tisztogatják. Mennyi sárga szalma, mennyi.

… Na lett erre nagy öröm. A bélpoklos Gotfréd odaborult Kamilló herceg
térgyei elé, az meg csak rítt oszt azt hajtotta: Fiam, fiam, egyetlen
szerelmes fiam, ha én azt tudtam volna, hogy te vagy az én igaz
gyermekem, nem Magnéziusz, dehogy is vertelek volna meg bélpoklossággal.
Akkor előjött Florentina, oszt akkor már tiszta volt Gotfréd orcája,
mint a fényes nap, oszt ráösmert, nagyot sikót, oszt annyi csókot adott
néki kétfelől, hogy nem az a két pofa, de száz pofa se győzte volna
elrakni…

Z… z… ezek az emberek itt szalmán hálnak. Milyen jó barátja az embernek
a szalma. Puhitja a fekvést. Meleget ád. A csizmát kitömhetik vele.
Fénye van, mint az aranynak. Hangja van, szórakoztat, vigasztal, biztat.
Zz… zz… zz… A fogakat piszkálják vele, egy szálat simogatni lehet,
gyürni, törögetni apróra, hasogatni hosszában vékonyan, finoman. Segitsd
meg az embereket szegény, olcsó, áldott szalma. Jó éjszakát, emberek,
sok-sok szalma, jó éjszakát.


OBRENOVÁC

Hosszu, hosszu utcába buvik az ezred az országutról. Obrenovác.
Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet
ugrik föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma disztelen,
piszkos, fáradt házak. Köves ut, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló
feltartja a fejét, szivesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák
jönnek-mennek, a kapuk előtt katonák állanak, stájer porcellán-pipa a
mellükön. Egy emeletes ház kapuja alól tábla mered előre: K. u. K.
Kommando. A tetőről egy rudból sürü drótok indulnak rézsut a levegőbe.
Ez volt az obrenováci posta. Egy sarkon befordul a társaság egy közbe. A
kis közön tul megint ég és mező. Nini, vasut! Két fekete vonal fut, egy
helyen nyitott teherkocsik állanak. Sárga ház, rá van pingálva:
Obrenovác. A fekete betük alatt halvány cyrill-betük látszanak.
Raktárbódé, teli zsákkal. Az állomás előtt egyenruhába öltözött
aggastyán sétál. Kapitány. Estig pihenő. Négyezer ember boldogan lerogy
a mezőre.

*

Sétáljunk Obrenovácon. Az udvarokban katonaszekerek. Német és szerb
nyomtatvány a falon: a lakosság szolgáltassa be fegyvereit a
Kommandóhoz. Egy korcsma nyitva van, benn hosszu asztal körül katonák,
egy-egy nagy ököl csap le az asztalra, a piszkos kártyák hullanak. A
sarokban szerb katona fekszik, az egyik lába a rongyokból kibuvik:
lefagyott. A falon egy bibor, kövér, mosolygó Gambrinuus emeli
söröspoharát, amelyről lefut a hab. A feje fölött durva reklámbetük.
Mellette ügyetlen szinnyomaton Petár a két fiával. Egy rozsdaszin szerb
jön a járdán, magyarul köszön: Jonapot kivanom. Egy kis ablakból nők
néznek ki rám, egy öreg asszony s három sápadt barna leány. Se nem
szépek, se nem csunyák. Belülről varrógép hallik. Mit gondolnak ezek a
homályos szobában összehuzódott nők, akik ki-kitekintenek az ablakon?
Mit gondolnak a háborúról? És mikor nincs háboru, mit gondolnak az
életről? Akkor is igy jár a varrógép s néha az ablakhoz jönnek és
kinéznek. Egy csapat szerb parasztot kisér egy pár baka. Befordulnak a
posta kapuján. Egy szakasz huszár csattog végig az utcán. A patkók
elhangzanak, mint egy kedves hosszu káromkodás. Szekerek jönnek, szekér,
szekér, szekér, szalma a szekéren, sebesültek a szalmán. Négy-öt ül egy
szekéren, némelyik szekérben kettő fekszik hanyatt. Egy szekéren egy
állig letakart test, a fején tisztisapka. A fiatal szőke arc az égre
néz.

– Mi baj?

– Golyót viszek a nyakamban.

A szekerek mennek, mennek, elmentek. A kocsisok lógó fejjel
szunyókáltak. Mintha gyolcsos tótok vonulnának a vásárra.

*

Egy bolt, az ajtaja zárva. A szük kis kirakatablakban téglarendben
egymásra tett szappanok, poros csészék, gyöngyvirágos és betüs poharak,
sárga gyerekbocskor. Az ablakon belátni a boltba. Kirángatott fiókok, a
pulton is ül egy pár fiók, horpadt skatulyák, egy vég tarka vászon a
pulton kibomolva s a pultról a padlóra folyik egy piros galand, mintha
vére folyna a megsebzett világkereskedelemnek.

*

Furcsa, keleti hangulatu koldusbódék itt-ott az utcán, amilyenekkel teli
van a Balkán. Alul kő, felül fa a bódé fala, egy nagy deszka tárul
belőle az utcára, két kötélkar tartja. A deszkán sülttök, málé, kenyér,
füge, disznótepertő szokott lenni. Itt a bódék elhagyottak most, a
deszkák üresek. Csak egynek maradt itt a gazdája, egy keménykalapos vén
ember, a bódéban ül és egy cső sülttengerit árul.

*

Egy borbélymühely. Az ajtó fölött tábla, a táblán név, kibetüzöm
unalmamban a cyrill irást: Kosta Pristinovic. Az ajtó zárva van.
Kétfelől a falon a két borbélyideál képe, egy feketekabátos, szakállas,
bodorhaju ur, a másik egy Vilmos császárválasztéku szőke ifju, kis
bajusza van. Világoskék kabátja van, virágos mellénye mély kivágással,
magas dupla-gallérjában rózsaszin csokor, a csokorban nyakkendőtü, nagy
piros csillag, bizonyára rubint. Szórakozott tekintetem elmulat e
hitvány és naiv pingáláson, nézek az ünnepélyes balkáni fiatalember hig
szemébe, melyben valami élettelen ábránd panaszkodik, valami idegen,
árva külvárosi kéj és bánat s mintha gitárhang pendülne e kék és merev
és ostoba szemek mögött mélyen valahonnét, talán a divattalan,
izléstelen pingált mellény alul, a láthatatlan szivből. Most veszem
észre: virágot is mázoltak a gomblyukába. Egy udvarban, hátul a sárban
lesülyedve egy rettenetes kövér fehér disznó röfög. Ez lehet a szerb
disznók közt a Pasics.

*

Az utca közepén két train-tiszt áll és tanakodik. Kenyérről, lisztről,
szalonnáról, borról, birkáról van szó. Bőrkabátjukban, breechesükben,
bottal a kezükben ugy festenek, mint két bérlő vagy ispán, akik bejöttek
a pusztáról és a piacon találkoztak. Csakhogy katonasapka van a fejükön.

*

Egy udvaron távirdászok főznek. Bemegyek venni tőlük feketekávét a
kulacsomba. Morvák. Egy nagy kövér veresszakállu ember fölkel a földről,
beszalad a házba, poharat hoz, széket ad, forró feketét önt a pohárba,
egy bádogpikszisből öt kockacukrot tesz bele, megiszom. Azután telitölti
a kulacsom. Azután egy legénynyel kisuvickoltatja a csizmám. Azután egy
fél kenyeret hoz. Azután egy almát kerit. Azután mosdótálat hoz, vizet,
szappant, megmosom a kezem. Fizetni akarok ennek a tündérnek, nem veszi
el a pénzt, nem és nem. Csak egy pár cigarettet fogad el. Elmeséli, hogy
őneki egy kis fogadója van Brünn mellett és hogy ő már egy fél
esztendeje nem szolgált ki egy vendéget sem és olyan boldog, hogy most
kiszolgálhatott valakit. Elbucsuzom, megyek. Utánam lohol, a kapu alatt
utólér, kefe van a kezében, megfog, lekeféli rólam a sarat. Azzal az
öntudattal kell tovább mennem, hogy valami nagyon jót tettem.

*

A tábor a mezőn hever az alkonyat alatt. A táboron tul a homályból sürü
báránybégetés hallik. Bárányokat vágnak. Odamenjek, megnézzem? Nagyon
fájna a szivem. A fekete, zömök mozgókonyhák szája piroslik. Tüzek
melegszenek a földön. Az ég Obrenovác fölött is fönségesen müvészi.
Messzi a hegyek hátán hó. A mezőn messze egy sor sötét, vékony fa nyulik
fel. A fák nem nőnek az égig, de azért jó magasra nőnek. Minden vidék
szép. Sipolás, kongás, gőzkehelés: az ütközetvonat vaggonjait
tologatják, kapcsolják. A mozdony idehuzza az állomás elé a hosszu
vonatot. Csupa nyitott félkocsi, olyan, amilyeneken fát, kőszenet
szoktak szállitani. A homályosságban lassu sötét vándorok közelitenek az
állomás felé arról a lenyugvó nap felől, lehajtott fejü egyforma alakok,
fegyvertelen katonák. Fehér foltok tünnek elő rajtuk és szaporodnak és
nagyobbodnak. A kötések.

*

Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden vaggonon
végig sürün ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak
feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok
kiabálása jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy
tudjam, merre van. A katonák várnak a vaggonokon, esik rájuk az eső. A
csizmám csuszkál, az égő konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel
hajolnak egymás arcába. A sátrakat felhuzzák. Az emberek a fejükre
huzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol egy lassu alföldi nótát dalolnak.
Sipolás. Az első zászlóalj indul. Mulnak a vaggonok a sötétben, mulnak a
mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön sercegnek, sirnak,
küzködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények az ember
szivében, egyik a másik után.


SÁR

Egy kicsit elvesztem volt az ezredtől. Másfélnapi tévelygés Zabresttől
Piromanig. Minden Kommandónál bekopogtam, nem tudják-e, hova ment ez meg
ez az ezred? Mindenütt mást mondtak. Itt Piroman alatt a trainszekerek
oceánjában megtaláltam P. urat és az ezred trainjét. Oh, drága P. ur. A
kenyérért jött tiz szekérrel, mindjárt indul vissza. Az ezred harcban
áll a konaticei dombokon. Merre van az? Arra. Ez az unalmas ágyuzás,
amely onnan hallatszik, őket ugatja. Ez a falu itt közel Piroman. Minden
ilyen szomoruan álló házcsordának tudtak nevet kitalálni. P. ur
összekurjantja az embereket. Földijeim, szoboszlaiak, debreczeniek. Jó
napot adjon isten, jó napot. Hogy megszoktam őket fáradt
honvéd-uniformisukban, puskáikkal. Mintha soha fehér gatyában, félujju
szürben, magas bottal otthon a pallón nem kocogtak volna. Az otthoni
cseréppipát lógatják a mellükre, egypárnak ostor a kezében, ők a
kocsisok. P. ur mellé ülök az első szekérre. Mögöttünk két puskás ember
heveredik el a ponyvával letakart kenyerek hátán. A többi szekér
utánunk. P. ur csettint, megcsapja a két lovat, indulunk ki a szekerek
nagyvásári táborából. Nehéz a szekér, lágy a mező, rossz a két ló,
lassan kiérünk. Megállunk. Az utra nem lehet fölmenni, municiós szekerek
huzódnak a pocsolyában. A többi szekér is megáll mögöttünk. Állunk,
várjuk mig vége lesz. Két sor lőszerkocsi vonul az uton, az egyik sor
előre, a másik sor visszafelé. Mind egyforma szürke lövőszereskocsi,
mind egyforma sáros pejló, mind egyforma vörös-szakállu katonák. El
fogok szédülni, ha sokáig nézem ezt az egymás mellett forditott irányban
vánszorgó egyformaságot. P. ur mintha a levegőbe támasztaná mereven
előre tartott két öklét. A két ökölből a gyeplő lehajlott fekete ivei
mennek a lovak fejéig. P. ur kék kabátujjain a dupla sárga stráfok
viritanak. P. ur önkéntes volt, de elmulasztotta, hogy tiszt legyen
belőle. P. ur egy debreceni takarékpénztár főkönyvelője. Egy kis birtoka
is van. P. ur nagyon ért a paraszthoz meg a lóhoz. P. ur nem harcol. P.
ur menázsi-őrmester. Éjjel-nappal talpon van, lovat hajt, számadási
füzetek szoronganak a zsebében, a konyhára vigyáz, kenyér után jár,
marha után jár, sok pénzt biznak rá, az irodának, a gazdasági tisztnek,
a századparancsnoknak, az ezredesnek és minden tisztnek felelősséggel
tartozik és szalutálgat, mint egy kis ujonc. Most hátrabeszél a
parasztoknak, nézem negyven éves szakállas profilját, komoly szép
szemeit, szabályos és tiszta fülét s hallgatom szavait s beszédéről és
hangjáról a jó buzakenyér ize jut eszembe.

Egy kis rés támadt a lőszerkocsik közt.

– Gyüre! – mondja P. ur. De már megint összefut a municiós train s a
szekér beszorul.

– Varten bite, varten! – P. ur átvág. A vörösszakálluak kiabálnak, P. ur
rájuk se néz, átvezérli a szekereket az ut hig sarán.

– Itt vattok mind?

– Itt vagyunk, P. ur! – kiáltanak egymásután hátulról.

A két ló lépésben megy s a farukon az izmok minden lépésnél behuzódnak
és kifeszülnek. Előttünk megint szekerek másznak, jobbra is szekerek
huzódnak előre és visszafelé, balra is, meg itt is, ott is ágyúkat
vontatnak. Köröskörül és messziről valami fáradt és szenvedélytelen
lárma hallik folyton, az emberi hangok mintha nagy távolságokból
beszélgetnének és nem értenék egymást. Üüü-hó-ó-ó-háá… Hájde! – jön ki
tisztán néha a zürzavarból. Meg ezt hallani messziről: prrr! prrr! Az
előttünk huzó idegen szekerek közül magyar káromkodás száll fel a lárma
ködébe, mint egy darumadár. Megállunk. Elől valami baj van. A csizmám
csupa sár megint, a keztyüm is sáros, a térdem is. P. ur arcán is
sár-csillag. Áll a szekér. Odább, balra tőlünk egy nagy bronzcsövü ágyú
áll. Nyolc ló huzza. A balfelől fogott négy lovon négy tüzér ül,
korbácscsal verik a lovakat. A lovak a fejüket előre nyujtogatják, a
hátsó lábaikat feszitik hátrafelé, az első lábaikat egy-egy ütésre néha
fölemelik.

– Hü-ü-ü-hóóó-nye-e-e… üüü…

A hajtók jobbkarjukat folyton csavargatják s a korbács vonaglik és suhog
és cserdül. A kövér, néma ágyu meg nem mozdul, a csöve hátul közömbösen
bámészkodik a föld felé. A nagy kerekeknek csak a felső fele látszik ki
a sárból. A tüzérek teste előre-előre hajbókol a nyeregben, balkezük
ráncigálja a kantárt, jobbkarjuk forgolódik, orditanak, üvöltenek, a
korbács kigyózik, az egy helyben erőlködő lovak kis téli ködöket fujnak,
farukon görbe folyókákat csinál az izzadság. Haj, haj, jajj – acsarkodik
egy tüzér és hányja-veti magát a nyeregben, mintha meg akarna háborodni.
A korbácsokat nézem a kezükben s mintha régi-régi háborus képet látnék s
a világháborunak s az egész világ minden háborujának vonaglását érzem
szivemen.

– Miért nem megyünk?

– Mindig baj van – sóhajt P. ur. – Hogy várják már ezt a kenyeret.

Előttünk valamelyik szekérnek eltört egy kereke. Ott bajlódnak most. A
zsákokat látom, hogy hordják le róla és hozzák hátrább más szekerekre.
Kitérni nem lehet, szembe is vonulnak ekhós szekerek, az isten tudja, mi
minden van sötétjükben. Egyikbe egy ló mellé ökröt fogtak. Egy másikban
egy szamár jön meg egy öszvér. Egész kis borzasszőrü csikókat is látni,
hogy kinlódnak előre a sárban. A lovakból behivták már a legfiatalabb
korosztályokat. Az ekhó homálya alatt sorba mulnak előttem a kocsisok,
különös, piszkos, öreg vadszakállu emberek, gubákba, bekecsekbe huzódva
s magas báránybőr süvegekben, némelyiknek két füle vizszintesen mered
kétfelé a lehuzott sapka alatt. Tartják a gyeplőt, nem néznek le a sárba
és fejük erre-arra inog folyton valami üres kábulatban. És nincs
vége-hossza ennek az ekhós-szekérsornak. A train vonulása mindig
felkölti lelkemben a végtelenség nosztalgiáját és fájdalmát.

A szekerek megmozdulnak előttünk, P. ur csettint, mi is rázódunk tovább.
A sár a mellemre ugrál. Megyünk, megyünk, a lovakat ütni kell, mert mély
a sár. A lárma kábit. Messze, messze, a lárma végén mintha sirnának. Egy
pukkanás ugrik bele a fáradt zajba. Messze, elől, egy shrapnell csapott
le. Fölállok, katonákat látok leugrálni egy szekérről. Egy lovat fognak
ki, vezetik. Fönn a pici kerek felhő, most oszlik el. Mintha csupa vér
csüngene a ló nyakáról lefelé. Lassan lép egypárat, amerre kevesebb a
tolongás, a katonák eleresztik, a ló letérdel és oldalt borul. Egy
traintiszt lovagol oda, a karját kinyujtja, egy kis dördülés hallik, a
ló fölemeli a fejét és leteszi és meg nem mozdul. A traintiszt
ellubickol onnét előre. Állva maradok s körülhurcolom tekintetemet e
mondhatatlan rendetlenségen, vánszorgáson, embernek, állatnak
értelmetlen össze-vissza kinlódásán a végtelen puszta föld fekete
sarában és tükröződő pocsolyái közt. Messze a halmok felől piros szin
lep meg. Szerbek hurcolkodnak errefelé. Asszonyok jönnek szekerek
mellett piros szoknyában és barna fiualakok. A szekereken piros, sárga
cihák és pokrócok és kis lányok ülnek a rikitó holmin és fehér és sárga
tehenek sétálnak a primitiv szekerek előtt. Hová mennek? A sáros földön
itt-ott szalma szóródik, a szalmán emberek feküsznek. Néhol a sárban is
ülnek, feküsznek kék és szürke katonák. Nem messze, balra egy csuf
szőkeszakállas osztrák katona ül a sárban övig, a puskáját maga mellé
szurta, röhög, mutogat és gajdol: Holláriooo… Két trainhadnagy csatakol
el sáros lovakon oldalt, P. ur szalutál, az első hadnagy szemén cvikker,
borotválatlan, lenéz s mondhatatlan fásultság az arcán. A második
fiatalabb, ennek is cvikkere van, minden szekér mellett leszól:

– Mozgás. Mozgás.

Rekedt a hangja, s nem néz sehová, inkább magának mondja. Megint megáll
a két ló. P. ur gorombán kiabál az előttünk álló szekérre. A szekér nem
felel, áll. Mennyi ideje utazom itt, egy félórája, vagy egy éve? P. ur
megpróbál kitérni.

– Gyüre! Gyü na! Gyü! – Ráncigálja oldalt a gyeplőt, a két ló kapkodja a
fejét, lábát, az ostor suhog, csap, a lovak kivergődtek a sárból.

– Zurück! Zurück! Vagabund! – Ágyuszekerek jönnek szembe. A tüzér
németül szidja P. urat, P. ur magyarul szidja a tüzért, áll mind a
kettő, a többi szekerünk utánunk sorakozik, a többi német is ordit és a
többi magyar is káromkodik. Dobbannak, gurgulyáznak az ágyuk a dombok
felől. P. ur egy lemondással telt káromkodással visszaforditja a
szekeret a sorba, az elcuppogó, elzörgő tüzérek gyülölettel és morgással
néznek rá.

– Gyü! Hó! Az a jó isten… A rud beleütődött az előttünk álló szekérbe,
eltört. A két ló egymáshoz dörgölődzik. P. ur leveszi a sapkát a
fejéről, megsimitja a homlokát, hátraszól:

– Jéri, szálljatok le, vágjatok rudnak való ágat.

Kovács Jerémiás népfölkelő lemászik a szekérről, a másik utána,
elmennek. P. ur egy embert hiv, a lovakat kifogják. Leszállok,
ide-odajárok a sárban, mély fekete lyukat csinál minden lépésem. Egy
fához megyek, nekidülök. Mennyi ember mozog itt, mennyi ember. Amoda
messze a szekérsor előtt utászok lapátolják a sarat két sorban,
karabélyaik az ut mentén hármasával egymáshoz borulnak. Görnyedtek, a
karjuk egyformán hintál s a lapátokról egyforma nehéz fekete foltok
röpködnek. Egy pár lépésre tőlem egy idő előtt ellett parányi csikó
teste a sárban. Már patái is voltak, finomak, gyöngék, mint a halvány
gyöngyház. Amott egy lófej a ló teste nélkül. Nem az anyjáé vajjon? Oh,
szegény kis valami, akit a jó isten élni rendelt, és aki nem élsz
mégsem. Még csak kis csikó se lehettél egy napig sem, hogy eget és a
mezőt megérintsd gyönge nagy szemeiddel és remegő karcsu lábaidon
futkározz az örvendő háznép előtt és egy boldog mély ösztönnel szeliden
álló anyád hasa alá bujtasd kedves piros fejecskédet, amelynek homlokán
tán fehér folt is lett volna. Az emberek elpusztitottak téged, mert
háborut csináltak. Ők magukat is elpusztitják, de ők már éltek… Oh,
Istenem, ha engem fölvilágositanál a világ felől, amelyet teremtettél.
Csak engem, magamat, egyszer, hogy tudjam, mit gondoljak és nem mondom
meg senkinek, ha ugy parancsolod.

Előttem is, mögöttem is és keresztbe is és mindenfelé vánszorognak az
üres és teli szekerek. Egy lovat látok lerogyni egy szekér elől.
Próbálják fölverni, fölsegiteni, aztán leveszik róla a szerszámot s
félrehurcolják. Az ágyu nyolc lovával még ott háboruskodik egy helyben.
Hosszu sor szekér huzódik, sebesültek feküsznek a szekereken a szalmán,
merengő szemük az eget nézi.

A lovak huznak, lenéznek a sárba, folyton jár a fejük föl-le, föl-le,
mintha valamire örökké igent intenének. Igen, igen, igen, igen…

Hivnak, kész a rud. P. ur lehangoltan hajt, szeretne legelől lenni.
Panaszkodik, hogy az emberei éheznek, négy nap óta várják ezt a
kenyeret. Nem való magyar embernek a cvibak. Megint másfajta train
huzódik mellettünk. Csupa oláh kocsis. Ebben az örökös hühózásban itt, e
rengeteg nyüzsgésben egy pillanatig azt képzeli az ember, hogy ez itt a
háboru és a harcra már nem jut ember. És mennyi harcol. És mennyi
fekszik a kórházakban. És mennyi van, aki nem katona. Mennyi ember van a
világon. Hangyák az emberek vagy micsodák? De itt ül mellettem P. ur.
Épp olyan magas, mint én. Milyen jó és derék ember és milyen élvezet
hallgatni magyar beszédét. Eszembe jut, hogy szeretem P. urat. Némán
megsimogatom a hátát. Nem tudja, miért kapta, rám néz, elmosolyodik,
azután sóhajt egyet. Vánszorog a szekér, nézem a lovak lesülyedő és
felbuvó vizes szürke lábait, s lábaik alatt a sarat, a rettenetes szerb
sarat, a semleges anyaföld durva és fájó hideg sarát, a lágy és konok és
izzadó feketeséget, amelyben folyton változó és folyton hasonló
gyürődéseket, árkokat, sineket, lyukakat nyomnak és vágnak a lábak,
paták, kerekek s amelynek hangjai vannak, szörtyögő, cuppogó, csámcsogó
és locspocsoló hangjai, amelyeket lehajtott fővel hallgatok, mintha
valami élő hangok lennének, az élő Föld hangjai, amelyről nem tudom,
szeret-e, vagy un-e bennünket, s a sárnak ez oktalan és rejtelmes
hangjaiban sirat-e minket, vagy alattomosan, magában kacag rajtunk. Egy
pillanatban mintha a rengeteg szekér, ló, ember fölött egy vonaglás
menne végig és mintha minden sülyedne és el akarna merülni a sár alá
mélyen.

Az utászok gályarab-csapatja közepén rekedten kiabál egy lovastiszt, az
imént láttam arra lovagolni, őrnagy. A lovaglóostorával mutogat és
csapkod és a görnyedt lapátos katonák széjjelebbhuzódnak, azután megint
összébb, azután tovább lapátolnak, megint megállanak, tovább huzódnak,
lehajolnak. A dombok nőnek, az ágyuk közelebb dörrennek s valami
groteszk és tragikus hatása van a kiabáló és mutogató homályos szürke
őrnagynak, aki a sár ellen visel háborut. Talán mert alkonyodik, s a
dombok fölé Liberty legdrágább selymei bontódnak. Az alkony legszebb
selymei és névtelen szinei. Az őrnagy elhallgat, talán az eget vette
észre. Megáll a szekerünk. Előttünk is, utánunk is, oldalt is minden
szekér áll. Nem tudom, miért. Mintha a gyü is meg a hó is
megcsöndesedett volna. Mintha az egész vánszorgás valami csalódásban és
bánatban föleszmélt volna itt és megdermedt volna mind ez az
összevisszaság és céltalanság a fölénk omló esthomály alatt s az ég
mennyezetének fényétől és a naplemente csodálatos, csodálatos
zászlódiszétől kétségbeesve és elámulva és fölrajongva állanának némán
és mozdulatlanul a föld teremtményei. Oh nem, lassan vonulnak az
elsötétült szekerek és a fekete lovak huzzák magukat és ejtegetik nagy
fejüket mindenfelé. A két katona alszik mögöttem a kenyereken. P. ur is
kis tajtékpipáját szívja. Itt-ott a távolban tanyázó fuvarosok, katonák
piros tüzei égnek a földön. Messziről egy vöröskeresztes fehér zászló
tünik elő, egy ház fehérlik mögötte s három-négy betegkocsi áll egymás
mögött nem messze tőlünk és letakart nagy szekerek. Van valami gyászos
ezekben a rideg ponyvás szekerekben s a zárt betegkocsik az alkony
borulatában oly komorak és ijesztőek. Nagy lámpáik vannak kétfelől s
nagy kerekeik, s olyan az alakjuk, mint a régi rokonszenves utazó
hintóké, amelyket berline-nek hivtak. De esteledik és a lámpáik mellett
a nagy sötét kocsik oldalán a fehér körben oly erősen vöröslik a vörös
kereszt.


SZERB ASSZONY

– Istenem, segits meg… Istenem… jaaaj…

Azután nyög ugyanez a hang a hátunk mögött: ööh, ööh, ööh. Egy hadnagy
hátrafordul a sötét csapathoz:

– Melyik jajgat itt?

– Nem birom már a lábom, hadnagy ur. Feldagadt a lábom. Jaj istenem!

– Hát az én lábom. Csak gyere, ne jajgass.

– Ööh, ööh…

Hajnal óta jövünk, most este van, tiz óra. Kék ég, csillagok, barna
halmok. Most uton járunk, a lépések csámcsognak a sárban. Senki se
beszél, igy jobban birja az ember az ugynevezett menetelést. Egy szerb
ember vezet bennünket, elül megy az ezredes úr előtt. Ha jól vezet, kap
egy tizkoronás papirt, ha nem, egy hétfilléres golyót. Valószinü, hogy
jól vezet.

Az előttünk vánszorgó század megáll. Mi is megállunk. Völgyben vagyunk.
Előttünk magas domb, az ezred eleje már ott áll. Egy pár homályos fehér
kocka a dombon össze-vissza. Házak. Az előttünk álló század megindul. Mi
is. Fölérünk a dombra. A domboldalon letört kukoricás. Mindenütt
kukorica, mindenütt. Ezeknek a kukorica a buzájuk, ligetjük, Bakonyjuk.
A dombon áll az egész ezred. Átlátunk az előttünk boruló hegyekre, az
oldaluk teli tüzekkel, mintha lángokból való csendes nyáj legelészne.
Egy másik ezred tábortüzei. Fejszecsapások hallatszanak át. A távoli
puskalövéseknek is ilyen hangja van.

– Zbogom… Zbogom…

A báránybőrsipkás szerb ember jön visszafelé, nyájasan bucsuzik a
bakáktól. Most fizették ki, a tizkoronás papirpénzt föl-fölemeli a
kezében, forgatja a holdvilágnál. Megy, hallatszik távolodó hangja, még
mindig köszönget az ötforintos hazaáruló: Zbogom… Zbogom…

Meglátjuk a segédtisztet, aki kvártélyt szokott csinálni.

– Miska, hol alszunk?

– Várjatok, gyerekek, rögtön…

Elszalad. A zászlóaljak különválnak, a századparancsnokok összegyüjtik a
hadnagyokat, rendelkeznek. Jóska te idemégy, Laci tik amoda. A bakák
csendesen állanak, köhögnek. Az őrségek egymásután elballagnak előre,
hátra, jobbra, balra. A tábornak olyan lesz a formája, mint a pókháló.
Barátaink a hátaslovak, pártfogóink az ágyuk és szövetségeseink a
trainszekerek, nem jöttek el velünk. Csak a géppuska öszvérei
álldogálnak köztünk.

– Miska!

– Gyertek, gyertek!

Megyünk vagy nyolcan. Egy meszeletlen négyszögletes vályogház, üvegtelen
ablaka mögött gyertyafény.

– Itt?

– Ide az ezredes urat tettem. Ez a másik.

Ez is olyan, csak sötét az ablak. Hat-hét házat látni, mind egyforma
négyszögletes, meztelen vályog, magas cseréptető borul rajtuk.
Szerteszét állanak, valami néma civakodásban. Durva, szegény, kedvtelen,
oktalan házak. Ez egy szerb falu. Ics vagy vics, ác vagy vác.

Bemegyünk. Három szoba vagy micsoda. Semmi sincs bennük, semmi, semmi.
Négy fal, tető, sötétség. Az ablakon belehel a hideg. Mind a három szoba
ilyen.

– Jó lesz itt, gyerekek?

– Nagyszerü! Elragadó.

Az ajtóba állanak, előkurjantani a tisztiszolgákat.

– Gábor!

– Varga!

– Sápi!

– Imre!

Már itt is van mind, rogyásig tele hátizsákokkal, bőrtáskákkal s mind
egy öl szalmát karol. A kutyák hüsége és szimatja van ezekben a
katonaruhás cselédekben. Egy perc alatt bebutorozzák a három sötét
cellát szalmával. Egy perc alatt ég a tüz az első szobában, amely a ház
konyhájának bizonyult. A füst felömlik a nyitott fekete padláson a
kéménybe. Már a fal hosszában sorban ülünk, heverünk a tüzzel szemben,
süttetjük az arcunkat, kezünket. Hogy ég. A lángok valami ragyogó és
forró és karcsu és mondhatatlan hajlékony és misztikus és boldog tangót
járnak. Hogy szereti a szalma a tüzet. Hogy szereti a tüz a szalmát.
Mintha csókjaik pattognának oly rendetlenül és szenvedelmesen. A pernyét
mind a szivemre érzem gyülni, a pernyét. Az urak eszegetnek, kinek mije
van. Szalonna, sajt, szalámi, kenyér, cakes, csokoládé. Egy hadnagy
kockacukrot eszik kenyérrel és gondolkozva bámul a tűzbe. Evés közben
csereberélünk az elemózsiával, mint az iskolás gyerekek a tizpercben.
Mindenki ad a másiknak abból, ami neki van. Akinek semmije sincs, abból
is adna valamit, ha lehetne. A kulacsok is szájról-szájra járnak.
Egyikben hideg tea kotyog, a másikban feketekávé, a harmadikban bor, a
negyedikben viz, az ötödikben szilvórium. Micsoda gyomorbaj lenne
mindebből civilben.

A füstöt vissza-visszanyomják a fekete ürességből felülről valami
boszorkányok. Ki ismeri a nyitott tetejü parasztkonyhák babonás
sötétjét. Egy tiszt már horkol. Az orvos a sarokban a falnak dül,
rózsaszin tábori lapot ir ceruzával. Minden este ir, másnap mindig
megyünk, nem lehet föladni. Megirja, beteszi a kabátja bal belső
zsebébe. A szivével levelez. A tisztek egymásután rágyujtanak, szivnak,
hallgatnak, hunyogatják lejebb-lejebb a szempillájukat, dülnek hátra.
Szegény jó fiuk. A zászlóaljparancsnoknak, a kedves kis szőke
kapitánynak a legénye egy ölelet szénát hoz be. Szerezte. A feje alá
nyomja a kapitánynak, a szalmára, mint a caprice-ot a párnára. Csipi a
füst a szemem. Fölállok, kinézek egy kicsit. Az ajtóba állok, behuzom
magam után, de az ajtó visszamegy. Micsoda kép ez idekint. Száz tüz
lobog a dombon, vagy mennyi. Minden tüz körül nyolc-tiz ember ül, hever,
mozog, jó magyar képüket fénynyel tüntetik ki a lángok. Az alakok
rezegnek a füstben. Egy-egy szikra megy föl, csillag szeretne lenni.
Csutka ég meg szalma. Köröskörül csapkodják a domb alatt a fákat a
fejszék, azt is hallani, hogy a bajonetok és ásók hogy hasogatják az
ágakat. Hol a fáradtan álló ezred a sötétben? Mintha egy szinházban
fátyolfüggönyt vontak volna fel és a kész uj képet adnák elében. Két
hadnagy jön.

– Szervusz, van még itt hely?

– Van, szervusztok. Egy szoba még üres.

– Szalma is van?

– Szalma is.

– Akkor szüret.

Bemennek. A legényeik utánuk. Oh, én megint kinn alszom inkább az
emberek közt a tüznél. Az emberek… A legénységnek a neve ez a
katonaságnál, a bakáknak, a parasztoknak. A emberek hajnalban kimennek
ásni. Kaptak már az emberek kenyeret? Nem birják már az emberek ezt a
strapát… Igy. Az emberek, az emberek… Hallom, hallom s néha oly
mélytelen mélyen rezonnál a lelkemben ez a közönséges, tompa, fénytelen,
dallamtalan szó: ember. Elgondolkozom, vagy csak tünődök, vagy csak
érzek és csakugyan egy ilyen parasztot érzek ebben az öt betüben: ember.
És valami müveletlenül teljes azonosságot érzek ezzel az emberrel.
Gyerekkoromban érezhettem igy, mikor azt a szót hallottam: gyerek, hogy
én is gyerek vagyok. Most ember vagyok. Úr vagyok? Úr… úr… hangtalanul
nyujtogatom ajkaimon ezt a karcsu szót, amelyet borzasztó régen tudok, s
most mégis oly különösnek és idegennek rémlik. Mit jelent az, hogy úr
vagyok? Oh istenem, félek, hogy én ember vagyok, mint a paraszt.
Odamegyek az első tüz mellé.

– Te vagy az, Nagy Gábor?

– Én vagyok. Sütjük a tengerit.

A bajonetjükre szurtak egy-egy cső tengerit, forgatják a lángban, mintha
gyönyörködnének benne, hogy ragyognak egymásután a sárga gyöngysorok.
Egy-két cső már feketedik.

– Vigyázzatok, ettől kapni a vérhast.

Egy pipás ember az mondja:

– Annyi baj legyen, kérem.

Mindenütt fenn vannak, üldögélnek, pipálnak az emberek. Inkább nem
alusznak, csak melegedhessenek. Az apró téli csillagok nézik az égről a
háboru pásztortüzeit. Ágyulövések hangzanak tompán jobbkéz felől
valahonnét. A szomszéd tüznél egy ember a bakancsát varrja, s egyik
meztelen lábafejét a tüznek tartja.

– Idefekszem közétek, jó?

Kedveskednek, huzódnak széjjel, Nagy Gábor elszalad, csutkát hoz,
szalmát kapar, megy be a pokrócomért, kihozza.

– Asszony van odabe.

– Miféle asszony?

– Szerb asszony. Ott cicáznak véle.

Nézzük meg. A konyhában a tüzön bágyadtan ölelkeznek kis lángok s
vonaglik alattuk a gyönge parázs. Az ajtó mellett a falnál áll egy piros
és sötét némber. A félvállával a falnak dül. Ránézek és két barbár
fekete szem néz vissza rám. A kapitány beszél vele, a kapitány tud
szerbül, mert ujvidéki. Leülök a szalmára. Itt hárman horkolnak már, a
másik szobából is horkolnak, mintha az alvók titkos beszélgetése lenne.
Egy hadnagy ül még, meg az orvos.

– Micsoda asszony ez?

– A másik házból jött, hogy ne bántsuk az apját.

– Ki bántotta az apját?

– Nem bántották, csak megtalálták a padláson. Most aztán félnek.

Mig magyarul diskurálunk, a szerb nő nyugodtan nézeget bennünket. A
fejét is a falnak hajtja, egyik sáros bocskorát áttette a másikon s a
bocskor orrát görbiti a földön. Nem fél, mert asszony, ezek itt a földön
nem ellenség, nem katonák, nem hóditók, csak férfiak. A kapitány tovább
beszél vele szerbül s forditgatja nekünk.

– Hol az urad?

– A háborúban.

– Fivéred nincsen?

– Van három.

– Azok is a háboruban vannak?

– Azok is.

– Mióta?

– Nem tudom.

– Melyik hónapban mentek el?

– Nem tudom. Nem jártam iskolába.

– Miért nem jártál iskolába?

– A lányoknak nem kell iskolába menni. Az öcsém járt helyettem.

– A lányoknak nem kell tudni irni meg olvasni?

– Minek azt tudni.

– Maradt még valaki a faluban?

– Csak az apám meg én. Az apám fél a háborutól. Mindig a padláson van.
Nem akartam itthagyni.

– Szereted az apádat?

– Ne lőjjék agyon.

– Hát Péter királyt szereted?

– Ne süssön rá a nap.

A kapitány nevet.

– Hát haragszol Péter királyra?

– Nyáron se süssön rá a nap.

A kapitány elhallgat. Hangzanak a távol ágyulövések egymásután. Mintha a
háborúnak, az emésztő szörnyetegnek a nyugodt szivverése volna. A szerb
asszony az ajtó felé forditja a fejét:

– Rat… rat… rat…

Háború, háború, háború. Az asszonyt hirtelen villámlás világitja meg. A
hadnagy villamos zseblámpája. Barna arcán a borzadály grimace-a.

– Gyere közelebb.

Közelebb jön. A villamoslámpa megint fölvillan. Az asszony összehuzza a
szemét, neveletlen félelemmel nézi a ragyogó kis masinát, mint a
vadállat. Vörös harisnyája van, rozsdaszin durva szoknyája, sárgacsikos
vörös ujjasa, fekete kendő a fején. Vastag, kiálló hasu, magas nő. Lehet
negyven éves, lehet huszonöt. Durva barna arcában valami cigányszépség.
A kapitány megkérdi:

– Hány éves vagy?

– Nem tudom… azt nem tudom… de már régóta élek.

Mosolyog. Fehér a foga, mint a kutyáé.

– Mutasd a hajad.

Hátrahuzza a kendőt a fején. Mint az elégett szalma, olyan a haja. Egyet
simit rajta. Nagy barna kezén három ezüst gyűrü sápad.

– Hadd nézzük azokat a gyűrüket.

Leereszti a jobb kezét, ideadja. Kis török ezüstpénzekből csinálták a
gyürüket.

– Hol vetted ezeket a szép gyürüket?

– Obrenovácban a vásáron.

– Belgrádban voltál már?

– Nem. Obrenovácot se láttam, csak a vásárt.

– Nem sokat láttál a világból.

– Nem, goszpodin…

A villamoslámpa elfordul az asszony nyugtalanul néz utána. Azután kinéz
az ajtón.

A kapitány elereszti a nő kezét. Ásit.

– Elmehetsz.

A szerb asszony végignéz rajtunk mély fekete tekintetével.

– Nem lövik agyon az apámat?

– Ne félj semmit, menj haza.

A zseblámpa fénye megint az arcára röppen. Fölszisszen, összehuzza a
szemét, elkapja a fejét. Fél tőle, utálja, s mintha asszonyi szemeinek
sértés lenne, hogy valami jobban tud ragyogni.

Behuzta az ajtót maga után, de az ajtó visszajön. Kinn tüzek és a
csillagok. A kapitány, a hadnagy, a doktor hátradülnek a szalmán.
Sóhajtott valamelyikünk. Csodálatosak a csillagok az égen. Milyen ritkák
most. Itt egy, ott egy, amott… Fényjelek a mennyországból.


HIDEG ÉJ

Hüh, de fázom. Hordágyakra feküdtünk le a hegy tetején, egy kis lapos
helyen egy bokor tövébe, mert fú a szél. Balról a két doktor fekszik,
jobbról a százados meg a segédtiszt. Mind háton fekszünk, végtelen
hálószobánk plafondja a csillagos ég. Sapkánkat legomboltuk az állunk
alá, a bundagallért az orrunkig hajtottuk, derékig két-két pokróccal
pólyáltak be szolgáink, két kezünk vastag keztyüben a zsebünkbe zártuk.
Mindenki behunyta a szemét. A fáradtság leszoktatott az esti
beszélgetésről. Itt a tetőn tüzet rakni nem szabad, mert a másik dombról
meglátja a partner. (Partnernek hivják az ellenséget.) Dombtól-dombig
megy ez az erőszakos társasutazás Szerbiában. A legénység itt fekszik a
tisztáson, meg lenn a lejtőn a fák közt. A hadnagyok a tisztás szélén
vermekbe bujtak. A szerbek ásták nekik. Ez a domb még tegnap a szerbeké
volt.

A dombtető szélén az őrszem áll, a puskára támaszkodik és néz a halál
felé. Milyen megrenditő a magában mozdulatlan álló sötét katona. Lehet,
hogy a tehénről gondolkozik, aki otthon van a meleg kis ólban.

Egypár percig fekszünk igy, egyszer csak elkezd rezegni a lábam. Rezeg
először a bal, azután a jobb, azután megint csak a bal. Azután megint
megrándul a jobbláb és rángatózik, mintha rángatnák. A bal is rákezdi.
Most, mintha hideg hullámmal öntöttek volna végig. A szám kinyílik és
alsó ajkam reszketve veregeti felső fogsoromat és azt mondja:
hföföföföfö… Minden lélegzetvételnél: hföföföfö, roppant szaporán. A
fejem tagadólag rázódik. Kinyitom a szemem, a doktor lábafeje ugrál a
pokróc alatt, a kapitányé is. A kulacs a mellükön, mint az alvó
csecsemők cuclija. A kapitány megszólal, nem az ő hangján, a fázás
hangján:

– Hühühü, gyerekehek… Nem fá-házol?

– Fá-á-házom.

Mind fázunk. Egypár szót didereg mindenki, megint csönd lesz. Behunyom a
szemem. Az erdőn tulról valamerről géppuska kezd ropogni. Azután
sortüzek, mint meg-megálló vonat zakatolása. A háboru sivár és
kimondhatatlan unalmas hangjai. A két kezem is rázódni kezd a zsebemben.
Az orromat ugy érzem, mintha valami hideg tárgyat tettek volna a
helyére. A karom ugy rángatózik, mintha villanyozógép két fogantyuját
tartanám. A vállam föl-fölugrik a nyakamba. H. doktor, balról a második
szomszédom, nagyot köhög és mormog és sóhajt. A hordágy alatt mintha a
Jeges-tenger hullámzana. A levegőben a szél vigasztalan kérdéseit
hurcolja jobbra-balra. A lejtőn ló kehel. Kukorékolás hallik végtelen
távolról. Kutyák ugatnak isten tudja merre. Egy percre békén hagy a
rázás, azután hirtelen megkapják megint a lábamat és huzgálják,
ráncigálják. Egész testem mintha szuró porzóval szórnák. Érzem, a belső
részem hogy remeg. A jégzajlást képzelem. Fejem, vállam, karom, lábam
össze-vissza rándul, derekam néha jobbra-balra vonaglik, ajkam folyton
szürcsöli a hideget, egy végtelenségig hütött izetlen italt. Mintha
rostában ráznának. Egy percig aludtam. Arra ébredek, hogy jégszilánkkal
borotválnak. A fejbőrömön meleg hullámok osonnak. A térdem reszket, a
lábam nem érzem. E. doktor fogvacogását hallom mellettem. A lejtőről a
fák közül zördülés, koppanás hallik. A bokor sóhajt, apró rezzenés, halk
tördelés neszel folyton. Fölöttünk valami szárnysuhanás, s rebbenés, s
valami emberivel rokon hang révül, mintha a szél mondott volna egy szót.
Mennyi élet van a világon az emberi életen kivül.

Lépések jönnek. Egy görnyedt sötét alak hajol az első hordágy fölé,
azután a másikhoz megy, lehajol:

– Doktor. Doktorkám.

E. doktor morog.

– Doktor. Adj valamit.

E. doktor:

– Ki az?

– Én vagyok.

A géppuskás hadnagy.

E. doktor:

– Mi kell?

– Éhes vagyok. Adjatok valamit kérlek.

E. doktor az, akinek mindig van enni, inni, szivnivalója. Vagy husz apró
zsák, bőrtáska csüng a lován.

– Nincs nálam semmi. Majd reggel. Hüh, de hideg va-a-an.

A géppuskáshadnagy egyik lábáról a másikra ugrál, a két keze a
nadrágzsebben, a könyökei rázódnak.

– Adjatok már valamit, éhen halok.

H. doktor a szélen nyög, kaparász, feltartja a karját:

– Gyere ide. Nesze.

A géppuskáshadnagy odanyul, elveszi.

– Köszönöm, szervusztok.

H. doktor:

– Hol alusztok?

– Sátorban. Megfagyok, barátom. Bövövövövö.

Elszalad. A hátam nagyon fázik, felülök.

Szemben velünk a tisztás szélén két hosszu sor fehér valami a fekete
földön. Csomagok. Zsákok. A fehér téli pokrócba göngyölődzött emberek. A
fejük se látszik ki. Ezek a katonák ugy hevernek itt, mint a sorba
teritett vadászzsákmány. Egy pillanatra a Halált képzelem a hátuk mögött
állani, mint egy főurat, akit vadászat után fotografálnak.

Hátradülök. E. doktor megszólal:

– Mit adtál neki?

H. doktor: – Egy kis darab csokoládét.

E. doktor:

– Mara-hadt még ne-heked?

– Nincs. Tudod, hogy ez az egy darab volt.

– Mé-hér adtad oda? Mit e-heszel reggel?

Csönd. E. doktor didereg és tovább beszél:

– A-hazt hiszed a-hadok?

Csönd.

– Majd le-heszoktatlak erről a jó-hóságról.

– Mit csináljak, ha éhes. Én most nem vagyok éhes.

– Már me-hegint veszekedni akarsz. Négy hó-ónap alatt nem tudtalak
re-hendre szoktatni. Én spó-hórolok, ő meg osztogat. Sziva-harunk sincs
már, tudo-hod? Ki ad sziva-hart mindenkinek? Szi-hi-szisziszi…

H. doktor hallgat, mert bünös.

– Jó le-hett volna az a csokolá-hádé reggel. Én nem adok. Ne-hem,
barátom.

– Ne bánts már. Neked nincs szived.

– Nekem va-han szi-hivem, fukar se vagyok, de az életben, az é-héletben…

A többit nem hallom. Elaludtam. Rángatják a karomat. Kinyitom a szemem.
E. doktor rángat.

– Kelj föl járkálni.

Igaz. Ha a szabadban alszunk, minden órában fölkelünk járkálni. A
kapitány jár már, a segédtiszt is. H. doktor is lehajtott fővel, a két
kabátujját egymásba nyomva. A kapitány a fehér zsákok mellett lépeget,
toszit a lábával rajtuk:

– Auf! Auf! Megfagytok! Auf!

A zsákok egymás után kibomlanak, a sötét emberek fölnyulnak, mind járni,
topogni kezdenek. A fehér pokrócok maradnak a földön meg a puskák
mellettük. A tisztáson különös néma ődöngés támad az éj hidegében és
homályában. Ha egy ember közel van hozzám, látom lehellete ködjét.

Áááá… hááá… – hallatszik folyton, mintha erős pálinkából kortyoltak
volna az emberek. A fejek jobbra-balra inganak, vagy a mellekre
huzódnak, a vállak rázódnak, a lábak bokáznak, vagy egy helyben
topognak. A fák közül lennről is ez a topogás hallik és zörgés. Karok
csapódnak széjjel és vissza és mintha hangtalan vernék a melleket.
Tenyerek a füleket veregetik. Egy-egy alak körbeszaladja magát. Egy a
holdat nézi és föl-fölkapja két karját. Szó nem szól, csak köhögés, és
háh, háh, s a csillagok alatt a téli éjfélen ez idegen és névtelen
hegyen a mindenfelől boruló erdőség közt mintha valami vademberi
szertartást látnék. A dsungel jut eszembe, s benne az elefántok éjféli
tánca, amelyet jelenlegi ellenségünk, a lehajló bajuszu és sima homloku
Kipling regélt.

Vagy tiz percig tart a hidegnek ez az istentisztelete, azután a sötét
katonák visszamásznak pokrócaik alá, mi visszafekszünk a száraz
vérfoltos hordágyakra, betakarózunk, behunyjuk a szemünket. E. doktor
oldalt fordul, felém, sóhajt és halkan morog:

– Egy egész darab csokoládét… majd leszoktatlak, megállj… me-hegállj…


SEGÉLYHELY

Egy domb alatt. Rendetlen, buta lövöldözés három oldalról. Egynéhány
bekötözött baka fekszik és üldögél. Kiabálnak a fák közül fentről, két
sebesültvivő fölkap egy hordágyat, mennek föl. A két doktor dolgozik a
bakák körül. Ópiumot csöpögtetnek. Gaze-t bontogatnak, hosszu fehér
csikokat hasogatnak. A fák közül mindig előjön egy ember. Támolyognak.
Közelebb érnek: mind vérzik valahol. Szemük ijedt, szórakozott, szelid.
Ugy jönnek ki a fák közül, mint az álmodozók. Egy katona négykézláb
csuszik erre, ja-a-a-a-aj, ja-a-a-a-aj… A bekötözöttek fáradtan nyögnek,
hallgatnak, az orrukat szivogatják. Golyók szállnak el, sijjj… huijjj…
fuijjj… fijúú… fiú… A sebesültek néznek fölfelé, behuzzák a nyakukat,
lefektetik magukat. Tapogatják félénken a kötés alatt karjukat, fejüket.
Shrapnell jön: uijjuijjuijjuijjj, vonit, szüköl, sivalkodik, mintha ő
félne. A fák közt robbant. Recseg-ropog, utána a fák csóválják a fejüket
sértődötten, szenvedőn. A száraz levelek sokáig hullanak aztán, lassu
leszállásuk közben ragyognak egy pillanatig a napsütésben. V. hadnagy
szalad le az erdőből, a két karját feltartja s rázza a kezeit, mint a
spanyol táncosnő a castagnette-ekkel.

– Doktor! Doktor! Ide nézz!

Közelebb ér, mind a két tenyeréből vércsöppek esnek. Forgatja a kezeit,
nevet. Valami lámpaláz van az arcán, gyorsan beszél:

– Láttatok már ilyet? Kérlek, lefekszem, a gukkeremet fölemelem, hogy
szétnézzek, abban a pillanatban átszalad a golyó mind a két kezemen. Nem
is láttam semmit kérlek. Kérlek, mikor fog fájni?

– Nem fog fájni, ne félj semmit.

– Kérlek, én nem félek.

H. doktor felköti a nyakába a két karját. V. áll, egy pár lépést megy,
nevetve ugrik egyet:

– Nem olyan vagyok, mint egy kenguru? Tegyetek a számba egy cigarettát.
Itt a tárca a bal zsebemben.

P. hadnagyot hozzák hordágyon. A pucerja jön a hordágy mellett a
karabélylyal, köpenynyel, hátizsákkal. E. doktorhoz hozzák. Halkan
beszél:

– Hármat kaptam barátom. A tüdőm is meg van lőve. Barátom, ne engedjetek
itthagyni. Nehéz vagyok. Ne hagyjatok itt. Cvikkere alól bánatosan és
bizalmasan néz föl a szeme.

H. doktor egy öreg szakállas bakához térdel le. A bakának leesik a
sapkája: kopasz. Ragyog a feje. H. doktor felhasitja ollóval a kabátja
ujját. Vér.

– Jézus Isten! Az ujjasom…

– No, csak csendesen galambom…

– Jézus Isten… Felvágják az ujjasom…

Vérben a felső kar. Shrapnelltől.

– Ne sajnáld az ujjasodat.

– Jézus Isten! Jézus Isten!

Mossák, törlik, kötözik.

Egyszer csak százan vannak már itt. Az egész kis völgyben mindenütt
feküsznek, ülnek sorban és összevissza, és mindig jönnek, jönnek
hordágyak és kettesével és magukban tántorgók. Hemzseg a völgy, a
halálból menekültek riadt rejteke. A sebesült-vivők erre-arra szaladnak,
nyögések, sürgető kiáltozás, egy szelid sirás uszkál a hangok közt.

– Tekintetes orvos ur, a nyakam…

– Várjál fiam, várjatok sorotokra.

– Kedves egy felesígem… jaj, kedves felesigem…

– Mit ríssz? Nem szégyelled magad? Ejnye, ejnye.

– Nem rívok, főorvos ur kérem, nem rívok.

– Az ollóm! A kis ollóm, Pista!

A golyók füttyei, zizzenései, finom sikolyai, szellő-fuvásai folyton
szállnak felettünk. Egy gránát vonul a levegőben: huuu… huuu… huuu… A
rettegés hatalmas és kifejező hangja. Messze robbant. A vak dördülés
után minden zaj elsülyed, egy kicsit kábult csöndben van ég és föld.

Már három orvos dolgozik, idejött M. doktor is, mert az ő zászlóalja
erre vonult a többihez. Egy hóember feje jön felém honvédhadnagy vállai
fölött… ugy megrémültem tőle, mint egy kisértettől. W. hadnagy. Az orrát
és a két ajkát furta át a golyó. Az egész fejét bepólyálták, csak egyik
szeme látszik ki s a szája szélén hagytak egy kis nyilást. Megfogja a
kezemet, megrázza, le és föl hajtogatja óriási fejét, mintha azt
mondaná: Mit szólsz ehhez, hát mit szólsz ehhez…

Hat baka buvik ki a fák közül, utánuk vagy husz ellenséges katona
botorkál engedelmesen. A bakák lelkendezve emelgetik a puskát, jönnek
vigan mesélni a szenvedés nyüzsgése közé:

– Itt nyomtuk meg űket az árokban…

A földszinü ellenséges csapat fegyvertelenül áll, pislognak nyugtalanul,
mint a kiöntött ürgék, egy perc mulva már a hadifoglyok közönye és
unalma bámészkodik belőlük. Egy baka odamegy hozzájuk, a hátába vág
egyiknek:

– Na, nye bojsze! Kell kenyér? Ne!

Egy karéjt vág neki a prófuntból. A nagy sötét szerb elveszi a kenyeret,
hálás mosolylyal int a bakának, enni kezd. A másik mellette
cigarette-papirt egyenget, a zsebéből fekete port szed elő, végigszórja
a papiron.

M. doktor buzgó hangja hallik:

– Ezek meg mit ácsorognak itt? Adjatok hordágyakat nekik!

Az ellenség egy pár perc mulva már cipeli lefele a mi hordágyainkat az
országutra. Ketten-ketten visznek egy sebesültet, vigyázva, gyöngéden a
cserjék közt, a sárban, mintha a testvérüket vinnék. Rögtön otthon
vannak az emberséges munkában.

A három orvos áll, hajlong, letérdepelget, kapkod a földön fekvő, ülő,
térdepelő tömeg vonaglásában. Karjaik folyton mozognak, nyulkálnak,
hajladoznak, valami fáradhatatlan és önfeledt versenyben. Kis ollóik
csillognak, a rózsaszin tapaszok tünnek és mulnak kezeik közt olykor egy
katona karja öleli vállukat, akinek a lábát kötik. Fehér foltok
ugrándoznak a levegőben körülöttük, vatta, gaze. Néha nagy ivben,
gyorsan bontják, tekerik a geze-t, ilyenkor mintha fehér glória lengené
körül a fejüket. A géppuska kattogása ritkul, a sortüzek unottan
tördelik a csöndet… mint a gyár a munkaszüntetés perceiben. Egy-egy
shrapnell jön még, mint egymás után menekülő jajveszékelések. A
sebesültek még mindig jönnek, jönnek. Nem merném és nem is tudnám
megolvasni őket e vonagló zürzavarban. A három doktor dolgozik,
agyukkal, izmaikkal, idegeikkel, szivükkel, a szavuk folyton futkos:

– Kutyabajod lesz!

– Tartsd magad szépen.

– Ki vette el az ópiumot?

– Gaze-t! Még gaze-t!

– Mossátok meg ennek a lábát!

– Vatta! Vatta!

– Vizet hozzál, nem hallod? Hát kerits!

Kis ládák feküsznek nyitva, apró szerszámok csillognak, vatta szóródik,
gyülik a földön. Piros foltok a vattacsomókon. A bekötözött emberek
fehér kötésén is előbuvik ez a piros szin. Vér. A kék és szürke ruhákon
piros pettyek teremnek, szabálytalan foltok terjednek, mint a viz az
itatópapiroson. Vér. Bluzok szétnyilnak, szintelen ingek széthuzódnak,
szőrös mellek látszanak, fehér nyakak a barna fejek alatt. Egy nagy
feketeszakállas baka félmeztelen ül a földön, a felsőteste gyönge és
fehér, mint egy gyereké. A doktorok keze vörösen és nedvesen vibrál. A
földön, a giz-gaz közt, a göröngyök közt vékony folyókák tétováznak,
indulnak, sétálnak, és összefolynak és vastagabban mennek. Piros vér.
Erős savanyu szag terjeng a levegőben. Össze-vissza bolyongó szememet
elfutja egy-egy pillanatban ez az elszórt pirosság és nem látok mást az
egészből, mint kéket és pirosat: eget és vért.


HADI TUDÓSITÁS

_(Egy ütközet után, 1914 november.)_

Milyen csend… Még reggel micsoda lárma volt és most ebéd után milyen
csend van. Csata után. Valami ünnepélyes és óriási csend. Befagyott
oceán. Ugy-e, most ebéd után van? Még nem is ebédeltünk. Lenn főz a
konyha és szürke gőze mint a béke kéményfüstje gurigázik fölfelé. Ide
kiültünk a gerincre. Jó messze tőlünk a domb gerincén, a fedezék tetején
ül egy katona, tárogatózik. Egyszer-egyszer elrántja a derekát, egyik
könyöke fölmegy, másik könyöke lemegy, a nagy fekete sip ezüst
billentyüi megcsillannak. Csinom Palkó, Csinom Jankó gyöngyös
karabélyom… rikolt, kurjongat, bujkál, rezeg a tárogató, teli örömmel és
öröme fájdalommal. A domboldalon a növendék telefonfákat emelgetik ki a
földből a telefonoskatonák és a spárgákat huzzák és göngyölgetik. Tüzek
égnek, emberek bolya üldögél, hever, mászkál. Odalent a sárban szekerek
jönnek, jönnek az elcsöndesült hegy alá, csigák deputációja. Ártatlan
kiabálás hallik erre-arra. Egy huzómuzsika is rákezdte valahol. Itt
sorba ülünk a földön és hallgatunk és nézegetünk és hallgatjuk a
tárogatót és a huzómuzsikát és a zörgést és a csendülést, ami a bokrok
közül jön, ahol a katonák a tört fegyvereket szedegetik és rakosgatják.
A sebesültek, akik a kis házban meg a szinben heverésztek és hallgattak,
most indulnak és a szekerek lassan mennek ki velük a pocsolyában, s a
kék betegek, akiknek a fejük vagy karjuk külön tiszta fehérbe öltözött,
a hátukon feküsznek és az eget nézik vagy ülnek egymáshoz dülve a rázás
ellen és ingatják a fejüket és lenéznek és hallgatnak. Ők már öt vagy
hat nap mulva otthon lesznek a magyar parton és lefeküsznek a tiszta
kórteremben Mitrovicán vagy Ujvidéken, ahol hely van. Akinek lefagyott a
lába, azt is föltették a szekérre és akinek a belső része fáj, sárga
arcával a maródivizitre megy és a pitvarban áll, mig rákerül a sor.
Idefönn járkálnak hajlott hátu katonák, akik két napig igy lehuzott
fejjel jártak a golyók szunyog-röpködésében és megszokták ezt a
testtartást. Zene hallik, beszélgetés, tesznek-vesznek, szekerek
nyikorognak, mégis milyen csend van. A domb, a fák, a tüz körül az
ember-bolyok, a messzi kék táj hullámai, ez a torony meg a fehér
fellegek mind tünődni látszanak azon a dolgon, ami itt történt két éjjel
és két nap egész ma délig, mikor a patrouille-csapatok, amelyek hason
csusztak át a szemben boruló dombokra és egyenesen járva jöttek vissza
és jelentették, hogy a szerebek mind elmentek már. Milyen különös csönd,
barátom. Te, kedves K. hadnagy, a naplódat irod mellettem és mindig
megforgatod a kis plajbász hegyét a fogaid közt. Milyen nap is van?
kérded. Nem tudom. Hányadika van? Kérdezd meg a felhőket, azok se
tudják. Megakadsz irás közben és lefelé nézel a két sáros gamásnid közé,
ahol föld van. Te, kedves F., lyukat csinálsz a szerb karabély szijján
vastag tábori zsebkésed kis szuronyával. Öklöd lassan forog, s mintha
oda se figyelnél. M. doktor, te tábori postát irsz megint és te, szelid
K., kenyerezel, te mindig eszegetsz, mert szerinted az evés elvonja az
embert gondolataitól, de nagyon szaporátlanul harapdálsz és a jobb kezed
lelóg a térdedről és hintálja a bicskát és elmerülten nézed a
félkenyeret az öledben. Olyan, mint egy nagy fekete sajt. M., te mindig
ilyen mozdulatlanul ülsz és lesütött fejjel és álló szemmel nézel magad
elé és ha szólnak hozzád, csak egy perc mulva emeled föl a fejed:
parancsolsz, kérlek? R., te botot faragsz megint, mert mindig elhagyod
és a késed megállott az ág végében és nem mozdul a karod és te, Z.,
hunyogatod a szemed, mert nappal folyton alhatnál és te, T., kis ollóval
a körmöd fölött nyesegeted a bőrt, nagyon szórakozottan… Ki sóhajtott?
Barátom, milyen csend van, pedig rendezkednek, mászkálnak, pakolnak,
vontatnak. Barátaim, mindnyájan H. hadnagyra, meg Sz. hadnagyra, meg P.
hadnagyra gondolunk, akik nem ülnek itt és a tüzeknél se ülnek odalenn,
se a hegy alatt a fehér házban nincsenek, ahol az ezredes ur az iroda
személyzetével a jelentéseket csináltatja. V. és B. és Cs. és L.
hadnagyok a szekereken ülnek már, s mennek a hátunk mögött hagyott
vidéken visszafelé, mert ők megsebesültek. Még láthatjuk őket az életben
és hallhatjuk megszokott s rokonszenves hangjaikat. Mindenkinek más-más
hangja van és mindenkinek megvan a maga szavajárása. De H. és P. és Sz.
hangjai elmaradnak a fülünkből és arcuk elmarad a szemünkből. Ők a
földön többet nem mutatkoznak. Ha majd elmult a délután és a csapatok
fölkészültek s ti kipihentétek itt magatokat és az egész társaság vonul
az ellenség után a ragadós, nehéz, mély sárban, amelyben épp olyan
lassan megy az üldözés, mint a menekülés, akkor ez a táj itt elhagyott
és üres marad s ezt a nem tudom már milyen számu Kotét megszállja az
éjszaka, a néma nagyhatalom. Akkor sötét lesz és a sötétben előballag
egy nagy, magas, száraz katona, sovány karján vörös kereszttel, mert
szanitéc-katona. A Halál. Ide jön és itt járkál majd erre balra, ahol
délelőtt az emberek annyit dolgoztak az ásóval. Lehajlik a lécek fölé s
az ágakból való keresztek fölé, melyeket levertek és leszurkáltak a
földbe a dombon meg lejebb a völgyben s amelyekre az altiszt
ácsplajbászszal ráirogatott egyet-mást, a nyomtatott betüket imitálván
áhitattal. Ő itt lépeget majd és lehajol és megint lehajol és a furcsa
kis fák alól feljönnek a honvédtisztek, de olyan óvatosan, hogy a lécek
és ágak meg se mozdulnak a helyükön és indulnak a Halál után. Mindjárt
megállanak, mert a Halál is megáll és a sötét éjben a lábával
kitapogatja a hosszu lövőárkokat is, amelyeket délelőtt betemettek és
onnan a fagyásban összeállott göringyek közül is fölemelkednek a
mezitlábas katonák, akiknek az ugynevezett temetés előtt lehuzták a
bakancsait. Ez a nép, amely a földből fölkel, a közönséges népfölkelők.
Fölkeltek és régi kék ruhájukban a tiszt urak után sétálnak nesz nélkül,
mert mezitláb vannak. A nevüket nem tudjuk, se hogy hányan vannak, mert
a lista csak estefele készül el. Mennek és a fejükön nincsen sapka.
Látják a csillagok, hogy a népfölkelők kopaszok meg őszesek és hogy
födetlen fővel és takaratlan lábbal, ahogy a világra jöttek, ugy érintik
most az eget és a földet. Fegyver egynél sincsen. Se a tisztek derekán
nincs ott a revolvertáska, se a népfölkelők jobbvállát nem huzza a
puska. Ugy vonulnak, mint a sebesültek, csakhogy ő közöttük senki se
pipál és senki se cigarettezik. Fölfelé mennek a dombon a nagy száraz
szanitéc után, látják maguk előtt, mert a sötétben látszik a karján a
vörös kereszt. Mindig följebb járnak, mert emelkedik a domb, ugy
megszokták ezt már Szerbiában és talán már nincs is hegy a lábuk alatt,
de tovább haladnak fölfelé, mindegy már a lábuknak, van-e alatta hegy
vagy nincsen. Ugy tapodnak a sötétben, a semmiben, sülyedezve és ringva,
mint a gyerekek a dunyhában, oly puha, rendkivüli és jóleső a lépés. Igy
mennek hang és kiváncsi nézelődés nélkül, ahová a Halál vezeti őket, ő
tudja az útat. Egyszer csak elalszanak a csillagok és ők vastagabb
sötétségbe jutnak s lassabban mozog a menet egy kicsit, mig a felhőkön
átalhatolnak. Itt a Halál hátranyujtja a kezét, azt megfogja Sz.
hadnagy, aki mindjárt utána megy, mert századparancsnok, ő is hátraadja
a kezét, azt megfogja H., aki a zászlóaljához tartozik, a H. kezét
megfogja P., a P. kezét egy őrmester, az őrmesterét a kürtös, a kürtösét
a káplár, a káplárét egy közönséges népfölkelő, igy fogják osztán mind
egymásnak a kezét, mint az iskola udvarán a gyermekek, mikor azt a
szelid és merengő játékot járják: Bujj, bujj, zöld ág… Hirtelen, mikor
már nagyon be volt borulva sötétségbe a csapat, tiszta virradat ragyog
és zendül előttük és fölöttük és körülöttük, s a csillagok a lábuk alatt
szóródnak, mint valami égő tövisek az uton. A népfölkelők kapkodják a
lábukat, mert megijedtek, de a tisztek tovább haladnak a Halál után, ők
mindig bátrak és értelmesek. A Halál elereszti Sz. hadnagy kezét,
hátrafordul és végignézi a csapatot hosszában egy tekintettel, mert
olyan magos. Egy nagy-nagy fehér ház aranylik előttük. Aranylik, mondom,
mert arany is, nemcsak fehér. Fény az, amivel ezt a nagy házat
meszelték. Tán a napba mártogatták a meszelőt. Egy sor nagy ablak megy
végig a ház fényes falán, de nem látni keresztfát az ablakokban, és
mintha az üvegje se üvegből lenne, ugy világit a ragyogó falban. Az
ujulás legszebb tiszta holdfényéből van ez az ablak, az esthajnalcsillag
gyémántjával vágták. Ez az egyszerü és fényes ház földszintes, de olyan
magos, mint a négyemeletes kórházak, vagy még magosabb. A ház közepén
ajtó van semmiből, a Halál odaáll a küszöbre, szalutál befelé, egy
percig ott áll, azután visszafordul, közelébb inti Sz. hadnagyot. Sz.
indul, H. utána és P. és a népfölkelők mind. A Halál egyenként beküldi
őket, a válluk szélét érintvén kezével. Mikor mind benn vannak, a Halál
a szeme fölé tartja tenyerét, körülnéz és elindul. Nem tudni hová, csak
lefelé ballag és a csillagok alatt a homályban eltünik. Sz. hadnagy és
társai bevonulnak a terembe és látják, hogy kórházban vannak. A falak
mellett két sor hófehér ágy megy végig, de annyi ágy, hogy a két sor
összeér messze és elvész.

Másik terem is nyilik ebből a teremből, ott is két sor ilyen ágy s
azoknak se látni a végét. Harmadik terembe is belátni innét, abban is
ugyanez a kép nyilik. Kivülről sejteni se lehetett, hogy ennyi számtalan
beteget lehet elhelyezni idebe. Minden ágyon katona fekszik, szépen
fésült fővel, sima, derült orcával beszéd nélkül. A kórteremben aranyos
világosság terjed és a világosság közepén egy fönséggel teljes
fehérköpenyes aggastyán sétál hátratett kézzel, tán nem is aggastyán
még, csak annak tetszik, annyira méltóságos az alakja, a tartása, a
járása. Mintha haja felhőjének tündöklésében el-eltünne orcája és
szakálla ugyanolyan mint haja, nem tudhatni, ősz szakáll-e voltaképpen,
mert mintha aranynyal dicsőitett hóból lenne, mint a nyári délután
boldog felhői. Ő bizonyára a kórház főtörzsorvosa és parancsnoka egy
személyben. Sz. hadnagy elé odaáll egy sugár szelid nőalak tiszta
fehérben, a balkarját vöröskeresztes szalag öleli. A legelőkelőbb és
leggyönyörübb ápolónőkhöz hasonlit, csak a két vállából szökell két
fehér szárny és lankad onnan le a sarkáig. Az ápolónő kapcsos arany
könyvet tart a kezében és kérdi sorba a sebesültektől, hogy hivják őket,
oly bájos hangon, amilyet álmában hall az ember, hogy a nevén szólitja
az embert. És irja lehajtott fővel: Sz. hadnagy, fejlövés… és igy tovább
a legutolsó népfölkelőig. Ezalatt pedig más ilyen kellemes ápolónők
suhantak és lengtek el a sebesültek körül és csak mert szárnyaik közel
jártak a katonákhoz, a kopott, szakadt, sáros, véres egyenruhák hirtelen
meggyógyultak, mocsoktalanok, vadonatujak lettek és a gombok elkezdtek
rajtuk csillogni. Azután elvezeti és egyenkint, sorjába, egy arany
karszékbe ülteti őket az ápolónő a terem közepén. A méltósággal teljes
aggastyán lehajlik és megvizsgálja elsőnek Sz. hadnagyot, egyetlenegy
jóságos tekintettel csupán és homlokát megsimitja szép és érezhetetlen
szelid kezével és mosolyogva int neki, hogy fölkelhet. Sz. hadnagy
fölkel a karszékből, mintha alélna vagy ébredezne, csudálatos enyhe
szédülés fogja el. Az ápolónő megfogja a karját, a homlokát nézi és
nevet mint az arany csöngettyü és tudtára adja, hogy megvolt az operáció
s az agysérülésnek még a nyoma is eltünt a homlokáról. Igy megy a többi
operáció is és lassan, sorban egy-egy ápolónő vezeti a betegeket a
karjukon a szomszéd terembe, ahol lefektetik őket pihenni. Patyolat
ágyukon olyan jó fekvés esik, talán virágok pihéjével vagy a mennyország
bárányairól nyirt gyenge gyapjuval töltötték a matrácot. Feküsznek a
hátukon, pihennek, könnyü reggeli ámulattal néznek kifelé az ablakon. A
kertbe látni. A kertben az ablakok alatt fellábadt katonák sétálgatnak
el párosával, mindenféle furcsa uniformisokban, szürkében, kékben,
feketében, zöldben és pirosban. Nem hallani be, hogy beszélgetnek,
valami elérhetetlen gyönge és mégis üdvözülten tiszta zene száll, száll
be kivülről, azt lehet sejteni, hogy ennek a zenének csak édessége van,
hangjegyei nincsenek. A folyton némán sétálgató katonák nem látszanak
unatkozni, mindnyájuk orcáján öröm és meglepődés fénye delel és tiszta,
nagy szemeikből gyermeki ártatlanság és végtelen értelem ragyog.


EGY VIZSLAKUTYA

Egy reggel novemberben fölkerekedtünk Asanja faluból, tovább kellett
vándorolni. Az ezredirodában őgyelegtem, néztem, hogy pakolják be két
szobából az iratokat egy zöld ládikóba, melyre fehér betükkel rá volt
pingálva: Iroda. A bakancsok surolták, huzták a padlón az elszemetelt
papirosokat. Az udvarból egy kutya rekedt ugatása hallatszott. Egy
irodista káplár, aki civilben utazó büvész volt, szedegette ki a
szögeket az ő nagy plakátjából, amelyet itt is fölszegezett volt az
irodában a falra, az asztalával szembe. És mindenütt felszegezte, ha
csak egy napig is tető alatt volt az ezrediroda.

Aztán levette és összehajtogatta tizenhat felé és bedugta a zöld ládába
azt is. Azon a plakáton, amelyet hét szinben nyomtattak, ő frakkban
szerepelt, ordókkal a mellén, s térdharisnyában s escarpinben s arca
sokkal ifjabb és szebb volt, mint életben s fehér keztyüben volt, s jobb
kezében kurta fekete pálcát tartott s körülötte az egész nagy plakáton
bársony pamlagok, delnők, lampionok, arany pénzek, kigyók, galambok és
papagályok és pillangók kerengtek. A plakát a hajtásai mentén kopott és
szakadozott volt, mint a sokat használt térképek. Aztán kiállottam az
ajtó elé, néztem az utcán végig fölálló ezredet. A századok, szakaszok
egymás után jöttek elő a kis utcákból és fölcsatlakoztak. És álltak és
vártak. Az embereknek, akik mind egy kicsit előre voltak hajolva a háti
tehertől, jött a lehelletük, apró ködök jöttek elő a szájukból,
ahányszor lélegzettek s néztem, mintha az az ő életük lenne. Az udvarban
egy fához kötött vizslakutya ugatott felém, mert engemet látott
legközelebb. Nagyon sovány volt, a két szeme véres és mégis bágyadt
volt, rángatta a nyakával a megfeszült kötelet és:

– Huh, huh! – folyton ugatott. De hangja alig volt, csak dühe vagy
fájdalma. A kutya szájából is ugy futott elő mindig a pára, mint az
emberekéből. A vizslát a gazdája köthette ki, mielőtt elmenekült a
házból, vagy egy cselédje, vagy valaki más, aki azt hitte, jót tesz a
beteg kutyával, ha nem engedi bitangjára. Aztán többen állottunk az
ajtóban, vártuk az indulást. Az emberek az utcán emelgették a lábukat a
hideg sárból, az öklök itt-ott az orrokhoz emelkedtek, s a lógó szálkás
népfölkelői bajuszokat dörzsölték kétfelé. A vállak jobbra-balra
ráncigálták a fölszerelést, szórakozottan.

Forgatták olykor a fejüket, köhécseltek, szipákoltak. Az arcok messziről
ugy látszottak, mint az elszáradt falevelek, oly egyformáknak, s még
messzibbről, mint a buzaszemek. Köd ereszkedett le és láthatatlan tük
estek, éles semmik, s fájtak az ember arcának és lelkének. Egy autó
dudált és óvakodott elő, alig látszott, s homályos szekerek jöttek
oldalt s ágyuk árnyékai zörögtek el s lovak, öszvérek, teherautók
ködképei vánszorogtak sorban s a levegőben, amelynek olyan szine volt,
mint a reménytelenség, lassankint semmi se látszott. A vizsla se
látszott, csak a hangja hörgött mindig:

– Hüh, hüh… hüh, hüh…

Aztán indultunk. És elhagytuk a házakat s mentünk a végtelen ködben. Egy
darabig utánunk jött még a vizsla hangja. Aztán némán eltemetődött
mögöttünk a falu. Estére egy dombon melegedtünk tábortüz mellett.
Egyszer csak G. hadnagynak eszébe jutott a beteg kutya.

– Ejnye, – azt mondja – agyon akartam lőni azt a szegény vizslát és
elfelejtettem. Hm, hm. Miért nem lőtte agyon valaki?

Mindenki sajnálni kezdte a kutyát. De mindenki szórakozott volt reggel.
Mindenki csak magára gondolt, mikor elindultunk. A boldogtalan vizsla
ott kinlódik egyedül a faluban.

– Milyen szivtelen az ember – mondta lehangolódva G.


NI PIROS VIRÁG…

Domb alatt mentünk volt, azaz meneteltünk, egy ember a másik után,
botolva, csuszva, ingadozva a sárban, kövek, gödrök, fatörzsek istenadta
akadályain át és csukott szemmel és tátott szájjal heverő holt lovakat
és egy-egy temetetlen felejtett szerb katona testét kerülgetve. Ugy
mentek a fáradt bakák egyik a másik háta mögött, mintha minden
pillanatban össze akartak volna rogyni, de mégse rogytak össze, mert
olyan fáradtak voltak, hogy már nem is érezték, az emberben a fáradtság
is elfárad végre, az ember csak engedi magát előre szállitani két
elfásult lábán, szinte elmámorosodva a kimerültségben, és valami
mélységes és földöntuli honvágy lehet az, ami a képtelen testet és
gondolattalan fejet ilyenkor csak viszi tovább, előre, messzire. Mind
görnyedten vánszorogtak a bakák a bornyuk és torniszterek alatt és
néztem, néztem és ugy tetszett, mintha ezekben a megrakott bornyukban és
torniszterekben az élet terhét cipelnék a katonáknak öltözött emberek és
vinnék a halál elé és akkor majd kipakolják és előpanaszolják és
elhallgatnak és azután megkezdik a pihenést.

Egyszer csak szó hallatszott:

– Ni piros virág…

Egy bakát láttam elől kiegyenesedni. Megállott, mászni kezdett a dombra
fölfelé. Előtte is, utána is megállottak egy páran, nyujtogatták a
nyakukat. A dombon erdő kezdődött, a legszélső fák alatt csakugyan
valami kis piros dolog tünedezett. A baka a puskájával, bornyujával,
baltájával, ásójával, sátorlapjával, köpenyegével, pokrócával,
kenyereszsákjával és a nyakában egy pár csizmával vergődött fölfelé a
dombon, gyökérbe, földbe és hóba kapaszkodva. December volt. Fölért a
fák alá. Négyen, öten, hatan másztak még utána hason, vonaglottak és
gyötrődtek föl a domboldalon. Fönn szaladni kezdtek, lekuporodtak, aztán
vigan ugráltak egymásután lefelé. Mind hozott a kezében egy kis
pirosságot.

Hallom, hogy veszekednek:

– Paszulyvirág, – kiabálta Sápi Sámuel népfölkelő.

– Paszuly? Tél van most te jámbor, te!

– Rózsabogyó! Én megösmerem, rózsabogyó.

– Ez bogyó, ez? Virág ez, marha.

– Olyan, mint a tátogató.

– Fene aki megeszi.

– Én megeszem, add ide.

– Tán neve sincs. Névtelen virág.

– Szerbiai virág.

Igy vitatkoztak és mentek tovább az árok mélyén és osztogatták és
forgatták és emelgették az orrukhoz a piros téli virágocskát, magam is
kaptam, én sem ismertem. Azt mondták előttem:

– Szaga sincs, de azért szép virág.

Egy baka előttem messzire mintha danolni kezdett volna. És mind, a
nehéz, fáradt, éhes, szomjas, álmatlan emberek mintha könnyebben,
szaporábban, elevenebben lépkedtek volna előttem. Egy kis virágot
találtak.




TARTALOM


I. Élet, halál.

  Imádság  7
  Háboru  9
  Délibáb  12
  A trombita  17
  Páris  19
  Honvágy  22
  Az izsai koldusasszony  24
  Sebesült  25
  Majd a háboru után  27
  Zuboly elesett  31
  A repülők  34
  Testvér, édes testvér  37
  Árva Pál  40
  A mosoly  44
  A torma  46
  Muszkák  49
  Világtalan katonáknak  52
  A sóhajról  54
  Falevelek közé  62
  Agárdi Róza zsebkendője  65
  Kop-kop-kop…  67
  Irigyelnék egy polgárt  70
  Hüvös este  74
  Villamoson  77
  Egy piros felhőt  80
  Az orchidea  84
  Szivből  88
  Hálát adok neked  90
  Az üzér meg a katona  93
  Müvészet  99
  Ki tudhatja  102
  A karácsonyesti csengő  104
  Nap nap után  107
  Lengyelország  109
  Imádkozó zsidó a vonaton  111
  A halál  113
  Az élet  116
  Et vous?…  119
  Hivójel  121
  A fák tegnap este  123
  Lemberg  127
  Hant  129
  Álmodtam  132
  Rózsika  138
  Mi ujság  140
  Válasz  143
  Add a kezed  147
  Áprilisi napon  148
  Kis Marosffy  155
  Magnolia  158
  Oh D’Annunzio  161
  Iván  166
  Park  168
  Háboru játék  171
  Emléksorok  174
  Az északi tenger  177
  Junius 16.  179
  Hazatérő nyáj  181
  Falusi utca  184
  Egy öreg ember  187
  1915, augusztus 24.  190
  Husz éves fiúk halála  193
  Esernyők  195
  Napraforgó  198
  Őszi reggel  203
  Levél magyar hadifogolyhoz  205
  Október  209
  Piactér  212
  Masiroznak idegen országba…  215
  Gyenge János  218
  Az idők gyermekei  222
  Irnivaló  225
  A moszkvai vidám tél  227
  Messze, messze, messze  232
  Legenda  233
  Egy kis jóféle hazai  237
  Beszélgetés egy kis Mártával  240
  De kár  243


II. Szerbia  1914.

  Ágyuszó  253
  Szalma  257
  Obrenovác  264
  Sár  270
  Szerb asszony  281
  Hideg éj  291
  Segélyhely  298
  Hadi tudósitás  304
  Egy vizslakutya  313
  Ni piros virág…  316






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉLET, HALÁL ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.