Pascal gondolatai

By Blaise Pascal

The Project Gutenberg eBook of Pascal gondolatai
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Pascal gondolatai

Author: Blaise Pascal
        Gyula Béri

Release date: May 26, 2025 [eBook #76165]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1890

Credits: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PASCAL GONDOLATAI ***


PASCAL GONDOLATAI

FRANCZIÁBÓL FORDITOTTA

BÉRI GYULA

*

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




PASCAL.

Fényes lángész, mely, mint a csillag, ragyogva futja be pályáját s
levilágít a földre; lángész, mely elérni látszik már a tökéletességet,
de a mely eljutva az emberi tudás korlátaihoz, onnan visszaverődik és
tehetetlenségének érzetében sebzett szivvel tudatja velünk nagy
szellemének örökéletű vivmányait…

Ime Paskal életének története.

Gyermekkorában rendkivüli eszességével majdnem rémületbe ejti atyját és
környezetét; tizenhat éves korában már az első rangú tudósok közt foglal
helyet és felfedezései néhány évvel később nevét halhatatlanná teszik.

Atyja, a ki elébb Clermond-Ferrand-ban[1] a törvényszék elnöke volt s
később 1631-ben Párisban telepedett le, szellemes gyermekét, a ki anyját
már három éves korában elveszté, maga kezdte nevelni s észrevevén, hogy
ezt a mennyiségtan rendkivül foglalkoztatja, sőt izgalomba hozza,
megtiltotta neki e tudománynyal való foglalkozást.

Pascal életéből nővére, madame Périer, a ki imádattal határos csodálatot
érzett nagy szellemű és gazdag kedélyű testvére iránt, sok apró
részletet mond el arra nézve, hogy mily rendkivüli módon nyilatkozott a
gyermek lángesze. Atyjának kivánsága előtt meghajolt s nappalait egészen
neki áldozta fel, gyorsan haladva előre a kijelölt tudományokban. De
éjjeleit önmaga számára tartotta fenn, előszedve kedvencz mennyiségtani
iróit s elmélkedve e tudomány rejtélyein.[2]

Tizenhat éves korában írta első művét (_Traité des sections coniques_, a
kúpszeletekről), a melylyel egyszerre megalapította hírnevét s a mely
oly nagy feltünést keltett, hogy, mint madame Périer írja, általános
volt az a meggyőződés, miszerint Archimedes óta a mennyiségtan terén nem
tűnt fel ily rendkivüli tiszta lángész.

Egymás után következtek most Pascal mennyiségtani, természettani művei,
felfedezései, korszakot alkotó új tételei. A nagy szellemi munka, melyet
végzett, egészségét örökre tönkre tette; s még fokozta betegségét az a
lelki rázkódás, melyen halála előtt néhány évvel keresztül kellett
mennie. Egy ízben kikocsizva, megbokrosodott lovai a Szajna hídjáról a
vízbe rohantak; a kocsi, miután eltört rudját a lovak magokkal ragadták,
a hídon maradt és Pascal nem szenvedett sérülést; de ez esemény, a
közvetlenül fenyegető veszély látása haláláig mély benyomással maradt
képzelődésére. Különben husz éves korától fogva haláláig, 1662 augusztus
19-ig, mint maga mondta, alig volt oly nap, a mikor ne szenvedett volna.

A kedvencz tárgyával való foglalkozást abban kellett hagynia.
Szórakozást ajánlottak neki. De a társadalom aprólékos szokásai nem
tudták lekötni szellemét. Rövid ideig a párisi társaság kedvelt alakja
volt; de csakhamar odahagyta a nagyvilág zaját. Ez időben írta a
_Discours sur les passions d’amour_-t, melyből kitünik, hogy Párisban
megismerte szive a szerelmet is; de vonzalmáról, melyet csak sejteni
lehet, semmit sem tudunk.

Jacquelina nővérének tanácsára, a ki a Port-Royal-des-Champs zárdában
volt, visszavonult teljesen a magányba. Nagy szelleme irtózván a
tétlenségtől, figyelme korának bölcseleti és valláserkölcsi mozgalmai
felé irányult.

A port-royali zárda élén akkor Angélique-Jacqueline Arnauld állt, e
szellemes nő, a ki az egész zárdát újjá alakította, maga köré gyűjtvén
az akkori eszmék legkiválóbb harczosait. A Port-Royal kormányzati
ügyeinek vezetésére a jansenista Saint-Cyrant-t kérték fel, a ki magával
hozta az új irány szellemét. Csakhamar aztán köréje csoportosultak a kor
legelőkelőbb szellemei, mint Lemaitre, a hirneves ügyvéd és jogbölcsész,
Séricourt, Lancelot Sacy, Antoine Arnauld, és mások[3], többnyire
rokonai a zárda főnöknőjének, a ki nővérét és anyját is magához vette a
zárdába. A jansenismus, a melynek leghatalmasabb védbástyája a
Port-Royal lett, tudvalevőleg az által akarta az egyházat reformálni,
hogy dogmáit eredeti egyszerüségökbe óhajtotta visszavinni; új tanaival
az egyetemes egyház egységét nem akarta megbontani, s e vallási irány
megalapítója, ez idegen származású franczia Luther, katholikus akart
maradni akkor is, midőn kimondta, hogy a hierarchiát át kell alakítani
és hirdette a praedestinatio tanát.

Ez iránynyal szemben erős ellentállást fejtettek ki a régi iskola hívei,
kik gyökeresebb változtatások nélkül akarták fenntartani az egyházat s a
kik közt Bossuet foglalja el ékesszólásával az első helyet.

E két irány mellett egy harmadik is fellépett a harcz mezején,
szenvedélyesebben kiméletlenebbül, mint a két előbbi. Ez volt a
jezsuiták hatalmas tábora.

Midőn Pascal a Port-Royalba vonult vissza, a jansenistáknak erős vezérre
volt szükségök. Arnauld nem birta már a harczot; a közvélemény
gondolkodás nélkül fogadta el az ellenpárt nézetét, mely Arnauld és
elvtársai iratait kárhoztatta.

Pascal elfogadta a reá váró vezérszerepet és mindenekelőtt
megváltoztatta a harcz eddigi modorát. Nem elvont, tudományos
értekezésekkel szállott sikra, hanem a társadalomhoz, a _nagy
közönséghez fordult_ s egyszerű és e mellett erőteljes, könnyed s
szellemes modorban kezdte írni a _Lettres de Louis Montalte à un
Provincial de ses amis_ czímű művét, melyet csak egy megírni szándékolt,
de kora halála miatt be nem fejezett nagyobb bölcsészeti műve
bevezetésének tekintett, s a melyről Voltaire azt mondja, hogy «Moliére
legjobb vígjátékaiban sincs több szellem, mint a _Lettres à un
Provincial_ első részében és Bossuet semmivel sem fenségesebb, mint a
_Lettres à un Provincial_ második része». Világos tiszta ész – ridegség
nélkül; nemes kedély, érző szív – túlérzékenység nélkül; emberszeretet –
elfogultság nélkül; az emberi gyarlóságok sokszor kiméletlen ostorozása
– gyülölet nélkül; meglepő szellemesség – keresettség nélkül; egyszerű,
és e mellett bámulatosan szép, vonzó stil; mélység – feneketlenség
nélkül: ime Pascal egyénisége, mely előttünk műveinek olvasása közben
mintegy kidomborodik. Minden sorából kiérezzük nagy szellemének merész
szárnyalását az istenség felé. Hevesebb kifakadásai sem válnak
visszataszítóvá; sőt van azokban is mindenkor valami vonzó, szeretetre
méltó elem. Gondolatait olvasva, ott áll előttünk az ő rokonszenves
egyénisége, mely a franczia szellem egyik méltó büszkeségét képezi.

_Gondolatai_, melyeket apródonként s minden rendszer nélkül írt, s
melyeket legelőször a Port-Royal hozott nyilvánosságra, több kiadásban,
változtatásokkal, kiegészítésekkel, kihagyásokkal jelentek meg; az egyes
kiadók sokszor tetszésök szerint bántak el az egyes részekkel, úgy hogy,
bár Cousin Viktor nagy fáradsággal s szigorú kritikával igyekezett az
eredeti szöveget megállapítani, mostanáig sem birjuk teljesen Pascal
eredeti szövegét.[4]

_Gondolatai_ban tükröződik vissza leginkább Blaise Pascal egyénisége. Az
irónak, a ki, mint Cousin mondja, szívének vérével írt, tépelődései,
kételyei, önmagának és az emberi tudásnak kicsinylése, de e mellett
szeretete tisztán kitünik gondolataiból. Valami bámulatos közvetlenség,
csaknem gyermekes báj csillog elő tiszta, romlatlan, fényes
lelkületéből; s örömmel követjük őt, bárhová ragad magával. Érezzük,
hogy ő, a ki a bölcsészetről, a tudományokról s a költészetről is olykor
kicsinylőleg szólt, mily nagy bölcsész s akarata ellenére is mily nagy
költő.

És bár Pascal boldogtalansága az életet sötét színben látja, jól esik
nekünk, hogy érző szíve, emberszeretete minden során átragyog. És midőn
bántó érzést kelt bennünk az a tudat, hogy fájdalmasan rövid életét
szakadatlan szenvedések közt, a boldogság megismerése nélkül kellett
eltöltenie: jól esik tudnunk, hogy szenvedéseit nagyon megenyhítette
atyjának szeretete és az a benső, gyöngéd viszony, mely közte és két
nővére közt mindvégig megmaradt; jól esik Pascal levelezését olvasnunk,
melyet részint ő maga, részint pedig Jaqueline nővére nevében is
Gilberte nővérével, madame Périer-vel és ennek férjével folytatott s a
melyből kitünik egyrészről az ő gyöngéd testvéri szeretete, másrészről
az az imádatszerű rajongás, melylyel őt nővérei körülvették.

_A fordító._






PASCAL GONDOLATAI




A BIZONYÍTÁS ÉS ELŐADÁS MÓDSZERÉRŐL.


I.

Azt hiszem, hogy a kimondott tételek bebizonyításának módját nem tudnám
semmivel jobban megértetni, mint hogy ha ismertetem azt az eljárást, a
melyet e részben a mennyiségtan követ.

Mindazáltal szükséges még előbb, hogy egy ennél is tökéletesebb
módszernek az eszméjét előadjam, habár ezt mi, emberek, soha sem fogjuk
elérhetni. Mert a mi még a mennyiségtan fogalmain is felül van, az már
tulhaladja a mi képességeinket; de mégis szükségét látom annak, hogy
szóljak erről, még ha sohasem fogjuk is azt gyakorlatilag alkalmazhatni.

Ez a valódi módszer, a mely a bizonyító eljárás legtökéletesebbje lenne,
ha elérhetnők azt, két főelven alapszik: az egyik, hogy soha sem volna
szabad oly kifejezést használnunk, a melynek értelmét előbb pontosan meg
nem határoztuk; a másik, hogy nem volna szabad semmi tételt kimondani,
mielőtt azt be nem bizonyítottuk már ismert igazságokkal. Egy szóval:
meg kell minden kifejezés fogalmát határozni és be kell bizonyítani
minden állítást. De hogy e módszert követhessük, mindenekelőtt meg kell
magyaráznom, mit értek fogalom-meghatározás alatt.

A mennyiségtanban csupán azon meghatározásnak van helye, a melyet a
logikusok névmeghatározásnak neveznek, t. i. hogy nevet adnak oly
dolgoknak, melyeket tökéletesen ismert kifejezésekkel világosan
megjelöltek. A meghatározásnak én is csupán csak e neméről fogok szólni.

E meghatározásnak haszna az, hogy az előadást világossá és röviddé teszi
az által, hogy egyetlen szóval kimondja azt, a mit különben csak több
fogalommal lehetne kifejezni.

De ezt oly módon kell tenni, hogy az illető szót, melynek fogalmát
meghatároztuk, azontul már csupán azon egy értelemben használjuk s ha
netalán több értelme is van e szónak, ezek használatát mindenesetre
kerüljük ki.

Ime egy példa: Ha felmerül a szüksége annak, hogy a két egyenlő részre
felosztható számokat megkülönböztessük azoktól, melyek két egyenlő
részre fel nem oszthatók, akkor, hogy ne kelljen mindig ily hosszas
meghatározást használnunk, a számok mindkét nemének egy-egy nevet adunk
s azt mondjuk, hogy «páros számnak fogom nevezni mindazon számot, a mely
törtek nélkül két egész egyenlő részre osztható».

Ime egy mennyiségtani meghatározás; megjelöltünk világosan egy dolgot,
t. i. «a két egyenlő részre osztható számokat» s e fogalom részére oly
nevet adtunk, melynek aztán minden netalán létező egyéb értelmét
elvettük.

Kitűnik ebből, hogy a meghatározásoknál teljes szabadsággal járhatunk el
s hogy egyszersmind aztán itt minden ellenmondás, kétség ki van zárva;
mert hiszen bármely dolognak tetszésünk szerint adhatunk nevet, csakis
arra kell ügyelnünk, hogy ugyanazon nevet ne adjunk két különböző
dolognak. És ha ezt mégis tennők, akkor ne zavarjuk össze az ez által
előálló következményeket, vagyis ezek egyikét a másikra ne terjeszszük
ki.

Ha valaki e hibába esik, biztos és csalhatatlan szerrel lehet ezen
segíteni: t. i. gondolatban a meghatározást mindenkor a meghatározott
dolog helyébe kell tenni, ez utóbbit az előbbivel helyettesíteni és
mindig szemelőtt tartani a meghatározást, úgy, hogy péld. valahányszor
páros számról van szó, mindig arra gondoljunk, hogy az oly szám, mely
két egész egyenlő részre osztható és azután e két dolog oly annyira
elválaszthatatlan legyen gondolkodásunkban, hogy mihelyt valaki az
egyikről szól, a másik azonnal vele együtt eszünkbe jusson.

A mennyiségtannal foglalkozók is s általában a helyes módszert követők
csakis azért adnak nevet egyes dolgoknak, hogy az előadást rövidebbé
tegyék s nem azért, hogy azon dolgoknak, melyről beszélnek, a fogalmát
megváltoztassák; s felteszik, hogy a rövid kifejezéseket gondolatban
mindig kiegészítjük azok meghatározásaival s azokat csupán azért
használják, hogy a sok szó által előidézhető zavart elkerüljék.

Semmi sem hiusítja meg jobban a sophisták furfangos álokoskodásait, mint
éppen ezen módszer, a melyet mindig követnünk kell s a mely mindennemű
nehézséget és kétértelműséget eloszlathat.

Ezek után már most visszatérek a helyes módszer ismertetésére, a mely,
mint mondtam, nem egyéb, mint hogy mindennek a fogalmát meg kell
határozni s mindent bizonyítani kell. Kétségkivül szép lenne e módszer,
de teljesen kivihetetlen; mivel kétségtelen, hogy a legelső dolog, a
melynek fogalmát meg akarnók adni, egyéb oly dolgokat feltételezne, a
melyekkel az előbbit meghatározhatnók; ezen dolgok fogalmát ismét csak
más dolgok segélyével adhatnók meg és így soha sem juthatnánk olyanokra,
a melyeknek fogalmát már csupa ismert, vagyis általunk meghatározott
dolgokkal fejeznők ki.

Ha így a legvégsőig visszük a dolgot, szükségkép oly kezdetleges
dolgokhoz jutunk, a melyeknek fogalmát már nem lehet meghatározni, vagy
oly kétségtelen szabályokhoz, melyeknek bebizonyítására már magoknál e
szabályoknál világosabb szavakat nem találunk. Kitünik ebből, hogy az
ember természetileg s változhatatlanul képtelen arra, hogy bármely
tudományt is feltétlenül tökéletes módszerrel tárgyaljon; de ebből ismét
nem következik az, hogy ennél fogva minden módszert mellőznie kell.

Mert van egy módszer, a mennyiségtané, a mely ugyan a legigazibb
módszert el nem éri, de megközelíti; mivel ha nem is a leginkább
meggyőző, de a legbiztosabb. Nem határoz meg és nem bizonyít mindent: és
ezért nem éri el az egészen helyes módszert; de csupán csak oly dolgokat
tételez fel, és hagy meghatározatlanul, melyek világosak és állandóak
már természetöknél fogva: és ezért tökéletes e módszer, mert az
okoskodások helyett a természet támogatja.

Ez a legtökéletesebb módszer nem abban rejlik, hogy mindent meg kell
határozni és bizonyítani, sem abban, hogy semmit sem határozzunk meg;
hanem hogy a középúton maradjunk: ne határozzunk meg oly dolgokat,
melyek már magukban véve világosak s mindenki által ismertek, másrészt
azonban minden egyéb dolognak határozzuk meg a fogalmát és szintén így:
az általánosan ismert igazságokat ne bizonyítsuk, de minden mást
kimutatni igyekezzünk. Ezen szabály ellen épen úgy vétenek azok, a kik
mindennek a fogalmát meg akarják adni, mint azok is, a kik a magokban
véve nem világos dolgokat meg nem határozzák.

Ezt a módszert követi a mennyiségtan. – Nem határozza meg e fogalmakat:
tér, idő, mozgás, szám, egyenlőség, sem számtalan más hasonlót, mivel e
szavak már oly természetesen megjelölik azon dolgokat, a miket kifejezni
hivatvák, hogy azoknak, a kik a nyelvet birják, e szavak teljes
világosságok, a melyeknek meghatározása rájok csak homályt vetne.

Látni ebből, hogy vannak oly szavak, melyeknek fogalmát meghatározni
lehetetlen és ha a természet nem oltott volna mindnyájunkba bizonyos
általános eszméket, a melyek a kétértelműséget kizárják, gondolataink
kifejezése mindig zavart lenne. De a természet több és tisztább
ismeretet oltott belénk, mint a minők azon ismeretek, a melyeket azután
később gyakorlat, gondolkodás, kiművelés által nyerünk.

Hiszen pl. mi értelme volna annak, ha az időnek akarnánk a fogalmát
meghatározni? mindenki tudja, mit értünk idő alatt, a nélkül, hogy ezt
külön meg kellene határozni. De azért különbözők a vélemények az idő
lényegét illetőleg. Sokan azt mondják, hogy az valamely megalkotott
dolog mozgása, mások, hogy a mozgás mértéke stb.

De nem is azt akarom állítani, hogy az általánosan ismert dolgok
_természetéről_ van mindenkinek ugyanazon fogalma, hanem hogy az a
viszony, mely az illető dolog és elnevezése közt van, mindnyájunk
gondolkodásában ugyanazon módon alakul meg; így e kifejezésre: «_idő_»
_mindenki ugyanazon dolog felé irányítja gondolkodását_ s ez már magában
véve elégséges arra nézve, hogy az idő fogalmát átértsük. S az e részben
nem határoz semmit, hogy e kérdésre: mi az idő? mindenki más és más
meghatározással fog válaszolni. Mert hiszen a fogalommeghatározásnak
csak az a rendeltetése, hogy a megnevezett dolgot megjelöljék s nem az,
hogy azok természetét is kimutassák.

De, mint mondtam, sehol sem járhatunk el oly nagy szabadsággal, mint a
fogalommeghatározásoknál és így az _idő_ szóval el lehet nevezni a
megalkotott dolog mozgását is. Csakhogy akkor e szó előtt _idő_ kétféle
dolgot fog mindenki érteni; az egyik az, a melyet mindenki ért e szó
alatt, melyre mindenki, a ki nyelvünket beszéli, gondol e szó hallatára;
s a másik lesz: «valamely megalkotott dolog mozgása».

Ki kell tehát kerülni minden kétértelműséget s nem szabad a
következményeket összezavarni. Mert hiszen az említett
fogalommeghatározásból még nem fog az következni, hogy az a dolog,
melyet mi általában az _idő_ szó alatt értünk, csakugyan «valamely
megalkotott dolog mozgása». A nevet, melyet valaki a megjelölni
szándékolt dolognak akar adni, tetszése szerint megválaszthatja; de az
illető dolog természetét ez által nem változtathatja meg.

Aztán meg azt kérdhetjük: vajon mit értsünk már most e szó alatt: _idő_,
vagyis, hogy meghagyjuk-e e szónak mindenki által ismert értelmét, vagy
vegyük el ezt tőle s adjunk neki uj értelmet, vagyis azt, hogy az idő a
megalkotott dolog mozgása? Ha eredeti s általánosan ismert értelmét
elveszszük, akkor két oly dolog keletkezik, melyek mindenikének
ugyanazon elnevezése leend; ha pedig meghagyjuk közönséges értelmét és
mégis azt állítjuk, hogy e szó a «megalkotott dolog mozgása», akkor
ellentmondásba jövünk önmagunkkal. – És ez már akkor nem önálló, szabad
fogalommeghatározás, hanem oly kimondott új tétel, melyet bizonyítani
kell, ha csak már önmagában véve nem világos; nem meghatározás lesz ez
tehát, hanem uj tétel, kimondott elv, mert akkor nem azt állítjuk már,
hogy e szó: _idő_, annyit jelent, mint «valamely megalkotott dolog
mozgása»; hanem azt állítjuk, hogy az, a mit közönségesen _idő_ szó
alatt értünk, az «valamely megalkotott dolog mozgása». És ez állítást
már bizonyítani kell.

Ha nem tudnám, mily fontos e dolognak teljes átértése s az általam
előadott példához mily sok hasonló eset fordul elő a közéletben, a
nyilvánosan elmondott beszédekben, a társalgásban, nem időztem volna oly
sokáig e kérdésnél; de a vitatkozásoknál oly gyakran előforduló
fogalomzavarok, tévedések arra a tapasztalatra juttattak, hogy a
világosság a legfőbb dolog: tisztában kell azzal lennünk, a miről
beszélünk.

Hiszen hányan vannak, a kik azt hiszik, hogy megadták az _idő_ fogalmát,
midőn kimondták, hogy az «a mozgás mértéke» és e mellett mégis
meghagyták az idő közönséges értelmét is; ily esetben ezek már tételt,
elvet mondtak ki, nem pedig meghatározást adtak. S hányan vannak, a kik
a «mozgás» helyes fogalommeghatározását ekként vélik megadni: Motus nec
simpliciter motus, non mera potentia est, sed actus entis in
potentia?[5] És mind a mellett meghagyják a mozgás közönséges,
általánosan ismert értelmét. – Ezek összezavarják a
fogalommeghatározást, melyet névmeghatározásnak neveznek s a mely neme a
meghatározásnak az egyedüli helyes, megengedett s a mennyiségtanban is
használt; _összetévesztik a névmeghatározásokat a dologmeghatározással_,
a mely pedig már nem meghatározás, hanem kimondott tétel, elv, s a mely
kétértelműséget, zavart okozhat. Így aztán mindenki tetszése szerint
határozhatná meg a dolgokat oly korlátlan szabadsággal, _a mely ép úgy
tiltva van itt, mint a mily föltétlenül meg van engedve_, miként már
mondtuk is, _a névmeghatározásoknál_, – és ekként minden dolgot
összezavarnának s elvesztvén minden rendszert, minden világosságot, ők
magok is elvesznének, eltévednének a kimagyarázhatatlan zavarban.

Ily zavartól mindig mentek maradunk, ha a mennyiségtan szabályait
követjük. Ez a tudomány nem akarja oly szók fogalmát meghatározni,
melyeket mindenki ismer, ért, mint a minők: a tér, idő, mozgás,
egyenlőség, nagyság, kicsinység, minden stb. De aztán minden egyéb
használt kifejezést oly világosan meghatároz, hogy az alatt mást nem
lehet érteni. És így minden szó, minden kifejezés teljesen érthető, vagy
már természeténél fogva, vagy pedig az adott fogalommeghatározások
következtében.

Igy kerüli el aztán mindazt a tévedést, mely itt származhatik. Csak azt
a kifejezést határozza meg s csak azt a tételt bizonyítsa be, a melyet
meghatározni s illetve bebizonyítani szükséges. Ha elér az általánosan
ismert igazságokhoz, ott megállapodik s azoknak elfogadását már
feltételezi; nincsenek már világosabb kifejezések, a melyekkel az
általános igazságokat bebizonyítsa. Igy aztán – ismétlem – a mit a
mennyiségtan állít, annak igazsága ki van mutatva, vagy a természetes s
mindenki előtt ismert igazságok által, vagy bizonyítékok által.

S ha e tudomány nem határoz meg és nem bizonyít mindent, annak egyedüli
oka az, hogy bizonyos fokon túl a meghatározás s bizonyítás lehetetlen.

Talán különösnek fog feltünni, hogy a mennyiségtan nem képes
meghatározni azon dolgok egyikét sem, a melyek épen főtárgyai; mert
hiszen nem képes sem a «mozgásnak», sem a «számnak», sem a «térnek»
fogalmát megadni, pedig e három az, a melynek törvényeit kutatja s e
három szerint nevezi el fő tudományágazatait: a természettant
(physikát), számtant és mértant.

De épen nem fog meglepetést okozni ama kijelentésem, hogy ez a bámulatos
tudomány épen azon sajátságánál fogva, hogy a legegyszerűbb s
legvilágosabb fogalmakra támaszkodik, nem képes megadni alapfogalmainak
meghatározását; s a meghatározás hiánya inkább tökéletességre mutat,
mintsem hogy hibát képezne, mivel azt bizonyítja, hogy ez alapfogalmak
oly világosak, oly általánosan ismertek, hogy lényegök iránt mindenki
tisztában van s már nem is léteznek oly világosabb fogalmak, melyekkel
meghatározhatók lennének.

A mennyiségtan tehát mellőzi ez alapfogalmak meghatározását; de aztán
annál nagyobb alapossággal kutatja természetöket s födözi fel bámulatos
sajátságaikat.

Minden dologban, minden létezőben találkozik két végtelenség: az egyik a
nagyság, a másik a kicsinység.

Mert bármily gyors is legyen valamely mozgás, még mindig képzelhető
gyorsabb is; ezt ismét meg lehet gyorsítani s ez így mehet a végtelenig,
a nélkül, hogy végre is olyanhoz érnénk, a mely oly gyors lenne, hogy
már nem lehetne fokozni a gyorsaságát. És viszont bármily lassu is
valamely mozgás, még mindig lehet meglassítani a végtelenig, a nélkül,
hogy végre is a mozdulatlanság állna be. Szintén így: bármily nagy
legyen is valamely szám, mindig képzelhető annál nagyobb; és így mehet
ez végtelenig, a nélkül, hogy végre oly számhoz érnénk, melynél már
nagyobb nem is képzelhető; és viszont, bármily kis számnál is még mindig
képzelhető kisebb és itt is a végtelenig mehetünk, a nélkül, hogy a
zérushoz, a semmihez eljutnánk.

Hasonlóképen bármily nagy legyen is valamely térség, még mindig
képzelhető ennél nagyobb s így mehetünk ismét a végtelenig és soha sem
fogunk oly tért elérni, a melynél nagyobbat már nem képzelhetnénk s
viszont, bármily kicsiny is valamely tér, annál kisebb mindig
képzelhető, s itt is a végtelenig mehetünk és soha sem fogunk oly térhez
jutni, a melynél kisebb már ne volna képzelhető.

Igy van ez az időre nézve is. Minden időnél képzelhető hosszabb, a
nélkül, hogy az utolsóhoz, a legnagyobbhoz eljutnánk s viszont az idő
tartamát folyton csökkentve, soha sem érjük el a semmit, az időtartam
nélkül való létet.

Vagyis egy szóval, bármily mozgásnál, bármily térségnél és bármily
időnél még mindig képzelhető nagyobb és kisebb: egymás mellé
helyezkednek el mind a végtelen és a semmiség közé s e két véglettől
mindenik közülök végtelen távolban van.

Mindez igazságokat lehetetlen kimutatni, s mégis ezek képezik a
mennyiségtan alapját és főelveit. De épen azért, mivel az ok, a melynél
fogva bebizonyításuk lehetetlenné van téve, nem homályosságuk, hanem
épen világosságuk mellett szól, a bizonyítás lehetetlensége itt nem
hibára, hanem épen tökéletességre mutat.

S ennélfogva, ha a mennyiségtan bizonyos dolgok fogalmát nem tudja
meghatározni s bizonyos alaptételeket nem bir bebizonyítani, ennek
egyedüli és reá nézve csakis előnyös oka az, hogy e dolgok és tételek
természetöknél fogva világosak, ismertek s annyira elfogadottak, hogy
már természetökből kifolyólag sokkal meggyőzőbbek, mintha igazságukat
okoskodásokkal igyekeznék valaki bizonyítani.


II.

Ha valakit valamire rábirni akarunk, épen oly fontos az, hogy
gyönyörködtessük őt, mint az, hogy meggyőzzük, mert az embert sokkal
inkább vezeti a hajlam s hangulat, mint az ész.

A rábeszélésnek e két módja, t. i. a gyönyörködtetés – tetszés
előidézése – és a meggyőzés közül csak ez utóbbinak a szabályait fogom
előadni, de itt is hangsulyozom azt, hogy az egyszer kimondott elveket
minden körülmények közt igaznak mutassuk ki, máskülönben alig lehetne
itt a hajlamok változatossága mellett általános elvekről szó.

A gyönyörködtetés sokkal nehezebb, sokkal hasznosabb, sokkal
bámulatosabb és több finomságot tételez fel. – S ha ezt nem szándékozom
tárgyalni, annak oka csupán az, hogy arra képtelen vagyok s azt hiszem,
hogy az általában lehetetlen is.

Nem mintha azt hinném, hogy nem léteznek egyes biztos szabályok a
tetszés előidézésére, épúgy mint a meggyőzésre; és hogy a ki azokat
tökéletesen ismeri, ne tudná magát még a királyok, vagy bárki által is
megszerettetni; hanem azt hiszem – és talán saját gyöngeségem az, mely
ezen feltevésre késztet – hogy lehetetlen e szabályokat megismerni. E
lehetetlenség oka az, hogy már a gyönyörök alapelvei sem szilárdak s
állandók; különfélék minden embernél s annyira változatosak, hogy
különböző időben ugyanazon embert is más és más dolog gyönyörködteti.
Aztán a férfi másban leli örömét, mint a nő; a szegény másban, mint a
gazdag. A főúr, a katona, a kereskedő, a polgári rendhez tartozó, a pór,
az öreg, a fiatal, az egészséges, a beteg mind másban keresi örömét s
változik a körülményekhez képest.

De van egy módja a rábirásnak s erről fogok szólni, csakhogy mint
mondám, szükséges, hogy a kimondott elvek minden körülmények közt
álljanak és soha se legyen képes azokat semmi meghazudtolni.

Ám mivel kevés ily általános elv van és a mennyiségtan körén kivül alig
van oly igazság, a melyre nézve mindnyájunknak ugyanazon véleményünk
lenne, s még kevésbbé van oly tárgya a gyönyörnek, a melyre nézve ne
változnánk mindenkor: óvatosan kell eljárni oly biztos szabályok
megállapításánál, melyeket aztán hajlamaink változandósága és
különfélesége mellett is mindenkor lehetne alkalmazni.

E művészet, melyet én a «rábirás művészetének» nevezek s a mely
tulajdonképen a tökéletes bizonyítékok rendszere, három fő s lényeges
alaprészből áll: a használni szándékolt kifejezések fogalmának
meghatározása más általánosan ismert, világos fogalmakkal; – egyes
magától értetődő alapelvek felhozása a végett, hogy az általunk
kimondottak be legyenek bizonyítva; – és végül a fogalommeghatározásnak
gondolatban mindig a meghatározott dolog helyébe való tétele, ez
utóbbinak az előbbivel való helyettesítése.

És ezen módszer helyessége nyilvánvaló, mert hiszen czéltalan dolog
lenne a kimondott tételeket bebizonyítani, mielőtt a használt ismeretlen
kifejezések fogalmát világosan meg nem határozzuk. Ha az alapot nem
biztosítjuk, az épületet sem tehetjük szilárddá. Azután ne feledjük el,
hogy az egyes dolgok megnevezésénél mindig azok fogalmára kell
gondolnunk; mert különben az egyes kifejezésekkel könnyen vissza lehetne
élni.

Könnyű átlátni, hogy e módszert követve, biztosak lehetünk abban, hogy a
hallgatókat meg fogjuk győzni. A hallgatók az egyes használt
kifejezéseket mind értik, felemlítésökkor azonnal általunk meghatározott
fogalmukra gondolnak s így a kétértelmüség ki van zárva s a bizonyítás a
czélba vett hatást el fogja érni.

Oly bizonyítás, a hol az előadottak szerint járunk el, minden kétséget
kizár s a hol a mondottakat figyelmen kivül hagyjuk, ott a bizonyításnak
soha sem lesz meggyőző ereje.

Sok függ tehát attól, hogy megértsük és magunkévá tegyük az imént
előadott általános elvet; hogy ezt minél világosabbá és érthetőbbé
tegyem, az alább következő szabályokba fogom foglalni; megjegyezvén,
hogy e kevés szabály mindazt felöleli magába, a mi szükséges a
fogalommeghatározásoknak, az alaptételek alkotásának és a bizonyító
eljárásnak ismertetésére s ezzel együtt a mennyiségtani bizonyítékoknak
és a rábeszélés művészetének teljes megérthetésére.

A fogalommeghatározás szabályai.

1. Nem szabad oly dolog fogalmát meghatározni, a mely dolog már
önmagában véve is annyira világos, hogy nála világosabb s ismertebb oly
kifejezések nem léteznek, melyekkel ama dolog meghatározható lenne;

2. semmi, hacsak kissé is homályos vagy kétértelmű kifejezést sem szabad
használni, a nélkül, hogy fogalmát meg ne határoznók;

3. a fogalommeghatározásoknál csak oly szavakat szabad használni, a
melyek általánosan ismertek, vagy pedig már általunk meghatároztattak.

Az alaptételekre – sarkigazságokra – vonatkozó szabályok.

1. Csakis oly szükségesnek mutatkozó alapelveket állítsunk fel, –
bármily világosak legyenek is ezek, – a melyekre nézve már megnyertük
hallgatóink helyeslését;

2. csak oly tételből induljunk ki, a mely önmagában véve világos és
ismert.

A bizonyítás szabályai.

1. Ne bizonyítsunk oly dolgokat, a melyek már magokban véve oly
világosak, hogy semmi oly világosabbat nem hozhatunk elő, melyekkel ama
dolgokat bebizonyíthatnók;

2. minden, hacsak kissé homályos tételt is bizonyítsunk be;
bebizonyításukra csakis oly alaptételeket, sarkigazságokat hozzunk elő,
a melyek általánosan ismertek, vagy melyeket már bebizonyítottunk;

3. gondolatban mindig tegyük a fogalommeghatározásokat az illető dolgok
helyébe, hogy így a kétértelmüséget elkerülhessük, melyek előállhatnak,
hacsak az illető kifejezésekre és nem azok világosan meghatározott
fogalmára gondolunk.

Ime ez a rábeszélés művészete, a melyet még rövidebben e két szabályba
is foglalhatunk: minden használt kifejezés fogalmát meg kell határozni
és mindent be kell bizonyítani; bizonyítás közben a kifejezéseknél
mindig ezeknek már meghatározott fogalmaira gondolva.

És itt most elejét akarom venni három oly ellenvetésnek, melyet tenni
lehetne a mondottak ellen:

Az egyik ezek közül az lehetne, hogy az előadott módszerben semmi új
sincs;

a másik, hogy e módszert nagyon könnyű megtanulni a nélkül, hogy e
végett szükséges volna a mennyiségtan elemeit tanulmányozni;

s végül, hogy e rendszernek semmi általános haszna sincs, mert hiszen
csakis a mennyiségtanban alkalmazható.

Ez ellenvetésekkel szemben ki kell mutatnom, hogy e módszer nagyon is
ismeretlen és alkalmazása felette nehéz, továbbá hogy igen hasznos és
általános érdekü.

Az első ellenvetésre vonatkozólag, hogy t. i. ama szabály mindenki előtt
ismeretes, mely szerint mindent meg kell határozni s bebizonyítani és
hogy a logikusok magok is felvették e szabályt rendszerükbe, azt jegyzem
meg, hogy valóban szeretném, ha ez így volna s nem kellene oly sok
utánjárással felderítenem okoskodásaink hiányait. De oly kevéssé van ez
így, hogy ha nem tekintjük azokat, a kik a mennyiségtannal foglalkoznak
és a kiknek száma minden nemzetnél felette csekély, senkit sem fogunk
találni, a ki e szabályokat átértené és alkalmazná.

A ki behatolna e szabályok lényegébe s a kire azok oly mély benyomással
lennének, hogy mintegy gyökeret vernének elméjében, az érezné, mily nagy
a különbség azon szabályok közt, a melyeket az imént előadtunk s a közt,
a mit a logikusok, talán csakis vaktában leirtak műveik egyes helyein.

A kik tudnak éles megkülönböztetéseket tenni, tudják, mily nagy
különbség van két hasonló szó között, a hely és az uralkodó körülmények
szerint. Vajon elhihetnők-e, hogy ha ketten ugyanazon könyvet olvassák s
aztán megtanulják, egyformán is tudják azt? Az egyik talán megérti s
magáévá teszi, egyéniségébe átviszi a könyv alapelveit, következtetéseit
s egész szellemét, míg a másikra mindezek holt betük s hasonlók ama
magokhoz, melyek bár teljesen olyanok, mint azok, mikből termékeny fák
fakadtak ki, kiszáradtak s terméketlenek maradtak a kopár talajban, mely
hiába fogadta be őket.

Kérdem azoktól, a kikben van a méltányosság iránt érzék s a kik helyesen
tudnak itélni, vajon ez elv: «az anyag természeténél fogva
legyőzhetetlenül képtelen arra, hogy gondolkodjék» és ez elv:
«gondolkodom, tehát vagyok» ugyanaz-e Descartes szellemében és szent
Ágoston értelmezése szerint, a ki ugyanazt mondta ki már ezerkétszáz év
előtt?

Én sohasem merném kétségbe vonni, hogy csakugyan Descartes volt az imént
kimondott két tétel valódi szerzője még akkor is, ha azt csak a szent
Ágoston irataiból vette; mert tudom, mily különbség van a közt, ha
valaki valamely szót csak mintegy vaktában, véletlenül ír le, a nélkül,
hogy azon hosszabban gondolkodnék és a közt, ha valaki a kimondott
szóban a következtetések egész hosszú bámulatos sorozatát látja, a mely
a felvett példánál maradva, kimutatja az anyag és szellem természetét, a
köztök levő különbséget s a kimondott szavakból szilárd, megdönthetetlen
s minden körülménytől támogatott elvet alkot, mint azt Descartes tevé.
Hogy mily eredménynyel tette azt Descartes, annak megitélése most nem
tartozik ide s csak azért hoztam fel e példát, hogy belássuk, miszerint
kétszer kimondott ugyanazon szó közt oly nagy különbség lehet, mint a
holt s az élet teljében levő ember között.

Sokszor mondhat valaki bizonyos dolgot, a nélkül, hogy annak lényegét
értené s más talán ugyanabban nagy dolgokat, merész következményeket
lát, a melyek már arra mutatnak, hogy ez többé nem is az eredetileg
talán csak véletlenül kimondott dolog s hogy ennek valódi felfedezője
az, a ki a következményeket is levonta belőle. Valamely szép nagy fát
bizonyára nem fogunk oly ember művének tekinteni, a ki, tettének
következményeit nem ismerve, véletlenül termékeny talajra dobta a fa
magját.

Ugyanazon gondolat olykor másként tenyészik s virágzik másban, mint
abban, a ki legelőször kinyilvánította; s míg az eredeti talajban
terméketlen marad, az új földbe átültetve gyümölcsöket terem.

De előfordul az is gyakran, hogy mások is átveszik valamely nagy szellem
oly gondolatát, melyet az kellőleg kifejtett, de nem értve meg teljesen,
talán ugyanazt, de másként hirdetik. És itt aztán még inkább szembeöltő
az a különbözőség, a melyet a többek által kimondott ugyanazon szó
felmutathat.

Bizonyára így történt az is, hogy a logika átvette a mennyiségtan
szabályait, a nélkül, hogy ezek jelentőségével tisztában lett volna; a
logika saját elvei közé mintegy csak találomra oda dobta az át nem
értett mennyiségtani elveket. És a míg az ellenkezőről nem győznek meg,
tartózkodni fogok attól, hogy csak párhuzamba is helyezzem a logikát
azzal a tudománynyal, melyet többször említék s a mely szerintem a
helyes okoskodás irányát követi.

Sőt hajlandó vagyok a logikusok okoskodásait a helyes gondolkodás
szabályainak kutatásánál teljesen s kivétel nélkül kizárni, mert hiszen
birni valamely elvet s ez elv következményeinek kifejtése helyett haszon
nélkül való vizsgálódások tömkelegében végleg elveszni, futni az után, a
mit nem érhetni el: ez épen nem mutatja éles itélőképességöket, sőt arra
mutat, hogy aligha lehetnek igazi, helyes szabályaik, midőn
elszalasztják azokat is, melyek előttök vannak s mintegy kinálkoznak az
okszerű kifejtésre.

A csalhatatlanság módszerét mindenki kutatja. A logikusok hivatásukul
tűzték ki elérését. De csak a mennyiségtan jut el oda; csakis e tudomány
szabályai szerint lehet bizonyítani s abban a kevés szabályban, a melyet
előadtunk, minden benn van már. Csakis ezek képezik a valódi bizonyítás
módszerét; minden más szabály haszontalan s inkább csak árt.

Erre a meggyőződésre jutottam hosszas tapasztalataim után, melyeket a
könyvek olvasása és az emberek s az élet tanulmányozása közben
szereztem.

Az álokoskodás valóságos betegség, melyet csak a mondott két orvosság
gyógyíthat meg. Egy más orvosságot is készítettek számtalan sok
haszontalan gyógyfűből összeállítva; s ez nem képes a bajt eloszlatni.

Hogy a sophismákat és a fonák okoskodások kétértelmüségeit elfödjék,
barbár elnevezéseket, képleteket találtak ki, melyek ámulatba ejtik,
megzavarják a hallgatót; a csomó kibontására – a melyet pedig nagyon
egyszerű s természetes módon lehet úgy kioldani, hogy a fonal egyik
végét megrántjuk, a mely módot a mennyiségtan ajánlja, – ők újabb és
újabb csomókat hoznak létre úgy, hogy egy rejtély helyett több más
származik, a melyekkel az eredetit eloszlatni igyekeztek.

A helyes elvek közös kincsei az embereknek, s csakis azon fordul meg
aztán a dolog, hogy megkülönböztessük azokat egymástól s felismerjük
azt, melyre szükségünk van. De épen ez az, a mit kevesen tudnak. Sokszor
keressük a helyeset, azt hiszszük, feléje indulunk már, pedig utunk
eltávolít tőle. Mert nagy kerüléssel, ismeretlen és álutakon akarunk oda
jutni. _A legjobb könyv az, a melyről az olvasó azt hiszi, hogy olyant ő
is tudott volna írni;_ a természetesség, a mely egyedül helyes,
mindnyájunkkal közös; mihelyt valaki természetesen gondolkodik és
beszél, azonnal bizalmat érzünk iránta.

És a mi szabályainknak, mert egyszerűk, természetesek, helyeseknek is
kell lenniök. Nem a logikai képletek, nem a «barbara» és a «baralipton»
képezik ki a helyes gondolkodást. Nem szabad a szellemet kötőféken
vezetni; a túlfeszített fáradságos szabályok helytelenül tapogatózó
sejtelmekkel, idegenszerű álokoskodásokkal és a nevetséges dagályosság
után való vágyódással töltik meg az elmét az erős, egészséges táplálék
helyett; s azokat, a kik a helyes utat keresik, leggyakrabban azzal a
képzelődéssel áltatják, hogy a helyes, az igaz elérhetetlen s elnevezik
a megközelíthetlennek mondott igazságot nagynak, magasztosnak,
fenségesnek. És akkor örökre elvesz szemeik elől a helyes út. Én azt
mondom, hogy az igazság egyszerű, bizalommal megközelíthető,
mindnyájunkkal közös; mert e jelzők azt inkább megilletik. Gyűlölöm a
dagályos kifejezéseket.


III.

Gyakran megesik, hogy bizonyos dolgok bebizonyítására oly példákat hoz
fel valaki, melyeknek igazolására szintoly joggal lehetne a
bebizonyítani szándékolt dolgokat is felhozni. És ez gyakran megteszi a
kivánt hatást; mivel a hallgatók – azt hivén, hogy épen a bebizonyítani
kivánt dolog az, a mely nehézséget okoz s a melyet nehéz bebizonyítani,
– a felhozott példát világosabbnak s igazabbnak fogják látni. Így ha
valaki valamely általános dolgot akar kimutatni, egyes különleges esetet
hoz fel például;, s viszont ha valamely különös esetet akar
bebizonyítani, általános szabályt hoz fel. S a hallgatók az előadó által
bizonyítani kivánt dolgot mindig homályosnak, s a bizonyítékul felhozott
példát mindenkor világosnak fogják találni; mert ha valaki valamit be
akar bizonyítani a hallgatóság azt már előzetesen is azzal a
képzelődéssel és előitélettel fogadja, hogy az, épen azért, mert be
akarják bizonyítani, homályos; míg a bizonyítékul használt példa
világos. Így aztán szivesen hallgatják a bizonyítást.


IV.

A bölcsészek azt hiszik, hogy mindent megtettek már, ha összes erkölcsi
tanaikat egyszerüen csak csoportokba osztják. De hol van az
megállapítva, hogy hány csoportot kell felvenni? Mért osztják az erényt
négy, vagy tiz alfajra? Azt mondhatnák talán, hogy ily felosztások
mellett egy szóval sok van kifejezve. Igen, de a szónak, a kifejezésnek
magyarázat nélkül semmi haszna sincs, és mihelyt az egyes csoportokat
magyarázni akarják, úgy is elő kell sorolni az egyes fajokat, a melyek
ekkor kibujnak az egy szóból, a bilincsből, melybe szorítva voltak. A
mig be voltak szorítva, el voltak rejtve és az egyetlen szó, a csoport
elnevezése, semmit sem jelentett; mikor pedig már előtüntek, ismét az
eredeti, természetes rendetlenségben vannak.

A természet mindeniket külön tulajdonsággal ruházta fel és ha egyiket a
másikba be is zárja valaki, azért mindenik külön, a másiktól függetlenül
létezik. A felosztásoknak és a csoportok elnevezésének tehát nincs más
haszna, mint hogy az emlékező tehetségnek segítségére jönnek és hogy a
csoportok közös elnevezése arra késztet, hogy kikutassuk, mi van ez egy
csoportban elrejtve.


V.

Ha valakit meg akarunk arról győzni, hogy nincs igaza, mindenekelőtt meg
kell vizsgálnunk: mily oldaláról tekintette az az illető dolgot? és el
kell ismernünk, hogy ily szempontból igaza van. Ezzel ő meg fog
elégedni; mivel azt fogja látni, hogy tulajdonképen nem tévedett,
csakhogy nem tekintette a dolgot minden oldaláról. Mert azt nem
szégyenli senki, hogy mindent nem láthatott meg; csak azt nem akarja
senki elismerni, hogy tévedett. És ennek az oka talán az, hogy a szellem
természetszerüleg nem is tévedhet azt a szempontot illetőleg, a melyből
az illető dolgot tekinti; mivel az érzékek felfogása mindig igaz.


VI.

Sokat tanulmányoztam az elvont tudományokat; de az a kevés ember, a
kivel szellemileg érintkezhettem, elvette attól a kedvemet. A mikor az
embert kezdtem tanulmányozni, láttam, hogy az elvont tudományokkal való
foglalkozás nem egyezik meg az emberi természet lényegével és hogy
behatolni igyekezve a tárgy lényegébe jobban eltévednek, mint mások, a
kik nem foglalkoztak elvont tudományokkal; s akkor megbocsátottam nekik
e mulasztásukat.

De legalább azt hittem, hogy az ember tanulmányozásában mégis fogok
társakra lelni, hiszen ez a tanulmány áll legközelebb hozzánk.
Csalódtam. Az embert még kevesebben tanulmányozzák, mint a
mennyiségtant.


VII.

Ha valaki valamely szenvedélyt vagy érzelmet fest, az előadottak
igazságát sokszor önmagunkon tapasztaljuk, s feltaláljuk azt magunkban,
a mi tudtunkon kivül már ott volt. Akkor aztán önkénytelen vonzódást
érezünk az iránt, a ki ezzel megismertetett; mert nem saját magára,
hanem reánk mutatott, rajtunk mutatta ki szavai igazságát s ez őt
szeretetre méltóvá teszi; ha ugyan már, érezve a köztünk levő szellemi
közösséget, különben is nem éreztük volna, hogy szívünk vonzódik hozzá.


VIII.

Ha természetes stilussal találkozunk, önkénytelen elragadtatást érzünk;
mert azt hittük, hogy _íróval_ fogunk találkozni és ime helyette
_embert_ találtunk. S viszont a jó izlésű emberek, a kik valamely
könyvet a kezökbe véve méltán azt hiszik, hogy azt olvasva majd egy
emberrel fognak megismerkedni, meglepetést érezhetnek, ha ember helyett
íróval találkoznak. Plus poetice quam humane locutus est (Inkább
költőiesen, mintsem emberiesen szólt).


IX.

Vannak olyanok, a kik a természetest mindig fényes lepelbe burkolják.
Számokra nem létezik «király», hanem «fenséges uralkodó», nem létezik
«Páris», hanem mindig csak «a királyság fővárosa». Pedig bizonyos
körülmények közt Párist Párisnak, máskor a királyság fővárosának kell
nevezni.


X.

Ha ugyanazon szót többször kell ismételnünk s aztán, hogy elkerüljük az
ismétléseket, mással akarjuk helyettesíteni, de az eredeti szó oly
helyén való, hogy mással való helyettesítése előadásunk kárára volna:
akkor inkább csak hagyjuk meg az eredeti, többször ismételt szót.


XI.

A ki, hogy mindenütt ellentéteket is állíthasson fel, erőltetett
kifejezéseket használ, ugyanazt teszi, mint a ki az arányosság kedvéért
valamely épületre vakablakokat készíttet.


XII.

Előadásunk közben nem kell a figyelmet egyik dologról a másikra átvinni,
hacsak nem akarjuk a hallgatók szellemét felfrissíteni; de ekkor is csak
olykép szabad ezt tennünk, hogy a kitérés természetes legyen; mert a ki
rosszkor, a midőn ennek helye nincs, akarja a szellemet megpihentetni,
az épen fárasztja azt. A hallgatók figyelme az eredeti tárgyat elhagyva,
új térre nem fogja követni az előadót, a ki így a hallgatók figyelmét
nem nyeri meg. Mert hiszen alig lehet az emberektől valamit megnyerni
mással, mint a gyönyörködtetéssel; de ez utóbbi aztán oly pénz, a
melyért mindent megadunk, amit csak kérnek tőlünk.


XIII.

Valamely munka megírása közben legutoljára tudjuk meg azt, hogy mit kell
munkánkban első helyre tennünk.




ISMERETEINK BIZONYTALANSÁGÁRÓL.[6]


I.

Gondolataimat itt szándékosan minden rend nélkül fogom leírni; a
rendszertelenség már magában véve is jellemezni fogja azt, a miről
szólni akarok.

Felette kitüntetném tárgyamat, ha bizonyos rendszerben adnám elő; mert
hiszen épen azt akarom kimutatni, hogy az erre képtelen.


II.

Ha minden éjjel ugyanarról álmodnánk, akkor álmaink tárgya talán épen
oly képzeteket keltene bennünk, mint azon tárgyak, melyeket naponként
látunk. És ha valamely művész minden éjjel tizenkét órán át azt álmodná,
hogy ő király, azt hiszem, épen oly örömöt érezne, mint az a király, a
ki éjente tizenkét órán át mindenkor azt álmodná, hogy ő művész. Ha
minden éjjel azt álmodnók, hogy ellenségeink üldöznek bennünket, s kínzó
rémalakok nyugtalanítanának, csaknem annyit szenvednénk, mintha mindez a
valóságban így volna; és épen úgy félnénk az alvástól, mint a hogy
félünk a felébredéstől, ha a való élet ránk nézve szenvedéssel telt. Az
álom csaknem oly hatást tenne ránk, mint a valóság; csaknem annyi
szenvedést okozna nekünk. De mivel az álmok különfélék s nagyon
változatosak, az, a mit álmainkban látunk, nem tehet ránk egészen oly
hatást, mint az, a mit valóban átélünk; mert ez utóbbiban megvan a
folytonosság, egyik nap a másik folytatása s ha van itt is változás, ez
még sem lehet oly nagyon gyors és gyakori. Sokszor mondjuk azt: Úgy
látszik nekem, hogy álmodom; mivel az élet nem egyéb, mint oly álom,
melyben némi állandóság és folytonosság van.


III.

Rendesen feltételezzük azt, hogy az emberek egyformán fogják fel s
egyformán érzik át mind azon dolgokat, melyeket e világ felmutat nekik.
De e feltevésük nagyon is önkényes; mivel semmi bizonyítékon sem
alapszik. Azt ugyan látom, hogy ugyanazon alkalomkor ugyanazon szavakat
használjuk és ha pl. két ember havat lát, e tárgy látását mindketten
mindenkor ugyanazon szóval fejezik ki s tulajdonságaira nézve is azonos
véleményben vannak, azt mondva, hogy a hó fehér; s aztán a kifejezések
ily megegyező alkalmazásából azt következtetik, hogy az egyes tárgyak
mindenkiben ugyanazon képzeteket is keltik; ámde az előbbiből ez utóbbi
még nem következik; mert nem tudják, hogy az egyes emberek miként látják
ezt, vagy azt a tárgyat.


IV.

Ha azt tapasztaljuk, hogy valamely esemény mindenkor ugyanoly módon
köszönt be, azt következtetjük, hogy ez természetes szükségszerűségből
van így; azt mondjuk pl., hogy holnap is nap lesz… De a természet
sokszor meghazudtol bennünket és saját törvényeinek sem hódol.


V.

A bizonyosnak vett dolgokat sokszor meghazudtolják a következmények s a
hamisnak hitt tételek sokszor ellenmondás nélkül megállanak. Valaminek
megczáfolásából még nem következik, hogy az helytelen, valamint ha
valamely dolognak a körülmények ellent nem mondanak, abból még nem
következik, hogy az a dolog csakugyan igaz is.


VI.

A természet mindenre reá nyomta végtelenségének bélyegét. Igy minden
tudomány kimeríthetlen; mindenütt az alaptételek, kifejtendő igazságok
végtelensége nyilik meg szemeinknek. Mert hiszen minden tétel egy
másikon alapszik s nem juthatunk el olyanhoz, a mely ismét egy másikra
ne támaszkodnék.

Igy a mennyiségtan számtalan szabályt állít fel és hasonlóképen a többi
tudományok is.

És mivel a végtelenség a kicsinységben kevésbbé látható és sokszor
hajlandók vagyunk azt hinni, hogy valamely parányiságnál kisebb már alig
képzelhető: a bölcsészek azt hiszik, hogy eljuthattak a végső ponthoz;
és pedig tévednek. E tévedésök hozta létre az ily szokott czímeket: «a
tudomány alapelvei» –, «a bölcsészet rendszere» és egyéb valóban
fenhéjázó kifejezéseket.

Ne keressünk semmi biztosat és állandót. Eszünket mindenkor megcsalja a
jelenségek állhatatlansága; semmi sem képes a végest lekötni a nagyság
és kicsinység két végtelenje közt.

Ez a középút, a mely végzetünk gyanánt van adva, mindenkor távol marad a
két végtelenségtől; és azért mit használ az, ha valaki valamivel előbbre
is jut; a távolság azért mindig végtelen marad!

Végtelenségek terülvén el szemeink előtt, minden végtelen egyenlő. S ha
csak összehasonlítjuk magunkat e végtelenségekkel, kinos érzés fog el.


VII.

A tudást illetőleg két véglet találkozik egymással: az egyik a tiszta
természeti tudatlanság, a melyben az emberek születésökkor vannak; a
másik véglet az, a hova azok jutnak el, a kik mindent magokévá tevén, a
mit csak az ember tudhat, azt látják, hogy nem tudnak semmit és
visszajutottak abba a tudatlanságba, a honnan kiindultak.[7] De ez már
okos tudatlanság. És azok, a kik kiléptek a természeti tudatlanságból,
de nem juthattak el a másik végletig, az okos tudatlansághoz, ezek
játszszák a tudóst; a világ szemébe port hintenek, pedig mindent
tévesebben itélnek meg, mint a többien. A tudatlanok és a félműveltek
képezik rendesen a mozgató erőt a világ szekerén. A többien lenézik őket
és azok ezeket viszont.


VIII.

Az ember tehát nem egyéb, mint a tévedések játékszere; semmi sem mutatja
meg neki az igazságot; sőt minden ellentmond ennek. A két egyedüli
valóság: az ész és az érzékek soha sem őszinték s kölcsönösen csalják is
egymást. Az érzékek megcsalják az észt a jelenségek téves felfogásával;
és ez a tévútra vezetés aztán visszaháramlik az érzékekre. A lélek
szenvedélyei megzavarják az érzékeket és bennök fájdalmas benyomásokat
keltenek. Hazudnak mindketten és felváltva csalják egymást.


IX.

Az akarat a meggyőződésnek egyik legfőbb eszköze, nem mintha az akarat
hozná létre a meggyőződést, hanem mivel minden dolog a szerint látszik
igaznak, vagy hamisnak, a mint egyik vagy másik oldaláról tekintjük. Az
akarat kiválasztja mindenütt a neki tetsző szempontot s elfordítja az
ész figyelmét a neki nem tetsző tulajdonságoktól; és az ész, az akarat
vezetése alatt haladva, csak azt fogja látni, a mi az akarat tetszését
megnyerte; s mivel abból itél, a mit lát, meggyőződéseit önkénytelenül
az akarat hajlamai szerint alkotja meg.


X.

A mi úgynevezett természetszerű elveink nem egyebek, mint megszokott
nézetek. A gyermekek az atyáiktól örökölt szokásokat követik.

Valamely elütő szokás aztán egy új «természetes alapelvet» hoz létre.
Ezt tapasztalhatjuk lépten-nyomon; és ha van a szokásban valami
eltörülhetlen jelleg, a természetben is feltalálhatjuk az eltörülhetlen
szokás alkotó elemeit.

Az atyák félnek, hogy gyermekeikben a szeretet kihal. Mi hát ez a
kiveszésnek alávetett természet? A szokás egy újabb természet, mely az
előbbit lerontja. Mért ne lenne a szokás természetes? Hajlandó volnék
azt hinni, hogy a természet maga sem egyéb, mint az első szokás, mint a
hogy a szokás a második természet.


XI.

Nem csupán a korábbi benyomások csalhatnak. Az ujdonság ingerének is
megvan ugyanaz a hatalma. Ezért bánt aztán az gyakran bennünket, ha vagy
gyermekkorunk első hamis benyomásait követtük, vagy vakon rohantunk
valamely téves ujdonság után.

Senki sem maradhat a helyes középúton. Nincs oly szabály, bármily
természetesnek látszik is és ha a gyermekkorban fogant is meg bennünk, a
melyről később be ne bizonyodhatnék, hogy azt vagy mástól tanultuk el és
pedig tévesen, félreértve őt, vagy hogy az saját érzékeinknek hamis
benyomásaiból származott.


XII.

Van továbbá valami, a mi még nagyobb tévedésbe ejthet bennünket: és ez a
betegség, a mely megakadályozza ítélő képességünk és érzékeink
működését.

És saját érdekeink is bámulatos módon közre működnek abban, hogy
helyesen ne láthassunk. A rokonszenv, vagy a gyülölet befolyásolják
ítéleteinket.


XIII.

A tévedések hű kisérője az, a mit mi úgy nevezünk, hogy «képzelődés és
egyéni vélemény»; – s ez annál gonoszabb, mivel nem mindig téves; ha
csalhatatlan lenne a tévedésben, akkor a csalhatatlan igazságra is rá
mutatna mindenkor; de mert a legtöbbször téves, máskor helyes: nem vezet
semmi bizonyosságra; s az igazat és a hamisat ugyanoly módon jelöli meg.

Ez a kevély hatalmasság, a mely ellensége az észnek, és tetszeleg
magának abban, hogy ezt ellenőrizze és uralkodjék rajta, megmutatva így,
hogy mily sokra mehet mindenütt: ez a dölyfös nagy hatalom az emberben
egy második természetet hozott létre. A boldogokat s boldogtalanokat, az
egészségeseket és betegeket, a gazdagokat és szegényeket, a bolondokat
és bölcseket egyaránt megszállja; és szinte bosszúsággal tölt el, ha
látjuk, hogy nagyobb elégtételt ad a legtöbb embernek, mint az ész. A
képzelődés rendkivül nagy önbizalmat ad, sőt önhitté tesz; az azzal
eltelt ember a felsőbbség bizonyos érzetével tekint másokra s merészen,
önhitten vitatkozik mindenről, míg az igazán okos ember tartózkodással,
bizalmatlanul s kétkedve beszél. A képzelődők túlságos önbizalma, mely
szavaikban, arczukon kifejezésre jut, a hallgatókat sokszor képes
ügyöknek megnyerni. A képzelődés ha nem is képes bölcsekké tenni a
bolondokat, legalább elégedettekké teszi; míg az ész sokszor kétkedővé,
elégedetlenné teszi az embert; az előbbi dicsőséget, az utóbbi sokszor
bánatot teremt.

És szomorú elgondolni, hogy az egyéneknek és műveiknek a tiszteletet, a
becsülést, a dicsőséget csupán csak mások képzelődése s ennek alapján a
társadalom közvéleménye adja meg!

A közvélemény rendelkezik mindenről. Az alkotja a szépséget, az mond
ítéletet, az ad legtöbbször boldogságot is; az a világon minden.
Szeretném ismerni azt az olasz munkát, a melynek csak czímét hallottam,
de e czím többet mond már magában véve is, mint sok más mű: _Della
Opinione, regina del mundo._


XIV.

Az igazság és a jogos ítélet oly finom pontok, hogy a mi összes
eszközeink sokkal tompábbak, semhogy azokat az apró pontokat egészen jól
megérinthetnők. Ha megkisértjük ezt, eltakarjuk ugyan az egész pontot,
de vele együtt sokkal több olyant is, a mi nem tartozik hozzá.


XV.

Ha körülöttünk minden egyformán mozgásban van, úgy látszik nekünk,
mintha mindnyájan egy helyen maradnánk; mint mikor a hajón megyünk
előre: mivel mindnyájan előre haladunk, látszólag egyikünk sem megy.


XVI.

Elítélem azokat, a kik feltették magokban, hogy az emberiséget dicsérni,
vagy mulattatni fogják; csakis azok iránt érzek rokonszenvet, a kik
kétkedve tanulmányozzák az emberi természetet.

A stoikusok azt mondják: Térjetek vissza önmagatokba: ott fogtok majd
nyugalomra lelni. Pedig ez nem igaz. Mások azt mondják: Ne tépelődjetek
önmagatokkal, szórakozásokban keressétek a boldogságot. Ez sem a helyes
elv. Szenvedéseink bármiképpen is elérnek bennünket; a boldogságot
hasztalan keressük _csupán_ bennünk, vagy _csupán_ kivülünk; mert az az
Isten kezében _és_ bennünk van.


XVII.

Nagyon különösen hatnak ránk azok az ellentmondások, a miket az emberi
természetben minden dologra nézve fellelünk. Az ember arra van alkotva,
hogy az igazságot megismerje; vágyakozik utána, keresi azt; és mégis a
mikor már elérni igyekszik, szemére homály borul s a zürzavarban sokszor
azt hiszi, hogy már magáévá tette az igazságot. Igy keletkezett a
kétkedők és a dogmatikusok pártja; az előbbiek meg akarták tagadni az
embertől az igazság megismerésének képességét, az utóbbiak azt
bizonyítani igyekeztek. De mind a két párt oly kevéssé valószinű
érvekkel küzdött, hogy a zavart csak növelték az emberekben, a kiknek
egyedüli világosságuk a saját emberi természetök.

A kétkedők főelve az, hogy semmi bizonyosság sem győzhet meg bennünket
valaminek az igazsága felől; és a hiten kivül csakis arra vagyunk
utalva, a mit természeti érzékeinkkel felfogunk. Ez a természetes érzés
pedig csakugyan nem vezethet az igazság felismerésére, mert az ember a
hiten kivül máshonnan nem meríthet bizonyosságot az iránt, vajon őt
valamely jó istenség, vagy gonosz szellem teremtette-e, vajon mindig
volt-e ember, vagy csak valamely későbbi véletlen hozta őt létre; s
kétségben van az iránt, vajon az ember által kimondott elvek az ember
eredetéhez képest igazak-e, vagy hamisak, vagy bizonytalanok. Sőt, ha a
hitet ismét nem tekintjük, senki sem bizonyos abban, hogy ébren van-e,
vagy alszik; hiszen alvás közben is azt hiszszük, hogy látunk alakokat,
mozgást, tért; érezzük az idő mulását; s teszünk, cselekszünk, mintha
ébren lennénk. És mivelhogy az élet felét alva töltjük el, a midőn a mi
saját beismerésünk szerint is képtelenek vagyunk valami valóságot látni,
érzéseink és gondolkodásunk mind csak képzelt lévén: ki tudja, vajon az
élet e másik fele, a melyen át azt hiszszük, hogy ébren vagyunk, nem
álom-e csupán, mely talán kissé más, mint az előbbi, de álom, s a
melyből felébredünk akkor, ha elalszunk? nem álmok halmozódása-e az
élet, hiszen gyakran azt álmodjuk, hogy álmodunk s ez utóbbi álomból
ismét álomra ébredünk; nem ébredünk-e akkor is csak álomra, ha a mit mi
álomnak nevezünk, elenyészik és kezdődik az ébrenlét?

Mellőzöm itt a kétkedőknek a szokás, a nevelés, az erkölcsök, a haza
stb. ellen felhozott okoskodásait, a melyek képesek hatást tenni
olyanokra, kik a hamis kiinduló alapot elfogadják.

A dogmák hívei azt mondják, hogy a hitből indulva ki, el kell ismernünk
bizonyos természetszerű elveket. Mi – mondják – az igazságot nemcsak
okoskodás által ismerjük meg, hanem érzéseink folytán és a velünk
született természetes ész útmutatásai szerint is. Ez utóbbi alkotja
bennünk az általános alapelveket. S az okoskodás hasztalanul igyekszik
ezeket megdönteni. A kétkedők erre törekedve, czéltalan munkát végeznek.
Tudjuk mi, hogy nem álmodunk, ha nem is bírjuk ezt eszünkkel
bebizonyítani. Ebből a képtelenségből nem következik egyéb, csupán
eszünk gyarlósága, s főképen nem következik ebből ismereteink
bizonytalansága, mint a hogy ők állítják: mert a legelemibb dolgoknak,
mint a «térnek», «időnek», «mozgásnak», «számnak», «anyagnak» ismerete
épen oly biztos bennünk, mint bármely igazságnak ismerete, melyet
okoskodással állapítunk meg. Az ész érzéseinkre s természetes
józanságunkra támaszkodjék s minden okoskodásait ezekre alapítsa. Érzem,
hogy a térben három kiterjedés van és hogy a számok végtelenek; s az ész
aztán kifejti ebből az egyes igazságokat. Az általános alapelvek
igazsága érezteti magát, a szabályok aztán önkényt következnek az
alapelvekből, s biztosan eljuthatunk az egyes igazságokhoz, habár
különböző utakon. És épen oly nevetséges az a kivánság, hogy a kiművelt
ész kérjen az általános alapelvek elfogadhatására bizonyítékokat az
érzéstől és a természetes értelemtől, mint a mily nevetséges volna, ha a
természetes értelem kérne a kiművelt észtől módot arra, hogy az általa
kimutatott igazságokat át is érezhesse. Ha tehát a kétkedők az említett
képtelenséget hozzák fel, ezzel csak az észt alacsonyítják le, a mely
ítéletet akarna alkotni minden dologról; de nem dönthetik meg azt, a mit
mi biztosan látunk. Mintha csak az ész volna képes ismereteket adni
nekünk! Sőt ellenkezőleg! szeretnők, ha soha sem lenne szükségünk az
észre, és mindent ösztöneink és érzéseink által ismerhetnénk meg! De ezt
a nagy előnyt nem adta meg nekünk a természet, sőt ily módon nagyon
keveset enged megismernünk; e kevésen kívül mást mindent csak okoskodás
által tudhatunk meg.

Ime az emberek közt megindult nagy harcz! És ebben mindnyájunknak részt
kell vennünk, vagy a kétkedők, vagy a dogmatisták táborába kell mennünk;
s a ki semleges akarna maradni, az önkénytelenül is a kétkedők táborába
tartoznék; mert a ki nincs ezek ellen, az épen nagyon mellettök van. Mit
tegyen az ember ily helyzetben? kétkedjék-e mindenen? kétkedjék-e, hogy
ébren van? kétségbe vonja-e, hogy kétkedik? kétkedjék-e azon, hogy
létezik? De eddig már nem juthat el; mert egészen kétkedő nem is
létezik. A természet elősiet, hogy a tehetetlen észt támogassa s megóvja
azt a végletekig menő balgaságtól.

Vagy hát azt fogja-e majd mondani az ember, hogy ime bírja az igazságot,
midőn pedig erre nézve semmi bizonyítékot sem tud felhozni és a vitát
megverten kénytelen odahagyni!

Ki fog itt eligazodhatni? A természet épen úgy zavarba hozza a
kétkedőket, mint a dogmatistákat. Mit tegyünk tehát, midőn létezésünk
törvényeit kutatjuk? nem menekülhetünk attól, hogy valamelyik táborba ne
tartozzunk és egyikben sem maradhatunk meg észszerüen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ime így vagyunk az igazság megismerését illetőleg. Lássuk, mire mehet az
ember a boldogság elérésében; hiszen ez az, a mire minden tettével oly
vágyakozva törekszik. Mert kivétel nélkül el lehet mondani, hogy minden
ember törekszik a boldogságra. Bármily különböző eszközöket használ is,
azok mind e czélt tartják szem előtt; minden utunk e czél felé fut.
Ugyanaz a czélja annak, a ki a harczok mezejére vágyódik, mint a ki ezt
kerüli. Az akarat minden lépését azon egy czél felé irányítja. Ez az
indító oka az ember minden cselekedetének, még az öngyilkosok is ezt
akarják elérni.

És mégis, bár az éveknek oly hosszú sora lefolyt már, soha senki sem
jutott még el oda a hit nélkül, a hova mindnyájan szakadatlanul
igyekezünk. Pedig mindenki ebben fáradozik: a fejedelem és minden
alattvalója, minden egyes társadalmi osztály, az öreg és az ifjú, az
erős és a gyenge, a bölcs és a tudatlan, az egészséges és a beteg,
minden nemzet, minden kor, minden idő.

Ily hosszú s szakadatlan tapasztalatnak bizonyára meg kellene már
bennünket arról győznie, hogy semmi erőfeszítéssel sem birunk eljutni a
boldogsághoz. És még sem hat reánk a sok példa. Nincs semmi oly
hasonlóság, a mely némi eltérést fel ne mutatna: ebből merítjük minden
reményünket s hiszszük, hogy velünk majd másként lesz minden, mi majd
elérhetjük a földi üdvöt. És, a jelen nem elégítvén ki bennünket, a
remény nyomról-nyomra csal, s egyik bajból a másikba vonszol; míg végre
elérjük a halált.

S az ember, megcsalván őt saját természete, mily különböző, sokszor
észszerűtlen utakat választ ki, hogy jólétét elérje. Sokan a rideg
egyszerűségben, a nélkülözésekben, mások ismét a tudományokkal való
foglalkozásban, a tudni vágy kielégítésére való törekvésben, míg mások
az anyagi gyönyörökben keresték a boldogságot. E három irány három
pártot alkotott s azok, a kiket bölcsészeknek neveznek, voltaképen nem
tettek egyebet, mint hogy e pártok valamelyikéhez csatlakoztak. Voltak
aztán olyanok, a kik annak a szükségességét hangoztatták, hogy ezt az
általános legfőbb jót, melyre minden ember törekszik, s melyből mindenki
részt követel magának, ne képezzék egyes oly dolgok, melyeket csak
némelyek birhatnak s a melyek szét lévén osztva, a benne részesülőt
sokkal inkább bántja azon résznek, melyet ő maga nem érhetett el, a
hiánya, mint a mily elégültséget okoz a neki jutott rész élvezete. Ezek
belátták, hogy a _legfőbb jónak olyannak kellene lenni, hogy azt
mindenki egyszerre birhassa egészen s irigység nélkül és hogy senki se
veszthesse el azt akarata ellenére. Ennek_ igazságát belátták, de
felfedezni ezt a legfőbb jót nem tudták; és nem tehettek egyebet, mint
hogy valamely képzelt erény halvány képét tüntették a boldogságot
keresők szemei elé.

Ösztönszerüleg érezzük, hogy boldogságunkat önmagunkban kell keresnünk;
és szenvedélyeink mégis a külvilágra utalnak, még akkor is, ha ennek
tárgyai nem tünnek elő, hogy szenvedélyeinket felköltsék. Mind hasztalan
aztán, ha a bölcsészek azt is mondják: térjetek önmagatokba, ott
találjátok fel üdvötöket, nem hisz nekik senki, és azok, a kik netalán
követik tanácsukat, vakon, megfontolás nélkül teszik ezt; mert hiszen az
összes bölcselkedések közt a legüresebb, legnevetségesebb a stoikusok
tana! Ezek arra a következtetésre jutnak, hogy a mi bizonyos esetekben
igaz, az mindenkor igaz s mert a dicsvágy sokaknak boldogságot ad,
mindenki teljék el azzal. Ez oly túlhajtott okoskodás, melyet józan
észszel nem követhetünk.[8]


XVIII.

Az a benső harcz, a mely az ész és a szenvedélyek között folyik, arra
indította a bölcsészeket, hogy békét igyekezzenek létesíteni. Igy
történt aztán, hogy több bölcsészeti irány keletkezett, a szerint a mint
az egyesek erre más és más utat választottak. Sokan le akartak mondani a
szenvedélyekről és istenek akartak lenni. Mások ismét az észt akarták
semmivé tenni, hogy így állatokká legyenek. De sem az egyik, sem a másik
törekvés nem sikerült; egyrészt az ész megmaradt mindig s kárhoztatja a
szenvedélyek alacsonyságát és igazságtalanságát s megzavarja azok
nyugalmát, a kik magokat szenvedélyeiknek átengedték; és másrészt a
szenvedélyek is szakadatlanul élnek azokban is, a kik azokról le akarnak
mondani.

*

Ime ennyire mehet az ember saját maga, saját ereje által az igazat és
jót illetőleg.

Semmit sem tudunk úgy bebizonyítani, hogy okoskodásunk czáfolhatatlan
legyen. És pedig mégis megvan bennünk a teljes, minden kétkedésen felül
álló igazság eszméje.

Keressük a valóságot és csak bizonytalanságra lelünk önmagunkban.
Keressük a boldogságot s csak szenvedésekre lelünk.

Képtelenek vagyunk arra, hogy ne kivánjuk az igazságot és a boldogságot;
és képtelenek vagyunk a biztos tudásra és az állandó örömökre.

Ez az örökös kielégíthetlen vágyódás szakadatlanul kisér, hogy folyton
büntessen és éreztesse velünk gyarlóságunkat.




AZ ISTENSÉGRŐL ÉS AZ ERKÖLCSI ELVEKRŐL.


I.

Mindenkor legyen oly magasabb szempontunk, a melyből az egyes dolgokat
megitélhetjük, de e mellett oly közönséges módon beszéljünk, hogy
mindenki megérthessen.


ELSŐ RÉSZ.  Isten létezéséről.


II.

Tudomásunk van a véges dolgok lételéről és természetéről, mivel mi is,
miként azok, véges lények vagyunk és miként azoknak, kiterjedésünk
határok közé van szorítva.

Tudomásunk van a végtelen létezéséről, de nem ismerjük természetét; mert
bár kiterjedése van, de ez nincs határok közé szorítva.

De eszünkkel meg nem foghatjuk Istennek se létezését, se természetét;
mivel ő sem kiterjedéssel nem bir, sem korlátok közé nincs szorítva.

Csupán a hit ismertet meg Isten létezésével s az isteni alkotás
dicsősége ismertet meg az Istenség természetével.

Természetes eszünk azt mondja nekünk: Ha van Isten, az eszünkkel
teljesen megfoghatatlan s nem állván egyes részekből, sem határolva nem
lévén, nekünk mint véges lényeknek, körünkön kivül esik; és e szerint
eszünkkel fel nem érhetjük Isten létezését és lényét.[9] S ha ez így
van, vajon ki merné megkisérleni e kérdés megoldását? Bizonyára mi nem,
a kiknek az képességünk körén kivül esik.


III.

Nem fogom megkisérleni, hogy az értelem bizonyítékaival mutassam ki
Isten létezését vagy a szentháromság valódiságát vagy a lélek
halhatatlanságát, avagy más ilynemű dolgok igazságát és pedig nem csupán
azért, mert nem érzem magamat arra elég erősnek, hogy a megátalkodott
atheistákat az ész fegyvereivel meggyőzzem,[10] hanem mert mindezek
megismerése és elfogadása is a Megváltó lényének átértése nélkül haszon
és tartalom nélkül való üres tudás lenne. Csak azt mondhatom, hogy az a
legokosabb s legboldogabb ember, a ki meg van győződve arról, hogy
minden egy legfőbb igazságra vezethető vissza, a mely legfőbb igazság az
Isten.


IV.

A legnagyobb része azoknak, a kik a hitetleneknek az istenség létezését
be akarják bizonyítani, azt állítja, hogy a természetből indul ki; és
ritkán sikerül czélját elérnie. Nem akarom én azon bizonyítékok
helyességét sem megtámadni, a melyeket sokan a szentírás olvasására
szentelt tanulmányaikból merítenek; mindezen bizonyítékok észszerüek, de
legtöbbször nem a meggyőzni szándékolt hallgatók szelleméhez mértek, nem
ezek lelkületéhez alkalmazottak.

Mert meg kell azt jegyezni, hogy az ily bizonyítás nem a vallásos
embereknek szól, nem azoknak, a kik mindenben szakadatlanul az általok
imádott Isten művét látják. Ezek különben is megértik a nagy természet
szózatát, mely alkotását hirdeti; ezek az égboltozatban különben is
Isten dicsőségét látják. De az olyanoknak, a kikben ez a nemes szikra
kihalt s a kikben ezt ujra fel akarjuk éleszteni; a kikre nem világít a
hit fénye, a kik a nagy természetben csupán csak homályt, sötétséget
találnak, ezeknek, ha meg akarjuk őket győzni, azt hiszem nem elégséges
bizonyítékok gyanánt felhozni a napot, holdat s a csillagok
pályafutását, vagy más közönséges okoskodást, a mely iránt ők
érzéketlenek. A természet szózatát ők napról-napra mindig kevésbbé értik
meg, süketté válnak iránta, épen mert az szakadatlanul a füleikbe cseng;
és a tapasztalás bizonyítja, hogy ily módon épen ellenkezőjét érjük
annak, a mit akarunk: elveszszük végső reményöket arra nézve, hogy
valaha az igazat megismerjék, ha mindig csak oly okoskodásokat hozunk
fel.

Nem ily hangon szól a szentírás, a mely pedig az isteni dolgokat jobban
ismeri, mint mi!


V.

A metaphysikai bizonyítékok oly távol állnak a rendes emberi
gondolkodástól s oly bonyolultak, hogy igen csekély hatást tehetnek; s
ha valakire hatnak is, csak néhány pillanatig látszanak helyesnek, a
másik perczben már sejtjük, hogy tévuton járunk. Quod curiositate
cognoverint, superbia amiserunt.[11]

És különben is az ily bizonyítékok Istennek csupán speculativ ismeretére
vezethetnek és ily módon ismerni az Istent, annyi, mint egyáltalában nem
ismerni.


VI.

Különös, hogy az egyházi irók közül tulajdonképen egyik sem fordult a
természethez az istenség létezésének bebizonyítása végett; pedig azt
mondják, hogy indokaikat onnan merítik és egy sem mondta soha közülök:
Nincs sehol üres tér; semmiség sehol sincs, mindenütt látunk valamit:
tehát van Isten.


VII.

Isten rendelkezése az, hogy az akarat jobban kiművelődjék bennünk, mint
az értelem.


MÁSODIK RÉSZ.  Az erkölcsi elvekről.[12]


VIII.

Az igazság ép úgy alá van vetve a divat változásainak, mint a hogy
öltözeteink is átalakulnak a divat szeszélyei szerint.


IX.

Az igazság elvei a különböző tájak, éghajlatok szerint alakulnak.
Csekély távolság az éjszaki sarkpont felé felforgatja az egész
jogtudományt. Egy délkör dönt az igazság felett. Az alaptörvények
változnak. A jog egyes korszakok szerint alakul. Különös igazság az,
melynek határt szab egy patak, vagy egy hegy! A mi a hegyen innen
igazság, az a hegyen tul igazságtalanság!


X.

«– Miért ölsz meg engem? – Eh, hát nem abba az országba való vagy, mely
ott a vizen tul van? Édes barátom, ha ide át laknál, gyilkos lennék s
törvényt sértenék, midőn megöllek, de mivel oda át van a hazád, nem
vétek az igazság ellen s helyesen cselekszem, ha életedtől
megfosztalak!»


XI.

A festményeket csupán csak egy bizonyos pontról láthatjuk jól; minden
egyéb pont vagy messze, vagy közel, vagy magasan, vagy alacsonyan van. A
festészetben ezt a pontot a távlat szabályai szerint könnyen
megtalálhatjuk; de ha az igazságot és helyes erkölcsi elveket akarjuk
látni a magok valódiságában, vajon akkor ki jelöli meg nekünk azt az
egyetlen helyes pontot?


XII.

Sokszor azok, a kik tévednek, a helyes uton járókra azt mondják, hogy
ezek távolodtak el a természetes útról s azt hiszik, hogy ők indultak
helyes irányban. Mint a hajón levők is azt hiszik, hogy a part távolodik
tőlük. Képzelni, állítani mindent egyaránt lehet. Szilárd ponttal kell
birnunk, hogy aztán a kimondottakról itélhessünk. A hajón levőknek
tájékozódásul szolgálhat az elhagyott kikötő s a parton levők könnyen
megitélhetik a hajón levők haladását; de vajon az erkölcsi elvek terén
miben lelhetnénk ily szilárd tájékoztató pontra?


XIII.

Kétségtelen, hogy az ember nem ismeri az igazságot; ha ismerné,
bizonyára nem állapította volna meg azt a legáltalánosabb szabályelvet,
mely szerint minden ember _hazája_ erkölcseit követi; az igazság szózata
bizonyára meghódított volna minden népet s a törvényhozók azt vették
volna alapul, nem pedig más népeknek szeszélyes törvényalkotásait.

A lopás, a gyermek- és apagyilkosság bizonyos korban az erények közt
foglalt helyet. Lehet-e különösebb felfogás, mint az, hogy valaki
megölhet engem, csak azért, mert a folyó tulsó partján lakik és mert az
ő fejedelme az enyémmel viszálykodik, habár én nem vagyok vele
ellenséges viszonyban!

Kétségkivül vannak természeti törvények; de a természetes ész aztán sok
mindent elront, összezavar. Nihil amplius nostri est, quod nostrum
dicimus; ex senatus consultis et plebiscitis crimina exercentur; ut olim
vitiis, sic nunc legibus nostris laboramus.[13]

E zavar folytán aztán sokan azt állítják, hogy az igazság alapját a
törvényhozó tekintélye képezi, mások, hogy azt a fejedelem jólétében
találjuk fel; ismét mások, hogy a szokás alkotja az igazságot. Csupán az
észt követve, semmi sem fog magában véve igaznak feltünni. Az idő
folyamán minden meginog. A szokást is csupán az teszi igazsággá, hogy el
van fogadva, hogy hosszabb időn át gyakoroltatott.

Semmi sem oly eltévesztett dolog, mint hogy ha a törvény a tévedéseket
akarja jóvá tenni s a sértéseket megtorolni. A ki e törvénynek
engedelmeskedik, mivel ez igazságos, az csak az általa képzelt
igazságnak engedelmeskedik, de nem a törvény lényegének: mert a törvény
csupán törvény, semmi egyéb; a törvény lényege nem a benne rejlő
igazság, hanem maga a törvény. – És a ki a törvény szellemét, a törvény
indító okait kutatni akarja, legtöbbször oly gyöngének fogja találni az
emberi képzelődés e termékeit, hogy csodálkozva fog visszatekinteni az
elmult századokra, a melyek e törvényeknek oly nagy tisztelettel
adóztak.


XIV.

Az igazság az, a mi meg van állapítva. És ennélfogva minden
megállapított törvény mindenkor szükségképen igazságnak fog vétetni,
minden birálat nélkül, csupán azon egyedüli okból, mert meg van
állapítva.


XV.

Kétségtelen, hogy a javak egyenlő megosztása igazságos. De mivel nem
lehet az embert arra kényszeríteni, hogy az _igazságnak_
engedelmeskedjék: arra kényszerítik őt, hogy az _erőnek_
engedelmeskedjék; és mivel nem lehet az igazságot erőssé tenni, az erőt
mondják ki igazságnak, hogy így az igazság és az erő együtt működjék s
létesüljön a béke, a mely a legfőbb jó.

Summum jus summa injuria.[14]

A többség akaratának elfogadása a leghelyesebb, mivel könnyen
felismerhető a többség és mert bir az érvényesülésre szükséges erővel.

Ha lehetne, szivesen adnók az erőt az igazság kezébe; de mivel az erővel
nem lehet tetszés szerint bánni, lévén ez kézzelfogható, míg az igazság
csak szellemi tulajdonság, melylyel tetszés szerint lehet rendelkezni:
az igazságot az erő kezébe tették le, és azt, a mit kényszerülve vagyunk
követni, _igazságnak_ nevezték el.


XVI.

Az igazság elve megkivánja, hogy azt kövessük, a mi jogos. És a
szükségszerűség, azt parancsolja, hogy a legnagyobb erőt kövessük.[15]

Az igazság erő nélkül tehetetlen; a hatalom igazság nélkül zsarnokság.

Az igazság erő nélkül ellentmondás; mivel mindig vannak gonoszok. Az erő
igazság nélkül vétek. Tehát össze kell kötni az igazságot és erőt, és
kimondani azt, hogy a mi igazságos, az erős legyen, s a mi erős, az
igazságos legyen.

Az igazság sokfélekép értelmezhető; az erő könnyen felismerhető s
felette áll az egyéni vitáknak. Igy tehát azt kellene tenni, hogy az
igazságnak oda adnák az erőt. De nem tehetvén az igazat erőssé, az erőt
kellene igazságnak kimondani.[16]


XVII.

Veszélyes volna a népnek azt mondani, hogy a törvények nem igazságosak,
mert az csak azért engedelmeskedik ezeknek, mivel igazságosaknak hiszi.
És ezért mondják azt, hogy a törvénynek engedelmeskedni kell, mivel
törvény; mint a hogy a felsőbbségnek is engedelmeskedni kell, nem mert
igazságos, hanem mert felsőbbség.[17] Igy aztán a törvény ellen
támadható minden lázadásnak eleje van véve.

És tulajdonképen ez az igazság fogalmának valódi meghatározása.


XVIII.

Üdvös volna, ha a törvényeknek s szokásoknak mindenki már csupán azért
engedelmeskednék, hogy azok törvények és ha a nép megértené, hogy ez
engedelmesség teszi a törvényeket igazságossá. Igy aztán mindenkor
megtartanák a törvényeket; míg ha ezek igazságát bármi mástól teszik
függővé, hajlandók az emberek e más dolgot kétségbe vonni: s így
keletkeznek a forradalmak.


XIX.

Az állam felforgatása a megállapított szokások megrendítésével veszi
kezdetét: sokan keresik azok forrását s kimutatják, hogy azok az
igazságot s tekintélyt nélkülözik. – Vissza kell térni, mondják, az
állam eredeti alaptörvényeire, melyeket valamely igazságtalan szokás
eltörült. És ez biztos játék mindennek elveszítésére. Ily szempontból
aztán semmi sem lesz igazságos. De a nép hallgat e szavakra. Lerázza
jármát, mihelyt ezt megismeri s a forrongásból rendesen az ügyes emberek
húznak hasznot. Az emberek azt hiszik, hogy joggal megtehetik azt, a
mire példát látnak.


XX.

A törvényhozók legbölcsebbje azt mondta, hogy az emberek jóvolta
megkivánja, hogy őket olykor elámítsuk és hitegessük; s egy másik ügyes
államférfi azt mondja: cum veritatem qua liberetur ignoret, expedit quod
fallatur.[18] Ha a nép nem érzi a jogbitorlás súlyát, eme kezdetben
törvénytelen állapot később elfogadottá válik; örökké tartó, természetes
állapot gyanánt tünik fel előtte, melynek kezdete a homályba vész. Ezt a
kezdetet kell annak eltakarnia, a ki azt akarja, hogy a jogbitorlás
állandó legyen.


XXI.

Soha sem cselekedjük a rosszat oly szivesen és oly odaadással, mint ha
azt tévesen lelkiismeretbeli kötelességünknek véljük.




A JÖVŐ ÉLET ESZMÉJÉVEL VALÓ FOGLALKOZÁS SZÜKSÉGÉRŐL.[19]


I.

Sokan néhány órát szánva a szent írás olvasására s az egyház embereivel
néhányszor vitába bocsátkozva, azt mondják, már tanulmányozták a vallás
lényegét, tanait.

Pedig meg kellene gondolniok, hogy e kérdéseket már _önzésből is_
alapos, beható tanulmány tárgyává kell tenni; mert hiszen itt nem
másról, hanem csakis önmagunkról van szó.

Igy a lélek halhatatlansága bennünket annyira érdeklő kérdés, hogy
elvetve minden közönyt, kötelességünk megtudni, hogy mi az
tulajdonképen. Minden tevékenységünk, egész gondolkodásunk oly annyira
különböző irányt fog venni a szerint, a mint az örökéletet remélhetjük,
vagy sem, hogy szinte lehetetlennek látszik az életben csak egyetlen egy
észszerű lépést is tennünk ennek tudása nélkül s könnyelműségnek
látszik, életünket más szempontból irányítani.

Első érdeklődésünk tárgya, első kötelességünk legyen tehát e kérdésre
világosságot deríteni, mert hisz ettől függ az, hogy miként viseljük
magunkat. Azok közt, a kik e részben teljes meggyőződéssel nem birnak,
vannak olyanok, a kik teljes erejökből azon munkálkodnak, hogy a
kérdéssel tisztába jöjjenek s ismét mások, a kik csak tovább élnek a
nélkül, hogy fáradságot vennének magoknak, hogy e kérdésen
gondolkodjanak.

Szánalmat érzek azok iránt, a kik a kétségtől űzve szakadatlanul
tanulmányozzák e tárgyat s ennek megfejtése, az ezen való tépelődés
képezi fő és legkomolyabb foglalkozásukat. De azoknak a könnyelműségén
csodálkozni tudok, a kik életöket úgy élik le, hogy életök végére nem is
gondolnak, és a kik, mivel önmagokban nem lelnek semmire, a mi világot
vetne e kérdésre, másutt sem keresnek olyant, s nem kutatják, vajon az
örökélet azon dolgok közé tartozik-e, melyeket a nagy tömeg vak
hiszékenységgel egyszerüen elfogad, vagy azok közé, a melyek, bár
homályosak, de biztos alappal bírnak. Ez a könnyelműség, hanyagság oly
dolgot illetőleg, mely őket oly közelről érinti, melyben úgyszólván
mindenük koczkán forog, bámulatba ejt s szinte megfélemlít; borzasztónak
tűnik fel nekem. Nem spiritualisztikus hiszékenység és buzgalom mondatja
ezt velem; sőt ellenkezőleg, azt kivánom, hogy saját egyéniségünk
szeretete, saját érdekünk s az eszélyesség késztessen e kérdés
megoldására. S nem szükséges a megoldásra a szellem rendkívüli nagy
hatalma; csak azt kell meglátnunk, a mit a legkevésbbé felvilágosultak
is látnak.

Nem kell különösen emelkedett lélekkel bírnunk arra nézve, hogy
belássuk, miszerint az élet igazán és megnyugtatóan nem elégíthet ki
bennünket. Gyönyöreink hiába való látszatnál nem egyebek; bajaink
végtelenek; és a halál, mely minden pillanatban fenyeget, néhány év s
talán néhány nap alatt a boldogságnak, a boldogtalanságnak vagy az
öntudatlanságnak, teljes megsemmisülésnek örökké tartó állapotába helyez
bennünket. Egyrészt köztünk és másrészt a menny, vagy a pokol vagy a
semmiség közt nincs más, csak az élet, a mely a világon a legmulandóbb:
és a ki kétkedik a lélek halhatatlanságában, arra nézve a menny nem
létezik s így nem marad egyéb, csak a pokol, vagy a semmiség.

Ennél igazabb, de egyszersmind borzasztóbb valami alig létezik. Lehet
valaki bármily kiváló egyéniség, a legszebb életnek is ez a vége.

Hasztalan fordítanók el tekintetünket ettől az örökkévalóságtól, a mely
vár reánk; az által, hogy nem gondolunk reá, nem semmisíthetjük meg.
Közeledik az mindenkép felénk s a halál felnyitja borzasztó kapuit s a
kétkedőkre a megsemmisülés, vagy a gyötrelem örökös állapota vár.

Ime a kétkedés borzasztó következményei. S ha már a kétely magában véve
is nagy szerencsétlenség, még nagyobbá válik az által, ha nem kutatjuk a
nagy rejtélyt.

Mi igazolhatná itt a közönyt? mily örömet találhat valaki abban, hogy
tétlenül várja az elkerülhetlen bajokat? mily könnyelműség: az áthatlan
homályban maradni! és micsoda vigasztalás az, ha nem várunk soha
vigasztalásra?

A tudatlanság állapotában való e tétlenség valóban borzasztó; s csakis
úgy mutathatjuk ki, mily helytelenül cselekszenek, ha saját
álláspontjukról támadjuk meg őket. Azok, kik ily tudatlanságban
óhajtanak maradni, igy gondolkodnak:

«Nem tudom, hogy jöttem a világra; nem tudom, mi a világ; nem tudom, mi
vagyok én magam. Borzasztó tudatlanságban vagyok minden engem környező
dolog iránt. Nem tudom, miből állok, miből vannak érzékeim, mi alkotja
lelkemet: és énemnek az a része is, a mely azt kigondolja, a mit én
mondok, s a mely mindenről s önmagáról is elmélkedik, ismeretlen
előttem. Látom az engem körülzáró mindenség ijesztő nagyságát s én magam
e rémítő nagy térség egy kis pontjára vagyok lekötve, a nélkül, hogy
tudnám, mért vagyok épen e helyre lelánczolva, s mért nem valamely
másikra: s miért lettem az engem megelőzött s az utánam következő
örökkévalóságnak épen azon kis idejéhez kötve, a mely számomra adatott.
Mindenfelől végtelenség az, a mit látok, a mely majd elnyel engem mint
egy parányt vagy mint a gyorsan átfutó, pillanatig tartó árnyat. Mindaz,
a mit tudok, csupán abból áll, hogy nem sokára meg kell halnom; de a mit
legkevésbbé ismerek, az épen ez a halál, melyet nem birok elkerülni.

«Mint a hogy nem tudom, honnan jöttem, azt sem tudom, hova megyek;
csakis azt tudom, hogy kilépve e világból, vagy örökké aláhullok a
semmiségbe vagy egy bosszúálló Istenség kezébe jutok a nélkül, hogy
tudnám, e két sors közül melyikben lesz részem.

«Ime az én homályos, szörnyű állapotom. S ebből azt következtetem, hogy
életemet sorsommal való törődés nélkül kell leélnem és hogy csak
hajlamaimat kell követnem, minden gondolkodás és nyugtalanság nélkül,
mind azt megtéve, a mi szükséges arra, hogy majd egykor az örökkévaló
semmibe aláhulljak. Talán találhatnék némi világosságot kételyeim
közepett; de nem veszek magamnak annyi fáradságot s egy lépést sem
teszek, hogy azt kutassam; és csak kicsinyléssel tekintve azokra, a kik
annak felderítésére törekszenek, óvatosság és félelem nelkül haladok a
végső nagy esemény felé s engedem magamat vezettetni a halál elé, telve
bizonytalansággal leendő örökkévaló sorsom iránt.»

Semmi sem oly fontos az emberre nézve, mint azon állapot, melybe jut és
semmi sem oly rettenetes, mint az örökkévalóság. És e szerint az nem
természetes, ha az ember létezésének megszünése iránt közönyös s
belenyugszik abba, hogy az örökkévalóság csupa boldogtalanság lesz.
Hiszen mily mások az emberek egyéb, sokszor jelentéktelen dolgokban:
sejtelmekkel, félelemmel telnek el a legkicsinyesebbek iránt; és ugyan
az az ember, a ki éjjel-nappal tépelődik valamely kitüntetés, vagy rang
elvesztésén, vagy valamely őt ért sértésen, a mely talán csak képzelt,
ugyanaz az ember, tudva azt, hogy a halállal mindent elveszít,
nyugtalanság, félelem, érdeklődés nélkül várja a véget. Különös ez az
érzéketlenség a legrettenetesebb dologgal szemben, oly szívben, mely
annyira érzékeny a legcsekélyebb dolgok iránt is; úgy tűnik fel, mintha
az illető megfejthetlen varázslat alatt állna; mint az az ember, a ki
tömlöczbe zárva, nem tudja, vajon a halálos ítéletet kimondták-e
felette; s ennek megtudására már csak rövid ideje van, a mely alatt, ha
kimondták a halálos ítéletet, még módjában lenne ezt talán
megváltoztatni; s ő a helyett, hogy sorsát megismerni igyekeznék, a
rendelkezésére álló egy órát mulatsággal, játékkal tölti el.[20]

Az emberi természetnek valami idegenszerű felforgatása kell ahhoz, hogy
valaki ily közönyös legyen, s még inkább, hogy – a mint ezt sokan teszik
– azzal el is dicsekedjék. Mert még ha teljes bizonyosságban is lennének
az iránt, hogy haláluk után a semmiségbe vesznek, akkor is nem volna-e
ezért inkább a kétségbeesésre okuk, mintsem a könnyelmű dicsekvésre? Nem
vétkes esztelenség-e az, ha valaki a bizonytalanságból, a kétkedésből
dicsőséget csinál? Ez a sajátszerű megnyugvás, a pokol és a semmiség
bizonytalansága közepett, oly szépnek tűnik fel sokak előtt, hogy még ha
ők magok nem is oly közönyösek, dicsőségnek tartják a közönyösség
színlelését. Sőt a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legtöbben
csakugyan csak színlelik. S az egyik a másik után megy; úgy nevezik ők
azt, hogy ezáltal lerázzák magokról az előítéletek jármát, és
csatlakoznak az általános irányhoz.

De még ha a közvélemény helyeslésével találkoznak is, ne higyjék, hogy
az uralkodó áramlathoz való csatlakozás adja meg nekik az általuk
óhajtott közbecsülést és tekintélyt; ezt más módon kell megszerezni: az
igazság, hűség, becsületesség s önzetlenség által, és az emberi
természetnél fogva főkép ez utóbbi által; mivel az emberek azt szeretik
legjobban, a ki velök jót tesz, a ki hasznukra van. Már pedig abból
micsoda hasznunk lehetne, ha valakitől azt halljuk mondogatni, hogy ő
lerázta magáról az elfogultság jármát s nem hiszi, hogy lenne Isten, a
ki tettei felett őrködnék s hogy ő maga az ura cselekedeteinek s nem is
ad számot azokról csakis önmagának? Azt hiszi talán, hogy ezentúl majd e
szavai miatt bizalommal leszünk iránta s az életben tőle fogunk kérni
segélyt, tanácsot és vigaszt? Azt hiszi: megörvendeztet bennünket azzal,
ha azt mondja, hogy a mi lelkünk bizonyára nem egyéb, mint csak egy
csöpp levegő, vagy egy kis füstgomoly; és ezt önhitten s önelégülten
hangoztatja?

S ha aztán felhivnók őt, adjon számot azon érzelmekről s azon
okoskodásokról, a melyek őt a vallásban való kétkedésre birták, oly
gyönge érveket hozna fel, hogy épen az ellenkezőről győzne meg
bennünket. Valaki egyszer azt mondá az ilyeneknek: «ha tovább is ily
módon folytatjátok érveléseiteket, valóban megnyertek engem a –
vallásosságnak.» És igaza volt, mert hiszen kire ne hatna rosszúl, ha
oly elvet kell magáénak mondani, a melyre nézve megvetésre méltó társai
vannak!

És a kik csak színlelik ezeket az elveket, rosszul teszik, ha
természetöket arra kényszerítik, hogy kiállhatatlan ember váljék
belőlök. Ha talán az esik nekik rosszul, hogy nem látják tisztán a
dolgot, ne titkolják el ezt; ha meg is mondják, őszinteségökből semmi
szégyen sem háramlik rájuk. Csak az szégyen, ha valaki egyáltalában
sehogy sem lát, ha egyáltalában nincs véleménye. Semmi sem mutat oly
alantas gondolkodásra, mint ha valaki nem tudja azt, hogy mily
szerencsétlen az ember Isten nélkül. Semmi sem oly gyalázatos, mint ha
valaki daczolni akar a jó Istennel. Hagyják el ezt! és tudják meg végre,
hogy csak két csoportja az embereknek számíthat arra, hogy
helyeslésünket elnyerje: azok, a kik teljes szívökből szolgálják az
Istent, mivel ismerik őt; s azok, a kik tiszta szívvel keresik az
Istent, mivel még nem ismerik.

És azokért, a kik komolyan keresik az Istent s megismerve
tökéletlenségöket, magasabbra törekszenek, ezekért aztán érdemes
munkálkodni, hogy segítsünk nekik megkeresni azt a világosságot,
melylyel ők nem birnak.[21]

De a kik se nem ismerik az Istent, se nem keresik, azok mivel nem
tartják magokat méltónak az ő saját fáradozásaikra, a mások
fáradozásaira sem érdemesek; és a részökről megvetett vallásnak nagyfokú
könyörületességére van szükségünk, hogy meg ne vessük őket s ne hagyjuk
magokra. De mivel ez a vallás arra kötelez bennünket, hogy a míg csak ők
ez életet élik, úgy tekintsük őket, mint a kik képesek arra, hogy
felvilágosodjanak s hinnünk kell, hogy ők talán később még inkább fognak
hinni, mint mi most, míg mi talán sötétebb vakságba esünk: akként kell
irányukban viseltetnünk, a mint velünk is tennének mások, ha az ő
helyökben lennénk; s meg kell kisérelnünk, nem tudnának-e ők is a
világosság felé haladni? Fordítsák ők ily művek olvasására az általok
elpazarolt idő néhány óráját, talán találnak bennök valamit, vagy
legalább sokat nem vesztenek vele. És a kik őszinte buzgalommal teszik
azt, s komolyan törekszenek az igazság megismerésére, azt hiszem, ezek
ki lesznek elégítve s ezeket az isteni vallás komoly érvei meg fogják
győzni.


II.

Borzasztó azt elgondolni és érezni, hogy az, a mivel birunk, folytonosan
vész s hogy mi ragaszkodunk ahhoz a nélkül, hogy kedvünk lenne kutatni,
vajjon nincsen-e benne valami állandó!




AZ EMBERI NAGYSÁGRÓL ÉS GYARLÓSÁGRÓL.


I.

Midőn gondolataimat le akarom írni, azok gyakran elfutnak előlem s
cserben hagynak; de ez emlékeztet gyöngeségemre, melyet egy pillanatra
már elfeledtem; a mi azután fölér elfeledett gondolataimmal; mert hiszen
leginkább csak arra törekszem, hogy megtudjam, mily semmi vagyok.


II.

Hangulatom nem függ az időtől. A köd és a napfény csupán bennem van.
Körülményeim kedvezőtlen volta sincs reám nagy befolyással. Sokszor
küzdök a balsors ellen; s a győzelem dicsősége arra késztet, hogy
vidáman küzdjek meg a szerencsétlenséggel; máskor ismét, midőn a
szerencse karjain hordoz, közönyös, vagy kedvetlen vagyok.


III.

Mily különös lény is az ember! Mily zürzavar, mily sok ellentmondás van
lényében! Itéletet mondok minden dologról, én, tehetetlen földi féreg,
letéteményese, birtokosa minden jónak, halmazata minden
bizonytalanságnak, dicsősége és salakja a mindenségnek! Ha az ember
felmagasztalja magát, lealázom őt s ha lealázza magát, felmagasztalom
őt, a míg csak be nem látja, hogy ő mily érthetlen, gyarló lény.


IV.

A legelső, a mi az ember szeme elé tárul, saját maga, a mely a körülte
levő tárgyak egy csekély részecskéje. Hogy önmagát megérthesse, össze
kell hasonlítania mindazzal, a mi körülötte van, hogy így megismerje a
korlátokat, melyek között mozoghat.

S ne szorítkozzék az ember csupán az őt környező dolgok szemléletére.
Tekintse meg a természetet a maga teljes fenségében. Nézze meg jól ezt a
fénylő világosságot, mely mint egy örök lámpa, arra van hivatva, hogy a
mindenséget beragyogja. A föld csupán egy kis pontnak tünjék fel előtte
a végtelenségben, a hol a csillagok keringenek. És ha itt már látásunk
megakad, képzeletünk törjön át a korlátokon. De bármily nagy tért
fussunk is be lelkileg, mindaz, a mit látunk, csupán alig észrevehető
kis része a természetnek, a melynek kiterjedését gondolat meg nem
közelítheti. Bármily felfuvalkodással tekintsünk is alkotásainkra, nem
hozhatunk létre mást, mint csupán csak parányokat. A mindenség végtelen
gömb, melynek központja mindenütt van, de körülete sehol. Ez az Isten
mindenhatóságának egyik látható bizonyítéka, a melynek átértésében még
képzeletünk is elvész.

S ha a mindenséget nem foghatja fel az ember, térjen vissza önmagához és
tanulja meg a földet, ennek részeit és önmagát becsülni.

Mi az ember a végtelenben? Ki tudná azt megérteni! – És hogy a
végtelennel szemben az aprólékos dolgok csodás alkotásait is szemlélje,
nézze meg a legapróbb férget, annak egyes alkatrészeit, mily
érthetetlen, bámulatos összhangot fog mindenütt találni! Egyfelől a
világok végtelensége, melyek mindenikének megvan a maga égboltja,
számtalan csillaga, másfelől a föld kicsiny szülöttei, melyek
mindenikében ugyanazt a bámulatos alkotást látjuk. Megzavarják e csodák
látásunkat végtelen nagyságaikkal és aprólékosságaikkal. Mert kit ne
ejtene bámulatba, hogy mi magunk, a kik a mindenséggel szemben
észrevehetetlen parányok vagyunk, a legapróbb alkotások mellett, melyek
kicsinysége a végtelenbe vész el, óriások vagyunk.

Rémületbe ejt az a gondolat, hogy az ember mintegy e végtelenség és a
semmi mélységei felett lebeg és mégis mindkettőtől távol van. A világ
csodáinak látása megremegtet bennünket és kiváncsiságunk csodálatba
menvén át, néma megilletődéssel szemléljük a természetet s önhittségünk
nem fogja kutatni annak rejtélyeit.

Mert hiszen mi az ember a természetben? a végtelennel szemben semmi; a
semmivel szemben minden; középút a semmi és a minden közt. A két
véglettől végtelen távol van, ugyanoly távol a semmitől, a melyből
előkerült, mint a végtelentől, a mely őt el fogja nyelni.

Szelleme a szellemek világában ugyanazon helyet foglalja el, mint teste
a természet nagy birodalmában; és az őt környező dolgokat illetőleg
csakis a középszerü tudás némi látszatával bir; de sem azok fejlődésének
törvényeit, sem megsemmisülésüket nem értheti meg. Minden a semmiből
jött elő és a végtelenbe megy át. Ki követelhetné e bámulatos
átalakulást? E csodák isteni alkotóján kivül senki más.

_A két véglet közt maradó középszerüség ez állapota minden
képességünkben, tulajdonságunkban nyilatkozik._

_Semmi végletet nem képesek érzékeink felfogni._ Az erős zaj megsüketít,
az erős fény megvakít, a nagy távolság vagy közelség akadályozza
látásunkat, a tulságos hosszadalmasság és a tulságos rövidség homályossá
teszi előadásunkat, a sok gyönyör elbágyaszt; a sok mássalhangzó
kellemetlenné válik. A meleg és a hideg végleteit nem érezzük. Minden
tulajdonságunk túlzásba menve szenvedést okoz nekünk. A szellem
működését a fiatalság és az öregség korlátolja, a sok vagy kevés
táplálék megzavarja és a sok vagy kevés tanulás érzéketlenné teszi. A
végletek számunkra nem léteznek; vagy mi térünk ki előlök, vagy ők
kerülnek el bennünket.

Ime a mi valódi állapotunk. Ez szorítja aztán ismereteinket szűk körre,
melyet túllépni nem bírunk. Nem vagyunk képesek mindent tudni, de nem
vagyunk képesek arra sem, hogy semmit se tudjunk. Tágas, széles
középúton haladunk. A tudatlanság és a tudás közt lebegünk. Ha közeledni
akarunk a korlátokhoz, a kiváncsiságunktól üzőbe vett dolog eltünik
érzékeink elől; elfut és semmi sem állíthatja meg. Ez a mi természetes
állapotunk, a mely hajlamainkkal mindig ellentétben van. Éget a vágy,
hogy mindennek a mélyére hassunk s hogy végtelenig nyúló nagy tornyot
építsünk fel; de a nagy épület meginog és a föld megnyílik előtte.


V.

Hajlékony, gyönge nád az ember; de gondolkozó nád. Nem szükséges a
mindenségnek felfegyverkeznie, hogy őt összezúzza: egy kis gőzgomoly,
egy csöpp viz elég arra, hogy megölje. De ha a mindenség össze is zúzná
őt, az ember nemesebb teremtmény lenne mindig, mint az, a mely őt
megöli, mert az ember tudatával bir annak, hogy meghal; és a mindenség
nem ismeri s nem érzi fölényét, melyet az ember felett gyakorol.

Minden emberi méltóságunkat a gondolkodás képezi; ez emel bennünket más
teremtmények fölé, nem a térbeli nagyság és a maradandóság.


VI.

Az ember nagysága még abból is kitűnik, hogy ismeri saját
tehetetlenségét. A fa nem ismeri tehetetlenségét. Igaz, hogy az csak
megerősíti gyarlóságát, ha valaki gyarlónak ismeri magát; de az is igaz,
hogy az nagyságra is mutat, ha valaki ismeri gyarlóságát. Az ember
minden baja, nyomorusága nagyságát bizonyítja. Ezek mind előkelő,
nagyuri nyomoruságok, egy trónjavesztett király nyomoruságai.


VII.

Az emberi lélekről oly magas fogalmunk van, miszerint nem tűrhetjük el,
hogy valaki megvessen bennünket, hogy legyen oly emberi lélek, mely
becsülésébe nem foglalja egyéniségünket. És az ember minden boldogságát
az képezi, ha embertársai becsülik őt.[22]

Ha az ember által keresett ez ál dicsőség egyrészről gyarló voltának
bizonysága, másrészt kiválóságára is mutat; mert bármi mást bír is e
földön, bármily javaknak örvend is: elégedetlen, ha nem bírja
embertársai becsülését. S oly nagyra becsüli az emberi felfogást, hogy
bármily előnyökkel bír is a világon, boldogtalannak érzi magát, ha az
emberi felfogás őt nem teszi előnyös helyre. Ez a legszebb hely az egész
világon; az embert az erre való vágyódástól semmi sem térítheti el; ez
az emberi szív legeltörülhetlenebb tulajdonsága, oly annyira, hogy még
azok is, a kik megvetik az embert, s az állatokkal egy sorba helyezik,
még azok is megkivánják embertársaik helyeslését, csodálatát; és így
lelkök sugallata ellentmond önmagoknak: természetök, a mely erősebb az
emberi észnél, jobban meggyőzi őket az emberi nagyságról, mint eszök az
emberi gyarlóságról.


VIII.

Nem elégít ki minket az az élet, mely bensőnkben, saját lényünkben
folyik le; igyekezünk mások véleményében képzelt életet folytatni és
feltűnni törekszünk. Abban fáradunk, hogy e képzelt életet ápoljuk és
szépítsük, s ez alatt elhanyagoljuk valódi életünket. És ha jók,
nagylelküek, hűk vagyunk, erényeinket sietünk napfényre hozni, hogy azt
mások is megismervén, e jó tulajdonságainkat képzelt életünkhöz is hozzá
csatoljuk. Később önmagunkról le is fejtjük ezeket, hogy egészen képzelt
életünkhöz fűzzük; és örömest leszünk gyávák, csakhogy a hősök hírébe
jussunk. Gyarlóságunk feltűnő jele az, hogy e két élet közül az egyik
magában véve ki nem elégít és az egyikről mégis mily könnyen mondunk le
a másik kedvéért! A ki nem halna meg, hogy becsületét megmentse, az
emberek felfogása szerint becstelen lenne.


IX.

A dicsőség oly édes, hogy azt az ember még a halál árán is szereti.


X.

Gyarlóságaink és tévedéseink közepett a hiuság oly nagy bennünk, hogy
örömest halunk meg, csak hogy aztán halálunkról beszéljenek.


XI.

A hiuság oly szilárd horgonyt vetett az emberi szívben, hogy a
napszámos, a földhöz ragadt pór ép úgy dicsekszik, ép úgy megköveteli a
maga bámulóit, mint a bölcsész, a tudós. A kik a dicsőség ellen írnak,
abban a dicsőségben akarnak részesűlni, hogy jól, szépen írtak; s a kik
e művet elolvassák, arra a dicsőségre törekszenek, miszerint
elmondhassák, hogy ők e művet elolvasták; s talán én is, a ki e
gondolatot leírom, ily dicsőségre törekszem s a kik elolvassák, szintén.


XII.

Oly annyira önhittek vagyunk, hogy azt szeretnők, ha az egész világ
ismerne bennünket, ha még azok is ismernének, a kik majd utánunk jönnek,
midőn mi már nem leszünk töbé; s ily hatalmas dicsvágy mellett oly
kicsinyes, nevetséges a hiuságunk, hogy már öt-tiz bennünket környező
egyén dicsérete is mulattat és kielégít minket.


XIII.

A mely városon csupán csak áthaladunk, ott nem törődünk azzal, hogy
becsülnek-e az emberek; de ha csak rövid ideig is ott kell maradnunk,
már nem közönyös előttünk mások itélete. Mennyi idő kell erre? gyarló és
kedvelt földi létünkhöz mért rövid idő.


XIV.

A titkolt jó tett leginkább méltó a becsülésre. Ha látok erre néhány
példát a történelemben, e példák valóban tetszenek nekem. De végre is,
ezek sem voltak egészen eltitkolva, mert hiszen napfényre jöttek: és az,
ami által megtudta e tetteket más is, már csökkenti e jó tettek értékét;
mert hiszen e tetteknél épen az a legszebb, hogy azokat titokban akarták
tartani.


XV.

Soha sem tartunk a jelennel. Siettetni akarjuk a jövőt, mint a melyről
azt hiszszük, hogy csak lassan közeledik felénk, s az elkövetkező időbe
helyezzük át magunkat; vagy pedig visszagondolunk a múltra s meg akarjuk
állítani azt, hogy ne fusson előlünk oly gyorsan. Oly esztelenek
vagyunk, hogy annak az időnek a körén belül bolyongunk, mely nem a
miénk, s nem gondolunk arra, a mely a miénk; azzal foglalkozunk, a mi
nem létezik, míg az egyedüli létezőt minden gondolkodás nélkül engedjük
elfutni. A jelent, mely rendszerint bánt minket, látásunk elől
elrejtjük, mivel sérti szemeinket; ha pedig kellemes a jelen, csakis
azon bánkódunk, hogy oly gyorsan eltünni látjuk. A jövő által akarjuk a
jelent fentartani s oly dolgokról akarunk rendelkezni, a melyek
nincsenek birtokunkban és oly időre, a melynek eljövetele ránk nézve
bizonytalan.

Vizsgálja meg bárki is gondolkodását és látni fogja, hogy ez mindenkor a
multtal és a jövővel van elfoglalva. A jelenre alig gondolunk; és ha
igen, csak azért tesszük ezt, hogy innen merítsünk világosságot a jövőre
nézve, hogy jelenünk alapján rendelkezzünk a jövőről. A jelen soha sem
képezi czélunkat. A múlt és a jelen csakis gya, czélja csak a jövő. Nem
élünk tehát soha, csak reméljük, hogy majd élni fogunk; és terveket
koholva folyton a boldogságról, kétségtelen, hogy soha sem lehetünk
boldogok, ha csak oly boldogságra törekszünk, mely e földön érhető el.


XVI.

Sokszor csekélység az, a mi megvigasztal, mivel csekélység az, a mi
bántani képes.


XVII.

Cromwell közel volt ahoz, hogy az egész létező keresztyén társadalmi
rendet szétrombolja: a királyi család tönkre volt téve, az ő saját
családjának hatalma örök időkre biztosítottnak látszott. Róma is
megérezte e hatalmas ember erejét. De egyetlen kis porszem, mely testébe
hatolt, s mely másutt mit sem jelentett volna, lassan ölő kórt
fejlesztett ki ott; Cromwell bele halt, családja elveszté hatalmát s a
királyság helyre állíttatott.


XVIII.

Ha Kleopatra orra valamivel rövidebb lett volna, egész földünk más
alakulatot nyer vala.


XIX.

Ha arról van szó, hogy szükséges-e a háború, hogy meg kell-e ölni annyi
embert és halálra itélni oly sok spanyolt: egyetlen ember határoz, a ki
érdekelve van; pedig e kérdés eldöntésére csak valamely harmadik, nem
érdekelt fél lehetne hivatva.


XX.

Az emberi ész gyengesége sokkal inkább feltünik oly embereknél, a kik
arról nem bírnak tudomással, mint a kik azt ismerik.


XXI.

A legkiválóbb ember szelleme sem független annyira, hogy azt a körülte
támadt legcsekélyebb zaj is meg ne zavarhatná. A gondolatok elűzésére
nem is kell ágyúdörgés, elég ha a háztetőn a szélkakas egyet fordul… Ne
csodálkozzatok azon, hogy most az ember nem okoskodik helyesen: légy
dong a füle körül; s ez elég arra, hogy ne tudjon helyesen ítélni. Ha
azt akarjátok, hogy fellelje az igazságot, kergessétek el ezt a kis
legyet, mely eszét korlátok között tartja s megzavarja hatalmas
szellemét, ezt a szellemet, a mely városokat és országokat kormányoz.


XXII.

Az emberi találmányok századokról századokra mindig előbbre haladnak. A
világ jósága és rosszasága általában véve ugyanaz marad.


XXIII.

A természet minden körülmények közt mindenkor boldogtalanokká tevén
minket, vágyaink képzeletben egy jobb állapotot alkotnak meg, az által,
hogy azon állapothoz, a melyben vagyunk, hozzá kötik azon állapotnak
örömeit, a melyben nem vagyunk. És, ha elérnők ez örömöket, azért még
nem lennénk boldogok, mivel ismét egy ujabb állapotnak megfelelő egyéb
vágyaink támadnának.


XXIV.

Képzeljünk egy csomó bilincsekbe vert s halálra ítélt embert, kik közül
naponta lefejeznek nehányat a többi szeme láttára; az életben maradottak
saját sorsukat látják társaik sorsában és egymásra tekintve, fájdalommal
s remény nélkül várják, míg a sor reájuk kerül…

Ime az emberi állapot képe.


XXV.

A becsvágy és az emberi «én» természetében van az, hogy csak önmagát
szereti s csak önmagára van tekintettel. De azt nem akadályozhatja meg,
hogy szeretetének eme tárgya ne legyen hibákkal s gyarlóságokkal tele.
Nagy akar lenni s kicsinynek látja magát. Boldog akarna lenni s látja,
hogy mily nyomorult. Tökéletes akar lenni s látja, hogy tele van
tökéletlenséggel. Az emberek szeretetének s becsülésének tárgya akar
lenni s azt látja, hogy hibái csak embertársai ellenszenvét és
megvetését érdemlik meg. Mindez zavarba hozza őt és a képzelhető
legigazságtalanabb s legbűnösebb szenvedélyt kelti fel benne. Mert
kiolthatatlan gyülölet fogja őt el az igazság iránt, a mely őt szigorúan
elítéli s meggyőzi hibái felől. Szeretné hibáit semmivé tenni, de nem
lévén képes _önmagában_ eltüntetni azokat, legalább, a mennyire lehet,
_saját és a mások tudatában_ igyekszik eltüntetni; minden törekvését
arra fordítja, hogy elrejtse hibáit mások és önmaga elől: nem lévén
képes elviselni, hogy azokat mások meglássák s vele megláttassák.

Kétségkivül nagy baj az, ha valakinek sok a hibája, de még nagyobb baj
az, ha valakinek sok a hibája _és hibáit nem akarja megismerni_, mivel
akkor hibáihoz még egy újabb is járul. Nem akarjuk, hogy mások
megcsaljanak minket, nem tartjuk igazságosnak, ha érdemeiken felül
kivánják becsülésünket megnyerni; és így mi se csaljunk meg másokat, mi
se akarjuk, hogy jobban becsüljenek, mint azt megérdemeljük.

Ha mások csupán valóban létező hibákat és vétkeket fedeznek fel bennünk,
épen nem igazságtalanok irántunk, mivel nem ők az okai, hogy e hibák
megvannak bennünk és mivel ez által még jót is tesznek velünk,
segítségünkre jövén azon hibánk elhagyásában, mely szerint
tökéletlenségeink tudatával nem birunk. Nem szabad rájok neheztelnünk
azért, mert ismernek és megvetnek; csakis igazságosak irántunk, ha jól
ismernek s ha, mert megérdemeljük, megvetnek.

Így kellene annak érezni és gondolkodni, a ki az igazság és méltányosság
elől el nem zárkózik. De mit mondjunk magunkról, a kik épen ellenkezőleg
gondolkozunk? Hiszen mi gyülöljük az igazságot és azokat, kik azt nekünk
szemünkbe mondják, és szeretjük azokat, a kik a mi előnyünkre tévednek;
azt kivánjuk, hogy becsüljenek oly tulajdonságok miatt, melyek bennünk
nincsenek meg, csakis az ő képzeletükben!

Az igazságtól való eme idegenkedésnek több fokozata van. De
elmondhatjuk, hogy bizonyos mértékben mindenkiben megvan az, mivel
elválaszthatlan a saját egyéniségünk szeretetétől. Innen van az a
félszeg gyöngédség, mely arra kötelez, hogy ha másokban valamit
kénytelenek vagyunk rosszalni, ezt kerülő úton, szépítgetésekkel tegyük,
hogy meg ne sértsük őket nagyon. Hibáikat kisebbnek tüntetjük fel,
menteni igyekszünk; aztán biztosítjuk őket jó indulatunkról és
becsülésünkről, majd dicséretekkel halmozzuk el: az orvosság mindezekkel
együtt bevéve nem fog oly sok keserüséget okozni a becsvágynak, a mely
csak lehetőleg kevés orvosságot vesz be, ezt is kelletlenül s a
legtöbbször az orvosságot nyujtó iránt érzett titkos nehezteléssel.

És ha valaki szeretetünket meg akarja nyerni, soha sem fog velünk
szemben oly kötelességet teljesíteni, melyről tudja, hogy az nekünk
kellemetlen; úgy bánik velünk, a mint mi azt akarjuk: gyülöljük az
igazságot, tehát elrejti azt előlünk; szeretjük a hizelgést, tehát
hizeleg nekünk; azt akarjuk, hogy csalódjunk, tehát megcsal minket.

Innen van aztán, hogy szerencsénk minden újabb fokozata, mely a
társadalomban magasabbra emel, jobban eltávolít az igazságtól; mert
mindenki jobban óvakodik azok megsértésétől, a kiknek a jó indulata rá
nézve hasznosabb és haragja veszélyesebb.

Lehet valamely fejedelem egész Európa gúnyolódásának tárgya úgy, hogy
csupán csak ő maga nem tudhatja meg azt a rosszat, melyet felőle
beszélnek. És ezen nem csodálkozom: az igazság megmondása hasznos arra
nézve, a kinek megmondják, de hátrányos arra nézve, a ki azt megmondja,
mivel gyülöletessé válik. S így azok, a kik a fejedelmet környezik,
jobban szeretik a saját érdekeiket, mint a fejedelemét, a kinek pedig
szolgálatában vannak; s nem akarnak neki hasznára lenni oly módon, hogy
ezáltal önmaguknak ártsanak.

Ez az általános baj kétségkivül sokkal nagyobb és közönségesebb az
előkelőbb körökben; de a legegyszerűbb életviszonyok közt levők
sincsenek kivéve ez alól, mivel mindenkor és mindenütt feltalálható az
az emberi érdek, mely szerint mindenki arra vágyik, hogy embertársai
szeressék őt; és így az egész emberi élet szakadatlan önámításnál,
képzelődésnél nem egyéb. Nem tesznek egyebet az emberek, mint hogy
örökösen hizelegnek egymásnak s csalják egymást. Senki sem beszél
jelenlétünkben úgy, mint mikor távol vagyunk; az emberi társadalom a
kölcsönös csalásra van alapítva; és kevés barátság volna e földön, ha
mindenki tudná azt, a mit barátja róla elmond a háta mögött, még ha ez
utóbbi ilyenkor őszintén és részrehajlás nélkül beszél is.

Nem más tehát az ember, mint csupán álöltözetbe burkolt lény; nem más,
mint csupán tettetés, hazugság, önmagával épen úgy, mint másokkal
szemben. Nem akarja, hogy megmondják neki az igazat, ő is kerüli, hogy
azt másnak megmondja, s az igazságtól és az észtől való mindezen
eltévelyedésnek természetszerű gyökere ott van az emberi lélekben.


XXVI.

Azt állítom, hogy ha az emberek tudnák azt, a mit egyik a másikról mond,
nem volna négy jó barát sem a világon.


XXVII.

Legjobban megismerhetjük az emberi gyarlóságot, ha azt az örökös
izgalmat vizsgáljuk, a melyben az ember az egész életét eltölti.

A lélek oda van dobva a testbe, hogy rövid ideig ott maradjon. Tudja a
lélek, hogy ez csak átmenet az örökös utazásra; s hogy erre elkészüljön,
csak az a rövid ideje van, a míg az élet tart. Az anyagi élet elrabolja
idejének java részét, úgy hogy neki magának csak igen kevés marad szabad
rendelkezésre. És e kevés, a mely megmarad, oly annyira alkalmatlan
neki, oly különös zavarba hozza őt, hogy ettől is szeretne
megszabadulni. Elviselhetetlen kínt érez, ha önmagára kell gondolnia s
egyedül lennie. Minden igyekezetét az képezi, hogy elfeledje önmagát és
a rövid, drága időt elmélkedések nélkül engedje lefolyni, oly dolgokkal
foglalkozván, melyek őt az önmagára való gondolkodásban megakadályozzák.

Innen ered az ember minden szórakozása, mulatsága, a melyben a czél csak
az, hogy az idő észrevétlenül múljék, vagyis jobban mondva, hogy önmagát
se vegye észre az ember s ne érezze létezését és elvesztvén ezen részét
életének, kikerülje azt a benső keserűséget és kelletlenséget, a mely ez
idő alatt feltámadna benne, ha önmagát figyelemmel kisérné. A lélek nem
lel önmagában semmi olyanra, a mi őt kielégítené. Semmi olyant nem lát
ott, mely, ha reá gondol, ne bántaná őt. Ez kényszeríti őt arra, hogy a
külvilágban ossza szét figyelmét s a kivüle álló dolgokkal való
foglalkozás által feledkezzék el önmagáról és helyzetéről. Örömét e
feledés képezi; s boldogtalanságára már magában véve az is elégséges, ha
kénytelen önmagát látni s önmagával lenni.

Az embernek már gyermekkorától fogva erősen a fejébe verik, hogy mily
fontos a saját becsülete és jóvolta, sőt szülei és barátai becsülete és
jóvolta is. Aztán tudományok, nyelvek, művészetek tanulmányozására
szorítják. Foglalkoztatják szüntelenül; megértetik vele, hogy nem lehet
boldog, ha nem munkálkodik szakadatlanul azon, hogy az ő saját becsülete
és jóléte, sőt barátjaié is sértetlen maradjon, s ezek valamelyikének
hiánya szerencsétlenné teszi őt. Elhalmozzák tehát őt munkával, hogy
napról-napra reggeltől estig zaklassák. Különös módja a boldogításnak,
mondjátok, nemde? Hiszen – gondoljátok – talán épen akkor kellene őt így
zaklatni, ha boldogtalanná akarnák őt tenni! Nos vegyétek el tőle
mindazt a gondot, foglalkozást, munkát: s meglássátok, mily
boldogtalanná teszitek őt. Mert akkor figyelme saját magára fordul,
önmagára kell gondolnia s ezt nem képes elviselni. Hiszen ha marad is
szabad idejük az embereknek a munka után, ezt is szórakozásokra
fordítják, a mely őket elfoglalja s figyelmüket elfordítja saját
magukról.

És azért ha látom az embert izgalmai közepette, ha látom azt a számtalan
veszélyt, a melynek az ember kiteszi magát a közéletben, a háborúban,
nagyravágyó tervei kivitelében, ha látom a viszálykodásokat, a
felkorbácsolt szenvedélyeket, a veszélyes kalandokat: gyakran
elgondolom, hogy _az ember minden boldogtalansága abból ered, hogy nem
képes otthonában nyugton maradni_. Ha az, a kinek van miből élnie,
otthon tudna maradni, akkor nem vágyódnék ki a nyilt tengerre, vagy nem
késztetné nagyravágyása valamely magas állás elnyerésére, és ha nem
akarnánk mást, csupán csak élni, nem volna szükségünk oly veszélyes
foglalkozásokra.

De közelebbről nézve a dolgot, úgy hiszem, hogy az embereknek a
nyugalomtól és az otthontól való eme idegenkedése halandó életünk
természetszerű gyengesége; és hogy semmi sem képes megvigasztalni, ha
kénytelenek vagyunk csupán önmagunkra gondolni.

A ki csak a saját magában és természetében rejlő indulatok szerint
cselekszik, nem képes a nyugalom azon állapotában maradni, mely
megengedné neki, hogy önmagával foglalkozzék csupán és ez által kedélye
hullámzásainak súlyát elviselje. _A ki önmagán kivül mást nem szeret,
semmit sem gyülöl annyira, mint ha folytonosan egyedül kell lennie. A
magány szeretete önzetlenséget, saját egyéniségünkkel való kevesebb
foglalkozást feltételez; mert a ki csak önmagát szereti, a ki minden jót
egyéniségére akar halmozni, az épen nem szeret önmagával foglalkozni_,
mivel nem lesz soha sem megelégedve bálványozott egyéniségével, melyet
tökéletesnek szeretne látni, s a melyben sok gyarlóságot lát és sok
ürességet, melyet jó tulajdonságokkal be nem tölthet.

Legyen bár valaki, a ki önmagát szereti csupán, bármily helyzetben,
környezze bár őt mind az a jó, a miről általában azt hiszik, hogy az
embert elégedetté teheti: ha nem lesz rendes foglalkozása s szórakozása
és önmagáról lesz kénytelen elmélkedni, soha sem lesz elégedett. Saját
hibái fognak szemébe tünni; majd a jövő bizonytalansága fogja őt
gyötörni; és ha nem talál valami foglalkozást önmagán kivül,
boldogtalanná válik.

Nem elég nagy-e a királyi méltóság arra, hogy birtokosát már magában
véve is boldoggá tegye? kell-e, mint más közönséges embert, a királyt is
mulattatni, hogy figyelmét elvonják fényes, irigyelt állásától? Azt
látom, hogy a legtöbb embert az teszi boldoggá, ha figyelme
egyéniségének gyarlóságairól, otthonának bajaitól elfordul és pl. minden
gondolatát arra irányozza, hogy jól tánczoljon. De így van-e ez a
királyokkal is? Boldogabb lesz-e ő, ha a helyett, hogy csupán királyi
méltóságának gondolatával telnék el, kicsinyes szórakozásokra fordul
figyelme? Mily más gondolat lehetne az, mely kárpótlást adhatna a
fejedelemnek azért, hogy rövid ideig nem gondol fényes állására? Nem
tünik-e fel igazságtalanságnak, ha arra késztetjük őt, hogy valamely
dallam ütemeire tánczoljon a helyett, hogy nyugodtan örülne az őt
környező fenség és dicsőség szemléletének? Kisértsük csak meg: hagyjunk
egy királyt egyedül, úgy hogy érzékei ne foglalkozzanak, hogy szelleme
ne törődjék mással, _csak önmagával_, hagyjuk őt társaság nélkül, hogy
saját egyéniségére szorítkozhassék csupán… és látni fogjuk, hogy a
király csak úgy fogja érezni gyarlóságait, mint bárki más. De az
önmagával való foglalkozást gondosan kerülik a királyok is és
környezetükben mindig tartanak olyanokat, a kik változatos szórakozásról
gondoskodnak; a kiknek minden törekvését az képezi, hogy a király soha
se legyen egyedül, soha se gondolhasson magára, tudván azt, hogy a
hatalmas király boldogtalan lenne, ha önmagával foglalkoznék.

A magas állású nagyravágyó embereket csupán csak az képes különben
legtöbbször kinos körülményeik közt fentartani, hogy nem jut idejük az
önmagukkal való foglalkozásra, figyelmük szakadatlanul más felé lévén
fordítva.

Vegyük bár őket sorra, a kanczellár, az állami tanácsos, a főtörvényszék
elnöke mily sok ember által van környezve; egyetlen perczük sem marad
arra, hogy önmagukra gondolhatnának. És a mikor fejedelmük kegyét
elvesztve visszavonulnak falusi magányukba, szerencsétlenebbek még, mert
semmi sem akadályozza őket abban, hogy önmagukkal foglalkozzanak.

Innen van, hogy oly sok ember leli örömét a játékban, a vadászatban s
egyéb szórakozásokban, mik az egész lelket elfoglalják. Nem az a
nyereség, vagy zsákmány viszi őket arra, melyet a játék, vagy a vadászat
juttat nekik; nem fogadnák el a nyereséget, vagy zsákmányt, ha azt
valaki egyszerüen oda akarná nekik adni. A zaj, a fáradság, az izgalom
fordítja el az ember tekintetét önmagáról.

Ezért szeretik az emberek a világi zajt; és csak kevesen vannak, a kik a
magányhoz, a csendhez ragaszkodnak.

Ime csak ezt tudta kitalálni az ember, hogy boldogságát elérje. Vannak
olyanok is, a kik keresik a mulatságokat, habár belátják, hogy mily sok
üresség és botorság van az emberi szórakozásokban; s ezek már
gyarlóságaik egy részének tudatával birnak. S e gyarlóságoknak épen az a
jó oldala, hogy az embert képessé teszik arra, miszerint az üres
szórakozások gyönyörködtessék s ez által elvonják figyelmét más
hibáikról. De még a ki be is látja a szórakozások ürességét, az sem
tudja, hogy _mi az, a mi szükségessé teszi a szórakozást_, s nem is
tudhatják meg mindaddig, a míg az a gyarlóságuk el nem tűnik, mely
szerint önmagukkal foglalkozni kín nekik. Az a nyúl, a melyet
megvásárolnak, nem köti le figyelmüket; csak a vadászat, a mely pedig
eszköze csak a nyúlszerzésnek. S ha kérdenék tőlük: hogy van az, hogy az
a nyúl, melyet különben oly sok fáradsággal keresnek, nem volna képes
őket kielégíteni? nem tudnának helyes választ adni; mivel nem tudják,
hogy a vadászatban _csak egyikét keresik azon izgalmas
foglalkozásoknak_, melyek figyelmüket önmagukról elfordítják, melyek
egészen lekötik szellemüket. Azt hiszik egész komolyan, hogy a
vadászatban van valami szép és nemes; hogy az királyi kedvtöltés. És így
van ez minden más foglalkozással is. Azt képzelik az emberek, hogy a
tárgyakban magukban is van valami, a mi a velük való foglalkozást
kiválóvá, nemessé teszi. Sokan meg vannak arról győződve, hogy ha ezt,
vagy azt a magas állást, vagy egyéb czélt elérnék, örömmel, boldogan
nyugodnának meg; mert még nem tudják, nem érzik, hogy vágyaik mily
kielégíthetetlenek. Azt hiszik az emberek, hogy a nyugalmat keresik,
pedig nem keresnek mást, mint izgalmakat.

Az embernek titkos ösztöne arra viszi őt, hogy önmagán kivül keressen
szórakozást és foglalkozást; _de van egy más titkos ösztöne is, mely
eredeti természetes nagyságából maradt fenn s a mely azt a meggyőződést
kelti benne, hogy a boldogság igazán csak a magányban, a nyugalomban
lelhető fel_. E két ellentétes ösztönből aztán az emberi szív mélyébe
rejtve, észrevétlenül, zavaros, határozatlan vágyak származnak, melyek
arra késztetik az embert, hogy izgalmak által vágyódjék a nyugalomra és
szakadatlanul abban a képzelődésben éljen, hogy végre majd kielégíti
vágyait, ha az útját álló akadályokat ledöntve, megnyilni látja maga
előtt a megnyugvás kapuit.

Igy folyik le az egész élet. Keressük a nyugalmat, leküzdve az utunkban
álló akadályokat; és ha a küzdelem be van fejezve, a nyugalom
elviselhetlenné válik; mert azonnal jelenlevő és a jövőben fenyegető
bajainkra gondolunk. És ha minden baj elől biztos menedéke volna is az
embereknek, az unalom, az ő megdönthetetlen hatalmával nem hagyná el
szíveiket, a hol természetes gyökere van, és a lelket eltöltené
mérgével.

Ezért tévedt Kineas, a ki nyugalmat ajánlott Pyrrhusnak és helyeselte
elhatározását, midőn ez meghódítva a világ nagy részét, boldogságát
abban akarta keresni, hogy babérain megpihenve, örüljön győzelmeinek.
Rossz tanácsot adott neki s mindketten tévedtek; mert azt hitték, hogy
az embert kielégítheti saját egyénisége és a jelen öröme, a nélkül, hogy
lelkének ürességét képzelt reményekkel töltse be; a mi pedig tévedés.
Pyrrhus nem lehetett boldog sem hódításai előtt, sem az után. És az a
nyugalmas, tétlen élet, melyet főembere ajánlott neki, még kevésbbé
elégíthette ki, mint a csaták és utazások izgalma.

Beláthatjuk tehát, hogy az ember oly szerencsétlen, hogy minden különös
ok nélkül már természeténél fogva az unalom uralmának van alávetve; és e
részben is oly gyarló az emberi természet, hogy ha nagyon sok okunk van
is az unalomra, a legcsekélyebb bohóság is képes szórakoztatni. És ha
komolyan megfontoljuk a dolgot, sokkal inkább lehet az embert azért
sajnálni, hogy oly közönséges és üres dolgok szórakoztatják őt, mint
azért, hogy emberi gyarlóságai annyira bántják; mivel szórakozása sokkal
észszerűtlenebb, mintsem unalma.


XXVIII.

Nézzétek az embereket: egy részük szellemi képességét és testi
ügyességét arra használja fel, hogy a labdajátékokban kitünjék s aztán
másnap eldicsekedjék barátai előtt, hogy ügyességével másokat felülmúlt;
más része az embereknek dolgozó szobájában izzad, hogy elmondhassa a
tudósok előtt, miszerint valamely eddigelé homályos algebrai tételt
fejtett meg. És így aztán hányan teszik ki magokat nagy veszélyeknek is
csupán azért, hogy oly helyet foglalhassanak el, a melynek csak az ő
képzeletökben van értéke s a melyet azt hiszem, kiváló képességek nélkül
is elértek volna. Mások pedig mindezen dolgokért nem azért törik
magokat, hogy ez által okosabbak legyenek, hanem hogy aztán kimutassák,
hogy az elért eredményeket mily üresnek, hiábavalónak tartják; és ezek a
legbalgábbak, mivel tudva azok; míg másokról fel lehet tenni, hogy nem
lennének ily balgák, ha balgaságuk tudatával birnának.


XXIX.

Ha valaki naponként részt vesz valamely szerencsejátékban, annyira elűzi
ez által unalmát, hogy igazán szerencsétlen lenne, ha azon feltétel
alatt, hogy nem fog játszani, naponként átadnók neki azt az összeg
pénzt, a mennyit az nap nyerhet. Azt lehetne talán mondani, hogy ő a
játékban magában keres szórakozást, s nem nyereség után vágyódik; de hát
kisértse meg azt, hogy ne pénzre vagy más értékre játszszék, nem fog oly
érdeklődéssel játszani s unatkozni fog. Tehát nem csupán a mulatságot
keresi; a szenvedély nélküli játék untatja őt. Az kell tehát, hogy
szenvedélylyel játszszék, hogy izgalomba jöjjön, hogy megcsalja önmagát,
elhitetve magával, hogy boldoggá teszi őt a nyereség, az a nyereség, a
melyet nem fogadna el oly feltétel alatt, hogy ne játszszék; kell, hogy
tárgyat alkosson szenvedélyének, oly tárgyat, mely felköltse vágyát,
haragját, félelmét és reményét.

Az emberi szórakozások tehát nem csupán közönségesek, hanem nem is
valódi szórakozások, mert csalódásba ringatják az embert; képzelet és
önámítás az egész, mely nem tudná foglalkoztatni az ember szellemét, ha
az nem vesztette volna el izlését a szép és érzékét az igazi jó iránt s
ha nem volna annyi sok hibával tele. A szórakozás nyomorúságaink
közepett nem ad enyhülést, nem vigasztal meg, csak is az által, hogy még
nagyobb, kézzelfoghatóbb nyomorúságba visz; mert esztelenül elpazaroljuk
általa időnket és nem gondolunk magunkra. Az ily szórakozások nélkül
unatkoznánk s az unalom arra bírna, hogy unalmunkat más okosabb dologgal
űzzük el. A szórakozás megcsal, mulattat minket és észrevé tlenül
közelebb visz a halálhoz.


XXX.

Az ember nem lévén képes elkerülni a halált, megváltoztatni
tudatlanságát és gyarlóságait, feltette magában, hogy nem fog azokra
gondolni s reményli, hogy így boldog lehet: ez az egész, a mit ki tudott
találni arra nézve, hogy oly sok nyomorúságai közt megvigasztalódjék. De
ez igen tökéletlen vigasztalás, mivel nem gyógyítja meg a bajt, csak
egyszerüen elrejti rövid időre és nem engedi, hogy az így elrejtett baj
valódi orvoslását megkisértsék az emberek. És így az unalom, mely az
ember legfőbb baja, bizonyos tekintetben javára is szolgál, mivel
leginkább készteti arra az embert, hogy gyógyulást keressen; a
szórakozás pedig, melyet az ember legfőbb szerencséjének tart,
tulajdonképen legnagyobb baját képezi, mert leginkább elvonja őt attól,
hogy bajaira a mulatságoknál egyéb orvoslást keressen. Mindkettő az
ember gyarlóságának és nyomoruságának, de egyszersmind nagyságának is
bámulatos bizonysága, mivel az ember csak azért unatkozik s azért keres
oly sokféle foglalkozást, mert megvan benne elveszett boldogságának
eszméje, de e boldogságot, nem lelvén fel önmagában, hasztalan keresi a
külvilágban, mivel az ős állapot immár eljátszott boldogsága sem
bennünk, sem a külvilág teremtményeiben nincs, hanem csupán csak
Istennél.




A NÉP ELŐÍTÉLETEIRŐL ÉS A KÖZVÉLEMÉNYRŐL.


I.

Ki fogjuk itt mutatni, hogy a nép rendszerint egészségesen gondolkozik
és hogy nem oly tudatlan, mint a hogy azt általában hiszik; és így
megdönthetjük azt a véleményt, mely a nép véleményét, természetes
gondolkodásmódját akarja megdönteni.[23]


II.

Bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy mindenki téves képzelődésben
él; a nép bár legtöbbször józanul vélekedik is, eszében más nézet alakul
meg s azt hiszi, hogy az igazság ott van, a hol tényleg nincs. Ott van
az igazság az ő nézeteiben, de nem úgy, a mint ő képzeli.


III.

A legnagyobb bajt a polgárháborúk okozzák, a melyek bizonyosan
bekövetkeznek, ha kimondja a nép, hogy az érdemeket jutalmazni kell;
mivel akkor mindenki azt fogja mondani, hogy vannak érdemei. Meg az a
baj sem ily bizonyos, mely szerint félni lehet attól, hogy a születés
jogán valami ostoba fog a hatalomba örökösödni.


IV.

Miért követik a többséget? Talán mert ennek több az esze? Nem, hanem
mert több az ereje. Miért követik az ősi törvényeket s miért
ragaszkodnak az ősi felfogásokhoz? Talán ezek helyesebbek? Nem, hanem
egyedüliek és így megóvnak attól, hogy véleménykülönbség merüljön fel.


V.

A közvéleményre alapított uralom, a mely engedékeny, mert nem
kényszeríti rá magát a népre, időhöz van kötve. Az erő uralma örökké
tart. A közvélemény a világnak mintegy királya, az erő pedig zsarnoka.


VI.

Az erő a világ királya és nem a közvélemény; de a közvélemény
rendelkezik s bánik az erővel.


VII.

Mily helyesen tették azt, hogy az embereket a külsejök szerint
külömböztetik meg, nem pedig belső tulajdonságaik szerint!… Ki menjen át
előbb itt ez úton? Melyik ad helyet a másiknak? A ki okosabb vagy
ügyesebb? De hiszen én is vagyok olyan, mint ő. E miatt vita s verekedés
támadhatna. De hát azt mondjuk: neki négy inasa van, nekem csak egy. Ez
már látható, csak meg kell számlálni az inasokat. Nekem van kevesebb s
így én vagyok kénytelen engedni. – Ily módon aztán békében maradunk, a
mi pedig a legfőbb jó a földön.


VIII.

A nép megszokta a királyt kiséretével együtt látni; a testőrség, a
fényes kiséret tiszteletet és félelmet kelt a népben, a mely, ha aztán
egyedül is látja fejedelmét, ugyanazt a megszokott tiszteletet és
félelmet érzi; mivel gondolatban a királyt testőreitől s a fényes
kisérettől nem választja külön. Ennek tehát természetes oka van s innen
származnak az ily szokásos mondások: «A fejedelem arczán ki van fejezve
az istenség jellege» stb.

A királyok hatalma a nép józan eszén és esztelenségén alapszik, de
sokkol inkább esztelenségén. A legnagyobb dolgok e világon mások
gyöngeségére vannak, mint alapra építve és ez az alap nagyon biztos;
mindenkor biztos alapul lehet venni a nép gyöngeségét; a mi csupán az
észre van alapítva, az sokkal gyengébb alapon áll.


IX.

A hivatalnoki kar jól ismerte ezt a gyöngeséget. A hivatali egyenruha, a
nagy paloták, a hol itéletet mondanak, a liliom és egyéb jelvények: mind
szükségesek a hivatal fényének emelésére. Az orvosok sokszor már csupán
hosszú öltönyeikkel és öszvéreikkel, a tudorok négyszögletű tudori
kalapjaikkal és bő ruhájokkal is hatást tesznek.

Csak a ki az erővel is tehet hatást, az mellőzi az öltözékek fényét. Így
a mi királyaink soha sem keresték a külső fényt. Nem öltöztek különös
ruhákba; de kisértették magokat testőreikkel, a kik a többi fegyveres
erővel remegésbe hozták a legbátrabb népet is. Nemcsak a ruhájok
királyi, hanem az erejök is. Ki mondaná, hogy a többi emberekhez hasonló
a szultán, a kit büszke szerályában negyvenezer janicsár környez.

Ha ott volna az ő részükön a kétségtelen igazság, ha az orvosok valóban
tudnának gyógyítani, nem volna szükségök hosszú öltönyeikre s arczuk
komoly, ünnepélyes kifejezésére: tudományuk hatalma már magában véve is
megszerezné tekintélyöket. De tudományuk csak képzelt, látszólagos
lévén, szükségök van a formaságokra, hogy a képzeletre hatva szerezzenek
magoknak tekintélyt.

És vajon, ha a négyszögletű tudori kalappal látunk egy ügyvédet, nem
vagyunk-e azonnal jó véleményben tudománya felől?

A svájcziak sértve érzik magokat, ha nemes embereknek mondják őket, és
azt hiszik, hogy csak a polgári rend az, a mely magas törekvésekre való
képességgel bir.


X.

A hajó kormányzására az utasok közül nem szükségképen azt választják, a
ki a legmagasabb rangú családból származik. Azt mindenki tudja, hogy a
tengerre szállni veszélyes és csak arra bizzák magokat az emberek, a ki
tud kormányozni, a ki ismeri a hajó alkatrészeit.

Montaigne megfigyelte azt, hogy az eszelősök bántó hatással vannak az
emberekre és hogy a szokástól függ minden; de e tényeknek okát nem tudta
megmagyarázni. – A ki csupán valamely tényt lát és annak okát nem tudja
adni, az összehasonlítva azzal, a ki az okokat is kifürkészi, olyan,
mint a kinek csupán csak szeme van, de esze nincs. Az okokat csak az ész
láthatja meg.


XI.

Miért nem hat sértőleg ránk a sánta emberek látása és miért bánt az, ha
eszelőst látunk? Mert a sánta elismeri azt, hogy mi járunk egyenesen,
míg az eszelős azt mondja rólunk, hogy a mi eszünk sántikál; ha ezt nem
mondaná, bosszúság nélkül, csupán szánakozva néznők őt.

Epiktetes felteszi azt a kérdést, hogy miért nem vesszük rossz néven, ha
azt mondják rólunk, hogy fáj a fejünk, és miért veszszük rossz néven, ha
azt mondják, hogy helytelenül gondolkodunk, vagy hogy rossz az izlésünk?
Mert a felől bizonyosak vagyunk, hogy fáj-e a fejünk, vagy hogy
sántítunk-e, ezt érezzük; de hogy gondolkodásunk helyes-e, azt nem
tudjuk. És mivel csak a felől vagyunk bizonyosak, a mit egészen jól
láttunk, ha más valaki is egészen jól látja ugyanazt, de épen ellentétes
színben: ez zavarba ejt minket s kétkedővé tesz, vajon jól látunk-e, jól
választottunk-e, jól okoskodunk-e? – És ha aztán sokan látnak velünk
ellenkező színben, akkor nem merünk a mi látásunkban bizni. Ily
ellentétes nézetek nem fordulhatnak elő a sántítást illetőleg.


XII.

Igyekezzetek feltünni és másnak terhére lenni: így majd tekintélyt
szereztek magatoknak. A ki senkinek sem alkalmatlankodik, hanem csak
nyugodtan ül otthonában, azt semmibe sem veszik.


XIII.

A csinos, gondos külső épen nem jelentéktelen dolog: ez által azt
mutatjuk, hogy sok ember dolgozik értünk; szépen fésült hajunk arra
enged következtetni, hogy van inasunk, fodrászunk stb., előkelő szabású
ruhánk is sok embert foglalkoztat: a szabón kivül a paszományost stb.

Az pedig nemcsak puszta külsőség, ha azt jelzem megjelenésemmel, hogy
sok kéz dolgozik szolgálatomban.


XIV.

Különös! nem akarják azt, hogy köszöntsem a fényes öltözetű nagy urat, a
kit hét-nyolcz inas követ. Hogyne! hiszen megbotoztat, ha nem köszönök
neki tisztelettel! A ruha – erő. Természetesen nincs ez így akkor, ha
egy ló találkozik egy czifrábban felszerszámozott más lóval.

Montaigne bizonyára csak tréfált, midőn azt mondá, hogy ennek okát nem
tudja adni.


XV.

Nagy előny az, ha valaki oly tulajdonságokkal bir, a melyek által eléri,
hogy már tizennyolcz-husz éves korában annyira ismerik és becsülik, mint
mást csak ötven éves korában. Ez által minden fáradság által nyer
harmincz évet.


XVI.

A nép rendszerint egészséges nézetekkel bir; így pl. helyesen teszi,
hogy a vadászatban keres szórakozást és a költészetet nem szereti. A
félműveltek a népet ezért kigúnyolják s ez által is a világ
esztelenségére akarnak rámutatni. Pedig az époly természetes, mint a
milyen természetes az, hogy az embereket külsejök, gazdaságuk szerint
külömböztetik meg; ezt is sokan kigúnyolják és mégis követik.[24]


XVII.

Csekély azok száma, kik önállóan gondolkoznak s valami új igazságot
fedeznek fel; a kik semmit sem fedeznek fel, többségben vannak és ezért
erősebbek is; és rendszerint megtagadják a feltalálóktól azt a
dicsőséget, melyet ezek megérdemelnek s találmányaik által kerestek. Ha
ez utóbbiak ragaszkodnak dicsőségükhöz és megvetéssel illetik a
többséget, csakis azt érhetik el ezzel, hogy a többség kigúnyolja őket
és álmodozónak tartja.

A szellem fölényét tehát, bármily nagy legyen is az, nem kell másokkal
éreztetni s nem kell igyekezni a szellem által adott előnyök
kihasználására; meg kell elégedni a kisebbségnek becsülésével és
elismerésével, mely a valódi érdemet méltányolni tudja.




AZ EMBERNEK SZÜKSÉGE VAN A VALLÁSRA.


I.

A természetben sok tökéletes van, talán épen azért, hogy ez által
megmutassa nekünk, miszerint a természet az Isten képe; de sok hiba is
van benne, hogy megmutassa, miszerint a természet _csakis képe_ az
Istennek.


II.

Minden nyomorúságaink mellett is van bennünk valami leküzdhetetlen
ösztön, a mely felemel.


III.

Ha az ember tökéletes lenne, elérhetné a boldogságot s eljuthatna az
igazsághoz. És ha egészen tökéletlen lény lenne, nem volna meg benne sem
az igazságnak, sem a boldogságnak eszméje. Ámde, szerencsétlenségünkre,
él bennünk a boldogság eszméje, de azt elérni nem birjuk; érezzük az
igazságot, de megvalósítani nem birjuk, nem lévén képesek sem arra, hogy
biztosan tudjunk valamit, sem arra, hogy egyáltalában semmit sem
tudjunk. Arra enged ez következtetni, hogy valamikor a tökéletesség
állapotában voltunk, de onnan kiestünk.


IV.

Vajon a trónjától megfosztott királyon kivül van-e még más is, a ki
boldogtalannak érezné magát, mert nem király? Vajon Aemilius Paulus
boldogtalan volt-e azért, mert már többé nem lehetett consul?
Ellenkezőleg; boldognak érezte magát azért, mert már volt consul; hiszen
nem is lehetett volna mindig az. De Perseus, a ki mindig lehetett volna
király, elvesztette királyságát, annyira boldogtalan volt, hogy szinte
lehetetlennek látszott neki az élet. Ki bánkódnék azon, hogy csak egy
szája van, s ki ne érezné fájdalmasan, ha csak egy szeme van? Az senkit
sem bánt, hogy nincs három szeme; de vigasztalhatatlan, ha csak egy van.


V.

Az ember természetében rejlő ellentmondások oly nyilvánvalók, hogy sokan
voltak, a kik azt állították, hogy két lelkünk van; mivel másként nem
volna elképzelhető, hogy ugyanazon dologra nézve oly külömböző, oly
ellentétes nézeteink lennének s oly gyorsan változtatnók
meggyőződéseinket, úgy hogy a legnagyobb önhittség, merészség közepett
minden átmenet nélkül egyszerre kétely és félelem fog el.[25]


VI.

Az ember helyzetéről minden dolog felvilágosítja őt; csak meg kell
érteni a természet szózatát. Mert az nem igaz, hogy Isten mindenben
nyilatkozik és nem igaz, hogy mindenben elrejtőzik. De igaz az, hogy
elrejtőzik azok elől, a kik kétkednek benne, és nyilatkozik azok előtt,
a kik keresik őt. Mert az emberek mind együttvéve méltatlanok az Istenre
és egyszersmind arra is vannak hivatva, hogy megismerjék őt. Az Isten
megismerésére és tiszteletére vannak utalva természeti állapotuknál
fogva és méltatlanok az Istenre romlottságuk miatt.


VII.

Ha az istenség soha egy kis részében sem jelent volna meg az ember
előtt, akkor vagy azt kellene hinnünk, hogy nem létezik istenség, vagy
hogy az emberek méltatlanok megismerésére. De ha csak olykor is
megjelenik, a kétkedés ki van zárva. És mihelyt egyetlen egyszer
megjelenik, már bizonyos, hogy mindig létezik. E szerint más
következtetésre nem juthatunk, mint hogy van Isten s az emberek
méltatlanok reá.


VIII.

Ha nem volna az ember előtt semmi homályos, akkor nem érezné
gyarlóságait. Ha nem volna előtte semmi világos, nem remélné, hogy
tökéletesebbé válhatik. És így nemcsak igazságos, hanem hasznos is, hogy
Isten részben mutatkozzék és részben rejtve maradjon; minthogy az
emberre nézve ép oly veszélyes az, ha ismeri az Istent és nem ismeri
saját gyarlóságát, mint az, ha ismeri gyarlóságát, de nem ismeri Istent.


IX.

Minden, a mi e földön létezik, egyaránt hirdeti nekünk egyrészről azt,
hogy az ember mily gyarló s mily könyörületes az Isten, másrészről azt,
hogy mily tehetetlen az ember Isten nélkül s mily sokra mehet az
Istennel.


X.

Minden, a mi e földön létezik, vagy azt mutatja az embernek, hogy mily
tökéletlen, vagy azt hogy mily tökéletes. Minden vagy nagyságával, vagy
gyarlóságával ismerteti meg őt.


XI.

Igazságtalannak születik az ember, mivel mindenkor önmaga felé hajlik;
ez természetellenes. Az általánosra kell törekedni; mert az önzés a
kezdete minden bajnak, rendetlenségnek, háborúnak stb. a társadalom
minden terén.




A KERESZTYÉN VALLÁS HELYESSÉGÉRŐL.


ELSŐ RÉSZ.  A keresztyénség indokolásáról általában.


I.

Ha minden törekvésünket, minden cselekvésünket csupán a kétségtelen
dolgokra kellene irányoznunk, akkor a vallásért semmit sem kellene
tennünk; mivel a vallás nem olyan, hogy minden kétséget kizárna. De
hiszen nagyon sokat teszünk mi bizonytalan eredmények elérése végett:
gondoljunk csak a tengeren való utazásra, a háborúkra. Sőt azt mondom,
hogy akkor épen semmit sem kellene tennünk, mert hisz semmi sem
bizonyos; és több bizonyosság van a vallásban, mint ama reményünkben,
hogy holnap meglátjuk a napot; mert az nem bizonyos, hogy a napot holnap
meglátjuk-e, s kétségkívül lehetséges az is, hogy nem látjuk meg. Nem
így a vallást illetőleg. Nem bizonyos az, hogy a vallás helyes-e; de ki
merné azt mondani, miszerint kétségtelenül lehetséges az, hogy nem
helyes a vallás? Ha tehát a holnap, vagy a bizonytalan érdekében
cselekszünk, észszerűen teszünk.


II.

A jövendölések, a csodák és vallásunk egyéb bizonyítékai nem olyanok,
hogy elmondhatnók rólok, miszerint mennyiségtanilag meggyőző erővel
birnak. De csak azt engedjétek meg nekem, hogy elmondhassam, miszerint
nem vétünk az észszerűség ellen, ha e bizonyítékoknak hitelt adunk. Van
bennök világosság és homály egyaránt, hogy némelyeket megvilágítson s
másokat homályba burkoljon. De a világosságuk olyan, hogy túlszárnyalja
a homályt, vagy legalább is egyenlő azzal. És ennélfogva az ész nem
mondhatja azt, hogy ne kövessük a vallást; erre más nem birhat rá
bennünket, csak a rideg anyagiság és a gonoszlelkűség. Arra nézve tehát
elég világossággal birunk, hogy a nem hivőket nyugodt lelkiismerettel
elitéljük; de arra nézve nem, hogy őket a vallás részére megnyerjük. S
ebből kitünik, hogy a hivőket nem az ész, hanem a kedély készteti a
vallás követésére; és a nem hivőket nem az ész, hanem az anyagiság és a
gonoszlelkűség készteti a vallás tagadására.


III.

Ki kárhoztathatná a keresztyéneket azért, mert nem tudnak számot adni
azon okokról, a melyek őket a vallás követésére indítják? hiszen a kik
ezt tehetnék, azok magok sem tudnak számot adni az okokról, melyek őket
a vallás megvetésére vezetik! Fennen hirdetik, hogy a vallás ostobaság s
ezt semmivel sem bizonyítják; de ne vegyétek ezt nekik rossz néven: mert
ha bizonyítékokat akarnának felhozni, nem maradhatnának meg állításuk
mellett. Állításuk csupán az által tünhetik fel helyesnek, hogy nem
akarják bebizonyítani.


IV.

Csupán csak szánjátok azokat, a kik nem hisznek; hiszen eléggé
szerencsétlenek már hitetlenségök miatt is. Csak akkor kellene őket
megtámadni, ha ez hasznukra lenne; de ez mindig csak árt nekik.


V.

Azoknak, a kik ellenszenvvel viseltetnek a vallás iránt, mindenekelőtt
azt kell kimutatni, hogy a vallás az észszel nem ellenkezik és hogy
becsülésünknek méltó tárgya lehet; aztán vonzóvá téve a vallást előttök,
tiszteletet kell szerezni annak. Majd elő kell adni, mily kivánatos,
hogy a vallás csakugyan indokolható is legyen; aztán nagyságával és
emelkedettségével fel kell tüntetni régiségét és szentségét és azt, hogy
mily jóságos a vallás, midőn az igazi boldogságot igéri nekünk.


VI.

Az ész csak lassan hat, és a különböző álláspontok és nézetek közt
gyakran eltéved, vagy nem birván áttekinteni tárgyát, elfárad. Nem így
az érzés; ez gyorsan cselekszik s mindig kész is a cselekvésre. Arra
kell tehát törekedni, hogy az igazságot _eszünkkel_ megismerve, azt
azután _átérezzük_; oltsuk be a hitet szivünk érzéseibe, mert különben
hitünk mindig bizonytalan s ingadozó lesz.


VII.

Ne ismerjük félre önmagunkat, testből és lélekből állunk: és azért a
rábirás eszközét nem csupán az ész bizonyítékai képezik. Hiszen hány
dologról mondhatjuk azt, hogy kétségtelenül be van bizonyítva? A
bizonyítékok csak az észt győzik meg. A szokás képezi a legerősebb
bizonyítékainkat. Mert az az érzékeket nyeri meg, a melyek aztán
elragadják az észt, a nélkül, hogy ez gondolkodhatnék. Ki bizonyította
azt be, hogy holnap is nap lesz és hogy meg fogunk halni; és mégis van-e
oly dolog, melyet az emberek általában jobban elhinnének? A szokás
alkotja itt is meggyőződésünket; a szokás ad irányt egész életünknek.
Igaz, hogy nem a szokáson kell kezdeni, ha az igazságot meg akarjuk
ismerni; de ha már az ész meglátta, hogy hol van az igazság, a szokáshoz
kell folyamodni, hogy a szemünk elől könnyen elillanó hitnek vázlatát
elkészítse és aztán képét egészen megfesse; mert az fárasztó is, ha
minduntalan bizonyítékkal állunk elő. A szokást hivjuk segítségül, s az
így megalkotott hivésünk minden erőszakosság, fogás, és rideg bizonyíték
nélkül fogja velünk elhitetni a dolgokat, és minden képességeinket e
hivés felé irányozza úgy, hogy lelkünk abba mintegy természetszerűen
belehull. Nem elég az, hogy csak a meggyőződés erejével higyünk; kell,
hogy érzésünk ne hitesse el velünk az ellenkezőt.

Együttesen kell tehát megindítani az észt és a kedélyt: az észt a
bizonyítékok által, melyekre elég rá mutatni; és az érzést a szokások
által, melyek segélyével megakadályozzuk, hogy az az ellenkező irányba
ne térjen át.


MÁSODIK RÉSZ.  A keresztyén vallás erkölcsi bizonyítékairól.


VIII.

Az egész nagy világ bölcs elrendezése a vallásosság ápolására vezet
bennünket; s kell, hogy az emberek oly érzelmekkel teljenek el, mint a
minőkre a vallás tanít és a vallás képezze azt a tárgyat és központot,
mely felé minden irányul, oly annyira, hogy a ki a vallás elveit
befogadja lelkébe, az tisztán lássa az emberi természetet és általában
az egész világ folyását.


IX.

Ha az ember nem ismeri el, hogy önhitt, nagyravágyó, anyagias, gyönge,
gyarló és igazságtalan: akkor vak. S ha azt elismeri és nem vágyódik
elhagyni gyarlóságait, vajon mit mondjunk ily balga emberről? És nem
kell-e feltétlen becsülésünket oda adni oly vallásnak, a mely jól ismeri
az ember hibáit s nem kell-e vágynunk oly vallás igazságai után, a mely
gyarlóságaink orvoslását igéri?


X.

Az igazi vallás fő jellege az, hogy arra késztet, miszerint Istent
szeressük. Ez helyes is. De a mi vallásunkon kívül más vallás ezt nem
rendeli így. A mi vallásunknak ismernie kellett az ember anyagiságát és
tehetetlenségét, melynél fogva nem bír önmagától az erény ösvényére
lépni. És így a vallásnak kell ily módokról gondoskodni, melyek közül
legfőbb az imádság. A mi vallásunk ezt meg is tette és semmi más vallás
nem is kivánja meg azt, hogy Istent szeressük és kövessük.


XI.

Hogy igaz legyen a vallás, kell, hogy ismerje természetünket; mert az
ember természete, legfőbb java, valódi erényei és az igazi vallás oly
dolgok, melyeknek ismerete egymástól elválaszthatatlan. A vallásnak
ismernie kell az emberi nagyságot és gyarlóságot, s annak, úgy mint
emennek is okát. A keresztyén valláson kívül mely más vallás ismerte fel
mindezt?


XII.

A többi vallások, a pogány vallások, népszerűbbek: mivel csupa
külsőségekből állnak; de nem nyerhetik meg magok számára az
emelkedettebb lelkületűeket. Minden külsőség nélkül való, csupán értelmi
vallás lenne a legmegfelelőbb az emelkedettebb lelkületűeknek; de az ily
vallás a nép számára nem volna alkalmas. Egyedül a keresztyén vallás az,
a mely mindenki lelkületének megfelel, egyesítve lévén benne a külsőség
a lényeggel. Felemeli a népet a vallás lényegéhez, s a gőgösöket
lealázza a külsőségekhez, e kettő nélkül nem tökéletes a vallás; mert
kell, hogy a nép megértse a vallás által hirdetett igék szellemét és a
műveltebbek alávessék lelkületüket a szent igéknek az által, hogy a
külsőségekben részt vesznek.


XIII.

A keresztyén valláson kivül más vallás nem ismerte fel azt, hogy az
ember a legkiválóbb s egyszersmind a leggyarlóbb teremtmény. A vallások
egy része, a mely belátta az ember kiválóságát, aljasságnak és
hálátlanságnak tekintette azokat az alantasabb érzelmeket és
indulatokat, melyek az ember lényegében természetszerűleg bennrejlenek.
Más vallások ismét csak ez utóbbiakat látták s nevetséges gőgnek
tekintették a magasztos érzelmeket, melyek szintén természetesek az
emberben.


XIV.

Isten rejtve lévén szemeink elől, minden oly vallás, mely nem mondja
Istent láthatatlannak, téves; és az a vallás, mely e láthatatlanságnak
okát nem adja, nem észszerű. A mienk mindezt megteszi.


XV.

Az emberi nagyság és gyarlóság oly kézzel fogható, hogy szükséges,
miszerint az igazi vallás megtanítson bennünket arra, hogy vannak
fenséges, de egyszersmind gyarló elvei is; mivel kell, hogy az igazi
vallás jól ismerje természetünket, hogy ismerje természetünk magasztos
és köznapi jellemvonásait, és mindezeknek okát is tudja adni. Kell, hogy
számot adjon a bennünk rejlő csodálatos ellentmondásokról.[26] Ha lehet
egy főigazságba foglalni a vallást, úgy az a következő: a vallás
tanítson meg arra, hogy csak őt imádjuk s őt szeressük. De mivel nem
tudunk mást imádni, csak a mit ismerünk, s mást szeretni mint
önmagunkat, kell, hogy a vallás e gyarlóságainkkal is megismertessen és
azok ellen orvosságot adjon.

Hogy az ember boldog lehessen, arra nézve szükséges a vallás
kijelentése, hogy van Isten, s hogy őt szeretnünk kell, s hogy egyedüli
valódi üdvünket az képezi, ha az övéi lehetünk és egyedüli
szerencsétlenségünket az, ha tőle elválva kell lennünk; tanítson meg a
vallás arra, hogy vak sötétségben vagyunk, a mely megakadályoz abban,
miszerint Istent megismerjük és szeressük és mivel kötelességünk őt
szeretni, de anyagiságunk eltávolít bennünket tőle, tévúton járunk.
Kell, hogy a vallás tudtunkra hozza azt az ellentállást, melyet Istennel
és saját jóvoltunkkal szemben kifejtünk. Mutassa meg nekünk azt az útat,
melyen orvoslásra lelünk s mondja meg, mi ez az orvosság. Nézzük sorra
az összes vallásokat, vajon fogunk-e a keresztyén valláson kívül más
olyanra találni, mely e részben kielégíthetne! Talán az a vallás lenne
az, melyet ama bölcsészek hirdetnek, kik azt mondják, hogy a legfőbb jó
önmagunkban rejlik? vajon csakugyan ott volna a legfőbb jó? meglelték-e
ezek a bölcsészek az orvosságot összes bajainkra? vajon
meggyógyíthatják-e azzal az önhitt embert, ha őt az Istennel egyenlőnek
hirdetik? és ők teszik ezt, a kik azt mondják, hogy a boldogságot az
anyagi gyönyörök adják meg nekünk és a kik ez által az állatokkal
akarnak bennünket egyenlővé tenni! Ez volna a mi anyagiságunk
gyógyszere! Nézzetek fel az Istenre, mondja egy részök, ime ott van ő, a
kihez ti hasonlók vagytok s a ki azért alkotott titeket, hogy őt
imádjátok. Egyenlővé tehetitek magatokat vele; a tudás, ha követitek,
majd vele egyenlővé tesz. Mások azt mondják: Nézzetek le a földre,
nyomorult férgek és látni fogjátok ott az állatokat, melyeknek ti társai
vagytok!

Mivé lesz az ember? olyan lesz-e, mint az Isten, vagy olyan, mint a
többi állat? mily rémítő távolság e végletek közt! mivé leszünk tehát?
melyik vallás fogja velünk megismertetni boldogságunkat,
kötelességeinket, a gyöngeségeket, melyek kötelességeinktől eltérítenek,
az írt, mely meggyógyít s azt a módot, melylyel ez írt elérhetjük?

Lássuk csak, hogyan felel e kérdésre Isten bölcsesége, mely a keresztyén
vallás tanaiban megszólal.

Hasztalanul keresitek, óh emberek, nyomorúságaitok orvosságát
önmagatokban; a ti képességeitek mindössze csak annyira mehetnek, hogy
megismertetik veletek, miszerint nem önmagatokban fogjátok fellelni az
igazságot és boldogságot. A bölcsészek ezt igérték nektek; de igéretöket
be nem válthatják. Hiszen azt sem tudják, mi képezi a ti boldogságtokat
és hogy mik vagytok voltaképen. Hogy gyógyíthatnák meg bajaitokat, ha
nem ismerik azokat! Legfőbb betegségtek az önhittség, a mely elvon az
Istentől, és az anyagiság, a mely a földhöz bilincsel; és bölcsészeitek
csak még súlyosabbá tették betegségteket. Ha Istent állították elétek,
csak növelték önhittségteket; mert elhitették veletek, hogy hozzá
hasonlók vagytok. És a kik e feltevés botorságát belátták, a másik
végletbe sodortak benneteket, elámíva lelketeket, hogy a többi
állatokhoz vagytok hasonlók és arra késztettek titeket, hogy az
anyagiságban keressétek boldogságtokat, és osztozzatok az állatok
sorsában. De ily módon nem fogtok valódi mivoltotok tudatára jönni. Ne
várjatok tehát sem igazságot, sem vigasztalást az emberektől. Én vagyok
az, a ki titeket alkottalak s csak én mondhatom meg nektek, hogy mik
vagytok. De már nem vagytok olyanok, mint a minőnek teremtettelek. Én az
embert szentnek, ártatlannak, tökéletesnek alkottam. Adtam neki észt és
világossággal vettem őt körül. Közöltem vele dicsőségemet és csodáimat.
S az emberi szem akkor tisztán látta Isten fenségét. Nem volt akkor
homályban, mely őt megvakítja, a halandóság és a gyarlóság, mely őt
annyira bántja, nem volt akkor osztályrésze. De ily nagy dicsőség
önhitté tette őt. Önmagától remélt mindent megnyerni, függetlenül Isten
segítségétől. Az érzékek, függetlenné téve magokat az észtől, s gyakran
hatalmukba kerítve ezt, a gyönyörök keresésére vitték őt. S most már a
teremtés minden kis tárgya vagy gyötri, vagy kisértetbe hozza őt,
uralkodván rajta, vagy leigázván őt erejével, vagy pedig elbájolván őt
ingereivel, a mi pedig még borzasztóbb és hatalmasabb uralom.


HARMADIK RÉSZ.  A vallás történelmi bizonyítékai.


XVI.

Látva az ember vakságát és gyarlóságait, s azokat az ijesztő
ellentéteket, melyek természetében rejlenek, s látva ezt az egész nagy
néma mindenséget, látva az embert ily elhagyottan a sűrű homályban,
mintegy eltévedve s a mindenség egy kis zugába dobva, a nélkül, hogy
tudná, ki dobta őt ide, s mit tegyen itt, s mivé lesz, ha meghal:
félelem fog el, mintha alva valamely elhagyott rémes szigetre vittek
volna s ott felébrednék, nem tudva, hol vagyok és hogyan távozhatom
onnan. És ámulat lep meg, hogy kétségbe nem ejt ily borzasztó állapot.
Körültem más hasonló természetű lényeket látok. Kérdem tőlök, hogy
többet tudnak-e sorsok felől, mint én; s ők nemmel felelnek. És még ezek
a szerencsétlenek, körültekintve s látva magok körül a teremtés ingerlő
tárgyait, ezek hatalmának vetik alá magokat. És nem tudok itt köztök
megállapodni, e lények társaságában, a kik hasonlók hozzám, gyarlók és
tehetetlenek, mint magam. Látom, hogy nem jönnek segítségemre, midőn meg
kell halnom; egyedül fogok meghalni, úgy kell tehát tennem, mintha
egyedül volnék; és ha egyedül volnék, nem építenék házakat, nem
vegyülnék a világi zajba, nem keresném senki becsülését, hanem csupán
csak az igazság felkutatására törekedném.

Belátva azt, hogy sok jel mutat arra, miszerint ezen a világon kívül,
melyet én látok, kell lenni egy más világnak is, kutatni kezdtem, vajon
az Isten, a kiről mindenki beszél, nem hagyott-e itt vissza önmagából
némi nyomot? Körültekintek és mindenütt csak sötétséget látok. A
természet minden tárgya kétkedéssel és nyugtalansággal tölt el. S ha nem
látnám sehol az istenség nyomát, nem tudnék hinni az Istenben. S ha ott
látnám mindenütt a teremtő nyomait, nyugodtan, tétlenül dőlnék a hit
karjaiba; de mert többet látok, semhogy tagadhatnám, és kevesebbet,
semhogy állítani merném az istenség létezését, sajnálatra méltó
állapotban vagyok és egyre csak azt kivánom, hogy ha az Isten tartja
fenn a világot, mutassa őt meg nekem a hit megdönthetlenül; és ha
csalnak azok a jelek, melyek az Istenre vallanak, oszlassa el ezeket
teljesen a hit; vagy mindent mondjon meg nekem, vagy semmit sem, hogy
láthassam az utat, melyet követnem kell. E nélkül azt sem tudom, mi
vagyok s mit kell tennem, és sem kötelességeimet, sem helyzetemet nem
ismerem. Lelkem vágyódik bármi áron is az igazság felismerésére és
követésére.

A világ különböző tájain a vallások sokaságát látom. De egyiknek tanai
sem vonzzák lelkemet és egyik sem adhat megnyugvást nekem. Egyaránt
visszautasítom Mohamed és China vallását, Róma és Egyptom ős hitét,
mivel egyik sem győz meg jobban, mint a másik s lelkemet nem tudja
magával ragadni.

De midőn sorra veszem a különböző idők sajátszerűen változatos erkölcsi
tanait, találok a világ egy kis zugában egy különös, elzárkózott népet,
a melynek történelme a miénket századokkal előzi meg. E nép, – mely elég
nagy számú –, egy Istent imád, és azt mondja, hogy ez Isten törvényei
szerint él, s hogy minden intézményét Isten törvényei szerint alkotta
meg. Azt állítja e nép, hogy csupán előtte fedte fel azt a rejtélyt az
istenség, hogy az emberek romlottsága miatt az Isten elfordult tőlök,
hogy az emberek csupán magokra vannak hagyatva, s innen erednek azok a
tévelygések, azok az örökös változások, melyek a vallás és a társadalmi
szokások terén feltünnek; de ők, e kiválasztott nép emberei
rendíthetlenül ragaszkodnak szokásaikhoz. Azonban az Isten nem fogja
örökösen ezen sötétségben hagyni a többi népeket; el fog jönni
mindnyájok megszabadítója; és ők azok, a kik hivatva vannak arra, hogy e
megszabadító eljövetelét hirdessék a világnak, hogy a bekövetkezendő
nagy eseménynek majdan hősei legyenek és hogy felhivják az összes
népeket, hogy egyesüljenek velök, hogy együtt várják e megszabadító
eljövetelét.

E nép csodálatot kelt bennem s méltónak látszik arra, hogy figyelemmel
kisérjem őt, mert sok meglepő és sajátságos dolgot látok nála.

E nép csupán testvérekből van összealkotva; míg más nép számos családból
alakult, ez egyetlen egy embertől származott, és mind összevéve egy
hatalmas családot alkot. Ez egyetlen a maga nemében!

E nép a legrégibb az ismert népek között; és nekem úgy tünik fel, hogy e
körülmény is különös tiszteletet ad neki; s kiváltképen felvett
kérdésünk tárgyalásánál kell őt figyelemben részesíteni, mivel, ha meg
akarjuk tudni, vajon Isten megjelent-e valamikor az emberek előtt, e
néphez, az ő ősrégi hagyományaihoz kell legelébb is fordulnunk.

E nép nemcsak régisége, hanem állhatatossága miatt is figyelemre méltó;
mert hisz keletkezésétől fogva maig szakadatlanul létezett, míg más nép,
mint a görög, a római, eltünt egészen. És mind a mellett, hogy, mint a
történelem mutatja, oly hatalmas uralkodók és népek akarták őt
elpusztítani, a nép fenmaradt s ő maga ezt természetesnek tartja. Végre
szétszóródva az egész földön, történelme minden egyes nemzet
történelmével összefügg.

Törvénye e népnek a világ legrégibb törvénye, s e mellett a
legtökéletesebb és az egyedüli, a mely szakadatlanul meg volt tartva. A
«törvény» szót is csak ezer évvel később ismerték a legrégibb népek is s
még Homér sem említi e szót, a ki pedig oly sok népről szól. És
törvényeiket a görög és római törvényalkotók is átvették részben, a mint
ezt már nehány író kimutatni igyekezett.[27]

S e törvény egyszersmind a legszigorúbb, legridegebb is az összes
törvények között, halálbüntetés fenyegetésével kötelezvén a népet egyes
jelentéktelenebb szabályok megtartására. S épen ezért is bámulatos, hogy
oly sok századon át fenmaradt és pedig oly háborgó, izgalmas nép között;
míg minden más nép időről-időre változtatta törvényeit, melyeket pedig
könnyebb lett volna követni.


XVII.

Ez a nép továbbá csodálatosan őszinte. Szeretettel és hűséggel megőrzi
Mózes könyveit, melyekben ez kijelenti, hogy népe mindig hálátlan volt
Isten iránt s hogy még inkább az lesz az ő halála után, de hogy az eget
és a földet hívja fel tanubizonyságul az iránt, hogy ő eléggé
figyelmeztette arra népét; hogy végül az Isten haragra gerjedve e nép
ellen, szét fogja őt szórni a nép összes népei közé. És ezt az őket oly
annyira gyalázó könyvet életök árán is megőrzik. Ez oly őszinteség,
melynek nincs mása, s mely már nem is természetes.[28]


XVIII.

A zsidóság jelenlegi állapota is egyik bizonyítéka a hit erejének. Mert
csodálatos, hogy e nép oly sok év óta fenmaradt és mindenkor
nyomoruságos helyzetben volt, megvetve és gyalázva minden más néptől,
mivel a Megváltót keresztre feszítette. És habár a nyomorúságos állapot
a szakadatlan létezéssel ellentétben is van, ők, szerencsétlenségök
mellett is folytonosan fenntartották magokat.


XIX.

A világ eltávolodván rendeltetésétől, az Isten gondoskodott egy egykorú
történetíróról, meghagyta egy népnek, hogy annak iratait gondosan
megőrizze; s elrendelte, hogy ez iratok hitelt nyerjenek s azokból
mindenki megtudja azt, a mit tudnia kell s a mit csak ez iratokból
tudhat meg.


XX.

Mózes nagyon okos volt; ez kétségtelen. Ha ámítani akart volna, azt
bizonyosan ügyesen teszi, hogy észre ne vegyék. De ő egészen ellenkezően
tett; mert ha meséket talált volna ki, alig lett volna népe közül
valaki, a ki át ne látott volna a szitán.

Miért tette pl. az első embereket oly hosszú életűvé? és miért állított
fel oly kevés nemzedéket? a nemzedékek sokaságában eltévedt volna, míg
azt a kevés nemzedéket mindig eszében tarthatta; mert nem az évek hosszú
sora, de a nemzedékek sokasága teszi a történelmet homályossá,
hosszadalmassá.

Az igazság csak akkor változik meg, ha az emberek változnak. Mózes két
dolgot: a teremtést és az özönvizet jól be akarta vésni népe
emlékezetébe s azért, kevés nemzedéket állítva fel, ama két nagy
eseményt közelivé tette, oly közel hozva azt korához, hogy mintegy látni
vélte népe a teremtést s az özönvizet.


XXI.

A patriarchák hosszú élete őrizte meg a multak történetét az
emlékezetben. Mert ha nem ismerjük eléggé őseink életének történetét,
annak oka az, hogy nem éltünk velök együtt sokáig, s mielőtt még
emlékünkbe jól bevésődött volna alakjok, már is eljutunk halálukhoz. Sem
a tudomány, sem a művészet nem volt honos e népnél s minden idejöket
őseik életének, az előttök élt nemzedékeknek megismerésére fordíthatták.


XXII.

Midőn azon elmélkedtem, honnan van az, hogy annyiszor hitelt ad az
emberiség az álprófétáknak, a kik bajaink orvoslását hirdetik, ha
éltünket az ő kezeikbe teszszük le, arra a megállapodásra jutottam, hogy
ennek más oka nem lehet, mint hogy valóban kell lenni oly módnak,
melylyel gyarlóságaink orvosolhatók; mert hiszen máskülönben nem volna
oly sok álhit és ezek után nem futna annyira az emberiség, ha nem volna
képzelhető a valódi, tökéletes hit létezése. Ha ilyen nem volna, ha
gyarlóságaink orvosolhatlanok lennének, nem képzelnék az emberek, hogy
azt valamikor elérhetik. Ellenben ha valaki azt állítaná, hogy a halál
eljövetelét meg tudja akadályozni, senki sem hinné el ezt neki, mivel
ezt még eddig senki sem merte kimondani. De ha nagy tekintélyű ember
állítja, hogy felfedezte az összes bajainkat orvosló gyógyszert, a nép,
a mely különbséget nem tud tenni, azt hiszi, hogy mivel már ismer több
sikeres gyógyszert, most ismét ilyent fog kapni. Valaminthogy a holdnak
a földre gyakorolt befolyásáról is sok téves nézetet elhiszünk, mivel
egynémely befolyását, mint pl. a tenger apadását és áradását ismerjük.

Ezekből kifolyólag aztán világos előttem az, hogy oly sok csoda,
boszorkányság, tévhit stb. van, létezik sok tévhit, mert igazi hit is
létezik és van sok hamis vallás, mert van egy igazán helyes is. Ha ily
igazi nem léteznék, oly sok ember nem képzelhette volna el azt a saját
felfogása szerint s még több ember nem hitt volna azoknak. De mivel sok
nagy dolog történt a világon, a melyekben sokan hittek: kész hinni az
emberiség akkor is, ha csalódásban él. És abból, hogy vannak
látszólagos, hazug csodák, nem az következik, hogy igazi csodák
nincsenek, de ellenkezőleg épen az, hogy ilyenek vannak; és abból, hogy
hamis vallások vannak, épen az következik, hogy kell lenni igazi, helyes
vallásnak is. Mert az emberi szellem, ha némely dolgok igazsága előtt
kénytelen meghajolni, ösztönszerű hajlamot érez az iránt, hogy más
hasonló dolog igazságát is elismerje.


XXIII.

Ha nem akarnánk hinni az apostoloknak, vagy arról kellene meggyőződnünk,
hogy ők csalódnak, vagy hogy ők magok ámítók. Mindkét esetet nehéz
feltenni; mivel nem képzelhető az, hogy csalódni lehessen abban, hogy
pl. valaki él-e, feltámadott-e? és az, hogy rosszakarattal ámítsanak,
egyáltalában ki van zárva.


XXIV.

Készséggel elhiszem azt a történetet, a melynek igazságáért annak
szemtanui képesek a halálba menni.


XXV.

Ha a keresztyén vallás helyességének bizonyítékait elősoroljuk,
lehetetlen, hogy azok ereje által ne érezné magát mindenki meggyőzve.
Nézzük e vallás elterjedését; képzelhető-e, hogy ha nem lenne az igazi
vallás, annyira hódított volna? hiszen a legegyszerűbb, a legszelidebb,
és semmi kényszert, semmi szigoruságot nem használt; nem volt
pártfogója, sőt a föld összes népeinek uralkodóitól üldözve volt.

Nézzük a keresztyén lélek szentségét, fenségét és emberszeretetét. A
pogány bölcsészek kiemelkedtek ugyan olykor embertársaik tömegéből
részint nemesebb életök, részint magasztos s a keresztyénséggel némileg
rokon lelkületök által; de egyikök sem mondta ki, hogy az alázatosság
erény; hogy ha többnek is érezzük magunkat embertársainknál, azokat nem
kell megvetnünk, hanem igyekezzünk őket is emelni. Csak a keresztyén
vallás az, a mely egyesíteni tudott oly dolgokat, melyeket
ellentéteseknek hittek addig; a keresztyén vallás az egyedüli, a mely
kimondta, hogy alantabb álló embertársainkhoz való leszállás, _az
általános emberszeretet_ oly erény, mely nélkül a többi erény egy sem
tökéletes.

Nézzük a szentírás meggyőző csodáit, magasztosságát, és a benne
előforduló dolgok emberfeletti fenségét; s mindezt bámulatosan egyszerű
módon vonzó, megkapó igazsággal előadva.

Nézzük a Megváltó egyéniségét. Képzelhető volna-e valaki olyan, a ki ne
ismerné be emelkedett, magasztos szellemét, mely már gyermekkorában, a
törvénytudók előtt is nyilvánult; és mégis a helyett, hogy szelleme
által elkapatva, a tudósok sorába lépne, harmincz évig a puszták
magányában tartózkodik s a nyilvánosság terére lépve, _a szeretet
vallását_ hirdeti, meggyőződéssel, bátran, nem törődve azzal, hogy
ellenségeivé lesznek azok is, a kik akkor a legbölcsebbek hirében
álltak! És apostolaivá egyszerű, minden képzettséget nélkülöző embereket
választ. Vajon nem meglepő nagyság-e ez egy vallásalapítónál?

Nézzük ez apostolokat egyenkint, ez egyszerű embereket, kiknek a
szeretet vallása egyszerre oly erőt adott, hogy a legkiválóbb
bölcsészeket is zavarba ejtik és daczolnak a királyokkal és a
zsarnokokkal, a kik az általok hirdetett vallást el akarják nyomni.

Nézzük a korábbi próféták hosszú sorát, a kik kétezer év óta követték
egymást, megjövendölve a Megváltó megjelenését s életét előre egészen
úgy megjósolva, a mint az be is következett; megjövendölve a Megváltó
feltámadását, az apostolok kiküldetését, az evangyeliom hirdetését, a
népek megtérését, s egyéb oly megtörtént eseményeket, melyek a
keresztyénséget megállapították s a judaismust eltörülték.

Nézzük e jövendölések mindenikének bámulatos bekövetkeztét, melyek a
Megváltó személyére nézve annyira megegyeznek, hogy vakság volna őt
félreismerni.

Nézzük a zsidó nép állapotát a Megváltó eljövetele előtt és az után;
mily virágzó volt az előtt s mily nyomorulttá vált az után, a hogy e nép
megtagadta a Megváltót; mert még most is szét van szórva a föld kerekén,
a többi nemzetek megvetésének tárgyaként.

Nézzük a keresztyén vallás folytonosságát, mely a világ teremtése óta
szakadatlanul létezett, előbb az ó-testamentom szentjeinek szellemében,
a kik a Megváltót várták, majd azokban, a kik őt követték. Egy más
vallás sem mutat fel ily állandóságot s ez már magában véve is
igazságának jele.

S tekintsük végül e vallás szentségét, tanait, szellemét; és itéljük
meg, vajon lehetne-e abban kétkednünk, hogy a keresztyén vallás az
egyedül igaz vallás és hogy nincs más vallás, mely azt csak meg is
közelíthetné.




KÜLÖNFÉLE GONDOLATOK.


I.

A ki barátjának mondhatja Anglia királyát, a lengyel királyt és
Svédország királynőjét, vajon mondhatná-e, hogy sehol e világon nem lel
menedékre s oltalomra?


II.

Akarod, hogy jót mondjanak rólad? te ne mondj magadról soha jót!


III.

Vannak oly hibák, melyek bennünk csak mások által vannak meg; s melyek,
ha a fatörzset eltávolítjuk, leválnak rólunk, mint a fa ágai.


IV.

A nyelv másokra nézve oly titkos irás, a melyben nem a betük, hanem a
szavak vannak megváltoztatva. Ezért van az, hogy az ismeretlen nyelv
megfejthető.


V.

Vannak a szépnek és kellemesnek bizonyos mintái, melyeket
természetünknek a külvilág tárgyaihoz való viszonya alkot. Mindaz, a mi
e minta szerint van alakítva, tetszik nekünk, legyen az ház, dal,
beszéd, költemény, madár, szép tájék, szoba, ruha. A mi azzal
ellenkezik, az nem tetszik.


VI.

Az ember természetében megvan a rosszakarat, de nem a boldogtalanok
iránt; és csupán abban rejlik, hogy elhitetjük magunkkal, miszerint nem
úgy vélekedünk valamiről, mint az, a ki iránt rossz indulattal vagyunk.


VII.

Platót és Aristotelest rendszerint hosszú ruhájú s folytonosan komoly,
ünnepélyes embereknek képzelik. Pedig ők is csak olyan emberek voltak,
mint mások és sokszor elnevetgéltek barátaikkal. És törvényeiket,
bölcsészeti szabályaikat szórakozásból, mulatságból írták meg. Életök ez
a része, a míg ezt tették, volt a legkevésbbé komoly és legkevésbbé
bölcs. Legbölcsebben akkor cselekedtek, mikor egyszerüen, csendesen
éltek.


VIII.

Azt hiszem, Caesar nagyon öreg volt már arra, hogy a világ
meghódításával mulassa magát. Ez a szórakozás jó volt Nagy Sándornak,
mivel ez fiatal ember volt, a kit nehéz lett volna otthonában
visszatartani. De Caesar már érettebb korban volt.


IX.

A kik bizonyos szabályok szerint itélnek meg mindent, másokhoz képest
olyanok, mint a kiknek van órájok, míg másoknak nincs. Az egyik ez
utóbbiak közül így szól: már két órája vagyunk itt. A másik pedig: még
csak háromnegyed óra óta. Én pedig megnézem órámat; s ezt mondom az
előbbinek: te unatkozol; s az utóbbinak: neked nagyon gyorsan telik az
idő; mert másfél órája vagyunk itt. S mosolygok magamban, ha ők azt
hiszik, hogy én is csak a szerint mondtam véleményt, a mily gyorsan
mulik az időm. Nem tudják, hogy nekem van órám, a mely szerint itélek.


X.

Minél magasabb fokán vagyunk az értelmiségnek, annál inkább
tapasztaljuk, hogy mily sok eredetiség, önállóság van az egyes
emberekben. A közönséges emberek nem találnak különbséget embertársaik
közt.


XI.

Sokan azt kivánják, hogy az írók ne szóljanak oly tárgyról, melyről már
mások szóltak volt; mert akkor semmi újat sem mondanának. De ha a tárgy
nem is új, a feldolgozás lehet új. A lapdajátéknál is ugyanazon lapdával
játszik mindenki; de az egyik ügyesebben dobja fel, mint a másik. Épen
olyan ez, mintha azzal vádolnák az írót, hogy régi szavakat használ;
pedig valamint ugyanazon gondolat különböző testet ölthet, úgy a szavak
is különböző gondolatokat fejezhetnek ki elhelyezésökhöz,
összeállításukhoz képest.


XII.

A szellemesség legmagasabb fokát az esztelenség vádjával illetik, épen
úgy mint a legnagyobb tudatlanságot. Mindenben csak a középszerűséget
tartják helyesnek. A többség mondta ki ezt a szabályt s megmarja azt, a
ki ez ellen bármely irányban is véteni merne. Nem fogok e szabály ellen
véteni; megmaradok a középszerűség útján. De ha nem akarok a legalantabb
fokon lenni, nem azért teszem ezt, mert az nekem alantas, de mert véget
jelent; s épen úgy nem akarok a legmagasabb fokra sem eljutni. Elhagyni
a középszerűséget, annyit jelent, mint elhagyni emberi természetünket.
Az emberi lélek nagysága abban rejlik, hogy meg tudunk maradni a
középúton.


XIII.

Ha egészségesek vagyunk, nem érthetjük meg egészen a beteg helyzetét; és
ha betegek vagyunk, azonnal természetesnek tünik fel, hogy gyógyszert
kell bevennünk. Nem vágyódunk már akkor egészséges állapotunk kedvelt
foglalkozásaira, melyek betegségünkkel össze nem férnek. A természet
mindenkor állapotunknak megfelelő vágyakat és hajlamokat ad nekünk.
Csupán a félelem az, melyet nem a természet ad nekünk, hanem mi magunk
adunk magunknak, s a mely megzavar minket az által, hogy azon
állapothoz, melyben vagyunk, oly állapot indulatait köti, melyben nem
vagyunk.


XIV.

Megszólás, tréfás ötlet: rossz jellemre vall.


XV.

Rendszerint jobban meggyőznek bennünket azok az okok, melyekre mi magunk
akadtunk, mint a melyeket másoktól hallottunk.


XVI.

Nagy Sándor erényeinek példája nem javított meg oly sok embert, mint a
mily sok embert tettek mértéktelenné kicsapongásai. Azt hiszik az
emberek, hogy nem közönséges a vétkök, ha valamely nagy ember vétkébe
esnek. A nagy emberekkel ott érintkezik a nép, a hol hozzájok
legközelebb áll; és bármily magasan legyenek is azok, mindenkor van oly
pont, melyen a nagy tömeggel érintkezniök kell. Nem függnek a levegőben
s nincsenek elkülönítve társadalmunktól; ha nagyobbak nálunk, annak oka
az, hogy a fejök magasabb, de lábaik ép oly alacsonyan vannak, mint a
mieink. Mindnyájan ugyanazon a talajon állunk, ugyanazon föld van
talpaink alatt; s ezért ők is oly alacsonyan állnak, mint a gyermekek,
vagy az állatok.


XVII.

Attól félek, hogy félszeg dologról írtam, mivel irataimat
kárhoztatják;[29] de az egyház által kitüntetett vallásos iratok az
ellenkezőről győznek meg. Ezekből épen azt kell következtetnem, hogy az
egyház nézete szerint nem szabad okos dolgokról írni.

Minden faggatás, inquisitio vagy gonoszságból, vagy tudatlanságból
történik. Inkább Istennek engedelmeskedjünk, mint az embernek. Nem félek
semmitől, nem is reménylek mástól semmit. A Port-Royal[30] fél; de nem
jó őket szétválasztani; mert ha nem fognak félni, akkor majd másokat
fognak megfélemlíteni.


XVIII.

Az inquisitio és a társadalom az igazság ostorai.


XIX.

A hallgatás elrendelése a legnagyobb üldözés. Igaz, hogy ahhoz, hogy
valaki szent lehessen, hivatás kell. De ha valaki hivatást érez magában,
mindenekelőtt azt kell megtanulnia, hogy beszélnie _kötelesség_.


XX.

Kárhoztassák bár irataimat Rómában: az, a mit én irataimban kárhoztatok,
az az égben is kárhozatos!


XXI.

Az ember állhatatlan, nyugtalan, s mindenbe belefárad.


XXII.

Salamon király és Jób legjobban ismerték az emberek gyarlóságát s a
leghelyesebben nyilatkoztak erről. Amaz a legboldogabb, ez a
legboldogtalanabb ember volt. Az a földi örömök ürességét, képzelt hiú
voltát, emez az emberi bajok, a fájdalom valódiságát tapasztalásból
ismerte.


XXIII.

Ha az ember nem az Isten számára van teremtve, mért nem lehet boldog
Isten nélkül?…

Ha pedig az Isten követésére van rendeltetve az ember, mért távolodik
úgy el Istentől?…


XXIV.

Az ember nem tudja, hova sorozza magát. Keresi mindenütt a helyét; de
eltévedt a keresésben s helyzetét, melyet elvesztett, nem tudja újra
fellelni. Nyugtalanúl, s minden siker nélkül kutat az áthatlan
homályban.


XXV.

Ha valaki az ablak elé áll, hogy az _arra menőket_ meglássa, vajon
elmondhatja-e, hogy, ha én véletlenül elhaladok az ablaka alatt, azért
állt oda, hogy _engem_ meglásson? Nem, mert rám nem is gondolt. És a ki
valakit szépsége miatt szeret, elmondhatja-e, hogy szereti őt? Nem, mert
a himlő, mely megöli ennek a szépségét, azt fogja eredményezni, hogy a
szeretet is megszünik. És ha engem itélő képességem, vagy emlékezetem
miatt szeretnek, vajon szeretnek-e akkor? Nem, mivel mindezen
tulajdonságokat elveszthetem, a nélkül, hogy önmagamat, _én_-emet
elveszteném. Mi hát ez az «_én_», ha sem testemben, sem lelkemben nincs?
És hogyan lehetne a testet, vagy a lelket másként szeretni, mint csupán
egyes tulajdonságai miatt, a melyek pedig nem képezik az «_én_»-t, mivel
mulandók! Lehetséges volna-e valakinek a lelkét elméletileg egyes
tulajdonságai nélkül szeretni? Azt hiszem, nem; ez képtelenség lenne.

Nem az egyént szeretjük tehát, hanem tulajdonságait.


XXVI.

Minden életszabály megvan már a világon; csakhogy nem alkalmazzák
helyesen. Abban senki sem kételkedik, hogy a közjó védelmére életünket
is fel kell áldoznunk; és sokan meg is teszik azt. De vajon hányan
teszik ezt meg a vallásért? Az emberek közt szükségképen kell
egyenlőtlenségnek lenni. De ha ezt így ridegen elfogadjuk, a
zsarnokságnak útat engedünk. Az egyes szabályokat ne zárjuk körül merev
fallal, itt-ott hagyjunk nyilásokat; de ne nagyokat, hogy felesleges
elemek ne áradhassanak be. Nehéz itt a határt megszabni. A törvények
akarnák ezt megtenni; de az emberi szellem nem tűri meg a rideg
törvényt.


XXVII.

Az embernek sok mindenre van szüksége; s mást nem szeret az ember, csak
azt, a ki szükségleteit kielégítheti.

«Ez az ember kitünő tudós a mennyiségtan terén s nekem, a ki e
tudománynyal akarok foglalkozni, hasznomra lehet. És jó katona is; majd
álláshoz juttat.»

Olyan embert keresünk, a ki minden szükségletünket képes kielégíteni.


XXVIII.

A szónoklat és az ékesszólás a gondolat festése. A ki a gondolatát
kifejezte már és még fölösleges czikornyákkal toldja meg beszédét,
olyan, mint az a festő, a ki az arczkép mellé fákat is fest.


XXIX.

A szakadatlan ékesszólás untat.

A herczegek és királyok gyakran szórakoznak. Nem ülnek mindig
trónjaikon; untatja őket az egyhangúság.

Hogy érezhessük és láthassuk a nagyságot, szükséges azt rövid időre
elhagynunk.

Az egyhangúság mindenütt és mindenben untat. A hideg jól esik nekünk,
hogy aztán ismét felmelegedhessünk.


XXX.

A kellemesre s a valóra törekedjünk; de kell, hogy a kellemest is a
valóságból merítsük.


XXXI.

Az ékesszólás oly művészet, melynél fogva gondolatainkat akként adjuk
elő, hogy

1. hallgatóink fáradság nélkül értsenek meg s örömmel hallgassanak;

2. hogy érdeklődjenek a tárgy iránt s elmélkedni óhajtsanak a hallottak
felől.

Arra kell tehát törekedni, hogy egyrészről a hallgatók szíve és esze
közt, másrészről az előadó gondolatai és a gondolatok kifejezésének
módja közt állandó kapcsolat jöjjön létre. Ismerni kell az emberi
lelket, tanulmányozni ennek minden részét, hogy ezekbe az előadni
kivántakat kellően osztályozva helyezhessük el. A hallgatók helyzetébe
képzeljük magunkat s aztán a saját lelkületünket kutassuk és előadásunk
folyamán figyeljük meg a hallgatók s a magunk egyénisége közt levő
viszonyt. És legfőkép maradjunk természetesek; ne nagyítsuk a kis
dolgokat s ne kicsinyítsük a nagyokat. Nem elég az, hogy szép legyen
valami, hanem bele is kell illenie a beszéd keretébe.[31]


XXXII.

Sokan jól beszélnek, de rosszul írnak. A hely, a hallgatóság tűzbe hozza
őket és szellemök oly magasra szárnyal, a milyenre e hevület nélkül nem
volna képes.


XXXIII.

Ha Montaigne-t olvasom, nem ő benne, hanem saját magamban lelem azt fel,
a mit könyvében olvasok.


XXXIV.

Sok író, műveiről szólva, azt mondja: «Az _én_ könyvem, az _én_ művem
stb.» Meglátszik rajtok a dicsekvő nyárspolgár, a ki mindig _az ő
házairól_ beszél. Pedig helyesebben tennék, ha azt mondanák: «_a mi_
könyvünk, _a mi_ művünk»; tekintve azt, hogy rendszerint több van mástól
a könyvökben, mint saját magoktól.


XXXV.

Épen oly joggal lehetne mennyiségtani, csillagászattani, orvosi, vagy
jogi szépségről is szólni, mint a hogy _költői szépségről_ beszélnek. De
az előbbieket soha sem említik; s ennek az az oka, hogy nagyon jól
tudjuk, mi a mennyiségtan tárgya, könnyen megmagyarázható a lényege, a
melyet a bizonyítékok képeznek; míg a költészet czélját, a
gyönyörködtetést nehéz meghatározni. Hol van a természetben az a minta,
melyet követni kell a költészetben? Nem tudjuk; és azért tudatlanságunk
elpalástolására e kifejezést alkottuk meg: _költői szépség!_


XXXVI.

Valamely dolgot ugyanazon dologgal nem lehet megítélni.

Én, a ki írom, nem tudom megítélni műveimet. Úgy kellene tennem, mint a
hogy a festők tesznek: bizonyos távolságból kellene tekintenem művemet.
De milyen legyen ez a távolság, hogy se nagy, se kicsiny ne legyen?
Találjátok ki!


XXXVII.

Az általános műveltségű embereket sem csillagászoknak, sem költőknek nem
nevezik; pedig ők csillagászok is, költők is s minden tárgyhoz hozzá
tudnak szólni. De nem veszik ezt mások észre. A mikor ők belépnek
valamely társaságba, beszélnek arról, a miről épen szó van. Nem látszik
meg rajtok, hogy többet tudnak mint mások; csak ha kell, akkor szólnak
közbe, s ilyenkor aztán kitünik szellemök. Senki sem mondja róluk, hogy
okosan _beszélnek_, a mig a _beszédről_ nincs szó; de mihelyt erről van
szó, mindenki elismeri azt.

Ne mondjuk senkiről előre, hogy kitünő csillagász vagy természettudós;
de ismerjük el szellemét, ha okosan beszél. Ha meglátunk valakit, ne
róla jusson az eszünkbe valamely jó műve, de ha művét olvassuk, ismerjük
el ennek szépségeit.


XXXVIII.

Zsarnoki, önkényes kívánság az, ha valaki így szól: «Szép vagyok, tehát
féljetek tőlem. Erős vagyok, tehát szeressetek!»

Zsarnokság az, ha valaki más uton akar valamit elérni, mint a milyenen
az elérhető.

Minden érdemnek megvan a maga jutalma, melylyel kötelességünk adózni: a
kedveset, szépet és jót szeretnünk kell, az erővel a félelem kötelessége
áll szemben, a tudomány előtt meg kell hajolnunk és az igazságot el kell
fogadnunk. Igazságtalanok vagyunk, ha e kötelességeket nem teljesítjük;
és igazságtalan az, a ki mást követel, mint a mit megérdemel.

A zsarnokság nem egyéb, mint feltétlen és a természetes renddel
ellenkező uralom vágya.


XXXIX.

Ha a rosszakarat észreveszi, hogy az igazság az ő részén van, örömmel
hangoztatja az igazságot.


XL.

Az alázatosságról csak a félénk, tartózkodó ember beszél alázatosan; a
dölyfös ember kevélyen beszél e tárgyról s általa csak még jobban
megerősbödik kevélysége. Valamint a kétkedés tanát is csak a kétkedők
iskolája fejtegeti a kétkedés szempontjából.

Kevesen beszélnek az alázatosságról alázatosan, a szerénységről
szerényen, a kétkedésről kétkedően, az ártatlanságról tisztán,
ártatlanúl.

Az embernek természetében van már a hazugság, a kétszínűség, az
ellenmondás; az ember még önmaga előtt is elrejtőzik, álarczot visel s
csalja önmagát.


XLI.

Nem azért akar az ember nagynak mutatkozni, hogy a legmagasabb ponton
lássák őt, hanem hogy elhitesse, miszerint ő egyesíti magában a két
végletet s e kettő közt levő űrt kitölti egyéniségével.


XLII.

Az _én_-nek két fő tulajdonsága van: önmaga iránt igazságtalan, mivel
önmagát teszi a mindenség központjává; s másokra nézve alkalmatlan,
mivel mindenkit uralma alá akarna hajtani. Minden egyes _én_ ellensége
az összességnek, mert zsarnoka akar lenni mindenkinek.


XLIII.

A nagyokkal és hatalmasokkal ugyanaz történik, a mi a köznéppel;
ugyanazok a kellemetlenségek és bajok érik őket s még szenvedélyeik is
ugyanazok. Csakhogy az egyik a forgó kerék tetejére jutott, a másik
pedig a kerék központján a tengely közelében van és így őt kevésbbé
rendíti meg a mozgás.


XLIV.

Ha közönyös is sokakra nézve az, a miről beszélnek, azért ne higyük,
hogy egyáltalában nem hazudnak. Vannak emberek, a kik minden érdek
nélkül csupán csak azért hazudnak, hogy hazudjanak.


XLV.

Csak a küzdelem tetszik nekünk, de nem a győzelem. Szeretjük látni az
állatok harczát, de már a győző hatalmaskodása nem érdekel.

Pedig azt hiszszük, hogy a győzelemre vagyunk kiváncsiak. És ha ez
eldőlt már, megúnjuk a látványt.

Igy van ez a játékok különféle nemeinél; így van az igazság
felkeresésénél is. Szeretjük a vitatkozások folyamán a vélemények
harczát; de már a fellelt igazság hidegen hagy, nem gondolunk többé reá
s nem elmélkedünk felőle. Sőt hogy valamely igazságot örömmel
emlékünkben tartsunk, erre nézve kell, hogy azt a viták hevében lássuk
megszületni.

A szenvedélyek harczában is gyönyörködtet a két ellenfél összecsapása;
de mihelyt az egyik legyőzte a másikat, durvasággá fajul a látvány.

Nem vágyódunk soha semmit elérni, hanem csak a kutatásra törekszünk. Nem
maga az illető dolog, hanem csupán felkeresése érdekel.

A színművekben is csak a cselekvények megoldásáig tart érdeklődésünk; az
eredmény, a boldogság, vagy a boldogtalanság festése untat.


XLVI.

Mindenre megtanítanak bennünket, csak arra nem, hogyan nyerhetünk
udvarias, finom külsőt. És mi mindent elfelejtünk, a mire tanítottak,
csupán az az egy foglalkoztat, a mire épen nem tanítottak.[32]


XLVII.

A gonosz emberek mindig készek sajnálni a szerencsétleneket. Örömmel
ragadják meg az alkalmat, hogy a gyöngédség szinében tűnjenek fel, mikor
ez nekik semmibe sem kerül.


XLVIII.

Az egyes dolgok különféle tulajdonságokkal bírnak, a léleknek pedig
különféle hajlamai vannak; semmi dolog sem mutatkozik _csak egy_
oldaláról és az emberi lélek is több alakban nyilvánúl. Innen van az,
hogy gyakran ugyanazon dolog egyszerre nevetésre és sírásra is készt.


XLIX.

A bánat perczeiben a külvilág tárgyainak ismerete nem ad kárpótlást
nekem azért, hogy az erkölcsi világrend törvényei ismeretlenek előttem;
míg ha az emberi lélek minden sajátságát ismerem, ha az erkölcsi,
társadalmi tudományok terén otthonos vagyok, könnyen megvigasztalódom,
ha nem is ismerem a külvilág tárgyait, s nem értek semmit a
természettudományokhoz.


L.

Az idő meggyógyítja a lélek sebeit, eloszlatja a fájdalmat; mivel
minduntalan változik az ember és már soha sem az többé, a ki volt. Sem a
sértő, sem a megsértett nem ugyanazok már. Lám ha valamely népet, mely
ellen vétettünk, több év után látunk újra, ott már egészen új nemzedék
él, új vágyakkal, új reményekkel, a mely már nem bir tudomással a
múltról. Francziák ők még, kiket ott találunk, de nem ugyanazok többé.


LI.

Állhatatlanságunk onnan ered, hogy érezzük a jelen gyönyöreinek
hiábavalóságát és a még ismeretlen örömök hiu voltáról nincs tudomásunk.


LII.

Nagyon mulatságos egyes oly emberek megfigyelése, a kik megtagadva az
istenség és a természet törvényeit, ők magok alkottak magoknak külön
törvényeket, melyeket aztán pontosan követnek. Ilyenek pl. a tolvajok,
gonosztevők, ilyenek voltak Mahomed katonái stb. és ilyenek a logikusok
is.


LIII.

«Bocsásson meg kérem…»

Eh, ha nem kért volna bocsánatot, nem is vettem volna észre, hogy valami
helytelen, vagy igazságtalan dolgot cselekedett.

A ki túlságos bátran beszél, annak kevés hibáját veszik észre. Az
udvarias, szerény ember minden hibáját felfödi.


LIV.

Nem szeretem a túlságba vitt udvarias szólamokat, mint pl. «ah, talán
nagyon is alkalmatlankodom önnek… nem untatom?… talán hosszadalmassá is
váltam már». Vagy hagyjanak békében, vagy legalább ne bosszantsanak ily
közbeszólásokkal.


LV.

Itt a földön minden dolog részben igaz, részben hamis. Az igazságnak
pedig egészen tisztának, egészen valónak kell lenni. A jónak és
rossznak, igaznak és hamisnak keveréke megbecsteleníti és tönkre teszi
az igazságot.


LVI.

Minden ember szeretne uralkodni, de csak nehánynak sikerül ez ereje vagy
szelleme által. És így szükségképen kell fokozatoknak létrejönni az
emberek közt; a tisztelet, melyben egyik ember a másikat részesíti, nem
természetellenes.


LVII.

Az ember, ha rendeltetését tekintjük, más teremtményekhez képest
hasonlíthatatlanul nagy; ha csupán az emberek csoportját nézzük, az
ember kicsinyesnek és gyarlónak tünik fel. E két szempont szerint
kétfélekép ítélhetjük meg az embert; és a bölcsészek vitatkozásai is
mind együttvéve e két szempontra vihetők vissza. Egyikök tagadja a másik
állítását; az egyik azt mondja: az ember már természeténél fogva _sem
tölheti be_ hivatását, mivel minden tette ellentmond ennek; – a másik
így szól: az ember _gonosz tettei által_ távolodik el rendeltetésétől.


LVIII.

Emberi érzésünk tesz bennünket szerencsétlenné.

Érzés nélkül nem lehet boldogtalanság. A romba dőlt ház nem
szerencsétlen. Csak az ember lehet boldogtalan.


LIX.

Képzelhetek embert kéz, láb, vagy fej nélkül.

Csak a tapasztalat tanít meg arra minket, hogy a fejünkre nagyobb
szükségünk van, mint a lábunkra.

De gondolatok nélkül nem képzelhetek embert. Gondolkodás nélkül az ember
kővé vagy oktalan állattá válnék.


LX.

Emberi méltóságomat nem a térben, a külvilágban kell keresnem, hanem
gondolataimban. Semmivel sem fokozódnék emberi méltóságom, ha egész
földrészeket is mondhatnék magaménak.

A mindenség az ő nagyságával és kiterjedésével elnyel engem, mint egy
kicsinyke kis pontot; de gondolataim által megértem s hatalmamba kerítem
a mindenséget.

Az ember gondolkodásra van teremtve; a gondolat képezi az ő összes
méltóságát, dicsőségét, érdemét; s minden kötelessége abban
összpontosúl, hogy úgy gondolkozzék, a mint kell; s a természetes
sorrend az, hogy először önmagán kezdje elmélkedéseit, mert legközelebb
éri önmagát; aztán gondoljon teremtőjére és emberi rendeltetésére.

És vajon mi foglalkoztatja a világot? Minderről nem elmélkedik az ember;
hanem a tánczra, a mulatságokra gondol; nagyra tör és király szeretne
lenni. Arról nem gondolkodik, hogy mi a király, mi az ember lényege.


LXI.

Az embert gondolata teszi nagygyá.

A gondolkodás tehát már magában véve is bámulatos és hasonlíthatlan
valami. Talán ennek ellensulyozására van aztán az emberben oly sok
gyarlóság.

Óh, mily nagy és mily gyarló az ember! Mily fenséges és mily alacsony a
gondolkodása.


LXII.

Nem jó az emberek fejébe verni, hogy mily hasonlók az állatokhoz; s nem
jó csupán csak nagyságára sem rá mutatni. Mind a kettőt együtt érezze az
ember. Nem kell azt hinnünk, hogy hasonlók vagyunk az állatokhoz, sem
azt, hogy angyalok vagyunk; hanem tudnunk kell, hogy állatok is és
angyalok is lehetünk. E tudat felemel és korlátoz egyaránt.


LXIII.

Ismerje meg az ember igazi becsét. Szeresse magát, mert természete
minden jóra képes; de ne szeresse egyszersmind gyarló lelki tulajdonait
is. Szeresse és gyűlölje önmagát: megvan benne a képesség az igazság
megismerésére s a boldogság elérésére; de föllelni az igazságot és a
boldogságot még sem tudja.


LXIV.

Minél tisztábban látunk, annál több nagyságot és annál több gyarlóságot
fedezünk fel az emberben.


LXV.

Az emberi dölyf és hiúság ellensúlyozza gyarlóságainkat: mert vagy
elrejti ezeket, vagy ha felfödi, dicsőségének tartja a felfedezést.


LXVI.

Az emberi gyarlóságra vall a szerelem is. A szerelem, mondja Corneille,
«nem tudom, mi». Ez a _nem tudom micsoda_, mely oly parányi, hogy látni,
érzékeinkkel felfogni, megérteni nem vagyunk képesek, ez a parányiság
forrongásba hozza a földet, az egész világot és nemzetek sorsa felett
dönt.


LXVII.

Oly gyarló az ember, hogy nem tud semminek feltétlenül örülni; minden
öröméhez hozzákapcsolódik az a fájdalmas érzés, mely reményeink nem
teljesülése esetén elfogna minket.

A ki megmondaná nekünk, hogyan kelljen örülnünk valamely jónak úgy, hogy
az ellenkezője ne okozzon bánatot: az igazán megfejtené a boldogság
titkát.


LXVIII.

Minden okoskodásunknak az a vége, hogy engedünk az érzelemnek. De a
képzelet hasonló is az érzelemhez, és különbözik is ettől (hasonló,
mivel nem okoskodik, különbözik tőle, mivel nem valóság): úgy hogy aztán
nehéz eligazodni. Sokan azt mondják: az én érzelmem csak képzelet,
mások: az én képzeletem érzelem. Szabály kellene itt. Az ész ajánlkozik
a szabály megalkotására; csakhogy az ész nagyon hajlékony, több
értelműségre ad alkalmat. És így nincs semmi biztos szabályunk.


LXIX.

Mivel jobban meggyőznek bennünket azok az okok, melyekre önmagunk
jöttünk rá, mint azok, melyeket másoktól hallunk: igyekezzünk mindenről
magunk meggyőződni.


LXX.

Lelkünk már természeténél fogva örömest hisz, s akaratunk természeténél
fogva szeret. Úgy hogy ha aztán nem találunk valódi tárgyra, valamely
képzelt vagy hamis tárgyban hiszünk, vagy ilyent szeretünk.


LXXI.

Az emberi lélek magas szárnyalása csak rövid ideig tart. Sokáig nem
bírjuk ki ott fenn a magasban. Felrepülünk s ismét aláhullunk.


LXXII.

Az ember se nem angyal, se nem állat. És balsorsunk úgy akarja, hogy a
ki az angyalt akarja játszani, az épen az állat szerepében mutatja
magát.


LXXIII.

Az állatok nem csodálják egymást. A ló semmibe sem veszi társa érdemeit.
Nem mintha nem vetélkednének a gyors futásban, de a versengésnek aztán
semmi következménye sincs. Mihelyt az istálóba érnek, a legerősebb s
talán legügyetlenebb magának foglalja el az abrakot s épen nem engedi át
annak, a ki talán kitüntette magát a gyors futásban. Csak az ember
kívánja meg, hogy érdemeit elismerjék.


LXXIV.

Az észnek egészen más szabályai vannak, mint a szívnek. A ki az ész
szabályai szerint fejtené ki a szeretet alapelveit s ezekből azt
következtetné, hogy őt szeretni kell: nevetségessé válnék.


LXXV.

Mily sok hiuság rejlik a festészetben, a mely felhívja bámulatunkat oly
dolgok hasonlatossága iránt, melyeknek eredetijét nem is ismerjük.


LXXVI.

Kigunyolni a bölcsészetet: ez az igazi bölcselkedés.


LXXVII.

Sokszor oly arczok, a melyek közűl külön-külön egyik sem nevetséges,
hasonlóságuk miatt megnevettetnek minket.


LXXVIII.

Sokan oly érzelmekkel hallgatják az egyházi beszédet, mintha esteli
misén lennének.


LXXIX.

A csillagászoknak, alchimistáknak stb. vannak némi szabályaik; de
ezekkel aztán visszaélnek. S az igazsággal való visszaélés épen oly
büntetést érdemel, mint a hazugság.


LXXX.

A természet mindig ugyanazon dolgokat ismétli; az évek, a napok, az órák
egymást követik; valamint a térségek is egymásra halmozódnak s a számok
a végtelenig következnek egymás után. Így alakúl meg egy neme a
végtelennek és az örökkévalóságnak. Nem mintha az egyes időközökben vagy
térségekben külön-külön volna valami végtelenség vagy örökkévalóság;
hanem e határolt kis részek a végtelenig sokszorozódnak. S nekem aztán
úgy látszik, hogy csak a szám végtelen, a mely az egységeket
sokszorozza.


LXXXI.

Nem csak különféle oldalairól, hanem más szemekkel is tekintjük az egyes
dolgokat; és épen nem ügyelünk arra, hogy mindíg hasonlóknak lássuk.

Ez a férfi már nem szereti azt a nőt, a kit tíz évvel ezelőtt szeretett.
Elhiszem azt; mert e nő már nem az, a ki volt s maga a férfi sem az:
mindketten fiatalok voltak akkor. Talán még most is szeretné őt, ha e nő
olyan volna, a milyen tíz évvel ezelőtt volt.


LXXXII.

Természetünkben van már a mozgás; a teljes nyugalom halált jelent.


LXXXIII.

A mi fokozatosan válik tökéletesebbé, az fokozatosan is fog elveszni.

A mi gyönge volt kezdettől fogva, soha sem válhatik teljesen erőssé.

Hasztalan mondjuk azt, hogy ez, vagy az megnőtt, megváltozott! Bizonyos
tekintetben a régi maradt; elébbi állapotával egészen nem szakíthat,
bármennyire átalakúl is.


LXXXIV.

A theológiát _egy_ tudománynak tartjuk. De tulajdonképen mennyi sok
tudományból áll!

A városok, a falvak távolról városnak, falunak látszanak; de a mint
közeledünk feléjük, házak, fák, emberek stb. tünnek elő. Mindez ez egy
szóba van foglalva: falu.


LXXXV.

Az észnek legutoljára oda kell jutni, hogy belátja, miszerint a
végtelennel áll szemben, melyet meg nem érthet. Csak akkor tökéletlen,
gyenge az ész, ha el nem juthat odáig, hogy ezt belássa. Kétkedni is
kell tudni, a hol erre szükség van, valamint határozottan állítani, vagy
megadni magát, ha a körűlmények erre késztetnek. A ki nem így
cselekszik, az az ész rendeltetését nem ismeri. Vannak sokan, a kik az
említett három szabály ellen vétenek, a kik vagy mindent határozottan
állítanak és bebizonyítani akarnak, mivel a bizonyítás lényegét nem
ismerik; vagy mindenben kétkednek, mivel nem képes lelkök odáig
felemelkedni, hogy ha kell, megadják magokat; – vagy végűl mindenben
megadják magokat, mivel nem tudják, hogy mit nem szabad birálat,
megítélés nélkül elfogadni.


LXXXVI.

Az ész teljes kizárása és az ész feltétlen egyeduralma: két oly véglet,
melyek közül egyik sem helyes.


LXXXVII.

A hit sok olyan dologról szól, a mit érzékeinkkel fel nem foghatunk; de
soha sem szól annak ellenkezőjéről, a mit érzékeinkkel felfogunk.

Mert a hit az érzékek fölött áll, és így sokkal magasabban van, semhogy
az érzékek ellenségévé akarna válni.


LXXXVIII.

A szívnek megvannak a maga sajátságai, melyeket az ész nem ismer.

Szívünk érzi az Istent, nem pedig eszünk.


LXXXIX.

Ha eszünk kifárad az igazság kutatásában, jól esik megpihennünk a hit
karjaiban.


XC.

A szabad akarat, ha korlátlan hatalmú lenne, soha sem elégíthetne ki
bennünket; de mihelyt lemondunk a korlátlan akarat uralmáról, azonnal
elégedettek vagyunk. Szabad akarattal csak elégedetlenek, nélküle csak
elégedettek lehetünk.


XCI.

Az egyedüli erényt a gyűlölet és a szeretet képezi; hibáink gyűlölete s
valamely szeretetünkre méltó lény szeretete. Ez utóbbit keresnünk kell
mindenütt és mivel azt, a mi önmagunkon kívül a külvilágban van, nem
szerethetjük, olyant kell szeretnünk, a mi bennünk van, és a mi még sem
a mi egyéniségünk. És ez csak az Isten lehet.


XCII.

A gépeknél sok olyant látunk, a mi jobban megközelíti a gondolkodást,
mint az állatok tettei. De soha sem látjuk azt a gépeknél, hogy, mint az
állatoknak, akaratuk volna.


XCIII.

A gondolatok véletlenűl támadnak és véletlenűl tünnek el. Nincs semmi
szabály arra, hogy kellene a gondolatot megteremteni, vagy megtartani.


XCIV.

Sok ember csak a fülével hall, mivel nincs szíve.


XCV.

A ki hitetlen, az legjobban hisz. Nem hiszi azt, a mit kellene és
könnyen elhisz olyat, a mi csak látszólag igaz.


XCVI.

Hogy szenvedélyeink ne árthassanak, tegyünk úgy, mintha csak rövid
életűek lennének.


XCVII.

Az élet egyik legfontosabb lépése a pályaválasztás. S e fontos lépést
legtöbbször a véletlen dönti el. Szokásból lesz valaki kőműves, katona
vagy ács.

Sokan azt mondják: a katonai pálya a leghaszontalanabb; mások azt
hangoztatják, hogy a háború a leglélekemelőbb. És aztán mindenki a
szerint dönt, a mint az egyes foglalkozásokat már gyermekkorában
magasztalni, vagy ócsárolni hallja. Mivel mindenki már természeténél
fogva a jobbhoz vonzódik. A szokás e részben annyira megy, hogy vannak
egyes vidékek, a honnan csupa kőművesek kerűlnek elő, ismét mások, a hol
a legtöbb ember cserépfedő. De aztán olykor közbeszól a természet és
megmutatja a helyes irányt, a melyben az illetőnek haladnia kell.


XCVIII.

Mily nagygyá teszi képzeletünk a jelent, megnépesítve ezt szakadatlan
elmélkedésekkel, és mily kicsinynyé teszi az örökkévalóságot, a melyhez,
minthogy ezt megérteni nem tudja, nem fűzhet emberi okoskodásokat! És
mivel az, a miről többet gondolkozunk, mindig nagyobbnak tünik fel
előttünk: hajlandók vagyunk az örökkévalóságot semminek, és a jelent, a
semmit örökkévalóságnak venni. S mindennek gyökere oly mélyen van
bensőnkben, hogy eszünk nem akadályozhatja meg tévedésünket.


XCIX.

A képzelődés a kis dolgokat oly nagyra bírja felfújni, hogy ezek iránt
bennünk szenvedélyes ragaszkodást, tiszteletet kelt. És viszont
vakságában a nagy dolgokat kicsinyekké teszi s mer beszélni még az
Istenről is.


C.

Felteszszük azt, hogy minden ember egyformán gondolkodik s egyformán
érez; pedig erre kevés bizonyítékunk van. Azt látom, hogy egyes
dolgoknak mindnyájan egyforma nevet adunk; a név ugyanaz, a melylyel
egyes dolgokat meg akarunk jelölni. De vajon egyformán látjuk-e azért az
egyes dolgokat; ugyanazon gondolatokat keltenek-e bennünk egyes tárgyak?
Tapasztaljuk néha, hogy több ember ugyanazon következtetést von le egyes
jelenségekből; mert szokássá vált bizonyos képzetekhez bizonyos
gondolatokat fűzni; de azt nem tudjuk, vajon egyformák-e a képzetek,
miket a tárgyak az emberekben keltenek?


CI.

A természet szakadatlanúl utánozza önmagát.

A jó földbe vetett buzaszem kicsírázik. A fogékony lélekbe oltott elvek
is megtermik a magok gyümölcseit.

A szám utánozza a térséget. Mindkettő sokszorozódik.

Mindenütt ugyanaz a folyamat észlelhető: a gyökerek, az ágak, a
gyümölcs, az alapelvek, a következmények megvannak mindenütt.


CII.

A természet fokozatokat tüntet fel: _itus, reditus_ (haladás –
visszatérés). Halad a természet és újra visszatér; majd messzebb megy,
majd közelebb, majd oly előre halad, a mily messze még nem volt.

Az embernek nincs természetében az örökös haladás; fejlődik és satnyul.

A láz majd hőséget, majd reszketést okoz; és a fázás is, meg a hőség is
a láz magas fokára mutat.

Az emberi szellem halad folytonosan s újabb és újabb találmányokkal
gazdagít bennünket. De a világ, az emberek jósága és rosszasága mindig
ugyanaz marad.


CIII.

A puszta csodálkozás mindent elront, minden törekvésnek szárnyát szegi
már gyermekkorunktól fogva. Mily szép ez, mily okosan van ez így!
mondjuk és nem igyekezünk bírálni és nem teszünk semmit.


CIV.

Az erény sokszor nem saját maga által nyer szilárd támpontot; hanem két
vétek által támogatva állunk meg az erény keskeny ösvényén, mint a hogy
két ellenkező irányú szél között is meg tudunk maradni egy helyen. De ha
a két vétek közűl az egyiket elveszszük, beleesünk a másikba.


CV.

Sokan mondják, hogy a napfogyatkozások szerencsétlenséget jelentenek.
Mondhatják ezt, mert a szerencsétlenség gyakoribb, mint a szerencse. S a
ki szerencsét jövendől, gyakrabban téved, mint a ki szerencsétlenséget
jósol. Szerencsére csak a legritkább jelekből következtetnek.


CVI.

A féktelen szabadság nem jó.

Nem jó, ha mindennel birunk, a mire szükségünk van. Küzdenünk kell
mindig.


CVII.[33]

Azt kérdik tőlem, hogy mért neveztem meg azokat az írókat, a kiknek
tanait kárhoztattam. Erre én azt felelem, hogy ha oly városban lennék, a
hol tizenkét kút van, s ezek közűl az egyik meg van mérgezve,
kötelességem volna mindenkit figyelmeztetni arra, hogy ne merítsenek
vizet a megmérgezett kútból. És ha talán azt hinné valaki, hogy csak
képzelődöm, kötelességem volna inkább megnevezni azt, a ki a kutat
megmérgezte, semhogy az egész város ki legyen téve a megmérgeztetés
veszélyének.


CVIII.

Sokan csodálkoznak azon, hogy mért írok én könnyed, tréfás, élénk
modorban. Hiszen ha a tudósok nehézkes és fejtörést igénylő modorában
írnék, csak a tudósok olvasnák műveimet, pedig nekik erre semmi
szükségök sincs; mert ők azt, a mit írok, épen olyan jól tudják, mint
én. S azért azt hiszem, oly hangon kell szólnom, hogy a nagy közönség és
a nők is megértsenek s megtudják, hogy mily veszélyesek azok az
általában elterjedt tanok, a melyeknek tévedéseire én rá mutatni
igyekezem.


CIX.

Kétkedni Istenben: nem egyéb, mint hinni benne. Csak az nem hisz, a ki
tagadni mer.


CX.

Miként eszünket, úgy érzelmeinket is megronthatja a társadalom. Eszünket
és kedélyünket kiművelheti, de tönkre is teheti a másokkal folytatott
társalgás. Csak akkor szabad társaságba mennünk, ha már eszünk és
szivünk megállapodott, nézetünk és jellemünk megszilárdult. Mindenkor
boldog az, a ki nélkülözheti a társaságot. Csakhogy a köznapi lelkek nem
szeretik a magányt.


CXI.

Semmi áldozat sem nagy, ha általa jó barátra tehetünk szert. A nagyokra
és hatalmasokra nézve is becses a jó barát, a ki távollétökben is
őszintén és jó akarattal nyilatkozik róluk. De jól meg kell fontolni a
választást. Gyönge jellemű s köznapi gondolkodású barátaink gyakran
engedik magokat mások által befolyásoltatni és ha távollétünkben mások
megszólnak, ők soha sem mernek védelmünkre kelni.




A SZERELEMRŐL.

Az ember gondolkodásra született; nincs egy pillanat sem, melyben
valamiről ne gondolkoznék. De a gondolatok, melyek magokba véve boldoggá
tudnák tenni az embert, ha örökké foglalkoztatnák őt és lekötnék
figyelmét, csakhamar elfárasztanák. A szakadatlan egyformaságot soha sem
szokhatja meg az ember; mozgásra, tevékenységre van utalva s szüksége
van arra, hogy olykor megrázkódtassák őt ama szenvedélyek, melyeknek oly
sok forrását leli fel szívében.

Az ember természetéhez legillőbb s a legtöbb egyéb érzelmet és indulatot
magában foglaló két szenvedély: a szerelem és a dicsvágy. E kettőnek
semmi köze sincs egymáshoz, habár gyakran kapcsolatba hozzák őket. Sőt
egyik a másikat mindig meggyöngíti, s a legtöbbször tönkre teszi.

Bármily emelkedett lelkületű legyen is valaki, csak _egy igazi, erős_
érzelem töltheti el lelkét, s ha a szerelem és a nagyravágyás találkozik
egymással, mind a kettő eltörpül s nagyságának felét elveszti.

Az idő, az életkor semmi befolyással sincs e két szenvedély
keletkezésére és megszünésére; megszülethetnek azok már a gyermekkorban
és élhetnek a sírig. Mivel mindenek előtt a bensőség, a hév az, a mi
élteti e szenvedélyeket: úgy látszik, hogy mindkettő inkább az ifjú
kornak sajátja s hogy évek multán gyöngül mind a kettő; de ez mégis a
ritkább esetek közé tartozik.

Az emberi élet fájdalmasan rövid. Rendesen a születéstől számítják azt;
de én részemről csak az értelem kifejlődésétől számítom, a mi pedig
legtöbbször csak az ember húsz éves korában fejeződik be. Addig
gyermekek vagyunk.

Mily boldog az az élet, a mely szerelemmel kezdődik és nagyratöréssel
végződik! Ha hatalmamban volna a választás, én ilyen életet kivánnék
magamnak.

Szeretni, a míg az ifjú kor édes hevülete tart és a mikor ennek helyén
üresség támad, ezt a dicsvágygyal tölteni be!

Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei;
mivel a szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, a
melyeknek forrása _lelkünkben_ van s a testiség, az anyagiság csak
mellékesen járul hozzájok. _A szenvedélyek tehát oly erősek, a mily nagy
maga a lélek_, melynek összes képességeit lefoglalják magok számára.
Csupán az igazi, erős, nagy szenvedélyekről szólok itt; mivel a kisebb
indulatok gyakran jelentkeznek együttesen is és különféleségeikkel
sokszor megzavarják az embert.

A nagy lélek mindenben nagy; minden sajátsága nagyságára vall.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vajon kell-e szeretnünk? Hasztalan kérdezzük ezt. Ezt csak érezni lehet.
Az okoskodás, a megfontolás itt ki van zárva; felkeresnünk nem lehet a
szerelmet, hanem önkénytelenül ragadtatunk feléje. És ha eszünket hívjuk
segélyül, hogy eligazodjunk, az mindig meg fog csalni minket.

A tiszta szellem csak tiszta érzelemre képes. Az emelkedett, tiszta
lelkületűek hévvel szeretnek és öntudatosan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kétféle szellem van: az egyik biztosan, sokszor nehézkesen, de
hajthatatlanul halad előre s ezt mennyiségtaninak nevezhetnők; a másik
alkalmazkodó, hajlékony, s rendelkezik mindig változatos gondolatokkal,
melyeket a szeretett lény sokféle tulajdonságaira alkalmaz; ezt finoman
kiműveltnek lehetne neveznünk. Ez utóbbi egyetlen könnyed, futó
tekintettel felismeri az embereket, a szem kifejezéséből, az egyes
mozdulatokból következtet a szívre, a lélek működésére.

Ha valakinek a lelke e kétféle szellemi sajátságot együttesen birja,
akkor magáénak mondhatja a szerelem legnagyobb gyönyöreit! mivel
szelleme erős és hajlékony is egyszersmind; pedig e tulajdonságok
mindenike szükséges két szerető szív megszólalására.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szeretet érzelme már velünk születik s annál inkább kifejlődik
szívünkben, minél tökéletesebbé, műveltebbé válik szellemünk. E velünk
született szerelmi ösztönünk arra készt, hogy szeressük azt, a mi nekünk
szépnek tünik fel; de nem mondja meg nekünk soha, hogy mi az, a mit
szeretünk és miért szeretjük azt. Ki merné tehát tagadni, hogy mi csupán
azért vagyunk itt e földön, hogy szeressünk? Valóban, akármint
igyekeznénk is érzelmeinket elfojtani, szeretünk folyton, szünet nélkül.
Még oly dolgokban is, a melyekből száműzni reméltük a szeretet érzelmét,
a melyeket nem tartunk összeegyeztethetőnek a szeretet érzelmével, ott
él elrejtve, titkon a mi szeretetünk. Az ember egy pillanatig sem lehet
el szeretet nélkül.

Az ember nem szeret örökké önmagával foglalkozni. _Azonban szeret:_ és
így szeretetének tárgyát önmagán kívül kell keresnie. E tárgyat csak a
szépben leli fel; de mivel ő maga Isten legszebb teremtménye, önmagában
kell feltalálnia ama szépnek _mintáját_, melyet szeretete tárgyául a
külvilágban keres. És mindenki megfigyelheti azt, hogy a szépnek első
sugarait önmagában leli fel s aztán a szerint, a mint ezeknek a külvilág
tárgyai megfelelnek, vagy ezekkel ellentétesek, – a szerint alakul meg
bennünk a szépnek és rútnak eszméje. Ámde midőn az ember önmagát
elhagyva, önmagából mintegy kilépve, az ez által támadt ürességet a
külvilág valamely teremtményével akarja betölteni, nem elégedhetik meg
bármivel. Szíve nagyon üres; olyannal kell betölteni szívét, a mi hozzá
hasonló s legjobban megközelíti őt. A szépségnek tehát, hogy az embert
kielégítse, nem csupán külsőleg szépnek, hanem a bennünk élő szépnek
eszméjével összhangzónak, hozzánk hasonlónak is kell lennie. A
hasonlóságot aztán csak nemünk különbözősége korlátolja.

A természet mindezek igazságát mélyen bevéste lelkünkbe; gondolkodnunk
sem kell a végett, hogy minderre rá jőjjünk. Érezzük, hogy a szívünkben
üresség van, mely betöltésre vár. De jobban érezzük, semhogy egészen
kifejezni birnók.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Habár a szép eszméje eltörülhetlenül lelkünk mélyébe van vésve,
megvalósulása a körülményekhez képest az egyeseknél különböző. A szép
külső alakját mindenki máskép képzelheti. Mert nem az elvont, eszményi
szépet keressük csupán, hanem azt bizonyos _alakban_ akarjuk látni,
melynek apró részleteit is megalkotjuk; s el lehet mondani, hogy
mindenkinek a lelkében megalakul annak a szépnek az eredetije, a melynek
másolatát keresi a nagyvilágban. De sokszor a nők határozzák meg
eszményeinket; a nekünk tetsző nő egyéniségéből vonjuk le az egyes
tulajdonságokat: előbb valósul meg a szép, s aztán _csak_ ebből alkotjuk
meg az eszményt. A nők korlátlanul uralkodnak lelkünkön s bevésik oda
annak a szépségnek az eszményét, a melylyel ők birnak, vagy a mely nekik
tetszik; és így az ő akaratuk szerint alakul meg bennünk a szépnek
eszméje. Ez az oka annak, hogy a szőkéknek és a barnáknak megvan a magok
százada: a nők ízlése szerint alakul a mi ízlésünk is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A világ, vagy az egyes országok sokszor szabályozni akarják a szép
eszményét. Pedig nagyon különös, hogy a szokás annyira bele játszék
érzelmeinkbe.

A _szép_ általános szabályainak megállapítása azonban nem akadályozza
meg azt, hogy mindenkiben külön eszméje éljen a szépnek, a mely szerint
ítéljen mások felől és a melyre támaszkodva ki merje mondani, hogy az ő
szerelmének tárgya a legszebb a világon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szépség sokféle alakban jelentkezik; fenntartására a nő egyénisége már
magában véve is elégséges. A mely nő szellemes, bámulatosan tudja
szépségét folytonosan éleszteni. A mely nő tetszeni akar, és a szépség
előnyeit legalább részben birja, mindenkor eléri czélját; és bármilyen
óvatos legyen is a férfi, a nő, ha nem is törekszik erre, meg fogja
magát szerettetni. Ha a férfi szívében van még bármily kicsiny
betöltésre váró hely, a nő könnyen befészkeli magát oda.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ember gyönyörökre született: érzi ezt és nincs is ennek felismerése
végett egyéb bizonyítékra szüksége. Csakis észszerűen cselekszik, midőn
átadja magát a gyönyöröknek. De legtöbbször csak _érzi_ szívében a
szenvedélyt, a nélkül, hogy tudná, mikor és hogyan keletkezett az.

A valódi és álgyönyör egyaránt eltöltheti a lelket. Ha nem is igazi az
öröm, elég, ha azt hiszszük róla, hogy az.

A szerelemmel mindenütt találkozunk. Magunk is könnyen hajlunk a
szerelem felé. Semmit sem fogadunk be oly örömest a szívünkbe, mint a
szerelmet. Ez az ember legtermészetesebb érzelme.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a szerelemre az idő nincs semmi befolyással; nem öregszik az soha.
Mindenkor újszülött a szerelem. Igy mondják nekünk a költők s gyermek
alakjával testesítik meg ez érzelmet. És mi szivesen elhiszszük; mert
érezzük, hogy úgy van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelem szellemessé tesz minket és a szellem tartja fenn a szerelmet.
Mindennap újabb tetszést kell keltenünk és látszólagos egyformaság
mellett bámulatos változatosságra vagyunk képesek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A becsvágynak van bennünk egy bizonyos forrása, mely önmagunk előtt úgy
tünteti fel egyéniségünket, mint a mely saját magunkból kikelve a
külvilágban is képes volna többféle szerepet betölteni. E becsvágy, e
hiúság visz bennünket sokszor a szerelemre is. Arra vágyódunk, hogy mi
is szerettessünk és sóvárogva merülünk el a szeretett lény szemeinek
nézésébe, hogy ezekből kiolvassuk az óhajtott viszonszerelmet. Mert a
szem fejezi ki a szív érzéseit; de a szem beszédét csak a szerető szív
érti meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ember önmagában véve tökéletlen lény; saját mását kell feltalálnia,
hogy boldog lehessen. És legtöbbször olyat keres, a kivel hajlama,
lelkülete megegyezik; mert ily lénnyel egyesülve véli a boldogságot,
saját lényének érvényesülését legkönnyebben feltalálni. De sokszor
megesik, hogy valaki önmagánál emelkedettebb lelkületű lény felé
vonzódik; csakhogy ilyenkor a szerelem mellett azonnal feltámad a
_nagyravágyás_, mely a magasabban álló lény elnyerésére ösztönöz.
Nemsokára aztán annyira elhatalmasodik itt a nagyravágyás, hogy elöli a
szerelmet. Zsarnokká válik, mely nem tűr társat az uralomban; egyedül
akarja birni a hatalmat s mellőle minden érzelemnek, minden
szenvedélynek pusztulnia kell.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az emelkedett lélek vonzalma, barátsága jobban betölti szíveinket, mint
a köznapi lények szeretete. Ez utóbbi viszonzás nélkül úszik át szívünk
felszínén; míg az emelkedett lélek szerelme betölti egész lényünket és
ott marad örökké.

Gyakran szólunk oly dolgokról, melyeket csak úgy bizonyítunk be, hogy
felhívjuk hallgatóinkat: figyeljék meg önmagokat, elmélkedjenek a
mondottak felől és be fogják látni szavaink igazságát. Ily
bizonyítékokat hozhatok én is itt elő.

Ha valaki gyöngéd és finom lelkületű, bizonyára a szerelemben fognak e
lelki tulajdonai leginkább mutatkozni. Mivel a szerelem érzelme által
önmagunkból kikelve, a külvilág valamely teremtménye iránt vonzódunk:
mindazt, a mi a szeretett lényt és vonzalmunkat fenyegethetné, – mivel
az a külvilágból jön, – könnyen megláthatjuk s kerülhetjük. Valódi
gyöngédségre csak az emelkedett, tiszta, kiművelt szellem képes. A
gyöngédség legtöbbször öntudatlan; nem mindenki gyöngéd, a ki ilyennek
tartja magát; és a ki gyöngéd akarna lenni, az épen nem igazán gyöngéd.
A nők örömest látják a gyöngédséget a férfiaknál és nézetem szerint
ezzel lehet őket leggyakrabban megnyerni. A szellem nagysága előtt, mely
az illetőket másoktól megkülönbözteti s mely mindig gyöngédségre vezet,
a nők örömest hajolnak meg. A gyöngédség, mivel a szellemi képesség
egyik nyilvánulása, miként emez, általában szintén velünk születik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minél emelkedettebb, kiműveltebb szellemű valaki, annál több szépséget
vesz észre; de mihelyt igazán szeret, azontúl csak egy szépség létezik
számára.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Egy_ gondolattal való szakadatlan foglalkozás elfárasztja az emberi
szellemet. És ezért a szerelem gyönyöreinek maradandósága érdekében,
olykor el kell felednünk s tudatunkból kiragadnunk azt, hogy szeretünk.
Ez nem hűtlenség a szeretett lény iránt, mert hiszen mást nem szeretünk;
hanem csak újabb erő gyűjtése arra, hogy még jobban szerethessünk. A
természet parancsolja azt s lelkünk öntudatlanul engedelmeskedik. Mily
gyarlóságára mutat ez az emberi természetnek! mennyivel boldogabbak
lennénk, ha örökké szakadatlanul egy gondolatnak élhetnénk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelemnek megvannak a maga kínjai, de végtelen gyönyörei is. Mily
boldogság minden gondolatunkat és tettünket arra irányozni, hogy
megnyerjük mindig annak a tetszését, a kit legjobban becsülünk!
Tanulmányozzuk saját lelkünket, hogy jobb érzéseinket sorra előszedjük
és egyéniségünkkel megismertessük a szeretett lényt, a ki egy
tekintetével gyönyört és kínt okozhat; és ha ő nem is figyeli meg lelki
állapotunkat, mily büszke elégtétel az már magában véve is nekünk, hogy
ő az, a mindenek felett becsült lény, a ki hullámzásba hozza
érzéseinket! Szeretnők, ha egyszerre száz nyelven szólhatnánk, hogy
kifejezzük érzelmeinket s mivel szó nem jön ajkainkra, tekintetünkkel,
mozdulatainkkal akarunk ékesszólók lenni.

Mindeddig még csak gyönyöreit ismerjük a szerelemnek, mely szakadatlanul
foglalkoztatja lelkünket. Boldogok vagyunk; mivel szünet nélkül lekötve
tart az a törekvés, hogy ápoljuk érzelmünket, mely oly kellemesen érinti
szívünket. De ily állapotban nem maradhat soká a szerelem; mivel
egyedüli tényezők vagyunk még oly érzelemnél, melynél szükségképen két
szereplő szükséges, a vágyódás izgalmai kimerítik a lelket.

Az érzelem megmarad továbbra is ugyanaz; de új elemek vegyülnek bele.
Arra törekszünk, hogy megszerettessük magunkat.

Ez útat megtéve, a túláradó érzelem megapad és ha nem nyer segítséget
azon forrásból, mely az érzelmet magát létre hozta, a szívnek elfojtva
tartott sokféle ellentétes indulatai életre kelnek s a szívet ezer
darabra tépik. De a reménynek csak egyetlen kis sugara újra feléleszti s
előbbi állapotába helyezi a szerelmet. Gyakran pedig csak játékot űznek
velünk a nők; de sokszor igazi szánalmat éreznek irántunk. Csak
reménysugár legyen – és boldoggá tesz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az igazi benső érzelem az első lépést a szemek ékesszólásával teszi meg.
Csakhogy ez ékesszólás titkát jól meg kell érteni.

Ha két egyén _ugyanazon_ mély és igaz érzelemmel van eltelve, nem
fedezheti fel egymás titkát, vagy pedig csak az egyik érti meg a másik
néma ékesszólását; de azt ez utóbbi nem tudja, vagy nem meri tudni.

Ha szeretünk, önmagunk előtt egész másoknak tününk fel, mint a mik
azelőtt voltunk; és azt hiszszük, hogy mindenki észreveszi rajtunk e
változást; pedig e feltevésünk nagyon téves. De mivel eszünket
szenvedélyünk korlátok közé szorítja, nem itélhetünk tisztán s
bizalmatlankodunk mindenki iránt.

Ha szeretünk, folyton rettegünk attól, hogy észreveszik vonzalmunkat.

És minél hosszabb a szerelem ez útja, annál több gyönyört éreznek a
gyöngéd finom lelkületűek.

Vannak olyanok, a kiknek sokáig szükségök van a reménylésre: ezek a
gyöngéd, emelkedett lelkületűek; s vannak ismét olyanok, a kik nem
tudnak sokáig ellentállni az akadályoknak: s ezek a durvább,
műveletlenebb, köznapi lelkek. Az előbbiek tovább és több lelki
gyönyörrel szeretnek; az utóbbiak vonzalma hirtelenebb, követelőbb és
gyorsabban lejárja magát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelem legelső jelensége: a határtalan tisztelet az iránt, a kit
szeretünk.

Nincs semmi a világon, bármily magasztosnak, nagynak tünik is fel,
melyet hasonlítani mernénk szerelmünk tárgyához.

Az írók soha sem festhetik elég híven szerelmes hőseik lelki állapotát,
hacsak ők magok is nem élték át a szerelem gyönyöreit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszerre többet, vagy sokszor igazán szeretni: épen olyan
természetellenes, mint a milyen visszataszító az, ha valaki valamely
dologról igazságtalan ítéletet mond. Az igazi, erős szenvedély többszöri
vagy együttes jelentkezése oly bántó hatással van ránk, mint az
igazságtalanság.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelemben a némaság többet fejez ki, mint a szó. A szótlanságra
kárhoztatott szerelem ékesszólóvá válik. Megfontolás nélkül, pusztán
csak az érzelem uralmának engedve, némaságunk, mozdulatlanságunk mindent
kifejez.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sokszor szeretsz olyant, a ki nem is sejti érzelmeidet; és mégis oly hű
maradsz hozzá, mintha szerelmed viszonozva volna.

Az emberi lélek megismerésének egyik módja az, ha magunkat másokhoz
hasonlítjuk.

Nekem meggyőződésem az, hogy a valódi benső szerelem elfeledteti velünk
társadalmi állásunkat, barátainkat és az egész külvilágot. És ezért visz
oly magasra a szerelem, mivel minden gondolatunk egyetlen lényt vesz
körül, a mely elégnek tünik fel nekünk az egész életre; szívünkben,
melyet egyetlen érzelem teljesen betölt, nincs többé hely semmi más
számára. Gondjaink, nyugtalanságaink, kétkedéseink eltünnek. Nem
törődünk többé azzal, mit mond a világ. Mások véleménye nem létezik
számunkra; minden tettünk, minden gondolatunk észszerű, mert igaz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem csupán szokás az, hanem természetünkből kifolyó szükségszerűség,
hogy a férfiak teszik meg az első lépést a nők hajlamának megnyerésére.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az az önfeledtség, mely a szerelmet kiséri, és önmagunknak a szeretett
lényhez való fűzése, oly tulajdonságokat kelt bennünk életre, a melyek
eddig egyáltalában nem voltak meg bennünk, vagy nem voltak kifejlődve.
Mindenki átnemesül, lelke emelkedetté, magasztossá válik.

A szűkkeblű ember szabadelvűvé válik, sőt nem is emlékezik már előbbi
lelki tulajdonságaira. Előbbi szenvedélyei, indulatai összezsugorították
lelkét, melyet most a szerelem kitágított, terjeszkedővé tett, az önzés
korlátai közül a külvilágba hozott ki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Helytelen dolog azt mondani, hogy a szerelem az észt nélkülözi. Semmi
meggyőző okot sem tud felhozni az, a ki a szerelem észszerűségét el
akarja vitatni. A szerelem azonos az észszel. A gondolatok rohamosan,
birálat és megfontolás nélkül követik ugyan egymást; de mégis csak az
észnek, a léleknek működése az; ha másként lenne, nem lennénk egyebek
szomorú gépeknél. Ne zárjuk tehát ki az észt a szerelemből, mert hiszen
az elválaszthatatlan ettől. Nincs igazuk azoknak a költőknek, a kik a
szerelmet vaknak írják le; vegyük le a köteléket szemeiről és adjuk
vissza látását újra, melyet önkényesen el akartak tőle venni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben
támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jőjjön s a
tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Új, változatos dolgok
megismerésére törekszünk. Lelkünk magasztosabbá válik s életünk sem
folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. _Minden, a mi emeli
lelkünket, éleszti szerelmünket is._ A kellemes és szép azonos fogalmak,
melyeket mindenki saját hajlamai szerint alakít meg magának. Sokan
valami nagyon elvont, s oly magasan álló fogalomnak tartják a kellemest,
hogy azt az ember nem birja elérni. Pedig a kellemesség, mint emberi
tulajdonság, nem egyéb, mint _könnyed, élénk szellem_. És e tulajdonság
az, a mely okvetlenül szükséges a szerelemnél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tisztelet és szeretet helyes arányban legyenek egymáshoz; támogassák
egymást, és különösen a tisztelet soha se nyomja el a szeretetet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelem nem az emelkedett lelkeknél fordul elő leggyakrabban; –
igazi, benső szerelemről szólok –; nagyfokú szenvedélynek kell elömleni
rajtok, hogy megrázkódtassa őket. De ha aztán szeretnek, sokkal
igazabban szeretnek, mint mások.

Sokan mondják, hogy vannak a szerelemre inkább és kevésbbé hajló
nemzetek. De ez téves állítás; legalább oly értelemben, mint mondják. A
szerelem nem egyéb, mint egyetlen egy gondolathoz való hozzáfűződés; és
így az egész földön egy és ugyanaz. Az éghajlat csupán az érzelem
lényegéhez nem tartozó anyagiságra lehet befolyással; de magára az
érzelemre nem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A ki a szerelmet híven játszsza, az igazán szeret. A szerelem látszatát
az, a ki nem szeret, nem adhatja meg. Az érzelem nem álczázza magát
soha; és ebben mégis különbözik az igazságtól, a mely sokszor álruhában
jelenik meg.

A szerelem közvetlen és így – habár csak az előtt, a ki azt megérteni
hivatva van – elárulja magát; míg az igazság sokszor elrejtőzik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha távol vagy attól, a kit szeretsz, elképzeled magadban, hogy mi
mindent fogsz tenni és elmondani, és ha közelében vagy, semmit sem
cselekszel és semmit sem szólsz. Mért van ez így? Mert távollétedben
eszed képes a megfontolásra, elmélkedésre; míg a szeretett lény
jelenlétében eszed megzavarodik és elhatározásra képtelen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Semmit sem mersz koczkáztatni a szerelemben; mert félsz, hogy mindent
elvesztesz. És mégis meg kell tenned a lépéseket, hogy előbbre haladj.
De mennyire szabad előre lépned? Félve, remegve gondolsz erre, a míg rá
nem jösz a kellő távolságra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Legjobban megzavar az, ha olyant tapasztalsz, a mit előnyödre
magyarázhatnál, de nem mered annak valóságát elhinni. Remény és félelem
közt hányódol, de végre is ez utóbbi győz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha valódi bensőséggel szeretsz, mindig új és új alakban tünik fel
szereteted tárgya. Rövid távollét után azt hiszed, hogy már kevésbbé
szeret. És mily öröm az, ha sértetlenül feltalálod ismét szerelmét!
Nyugtalanságod azonnal eloszlik. Csakhogy ehhez szükséges az, hogy már
nagyon előhaladtál légyen a szerelemben; mert a kezdődő érzelmen,
melynél a viszontszerelem érzete még meg nem szilárdult, mindig újabb és
újabb nyugtalanság tombol át.

És a míg a képzelődés gyötrelmei akként kínoznak, kivánod látni a
szeretett lényt, remélve, hogy az ő jelenlétében eloszlanak kételyeid;
de meglátva őt, úgy érzed, hogy még jobban szenvedsz. Az elmúlt kínokat
újabbak váltják fel, melyek még inkább gyötörnek. És nem vagy-e ily
állapotban szánalomra méltó?




IRÓI TEKINTÉLY A BÖLCSELET TERÉN.[34]

Korunkban oly feltétlen tekintélye van a régi világnak, hogy az akkor
élt középszerű tehetségek mondásait is csalhatatlan igazságok gyanánt
szokás hirdetni; senki sem meri koczkáztatni valamely új tételének
napfényre hozatalát, mivel a legtisztább okoskodást is könnyen
megdönthetné a régi íróknak egyetlen egy talán véletlenül odavetett
szava.

Nem akarok meglévő hibát más hibával elűzni; nem akarom azt, hogy a régi
kort, melyet érdemén felűl méltányolunk, teljesen megszünjünk becsülni.

Nem szándékom az ókor tekintélyét megsemmisíteni, hogy helyébe a szabad
okoskodás korlátlan uralmát tegyem; csak az ellen szólalok fel, hogy
napjainkban már az ókor szellemét a szabad gondolkodás rovására
dicsőítik.

Hogy helyes állapotot foglalhassunk el, nézetem szerint különbséget kell
tennünk az egyes tudományok közt, nevezetesen azok közt, melyek
kizárólag történelmiek s melyeknek tárgyát épen az képezi, hogy _mit
mondtak, mit írtak mások,_ és azok közt, a melyeknek igazságait az
_elmélkedés_ alkotja meg.

E szempontból kell az írói tekintély kérdését eldönteni.

Oly tudományok terén, a melyeknél azt kutatjuk, hogy mit írtak, mit
mondtak mások előttünk, mint a minő a történelem, a földrajz, a tételes
jog, a nyelvtudományok és főképen a hittudomány, a melyek tehát az
isteni, vagy emberi cselekedeteket, állapotokat, az egyes tényeket
tárgyalják, ily tudományoknál szükségképen elő kell keresni a korábbi
írók könyveit, mivel ezekben mind azt feltaláljuk, a mire szükségünk
van.

Ha azt akarjuk megtudni, ki volt a francziák első királya; hova helyezik
az első délkört; mily szavakat használtak valamely holt nyelvben: csak a
könyvek adhatnak utbaigazítást. És ki tudna még itt valami újat is
mondani, olyant, a mi nincs meg az illető könyvekben?

Csupán az irói tekintély vezethet itt nyomra. De legkiválóbb szerepe van
mégis a tekintélynek a hittudományok terén, a melyeknek igazságait
örömest elfogadjuk, ha a szent könyvekből olvassuk; mivel a hit elvei az
emberi természeten és okoskodáson felül állnak, az emberi szellem sokkal
gyarlóbb, semhogy saját erejéből felérjen magaslatukra, és csakis úgy
juthat a hit igazságainak megismerésére, ha valamely természetfeletti
hatalmas erő viszi fel oda.

Másként van ez oly tárgyakkal, melyek érzékeink alá esnek s okoskodásunk
hatalmába keríthetők: a tekintélynek itt nem veszszük hasznát, csupán az
ész, a tiszta gondolkodás vezet czélhoz. A tekintélynek és az észnek
megvan a magok hatalmi köre: itt az ész uralkodik. És mivel az ily
tudományok az emberi szellem nagyságának arányában nagyobbodnak, az
észnek tág tere nyílik itt az érvényesülésre, az ész egész nagyságában
szétterülhet e tudományok mezején, kimeríthetlen termékenységével
szakadatlanul alkothat és újabb találmányai végtelenek és folytonosak
lehetnek.

A mennyiségtan, a zene, a természettan, az orvostudomány, az építészet
és egyéb oly tudományok, a melyek alá vannak vetve a tapasztalat és az
emberi okoskodás befolyásának, folyton gazdagodnak, hogy elérjék a
tökéletességet. A régiek az előttük élt nemzedékektől kezdetleges
alakban vették át e tudományokat; és mi is tökéletesebb alakban akarjuk
az utánunk következő nemzedékeknek átadni azt, a mit átvettünk.

Mivel ezeknek tökéletesítése sok időbe és fáradságba kerül, kétségtelen,
hogy a mi összes fáradságunk kevesebbet hozhat létre, mint a már
előttünk lefolyt idő, s az előttünk élt elmék okoskodása; szükséges
megismernünk a tudomány addigi vívmányait, de csak azért, hogy ezen az
alapon aztán tovább fejleszszük azt; az előttünk élt írók alkotásaival
karöltve kell előre haladnunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E megkülönböztetést jól átértve, sajnálkoznunk kell azok vakságán, a kik
a mennyiségtan terén mások nézetét hozzák fel bizonyítékul, a helyett,
hogy az ész okoskodásaival, vagy tapasztalati tényekkel igazolnák
tételeiket; s viszont megvetéssel kell elfordulnunk olyanoktól, a kik a
hit birodalmában a szent írás szavai helyett puszta okoskodásokkal
lépnek fel. El kell itélnünk azok gyávaságát, a kik a mennyiségtan terén
nem mernek valami ujat felfedezni s le kell álczáznunk azok
vakmerőségét, a kik a hittudomány mezején újításokkal lépnek fel.

Pedig századunk egyik baját épen az képezi, hogy a hittudomány terén új
nézetek keletkeznek, melyeket a régi kor nem ismert[35], melyeket
makacsul állítanak az illetők s a melyeket a tömeg tapsok kiséretében
fogad el; míg az a valóban kevés új vivmány, melyet a mennyiségtan, vagy
a bölcselet valamely ága hoz létre, ellentállásra lel, mihelyt az
elfogadott nézetek legkisebbikébe is beleütközik: mintha a régibb kor
bölcsei előtt kötelesség volna feltétlenül meghajolni, mig a hit eredeti
tiszta forrásainak elfogadásához bizonyos kegyes, leereszkedő jóakarat
volna szükséges!

E visszaélések teljesen megbontják a tudomány rendjét; a hit terén
minden újítás téves, mig ott, a hova korunk nem mer nyulni, nagyon is
helyén való lenne újabb vivmányok létesítése.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alkalmazzuk igazságosabban hiszékenységünket és kételyeinket és
szorítsuk kellő korlátok közé az ókor bámulatát. Az _ész_ hozta létre a
régi kor okoskodásait, az _ész_ mérlegelje tehát értéküket, az itéljen
felőlök. Gondoljuk meg, hogy ha a régiek semmit sem mertek volna ahhoz
hozzátenni, a mit elődeiktől átvettek, utódaikat megfosztották volna az
ő új felfedezéseik gyümölcsétől.

Mivel azonban ők az elődeiktől átvett ismereteket csupán eszközül
használták fel újabb ismeretek gyűjtésére, és mivel e szerencsés
merészségök megnyitotta előttök azt az utat, melyen nagy alkotásaikhoz
eljuthattak: mi is úgy fogadjuk el az ő szerzeményeiket; az ő példájok
nyomán mi is csupán csak eszközül, nem pedig végczélul fogadjuk el az ő
vívmányaikat. Követve példájokat igyekezzünk őket túlszárnyalni;
utánozzuk őket, hogy majd elhagyhassuk.

Igazságtalanok lennénk, ha nagyobb hódolatot tanusítanánk irántok, mint
a milyennel ők elődeink iránt viseltettek; igazságtalanság volna
részünkről a feltétlen hódolat, a melyre őket csupán azért tartjuk
érdemeseknek, mivel ők elődeik iránt nem viseltettek ily vak hódolattal,
hanem elfogadva és felhasználva vívmányaikat, újabb alkotásra
törekedtek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A természet elrejti előlünk titkait. Szakadatlanul működik a természet;
de alkotásait nem mindenkor ismerjük fel. Az idő, korról-korra haladva,
fokonként leplezi le az egyes rejtélyeket. És habár a természet
mindenkor ugyanaz, az ember nem mindenkor ismeri ugyanannak.

Az ész mindig több tapasztalat birtokába juttatja az embert; és mivel a
mennyiségtan tárgyát a tapasztalatok képezik, ez utóbbiakkal együtt
arányosan sokszorozódnak az ezekből levont következmények, az új
igazságok is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mindezt meggondolva szükségképen más nézetre kell térnünk, a nélkül,
hogy kicsinyelni akarnók a régieket, vagy hogy hálátlanok lennénk
irántuk, a kik megadták nekünk az alapismereteket, a melyek segélyével
mi tovább haladhatunk és a melyeknek nagy jelentőségét épen az képezi,
hogy túlszárnyalásukra képessé tesznek minket. Felvittek bennünket egy
bizonyos magaslatra, a hol már csak csekély erőfeszítést kell tennünk,
hogy még magasabbra haladjunk s hogy – kisebb fáradsággal és kétségkivül
kisebb dicsőséggel is – feléjök emelkedjünk. És innen már megláthatjuk
azokat a dolgokat is, a melyeket nekik lehetetlen volt felfedezniök.
Látkörünk szélesbedett; és ha ők mind azt, a mi az ő látóképességök
körébe esett, szintoly jól megértették, szintoly jól tudták is, mint mi:
mégis többet tudhatunk mi, mint ők, mivel többet és messzebb láthatunk.

Különös, hogy mégis mily elfogultan szokás rájok tekinteni. Bűnnek
tartják azt, ha valaki ellentmond nekik és merényletet követ el az, a ki
csak egy szót is hozzá tesz az ő szavaikhoz; mintha ők már kimerítették
volna az emberi tudást.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltatlanságot követünk el az észen, ha egy rangba helyezzük az állati
ösztönnel, a mely mindig változhatatlanul ugyanaz marad, míg az emberi
okoskodás szüntelenűl tökéletesebbé válik.

A méhek ezer év előtt is ugyanoly mézsejteket készítettek, mint ma; s az
egyes sejtek az elsőtől az utolsóig mind egyformák. És így van ez
mindazzal, a mit az állatok titokszerű ösztönükkel létre hoznak. A
természet szükségleteikhez mérten tanítja meg őket arra, hogy mit kell
tenniök; de e mulékony tudományuk azonnal elenyészik, mihelyt megszünik
az a szükségszerűség, mely létre hozta: mivel könnyen, gondolkodás
nélkül szerezték képességeiket, meg vannak fosztva attól az örömtől,
hogy meg is tarthassák azokat; s valahányszor megadja nekik a természet
a szükségleteik kielégítésére szolgáló képességet, ez mindenkor új
nekik; mert a természet ugyan egyfelől felruházza őket azzal a
képességgel, a mely szükséges létezésük fenntartására, másfelől azonban
nem engedi, hogy a számokra kijelölt korlátokat átlépjék.

Egészen másként van ez az embernél.

Az ember a végtelenre van teremtve. Életének első éveiben ugyanis teljes
tudatlanságban van; de a mint fejlődik, ismeretei szűntelenül
gyarapodnak, mert nem csupán saját tapasztalataiból szerzi meg tudását,
hanem elődeinek tapasztalataiból is és mert az egyszer már megszerzett
ismereteket emlékezetében tarthatja; elődeinek tudományához pedig azok
könyveiből mindig hozzáférhet.

És a mig egyfelől magáévá teheti az előtte élt emberek ismereteit,
másfelől ez ismereteket folyton bővítheti is; úgy, hogy azt lehet
mondani, az emberek a tudásnak oly állapotában vannak, a milyenben a
régi bölcsészek lennének, ha mostanáig éltek volna és akkori
ismereteiket századokon át folyton gyarapították volna.

Nem csak az egyes emberek haladnak előre a tudományokban, hanem a mily
mértékben vénül a világ, az emberek összessége is szakadatlan haladást
tesz előre; mivel az emberiség életében ugyanoly fejlődési korszakok
tapasztalhatók, mint az egyesek életében.

Az emberiség, ha a lefolyt századokon át tekintjük, _egy_ embernek
tünhetik fel, a ki mindig létezik s mindig ujat is tanul. És már csak
ezért is igazságtalanok vagyunk a régi bölcsészek iránt; az öreg kor a
gyermekkortól legtávolabb álló időszak és azért az emberiség öreg korát
nem volna szabad születéséhez oly közel keresnünk. Azok, a kiket mi
általában «régieknek» nevezünk, közelebb állnak az emberiség
bölcsőkorához; és a midőn mi az ő ismereteiket az azóta lefolyt századok
tapasztalataival gyarapítjuk, inkább mi vagyunk «régiek», mi vagyunk
öregebbek.

Csodálnunk kell mindenkor azokat a meglepő nagyszabású következményeket,
a melyekre ők az akkor rendelkezésökre állott csekély alapismeretekből
eljutottak és ott is elnézést érdemelnek, a hol tapasztalatok hiányában
puszta okoskodással fejtették ki nézeteiket.

Szivesen megbocsátjuk nekik, hogy pl. távcsövek nem léte miatt a tejutat
_egy_ nagy égitestnek vélték, a mely fényét erősebben sugározza ki.

De már részünkről ily tévedés megbocsáthatatlan lenne, mikor a mi
tökéletes távcsöveinkkel tisztán kivehetjük, hogy a tejút számos apró
csillagból áll, a melyeknek élénk fénye teszi feltünően fehérré az egész
csillaghalmazt.

Azt is joggal mondhatták a régiek, hogy térbeli üresség nem létezik a
természetben, mivel kisérleteik mind e mellett szóltak. Egy oly eset nem
merült fel, melyből az ellenkezőre lehetett volna következtetniök.

Oly tárgyaknál, a melyeknél egyes tények igazságát tapasztalatokkal, nem
pedig szemléletileg vagy következtetésekkel kell kimutatni, általános
szabályt csak az esetben lehet kimondani, ha _minden ismert_ esetet
elősorolunk. Ha azt mondjuk, hogy a gyémánt a legkeményebb az összes
testek közt, azt értjük ez alatt, hogy a legkeményebb az összes _ismert_
testek közt, s azon testekre, melyeket nem ismerünk, természetesen nem
gondolhatunk; hasonlóképen ha azt mondjuk, hogy az arany a legnehezebb
az összes testek közt, vakmerőség volna az összes, netalán még létező,
de általunk nem ismert tárgyakra gondolni.

Így ha a régiek azt mondták, hogy a természetben nincs üres tér, nincs
megszakítás, ezt úgy értették, hogy az ő kisérleteikben sohasem jöttek
ily ürnek a nyomára. Ha csak egyetlen egy esetben is tapasztalták volna
az ellenkezőt, ők is elfogadták volna azt, a mit most állítunk; és az ő
elfogadásuk által megnyerte volna e tan azt a tekintélyt, melylyel ma
kizárólag csak a régi kor nézeteit akarják felruházni.

A tudományok mai fejlettsége mellett bátran állíthatjuk az ellenkezőjét
annak, a mit ők mondtak, a nélkül, hogy ezért ellentmondanánk nekik;
mert hiszen ha több tapasztalatuk és szélesebb látkörük van, ők is
ugyanarra a következtetésre jutottak volna, mint mi.

Mindenkor elismerjük a régi kor nagyságát; de azért az igazságnak, ha
ujabban fedeztetett is fel, előnyt kell adnunk a régiek ellenkező
nézeteivel szemben; mivel az _igazság mindenkor régibb_, mint a régi
kor, mint a régiek tévesen megalkotott nézetei; az igazság, habár nem
ismerték, létezett már akkor, a mikor a helytelen vélemények
megalakultak; és az igazság lényegének félreértésére mutatna, ha valaki
azt hinné, hogy az igazság csak akkor kezd létezni, a mikor az emberek
felismerik.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Itt született Pascal Balázs 1623 június 19-én.]

[Footnote 2: Atyja eleinte nem akart mennyiségtani könyvet a kezébe adni
s egy ízben meglepve őt szobájában, csodálkozva látta, hogy _egyes
mennyiségtani tételekre önmagától jött_ rá s mintegy újra felfedezte e
tudomány egyes alaptételeit, melyeket a nagy tudósok csak fokozatosan
alkottak meg.]

[Footnote 3: Demogeot: _Histoire de la littérature française_. Paris.
Hachette 1878. 392–399. lap.]

[Footnote 4: E helyütt Blaise Pascal összes _Gondolatait_ közöljük,
melyek ily czímen a legtöbb kiadásban megjelentek; s e részben több
kiadás egybevetésével a lehető legnagyobb _teljességre_ törekedtünk. Az
első kiadásoknak a vallásra vonatkozó részeit is közöljük itt, kivéve
egy rövid fejezetet, mely a vallás gyakorlásáról szól s Isten létezését,
– mint Voltaire mondja – még gyerekes és a tárgy komolyságához nem méltó
módon akarja bizonyítani. Mellőzhetőnek véltük még az első kiadásokból
egy másik rövid befejezetlen rész közlését is, melyben Pascal egy
vitatkozása alkalmával Montaignet és Epictetest jellemzi.

A _Discours sur les passions d’amour_ czímű fejezetet, melyet legelőször
Cousin közölt a _Revue des deux mondes_ban s azután Faugère vett fel
kiadásába, szintén közöljük e helyen. E _Discours_ kétségkívül egyike a
legszebbeknek s leginkább jellemzi Pascal rokonszenves egyéniségét. –
Pascal _Gondolatait_ egyes kiadók különféle biráló megjegyzésekkel
kisérik, melyeket mi nagyrészt mellőztünk, s a hol itt-ott más kiválóbb
irók, mint Voltaire és Condorcet megjegyzéseit közöljük, ezt nem
birálatképen teszszük, hanem mivel érdekesnek hiszszük Pascal nézeteit
összehasonlítani más nagy szellemek nézeteivel. Pascal bölcsészete nem
alakulhatott meg teljesen; s azt, mint befejezett rendszeres egészet nem
is lehet bírálat tárgyává tenni. A tudományos világnak minden esetre
pótolhatlan vesztesége marad az mindig, hogy e nagy szellem kora halála
miatt be nem fejezhette bölcsészetének rendszerét.]

[Footnote 5: A mozgás nem csupán mozgási képesség, hanem a képesség
eredményezte cselekvés.]

[Footnote 6: Pascal itt egyesíti magában mindazon előnyöket és hibákat,
a melyek az emberi tudást tagadó bölcsészettel járnak. Pascal az ő
tudományával, a mennyiségtannal hasonlítva össze a társadalmi
tudományokat, könnyen eshetett itt tulzásba, midőn nem lelhetett itt oly
megdönthetlen, világos tételekre, mint a minőket a mennyiségtan tud
felmutatni.]

[Footnote 7: Itt Voltaire megjegyzi, hogy Pascal e gondolatában némi
téves van, mivel a «tudatlanságnak» kétféle értelmet ad, pedig ettől
másutt Pascal maga is óva int. A ki, mondja Voltaire, nem tud irni és
olvasni, az tudatlan; de oly tudós, a ki a mennyiségtan törvényeit
alaposan érti, azért, mert más rejtélyeit a természetnek nem fejtheti
meg, nem mondható tudatlannak. Newton nem tudta megmagyarázni, mért
birjuk a karjainkat mozgatni; de azért nem volt tudatlan. A ki nem érti
a héber nyelvet, de tud latinul, már tudományos ember azzal szemben, a
ki csak francziául tud.]

[Footnote 8: Condorcet itt védelmébe veszi a stoikusokat a következőket
jegyezve meg: A stoikusok bölcselkedése az emberi természetre van
alapítva, noha ezt épen gyakran megtámadja. Ezek szerint a heves
szenvedélyek, a lelkesedés nemcsak hogy erőt adnak az embernek a
fájdalom elviselhetésére, hanem ez iránt gyakran érzéketlenné is teszik.
És mivel a fájdalmak nagy tömegét eszünk segélyével sem el nem
viselhetjük, sem meg nem akadályozhatjuk, de sőt általa meg sem
vigasztalódhatunk: s mivel a fájdalomtól való félelem sokszor az az
eszköz, a melylyel a zsarnokok igába hajtják az alattvalókat: a
stoikusok észszerüen mondhatták, hogy a természet által reánk rótt bajok
ellen a legbiztosabb gyógyszer az, ha lelkünkben bizonyos
emelkedettséget őrzünk meg, a tartós lelkesedés lángját keltjük életre,
a mely együtt növekedvén a fájdalommal, ennek elviselésére erőt ad, sőt
iránta érzéketlenné tesz; e lelkesedés, ez emelkedettsége a léleknek
hatalmas erővé válik, másrészt pedig meghagyja az egyes lelki képességek
működését. A stoikus azt mondja: A fájdalom ellen edzve vagyok, az nem
képez rosszat számomra; s nem is fogja azt érezni. És ez által épen úgy
meg van a gyógyszerök a testi, mint a lelki szenvedések ellen. A lélek
emelkedettsége mellett semmi bántalom, semmi igazságtalanság nem hat
reájok. Boldogságukat a lelki nagyság érzete okozta s így azt csakis a
bűn s az erkölcsi gyengeség zavarhatta meg. Az istenséghez igyekeztek
közeledni, jót tévén embertársaikkal; s ha már más menedék nem volt
hátra, tudtak meghalni is.

Ha tehát, így fejezi be Condorcet, Pascal említett birálója,
megjegyzését, ha túlhajtott lelkesedést vethetünk is szemökre e
bölcsészeti elv követőinek, el kell ismernünk ez elvek alkotójának
szellemét s finom lelkületét.]

[Footnote 9: Itt Voltaire a következő megjegyzést teszi: Sajátszerű,
hogy Pascal, a ki azt állította, hogy eszünk az eredendő bűnt is képes
velünk megértetni, itt azt mondja nekünk, hogy az ész által Istent meg
nem ismerhetjük. Bizonyára Pascal sorainak olvasása késztette Hardouint
arra, hogy Pascalt egészen tévesen az atheisták közé sorozza. Pascal ezt
kétségkívül a leghatározottabban visszautasította volna, mint a hogy az
atheistákat sokszor kíméletlenül meg is támadta.]

[Footnote 10: Ime ismét! – jegyzi meg Voltaire. – Lehetséges volna az,
hogy Pascal az, a ki így beszél, hogy ő ne érezze magát elég erősnek az
Isten létezésének bebizonyítására.]

[Footnote 11: A mit kiváncsiságból megtudtak, azt önhittségből figyelmen
kívül hagyják.]

[Footnote 12: Az erkölcsi és jogi elvek megkülönböztetése még hiányzik
Pascalnál.]

[Footnote 13: Épen semmi sem a mi sajátunk a mit annak tartunk; a
tanács- és néphatározatok folytán űzik a bűnt; miként egykor bűneinkben,
úgy most törvényeinkben rejlik a baj.]

[Footnote 14: A jog legridegebb alkalmazása e legridegebb
igazságtalanságra vezet.]

[Footnote 15: Hobbes tétele.]

[Footnote 16: Condorcet itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatával Hobbes
irányához látszik közeledni; és így Pascal, századának legvallásosabb
bölcsésze, az igazság fogalmára nézve ugyanazon véleményben van, mint
ugyanezen század legvallástalanabb bölcsésze.]

[Footnote 17: Plato szerint azok a legjobb törvények, a melyeket a
polgárok életüknél is jobban szeretnek; a törvényhozók legnagyobb
művészetét az képezi, hogy a polgárokkal megszerettessék hazájok
törvényeit. Mily nagy a távolság Athén bölcsésze és a Faubourg
Saint-Jaques bölcsésze között! (_Condorcet_ megjegyzése.)]

[Footnote 18: Minthogy az igazságot, mely által szabaddá tehetné magát,
nem ismeri: rászolgál arra, hogy rászedjék őt]

[Footnote 19: E fejezet az atheisták ellen intézett támadások egyikének
töredékét foglalja magában. Velök szemben Pascal, mint a _Lettres
Provinciales_-ban a jezsuiták ellen is, mindenkor szokatlanul
szenvedélyes, ingerült hangot használ; egyenes lelke kerüli a
tartózkodást, irtózik minden szépítéstől s nyiltan kifejezi
ellenszenvét; inkább túlzásba esik, csakhogy ne kelljen leplezgetnie.]

[Footnote 20: Erre nézve Condorcet megjegyzi, hogy itt Pascal
okoskodásaiban bizonyára némi tévedés van. Mert igaz, hogy érthetetlen
az, ha valaki oly dolgot, melyet megtudhatna, s a melynek megtudása rá
nézve végtelenül fontos, nem igyekszik kutatni. De ha valaki meg van
arról győződve, hogy e részben nem tudhat meg semmi bizonyosat, hogy az
emberi szellem oda eljutni nem képes: akkor bátran maradhat továbbra is
a kétkedés állapotában a nélkül, hogy esztelennek tünnék fel ezért.
Maradhat nyugodtan a bizonytalanságban, ha hiszi azt, hogy az igazságos
Isten nem teheti függővé az emberek túlvilági állapotát annak a
megtudásától, a mit úgy sem tudhatnak meg. Ha az az ember, a ki
tömlöczébe zárva, nem tudja, vajon halálos ítéletét kimondták-e már, de
ártatlanságát érzi, s számít biráinak igazságszeretetére, s e mellett
nincs is módjában megtudni, mit határoznak felette: nyugodtan várhatja a
következendőket s bizonyára helyesen teszi ezt. Azzal kellett volna
tehát Pascalnak okoskodásait megkezdeni, hogy bebizonyította volna,
miszerint nem lehetetlen az embernek a jövő élet felől némi ismereteket
szerezni.]

[Footnote 21: Itt Condorcet ismét megjegyzi, hogy tulajdonképen azt
kellett volna Pascalnak bebizonyítania, hogy a lélek halhatatlansága
igaz-e, nem pedig, hogy a ki hisz benne, vagy kutatja, emelkedettebb
szellemű-e, mint az, a ki közönyös iránta. E nagy igazságot, a lélek
halhatatlanságát azért kell elhinni, mert be van bizonyítva, nem pedig
azért, mert az abban való hit irántunk másokban több bizalmat kelt. Mert
a Pascal okoskodása téves következtetésre juttathat bennünket. Hiszen
nem a szerint kell bíznunk valakiben, a mint hisz, vagy nem hisz a lélek
halhatatlanságában, hanem inkább a szerint, a milyen a jelleme. Itt
példákat hoz fel aztán Condorcet a történelemből, a mely nem igazolja
Pascal állítását.]

[Footnote 22: Az emberi gyarlóságoknak alább következő remek rajzát
Pascal _Gondolatai_nak egyes kiadói megjegyzésekkel kisérik, melyekben
példákkal akarják kimutatni, hogy az emberi természet nem oly gyarló,
mint azt Pascal kissé sötét színekkel festi. Mi e megjegyzéseket
szándékosan mellőzzük, mivel Pascal is csupán csak a _nagy tömegre_
alkalmazza az emberi gyengeségek e rajzát; s egyáltalában nem akarja azt
mondani, hogy ez emberi félszegségektől a művelt lélek, az erkölcsi
finomság s a nemes kedély ne tudna többé-kevésbé szabadulni. Pascal maga
is eléggé megmutatta, mily keveset törődik mások elismerésével; és ha
megismerjük Pascal műveiből gondolkodásmódját, vagyis jobban mondva: őt
magát, akkor önkénytelenül is arra kell gondolnunk, hogy az alább
következő mesteri kézzel festett emberi gyengeségek közül Pascalban
keveset találhatunk fel. Arra nézve, hogy az emberi gyarlóságokon nagy
részt felül lehet emelkedni, ne hozzunk fel példákat a történelemből;
mert erre nézve legjobb bizonyságot nyerhetünk akkor, ha Pascal műveit
elolvassuk: az emberi gondolkodás gyarló voltának legfényesebb
czáfolatát Pascal szellemes, ragyogó gondolatai képezik.]

[Footnote 23: Condorcet, Pascal e gondolatát magyarázva, azt mondja,
hogy Pascal e fejezetben azt bizonyítja, hogy a nép előítéletei s
közvéleménye a józan észen alapszanak; de hogy ez nem jelenti azt,
mintha a népnek esze volna ahhoz, hogy az előítéleteket elfogadja. Az
előítéletek ellenkeznek a nép eszével, de ez azokat önkénytelenül mégis
magáévá teszi.]

[Footnote 24: Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal itt túlzásba esett.
Hiszen senki sem kivánja a néptől, a nagy tömegtől, hogy érzéke legyen a
finomabb, nemesebb élvezetek iránt! Nem; a kinek az izlése köznapias, az
keressen oly élvezetet, a mely lelkét nem foglalja el, s a kinek
finomabb izlése van, az keressen lelki élvezetet. Végre is, mindenkinek
kell élni!]

[Footnote 25: Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatot
Montaigne-tól vette át; csakhogy Montaigne máskép értelmezi ezt a
gondolatot és kifejti jobban. A mi különféle akarataink nem
ellentmondások; mert sokféle érzékünk van s ha ezek közül csak egyik is
meg van támadva, agyunk működése s ezzel együtt felfogásunk is
szükségképen módosulni fog. Igaz, hogy majd szomoruak, majd vidámak
vagyunk, de ez természetes következménye ama helyzetnek, melybe jutunk.
Az állat is különfélekép fog érezni ura iránt, ha ez őt simogatja és
eteti, vagy pedig ha kínozza és meg akarja ölni. Nincs bennünk
ellenmondás, sőt akkor volna, ha különböző helyzetekben egyformák
maradnánk. A kik azt mondják, hogy két lelkünk van, ép úgy mondhatnák,
hogy harmincz vagy negyven lelkünk van; mert hiszen különböző lelki
állapotokban ugyanazon dologról harmincz- vagy negyvenféleképen is
vélekedhetünk. Ez a «kettős lélek» feltevése metaphysikai képtelenség;
épen úgy lehetne mondani, hogy a kutya is kettős alakban jelenik meg,
mivel harap és nyalogat is; a tyúk is, mivel kis csirkéit előbb
gondozza, majd elhagyja és később fel sem ismeri többé; a tükör is,
mivel minden tárgyat nem mutat egyformán, hanem a benne levő képek az
előtte levő tárgy szerint alakulnak; a fa is, mivel majd lombos, majd
pedig csupaszok az ágai!]

[Footnote 26: Voltaire megjegyzi, hogy Pascal ez okoskodása téves és
veszélyes úton halad; mert már Prometheus és Pandora meséje, Plato
Androgynái, az ős egyptomiak és Zoroaster tanai is kifejtik e
látszólagos ellentmondások okait. A keresztyén vallás nem volna kevésbbé
helyes akkor sem, ha tanaiból e szellemes következtetéseket le nem
vonnók, melyek különben is nem egyebek, mint csak a lángész
csillogtatásai. Az igazi vallás lényeges kelléke az, hogy emelkedett
legyen, de az nem, hogy az említett állítólagos ellentétekről számot
adjon; nem szükséges az, hogy a vallás a metaphysikára tanítson, mint a
hogy nem szükséges az sem, hogy a csillagászatra oktasson.]

[Footnote 27: Voltaire megjegyzi, hogy az nem igaz, hogy a zsidók
törvénye a legrégibb, mivel még Mózes kora előtt Egyptomban tartózkodtak
a zsidók, a hol már akkor bölcs törvények uralkodtak. Az is téves
állítás, hogy a «törvény» szót csak Homér után ismerték; mert már Homér
is szól _Odysseájá_ban Minos törvényeiről. Hesiodban is feltaláljuk e
szót; de ha sem itt, sem Homérban nem is fordulna elő e szó, az nem
bizonyítana semmit sem. A hol királyság, király és nép volt, ott
mindenütt volt már törvény is. China törvényei korábbiak a Mózeséinél.
Téves az az állítás is, hogy a görögök és rómaiak a zsidóktól vettek
volna át törvényeket. Köztársaságaik kezdetén nem tehették ezt, mert
hiszen akkor még nem ismerték a zsidókat s később nem tehették ezt
azért, mert akkor, mint általában ismeretes, gyűlölték e barbárokat.
Gondoljunk csak arra, hogy emlékezik meg Cicero Jeruzsálemnek Pompejus
által való elfoglalásáról szólva. Philon, e zsidó író, kit Pascal itt
alapul vett, maga is beismeri, hogy a zsidók törvényeit a Septuaginta
lefordítása előtt más nép nem ismerte.]

[Footnote 28: Voltaire megjegyzi, hogy ez őszinteségre mindenütt
találunk példát s hogy az az emberi természetből folyik. A zsidók
önhittsége elhiteti velök, hogy nem az ő kárhozatos politikájok, nem a
művészetekben való járatlanságuk s nem csiszolatlanságuk tette őket
tönkre, hanem az Isten haragja bünteti őket; elégtétel érzetével
gondolnak arra, hogy az Isten haragját semmiképen sem háríthatták volna
el s hogy mégis csak ők az Isten kiválasztott, dédelgetett népe. Ha
valamely egyházi szónok így szól hozzánk, francziákhoz: «Nyomorultak,
tehetetlenek vagytok; azért vertek meg titeket Hochstedt-nél és
Ramillies-nél, mert nem tudtatok jól védekezni», a hallgatók meg fogják
őt kövezni; de ha azt mondja nekünk: «Ti vagytok Isten szeretett népe;
csakhogy büneitek miatt azzal büntetett Isten, hogy Hochstedt-nél és
Ramillies-nél kiszolgáltatott ellenségeiteknek. De mivel ismét
visszatértetek hozzá, kegyelmébe vett és megengedte, hogy Derain-nél
legyőzzétek ellenségeiteket», a szónok e szavai a hallgatóságban
rokonszenvet keltenek.]

[Footnote 29: L. a bevezetést.]

[Footnote 30: L. a bevezetést.]

[Footnote 31: E gondolatot Bossuet vette fel legelőször.]

[Footnote 32: Boileau Pascaltól vette ezt a gondolatot, midőn egy
ifjúnak ezt mondta: «Mindenre megtanítottak téged, csak arra nem, hogyan
kell másoknak tetszened. És te mégis ezt tudod legjobban.»]

[Footnote 33: A 107 és 108-ik gondolat Périer Margit emlékiratai után
van felvéve.]

[Footnote 34: Töredék.]

[Footnote 35: A jansenismus, mint követői mondták, nem lépett fel uj
tanokkal, hanem épen a keresztyénség eredeti tanait akarta
visszaállítani.]




TARTALOM.

  Pascal  3
  Pascal Gondolatai  13
  A bizonyítás és előadás módszeréről  15
  Ismereteink bizonytalanságáról  44
  Az istenségről és az erkölcsi elvekről  63
  A jövő élet eszméjével való foglalkozás szükségéről  76
  Az emberi nagyságról és gyarlóságról  87
  A nép előítéleteiről s a közvéleményről  116
  Az embernek szüksége van a vallásra  125
  A keresztyén vallás helyességéről  130
  Különféle gondolatok  155
  A szerelemről  193
  Irói tekintély a bölcselet terén  212






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PASCAL GONDOLATAI ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.