Magyar könyv : Egy csapat elbeszélés

By Ernő Szép

The Project Gutenberg eBook of Magyar könyv
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Magyar könyv
        Egy csapat elbeszélés

Author: Ernő Szép

Illustrator: Sándor Kónya

Release date: August 24, 2025 [eBook #76726]

Language: Hungarian

Original publication: Bécs: Szerző, 1921

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGYAR KÖNYV ***


SZÉP ERNŐ

MAGYAR KÖNYV

EGY CSAPAT ELBESZÉLÉS

_Bécs_

_1921_

_Szerző kiadása. Minden jog a szerzőé_

_A cimlapot Kónya Sándor rajzolta._




Karacsné nagyasszony

A fehér tornácon ül Karacsné nagyasszony a nagy fekete szegeletes
karszékben, ugy mint valami fekete bálvány. A tornác könyöklőjén kurta
meszelt oszlopok tartják az ereszetet. Az ereszet alatt ezek a fehér
oszlopok összemennek ivekben, olyan szép tisztán állanak, mintha a béke
megállott gondolatjai lennének. Magos zsindelytető esik a tornác fölé,
fakó fekete, olyan az árnyékos fehér házon, mint a keszkenő a Karacsné
nagyasszony homlokán. Nyolcvan esztendős öreg asszony Karacsné
nagyasszony. Huszonöt esztendeje ül már a karszékben reggeltől estig,
mikor jó idő van. Október vége felé, mikor az ősz kihűl, odabe űl a nagy
házba az ablak mellett május haváig, mikor megint felmelegszik idekint a
levegő. Ha nézi valaki, hogy ül itt nyáron délután, azt gondolhatná hogy
nem is él a nagyasszony, mert nagy borult arca el nem fordul s a vállai
nem mozdulnak, csak az öléből jön fel hébe-hóba a kezefeje egy
meggyfabotot fogva s megint visszaül az ölibe a kezefeje. Az a bot, akit
a nagyasszony a kezébe fog, az is olyan fakószinü, mint a Karacsné
nagyasszony jobb keze, melylyel a bot fogóját markolja. Meg az a kéz,
annak is olyan hótt szine van mint a meggyfabotnak. Az ilyen meggyfabot
is hogy megöregszik a világon. Mikor fiatal, mikor még csak kezd járni,
viola piros fénye van, héja huzós és sima mint a selyem, a fogása jól
esik a tenyérnek, mintha eleven bőr volna s ugy tapad az ember
tenyeréhez, mintha a meggyfabot is fogná az ember kezét, ugy mint az
ember keze fogja a meggyfabotot. Azután kiveresedik oszt fakul a
meggyfabot és száraz lesz a fogása, mondhatnám elfásul a meggyfabot.
Ütődik, kopik, foszlik. Gyenge rongyait letépkedik róla. Semmi szine
nincsen, csak sötét. Az a jó meggyfabotillat, amit olyan passzióval tud
az ember szagolgatni rajta, az kimegyen belőle. Lesz belőle egy idős
meggyfabot, aki már nem is gondol a meggyfákra s nem is fáj neki már,
hogy ág volt ő gyümölcsfán, a zengő szél erőlködött véle, huzta,
hajlogatta, nyomta lefelé s a levelei repdestek és sugdolóztak rajta
végig és kanári madár ugrott rá kikurjantani: ni hol vagyok! és hogy
pufók aludt meggyeknek kellett vón csüngeni róla hajlott zöld
száracskákon és mélyedt mosolylyal melegedniök a nap szeretetében. De
mit áll ez a meggyfabot a Karacsné nagyasszony két dagadt térgye közt?
Minek ez néki? Iszen itt ül egész nap ebben a karszékben. Nem verekedik
ő, nem is járkál, fel se kél abból a székből még éccakára sem. Ott
alszik a karszékben, ülve alszik. Azt mondják, hogy azért nem fekszik az
ágyba, mert a haláltól fél. Nem igy van ez, hogy azt mondják, hanem ugy,
hogy: azt mondták. Mert már régen mondták és akiktől hallottam, azoknak
a szava most ugy jön a fülembe, hogy alig ismerek rá, kinek a hangja már
ez a gyenge fakult hang, akit az emlékezet olyan messziről ád elő. Anyám
hangját azt megismerem. Anyámtól is hallottam, hogy a vén Karacsné nem
akar az ágyba menni, mert azt hiszi várja az ágyban a halál, előre
befeküdt oda a nagy fekete tornyos ágyba. Iszpásztól is hallottam, hogy
a nagyasszony most már a karszékben akarja kihuzni, nem engedi többet
ágyba tenni magát, mert abban van, hogy ő többet abból az ágyból fel nem
kelne. Ez az Iszpász az udvarosa volt Karacsné nagyasszonynak. Ez volt
az egyetlenegy ember, akit az egész nagy napon látni lehetett Karacsné
portáján. Most kezdem csak furcsállani, tiz meg tiz év mulva, hogy
Iszpászt ugy hitták hogy Iszpász. Micsoda nevezet ez egy szoboszlai
embernek? Arcberendezésre s kiállásra olyan volt ez az Iszpász, mint sok
másik parasztember, akit Kisnek vagy Kovácsnak vagy Csekének vagy
Erdősnek vagy Bartának vagy Sóvágónak hittak. Én ugyan azt se tudnám
kimagyarázni, mit tesz az hogy Cseke vagy hogy Barta, de ez már ugy van
a nyelvemen hogy ez magyar szó s ugy van mikor kimondom, mintha tudnám
hogy mit mondok. De avval hogy Iszpász, avval már meg vagyok akadva.
Hogy jött ez az Iszpász ennek a lassu, mord udvarosnak a homlokára, vagy
hova, hol is az emberen a neve? Örmény vagy cigány vagy tatár vagy
miféle nemzet potyogtatta el ezeket az Iszpászokat a hajdu magyarság
közzé? Vagy a jászok, vagy a kunok kaptak fel ilyen neveket magoknak s ő
közzülök csuszott átal a hajdu világba Iszpász Sámuel? Igaz is, Karacsné
nagyasszony nevével se tudok elszámolni magamnak, hogy hát mit jelent.
Mi az hogy Karacs? Lehet hogy valamiféle mesterség nevezete volt
hajdanában, vagy valami formáját vagy jelességét mondta ki valakinek ez
a Karacs szó a régesrégi magyar nemzetben? Karacsné nagyasszonyt az
imént visszaültettem emlékemben abba a faragott fekete karszékbe s most
mintha odaállanék elébe, érzem azt az avas hideg szagot, ami jön a
ruhájából meg a kezéről oszt megnézem az ő árnyékszinü nagy erős arcát.
Mintha egy kiváló nagy kemény sült krumpli lenne a fekete keszkenő
alatt. De ez a sötét sült krumpli emberarc, egy öreg asszony arca.
Violakék ajkai be vannak huzódva, mintha más hitre tértek volna;
csóktól, szótól, biggyesztéstől, sóhajtástól, mosolygástól
hátrafordultak. Értelmetlen dagadt orra erővel áll elő az arca közepéből
és valami furcsa hogy ez az orr meg se mozdul és nem kiabál valamit, nem
mondja az embernek: há, te, te! Észreveszem a két szemét a
nagyasszonynak és nézek ebbe a két szembe. Megmondanám milyen szinök
van, nem tudom mondani. Feketének kéne mondani, dehát ez csak volt
fekete, most olyan halovány sötétség s igy ráfoghatom hogy kék, mert
kékes hályogos szine van a Karacsné nagyasszony szemének. A két szeme
közepében egyformán az a bányacsillag látszik, az a kuti fény, az ami
nem világit, mégis olyan ijesztő világos: az élet. Nem merek lenézni
belé. Két szemére leszalad a két szemtakaró bőr, gyenge, ráncos, szik
sötétes szemtakaró pillákkal, mint az abrosz széle s betakarja Karacsné
nagyasszonynak a két szemét és sebesen felmegy megint a két szemhéja s
ujra látom a két sikos szemét és megint betevődnek a szemhéjai és megint
nem látom a két szemét. Ezek a szemtakarók igy csuszkálnak a szemeken
egész nap, ki olvassa meg hányszor érnek össze s hányszor válnak el egy
nap? Az egész életen végig? A két szemén felül a két szemöldökét nézem
meg. Két borzolódva megfagyott hernyó jut eszembe rólok. Továbbad a
szalma is eszembe jut, mert ugy állanak összevissza a két szemöldök
szőrei mint a szalma fergeteg után. De nem szalma már ez, ha pernye.
Fekete is meg fehér is mint a pernye. A hideg őszi füvek is eszembe
jutnak, akik a mezőn rézsut állanak szárazon és egyenkint, elhagyatva.
Ha odanyulnék a szemöldökéhez, egy ilyen szőr megszurná az ujjamat. Ez a
két szemöldök összeakad az orra felett békételenül és eldugja magába azt
a két meredek hasitást, amelyikek a homloka közepéből oda le vannak
parancsolva mint a kegyetlenség. A homloka közepébe meg e két hasitás
felett egy bibircsók van odateremtve. Egy violaféle szin puffadat, fénye
van, egy erőszakos kis gömb, de olyan hogy majd kiszakad! Ugy van a
nagyasszony homlokán mint a kolompéron is szokott lenni több vagy egy
görcs, göb vagy szemölcs vagy mi, egy külön kis kolompér a nagy
kolompéron. Minek az ilyesmi? Az almán is szokott lenni szemölcs, meg
fekete pontok is szoktak lenni rajta. Minek? Micsoda tervtelenség ez,
vagy micsoda tervezet? Micsoda törvénye vagy szerkezete van a
teremtésben ezeknek a kis göringyeknek és foltoknak az emberbőrön,
gyümölcsökön meg a föld testén? Miért van ott valami valahol? Csak? Mit
gondoljon az ember mindenről? Talán ebben a violás puffadatban van
Karacsné nagyasszonynak a mérge. Kegyetlen, mérges asszony volt az ő
neve. Emlékszem, az egész község azt mondta róla: rossz öreg asszony,
héj, az nem adna a koldusnak egy falás kenyért, ha ott adná ki éhen a
lelkét előtte. Persze nem mondta az egész község egyszerre, ugy hogy a
piacon meg az utcákon a népek mind átszólnának hangosan egymásnak
egyszerre s a kapuba is kiállanának mondani s az ablakok is kinyilnának
egyszerre s mind az emberek meg az asszonyok egy nagy vásárt csapnának
véle, hogy milyen egy rossz vén kutya a nagyasszony. Csak ugy van az
emberben az ilyen dolog, mikor emlékszik. A nagyasszony ölében egész nap
ott volt egy fekete könyv, a nagyasszony zsótárja. A nagyasszony
egyszer-másszor felvette az öléből, odatartotta kinyitva a zsótárt az
orra elé s nézte. Ilyenkor a nagyasszonynak az arca nem is látszott.
Ilyenkor osztán csupa fekete volt a fekete karszékben a nagyasszony,
mert a fekete keszkenő alatt a nyakáig a zsótár fekete háta volt, az
alatt meg már a fekete nagykendő volt a nyakába keresztbe borulva. Csak
a keze volt külön a feketeségben, az a keze, amelyik a zsótárt fogta, de
a keze se volt világos, hanem olybá tünt mint egy nagy kiaszott és
megkékült gesztenyefalevél. Akadnak ilyen megkékült levelek őszszel a
földön.

*

Estefelé nyáron, mikor az égen a legszebb felhők ültek, idelenn a földön
meg olyan por göndörödött mint a köd, kinyitotta a nagy kaput Iszpász és
a nagy kapun egymásután sétált hét tehén a Karacsné nagyasszony udvarára
befele. A Hajnal szokott első lenni. Ez a tehén a nyakán meg a farán
bociszinü volt, a két szarva ugy fordult előre, mint a H. Fekete Mihály
gazda kövér és elpedert sima bajussza, ki, már mint H. Fekete Mihály
gazda, pénztárnok volt a népbankban és fekete ruhában és uri vágásu
csizmában ment be minden reggel hét órakor a bankba, édeses friss
bajuszpedrőszagot engedve maga mögött a kövezett járdán. Utána, már mint
a Hajnal után, aki a kapun belépkedve, kitartotta a nyakát és azt
mondta: muuuhh, – jött a Julcsa befelé. Julcsa nagy magyar tehén volt,
olyan fehér volt, mint a kimeszelt ház. A két szarva kiment a homlokából
kétoldalt és lassu hajlással egyformán emelkedett fel és ugy állott a
Julcsa fehér homloka felett, mint a bámulat két ága. Gombos is ilyen
tiszta magyar tehén volt, ennek a Gombosnak a sárga szaruszin szarva
kinyult kétfele vizszintesen, mintha valami Kinizsi lenyomta volna a
szarvait s kihuzta volna egyenesre s ugy maradt volna. A Gombos evvel a
két szarvával alacsonyabbnak látszott mint a Julcsa, pedig egyforma
nagyok voltak. A Gombos után jött a Bimbó, a Gombos után olyan volt,
mintha leesett volna a háta. Ez egy kis riska volt, csak a fél szarva
volt a fejében, a másikról tudna mesélni, hol és mikor törték le a
fejéről, ha egyszer életét kibeszélné. A fél szarva is olyan behajló
sete szarv volt, hogy avval legfeljebb a maga homlokába tudna belédöfni,
ha tulon-tul megszomorodna egyszer. A homloka kormos volt a Bimbónak,
mint a bikának, ez a kormosság nem adott a Bimbó fejének gyászt vagy
urasságot, nem, inkább melancholiát és alacsonyabbrendüséget csinált ott
a Bimbó egész lényének és a Bimbó sikos őszinte szemei, melyek ugy
ragyogtak mint két nagyon nagy téntacseppentés, azt akarták talán a
világnak mondani: nekem igy is jó, fél szarvval, igy piszkos homlokkal,
akárhogy jó nékem már e földön, itt hozom hátul a lábam közt ezt a nehéz
tőgyemet, azért jövök én most ilyen lassan. A Lámpás, aki a Bimbó után
az udvarba betért, az megint olyan tiszta fehér volt és olyan nagy volt,
mint a három első tehén, igazán mindegy volna, ha akármelyiket azok
közzül a három közzül hinák Lámpásnak, őtet meg Hajnalnak vagy
Julcsának. Ha neve nem volna, akkor is csak ilyen szép csendesen vinné ő
is azt a nagy dagadt tőgyit a kapun befelé. Csak azért Lámpás ő, hogy
szerepelni tudjon ha róla van szó, mint ahogy az egyforma embereknek is
megvan a külön-külön nevök. Azután jött a Szárcsa. A Szárcsa tiszta
fekete tehén volt, olyan fekete volt mint amilyen a szárcsa. Csak a két
szarva volt rajta világos a közepéig, a hegyök már azoknak is
elsötétedett. Meg a tőgye volt rózsaszin, olyan rózsaszin mint az
ártatlan meleg élet. A Szárcsa is csak olyan tehén volt, mint a többi,
mégis a fekete szine miatt jobban imponál nekem, én nem tudom, komolyság
borong őróla s ugy van mintha a teremtésnek vagy az élő nagy állatok
mulandóságának a gyásza hatolna belső részembe. El vagyok fogódva, a
tisztelet ösztönöz és olyanforma hangulat jön rám, mint az alkonyat,
amikor az ember mindenen némultan elmerül.

A népeknek a legjobban tetszett a Svájcer, a hetedik tehén, aki mindig
utolsónak jött az utcán a nagyasszony hat tehene után. A Svájcer nem
tartotta be a tehenek távközét, jó hátul jött a mély füstölgő porban,
mintha viz ellen gázolna vagy mintha valami édesded lusta álmokat hozna
magában. Ez svájcer tehén volt, békeszerető szarva volt mint két kifli s
az oldala olybá tünt mint egy fehér tenger teli sárga Afrikákkal. Olyan
nagy hasa volt mintha mindig kis bornyu volna benne s olyan tőgyet
hozott, hogy csuda volt hogy le nem szakad a tőgye. Olyan gyönyörü
tőgyet hozott. Olyan feszesen állott ott a két hátulsó lába közt az a
terhes sima tőgye s mégis hogy elrugta magát jobbra meg balra, ahogy a
Svájcer lépkedett és hogy odaszorult a két lába közzé hátul ugy hogy a
Svájcer erőlködött hogy széjjelébb legyen a két hátulsó lába a menésnél
és ahogy a járó comb megnyomta a tőgyöt, kispriccelt az egyik meg a
másik csecsén a tej mint egy kurta fehér villámlás a porba. A Svájcernek
fájhatott a tőgye, mert meg is állott egy párszor az utban oszt
felemelte fejét oszt az égre tartotta az orrát, a szája is kettévált,
mintha fel akarna bőgni az áldás ellen, de nem bőgött, betette a száját,
a fejét lejebb engedte s ment tovább olyan nehezen és olyan áldottan,
ahogy muszáj volt idelent menni néki. A botos emberek megállva nézték a
Svájcert. Az egyik botos ember utána nyujtotta a botot a Svájcernek, ugy
dicsérte a Svájcert. Azt mondta: nézze mán sógor ezt a tehenet. Svájcer
e. A Karacsné nagyasszony tehene e. Milyen tőgyet viszen e haza,
affeneegyele.

Mikor már a Svájcer is belül volt a kapun, betette a kaput Iszpász. Az
utcán elment a rongyos zsidó, kiabált a Karacsné nagyasszony kapuja
előtt is, mert az is kapu volt, elkántálta mint egy zsidó imádságot
hogy: csontot, ron-gyot, nyúúl-bűrt, óócskavasat… mi van eladóóó…
asszonyook… A tehenek beállottak a szinbe, kiki maga helyére a jászol
elibe. Ott állottak a hidláson, a fejökkel a vén deszkaoldalnak, a
farukkal az udvarnak, oszt a csimbókos farkukat jártatták komótosan mint
az ingáját az ingaóra, elől a fejökkel meg belehajoltak a jászolba,
kotortak, zörögtek a jászolba hányt csalamádé közt, felvették a
szájukkal oszt ráncigálták, tördelték a szép nagy hajlós csalamádét,
olyan szivesen és kellemetesen ropognak azok, ha törik őket és olyan
kezesen hagyják lefele hasogatni hosszu simuló levelöket és a csutkájok
is meg a levelök is olyan igazi zöld, olyan friss mint eső után a jó
egészség, olyan jóféle zöld a szaga is a csalamádénak, olyan jól esik
azt a szagot az ember orrának szippangatni nyáron estefelé. A
nagyasszonyt Iszpász lekocsikáztatta a gangról a szinbe. Igaz, azt
elfelejtettem az elején, hogy a Karacsné nagyasszony karosszéke kocsi is
volt, mert négy kicsi fakereke volt a négy lába végén. A tornácnak három
pádimentom lépcsője volt, Iszpász egy deszkát felfektetett a három
lépcsőre s ezen a deszkán tolta lefelé a gangról a nagyasszonyt az
udvarra. Vagyis inkább huzta mint tolta, mert a nagyasszonynyal a
karszék a pici kis kerekeken ugy megszaladt vón a deszkán, ha engedték
volna, hogy Iszpász Sámuel szaladhatott volna vele beléragadva a karszék
nyakába, hogy hóha hóha te, kiboritod a nagyasszonyt, oszt hogy ültetjük
megin beléd! Szóval a nagyasszonyt Iszpász legörgette a szin alá, oda a
Bimbó farával szembe, onnan mind a hét tehenet a legjobban vizitálhatta.
Akkorra már mind ott voltak azok a cselédek, akik tejért jöttek. Ott
ültek a padkán a szin végében a kapu felől. A padka az ól falában volt.
Az ól vályogból volt és télire való lakása volt a hét tehénnek. Nyárára
árendába volt az egereknek adva meg a csendnek, meg az éccakának, hogy
nappal is meg tudjon legalább ebben az ólban húzódni.

A padkán ott ültek szép sorjába csendesen, mintha mesélést hallgatnának,
a Tokajiék cselédje, meg a Schwarz doktorék cselédje meg a Kiss tanitóék
cselédje meg a Nyiri Tóthék cselédje meg a végrehajtóék cselédje azután
meg a Kerekesék inasa, ki a cselédek végében ült a padka legszélén, oszt
folytonosan döfölte a könyökével a végrehajtóék cselédjét, mert az egész
cselédség azon volt itt, hogy letoszitsák a padkáról a Kerekesék inasát.
A Kerekesék inasa olyanokat döfött a könyökével a végrehajtóék
cselédjének a karja alá, mintha végig akarta volna mind az egész
társaságot egyszerre döfni. A végrehajtóék cselédje odanyomódott
ilyenkor a többihez, de csak vihogott, mintha meg sem érezte volna amit
kapott, a többi cseléd meg nyomta visszafele kuncogva a végrehajtóék
cselédjét a Kerekesék inasára. Egyszer-másszor sikerült nekik a padka
széliről lecsusztatni a Kerekesék inasát. Nem mondom, hogy a Kerekesék
inasa leesett volna s elterült volna olyankor a földön, meg kell hagyni
hogy el volt készülve minden pillanatban a bajra s az egész ittülése
folytonos erőlködés volt, feszitette lefele a padkán a két combját, a
hátát meg nyomta az ól hátának, ugy ült mondom, ahogy a vágtázó lovon ül
a lovas legény. Mikor osztán a cselédek erőszakából mégis kifogyott
alóla a padka, éppen csakhogy leejtette a fenekét a padka mellé s rögtön
visszakapta magát a padka szélére s kinozta arrább a végrehajtóék
cselédjét. De ilyenkor megrugta a kantát, akit a tejnek hozott, oszt a
bádog azt mondta: baang, ami a bádognépnél azt teszi: bádognak lenni se
valami nagy boldogság ezen a világon. Karacsné arra vetette az arcát
oszt a meggyfaboton megrezgette az öklét. A cselédek lekapták a fejöket,
hogy ne hallja Karacsné nagyasszony hogy kinlódik az orrukban a nevetés,
amit a szájon nem engednek kiugrálni. Köhögött is erővel, aki már nem
birta volna begombolt szájjal a nevetését tartani. Oszt csend lett, csak
a Kerekesék inasa meg a végrehajtóék cselédje nyomták egymás lábaszárát,
hogy a harci mozdulatok félbehagyásából egyik a másik gyengeségére vagy
békevágyára ne következtethessen. Különben olyan csendbe kellett a
padkán a cselédeknek a lábok előtt a kantákkal meg a szilkékkel ülni,
mintha halottasháznál a pitarban ülnének a lócán és néznének befele a
nagy házba hol a test ki van teritve. Csak az hallatszott: tala tee!
tala nee! Mert a tehenek szarva összeakadt és csatázott a jászolban, meg
rugott egy tehén mikor Iszpász tulerősen huzta meg a csecsét. Meg
beléakadt a patája valamelyiknek a hidlásba s Iszpász rugta a tehén
lábát a csizma orrával, de azért nem hagyta el a fejést, egymásután
villantatta lefele a két mozgolódó marka alól a finom fehér tejet a bő
pléh sajtárba. Mikor csend volt, csak a csalamádé gyenge hasitása meg a
csámcsogás hallatszott, akkor a tejspriccelés is hallott a sajtár pléh
falában. Sitty, sitty, si-itty, ilyenformán hallatszott, csak nem olyan
gorombán, mint a szó, hanem fáinul, mint a fütty. Selyem hang az, én nem
tudom betüvel imitálni. Karacsné nagyasszony egyszer-másszor emelte a
meggyfabotot oszt odaszóllott annak a tehénnek az oldalához, akit
Iszpász fejt a kisszéken kucorogva. Azt mondta: meg kék a Bimbó farkát
ettül a pocsékságtul tisztálni! Vagy azt mondta: nem megin teli van a
Hajnal szőre töviskkel ni! A tüz égesse meg aki teliszórja töviskkel a
tehenet. Hogy hun ragad a szőribe ez a sok tövisk. Meghengergőzik biztos
a legelőbe, égjen meg a föld is a lába alatt annak a csordásnak, hogy
nem tud a tehénre vigyázni. Iszpász csak emelte a fejét mikor szólott a
nagyaszony oszt megint letette a fejét, nem mondott semmire semmit, csak
elrántotta a bajusszát oszt felszippantotta az orrát egyszer-kétszer,
ahogy szokták az emberek mikor nincs is eszökbe az orruk, nincs is
eszökbe semmi se. Mire már a hét tehén meg volt fejve, két egyforma nagy
sajtár teli lett a szép fehér tejjel. A nagyasszony odaforditotta az ól
felé az orrát oszt intett a cselédeknek: na! A cselédek egymásután
felkeltek a padkáról, odajöttek a nagyasszony elé a kantával, szilkével,
letették. Iszpász leguggolt, egy itcével kimérte mindenkinek a tejet a
nagyasszony szeme előtt. Kinek öt litert, kinek hat litert, a Kiss
tanitóék kilenc litert vitettek, mert őnálok sok a gyerek, a Kerekesék
inasa tizenkét litert vitt minden este, mert Kerekesék füszeresek
voltak, kellett a tej vajat is köpülni, amit Kerekesék a boltban
elárultak. A sajtárban habzott és gőzölgött a meleg tej, nagy hólyagok
lettek a szinén, az egyik hólyag elmult, már ott volt a másik hólyag a
helyén, az itce meg csupa fehér volt a jó tejtől, az Iszpász kezefeje is
csupa tej volt. A kanták meg a szilkék rögtön megmelegedtek, mikor a
tejet beléjök mérték. A hét tehén ott állott kifejve, csak eszegették
tovább a csalamádét, a tőgyök le volt lappadva, csecseik meghuzva
csüngtek puhán, srégen tán még a szellő is meg tudta vón lógázni. A
Svájcer tőgyiből egy csecsen még cseppent lefefé a hidlás szalmájába a
jóféle kövér tej. Karacsné nagyasszony megvárta, mig mindenkinek kimérik
a porciót, közbe-közbe megcsavarta nyakában nehéz fejét, mintha valami
keserüsége lenne a lelkinek és a bot végit koppingatta a hidláson és azt
mondta: ez a gyönyörö téj. Ez a fájin téj. Meg azt mondta: hun vennétek
te ilyen tejet te ezen a környéken. Azt megmondom, hogy hat krajcáron
nem adom karácsonytul literjit. Megmondjátok otthun, hogy a Karacsné
teje hét krajcár karácsonytul! Megmondjátok te, hogy hét krajcár. A
cselédek jóccakát kivántak a nagyasszonynak, a Kerekesék inasával együtt
elmentek a tejjel. Ahogy a kaput behuzták magok után, rögtön nagy
püfölés sikótozás támadt odakinn az utcán, akkor bucsuzott el a
Kerekesék inasa másnap estig a cselédségtől. Karacsné nagyasszony
felemelte a fejét, kifelé nézett oszt olyanformát beszélt, hogy az
uristen haragja sujtaná le már ezt a disztó népséget. Azután osztán
csend lett az utcán is meg az udvarban is, Iszpász Sámuel megforditotta
a karszéket oszt toszitotta visszafele az udvaron. Felnyomta a deszkán a
nagyasszonyt a tornácra, azután a deszkát elvette, visszatámasztotta a
grádics mellé, avval ballagott visszafele a tehenekhez. A Hajnal már
eltérgyepelt és pihentette magát csendesen, a szája járt félrecsuszkálva
s a jászolra csinált láncot bámulta nagy gondolkozással. Egymásután
leborultak és nyugodalmat kezdtek a többi tehenek is mind a hatan.
Karacsné vacsorált a tornácon, oda volt téve a könyöklőre a kenyér, meg
egy tányéron felvágott cékla meg egy kisebb tányéron porcukor. Azt
vacsorált, céklát porcukorral meg hozzá kenyeret. Odafenn magosan, de
nagyon magosan a világ felett az ég meggyengült, gyenge kéksége lett,
egy tiszta ezüst csillag született az égen, a hold is hirtelen ott lett
a csillagtól nem messzi, mint a gyémánttal kivágott tükördarab, idele az
udvaron meg szép tiszta árnyéka lett mindennek, a ház kéményének meg a
magtár kéményének meg a lajtorjának amelyik oda volt a magtár pallásához
dülve, meg annak a nagy vesszőseprünek, aki az ólhoz volt állitva, meg a
górénak, meg a tornác oszlopainak. Meg az öreg eperfának az árnyéka is
lefeküdt az udvarra a berena előtt, ott mindjárt a ház vége mellett.
Karacsné nagyasszony a karszékben háttal ült az utcának, tán hogy az
eleven életnek mutasson hátat, hát éppen az öreg eperfa volt a szeme
előtt. Az udvar földjén olyan világosság volt, hogy még este is látni
lehetett milyen szép seprést csinált az udvaron Iszpász Sámuel. Mert
félkörbe volt a por simitva a földön, félkörbe, mint ahogy az Iszpász
Sámuel karja hajlott el a seprüvel egymásután egyik félkörből tovább a
másik félkörbe. A parádés lovak farán szokott ilyen szépen látszani a
szőr, mert a parádés lovakat kefélik ilyenformán a kényes kocsisok. Az
üreg eperfa hallgatott, mintha volna szava neki s tudna szólani valami
buskomolyat, csak azért hallgat, mert este van. A dereka meg volt
hajolva, mintha hátbaütötte vón a vénség. Az eperfalevelek megsötétedtek
ágain és ugy voltak moccanat nélkül, pszt, hogy elalhasson az öreg
eperfa. A teméntelen eper meg még a feketénél is feketébb volt a levelek
közt, Egy vigyázatlan eper lepottyant a porba az eperfa alá. Még egy
eper utána ugrott ijedtében. Egy kis darabot gurultak a porban,
begöngyölték magokat porral oszt ott maradtak. Olyan nagy csend volt,
hogy hallani lehetett, amikor igy a két szem eper leugrott a földre.
Csak azt lehetett még az udvaron hallani, hogy mozog a szalma, ha
megmozdul egy tehén rajta s hogy Iszpász kotor a jászolban, vagy hogy
egy láncot felszed, oszt elereszti. Meg hogy valami hangot mond a nyugvó
tehénnek, nem tudni melyiknek, azt mondja lassan: hóó. Nee. A
nagyasszony visszatette a tányért a könyöklőre. Köhintett vagy kettőt:
keh keh, ugy mintha valami izgágaságot vagy valami panaszkodást mondana
a magánosságnak az elsötétedett tornácon a nagy fekete karszékben.
Iszpász Sámuel felsétált a szinből a tornácra, hosszu lábu árnyékát a
háta mögül eleresztvén a grádicson és Iszpász a tornácon megkerülte a
nagyasszonyt, a két kezével megfogta a karszék hátát, oszt a karszéket
begörgette vigyázattal a fekete pitarba.

*

Most meg a nagy eperfáról beszélek, akit az imént mondtam, hogy ott
elaludt a berenánál az udvar szegoletében. A berena háta megett egy vad
üres udvar volt. A B. Kati Imre gazda udvara volt az. Ennek a gazdának a
háza megégett, a háznép meg kiköltözött a tanyára. A megégett ház ugy
maradt, csak a tetőt szedte le róla B. Kati Imre gazda, mert azért sok
zsindely megmaradt a tüz után a tetőn, meg a gerenda is majdnem mind
megmaradt, csak megfeketedett. Elhordták volna a tolvajok a sötéttel,
odaki a tanyán meg jól jött az anyag veremhez, ólreperáláshoz,
mindenhez. Még a kutágast meg a disznóknak való nehéz vályut is
kiköltöztette B. Kati Imre gazda a tanyára. Annak az udvarnak a földjén
osztán, mert nem taposták, felnőtt a fü, letelepedett a nagy lapu, meg
mindenféle alacsony paréj, ezek meg odaédesgettek magok közzé egynéhány
forma virágot, olyat mint amilyen a mezőn szokott tanyázni. Emlékszem én
ezekre a virágokra, akik a megégett ház udvarára jöttek lakni, volt
kékes meg fehér meg lila virág, csak a nevöket nem tudom már előadni,
elfonnyadt az ilyen neveletlen paraszt virágocskák neve a fejemben
azóta. De egy szomoru violaszinüre emlékszem, hogy az kigyóhagyma volt.
Én nem tudom kimagyarázni, mért mondom rá hogy szomoru. Sötét violaszine
van és ugy emlékszem hogy szomorunak gondoltam a kigyóhagyma virágot kis
koromban, vagyis mikor megláttam, ugy volt mintha szememmel azt a szót
néztem volna: szomoru. Azt is tudom még, hogy egy sárga fajta virág ott
abban az udvarban a vadrepce-virág volt, a könnyü margarétára persze
hogy emlékszem, hanem egy fehér délignyitó-forma virágnak a nyelvemen
van a neve s nem tudom kimondani. Ez az édes szagu virág a földön ült
egy hosszu vékony száron, ami nem is igen látszott a füben, ez az izé,
ejnye, c, szóval ez a virág a mezőn is sokszor becsapott mikor kinn
csavarogtunk, azt hittem pillangó, lábujjhegyen szöktem oda mellé,
rácsaptam a kalapom, oszt mikor nagy vigyázva felvettem a kalapom róla,
akkor láttam hogy nem fogtam pillangót, hanem egy virágot vertem agyon.
Voltak azon az udvaron még ezenkivül olyan nyurga mezei növények is,
akikről nem is tudom virágok-e vagy egyszerü dudvák, mert szinök nem
volt, de a hegyökben olyan finom vékony és olyan érdekes ágazatjok volt
mint a jégvirágoknak az ablakon télen, mikor odaki nagyon fel van
fagyva.

Igen, az eperfáról van szó. Mert a hires Három Pista fel szokott mászni
innen a vad udvarból a berenán a Karacsné nagyasszony eperfájára. Ez a
Három gyerek csak egy gyerek volt csakugy mint az apja Három István csak
egy ember volt. Ugy hitták a gyereket mint az apját, mert az apja is
István volt, ami annyi mint Pista. Három István pandur volt, vagyis
községi hajdu volt, fehérzsinóros kék gunyában járt, a fején meg olyan
katonasipka volt, mint a fináncoknak. Követválasztáskor még kardot is
viselt Három István meg a többi pandur, mikor meg sok volt a veszett
kutya, puskával járkáltak a pandurok az utcán. Érdekes hogy a Három
gyereknek volt a legzsiványabb hire, éppen őnéki, kinek az apja pandur
volt s ott vigyázott a piacon a nyelves kofákra, meg a cigányokra, meg a
gyujtogatókra mikor este lett, meg a részegesekre, meg a libalopókra,
meg az egész rossz világra. Három Pista meg elszakadt az iskolától,
pedig sokszor kisérte pandur az iskolába: a saját édesapja, Három
István. Nem birta odakapatni, hiába pandur. Kicsapták otthonról, meg
visszahurcolták mikor sokáig tekergett már és az apja valami nagy tüznél
vagy a vásáron megfogta. De ilyenkor osztán magától eliszkolt a háztól
és hásziákon, górékban, szalmakazlakban hált, meg odaki volt éccakára a
homokos részen a kubikosoknál vagy a téglaégetőben bujt el a kiserdő
szélén. Talán azt is megmerte tenni, hogy a vad udvaron hált a dudva
közt magányosan. Ez a Három gyerek maga mellé vett cimborának egy másik
ilyen tekergő gyereket, a Császi gyereket, de az szegény árva gyerek
volt, mert annak az apját Kállóba vitték a bolondházba, az anyja meg
összement egy vándorló patkánymérgezővel oszt itthagyta a gyerekét az
eklézsiának. A Császi gyerek, akire nem igen voltak vigyázattal akikhez
tartásba ki volt adva, az meg hűségesen kitartott a szabad életben Három
Pista mellett. Együtt szaladtak végig sokszor a piacon, egyik elől, a
másik hátul, füttyel jelezve egymásnak hogy jössz? jövök! – oszt
eltüntek valamelyik kis közben. Vagy a templom-kertben lehetett
észrevenni kettejöket együtt, ahogy ott lehajolva bujkáltak a sürü tuja-
meg jázminbokrokban és mintha valami nagy ártalmat tettek volna, usgyi
szaladtak, szaladtak kifele ketten a templomkertből mint a kengyelfutók,
a Pusztafalu felé. A mocskos, rongyos kis gatyájok fel volt hurkolva
combjukon akár a vályogvető meg a káposztataposó embereknek, a kilyukadt
kalapjok mellett meg gácsér tolluja meg kék meg barna galambtollu volt
mindakettőjöknek, meg a hajok is ki volt ugorva a kalapjok hijából, az
is mintha valami vadállatról szakasztott szőr lett volna a kalapjokon.
Nádpálca volt a kezökben amikor csak feltüntek valahol, biztos lopták a
bolt ajtaja elől, ahol a nádpálcák kévézve szoktak kitéve lenni. A
nádpálcájoknak meg sróftartó feje volt, olyan kis vassróftartó, amilyet
sokat elhagynak az ócska szekerek a szekéruton. A Három gyerek össze
volt barátkozva a B. Kati Imre gazda elhagyott udvarával. Bejárt
kereskedni a vaksi néma ház körül, meg a rengeteg dudva közt. Mit
keresett, azt csak ő tudhatja. Ott ő töviskes disznót tudott keriteni
vagy talált patkót, ostort, kötelet mi egymást dugott el, vagy a piacról
elcsóreszolt dinnyét jött oda kienni, mert a piac nem messzi volt onnan,
vagy csak elbujni járt a vad udvarba, pihenni, elgazdálkodni magába,
csak külön lenni egy kicsit a világtól. Három Pista meg a Császi gyerek
nagy eprészek voltak, ahol veszedelem nélkül eprészhettek. Egy reggel
felmászott a berena tetejébe Három Pista, körülnézett mint a madár mikor
odaszáll a berenára, avval megkapott egy ágat oszt felhuzta magát a
félkarján az ágra. Ráhasalt, leült az ágra, megfogta az eperfát oszt
lenézett hátrafelé s füttyentett a foga közt a Császi gyereknek, aki
odale lesett fel őhozzá. A Három gyereket észrevette Karacsné
nagyasszony, hogy odafenn van az eperfán. Olyan borulatba jött belül,
mint az égbolt mikor ilyen nyári nap egyszer csak teli lesz összerohant
pernyefellegekkel. Lehet a lélek is ilyen égboltozatforma az emberben. A
meggyfabot felnyilallott a levegőbe s ott rázkódott. Karacsné
nagyasszony keskeny szája meg kitátotta magát, oszt a feketeségből
sikótozni kezdtek a szavai:

– Tee, nem méssz onnan lefele tee. Teee… Teee… Samu te, hun vagy Samu.
Gyerelő, kergesd el azt a fattyut. Nézzed mán az eperfára mászott!

Három Pista csak éppen hogy odapislantott a tornácra s azt mondta
magamagának csak ugy néma nyelven: hee milyen vastag fekete öreg asszony
oszt milyen vékony hangja van. Avval még feljebb ment az eperfán, oszt
kapkodta a körmivel a dagadt sötét epret a levelek alól. Amelyik eper az
orrát érte, azt csak ugy gyalog majszolta befele, meg amelyik a fülét
bizsergette. Teli volt eperrel az eperfán mind az ág, ugy voltak az
eprek sorba mindenütt, mint ahogy nyolc-kilenc kis fekete malac szorul
az etetővályunál. Iszpász Sámuel előkocogott az ól elől, ott ült a napon
a kisszéken, oszt nyélnek valót faragott a fejszével, mintha valami nagy
szükség lenne rá. Iszpász felnézett az eperfára oszt felkiabált a Három
gyerekre:

– Huzódj onnan lefele, fene a bokádat.

Karacsné nagyasszony alig birt a mérgivel. Iszpászra is ugy sivalkodott,
mintha átkozná:

– Mér nem hozod elő azt a vasvillát. Mér nem hajitod fel arra a fattyura
a vasvillát! Huzd le onnan azt a fattyut! Ide hozd elibem, a nehézség
törje ki, hadd taposom ki a belet belőle.

Iszpász Sámuel az eperfa alá ment, alánézett a terebélynek, oszt megint
megszólitotta a Három gyereket:

– Ki fia vagy te zsivány, hee! Nem takarodol arról a fáról lefele, hee!
Leverlek onnan, te haramia!

A nagyasszony is tovább átkozódott, Iszpász is szavalt a fa alatt, a
Három gyerek egy szép kövér eperrel főbe célozta Iszpász Sámuelt. A
kalapját érte az eper, foltot csinált az ezüstös kalapzsiron, oszt
ellapulva csuszott le a kalap karimájába. Azután a sarkával jól megütött
egy ágat, arról az ágról vagy száz szem eper potyogott lefele Iszpász
két csizmája elé. A Császi gyerek is a berena tetején volt már, mászott
felfelé a fára Három Pista után. Iszpász Sámuel felkapott egy nagy
göringyet, amelyik nagy szerencsére ott hevert a berena mellett, mert
ott porlani szokott a föld, oszt felvágta a Császi gyerekre. A Császi
gyereket lábszáron érte a göringy, fájni nem fájt neki, mert ahogy érte
szétment a göringy a lábán, de a Császi gyerek megijedt, oszt még egy
szemet se evett az eperből, lefele nyulkált a lábával, visszalépett a
berena tetejére, onnan meg hátraugrott a vad udvarba. Onnan a berena
mögül kezdett követ, göringyet átszórni, hogy Iszpászt megtalálja.
Iszpász azt mondta: hűű az idesanyátok! oszt megtapogatta a két
tenyerével a fejét a kalapon keresztül, avval kapkodta szaporán a két
csizmáját a szin alá. Oda volt egy ágas mellé támasztva a vasvilla.
Elkapta a vasvillát az ágas mellől, avval iparkodott visszafele, majd
felbukott a két lábába s mig oda nem ért az eperfa alá, nem hagyta el a
szája a jó isten nevét. Karacsné nagyasszony a tornácról biztatta, hogy
ugy ugy izibe, szurja belé már abba a fattyuba azt a vasvillát, ott
dögöljön meg azon a fán odafel. A meggyfabottal meg tanitotta közbe
Iszpász Sámuelt, hogy hogy szurkáljon a villával fölfelé. A Három gyerek
akkorra már fenn volt az eperfa hegyében, csak annyinak látszott, mintha
egy jérce ülne odafenn. A göringyek szállingóztak a berena tetején
keresztül. Iszpász Sámuel az isten nevével felhajitotta a vasvillát a
lombok közzé. Egy csomó eper meg egy pár levél lejött utána a földre, a
vasvilla is visszaesett a fa alá, nem lett semmi baja se. A Három gyerek
a fa tetejében fütyörészett. Az eper meg furt hullott a fáról, mintha
valami nagy erős fekete eső esne, mert a Három gyerek még olyan magosan
se volt megelégedve magával, a fának a legeslegtetejébe mászkált már, az
ágak ugy hajoltak alatta mintha csak a nagy csodálkozásba hintálnának,
hogy ni már ez a Három Pista, milyen kurázsija van ennek, hogy ez ide is
fel mer jönni. Iszpász meg alkonyodás előtt a nagy vesszőseprüvel ott
seperte a porba esett epret elfele. A ballábát előrébb-előrébb rakta, a
jobblábát meg huzogatta, ahol utána sort lel. Ilyen tájban különben
mindig seperni kellett Iszpász Sámuelnek. Még a szellők is leveregetik
az epret az ágról, meg a gyenge leveleket is leszakasztják, meg magától
is bukfencezik az eper, aki már az édes nehéz életet nem állja tovább az
élőfán. Fekete volt a föld már az eperfa alatt alkonyatra. A nagyasszony
ezt a szemetelést nem állotta. Ennek az udvar földjének olyan tisztának
kellett lenni mint a pádimentomnak.

*

Ó nagy isten, az a drága hét szép tehén. Ki mert vón olyant gondolni, ki
mert vón jövendölni, ki mert vón a száján ilyen disztelen gondolatot
kiereszteni, hogy ez a hét tehén ezen a nyáron le fog esni. Ki mert vón
ilyent még csak álmában is előre látni. Micsoda vármegyéből, micsoda
nagyvásárból jön az átal, micsoda idegen szekerek hozzák, miféle nem
idevaló kupecek hordják el a fekete bőrszeredásban, akit a derekukon
viselnek? egy ilyen nagy szerencsétlenséget, hogy a Karacsné-féle
tehenek két hét alatt Egyenes Éliás kezére kerülnek, aki nagyba szedi a
tehénbőrt. Ki mert vón ilyent álmodni, oszt másnap reggel becsengetni
Wekerli zsidóhoz, hogy pénteken ha megint bemegyen Debrecenbe ehen van
ni tegye meg a lutrin ezt a negyven krajcárt ambóra 7, 2, 80. Mert hét a
tehén, két hét alatt telik be a csapás, Karacsné nagyasszony meg
nyolcvan esztendős. De hogy is jön ilyen egyszerre az égiptomi kórság a
szegény jószágra? Honnan jön a mezőbe, honnan jön ebbe az ártatlan
világos levegőbe, hogy azt nem látni, nem hallani, nem is venni észre,
hogy valami próbát mért ránk az Uristen ereje, csak akkor, mikor már
lefektetett egy tucat marhát. A vastag Csanádi, a pandurok tizedese egy
reggel kidobolja hetivásárkor a piacon a száj- és körömfájást. Nem
szabad a mezőre kiengedni a jószágot. Ujabb kihirdetésig. Közhirré
tétetik. Szigoruan tiltatik. Azután egy eladó házat dobol ki, a hetedik
tizedben ennyi meg ennyi számu ház, ennek meg ennek a gazdának a
tulajdona, szabad kézből örök áron eladó. Azután meg kidobolja az uj
községi csődör vásárlását, meg a hágatási napokat is, meg a dijakat.
Azután mert nincs több irás a kék árkus papiroson, behajtja a papirost a
vastag Csanádi, bedugja a dolmányba, kettőt ver a dobon a verővel, mert
igy szokta meg, megsodorintja kövér fekete bajszát, jó szándékkal rájok
néz hű magyar szemeivel a menyecskére, kik eldévánkozva hallgattak
előtte mindent, akar tartozott rájok akár nem. Avval lelép a vastag
Csanádi a téglaállásról, akit őneki csináltatott oda a község a piac
közepére, bedugja a két verőt a két kis bőrtokba a mellén, ami rá van
fényes fekete szijjra varrva s indul visszafele a községházára. Másnap
hajnalba már nem dudál a templom előtt a csordás! A marha meg meg van
huzódva otthon az udvarokon. Ki tudhassa, kinek a portájára megyen be a
kapu hasadásain a nyavalya, kiére nem? Némelyik kék nénémasszonyt a
karján a kaskával meg némelyik fehér parasztembert a kormos pipával az
orra alatt olyan lehervadt képpel látni végigmenni a pallón, mintha a
Bónis üzletébe mennének saját magoknak a koporsóra megalkudni. A
kusmitot azon az ócska féderes kocsin reggeltől estig látni vagy erre
vagy amarra befordulni. Porköpenyeg van rajta mint mindig ha fölül a
kocsijára nyárban, tartja a kezével a kis pipaforma tajtékszipkát az
ötös szivarral, ugy köszönget a kocsiról lefelé, nem nyul a kalaphoz,
hanem a szivart mindig kiveszi a szájából, ha köszönnek neki, avval
köszön vissza. Két hétre a száj- és körömfájás kidobolása után vége volt
a Karacsné nagyasszony tehenének mind a hétnek. Elsőnek a Hajnal élete
ment el, ahogy első szokott lenni Hajnal mikor jöttek hazafele a
mezőről. Utolsónak a Svájcer támasztotta rá az egyik szarvára a fejét,
néki is be volt esve az a boldog nagy hasa, a patái el voltak
gennyesedve néki is, be volt a két szeme ragadva s elcsunyult szája fel
volt huzódva s nagy lapát fogaival mintha nevetett volna nagyon valamin.
Érdekes az, hogy másforma állat is igy nevet mikor tul van az utolján. A
lovak is nevetnek mikor a párájokat kiadták. Lát az ember döglött kutyát
az árokban, meg döglött macskát, meg patkányt, meg hörcsögöt lát az
ember a földeken felfordulva, az is mind kineveti az eget meg mindent.
Vagy nem olyan ez mint a nevetés? Hát milyen a nevetés? És mi a nevetés?
És mit mond a nevetés, életet vagy halált?

*

A Császi gyerek magába ment a vad kertbe. Három Pistának voltak útjai,
melyekre még a Császi gyereket se hítta. Példának hogy a derecskei
hagymások szekerére ragózott mikor a hagymások a hetipiacról indúltak
hazafelé a Három gyerek a saroglyába bújt oszt úgy magára húzta a szénát
ami a saroglyába volt, hogy a derecskei ember meg a derecskei asszony
nem vették észre még ha hátra is néztek hébe-hóba az ülésről. Igy elment
a hagymásokkal Derecskére. Mit akart ott, mit csinált ott, azt nem
tudni. Tán ki akart vándorolni? Tán a többi világ bizgatta a Három
gyerek fejét, azért szökött el Derecskére, bár Derecske se különb egy
cseppel se, de mégis más, idegen és tilalmas az ilyen tekergő gyereknek,
akinek ott semmi keresete nincsen. Harmadnapra mindig megjött egy másik
hagymás szekéren a Három gyerek, akkor is a saroglyába jött a széna
közt, vagy a sok vereshagyma közt dugta el magát oszt a piac fele
kiugrott a szekérből mind a két kezében annyi csomó hagymával, amennyit
össze tudott markolni. De voltak egyéb nagy utazásai, melyekre magával
vitte a Császi gyereket. Például járgányozni mindig ketteseb mentek.
Felültek a járgányra mikor a pályaőr nem vigyázott, elmentek Ebesig oszt
szépen visszajöttek az állomásra. Az olyan kis utakról nem is beszélek
mint a cséplőgépen való kimenetelek a tanyára, mikor nyáron a
cséplőgépet végighúzta tizenhat ló az utcán. Meg hogy a szárazmalomba
beszöktek, felállottak a kerékre oszt hagyták forgatni magokat a
homályban a körbe menő lóval a keréken míg el nem szédültek vagy míg ki
nem verték onnan őket. Meg ha komédia volt a Pusztafalun, a kis kocsin,
akibe egy kis testes sárga ló volt fogva, mindig odafenn ültek
mindaketten, egyik a pojáca meg a Herkules közt, a másik a Herkules meg
a kékbársonypruszlikos veresharisnyás kisasszony közt, aki a kis sárga
lovat hajtotta. Egyszer egy nagy cintányért vert a Három gyerek, a
Császi gyerek meg egy nagy pappendeklit tartott ki, amelyikre rá volt
nyomtatva kék plajbásszal, hogy: ma este nagy High-Life, kezdete pont 8
órakor, záradékul nagy némajáték. Szóval egyedül ment a vad kertbe a
Császi gyerek oszt átlesett a berenán a Karacsné nagyasszony udvarába.
Avval feldörzsölte magát a berena tetejére, a berenáról meg fellépkedett
az eperfára. Iszpász Sámuel ott ült az ól előtt a kisszéken, a pipát a
kezében tartotta a térgye közt, nézett lefele a két csizmája elibe.
Karacsné nagyasszonynak a kezében volt a zsótár, de a keze lenn volt az
ölében, a zsótár meg be volt téve. A tábláját nézte Karacsné nagyasszony
a zsótárnak, a tábláján meg nincsen írás, mert egy lenyomtatott fekete
kehely van a zsótár tábláján. A Császi gyerek addig zörgött az eperfán,
amíg Karacsné nagyasszony megneszelte s oda nézett.

– Teee – azt mondta, de olyan gyengén talált előjönni a hang a torkán,
hogy a Császi gyerek azt meg se hallotta.

Azután azt várta tán Karacsné nagyasszony, hogy a tekintetétől is lemegy
onnan a Császi gyerek, mert nem szólt, csak leste hogy mászkál az a
gyerek a sötét eperrel megrakott zöld ágak közt. Vagy lehet hogy míg azt
a gyereket nézte, egyszer csak nem is tudta hogy azt nézi, mert van úgy
az ember, hogy nézni kezd valamit mikor másra gondol és kezd nem látni
semmit abból amit néz, vagyis inkább csak azt látja maga előtt amiről
gondolkozik magában. Meglehet hogy a hét tehenet nézte tovább Karacsné
nagyasszony a szemeivel a levegőben, azt a híres hét tehenet, akik már
sehol sincsenek. Lehet, hogy azt nézte mikor hajnalba kisétálnak szép
tisztán a kifordult kapun, kitartott orral, álmos mmúgással, vagy azt
nézte mikor megfeji őket Iszpász Sámuel mielőtt az utcára kieresztenék
őket az összegyülekezett csorda közé sorakozni. Vagy azt nézhette mikor
megjönnek estefele a Hajnal, a Bimbó, meg a Szárcsa, mind egyenkint, úgy
nézte Karacsné nagyasszony és a fejét a vállai felett jobbra meg balra
hintálta mint mikor így nézte testi életökben a teheneket és motyogta
nékik: Julcsa egyem a lelkedet. Szárcsa, szép fekete Szárcsám, Gombos,
óh te nagy erős Gombos, de sok pézér oda nem adnálak. Bimbó, csakhogy
megjöttél, jó kis bolondos Bimbóm, hány litert hoztál, kiadod máma este
is a tizenkét litert? Nézhette magában azt is a nagyasszony mikor a
meleg ólban kis bornyú van a Bimbó alatt, gyengén bőg mint a bárányka s
a Bimbó elhajlott fejjel nyalja a kis bornyú nyakát és lágy és véres
nagy szemével odabámul az ólajtóba.

Egyszer csak azt rebegte valami hang a Karacsné nagyasszony füle mellett
vagy hol: hadd egye az a szegény gyerek az epret. Ez olyanformán jött
mint mikor az ember a töltésen megyen oszt odafenn a telegráfdrót közt a
hosszú zengésben mintha egy emberhang rebegne. Az ember mire meghallotta
már nem hallja s megáll az ember és nem tudja ki szólott hozzá de úgy
emlékszik mintha egy ismerős szólt volna most, akit sohase látott az
ember és olyanformán is sejdíti, hogy ő saját maga magának mondott
messziről valamit, mit is, édes jó istenem? Karacsné nagyasszony magában
meglepődött, oszt megmozdította a fejét, mintha azt akarná megnézni, nem
áll-e mellette valaki? Azután megint meglátta a fán a gyereket, aki mint
valami komédiábúl való majom, úgy csüngött éppen egyik karján, oszt a
féllábát nyujtogatta, hogy egy ágra le tudjon hágni. Karacsné
nagyasszony fel akart neki kiabálni, hogy mit keresel ott te disznó
fattyú te! – de észbekapott hogy ha most arra a gyerekre rákiabálnak,
leesik oszt kitörik a lába. Azután meglátta hogy a gyerek lejött arra az
ágra s a gallyak közt idekukucskál a tornácra. Akkor felemelte a kezében
a meggyfabotot de, éppen csak hogy megemelte s azt mondta: Te. Te. Nee.
A Császi gyerek ezt láthatta is, hallhatta is meg nem is. Karacsné
nagyasszony meg csak nézte tovább a gyereket.

A Császi gyerek meg nyúlkált tovább az eprek után. Már csupa fekete volt
a szája körül a képe, de a nagyasszony ezt nem látta, mert ehhez már az
ő szeme gyenge volt. Hanem azt látta hogy az eperfa alja most is teli
van eperrel. Akkor Iszpászra kezdett gondolni. Azt gondolta hogy ni ez a
Samu meg máma még nem is seperte el az epret a fa alól, pedig reggel is
szokás szerint el kellett vón azt seperni. Akkor jutott eszébe a
nagyasszonynak, hogy ez a Samu nem seperget mán avval a régi tempóval,
mióta nincsen tehén. Mintha a sepréshez se volna kedve már. Ott ül oszt
pipál az ól mellett oszt hallgat egész nap mint a néma. Tán kiment a
dolog a karjából eccerre? Oszt ha elő is ballag a seprűvel, úgy sétál
vele, a fejét eleresztve, mintha megütötték volt az orrát. Oszt
otthagyja a felét a szemétnek az eperfa alatt. Egy sóhajtásba fogott a
nagyasszony, de a közepét elköhentette: keh, keh, mert a gégéje nem volt
a sóhajtáshoz hozzászoktatva. A Császi gyerek lefele kezdett zónázni az
eperfán. Ráugrott a berena tetejére, onnan meg lecsúszott a vad udvarba.
Karacsné nagyasszony nézett utána az eperfára, hogy hogy hajbókol még
egy hajló ág, akire a Császi gyerek a lábát letette.

*

Másik nap délután mikor az égen a legtüzesebben tündökölt az Úristen
aranyórája, újra felkapaszkodott a Császi gyerek a vad udvarból az
eperfára. Karacsné nagyasszonynak a vékony kék ajkai eszegettek a
zsótárból, mintha valami csendből és semmiből csinált eledelt eszegettek
volna: „és a cserebogárnak adá az ő földök gyümölcsét, és az ő
munkájokat a sáskának. És az ő szöllőjöket kőesővel elveré és az ő
figefáikat villámlásokkal. És adta az ő barmokat kőesőnek, és az ő
oktalan állataikat tüzes köveknek“.

Van ez így, hogy az isteni beszédekhez folyamodik az ember felejtésért
meg vigasztalásért. Oszt tessék, a zsótárból is egy tű jön fel és
belészúr az alvó sebbe az ember szívén. „És az ő oktalan állataikat
tüzes köveknek.“ A nagyasszony ajkai megállottak. A zsótár betevődött és
lement a nagyasszony ölébe. A nagyasszony szinte megörült hogy megint
ott az a gyerek a fán. Nézte. Legalább van mit nézni. Csak nézte. Azért
irigykedni kezdett rá, hogy az a gyerek ott pusztítja potyára az epret.
Irigykedett a nagyasszony mindenre ami mozog ezen a földön. A napra aki
végig sétál az égen, a gólyára ki kóvályog az udvar felett magosan, a
gilisztára ki lenn a porban húzgálja testét, a tótra ki zörögve megyen
odakint a kapu előtt a pallón, oszt hurcolja a száján azt a vén tót
hangot hogy aablakot csinányi ablakoooot. Az irigység jólesik a Karacsné
nagyasszony lelkének, olyan jóízű az neki mint a jóféle sáfrány a
levesen, hát kérdem mért ne irigykedjen akkor? Ami jó valakinek, hogy
lehet aztat becsmélni? Én nem is akarom. Igen ám de a gyereket nézni az
is kezdett jól esni a szemének. Mondom, nézte. Osztán hirtelen azt a
gondolatot gondolta hogy ni, ez a gyerek innét a fal alól szedhetné
inkább az epret, legalább nem kéne mindig seperni. Ez a Samu is úgy
nekiöregedett ezen a nyáron, hogy kezd már annak nehéz lenni húszkálni
maga mellett azt a nagy erős seprűt. Egye azt a poros epret az a fattyú,
ha már eper kell a bendőjének. A nagyasszony az eperfát nézte s el
próbálta kiáltani magát:

– Samu te!

Iszpász Sámuel odabe hevert az ólban. A nagy melegség elől húzódott be,
ott feküdt a szalmán félig alva. De meg volt a füle szokva meghallani a
nagyasszonyt. Előjött, a szalmát piszkálta lefele az ujjával a lajbiról.

– Gyer elő Samu. Nézzed már azt a fattyút az eperfán te.

Iszpász megállott az udvarban, lehúzta a szemére a két szemöldökét, úgy
nézett fel a fára s a száraz bajusza megmozdult mert a káromkodás
gerjedt már a belső részében Iszpász Sámuelnek. A nagyasszony azt mondta
neki:

– Ne bánd Samu, ha szólítsd lefele azt a fattyút, jöjjík le ide az
udvarba, oszt egye azt a szemetet a fa alól.

Iszpász Sámuel eloltotta a káromkodást a gégéjében oszt a hájas kalap
alatt gondolkozott egy kis darabig. Közelebb lépkedett az eperfához.
Mustrálta félretolt fejjel a Császi gyereket az ágak közt. Oszt
felbeszélt neki:

– Ide gyere le te akasztanivaló, itt egyed ezt az epret ni aki idele van
a fődön.

A Császi gyerek a motoszkálásban veszteg maradt, hallgatott, azután egy
hosszú é-hangot adott:

– Éé?

– Hát. Nem is a siket harangozó. Azt hiszed annak szólottam? Gyere le ha
mondom. Szilajon!

A Császi gyerek gyáválkodott még odafenn. Ugy kérdte, mint a macska
mikor nyávog a fa tetejében:

– Neeem veeernek meeeg?

– Ver a Kozarek, a ver meg. Egy-kettő gyere le, meg van engedve hogy
idele epréssz a fa alatt.

A nagyasszony is felbiztatta a tornácról:

– Gyere le mán, nem esznek meg.

A Császi gyerek megnyálazta a markát oszt lemászott a fáról. Leugrott az
udvar földjére.

Egy hét múlva a Császi gyereknek meg volt hagyva, hogy híjja elő a
cimborájait, aki eprészni akar, eprészhet. Jaj hát ki nem akart
eprészni? Az iskolások, a jóravaló tisztességes gyerekek, akik otthon
tanyáznak a szülei háznál, akik tanulják a leckét, írnak az irkába
mindent amit fel kell vinni készen az iskolába, kik imádkoznak
lefekvéskor és elmondják az asztali áldást és tisztálkodnak, ahogy
parancsolva van és köszönnek az utcán a tanító úrnak meg a tisztelendő
úrnak meg a polgármester úrnak meg a jegyző úrnak meg az irnok úrnak,
meg az árendásnak és a templomba mennek minden vasárnap vagy minden
szombaton, már azok a gyerekek akik a jó isten akaratából olyan hitre
jutottak hogy szombatra esik a vasárnapjok. Ezek is mind éppen úgy
szeretnek eprészni mint a Császi gyerek, meg a Három fiú. Egy csapat
gyerek leereszkedett a Császi gyerekhez, még amellett mint egy vezértől
engedték vezetni magokat a Karacsné nagyasszony udvarába hol senkinek
eddig a nyáron nem volt szabad eprészni. Ő volt a vezér, mért, mert a
Három gyerek egy ilyen kompániával nem adta magát össze. Három Pistának
nem kellettek a bárányok, mikor ő farkasnak született! Neki nem lett
volna az az eper édes, mert már nem fenyegetik vasvillával érte. De édes
volt a többieknek, akik még nem tudták mi fán terem az ezerédes
szabadság. Legalább egy tucat gyerek zsinatolt minden délután a Karacsné
nagyasszony udvarában az eperfa alatt, meg odafenn a fa tetejében. Mert
hiába szólt az engedelem csak a fa alatt való eperre, szeme van a
gyereknek, az felragyog a fai eperre, meg karja van, aki birkózni
kivánkozik a fa derekával, meg lába van, aki szereti a mászást, a
csúszást, a magosságok fáradságát és ijedelmeit. Meg tiszta fehér foga
van meg tiszta piros nyelve van, aki összekívánkozik a portól nem ért
szűz eperrel, ami az ágon duzzog, hogy harapják már széjjel! Kapjatok
be! – azt kiabálja az eper a sötét zamat szavával. Rázzatok,
szaggassatok, hadd rájódjak, hadd szakadok le! – azt kiabálja a zöld ág
az eperfán. Itten magamban, mert az eperrel van most dolgom, az édes
eper édességéről a boldogság szava iródik ki a homlokommal szembe a
falon, vagyis csak olyanformán van mintha kiíródna előttem, hogy:
boldogság, mint ahogy az Oktogonon egy nagy ház tetején villanyos
reklámtáblára kiíródik egyszerre villanyszínnel valami szó, egy pezsgő
vagy egy cipőkrém neve vagy egy szindarabnak a címe. Evvel a szóval, már
mint a boldogság szóval nem szabad igy elkezdeni. Nem szabad a
szappanbuborékot megfogni, nem szabad a hópelyhet megcsókolni, nem
szabad az égi kékséget bicskával kihasítani hogy megnézzük milyen
belülről. A Himalája tetejébe kell majd egyszer leülni gondolkozni s
mindent ami mindenütt volt és van és lesz, összeadni vagy a világ
legvégén a szép tiszta hóra leülni abba a nagy csendbe amiben még a hó
gyémántozása is úgy zavar mint valami diskurálás, mondom ilyen messzire
s ilyen tisztaságban és ilyen csendességben kell egyedül az életet az
embernek elővenni s végzetre megmondani mindenkinek, mi a boldogság,
vagy meg se mondani senkinek inkább? Hanem most, mondom, a lábatlankodó
valóság mellett, a közel élet elfogultságában csak úgy, felelősség és
igaz igazság nélkül könnyen mint egy sóhajt kibocsátom azt a szót. Az
eper úgy csalogat sűrű édes ízével hogy hasonlitsam ahoz, ami után járt
az ember az életben. Az eper édes és édes. Megfogja az ember,
széjjelnyomhatja, nincs abban egyéb, mint édesség meg édesség.
Összeállott édesség, édességből tömődött jó édesség. A magjai se
vevődnek észre benne, csak édes nehéz sötét semmi az mind. Meg
ilyenformán kél most elő sok minden a gyermek időből. Annak a múló
rosszullétnek amit életünknek érzünk, annak a kezdő kora mint az édes
eper olybá ízlik innen egyszerre. Annak a kornak az elfoglaltsága,
gondolkozása, gondjai s érdekei, passziói s sérelmei, vétkei s virtusai,
minden. Unalmatlansága. Minden úgy látszik, hogy milyen érdekes volt.
Minden szórakozás szórakoztató volt s minden pityke s csigabiga kéjes és
becses volt. A szegény emberek legmostohábbik gyerekének is mintha csak
élvezet volna a világ. Bogarat gyüjthet. Csibort foghat a Kösélyben
tavasszal. Még bámészkodhat a vízbe beléállva a békaporontyok közzé, kik
mint a szürke villámocskák illanak ezerfelé, tán szebb is az hogy
megfoghatatlanok mint amilyen csudálatos hogy nem lehet őket megfogni.
Tisztapapirt gyüjthet, vigyázhat rá, mindig rakosgathatja s tervelhet
véle. Szeget, patkót, katonagombot talál, őrzi, spekulál rajtok, seftel
velök. Ezüstpapirt kunyerálhat a boltosnál, meg levonós képet kap ha
palavesszőt veszen, a levonós képet a könyvbe ledörzsölheti hogy a
semmiből egy büszke piros város virúljon. Nádpálcát keríthet,
suhogtathatja, kutyát fenyegethet véle s mérgesítheti hogy morogjon,
amit osztán ki lehet nevetni. A nádpálcának az egyik végit benyálazhatja
s a másik végin fúhatja mindaddig, míg azon a benyálazott végin el nem
kezd habzani. Bigézhet. Csak egy kis pálca meg egy egész pici pálca kell
hozzá meg egy kicsi lyuk amit ásnak a földbe. Az érzékeny fűzfavesszőnek
a zöld háncsát kis bicskával egész délután hasgathatja hogy olyan cifra
pálca legyen mint akit pénzért árulnak a debreceni bazárban.
Bodzafapuskát fúrhat, golyót gyúrhat belé rongyból. Rongyból meg ócska
harisnyából meg madzagból laptát köthet. Métázhat, kifutózhat, minden.
Furulyát is csinálhat akármilyen fának az ágából. De ha nem tud furulyát
csinálni, zenélhet a sárga ákác tokjával is ha a nyelve alá teszi, meg
az ákáclevéllel is muzsikálhat, csak a szájára kell neki tapasztani.
Nyilat csinálhat. Puskát is csinálhat lécből meg kardot is és olyan
kényesen lépkedhet velök mint az igazi nagy katonák. Egy darab krétája
van, az egész utcát végigrajzolhatja vele, minden berenát, minden
házfalat sorba. Egy kis cserép tükörrel a napon szaladgáló árnyékot
híhat a tüzelő fehér falakra, meg reszketős fehérséget a fekete
zsindelyes háztetőkre, meg suttyomban az emberek szemébe veretheti vele
a napsugarat, mikor az árnyékos oldalon elballagnak. Mennyi énekes
játékot járnak az iskolaudvarban tíz órakor, azt mind eltanulhatja,
énekelheti, járhatja. Felkérezkedhet szekérre, szekerezhet. Ha engedik
lovat hajtani, lovat hajthat. Ha nem engedik, lovazhat madzaggyeplővel,
csettingetve mint kocsis vagy nyerítve mint a ló nyurgákat. Hintálhat
akármilyen rossz kötélen. Libikókázhat akármilyen rossz deszkán. Egy
rossz teknőben csónakázhat a Kösélyen. Az árokba lubickolhat mezítláb
eső után. Tojás- meg lepényforma síma, tiszta kis köveket kereshet,
összegyüjtheti őket. Beszökhet a szöllőbe éretlen szöllőt, jó savanyú
kocsányt enni. Mindenféle gyökeret, magokat kóstolhat. Töviskeket
szedhet, egy nagy göringyet ragaszthat össze töviskekből, szakaszthatja
le egyenkint a töviskeket hajigálni vele a gyerekeket mikor csata van.
Télidőben egy darab fába drótot húz, kifúrja a fa oldalát, madzagot fűz
bele, a csizmája alá köti, korcsolyázhat a Kösély jegén. Szalmakazalt
ostromolhat vagy védhet mint Zrínyi Miklós. A komédiánál segíthet mikor
a sátrat csinálják. Beleshet a komédiába a lyukon amit bicskával szúrt a
sátron. Választási tollat tehet a kalapja mellé, zöld tollat piros
papirlevéllel, akire arannyal van rányomtatva hogy Éljen Polónyi Géza!
Makkot szedhet az erdőben, meg csigát is hozhat haza, akit ki lehet
csalogatni lassú versmondással a házából. Fia verebeket kereshet a
toronyban. Ürgét önthet a legelőn meg vakondokokat foghat. Selyemhernyót
tarthat, akinek a gubóit megveszik majd a Bogdány-fiúk, akik nagyba
viszik a selyemhernyótenyésztést. Ezek úri fiúk, mert az apjok az
adóhivatalba van, ezek a selyemhernyóhoz jobban értenek. Ezek bélyeget
is gyűjtenek. Meg mértani testeket gyártanak otthon nagyba, mert a
polgáriba járnak oszt eladják a gazdagabb polgáristáknak. Ezek
sárkányokat is csinálnak pénzért a gazdagabb gyerekeknek, ők csinálják a
leghíresebb sárkányokat. Csak madzagot meg tojást kellhozni, a nádat meg
az ujságpapirt ők adják hozzá. Ezek mindenfélit vesznek meg árulnak.
Egyszer egy mulya gyerek egy szép ezüst halat vittnekik eladni. A
Kösély-parton találta. De a Bogdánygyerekek mérgökben megnyakalták azt a
gyereket, hogy mert nekik ilyen büdös döglött halat hozni.

*

Annak az édes lármás nyárnak vége lett őszire a Karacsné nagyasszony
udvarán. A nagyasszony annyira volt már a gyerekekkel, hogy majdnem
mindnek tudta a nevét, hogy ez Gabri, ez meg Jóska, ez meg Demeter, ez
meg Palcsi, ez meg Miska, ez meg Sándri, ez meg Laji, ez meg Jaki, mert
ez zsidó gyerek. Ha valami baj volt köztük, ugy tudott már kiabálni
rájuk a tornácról: Te Sándri te vagy mék az ott! Mit helytelenkedtek
megint. Gabri ne hintáljál azon a hitvány ágon, újra le fogol esni! Mit
bántod a másikat Miska, te! Majd hátul kötöm a sarkodat! Gyere elő
Gabri, mutasd az órod, meggyógyult-i mán.

Gabri leugrott az eperfáról, felszaladt a tornácra a nagyasszony elé. A
nagyasszony megtapogatta az orrát, akin még a var rajta volt. Avval
adott neki egy kis barackot a durcás haja közzé s a nagyasszony két
szemén akkor átal lebbent egy gyenge fényesség ugy mint mikor a nap
kisüt oszt a hordókban az állott esővíz sötét színén elszalad a
mosolygás. Iszpász Sámuelnek meg fel kellett a tornácra jönni, be
kellett neki a házba menni, ki kellett neki hozni a komót fiókjából egy
kis záros barna fakatulyát akibe pénz volt, azt a nagyasszony
kikulcsolta s egy penészes krajcárt adott Gabrinak. Azután osztán minden
gyerek kapott egy krajcárt a nagyasszonytól minden estefelé, mikor haza
akartak menni az eprészésből fekete kézzel és fekete szájjal, mintha
tintalevest kanalaztak volna a kezökkel. Annak az édes nyárnak mondom
vége lett őszire s ősszel olyan csend lett a Karacsné nagyasszony
udvarán, hogy egyéb hang se hallatszott ott mint a szélnek az
izgágálkodása az eperfa rezgő kis gallyaival meg a száradt leveleivel
meg a náddal amivel a nagy fehér ház teteje be volt fedve, mert a szél
azt is mintha életnek nézte volna, amit el kell neki takarítani innen,
hát piszkálta, húszkálta, emelgette felfele egyenkint a szélről való
nádakat oszt némelyeket sikerült is néki felszakasztani s a földre
szemetelni véle.

Az ezután való tavaszon osztán hogy hogy és miért, azt csak a
mindenttudó tudhatja, csakhogy az öreg eperfa levele nem akart
kihajtani. Nyárára csak az alja ágakon támadt valami kevés levél, de az
is mind olyan sápadt volt, mint a heptikás eladóknak az orcája. Nem
zöldellettek azok a levelek, nem is volt semmi színök sem a napvilágban,
csak néztek onnan lefele sovány panaszkodással. Eper meg csak
imitt-amott bútt kifele a levelek tövében, alig lehetett azt észrevenni,
olyan kicsi maradt mint valami kis fehér pondró s nem akart
megveresedni. Az egész világban köröskörül nyár volt, mint egy zöld és
piros és arany óperencia, csak egyedül ennek az öreg eperfának volt az
ősz a fejében. Kiszáradt ebben az esztendőben az eperfa a Karácsné
nagyasszony udvarán. A gyerekeknek hírök-hamvok se volt.

A nagyasszony ott űlt a szegletes fekete karszékben, oszt az eperfát
nézte. Keh, keh, így tett mindig. Iszpász Sámuel alvásra adta a fejét,
nap mint nap ott aludt az ólban mint a tél. Őszkor meg egy estefele
ahogy billeg felfele a tornácra, hogy begörgeti a házba a nagyasszonyt
hát a nagyasszony meghalt. Meghalt, ezt is könnyü így kimondani. Pedig
nem tudni mit mond az ember. Nem tudni hogy van az, nem tudni mi az,
hogy meghalt. Az, hogy Karacsné nagyasszony meghalt, az csak olybá
tünik, mintha Iszpász Sámuel helyébe valaki más lépkedne oda a karszék
háta megé, valami más öreg udvaros, oszt Karacsné nagyasszonyt a
karszékben átalgörgetné halkal a másvilágra.




Legyecske

Tanitó ur estefelé kisétált a köves piacra s odament a depó elibe. Ott
ült a depóajtónak a három lépcsőjén a cigányság. Az ajtó mellett oda
volt a falnak támasztva a bőgő. Tanitó ur kihuzta a pipaszár végit a
bajussza meg a szakálla közül, avval szalutált egyet és oda szólott a
cigányság közzé hogy:

– Legyecske lelkem.

Legyecske meg se hallotta, mert a cigányság még zugásba volt, mert éppen
akkor fáradtak ki a veszekedésben, mert nagyba veszekedtek, mert mikor a
cigányság nem muzsikál, mindig veszekedik. Ott ültek Kálmán meg Bödön
meg Csugesz meg Szilva meg Bizsu meg Birsli meg Legyecske. Mind ott
ültek. Legyecske odafel ült a legfelső lépcsőn. Egy ócska kis fél
nádpálca volt Legyecskénél, azzal a fél nádpálcával rá szokott csapni a
bőgőhurra mikor veszekedés van, mert Legyecskének a hangja nem igen jött
ki a hadovában, pedig igen nagy mérge volt és mikor megcsapta a fél
pálcával a bőgőt, ugy vehette, hogy na most a Legyecske szava szerepel
ott a piacon. De olyankor osztán Csugesz hátrakapta, magát és
belécsapott a tenyerivel a Legyecske szidijébe mert Csugesz volt a bőgős
és ott szokott ülni Legyecske lába alatt a második lépcsőn és kétszer
olyen magos volt mikor felállottak mint Legyecske. De Legyecskének a
szidijének nem numerált az hogy ha Csugesz odacsapott egyet, ugy össze
vissza volt horpadva Legyecskének a szidije. Régen csapkodnak már a
kupecek Legyecskének a feje tetejére mikor odabe muzsikál nékik a depóba
kalapba. Ez a Legyecske szidije zöld szin volt pedig fekete szidi volt
és a cigányságnak is mindnek az egész ancugja olyan zöld szin volt,
pedig mind fekete ancug volt és a pofájok is zöldet játszott pedig mind
fekete volt mert mind cigány pofa volt.

Hát tanitó ur még egyszer intett felfele Legyecskének:

– Legyecske lelkem. Jöjjön csak.

Kálmán meglátta hogy ott áll a tanitó ur a cigánysággal szembe. Hát
köszönt.

– Hogy vagyunk tanitó ur?

És csittet rendelt az egyik arcával a cigányságnak

– Dikk, gádzsók! – Mert ő volt a primás Kálmán.

Tanitó ur kezet adott Kálmánnak és mondta néki, hogy hát hogy vagyunk:

– Még mindig jobban mint a seprü, tudja Kálmán mert az fejjel lefele
van. Legyecskével lenne egy kis dolgom.

Legyecske odafel a harmadik lépcsőn hátrébb toszitotta a fél
nádpálcájával a szidit a fejében, érdeklődött:

– Eledó mán a muzsika tanitó uram?

Tanitó ur hitta lefelé onnét:

– Csak jöjjík lefele Legyecske lelkem.

Hát osztán mentek ketten a piacon átal, tanitó ur, meg Legyecske. Mentek
a Vasut-utcának, tanitó urék fele. Utánok hallott a vad zsinat a depó
felől, mert a cigányság megint elkezdte a veszekedést. Legyecske nagyon
izgatott lett, a fél nádpálcával egy nagyot suhogtatott bokázott is vagy
kettőt lépés közben:

– Dikk mán – azt mondja – veszekednek mán! Mindig ugat a cigányság. Jaj
de csunya ember a cigányság, rágja meg a feki valamennyi cigány ember
ebbe a magyar országba. Hallja tanitó uram, hallja mán, dikk!

Hallotta tanitó ur vagy nem hallotta? Tanitó ur Kossuth-kalapjában a
sötétségben egy csepp baba rítt, ugy csinált: uáh uáh uááh és osztán egy
fényes barna muzsikának a szomorodott szava szólott elalvó lemondással.
Igen bizony, a muzsikát most már el kell adni Legyecskének. Tavaly őszön
is ugy volt már hogy tanitó ur eladja a muzsikát, akkor mikor uj volt az
ötödik gyerek tanitó uréknál és a hetvenöt forintos váltónak is
lejáratja volt és nem volt meg a két forint a törlesztésre meg tornacipő
kellett két gyereknek mert kezdődött megint az iskola s Lefkovics is ugy
küldte vissza a könyvet hogy nem küldte el a három kila lisztet meg a
fél kila kockacukrot meg a subickot, mert azt izente hogy elseje volt,
mért nem tetszett fizetni a könyvre tanitó urnak, többet kontóra nem ád
egy fitying árát se. Akkor szóba állott volt tanitó ur Legyecskével mert
hallotta hogy venne Legyecske valahun egy jó muzsikát. De tanitó ur meg
Legyecske nem tudtak egyszerre megegyezni s az isten valahogy
valamennyire mégis csak segitett akkor tanitó uréknak ugy hogy a muzsika
megmaradt és tanitó urék megint keresztül tudtak egy esztendőt élni.

Legyecske sebesen járt tanitó ur oldala mellett mert Legyecske igen
kicsi kis rongy cigány volt, tanitó ur pedig nagy hosszu alak és aki
szembe jött vélők megolvashatta volna hogy Legyecske kétszer annyit
biciklizik a két cipőjével mint ahány lépést tanitó ur teszen.
Legyecskének fel volt a feje, mert beszélt fel a tanitó urhoz, tanitó
urnak meg le volt a feje mert hallgatta Legyecskét vagy nem is azért,
hanem tán azért mert ott ült a gond tanitó urnak a fejében mintha még
egy vas kalap is vón az alatt a Kossuth-kalap alatt tanitó urnak a
fejében. A pipaszárnak a végivel mindig csak választotta jobbra-balra a
bajuszát tanitó ur mintha az a két bajusz össze akart volna szaladni.
Egy kényes tekintetes ur azt gondolta volna hogy tanitó ur csak azért az
egyért süti le a fejét, hogy ni Legyecskével megyen el itt a járdán.
Legyecskének a nyakán nem volt gallér a zsaketjében meg olyan nagy
pecsétek voltak mint szigetek a Fekete-tengerben, lajbi nem volt
Legyecskének a testén, a kemény inge meg kétfele volt válva a kebelén,
mert vendéggomb egy se volt beletéve a Legyecske kemény ingébe. Az a
kicsi fehér paizs, az amelyik az ing derekáról le szokott csüngeni, az
akin az igazi uraknak a monogramja rajta szokott lenni, az Legyecskének
nem volt a nadrágjába belédugva, hanem rácsüngött a nadrágra, de még más
is kinn volt Legyecskénél, a gatyamadzagja s kiszemtelenkedett a
nadrágjának a gombjai közzül mert, azok a gombok azok nem voltak rajta
Legyecskének a nadrágján. A két nadrágszár alatt pedig le volt esve
Legyecskének a hosszu gatyaszára mindakettő a két cipőjére, akárcsak egy
ténsasszonynak a két hosszu bugyigója látszana ki a rokolyája alatt.
Kérem igy nézett ki Legyecske.

Tanitóné ténsasszony félretette a párnán a főkötőbe rámázott fejét és
behunyta a szemét mikor tanitó ur beeresztette maga előtt a szobába
Legyecskét. A gyerekeknek nagy öröm volt hogy Legyecske megjelent
tanitót urral a tornácon, mind beszaladtak az udvarról és tolakodtak az
ajtóban, sugdolóztak, lökdösték egymást és nagyba vihogtak, ugy
vizsgálták Legyecskét.

– Alásszolgája tanitóné ténsasszonyom, – igy köszönt Legyecske, s tanitó
ur egyidejüleg leemelte Legyecske fejéből a szidit, mert Legyecske
elmulasztotta a kalaplevevést. A gyerekekből kifutott a kacagás és
tanitó ur keserüen kirakta a gyerekeket egymás után a szobából. Odakint
a gyerekek nagy hancurozást csaptak amint betette rájok az ajtót tanitó
ur. Alászolgája, alászolgája, alászolgája lekváros a pofája – igy
csufolták ki Legyecskét és kacagtak hozzá kegyetlen kedvesen.

Legyecske megvizitálta messziről a tanitóné ténsasszonynak az ágyát. Az
olyan volt, mint valami dult menyország, csupa teli fehér párna meg
dunyha meg pendelyecske, főkötőcske, pelenkácska, cucli meg zsebkendő
meg munkálni való slingelés a dunyha felett összevissza. Tanitóné
ténsasszony ágya előtt pedig ott állott a sárgára megfestett bölcső s
abban benne feküdt dagadt fehérségek közt nyers és érzékeny pünkösdi
pirossággal az uj baba, tanitó uréknak a hatodik gyereke. Legyecske igy
csinált: ooóh, avval lábujjhegyen odabátorkodott a bölcső elébe:

– Hadd nézzem mán meg instálom a szép kis angyalkát, egyem a tiszta
fényes kis lelkit, jaj de remek gyönyörü csepp kis ártatlanság egyem a
szive hajnalát, kicsi jány vagy fiu kérem?

– Fiu hát, fiu – tanitó ur megmondta.

– Uáhh, uáá… uáááhh… – a babának a két tejes szeme megijedt
Legyecskétől, becsukódott és felnyilt az a fehértelen piros szája a
babának és ájuló babasirást kezdett. A két csepp veres ökle beszorult,
olybá tünt a dolog, mintha Legyecske halálosan megsértette volna a
bölcső kvártélyosát.

– Ur isten, ur isten, édes egy kis mindenségem. – Tanitóné ténsasszony
felkönyökölt az ágyban és ringatni kezdte a bölcsőt fehér rékliujjas
gyenge karjával. Legyecske elszégyelte magát onnét a bölcsőtől, tanitó
urral az ablak mellé vonultak tárgyalni. Tanitó ur kivetkőztette már a
muzsikát a zöld zsákból, akiben ott csüngött mindig a muzsika az ajtó
mellett a falon. A baba sirt ritt vak és mély uáhval a bölcsőben, attól
a gyerekeknek a lármázása nem hallott be ez udvarról, nehéz tejes
fülledtség volt a szobában és Legyecske a naplementében az ablaknál
forgatta a muzsikát háttal meg mellel maga felé, tartotta fel és szembe
nézett vele s elkezdte csavarni a füleit, ugy ahogy tanitó ur szokta a
rossz gyerekek fülét csavarni az osztályban és Legyecske leállitotta a
térgyére a muzsikát és csavarta sorba a füleket és a hüvelyk ujjával
pityegtette a hurokat hozzá s a muzsika panaszkodott édesded fájdalmában
hogy: pitty pitty pitty pitty pitty és mélyebben és elevenebben és
megint halkabban és ujra zengőbben és megint álmosodva s ujra gyerekesen
üdülve pitty pitty, pitty pitty pitty, de ezt nem lehet betükkel utána
csinálni. Sem azt ahogy a baba sirt ettől sem azt ahogy tanitóné
ténsasszony sóhajtott ahogy az ablak fele tekintett ringatás közbe sem
azt hogy tanitó ur hogy dudolt betett ajkai mögött az ablakon a szomszéd
kerités sötétedését vizsgálva. Azután Legyecske felvette a vonót és
huzott egyet az a-huron azután a dé-huron azután a gé-huron. Azután mind
a három hurt áthuzta egy erős lapos huzással. Az é hur hiányzott a
muzsikáról. Legyecske ránditott könnyen és sebesen egy cifra ábrándot
próbára magának a borult plafonra felfigyelve, olyan szaporát mint
amilyen szaporával a Repülj fecském kezdődik, csakhogy vadat és
csinálatlant, olyat amilyen sehol sincsen lekottázva csak a cigányoknak
a cigány lelkében.

Azután Legyecske a vonó fájával rá veregetett a muzsikának a hátára. A
baba sirt ritt egyformán. Tanitó urnak az esteledő pirosság nagy
bánatosságot pingált a barna szakállas képén ott az ablaknál. Legyecske
felemelte a feje mellé a muzsikát és megrázta s megint megrázta s lesett
srégen felfele tanitó ur szemébe. Tanitó ur biztatta szeliden Legyecskét
hogy:

– Benne van abba a lélek, ne féljen semmit Legyecském, benne van a lélek
csak a gyerektől nem hallja maga.

Legyecske még rázta egy kicsit a muzsikát azután leengedte, tán mégis
meghallotta hogy zörög benne a lélek.

– Hát a négy pengő forintér mint ahogy tavaly mondtuk tanitó uram.

– Hat pengő Legyecske lelkem, hat pengő.

– Öt pengő forintra hagyta tavaly is tanitó uram, vakitson meg a jó
isten mind a két szememre ha nem igazságot mondok.

Tanitóné ténsasszonynak előrébb hajolt a főkötőben a feje onnan az
ágyból. Tanitó ur erősebb hangot adott, dé-huron:

– Legyecske lelkem maga igérte az öt forintot, csak ne forditsuk el a
szót Legyecske lelkem. Én akkor nyolc forintot követeltem. Nem igy van
Legyecske lelkem?

Legyecske megint pityegtetett. Pitty, pitty, pitty. Már csend lett a
szobában, mert a baba kifáradt az erőszakos sirásban. Tanitóné
ténsasszony ringatta még gyengén a bölcsőt és a fejét letette megint és
félrehajtotta, szenvedni.

– Nincs ennek a muzsikának repedése tanitó uram?

– Nincsen ennek repedése Legyecske lelkem. Nézze meg jól azt a muzsikát.

– Sitít van itt a szobába.

– Nincs azon repedés. Ha Debrecenbe bevinném megkapnám érte a nyolc
forintot.

– Négy pengő forint bizony elég szegény kis Legyecskétől tanitó uram
ezér az ócska muzsikáért.

– Öt forinton alul Legyecske lelkem ki nem adom a muzsikát a kezemből.

Tanitóné ténsasszony egy nagyon keveset emelte fejét a párnán, arra
nézett és bágyadva szólott oda nékik. Azt mondta:

– Nem engedem öt forinton alól kivinni a hegedüt a házamból.

Avval visszaengedte fejét oldalt ugy ahogy volt és betette szemeit
tanitóné ténsasszony.

Pitty, pitty pitty pitty.

– Öt pengő forint. – Legyecske lehuzta a füle mellől a Magyar
cigarettát, aki ott volt a füle mellett, elkezdte két ujja közt
mángorolni, a másik kezével meg pitty pitty, pitty pitty pitty. Alkudott
nagyba magával. Hagyjuk el már, mert meghasad a szivem.




Ványay

Visszateszem magamat egy szeptember elsejére, mikor beiratkoztam a
hatodikba. Ott jövök befelé a Vasut-utcán az állomástól vasárnapi kék
seviott-öltönyömben, uj fekete kalapban, amely még szoritja fejemet és
szürke cérnakeztyüben. Ezt a keztyüt kedvesanyám vette kedvesapám
ellenzése dacára. Kedvesapám azt mondta, hogy nem kell egy szegény
kántor fiának urizálni, meg hogy mind bolond, aki keztyübe jár, mikor
nem fázik a keze, meg hogy ő ilyen majomdologra nem ad egy huncut
krajcárt se, oszt punktum. Kedvesanyám a maga kis eldugott pénzéből
vette a keztyüt, ő maga szaladt el érte a Frank-féle üzletbe. Mikor
meghozta a keztyüt és felpróbáltatta velem, kedvesapám csak végigmérte
kedvesanyámat és bement a tornácról a kisszobába és bevágta maga után az
ajtót. Kedvesanyám meg elsimitotta a hajam a homlokomból és a homlokomat
nézte s azt mondta, nem bánja ha felfordul ez a ház, én vagyok az ő
egyetlen öröme a világon. És odavette a fejemet az arcához és megcsókolt
és azt mondta: drágaságom vigyázz magadra. S már sirt. De kedvesanyám
sirását és apám mérgét és az egész vakáció családi jeleneteit kifujta a
szél a fejemből, mikor a vonatban állottam és kikönyököltem az ablakon,
a tanyákat és a kondákat és a gulyákat és az erdőket és az őrházakat és
az idegen tornyokat nézni. Mikor kiszállottam, már nem voltam
kedvesanyámé és kedvesapámé, már a gimnáziumé s a fiuké voltam. A
ládámat otthagytam az állomáson. Először is a beiratkozáson akartam
átesni, ráértem azután a kvártélyomra menni. Siettem a kövezeten és
néztem kétfele a két hónapig nem látott házak közt, amelyek ugy ültek
egymás mellett, mint valami kövér fehér tyukok. Izgatott voltam és
emlékszem hiányzott, hogy nem suhogtathatom a jó kis nádpálcát a
jobbkezemben, mert két hónapig pálcával jártam otthon. A cipőm orra
folyton belebicsaklott a kövezetbe, majd felbuktam egypárszor, olyan
szórakozottan jöttem a piac felé, ugy teli voltam mindenféle
képzelettel. Hogy most visszanézek magamra, irigylem magamat, hogy
milyen boldog voltam én akkor. Pedig nem is biztos, hogy boldog voltam.
Ha nem is gondoltam haza, lelkem tudom nehéz volt ilyenkor az otthagyott
szülei ház fájdalmától, mint egy levél nehéz, amelyikbe ezüstpénzt
tettek bele. Azután meg a tanulás várt megint, amit nem szerettem és egy
uj tanév az osztályban ugy jött elő nekem ahányszor elkezdődött, mint
mikor erdőben megyünk és szük, sötét, vad helyeken lehuzott fejjel
kinlódunk előre s mindig grimászokat csinálunk a tövisektől, amelyek a
kezünket végigkarcolják és az apró kis ágaktól, amelyek a szemünket
akarják kiszurni. Ha csak az algebrára gondoltam, hogy az megint
szerepelni fog a tantárgyak közt, kedvem lett volna visszafordulni
ilyenkor a veszedelem elől és elszökni hajóinasnak a tengerre vagy
beállani irnoknak otthon a községházán. Az ötödikben némely algebra-órán
kinéztem az ablakon és ugy gyülöltem a várost, hogy meg se mozdul,
amikor itt a fiukat algebrával kinozzák, amit senki se szeret, az egy
Jakucsot kivéve, aki szinjeles és mint egy barom ugy bevágja az algebrát
is, mert neki muszáj abból is jelesnek lenni. Meg az egy Soóst kivéve,
akinek jó feje van mindenhez és azt állitja, hogy őtet az algebra
érdekli, dehát éppen egy ilyen okos fiutól, mint Soós, olyan rosszul
esik az embernek ezt hallani. Én magamban merengtem az órán valami
országos diákmozgalom, esetleg forradalom felől az algebra ellen, aminek
én lennék a vezére s ez a diákság győzelmével végződni, s én olyan hős
lennék az utánunk jövő diákság előtte mint például a Verne Gyula tizenöt
éves kapitánya. A hatodikban különben, azt mondták, akik előttünk jártak
tavaly, nem olyan nehéz az algebra, mint az ötödikben. A vakációban
sokszor gondoltam erre s még egypárszor fel is biztattam magam, hogy
jövőre csupa dühből ugy megtanulom az algebrát, hogy legalább kettesem
legyen belőle.

De most hogy jöttem a gimnázium felé, nem azon járt az eszem. Az uj
osztály, az uj könyvek, az uj fiuk, akik most jönnek hozzánk, a régi
fiuk, akiket az évzáró ünnepély óta nem láttam, az önképzőkör, a hangos
piac, a kedves sétákra s nagy verekedésekre való templomkert, az
intézeti lányok, akik közt több mint egy titkos ideálom volt már eddig:
ime, kiváncsi nagyvilág, ezeknek a hangulatával voltam zsufolva. Kiértem
a Kossuth-utcára s ott állott az iskola, meglepetésül friss sárgára
meszelve s a nap sütötte frontját és az emeleten szikrázva ragyogtak
ablakai. Mintha nem is a gimnázium lenne, hanem valami nemzeti palota,
egy bájos muzeum, amelyben a boldog Muzsákat mutogatják. A gimnázium
előtt csapatostul sétáltak és forgolódtak a fiuk. Szaladgáltak a kapun
kifelé, befelé. Az egész Kossuth-utca teli volt fiukkal. Szerettem volna
elnyeriteni magamat és a fejem levágva nyargalni, mint a csikó s
hátrarugdosni közbe szilajon. Olyan mohóság fogott el és olyan vad
szeretet. Ugy voltam, mint aki uszodába siet és hallja már a zsivajt a
vizben és alig várja, hogy lehányja magáról a ruhát és zsupsz be, a
többiek közé!

Weisz Velővel kezeltem először. Persze, hisz Te nem ismerted őtet: Neked
ő Weisz Vilmos legyen. Neked ő nem Velő. Csak az osztálynak Velő. Majd ő
felnő s fiskális lesz és barna táskával a hóna alatt ugrál majd a
törvényszék lépcsőházában, vagy doktor lesz és cvikkerrel a két szemén,
fehér köpönyegben áll majd a Rókusban az ágy mellett figyelemmel és
alázattal, mig a tanár némán tapogatja a betegnek a lágy hasát. Ő dr.
Weisz Vilmos lesz s a füle mellett megőszült már a haja, mire átdolgozta
magát az egyetemen és az életpálya reggelén elindulhatott. Próbáld
mondani neki majd akkor: Velő. Én se mondanám már neki, pedig együtt
szenvedtünk és hancuroztunk a gimnáziumban a harmadiktól kezdve. Weisz
Velő elébem szaladt, teli volt a hóna alatt könyvvel, egy perc alatt
elmesélte, hogy Bencsik tanár ur és Hosszu tanár ur eltávoztak az
intézetből és eddig egy uj tanár jött, Mészáros, Bencsik tanár ur
helyett ő fog németet tanitani s ő lesz a tornatanár, azt mondják,
nagyon szigoru, a pozsonyi reálból jött és az igazgató urnál lesz
koszton és kvártélyon. A hatodikba eddig két uj fiu iratkozott be, a
tavalyiak mind visszajönnek, csak Tóth Emil nem jön vissza, magántanuló
lesz, mert mellbeteg, az apja volt itt ma délelőtt beiratni. A Segélyző
Egyletben már délelőtt ki lehetett kapni a könyveket, siessek, ha mind a
könyvet meg akarom kapni. Weisz Velő hadart, azért tudott egy perc alatt
ennyit referálni. Egy szerencséje volt a felelésnél is, például
történelemből, ha kihivták, csak elkezdte, mint a rosta s Magyary tanár
ur rögtön lehajtotta a fejét és már más nevet nyomozott a noteszben és
oda se figyelt, mit hadar Wesz Velő, csak irta be neki az egyest és
intett neki, hogy leülhet. Az osztály ilyenkor elkezdett nevetni, mint
mikor a vizen egy szél szalad el és Magyary tanár ur igy csinált: pssz…
de ő sem állta meg, hogy bele ne mosolyogjon a noteszbe.

Felszaladtunk Weisz Velővel a könyvtárba s kikértem a
Segélyző-könyveket. Német olvasót már nem kaptam. Azután benyitottunk a
hatodikba, mert éppen a könyvtár mellett volt. Senki se volt az
osztályban, a zöld padok hallgattak, mintha a katedra valami titkosan
magyarázott volna s a napfénytől az egyik fal aranyos fehér volt és a
táblán egy rosszul letörölt gyökvonási jel látszott még tavalyról. Hol
fogok ülni vajjon? Ki lesz a szomszédom? Bár már legalább karácsony
volna! Weisz Velő a tintatartókat emelte ki, egy teli tintatartót
hátravitt a legutolsó padba, ő mint W biztosan odakerül valahova.
Kimentünk a folyosóra, hol a római képek a fekete rámákban éppen ugy
merengtek sorba mint tavaly és csend és rejtélyesség és valami nehéz
várakozás volt a folyosón. Jöttek-mentek a fiuk csuszkálva a sima kövön
és majdnem sugva mondta mindenik: szervusz, szervusz – mintha nagy beteg
feküdne itt valamelyik, ajtó mögött. A nyolcadikból kijött a folyosóra
Frenyó akinek szekundája volt latinból. Piros volt, mint a paradicsom és
örült és meg volt még ijedve. Most esett át a javitón. A nyolcadikban
tartották a javitóvizsgát. Frenyónak a kezében volt a bizonyitvány,
kinyitotta s megnéztük, hogy az alján a rovatba friss anthracennel oda
volt irva: felsőbb osztályba felléphet. Kezet fogtunk Frenyóval és
együtt mentem be vele a tanári szobába beiratkozni.

Mikor lejöttem, a kapuban megfogott Dávid és azt mondta, volna itt egy
fiu, aki most jött ebbe az intézetbe s az a hatodikba fog járni s a
konviktusban lesz koszton, de kinnlakó akar lenni s egy osztálytársával
szeretne együvé menni. Hogy lenne-e hely annak a fiunak a
könyvkötőéknél, ahol én lakom? Dávid mint iskolaszolga, év elején ugy a
koszt- és szállásadó familiáknak, mint a diákoknak és ugy mint saját
magának az érdekében is foglalkozott koszt- és szállásügyekkel. Mondtam,
hogy ha F. Kiss nem jött vissza, akkor lakhat az uj fiu a
könyvkötőéknél. F. Kiss, akivel tavaly együtt laktam, azzal vált el
tőlem év végén, hogy isten veled talán mindörökre, mert esetleg jövőre
Szarvasra megyek, itt nem merek a nyolcadiknak nekimenni. Dávid
kiszólott a kapun:

– Urfi!

Az uj fiu ott állott az iskola előtt egy fa mellett. Oda sétált hozzánk.
Megnéztük egymást. Az uj fiu köpcös barna fiu volt, kék ruhája volt,
mint nekem, csakhogy rövid nadrágja volt, a lábaszára a harisnyában
olyan volt, mint egy felnőtt biciklistának. Dupla gallérja volt, amilyet
akkor még az urak is csak itt-ott hordtak és piros selyem hosszu
nyakkendője volt, magánkötős és egy kis aranyozott ostor volt
beleszurva. Zöld vadászkalap volt a fejében. A bajusza helyén egy kis
bajusza volt már, olyanféle, mintha ötös Hardtmuth-tal huzgáltak volna
sürün egymás mellé rövid függőleges vonalakat. Dávid felém ejtette a
fejét.

– Evvel az urfival beszéljen.

Az uj fiu kezet nyujtott. Csak annyit mondott:

– Ványay.

Én is éppen olyan szigoru akartam lenni:

– Rácz.

Megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt a könyvkötőékhez. Dávid otthagyott
bennünket, csak még azt mondta Ványainak:

– A jutalmat meg nem kell majd elfelejteni.

Elindultunk Ványayval. Érdekes volt ő, mert uj fiu volt. Szerettem volna
tudni róla mindent egy pillanat alatt. Kérdeztem:

– Honnan jött maga?

– Váradról – azt mondja. – A fehér papoknál jártam. Kicsaptak.

A lélegzet megállt a számon, olyan érdekes volt és ugy imponált. Nem
mertem semmit se kérdezni.

– Én konzilium abeundival jöttem el – mondta tovább Ványay. – De én ugy
veszem, hogy kicsaptak. Én nem törődöm vele. Egyszer ugyis boszut állok.
Szemtelen disznóság. Van itt cukrászda?

– Van.

– Hajlandó egy krémesre jönni?

Hajlandó voltam, csak előbb vegyünk egy német olvasót, mert szeretném
ócskán megvenni, félek, hogy a használt könyveket elkapkodják előlem.
Ványay erre:

– Nekem egy lány miatt kellett eltávozni – azt mondja. – Beadtak a
papoknak.

– Hogy-hogy egy leány miatt?

– Majd – mondta Ványay. A majdot ugy elhuzta. Azt mondta: maa-jd. Azt
akarta mondani: majd később. Csak várjon, majd elmondom, ne féljen. Majd
rákerülhet még erre is a sor. Aztán előre nézett keményen, mintha nem is
nekem beszélne:

– Oszt nem kell itt árulkodni senkinek.

Én büszkén feleltem:

– Én nem szoktam árulkodni.

Ványay gyengébben szólott:

– Csak mondom.

Bekecset láttam meg a másik oldalon, átkiáltottam neki:

– Szervusz Bekecs!

Ez sértés volt, mert ő Barcza Gábor volt, de én hencegtem, mert az
idegen fiuval voltam. Bekecs átnézett, uri közönnyel emelte meg a
kalapját és hogy helyrehozza a rönomméját, azonnal rágyujtott egy
cigarettára az uri kaszinó előtt, a gimnáziummal szemben, két oldalról
is kitéve magát annak, hogy meglátja egy tanár. Ott ment feltartott
fejjel, füstölve, két tüz között, igazán ez olyan trük volt, olyan
fölény, olyan győzelem, hogy még most is, innen a késő időből is, ha
kéznél volna itt egy lobogó, fölvenném és meghajtanám Bekecs előtt
lobogómat. Ványaynak elmondtam, hogy Bekecs onnan kapta a nevét, hogy az
első osztályban még bekecsben jött télen az iskolába, mert az apja
parasztgazda. A bekecset levették róla már a másodikban, de a név rajta
maradt. Jöttek egymásután mind a régi pofák a templom előtt, a városháza
előtt, az egész piactéren keresztbe-hosszába mindenütt jöttek-mentek a
fiuk lapozgatva könyvekben és füzetekben és léniákat hajlitva és
suhogtatva, mind ünneplő ruhában, mind tisztán és üdén, mint az uj dió s
mind mintha nagyobb lett volna, mint két hónapja s valami szokatlan volt
mindenkin, mintha lámpafényben jártunk volna nappal. Az egész város
olyan volt, mintha valamit ünnepelne, édes volt a levegő, talán a
szőlőszagtól és a házak és a fák és a lámpák és a boltok is mintha egy
osztálylyal feljebb léptek volna s mintha valami uj és valami szebb
kezdődne nekik is az életükben. Sok diák az édesapjával ment, a
környékről bejött apákkal, némelyik apa a kezében vitte a kalapját és a
homloka piros volt és a napsütés látszott rajta s némelyik apánál szürke
esernyő volt bot helyett és mind az apák oly magasak és olyan
tekintélyesek és olyan érdekesek voltak és mind oly vasárnapiak és oly
szórakozottak voltak, mint akik eltévedtek itt az ifjuság közé az ő más
életükkel. Erre-arra köszöngettem és integettem a fiuknak és Ványay is
mindig velem köszönt és mindig kérdte: ki ez a fiu? hát ez kicsoda? s
folyton kihuzta magát és egypárszor a cipőjét a másik lábán a
harisnyájához dörzsölte hátul, mert poros volt a cipője. Közben már
megmondta, hogy Bélának hivják és én is megmondtam, hogy én Lajos vagyok
és már nem is emlékszem, hogy ment ez, de mikor a Kaszanyitzki-féle
könyvkereskedésbe bementünk, már tegeződtünk. A Kaszanyitzki teli volt
fiukkal, olyan zajongás és tolakodás volt, mint a fogadóban vásár
napján. A léniáknak és a füzeteknek és az uj könyveknek olyan erős szaga
volt a boltban és olyan jól esett akkor, vagy most esik olyan jól talán,
olyan nemes és finom és tiszta szag ez most, mikor utána próbálok
szimatolni, amilyen szaga csak a téli gyümölcsöknek van meg az emléknek.
Elefánt odacsatlakozott hozzánk a Kaszanyitzkiben, egy fekete gyerek,
osztálytársam, aki a legjobb tornász volt köztünk és a legigazságosabb
fiu, aki tizünknek szokta megcsinálni az algebrából a házi feladatot és
negyediktől nyolcadikig minden fiuval verekedett már valamilyen ügyben,
mindig az igazságosság miatt. És amellett ő volt az első primhegedüs a
gimnáziumi zenekarban, mindamellet nem volt semmi tekintélye, sem a
tanárok előtt, sem a fiuk előtt, mert mindenen röhögött és mert
olyanforma feje volt, mint egy egérnek. Elefánt elcsalt bennünket a
Kaszanyitzkiból, azt mondta, hogy itt csak egy rossz noteszt adnak
annak, aki könyvet vesz, Steinernél noteszt adnak és egy csontszögmérőt
és hogy megnyilt egy uj könyvkereskedés is, Horváth testvérek, ott meg
tanári noteszt kap mindenki, meg huszonöt névjegyet csinálnak az
embernek potyára, Elmentünk az uj boltba német olvasót venni. Elefánt,
mint egy kengyelfutó szaladt az uton a fiukat beavatni a helyzetbe, hogy
Steinernél notesz és szögmérő néz ki, Horváth testvéreknél meg tanári
notesz és huszonöt névjegy. Horváth testvéreknél nem voltak annyian,
mint Kaszanyitzkinél, itt is teli volt hányva az uj sárga pult
könyvekkel, mintha a földrengés rázta volna le a polcokról a rengeteg
könyvet. Megvettem a német olvasót egy forint negyvenért ujonnan, a
névjegyek miatt. Még egy pár füzetet vettem. Csak egy noteszt adtak, azt
se tanárit, csak üreset. Egy kis plajbász volt beledugva. Elefánt a
fülembe sugta, hogy ez szemtelenség, a Steinerbe kellett volna menni.
Nem mertem követelőzni, mert csak egy darab könyvet vettem. Annyit még
megtettek, hogy a notesz plajbászát meghegyezték hegyezőgéppel. Ványay
kijelentette Horváth testvéreknek, hogy ő csak negyedikén vesz
könyveket, addig arra semmi szükség nincs. Az egyik Horváth testvérek a
halántékához kapta az ujját, mintha szalutálna s meghajolt Ványaynak:

– Csak legyen szerencsénk fiatal ur.

A piacon Elefánt megkönyökölt:

– Psz, fiuk, az uj tanár.

Ott állott az uj tanár a Huszti-féle fényképészet előtt, nézte a kitett
fényképeket az üveg alatt, azokat a sápadt kékes urinőket és
iparoslányokat és ferencjózsefes fiatalembereket és egymás felé fordult
jegyeseket, akiknek a fehér bukétja is éppen olyan kékes volt, mint az
alakok és épp olyan hervatag. Mészárosnak pepita ruhája volt és sárga
szidi volt a fején és sárga gombos félcipő volt a lábán. Cigaretta volt
a szájában és egy barna pálcának dült a hátuljával. Ványay azt mondta
rá:

– Hogy henceg.

Pedig nem is hencegett, csak ott állt. Oda volt fordulva a kirakathoz,
csak a fél arcát lehetett látni. Pakombartja volt és olyan bajusza, mint
Vilmos császárnak. Az akkor divat volt. Szécsi tanár ur is ilyen bajuszt
viselt. Bementünk a cukrászdába s megettünk két-két krémest. Az ablakon
át mind a diákok gusztálták Mészárost, aki sokáig ott állott a Huszti
kirakata előtt. Egy hetedikes hangosan kijelentette, hogy mindenki
hallja: hogy ha ez az alak szemtelenkedni mer, nem kell járni
tornaórára. Egyszerüen sztrájkolni kell.

Azután elvittem Ványayt a könyvkötőékhez. De F. Kiss már irt nekik, hogy
jön vissza, elsején este fog megérkezni. Hát mégis csak nekimegy itt a
nyolcadiknak.




A szabómühely

A szabómühely fönn volt a földszint fölött, de nem az emeleten volt. A
szabómühely fölött ült az I. emelet. A szabómühely alatt üzlet élt a
földszinten, zajos és sürgős bolt, szapora, zord és fényes holmival
teli, mint a hat éves fiu képzelete. Kardok, katonaköpenyegek, bundák,
revolverek és revolvertáskák és gyulai táskák, távcsövek, sipok,
páncéldarabok és lovaglóostorok, hátizsákok és celluloid-térképtartók és
lámpások és vaskos zsebkések, óriási keztyük és galucsnik és
lábszárvédők és gummipárnák és gummikapucnik és teljes gummiköpenyek és
érmelegitők és kézipatikacsomagok és sweeterek és szöges botok és
öntöltőtollak és szines plajbászok és hegymászó cipők és ezüst, bronz,
arany és aranyozott érmek nyüzsögtek a polcokon, a pulton és a pult
üvegfedele alatt és a székeken és a kirakatban. A mühelybe csigalépcsőn
kellett fölmenni a boltból. A mühely alacsony, alig világos hely volt,
olyan volt mint a padlás. A mühely közepén törpe asztal állott és a
törpe asztal körül ültek a szabók. Négy szabó ült az asztalnál, mert
minden szélénél ült egy szabó s az asztal négyszögletes volt. Mind a
négy szabónak az álla a mellén volt s az egyik lábuk a másikon ült. A
jobb könyökük ki kiugrott és rángatózott s a tüjük csillant és csillant
az asztal felett. Egyszer-egyszer lassan ajkukhoz vitték a tüt és
elvonták lassan ajkuktól s ugy látszott, mintha megcsókolták volna.
Haloványkék csigavonalak ereszkedtek fölfelé az asztal négy széléről és
fönn a levegőben haloványkék tépések és hajfürtök uszkáltak s
gomolyogtak, siklottak, ölelkeztek és összementek és eltünedeztek a
mennyezet sötétsége alatt. A szabók cigaretliztek. Egyik a másik után
felvette a balkezével a maga cigaretlijét, szippantott egyet és
visszatette az asztal legszélére, a tüzével kifelé. Hihhh és huuuhhh, ez
a kétféle hang hallott felváltva a négy szabó szájából, a mint beszitták
és kiontották a füstöt. Az orrukból két lyukon eredt és futkosott és
folyt lefelé a füst, kékség nélkül, mint a köd és ködbajuszt és
ködszakállt csinált nekik egy-egy pillanatra.

Egy szabó a füstjéből mindig fölvette a fejét és igy csinált: eh, eh.
Eh, eh. Ennek a szabónak a mellében a tüdővész müködött, mint a
szerkezet az órában és pontosan szolgáltatta üzeme jelhangjait. Ez a
szabó olyan sovány volt, mint a rajz és a háta félkörbe ment és a képe
fehér volt mint a csont és szürke volt mint a hamu. A két pofacsontja
kiugrott és a pofacsontokra volt ráfeszitve a bőr s onnét beesve az
állkapcsokra huzódott. Bajusza ritka és szurós és vörös volt, orra éles
volt és áttetsző, mint a sápadt borostyán. Homloka nagy és szikkadt
volt, mint a halálfejé, vörös haja kétfelől kihagyott a koponyáján, csak
a középen ugrott fel és habarodott lefele a homlokára. Ádámcsutkája
darabos volt és ugy látszott, mintha egy kavicsot nyomnának a nyakából
kifelé. Inge szennyes szinü volt, a gallér nem volt rajta, gomb nem volt
az ingben, s az ing két kemény táblája a mellén kidomborult ivben
kettéválva, s a sötét hasadékból vörös szőrök hajlottak ki, melyek néha
megmozdultak és mintha olyankor ők adták volna a hangokat: eh eh, eh eh.

A másik szabó kicsike volt, sárga volt az arca, a fejbőre kopasz volt és
a füle és a nyaka is sárga volt és a két keze is sárga volt. A nyakán
oldalt egy piros forradás rángatózott. A két szeme zöld volt és olyan
nagy volt a két szeme, mintha feldagadt volna bámulatban, vagy mintha
nem ebbe a fejbe szánták volna, mert ennek a szemüregei és szemhéjai és
pillái kisebb szemgolyóknak feleltek meg, s ezt a két nagy zöld szemet
alig birták tartani és mikor ez a szabó lecsüngette a fejét, a két szeme
szinte kiesett, és mint két idegen, szorongva forgolódott és dermedt
ábránddal figyelt a szabó ölébe lefele.

A harmadik szabó inge alatt a hátán mintha egy szikla lett volna
elbujtatva. És mintha nem is kőszikla, hanem aranyércből vagy tiszta
ezüstből való szikladarab lett volna, amit érdemes hurcolni, s amit
veszedelem letenni egy percre valahol, mert ültében is görnyedt alatta a
szabó, a nyaka le volt huzódva és a feje alá volt bukva a melle
közepére. Kicsiny és ráncos arca volt ennek a szabónak és bajusza nem
volt, se szakálla nem volt, a bajusza helyett sürü ráncok voltak a szája
felett függőlegesen és szakálla helyett is ráncokkal voltak tele nőve
orcái. Haja göndör és száraz szinü volt és olyan volt, mintha csupa
bojtorjánnal lett volna sürün teliragadva a feje köröskörül.

A negyedik szabónak barna arca volt, de sápadt volt az arca, hát inkább
fekete volt mint barna és teli volt verve apró gödrökkel, mint a port
teliveri lyukakkal a záporeső. Haja fekete és bodor és fénylő volt és
egy hasitásból kétfelé dült a fején. Bajusza is fekete és gazdag volt és
kétfelé sétált és egyszerre egyforma távolságban kihegyesedett és
megállott orcái fölött. Szemöldökei is feketék voltak és két ivük erővel
nekifutott egymásnak és az orra fölött mohón összekapaszkodott. A
szabónak az egyik lábszára, amelyik a másik térdéről lelógott vékony
volt, mintha pipaszár lenne a bő nadrágszáron belül és ezen a lábon a
cipő is másforma volt, mint a másik cipő, amelyik a padlót nyomta. Emez
a cipő karcsu volt, mint valami kisasszonyé és magasabb volt a sarka,
mint akármilyen kisasszony cipőjének. Az asztal széléhez emellett a
szabó mellett egy kézimankó támaszkodott komótos félholdforma fogóval, s
a fogó ragyogó barna viaszkos vászonnal volt behuzva.

A szabók mind a négyen ingujjban ültek és ingujjuk fel volt hajtva
könyökükig és alsó karjaik soványak voltak és szárazak és szőrösek
voltak és ugráló és izgő-mozgó kézfejeik is szőrösek és szikkadtak és
fakó fehér szinüek voltak. Mellényük nyitva volt és kétfelé esett le két
hónuk alatt. Nadrágjaik puhák és fonyadtak voltak és a szélük rojtos
volt és hátul a derekukon a csattok nyitva voltak és lecsüngöttek.
Cipőik füzősek és gombosak és cugosak voltak az asztal alatt, kié
milyen, s a füzősben nem volt füző s a gombosban nem volt gomb s a
cugosban el volt halva a gumicug. Kabátjaik a székek hátára voltak
akasztva, nyakuk le volt és ujjaik gyürötten és laposan és egy kicsit
előre nyulva lógtak. Nem volt egyszinü és egyszabásu az a négy kabát, de
más szinünek és más szabásunak se látszott egyik sem, olyanok voltak a
kabátok, mint fivérek, a kik nem hasonlitanak.

A négy szabó ölében kabátok darabjai hánykolódtak, ujjak és derékrészek
és nyakak. Egyik szabó befércelt, a másik szabó kifércelt, a harmadik
szabó gombot varrt, a negyedik szabó nyakat tüzdelt. Az anyag szökellt
és hintált és bukfencezett a szabók szapora keze közt. A cigarette-eket
sebesen kapták fel és sebesen tették le.

Az alacsony asztalon aranyzsinórok vonaglottak és arany és sárga szegély
hullámzott és piros és kék és zöld és viola hajtókák rikitottak és fehér
és ezüst medveköröm világitott köztük. És mindenfelé sürün és
rendetlenül réz- és paszománymakkok és gombfogók paszományból és
aranyszin nagy és kicsi gombok, a melyeken golyócskák és távcső meg
vadászkürt meg számok meg recék voltak. És arany és ezüst és fehér
selyemszövésü csillagok meg celluloidcsillagok meg csontcsillagok
fénylettek és sápadoztak és szurkáltak összevissza az asztal portékája
közt, krétaporban, cérnagombolyok, centiméterek, üres kis katulyák vas
nadrággombok, csattok, pántok, zsebleffentyük, bélésdarabok,
vattapelyhek, gyufaszálak, gyüszü, zsebóra, plajbász, cigarette-papiros
és hamu közt és minden limlom társaságában. Az egyik szabó előtt
zöldszinü szögletes papirzacskó volt, fel volt szakitva és vékony fekete
dohányszálak álltak fel belőle.

A padló pedig teli volt kitépett fércekkel és elgázolt
cigarette-végekkel és posztófoltokkal és béléshulladékkal. A falnál
pedig a homályban állott a vasalópad és hosszu kemény zsákpárnák
hevertek végig rajta és a vasalópad szélén egy üveg benzin állott
rongygyal bedugva és a vasalópad másik szélén állott a vasalónak
háromlábu kicsiny tartója és azon ült a vasaló és a vasaló alját oldalt
fujkálta egy hosszu csőből sok pici lyukon át a kék és fehér gáz sebes
suttogással. A vasaló ült és sápadt és kékült és ült moccanat nélkül. A
vasalópadon egy másik vas is ült e mellett, alacsonyabban, hidegen és
békén. És a susogó gáz csöve felment a falra és a falon magosra kuszott
és a sötét mennyezet alatt körülszaladt és egy szögletben kiszökött. És
a homályos falon a vasalópad felett fogas fogai meredtek ki feketén és
kék és szürke és zöld és barna kabátok és nadrágok csüngtek a fogasról
szorongva és árnyékolva egymást.

És a vasalópaddal szemben a másik falnál állott a varrógép, amelynek
kereke világosan ragyogott és dereka sötéten csillant, mint egy sötét
hal teste, mikor elvonaglik egy hullámból a másik hullámba. Egy nagy
virágozott S betü állott a sötét testen aranyfénynyel és utána öt kisebb
arany betü ment: inger. A varrógép előtt szék állott, a széken kék kabát
feküdt behajtva. A kék kabát mellén egy fehér férc volt hosszu nyolcas
szám alakjába kunkorodva, a milyennel a végtelent jelzik az algebrában.
A varrógép mellett az ablak világosságában állott a derékmodell, annak
sima sárga testére sötétbarna dolmány illeszkedett, de ujja nem volt a
dolmánynak, ott feszitett fej, karok és lábak nélkül, és az ablak
mellett a falon nagy tükör volt, a mely sápadt volt és fényes volt mint
a tenger holdfénynél.

És a csigalépcső ropogott fölfelé pici zörgésekkel együtt és a
szabómühelybe ugrott az uhlánus hadnagy. És a tüdővészes szabó felállott
és ugy csinált: eh, eh. A többi három szabó még lejebb dugta a fejét a
mellére és fölvették cigarettejüket és egyszerre szivtak: hihhh és
egyszerre fujtak: huuuhhh. És a tüdővészes szabó fölemelte a székről a
kék kabátot és kitárta és az uhlánus levetette az ő kék kabátját, a mely
nem volt olyan kék, mind a másik és a tüdővészes szabó a háta mögé ment
és az uhlánus hadnagy is kitárta két fehér karját és a tüdővészes szabó
ráadta ezt a kék kabátot. És az uhlánus hadnagy a tükör elé ment és
nézte és a tükör is nézte az uhlánus hadnagyot. És az uhlánus hadnagy
keze begombolta a kék kabátot a testén és fel-fellélegzett és tapogatta
a mellét és a derekát és hátranyult és kiforditott tenyerével simogatta
a hátát és a vékony aranyrojtokat, a melyek a derekán csüngtek hátul. És
megsimogatta karjait, jobbkezével balkarját és balkezével jobbkarját. És
féloldalt fordult és derekát felhuzta és ugy nézte a tükröt és
megsimogatta balvállát, a melyen arany zsinór fénylett. És megforgatta a
fejét és fogdosta a nyakát. És egyenesen állt megint és felhuzta magát,
mintha nőne és elváltak ajkai és fogai közül vidor gyorsasággal futott
elő: sz, sz, sz, sz, sz, sz, sok sz hangja, dallamos váltakozással. És
fogai fehérek voltak és ragyogtak, mint a fehér gyöngyház és ajkai
pirosak voltak, mint a tulipánt és arca diószin és rózsaszin volt és
szemei kékek voltak mint a tisztaság és haja gesztenyeszin volt és
fényes volt, mint a fü. És keze világos volt és érdekes volt mint az
élet és körmei szine olyan volt, mint a kukoricaszemek szine. És dereka
olyan volt, mint a szilfa és lábaszárai ugy jöttek fel, mint az erőnek
két ága. És járása, olyan volt, mint a szüz vadállat elindulása az
őserdőben. A tüdővészes szabó odahajolt az uhlánus hadnagyhoz és
körmeivel lekapta a ballmelléről a fércet, amely ugy kunkorodott volt,
mint a végtelen jegye.

És az uhlánus hadnagy megfordult és lelépett a csigalépcsőre és a lépcső
ropogott és az uhlánus hadnagy lejebb tünt minden roppanással és letünt
a dereka és a válla és a feje is egészen. Az uhlánuüs hadnagy hazament a
lakására és azután fiakkeren a pályaudvarra ment és a pályaudvaron a
vonatba szállt és a vonatban ült egy éjszaka egy nap. Akkor átszállott
egy másik vonatba és abban is ült egy nap, egy éjszaka. Harmadnap reggel
kiszállott és szekéren ment és lóháton ment és egy faluba érkezett.

A faluban bement egy házba és kijött a házból, lóra szállt és kiment a
faluból és bement egy erdőbe és átment az erdőn és mikor kiért az
erdőből a levegőben feléje repült a halál és azt suttogta repülésében:
fiú, fiú, fiú, és beleröpült az uhlánus hadnagy kabátjába és az uhlánus
hadnagy attól a pillanattól kezdve többet nem élt.

A szabók meg ott maradtak volt a mühelyben és a hogy az uhlánus hadnagy
letünt a csigalépcsőn, ők egymásután fölkapták a fejüket és letették a
tüt és fölemelkedtek, mint a kik elvégezték a munkát. A törpe ablak
nyitva volt és a szabók odaállottak az ablak elé együtt és lenéztek az
ablakon. Az ablak hátra nyilt a mellékutcába és onnan az ablak mögül egy
néma udvarba lehetett látni. Az udvarban ócska vasrakás volt egy
sarokban meg egy nagy ferslóg, a másik sarokban hordók állottak és
szétesett abroncsok hevertek a földön és a szomszéd ház tüzfalának egy
létra volt támasztva és ajtók voltak a falhoz támasztva és fakó gerendák
feküdtek a földön és egy mésszel megkeresztezett szintelen téglarakás
állott az udvar közepén és köröskörül tört téglák hevertek. És a
szomszéd ház tüzfala fekete volt és a falon magasan egy óriási Ó volt
mészszel felirva. E fölött volt az ég és az ég égszinkék volt és az égen
voltak a felhők, mint kifutott rózsák, mint összegyült és elmosódó
pillangók, mint lelapitott és ellágyult gyöngykagylók, mint meggyuladt
selyemkendők. A tüzet a nap adta ezeknek a felhőknek és az ég kékségének
is tüzet adott, a mitől tündöklésben volt az egész kékség és tüzet adott
a nap a szabómühely törpe ablakának is, a mely ki volt támasztva, s a
közepén lángolt a nap, mint a csók. És a mühelyben már sötét volt.

A tüdővészes szabó odalengette magát a vasalópadhoz, felkapta a tüzes
vasalót és rángatta a vasalópárnán és a vasaló csattogott és a
vasalópárna sistergett és a vizes vasalórongyok gőzölögtek és
szakadoztak rajta és a szabó lógázta és ringatta magát és orcái égő
pirosak lettek és és a vörös haj rázódott a feje tetején előre-hátra és
szája kinyilott és a melléből muzsika hallott, mint a zenélőórából.

A sánta szabó felkapta a kézimankót és a karjára kapta vékonyabbik lábát
és elkezdett szökelleni köröskörül féllábon és kézimankóval az asztal
körül és röhögött és nyeritett, mint a csikó és csókolgatta a karján a
cipője orrát.

A Basedow-szemü szabó összenyomta pilláit és megint kinyitotta és megint
összenyomta és megint kinyitotta és két zöld szemén ott voltak a felhők
színei mind és sárga arcán is ott ragyogtak a szinek, mint a szivárvány
és előbbre és előbbre tartotta a fejét és mosolygott és kezei feljöttek
és ujjai reszkettek és begörbültek.

A pupos felhuzta az orrát és felforditotta a szemeit és leguggolt és
ugrált egy helyben és az inge lobogott a pupja felett. És még lejjebb
guggolt, ugy hogy szinte ült a padlón és emelgette és ringatta magát és
összehuzta szemeit és kitátotta a száját és azt mondta: há, há, há és
orcáin édes borzadály és szörnyeteg kéj vonaglott. Azt élvezte magában,
hogy ő majd elutazik a Niagara-zuhataghoz és a Niagara-zuhatag alá
tartja a pupját.




Trafik

Gyülekeztek az emberek a trafik előtt. A trafikra le volt a rolló huzva.
Először is egy féllábu billegett oda, odatámasztotta magát a falhoz a
rolló széle mellé. Azután két másik féllábu közelitett oda, mint a gémek
ugy lépkedtek a két hosszu mankószárral és karcsuk voltak a járdán a
többi népség közt, mert mind olyan karcsuk ilyen féllábuak. Ez a két
féllábu is megállitotta magát a rolló előtt. Tágabbra rugtatták magoktól
a két mankót oszt egymás mellett ugy állottak a kifakult őszi szinü
rollóval szembe s nézték azt a rollót. Azután előjött egy félkaru, kinek
a bluzának az egyik ujja bele volt dugva a bluza zsebjébe, mint a kéz
mikor nagy hideg van. A félkaru odaállott a két féllábu mellé s elkezdte
nézni a rollót ő is. Azután egy vak jött oda, kit egy bot vezetett a
jobbkezénél fogva, balkezénél fogva meg egy másik ember vezette. Ez a
másik ember látó volt, ennek meg az orra nem volt meg, csak egy égetett
lyuk volt az orra helyén, a szája meg fel volt peckelve valami fajta kis
nikli gépezettel, a gépezetből egy fényesitett nikli-cső állott ki a
szájából. Ezek a ketten odaállottak a mellé a féllábu mellé, aki magában
volt a falhoz támaszkodva. Ezután meg három kétlábu jött, de mind a
három két mankóval iparkodott oda, mert mind a háromnak a fél lába be
volt pólyálva olyan kövérre, mint a csecsemő gyermek, akit télen visznek
a doktorhoz. Mind a három bepólyált láb előre tette magát, mintha
mutogatná magát: ni, ni, ni! Ez a három kétlábu odaállott a két féllábu
háta mögé. Azután szaporán jöttek elő a járdán erről felől is, amarról
is olyanok, akiknek a nadrágszárjok alatt kicsi kis vasaló kocogott mind
a két lábok feje helyett, azután meg jöttek igaz két karral felszerelt
emberek, ezek meg rázták a térgyöket menés közben kétfele meg a két
könyököket is rázták két oldalt meg a fejöket is rezegteték felfele,
mintha furt mondanák: igen igen igen, meg keresztbe, mintha mondanák:
nem nem nem. Ezek mind egyforma zöldtelen zöld öltözetben jöttek,
odaállottak a többihez sorba meg a sor után második sorba. Jöttek még
összevissza az ilyen egyforma zöldek között más emberek, akik más minden
szinü s másformán varrt öltözetekben jöttek oszt ezek is megállottak a
trafik előtt, odaragadva a többi megállottakhoz. Mindezek a legelőször
jött féllábutól fogva hallgattak mind egy szó beszéd nélkül néztek a
trafik rollójára, vagy aki nem látott át a másikon, az az előtte állónak
a feje bubját bámulta. Mind igy volt háttal az uttestnek.

Az uttesten a villamoskocsik menekülőkkel megrakodva süvitettek el
egymásután.

A suszterbolt előtt kinn ugrált a küszöbön a suszter, a centiméter
röpködött a nyaka körül felfele, mert a suszter két karjával tornászva
lármázott az utcának:

– Bőrt adjatok! Bőrt ide! Talpat! Sevrólakkot! Fűűzőőt!

A rőfös is kinn dülöngött a rőfösbolt ajtajában a két tenyerével
nyomkodta vissza a kuncsaftokat és kárált a szemök közé:

– Nem adok gallért! Nem csinálok inget! Nincs harisnya, nincs kérem
legyen szerencsém és pássz!

A hotel előtt a kapuban állott a portás aranysipkával a fejében, az
egyik lába rá volt a másikra rósfolva, ugy dült a hátával a kapunak oszt
ugy legyezgette magáról a két-két sarkigérő bőrönddel rogyadozó
utasokat:

– Nincs itt szálloda! Hogyne, szállodába! Gyerünk, mi lesz már,
tisztulni innen ájn cváj!

Az uttesten két oldalt állottak a száraz és meredek kőfalak, akik nem
tudtak egy lépést tenni se előre se hátra soha s a falak dermedt arcában
a semmiszin üvegablakok bámultak mint az ostobaság.

A kocsik előtt a lovak lebocsátott fejjel császkáltak jobbra-balra,
mintha pityókosak lennének, pedig olyan józanok voltak akár a szárazság.
Csak azért forgolódtak jobbra meg balra, mert az egyenes utat keresték
magok alatt a kövezeten, oszt se jobbfelől nem akadtak rá, se balfelől
és megállottak töprengeni rajta, hogy hová lehetett innen az egyenes ut.
Ilyenkor kétfelől mindenféle urak kiabáltak a kocsisra, hogy tüz van,
tüz van, vagy mit, mert nagy fel lőtt a hangjuk és a karjokat felkapva
siettek a kocsi felé. De már a ló erőrébb ment, a kocsis meg fejtelenül
ült a bakon, de ez nem igy van, mert megvolt a feje, csak mellére volt
esve, mert a kocsis a föld alá nézett, mert a föld alatt sárga föld van,
az alatt meg fehér, az alatt meg hamuszin föld, az alatt meg tenger van,
mint a kása, mint az álom.

Az a vastag sokadalom a trafik előtt, az meg állott és egyetlenegy fej
se fordult egyszer se hátra, mintha nem is tudnának semmit az egész
mozgásról és zajgásról az utcán. Némán, mint a némák állottak
összenyomódva s a fejük le volt engedve s türelemmel és áhitatossággal
várakoztak és moccanat nélkül voltak és várakoztak.

Egyszer csak hah: valakinek a lépései neszt adtak onnan belülről és a
rolló csikorogva fölrepült és a sötét trafikból csakugyan kilépett oda a
küszöbre a Halál. A várakozók mind egyszerre mint egy hullámlás lejebb
kushadtak, mert össze szerettek volna rogyni s egy kerek ó-kból való
hamuszinü sóhajgomolyag jött egyszerre szájokból és a Halál térgyeihez
gomolygott és az emberek vállai mind azonnal ujra feljöttek és a fejök
mindnek rezdülés nélkül állott meg együtt mint egy gyülésben, ahogy a
fejek veszteg maradnak a képeken. A Halál is igy állott szép nyugodtan a
trafik küszöbén és nézett lefelé a szemükbe az embereknek, azok meg
felfele néztek őreá. Igen, mert ő nagy hosszu volt. Fekete rokkban volt,
meg városias fekete kalapja volt, meg fekete nadrágja volt a rokk alatt.
Oly tiszta feketében volt tetőtől talpig, mint egy kurátor vagy mint a
tiszteletbeli főorvos a községben. A képe csont volt, olyan sárga csont,
mint a sárga billiárdgolyó, csak tojásalak volt és nem voltak olyan
szegletei, mint amilyen szegletekkel rajzolni szokták, hanem sima
kereksége volt mindenütt, ezért osztán mosolygást tett a napvilágtól
mint ahogy a billiárdgolyó, meg minden sima csont mosolygást teszen a
világosságnál. És szólalt a Halál és beszélt ott az emberekhez oly
hanggal mint az oceánparti kagylóból előjáró zugás, vagy nem is olyan
voit az ő hangja mint akármicsoda hang a világban, hanem inkább
alkonyati biborságot boritott az emberekre, vagy nem is, hanem izt
ontott ki nekik, olyan izt, mint a tokaji aszunak az ize, de még
olyanabbat:

– Emberek. Az ég látjátok nyitva van. Mi a baj? Te féllábu, neked a
másik lábod már elment előre, hol pihenni van engedve a járó lábaknak.
Te félkaru, teneked meg elnyult a másik karod előre, hivogat a mutató
ujjával tégedet arra. Te, te vak, mindig a tükörbe nézel, mikor lefele
nézel éjfekete nyugalomba. Te, ki megsüketültél, oszt többet nem
hallgatsz az itt való zenebonából, te mindig figyeled a föld véginel
kinyilt tej tengernek kegyelmes kedves prédikálását. Te mind, a
gunyátokon a kopás énnekem ajánlott csinosság, a foldozás én elében való
disz. Mind az itt való rutság az én szépségemnek dicsérő tüköre s az itt
való bántalom mind az énnálam való öröm fényes harsonája. A fogaitokban
a rengő sajogás ováció az én erkélyem alatt, az a tüzes féregrágás a
sziveteken gyönyörködő hozsánna az én magosságaim felé. A nap a tiétek
volt, mint egy arany óra s az éjjelen a csillagok a tiétek voltak mint
milliomtalan milliom gyémánt pillanat, rengeteg édes örökkévalóság. Meg
a tiétek voltak a fellegek is, mint a lágy boldog szőnyegek. Még csak a
fonákját láttátok a fellegeknek, a szinöket még nem is tudjátok, mert az
felülről van, ti meg itt csak alulról néztétek.

A tiétek voltak a rózsák, akik nyilnak, mint csókok és jószagu
fonnyadozással ejtik el a gyenge bánatszirmokat, ellebbentik énfelém
előletek, hogy utána tekintsen a ti pillantásotok, meg iramodjon a fa
levelei után, mikor szállton szállanak, amerre hiva vannak. A lehelet
ajkaitok közül, az is egyenkint mind epekedve, bágyadva, könnyülve
halkal hazatünő falevél. Mind a jaj egy selyemvánkos, akit én csusztatok
közelitő lépéseitek alá, minden sóhajtás egy póstagalamb, aki repesve
jön énhozzám a hiradással, amit a lelketek ád. Én raktam rá nyelvetekre
szavaitokat, hogy őröljétek, hallgatom én beszéléseteket, mint a malmot,
mert folydogál a tiszta lisztláng kifelé, tibelőletek a tiszta élet
énnekem. A császár álom és mese mind a miniszter, az enyémek vagytok,
mert én már rendelkeztem felőletek, ne féljetek, én nem engedlek, én el
nem felejtettelek, én örökbe fogadtalak kicsi fiaim, emberek.

Azok ott előtte mind egyszerre leestek a térgyökön a trafik lépcsőjére s
a permeteg meleg sirás felengedett a szemök alatt és mint a gyöngyszórás
előjött és a nyakukkal és a karjokkal erőlködtek és nyulkáltak, hogy
mind megcsókolhassák a Halálnak a kezét, mert ő előadta jobb kezét
egynek az ősz haját megsimogatni s a fejét is lehajtotta csendesen az
emberek felett.




Eckipecki

Egy fővárosi polgárnak, valami Eckipecki urnak a villamoson kivették a
mellényzsebéből az aranyóráját. Itt a Nyugati meg az Andrássy-ut közti
vonalon. Itt az Aradi-utca körül vehették ki az aranyórát meg az
aranyláncot, mert az aranyóra láncon volt, a lánc a mellénynek alulról a
harmadik gomblyukába volt füzve. Az aranyláncról egy vékony arany
pálcika csüngött lefele s amellett még egy aranypénz is csüngött a
láncról és az aranypénz finom dombormunkában a sphynxet ábrázolta, háta
mögött a gulákkal és egy pici smaragd is be volt csinálva az
aranypénzbe. A lánc tizennyolc karátos, sulyos fonott aranylánc volt. Az
Andrássy-utnál küzdötte le magát Eckipecki ur a perronról és a hogy a
járdára ért, megállott. Eszébe jutott megtapogatni az aranyóráját, nem
lopták-e ki a zsebéből. Isteni sugallat volt ez, vagy micsoda. Raffinált
ösztön volt, rejtélyes diszpozició, valami tulvilági képesség, okkult
adomány, olyan a mivel az orfeumban fel szoktak lépni. Hogy éppen máma
jött az ideája Eckipecki urnak a mellényzsebet megnyomni, miután a
villamosról sikerült lejönni neki s mindjárt ahogy a járdára felment. Az
óra tényleg el volt lopva.

Eckipecki ur elkapta kezét a lágy mellényzsebről, mintha villamos gombot
érintett volna s aztán visszanyult meggyőződni, mert a valóságot azon
nyomban nem tudta elfogadni agyában. Egypárszor megütötte tenyerével a
mellényzsebet. Pofozta. S elsimitotta tenyerével a hasán azt a vonalat,
amely a mellényzsebből a harmadik gomblyukig vonul. A hol az aranylánc
ment végig. Olyan óvatosan és gyöngéden simitotta mellénye szövetét
Eckipecki ur, ahogy a betegek homlokát szoktuk simogatni, a villamos, a
melyikről Eckipecki ur lesurolta magát, elszaladt már. Az Oktogon másik
sarkán állott már. Eckipecki ur felkapta fejét, ugrott három négy
lépést, megtorpant. A villamos a másik megállótól is elcsengett és ugy
csinált: huijjj… mintha gunyolta volna futtában Eckipecki urat.
Eckipecki ur utánanézett a villamosnak. Szája nyitva volt, mert kinyilt,
hogy kiabáljon: fogják meg, zsivány, hó megálljunk csak ott, – vagy más
ilyet, én nem tudom. De csak a fejében belül zugott, a szája, mint a
rossz grammofontölcsér, nem adta ki a hangot. Eckipecki ur a
mutatóujjával feljebb nyomta kalapját és összeráncolta homlokát, amely
mögött ő gondolkozni szokott. Eckipecki ur hirtelen megint a
mellényzsebéhez kapott, meg akarta nézni, hány óra volt pontosan, mikor
kilopták az óráját. Keze lelankadt a zsebről. Azután átpillantott a
hirdetőoszlop felett álló órára. Öt percben hét, ezt jegyezte meg
magában Eckipecki ur. Tehát este háromnegyed hét és hét közt vették ki
az órát a zsebemből a Nyugatitól az Oktogonig terjedő utvonalon, vagyis
inkább a Podmanicky-utca meg az Aradi-utca közt, precizebben az
Aradi-utcai megálló előtt.

Eckipecki ur átható tekintettel nézte a hirdetőoszlopot amelyen lila,
zöld, sárga plakátok orditották nagy betükkel az orfeumok és a mozik
kacagtató slágereit és Eckipecki ur lelki szemei előtt lejátszódott az a
drámai mozzanat, amikor kiveszik a mellényzsebéből az aranyórát a
lánccal. Visszatette magát a perronra, a keserü néma tolongásba, a
mozdulatlan állóharcba, melyben könyökök, térdek, vállak, farizmok
küzködnek sötéten az elért pozició megtartásáért, egy-egy
milliméternyivel kevesebb kényelmetlenségért, egy centiméternyi
körzetben kéjelgő szabadságért. Munkaerő, lelki energia, szenvedélyek
müködnek e sürü viaskodásban, amely zászlók, jelszavak és ábrándos
eszmék nélkül dul, dühvel, szégyenkezéssel és gyermekes virtussal, a
fogak titkos csikorgásától, kényes sziszegéstől, boszus ah-tól,
idegesség és érzékenység nyögéseitől és a kin mosolygásától és a humor
apró kacajaitól kisérve. Mint a hordós füge nyomódva egymáshoz a testek
és a fejek egymás mellett, mint a csomóba kötözött csirág fejei.
Eckipecki ur önérzetesen képzelte vissza magát a perronra. Ő
nyolcvannyolc kilóval állapodik meg a perronon és a két lábát ugy teszi
el egymástól, mint a tengerész a fedélzeten. A balkezével elkap egy lógó
szijat azonnal és el nem ereszti, mig le nem kell szállani. A jobbkeze a
bunda zsebében van. Jól esne neki szabad jobbkezével véletlenül surolni,
simitani, tapintani a tolakodó s ingadozó nőket, de mint városi
bizottsági tag és mint egy tisztes rokonság részese s mint társadalmi
körökben ismert és becsült személyiség, letiltja magát erről a
gyönyörüségről és megelégszik annyival, hogy felső karját engedi
odanyomulni női karokhoz és keblekhez. Igy áll, igy foglal állást a
perronon és abban az egy helyben marad a leszállóktól kavart örvényben
és a felszállók hullámverésében.

Eckipecki ur gukker szemekkel nézve vissza a perronra, tisztába hozza,
hogy történhetett a zsebtolvajlás. A zsebtolvaj melléje férkőzött,
kigombolt egy gombot, a mellényre csusztatta kezét és kihuzta az órát.
De a láncot hogy vehette ki olyan könnyen? A lánc feje át volt huzva a
mellény gomblyukában. Azt csak meg kellett rántani neki, hogy kijöjjön,
nem? Eckipecki ur lenézett a bundájára. Egy gomb csakugyan nyitva volt a
bundán. A zakkóján is nyitva volt egy gomb. Vajjon nem ő maga gombolta
ki mind a kettőt az imént, mikor utána nézett az órájának, hogy nem
lett-e kivéve? A mellénye is ki volt gombolva ott, a hol a láncot át
szokta füzni a gomblyukon. Ezt a gombot Eckipecki ur nem is igen szokta
begombolni. A zsebtolvajnak nem lehetett különös feladat a láncot is
kihuzni. Eckipecki urnak van nyakkendőtüje is, pici brillánsokkal
ragyogó saskarom, a mely egy gyöngyszemet ragad meg. Ennek a tünek arany
szárán biztositó sróf van, amely nem engedi, hogy a tü felcsuszhasson és
kieshessen. Ezt a tüt kihuzni sem lehet, ha a sróf nem lesz csavarva.
Eckipicki ur köhintett egyet a fölény jó érzetétől most, hogy a tüt
eszébe hozta s alsó ajkát kitolva lepislantott galambszin selyem
nyakkendőjére, melyben dacosan csillogott a saskarom. De képzelete,
lelke rögtön visszahullott az aranyórára, mely a lánccal együtt ki lett
véve mellényéből. Hogy huzhatta ki a zsebtolvaj mégis, hogy ő semmit nem
érzett az egészből és semmi gyanusat nem vett észre maga körül? Fogásaik
vannak ezeknek a betyároknak. Finom kezük van. Kunszt, amit csinálnak,
meg kell adni. Eckipecki ur jobbkeze rángást tett, ujjai megvonaglottak.
Arról fantaziált egy pár pillanatig, ő ki tudna-e igy huzni egy
aranyórát. Nem. Talán. Bajosan. Nem, nem. Óriási kockázat. Pokoli
hidegvér, bámulatos gyakorlat kell ahhoz. Képtelenség. Eckipecki uron
valami rendkivüli hangulat rezzent el, ünnepélyesen vette magát, mint
tárgya s központja egy ilyen bravurnak, egy ilyen rejtelmes epizódnak és
közérdekü kalandnak, mint a zsebmetszés. A hirdetőoszlop, melyre
ráakadtak gondolatai, nem mozdult előle, változatlan szineivel és
hengerének hatalmas és sima nyugalmával állott előtte, szilárdan és
pártolólag, szolgálatkészen és néma figyelemmel, mint egy óriás keleti
rabszolga. Eckipecki ur az ugynevezett tettest kereste. Szemei egy sárga
plakátra céloztak, de befele néztek, hátra az agyvelő ködébe, melyben a
perron s az egész világ létezett. Egy hosszu pakombartos férfi hajolt
közel hozzá a perronon. Borotválatlan volt. Kemény kalapja volt, nem
valami friss kemény kalap. Többször is összeütközött a perronon
Eckipecki ur pillantása ezével a férfiével. Fiatal ember volt, vagy
közepes koru férfi? Nem lehessen tudni, az olyan népségnél, amelyik nem
jómódban nő fel és nincs gondtalan exisztenciája s szolid poziciója az
életben, nem lehet ugy egyszerre megállapitani az életkort. Huszonöt
évvel esetleg negyvenet mutat. Egy gyermekkori nyomoruságon,
küzdelmeken, mindenféle betegségeken és nélkülözéseken, valóságos
éhezésen és netalán fogságon is átment egyén könnyen megcsalja az ember
szemeit az életkort illetőleg. Sovány volt és borotválatlan és magas
termetü, annyi bizonyos. A nyugatinál szállhatott fel ő is, mert a
Podmanicky-utcánál a háta mögül tolakodott elő, meg is toszitotta őtet,
Eckipecki urat, ő mérgesen nézett rá, az egyén még mintha mondta volna
is: pardon. Aztán ott nyujtózott és lógott mellette jobbról és kifele
nézett az utcára, ellenkező irányban az ő fejétől, az Eckipecki ur
fejétől. Aha. Nyult egy szijj után is felfelé, de elkapták előle. A
másik kezével meg piszkált előre folyton, mint egy uszonnyal. Ez, ez,
ez, ez, nagyon valószinü, hogy ez volt. Egyszer, mintha végighuztak
volna egy kezet a hasán, az ő hasán, az Eckipecki ur hasán. Ez az egyén
lehetett. Akkor vette ki az órát a lánccal. A nyakán a gallér felett egy
varrás volt, egy forradás helye. Igen. Eckipecki ur még nézte is egy-két
másodpercig azt a varrást az egyén nyakán, az isten tudja miért. A
Nyugatinál szállott fel. Lehet, hogy utazó zsebtolvaj volt, a vonattal
jött vidékről, üzleti utról. Lehet, hogy már volt is nála valami lopott
óra vagy ékszer. Vagy nem sikerült neki a vonaton semmi operációt
csinálni. Lehet, hogy éppen ő miatta, Eckipecki ur miatt szállott fel a
villamosra, lehet hogy áldozatnak szemelte ki a megállóhelyen, ahol
megpillantotta őtet, Eckipecki urat. Lehet hogy csakis azért szállott
fel a villamosra, hogy a tolongásban kivegye majd az ő óráját, az
Eckipecki ur óráját.

Eckipecki urnak a szivét hirtelen, mintha valami fekete szárny érintette
volna. S utána nehezebb lett a szive, mint volt, sőt azelőtt nem is
érzett semmi affélét a mellében Eckipecki ur, hogy ott egy sziv van.
Most nehéz volt a szive, körülbelül annyi suly feküdt rá, amennyit egy
aranyóra nyom tömör aranylánccal. Duplafedelü aranyóra, öt rubintra járó
fényes szerkezet, a legkényesebb és legszolidabb munka, Genf egészséges,
ragyogó büszke gyermeke. Soha egy percet nem késett és nem sietett, a
vasuti időt mutatta, s ha Eckipecki ur azt mondta valakinek: kérem nálam
hét percben kilenc, hát az a valaki mérget vehetett rá, hogy hét percben
kilenc óra. De az a valaki, mikor Eckipecki ur kivonta mellényzsebéből
az órát, amellett még rajta is feledte szemét az órán és nem állta meg,
hogy ne mondja: Á de szép órája van Eckipecki ur, mutassa! És Eckipecki
ur mutatta az aranyórát, felnyitotta a hátsó fedelét is és megnézette a
cégjelzést és az óra számát és a próbavésést és aztán azt mondta: várjon
csak és előkészitette, mint valami névnapi meglepetést, az óra
csengését. Előrevitte a kis mutatót mondjuk kilencre, s a füléhez tette
annak a valakinek az órát és örömmel, öntudattal és jóindulattal nézett
annak a valakinek a szemébe. Az a valaki pedig hallotta fülében az
aranyóra szerkezetének bájoló zümmögését és édes arany ütéseket, egy,
kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc gyönyörü csengést. És
igy csinált: Áááh… s aztán bólogatta fejét felüdült és megtisztelt
hangulatban az aranyütések alatt és hizelegve mosolygott vissza
Eckipecki ur szemébe. Az az óra még a békeidőből való volt, egy remek
darab, háromszáz korona volt lánc nélkül. Mai világban mit ér egy ilyen
tárgy, meg se lehet hirtelen mondani. Eckipecki ur megcsóválta fejét és
sóhajtott. Ugy kezdte magát érezni, mint valami árva, mint akit
elhagytak, mint aki csalódott mindenben a világon, mint aki égen-földön
boldogtalan. Üresnek és semminek érezte magát. Nincs a mellényzsebben az
óra, elment láncostul. Egy ur, akiek nincs óra a zsebében. Egy ur,
akitől ha most megkérdik: Ugyan kérem hány óra? – zavarba jön és nem tud
mit mondani. Egy ur, akinek az utcai órára kell nézni, ha tudni akarja
az időt, vagy a kávéház ablakán kell belesni s a falon az órát keresni
vagy a trafik ajtaján bekukucskálni, hogy lelopja pillantásával a pontos
időt. Mintha kölcsön kérne mástól, vagy egy falat kenyérért kunyorálna,
mert éhes.

Eckipecki ur forró rohamot érzett a szivének nekimenni hátolrúl
valahonnan. A szégyen és a gyülölet, e két szövetséges rohamozták meg
Eckipecki ur szivét. Az ő zsebéből kihuzni az órát! Micsoda világ ez! Ez
az óra az övé volt, Eckipecki uré, az ő személyéhez tartozott, mint a
neve, az ő tulajdona volt, mint kilói, melyeket a mérleg a gőzfürdőben
felmutat, az ő életéhez és egyéniségéhez tartozott az aranyóra az
aranylánccal. Kivenni az órát a zsebéből! Hát hogy szabad ezt. Hát hogy
lehet ez. Hát hogy, hotty, hotty… én, aki e sorokat irom, én magam sem
értem.

– No megállj! – ezt Eckipecki ur szólta magában, de olyan hangosan,
mintha másvalakihez szólt volna. Elpirult az arca a gondolattól, amely
eszébe jutott és akkor mondta: hogy no megállj! A zsebtolvajra gondolt,
aki kivette az óráját, annak mondta, hogy no megállj. És fölvette fejét
és egy duplát köhintett az elszántságtól és az energiától és elindult
lefele az Andrássy-utnak. A hirdetőoszlop óriási betüivel utána bámult
és ha az oszlopnak szája lett volna, kinyitotta volna száját és köszönt
volna Eckipecki urnak: Alázatos szolgája, ajánlom magamat, nagyságos
uram, gratulálok, sok szerencsét!

Ugyanis Eckipecki ur kispekulálta magában, hogy nem tesz följelentést a
rendőrségen. Ne legyen ez a dolog a lapokban. Nem kell neki, hogy
ismerősei felháborodjanak, vagy kinevessék. Nem kell neki a rendőrség
segitsége. Nem kell neki, hogy elcsipjék valami zugkávéházban a tettest
és ugy hozzák elébe megkötözve. Nem kell neki. Ő maga akar itt boszut
állani. Ő nem megy bele, hogy az ő óráját ki lehet huzni a zsebéből. Ő
maga fogja visszaküzdeni az aranyóráját. Az a tettes, aki kivette az
órát az ő zsebéből, az csak notórius zsebtolvaj lehet. Az bizonyosan
rájött, hogy igy estefele legzsufoltabbak itt a villamosok és ilyenkor
ezen az utvonalon a legkönnyebben és a legtöbb kilátással lehet
operálni. Az az egyén egy ilyen zsákmány után, mint az ő aranyórája, nem
fogja elhanyagolni ezt az utvonalat. Kell még errefele jönni annak az
egyénnek. Határozottan jönni fog az az egyén ezen az utvonalon. Erre fog
járni igy hét óra körül, ott fog szorongani a villamoson a perronon
hátul, a gazember. Ott fog müködni. Ő pedig, Eckipecki ur, oda fog
állani ugy háromnegyed hét után ehhez a megállóhoz és lesni fogja.
Megismeri, feltétlenül megismeri. Az egész arc előtte van. Megismeri
majd. És akkor felugrik a perronra, odahatol hozzá és megmarkolja a
gallérját. Kutya gazember, ide az aranyórámmal! Te loptad ki az
aranyórámat! És olyat sujt majd a képibe, hogy sohase felejti el. És
aztán lehurcolja a villamosról és elkiáltja magát: Rendőr! Ez lesz
boszu! Ez lesz fogás. Ez lesz siker. Eckipecki urnak ökölbe volt a
jobbkeze a bunda zsebében és karjában játszadoztak az inak és az izmok
és a kalap alatt meleg volt a feje, s kéjesen lélegzett a tehetségtől és
az ambiciótól. Eckipecki urban mindig volt hajlam és fantázia a
rendkivüliség iránt. Feltünni, valamit mutatni a világnak, hogy ez
vagyok én! Ez az ábránd világéletében sokszor megfordult Eckipecki ur
lelkében, mint a nadály meg-megfordul az üvegben. A hirnév és dicsőség
elől, dacára annak, hogy vagyonos és tekintélyes polgár volt, nem
zárkózott el mereven. Eckipecki ur merengeni szokott és olyasmiről
merengett, hogy egyszer ő fog az utcán megfékezni egy őrültet. Vagy hogy
felismer a pályaudvaron vagy a lóversenytéren egy körözött sikkasztót,
de valami nagykaliberü bünöst, egy Kecskeméthy Győzőt. Vagy
életmentéssel fog kitünni valami pánik alkalmával, szinházban vagy egy
luxushajón a tengeren. Vagy kihallgat egyszer véletlenül egy veszedelmes
összeesküvést és elmegy a rendőrfőkapitánysághoz a följelentést
megtenni. Vagy egy uralkodót támad meg sétaközben egy merénylő és ő
odaugrik és ő kapja meg a merénylő karját.

*

Eckipecki ur másnap estefele háromnegyed hét után öt perccel ott állott
az aradi-utcai megállónál a Teréz-köruton. Ott állott hátratett kezekkel
és várta a zsebtolvajt. Jött a villamos, megállott. Lenyomultak és
felnyomultak a népek. Eckipecki-ur egy lépést lelépett a járdáról,
jobbbra-balra emelte fejét, ugy nézte a perron utasait. Aztán
hátrakerült a villamos mögé, aztán a másik oldalra került, onnan is
szemügyre vette az utasokat. Aztán a villamos tovább ment. Eckipecki ur
visszaállott a megálló vastáblája alá, nézegetett a Nyugati irányába,
várta a következő kocsit. Egy ismerőse ment el a járdán, egy ur.
Odaköszönt:

– Van szerencsém Eckipecki ur. Villamost vár?

– Villamost várok, van szerencsém. Hova-hova?

A villamosok jöttek és elmentek és Eckipecki ur mindnek a rakományát
alaposan megvizsgálta. Nyolc óra után öt perccel, mikor a megállóhelyről
eltávozott, nyugodtan indult hazafelé, nem tehetett szemrehányást
magának, hogy egyetlenegy villamoson is minden arcot figyelmesen meg nem
nézett volna.

Másnap is ott állott háromnegyed hét utánra Eckipecki ur az aradi-utcai
megállónál. Ötnegyed óra hosszat állott ottan, mint előtte való nap s
harmadnap is nyolc órakor távozott helyéről, ahová pontosan háromnegyed
hétkor érkezett. Eckipecki ur a rend és szabályok embere volt és
napról-napra s hétről-hétre korrektül betartotta az érkezés és a távozás
időpontjait az aradi-utcai megállónál. Elégedetlen lett volna jellemével
és nem tudott volna nyugodt lelkiismerettel elaludni, ha későbben megy
oda egyszer a villamos megállóhoz és ha csak egy félperccel is hamarább
mozdul el onnan, mint szokott, pont nyolc órakor.

Egyszer egy este, félnyolc tájban, amint ott állott, egy menetszázad
gyalogolt el előtte az uttesten a Nyugati felé. Eckipecki ur, két
villamos közti unalmában az uttestre bámult, szórakozott tekintetében
egyformán mentek és mentek az egyforma szürke katonák az elől fuldokló
idegen és ismeretlen zene után, a fukaron világitott körut homályában,
hangok és szinek nélkül, előre hajolva s hátukon mintha tulságos
puttonyt vagy szörnyü pupot vinnének és a puskák mint sötét ágak nyultak
fel vállaik mellett és mellükön a lámpások üvege mint világtalan ablakok
csillantak meg egyszer-egyszer és fejük fölött mindenféle lécek és
póznák ágaskodtak és vonultak és lenn a fejek minden lépésnél
előhajbókoltak, mint a vének fejei, kiknek már nem kenyerük a járás és
mint a vándorok fejei, kik nagy teherrel haladnak és tünnek tova az
országuton. A menet mellett mind a kétfelől más emberek is vonultak, meg
asszonyok, meg gyermekek, akik siettek, hogy lépést tarthassanak és
arcukkal befelé voltak fordulva a katonák sorába. Eckipecki ur
el-elhuzta nyakát, hogy a kisérőktől jobban láthassa a katonák arcait.
Hirtelen az jött a fejébe, hátha véletlenül ott megy köztük az ő embere.
Hátha azóta hirtelen azt is besorozták és éppen most dobták a menetbe s
viszik a frontra. Eckipecki ur a szeme elé ernyőt csinált a keztyüjével,
amelyben a kezét tartotta s összehuzta szemöldökeit, mert sötét volt az
utca s alig lehetett kivenni a katonák arcát. Ha csak ugy nézi az ember
messziről, mind a katona arca egyforma. Eckipecki ur lelkiismeretesen
nézte a katonákat, mig jöttek, mind a sorokat egymásután és minden
sorban minden egyes arcot átnézett, mig csak jöttek az arcok és a sorok
és mig csak el nem mult az utolsó is. És akkor még utána nézett a
menetnek egy darabig, nyugtalan és várakozó tekintettel, mintha azt
várná, hogy hátraarcot csináljanak és álljanak meg, hogy mégegyszer
alaposan megnézhessen magának minden embert.




A vizbe néző gyermekek

Falu határa. Hátul a torony látszik, de nagyon gyengén. Elől patak
folyik keresztbe, hid van felette. Hátulról az ország utján előszalad

_Egy kicsi fiu_, lekapja a kalapját, ugrál, felfele kapkod, egy fehér
pillangó lebeg előtte. A kicsi fiu után előszalad egy kicsi lány, batyut
hoz a kezében. A kicsi lány megáll, nézi a kicsi fiut, nevetni kezd.

_A kicsi fiu_ _(a hidon át jön tévedezve a pillangó után)_.

_A kicsi lány_ _(a hidra szalad a kicsi fiu után, ott megáll):_ Álljunk
meg mán Jancsi te!

_A kicsi fiu:_ Nem, megfogom, megfogom. Mindig ugy elrepül. Én nem
bánom! _(Tovább ugrál ide-oda a pillangóért, kapkod a kalappal.)_

_A kicsi lány_ _(lenézett a vizbe. Felveszi a fejét):_ Jancsi, gyere
csak! Mondok valamit. Állj meg mán!

_A kicsi fiu_ _(egy nagyot ugrik még és felvág a kalappal. Néz fel. A
pillangó elszállott):_ Hát hun vagy? Nem is látni mán. Megállj! Majd
megfoglak én! Erre jövünk holnap is, megleslek, megállj!

_A kicsi lány_ _(kacag):_ Azt tudod megismered?

_A kicsi fiu:_ Meg hát. Tiszta fehér volt.

_A kicsi lány:_ De buta vagy hallod! Sz mennyi fehér pillangók vannak!
Hogy tudod, melyik volt, ha mind tiszta fehér.

_A kicsi fiu:_ Én nem bánom ezt azér is megismerem. _(Mutatja a
mutatóujjával):_ Igy ment ez a pillangó ni. Igy ni, ide nézz.
_(Cikk-cakkozz fel-le az ujjával.)_ Ládd arról is megismerni, melyik
volt hogy igy megyen.

_A kicsi lány:_ Mind ugy megyen a. Ne félj láttam én eztet is meg a
többi pillangókat is mindet.

_A kicsi fiu:_ Eztet nem is láttad.

_A kicsi lány:_ De, láttam, ne félj láttam.

_A kicsi fiu:_ Azér is szaladjunk utánna! Gyere mit állasz ott?

_A kicsi lány_ _(megint a vizbe nézett):_ Jaaaj.

_A kicsi fiu:_ Izibe, gyere mán!

_A kicsi lány_ _(csak néz lefele):_ Jaaaaj, te Jancsi.

_A kicsi fiu:_ Mi a?

_A kicsi lány:_ Mit látok!

_A kicsi fiu:_ Mit Lidike?

_A kicsi lány:_ Mi van idele!

_A kicsi fiu:_ Mi? _(Ugrik egyet arra.)_ Áhá! Most ugrott befelé a béka!

_A kicsi lány:_ Beleesett az ég a vizbe.

_A kicsi fiu_ _(felszalad a hidra):_ Hun az a béka? Éppen most ugrott
bele onnen a göringy közzül. Hun van. Eriggyél csak. _(Mellé tolakodik a
kicsi lánynak ugy hasal rá a hid karjára.)_

_A kicsi lány:_ Hun? Hun?

_A kicsi fiu:_ Ni hát hun van?

_(Egy kicsit hallgatnak.)_

_A kicsi lány:_ Mind odale van az ég. De furcsa.

_A kicsi fiu:_ Csibor! Csibor!

_A kicsi lány:_ Az égen szalad, látod?

_A kicsi fiu:_ Ni most meg nincs. Lement a vizbe.

_A kicsi lány:_ Bebútt a mennyországba.

_A kicsi fiu:_ Miféle mennyországba?

_A kicsi lány:_ Hász az égbe mennyország van, nem tudod?

_A kicsi fiu:_ Hun te, idele?

_A kicsi lány:_ Hát. Az égbe.

_A kicsi fiu_ _(felnéz):_ Odafel van a.

_A kicsi lány_ _(nem néz fel):_ Idele van.

_(A kicsi fiu is lenéz, hallgatnak. Fecske csivogása kezd hallatszani. A
kicsi fiu felnéz.)_

_A kicsi fiu:_ Madár. Ni.

_A kicsi lány:_ Fecske. Ott repül.

_A kicsi fiu:_ Az égbe repül.

_A kicsi lány:_ Igen hát, nézzed ott repül. _(Mutat rá.)_ Fecske.

_A kicsi fiu_ _(belenéz a vizbe):_ Akkor e két fecske volt.

_A kicsi lány:_ Egy! Ott repül ni, megfogom, olyan közel van, jaj!
_(Lenyujtja a kezét.)_

_A kicsi fiu_ _(nevet):_ Mán nincs fecske. _(Felnéz, lenéz.)_ Sehun
sincs.

_A kicsi lány:_ De ott van, isz ott vót. Csak mink nem látjuk. Ni-i-i.

_A kicsi fiu:_ Mi a? Béka?

_A kicsi lány:_ Én! Ott vagyok ni!

_A kicsi fiu:_ Igazán. Én is, ott vagyok melletted. Az égbe vagyok.

_A kicsi lány:_ Én angyal vagyok.

_(Harangozás kezd a falu felől hallatszani, szép gyengén. Egy asszony
jön egy nagy egész kenyérrel a fején, a kezében zsoltárt tart, lefele
néz a zsoltárba. Szép lassan átalmegy ő is a hidon, elmegy.)_

_A kicsi fiu:_ Én is angyal vagyok.

_A kicsi lány:_ Te nem, csak én vagyok. Csak a jányok angyalok.

_A kicsi fiu:_ Én is a vagyok, angyal, csak azér is! _(Bubolni kezdi a
lányt.)_

_A kicsi lány:_ Teee, na Jancsi te, ni hogy üt!

_A kicsi fiu:_ Ütlek bion! Ládd hogy bubollak! Ni, az a Jancsi is hogy
üti azt a Lidikét. _(Nagy mozdulatokkal.)_ Ni hogy üti, ni, látod, éppen
ugy üti mint én eztet!

_A kicsi lány:_ Én meg rázom a fejem, ládd? Most megint megrázom.
Láttad? _(Nevet.)_ Na ne üssél mán!

_A kicsi fiu_ _(kacag):_ Hász aztat ütöm, nem tégedet. A meg nevet,
annak nem is fáj.

_A kicsi lány:_ Naa Jancsi, igazán! Megmondalak a jó istennek. Jó
isteen!

_A kicsi fiu_ _(elhagyja):_ Hun a jó isten?

_A kicsi lány:_ Az égbe van. De buta vagy. Te innen, most szólni lehet a
jó istennek, mert olyan közel van.

_A kicsi fiu:_ Meg ne mondjál Lidike.

_A kicsi lány:_ Jaj istenem, én szólok hozzá. Jó… _(jól lehajlik.)_

_A kicsi fiu:_ Ne szólj én ugy félek!

_A kicsi lány:_ Urunk istenünk, mindenható atyánk édes jó istenünk!
_(Fecske csivog ujra.)_

_A kicsi fiu:_ Psszz…

_A kicsi lány:_ Jaj Jancsika nem hallottál semmit?

_A kicsi fiu:_ Madár volt.

_A kicsi lány:_ Én odalennről hallottam hogy azt mondták: Kis Szabó
Lidia te ügyes kicsi lány. A jó isten azt mondta nekem.

_A kicsi fiu_ _(bámul):_ Nem is igaaz.

_A kicsi lány:_ Én hallottam! Kérdezd meg!

_A kicsi fiu:_ Nem szabad a jó istenhe szólni, tanitó ur azt mondta nem
szabad hiába ajkaidra venni a jó isten nevét.

_A kicsi lány:_ Igen hát mert tik mindig káromkodtok. Én meg mindig csak
azt mondom hogy hát édes jó istenkém adjál jó egészséget édes anyámnak
meg édes apámnak meg adjál nékem igazi bábot meg szeressen édes apám
oszt hozzik nékem kicsi kis széket meg kis fakanált a vásárból.

_A kicsi fiu:_ Nékem meg kis csidmát.

_A kicsi lány:_ Nékem meg kalárist is. Kék kalárist.

_A kicsi fiu:_ Nékem meg kis órát is. _(Lehajlik.)_ Kis órát is jó
istenünk.

_(Hallgatnak. Néznek a vizbe lefelé.)_

_A kicsi lány:_ Ni mindig ott vagyunk. Lidike! Kis Lidia!

_A kicsi fiu:_ Jancsi! Láttad hogy az is beszél? Tátog a szája, ni
beszél! Lálálálálálá. Ugyina ládd! Ni a sok felhők!

_A kicsi lány:_ Én mindétig mosolyogok. Látod az a Lidike hogy mosolyog?

_A kicsi fiu:_ Meg egy nagy fa is van ott, ott arrébb.

_A kicsi lány:_ Az égbe van minden.

_A kicsi fiu:_ Hát a viz hun van?

_A kicsi lány:_ Nincsen viz. Csak ég van.

_A kicsi fiu:_ Hát az ég, az micsoda?

_A kicsi lány:_ Mind, a mi ugy mosolyog.

_A kicsi fiu:_ Mi-i?

_A kicsi lány:_ Aaz, hogy ugy mosolyogok.

Egy vén fehérszakállas koldus jön bottal, kenyeres tarisznyával,
csendesen. A hidon megáll, kántáló hangon mondja a gyermekeknek:

– Vigyázzatok ártatlan kis gyermekek, vigyá-házzatok.

Azok nem hallják. A koldus lassan elmegy.

_A kicsi fiu:_ Én is ott mosolyogok ugyina.

_A kicsi lány:_ Te is is. Minden mosolyog. _(Ujra hallatszik a fecske.)_

_A kicsi fiu:_ Lidike.

_A kicsi lány:_ Jancsi te. Ni csak.

_A kicsi fiu:_ Jaaaj.

_A kicsi lány:_ Mengyünk, mengyünk, érzed? _(Elmozdult a hid, indul
nagyon lassan.)_

_A kicsi fiu:_ Jaaj de jó.

_A kicsi lány:_ Jóóó.

_A kicsi fiu:_ Hová mengyünk most?

_A kicsi lány:_ Hallgass. Acci a kezed. _(Megfogják egymás kezét.)_

_(A hid elmegy velök.)_




Kakucsi

Reggel még semmit se tudtunk, déli harangszóra, mikor a gyerekek az
iskolából kiözönlöttek, ott állott a panoráma a piac közepén. Se husvét
nem volt, se vásár nem volt, még csak hetivásár se volt. Ócska hétköznap
volt és a panoráma ott termett a piac földjén, mint a csuda mikor támad,
mint az álom ami magától előjön. Egy nagy ponyvaház volt, a tetejében
egy boton nemzeti zászló lengett. Nem is igaz, nem lengett, mert aznap
teljes szélcsend volt Kenderesen. Elkaptam az olvasmányoktól, hogy a
zászlóra ráfogom itt, hogy lengett. Szórakozott voltam. Felületes
voltam. Talán vétkes cinizmus volt, hogy nem vigyáztam jól irásközben az
igazságra. Pedig ahogy az ugynevezett nagy dolgokban a hazugságoktól
vezettetjük magunkat, ugy nem szabad talán ilyen kicsi dolgokban
megcsalni magát az embernek. Látom magam előtt azt a nemzeti zászlót a
panoráma felett és látom, hogy csak csüng soványan a bot mellett lefele.
Szép az ugy is, mert nemzeti zászló s mert emlék. A ponyhaház elől
nyitva volt, csodálatos pitvara előtt három pádimentom-lépcső ment föl,
pádimentom volt a pitvar földje is, a pitvarában pult állott, mint a
boltokban, a pult mögött ült egy hölgy. Ez a hölgy se az uri nőkhöz, se
a parasztasszonyokhoz nem hasonlitott, olyanforma volt, mint a
kasszirnő, ki a Békásban a kupecekkel énekelni szokott és csendes
délutánokon kiült stikkelni a gangra a Békás elé. A hölgy, aki a pult
mögött ült, barna bársony rékliben volt, frizurája, mint a szarkafészek
olyan volt, csakhogy vörös volt. A hölgynek himlőhelyes arca volt és
olyan szine volt az arcának, mint a téglának. A Békás kasszirnőjének is
ilyen téglaszin arca volt, azt mondták róla Kenderesen hogy festi a
pofáját. A panoráma hölgyének a fülében két nagy aranykarika lógott, egy
iskolás lány karperecnek is felvehette volna, mind a két csuklójára
egy-egy karikát. A háta mögött a zöld posztófalon izgató tárgyak
ragyogtak az árnyékban. Virágváza, revolver, penecilus, trombita,
sallangos kostök, tajtékpipa, parádés ostor, huzómuzsika, minden. A
pulton fakarikák voltak egymáson, mint a perecek a perecesnél. A
panoráma bejárata felett egy nagy csengő csüngött, olyan, mint az iskola
tornácán a kisharang, amelyen óra végét harangozzák, hogy az ártatlan
gyermekek édesen tudjanak fellélekzeni s vidoran nézzenek a tanitó urra.
A panoráma csengőjének a nyelvéből egy fekete szijj lógott egyenesen.
Nem ez itt a fontos, hanem az, aki a pádimentom szélén állott a fejével
a csengő mellett és kenyeret, zöld paprikát evett egy gyilkos nagy
bicsakkal. Ez volt Kakucsi. Kakucsi volt, igen. Egypár dologtalan ember
ott állott a panoráma előtt, pipáltak, nézték Kakucsit. Egy csavargó fiu
mint a karika szaladt körül a piacon a nagy meglepetéssel:

– A Kakucsi-fiu! Kakucsi Jankó! Övé a panoráma! Kakucsi ez!

No most ki volt ez a Kakucsi. Kakucsi Jankó, Kakucsi Sámuel gazda fia,
hires fattyu volt azelőtt Kenderesen. A parasztságot elhagyta, a
nadrágos emberekhez nem volt köze, csak arnyi, hogy a sárga házba
sokszor be volt idézve, mert mindig bajt csinált magának. A városi
irnoknak is beszakitotta a fejét egyszer a dákóval a nagyvendéglőben.
Bársonynadrágban járt, hét darab gyöngyházpityke ment föl a nadrág
varrásán a combján, alacsonyszáru csizmája volt, csupa kényes ránc,
ragyogott mindig, mint a lakk, rézpatkó volt a sarkán és muzsikáló talpa
volt, hencegve recsegett-ropogott a pallón és a csizmaszárban nádpálca
állott és oda-oda pattant suhogva a combjához, mikor sétált Kakucsi
Jankó. A Kakucsi-fiu a cigányasszonyokkal seftelt és Izrael, a zsidó
mészárossegéd volt a cimborája, kivel ketten még a csendőrökbe is bele
mertek kötni. A Kakucsi-fiunak is kemény kalapja volt, mint a
csendőröknek, toll is volt mindig mellette, fényes aranyoszöld
vadrucatoll. Szivarozott mindig az árenda előtt a piacon, mint az urak
meg a cigányok, egy fia-tajtékpipába tette a szivart, a kis pipa kurta
száráról piros pamutbojt csüngött. Az volt a hire, hogy billiárdban
százasokat nyer a lókupecektől és hogy a kugliparthiekba be se veszik,
olyan dobása van és mert mindig verekedés volt a vége, ha benne volt a
játékban. A nagyvendéglőben némelykor olyat acsarkodott, hogy a kofák
mind odaszaladtak, tárva-nyitva hagyván bódéikat, az inasgyerekek, ha
volt eszük, minden zseböket telirakhatták dióval. Egyszer egy estefele
kisérték a csendőrök végig a piacon Kakucsi Jankót. Akkor nem volt a
szivarszipka a szájában, a nádpálca se volt ott a csizmaszárban, a
kemény kalap be volt törve a fejében és egy vér volt az arca. A két keze
hátra volt kötözve, a Kakucsi-fiu az ezüst pitykés lajbira nyomta le az
állát, nézett lefele, hogy nincs-e gödör előtte, ugy ment a csendőrök
előtt egyenesen.

Egyszer csak elveszett Kenderesről Kakucsi Jankó, a hires. Azt mondták,
rab Debrecenben. Azt is mondták, tengerész lett. Azt is lehetett
hallani, hogy elment kengyelfutónak. Ennek a hiresztelésnek az lehetett
az alapja, hogy a Kakucsi-fiu több Kinizsit meg Herkulest a földhöz
vágott, akik a nagyvendéglő udvarán, mikor komédia volt Kenderesen,
mérkőzésre hivták fel a helybeli fiatalságot. Az öreg Kakucsi Sámuel
gazda szóbeszéd szerint azt mondta a fiáról, hogy ott dögöljön meg, ahol
van. Kakucsi Sámuel gazda azután meghalt, mert Kenderesen az az
érthetetlen szokás volt az emberek közt, hogy egyszer csak meghalnak és
harangoznak nekik három nap. Kakucsi Jankó felől nem beszéltek örökösen,
a népeknek egyéb bajuk is volt, mint az, hogy hová lett a Kakucsi-fiu. A
gyerekek közt az maradt meg, hogy Kakucsi az erdőben él. Zsivány. De az
erdőbe kivitte minden májuskor a tanitó ur a gyerekeket, az erdő mindig
csendes és szelid volt, mintha az angyalok játszottak volna benne s
éppen az imént futottak volna el. Mintha ők felelnének vissza messzi
édes sóhajtozással a gyerekek dalára, kik azt énekelték: Árnyas erdőben
szeretnék élni nyáron át… és ők viszonoznák titkosan, halkkal a gyerekek
vidám zsinatját, mikor az éneknek vége lett. Az őrék laktak az erdőben
egy fehér tanyában, ezenkivül nem volt egyéb ház a fák között. Későbben
vonat is zugott és sipolt az erdőn keresztül. Azután, miért miért nem,
kivágták a kenderesi erdőt, avval aztán elhalt az a mese, hogy zsivány
lakna abban az erdőben, Kakucsi vagy más.

Ez hát Kakucsi? Áá. Mintha egész Kenderes igy tett volna: áá. Mintha a
piactéren az ablakok igy ragyogtak volna: ni csak ni. Mintha a napban
álló kakas a református templom tornyán odafordult vón és rögtön
kukorikolni akarna: Kakucsi. Ott állott a panoráma előtt a pádimentomon,
kapkodta a szájához a zöld paprikát, utoljára bekapta az alját is, ami
kegyetlen erős, mert abban van a magja. Egy nagy falatot vágott a
bicsakkal a barna kenyérből, utána nyomta. Az állkapcsa járt erősen
kétfelől, mintha tárgyalna valamit egyik a másikkal. A bicsaknak a
pengéjét fogta két ujja közt, ugy lógázta a bicsakot. Egyik lábafejét
áttette a másik mellé. Egyik füle mellett cigaretta volt. Ugy állott. A
nadrágzsebből másik zöldpaprikát vett elő. Nadrágja bársonynadrág volt,
mint hajdanában, de nem magyar nadrág, hanem német és kikopott, gyürött
és poros volt és fent bő volt, lenn meg szük, akár a bugyogó. Se
hózentráger nem tartotta nadrágját, se nadrágszijja nem volt, mégsem
esett le. Cugos cipő volt a lábán, olyan, mint a tanitó urnak. A piros
trikónak nem volt ujja, Kakucsinak a két karja mezitelen volt, két
hónaalja csupa feketeség. Vörös karjai voltak, mint egy indiánusnak és a
nyaka is olyan sötétvörös volt, meg a képe is. Az egyik karjánkék
pontokból revolver, egy nagy csillag, Magyarország cimere meg egy nő
feje volt kirajzolva. Vastag karjai voltak és a bőr alatt mintha
göringyekből lett volna a husa, mint a Herkuleseknek, akik a komédiában
mutogatták magukat. Egy ujján széles ezüst gyürüje volt, halálfejjel. Az
egyik füle cimpájához meg egy kis ezüst gomb volt odaszorulva. Haja
fekete volt, mint a pernye s kemény volt, mint a sárkefe s egy csomó
belőle lekunkorodott a szemöldökéig. Vastag bajusza feljebb-lejjebb
járt. Evett és nézett le a nép közé. Ropogott a foga közt a paprika,
mint a ló ropogtat, mikor abrakol. A panoráma előtt egy tucat ember
állott és gyerek egy csomó. Nézték Kakucsit.

Egy ember kivette a szájából a pipát, köhögött egyet és felszólott:

– Jankó?

Kakucsi odapillantott, rögtön elvette a szemét. Az tovább nézte s
szólott megint:

– Ni. Hé.

Kakucsi a morzsát veregette a trikójáról és a járda felé figyelt, a
Dede-féle norinbergi és rövidáruüzletet nézte. Lehet, hogy meglepte ez a
bolt, mert nem régen lett a Dede Dánielé a firma. Azelőtt ott az Uristen
boltja volt, akinek a cégtábláján az volt kiirva: Ornstein Mór. Az, aki
nem kapott választ Kakucsitól, a másik embernek beszélt, aki mellette
állt:

– Ládd azt a levorvert a karján?

A másik nézte a Kakucsi karját. Igy csinált:

– Üün.

Azután azt mondja:

– Hátha nem is ű az. Várjál tesvir, én szólok hozzá. Kakucsi te! Kakucsi
tesvir. Nem emlikszel Décsei Lajosra? Décsei Lajira te.

Kakucsi nézte őket, mint a süket és rágott egyformán. Már négy zöld
paprikát nyelt le. Egy nagyot ugrott, a pádimentom másik végébe,
észrevette, hogy egy gyerek lehasalt a földön, be akar kukucskálni a
ponyva alatt.

– Nem takarodsz onnét? Szemedre hágok!

A gyerek hasmánt csuszva visszavonult.

Az urak mentek a járdán hazafelé a községházáról. A delet elhuzták már.
A ponyvaházban megszólalt a verkli. Zörgésétől-zugásától-zengésétől
szinte élni kezdtek a gazdag tárgyak a hölgy háta mögött és mintha
elevenekké kezdtek volna válni azok a különös, borzadályos és bánatos
férfiak, akik a ponyvafalon elől ki voltak pingálva, spanyol vagy milyen
katonák, akik előre dülve nagy puskákból sortüzet adnak feketeruhás,
revolvereket emelő munkásokra, akiknek a szemük, mint a katonáké is,
nagy fehér volt és vércsepp volt bele festve. Meg a másik képen, akik
jégbarlangban viaskodtak medvével és oroszlánnal, azok a bőröltözetes
férfiak is, baltával a kezükben, olyan rémült és gonosz fehér szemekkel
bámultak.

– Lehet már jönni befele – szólott Kakucsi a néphez. – Tiz krajcár egy
személy. Gyermekek öt krajcár. Benn a teremben kukullórium van, emide a
másik oldalon meg viaszk-muzeum. Lehet nyerni karikadobással akármit
itten az értéktárgyakból. Három karika egy hatos. Nahát, hadd lássuk,
előre.

Megrántotta a csengő szijját, a csengő zengett egy nagyot, utána
ingadozott és zugott szeliden. Csend lett a nép közt. A gyerekek
köröskörül szaglászták a ponyvaházat, oldalt és hátul megmerték huzgálni
a srégen lejövő drótokat, amelyek a cövekekhez csavarva megerősitették a
ponyvaház álló léceit. Egy gyerek belesett valahol egy szakadáson, azt
mondta, mindent látott és megmondta, hogy a verklit Jakab, a csavargó
hajtja odabent magában.

Décsei Lajos az ellenzőbe tette a két öklét, felment az első lépcsőre,
megállott, felnézett, a Kakucsi szeme közé.

– Adjon Isten – azt mondta neki.

Kakucsi hátraintett a fejével:

– Tessék besétálni – azt mondja – csekély tiz krajcár.

– No no, – igy Décsei – azt akarom én kérdezni, nem te vagy Kakucsi? A
Kakucsi Sámel bácsi fia. Nem te vagy a?

– Miféle Kakucsi? – igy szurt rá Kakucsi. – Oszt micsoda tempó tegezni
itt az embert, te paraszt. Hun őriztük együtt a disznót?

Nevettek odalenn. Egy idős ember a botját leütötte a puha földbe s jó
hangosan mondta:

– Az a pedig. Megismerem én Pesten is!

Décsei se hagyta magát a grádicson:

– A disztót? – azt mondja – aztat őrizhettük volna, ha a Kakucsi-gyerek
is őrizte volna. Mert én őriztem. Odaki az Ebesen, Sámel bácsiék tanyája
mellett.

– Na, besétálni, vagy le innen. Ájn cváj – és Kakucsi bekapott egy falat
kenyeret egy hasitás zöldpaprikával.

– Nem maga Kakucsi? Azt mondja maga, maga nem Kakucsi Sámel fia? Na jól
van. Megyek én befele a panarámába.

Legyintett a kezével, fellépett, ment a hölgyhöz, kitette a hatost,
nézett visszafele Kakucsira.

Kakucsi a gyerekeket szemlélte, tetszett tán neki hogy bámészkodnak rá,
vagy a gyanakodó parasztokat akarta macerálni vele: hirtelen
csattogtatni kezdte fogait és olyan nagyokat harapott, mint a mesében a
farkas aki hamm hamm! – falja felfele Piroskát. Azután lehuzta homlokát,
ugy hogy a haja az orrára lógott és felrántotta hátra, s ezt egy
tucatszor csinálta, hozzá még a fülét is mozgatta feljebb-lejebb, de
olyan szaporán, mintha a hideg rázná. Az emberek a fejöket csóválták,
szitták a pipájukat, oszladoztak. A gyerekek nevettek, egy kicsi fiu
hátrébbb szaladt. Az idős ember, aki biztosan ráismert Kakucsira, ment
el és oldalról még leste Kakucsit és azt mondta:

– Kutya ember. Kutya egy ember.

Kakucsi az utolsó zöldpaprika végével orron hajitott egy fiut. A többi
fiu hizelegve örvendezett, Kakucsi meg felkapta a fejét, ugy intett oda,
mint mikor kérdik:

– Na, mi lesz?

Ebéd után egy öreg néni ment a piac felé. Ugy sietett, mintha tüz lenne
és mintha ő tudna sietni és minden lépésinél azt hajtotta: Jaj, jaj.
Jaj, jaj, jaj, jaj, igy aztán eljutott a panorámáig. Fekete rokolyában
volt, fekete keszkenő volt a fejében, ami a gyásznak és az öregségnek és
a tisztességnek egyformán viselete s a karján kis kosár volt és a
kezében összegöngyölt zsebkendő. A kosárban semmi se volt, avval csak
ugy járnak az asszonyok, mint az emberek a bottal.

– Jaj, jaj, Kakucsi Jankó – igy lamentált az öreg néni s megállott az
első grádicson. Nem mert bemenni. Csak ott is jaj, jaj, mintha
kopogtatna a levegőben a jajjal. Két legény nagyba hajigálta a karikákat
a tajtékpipákra.

– Mit akar itt nénémasszony? – ezen szavakkal szólott ki a pult mögül a
hölgy.

– Kakucsi Jankó, jaj nekem, Uristen, jaj nekem.

A téglaarcu hölgy oldalt forditotta a fejét és

– János, gyere csak! – azt kiáltotta.

Kakucsi János kijött, a pádimentomon megállott. Az öreg néni fölesett
hozzá a grádicsokon:

– Jaj, Kakucsi Jankó! Jankó, Kakucsi Jankó!

Kakucsi előbb ugy nézett rá, mintha meg akarná enni, de rögtön aztán
kinyitotta két karját, mint ahogya bukdácsoló kisgyerek elé nyitják a
kart és lehajolt és belekapta karjaiba a jajgató vénasszonyt és
elkurjantotta magát:

– Happ az öreg mama!

Igy sült ki, hogy Kakucsi Jankóé a panoráma s igy lett nyilvános, hogy
él Kakucsi, s hogy panorámás lett belőle. Két napig állott a piacon a
Kakucsi panorámája, első nap délután meg másnap egész nap barátkozott
már szépen Kakucsi mindenkivel, aki eljött hozzá barátkozni. Két napig
hallott a piacon a verkli meg a Kakucsi anyjának sirása-rivása a
ponyvafalon belülről. Harmadnap reggelre tovább vándorolt Kakucsi
Kenderesről, csak a cövekek helye maradt utána a piacon a földben, meg
az öreg Kakucsinénak az ablakában két aranyfestékes virágváza meg egy
tündöklő bádog vekker, amely reggel jókor csilingelni szokott, vagy
amikor akarják. Máig is csilingel, ha el nem romlott.




Feljelentem!

Meg akartam azt a kocsist állitani. Felemeltem a botom és avval intettem
neki, hogy hó, megálljon. Avval máris vissza volt bukva fejem a
mellemre, mert a mellemen viseltem a fejemet menés közben, ugy hogy az
állam le volt a nyakkendőmre nyomódva. Azt gondolom, hogy a szivnek kell
ezt tulajdonitani, ezt hogy azt ember megszokja, hogy a feje lehuzódjon
a mellre s ugy menjen az ember a városban büszkeség nélkül és
kiváncsiság nélkül. Mert a sziv teleissza magát fájdalommal és olyan
nehéz lesz attól, mint a spongya, hogyha megmártották és nem facsarják
ki. Az a nehéz sziv, az huzza az embernek a fejét lefelé, hiszen az
egész fizikum összefügg. Éppen az volt az eszemben, hogy vajjon nem
lehetne az embernek az életét kiforditani, mint egy öltönyt, ha már nem
tud az ember más életet venni vagy csináltatni magának. Érdekes, akkor a
sziv a jobboldalra kerülne, mint ahogy a kiforditott kabáton a
szivarzseb. Tudom én, hogy ez egy tökéletes ostobaság, ilyesmit az
embernek a fejében forgatni. Nem akarok titkot csinálni belőle, hogy
máskor is járkálás közben vagy ülve könyökölés, vagy álldogálás és
bámészkodás közben ilyen nagy butaságok mennek el a fejemben és
elvesznek, mint a kéktelen cigarettafüst vész, mikor az ember a szájáról
elereszti. Szerencse, hogy az embernek a két szemén át nem lehet mindent
meglátni a fejében, ugy mint az ablakon keresztül egy lakásban. Ilyen
buta gondolatokat, mint hogy mért nem lehet az embernek az életét
kiforditani s hordani, mint uj életet meg például, hogy vajjon mit
jelent a ká betü, ilyesmiket élő szóval soha nem merek mások előtt
felhozni.

Igen. Az a kocsis meg se moccantotta a fejét tovább ment a konflissal,
mintha nem is őneki szólna az intés. Akkor még egyszer felemeltem a
botom és ráztam a karomat és a torkomból felment a hangom:

– Álljon meg.

És már lépek is, hogy nyitom ki a konflis ajtaját és feladom a cimet a
kocsisnak. A kocsis odacsipett az ostor csapójával a lova farára, a ló
valamivel elevenebben kapta fel a térdét. Kocogott tovább. Éppen
odaértem a kocsishoz. Felnéztem a kocsisra:

– Süket maga? Nem hallotta, hogy álljon meg?

Üres volt a konflis. A taxi piros zászlócskája felfele volt rugtatva. A
kocsisnak a két ökle aludt, nem ébredtek, hogy meghuzzák a gyeplőt. A
kocsis előre nézett az Erzsébet-hidra, mert ott volt ez a Kerepesi-uton.
Vén feje volt a kocsisnak, olyan volt, mint egy nagy göringy és a fejébe
volt egy tönkrement fekete kalap esve, mint egy esernyő, melyből a
drótok kimentek. A gyülölet, mint a tüz, ugy terjedt el a testemben:

– Szemtelen disznó! Mért nem áll meg!

Reszketés jött rám. Egy pár lépést siettem a kocsi mellett. Megnéztem a
lámpán a karcsu piros számokat. 1791. Fel fogom jelenteni. Jó erősen
megnéztem azt a számot, hogy a kocsis komolyan vegye a dolgot. És utána
kiabáltam a kocsisnak olyan ellenségesen, hogy a hangomnak fehérnek
kellett lenni az érzés hideg januárjától.

– Feljelentem!

Én a feljelentést nem tettem meg, Sokkal lustább is voltam
világéletemben, semhogy ilyen strapát vegyek magamra. Senki ne higyje
rólam, hogy feljelentéseket szoktam tenni. Ilyen céltalan valami, amiből
egy virág ki nem jön egy ablakba! Nem, nem, esküszöm, hogy nem.
Képtelenség, hogy én egy embert feljelentsek. Az képtelenség, mondom. Én
nem tudom, hogy van az mégis, én hazamentem éjjel, emlékszem és
lefeküdtem és akkor hirtelen el kellett menni nekem valami rendőrségre,
mert megidéztek. Igen. Egy nagy teremben, amelynek a négy fala jégszinü
volt, mint a rettegés, odaállottam egy száraz fekete asztal elébe. Annál
az asztalnál ült a főparancsnok. A keze fel volt az asztalra téve s egy
acélceruzát emelt a két ujja közt és kék árkus volt előtte s szurkált az
acélceruza hegyével lefele s valami kérdést intézett hozzám. Nem vettem
ki, hogy mit, mert éppen akkor egy sarokból élesre fent visitás hasitott
felém és én arra néztem. Egy kicsi rongy asszony rogyogatott ottan,
olyan asszony volt, mint egy harisnya, hogyha a fejével felfele tartva
meg akarják a padlón állitani. Rám mutatott a karjával és sivalkodott.
Gyermekek másztak rá köröskörül, hét vagy nyolc darab, kicsi fiuk és
leánykák, fából vagy téglából való cipőkben zajongtak ott a padlón és
azok is ríni kezdtek és orcáik sárgák meg zöldek voltak a soványságtól.
Az asszonynak a két szeme ugy nézett oda rám, mint két mécses egy
bágyadott faluszéli ablakból alkonyattal. Hátrakaptam a fejem. A hátam
mögött ott térgyepelt az a kocsis, aki nem akart felvenni. Két detektiv
kétfelől ököllel nyomta lefele vállait a kocsisnak, másik kézzel egyik
detektiv a kocsisnak a hátát markolta, a másik detektiv meg a hajába
markolt néki kalapostul. A kocsis hörgött, olyanformán, mint egy
asztmatikus ember, ha köhögni készül. És belépillantott a szemembe s ez
ugy jött, mintha ostorral csaptak volna bele a meztelen szemembe.

– Mi a neve?

Mire észbe kaptam, már harmadszor vagy negyedszer kérte a nevemet a
főparancsnok. Megláttam, hogy a kék árkusra már oda van a nevem irva.
Felmondtam hangosan a nevem a papirosról, mert hirtelen zavarba jöttem
és nem tudtam, az vagyok-e én, akinek a nevében a világon vagyok az
emberek között. A kocsisnak a tekintését éreztem, hogy ugy süti, mint a
tüzes vas a hátamat. Fészkelődtem kinomban és meg akartam fordulni, de
olyan erősen nézett rám a főparancsnok, hogy a fejem megmeredt és ugy
maradtam. A főparancsnoknak a két szeme, mint két domboru vastag
cvikkerüveg, olybá tünt nekem. Az egész teremben olyan világosság lett,
mint egy helyszinen, ahol a büntény áldozatát fotografálják
magnéziumfénynél éjszaka. Az az asszony sikoltott és sikoltott a
sarokban, én a falon láttam az árnyékát előbbre s előbbre esni s nyulni
sebesen és eltörni s a plafondra felfutni s a gyermekek árnyékai, mint
cafatok lógtak az asszony körül a falon és azok ugy sirtak együtt, mint
a viz. Amellett olyan nagy csend volt, hogy hallottam a szivem
döfölését, ugy, mint ha lovak rugdalják a sötét ólban a hidlást.

– Az egyén büntetése a feljelentő szemeláttára lesz végrehajtva.

Ez nekem szól. A cvikkerüvegek engem figyelnek. Egy ajtószárny benyilt a
szobába némán, mint egy tolvaj és detektivek lépkedtek befele. Lavórt
hoztak ölükben meg bádogkályhát sugdolózó parázszsal a tetején, meg
fürészt, meg egy kurtanyelü fejszét, melynek a feje ragyogott, mint a
kacaj, meg egy hosszu fogóvasat, olyant, amilyennel a tüzet szokták a
kályhában megigazitani. A többi detektivek állottak a falaknál sorba.
Végig volt velük mind a négy fal. Gyászban voltak mind és vastagok
voltak, mint az egyenlő cölöpök és a fülük el volt gázolva, mint a
dijbirkozóknak és az orruk rövid volt, mint a buldoggnak az orra s a
képük kemény volt és világos volt és hidegség jött felőlük, mintha
holttetemekből lenne kifaragva az arcuk és mindnek a szeme nézett engem
ugy, mintha két-két Browning volna nekem irányozva és a két karjukon
csüngött a két öklük lefele nehezen és olyan nagy volt a két ökle
mindnek, mintha bennük eldugva bombát fognának. A hátam mögött
csuszkálás és morgás és sistergés értette egymást és a kocsisnak a
szemei ugy szurtak már és ugy égették a hátamat, hogy a
panasztalanságban össze akartam szakadni.

– Istenem! Istenem! – mint egy tengerben a kimart hullám a kősziklára
csapja magát, oly hanggal visitott az asszony az asztal felé. A
gyermekek meg egész csendesen kezdtek nyögni, mint mikor még nem sirnak,
csak kényeskednek. De az isten az asztalnál oda se hederitett, csak
engemet nézett mindig. Feleszméltem én is és a homlokomra vágtam a
tenyeremet és odakiáltottam szembe:

– Istenem!

Az isten kemény zöld vagy szürke kabátban ült, a nyakán meg a kabátujján
ezüst csikok voltak, mint valami német tábornoknak. A feje nagy, kerek
volt és oly keménynek látszott, mint a kihült vas és ősz haj volt a
fején, de az olyan kurtára volt vágva mindenütt, hogy a hajai kurta
gombostük módjára állottak sürüen a hegyükkel kifelé. A bajusza is ilyen
ősz gombostükből volt. És arca világos ércből valónak rémlett.
Cvikkerszemeitől ugy didergett minden részem, mint tulhideg téli
reggelen. Roppant megzavart, hogy az istent katonaalakban látom meg. Én
azt képzeltem, hogy az isten valami klasszikus fürtözetü aggastyán
peplonban, olyan, mint példának a békés Periklesz.

– Elhagytál istenem, elhagytál – hasadt fel belőlem, mint Jézusból a
fájdalom. – Elhagytál!

Az isten az acélceruzát emelte és szurkált előre véle az asztal felett:

– A kocsis büntetése haladéktalanul végre lesz hajtva a feljelentő
intenciói szerint. Ön azt kivánta, hogy vesszen el a kocsisnak a két
szeme világa, továbbá, hogy a keze-lába szakadjon le s végül, hogy a tüz
égesse meg ennek a kocsisnak a testét.

– Én?

A szivem odarántotta magára jobbkezemet, akárcsak egy nagy darab mágnes.
Éreztem, hogy ragad oda kezem a meleg szövetre a mellemen.

A hátam mögött elbődült a kocsis, azután nyehegni kezdett, mint a
jószág, mikor a bélyeget tüzes vassal rásütik a farára. Az asszonynak az
árnyéka lecsuszott a falról és láttam a detektivek árnyékát lehajolni s
felnőni megint az asszonynak az árnyékával együtt. A gyermekek ugy
zokogtak, mint mikor a madársereglet esze veszetten énekel együtt és az
asszony olyan sivalkodást kezdett, mintha kacagna lélekhasadva.
Hallottam a tüzes vasat gyönyörüségben sugdolózni a parázszsal, amelynek
a testébe szerelmes és hallottam a szemek menykőcsattanását, mikor a
tüzes fogókkal érintették és hallottam a fürész parázna sziszegését,
mikor a kocsisnak a lábaszárát kikezdte.

– Azonkivül ön azt is kivánta, hogy pusztuljon el a kocsis felesége s
gyermekei is pusztuljanak el. A hozzátartozókat tehát elővezettettem és
a kocsis elpusztitása után meg fog történni a család kiirtása.

A detektivek hallgattak, mint a halál. Fellázadtam, mint a forró
forgószél és kiabáltam:

– Ne-hem! Neem szabad! Nem akarom! Én nem kivántam!

– Kivántad! – Az isten felállott az asztal mellől és attól kezdve nem is
láttam az istent, csak mintha köd és aranyfény állana előttem egy magos
bosnyák magasságában.

– Neem!

– Kivántad! – azt harsogta – kivántad! Mikor tovább hajtott és te
rákiabáltál, akkor kivántad! A földre engedtelek a nap alá, a vizek
közzé a mezőbe, a madarakkal karban indultál, a meleg széllel utra
keltél, csak emlékezzél! Emlékezzél arra, mit fogadtál fel a térdem
alatt, mikor sürgettél, hogy ereszszelek már! Emlékezzél csak, az
emberekhez küldtelek. Emlékezzél!

– Jaj, boldogság – elvesztettem a fülem közzül az iszonyatos hangokat és
az ablak kiszakadt és két fecskemadár szárnyalt be s csicsogva követte
egyik fecske a másikat körül a plafond alatt. A tavasz reggele kisütött
arany zölddel és szüz sárgával alant és tiszta kék országgal odafent és
lehellve szorongató szabad szagokkal és tömve édesded nyögő hangzásokkal
és hintve született virágokkal és végig selyem mosolylyal és az angyalok
nevettető kedvével. Elnyilt a két karom és a földről az embereket
összeöleltem mindet, összetömtem ölelésembe mind az összes embereket,
akik szakadozva jártak ezer felé. Őnékik is mindnyájoknak ölelni kellett
egymást az én ölelésemben és összeszoritottam a két karommal mind az
egészet. Elszorult a szoritástól a mellök és én akkor elengedtem őket,
de csak azért, hogy szabad mellel mind bővebben kapják be a vad meleg
életet a lelkökbe. Elnéztem rajtok végestelen végig és láttam Samu
Sámuelt is Magyarországban. Odaki a határban a földjét szántotta
felfele. Danolva járt az ekének a háta megett és lefelé nézett a zöld
mezőnek a sima fekete husába s felfelé nézett az uristen kékes édes
egébe. S az örökkévalóságba ballagott csendes danolással. Két lova a
száját egymásnak verte játékból és hosszu farkokat csapkodták
jobbra-balra, mert igy feleseltek a csiklandozó kis széllel. A tanyán a
gyermekek betett szemmel hátrahuzva fejöket, keringelnek ketten-ketten
és énekelik a szédeli borsót és mosolyognak, mert szédülnek már. Édes
anyjok a ház előtt kiszórja a magot a sárga kis csirkéknek, akik olyan
szép sárgák, mint a margaréta virágjának a közepe.

Akkor visszaszakadt rám a teremnek a szörnyeteg szenvedése. Füleimbe,
mint tüzből való viz, ugy zuhogott befelé, amit acsarkodtak a kocsisnak
a gyermekei, meg a kocsisnak a felesége, meg a kocsis maga, s ki még
mindig élt a kinzások kinjaiban. Az isten zengett rám mindég és nem
értettem mit prédikál, csak a belső részemet hasogatta villám és villám,
mint a fergeteges tengert éjszaka. Csudálom, hogy mikor szakadt
összefele bennem az egész teremtés, ebben a háborodott kárvallásban
egész világosan spekuláltam azon, hogy egy Samu Sámuel nevezetü embernek
fel kellett jönni kocsisnak Pestre, mert én szeretek kocsira ülni.
Kinhalállal elmulik egész háza népével együtt, mert én fel akartam ülni
a kocsira. S ugy volt, mintha átrohannék a falon, menedékért, a világba,
felejteni, menteni a többit, akinek mindnek a boldogság izenetét hoztam
a földre. S odakinn a sötét hidegségben az egész világ le volt előttem
égve vérrel és pernyével. A csillagok megvakultak, mikor felnéztem, hogy
ott vannak-e vajjon a helyükön a csillagok.

A lábom előtt meg felemelte azt a nagy kopott veres fejét a kocsisnak a
lova s lágy hamu szája kinyilt és az alsó állkapcsa félrement és
deszkaszinü nyelve leesett sárga fogairól s a szeme, mely fekete s
tükrös, mint a fájdalom, egy kék elillanással, az álommal, betevődött és
a kocsisnak a lova letette fejét a padlóra cipőim elébe s meg volt
dögölve.




Guszti úr

Kenyeres városában… itt ez a három kicsi pont a zavaromat akarta
jelezni. Jó hogy az irás mellé kitaláltak ilyen jeleket. Könnyü pontokat
a papirosra leültetni… igy ni. A költőknél látni jobbadán az ilyen
pontokat. (A nagy költőknél a legkevesebbet, a kis költőknél a
legtöbbet.) Mikor a szavak már kimerülnek… mikor az érzés leáldoz… mikor
a sornak vége… s még mondanék valamit… azt, hogy élek… A prózairóknál is
látni… a regényekben… szindarabokban… meg a levélben használják
privátok, nők és urak a be nem fejezett… mondatok között… mintha
könycseppek volnának az ilyen pontok… vagy a sziv dobogása lenne… vagy
szakgatott lélegzet… vagy a lélek telegrafálna… E pontok a szavak
tulzását jelzik, gondolatot helyettesitenek, amely ellebben fönnen és
nem adja le magát a kifejezésnek. Merengést jelképeznek, ami nem is a
mienk, hanem sorsunk angyalának a merengése. Valamit, ami messzi s
megkaphatatlan, mert az lenne az igazi. Mikor a szó megszökik, mert a
legnagyobb szükség volna rá, akkor jön igy a három pont… no de én nem
ilyen komolyan használtam. Csak zavarba jöttem, amint elkezdtem ezt az
elbeszélést vagy mifélét, a Kenyeres város miatt, mert nem ugy hivták
ezt a várost. Csak ráfogtam.

És megakadtam azon, hogy miért kell az embernek irásközben is hazudozni.
Az volna szép, irásban a legutolsó szóig igaznak lenni. De hátha valaki
abban a kicsi városban eltalálja olvasni, amit onnan mesélek. Nem
akarom, hogy azt mondják rám: pletyka vagyok. Az élőkkel szemben egész
kimélettel kell viseltetnem. Tehát Kenyeresnek nevezem azt a várost,
mert eltanultam az iróktól, hogy igazi városnevet kitalált névvel kell
helyettesiteni. Bizony, amit teszek, az nem eredetiség és szégyellem is,
hogy a divatokon változtatni nem tudok, sőt magam is, lám, hogy betörök
minden rendbe s szokásba. Azt a szokást is alázatosan követnem kell,
hogy igy munka közben a sorok oszlopában kikezdést csináljak.

Guszti ur, akit cégérnek akasztottam e kicsi hadimunka fölé, ő aztán
igazán Guszti ur volt, nem hazudok. Más urakat ugy hivtak Kenyeres
városában: Fekete, Gáthi, Varga, Weisz, Czeglédi, Szlovák, Marcsa,
Wagner, Stapecz, Nagy, Kiss, Szabó, Kovács és Minden. Mennyi mindenféle
nevük van az embereknek, de mennyi. Hogy az embereknek egyenlő életük és
egyenlő boldogságuk legyen, ahhoz talán az is kéne, hogy ne legyen más
neve mindenkinek, mert ez is csak zavarni tudja sorsukat. Mi minden baj
van még addig. Hagyjuk ezt, mert egyszerre mindenről beszélni nem lehet.
Fájdalom, hogy nem lehet, hallatlan szép volna mindent a világon
egyszerre kimondani. Ezek az urak, Szabó meg Czeglédi, Weisz, Stapecz,
Marcsa, meg mind, ezek éltek, éltek Kenyeres városban, hogy szeretném
elevenen őket Előtted felnyujtani, megmutatni Neked: nézd ez a kis
mokány, kurta homloku, komisz fekete haju, kicsi bajuszu, kemény képü,
rendes fülü, ez itt Marcsa ur, ellenőr a Népbanknál. Ez a lógó nyurga,
világos, hig alak ebben a lágy sárga cipőben, ez meg Varga ügyvéd
Kenyeresen és hites tolmács én nem tudom kik közt. Ez Szabó
rendőralkapitány, mit látsz rajta, mondd meg. Semmit. Miért ő Szabó,
csakugy tudja, mint én, soha semmiféle fajtája nem volt szabómester.

Nézd csak ezt a Szabót, aki semmilyen, aki olyan, mint egy Szabó
rendőralkapitány. Én tudom ez élet fantáziáját, én tudom e test zenéjét,
én tudom azt a titkosságot, ami benne van, mint a lélek a hegedüben, én
elárulom neked őt: ő egyenruhában szeretne járni, nem civilben, csak
gyülésről gyülésre hanyagolja a küzdelmet Kenyeres várossal a
rendőralkapitányi egyenruháért.

Ez itt Czeglédi, ez a sima rózsaszin gömb, amely mosolyog, mint a sima
disznóhólyag a napon. Olyan könnyed, olyan ártatlan, mintha tényleg
valami angyali labda volna, pedig ez a világosszürke mellény és
ugyanolyan nadrág, mind teli van kövér hussal. Ez Czeglédi, ki Czeglédet
soha nem látta tán, de mig csak él, mindig Czeglédi. Igaz: ő patikus a
Szentháromsághoz. Akarod látni Stapeczet? Parancsolj: a boltajtóban áll,
ő koporsókat ád el a gyászosoknak. Olyan élvezettel és jósággal néz a
piactérre most, ugye, mintha örök életét kivánná mindenkinek és
mindennek, amit az isten napja alatt látni. A sipkát a fejéről leveszi,
bukfencez a napsugár egyet az ő félkopasz fején, ő sipkáját megforgatja
s visszateszi fejébe. Melege volt. Hogy néz ki tetőtől talpig, látom nem
izgat Téged, elnéztél róla látom. De kérlek, Guszti urat igazán hadd
mutatom meg Neked. Kötöm magam őhozzá, ehhez az egyhez, kérlek, ne
haragudj rám. Jaj, ha most adna tudományából a Teremtő nekem, csak őt
egyedül birnám, mint egy mozgó meleg hókuszpókuszt elinditani a
plébánosi kőfal mellett: ott van, ni, ott megy szegény Guszti ur. Látod
ezt az egyenes fekete szalmakalapot a fejében szegénynek? Nem látszik a
fekete szalmakalapokon, hanyadik nyáron hordják már. Tudod, hogy Guszti
ur cilinderben járt valaha? Ezt a holt szinü kék ruháját nem sajnálod?
Mióta nem szorult, gőzölgött, simult és feszült ez már a vasaló alatt.
Hogy térgyelnek, leffegnek lefelé a cipőre ezek a nadrágszárak. Milyen
mindegy nekik. Nem bánt, hogy a lajbija alól kibuvik az ingének a
monogramm-pajzsocskája? Guszti ur észre se veszi már az ilyet. A
mellényéhez is szeretnél odanyulni, nem? – hogy begombold azt a három
gombot, ami nincs begombolva rajta. Hagyd csak, ugy sincs ott gomb.
Tudod ez a foszlott masni a gallérja alatt milyen szinü volt, mikor
szine volt még? Mályvaszin volt, én tudom, mert én ismerem régebbről
Guszti urat. A gallérját ne nézd olyan erősen, félek, hogy megsérted
evvel Guszti urat. Ő még megsértődik, ne hidd hogy nem. Nem látod a
bajuszát, mindakét szárnya hogy előszurja magát. Kicsi kikopott bajusz
ez, több a dac benne, mint a szőr. De még erre vigyázz, ez még ő,
bajusza még erőlködik a világgal szembe, a sors után, az élet ellen,
amely elintézte Guszti urat. Miért? Miért? – kérdi e két bajsz, vagy azt
mondják: Csak azér is! Csak azér is! Vagyok aki vagyok, vagyis voltam,
aki voltam! Engedd neki kérlek ezt a játszást a bajuszszal, a
kényességet, a babrát, a hencegést, az álmot, ami neki a bajusz, hagyd
meg neki, ne vedd el. A patikussegéd ládd milyen jó gyerek, az ád neki
pomádét, hamburgi cégtől való valódi külföldi parfumkenőcsöt a
bajuszára. De már a képét szegény Guszti ur nem csinálhatja vissza a
régire. Ez az arc mint az ütődött körte, soha többé kemény és élőszinü s
rózsaszinü nem lesz. Ilyen szárazkenyérszinü, hasadásos, görcsös és
eres, romló emberarc marad már a Guszti ur arca. Szemei, veszed észre? –
nem néz vissza rád, előre néz ő amerre megy, a Batthyány-utcába s
pislognak, mint az olyannak a szemei, ki nagyon gondolkozik. Ő tudja mit
néz és mit gondolgat. Én is tudom, legalább is képzelem, azt gondolja:
énvelem ne izéljetek, engemet ne maceráljatok, énvelem ne kezdjetek,
semmi közötök hozzám. Az, hogy avval a züllött lovaglópálcával suhogtat,
az is ezt a politikát jelenti talán. Vagy a multhoz tartja magát evvel
is, amikor a gavallér gyerekek lovaglóostorral jártak és suhogtattak
minden lépésnél. Most a kenyeresi fiatal generáció mindenféle fényezett,
erős botokkal sétál a piactéren, a véginél tartják a botot, a fejével
lefelé, ugy hogy ha vér volna a botban, az mind lemenne a bot fejébe s
elszéditené a botot. Amellett a fejüket lehuzva tartják ezek a fiatal
urak Kenyeresen és előre buktatják minden lépésnél, mint a pulyka. Ez a
divat most. Mit ad a divatra Guszti ur? Hö! S mit ád az egész világra?
C! Ezek a mai taknyosok félig lehántott sárga svéd keztyüt hordanak.
Guszti urnak a kezén most keztyü nincsen, de annak idején fehér glaszé
keztyübe járt Kenyeresen, akár volt bál, akár nem. Csak ő járt itt fehér
glaszé keztyüben. Nézd mi lett belőle. Nézd ezt a poros, sarkatlan és
talpatlan félcipőjét, a foltot az oldalán a portól nem látod remélem.
Megy a Társaskörbe Guszti ur, de nem társalogni megy oda, mert ő nem
viccelget és nem billiárdozik és nem alsózik és nem tekézik az urakkal,
ő kiül egyedül a tornácra három kötet régi Borsszem Jankóval. A sógora
fizeti a tagsági diját érte, neki nem telik, ő irnok a városnál. Mit kap
egy irnok a kenyeresi városházán. Harmincöt forintot egy hónapra. Ne
nézd hát rossz szemmel elmenő alakját és az ő dült hátu, hosszu, lassu
árnyékát a plébánoskert sárga kőfalán, amelynek ugy nekiszeret a napfény
feküdni.

Jaj. Vegyem elő már a multból Guszti ur életének magaslatát és esését.
Mama meghalt és Guszti ur tizezer forintot kapott kézhez. Guszti ur
akkor jogász volt Debrecenben. Guszti ur a tizezer forintból kilencezret
kiadott egy hónap alatt sörre, borra, pezsgőre, cigányzenére s
tubarózsára. Azután vett még egy cilindert, egy monoklit, egy tucat
lovaglópálcát, tiz tucat fehér glaszé keztyüt és hazajött Kenyeresre
sétálni. Egy délelőtt beült a Wágner füszerüzletébe a Szerecsendióhoz,
azaz felült az urak közé a pultra szalámizni. Az urak ott ültek délelőtt
a Wagnerájban a pulton sorba, doboltak a sarkukkal a pult deszkaoldalán
és ettek szalámit bicskával és fehér kenyérrel.

Guszti ur elővett egy szallagos szivart (azt is hozta Debrecenből) és
Wagner ur odament elébe s gyufát gyujtott Guszti urnak. Guszti ur a
nadrágzsebből kihuzott egy ötvenes bankót és a gyufa lángjába dugta.
Wagner ur nagy darab ember volt, német arca volt, pápaszeme volt,
felkefélt őszes haja volt a katona nyaku szürke kabátja volt és
bőrmanzsettái voltak. Wagner ur kiverte Guszti ur kezéből az égő
ötvenest, amelynél Guszti ur rá akart gyujtani. És olyan két képest
adott Guszti urnak, hogy a monokli a szeméről elrepült és a padlón
szétszikrázott és Guszti ur maga is lebukott a pultról. A cilinder is
lepuffant a Guszti ur fejéről. Wagner ur megmarkolta Guszti urnak a
kabátját hátulról és egy toszitással kifuttatta Guszti urat az üzletből.
A cilindert utána hajitotta Guszti urnak. Aznap este beült egymagában a
Kisbikába Guszti ur s egyik fehér glaszé keztyüjével, avval, amelyikben
a jobbkeze volt, reggelig kormányozta a levegőben Juki nótáit. Reggel
aztán, mikor a népek a világos édes nap alatt a hetipiacra csődültek
már, Guszti ur sirva bokázott kifelé a Kisbikából, a háta mögött Juki
muzsikált és Juki háta mögött az egész banda muzsikált. A templom előtt
árok volt, az árkon egy hidpadlás volt, a hidpadlás alatt sár volt és
sötétség volt. Guszti ur letért az árokba s Juki s a banda is az árokban
mentek utána muzsikálva. A hidpadlás előtt megállott Guszti ur, a
cilindert az orrára huzta s kijelentette, hogy ő meghal.

– Nem kell nekem ez a huncut betyár piszok, rongy élet, a sirba van az
én helyem, a si-hi-hirba.

Ezek voltak utolsó szavai, hallotta Juki meg a banda s hallották az
asszonyok, akik a kaskával a karjukon, a kenyérrel a fejükön, a rucával
a hónuk alatt, a pár csirkével a kezükben ott megállottak és a rucák és
a csirkék is hallották, ha meg nem is értették.

Ezen szavakkal Guszti ur térdre rogyott és alámászott négykézláb a
hidpadlás alá.

Déli harangszóra mászott ki a hidpadlás másik végin Guszti ur, mintha
neki harangoznának feltámadásra. De nem támadt fel ő többé-többet.




A ruhaszekrény ébredése

Éjfél után két órakor, a körül iparkodik a fejmunkás elaludni, akkor már
ő megfojtotta a világát annak a fia-lámpának, aki ott áll az éjjeli
szekrényen. Akkor a fejmunkásnak a hosszu teste világitatlan éjszakában
van ott azon az ágyon. Beteszi akkor két szemét a fejmunkás, elereszti
száján meghagyott sóhaját. Akkor virrad a fejmunkásnak a fejében belül,
az eszméletnek a virradata támad akkor mikor el akar az ember aludni. De
nemcsak az emberi élet eszmélete ébred igy éjfél után két óra körül,
mikor a test jójészakát kiván magának, hanem felébred a ruhaszekrény is
abban a szobában. Akkor ébred a ruhaszekrény csakugy mint a bagoly, meg
mint az éjjeli őr meg mint a kisértet meg mint a bünöknek vérszemü
anygyala meg mind a többi éjszakások. Egész nap ott alszik az a
ruhaszekrény abban a szobában, ott állva egy helyben ott a falnál tömpe
pici négy lábán, egy köhejt egy sóhajt nem ád, sima sárgabarna ajtója
aranyosfajta ábránddal válaszol az ablakon beszólló napsugárnak, mert
álmodik, a járó alakokat homályos merengéssel felveszi mert álmodik, a
függönyt ha lehuzzák, a sötétüléstől gyász borongást mutat mert álmodik.
A kis kulcs harcolhat a zárjában, az a ruhaszekrényt fel nem költi, nem
hallja az, hágy az magával intézkedni, babrálni mint egy fényes tetem.
Este mikor ég a lámpa s világitást teszen, az a ruhaszekrény mint valami
hideg szinésznő ragyog és mosolyog, de nem érteni azt mert az ő álmát
nem érteni. Mikor osztán a lámpai világitásnak a tüneménye megszökött,
benyit akkor az ablaküvegen a holdfény és megsimogatja a ruhaszekrénynek
az ábrázatját, honfi üdvözletet ad át a jéghegyek oldaláról, a hold
arcáról mesél, a mirtusok fehér fájdalmát önti ki s a lótuszvirágok
fázását közli arról messzire való csendes vizről, azután meg a halál
felől mond ujságokat, a vakoknak tükörjök felől, mert a vakok a halálban
szokták nézni magokat. A ruhaszekrénynek az ajtajába, hogyha belétekint
az éj, azon az ajtón láthatja magát ugy mint a vakok láthatják magokat a
halálnak tükrében.

A ruhaszekrény az ő deszkatestében roppan egyet mikor felébred, mert aki
felébred, az megmozdul hogyha nem is akar az ő helyéből elindulni. Arra
az a fejmunkás, az ott az ágyában, az kinyitja betett szemeit és
odafordul nézésével a ruhaszekrénynek az ajtajához. Eszméletén volt az a
fejmunkás, a világoknak partjai felett fenn lebegett, tiszta s könnyü
volt ő mint a levegői szél, két végtelenség közt cirkált, érzékeny
mezitlábával a nemzetek szivein járt, azon a sok-sok-sok milliom sziven
mint aludt vörös göringyeken, a sorsok sürü hálóiban lent és azoknak
sürü keritésein keresztül olyan szabadon ment, mint a pillangó de
sebesebben, a pillangónál. Kis gyermekeknek, elmult vén népségnek, éltes
erdőknek, ős hegységeknek, örök hideg vizeknek részletein suhant átal és
a lét rendjét, a szédületet biztosan tartotta magában. Lelke tiszta
fénnyel volt, mint az óceán a reggeli ködben. Most hogy a ruhaszekrény
hangot adott, azt a nagy tisztaságot ködök özönlötték el a fejmunkásnak
a homlokában. Két szeme mint a halnak a két szeme ugy figyelt a szekrény
ajtajára. Idegein fájt egy rezzenet. Mintha meg kötözték volna szabaduló
idegeit egyszerre. A szekrény idegen mosolygással tekintett a fejmunkás
szeme közzé. A szobában a másik világosság lépett érvénybe, azé a
holdfényé mely a szekrényhez jött, nem pedig a fejmunkáshoz. A
rézkilincs is kapott a holdfénytől egy kézszoritást, két képráma is
megnyerte a holdfénynek a bizalmát végig a balszélükön, a könyveknek
arany sarkai is behizelegték magukat a holdfénynek az ismeretségébe, egy
sima szék körháta hellyel kinálta a szent vendéget, áhitattal
szerelemmel ragyogott, oda volt! ugy tartotta hátra magát. A mosdónak a
márványa s a fehér porcellán lavoir és a fehér kancsó ünnepélyre készen
üdvezülő merev merengésben várakoztak. Az asztalon a pohár ittas lett és
a testetlen tisztaságot énekelte halhatatlan dicső szép szopránján. Az
asztalteritő viszont elfult zokogásával boldogtalan végzetébe csüggedt
alá s a borus mennyezet iszonyatos kopár kiáltással akarta volna
visszahivni az örökre elvesztett fehéret. A fejmunkás tudta hogy
megszólitotta őtet a ruhaszekrény, de nem tudott felelni szájával, pedig
az feleletre nyilt, hanem a szivébe izga lökés jött kettő három. Az volt
a felelet, a fejmunkás azt csak érezte, de nem értette meg mert a
szivnek a nyelvét nem tanulta. Ujra betette szemét mert félt a
ruhaszekrényre ránézni, mert a ruhaszekrény idegen teremtés.

A ruhaszekrény az pedig tovább nézte a fejmunkásnak a homlokát és a maga
nyelvén szólott valamit, lehet hogy a holdfény számára volt mondani
valója. A rettenet üvöltött a szobában. Az ilyen tulerős üvöltözést
csendnek nevezik az emberek. Erre az üvöltésre megint kinyitotta szemét
a fejmunkás, mert őtet az izgatja, holott a ruhaszekrény e közt az
üvöltözés közt egész értelmesen tudott szólani. Az ő nyikkanó, nyögő,
repedő, szükölő hangjait nem értik az emberek, csakugy nem értik a
kutyának meg a rigónak meg a békának meg a nyitó kulcsnak meg a huzgált
széknek meg a kocogó lépcsőknek meg a suhogó botnak meg a zongorában a
pattanó hurnak meg a padló ropogásának meg a zördülő ablaknak a szavait
sem. A ruhaszekrény, mint aki nagyokat gondolkozik beszélése közben, ugy
roppant, repedt, nyöszöritett ott a szobában egyszer és még egyszer és
még egyszer. A fejmunkásnak a szive hideg volt és ugy vert hidegen mint
hogyha jégtenger alatt uszna a fejmunkás.

Odakint sipolást ad a vonat, egy puskalövés cserdit, egy bolonditó
eszmét hoz szóba az eszelős szél, egy férfihang rebben meg, a
sürgönydrót zumman egyet, egy madár egy halványat kurjan álmától
bujtogatva, de ez az egyén, ez a fejmunkás ez idebent fekszik a szobában
ugy mint egy elitélt. Ezt elhagyta minden, ennek most az anobium
pertinax tart előadást, az a dacos kopogó bogár, aki a deszkáknak a
beliben sétál fel alá. Ez az anobium pertinax ez a kemény fejü tudós
mert ennek a pörölyforma fejének oly erős burka van, mint a csont! Ez az
anobium pertinax, ez a haláljelentő, ez most beadja a fejmunkásnak hogy
azt mondja: meghalsz, te meghalsz ha mondom, hiába kóvályogsz az
álmodozás játszóligetében, hátulról tartalak egy madzagon, eggyet rántok
rajtad, meghalsz! nem nyargalhatsz vissza egy áprilisi naphoz, az
ifjuság élőfájába nem kapaszkodhatsz, eltéplek róla, mint a fergeteg!
Nem indulhatsz ujra versenyfutásba, nem kezdheted el azt hogy dolgozni
fogsz vagy hogy majd boldog leszel! Leütlek, rád taposok, mint a száradt
dög béka olyan lapos leszel! Meghalsz, kitátod akkor a szád, hogy most
már elkezded az igazat beszélni, de nem hagyom, felkötik az álladat és
elásnak úgy némán a föld alá mint az ezüstöt.

A fejmunkás ide figyelt az anobium pertinax mondatai felé, pedig a
ruhaszekrény nem csak az ő kis halálával foglalkozott, nem ám, annak
annyi minden kipakolni valója van igy éjszaka mikor magához tér és
alkalma van beszélni. A holdsugarat mint kéjelgő szilfidet uszkáltatja
ajtajának tengerén, tengerének hullámlatán, azt a sárgabarna tengert az
asztalos segédek szagos ragadós firnájszszal végig kenték és
politurozták, hogy fényes legyen az a hullámlat mikor majd a holdfény
jön kéjére uszkálni éjfél után a szekrény ajtaján. Bent a ruhaszekrényen
belül azok az öltözetek, azok mint a felakasztott összeesküvők ugy
lógnak holt panaszokkal és keserüségekkel és ábrándokkal, az a frakk meg
a szmoking meg a zsakett meg a kék zakkó meg a pepita őszi tavaszi meg
az a khaki ruha. Sárgasága van némelykor sok férfinak, szemök sárga
képökből mint a malájok megértetlen buta szemei, oly messzire való
kinnal néznek elő. Azok a keztyük, mint levágott kézfejek egy halomra,
azok ugy vannak összehullva a szekrény alján, azok a régi viselt
bőrkeztyük. Szakadtak fonnyadtak azok akár a november átkozva lecsapott
falevelei, elszenvedez rajtok a sok titkos bünös női kéz, aki
megszoritotta e keztyüket mikor töltve voltak, meg az a sok becstelen
kéz, meg izzadt kezek, hideg gyilkos kezek, barátságért erőnek erejével
szoritó kezek, igéretet váró remeteg kezek, lágy kéjenc kezek közönyt és
unalmat átadva, lusta meg gyors kezek lenézést irgalmatlanságot
megtagadást nyujtva, tapintatlan szoritó vaskos kezek, neveletlen meg
ártatlan soká ott hagyott kezek, életek melegségét hozó jobbkezek, mind
oda vannak, hány meg hány kihült leaszott már, hány de hány halott már
gazdástul! Az asztalossegédek, igen, azok az ifju férfiak akik a
ruhaszekrényt szerkesztették, tudod ismered látod azokat te fejmunkás,
ugye rettegsz, szeretnéd, ha reggel volna, otthon vagy akkor,
szerencsétlenségeiden bakkecske módra virgoncan ugrálsz, odaadva fejed a
könnyü világnak! Egy asztalossegéd, Firnajsz elvtárs, annak göndör veres
haja volt, annak a fogai tönkrementek, az mindig csak töltött galambot
tudott volna enni ha kapott volna! Annak a gyomra elromlott a tökéletlen
kosztolástól, az nem szeretett dolgozni, az sétált és olyan rosszul
nézett ki hogy a szaktársak utáltak ránézni mert az egy egészségtelen
pofa volt és rossz kedve volt mint rossz gyomra. Az veszekedős volt, az
elment Chilébe dolgozni, azt agyonlőtték Valparaisoban az utcán a
zavargásban a katonák mert az anarkista volt. Fürészpor elvtárs az
skrofulát hordott a nyakán, mert az rossz vérrel született meg, az el
volt a teremtés iránt keseredve, az szerette volna kendővel a fejét
bekötni mint az asszonyok hogy a nyakát ne lássák. Az kérdezte az
istent, hogy miért lett ő skrofulás, de az isten nem mondta meg azt
neki. Az felakasztotta magát a Népligetben, mert a skrofulája folyt néki
és nem akart lenni néki már egy tiszta jó napja soha az életben. Grefléc
elvtárs az puposnak jött a világra. Annak egy szerencséje volt az
életben, hogy a gyaluforgács ugy felgöndörödik mikor a mühelyben gyalul
az ember, abban sokat elgyönyörködött Grefléc elvtárs mert a
gyaluforgács olyan, mint a végtelenség. Déemcé elvtárs az szabósegéd
volt, az meg a spulni cérnában élvezte a végtelenséget, mikor az a
varrógépről lekerekezik. Déemcé elvtárs az mellbeteg ember volt és
meghalt. Grefléc elvtársat azt meggyilkolta a szeretője egy beretvával
mert gyülölte Grefléc elvtársat, most még ott ül Mária-Nosztrán aza nő,
az nézi a falat, mikor magányosan van mikor a munkateremből feljött, az
nem érti hogy ő az, ő az, aki Grefléc elvtársat meggyilkolta.

Megyek, rád megyek te utolsó nyomorult te, kitárom az ajtómat és
átölellek vele, behuzlak és és megörjitelek rabsággal és megfulasztalak
levegőtlenségel és fekete bubánattal.




A park ködben

A fák közt mentem én egyszer és könyvet emeltem a kezemben arcom előtt
és olvastam. Reggel volt. Mentem, de nem tudtam hogy megyek, csak multak
sétalépéseim egyik a másik után. Amit olvastam magamban, vers volt,
idegen nyelven. Azon a nyelven értettem és beszéltem, de soha nem éltem
azon a nyelven és érintetlen ültek szavai lelkemen, mint a tavon a
virágok. És hunytam és hunytam a szemem és visszamondtam a sorokat oly
halkan, hogy alig hallottam. Ajkaim a szivről felhuzott sóhaj hurján
tapogatták a szókat. És hunyva felejtettem a két szemem és próbáltam,
tudok-e behunyt szemmel egyenesen menni. Mikor igy mentem, piros
sötétséget láttam és éreztem, hogy a szivem kinyilik és egy hegedü
játszik benne s a hegedün ifjuságom hegedül, ifjuságom: a remények
szeretője s a bánat vőlegénye. Egyszer csak kinyitottam a szemem, mert
ugy sejtettem, hogy egy fának megyek neki. És körülnéztem és bámultam a
szerteszét álló néma zöld fákat. A fák ugy tüntek föl, mintha abban a
pillanatban állottak volna meg ők is és egyszerre gyökeret eresztettek
volna. S a fák közt egy folton rózsafák bujtak össze körbe s a rózsák
olyanok voltak mintha ott édes álmodozás futott volna egymásra. S
ragyogóan füttyentett egy ágon a sárga rigó s elszállott és az ág utána
gyengéden hajolgatott. És az ég az ut fölött fehér és kék és aranyos
volt. Ugy csodálkoztam mindenen, mintha legelőször látnám az életben. És
tovább sétáltam, a fejem lehajlott és éreztem, hogy a szivem becsukódik
és oly nehéz egyszerre, mintha márványkövet fektettek volna belé. S
megint kinyitottam a szemem és néztem a fasorban előre s láttam az ut
milyen hosszu s azt mondtam magamban: nem birok a végéig menni
boldogtalanságommal.

Egyszer csak mintha szó rebbent volna el a fák közt. Fülemben ugy volt,
mintha nevemen szólitottak volna. S tüneményt láttam, egy kék
leányfélét, aki a füvön előlebbent és rögtön fordult és elszökött mint a
szellő s haja fátyolaival illant utána. Orcáját egy pillanatig láttam s
mintha emlékeztem volna erre a női fejre a holdból, templomból,
álmomból, a muzeumból, a tengerről, mindenhonnan. A meglepődésben
fölhasadtak zárt ajkaim és hallottam a lehelletemet és a szivem
nyilallott és rázkódott. Egy fa mögé futott a leányalak, eltünt ujra s
igy menekült fától fához és ugy látszott, hogy elrejtett lábacskáit a
rugalmas fü emeli s hintálja maga fölött tova. Habozva indultam utána.
Alig léptem egyet-kettőt, ő megint elveszett. Hallgatóztam, de csak a
szivemet hallottam zugni mint a kagylót. És hátra akartam fordulni, de
megint megláttam: átillant két fa között.

Megszólitottam, mintha távol idegenben volnék:

– Hallo! – s nyilt ajkakkal és tág szemmel vártam.

Nem felelt és nem láttam. Elnéztem és arra mintha nevetése csengett
volna felém.

– Jaj – szóltam olyan hangon, amilyet adni jól esik és fáj és arra
néztem tovább, ahol eltünt.

Egyszer csak elődugta fejét a fa mögül. Igy csinált:

– Kukukk – és visszakapta fejét. Oda akartam szaladni. De alig futottam
három lépést, a fák elkezdtek körbe menni, mintha forgó szinpadon lennék
és nem tudtam merre forduljak. Megállottam:

– Hol vagy? Hát hol vagy?

– Itt vagyok, itt vagyok – felelt máshonnan és máshonnan. Ugy jött a
hangja, mintha arany tü szurná szivemet.

– Ott van, ott lesz – lelkendeztem és egy fát néztem erősen a tovauszó
fák közt és annak a fának tartottam és elértem azt a fát és a fa mögé
néztem. Akkor futott el onnan és az elkeveredő fák közé szökött. Minden
pillanatban eltakarta egy-egy fa az ő alakját. Nagyon fájt, hogy a fák
igy bánnak velem, aki annyira szerettem és tiszteltem mindig a fákat.
Hátul egy rózsaszin tisztáson virágágyak kerengéltek egymás körül méla
gyöngéd ivekkel és tetejükbe a virágok álomszinekbe mosódtak össze
szédülésükben. Én csak őt kerestem tovább és a tenyeremet a szemem fölé
tartottam, ugy néztem mindenfelé a hallgatva bolygó fák közé s mindig
azt hittem, látom őt és mindig tudtam, hogy nem látom. Éreztem, hogy a
fák széditenek és egy kicsit betettem a szememet, hogy el ne szédüljek
és mikor felnyitottam a szemem, a bájoló alak sétált felém és a karjait
előnyujtotta s mosolygott.

– Oh – elébe akartam menni s hirtelen köd esett le, sürü, göndörödő
nehéz köd és megálltam benne, mintha fehér tenger fenekén állanék. Nem
láttam már őtet és a fákat is inkább sejteni lehetett mint látni.

– Jöjj, jöjj, jöjj – hivott a hangja, mint a bántott hárfahur.

– Merre menjek, merre?

– Nyujtsad a kezed – hallott közelébb.

Kinyujtottam a jobbkezemet és kinyujtva tartottam és jártattam
jobbra-balra a karomat és ujjaim külön-külön remegtek az érintés felé.
Tejszinü köd volt köröskörül és halvány rózsaszin is derengett benne.

– Nem érhetlek el – szólottam.

– Én hozzád jöttem – válaszolt olyan szépen, amilyen szépen muzsikálni
nem szoktak.

– Te vagy, akiért a világon vagyok?

– Én – zengte s az é elvonult ugy, mint arany szárny szivemen, ugy mint
édes égés a fájdalom felett.

– Hát élsz?

– Itt vagyok.

– Oh hol, sohase látlak – panaszoltam és botorkáltam előre s nyujtottam
magam előtt a kezem, mint a sötétben az özvegy, akinek a gyertyáját a
szél eloltotta.

– Maradj, várj, beszélj – kért.

– Mért nem jöttél régen – esengtem – mióta várok, mióta.

– Messziről indultam én – azt mondta.

– A tengerről jössz?

– Tengerről.

– A holdból szállottál?

– Holdból.

– A virágokból keltél föl?

– Virágokból.

– Annyit csókoltam virágokat, hogy téged csókoljalak. Annyit néztem a
holdat, hogy gyönyörködjem benned. Annyit figyeltem a tengert, hogy
siettesselek. Soha nem mertem mondani senkinek: szeretlek, mert tudtam
meghallanád és duzzognál. Szivem elfogy már. Tudod mennyit szenvedtem?

– Én mind tudom.

– Ismered a felhőket?

– Ismerem mind.

– A csillagokat mind tudod?

– Tudom mind.

– Tudod hogy én vagyok a legeslegszegényebb és a legnyomorultabb én
vagyok mikor a nap süt és könnyekkel lopózok az emberek közt.

– Utánad néztem én.

– Tudod, hogy minden a világon az enyém.

– Minden.

– Tudod, hogy én találtam ki a folyót, hogy folyjon és a tiszta
városokat én tettem a rétek közé s a tornyokat én hivtam fel, hogy
nyuljanak és ragyogjanak és én ajánlottam az erkélyeket a szögletekre,
virág és emlék és óhaj és bánat ott legyenek az erkélyen. Én akartam a
dalt, hogy édesded hév lengése legyen és a fejet a nyakon elhintálja s a
szemek az álmot óvni pilláikat leengedjék. Én halásztam a könnyet a mély
sötétből és én rajzoltam utat az orcákra néki, hogy elszökhessen.
Emlékszel én kivántam ölelést a hidak fölé, hallottad a hattyukért én
könyörögtem, hogy fehérek legyenek és hallgatagok és a nyakuk olyan
legyen és ugy hajoljon a vizre. Tudod, hogy az én pillantásaim
nyujtották a tünő madarakat. Hallotad ugy-e hogy a széllel
összebeszéltem hogy a bucsu kendői repessenek. Tudod, hogy én
választottam a szineket a virágoknak és az alkonyatnak és
gyönyörködésemben én kacagtam a drágakövek ragyogását. Tudod, hogy az én
sóhajom a hullámok pásztora tengeren és az én lelkemből van éjszaka.
Tudod, hogy én fohászkodtam az őszért, hogy a levelek iramoljanak az
ágról és aranyba balzsamozódjanak és a kertekben a nyers szirmok
válságos szinei s ájuló szép szagai halvány és langy álmokban
elszentelődjenek és tulboldoguljanak. A tiszta havat én esedeztem a
földekre végtelen, ugy-e megismerni?

– Ismerlek – üzente s a i-re könnycseppet ejtett pontnak, ugy neszeltem.

– Jaj nincsen szegénység, ugye nem igaz? Ugye nem lehet éhség. Ugye
hazugság, mikor a kórházról beszélnek. Ugye sánták és vakok és puposak
és kezetlenek és törpék és eskórosak és háborodottak nem élnek. Ugye
próba rajtam hogy a valóság őket fitogtatja. Ugye csalódás. Ugye
szinház. Ugye tulszép a világ, elmámorosodtunk ugye s édes agyunk
háborodásaiba rémek villámlanak. Ugye semmi nem igaz ami van az
embernek. Ugye láz ez, ugye tréfa, ugye minden szépség kiderül.
Andalodott városok a temetők ugye?

De megborzadtam egyszerre s elhallgattam és ugy volt mintha letörtem s
elrogytam volna s vak sötétség lett a szemem előtt a köd és azután
rögtön aranyosság ragyogott körül, ott állottam és a dicsőséget
százszorozta szemem ámulatával és fogóztam a két kezemmel a szédülésbe,
mint nádlevelek a szélbe fogózkodnak. És hallottam, mintha beszélne s
mintha csak fényt hallottam volna zengedezni.

– Meghalunk – gondoltam én és ájulva sikoltott az élet bennem. És
kimondtam:

– Meghalok – és éreztem, hogy nem a magam szavát mondom és nem hiszem és
nem értem amit hallok a magam hangján ajkamról. És éreztem, hogy nem
érzek semmitsem. És nem volt közöm a fájdalomhoz amig azt mondtam:
meghalok.

Kacagott ő, mintha kortyolna ezüst forrást és ellankadt lejtve kacaja s
édes pihenéssel mult el, mintha mondaná: ó te bolond.

– Az emberek meghalnak – ostromoltam. – Mind tudják, hogy meg fognak
halni. Elhiszik. Állanak és összebámulnak. Hallgatnak és zenekarok
riadoznak fel. Énekelnek és elnémulnak és borzalmasan acsarkodnak.
Szemeik elmerednek és idegenek a felhőktől. Tántorodnak, előrenyujtják a
karokat és hátraszédülnek és megint előrohannak és a partról a
szakadékba omlanak. Ellepik a földeket és elhervadnak. Záporoznak és
felszikkadnak. Jaaaaaj – hallani tőlük és egyetlen hangjukon zokogás,
hahota, sóhaj, nyögés, kéj és kin és ámulat és ájulat kigyózik el. Élnek
és elmulnak, mondd hogy van ez, hogy van ez mondd meg, én nem tudom ezt.
Jaj. Hadd lássalak, semmit sem akarok tudni, hadd lássalak már, hisz van
két szemem. Itt vagyok, fuss a mellemre, koszoruzd a két karoddal a
vállamat, itt vagyok előtted, itt vagyok.

Közelébb indultam, térdeim oly gyengék lettek mintha sürü vizben akarnék
előre gázolni s meg kellett állanom az érthetetlen nehéz fehérségben. A
kezem nyujtogattam magam előtt, a jobbat is, a balt is és a két kezem
ugy hajladozott előttem a ködben, mintha elbabonázott virágszárak
lennének a tenger fenekén. Ő nem jött közelebb, a hangja távolabb és
távolabb zendült és a szivemet ujra sötétség nyomta össze. Fájt. A fejem
balfelé hajlott a szivfájdalomtól. Hallani kezdtem:

– Erdőbe jössz, zöldbe, zöldbe, tévedni borulat alatt, tovább, amerre
bujdokol a derengés, éj a csend, a nyugalom ünnepély, zug örökösen a jó,
melled a szabadság emeli, zamat zápor után, hajadat üdv csapdossa,
nyelveden isten íze, lehelleted hajnal és hajnal, inaidban bizsergő iram
huz előre, siettet és combod husa vágyva vágy előbbre hüs fuvalmak ellen
és két karod leng erővel versenyezve, dacolva bal a jobbal, jobb a
ballal, ujjaid az uszó széllel zengve érezed és a két szemed zöld közt
néz és fejed fölött zöld és két oldalad mellett zöld az utad és a
tekinteted kékségbe megy, mert kék ami messze, kék ami jő, kék a vége,
kék a tenger, a tenger el nem fárad és meg nem áll és kéken árad kék
után és hullám után hullámon át érsz hullámon tul és jő s a tiéd és ujra
tiéd és uj tenger az és ujra uj mert özön és tenger száll tengerre s
egyenes ut előtted és meg nem állit fallal az ég, homlokodon és orcáidon
a felhők virulása változik örvendezve s az álmokat eljátssza két orcádon
és a világokat képezi homlokodon és alant a tiszta kék özön átussza
lelked végtelen és fehér vidámságot habar untalan és hozza halháton
benned örökké a különb és különb szépséget és futnak el sorba mosolygó
gyöngyei, gyönyörüségek és mind a szivedhez érnek és eltünnek a
szivedben és a vágyak vágyai, az óhajok óhajai nyujtóznak a hullámok
sodrába fölfelé szivedhez és illangó szárakkal epedik körül és legyezik
és simogatják és átallehellik illatjaikkal örökösen és örökké s örökké…

Fellázadtam mert emlékeztem az életre:

– Mit adsz a multakért, mit adhatsz azért ami már nincsen? A napokért és
napokért amelyek világosak voltak és elfeketültek és az éjekért és
éjekért amelyet barna ábránddal elborultak és kéken ébredtek és oda
vannak, oda vannak. Mit adsz azért ami mult és nem jó volt, a kilehelt
lehelletekért, az elpillantott pillantásokért, mit adsz az emlékek
sebeiért, mit adsz azért, hogy hiába nézek a pokolba, melybe könnyeim
belehullottak?

Ő mintha nem is hallotta volna, szólott tovább:

– Rózsából van a viz, vonulunk ketten alkonypiros ladikon.
Pillangószárnyak terjesztenek mennyezetet mirajtunk. Elnyujtózol, a
selyem eget simogatod tenyereddel. Egy édes sóhajod egy könnyü esztendő.
Unod az édeset: ezerédessel keseritelek. Ha fáj már egyforma mosolyod
orcáidon, fintorokra késztetlek a csuszós halak ügyetlen táncaival,
hahotázni fogsz, olyan bolondokat dalolnak a zenész madarak felettünk.
Ha nem lesz elég a hárfa szenvedésnek a füledben, az angyalok szivét
tartom a füledhez, pszt, hallgatod és ríva fakadsz. Egy csókunk mind a
csillag, ölelésünk a szivárvány. Pilláid nyilnak: mind a bál a világon
és hunynak: mind az ábránd és nyilnak: a szinek cserélnek a világon és
hunynak: uj földrész derül hallatlan vadakkal, idegen nappal. Ásitasz
egyszer: a tavasz füszerei mind a szádba tódulnak, ájuldozol és
tüszkölsz utána s ezen ugy nevetünk mint ha csengők összevesznek és
hancurozni kezdünk mint a füvön a napsugarak egymáson és elbágyadunk és
álmosan nézünk egymás szemébe s néma tájon bolyongunk egymás szemében és
ott eltününk és ajkainkon a szavak elalszanak és álmukban énekelnek, a
szivünkön eláll a visszhang és a rózsa viz mindenfelől sötétül és a
szemünk elzárul hogy mint hajnalban lássuk egymás arcát és a vágy
májusfuvalmai összehajoltatnak és egymáshoz illünk mint a láng a lánggal
és óceán a mennyel és eláradunk és iramolunk az imádó cédrusokat és az
alélt ibiszeket és a gyulladt holdakat elhagyva, merülve s föllengve
egek között és völgyek fölött, suhanva virágokon és csillagokat
elragadva tününk tova s fénylünk a déli hévben és a legszebb felhőnek
látszunk együtt lengve forrón és forróbban és ragyogva gyönyörübben és
gyönyörübben mert vár a nap, langalló tükörnek jön szembe, nagy nagy
nagy arany tüz és rózsázva bomol előttünk, a tüzben trombitaszájak
nyilnak arany édes zugással és alattunk az erdők zendülve szédelegnek és
a szigetek indulnak és jönnek a tengerben és a pirult havasok
felrajonganak és rogyadoznak és a földek szélei felhajolnak epedve s a
hattyuk a tón elnyujtják utánunk sóvár nyakukat és a miljom méhrajok méz
zümmögéssel felrajzanak és a szép madarak feláradnak felénk és mint
alkony együtt virulnak és a szelek mind a tájakról felzugnak ölelkezve s
tüz zengéssel zengnek és a szárnyasok és mind az élő földek és vizek egy
lázzal lázadnak és egy álomhangja szól mindennek: szerelem.

Bámultam és hirtelen a köd leesett, üres homályosságban állottam. Hideg
lett egyszerre, megreszkettem és a homályban a fák éledtek és ugy
állottak megint, ahogy szoktak és a fák mögött a keresztuton egy sovány
fekete vénasszony tünt átal. Megláttam csontsárga kicsi képét és olyan
volt a szemem előtt, mintha a halál lett volna az a vénasszony aki a fák
közt elment. És a nap sütött és a könyvet a hónom alá vettem és indultam
és a földre néztem lefelé s nehéz volt mennem mert élek.

(1913-ból való kézirat.)






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGYAR KÖNYV ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.