Abafi : regény

By báró Miklós Jósika

The Project Gutenberg eBook of Abafi
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Abafi
        regény

Author: báró Miklós Jósika

Illustrator: Elemér Kőszeghy

Release date: January 25, 2026 [eBook #77780]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1908

Credits: Albert László from page images generously made available by the Internet Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ABAFI ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

12. KÖTET

ABAFI

Irta

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

ABAFI

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




ELŐSZÓ.

Egy lélek-rajzot adok itt az olvasó kezébe. Czélzása komoly s oda megy
ki, hogy erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély
útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rosszra: de végre
lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni.

Bár e történetben a belső életet fogtam fel, igyekeztem annak külső
elevenséget is adni s az egésznek komoly irányát egymástól egészen
különböző helyzetein egy történetnek keresztűlfüzni, melyben több az
igaz, mint a költött; s melyben mind a nagy olvasó-közönségre, mind a
míveltebb olvasóra számítottam dolgozásomat. – Ha helyes volt-e
tapintásom; ha sikerült-e jó szándékom az olvasó-közönség fogja
megitélni.

_Első kiadása megjelent 1836-ban._




FALUSI LAK.

Eredj fiam! monda ő.

_Walter Scott._

A szép Maros völgyében Alvincz a legkiesb falvak egyike Erdélyben.
Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást igérve a
szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek
emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tünnek ki a szemben fekvő
Borbereknek egyszerű szalmafödelei.

A helység közepe táján láthatók ősz falai egy hajdan fejedelmi
kastélynak, mely történetünk idejében épségben állott. Az épületnek két
magas szárnya áll még, melynek egyikébe a kapu nyílik magas boltozat
alatt; a más két oldal rom jelenben s csak rakhelyül használtatik. Ennek
egyik szögletében mutatják még egy-két fennálló falait azon teremnek,
melyben Martinusius Györgyöt megölték s kivetették az ablakon, hol több
ideig temetetlen sorvadtak tagjai.

E szép fekvésű falunak napnyugoti végén volt egy alacsony, egyszerű
falusi lak, sötét, félig meszelt falakkal, milyeket most is sok helyt
láthatni úton kívüli falukon. Magas, éles födél, zsindelylyel födött
kémény, a tornácz alig másfél könyöknyi széles s az oda vezető keskeny
lépcsők idomtalan fahasábokból egymáshoz jól-rosszul illesztve. A
tornáczon, melyet durván faragott négyszegű gerendák támogattak, jobbra
félig nyilt fahombár állt, födele kender-csomókkal terhelve; mellette
jobbra egy rosszul abroncsolt hordócska, melynek meszes, felül szétváló
dongái, tartalmára mutattak, balra lócza, vastag ingó lábakkal; az ajtó
mellett, mely egy nemébe az előszobának nyílék, a másik oldalon
kendertiló s egy pár alacsony székecske. Túl ezeken az elhintett zab- és
árpa-szemeken tyúkok s csibék kapkodtak.

Ezen egyszerű lakot boronás kerítés körözé, némely szakait idő s rossz
szomszédok rostélylyá ritkíták. Az udvarka balján szalmával födött ól s
mellette kaputlan szekérszín nyúlt el; túl egy boglya széna s két
sertéshízó állott, röfögő s néha orraikat kidugó lakóikkal.

Az épület három szobából s egy pitvarból áll, az utóbbinak végében a
konyha rejtezék füstös magányban. Mert jelenben sem tűzhelyén tűz s
edény, sem körüle sürgő gazdasszony nem látszék; csak egy-két fazék,
fakanalak s több effélék függtek szép rendetlenségben falairól. A
konyhától balra nyíló szobában a ház egyetlen cselédje, egy öreg asszony
lakott. A jobb oldal két szobából állt: egyike az udvar felől, másikának
egyetlen ablaka durván szilvásba nyílt. Az udvar felőli jó tágas volt;
egy nagy nyitott kemencze s kandalló egyszerre, foglalá el majdnem
nyolczad részét. Ezzel szemközt durva, vörössel hímzett vánkosokkal
ölnyire vetett nyoszolya nyugvék, melyen néhol az egykori czifra festés
nyomai látszottak. A két, karikákkal berakott, ónos ablakkal ellátott
fal mellett, festett ládák, szeszélyes alakú pohárszék s néhány faszék
állottak; az ajtóval szemközti falat hosszú tölgyasztal foglalá el.
Minden középszerűségen alóli, kényelmetlen helyzetére mutata a ház
birtokosának.

Timárné asszony, özvegye Timár Istók uramnak, a helység hajdani
jegyzőjének, birá e lakot egyetlen fiával, Timár Miskával, ki jelenben a
három tanulási év után haza kerűlvén, ház körüli dolgokkal, alvással és
néha egy-egy látogatással a falusi csapszékben «A sánta kakashoz», tölté
vagy henyélé el idejét.

Az asszony magas, szikár, mozgékony öreg, kökénysötét szemekkel s igen
okos arczczal, melybe a hatvan év szokott redőit véste már, üle a
kandalló tűzhelyén; fejét sötétkék kendő födé hosszan lenyuló
szöglettel: ingén felül, mely a szombat közeledését árulá el szennyével,
fekete, nyitott mellény, vagy váll neme, vala öltve; szoknyája hasonló
színű; védve elül házi vászonból készült kötőből, melynek tisztasága
különös ellentétben volt a többi öltözetnek avult kinézésével. Bánatos
vonásai, nyugtalan fülelés, s sokszori ablakhoz közelítése gyaníttatták,
hogy valakit vár.

Fia, Miska, húsz évű, köznapi arczú fiú, az egyik festett ládán ült.
Maga elébe bámuló szürke szemei, felvetett ajkai, duzzogásra mutattak.
Öltözete durva posztóbóli kék nadrág s ujjatlan dolmány volt, hasonló
színű anyagból.

– Istenem! – mond az öreg, fölkelve helyéből s az egyik ablakhoz tipegve
– még nem jő Sári, sem a szomszéd. Elveszett szegény Zsiga örökre! mit
tegyek? – rebegett fuldokló hangon, fejére kulcsolt kezekkel.

– Ej – felelt Miska – ne búsuljon, anyámasszony! kilencz évű fiú nem oly
könnyen vész el, egyébiránt is a gyermek szemes, hátha szándékosan
illant el a háztól!

– Oh – felel az öreg dorgáló hangon, mely szinte sírólag hangzék – adná
Isten, hogy úgy volna! talán csak előkerülne valahára. De félek,
eltévedt az erdőben valahol, s vagy farkas eszi meg, vagy éhhel hal.
Hej, fiú, lelkeden lesz a szegény gyermek! nem kerested oly
szorgalommal, mint kelle.

Miska bosszúsan kelt föl a tulipános szekrényről. Anyám! – szólt – újra
azt mondom, a gyermek el nem veszett; rossz pénz nem vész el.
Emlékezik-e ked, a minap, midőn rálegyintett a guzsalylyal, nem azt
mondá: «nem tart az örökké!»

– A mind igaz; de mit mond anyja, ha ide jő? ez pedig minden pillanatban
megeshetik. – Miska, ne resteld, járd még egyszer össze az erdőt s
tudakozódjál a vidékben róla. – Ezzel az öreg felnyitván az egyik ládát,
annak oldalt lévő váluforma rekesze födelét fölemelé s egy hólyagocskát
mutata elő: – Itt, fiam! a mit hét év alatt összezsugorgattam, szép új
ezüst pénz; kilencz nehéz gomb kitelik zöld dolmányodra belőle: a tied,
ha Zsigát előkeríted.

A ház örököse vigyorogva pillantott a pénzre. – Ám legyen! – szólt,
süvegét fölvéve. – Én megyek, fölnyergelem a szürkét, de ha nem lelem,
engem ne okozzon anyámasszony!

Az öreg könnyebbedni látszék. Míg fia távozott, újra a kandalló
tűzhelyén vőn helyet, folytatva fonását. Nem kevés gond lepte meg az
öreget; a kis Zsiga nem volt gyermeke. Négy évvel ezelőtt, késő őszi
estve jöve egy szép fiatal asszonyka hozzá a kis Zsigával; ez bízta a
kisdedet gondviselésére. Azóta többször jelent meg és soha sem üres
kézzel s mindig igéretekkel; melyek, mivel időről időre teljesültek, az
öregnél készpénz értékűek valának. Ki volt atyja a kisdednek s ki anyja?
nem tudá. Mély titok látszék születésén lebegni; de azon szenvedélyes
szeretetből, melylyel az őt átadó nő viselteték a kis Zsigához, könnyen
lehete benne az anyát megismerni, kinek különös nézetei lehetének
fiával. – Neveld, – monda sokszor az öreg Timárnénak, – erős, mindent
tűrni tudó férfinak Zsigámat! ne kíméld semmi fáradságtól; tudjon
hideget, meleget, éhséget s szomjat szenvedni; legyen dolog- s
munkabíró; szíve, ha akarod, jó, de nem lágy, tanuljon keveset, de jól,
szóval: váljék férfiúvá, ki erős testben-lélekben, szokjék jókor magára
lenni, magával elégülten; mert – mond önkénytelen kitörő könyekkel,
melyeket mintegy szégyenleni látszaték – sorsa neki az: hogy egyedül
álljon az élet hullámai közt, zajok tördeljenek szirt-keblén, s bírjon
ellenni tudni mindentől; tudja, mi szükség egy megtagadó életre, de nem
sokat, nem szükségtelent.

Az öreg figyelve hallgatá a sajátságos nevelési elveket, félig gyanítva,
félig fel nem foghatva szellemöket s föltevé magában, részint
vonzódásból a bájos gyermekhez, melyet ez önkénytelen idézett elő,
részint haszonvágyból, melytől ment nem vala egészen: e kívánatoknak
kitelhetőleg megfelelni.

Zsigát röviden tartotta; minden héten kétszer ment csak az egyházfihoz,
hol írás- és olvasásban meglehetős előmenetelt tőn. A ház körül minden
dologban osztozék: barmot, lovat, sertést étetett, sepert, tapasztott,
szóval semmitől sem vala szabad magát elvonni. – Az öreg két lovát ő
vivé többnyire itatni, s ilyenkor felkapván hátára hol egyiknek, hol
másiknak, nem ritkán kalandozá a fél határt össze rajtok, portól s
verejtéktől födve tért néha ilyen lovaglásból, nem kis bosszújára a
zsémbelődő gyámanyának, haza. Juhait ő őrzé s néha napokat töltött
azokkal erdők szélein, vagy a dús fűtől hullámzó legelőkön.

Miskának haza jötte után, az öreg nem vala oly kirekesztőleg gondos
gyámfia iránt; bár ez némileg szívébe tudá magát lopni s ártatlan
enyelgéseivel s néha csínyjeivel is mulattatá az öreget. A gyerek komoly
volt inkább, mint vidám; de épen ritkasága szívömledéseinek s
enyelgéseinek tevé azokat érdekesbekké. Minden, a mit tett, mélyen
érzett volt. S ha gyámanyjának néha, bár ritkán, nyakába ugrott: nem
lehete e szíves, lélekteljes szeretet kifejezését viszonzat nélkül
hagyni. Enyelgéseinek is sajátságos kifejezései, szinte korántúliak
valának. Minden az öregben fojthatatlan részvétet teremte elő gyámfia
iránt. – Miska nem úgy érzett; ő féltékeny látszék lenni s anyjának
szívességéből nem örömest osztozék mással; bár azt sem megérdemleni, sem
viszonozni nem tudá. Egyébiránt szenvedhető kímélettel bánt a kis
Zsigával, bár hunyorogva nyugvék olykor szeme rajta s a gyermek
gyanítható anyjának ajándékait nem veszté el szemei elől; de mind e
mellett inkább keserű, mint engedékeny volt, a hol csak egyedül lehete
véle.

A gyermeket gyámanyja egy nappal elébb, mint e családdal megismerkedénk,
tizenegy juhával s három kecskéivel az erdő szélére küldé legeltetni.
Késő estve a juhok magokban tértek vissza; az öreg azonnal fiát, ki némi
kaján kárvágy szétvillanását arczán rosszul födözheté, küldé utána. –
Miska elment keresni, vagy nem keresni, ő tudja; de bosszúsan s morogva
tért vissza reggel, a gyermek nélkül. Az öreg a dolgot, úgy látszék,
nagyon szívére vette. – Míg a kis gyámfiú mindennap látkörében
mutatkozék, nem is sejté, mennyire szereti vagy megszokta; most
elvesztvén, nyugtalan keserűség nehézkedék szívére, egyrészt szeretet a
kisded iránt, másrészt aggódás, ha anyja visszakívánja s mindezek
mellett jövedelmének nem kis csökkenése. Mert néha a kis Zsigáért nyert
élelembér tartá a lelket a szegény családban.

Nyugtalan járt-kelt az öreg, a fonás sem haladott; s azon fájdalmas,
kellemetlen érzés környezé szívét, mely a hasztalan várakozással párosul
mindig. Elveszettnek nem hívé a gyermeket; arra ez igen szemes és
életrevaló volt. Vagy eltévedt tehát, a mi az akkori időkben még
járatlanabb rengeteg öblözeteiben sem ritka, sem csodás nem vala; vagy
önszándéka bírta eltávozásra, a mi kétszeresen sérté az öreget, azon
nyugtató öntudat mellett, hogy arra okot nem adott. E kétes tünődés,
ezen önbátorítás, tünő remény s várakozás közti habozás alatt egy negyed
óra telt el a másik után; már éji szállására sietett a nap királya,
egyenes halvány sugárokat lövelve fel a hegyek homlokai fölött; a falu
csordája bömbölve tért vissza porfellegtől környezve, s ave-ra kondult
meg az ősi kastélynak ércz nyelve: s még sem Sára, az öreg szolgáló, sem
szomszédja, kik a Zsiga fölkeresésére mentek, vissza nem tértek. Miska
is jó ideje, hogy eltávozott már. Az esti homálynak szokott kísérője, a
kettőzött remegés, körülfogá rémképeivel az öreg keblét s kínos fájdalom
hata szívére. Úgy látszék, most, mintha kis gyámfiát valóban el kellene
vesztenie s könnyek szivárgának pilláira; egybetett kezekkel, görnyedező
helyzetben sírt az egyik ládára ülve csendesen, éneklő panaszait
hallatva néha.




AMAZON.

Polgári hölgy, homályos születésű bizonyára, de kecscsel teljes.

_Victor Hugó._

Lassú topogás hallék az udvarban és gyenge csikorgása a léczkapunak. Az
öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott s azon nyiszorgást
hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk s melylyel e hű
állat ismerőst üdvözöl. Az öreg föleszmélt. «Hollá? kiált egy nem
ismeretlen hang, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá,
Miska vagy Sári nem hallotok?» – Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de
szintoly megdöbbentve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából.

Egy-két percz mulva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti
vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje
volt. Fején csúcsos vörös süveg nyugvék, melynek lahajló vége szinte
válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú,
több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék
le vörös szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötét-zöld
mentécske födé, keskeny, ritka lánczkészülettel s apró gombokkal. Ez
alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül s a kis
keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán
átvetve s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászp markolattal s két szárnyas
nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral
enyelgett.

A szép hölgy a szoba közepén állt meg s leemelvén ívét válláról, az
asztalra tevé azt; s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arczán
békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a
tapaszos padlatot csapkodva ostorával.

Nemsokára belépett az öreg. – Anyám – mond a szép idegen, – hogy
vagytok? hol Zsigám? rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be jó
öreg!

Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit
kellessék tennie. – No, – mond amaz, – mit kétkedel? siess! – Az öreg
arczán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá s úgy látszék,
szólni akar. Szembetünő volt neme az erőlködésnek arczában s inai szinte
reszkettek.

– Öreg! – szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő
tekintettel, mely többnyire előhirnöke a megdöbbenésnek. – Mi lett?
miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? mit jelent e
síri hallgatás, e szánandólag gyáva arczkifejezés, mely semmit mondva, a
vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony! az egekre mondom, mi ez? szólj!

Az öreg térdre roskadt előtte s összetévén száraz kezeit, fölveté reá
szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arczának
kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott
volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség
hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt
szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. – Asszony! –
mond, – ördög! ah nincs név, mely reád illenék, nyugalmam hóhérja,
rettenetes, szólj! egy szót, egy hangot! – Ekkor egy lépést tőn előre s
ököllel üte az öreg homlokára, ki hátra roskadt s fél kézzel a földhöz
támaszkodva nyujtá elé mintegy védelmére a másikat. – Irgalom! – szólt
az öreg tört, rebegő hangon, – irgalom, asszonyom!

– Hol a fiam? – folytatá mély, ércztelen hangon a nő, kinek lángba
borult arczán a düh bíborát fakó sápadtság váltá fel. Összeszorított
ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatainak gyeplőit, állt
bosszú-cherubként rendítő nyugalomban. – Hol fiam? – mond újra piruló
arczczal. – Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? hol fiam?
oh egek! hol fiam? – Tudod-e nyomorult, hogy én csak ő benne élek?
Nélküle nem vagyok, nem voltam. A multat, mint a jövendőt elnyeli e
veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? borzasztó! – s térdre hullt a nő,
rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban
ömlött el szívébe, szenvedélyesebben mint önmaga. Összeszorítá kezeit: –
Isten – mond – irtózatos, de igazságos! a mint mondják, Úr! ott fenn,
vagy itt alant, szelid vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! ha nem
képzet hatalmad: add fiamat vissza s vedd éltemet érte! vagy – mond
felugorva s tőrét kiragadva szíjából – ha haszonleső vagy, ha bérért
irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet,
százat, ezret? – mond alig érthetőn s végig omolva a padlón.

Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani s látván így
ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s
összerogyni, sietve kisurrant a házból. Az ajtóban megállva egy perczig,
kiáltá be rémült harsány hangon: – Zsiga eltévedt, talán még él! – s
ezzel hirtelen becsapta azt s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá
fordítaná.

A nő eszmélni kezdett. – Talán él! – kiáltott, vagy inkább ordított
őrült kaczajjal – hol, hol? – kérdé, az ajtóhoz rohanva, melyet zárva
talált s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy sarkaiból azonnal
kiemelve, reá hanyatlott s félretaszítván, kirohant a nyíláson.




SEMMIRE-KELLŐ.

Éltem, s annak legjobb része köszöni hű gondodat.

_Walter Scott._

A míg ezek Alvinczen történnek, tekintsünk a Fehérvárról oda menő útra.
Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban. A tágas völgynek, melyet
Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító
hegyek övedzik, két oldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel s néhol
szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket
a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany
hullámokban. A vidék nyilt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat
egyszerű pompával az utasra. Itt-ott a hegyek oldalában, vagy a tágas
völgy síma tányérán falvak terülnek el, melyek közül magasan emelkednek
ki sötét zsindely-födeleikkel a földesurak mezei lakjai, szellős
jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend s szelid otthonosság szellemét
lehelvén.

E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot. Szép barna kanczája
leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet
vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik
összhangzó teste lógatásával. Így látva távolról, gondolhatni, hogy
szunnyad, vagy egy közel tanyán terhelt fejét nehezen bírja már. A lovag
egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nem csak szinte semmit
mondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arczának, hanem szennyes
voltából, rendetlen öltözetének is. Fiatal, a mint látszik, alig húsz,
huszonkét évű: hosszas arcza be van esve s fakó sápadtság terül rajta,
inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradtság következménye,
mint betegségé. Nagy, fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört
vonásokból s vékonyodott orra, sápadt ajkai mintegy meghazudtolják a
szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát
szikrázza vissza, mint lelkének lobogását. Fejét nyuszt-kalpag födi
betört tetővel, alig billegve feje hátulsó részén! ez alól fésületlen
omlanak ki sötét hajhullámok, portól s verejtéktől összecsapzottan.
Sötét, már talányos színű dolmány, bal vállán félig letörve, földi
testének felső részét, nyitva s több gombnak híjával: hasonló színű
nadrág s kopott csizma, szárait; oldalról szépmívű ezüst kard lóg
számtalanszor összetoldott s kötözött kardszíján. – A lovag félig álmos,
félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jól tehetetlen lenne;
közelebb tekintve gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló.
Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét, halad az úton elé, keveset
figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma
menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet
szorosabban von leszállva olykor. Úgy látszik azonban, hogy a bevett
ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében, a mit
egyenesb tartásából s lova nógatásából lehet észrevenni. Így halad ő jó
darab ideig.

Már a nap a bérczek mögé hanyatlott, haldokló sugarakkal aranyozva
taréjukat s végig nyújtva a völgybe a hegyek árnyait. A Maros zöld tükre
hosszú vörös vonallal mosolyogja vissza végső világát: midőn lovagunkat
távol nyögés teszi figyelmessé. Emberünk eszmélni látszatik, de
fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés
haladtában mindinkább közeledik s az úttól nem messze egy bokor alatt
megpillant egy gyermeket. Első tekintetre úgy látszik, mintha valami
hirtelen betegség érte volna azt. Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi
mámoros utazónkat közelítésre. A ló horkanva ellenkezett ura
nógatásával, ki oda érkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért
ijeszti lovát nyögésivel; de jobban megtekintve a mintegy kilencz évűt,
könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy
makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat.

Úgy nézett ki a szép arczú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos
nyavalyából lábbadoz. Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma
reszketegség ajkai körül, mely szinte őrültségre mutata, vagy legalább a
rémülés fő fokára, nem mondhatni, meghaták, de legalább meglepék a
lovagot. A gyermeknek meglehetős anyagból készült, bár összerongyolt
ruhája tehetős szülőkre mutatott: számos karczolatok halvány arczán s
kis kezecskéin, melyeket szótlan kérőleg foga össze, minden erejéből
törekedvén fél fekvő helyzetéből fölemelkedni, azt láttaták, hogy
szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott.

A lovag darab sajtot vévén ki nyeregkápájában függő tarisznyájából,
odaveté azt az esdeklőnek úgy, mint ki az ebnek vet falatot, nem
félelemből, nem szánakodásból, csakhogy ugatni szűnjék. – Ki fia vagy? –
kérdé nem a legszelidebb hangon – s hol jársz itt? – A gyermek fájdalom
s kétségbeesés rángásával vonásaiban, szólni akart, de nem volt ereje
arra. Alvincz tornya emelkedék gőzleplében az esti szürkületnek távolról
s födelének csúcsai a búcsuzó napnak arányában csillámlottak; arra
mutatott visszarogyva fekvő helyzetébe.

– Itt – mond a lovag, az oda vetett sajtra mutatva – egy kis sajt,
egyél! jő erre majd több utas is, valaki haza vezet: nekem sem kedvem,
sem időm reá; de huzódjál közelebb az úthoz; itt, ha szavad eláll s csak
ily halkan nyögdécselsz, az ördög sem vesz észre. – A gyermeknek, a
lovag beszéde kezdetével, örömsugár derült kétes habozással arczán, de
végszavai néma kétségbeesésbe dönték vissza.

Lehetetlen volt ezen ártatlan kisdedet így elhagyva s megtörve,
borzasztó fájdalmában látni részvét nélkül: de a durva kalandor szívének
jégkérge nem oszlék el s megfordítván lovát, távozni kezdett. A gyermek
észrevévén szándékát, minden erejét egybeszedé s oda vonszolván magát
közelébe, fojtott s fuldoklástól rebegő hangon kiálta, vagy inkább
visíta égbeemelt kezekkel: – Jó uram, az Istenért, ne hagyj itt! az
Istenért, oh ne hagyj itt! – A lovag távozék. Úgy látszott arczának
békétlen vonásaiból, mintha unalmára volna a szerencsétlennek esdeklése.
A gyermek elnémult, elereszté magát, s földhez szorult arczczal zokoga
alig hallhatólag; néha harsány kiáltás hatá meg a haldokló fülét.
Megállt végre s nemét a belső harcznak érzé szívében; mélyen s kétesen
nyilatkozott keblében valami, a mi készteté segíteni, egy belső szózat,
a lélek önkénytelen mozdulata: talán újra nem részvét, hanem valami
belérzet neme, mely olykor a legromlottabb szívet akaratlan lepi meg.
Alvincz nem volt messze, a gyermeknek terhe könnyű s ott, gondolá: az
alkalmatlan súlytól megmenekedhetik az első mezei laknál. Darabig
határozatlan állott, végre megfordítván lovát, a gyermekhez ügetett s
leszállván lováról, fölemelé azt, maga elébe helyezvén a nyeregbe. A fiú
hála s váratlan örömtől elragadtatva, mintha újra ereje éledne, nyaka
körül foná karjait; szép ártatlan arcza, sűrű könnyek zápora közt,
nevetett, sírt egyszerre. A durva férfiú érzett valamit, maga sem tudta
mit, de szívének elfogódása kellemes volt. Úgy látszék arczából, hogy
szinte megdöbbent. Egy jó tett önjutalmának soha nem ismert képe,
ujságának bájával karolá szívét körül.

[Illustration: – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon.]

Szabadultának előérzete szavakra olvadt a kisded ajkain, köszönetének
ártatlan, szívig ható, egyszerű kifejezése akárkit is boldogított volna.
A lovag érzett ilyes valamit, de sötéten, mint az éji homályban alakuló,
szétfolyó árnyait a képzeletnek. Kérdésére képes volt a gyermek már azon
rövid óranegyed alatt, melyet Alvinczig töltének, darabolt rebegő
előadásban annyit tudtára adni, hogy árva, szegény özvegy tartja pénzért
s anyja néha látogatja meg; hogy juhokat őrizvén tegnap, elaludt s
felébredvén, nem látá a juhokat többé s vélvén, hogy az erdőbe tévedtek,
keresni kezdé, így beljebb-beljebb hatva eltévedt, az éjszakát rémülve s
kétségbeesés közt az erdőben töltötte s alig tuda másnap addig vergődni,
hol a lovag találta.




ÖRÖM.

Miként háláljam ezt?

_Voltaire._

Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvinczen, midőn a sarkából kiemelt
ajtót félrevetvén, a pitvarba lépett.

Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt s az est
csendén keresztül dörge egy durva, de érczteljes férfiú-hang: – Itthon
vagyunk-e már? ajtót nyissatok!

A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy
levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék
lenni. Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a
sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedtség, szóval
valami váratlan szokott előidézni.

– Itt la! emeld le, öreg, a nyeregből! – mond az elébb hallott
férfiú-hang. Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt.
Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt
gyermeket, ki nem más volt, mint Zsiga. Azon örömkiömlést, mely itt
egyszerre minden arczot úgyszólván felbuktatott, csak képzelni lehet; ez
kinek-kinek véralkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában,
egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom,
kétségbeesés és unalom hullámzásaival.

A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez
szorította, a mit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz
világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva
szívességgel fogadott. Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most
látja először. Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a
gyermek, némi bántódást színlett s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint
oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik
történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem
terhelé.

Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt. A gyermek
szinte angyallá szépült, így az öröm bíborától körül hajnallott
arczczal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét futott, bár két kis
kezét örömtől részegülten s szótlan nyujtá az öregnek: mégis azon
elragadtatás s a hév, melylyel a durva lovagon függöttek szemei,
tolmácsai forró hálájának, felülmult mindent. Ezt látni kellett; toll
nincs, mely leírhatná. Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon
kapkodás nemét, mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen
meglepni, melyek újak előtte, s bizonyos elegyéket arczvonásaiban a
megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne
már; akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot
bevégezhetjük.

A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá
sebeit s megigazítván az ágyat, abba helyezé gyöngéd gonddal. Nemsokára
be voltak kötve sebei s tálacskában forró leves párolga számára. Minő
irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében: oly bájjal teljes, nyájas
s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött
gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kivánatára élénk hévvel
ugrott fel, azt rögtön teljesítő.

Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a
lovag nevét, ki már több ízben távozni akart, de a kit a szép hölgy
kérései marasztának. A kérdett egyszeriben felelt: – Nevem Abafi[1]
Olivér! Nem sokat ér a név – mond durva kaczajjal – annyit, mint
gazdája!

– Ah – felelt a nő – Abafi Olivér! a név szép, édesen hangzik fülemben,
mint a tett szívemben, mely azt velem megismerteté. Mi vagyok én! –
folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak s szívéhez szorítva azt –
egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Oh! szóljon, mit
tegyek, mit tehetek? Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden percze
ennek, minden dobogása szívemnek.

– No, szép asszonyka! én háládat elfogadom s ha minden percze életednek
enyém: úgy enyém vagy te is, úgye? – mond Abafi, körülöltve karját a nő
derekán s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé.

– Igen, igen! – kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait; – elég boldog
vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé.

A lovag hevülni kezdett, ölébe húzván a csinos amazont, kinek arcza
lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.

Ekkor a kis Zsiga megszólalt: – Anyám! itt a mellemen nagyon sajog a
seb.

A nő felugrott hirtelen s a gyermek ágyánál termett.

– Hol? – kérdé elhalaványodva – kedves kis angyalom!

A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére.

– Itt – felelt mellére mutatva – édes jó anyám! de már nem fáj úgy,
mióta mellettem vagy.

A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről s azt könnyes szemekkel
tekintve meg, újra megmosá s bekötözé; kifejezhetetlen gyöngédséggel s
szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult
többet.

Abafi bosszúsan toppantott lábával. – Nem tudom – mond, mormogva magában
– mikor lelem ily melegen a menyecskét többé! – Végre eltávozott s a
fiatal nő kikisérte. – Mi még látjuk egymást? – mond ez, nyakába
borulva. Igen, igen! – felelt a másik – látjuk, még pedig sokszor.

Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki
örömest hallotta volna, mit beszélgetnek. Heves kézszorítás után lóra
ült Abafi, a szép nő fiához sietett.




ABAFI.

Két párt, mely győz s veszt váltva.

_Polyb_.

Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, előkelő családból származott. Atyja
nagybirtokú ember volt, de egyetlen fiát nem a legnagyobb gonddal
nevelteté. Ennek egyrészt sokszori távolléte volt oka, mert ő számtalan
csatákban őszült meg s férfiúban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni;
másrészt Olivérnek magának kevés hajlama a tanulásra. A gyermek
többnyire magára hagyva, bár igen éles esze és fogalma volt, mégis
keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt
azon szerfölötti könnyűségnek köszönheté, melylyel tanult, midőn néha ki
nem kerülheté: s nagy emlékező tehetségének, mely okozá, hogy az egyszer
megtanultat nem igen feledé el többé.

Olivér jól-rosszul elvégzé iskoláit, de aljas társaságokba elegyedvén,
minden hibák tanyát vertek szívében. Ő szép ifjú lett volna, talán akkor
tájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton
űzött kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanák arczáról. Mert
termete magas és karcsú, e mellett ideges s erőteljes volt, vagy
legalább az erő azon anyagát hordá magában, mely később egészen
kifejlvén, oly félelmes nagyságra növekedett; s mivé lett volna még
rendesebb élet után! – Vonásai lelkesek s nemesek voltak; tiszta római
arczél, gyönyörű vágású fekete szemek, finom száj, jelentő homlok –
képét egygyé a legérdekesbek közül tevék. De e termet összegörnyedett; a
szemeken álmatlan éjszakák súlya nehézkedett; orra lecsüggött s ajkain a
korhelység egyik bélyege – hámló cserepesség terjedt, arczán olvadékony
nyavalygó sápadtság terült; s így elgázolva, néha szinte rút volt.

A mint most megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakodás,
mi az együttérzés, mi a részvét? nem tudta. Lelke örök mámorban
ringatva, semmi nagyról, nemesről nem gondolkodott; a jelen élvezete,
durva örömök s tisztátalan, elcsavart szeszély, volt azon kör, melyben
mozga s éle.

Azonban mind e rothadás közben is, a figyelmes emberismerő, bizonyos
durva erőt, valami nemét a lelkületnek, nem tagadhatá el tőle egészen;
ezen erő mindenből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy verekedés volt,
Olivér abból soha ki nem maradt; de vívótársul mindig a legerősbet
választá, s többnyire győztes lőn. Ivók közt első ivónak tartatott s
addig nem igen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá czimboráit, a
nélkül, hogy ital neki különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka múlá
fölül: kopjáját fogadásból merte szegfőre robbantani; akár a nem rég
divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokottabb
kanóczossal czélra talált: lovas, vadász, híres volt. – S ki egyszer
markának vagy öklének súlyát érezte, örömest kerülte ki útját, főként,
ha Olivérünknek feje nem egészen tiszta volt.

[Illustration: Abafi Olivér.]

Az örökös dobzódás végre őt nemébe a kábultságnak helyzé, mely oly rokon
az őrültség első jelenségeivel s nem ritkán azzá is fejlik ki; de e
mámoros lét világos perczeiben néha meglepte őt egy érzés, egy belső
vád, melynek romlottságukban is gyáva lények néha önkénytelen hódolnak,
a nélkül, hogy tisztán értenék a belső sugallást, mintegy szolgailag
teljesítve jól-rosszul a félig értett parancsot; de a mely belső váddal,
titkos ösztönnel, vagy lelki, szinte emberen túli nyilatkozással, kiben
lelki erő van, ha az gonosz irányt vett is, vívni szokott: czáfolja,
legyőzi végre s ha enged a titkos bírónak, egyelőre ez bizonyosan nem jó
czélból, nem a jónak helyes fölfogásából ered, hanem egyéb okokból;
például, összehasonlítja a jót és rosszat, a mit tett s a mit a titkos
bíró kárhoztat s a mit elmulasztott, a mit amaz javal; s így
megtörténik, hogy néha talán csupa szeszélyből a jobbat választja.

Abafi nem egyszer volt már oly esetben, hogy történet, körülmények, néha
választás őt jóra bírták, nem mint jóra, hanem mint reá nézve akkor,
midőn a jó történet, kivánatosbra.

Bármily megromlott vala szíve, nem mellőzheté el egyébiránt élénk
fogalma s hatós elméje, kézzel fogható következményét egy jó tettnek:
hogy az benne, egybehasonlítva a rossz tettek múló gyönyörével, talán
hasznával is, kellemes érzést idézett elő; jótett után többnyire vígabb,
nyugodtabb volt. Ő maga ezt eleinte minden további utógondolat nélkül
vette észre; később egy nemével a meglepetésnek, tovább-tovább
figyelemmel s végre bizonyos számítással a jótett következményére, mely,
miként tapasztalá, soha sem maradt ki.

Ha valahol lármás, aljas társaságban virrasztva, kanták, ütlegek közt
töltött egy éjszakát, magát másnap kedvtelennek érzé. Egy vadászatban
például, nem vehete azzal a szenvedélylyel részt, mint máskor s ez
bosszantá.

Olykor toppantott lábával, föltéve magában, legalább akkor, midőn két
időtöltés közt választása van, vagy egyik a másikat követi: föl nem
áldozni a kellemesbet, hiúságának, büszkeségének hizelgőbbet a
selejtesbért s mely végződvén, egészen megszűnt s visszhangja vagy
utóhangja sem a más, sem önemlékében nem marad. Így lassanként Abafiban
két párt képeződött s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó,
végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak. Mivel lelki erőt Abafitól
eltagadni nem lehete, bizonyos durva örömet érzett magában, ha
indulatinak olykor ura lehetett.

– Te volnál az, ki tudna szenvedélyeinek parancsolni? te iszos kanta? te
szivattyú – mondta neki egykor ittas társaságban szomszédja.

Abafit ez sértette; s mint durvát, neveletlent, semmi nemesb neméről az
elégtételnek nem tudót, nem csudálhatjuk, ha boros szomszédját derekon
öltve fölemelé magasan s körülcsóválván a megrémült ivók fölött, a nyílt
ajtón dobá ki s ez hat hétig sínlé az önkénytelen repülést; de talán
bámulni fogjuk Abafit, ha azon mondását teljesítettet hogy igen is tud
parancsolni jó és rossz szenvedélyeinek, ha akar: s három holdig
társaságba nem megy, nem iszik, nem verekedik, nem vadász, nem lovagol.

E belső viszály keblében, e kétfelé válása a jó és rossz ingereknek,
bizonyos alapult állást vőn benne halkan. S így ritka tette maradt
önbírálatlan; sokszor, talán többnyire, rosszabb ingerek, aljasb vágyak
vívták ki az elsőséget; eleinte minden utóvád, minden késői czáfolat
nélkül; de végre ritkán tehetett rosszat úgy, hogy azt legalább részben
s némileg ne bánná meg. Ez az ő lelkületének bizonyos ingatagság
bélyegét nyomá fel, mely talán épen azért, mivel soha el nem maradt,
lelkületének állományával olvadt össze s annak kiegészítő részévé lőn.

Ily belső vitában láttuk Abafit nem régiben, midőn Szászvárosra
szándékozván, hol háza volt, útjában az eltévedt Zsigát pillantá meg.
Csalatkoznánk azt állítva, hogy e belső csatában az unalom, jórai
restség és valami között, mi rokon a részvéttel, a nélkül, hogy az lenne
– a jó győzött légyen. Én azt hiszem, lélektani nézetből, hogy ekkor
inkább egy önkénytelen mozdulata lelkének s a jelen pillanatnyi hatása
bírta őt jóra.

De maga eleibe ültetve a kis fiút, a vita lelkében más színt válta.
Bizonyos megnyugvást vett önmagában észre. A gyermeknek ártatlan,
szenvedélyes hálája jól esett nékie s egy új öröm neme volt, édesebb
mindazoknál, melyeket eddig érzett; s a ki figyelmesen követi Abafinak
élte fonalát, veheti észre, hogy e történet lelkére nagy hatással volt.
Kezdte tisztán látni a jó és rossz közti különbséget s feltevé először
életében ily határozottan magában, e belső megnyugvást, ezen önjutalmat
többször is előidézni.

Miként fogadta Abafi a szép nő s anyának háláját, láttuk s tőle egyebet
nem is várhattunk. A nő indulatos odaolvadása s minden gyöngédségtől
ment aljas maga-átadása, nemesebben gondolkozó lélekben bizonyosan hideg
visszavonulást okozott volna. Nem úgy Abafiban, ki inkább volt
megromolva, inkább pillanatnyi kielégítéséhez szenvedélyeinek szokott,
mint hogy őt ily könnyen ajánlkozó szerelem-kaland aggodalomba hozhatná.
A kis Zsiga közbeszólása nélkül, aligha a nő még engedékenyebb, hősünk
még sürgetőbb nem lett volna.

Hogy a szép nő anyai örömét s forró háláját ily furcsa, szinte
őrültséggel határos alakban tünteté elő, minden olvasót méltán
meglephetett, nem egészen azonban az emberismerőt, ki néha a
legellenkezőbb indulatoknak együtt megférhetését a lélekben
tapasztalhatá. Egy anya, ki gyermekének él, ki kész minden pillanatban
mindenét gyermekéért feláldozni, nem érdektelen jelenet s meleg
részvétet idéz elő; de visszatántorgunk s fagy környezi szívünket, ha
ugyanazon teremtés, kit anyaérzet hőssé czímez, az első jöttnek képes
szerelmét egészen s tartózkodás nélkül odavetni. De hogy ezt érthessük,
tovább kell fűznünk e történet fonalát, – s talán akkor jobb, világosb
lesz fogalmunk.




KOLOSVÁR 1594-BEN.

Mit jelent e zaj?

_Jakab_.

Egy érdekes tájt, agg omladékot, vagy csak fatömeget is, festőileg
leírni, nehéz feladat; mennyivel nehezebb egész várost képzetben
előteremteni, összeszedni mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg
azokból kép olvadt össze, mely igaz is, érdekes is. De ha mindez nehéz s
a szó teljes értelmében szinte kivihetetlen: még sokkal nehezebb egy
tájnak vagy városnak arczulatját elővarázsolni azaz: szavakba önteni
azon benyomást, melyet egy helynek minősége idéz elő minden oldalú
fogalom után.

Bámuljuk méltán a festőt, ki eredetijének nemcsak vonásait s alakját
találja el, de képes lelket lehelni képmásaiba zagy tájfestéseibe; mert
ő holt vászonra eleven életet ihlet, szemei szólnak, homloka jelent,
ajka mond s egésze igéz, hat, vonz, vagy visszataszít: szóval festvénye
néz, lehel, nyilatkozik. De az író is érdemel némi méltánylást, ki holt
írlapjára életet önt; kinek sorain haladva képek fejlődnek le, érdekek
nyilatkoznak s élet s indulatok állnak elő.

Ily szempontból véve a feladást, nem annyira külső alakját, mint
arczulatát, physiognomiáját Kolosvárnak e történet korában, szeretném
megismertetni.

Kolosvárnak arcza, valamint most, úgy akkor is hasonló volt azon neméhez
az emberi arczoknak, melyek általános benyomással nem bírnak, s
melyeknek érdekük a közelítő önségéből fejlik ki; de hasonlíta azokhoz
is, melyek többszöri látáskor nyernek. Különös, de némileg lélektani
fogalmon alapul, hogy Kolosvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek
találjuk s ez a visszásnak tetsző állítás e történetnek korára is illik.
Van sok ilyen visszás eset, mely létezik; oka nem magyarázhatlan, de nem
is szembeszökő. Van sok férfiú, ki igen szép ezredes, de igen rút
zászlótartó lenne. Megesik néha, hogy egy társaságba elismert, szép
férfiú lép be; de történetesen épen ott nem lévén személye ismeretes,
semmi benyomást nem okoz, észre nem veszik, ha azonban megnevezi valaki
s így tudva van, ki légyen, azonnal széppé s érdekessé válik. Ebben van
valami, mit tagadni nem lehet.

Ha valaki Kolosvártt van s főterén megállva, jobbra-balra tekint s ott
egy házat megpillant, melynek külsője tetszetlen, de belsőjének
csinossága s a szíves-lelkes gazda ismeretes a néző előtt: ő azt
bizonyosan más szemmel tekinti s ha így minden téren, minden utczában,
ház és ház, ablak s ablak mosolyg felé, kedves, mívelt, érdekes
lakójával s lakónéjával: a város maga szebbé válik képzetében.

Valóságos fogalma tehát ezen érdekes magyar városka arczáról csak annak
lehet, ki számtalan szeretetreméltó családját ismeri jelenben, vagy
ismerte e történet korában; s ennek Kolosvár mint csinos, vidám, egészen
magyar szellemű város, a magyar szívesség s egyenesség, a mívelt
társalkodás lakhelye, bizonyosan tetszeni fog s hasonló leend oly ember
arczához, ki mellett egyelőre kis részvéttel megyünk el, kivel másodszor
szóba állunk, kit harmadszor keresünk, végre nehezen, igen-igen nehezen
válunk el tőle.

E történet idejében a hidelvét s a sz. péteri külvárost kivéve, melyek
gyéren hintett egyszerű falusi épületeikkel vonultak el a kapukon kívül,
a többi külváros még nem létezett.

A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az ég felé. A
Kis-Szamos óriási ezüst kigyóként hajlongott réteken, szántóföldeken s
berkeken keresztül s egész csillámló menete födetlen, látható volt. A
körüle virító természet erőteljes ifjú zöldében, regényes bájt hinte
maga körül. A város és Kolos helysége közt tágas hézag terült, a
Tordakapun kívül pedig szinte semmi épület sem látszott még.

Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt
hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előre nyujtott paizsként,
könyöklötték sötét koczkákból emelt falak körül, melyeknek rovátkos
gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles
árok övedzé s védék izmos négyszögű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal
ellátva; felvonó hidak vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a
vár kebelébe, melynek elejét leeresztésre kész, hegyes aljú rostélyok
foglalák el. A kapuk jókor zárattak be s a lakosok bizonyos hadi-rendhez
voltak szokva. Azon vidám élet s szorgalom, pezsgés, mely most szinte
köznapi: akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint
kivétel.

Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, hadi tekintetet
adának. Esténkint olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás
morajlott.

Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó, sötét színekre koczkásan
mázolt épületeivel, némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán
széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt.

Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb
tekervényes utczáival s egyetlen piaczával. Az úgynevezett nagy-térről
ide vezető utczának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol
Mátyás királyunk született.

A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt
néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik
oldalában, a szép, gót ízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával, a
tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában,
ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan,
tiszteletet s imádást előidézve.

A város lakosainak is sajátságos tekintetük volt. A mostanitól egészen
különböző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot s
hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek. Hosszú bő menték, tágas
zekék, térdig érő dolmányok, kalpag, süveg, csákó, a régiség czímjét
lehelék alakjaikra. Az egészen más arczszellem, durvább nyelv, nyersebb
szokások s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat
kifejezésének, még nevelék e hajdanszerűséget. Gyakori nyugtalanságok
akkori időben elfuvák a városi lakos arczáról azon polgári
egykedvűséget, azon kényelemérzet szellemét, mely őt jelenben czímezi.

Az a békés otthonosság, a mindennapi élet csendes, változatlan
folyamából eredt nyugodtság, nem létezett hajdan. De több erő, több
önérzet mutatkozék az arczvonásokban. Volt valami kihívó, valami
feleletre kész és elszánt, a szem, a homlok kifejezésében, a mit
jelenben békés polgárnál hiába keresnénk.

De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett, sötét Magyar-kapun be.
A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér koczkákra
vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színeik tűnnek ki,
vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utcza jól
ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák
nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérlik a magas
zsindely- vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utczában
egy-egy emeletes, az első közel a kapuhoz jobbra s másik balra, az
utczának dereka táján, a Közép-utczába vezető sikátor szögletében;
egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal, melyekből
ezúttal két cselédfő nyúlik ki, le-lehajolva a tér felé tóduló néphez.
Az egyik ősz férfiú-fő, lenyúló bajuszszal, mellette seprünyél nyúlik
fel; a másik csinos, tükör-síma hajú leány-fő, nyaka mellett jobbra
lecsüngő hosszú hajtekercscsel, keze piszkos törlőrongygyal
fölfegyverkezve.

Épen most léptet el az ablak alatt egy fiatal barna ember: világoskék,
czomb közepéig érő dolmány födi apró rézgombokkal derekát, mely körül
medvekaczagány van vetve; a medvének feje, fényes, vörös kristály
szemeivel s bársony szegélyével, széles mellén nyugszik; csinos, de erős
ezüst lánczon függ nehéz ezüst nyelű, vas gombú buzogánya s ezüst kardja
oldalán; szép eleven lovának karcsú nyakát veregetve áll meg az ablak
előtt.

– Itthon még gazdád? Kelemen! – szólt a lenéző öreg szolgához.

– A gyűlésbe indult a kis templomba – felelt az öreg köszöntve a
fejével.

– A gyűlésbe? – mond az ifjú – hát késtem, úgy-e? Mit jelent ez a
zajongó nép, mely száját tátva özönlik az utczán végig?

Az öregnek képe elkomorult s bizodalmas suttogó hangon mond:

– S azt kegyed nem tudná? – Uram! borzasztó nap virrad Kolosvárra! a
téren faalkotmányt emeltek, mindenki feszült várakozásban; azt mondják,
néhányak fejébe kerül.

A lovag kérdőleg függeszté szemeit az öreg szolgára. – A fejedelem
itthon van-e?

– Itthon! – viszonzá keserű nevetéssel az öreg. – Az asszony-fők tudják
csókjairól, a férfi-fők a felettök felvont pallosról.

A lovag fejcsóválva folytatá útját. Az öreg gondolkozva bámult az
utczára le.

– Ki volt ez? Kelemen bácsi! – kérdé az egészséges, piros leány, a
törlőrongygyal kezében.

– Daczó Péter – felelt odavetve a kérdett.

– Még nem láttam – jegyzé meg a leány, rázva ki a port törlőrongyából.

– Kit láthattál te! – felelt a másik – nyolcz nap óta, mióta Csikból ide
kerültél!




FAALKOTMÁNY.

Neve vérpad.

_Müller_.

Míg ezek így beszélgettek, egy vaskos ember fényes zsíros bőrsipkával
fejében, nyakon függő s derekán átszorított bőr-előkötővel ment az
utczán nagy sietséggel. Feltűrt ingujja, kormos karja, egybehuzott apró
szemei s a tűz közeléből arczára szállt hamvas füstmaradványok kovácsra
mutattak. Épen az emeletes háznak kapúja előtt haladott, midőn egy
fiatal, sugár, kék festett vászonkötős ifjúval könnyű zöld zekében,
találkozott.

– Hová? – mond ez, – Gúti uram!

– Ej, – felelt a kérdett, alig pihegve, – Szalánczi uramhoz a tömlöczbe!
otthon nem leltem. Három hónapi vasalás árával tartozik s ha elütik a
fejét, mert ma, – folytatá fejéhez nyúlva, – a magaméban sem bízom, nem
tudom, ki fizet érette. – Ezzel elsietett balra a nagy tér felé.

Ott körültekintve három embert látunk a Szín-utcza végénél egy lapos
kövön állani, mely padként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e
magasb helyzetet azért választották, hogy a piaczon történendőket
kényelmesben láthassák.

Az egyik e három férfiú közül kétségen kívül kolosvári tehetős polgár
volt. Térdig érő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s
fekete készülettel, övig volt alacsony, széles termetéhez gombolva; neme
a csákósüvegnek, hátul kacsa-fark gyanánt beletűzött strucztollal, s
fokosnemű bot kezében. Arcza egy vala azon ép, egészséges,
holdvilág-képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; orrán s állának
jobb részén a piruló réznek jelenségei mutatkoznak, de vonásainak
kifejezése józan itélőtehetségre mutatott.

A másik tisztes szerzetes volt, avult barna daróczban, hátul lecsüngő
csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyből hosszú olvasó
csüngött. A harmadik végre ép fiatal ember, vörös magas süveggel,
keskeny vidraprémmel, mely lekonyult fején. Világoskék mente volt rajta
nyitva, alatta ujjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem
térdig érő karmazsin-csizma vala húzva. Az egész alak, s a naptól
barnult szép férfiú-arcz, munkabíró falusi úrra mutatott.

Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság.
Néha pillantának a tér tulsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete
szövettel bevonva, s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől
körülbámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó
néptömeg fölött.

Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet
sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögű
alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utcza felőli oldalához
közelebb esik mint közepéhez. Az alkotmány körül magas termetű férfiak
kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon állottak
hézagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett
csatlós fekete süveg nyugvék, hosszan nyuló kéken bélelt szárnynyal,
kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek csak gyujtó
lyuka volt, minden készület nélkül s kanóczczal sült el.

Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti
népcsoportozatoknak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetük
volt.

A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok s divatosb sötét
színek okozzák. A ruházat maga karcsít, testhez szorul s a jelen nép
együttvéve némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem
rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s
keletiebb bőségével ruháinak jelelé.

A régiekben e könnyűség vagy élénkség inkább az arcz kifejezésében s az
általános szellemben mutatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások
jelöltebbek voltak. Nem látszék az arczon a kényesztés gyöngédsége, mely
azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint
hajdan volt.

Bár századokon keresztül a nép, főként csoportozásaiban, ugyanaz marad,
mégis a jelen történet korában feltünt rajta az, mit jobban nem tudok
kifejezni, mintha három századdal fiatalabb létének nevezem.

Az alkotmány körül, sűrűn ömledező, a jövők-menők által mindig újuló s
változó népgyűrű alakult, körülhintve az oda egyenkint sietők ritkább
karimájától. E gyűrűn túl csomókban állt a nép. Egyike ezeknek hosszasan
vonult el a nagy gót egyház mellett; kisebbek, itt-ott a házak alatt. A
tágas utczákból folyton-folyva a térre szivárgó sokaság több patakot
képeze, mely az alkotmány körüli sűrű néptömegbe mint tágas tóba
enyészett el, mindig dagasztva, szélesítve annak terjedelmét.

Ezen élénk képet az akkori különös kinézésű sötét vagy tarka színekre
mázolt házak keríték körül, milyeneket még most is láthatni a téren, a
Magyar-, Híd- és Szín-utczában néhol.

Minden ablak rakva volt nézőkkel; körültekintve a szem, több hölgyet,
mint férfiút látott, többnyire bámuló kifejezéssel, csak itt-ott tünt
fel azon könnyelmű egykedvűség, melyet váratlan esetek meg nem
rezzentenek; vagy a szívetlen ujságvágy, mely nemét a borzasztó
kedvtöltésnek találja a legiszonyúbb szemlében.

– Minő egészen más tekintete van e térnek most! – mond bús hangon a
polgári ember a szerzeteshez fordulva, – mint 1571-ben, midőn. Bátori
István lovagla végig! A középkapú felől jöve itt keresztül, mint erdélyi
fejedelem, a nép ittas öröme s szenvedélyes fölhevülése közt.

– Vagy 1576-ban, – szólt a szerzetes, – mikor a lengyel követeket
fogadta Bátori s köztök az egykor oly szép Bátori Gizellát láttuk, az
ősz Zamoiszki nejét, kik lengyel királylyá választatását hozák hírül

– Van az akkori jelenetnek némi hasonlatossága a mostanival, – mond a
falusi úr nyers hangjával közbeszólva. – Mint most, úgy akkor is némi
komolyság ült a kolosváriak arczán. Tudja-e még atyaságod, – folytatá a
szerzeteshez fordulva, – azon féltékeny rezzentség nemét, mely akkor az
erdélyieket elfoglalá? Olyan volt ez, mint midőn egy szíves gazda
mindennapi vendégét nagyobb úrhoz tudja hivottnak s neme az irígységnek
lepi meg. Sokan Bátori Istvánnak rossz néven vették azon egykedvűségét,
egy kis örömsugártól körülfényelve, mely fölemeltetésekor látszék rajta.

– Furcsa! – jegyzé meg fejcsóválva az öreg polgár, – hogy a nép többsége
oly kevéssé képes a szív belső mozdulatairól itélni. Én, elhiheti
kegyed, a fájdalom könyeit láttam Bátorinak szép nagy fekete szemeiben
csillogni.

– Emlékeznek-e kegyetek, – mond, kék kendőjét ujja alól kihúzva s a port
törölve képéről a szerzetes, – arra a mondására az akkor alig tíz évű
Bátori Zsigmondnak, hogy ő mint erdélyi fejedelem, hazáját három
koronáért sem hagyná oda?

– Igen, igen! – felel a polgári ember, különös arczkifejezéssel, mintha
e mondás emlékezete visszás benyomást okozna benne s ellentételben lenne
azzal, a mi később történt, – a kis Zsigmondnak e nyilatkozása akkor
szájról-szájra ment s szép előérzettel kecsegteté kebleinket, de nem is
ok nélkül, – tevé hozzá gúnyredőkbe szedve ajkait.

– Csendesen, urak! – suttogott a szerzetes, – a falaknak is füleik
vannak itt; kilenczvenharmadikban, mikor a kancsal Bucella
Lengyelországban járt, az özvegy koronát újra Bátori főre keríteni:
eszembe jutott nekem is a kis Zsiga mondása, – hej! akkor még nem volt
Zsigmond. De a korona helyett Gyulafi Istók, a harminczezer forintot,
melyet István király hagyott végrendeletében Zsigmondnak, sem hozhatá el
egészen.

– A jó fejedelem szereti a változást, – mond a polgár, – tavalig törökök
valánk, akkor, tudják kegyetek, csikorgó télben jött ide Bátori András,
a bibornok Cumuleussal, kit a kolosvári nép erővel Komlósinak bérmált; s
a török hold helyett Rudolf ajánlataira kezdénk hajlani.

A szerzetes gondolkodni látszaték.

– Mióta a fejedelem haza jött Kővárról, valami veszélyjósló lebeg egész
lénye körül. A minapi elfogatások, a mai készületek eléggé bizonyítják,
hogy önállásúbb kiván lenni s nem szenved tanácsadót maga körül.

– Mégis, – szólt a polgári ember, – inkább kellene érett férfiak
javaslatát, mint éretlen szenvedélyek sugallását követnie.

– Nincs egy is jelen tettei közül! – kiált fel a falusi úr jóslóilag, –
melyet meg ne bánna; ismerem mint magam fiát!

– Soha, mondják, nem tesz úgy csekélységekben is rendelést, – szólt a
polgár keserű mosolylyal, – hogy meg ne változtassa. Az udvariak e
habozást ismervén, első rendelését ritkán teljesítik.

– Bár, – kiált fel kitörő haraggal a szerzetes, – veszett volna Kőváron!
Boldizsárnak szíve nem jobb az övénél, de legalább férfiú s tud akarni.




HÁROM HÖLGY.

Mi rezzent úgy titeket?

_Rousseau_.

A nagy térnek azon részén, mely a Torda-utczától balra a Közép-utcza
felé nyulik, jelenben a faalkotmánytól jobbra esik, a többi házak közt
kitünik egy, közel a Közép-utcza elejét képező városházához, széles
kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes
boltozatú kapú fölött vonult el, nyitva álltak s három igen szép hölgyet
láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság
előestéjén, az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körüle
történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrűdzék feje
fölött, melybe néhány bogláros tű volt tűzve; a tekercs elejét
gyöngyökből fűzött párta keríté körül. Ez Csáki Gizella volt, árva
hölgy, gazdag házból. E gyermeki alak mellett magas, karcsú, halvány nő
állt, leírhatlan kellemű arczczal. Egy vala ez azon hajdani jelentő
képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek
szinte eltüntek az élők köréből. Dús sötét hajzat, keskeny sima homlok,
kiálló hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska s a szemek nagyok,
lángolók, sötétek.

A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben s fején
finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből aranynyal hímzett
fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képezve a jelentő
alaknak.

Ilyen vala Mikola Margit, Gyulafiné! Ki egyszer látta, sohasem feledé el
e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arcz
előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen igéző külső bájol
el. Tisztelet, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának
össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, a hol
megjelent.

A harmadik végre, egy teljes, kerek arczú hölgy, inkább kisded, mint
nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arczon
veszteglett, a szelid mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél
szebb gödrös kezecskék s az egész tömött, mégis csinos termet, e bájos
alaknak látásakor vágyakkal s gerjekkel tölté be a keblet. Ez Zsombori
Judit volt, a Mikola-háznak közel rokona s jelenben látogatóul
Margitnál.

– Ki az a szép lovag, ki a Közép-utcza felől léptet csendesen felénk? –
szólt Gizella, fölemelve magát s hátra hajtva fejét Judithoz.

– Nem ismerem, – felelt a kérdett egykedvűleg, kék válla gyöngyfüzérével
enyelegve.

– Abafi Olivér, – szólt azon mély ezüst hangon Margit, mely oly ritka s
szinte közép a fiatal férfiú s az érett asszonyi hang között.

– Olivér? – kiált föl Judit, rábámulva, – lehetetlen.

– Miért? – kérdé Margit, reá függesztve azon szempárt, melynek ha
egyikét lehellené festő elefánt-agyarra, kiki ráismerne Mikola Margitra.

– Olivér? – kétkedett Judit, – az az Olivér? ki,… de nem, nem!

– Igen, mondom, – erősíté sajátságos hangnyomattal Margit, – ezer közül
kiismerném.

– Nem vitatkozom veled, Margit! de ha ő, úgy nagyot változott. Midőn
utoljára láttam itt Kolosvártt, inkább csatlóshoz, mint Abafi-ivadékhoz
hasonlított s hogy nézett ki! Egek, minő különbség!

– Külsőleg talán! de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen
változik, – jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek
eltitkolása rózsákkal önté el halvány arczát.

– Ha valóban ő az? de igen, igen! – mond Judit rejthetlen meglepetéssel,
– már itt van közel! ő az! minden vonás az övé… A pongyola szennyes
öltözet eltünt, a halvány arcz teljesebb; a durva pór gőgöt, a nemtelen
tartást nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő
az! Nézd e szemjárást! minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete…
összeszorított ajkai szenvedélyre mutatnak, mégis minő érdekteljes ember
ez az Olivér! mennyi férfiasság, mennyi erő!

– Eszembe jut önkénytelen, – szólt közbe Margit, – a mit atyám oly
sokszor mond Olivérről: «Meglássátok, ebből még ember lesz!»

– S miből gyanítja ezt az öreg úr? – kérdé Gizella

– Sok erő van benne, szokja mondani, – felel Margit, – tud akarni, s ki
ezt tudja, abban reménylek mindig.

– Különösek vagyunk mi hölgyek, – jegyzé meg Judit fájdalmas mosolylyal
ajkai körül, – mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha, miért utáljuk a
hibákat oly határozottan másban? s miért érezzük szívünket önkénytelen
meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük?…

– Ah! – mond Margit, – ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások
hibáinak mentegetése ne szolgálna némileg önnyugtatására? Te is örömest
mented-e ki az Olivér hibáit? jó szelíd angyal.

Önkénytelen szívéhez szorítá ekkor a Judit kezét, de szintoly hirtelen
ereszté el, mintha megbánná.

– Oh, igen! – szólt ez, – szívemből, – s Margitra tekintett egygyel azon
mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak s mely láttatá, hogy
ezt Judit nem czélzás nélkül mondá.

Margit kezét nyujtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyujtás, mint minden
mozdulata s mind e mellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz
hasonlított a magas erkélyben, kinek egy kézszorítása boldogít s ki azt
nem látszaték tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak:

– Csalatkozol, ártatlan, vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah én magamat
sem értem!

Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella s lángba borult arczára tapasztá
kezeit, mint a ki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyilt szája
mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszorított fogait és sietve
rohant a beltermekbe.

Margit és Judit kitekintének s fagylalt arczvonásokkal követék hirtelen
Gizellát.

Néhány perczczel eltávozásuk után, egy semmit mondó köznapi cselédarcz
bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakokat
gondosan bezárta s eltávozott.




RÁSA-HÁZ.

Külről vidám, fekete sötét belül.

_Plutarch_.

Azon oldalán a térnek, melyen az alkotmány volt felállítva, egy
sajátságos külsejű házat mellőzénk el észrevétlen; részint a sok körüle
tóduló emberek foglalván el figyelmünket, másrészt, mivel a tér tágasb
része s a ház közt a faalkotmány maga zárta el látásunkat. E ház azonban
mind különös kinézése, mind belső elrendezése, mind végre nevezetes
lakója Carigli tekintetében, megérdemli a közelebb megtekintést.

Minden időben vannak emberek, kiket ízlésükben, tetteikben, sőt
módjokban is némi szeszély vezérel; helyzetök, nevelésök, vagy a magokat
ez által megkülönböztetni akarás okozza ezen erkölcsi balgaságot. De
valamint az élet érdekes tarkasága őszinte kivánatossá teszi az irány s
a nézetek néholi kisikamlását s a különczöktől, bárminő nevetségesek
legyenek, némi érdeket nem lehet megtagadni; úgy ez anyagi tárgyakról is
szól. Azon város, például, mely egészen szeszélyes épületek tömege
lenne, bizonyosan minden helyesb ízlésű embert nevetségre bírna, de
egy-két épület, mely mind alakjára, mind a rajta enyelgő szellemre
nézve, úgyszólván kiválik a többi közül s a szemnek nyugvó pontot ád,
nem kellemetlen.

Ilyen volt az is, melyet említénk. Birtokosa Bogner Imre, gazdag
kereskedő, kinek még két háza volt Kolosvártt; ezt egyedül szeszélyének
kielégítésére építette.

A lak emeletes volt, egészen új, szerfölött magas födele vörösre festve,
s elül hegyes, toronyforma csúcsba végződött s annyira kinyult, hogy a
legnagyobb záporban ázás veszélye nélkül lehete a ház előtt mulatni.
Ezen első része a födélnek nyitva állt s igen czifra mívű fakarzat
védte, melybe csak a födélen keresztül lehete jutni.

A felső emelet közepe táján két, az akkori időben szokatlan nagyságú
ablak szorosan egymás mellett, szinte egygyé olvadt; csak keskeny,
eleven vörösre festett oszlop választá el őket egymástól. Mellettök
jobbra-balra hat-hat kisebb ablak nyilt; a felső három-három kerek, az
alsók négyszögűek.

A felső emeletet, a ház alsó osztályától, egész hosszában elfolyó,
keskeny zsindelyfödél választá el, mely koczkásan vörösre s fehérre volt
festve. A feljebb leírt kettős ablak alatt magas, kerek boltozatú kapú
mélyedett, s e mellett, jobbra-balra két ablak, czifra zöldre festett s
aranyozásokkal terhelt rostélyzattal.

A kolosváriak ezen épületet Rása-háznak nevezték, vagy mivel birtokosa
rása-kereskedés által juta annyi tehetségre ily házat építhetni; vagy
mivel a háznak tarka, ízlésnélküli színei egymásra rakott sok színű
rása-szövetre emlékeztettek. Ritka idegen ment el előtte a nélkül, hogy
el ne mosolyodjék s birtokosa nevét ne tudakolná, ki nem kis elégedéssel
szokta mondani, hogy házát senki sem hagyja egy tekintetre. A
kolosváriak úgy megszokták, hogy szinte észre sem vették többé; mint egy
különös tekintetű férfiút előre ki-ki bámul vagy nevet s kiről végre
elhiteti magával, hogy rajta semmi különös nincsen.

A kapún bemenve, jobbra meredek hágcsó vezete a felső emeletbe,
deszkákból összeállítva, a tartózkodókat kétfelől zöld kötelek képezék,
a lépcsők durva szürke daróczczal voltak beborítva. Közepe táján e
hágcsó megszakadt s jobbra kanyarodott fel egy tágas, négyszögű
tornáczra, mely előszobát képezve, az udvar felől nyitva állt, védve
zöld és vörös sűrű rostélyzat által, mely karzatként vonult végig rajta.

E nyilt előszobának a hágcsókkal szemközti falán két kép függött, ölnyi
magasságú; az egyik Loyola Ignáczot, a másik Ribadeneirát ábrázolá egész
nagyságokban. A két kép közt oszlop gyanánt állt azon régi tornácz-órák
egyike, milyeket még néhol, mint a sötétebb századok emlékét, láthatni
hazánkban most is. – Jobbra Ribadeneira képe alatt középnagyságú
tölgyasztal mellett magas támaszú, czifra faragású fa-karszékeken ült
két ifjú, előre nyujtott lábakkal, kényelmes helyzetben. Az egyik szép
szőke legényke, alig tizenhét évű, egészséges kerek arczczal, eleven
szemekkel, meggyszín dolmányban, kék mellényben s nadrágban keskeny
aranykészülettel. A másik hasonlóul szőke, hosszas arczú s talán még
fiatalabb, fekete bársony dolmányban s mellényben, vörös nadrágban,
hasonlóul aranykészülettel. Előttük az asztalon alacsony, nyuszttal
prémezett süvegek hevertek. Az ifjak suttogva beszélgettek egymással.

Balra ezen leírt faltól, közel a hágcsókhoz, magas, vörösre festett s
felül félkerek rostélylyal ellátott, gót ízlésű ajtó állt. A mellette
jobbra nyuló tölgylóczán egy szolgai alakú lény ült, barna öltözetben,
egygyel azon semmit mondó kidagadt arczok közül, melyek kényelmes
semmittevés s jó élés által bizonyos lanyha kifejezést nyernek. E
parancsra fülelő mozgonynak nyilt, kerek szemei maga eleibe bámultak.
Közel hozzá látjuk azon kék öltözetű, medvekaczagányos férfiút, kivel a
Magyar-utczában találkozánk, s ki egy volt Bátori Zsigmond úgynevezett
kék testőrei közül.

A testőr várakozni látszaték s komolyan nézett az ajtó felé. – Mikola! –
hangzék ki a teremből egyjén azon sajátságos fél visító, fél mély
hangoknak, melyeket meg kell szoknunk, hogy szünjenek fülsértők lenni.

Erre a fekete dolmányos ifjú felugorván székéről, a magas, félig nyitott
ajtón keresztül a belső szobába lépett.

– Milyen hamar mozdul Mikola, – mond társa, a testőrhöz fordulva, tegnap
minden megszólításra engemet küldött be maga helyett.

– Ennek okát könnyű kitalálni, – felelt a barna legény a lóczán, – ma
jobb kedve van a fejedelemnek, mint tegnap.

– Jobb? – kérdé az előbb szóló, – igaz, hiszen a régi dolmány van még
rajta, ilyenkor vagy igen jó kedve van, vagy sok dolga. Máskor háromszor
megcseréli, míg valami délig marad rajta.

Az ajtó csikorga s a barna inte ujjával az ifjúnak, ki tüstént
elhallgatott. A kinyilt ajtón Mikola jött ki, a kék testőrnek intve, ki
azonnal bement.

– A vállamra vert a fejedelem, – mond Mikola, – rég nem láttam ily jó
kedvében.

– Mondott-e valamit? – kérdi a másik ifjú.

– Nem sokat. Daczót parancsolá be magához s nekem mondá, hogy délután
lovakat rendeljek Szamosfalvára, három hintóba. De még várok egy kissé;
tudod, a fejedelem nem igen szokott első parancs mellett maradni.

– Igaz, – felelt a másik. – A minap épen úgy jártam, reggelijét kivánta
s én azonnal elszaladtam parancsát teljesíteni; ő meg gondolkozott s a
reggeli előtt egy lovaglást akart tenni s mivel én már elmentem,
megdorgála.

– Mondám, úgy-e, Szágfi! hogy udvarnál nagy okosság tudni, mikor kelljen
késni, mikor sietni?

– Haha! – felel az ifjú Szágfi, fojtott nevetéssel, – egész tanító
lettél. – No, – mond tréfásan, meghajtva magát előtte, – ezután mindig
kész követője leszek a kegyed tanácsának, nagy jó uram!

Azonban Daczó kijött az ajtón. – Mikola! – mond ez, – a fejedelem
délután nem szekerezik ki.

– Gondolám, – felelt ez mosolyogva s jelentőleg inte Szágfinak
szemeivel.

– Holnap indulunk Fehérvárra; épen most vevém ő nagyságának végparancsát
lovak, társzekerek s egyebek iránt. Isten veletek! – Ezzel Daczó
leléptete a hágcsókon.

A magas ajtó újra kinyilt. – Cyrille! – szólt a már egyszer hallott éles
hang. – A barna ember felkelt.

Hogy világos fogalmunk lehessen a következő jelenetről, megállunk az
ajtó előtt. Az előttünk nyiló szobában minden, a mit látunk, oly különös
és meglepő, hogy részletesb leírást érdemel.

A nagy, tágas ajtó, egészen fekete szövettel bevont szobába vezet;
szemben nyílnak az utczára azon nagy, széles, majdnem ajtónyi ablakok,
melyek kívülről tekintve is, ezen épületnek olyszerű kinézést adnak,
mint a milyennel például egy széles törpe ember bírna, kinek egyetlen
nagy cyclopi szeme meredezne homloka közepén.

Közel az ablakhoz balra, tölgyasztal nyulik, négyszegű, kikerekített
szögletekkel s félkörbe kifelé hajló, czifra faragásokkal terhelt
lábakkal. Rajta egyszerű fatál s ezen zöld levelekre elrakosgatva friss
fügék.

Mellette a fal felől magas hátú, barna bőrrel bevont, mély karosszéket
látunk, úgy helyhezve, hogy az abban ülő kényelmesen láthat a piaczra, a
nélkül, hogy őt kívülről észre lehetne venni.

E karosszékben, a mint ülve alkalmasint ki lehete venni, inkább magas,
mint középszerű férfiú ült, fiatal, egészséges arczczal, kijelelt, de
nem úri, nem nemes vonásokkal. Szőke haja sűrű, de rövid fürtökben
simult nyakához; homloka egy volt azon kiálló homlokok közül, melyek
szinte olyszerűek, mintha toldva vagy dagadva volnának. Szeme kék, nem
nagy s kifejezés nélküli; orra görbe, vastag, kiálló, közép a sas- és
bagolyorr közt, de inkább hasonló az utóbbihoz; szája közönséges, fogai
épek. Ezen arcznak, mely együtt véve, a szó közönséges értelmében rút
nem volt, kifejezése csak további vizsgálat után mutatkozék. Volt igen
is e kiálló homlokon s ezeken a kék szemeken valami durvaság s
kegyetlenség szelleme; volt azon fogtüntető mosolyban s a feszes
tartásban elegye a hiúságnak s büszkeségnek; de figyelemmel tekintve az
egészet, önkénytelen meglepetve érzé magát a vizsgáló azon
meggyőződéstől, hogy az egész arczon valami habozás, valami határozatlan
ingatagság mutatkozik. E fiatal, erőteljes, széles vállú férfiún
violaszín bársony, térdig érő dolmány volt könyökig érő bő ujjakkal,
melyek, és a nyitott dolmány alól narancsszín ujjas, rövid dolmány
sárgállék ki. Mind a két öltöny terhelve gazdag ezüst hímzésekkel; a
nadrág czombközepig szintúgy narancsszín s gazdagon ezüsttel hímezett
vala, alább violaszín s lábát fekete topán födé. Dereka körül gazdagmívű
bogláros, vert s aranyozott öv szorula.

Mellette görnyedező állásban különös alakot látunk, kinek tekintete
bizonyos félelmes tartózkodást, s hogy úgy szóljak, veszélyjósló
idegenkedést idéz elő. E magas, száraz férfiúnak arcza hosszas és
halvány volt; fejének hátulsó részét gyéren lepék körül azon hollószín
hajmaradványok, melyeknek része előre, a homlok elfödésére volt fésülve.
Az igen magas homlok felső része sima, redőtlen, de alább a széles, sűrű
szemöldek körül, számos redőkbe borult. Nagy, kiálló, hólyagos,
szembetünőleg kancsal szemek tekintetének kisérteti kifejezést adának;
szép római orra, keskeny, összeszorult finom ajkai némi gúnyszeszélyre
mutatának; de egész arcza színlett ájtatosság s erőltetett nyájasság
szellemétől volt körüllehelve. Felső ajkát ritka, s a száj két szögletei
felé behajló bajusz födé; hegyes állán keskeny, gyér szakáll vonult
körül. Öltözete fekete volt és bő, derekához fényes szíjjal leszorítva.

Szemben a tölgyasztallal egyszerű fanyoszolya volt helyezve; a rajta
nyugvó szalmát borzas medvebőr födé; fejénél a széken néhány vastag
kötet hevert. Azon két falnak közepén, melyek egyikének közelében az
asztal, másika mellett a nyoszolya állt, két ajtó vezetett jobbra-balra
a mellékszobákba, melyek jelenben zárva valának. S mivel a szobát fedő
fekete szövet ezen ajtókat is borítá, csak kilincseiket lehete közelről
kivenni. A szobába nyiló ajtónak jobbjára, a szegletben, magas zöld
kemencze emelkedett, majdnem a gerendás tetőig; baljára pedig tölgy
térdeplő állt, melynek felső keskeny párkányát magas fekete feszület,
egy halálfő s a fövényóra foglalák el.

E butorozás azon szerzetesi egyszerűséget s öntagadást mutatá, mely
akkoron a Loyola-szerzet szorgalmas, nagy befolyású fiait jelelé.




A VERES EMBER.

Ahol a veres ember.

_Victor Hugo_.

Azon pillanatban, melyben Mikola Margit az iszonyodás minden jeleivel
arczán s tagmozdulatain hagyá el az erkélyt, lépett Cyrill a szobába,
melynek két ablaka nyitva állt s a belépőnek tágas látkört nyita a
piaczra. Az első, mit megpillantott, a fa-alkotmány volt, sötét dombján
egy keleti barna férfiú, veres palástba burkolva, fekete süveggel,
melyen vörös toll ingadozék. Oldala mellett nyúlt fel a széles pallos,
nagy keresztet képző markolatával. Az alkotmányon s e veszélyt jósló
alakon túl, látszék a mindig sűrűbb csomókba elszigetelt nép s az
ablakon által hallatszék azon kétes moraj, mely népcsoportozással
szokott együtt járni s nem ritkán előhirnöke a lázadásnak.

Cyrill behúzta az ajtót maga után s azon aggálylyal állt meg a magas
férfiú előtt, mely többnyire meglepi a szűkkeblűeket nagytekintetű
férfiakkali érintésekben.

Azon kellemetlen hangon, melyet kétszer hallánk a szobából úgyszólván
kisivítni, mond a fekete férfiú, a karszékben ülőhöz fordulva:

– Most lép az alkotmányra a veres palástos. – Ezután közeledék
Cyrillhez, kezével a tér azon részére mutatva, hol nem régiben a polgár,
a falusi úr s egy szerzetes beszélgetésüknek valánk tanúi. – Eredj –
szólt, kemény tekintetet vetvén a reszkető Cyrillre – amoda, nézd jól,
merre mutatok, a Szín-utcza szögletéhez, s mondd meg azon szerzetesnek ő
nagysága[2] akaratját, hogy azonnal a kolostorba térjen vissza, s ma ne
láttassa többé magát.

[Illustration: – Most lép az alkotmányra a veres palástos!]

A karszékben ülő férfiú jóváhagyólag intett fejével, míg Cyrill a vett
parancs teljesítése végett, rákként vonult az ajtó felé s onnan ki; emez
a magas férfiúhoz fordult fejével:

– Bucella! – szólítá szép, teljes hangon, – azt hiszem, hogy a jó
kolosváriak beelégedhettek az eddigi szemlével, mi ezután következik,
kevesebb tanú előtt is megtörténhetik.

– Ha Nagyságod parancsolja, – válaszolt ez azon kész alázatos
hódolattal, mely udvari embereknek szinte másik természetökké válik, –
ezen tüstént segíthetünk, Mikola! – kiált ki az ajtón Bucella.

– Jó, – mond a másik egykedvűleg, – de megállj! vagy… igen, igen.

Bucellának szólítására, a szép fiatal Mikola áll meg a szobában, azon
könnyűséggel s aggatlansággal, melyet a fiatal erő szokás által tesz
sajátjává.

– Eredj – szólt a szőke férfiú parancsoló hangon, – azonnal a térre s
mondd meg Nagy Péternek, ki amott az egyház körül lovagol: az utczákon
doboltassa ki, hogy minden polgár térjen lakába, egy óranegyed alatt a
tér s az arra nyíló ablakok üresek legyenek s a testőrökön kívül egy
lelket se lássak.

– Tüstént, – felelt ez, s mélyen meghajtva magát, az ajtó felé fordult.

– Megállj! – mond az előbb szóló, – még egyet! – Eredj első parancsom
teljesítése után Gesztihez a kis templomba s ha lehet, észrevétlen add
ezt kezébe. – Ezzel kivevén egy tekercset kebléből, a magas férfiúnak
nyújtá, ki azt azonnal a távozni készülő Mikolának adá át. – Megállj!
küldj testőreim közül egyet a monostor kapuin kívül, ott áll Keresztúri
a kővári hadakkal; mondd, hogy készen álljon az első parancsra a városba
nyomulni. A Középkapu előtt Kornis Gáspár máramarosi csapatjai s egy
része a Bocskai seregeinek áll. Ezeknek vidd meg részemről, hogy négy
osztályra szakadva, foglalják el a Híd-utczát, a Magyar-, Közép- és
Torda-utczákat. Csendesen álljanak, de a térre senkit se merjenek
bocsátani.

Bucella csendesen hallgatott egy darabig, végre közeledett a szóló
füléhez:

– Az óvár, – úgymond, – egészen üresen áll, jó volna…

– Igaz, – mond ez hirtelen, – Keresztúri küldjön ötven embert az óvári
térre.

Mikola újra meghajtá magát s távozni készült.

– Még egyet, – mond Bátori, – rendeléseimet egyenkint bízd meghitt
testőreim néhányaira, hogy szétnyargalván, mentül előbb teljesedjenek.

– Lesz egy kis baja Gesztinek, – jegyzé meg a fejedelem, – a rendeket
együtt tartani.

– Ő jártas ember, – felelt Bucella. – Egyébiránt lesz, hiszem, annyi
tapintata, a legérdekesb tárgyat indítványba hozni, s ezáltal a rendek
figyelmét elfoglalni.

– Nem akarom, hogy az igazságnak e keserű, de szükséges cselekvése,
foganatlan esdeklések által késleltessék. Gondolom, orvos! kedves dolgot
teszek Isten előtt.

– Mikor ő szent fölsége a büntetői tisztet adta földi helyetteseinek, a
fejedelmeknek kezeikbe: egyszersmind belátással is megajándékozta őket,
mely szükséges a büntetés helyes alkalmazására.

– Hibázni emberi, Bucella! De ezek, kik szemben szeretetet, hűséget,
hódolást színlettek, s mögöttem véres boszúra esküdtek, megérdemlik a
halált. A gyávák!… azt gondolták, mindig nőtlen gyermekkel lesz dolguk.
Hol van most Boldizsár bátyánknak kevélysége? A Szamosujvárról hozzám
írt levele s a Kovasóczié, ama tanácscsal kész cancelláré, eléggé
bizonyítják: mennyire megaláztattak. De hol késik Carigli atyánk?

– Ő, a mint famulusa, Cyrill mondá, ájtatosságát végzi ilyenkor a nagy
egyházban, – felelt Bucella, – s ez nála hosszasan tart.

– A szemle, mely előttünk áll, nem is neki való; bár ő nézetimet helyben
hagyja, – jegyzé meg a fejedelem.

– Az én lelkem távol van attól, nagyságos uram! – mond Bucella színlett
alázatossággal, – ily fontos viszonyokba avatkozni. Szeretnék mint
békeangyal fellépni s a barátság, egyezség szellemét a haragvó keblekbe
lehelni; de magasb, szentebb érdek lelkesít s én az Isten legalázatosb
szolgája… nem merek szent sugallásainak ellenszegülni; büntető ujját
láttam akkor, midőn a pártosok elfogattak, az övét most, midőn egy
részök bűnhödik s méltán bűnhödik! mert kedvesebb a pogány iga s
nemtelen szolgaság előttök a szent atya áldásánál, a hatalmas Rudolf
pártfogásánál s az istenfélő fejedelem akaratjánál, – utolsó szavait az
olasz mély főhajtással követé.

– Sokat törődtem e terven, Bucella! – mond Bátori, kis szünet után. – A
török jó szomszéd, ha fizetünk, nyugszunk; de ha ő hever, háborog a
német: cselszövényei fújják az alvó szikrát hamupalástja alatt; ha pedig
hozzá állunk, a török kezében vagyunk, már is koboznak tatárai
határunkon, s ha Deli Markó nem állna őrt alvatlan szemekkel: a kóborló
hordák hazánk veséiben dúlnának. De akármint fontolgatom a dolgot,
nekem, ki az országlás nehéz terhét előbb-utóbb úgy is lerázom
vállaimról, jobb hazámat keresztény fejedelem védelme alatt tartani,
mint török járom alatt hagyni.

– Istenes a nagyságod szándéka, az ő felsége s a római szent atya áldása
fogja azt követni. Most állandóság kell, szilárd állandóság.

– Oh, ne félj! – erősíté élénken a fejedelem, gúnynyal vegyült
mosolylyal. – Ismerem én azon jó atyafit, Boldizsárt, ki minden
hizelgései mellett örömest ülne székembe; ismerem a tanácsurakat, kik
Szamosujvárra érkeztemkor kétszín hódolattal járultak előmbe, s kik
addig nem látott fénynyel s pompával kisértek Szamosfalváról idáig; de
az nap estve még egybegyűltek Kendi Gábornál, halált esküve fejemre.

Míg a fejedelem s Bucella így beszélgetnek, a kék őrsereg csapatokban
gyűlönge hol gyalog, hol lóháton: s a dob egyhangú robaja tudatá minden
utczában a fejedelmi parancsot.

A nép nagy sokaságra gyűlt a téren, kevés hézag volt már látható s a
csoportozat komoly meglepetést árult el; – a mindig hangosb zaj s moraj
fenyegető alakot kezde magára ölteni; heves kézmozdulatok valának
kivehetők; a fa-alkotmányhoz közelebb-közelebb tódula a sokaság; csak
egy merész vezető kellett, hogy a zsivaj tetté alakuljon.

«Szét az alkotmánynyal!» «Tépjétek össze a hóhért!» «Menjünk a
Rása-háznak! ott Zsigmond Cariglinél!» Ilyenek hallatszának itt-ott; bár
még a fejedelem fülihez nem juthattak.

Épen jókor éré e veszélyes mozgásban hullámzókat a fejedelmi parancs,
melyet a csoportozó őrsereg, heves közbemunkálata által, sürgetőbbé
tett. Előbb részenkint, utóbb nagy tömegekben kezdett a nép oszolni s
egy negyedóra mulva a tér tisztán s néptelen állott. A magas fekete
alkotmány látszott egyedül, s rajta a verespalástos, vért fagylaló
nyugalomban. Körüle a testőrsereg tágas négyszeget képezett, melyben föl
és le lovaglának a csapatok nagyjai, meg-megállva, vagy rendet
parancsolva kinyújtott buzogányaikkal.

Közel a Rása-házhoz, egy sötét épületnek ősz kapujából jövének ki néhány
barna, bő zekékbe öltözött csatlósok; fejeiken magas, fekete, tekert
csákókkal; kezeikben széles élű, hosszú kopjákkal. Közöttük lépdelt
csendesen, leeresztett fővel egy magas, erős férfiú, hosszú ősz
szakállal; testét hófehér ing födé térdig; szárain meggyszín, gazdagul
aranynyal terhelt nadrág volt, kezein s lábain nehéz békók csörgettek.

– Ez Kendi Sándor! – mond egy a testőrök közül, – hogy kell a tisztes
öregnek így elveszni!

– Nyugtalan, heves öreg, – szólt a másik, – egyébiránt, nekünk mi
gondunk rá!

Néma csend fogá el az őrcsapatot.

A fejedelem egykedvűleg nyúlt el a tágas karszékben.

– Bucella! – mond, egy fügét fölvéve a fatálból, – a fügék rosszak, mint
az emberek; rosszak, mert ép, virító külsejök fűszeres illatot lehelnek;
de belül rothadásnak indultak.

– Az öreg, büszke Kendi lép föl az alkotmányra, – suttogá Bucella, a
térre tekintve, s nem ügyelve a fejedelem megjegyzésére, minő kevélyen
tekint szét, mintha sajnálná, hogy ily kevés nézője van hős halálának. Ő
sem kohol több tervet fejedelme vesztére, kit atyaként tanácsolni,
vezérleni kelle, nem gonosz czimboraságba elegyedni vesztére.

– Két jó füge sincs, – szólt a fejedelem – Carigli atyánk tálában.
Látszik, hogy magas falakról visszavert napsugárok érlelték boszujokban,
nem a szép Olaszhon gyöngéd szelletei. Oh Bucella! mikor visz sorsom oda
valahára e sok zürzavarból!

– Nincs többé! – mond Bucella, egészen elfoglalva az irtózatos szemlével
– most mutatja fejét körül a vesztés embere.

– Hirtelen bánt vele, – jegyzé meg a fejedelem, arra nézve egygyel azon
tekintetek közül, melyek borzadást s irtózást idéznek elő, durva,
kielégített boszúnak villámit szórván.

– Nehéz a fejedelmi tiszt! – szólt Bucella, szemét hunyorítva erőltetett
bánattal, – de égből szállt; s adja a seregek ura, hogy Nagyságod soká
viselhesse még, az Istennek s anyaszentegyháznak díszére!

– Csak az erdélyiek is ezt óhajtsák! – viszonzá a fejedelem, dörzsölve
homlokát, melyen sötét komolyság kezde szétvonulni.

– A czél szentsége igazolja a keserű útat annak elérésére, uram
fejedelem! e vallás nemtője jóváhagyólag int Nagyságodnak. – Ha ez a
párt elenyészett, akkor a jég meg van törve s több ellenkezéstől nem
tarthatunk.

– Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra.

– Literati Györgyöt. A tudós úr nem oly bátran megy a hágcsókra, mint az
előbbi,… ketten vezetik.

Egy-két percz mulva növekedő moraj hallatszék az ablakon be. Boszúság s
harag vonult szét az ősz testőrök marczona képein, neme azon borzasztó
komoly haragnak, mely oly fenyegető.

[Illustration: – Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a
fa-alkotmányva.]

– Mi történt? – kiált fölegyenesedve a fejedelem, lángba borult
arczczal, – tulajdon testőreim hangja ez?

– Második csapásra esett el Literati, – felel Bucella, minden felindulás
nélkül, – oly eset, mely kedvetlen, de nem első s utolsó sem leend!

– Ha végzi munkáját a hóhér, – mond a fejedelem indulatosan –
Szamosujvárra vele! Nem szeretem a kínzást… Szágfi! – kiált mennydörgő
hangon.

Szágfi belépett.

– Kornis Gáspár jőjjön tüstént!

– Az most lovagol a rendek közt, – szólt Bucella gúnymosolylyal, melyet
a fejedelemnek sajátságos jószívűsége idézett veszélyjósló arczára, ha
jól vehetem ki, – folytatá közelebb lépve az ablakhoz s összehúzva
szemeit, mint ki röviden lát – mellette jő Keresztúri.

– A moraj szűnik, – szól a fejedelem, – maradhatsz Szágfi! No, –
folytatá, arczát megcsipkedvén két ujjal Szágfinak – mit csinálnak a
szép hölgyek Kolosvártt, hányat ismersz már?

– Keveset s csak az ablakból, nagyságos uram! – felelt az apród, majdnem
reszketve, mint a ki ezen irtózatos pillanatban ily kérdést nem várt.

– Úgy kötél-hágcsóról gondolkozzál, fiú! – mond, vállára téve kezét
Bátori – vagy lantról hogy ők jőjjenek le. Kiléphetsz Szágfi!

Szágfi eltávozott.

– A csend egészen helyreállott, – mond Bucella, – amott Bocskai lovagol
a Torda-utcza felől.

– Kit vezetnek elő?

– Kendi Gábort, – felelt a kérdett.

– Nem mondottam-e, hogy ő utoljára maradjon?

– Már hadd menjen a többi után, – válaszolt Bucella, – elébb vagy utóbb…
mit sem tesz.

– Jó! – mond a fejedelem, – Forrót s Iffiut a tömlöczben végeztetem ki.

– Félre, nyomorult! – hangzott a térről a szobába.

– Ki ez újra? – kérdé a fejedelem, kezére nehezkedve emelvén fel magát
félig üléséből, szikrázó szemekkel.

– Kendi, mint látom, nem engedi szemét bekötni.

– A makacs! – mond Bátori, visszaereszkedve karszékébe.

– Félre, mondom! – hallatszott újra, – nehogy kettőnk közül te lásd
előbb a túlvilág kapuját!

Zúgás terjedt a testőrök között:

– Nem kell bántani! ne kössék be szemeit, ha nem akarja.

Kendi rémítő nyugalommal állt a bakó mellett a magas alkotmányon.
Minekelőtte letérdelne a végcsapást kötetlen szemekkel fogadni, a
Rása-ház felé fordult:

– Gyermek-fejedelem! nem vagy távol ide, gyanítom, – kiált ismeretes,
átható hangjával, – szálljon minden csepp ártatlanul kiontott vér reád s
maradékidra, zsarnok kölyök, hetedíziglen.

Bátori szemére tapasztá kezeit, arcza vonaglott, boszú s harag dühe
lobogott szemében, inte kezével.

– Végezz, hóhér! – sivított ki a Rása-házból a Bucella veszély-jósló
hangja.

Egy-két percz mulva körülkerült, üstökön tartva, a Kendi testetlen feje.

Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, heves zápor ömlött az alkotmányra,
s a kivégzettek vérét mosta le. Ezt akkoridőben Kolosvártt ártatlanságuk
jeléül vették.




FOGADÁS KÖVETKEZMÉNYEI.

Szavamnak embere valék.

_Kind_.

Előbb láttuk Abafit a Mikola-ház erkélyénél ellovagolni. Margit ráismert
azonnal, de igen kevesen mások Kolosvártt. Nehéz is lett volna ez annak,
ki őt ezelőtt egy évvel látta; a hosszú, száraz, elkényszeredett arcz,
lélek, szín s kifejezés nélkül, szép tojásdad gömbölyűséget váltott; a
redőkbe vonult sápadt homlok redőtlen simává domborodott; a fésületlen
összecsapzott haj fényes barna csigákban olvadt le vállain, s szemeinek
veszélyes tüzök, vérmes karikáik eltűntek, s a szép, sötét, hosszú
szálaktól fedett, tűzzel és lélekkel teljes szem parancsolni s hódítni
látszék egyszerre. Kiegyenesedve férfias, hajlékony, kecscsel teljes
termete, széles vállai, tartós erőre, karcsú dereka hajlékony
ügyességre, kis kezei s lábai nemesb fajra mutatának. Így, mint most
látjuk, nem volt szebb férfiú nálánál Erdélyben. Végigléptetvén az
utczán, senki sem mehetett el mellette, többszöri visszatekintés nélkül.

Feljebb volt említve Abafinak egykor tett nyilatkozása, hogy három
holdig mindentől elvonja magát, mi máskor szenvedélye volt. A mostani
megjelenése előtt hősünknek Kolosvártt, fél évvel telt el a három hold,
s a megromlott aljas Abafi – szavának embere volt.

Mi birta őt ennyi öntagadásra, nehéz érteni; azonban lélektani
szempontból kiindulva, mégis megmagyarázható. Láttuk gondolatinak
menetelét, s hogy neki estek, körülmények által történetesen tévén jót,
már fogalma volt tett következményei közti különbségről. Ő akkor tájban,
mikor e nemét a fogadásnak vagy inkább nyilatkozásnak tevé, semmi sem
volt kevésbbé talán, mint nemes büszke; s így szinte bizonyosan
állíthatjuk, hogy nem a nemes büszkeség sugallása, nem annak megmutatási
vágya, hogy lelke erősebb szenvedélyeinél, birta őt ily szilárd
ellenszegülésre maga ellen. Könnyen meglehet s valószínű, hogy durva
dacz egy őt megszégyenítni akarót megczáfolni, ösztönözte őt
kifakadásra, melynek egész terjedelmét maga sem gondolta meg; de ki
levén már mondva a fogadás, egy neme azon álszégyennek, mely ha alacsony
tett kivitelét igérte volna is, őt a fogadás megnyerésére szintúgy
unszolná, erősíté s edzé szándékát.

Nem kis feladat volt ez oly embernek, ki nem írt, nem olvasott;
gazdaságát ugarban hagyta, kinek elmés beszélgetés, barátságos közlés –
élvezet nem valának, sőt ki a szó nemesb értelmében szeretni sem tudott.

Az első hét unalom közt tölt el. Nem egyszer kiálta valamelyik
apródjának bor s kanták után. A kantát előhozták, olykor ajkával érinté
karimáját; de eszébe jutott elvont gúnykifejezése azon arcznak, mely őt
boros kantának, szivattyúnak nevezte s távol vetette el magától a teli
edényt, hogy a padlón végig folyt annak tartalma. Az estéket, az
átásított ment-jött nap után, az udvari pappal tölté el, vagy
cselédeivel pörlekedve. Minden unalmára volt s óriási erővel vonák
szenvedélyei a szokott helyekre s a szokott kedvtöltésekhez; de óriási
erő volt e durva tőkében s nemes anyag, ha Isten és körülmény engedi,
nagyra idomulandó egykor! s ezen őserő segíté őt, adott szavát szigorú
szilárdsággal a legapróbb részletekig megtartani.

Néhány nap mulva Abafiban némi változás volt észrevehető. Jobban aludt,
a sok éjszakázástól s a rendetlen élettől elgyengült test észrevehetőleg
épült, a rég elmulasztott álom után. Ő egy nemét kezdé érezni azon
könnyedségnek és vidámságnak, mely többnyire a rendes életet követi.
Derültebben ébredt föl, nem tetszék élte oly unalmasnak; szinte meg volt
lepetve azon tapasztalás által, hogy így élve boldogabb, vidámabb,
erősebb. Ezen önkénytelen s a testi nedvek egyensúlyba jövetele által
előidézett jólétnek más boldogítóbb, de szintoly természetes következése
is volt. Cselédjei, kik eddig benne csak a házsártos, zsémbelődő,
mámoros parancsnokot ismerték, nem viseltetének hozzá azon szívességgel,
melylyel kegyes, gyöngéd, s engedékeny úr szokott szolgáltatni. Most
többszöri jókedvét láták uroknak, mintegy újra születtek, kétszeres
örömmel s készséggel teljesíték parancsait; meg volt cselekvésökben s
alkalmaztatásokban iránta az a kiváló valami, a mit durva úr
cselédjeiben hiába keresnénk.

Kezde Abafi, egészsége helyreállván, kedvet kapni munkásságra. Fogadása
tiltá a lovaglást, vadászatot, s így azon egy-két nemesb szenvedelmet
is, mely éltének mámortalan hézagait pótlák ki azelőtt. Az idő üres és
hosszú kezdett lenni az épülő, erőteljes ifjúnak. Gazdasága után látott,
előre bizonyosan csak unalomból s jobb híján, később némi növekedő
ingerből, melyet nem tudott magának megmagyarázni; de melynek gyökerére
a gondolkozó könnyen rátalál. A siker s halkkal szenvedélylyé váló
kedvelése a mezei foglalatosságnak okozá ezt. Két hold mulva a vidékben
kiméléssel kezdték az egykor megvetéssel vagy szánakozással kisért nevet
emlegetni. Még el nem tölt a három hold s voltak, kik őt tisztelettel
nevezték. Ki e változást, vagy inkább nemesülését kedélyének figyelmes
szemmel kisérte, nem tagadhatá meg tőle nemét az önkénytelen
becsülésnek.

Szerencséjére Abafinak, – mert mi sokszor vezetnek körülmények az
életben! – udvari lelkésze világos fejű, helyes nézetű férfiú volt, sok
észszel s tudománynyal. Ennek ily éleslátását nem kerülheté el az út,
melyen hősünk haladott. Ő szerette az ifjút, kit sokszor horda ölében
egykor, – valami atyai volt ezen indulatban; adott szavának megtartására
ő biztatá leginkább, tudta oly móddal e szép, férfias elhatározást
kiemelni, mely Abafinak hizelkedett. Egyetlennek nevezé a maga nemében,
s sokszor állítá: ő az a férfiú, kitől minden nagy, szép és nemes
kitelik; mert sok lelki erő van benne, csak akarnia kell. Ő
figyelmezteté később jó kinézésére, újuló erejére s több
következményeire a rendes életnek. – Olivér szerette az öreg szerzetest;
előbb ezen indulat durva lelkében csak belérzeti, állati ragaszkodás
volt megszokott lényhez, kinek híja terhelő lett volna, mint sokszor
vagyunk egy öreg házi arczczal, melyet tíz-húsz évig látunk körülünk, s
mely ha távol van, valaminek hijával érezzük magunkat. Sokszor hű eb
vagy megszokott madárka s az udvaron árnyat szétömlesztő agg tölgy,
hasonló hatást gyakorolnak. De e szokásos szeretet halkkal becsüléssé
nemesült, kezdé előbb megszenvedni, később ízlelni, végre óhajtani a
tiszteletreméltó férfiú társaságát; s ha néha a tudományos lelkész
figyelmezteté őt arra, hogy Erdély nagyjai fegyverrel ellenség előtt,
észszel-szóval a zöld asztal körül szolgálják honukat: bizonyos rejtett
vágy keletkezett keblében, mely mindig erősebb, tisztább s nemesb
alakban tűnt fel, honáért is tehetni valamit. Ily nemesedési fokon volt
jelenben, midőn Kolosvárra érkezett.

Darab idő óta egy bájos fiúcska volt az Abafi udvarában, udvari
lelkészének felügyelete alatt. Senki sem tudá, kié a gyermek; de a ki
látta, védhetlen vonzalmat érzett iránta; Olivér szerfelett kedvelte s
annak hév ragaszkodása érzéseinek higgasztására nagy befolyású volt. Ki
legyen a fiú? gyaníthatjuk.

Már czíme a könyvnek tudatja, hogy szerzőjének nem czélja Erdély
történeteinek részleteit megismertetni; azonban elkerülhetetlen azokról
rövid, összevont említést tenni, mint a mely a jelen történettel
sokoldalú összefüggésben van s némileg mérleg hősünk cselekvéseinek s
viszonyainak megitélésökre.

Bátori Zsigmond visszakerülvén Kővárról, hol kevés ideig tartózkodott s
azt gyaníttatá, hogy a fejedelemségről örökre mondott le, egyelőre
mindenkihez a legnagyobb szívességet színlelé; de egyszerre
megváltozott. Régen féltékeny aggodalommal nézte ő Bátori Boldizsárnak
naponkint növekedő befolyását, melyet hadi gyakorlottságának, nagy
műveltségének köszönhetett. Boldizsár deli, lélek s erőteljes férfiú
volt, nagy gonddal neveltetve Bátori Istvántól, s ki fiatal korában
beutazta Dán-, Norvég-, Angol-, Franczia- s Spanyolországot. – A
fejedelem vagy valóban hitte, hogy élete ellen törekszik bátyja, vagy
legalább félelmes vágytársat gyanított benne. Ennek következésében
huszonnyolczadik augusztusban 1594. egy vasárnap délelőtt, némely
oklevelek közlésének ürügye alatt a rendekkel, azokat magához gyűjté; s
míg az urak az irományok olvasásával foglalatoskodtak: Király Albert s
Fekete János a terembe léptek, kiket a fejedelem nevében foglyoknak
nyilatkoztattak. Ezek voltak: Kendi Sándor és Ferencz, Iffiú János,
mostoha atyja Bátori István, Boldizsár és Andrásnak, mint férje Mailáth
Margitnak, az idősb Bátori András özvegyének; Kovasóczi Farkas, Kendi
Gábor, Forró, Bornemisza s Gerendi János, Lónyai Albert, Cseszeliczki
Boldizsár, Szalánczi és Literati György. – Bátori Boldizsár és Kovasóczi
kevéssel azután Szamosujvárra küldettek; azon urak pedig, kiknek
kegyetlen s törvénytelen kivégeztetésüknek tanui valánk, harminczadik
augusztusban Kolosvártt veszték életöket; bár a fejedelem egyelőre Siger
János és Huet Albert – a rendektől hozzá küldött követeknek megigérte,
hogy velök törvény útján kívül semmi sem fog történni. – Azon nap,
melyen a kolosvári téren a fa-alkotmány már hajnalban felállíttatott,
még senki bizonyost a fejedelem szándékáról nem tudott. A nép, mint
minden váratlan esetben, a térre gyűlöngött, ki egyet, ki mást gondolt.
Azon néma gond sülyedt a lakosok elméjére, mely az embert ellenállhatlan
nagy történetekkor szokta meglepni; hogy többen ki fognak végeztetni,
gyanítá mindenki. S mivel épen azon tájban nevezetes havasalföldi rablók
ültek fogva Kolosvártt, része a lakosoknak azoknak halálát jóslá.

De térjünk Abafihoz, benne sok bátorság volt; gyakori vadászatok, melyek
abban az időben nem egyszeri életveszélylyel párosultak, lélekjelenlétét
idézték elő, s azon nemét az önérzetnek s önbizodalomnak fejték ki, mely
a bátorságot edzi és neveli.

Első zsenge fiatal évei őt épen romlottsága miatt helyzék durva aljas
körökbe, hol megtámadásoknak, pór-bántalmaknak, gúnynak volt kitéve, s
ezekre hirtelen kelle néha felelni vagy szóval vagy tettel; adós ritkán
maradt az ily viszontorlással, s ez egyelőre benne gyengétlen, heves
feleletre készséget fejtett ki.

Lassankint ezen aljas körökben sajátjává tett készség, minden gúnyt, a
kikelést maga ellen visszaidézni, – elméjét elkészíté azon nemesb
készségre is, mely a helytelen bántalmat méltósággal veri hátra; a
feleletek neme nem nyert gyöngédséget mindjárt, csak elméje készséget, s
így természetesen, mikor gondolkozása szebb irányt vőn, ez is nemesedni,
higgadni kezdett. Abafi halkkal észrevette magában, hogy ő nemesebb
tárgyakhoz is bír azon feleleti s észrevételi készséggel, melyet azelőtt
durva tréfák visszatorlására használt csak.

E készség s természetes bátorsága, magyarázhatóvá s érthetővé teszik
azt, hogy erkölcseinek szelidülésre indultok után, némi ingert sejtett
lelkében, e tehetséget nagyobb, közhatásúbb esetekben is használni;
sejté már, hogy ha egyszer életében azon helytelen álszégyent képes lesz
legyőzni, mely őt közhelyeken szólástól tiltá eddig: ő a hon ügyében
hasznos munkás részt veend. Meg volt az akarat benne Erdélynek akkori
kétes viszonyaiba szóval s tettel beléelegyedni.

Volt társalkodási szavalásaiban, mióta rendesebben élt, valami folyó s
természetes: örömest hallá őt az ember szólani. Lovaglási, vadászati,
szerelmi történetecskéit vígan, szeszélylyel tudta előadni: s így a
nagyobb dolgokbani szóláshoz is bírt már némi tehetséggel; a durva anyag
– hogy úgy szóljak – megvolt, csak tisztulni, higgadni kellett annak.

Nevelése annyira el volt hanyagolva, mint láttuk, hogy ő keveset tudott;
de szerencséjére, vettük észre azt is, hogy ő sok akarattal bír, hogy
lelke lassanként önerejében kezde bizakodni, nem csodálhatjuk tehát őt,
ha az elmulasztott évek ürét aczél-szorgalommal igyekezett betölteni.
Nagy segítségére volt újra e szándékában nagy tudományú s művelt udvari
lelkésze s még többel a Mikola-ház, melyhez vérség, szomszédság csatlák
s ennek nemtője a remek, egyetlen Margit, ki iránt Abafi egy nemével a
remegő, tartózkodó ájtatosságnak viselteték. Úgy állott előtte Margit,
méltán, mint elérhetlen. Ha valaki neki azt mondotta, hogy Margit
szeret: ő azt nem hitte s nem színlés volt e nem hivés; nem annak
gondolása, hogy oly érzékeny s a szó legnemesb értelmében asszonyi lény,
mint Margit, ne tudna szeretni, – nem! hanem azon czáfolhatlan
meggyőződés lelkében, hogy nincs férfi, ki őt érdemlené, s különös merő
képzete annak, hogy az érzések határa a Margittali érintésekben – a
becsülés.

Bizonyosan érdekteljes Abafi lelkének e fényülése és simulása mindenki
előtt, kit az erény, az erkölcsiség nemes föltételekre hevít, Abafi
kezde lelkében ily érdeket önmaga iránt sejdíteni; s így azon hiedelem,
hogy neki nemesülnie kell, s emberien szólva a tökély délpontját
elérheti: szinte folytonos, szinte kedvencz képzetévé idomult.




EGY SZÓNOK.

Ki vagy, s kinek hínak.

_M. Cottin._

Abafi szállásáról, hol keveset időzött, az egybegyűlt ország rendei közé
sietett.

Oly kétségben tudta Bátori Zsigmond a kolosváriakat tartani, mint
fentebb láttuk, hogy senki sem gyanítá a fejedelemnek szándékát, s így a
rendek az elfogott hon nagyjainak ügyökben szólának még akkor, mikor
néhányan közülök már megszüntek élni.

Abafi volt első, ki fölkelt. Minden szem rábámult; nagyobb része az ott
levőknek nem ismerhete rá; oly nagy volt a mosti s egykori Abafi közt a
különbség. Egyszerű fekete selyem kamuka dolmány, mellény s nadrág födé
deli, mérték- s idomteljes tagjait oly keskeny készülettel, mely szinte
láthatlan volt. Csak szép-őseitől rámaradt, drága kövekkel terhelt,
görbe kardja láttatá benne az agg Abafi-ház gazdag ivadékát.

Bátran kelt föl helyéből; nagy, lelkes szemei körülszárnyalták a
rábámuló sokaságot. Neme azon habozásnak, mely szinte félelemmel párul
első felszólaláskor, nagy gyülekezetben, lepte meg őt; arcza
elhalaványult, komoly kétkedés vonaglott keresztül vonásain; szemei
előtt, mintha hálózva lennének, szikrák szökdeltek, s a nagy, tágas
egyház boltjairól, úgy tetszék neki, – mintha az embertömegre alant sűrű
köd ereszkednék.

Rebegő volt a hang, melylyel megszólalt, de azon lelki erő, mely
fővonása volt lelkületének, halkkal győzedelmes lőn álfélelmén és
álszégyenén. Mindig teljesebbé, mindig érczesebbé vált hangja, s végre
minden szava a szép gót egyház legtávolabb rejtekeiben is hallható s
érthető lett.

Tiszta, minden keresettségtől ment s egyszerű volt előadása. Nem
kárhoztatá a fejedelemnek azon óhajtását, hogy keresztény frigyeseket
keressen; kivánta, bár a szelid, égből szállt vallás mindenhová
terjeszthetné szárnyait, boldogítva s közelítve embert Istenhez. De épen
e tiszta, égből szállt hitből huzá ki bizonyítványait; adott szó s eskü
megtartását e vallás parancsolja. Leirá röviden azon nyugalmat, mely
Erdély völgyein terjedt a bölcs Bátori István idejében, – s minő jó s
nyugalmas szomszéd tud az ozman lenni, ha kivánatai teljesülnek;
mennyiszer engedett, hol tisztán tudta Erdély a teljesítendők
lehetetlenségét bebizonyítani. Eleven szinekkel festé azon hatalmat,
mely ha felizgattatik, oly sokszor vesztére volt a honnak.
Kinyilatkoztatá, hogy jelenben is az erdélyi rendek habozása s a
fejedelemnek ismeretes szándéka, a török iránti hitet megszegni, tatárok
csordáit csalta az országba; végre a természet egyszerű szavaival azon
ínséget, melyet a tatárfutások okoztak; családokat s egyeseket nevezett,
kik örök fogságra s szolgaságra jutottak. S ha, – mond – van egy párt
országunk megszaggatott keblében, mely az adott eskü iránti hűségből s a
közel veszélytőli tartástól ösztönözve, nem örömest áll vagy állott a
fejedelem óhajtására: oly bünös, oly kárhoztató-e? – Tagadá, hogy azok,
kiket a fejedelem fogságra vettetett, élete ellen törekedtek volna; azon
őszinte hódolás, visszatértekor Kővárról, eléggé bizonyította, mily
készek a rendek választott fejedelmöknek hódolni. Lélekkel s erővel
teljesen tére ki a hős Boldizsár, a lelkes Kendiek, az Iffiú és Forró
dicséretére, s kérte a rendeket, hogy követség által igyekezzenek a
veszélyt hátráltatni, mely fejök fölött összevonult.

– Ne féljen, – mond szép hévvel szavaiban s lelkes kifejezéssel
arczában, – a Bátori István unokaöcscse Erdélyben; vonjunk érczfalat: a
hűség, a magyar bizalom s egyezség érczfalát a fejedelem körül; de ő is
feledje a múltat, adjon bizodalmat bizodalomért. A fejedelmi jogok
legszebbike, megbocsáthatni a vétkesnek vagy tévelyedettnek; s kiket
ellenségeinek hitt, barátjai lesznek! s ám legyenek! mert nagy szükség
lesz közös akaratra s erőre, ha a török ellen hitet szegünk, ki emelt
karddal áll készen határainkon.

Minden ember bámúlt Abafira; nem az egyszerű beszéden, melyben sem erő,
sem bizonyítvány elég nem volt a körülmények veszélyes nagyságához
képest: de a bátorságon s nyílt egyenességen, melylyel Abafi ily
veszélyes időben, midőn vélemények különbsége a vesztőhelyre vitte
Erdély leglelkesebb férfiait, szólni mert.

Többen is hallaták véleményöket, többnyire a kivégzendők ügyében; s a
gyülés határozata szerint, számos követség járúlt a fejedelemhez.

A hirtelen zápor megszünt, az ég tiszta volt újra; a Kendiek, Forrók,
Literati stb. megszűntek már élni, mikor a követség a Rása-házhoz
érkezett, számtalan sokaságtól kisértetve. – Bátori kijött eleikbe;
Carigli állott mellette, egyszerű szerzetes öltözetében, komoly
tekintetű férfiú, szabályos római arczczal s mély tüzű szemekkel és
Bucella, a fejedelem házi orvosa. Testőreinek szoros félköre képezett
kék, zordon medvebőröktől átfonott falat háta s oldalai mellett. Abafi
szólalt fel újra, az őt remegve s ijedten követő sokaság közül. Nyers,
élénk, érthető volt már hangja s szemében a lelkesedés szép tüze
lobogott; hajtott fővel kezdé beszédét, inkább mellére a fejedelemnek,
mint arczára sugárzó szemekkel; de később halkkal fölegyenesedék, s úgy
tetszett, mintha magasról tekintene le az őt körülözönlő sokaságra; a ki
itt ismeretlen, őt tartaná a fejedelemnek: annyi méltóság, annyi fönség
lebegett egész férfiasan szép alakján.

Azon bátor tartással s szép, teljes hanggal, mely úgyszólván minden
Bátorinak sajátja volt, szólt a fiatal Zsigmond a követséghez.

Kinyilatkoztatá, hogy a kivégeztettek vesztére s életére törekedtek,
méreggel, tőrrel, fegyverrel szándékoztak őt kivégezni, a tatárokat
akarták az országba hozni; hogy a magokat kisebb csoportokban a széleken
mutatni kezdő tatárok is az ő biztatásokra jöttek. Mindezeket, mint
igéré a fejedelem, oklevelekkel fogja bebizonyítani; de a mi soha sem
történt meg. Egyébiránt kérte, hogy ne nyugtalankodjanak, mert ő
erőszakot nem kiván tenni; sőt a mint hiszi, több szüksége van a rendek
hűségére s együttmunkálatára a török ellen, mint hogy őket el akarná
idegeníteni.

Komoly tünődéssel és sok veszély előérzetével széledtek haza a jöttek.

A fejedelem Abafihoz fordult. – Mi a kegyed neve? – szólt azon a
rezzent, megvető hangon, melylyel nagy urak szoktak valakit
megszólítani, ki előttük kellemetlen, s kinek mutatni kivánják egyrészt
hatalmok s helyzetök föntebbségét, másrészt azon kicsinylést, mely oly
szégyenítő és sértő egyszersmind.

– Abafi Olivér – felelt a kérdett szerényen.

– Abafi Olivér! Még emlékezem, – mondá a fejedelem, hosszú tekintettel
végig jártatván szemeit Abafin – egyre; Olivér – igen, igen; de az nem
kegyed! a Gedeon fia? egy neveletlen, vesztegető, aljas ember, kit csak
rossz híréről ismerünk?

– Nagyságos uram! – válaszolá Abafi, nem rejthetvén el megszégyenülését,
melynek lángja körüllobogá arczát, – hiszem, hogy valóban nem azon Abafi
Olivért látja maga előtt, kiről a hír talán nagyítva, de nem egészen
igaztalanul, annyi rosszat hoza Nagyságod elébe. Legalább azon erős
elhatározott akarat él keblemben: magamban soha amaz aljas Olivérre nem
ismertetni.

– Értem, – viszonzá Bátori tetszhető megvetéssel vonásaiban; – egy
megtért juhocska! igen – folytatá gúnymosolylyal, az ilyen mindig
kedvesebb a nyájőrnek! De ha még a tökélyhágcsón nem haladt kegyed oly
magasra, hogy jó tanácsot be ne vehessen: jusson eszébe, hogy az egyszer
eltévedtet szemmel szokták tartani, s hogy – bármi nyájas legyen, nem
üdvös a kolompot nyakába kötni, nehogy a nyájt maga után téveszsze.

Abafi értette a vágást, melyet a fejedelem szavai foglaltak magokban.

– Minden óhajtásom az, – felelt szelid hangejtéssel, rezzentségét magába
fojtva, – hogy tetteim ismeretesek legyenek, nagyságos uram! még a
rosszak is, mivel azoknak megemlítésök vagy kárhoztatások nem fog süket
fülre, nem zárt kebelre bennem lelni. A kolompra nem vágytam soha, s nem
is engem, a serdülőt, érett férfiakat illet az, – folytatá czélzással
teljes tekintetet vetve a fiatal Zsigmondra.

A fejedelem rövid főhajtással érteté Abafival, hogy távozhat.

Volt valami e veszélyt jósló főhajtásban s a sötét tekintetben, melylyel
mintegy átszegé Abafit.

– Még egyet, – mondá hirtelen megfordúlva, s igen közel lépve Abafihoz,
lángba borúlt arczczal s átható hangon: – El ne felejtsd, ifjú barátom!
hogy a tévedt juhra, ha valaki kolompot kötne, le szokták tépni nyakáról
s a hirtelenség miatt – folytatá a kegyetlenség sajátságos mosolyával, –
néha a nyak is oda vesz!

A fejedelem hirtelen eltávozott. Abafi néhány perczig gondolkodva állott
még, azután a Mikola-ház felé vevé utját.

[Illustration: – Még egyet! – mondá hirtelen megfordulva s igen közel
lépve Abafihoz…]




VENDÉGLŐ.

Kész a vacsora.

_Balsac_.

A Torda-utczából jobbra kanyarodik be egy keskeny, tetszetlen utczácska,
a kolosváriak szólásmódján sikátor, az úgynevezett Búza-utcza, melynek
közepe táján egy magas, kiálló födelű, hosszú alházban lakott Gúti Mózes
uram, kit már egyszer pillanatra láttunk: becsületes, középrendű polgár,
s első kovács Kolosvártt, hű nejével, Orsolya asszonyommal. – A műhely a
háznak jobb végén volt, nyitott, égés jeleit s a korom bélyegeit
előtüntető, rosszul összerótt ajtajával, melybe betekintve, a széles,
több mázsányi üllő, a tűzhely izzó szeneivel s hűtő mocsárkával s a két
nagy, hatalmas tüdejű fuvók valának kivehetők; körülök több kormos,
széles vállú legény sürgött, nehéz munkájokat könnyű kénynyel folytatva,
s hol durva, a torokból gajdolva bús czifra dalokat, hol szurkos ajakkal
fütyölve s nevetközve.

Ezen egyszerű s a mint látszék, gonddal meszelt, s az említett
szégyenoldalt kivéve, tisztán tartott háznak bal végén nyílt a tágas
kapu, egy tekintetet engedve a jobbra nyiló ajtóra, melyhez két
idomtalan kőlépcső vezetett, s az udvarra hosszú zárt szinével, s előtte
feltornyozott fahasábokkal. – A ház közepét hosszú kisded ablaksor
foglalá el, vértezve sűrű, czifra rostélyoktól, melyekről mint önművéről
Gúti Mózes uram nem kis véleménynyel volt; s a hányszor háza előtt
elment, olyan «anche io sono pittore» neműt gondola.

Történetünk korában csapszékek, korcsmák, méhserszugolyok s több ezekhez
hasonló aljasb gyűlhelyek voltak Kolosvártt. De a magyar
vendégszeretetet-gyakorló számos úri család szükségtelenné tette a
vendéglőket. Azonban, mint tudjuk, van egy neme az embereknek, mely
inkább szeret parancsolni, mint magát máshoz alkalmazni, s főként mikor
mulat, a feszességet gyűlöli; még azon nemét is, mely csupa
szívességből, s az ember iránti gondoskodásból, marasztásból stb. áll.
Ezekre számitá igen okosan Gúti Mózes uram azon tervét, hogy házánál jó
fizetésért, gyűlések, ünnepek s farsangi hetek alkalmára, terített
asztalt tartson; neje főzte ízes kolosvári étkekkel, főként káposztával
s a már akkor ismert kolosvári kenyérrel s a vidék legjobb boraival
rakottat. A magyar konyhának középrendű malasztjaival, az akkori
csemegékkel, mint székely s tordai pogácsa, mézzel készített gyümölcsök,
méhser s több effélékkel tuda mindig udvarlani vendégeinek. E bőség, a
gazda vidám szívessége s Orsolya asszonynak ismert konyhai nézetei,
ismeretei, asztalát ritkán hagyák vendégtelen.

Egy az utczára ablakzó hosszú terem volt e nem egészen haszonvágy
nélküli vendégszeretetre szánva. Hosszú, keskeny tölgyasztal, mindig
tiszta, bár nem finom abroszszal terített; magas kemencze, négyszegű
kályhákból összerakva s farostélytól védve, több szalmaszék, néhány kis
lócza, melyekre a vendégek lábaikat helyzék, s egy rostélyzott
pohárszék, felül üvegkarikákkal berakva, s alul három széles fiókból
álló – egésziték ki az egyszerű bútorozást, két kisebb asztalkával, a
jövőmenő ivók számára. Két ajtajának egyike a kapu közébe, másika az
udvar felé nyuló mellékszobába nyílt.

Három nappal az előbbi szakban történtek után látjuk Orsolya asszonyt
tiszta kötővel s egy rakás közönséges tányérral az asztal körül sürögni.
– Mózes uram verejtéktől fénylő homlokkal érkezett nem rég a műhelyből s
a kemencze közelében álló rostély mellett ült tág szalmaszéken, lábát
egy kis lóczán elnyújtva. Fényes bőrsipkája félre volt vágva fején,
melylyel le-lemártogatott a padló felé, mint a kinek szemhéjain
önkénytelen álom mákjai nehezkednek.

Míg Mózes a cyclopi munkát hevergeté ki, addig neje czifra keskeny
szalmaszőnyegecskét gombolyíta az asztal közepére, s óriási nagy
kolosvári kenyeret helyezett közepére; sótartók s néhány czifra kancsók
állák körül az Orsolya asszony sütői remekét. – Már a gazda egészen
elszenderedék, midőn hű nője a pohárszékből egy tányér keskenyen
vagdalt, s csinosan felmáglyázott székely pogácsát vett ki s azt az
asztalra helyzé. Míg így nagy gonddal készűlne a közel vacsorára s a
tányérokat rakosgatná: a kis Tóbiás, a ház örököse, holdvilág képű, alig
kilencz évű piros gyerkőcze, lopódzék be a csenddel nyitott ajtón, s az
asztal alá suhanván, míg anyja előre-hátra tipegett, nagy ügyességgel
kezdé a székely pogácsa szeleteit lesikkasztani az abrosz alá. Ez
darabig szép sikerrel folyt; azonban egy ügyetlen odanyulás a máglyát
kihozván egyensúlyából: az egész mesterséges, eddig csak apadó építmény
halk csörgéssel összeomlott. Ezt hallani s a félig nyílt ajtón
kisuhanni, Tóbiásnak egy pillanatába került. A csörgés oly észrevehetlen
volt, hogy Orsolya asszony tágúlt fülhártyáit kikerülé. Néhány percz
múlva játjuk a kis csenész gömbölyű arczát az ajtón betekintgetni s
nemsokára a szürke czirmos, egy öreg házi eb, kullogott be a gyermektől
nógatva.

Arra az oldalára az asztalnak tekintvén később Orsolya, hol a mézes
építmény állt, tüstént észrevette a romlást s egy légyverővel a jámbor
czirmost, melyre egyedül lehet gyanúja, hangos szidalmak közt kiugratá
az ajtón.

– Ej kincsem, – mondá fölébredve s szemét dörzsölgetve Mózes, – mi a
manó baj van megint? Egy pillanatig sem szunnyadhat az ember a nehéz
munka után!

– Kedtől, – szól boszúsan Orsolya, – az egész asztalt elhordhatnák!
Nézze csak, mit művelt az öreg czirmos; nem is tud az már egyebet, csak
enni s aludni.

– Hagyd szegényt! eleget tett, míg megvénült; hadd heverjen már ő is; de
– folytatá az ablakra tekintve – késődik az idő, még egy vendégünk sem
érkezik.

– Ma kettővel mindenesetre kevesebb lesz, – jegyzé meg a nő. – Nem
hiszem, hogy Abafi és Betlen urak eljönének a tegnapi vita után. Csak
azt bánom, hogy benn nem lehettem; bizony csendesebben végződött volna.
Ked csak a szemeit mereszti; pedig a házi gazda dolga a rendet
helyrehozni, – zsémbelt Orsolya, összerakva a mézes szeleteket s feltéve
a pohárszék tetejére.

– Így la! – mond – ide csak fel nem ér az orra czirmos uramnak.

– De affélékbe nem elegyedem, – felelt kényelmesen elnyújtva lábait
Mózes; – nehogy rám is kerüljön a sor. A ki pert oszt, ritkán teheti a
nélkül, hogy egyiket vagy másikat meg ne sértse. Eddig az a
részrehajlatlanság, melylyel szenvedőleg viselém magamat, tartá fenn
becsületét házamnak vendégeim előtt. Aztán Orsolya, egy-két szót én is
szólottam békéltetve, kérő hangon; de mit ér főként Abafinál! hallgat is
az okos szóra, ha tele a feje.

– Hát tegnap tele volt? hiszen a mióta ide jár, e napokban – úgyszólván
– ő volt az az, egy, ki mindig józanon ment haza és rendesen viselé
magát, alig ismertek reá a többiek. Emlékezik-e még ked, taval, mikor
itt az asztalra vetettünk neki meg Vas Mártonnak ágyat, s reggel egyik
sem tudta, hogy jött ide?

– Igen ám! no mi igaz, igaz, Abafi nagyot változott; de tegnap aligha
nem szállt az utolsó pohár a fejébe; hiszen úgy felpattant Betlenre,
hogy mindnyájan azt hittük, az ablakon röpíti ki.

– Hm, hm! – mond Orsolya, – s olyan csekélységért; hiszen mi rossz van
abban, ha valaki egy hölgynek falut igér csókjáért?

– Rossz? – szólt a gazda mosolyogva, – teringettét! nemhogy rossz volna,
anyjuk, sőt jó! s ha minden csókodért falut adnának, enned sem maradna
idő.

– Bohó! – mond ez, összeillesztvén képét, egy szemérmes tekintettel, –
de talán nem is az bántotta Abafit. Ugyan mondja ked, miként volt az
egész dolog; tegnap úgy elhadarta, hogy egy szót nem tudok belőle.

– Betlen és Abafi a szép asszonyokról beszélgettek, – felelt Mózes
ásítva, ki egyet, ki mást dicsért. A Mikola-ház jött szóba. Vetted-e
észre, – mond Betlen – a kis Gizellát Mikoláéknál? égnek nincs szebb
angyala nálánál!

– Gyerek, – felelt a másik, – szép, de ügyetlen; megszólításomra
fülhegyig felpirul, s ha reá tekintek történetesen, úgy lekapja rólam
szemeit, mintha bünt követett volna el; s aztán a Mikola-háznál ki
vehetné őt észre!

– Igaz, – mond erre Betlen, – neked, csak egyre van szemed ott,
Margitra. Az ízlés nem rossz. Tudok valakit, ki egykor azt
nyilatkoztatá, hogy egy csókjáért Margitnak kész, választva, egy falut
adni. Nekem nincsenek oly bőven faluim, de egy öreg telket magam sem
szánnék.

Erre összeránczolá Abafi homlokát.

– Elég! – mondá.

De Betlen folytatá: – Nem szánnék; de a csóknak azon hosszúk –
negyedóráig tartók – egyikének kellene lenni.

Elég! – szólt újra, fölkelve helyéből Abafi, lángoló arczczal. – Betlen!
ha barátok akarunk maradni, több tisztelettel szólj egy asszonyról,
kinek én nevét sem merem hiába felvenni.

– Te tréfálsz! – felelt Betlen, különös tekintettel jártatván végig
Abafin szemeit, melyben inkább valami kihivó, mint engesztelő látszaték.
– Nem remélem, hogy itt az oktató szerepét akarnád magadra venni; s mi
sértő lehet abban, ha Betlen Mikola Margit csókjára vágyik?

– Sem én, sem Betlen! sem Isten, sem ember! ha csak nincs szándéka
oldalom mellett vesztegelő törököm vasával ismeretségbe esni. Készen áll
az mindig – mond Abafi mind arczának kifejezésében, mind egész
tartásában dühösen, – ellened gyermek, s azon kérkedő szájhős ellen,
kinek azt hiszem, több a faluja, mint józan esze!

– Ez furcsa! – kiált fel Betlen, – s a mint látom, a dombai bor szól
belőled; de hibázasz, ha véled, hogy Betlen valaha Abafi előtt
hátralépjen: jó magyar vas lóg oldalam mellett s a te pogányodnak
megfelel mindig. Csak a másik ne feleljen meg neked oly hamar; annak
több vasa áll készen.

Az ily nyiltszivű nyilatkozók számára a falut Bátori Zsigmond ajánlotta.
De nyugodt lehetsz, tőlem meg nem hallja.

– Ő, vagy akárki! – felelt Abafi durva kitöréssel. Így váltának néhány
pár szót még, s kirohantak.

– Hm! sopánkodott Orsolya, – sajnálom, hogy házamnál történt; de azt
hiszem, Margit mélyebben nézett az Abafi szemeibe… s ez az oka.

– Kell is – mond fejbillentve Mózes, – neki az oly úri nő; ő nem igen
válogat!

– Ki tudja, ha igaz-e? Én nem tudok Abafiról annyi rosszat hinni, a
mennyit róla mondanak. Valami szeretetreméltó van abban az emberben, s
ked maga ellen szól; még tegnap, hogy eldicsérte.

– Az igaz, – viszonzá Mózes, – hogy más ember, mint csak egy évvel
ezelőtt; de még sem jó vele egy tálból cseresznyét enni, mint tegnap
vevém észre. Egyébiránt a dolog nem ütne szeget fejembe, ha az a különös
két ember, ki darab idő óta estenkint negyed kapuját iszsza amott a kis
asztal mellett, nem lett volna jelen; ezeknek különös gondjuk van
Abafira, mindig szemmel tartják.

– Ki tudnám én találni, – jegyzé meg suttogva Orsolya, kik azon sötét
képű emberek; de jobb hallgatni.

Az öreg fölkelt helyéből, halkkal folytatván, mintha félne, hogy valaki
meghallja. – Csakugyan igazad lehet; de vajjon mit véthetett Abafi, hogy
ily gonddal kisérik lépteit?

– Nem hallád? – mond Orsolya, némi felsőség szellemét sugárzó arczczal,
mint ki érzi magában, hogy figyelmét semmi sem kerüli el, hogy a
fejedelem szándéka ellen szólott a gyűlésben? az olyan embert most
szemmel szokják tartani.




A KIS TÓBIÁS.

A világ egy büzhödt mocsár.

_Shakespeare_.

Még tovább is folytatná talán a házaspár beszédét; de a nyílt ajtón
Betlen, Kenderesi, Tolcsvai s többen jövének be s otthonos könnyűdséggel
tevén s vetvén le jobbra-balra a székekre s a pohárszék alsó széleire
süvegöket s kardjaikat, helyet foglalának az asztal körül. Orsolya
asszony figyelmes szemmel nézett Betlenre, kinek jobb karja fekete
kendőn nyugvék nyakáról, azután étel után látott. Mózes gazda is az üres
kancsókat kezdé szedegetni az asztalról.

Az egész társaságon azon neme volt a komoly elszórtságnak, melyet egy
szomorú közhatású eset szokott előidézni: s bár a jöttek közt volt
néhány, ki a közdolgokban részt nem vett, s lelke nem ismeré azon
együttérzést, mely egyenesen történt bajt közössé varázsol, még sem
hangzék az öreg kovács szobájában a könnyelmű tréfa viadal, s azon vidor
zaj, melyet máskor a Torda-utcza szögletéig lehete hallani.

E komoly odabámulást egy veszélyes időszak történeteire, könnyen
megmagyarázhatja az, ki a három nappal ezelőtt történtekre
visszaemlékezik. Erdélyben majd minden családot vérségi s baráti kötelék
olvaszt össze; s így ritka volt, ki vagy rokonát vagy barátját ne
siratta vagy féltette volna. Komoly, tompa tünődés s a boszúnak, a
rezzentségnek egyes kitörései, hatalmas indulat-kiömlésekben
nyilatkozának egyelőre, úgyszólván mindenki kárhoztatá a fejedelem
tettét, és szomorú előérzettel edzé szívét több hasonlókhoz. A fájdalom
s a meglepetés első sajgó szívszorulatai tágúlván, kiki szokott élte
fonalát fűzé odább, a fiatalság régi gyűlhelyeit kezdé látogatni; de az
azokat más körülményekben körülsugárzó élénk kedvcsapongás hibázott.

Orsolya nemsokára, párolgó tálakkal raká meg az asztalt.

Tolcsvai szembe ült Betlennel, kinek arcza halványabb volt a szokottnál.
– Farkas! – kezdé ez a részvét kifejezésével szép vonásaiban, – mély-e a
seb, melyet kaptál?

– Szót sem érdemel, – felelt Betlen, – csontot nem sértett, s anyámnak
csalhatatlan gyógyszere már is sokat könnyített fájdalmamon. De hol
Abafi? nekem igérte ide jöttét.

– S ő sértetlen maradt? – kérdé Kenderesi, egy komoly tekintetű szőke
ifjú, gazdálkodván magának az előtte párolgó tálból.

– Most igen, – felelt nevetve Betlen, – hatalmas vágást ejték vala
karján, de kardom lapjára fordúlt, s a felelet reá ez volt, – folytatá,
karjára verve tenyerével.

– Én az Abafi bátorságát s erejét, – jegyzé meg Tolcsvai, – tudom
becsűlni; megvallom, ha azon neme a bátorságnak, mely a kar erejében áll
csak, egyedül létezik, mintegy elszigetelve, s a bátorság más nemesb
nemének hiján, nem sokat tartok róla; a durva gladiatort csak megvetni
tudnám.

– Hibázasz, – szólt Betlen, – ha benne csak gladiatort látsz; ő a szó
nemesb értelmében is tud bátor lenni: mutatja azon félelmetlen
nyilatkozás a gyűlésben, s a fejedelem előtt, mely adja az ég, vesztére
ne vezesse.

– Én egyszer bámúltam lélekjelenlétét, – mond Kenderesi. – Tudod-e
Tolcsvai! a belényvadászaton, midőn egy folt belényt azon borzasztó
magasságról a mélységbe ugrattunk? Ő legelül volt, szélsebességgel űzött
két belényt maga előtt emelt kopjáival, midőn hirtelen, alig két
lépésnyire tőle, ásíta az örvény feléje. Én közel valék s elveszettnek
hivém. Ekkor hirtelen kantárrántással ada más irányt lovának, s mentve
lőn. De ím itt jő, Isten hozott Olivér! jer közénkbe! csillog a piros
bor a kancsókban előttünk, s van ok búfeledésre, jer!

Abafinak egész tartásában valami különös volt; a ki őt tegnap látta,
alig ismert volna reá. Egyszerű barna zekéje nyitva állott ingének felső
részével, s láttatá széles domború mellét; kardját egy szögletbe veté,
veres süvegét az asztalra; arcza lángolt, szemei szikráztak, leveté
magát egy szalmaszékbe, közel Betlenhez, némán nyújtva kezét neki
különös kifejezéssel arczában, melyben részvét s vad dacz valának
vegyűlve.

– Isten köztetek! – mond Tolcsvaihoz fordúlva. – Igen, bort ide! és
sokat!… Mit is tehetünk jobbat! – mond vad kaczajjal. – Rossz ez a
világ! gyáva és aljas. A ki itt jobbúlni akarna, csörgő süveget kellene
rakni fejére… Bort, mondom, bort!

Betlen s a többiek bámúlva szegezték reá szemeiket.

– Mi lelt Olivér barátom? – mond első, – szólj! Mióta vér folyt
közöttünk, szorosabban van szívem hozzád csatolva; felelj, mi a baj!…
Őrt álljak-e egy zordon éjjel helyetted? vagy megvíjjak tízzel éretted?
mi bánt?

– A világ, az emberek, magam, s minden, – felelt Abafi, az asztalra ütve
öklével, hogy a kanták tánczoltak körüle. – Egy fejedelmi gyermek öleti
le hazánk első férfiait; egy gyermek szabja árát a Mikola Margit
öleléseinek, melyek ördögöt istenítnének.

Betlen fölemelkedett helyéből, kérdőleg függesztve szemeit a szólóra.

– Nem téged értelek! – mond ez, kezet nyújtva, hah, – pokol! hogy ezt
kell látnom s tűrnöm! Gyáva félelem fogja el az ősz férfiakat, kik a had
viharai közt váltak azokká, s mind ez kiért, miért?… Ah, hagyjatok
hallgatnom, mert szégyenleni kezdem, hogy rokka helyett kopját szorítok
markomba… Bort, mondom, bort! – s az előtte álló kancsót felragadván,
utolsó csöppig kiüríté s egy szögletbe vágta, hogy cserepei szétugráltak
a szobában.

– Ördögöt! – kiálta fel Tolcsvai, – te hadat izentél az emberiségnek,
Olivér? Tudod-e, hogy veszélyes időkben kell helyt állani az észnek.
Hideg erő s fontolás ellenmérge az erőszaknak, nem boszú, mely szavakban
árad; s nemde, Abafi vér foly ereidben?

– Értelek, – felelt Olivér, – az Abafiak hűsége ismeretes. Nem gyűlölöm
én Bátorit; de irtózom tetteitől, melyek minden szívet elidegenítnek
tőle; s gyűlölöm Gesztit, az olaszokat, kik körüle sürögnek s
elébb-utóbb vízre viszik a habozó, ingatag fejedelmet… Legyen hideg, ki
tud; én nem tudok. Egy pokol lángja feszíti keblemet, s a mit
visszafojték óriási erővel öbleibe, most tör ki.

– Tudod-e, barátom! – szólt közbe Kenderesi, – jó lesz egy kis
higgasztóval élni; ha forrásban a vér, hűtni kell: hűlt erő az igaz erő.

– Bor, – mond Abafi, – s szép leányok! ez kell nekem most, nem egyéb.

A fiatal urak tovább is folytaták beszélgetésöket. Olivér lángolt;
minden szava, minden mozdulata különös elegyét képezé a férfias méltó
rezzentségnek, s nem-férfias gyáva panaszkodásnak. A bor nem könnyen
ártott nekie: de még is jelenben némi hevülést érze tőle.

Míg így beszélgetének, a kis Tóbiás besurrant az ajtón, s azon
figyelmet, melylyel Mózes és Orsolya a beszélgetőkre ügyeltek, vagy
megállva hátaik mögött, vagy kifordúlva kivánataik teljesítésökre, igen
tudta használni; szétjártatá nagy kerek szemeit a szobában, az asztalon,
a székeken, az ablak párkányain, míg végre a pohárszék tetején
biztosított mézes máglyán nyugodtak meg, mely vágyainak világító
tornyaként pillongata reá, a magasból. A kis Tóbiás azon csintalan
összeszedésével arczának, melylyel a gyerekek a figyelmet kivánják
kikerűlni, emele föl egy faszéket, s közelíte vele a pohárszékhez,
megmegállva, s ha anyja vagy atyja arra tekintének, a szék elébe vonúla,
hogy kis termete azt elfödje. Így haladt ő halkkal, míg czélt érve,
széke a pohárszék közelébe volt helyezve. Ekkor hasonló ügyességgel a
kis lóczák egyikét emelé föl s a székre illeszté. Így a hágcsó készen
lévén, csendesen fölmászott előbb a székre s onnan a kis lóczára, emelt
karral próbálgatván, ha elérheti-e a tányért.

Míg a kis Tóbiás ily csellel igyekezett a czirmosra kent csínyben újra
részesűlni: ifjaink az asztalnál nekihevűltek már, főként Abafin egészen
látható volt, mint igyekszik elméjét elszórni s magát hajdani
szenvedélyeinek átengedni. Nemsokára hangos hahoták s nem a legillendőbb
tréfák válták föl a komoly indulatok kiömlését, mint ilyen helyeken, s
bor közt gyakran történik.

Ekkor nyilt meg az ajtó, s két férfiú lépett be leemelt süveggel,
szótlan foglalva helyet egy kisebb asztalnál. Az egyik barna, nagyszemű
öreges ember, egészen kopasz homlokkal, bal szemét fekete szalag borítá
s állát hosszú, széles, sűrű szakáll födé; fekete dolmány simúlt izmos
tagjaira, melynek nagyobb részét egy bő, sötét színű köpenyeg burkolá
el: a másik fiatal, hadi tekintetű ficzkó volt; mindkettőjöknek álla
sötét kendővel lévén körülkerítve, vonásaikat csak félig lehetett
kivenni.

Orsolya mérges tekintetet vetve a bejöttekre, valamit sugott férje
fülébe. Mózes azzal az arczkifejezéssel, mely a kénytelen szívességet
jeleli, lépett közelebb hozzájok, kik halk hangon bort és sajtot
parancsoltak.

Míg a tisztes kovácsné a vett parancs teljesítésére sietett, Kenderesi
fölkelt az asztaltól. – Barátim! – mond, – tudok egy jó helyet közel a
vár falához a Közép-kapu felé, Sára asszonynál, hol jó bor s szép
leányok, jámbor teremtések vannak. Itt, – folytatá, megvető tekintetet
vetve a bejöttekre, – fellegesedik az idő, ki jő velem?… Abafi… bor s
leányok! jer!

Mindnyájan felugrottak. A kis asztal mellett ülő, fiatalabb férfiú
összeszorítá ajkait… Ebben a pillanatban nyúlt fel kezével a kis Tóbiás,
lábujjhegyen emelkedve, a pohárszék tetejére. De Mózes uram is ekkor
vette észre, miben jár a kis ház örököse; s lekerítvén nadrágszíját,
azzal a kárvágyó mosolylyal, mely némely szülőknek sajátjuk, ha
gyermekeiket csínyben érik, közelített feléje. A kis csenész hátra
tekintett s atyjának szándékát észrevevén, hirtelen el akarta bocsátani
a tányért; azonban elvesztvén egyensúlyát azzal együtt, melybe fogódzni
akart, nagy csörömpöléssel a földre zuhant; s épen az ajtó felé közelítő
Abafinak lábaig hempergett, fülhasító ordítással.

A gyermek jót ütött az orrán, mely vérzett; de mind e mellett is Mózes
gazda szíjjával szeldelni kezdé, szorosan tartván a kézzel-lábbal
kapálódzó fiút gallérjánál, kinek az ajtón bejövő Orsolya segítségére
érkezett, minden erejéből igyekezvén férjét lecsillapítani.

Abafi darabig szótlan nézte a sajátságos jelenetet; arczán komoly felleg
vonúlt el, úgy tetszék, mintha mély gondolatok lepnék meg, mintha valami
kétes visszaemlékezés világolna agyában. – Ne kinozzák a szegény
gyerkőczét! – mond érzékeny hangon, – a kárt megfizetem én. – Ezzel a
többiekhez fordúlt. – Isten veletek! – folytatá határozott hangon, – én
itt maradok.

– S te nem jősz? – kérdé Betlen.

– Nem! – felel Abafi kurtán.

– Nem! s miért? – mond Tolcsvai s Kenderesi egyszerre,

– Ej! – szólt Betlen, – hagyjátok! ő nem jő, ha kimondotta; ismerem az
Abafi-főt. No, – tevé hozzá nevetve, – Isten veled, Olivér!… máskor…

Ezzel mindnyájan kimentek. Abafi csendesen foglalt helyet a kemencze
mellett.

– Mi az idő, Orsolya? – mond, magához intve a kis Tóbiást s simogatva
képét.

– Tíz óra lesz már, – felel ez.

– Még egy negyedórát pihenek itt, – mond Abafi, – aztán haza megyek.

A férfiak a kis asztal mellett suttogva beszélgetének együtt; az ifjabb
néha-néha Abafira szegzé szemeit, s tekintetének vad lángja mély
gyülölségre mutatott. Nemsokára fölkeltek, s elhagyták a szobát.

Mózes bizodalmasan közeledett Abafihoz.

– Uram! – mond, – vette-e kegyed észre ama két bagolyt a kis asztal
mellett?

– Nem először, – felelt a kérdezett, – mi közöm velek!

– Nem tanácsképen szólok, uram! – folytatá Mózes félsuttogó hangon, – de
ezek nem jóban járnak.

– S hiszed-e, viszonzá Olivér mosolyogva, hogy két ilyen nyomorúlt
megijeszthetne?

– Az nem, uram! de ki tudja, mi a szándékuk, s hányan lehetnek!

– Ne aggódjál, jó gazda! – folytatá búcsuzva, – lelkem tiszta, kardom
éles, szívem helyén: mitől tarthatnék?

Mózes rázta a fejét. – Én gyanítok valamit, de lelkem nyugodt, mert
kimondám. Jó éjszakát! – folytatá, búcsúzva a távozó Abafitól, ki e
közben kardját köté fel, valamit nyomván a kis Tóbiás kezébe, kinek
arczát örömsugár borítá el.

– Jó éjtszakát! – viszonzá Abafi.




SIKOLTÁS.

Én egyedül vagyok ellenséged, nem más.

_Corn. Nepos._

Csendesen, mély gondolatokba merülve haladott Abafi a Búza-utczán végig;
a Torda-utcza szögleténél balra térve, a piacz felé vette útját. Méltán
bámulhat az olvasó hősünkön, ki úgyszólván visszaesve hajdani
szenvedélyeibe, lépett a Mózes szobájába, s bort s leányokat óhajtva, s
midőn talán némi keserű érzéssel láttuk őt egy kétértelmű ház felé
indulóban; egyszerre megáll, s elhatározottan kinyilatkoztatja, hogy nem
megyen.

Ily visszaesések könnyen megmagyarázhatók. Nem egyszer sülyedt ő rövid
időre, régi életmódjába vissza: s nem mindig volt azon lelki éberség
őrként gátlója önfeledésének, mely most tartóztatá hátra. Dicséretére
állíthatjuk azonban, hogy darab idő óta minden ily visszaesés, ha az
indulatok ingerültsége eloszlott, neki fájdalmat okozott; s azon keserű
érzés, mely őt meglepte, midőn lelke mámorából ébredt, mindíg élesebb,
mindíg fojtóbb lőn; s így azon erő, mely száguldó szenvedélyeinek
legyőzésökre kivántaték, mindíg edződött, a legtermészetesb úton.

Míg egy rossz vagy aljas tettnek megbánása neki kevesebb fájdalmat
okozott, addig nehezebben is tudott annak ellentállni; de mióta mélyen
szívében feszűltebb húr pendült meg: a rossz tett megbánása által
okozott fájdalom előérzete, mintegy segédje azon erőnek, mely
kivántaték, hogy indulatinak ellentálljon.

Többször az életben egy csekélységnek nagy következései vannak. A büszke
ember hányszor tulajdonítja egyedül lelki fönségének s erejének néha egy
kis körülményke következményeit.

Gondolhatta-e Orsolya asszony, midőn gondosan szeldelé a tordai pogácsát
vendégei számára, hogy ezeket a kis Tóbiás fogja megtizedelni? s hogy e
tettének következménye egy ember fejében oly eszmének fog életet adni,
mely őt a helyes útra téríti, ki talán megizelítvén újra az aljas
örömöket, örökre elveszett volna a jónak.

Midőn Abafi a kis Tóbiást földön látta maga előtt: eleven szinekkel
állott előtte, életének egyik legérdekesb jelenete, a kis Zsigának
megmentése; jutott tisztán eszébe, szívének, lelkének akkori aljas
iránya. Emlékezett, hogy ez vala indulatinak úgyszólván napforduló
pontja. Lassan, fénysugárként világúltak elméjében azon szép, nemes
föltételek, melyeket még kevés napokkal ezelőtt oly forrón ölelt
kebléhez, miként hivé, hogy lelke nemesűlhet; s gondolá, hogy halad
óriási léptekkel a tökélynek. Szorúlva érzé szívét, szégyenleni kezdé,
hogy abban oly kevés erő van azon az úton, melyet tűze ki magának,
megmaradhatni. – Nem! – mond szép felhevüléssel, – nem térek ki az útból
többé. Mi pótolja, mi pótolhatja az életben vissza azon égi nyugalmat,
melyet jótettek öntudata önt el a kebelbe? Érzem az erőt lelkemben. Nem!
utálva legyen örökre minden aljas! S e pillanattól fogva erősen és
szilárdul a rény tiszta ösvényét követem.

Így fűződék gondolat gondolathoz. Abafi átlátá, hogy az, a mi őt szinte
visszasülyeszté, fájdalmatlan semmiségébe, még nem oly körölmény, melyet
férfiú-erő le nem győzhetne.

Az igaz, hogy szégyenűlten tekintett szét a gyűlésben; s látva azon sok
réműlt arczot maga körűl, neme a megvetésnek lepte meg szívét. Első
fölléptének a polgári pályán nem volt sikere… S bármiként okoskodjunk,
oly tettnek sikeretlensége, mely nagy lelki erőbe került, igen
visszaijesztő, s mintegy czáfolatát tekinti első nézetre az elme, azon
czél helyességének, mely vezérlé tettünket… A fejedelem szavai szívét
mélyen sebzék. Bár e szavak némileg helyzetének fontosb voltát jelelék
ki, a mit Abafi elméje igen is tuda észrevenni. Szándékának tisztasága
szűz lobogásában tűnt föl képzetében; nemes volt, mit óhajta. Lelkes
honfiak ügyében szólalt fel, s azon keserű érzet környezé őt, mely
minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes, s mely ólomsúlylyal
nehezedik a lélekre, midőn tetteink nemes czélzása félreértetik: s midőn
szép, boldogító remény helyett sivatag, lelketlen valót talál a cselekvő
útjában.

Így fölhevűlve, s visszaidézve fellengéseiből, a köznapi aljnak avába,
nem bámúlhatunk Abafin, ha beteg, szenvedő lelke, mint a sinlő test,
érzékenyebb, bántalmakra rezzenhetőbb lőn. S talán a lelkes, érzéssel
teljes, bár kissé könnyelmű Betlen czélzás nélküli enyelgése, őt jobb
órában szintoly enyelgő tréfa-czáfolatra birná, milyen ártatlan volt a
megtámadás. Az a szives közelítés, melylyel Olivér fellobbanását s annak
véres következését kivánta kárpótlani s a regényes lángoló barátság,
mely a két ifjút holtig csatlá egymáshoz, elég bizonyítványa az egykori
s a mostani Abafi közti külömbségnek.

A Betlenneli összecsapásban, lélektani elvekből kiindúlva, visszaesést
az emberismerő nem talál. A legnemesebb lelkekben vannak fölhevülések, s
a legjobb ember lehet pillanatokig igazságtalan, főleg ingerlett
állapotban, s ha az indulat, mely vezérli, nemes. Ilyen volt minden
tekintetben, a mely Olivért lobbanásba hozta: nővédelem, lovagi
tartozás.

Az oly természetes visszaesések egyike leginkább hősünk panaszos
kikeléseiben mutatkozott, s azon odaengedésben, mely őt szinte aljas
örömök örvényébe sülyeszté… A tökélynek indúlt Abafi mélyen érzett,
hallgatott, és cselekedett volna, ha azt szükségesnek látta vala; a
tökély útjából kitörő panaszkodott, ingadozott szép feltételeiben, s
kétségbe indult önmaga iránt; de a visszaesésnek legczáfolhatatlanabb
jelensége, az okokon kapkodás volt e visszaesések mentségére.

Az ő nemtője: vagy történet, vagy egy kis körülmény azonban, mint
láttuk, visszaigazítják őt a helyes ösvényre, s állíthatjuk, hogy azon
szép elhatározás: többé aljast nem tenni, aljast nem gondolni, nem volt
még soha ily szilárd, ily erő- s akaratteljes benne, mint jelenben.

Csendesen haladt Abafi az éji sötétben; a roppant egyház szeszélyes
tornyának árnya széles reszkető vonalban olvadt keresztül az egész tér
hosszán; magasról bámult le az éj királynéja, fénylő udvarának
seregéből, a komoly hadi tekintetű városra, s ezüst párázati
átömledeztek a gót torony faragásain, dicskoszorút ívezve körülök.
Minden utcza néma és néptelen volt; csak azon esti nesz, mely néha suhan
a légen keresztül az æol-hárfa elhaló hangjaiként, enyelgett az Abafi
halló érzékével. Egy mécsesnek vereses ragyogványa látszék még a
Rása-háznak nagy ablakából, kétes világot ömlesztve körüle, s egy hosszú
árnyék vonult el s vissza az ablaknál, alkalmasint az álmatlan Cariglié.
Olivér folytatá útját. A mint a térnek majd közepe tájára érkezett, halk
susogást hallott mögötte, olyat, mint a selyemszöveté a sima
deszkázaton; hátra tekintett s csöndes léptekkel sötét köpönyegbe
burkolt lényt látott maga után haladni. Abafi megállapodék. Több
bátorság s több bizodalom volt emberünkben, ismert, úgyszólván óriási
erejéhez, minthogy e kullogónak követése némileg nevetséges ne lenne
előtte. Azonban kardját előbbre rántá s nyugton ment odább; alig ért a
széles Közép-utczába, midőn hirtelen egy sötét kapunak öbléből három
ember rohant ki meztelen kardokkal. A támadók arczainak alsó része
kendőkkel volt beburkolva, s öltözetük sötét színű.

[Illustration: Hirtelen egy sötét kapunak öléből három ember rohant ki
meztelen kardokkal.]

Olivérnek úgy tetszett, mintha kettejében a Gúti Mózes szobájában ivó
kétes alakokra ismerne.

– Add meg magadat! – mond az egyik mély hangon, – minden védelem
sikeretlen.

Abafi kardot rántott, s a felelet e megszólításra hatalmas vágás volt,
mely a szólót azonnal földhöz teríté. A más kettő heves viadalt kezdett.
Hősünk nem feledvén az őt követő rejtélyes személyt, nehogy hátul
támadtassék meg, a fal felé vonult, sebes kardcsapásaival hátrálva az
ellentörekedők sűrű vágásait.

Míg így vivna kétes szerencsével, a közel Mikola-ház erkélyének egyik
ablakából halk sikoltás hasított az éj csendjén keresztül.

– Ördög szállt-e beléd! – mond egyik a vivók közül, félrevetvén kardját
s buzogányát ragadván elő, melylyel hévvel támadá meg Abafit.

– Ketten egy ellen! – megszólalt ekkor egy, Olivér előtt nem ismeretlen
hang, s a buzogányos férfiú földre terűlt.

Abafi hirtelen torkon ragadá a megmaradott harmadikat, s visszafordúlt a
védelemre jötthöz, kiben az őt követőre ismert.

– Nem köszönöm, – mond, – éji madár! közbejöttödet; hátulról ejtéd el
támadómat, s az nem férfias.

– Veszni hagyjalak-e? – felelt az ismeretes hang, félrelépve. – Egy
ellen nem védnélek. Orgyilkosok ellen nincs lovagi szabály.

– Te vagy! – szólt Abafi észrevehető meglepetéssel, – te, nem
kértelek-e, – folytatá szelid, de mégis szemrehányó hangon, – hogy ne
kövesd lépteimet?

– Taníts meg előbb, érzéketlen! arra, hogy ezt tenni tudjam, – felelt a
segítségére jött szép ifjú s mély bánatos kifejezés ült keleti vonásain.
– Nem kivánok én semmit, Olivér! de míg vér buzog ereimben, a nap mely
éltemet világítja, te vagy! S mégis mi csekélység az ahhoz mérve, mit én
tehetek, mit te cselekedtél s cselekszel.

– Elég! – mond Abafi kitérőleg, – elég! – Ekkor kezét nyujtá az ifjúnak,
s mondhatatlan szivességgel, hangjában, folytatá: – Nincs balul véve, te
jó, hiv, hálás lélek, de távozzál; jó éjtszakát!

A kétes lény hallható zokogással távozott, Olivérnek kebléből
önkénytelen sóhaj emelkedett.

– Te pedig, – mond megtámadójához, ki meredten, mintegy kővé válva
veszteglett vasmarkának súlya alatt, – harmadrésze azon nyomorúlt
egésznek, mely Abafival akart mérkőzni, igen kicsiny vagy boszúmra! sem
a te, sem a küldőd, sem a társaid nevöket nem vágyom tudni. Itt, –
folytatá, erszényét a porba vetve, – emlékezzél ezen órára, melyben
kezem tartott kőszoborként maga előtt! – S ezzel egyet fordítván rajta,
a két másikra zuhantá, s távozott. A védelmére jött ifjú más felé vevé
útját.

Ekkor fölemelkedett a lesujtott orgyilkos, fél ülő helyzetben öklére
támaszkodva; arczán a dühösség lángja lobogott, s felragadván tőrét,
Abafi után hajítá; a tőr ennek füle mellett sivított el, s egy-két
lépésre előtte furódott a földbe.

Abafi egy lépést tőn hátra, megállt, s hosszú megvető tekintetet vetve a
nyomorúlt gyilkosra, szótlan távozott el.

Az ifjú hirtelen fölkapta a tőrt a földről, s a gyilkoshoz sietett.

– Ne bántsd! – kiált hátra parancsoló hangon Abafi, – távozzál!

Az ifjú a tőrt keblébe rejtette, küzdeni látszék magával, s vontatva
távozott el, mintegy varázshatalomtól nógatva.

– Én, én egyedül vagyok ellenséged. Abafi! – rebegte a gyilkos, – én, s
leszek, míg vér forr ereimben! átok reád minden lépteidre nyomorúlt. –
Utolsó szava szinte fuldokló volt, s fájdalmasan hánykódott a földön még
pihegő, vérbe ázott társai között.




A MIKOLA-HÁZ.

Különbözők, de kedvesek mindketten.

_Moor_.

Vannak arczok, melyek nemzeti bélyeggel bírnak, s mutatványai azon
összes családi arczkifejezésnek, mely egész nemzet többségében feltűnő.
«Ha angolt akarsz látni», mond Utasi, «nézd Master Blomot; a hosszas
arcz, a kiálló hólyagos, igen világos szemek, vörhenyes haj, hatalmas
orr, az ábránd, elszórtság egész lényén, s lelkesűlő vonalai arczának,
ha tárgya heviti, benne egy tekintetre megismertetik az angolt. Vagy Don
Velasco Hermosot tekintsd, s ha a kevély castiliaiban spanyolt akarsz
megismerni, nézd barna gömbölyű arczát, sötét kerek szemeit! az egyenes,
inkább rövid mint hosszú, tompa végű orrot, a dagadó ajkakat, a
méltóságot lépteiben, a keresettséget mozdulataiban, s az egész alakján
szétsugárzó rátartást,… s őt azonnal spanyolnak fogod látni.

Igy vannak egyes családok, egyes háztájak, melyeket, ha megismerünk,
általános képzetünk leend egy egész nemzet bizonyos osztályának
háztartásáról.

Ily mutatványi, vagy minta-család volt Erdélyben a Mikola-ház. Ki ezt
látta, annak alkalmasint lehete általános képzete minden gazdag erdélyi
család háztartásáról, szokásairól, kedvtöltéseiről azon korban, melyben
történetünk mozog.

Akár falun, akár városon mulatott ezen érdekes család, feltűnt körében
azon egyszerű szíves emberszeretet, a fitogtatás nélküli vendégbecsűlés,
azon bájló mód, mely mindenkit kényelmes helyzetbe tud tenni, s kevés
perczek alatt házinak, ismerősnek varázsolja a legidegenebbeket. Gazdag
aranyozott bútorok, nagy-értékű szőnyegek, nehéz selyem-kárpitok; ezüst
a legnagyobb bőségben, szinte minden szükségre, még konyha edényre s
lópatkóra is használva; számtalan cseléd, az akkori izlés szerint,
kiáltó színekbe öltözve; egy pár óriási csatlós, apródok, irnokok,
tisztek, számtartók, kulcsárok; egy tisztes, vidámtekintetű nyájas
udvari lelkész, s végre az udvari bolond, mint szükséges kiegészítő
része az akkori fényesb háztartásnak.

Nyárban nyitott ajtó, ablak; könnyű, többnyire selyem vagy rása
öltözetek, nyerítő ló az udvaron, ugató ebek sokasága, s egy barna,
kurta, zömök peczér, hosszú kürttel s rövid vaskos lábakkal, ásítva a
sötét kapu homályában.

Télben meleg lobogó tűz a nyitott, szeszélyes alakú kemenczékben vagy
falba vájt kandallókban. Csinos, bő, finom prémzetü téli öltözetek. Egy
tágas leányok-szobája, a nyitott kandalló körül gyűlt fonó asszonyokkal,
kik víg mesélgetéssel űzik a hosszú téli est unalmait, s köztük néha az
annyira ismert, erdélyiesen holtig szép, éltes háziasszony; vagy
mosolygó, rózsapiros, galambszelid leánya. S mind e kedves, házias
jeleneteken a szép egyetértés, a gondos rend, s a magyar otthonosság
bájló ihlete állt ragyogva: a fagyos udvarról belépő, zúzos bajuszú
vadász, vagy lovaglásából csatakosan hazatérő, kedvelt, várt és félt
háziúr, számtalan mosolygó arcztól fogadva, s az udvaron borzas,
fülhegyig burkolt, medve- vagy belényvadászok izmos kopjákkal,
toporzékoló apró lovakon.

Nem volt Erdélyben látogattabb, szerettebb, becsültebb háznép akkor,
mint a Mikola-ház, s oly varázszsal birt azon kedves elfogadó szellem,
mely rajta elömlött, hogy kiki azt magáénak tekinté. Jól esett a szelid
hölgynek, ha szép dolgozással szaporíthatá ékitményeit; a zordon
vadásznak, ha őzet aggathatott a konyha előtti fogasra, vagy buzogányt,
kopját cserélhetett az öreg Mikola Miklóssal, kinek arcza az ő
mindenkori vidám, kényelmes, egészséges kifejezésével, szinte jól esett
a szemnek.

Mikola Miklós mintegy ötvenhét évű, közép termetű, teljes, erős, ideges
férfiú volt, félig őszbe vegyűlt, s a feje tetején igen ritka haját
tőbbnyire gazdagon zsinórral terhelt bársony süveg födé, melyet csak az
asztal előtti s utáni imádság közben, s az egyházban szokott leemelni.
Arcza kerek, piros, egészséget lehelő, s igen vidám kifejezésű volt, kék
szemeiben a szivesség sugárzott; szép horgas orra, ép fogakat előtüntető
ajkai, s többnyire redőtlen homloka, azon kellemes érzést idézték elő,
mely az embernek oly jól esik valakinek ellenében, kit többnyire vidámon
talál.

Mint mindenütt azonban, úgy a Mikola-háznál is emelkedtek fellegek néha,
melyek a házi csend, az otthonos örömök egét, mely ez életvidor család
fölött boltozott, alkonyíták. Margitnak férje, Gyulafi Bálint,
történetünk kezdete előtt négy évvel húnyt el; nemsokára követé őt
Mikola Miklósnak neje, Abafi Mária, Erdély egyik legszebb és leglelkesb
asszonya. Mindkettőnek halála mély gyászba borítá nemcsak az egész
családot, de az egész háznépet. Ezek az emberek nem úgy örültek, mint
mások. Volt valami összes, s valami sajátságos e közös bánatban, melyben
az utolsó cseléd is részt vőn. Az első fájdalmat később ábránd,
komolyság követte, s végre az idő enyhité, s a Mikola-családba az
otthonos öröm köszönt be újra.

Egy fia s egy leánya volt Mikola Miklósnak. A fia jelenben, alig
tizenhat évű, Bátori Zsigmond udvarában nemes apródi szolgálatot tett, s
majd mindig a fejedelem közelében volt, hol találkoztunk véle. Leánya
Margit, Gyulafiné (ezt is láttuk a Mikola-ház erkélyében) szép özvegy,
mintegy huszonhét évű lehetett.

Margit egy volt azon ritka, regényes lények közűl, kik mindenütt, hol
megjelentek, élénk érdeket s tündéri bájt terjesztenek maguk körül.
Szépsége, a méltóság, mely őt körülsugárzá, bizonyos eredetiség minden
mozdulatában s tettében, őt a köznapi világtól elválasztva, mintájaként
jövendő, felvilágosodottabb század élőinek tünteté elő; s ezen
átszivárgás a jövendőből jelenbe, oly hajdanszerű, oly szabályteljes
alakban mutatkozott, hogy benne egykori századok asszonyát, jövő
századok világától körűlfénylve lehetett képzelni.

Volt valami Margitban, a mi távol tartá a legmerészebbet. Nem kevélység,
nem hidegség, nem tekintetének méltósága, hanem azon báj, mely
varázsihletként sugárzott ki belőle, s nemét a mesés igézetnek képezé.

S e lelkes, remekszerű lény, kinek minden tette hibátlan, minden
mozdulata festői, minden hangja égi, nem volt szerencsés. Feltűnt valami
benne, főként fiatalabb korában, mondhatni túlvilági, földön nem honos,
a mi okozá, hogy őt földi öröm egészen boldoggá nem teheté. Alig tölte
be tizenhat évet, mikor férjhez ment. Férje gazdag, szép, talán jó is
bizonyos tekintetben, de könnyelmű ember volt. Se nem érté, se nem
méltánylá nőjét, kit atyjának óhajtása s nézetei vezetének karjai közé.
Egy fiacskájuk volt, ki Gyulafi távollétében jött világra; s úgy
látszék, azon hév ragaszkodás, azon szenvedélyes szeretet, melylyel
Margit a kisdedhez viselteték, őt honosítani kezdék a földön, s
kibékéltetni sorsával; de férjének halála előtt még, elveszté
fiacskáját. Az udvari pap meghitteinek megjóslá a gyermek halálát jóval
előre, mire őt különös körülmény indítá. A kis Bálintnak jobb vállán
születésekor kis fekete kereszt vala látható, mely különös és sok
beszédre alkalmat adó jel azonban, születése után néhány hét múlva
eltűnt, s a fiú, bár vonásaiban keveset változott, jóval szikárabbá lőn.

Férjének halála bizonyos ábránd komolyságot áraszta Margit képére. Ő
Gyulafit talán soha sem szerette; de oly hibátlan teremtés, kinek egész
lelke csupa gyöngédség volt: nem élhetett ily közel viszonyban valakivel
a nélkül, hogy lelke teljes erejéből ne igyekezzék azzal a képzettel
megbarátkozni, hogy szíve is vonz férjéhez. A lelkes hölgy e hármas
veszteség után sem volt megtörve; s habár az emberismerő bizonyosan
erőtetésre akadt is rá egész magaviseletében: a többség benne mégis a
komoly ugyan, de nyájas, semmiből magát ki nem vonó háziasszonyt, a
mindenkihez illően szives hölgyet találá. Sokan igyekeztek a gazdag,
felséges özvegynek szerelmét megnyerni, de czélt távolról sem érhettek;
s a mi ezen egyetlent oly kiválólag különbözteté több nőtársaitól, az
volt, hogy őt egy visszaidézett kérő sem gyűlölheté. Mindenki szinte
nevetségesnek tartotta Margit ellen szólani vagy őt hibáztatni; oly
önkénytelen, oly legyőző volt az irántai közvélemény.

E feltűnő tulajdonokat Margit egyrészt lelkes anyja nevelésének,
másrészt vele született gyöngédségének köszönheté. Hamari özvegysége s
anyjának halála őt jókor önállóvá tevék. Az öreg Mikola sem volt ment
azon tartózkodástól, mely Gyulafinak ellenében önkénytelenné vált; s így
azon elsőségi viszonyt akaratlan s öntudatlan gyakorlá Margit, mely egy
családban a feltűnő tulajdonokkal jár, akkor is, ha ezeknek birtokosuk
idejére fiatalabb azoknál, kikre lelkének fönségével hat.

E két gyermeke mellett volt még Mikola Miklósnak egy közel rokona, Csáki
Gízella, a háznál; tizenöt évű leányka, ki, gazdag szüléi elhalván,
Mikolánál mint nagybátyjánál s gyámnokánál lakott. Előző szelídséggel s
rokonszeretettel ölelte az angyali gyermeket Mikola s lelkes leánya
Margit, ki özvegysége óta atyjánál tartózkodott.

Ha Gyulafiné, mint idomteljes szobor remekebb korból, hajdanszerű,
tisztúlt, szabályos vonásaival, szobrászi tagjaival, visszaemlékezetként
művészibb századra, lepte meg a nézőt; Gizellában, az egészen női
Gizellában is sajátságos érdek volt. Mint a fejlő rózsa, mely a tavaszi
harmat gyöngyeit szívja először félig nyílt kelyhébe; mint a madár, mely
anyafészekben első kiröpte után pihen, körülbámúlva azon légkört, melyet
egykor szabad országként hasítand szárnyacskáival keresztül; mint a
lázas betegnek első éber gondolatja, mely őt magának az életnek s
kedveseinek adja vissza; oly varázs, oly tündéri báj ömledt el e bájos
gyermeken. Érzékeny a szó legszebb, legnemesebb, lágyabb értelmében:
olyan volt szíve, mint az aeolhárfa, melyet egy gyönge szellet sóhaja
hangokra olvaszt. A mi mást komolylyá tett, a Gizella sötét kék szemeibe
könnyeket csalt, s a mi másnak édes kínnal szorítá keblét: az őt
felmagasztalá, túltevé a világon. Egy angyal volt ilyenkor, a kin át- s
körűlsugárzik a mennyek mennyének dicse. Tagjai mintha nemesb anyagból
olvadtak volna össze; érzékei mintegy kapcsolatban lévők, régiebb,
emberen túlibb szellemekkel, oly finomak, oly benyomást fogadók, oly
hirtelen izgathatók valának. Félénk, külső veszélyekkor egy csattanás
elejté lábáról; egy ismeretlen fény remegésbe hozá, s mégis poklát a
kínnak tudá szótlan hókeble alatt szendergetni.

Ártatlan mint angyal, tiszta mint a liliom tavaszi leple. Ő mint tizenöt
évű, gyermekebb volt sok nyolcz évűnél; oly tisztúlt, oly szentesűlt
volt e kedves teremtés, hogy mindent átlátszóvá szűrt, megnemesített
maga körül, s a legdurvább szóhajtó, nemét a védhetlen varázsnak érzé
körében, mely őt tiltá ezen égből szállt előtt illetlent vagy szögest
vagy tisztátlant szólani, bár szólhatott volna bátran; mert neki, a
tisztának, minden tiszta volt.

Abafi Olivér, mint egyik legközelebbi rokona a Mikola-háznak, megjelent
ott néha, már igen fiatal korában s atyja életében. Első megjelenései a
Mikola-háznál egészen érdek nélküliek voltak. Sokkal fiatalabb volt az
öreg Mikolánál; vadabb, neveletlenebb, mint hogy a lelkes Margit, vagy
annak később férje is, ki bár szeszélylyel teljes és könnyelmű, egy volt
Erdély legműveltebb ifjai közül, vele örömmel társalkodhatnék. Ő a
Mikola-háznál többnyire a szótlan, asztal végén ülő, bús magyar szerepét
játszá, duzzadt arczczal, melyen könnyen látható volt, mennyivel jobb
szivvel mulatna bagoly-kunyhójában, vagy ismert kopók s agarak
társaságában.

Az öreg Mikola volt az első, ki az akkor ép, ideges, elhatározott
tekintetü gyermekre figyelmes lőn, s másokat is figyelmeztetett; de mind
e mellett is Abafi sem kedves, sem kedvetlen jelenés nem volt, s egy
maradt azon szánandók közül, kikről elmentük után, a jelenvoltakat
elszámlálván, utoljára szokják mondani: «ő is itt volt».

Azonban az emberismerő, ki e durva gyermeket némi figyelemre méltatá,
veheté észre: mint függeszté ájtatos bámulással olykor nagy sötét
szemeit Margitra; mint örül, ha ez megszólítja, milyen kész lángoló
arczczal parancsit teljesítni, s hogy mindez nem azon gyöngéd szerelmet
lehelő odaolvadással, hanem egy nemével a remegő tiszteletnek történik,
melylyel néha tanítvány viseltetik oktatója iránt, kitől félni tanúlt,
de kit tisztel is, s kinek kedvét keresi; mert jóváhagyásával tisztelve
érzi magát.

Szinte lehetetlen gondolni, hogy a bár ritkán megjelenő, de iránta
mindíg egyiránt hév tisztelettel viseltető Olivérnek legfiatalabb
korában s durvaságának ellenére is szinte fellengő, bár többnyire néma
hódolását Gyulafiné észre ne vette volna. Az a Margit, ki senkit meg nem
külömböztete, ki mindenkihez angyali szelidséggel s méltósággal teljes
nyájassággal viseltetett: Abafi iránt némileg el látszék elveitől térni.
Az igaz, hogy iránta sem volt melegebb, közelítőbb, sőt talán hidegebb,
figyelmetlenebb; de mivel őt mégis észrevette, mivel néha önfeledéseit,
helytelen tetteit mentegeté; mivel néha egy vagy másnak teljesítésére
felszólítá az úgy szólván megvetettet, senkivel észre nem vettet, s ki
iránt legközelebb rokoni bizonyos felsőségi viszonyt vevének föl; ezt
Abafi természetesen mint megkülönböztetést tekinté, ha nem is maga
iránt, legalább a mások vele bánásokkali egybehasonlításban! s ebből
világos, hogy Margit csak az Abafi szemében tért el szokott módjától, a
valóságban mindíg hasonló maradt magához.

Atyjának halála után Olivér gazdag birtokába lépett. Féket eresztvén
ekkor szenvedélyeinek, mindig mélyebben s mélyebben sülyedt. Aljas
czimboraság, durva kedvtöltések tölték be a napok s éjek mámoros
hézagait. Csak vadászat s lovaglás válták fel nemesb foglalatosságként
néha az előbbenieket s edzék meg benne azon természetes makacs
bátorságot, s azon szinte óriási testi erőt, melyek természet ajándékai
valának. Ritkábban jelent meg a Mikola-háznál, hol az öreg Mikolának jól
vélt gúnymosolya, s a lelkes Margit csendes, szomor, feddő tekintete
terhére valának. Így haladt több idő szennyes örömök közt, aljas körben
átélve vagy áttombolva, nem egészen világos perczek híján, addig, míg őt
ezen történet elején a fehérvári úton találtuk először. Ezen idő óta
láttuk gondolatainak menetelét, s e villámsugára egy nemesb iránynak
lelkében, őt ujra a Mikola-házhoz kezdé vonni. Tündér fénykörében tiszta
erkölcsiségnek állt újra Margit előtte, gyermeki éveinek bálványa, kit
félt és imáda; serdülő fiatalságának horgonya, mely őt szebb, nemesb
világhoz ragasztá s Kolosvártt létekor már majd mindennapos volt a
Mikola-háznál.

Gyulafiné igen jól ismerte azon szelid hatalom erejét, melylyel ő
Olivért hódolásra birta, s némi érdeket kezde keblében sejdíteni, már
Kolosvárra érkezte előtt is, oly ifjú iránt, ki csupán lelki erejének
sugallásából, önállást kezdett nyerni magának, alapot lépteinek, irányt
gondolkozásának. Margit érzé magában, hogy ő nem volt üres, szótlan
személy a nézőjátékban; tudta, hogy egy tekintete, jóváhagyó mosolya,
kézszorítása, minő hatásúak; tudta, hogy egy szava szivesen adva, s a
maga helyén, nincs elveszve soha. Bámulhatunk-e, ha mindezek összevéve,
érdekessé tevék előtte azon férfiút, ki közfigyelmet kezdett
gerjeszteni, s kinek minden tette jóslás volt nagy jövendőre.

Ritkán fejlik érdek férfiú iránt asszonyi szívben azon gyöngéd szellemi
elegyék nélkül, mely az arczra bibort, a szívbe melegebb dobogást idéz
elő; s így nem lelke egyedül Margitnak, szive is részrehajlóvá lőn
Olivér iránt. Talán nem volt szerelem, a mit Margit érzett; de
bizonyosan igen rokon indulat a szerelemmel. Sokszor kétség keletkezett
a hölgy kebelében iránta. Lehet-e ember nemes valaha, ki már nemtelen,
aljas volt egykor? Megbirja-e földi kebel azon harczot, mely szükséges,
hogy valaki úgyszólván önmagából nemesüljön ki? s e kétség őt komolylyá
tevé pillanatokra. De a hölgyi szívnek sajátja azon bizodalom, melylyel
ragaszkodik az iránti képzeteihez, ki érdekes előtte. Így Margit is
bizott Abafiban; kezdé hinni, hogy ő győzend, s lelki ereje letiporja
végre minden aljas szenvedélyek rugódozásait: s e hiedelem nevelé,
magasztalá, edzé azon gyöngéd részvétet, mely őt, kegyenczéhez vonzá! s
néha ejte szót, villant tekintete, emelkedék sóhaj, melyek gyaníttaták,
mennyire érdekes Abafi előtte. Annyi bizonyos, hogy Margit önérzetei
iránt nem volt tisztában, midőn már némelyek bizonyosnak hitték, hogy ő
Olivért szereti.

Abafiban azonban ily indulat nem volt. Gyermekkora óta Margittal
növekedvén, legközelebb rokona a háznak; szeretetében valami testvéri,
valami egészen szellemi volt. Ő, mint föllebb is láttuk, Gyulafinénak
lényét még fellengőbb szempontból fogta föl, mint a többi látogatói a
Mikola-háznak. Már azon ájtatosság neme, melylyel ő Margitot tisztelé,
minden földi vágyat kirekesztett kebléből; s bár különös, de mégis igaz,
hogy ő nem hihette, hogy Margit valakit szerethessen a szó földi
értelmében, s a szentségtörés egy nemének hitte volna, az inkább
anyaként tisztelt iránt hiú vágyakat édelgetni keblében; azért
változhatlan tartózkodás jelelé azon ájtatosságot, melylyel ő Margitnak
hódolt, s melyben a nemnek külömbsége egészen ki volt feledve.

Leghűsebb s zártabb Olivér iránt a kis Csáki Gizella volt. Tudjuk, hogy
ő volt első, kinek Abafi szemébe tünt, midőn a Mikola-ház erkélye alatt
ellovagolt. Ha a vidám Judit ezt néha enyelgésből említé Gizella előtt:
fülhegyig felpirúlt, s néha meg is haragudott.

Ha Abafi megszólítá, úgy látszott, mintha szégyen borítaná el, s a vidám
gyermek Abafi jelenlétében szinte duzzadt s szótlan volt. Margit azt
hitte, hogy ellenállhatlan idegenkedés az, a mit Gizella Olivér ellen
érez, s ez sebzé őt. Nem egyszer szólt magasztalva róla, Gizella lesüté
szemeit s hallgatott. Szembetünőleg kerülé Abafi társaságát, s ha néha
történetesen szeme a deli, gyönyörű ifjún nyugvék: hirtelen,
megszégyenülve kapta le róla.

Sokan különbözőül magyarázták a serdülő szűznek e különös magaviseletét.
Tudni, hallani kellett neki a Mikola-háznál Abafinak előbbi rendetlen
életét; s gyöngéd tisztasága lelkének kellemetlenül lehetett érintve oly
ember jelenléte által, kit ő megromlottnak hitt, bár Gizellának arról,
mi a romlottság, tiszta képzete nem volt, s ő attól csak mint ismeretlen
rossztól borzadott. Már azt hitte, hogy talán Abafinak kevés figyelme
iránta, okozá e visszavonulást: mert Olivér úgyszólván reá sem nézett, s
őt egészen mint gyermeket tekinté; s mind megszólításban, mely ezeriben
egyszer történt, mind enyelgéseiben, volt valami, a mi Gizellának
ellenében csak gyermekhez szólott.

Sem dicsérni, sem gyalázni, sőt még említeni sem hallá senki Gizellától
Abafit, mióta többször járt a házhoz, s ha néha víg kedvvel beszélgetett
leánytársai között, vagy a fiatalabb férfiakkal: Olivérnek csak meg
kellett jelenni, hogy Gizella azonnal elnémuljon.

Egyszer kérdé Margit:

– Miért gyűlölöd Abafit? a ki, bárminő megromlott is lehetett egykor,
most egészen megváltozott, s egy a legérdekesebb fiatal emberek közül
Erdélyben.

– Én nem gyűlölök, – felelt lesütve szemeit Gizella – senkit. S mi
érdeke lehetne ily gyermek becsülésének Abafi előtt, ki engem észre sem
vesz?

– Okát én sem tudom megfogni, – viszonzá Margit – de azt hiszem,
becsülni fogod, ha mélyebb tekintetet vetsz szívébe. Ő mindenesetre nem
mindennapi ember.

– Kérlek, – mond Gizella lángba borult arczczal – kedves Margitom! ne
említsd őt; én még gyermek vagyok, nincs is annyi itélő tehetségem,
valakinek érdemeit átlátni. S ha szeretsz, ne szólj Abafiról többet;
igérd ezt nekem! – mond, angyali jósággal nyújtva szép kezecskéit
Margitnak.

– Nem tudtak megfogni, Gizella! Ám legyen, én elő nem hozom többet; de
ha jön, légy barátságosabb iránta: észrevehetné hidegségedet s fájna
neki!

– Fájna! – mond Gizella kétkedő mosolylyal. – Ő azt nem fogja
észrevenni, Margit! – S ekkor kérve emelé szemeit Gyulafinéra, mintha az
egész beszélgetés terhére esnék.

Margit elhallgatott, s halkkal meggyőződött arról, hogy Gizellának
hidegsége Olivér iránt orvosolhatlan, vagy ismeretlen körülménynek
okozatja, melyet kifürkészni tiltá gyöngédsége.




ELEVEN SZOBOR.

Oh, mit keressz itt?

_Wieland_.

Az éjjel, mikor Abafi Gúti Mózes uramtól haza ballagott s
megtámadtatott, sikoltást hallottunk a Mikola-ház erkélyéből, s így
gyaníthatjuk, hogy valaki az Abafi viadalát észrevette. Ez úgy is volt.

Mióta a véres jelenetek kétes aggodalomba sülyeszték az elméket
Kolosvártt: az ijedtség s borzadás a kis Gizellára veszélyes befolyást
gyakorlott. Nem alhatott; néha szorult keble mély sohajjal látszék magán
könnyítni akarni, s az egész lényén szembetünő elcsüggedés mutatkozott.
– Később fekszem le – mond egykor Margitnak – talán jobban elalhatom. –
S ez föl nem tünt sekinek, mivel Gizella nem egyszer varrt vagy font, a
mi akkori időben a legnagyobb házaknál divatban volt, késő éjfélig.

Ő a szép füszerteljes augusztusi éjeket az erkélyben virrasztá, míg
önkénytelen sülyedt késő álom szemhéjaira. Miért ült ő itt s nem másutt,
mi űzte álmát, mi emelé szűz keblét, miért csillogott ragyogó gyöngye a
fájdalomnak titkon s látatlan selyem pilláin? ki tudná megfejteni. Egy
világ az emberi kebel, s érzések ezrei számtalan vegyületben hullámzanak
titkos redőiben.

Azon éjjel is, midőn Olivér a tiszta holdvilágította éjen csöndesen
folytatá lépteit a néptelen téren keresztül: az erkélyben volt Gizella;
az oda nyiló tágas szobának egyik nehéz, faragásokkal terhelt asztalán
haldoklott a félig olajtalan mécsesnek hármas lobogványa, mint az aggkor
végnapjai, néha-néha perczegve föl, halk neszszel, s elsötétülve megint.

Ott ült a szép gyermek, gyermek-alakban s ártatlanságban, szűz vágyakban
s érzésekben; szép halavány arczán a zsenge, fejlődő vonalak
szunnyadtak, előérzeteként egy szebb, egészen kifejlendő idomteljes
jövendőnek; félig bágyadtan nehezkedtek nagy éjsötét szemeire annak
héjai; s így tekinte föl az ég csendes királynéjára, mely
sugárpalástjának közepette komoly nyájasan olvada földhöz, ezüst
habokban. Ki az ő keblébe látott, ki tudta volna, mi zajong ott, mi
fenyeget azt szétrepeszteni? bámult volna rajta: ah, de ezt senki sem
tudta!

Látta Abafit csendes haladtában, s fölkelvén székéről, kisérte
szemeivel: ábránd, komolyság tünt fel vonásain, s valami fájdalmas egész
tekintetében. Sikoltása bizonyítja, hogy a viadalt látta; igen is látta,
miként támadtaték meg Olivér, minő nyugodtan nyúl kardjához, miként
rogyik össze előtte az első, ki kardot emelt reá; mindezt látta, de
többet nem. Neme a lázas hidegnek szaladott végig minden idegein;
tagjait feszülve érzé; hirtelen forróság szinte perzselve ömlött el,
váratlan követve a tagjain zsibbadó fagyot; ólomsúly nehézkedett
szemeire, térdeit érzé megtörni, s egy sikoltással rogyott végig az
erkélyen; válla egy széknek szögletét surlá hullásában, s vakító haván
keresztül fiatal vére serkedezett.

Minden mély álomban volt a Mikola-háznál. Margit, ki már a múlt napokban
megszokta Gizellának késő lefektét, rég az ágyban pihent; lelke álom
karjai közt merengett, s álmak űzték egymást, létesítve avagy semmisítve
legtitkosb vágyait lelkének.

Éjfél után lehetett: az éji őr, az akkor divatos, hosszú kürtön hallatá
kisérteti énekét; s még hangzék távolabb s távolabb egyhangú dala, több
társainak mindig halkabb visszhangjától ismételve.

Gizella megmozdult, fölveté égi szemeit, a mécses el volt aluva; a
halvány hold adott ezen éjjeli jelenetnek kétes festői világítást;
fölemelte fejét, maga elébe bámult. Valami őrült volt e fagylaló
tekintetben. Végre fölemelkedett, egyik hideg kezére támaszkodva, s így
ült némán, gondolat, erő, nézés nélkül egy szoborkővé vált tekintettel:
Phidiás vagy Praxiteles, a kétségbeesés oda bámulását így véste volna ki
a hideg márványból.

Darab ideig ült így ő; azonban Margit fölébredt, s a szobájában pislogó
mécses világa meggyőzé őt, hogy Gizella még le nem feküdt. A hófehér
ágynak kárpitjai szétvonva tünteték ki a nehéz, aranynyal áttört szövetű
paplant, mely félig hátra volt vetve, – s a nyomatlan dagadó párnákat
láttatá; hol Gizella ily későn? gondolá s a termeken át hangzék dalszerű
hangján Margitnak: – Gizella! Gizella!




SZESZÉLY.[3]

Igen, igen, igen! mondá, a szavakat hirtelen s gyorsan ejtve ki.

_Walter Scott_.

Másnap este felé középnagyságú terem nyílik fel előttünk; falait
sötétvörös kamuka födi. Egyetlen magas, felülfestett üvegekkel, alant
fehér ónas karikákkal berakott ablaka a kolosvári térre néz. A szoba
hosszat négyszeget képez; az utczára nyiló ablakkal szemben áll egy
magas, czifra faragású ajtó, aranyozott párkányokkal. Ezen ajtótól
jobbra-balra látunk két magas kárpitos ágyat: hófehér patyolat, szép
redőkbe szedve, foly le rólok; ezeken túl két hosszú, nagy virágú
szövettel bevont pamlag nyúlik kétfelől, szemben egymással, s mindegyike
előtt csinosmívű asztalka, rakva asszonyi munkákkal, ollóval, selyemmel,
s félig végzett himzésekkel. Az ablaktól jobbra-balra két, fehérrel
bevont asztal simul a falhoz, mindkettő nagy ezüst tükörrel, melyek
fölül gömbölyük s hátulsó támasz segedelmével állanak. Ezek körül sok
apróbb s nagyobb ezüst, többnyire hólyagos mívű edények és szelenczék,
félig vagy egészen megaranyozva, s néhány, becses kövekkel kirakva. Ezen
öltöző asztaloknak egyik főékességök a nagy ezüst korsók; egyik a
Mikola-, másik a Csáki-czímerrel. Alakjok, alant öblös, gömbölyű, felül
nyulánk, vékony; s egy pár tömeges, aranyozatlan gyertyatartó.

A magas ablak előtt nehéz, veres kárpit folyt le, jelenben ezt egészen
eltakarva, s a szoba közepében négy lánggal ömlik el a lenyuló mécsesnek
világa.

A magas ajtótól balra helyzett ágynak kárpitjai félrevonvák; lábánál
tágas karszék nyugszik, s ebben látjuk Mikola Margitot ülni: lelkes
szemei a legmélyebb részvéttel vannak az ágyra függesztve. Egyszerű házi
öltözete folyt le szép tagjain, könnyű redőkben, s egyik karja a szék
jobb párkányán nyugszik. Az ágyban látjuk, mint egy patyolat-fellegben a
kis Gizellát feküdni. A ki Guidó angyalait látta, ki Correggio Ámorát
bámulta, annak lehet némi fogalma azon látványról, mely itt tünik
szemünkbe. A szép gyermeki fő behúnyt szemekkel s reszkető mosolylyal
ajkai körül, pihent a párnák közt, melyek mintegy kerítvényt képeztek
körüle. Sűrű fürtei szétválva, gazdag hullámokban, gyürűdzék körül havát
homlokának, hajnalát arczának s márványát keblének s vállainak. Karjai a
pamlagon kívül nyúltak el, s félig föltüremlett inge alól idomteljes
gömbölyűséggel igézék a szemet, mely félig kitünő vállain, keblének
liliom halmai s karjai közt szédelgő kétkedéssel andalgott, választni
akarva s nem választhatva. Csendesen látszék szunnyadni. Ekkor megnyílt
a szobának magas ajtaja, s egy éltes, komoly férfiú széles, őszbe
vegyült szakállal s hosszú, redőzött öltözetben lépett be, melyet
derekához sima szíj szoríta; hóna alatt kis czéderfa-ládácskát tartott,
rakott mívűt, s néhol gyöngyházzal ékesítettet. Csendesen közelített az
ágyhoz, helybenhagyó fejintéssel viszonozván a Gyulafiné
figyelmeztetését az alvóra.

– Hogy van betegünk? – kérdé az öreg férfiú suttogó hangon.

– Álma, úgy látszik, csendesebb mióta az erkélyből magán kívül ide
hoztuk – felelt Margit fojtott hangon. – Még ily nyugodtan nem volt. De
jó volna, édes Áron, ha üterét megtapogatná én úgy látom, most sem
egészen ment a forróságtól.

– Azt hiszem, – viszonzá Áron hasonló hangon – ez a láznak közelítését
jelenti, egyébiránt az álom legjobb orvosi szer… ne háborítsuk. Néhány
óra múlva újra ide jövök: addig az előbbi szert jónak látnám mással
fölváltani. – Ezzel kivévén ládácskájából egy üvegcsét, oda nyujtá
Margitnak. – Itt, – mond, – a csillapító nedv, melyből nem több öt
cseppnél tiszta vízben lesz adandó; de csak a láz közti nyugodtabb
szakában a betegnek. Margit helybenhagyólag intett, s Áron csendesen, s
a betegtől észrevétlenül távozott.

Akkori időben, ha voltak is néhol honi orvosok, a legnagyobb házaknak
több bizodalmuk volt külföldről számos bizonyítványokkal érkezett
idegenekhez, kik között nem egy zsidó vala. Ilyen, s méltán nevezetes
volt Áron, s azért mind a fejedelemnél, kit Kőváron veszedelmes
torokfájástól mentett meg, mind számos erdélyi úri családnál bejártas.

Az orvos távozása után, úgy látszék, hogy azon nyugalmas alvást, melynek
édjét mosolygó ajkakkal éldelé a kedves Gizella, nyugtalan lázzal
hánykolódás váltja fel. Szemeit félig nyitá meg, s föl-fölemelgetvén
fejét, kezét jobbra-balra voná el képe előtt, mintha füstöt akarna
elhárítani tekintete elől. Ajkai mozdulni kezdettek, mint azé, ki szól;
de hang nem hallatszék.

– Oh! – mond végre megrázkódva s felnyitva szemeit, melyek hirtelen
behunyódtak újra – minő égi lakhely ez! Olivér, nézd!… ott a
rózsabokor!… mennyi nyílt rózsa!… minő színvegyület? – Elnémult újra;
kis szünet után arczát a legszebb pír futá el, szemei ismét felnyíltak,
egész tekintetében sugárzó magasztaltság tündöklött. Égi volt, valóban
égi s szinte félelmes, avatlan szem előtt; mind azon nemében a
betegségeknek, mely a kórt testin felüli tehetségével a tisztán látásnak
ruházza fel.

Leírhatlan szép arczának öröm s boldogság lehelt minden vonásaiból.

– Kedves, héven szeretett Olivérem! – mond – szívem választottja, jer,
ülj ide mellém?… hogy háláljam meg neked szerelmedet? Oh, boldogság! –
folytatá szinte dalhangon, – te szeretsz, te enyém vagy! Ez álom!… nem,
nem!… úgy-e nem? – rebegte, előre nyújtva két kezét, mintha más kezeket
szorítana. – Ezek a te kezeid, Olivér! azok, melyekkel támadóidat sujtád
a porba? s melyekkel Gizelládat oly édesen, oly lágyan, oly forrón
szorítod szívedhez!

Margit eszmélt.

– Egek! – mond – most értek mindent; ő szeret! – s kezeit szemeire
tapasztván, fakadó könyüket törle azokon szét. – Igen, – ismétlé – ő
szeret! A mi lángolva ég, bár elfojtva, keblemben: most érzem egész
védhetlen erejében én is… Szegény gyermek! oh, több ez láznál! ezek
jelenségei az őrültségnek. Istenem! mit tegyek? hivjak-e valakit?… most
csendes újra? – folytatá tünődve. – Nem, nem!… E tiszta, ez angyali
gyermek legmélyebb, legrejtettebb titkát adjam által másoknak?… Nem… ez
szentségtörés lenne.

Gizella újra fölriadt álmából; arcza elhalványodott, ajkai remegtek;
olvadékony sápadtság futá el tagjait, félig nyitott szemei meredten
néztek, s kezei összeszorítva maga elébe voltak feszítve, mintegy
védőleg; harsány éles sikoltás hangzott ki ajkairól.

– Oh egek, – kiált fel – három egy ellen!… Oh, az ő! az Olivér!… Ő és
én! hiszen az csak egy; – s kebléhez szorítá kezét s ájultan rogyott
vissza párnáira. Nem soká hevert így, eltünt a fakó sápadtság, s az ég
szellemei mosolygottak ajkai körül; s gyöngéd ezüst hangkiejtéssel,
szerelem lángjában izzó szemekkel szólalt meg: – Oh, ne! nem, jó Olivér!
– mond, kezét védőleg emelve föl, – ládd, az nem szabad!… Oh ne kivánd!
– Újra hallgatott, s kis szünet után folytatá; – Igazad van, oh
mindenem!… hiszen te az én kedves egyetlen férjem vagy! az az Olivér,
kit első megpillantásától fogva forró hévvel ölel szivem!… Igen –
rebegte, s seraphi mosoly játszék ajkai körül, – házasok adhatnak csókot
egymásnak, úgy-e, Olivér? vagy ők is vétkeznek, ha teszik? – mond, mély
szeméremmel lesütve szemeit. Oh, – folytatá lángoló arczczal – te
ámitasz, Olivér? vagy nem, én hiszek neked, jer, – ismétlé, terjesztett
karokkal – jer! – a levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig
bezáródtak, arcza havát sötétebb pír borítá el, majdnem kereken tünve ki
bőre liliomán, mintha elvarázsolva egy eddig nem ismert gyönyör által,
azon édes, szenderítő andalgás nehézkednék érzékeire, mely az élvezet
édjét követi. – Oh! – mondá, vagy rebegé.

Mit kelle Margitnak érzeni e bájteljes, de rá nézve keserű, szívszorító
jelenetkor, nehéz leírni. Világos talán most először, hogy Olivért
szereti. Lelkéből olvasott lázas hevében a kis Gizella, s minden szava
az ő ártatlan, több mint gyermeki, az ő angyali tisztaságában a Margit
szívéhez szólott. Ő asszony volt, s talán nem érdemes annyi becsülésre,
ha minden gyengeségtől ment lett volna. Neme a féltékenységnek kezdé
keblét összefűzni; de az erényes nő mintegy önmagától borzadva szegzé
minden lelki erejét ezen őt meglepő eszmének ellenébe.

– Ah! – mond hallhatlan, mintegy lelkében, – én is asszony vagyok,
gyenge asszony! s én hihetém… balgatag csalódás! hogy ment vagyok minden
gyöngeségtől. Minő érzet ez, mely engem meglepett! Én Olivért szeretem,
én Olivért féltem: neme a gyűlölségnek emeli fejét érzésim zajából e
tiszta angyal ellen, ki némán tud ennyi szerelmet szűz keblébe fojtani,
s ki most sem szól, hajh! csak őrültsége függeszt szavakat ajkaira! S
van-e jogom Olivért félteni? szeret-e ő engemet?… Oh, ne csald meg
magad, hiú nő! nem szerelem, nem azon gyöngédségből szállt indulat az,
mely őt hozzád vonja: megszokott tisztelet nem egyéb; s én szeretem, én
imádom! – folytatá kitörő könnyekkel. De nem! ne lássa soha senki
Margitot gyengének, ne a világ, ne Abafi, – tevé lágy, szerelemteljes
hangon hozzá, – ne senki!

[Illustration: A levegőt csókolá meg maga előtt s szemei félig
bezáródtak…]

Gizella azonban nyugtalan hánykódott az ágyban; a forró láz teljes
mértékben fogta körül. Ajkai fölcserepesedtek, arcza lángolt, szemei
őrült meredten álltak félig felnyitva, s hó keble gyorsan emelkedék föl
s le. Újra felrázkódott lázas mámorából; borzadva szorítá össze ajkait,
kezei jártak, mintha valamit tapintana velök.

– Egek! – mond alig érthetőleg, be mély e seb! – Légy nyugton, – rebegte
gyöngéd hangon – lelkem Olivérem! a szer, melyet reá illeszték, hatós;
enyhülést fogsz tapasztalni. Magam szedtem sziklás bérczeken a fűszeres
növényeket, s Margit utasítása szerint készült az ír. Légy nyugodt! –
ismétlé a részvét legjelentőbb kifejezésével arczában. Úgy-e sajog,
kedvesem! nagyon? mintha magam érzeném. Nyugaszd ide vállamra fejedet!
félre simítom sürű fürteidet homlokodról. Oh, be forró homlokod! – mond,
kezével simogatva a paplant maga előtt. Újra elhallgatott, s csendesen
látszék szunnyadni. – Te nem szólasz! – kérdé rebegő hangon, mintegy
eszmélve, – nem ismersz-e engem, kedvesem? én vagyok Gizella, a te hív
nőd, a te kis Gizellád, ki tégedet oly forrón, oly kimondhatatlanul
szeret! Gizellád, a te Gizellád, kinek annyi kedves nevet tudsz adni!
kinek nincs gondolatja, csak te, és mindig te!

Margit változó érzések közt merengve hallgatá a szép angyali beteget, s
hol lágy kezecskéit szorítá gyengén, hol homlokát törülgeté.

– Szegény, – mond – ily ifjú, ily mélyen érző, ily szenvedélyes! hová
vezethet ez? Oh, ha őt boldoggá tehetném, őt és Olivért! Igen, ez igen
kedves, igen boldogító lenne reám nézve is.

Margitban nem volt azon lanyha, beteges érzelgés, mely oly sok hölgyben
feltünő. Ő szeretett, önmaga előtt sem tagadhatá többé, s e pillanatban
mélyen s czáfolhatlanul nyilatkozott lelkében ezen öntudat. De miként
maga minden köznapin túli fönségével bírt az érzésnek: úgy benne az
indulatok is nemesek voltak, s lelki ereje nem engedé, hogy szenvedélyei
őt ferde útra téveszthessék.

Érzé mélyen lelkében Margit, hogy minden nemes lélek az életben bizonyos
czélra törekszik, s ha nem teszi, nem élt, vagy élte állati tengéssé
aljasult. Atyjának hanyatló napjait otthonos örömök szelid bájaival
körülövedzeni, gazdag birtokaiban a nép jólétére mindent elkövetni,
fohászokat szüntetni, könyűket törölni, titkon, nem látva senkitől: az
vala azon szép, azon jóltevő kör, melyben szerényen s zajtalan éldelé
szívörömeit. Most, midőn a Gizella titkos szenvedélye ily különös úton
nyilatkozék előtte: komolyabb gondolatok környezék lelkét. Kezdé
fontolgatni, hogy ő Olivérnél idősb, s talán egykor nem tudná őt oly
egészen boldogítni, mint azt nemes szíve óhajtá, s mily mérhetetlen
fájdalom lenne azt, kit annyira szeretett, maga iránt hűlve látni; de
hát ha azon hódolás, így füzé odább gondolatit, mely sokkal szembetünőbb
volt, mint hogy észrevétlen maradhatna, nem is szerelem!… Volt egy
szózat a Margit keblében, mely ezt neki mindig s mindig újra sugallá: «Ő
testvéri szeretetet érez irántad, ő tiszteleten épült barátsággal
vonzódik hozzád, s miért szenvedélyek lobogását elegyítni ezen érzések
szelid melegéhez! Így mindig fog ő irántam érezni! igen, s talán mindig
forróbban, s én leszek legigazabb, legmeghittebb barátnéja.» Így űzte
egy gondolat a másikát. Minden föltétele Margitnak a jövendőre, nemes
lelki erővel teljes s hozzá illő volt.

Ő látta, tudta, hogy Olivér Gizella iránt semmit sem érez, sőt az
ártatlan gyermeket szinte észre sem veszi.

– Oh, – mond magában – nem volna-e isteni, dicső, e két szivet egymáshoz
közelíthetni? – Újra mélyen látszék Margit gondolkozni; de folytatá: –
Ha Abafi kitörne azon útból, melyet magas lelke szép pályaként tűze
elébe, s ha visszasülyedne aljas szenvedélyeinek özönébe: Gizella, az
ártatlan, a tiszta, az égi! csak köznapi ember közelébe jutna, s
mindazon fájdalmakért s azon keserű csalódásért magamat kellene
vádolnom. Nem, nem! ez irtózatos lenne.

Szép nagy tervnek vázlata kezdett a Margit nemes lelkében alakulni.

– Igen! – mond, s könny ereszkedék szeme héjaira, s keble magasabban
emelkedett; – Gizellát kiművelni, a nemes anyagot a tökélyre fölvezetni,
s hatni az Olivér lelkére, megedzeni szép föltételeit, biztatni útjában;
s ha így egymáshoz érdemesekké idomúltak, ha egymást észrevették,
megismerték, talán szeretik: kezeiket egybe tenni s a mennynek gyönyörét
éldelni egykor oly boldogságban, melyet, legyőzvén önszenvedélyét, maga
teremte elő. – Ez volt terve Margitnak, s bár szive megtörnék, kivívandó
a sors s maga ellen.

Gizella felnyitá újra szemeit; Margit csöndesen fogta meg kezét.

– Hogy érzed magadat, édes jó angyalom? – kérdé.

– Szomjas vagyok, – szólt, föleszmélve Gizella. – Oh ne, – mond – ne azt
a sűrű italt, vizet adj, Olivér! kristálytisztát, mint az én szerelmem.

– Gizella! – mond újra Margit, vizet adván neki egy pohárban, melyet az
mohón vive ajkaihoz – nem ismersz engem?

– Igen, igen, igen! – mond őrült sebességgel Gizella. – Hogyne! hiszen
te királyné vagy. Nem, nem! te hatalmas tündér vagy, üvegből van
öltözeted, mely szép redőkben olvad tagjaidra, s arany rózsák inganak
halántékaid körül. Igen, – folytatá, maga elébe bámulva, – öltözeteden
át látom szivedet verni. Oh, mely tiszta az!… Oh! – kiált fel, félig
fölemelkedve, kis szünet után, – hiszen te Margit vagy, a jó Margit… – s
ekkor lázas hévvel foná gyöngéd karjait a Gyulafiné nyaka körül.

– Reám ismersz-e, kedves? – szólt Margit újra, könnyel tölt szemekkel,
simogatva, s egy csókot olvasztva ajkaira.

– Reád? – felelt a gyermek, szenvedélylyel legeltetve szemeit a Margit
szép vonásain. – Te, jó angyal! ha ismerlek-e? hiszen minden
boldogságomat neked köszönhetem. Te szereted őt, úgy, mint én szeretem,
vagy nem… oh nem! úgy nem szerethet senki. Az ő lelke az enyém, vére
dobog szívemben, s egy tekintete… ah, nincs szó kifejezni! minő boldoggá
tesz! s te lemondál róla, érettem, az egyszerű gyermekért, te, Margit!
az asszonyok elsője, az imádott Margit!… Miként háláljam meg én azt
neked? Oh! – folytatá, s könnyek ereszkedtek szemeibe, – jól tudtad te,
hogy én nélküle nem élhetek! láttad néma keservét szivemnek, láttad
álmatlan éjeimet! Mindezt láttad, – mond, s mintegy elfáradva
képzeteiben, elhallgatott újra. Kis szünet után folytatá, szorosan
szorítva a Gyulafiné kezét szivéhez, – te mindent tudtál, és hallgattál
mint én!… és cselekedtél!… Te tevéd össze kezeinket, te nyitád meg a
mennyek-mennyének kapuit előttünk! – Gizella arczát dicsfény látszék
körülsugározni.

Láza szünni kezdett halkkal, lehellete csöndesebb lőn, a lobogó tűz
szemeiben gyöngéd lánggá olvada, s álom nehezkedék szemeire. Margit néma
tünődésben ült mellette. Egy kép terjed előtte, s lefejlődésében láta
egy rajzot, s képzete népesíté azt, s mindenütt magát látta, mint
jóltevő tündért, – s komolyan látá magát s némán. Csak olykor villant
örömsugár szét arczán, s az örömsugárt nem az ő ege lövelé körüle.

– Igen, – mond Margit, s gyengéd csókot nyoma újra a Gizella homlokára,
– teljesülni fog álmad, ha teljesülhető! s én élni fogok nem gyáva
panaszok közt, nem utálva az életet, bár reményfosztva s képzelt egemből
kirekesztve! – folytatá mély sóhajjal, – élni s munkálni, míg dobog ez a
szív; míg hat, szól, izgat a lélek keblemben!




CSETÁTYE BOLI.

Mi az újság?

_Victor Hugo_.

Ha Péter egyházát Rómában, vagy a westminsterit Londonban, tekinti a
szem: bámúlva hódol az emberi kéz, az emberi elme műveinek. Óriási
boltozatok, roppant s mégis karcsú oszlopokon nehezkedve, az
ájtatosságra hevítő szent homály belől, a bámulatos méltóság, a bátor
emelkedés külről, az építészet nagyszerű fogásaiban a lelket emelik, az
ember kevélyebbé lesz, mintegy látva magát odább s túlélve munkáiban.
Szép a művészet, jeles, bájoló; de eredményeivel hasonlítva mi és
mekkora a természet, minő roppant művek keletkeznek titkos műhelyeiből!
Vízözön, tűzhányó hegyek, földingások munkásai. Hegyeket zúz, völgyeket
tölt, barlangokat váj, s bármit tesz, legkisebb művei kicsinységekben
nagyok, csodás voltok miatt; s a legnagyobbak, ha fegyverkezett szem
tekinti azokat legapróbb részleteikben, elérhetlen finomságúak. Egy
angol tű nagyitóüvegen át nézve, durva, egyenetlen vasdarab; a méhnek
fulánkja milliomszor nagyítva, síma s görötlen, mint a gyöngyház.

Szóval: az emberi kéz munkálatainak szépsége csalódás, a természetéinek
valóság. Művei kevélylyé teszik az embert, a természetéi megszégyenítik:
itt a mérleg különbségek méltánylására.

Hegyek ormain szabadabban lehel a tágúlt kebel, szárnyakra vágy, s a
szem bűvös tükrébe egy világot fogad fel, alatta terjed a vidék s a
magasban oly nagynak hiszi magát a kis ember! A tenger síkján, ha
rubinkoronával emelkedik a királyi nap, vagy violaszín fellegek közt
hanyatlik vízsírjába, végig csillogva, hosszú fénylő vonalban, a zöld
elem hánykódó zománczán: a kebel elfogódik, mintegy elszigetelve a
lakott földtől, s eltépetve azok köréből, kikhez szív-vágyai olvasztják
ezer lánczczal s érzéssel; minden tartalékja önmaga! A ház, mely
hullámokon nyargal vele, önkészítménye; a tű, mely rögtét vezérli,
öntalálmánya; s a czél, melyre törekszik, önidézetű.

De a barlangok sötét odvában, a mély hegytüdőkben, körülbámulva roppant
függőleges sziklaszeletektől, körül lehelve a mély sötétség avától:
különös, mondhatlan báj varázsolja le az embert; elfogódás, vallási
gerjelmek emelkednek, tünnek s jelennek. A pokol torkaiban a lélek
mennyről gondolkozik s láthatatlan szárnyakkal emelkedik ördögi tanyáról
Istenhez föl, azon örök szellemhez, ki mindezt teremté s műveiben
önmagát teremti, idézi, állítja elő, elragadván s érzékenyítvén az
embernek lelkét, felszívja magához a földit s leszivárogtatja az égit a
földhöz.

Erdélynek egyik legszebb barlangja messze a havasföldi szélektől, a
volkáni szoros közelében van, s jelenben neve Csetátye Boli, a mi
magyarul Boli várát teszi, s egy Boli nevű pórtól veszi nevezetét, ki
itt egyedül több hétig védé magát száguldó törökök s tatárok ellen.

Hegyes, egyenetlen sziklahegy, majdnem meztelen hever, viritó zöld
fatömegekkel borzadozó halmok közt, mintegy biztos helyzetében kevélyen
éghez tekintve föl. A nagy útról kanyargó ösvény vezet a hegy tulsó
oldalához, hol feketén, avúlt torokkal tátong a Boli barlangjának sötét
nyilása. Néhány lépéssel beljebb hirtelen kiöblül, magasan dagadva fel,
óriási egyházként mutatkozik a vándor előtt: kiálló sziklaormain két
oldalról természetes karzat vonul magasan, számtalan üregekkel. A tág
öböl éjféli végein zuhogva csattog kövecseken keresztül egy hegyi
folyam; szélessége több ölnyi, mélysége ritka helyt kevesebb
könyöknyinél. A barlang keblében ásott utat magának a jéghideg folyam
sötétzöld habjaival, s meredek falait nyaldosva hajlong bús morajjal
jobbra kanyarodva a sziklák alatt, s medrével utat képezve a hegyeken
keresztül, vagy barlangit, vagy a hol födetlen, az ég azurjától
kárpitoltat.

Azon időben, melyben a jelen történet fonalát felfogtuk, a barlang élénk
képet bájol előnkbe; magasan, füstgomolytól fátyolozva, tűz lobog annak
hűsében, nagy hasábokon átrecsegve; oldalaiban hosszú sorban lovak
rágódnak, eleikbe halmozott zöld füvön, nyerítve s tobogva; a tűzhöz
közel, lombokra terített farkas-bőrökön hever hordócskára könyökölve egy
meglepő tekintetű férfiú; a mennyire ezen helyzetben kivehetjük, teste
zömök s ideges, arcza komoly; magasan költ homlokán kevés hajszálak
tengenek, nyiltan hagyva fejének alsó részét; kora mintegy hatvan évre
mutat, fejének alsó részét sűrű, sötétveres haj födözi, tömött csigákban
lapulva nyakához; homlokának felső része síma és hófehér, mint azoké,
kik azt többnyire födve tartják, közel a szemöld íveihez azonban,
tetszhető redősor mutatkozik, keresztülmetszve két mélyebbtől, melyek
szemöldei közt vonulnak fölfelé s indulatos hevességre mutatnak. Vékony,
magas, vége felé hirtelen legörbülő orra, tekintetének némi sajátságot
ád, melyet kihólyagzó, igen világos, nagy kék szemei még növelnek; finom
ajkai széles szájának félig nyitva állanak s hosszú, hófehér fogsort
tüntetnek elő, erőre s épségre mutatva; állát sűrű veres bajusz és
szakáll födi. Öltözete egyszerű, nyitott barna zekéből áll, mely alól
szétnyílt inge fehérlik, szőrös, naptól sült mellét kitüntetve; szárait
bőrnadrág folyja körül, évek szennyével fénylő s lábain durva tág csizma
van.

Nem messze e férfiúhoz, kinek némi felsőségi tekintete látszaték lenni a
többiek közt, a tűz körül festői csomókban állanak magas, napsütötte
képű emberek, vagy nehéz vasfonalingekben, vagy hófehér
farkas-kaczagányokban, súlyos fegyverekkel s azok nélkül; tovább az
itt-ott halmozó romokon ülnek néhányan komoly arczczal s élénk
kézmozdulatokkal; egy-két lapos követ, vagy üres hordót, melynek feneke
fölfelé van fordítva, könyöklenek vagy térdelnek körül, mások, harsány
szóváltás és kaczaj közt, koczkákkal űzve unalmokat. Ezen elcsomózott
embertömegek közt szállonganak egyesek föl, le, a tűz s lovaik körül.

Az egész arcz- és alakvegyületen némi durva erő szelleme lehelt s a
sajátságos csoportozatok körül a máglya sötétpiros lobogványa ömleszté
kétes habozó fényét, óriási rémekként nyujtva fel a barlangnak
szirtoldalain sötét árnyait a bennlevőknek. A jelenet nagyszerűen
regényes volt.

Körültekintve a vészjósló tarka tömeg közt az ember, őket tolvajoknak
vagy hadfiaknak vélné.

Különösen szembe tünt két csinos férfiú, mind arczuknak fehérsége, mind
öltözetüknek finomsága által. Tagjaikon sötétszínű, térden fölül érő
dolmányok voltak, vert aranyozott s kövekkel terhelt széles boglárokkal,
melyek kapocs gyanánt szorították azokat össze; oldalaikon drága kardok
csüngöttek s egész tekintetök arra mutatott, hogy nem rég vannak e vad
sereg közt. – Keresztbefont karokkal nyugton, sőt szinte vidáman álltak
a tűz mellett egymással beszélgetve s keveset figyelve a többiekre.

– Boldizsár! – mondá az idősb, mintegy negyven éves férfiú, kerek,
piros, egészséges kinézésű arczczal s ideges tagokkal, – kinek kezére
jutnak a szép Cseszeliczki-jószágok?

– Ki tudja, – felel a fiatalabb egykedvűleg a másikhoz fordúlva, hogy a
máglyának lángja egészen láttatá szép fiatal jelentő arczát, tűzzel
teljes kék szemeivel, – valami sehonnainak az olasz földről, Béla
bátyám! mint a Lónyai-birtok nagy része.

A két beszélő valóban Cseszeliczki Boldizsár, előkelő, igen eszes fiatal
ember és Lónyai Béla voltak. Az első eszéről, az utóbbi vitézségéről
ismeretes férfiú, kinek megkegyelmezett ugyan a fejedelem, de jószágait
elszedé s Lónyait száműzé.

Sólyomnak nevezték Cseszeliczkit gyorsaságáról, Csatárnak Lónyait hadi
híreiért.

E seregben mindenkinek álneve volt.

Sólyom hallgatott kis ideig. – Ej bátyám! – mond, ki tudja, mit hoz a
jövendő. Mig jókedv s erő van, addig két ily férfiú keresztülúszhat az
élet hullámain!

– Igaz! – felelt Csatár végigvonva kezét szép hosszú szakállán, – míg bő
vagyonunkban ültünk, csatát és bajt óhajtánk; most benne vagyunk.
Búsuljon, a ki akar és tud, én nem!

– Soká kalandoz Villám, – szól a farkasbőrökön ülő férfiú, Csatárhoz
fordúlva, – aligha nem szúrt le egy pár tatárt útjában; csak baja ne
lenne.

– Ne féltsd Markó, – vigasztalá Csatár, – a tűzről pattant leányt; ez is
jobban illenék férfiúnak mint hölgynek. A minap két kóborló tatár vette
űzőbe; de alig vette észre szándékukat, azonnal visszafordult.
Úgysegélyjen, nem bánta volna a két tatár, ha ment volna; egyik ott
hagyta fogát, a másik jó nefelejtset vitt magával.

– De Villám is jó ütleget kapott kopja nyéllel, – szól közbe Sólyom,
közelebb lépve – szekéren vontuk a barlangba. Most is látszik a nehéz
keréknek vágása a patakban.

A ki Csetátye Boliban járt, e kerékvágást mai napig is láthatja; talán
azóta sem járt több szekér arra.

– Igaz! – viszonzá Markó – de esküt is tőn, hogy ide hozza fejét a
tatárnak, a ki akkor megszabadult.

– Ej! – mond nevetve egy zömök férfiú, közel Markóhoz kopjára
támaszkodva – ki is lehet azt szemelni a sok közül! meglakol az első
érette, kit talál.

Tompa kürtrivallás hangzott be a barlangba, százszorozva az öblökbe
vonúlt visszhangtól. A férfiak azonnal fölugrottak s fegyvereikhez
nyultak, a barlang nyilásához vonulva, melynek sötét torkán ugratott egy
komoly tekintetű lovag be. Öltözetének keresetlen egyszerűsége, kék
dolmány s egy körüle kanyarított medve-kaczagány őt az itt-levők
egyikének jelelé. Mintegy harminczöt évű lehetett, arcza szabályos,
hideg komoly, de jelentő volt; a szenvedély kora redőket szántott
homlokára, mely ritkás hajjal nyúlt fel magasra.

– Halló, Dandár! – kiált rá a vezér visszatérve a tűzhöz – nem vártalak
ily jókor! Mi a hír Kolosvártt? Látom, jól megszalasztád a Karvalyt,
szakad a tajték róla. – Ezzel újra leheveredett a farkasbőrökre.

– Jól jöttem – felelt a megszólított, leszállva lováról. – Vezessétek,
de csak itt a barlangban; kívül nem tiszta a lég: tar-főket láttam a
sűrűben bolyongani s mint baglyoknak, csillogtak szemeik a rengetegből
felém!

– Úgy szerencséről szólhatsz, – jegyzé meg Sólyom, közelebb lépve hozzá,
– hogy bántatlanul hagytak.

– Messze láttad-e őket ide? – kérdé Markó nyugodtan.

– Mintegy két órányira, – felelt Dandár, közeledve a tűzhöz. – Aligha
valami tervök nincs! Mert bár észrevettek, nem bujtak ki a sűrűből s még
kopját sem vetettek felém.

– Kevesen lehetnek, – mond egykedvűleg a vezér – ez az oka.

– Én is azt hiszem, mert csak megzaklattak volna; bár a Karvalyomnak egy
sem hágna nyomába.

– Hányan mentek el innen Törővel, Botos?

– Nyolczan, – felelt a zömök férfiú, ki az előbb szólalt meg.

– Mindenesetre, – folytatá Markó, – készen állunk. Bár Villám volna már
itthon!

– Villámot nem féltem, – szól közbe Botos – száznak is túljár az eszén!

– Ülj ide Dandár! – szól Markó az újon jötthez fordulva, – a tűz mellé,
s ti is közeledjetek! Itt a kulacs! tudom szomjas vagy, vad toborzó,
igyál s szólj!

Dandár jót húzott a kulacsból s leheveredett, végignyújtva ideges
tagjait a bozontos farkasbőrökön.

Az egész csoport a tűz köré tódult, szemeik figyelemmel voltak Dandárra
szegezve.

– Tudjátok-e, – kezdé ez, – mi a legújabb hír? Déván hallottam.
Szalánczy Lászlót tulajdon kastélyában, Branyicskán, a fejedelem emberei
összevagdalták.

– Mióta a törökkel bomlik a frigy, keveset gondol a fejedelem az okos
követtel.[4] – S hát a fejedelem? – kérdé Markó.

– Ő készül, – felelt Dandár. – A törökkel, mint mondják, egészen
felbomlott a béke.

– Úgy gyűlni fog dolgunk! – kiálta fel Markó. – Gondoltam én azt előre,
mihelyt a Boldizsár és Kovasóczi kivégeztetésöket Szamosujváron
hallottam; s a Kendi Ferenczét s Bornemisza Jánosét Gyaluban.

– Nem jó hírt hozok nektek sem, Sólyom s Csatár!

– Mi rosszat hozhatnál? – mond nevetve Csatár – míg kardom lóg oldalomon
s szívem nem ficzamlik ki helyéből, nincs baj!

– Míg bor s szép hölgyek vannak, – folytatá Sólyom, – min aggódnánk? mi
túl vagyunk úgy is már mindenen.

– Jószágaitokat elosztotta a fejedelem s te – Csatár – száműzve vagy
Magyarországra!

– Oda közel vagyok s mehetek ma, – felel Csatár, Markó felé fordulva
kérdő tekintettel.

– Jó helyt vagy itt! – nyugtatá meg Markó s képén azon önbizalom tünt
fel, mely neki sajátja volt. – A határok királya vagyok, – folytatá
felállva s büszkén tekintve maga körül Deli Markó. – Ha jó dolga van
Zsigmondnak, nem fog újat húzni velem!… Itt, Sólyom! ezt hozták a
napokban Kornis Gáspártól. – Ezzel egy tekercset nyújta Sólyomnak.

Sólyom a tűzhöz hajolva, végigfutotta a sorokat

– Hm! – mond, – fejedelem jókor gondoskodik magáról; Mihály s Razván
vajdákkal már kezett fogott s a szélek óriásának tesz most igéretet. No,
– folytatá vígan, – szép birtokaim, kincseim, pénzem, minden – oda! a
fejedelem vette el; ő tudja miért; de mégis, – mond kirántva kardját s
lobogó arczczal körültekintve; Éljen Erdély! éljen a Bátori István
rokona! Én Erdély mellett állok, míg szivem dobog, míg karom feszül: s
ki úgy érez, mint én, rántsa ki kardját!

S a kardok csörtetve zajgának ki sok hüvelyből s a barlang odvai rivalák
vissza: «Éljen Erdély!»

Markó komolyan tekintett maga körül. – Éljen Erdély! – ismétlé nyugodt
hangon; – de ne hirtelenkedjünk! A török hatalmas. Jó lesz őt darabig
kétségben tartani az iránt, melyik párt legyen az, melyben állni
szándékozunk; a mit úgy is – folytatá kevélyen – én fogok elhatározni!

– Emlékeztetlek – szól Csatár – igéretedre; én Erdély ellen kardot nem
rántok soha.

– Én sem, én sem; – mond Sólyom és Botos egyszerre.

– Mi sem! – zúg még néhány szózat a tágas öbölben.

– Legrégibb baj- és hadtársad vagyok Markó! – kiált fel Dandár. – Nekem
senkim sincs a világon! atyai házam a te sereged, világom a baj s a
csata! Én követlek, merre s hová akarod!

– Tudom, – felelt Markó komolyan, – mi köt le hozzám, vad kopjavető!
mennyire s meddig számolhatok reád; – s egy gúnymosoly vonult el ajkai
körül. – Ti pedig zajgók! tudjátok, hogy csak annyit kivánok tőletek, a
mennyire köteleztétek magatokat. Ez így szokás nálam! – Most csend
legyen! – szól mély hangon, s mint villámcsapás után néma csend lőn.

Újra letelepedének a tűz mellé.

– S mi egyéb hírt hozasz Dandár? – kérdé tovább Markó.

– A fejedelem házasodni fog; mondják, styriai Károly leányát várja.

– Hogyan? – jegyzé meg Markó fél mosolylyal, – hiszen Jósika Istvánt nem
rég küldé Olaszországba hasonló czélból.

– Igen, – felelt Dandár, – de míg ő visszatér, a szép Cristiernát hozzák
Kolosvárra. A fejedelem, mint hallatszik, álruhában elébe ment, egyjével
olasz bohóczi közül. A készületek szerfelett nagyok; Bognernek,[5]
mondják, a mennyi kék és sárga szövete volt, mind megvette a város; s
még Szebenből is hoztak a sorompók behúzására.

– S mire a sorompók? – kérdé Sólyom.

– Lovagi játékokra, melyekben több lengyel s német úr vesz részt.

– Karddal? – kérdé Csatár, – úgy megugratják a lengyel urakat.

– Hosszú dsidákkal, németesen! – felelt Dandár, – a német herczegi hölgy
tiszteletére s talán kelevézzel is, ha arra kerül; úgy a lengyeleket ne
féltsd!

– A német dsidaviadalt, – jegyzé meg Sólyom, – gyűlölöm; többnyire testi
erő határoz benne, nem ügyesség és bátorság. Én a kardot kedvelem. De
mégis szeretnék egy párt a homokba dönteni a vendégurakból. – Ördögöt!
mégis boszus, hogy ebből ki kell maradnunk!

– Mit gondolsz, – kérdé Csatár, Sólyomhoz fordulva, – víni fog-e Abafi?

– Oh – felel ez, – nincs kétség benne! s ha igen, – győzni. Az ily
viadal épen neki való; ő kettőt is leterít egyszerre!

– Aligha vehet részt benne! – szól Dandár nehezen rejtett buzgósággal.

– Talán száműzték őtet is? – vág közbe Sólyom, – úgy hozzánk kerül,
fogadom.

– Azt nem hiszem, – mond Dandár s arcza szinte kékké sötétült – nem is
közünkbe való! Poharak és lágyszívű hölgyek közt helye, nem a barlangok
arszlányának körében! Egyébiránt is, – folytatá redőkbe vonva homlokát,
– hatalmas ellensége lehet. Ekkor elbeszélte Abafinak megtámadtatását a
kolosvári piaczon.

– Bucella, mondják, – szólt Markó, – titkos ellensége s a fejedelmet
bujtatja.

– Ha ez igaz, – mond Botos, – jó lesz, ha jókor gondoskodik magáról;
csak azon bámulok, hogy a fejedelem oly titkon járat nyomába; másokkal
rövidebben bánt.

– Annak tudnám én okát, – felel Dandár, nem egészen habozás nélkül,
melyet azonban lehetőségig el akart titkolni. – Mikoláékkal nem akar
újat húzni Bátori. Abafi közel rokon a házhoz! de ez sem fogja őt
megmenteni, – folytatá összeszorítva ajkait.

– Ha darabig kikerüli a fejedelem haragját, – jegyzé meg Sólyom, –
minden el lesz feledve; ismerem én Bátori Zsigmondot.

A míg így beszélgettek a barlangnak sötét hadfiai, két lövés hallatszék
külről. Újra fölugrottak mindnyájan azon készséggel, mely gyakori
váratlan esetekre mindig éber lényeket jelel.

– Ez tatár vagy Villám! – mond Deli Markó, körültekintve a félkörbe
szorult hős tömegre.

– Villám! mondom én, – szólt mély hangon Dandár s valami nyugtalanság
tünt fel egész alakján.

– Villám vagy tatár, – felelt Markó nyugton, – nem más.




VILLÁM.

Félre, nyomorult!

_Szilágyi_.

A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag; a
bennlevők előtt mint szeszélyes festvény tünt föl, körülölelve a
nyiláson beömlő légnek azurjától.

Szép karcsú volt a mén, mely játszva hordá könnyű terhét; igaz erdélyi
faj, nem a későbbi ivadék korcsos agyagjából gyúrott, fél spanyol, fél
meklenburgi, fél arab… szóval minden, csak erdélyi nem. Száraz egyenes
kis feje, tágan nyilt pirosló orr-öblökkel, karcsú, nyulánk nyak, vékony
fátyolként rajta elfolyó sörénynyel; nyílegyenes derék, száraz, de
ideges, nem igen vékony lábak, erős, biztos alj. Ilyen volt a lovag
paripája, tiszta csíki faj, tizennégy markon jóval felül. Elevenzöld
czafrangja veres rojtjaival lógott le fején s szépen illett almás-fakó
színéhez; magyar nyereg magas kápával, medvebőrrel födött, szorult
karcsu derekára; előrekapó lába s eleven vidám szemjárása, a könnyűség s
délczeg negéd képzetét létesíték.

A lovag meggyszín, rövid dolmányban volt, melyen fölül ezüst fonalból
lánczozott hadi ing fénylett, szabályteljes tagjaihoz olvadva,
félkönyökig érő ujjakkal s derekához hosszú keskeny, törökszövetű
kendővel övezve; szárain szerfölött bő, törökös nadrág folyt le majd
szoknyaként s kis lábaihoz nyalkán sárga saruk szorulának; fején rövid
csikóbőr-kalpag hosszú strucztollal, három s többől összetoldva, mely a
hátulsó nyeregkápáig érhetne; de most önokozta szellőtől keringetve,
messze nyult lovagja után.

[Illustration: A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal
lovag.]

– Ez Villám! – mond egy hangon az egész csoport, előre nyúlt kopjákkal
állva, rendítő nyugalomban.

– Honnan kóbor gyerek? – kiált elébe vígan Deli Markó, – porverejték
lepi arczádat.

– Nem jő Villám üres kézzel! – kiáltott fel Botos, feléje lépvén s lova
kantárát megragadván, mely lesütött fővel vonszolá a váratlan
feltartóztatót egy-két lépéssel előre magával.

Lángoló arczczal állt a szép ifjú a hadi tekintetű vad férfi-sereg közt;
baljában a kantár, jobbjában vért csepegve tátongó borzasztón, üstökénél
tartva egy tatárfő; s nyergén elül szépmívű török kard volt
keresztülfektetve.

– Itt apó, a vásárfia! – mond Villám, mert ő volt; s egyet csóválván a
fővel, a porba sujtá Markó elébe. – S itt, – folytatá, a czifra ezüstös
kardot emelve ki nyergéből, – magamnak is valami! – Sólyom átalvevé a
kardot, azonban Villám könnyen szökött le lováról, veregetvén nyakát.

– Ma meg vagyok elégedve, – hizelge, csókot nyomva homlokára, – Fecske!
nem lesz panaszod az abrakra. – Ezzel intett Botosnak, ki a lovat
beljebb vezeté a barlangba.

Villám csinos karcsú termetű volt, inkább nagy, mint kicsiny s mintegy
huszonkét évű, bár különös férfias öltözetében alig látszék húsz évűnek.
Arcza tojásdad, keletien barnás és szerfelett érdekes. Víg könnyelműség,
kis rátartás ködével lebegett eleven jelentő vonásain. Mozdulatain,
szókiejtésén sajátságos kecs volt, melyet szép ezüst hangja növelt.

Visszatérvén a férfiak előbbi helyzetökbe, Markó kezét nyujtá leányának,
ki kínálás nélkül nyult a farkas-bőrökön végig a tűz mellett, levetvén
kalpagját, mely alól, mint fogházból omlottak ki gesztenyeszín, bokáig
érő hajtekercsei.

– Oldjátok le saruimat! – mond fél parancsoló, fél mosolygó hangon.

Dandár azonnal közeledett.

– Nem te! – mond, egy kemény tekintetet villantva a lehajló Dandárra
Villám s hirtelen rántá vissza lábát.

Dandár fölegyenesedett, egész lényén elfojtott boszúság volt feltünő.

A hölgy küzdeni látszott magával, ajkai mozogtak, mintha szólni akarna.

– Nem! – szólt kis szünet után, szembetűnő megvetéssel jártatva végig
Dandáron szemeit, – nem árullak el! de, az egekre! őrizkedjél, mert
ismerlek.

Dandár némán állott előtte; tekintete átszegezte Villámot s valami oly
mélyenbús és egyszersmind dühös volt e tekintetben, mi a vért fagylalá.

Sólyom udvariasan hajlott le e közben kiszabadítni a szerfelett kicsiny
s keskeny lábacskákat sárga födelükből.

– Mi lelt benneteket? – kérdé Markó, odabámulva s váltva Dandárra s
Villámra sülyesztve tekintetét.

– Ő tudja! – felelt Dandár daczczal.

– Semmi! – szólt Villám röviden, mindig szemmel tartva Dandárt. – Te
pedig apó; – folytatá, – bort hozass! szomjas vagyok.

– Eredj, Vidor! – parancsolá az egy közel álló ifjúnak, – nézd körül a
kamrát, van-e még abból a pirosból; mert kényes a gyermek, bár elég
röviden tartottam!

– Fejedre nőtt, vezér! – jegyzé meg a fiatal, szőke Vidor, sietve menvén
a barlangnak egyik kisebb öble felé, honnan nemsokára fakantával tért
vissza. – Itt, – mond, – a mi megmaradt! fehér van elég mindnyájunknak.

– Idd meg magad, ha kell! – szólt Villám; jót ivék az odanyujtott
kantából s letévén azt közel magához.

– Hol jártál, beszéld el! – szólítá fel Markó, simogatva homlokát, – hol
tevél szert azon üstökös gombra? az sem lehetett bakja a tatárnak.

– Eléggé megforgattak a pogány ebek, – felelt Villám. – Alig egy
órányira innen észrevettem három kóborló tatárt; úgy látszék, sietve
kotródtak a hegyek felé. Fecske! mondám lovamnak, jó volna elvágni
útjokat; de egy három ellen!… Ej, gondolám, a ki mer, az nyer!…
Sarkantyumat neki szegzém a fakónak s míg ezt mondom, szemben valék a
három ebbel, kik azonnal kopját eresztének utánam. Tudjátok, hogy veti a
tatár kópjáját: elébb megcsóválja feje fölött, aztán czélra néz, megáll
s úgy robbant. Míg a kopja röpült, a fakó nem hevert; s a három kopja
Villám helyet földet ért! Ekkor sivítá az enyém mellben az egyik tart,
ki azonnal földre zuhant. De két másik rám rohant görbe kardokkal s míg
vívtunk jó sokáig, port keverve magunk körül: szemben egy csoport had
fia tünt elő.

– Törő volt, – szólt közbe mosolygva Markó.

– Igen, – felelt Villám, – ő és társai! A hogy a két tatár megpillantá
őtet, tovaillant; én is le a lóról. Gombodat itt nem hagyom! mondám:
arany bére Fehérváron. S leoldva a tatár kardját, lenyiszáltam, mint
tudtam: a kard s fő ide jött velem! Hé, nem elég ez hölgytől? férfiak!

– Istenemre elég! – mond kezet nyujtva Markó, – férfiútól is. Már
halomra gyűlt a tatárfő: húsz van, úgy-e, Csatár? Holnap küldjük
Fehérvárra.

– Nemsokára sűrűdni fog bajunk! – szólt vígan Sólyom, – a török készül s
az erdélyiek sem hevernek.

– Ej, – mond Villám, minél több, annál jobb! csak kedv legyen s
egészség, úgy-e fiúk!… Éljen a baj s a csata! – kiált, vígan emelve föl
a fakantát.

– Éljen! – zúg.




FEKETE LOVAG ÉJFÉLKOR.

Éjfélkor, midőn rég nyugszik mindenki.

_Körner_.

De térjünk a fejedelemhez vissza. Bátori Zsigmondnak ismeretes, túlságig
habozó cselekvései, kegyetlen ölettetései, őt nagyobb részénél az
erdélyieknek, sőt a külső udvaroknál is, gyűlöletessé tevék. De mind e
mellett tagadni nem lehet, hogy bizonyos varázs ömlé körül a Bátori
nevet Erdélyben, mely részint a Bátori István bölcs s Erdélyre nézve
mindig emlékezetes uralkodási szakából magyarázható, másrészt azon egyes
kijelölt tulajdonokból, melyeknek híjával, – úgyszólván, – egy Bátori
sem volt. Ezek okozták, hogy mindegyiknek volt felekezete, regényes
hűséggel hozzá ragaszkodó.

Ha Bátori Istvánt, a bölcs észszel s erénynyel dús fejedelmet, imádta
Erdély, mint később Lengyelország: úgy bámulta Andrásban tudományát,
tapasztalásait; szereté azon fényt, mely egyházi építéseiben
mutatkozott. Boldizsárt hasonlóul sokan kedvelték. A szép, élénk, bár
könnyelmű s cselszövénytől nem ment férfiúban hajdani lovagi szellem
vegyült, finomabb s az akkori időben ritkább műveltséggel; s neki,
főként Erdély szebb s fiatalabb női közt, nem kis pártja volt.

De Zsigmond maga is tudott olykor egyeseket lekötelezni s bírt nemcsak
azon közvitézi személyes bátorsággal, mely oly mindennapi a katonai
életben; hanem némi vezéri felsőséggel is, mely nála némely esetekben
szinte meglepő volt, a mint ezt a törökök ellen folytatott, darabig
szerencsés háborui bizonyítják.

Innen magyarázható, hogy a Bátori névhez még mindig ragaszkodó
erdélyieknek nagy része hajlandó volt jó reménység fejében Bátori
Zsigmondnak kegyetlenkedéseit, ha nem egészen megbocsátani, legalább
mentegetni s fiatal korának vagy rossz tanácsadóinak tulajdonítani, kik
igen ismervén ingatag gondolkozását, azt hasznokra tudták fordítani s
néha önszenvedélyeik aljas viszontorlását vagy boszúvágyát a fiatal,
gondatlan fejedelem rovására kielégíteni.

Szembetünő bizonyítványai valának e személyes gyűlölség mutatkozásainak
azon sokszerű üldözések, melyeknek többen ki valának téve, a nélkül,
hogy üldöztetésöknek okát tudnák.

Nagyobb része a kolosváriaknak az Abafi megtámadtatását a fejedelem
titkos boszújának tulajdonítá, kinek meghitt orvosa, Bucella Abafit egy
gondatlan nyilatkozásaért személyesen gyűlölte. Abafi egykor ország
mételyének nevezé őt s ezt a korzikai, viszonttorláshoz szokott komoly
olasz nem igen látszatott feledni akarni.

Még valószínübb lett e hiedelem azon körülmény által, hogy Bucella
Lengyelországba küldetvén a fejedelem által, Abafin több baj nem
történt.

Mások gyanítják, hogy Bucella ezen orgyilkolásra nem volt megbízva a
fejedelem által; de hitték, hogy ha czélt érhete, Bátori a dolgon inkább
örült, mint neheztelt volna, fel lévén ingerelve Abafi ellen, kinek
bátor felszólalása az országgyűlésen s a fejedelemmel szemben,
kellemetlen volt előtte.

A ki Bátori Zsigmondot ismerte, egyáltalában nem csodálhatá, hogy az
Abafi elleni üldözések egyszerre megszüntek: még akkor sem, ha ezeket
egyenesen a fejedelem parancsolta volna. Szokott dolog volt Bátori
Zsigmondnak kegyében látni azokat holnap, kiket ma gyűlölt s viszont.
Minden tette e szeszélyes uralkodónak ingatagság bélyegét hordá homlokán
s kegyének mint gyűlölségének állhatatlansága közmondásos volt
Erdélyben. Egyébiránt a Mikola-ház egy volt azok közül, melyeket a
fejedelem legtöbbször látogatott meg s Margitnak magas lelke vele
szemben is kitünteté hódító varázsát. Ő a fejedelmet önkénytelen vonzá
magához s mégis illendő távolságban tudta tartani. De mind e mellett is,
hogy Abafit, mint a Mikola-ház közeli rokonát, kímélni látszatott, nem
legörömestebb szólt róla s őt nyugtalan, bár nem veszedelmes embernek
tartotta.

Ha voltak sokan, kik ezt s ehhez hasonlót gyanítának s ha valószínűek
valának e gyanítások: mások azt hitték, hogy az Olivér megtámadásának
más az oka. Mert ha ő ellenére lenne a fejedelemnek, vagy ez tartana
tőle: bizonyosan vele is úgy bánhata, mint másokkal, kiket veszélyesnek
tartott; vagy módot lelhete őt kevesebb zajjal ártatlanná tenni.
Szintoly hihetetlennek látszék, hogy Bucella orgyilkosok által kívánta
kivégeztetni, kinek kevésbe került volna a fejedelmet nyílt erőszakra
bírni ellene. S ha a regényes hűséggel Bátoriakhoz ragaszkodó Abafiak
egyike, a fejedelem szándéka ellen szegzé is magát s ez őt boszantá:
Olivérnek egész föllépte új volt s Bátori többet elégnél gondolt tenni,
midőn őt meg akará szégyeníteni; miben czélt is ért… S így némi titok
látszék az Abafi viszonyain lebegni.

A fejedelmet naponkint várták. Nevezetes nap volt a kolosváriakra Bátori
érkezése szép angyali nejével, kinek híre jóval előzte meg jöttét s kit
az akkori lovagi erdélyiek, hozzájok illő méltósággal kívántak fogadni.
A fejedelem, miután őt álruhában látta, Szászsebesen várta be, hova
sietve tért vissza, megelőzvén Cristiernát.

Ha most valahol nemzeti ünnep tartatik, vagy más alkalommal, sokan és
sokképen akarnak vigadni: kevés fejtörésbe kerül ezereknek látni s
hallani, vágyát kielégíteni. Remek színészek, híres énekesek, műlovagok,
kötélen és földön tánczolók, nagy lovagi vagy katonai gyakorlatok és
szemlék napokat s heteket töltenek be; s habár mindezen látványok mentek
azon őskori erőtől, azon élénkebb indulatokra s érzékekre hatástól, mint
hajdan: épen műveltebb, higgadtabb gyöngédségök egy más szelidebb s
talán bájosabb módon hat az emberre.

Történetünk korában egy nevezetes napnak hézagait, kellemes idő- s
kedvtöltésekkel betölteni, nehéz feladat volt, főként távol Erdélyben,
honnan a gyakori nyugtalanságok, a művészi élvezet szelid lengését
messze tilták.

Néha vetődtek alakosak, kik szabálytalan s nem legillendőbb darabjaikkal
mulattatták a közönséget s az ország egyik végétől a másikig űzték
kalandos életüket; egyes nagyobb tehetségű uraktól pártolva, vagy a
fejedelmi háztól messzeföldről s nagy költséggel rövid időre, oda
rendelve… Egy híres erős ember, vagy íjász, vagy kopjavető láttatá
olykor ügyességét; vagy czigány hangászok űzték el a hosszú téli estvék
unalmait; de néha, nagyobb alkalmakkal, mint országszerte hangzó egyes
eset, történtek lovagi s gyalog viadalok, vagy hosszú dsidákkal lóháton,
egészen német tornák szellemében; vagy kardokkal, a magyar könnyű
lovag-viadalt képezve; vagy kelevézzel törökösen, mely mind irányzó
tehetségét, mind lélekjelenlétét a lovagnak volt képes kifejteni. Az
estvéket népes, arany- s ezüsttel pompás tánczmulatságok tölték be. Ezek
s egy ünnepélyes kiséret, lakodalmi vagy egyéb alkalmakkor, valának azon
kedvtöltések, hol az erdélyi, akkoron jóval keletiebb fényüzés
mutatkozott.

De míg a fejedelem megérkezik, nem lesz érdektelen egy tekintetet
vetnünk a Mikola-házra s Abafira.

A kis Gizella nem könnyen ugyan, de mégis néhány hét mulva, kiépült
betegségéből, mely egyedül váratlan rémülés következése volt. Margit
éjjel-nappal ápolá őt s volt valami magasztaltság azon részletes
gondoskodásban Gizella iránt, melynek nagyobbrészt köszönheté kiépülését
oly betegségből, melynek egyes szakai veszélyjóslók valának. S nem
testvéri, baráti, hanem anyai volt a szorgalom, mely Margitnak minden
tettéből tetszék ki, a benső jutalom égi gyönyöre sugárzott lelkes
vonásain, midőn e szép gondosságnak sikerét látta. Gyulafinénak
természetes gyöngédsége tiltá őt Gizellával csak távolról is sejtetni,
hogy avatottja titkának. Kettőzteté barátságát iránta, kiben
felgyógyulása óta nagy változás történt. A láz megnyujtá tagjait; ágyból
felkölte után bár gyenge s halvány, de egészen kifejlettnek látszék; s
midőn halkkal, szép tagjait az egészség újra kiidomítá, bár kedves
arczáról a rózsák elköltöztek, ő volt Erdély legszebb leánya; de azon
vidámság, mely őt annyira vonzóvá tevé, azon gyermeki kedvesség, mely
minden csekélységben örömét találja, melyet minden oly hamar izgat s
lobogtat, eltüntek. Szelid, nyájas maradott az angyali teremtés; de
komoly ábrándozás s neme a bús elszóródásnak vona felleget egész lénye
körül. Ő nem gyanítá, hogy Margit őt áttekinti; titkát szívének
legmélyebb redőiben vélte elrejtve. Ő szerencsétlen volt, mert remény és
kilátás nélkül szeretett. Gyulafinéról hivé, hogy Olivért szereti; azért
mindenkép titkolta szerelmét, mert Margitot imádta s becsülte. Ő
nyugodtnak látszék.

Sokkal tisztább tapintata volt Margitnak, mint hogy a Gizella lelki
erején ne bámulna s azon áldozatot, melyet ezen angyal érette tenni
kivánt, ne érezte s méltányolta volna. Ő mindezt látta, tudta s lelke
bámulásba olvadt össze Gizelláéval.

– Ő a serdülő leányka, múlja-e őt felül lelki erőben? ő tegye egy
reményteljes, fejlődő élet egész hosszú boldogságát mérlegbe, a Margit
minden tekintetben kisebb áldozatával? – ezt kérdé Gyulafiné magától.
Mert, bár ő lelkének teljes erejéből szerette Abafit, a mit már maga
előtt sem tagadhatott; de nem hivé, hogy közte s Olivér közt egy
házasság – ha valaha annyira jőne is – boldog lehetne. Abafinál jóval
idősb, lelkének gyöngéd szerénysége tiltá, sorsát az ifjúéval
összeolvasztani; mi egyébiránt talán akaratjától függött; oly mély vala
Olivérnek ragaszkodása a nemes hölgyhöz, bár mint bizonyost állíthatjuk,
egészen másnemű a szerelemnél. S így Margit föltevé magában, lassanként
a Gizella elméjét azon gondolattal megbarátkoztatni, hogy érczfal a
bájos gyermek s álmainak hőse közt nincsen s hogy Margitnak nincsenek
tervei jövendőre.

Sokszor, de mindig a legszelidebb kimélettel szólt Gizellával Abafiról;
mondá, mennyire becsüli őt; de egyszersmind oly fordulatot tudott adni
beszédének, melyből Gizella gyaníthatá, hogy a szép özvegy férjhez többé
nem fog menni. S ha ilyenkor a remény mennyei sugára múló villanyával
szaladt minden idegein keresztül a szelid gyermeknek s szép arczának
havában a boldogság derüje hajnallott: ki csodálhatná? De oly igen el
tudta Gizella lelkének, szívének önkénytelen izgását rejteni, hogy néha
Margit maga kétkedővé lett indulatai iránt.

Gizella halkkal meg kezde győződni arról, hogy nénje Abafit inkább
becsüli, mint szereti; de nem soha arról, hogy Abafi is így érez. Ő
kegyetlen öntagadással hiteté el magával, hogy Olivér Margitot imádja.

Abafi gyakorta látogatá meg Gyulafinét, ki őt néha Gizellára is
figyelmezteté. Hősünk a bájos gyermeket szépnek s érdekesnek találta;
bár szívében egy húr sem pendült meg élénkebb hévvel érette. Többszöri
látás azonban s az Abafi figyelmesb alkalmazása iránta, kezdék őket
közeltetni egymáshoz; többször s néha komolyabb tárgyakról szóltak
együtt. S valami oly jósággal teljes, oly nyugodt, oly szelid volt a
Gizella egész alkalmazásában, hogy Abafi örömest kezde véle mulatni,
némi érdeket iránta venni. De csalatkoznék az olvasó, ha e közelítésben
távolról is a gerjedő szerelem első sugárait gyanítaná. Mindig kiválólag
feltünő volt a különbség azon élénk, forró csatlakozás közt, melylyel
szerelmesek keresik egymást, mely némaságban oly jelentő s boldogító – s
azon nyájas, udvarias alkalmazás közt, melylyel Abafi, Gizella iránt nem
hódoló, hanem kellemes, vidám társalkodó volt csak.

Így teltek hetek s hónapok. Olivér nagy részét ezen időnek falun tölté
gazdaságával, szép lovaival s nagy vadászataival elfoglalva. Betlen
Farkas volt leggyakoribb látogatója, kivel barátsága naponkint szorosb
lőn.

Abafit mindenki kezdé színlés nélkül becsülni s már nemcsak a szép
lovagi, mindenütt finom magaviseletű férfiút: hanem a tudományost, az
idegen nyelvekben jártast s az olvasottat; mert Abafi idejének nagy
részét új, fontos ismeretek megszerzésére fordítá s nagy sikerrel.

Minden héten elzárkózott egy nap; Abafi magas várának rostélya le volt
eresztve; senki sem volt ilyenkor nála szokott látogatói közül, még
Betlen sem, ki e szeszélyét barátjának kímélettel tűrte; de midőn a vár
ősz tornyában éjfél kondult el: átrázva érczhangjait néma éjjeleken: egy
lovag közeledett az Abafi várához, – lova, öltözete egyszerű, fekete
volt; háromszor fútt rövid kürtjébe s a felvonó híd leereszkedett. Ha
fellegek csatáztak az éjféli égbolton, ha villám futosta át a fekete
fellegkárpitot; ha vihar dühöngött s az óriási bükkök nádként
ingadoztak: a fekete lovag nem maradt el; – s ha zápor özönlött vagy a
jég zuhogott le fényes fellegekből; vagy üvöltve álltak őrt éhes
farkasok vonítva szirt gerinczeken: a sötét lovag éjfélkor a kapu előtt
állott s a toronyőr a hármas kürtjelre leereszté a felvonó hidat. S ha
néha utas találta a néma lovagot jőni s az ábránd hold világítá keleti
vonalait fakó fényével: arcza oly vidám, oly örömteljes, oly sugárzó
volt; de ha találta, midőn a várból tért vissza, könny csillogott
szemeiben; s ha menve sivító fellegként tűnt el sebes száguldtában:
megtérve, halkkal léptetett csak… s vissza mindig… mindig visszatekinte.

Az egyszerű természetes eset sok mondára nyujtott alkalmat s a babonás
nép ajkain néhol regévé alakult.




TÁNCZTEREM.

Ő szelid, nyájas és jó.

_Scuderi_.

A szép Cristierna e közben gyorsan közeledett Kolosvárhoz. Mihelyt a
határokba lépett, azonnal tapasztalá azon lovagi szellem mutatkozását,
mely akkor távolléte mellett is Európa műveltebb tartományaiban sehol
otthonosabb nem volt, mint Erdélyben. Magyar őszinte szívesség tevé a
lovagi tisztelkedéseket a szépnem iránt érdekesbbekké. Minden
helységben, minden nyughelyen újabb meglepetések várták a fejedelmi
hölgyet, kinek szelid erkölcsétől s már hírében ismert szépségétől
jóltevő következményeket jóslottak az erdélyiek a nyers, habozó,
túlságig változékony Zsigmondra. Megérkeztének estéjén egész Kolosvár ki
volt világítva; több sorban fénylettek az akkori kisebb ablakokból a
mécsesek s néhol a világítónak szeszélye kiáltó színekre mázolt
képekben, vagy a történet jelességére czélzó írásokkal kívánta örömét
kifejezni.

A fejedelmi csarnok minden tereme s szobája pompásan ki vala bútorozva s
a szem mindenütt nehéz selyem- s bársonyszöveteken nyugvék. Aranynyal
áttört kárpitok, aranyozott székek, aczéltükrök, török szőnyegek voltak
mindenütt láthatók s a falak kamukáin sárkányok s griffek bámultak ezer
vegyületben a nézőkre.

Erdélynek völgyeiből ide gyűltek a tehetősb családok s vetekedve
kívánták az óhajtott fejedelemasszonynak rövid ott mulatását kellemessé
tenni.

Nagy körtisztelkedés előzé meg a pompás vacsorát, melynek alkalmával
Erdélynek hölgyei mutattattak be Cristiernának. Ezek közt volt
Gyulafiné, a szép Mikola Margit; s első megjelenése azon kellemes
benyomást idézé elő a Cristierna szemeiben, melyet Margit sehol sem
hibázott el megtenni. A fejedelmi nő középnagyságú, finom termetű hölgy
volt, arczéle nemes, római; fürtjei selyemsímák s világos szőkék, szemei
gyönyörű vágásúak s égszínűek valának. Egész tartásában feltünt azon
nyugodt önbizalom s szerénység, mely nem ereszkedik le máshoz, de azt
emeli gyöngéd figyelemmel föl magához. Mindenkivel szólott, a férfiakkal
többnyire latinul, mely nyelven ha nem tökéletesen, de igen csinosan
beszélt; a nőkkel francziául, használván néha azon szavakat, melyeket
útjában a magyar nyelvből sajátjává tőn.

Elvégződvén így azon körtisztelkedés elfogadása, mely egyes kérdésekben
s rövid feleletekben áll: a fejedelmi nő Mikola Margittal, Kornis
Gáspárral, Keresztúrival s másokkal beszélgetett. Valami oly szelid és
hódító volt egész alakján elöntve, hogy ezen első megjelenésekor soknak
megnyerte szívét, még azoknak is, kik a fejedelemnek más nőt óhajtottak
Olaszhonból. Az akkoron számos olasz Zsigmond udvarában, nemzetének
egész műveltebb hódolásával kivánta a fejedelemasszonynak kegyét
sajátává tenni, kinek azonban kiválólag nyájasb maga alkalmazása az
erdélyiek iránt, feltünő volt.

Abafi ezen ünnepen nem volt jelen. Sokan úgy vélték, hogy vagy átall a
fejedelem előtt megjelenni, kinek neheztelése még emlékében van, vagy
nem akarja magát újabb tőröknek kitenni s ily nevezetes alkalommal ez
által figyelmet gerjeszteni.

Margitnak mindjárt feltünt távolléte s Betlen Farkastól tudakolá őt, ki
maga sem tuda egyebet mondani, mint hogy néhány nappal ezelőtt
vadászaton látta barátját épen s egészségesen.

Bátori azon közidőt, melyet a szép Cristierna másokkali beszélgetéssel
töltött el, használni kívánván, Margithoz közeledett s az est nagyobb
részét velei társalkodással töltötte. Lehet, hogy a lelkes nő ezen
alkalmat használta a fejedelmet Olivér iránt megengesztelni! annyi
bizonyos, hogy Betlentől – kit Zsigmond bátorságaért s azon regényes
szellemért, mely őt oly érdekessé tette, szenvedhetett – tudakolá
hollétét.

Betlen újra erősíté, hogy őt a vadászaton látta.

– Örülök – mond a fejedelem nyájas mosolylyal – ha leventéink edzik
erejöket s bátorságukat; lehet, hogy rövid napon komolyabb alkalom fogja
azt szükségessé tenni, mint vadászat.

– Erdélynek fiai – viszonzá Betlen azon szép férfias tartással, melyben
kecs és méltóság párosultak – örülni fognak, ha Nagyságod őket csatákra
vezetendi s bizonyos vagyok benne, Abafi barátom nem lesz az utolsók
egyike, ki a Bátori-ház s Erdély java mellett fegyvert fog.

– Igen, akarjuk – szólt Bátori nevetve – hogy igazat mondjon kegyed.
Inkább szeretjük őt – folytatá gúnymosolylyal – buzogánynyal kezében,
mint a szószéken látni, hol nem igen látszik helyén lenni.

Betlen csöndesen állt a fejedelem előtt s úgy látszék, hogy felelni
akar; de ez folytatá:

– Holnap, reménylem, hogy a lovagi Betlen nem fog hibázni a sorompók
közt. Jeles kelevézhajítók vannak vendégeink között: a fiatal Zamojszki
s amott ki Kornisnéval beszél, Szápai Kázmér; ezektől a babért elragadni
igen szép volna.

– Nagyságos uram! – felelt Betlen, a kelevézjátékra be vagyok irva s az
egyik csapat vezérségével tisztelt meg.

Bátori jóváhagyólag intett fejével. – Sajnálom – jegyzé meg bosszúsággal
arczkifejezésében – hogy a nemes játékból ki kell maradnom, nem a
legjobban érzem magamat s Bucella minden hevesebb mozgást eltiltott. –
Ezzel nyájas főhajtás után a közel álló Lugosihoz fordult a fejedelem.

A teremnek egyik oszlopa mellett a szép Zsombori Juditot látjuk, deli
tagjain szalmaszín bársonyváll s szoknya foly le gazdag ezüst hímzéssel
s egy remek mívű párta, drága kövektől s gyöngyöktől csillogva, őt
valamivel magasbnak láttatja, mint a minő valóban. Ő ezen este
közfigyelmet gerjesztett. Mellette állt Bánfi János, magas, halavány
ifjú, szép magyaros vonásokkal s nagy barna szemekkel. Diószín dolmánya,
az akkoron divatos, nehéz selyem kamukából volt, arany törökös
levelekkel áttörve; aranyozott, vert ezüst, kék kövekkel gazdagon
terhelt készület pótlá ki a zsinórozást s öltözete egyjét tevé azon
apáról fiúra szálló díszöltözetek közül, melyek minden időben szépek
maradnak. Violaszín nadrág zsinórozás nélkül s zöld egyszerű topánka
egészíték ki öltözetét.

Beszélgetésök tárgya Cristierna volt. – Úgy látszik – mond Bánfi fél
suttogó hangon – hogy a mi kedves fejedelemnénk nem oly vidám s boldog,
mint új nő közönségesen szokott lenni; a mint hallom, a fejedelem maga
is, nem azon szorgalmas előző, ki oly szelid teremtéssel el tudná távol
honát felejtetni.

– Fejedelmek – mond Judit részvevő tekintetet vetve Cristiernára – nem
olynemű férjek, mint más emberek. Őket titkos érdekek, családi viszonyok
vezetik nőjeik karjai közé; várhatni-e Zsigmondtól, ki virágról virágra
száll, kit minden szép hölgyi szem rövid lobbanásba hoz, hogy példás
férj legyen?

Bánfi gondolkozni látszott.

– Margit – mond kis szünet után – még most is érővé teszi azon hatalmát,
melynek Bátori mindig hódolni látszott.

– Hibázik Bánfi, ha ezt hiszi Margitról; nincs nő, ki kevésbbé számító
lenne, mint ő. Azon felsőség, melyet gyakorolni látszik, önkénytelen s
lehet észrevenni, hogy ő a fejedelmet soha sem keresi, sőt közelítését
oly természeti egykedvűséggel fogadja, mely őt minden gyanútól fölmenti;
ő más iránt is ilyen.

– Az tagadhatlan – viszonzá Bánfi – ő mindig nyájas; maga a szép
fejedelemasszony is, a mint látszik, igen örömest mulat vele.

– Én – mond Judit – nem a legjobb napokat jóslom Cristiernának, egész
lénye különböző a fejedelemétől; nem igen remélhetni köztök valaha azon
gyöngéd viszonyt, kölcsönös bizodalmat s engedékenységet, mely egyedül
képes házasokat boldogítani. A fejedelem változékony fog maradni végig;
s azt hiszem, egynek azon hölgyek közül, kiket meg szokott
különböztetni, nem sokba kerülne őt angyali hölgyétől elidegenítni.

– Ez – mond Bánfi egy finom mosolylyal – alkalmasint közbenjárás nélkül
is meg fog történni: ha igaz, a mit hallok.

– S az volna? – szólt Judit, reá függesztve tekintetét.

– Egy gyöngéd titok, melyről nem örömest szólok, főként hölgy előtt –
mond Bánfi jelentő arczkifejezéssel. – A viszony köztök aligha valaha
több leend, mint testvéri.

– Úgy megkimélem a közléstől – felel Judit hirtelen közbe szólva s
könnyű pirulattal tekintve föld felé. – Csáki Gizellát – folytatá, el
akarván fordítni a beszélgetés tárgyát – holnap fogják a fejedelemnének
bemutatni.

– Egészen egészséges tehát?

– Igen, kissé halvány még, de szép; oly szép, minél szebb nem lehet! A
fejedelemné néhány hölgyet óhajt az elsőbb családokból maga körül;
aligha Gizella ki fogja kerülhetni választását, pedig ő nem örömest
válna meg a Mikola-háztól; Margitban ott testvért, barátnét s anyát lelt
egyszerre.

– S Gyulafiné is, úgy hiszem, nehezen tudná őt nélkülözni, bár
vigasztalhatlan nem maradna… Abafi sokszor van a Mikola-háznál s Margit
az ő szemeiben a hölgyek elsője.

– Magam is azt hivém – jegyzé meg Judit – hogy azon tisztelet, melylyel
Abafi iránta viseltetik, nincs egészen szerelem híjával; de később
meggyőződtem arról, hogy Abafi valóban nem érzi azon gyöngéd indulat
hatalmát Margit iránt.

– Oh – mond Bánfi – a szerelem egy Proteus, ezer alakba öltözik; s
megvallom, mindig veszedelmesbnek hiszem, ha kezdete lassú s más alakot
vesz fel, mint például tisztelet vagy barátság. Azon neme a hirtelen
szerelemnek, mely pillanat munkája, sokszor hirtelen is lobog el.

– Az igaz szerelem – mond Judit némi magasztaltsággal – legyen évek vagy
pillanat műve, egy és örök!… s ha szűnik… nem volt soha szerelem!

Többen közeledtek e pillanatban az érdekes párhoz. A beszélgetés
közönséges lőn: a fejedelemasszony útjáról, a holnapi lovagjátékokról, a
terem eddig ismeretlen fényű s ízlésű bútorairól s diszítményeiről folyt
a beszéd változtatva. Itt-ott a szögletekben fontosb érdekek s országos
viszonyok jövének szóba. A mellékteremben megzendült a hanga s a
fiatalság egyenkint a gazdagon világított mellékosztályokba vonult.

[Illustration: Többen közeledtek e pillanatban az érdekes pártoz…]

A fiatal Zamojszki, a Bátori-háznak rokona (mert bátyjának neje Bátori
Gizella volt), a fejedelemnéhez járult s őt lassú lengyelre szólítá fel.

Keleti öltözete még emelé az érdekes leventének termetét. Majd bokáig
érő, redőkbe szedett s derekához gazdag hímzésű pánttal szorított
kurtkája, a legszebb hófehér selyemszövetből volt, mellén sűrű, apró
arany gombocskákkal; ezen fölül volt az úgynevezett lengyel kontus öltve
s ennek hasított ujjai lógtak vállai mögött: a felső öltözet égszín
bársony volt s gyöngéd hattyú-torok folyá körül. Kezében tartá könnyű
süvegét égszín bársonyból, keskeny hattyú-torok prémzettel, melynek
lekonyuló teteje négyszögű volt.

A fejedelmi nőnek deli tagjait almaszín selyem kamuka öltözet, gyönyörű
hímzésekkel folyá körül; a főkötőjébe szúrt boglárok gyémántoktól
ragyogtak s hófehér nyakát nagy keleti gyöngyök számos sorai keríték.

Ezen első párt követék a fejedelem Mikola Margittal s többen különböző
öltözetben, melyek közt feltünők voltak még azon német lovagok, kik a
fejedelemasszony kiséretében érkeztek Kolosvárra s kik közt Zobel s
Tattenbach közfigyelmet gerjesztének, mint több tornában győzedelmeikről
nevezetes lovagok.

Bucella, az orvos, egyszerű fekete olasz öltözetében; Bazili, egy olasz
festő s több idegen adá a jelenetnek részint árnyát, részint tarkaságát.




TRENCSI-VÁR.

Sok nép, nagy várakozásban.

_Walter Scott._

Kolosvárnak a közép-kapu előtti külső tere, a most úgynevezett
Trencsi-vár, volt a lovagjátékokra elkészítve. A Magyar-kaputól kezdve e
tágas tér felé, hosszú, széles fenyő-sétasorok vezettek s ezek közelében
jobbra-balra, hirtelen készült erdő terjedett – egy meglepetés, melylyel
a kolosvári tanács a fejedelemnek kedveskedett. A megkivántató fenyvek a
nem távoli havasokból hozattak s rejtett helyen valának lerakva; a
lovagi játékokat megelőző éjjel szurattak a földbe festői csomókban, hol
ritka csoportozatot, hol sűrű tömeget képezve, hol egyenkint állva: s
így a széles, tágas térségben egy egészen természetes ligetet képezve,
melynek közepében volt a lovagi csatatérre vezető út hagyva.

A Trencsi-várban egy tágas négyszeget látunk, magas deszka sorompókkal
körülkerítve, melyek kék és sárga szövettel vannak bevonva. Felettök
hézagonkint kék és sárgára festett oszlopok emelkednek sisakokkal,
vérttel s paizsokkal fölékesítve. E kerítvények azon részén, mely a
város felé nyúlik el, magas széles páholysor, rostélyozott karzatokkal
van emelve, hasonlóul sárga s kék szövetekkel bevonva, veres, sátoralakú
mennyezettel boltozva. A város felől tágas, menedékes lépcsők vezetnek a
külön erkélyekbe; ezeknek középsője, a többinél sokkal több pompával s
választékonysággal van ékesítve s azokat terjedtségben meghaladja.

A leírtakkal szemben egy magas egyes páholy emelkedik, hasonló
készületű, a harczbirák számára. A csatatérnek közepette egy magas,
gótmívű faoszlopot látunk, toronyalakút, tetején négy lobogóval, az
erdélyi, styriai, lengyel s császári színekkel, melynek üres, öblös
közepében azon számtalan szép díj van lerakva, melyeket a fejedelem a
győzőknek készíttetett, mint fegyverek, billikomok, tigris-kaczagányok,
gyönyörű nyeregtakarók, több rendbeli czafrangok, csujtárok, mind
selyemből, aranynyal s ezüsttel terhelve.

A Torda-kapu felőli oldalon a sorompók felnyithatók; a magas páholyok
előtt ülések foglalják el a helyet, a számos néző számára, melyek közül
a hátulsók mindig magasabbra emelkednek. A négyszegnek más két oldala
szabad, nehogy a hajított kelevézek sértők lehessenek.

Azon pillanatban, melyben a sorompók elé érkeztünk, az egész igen élénk,
meglepő képet mutat.

A fejedelem nejével már elfoglalta a középső páholyt, mögöttök Kornis
Gáspár, Geszti, Keresztúri erőteljes férfi-alakok díszes öltözetben s a
fiatal Zamojszki láthatók; Cristierna mellett két vidámképű éltes nő
sisakalakú főkötőkkel s hosszú fátyollal. A többi páholyok is tömve
voltak, csinosan, sőt részint gazdagon öltözött nézőkkel. Ezeknek
egyikében, mely jobbra harmadik volt a Bátoriétól, Mikola Margitot
veheté a néző észre; jobbjára Zsombori Judit, baljára Gizella ült. A
szögletben foglalt az öreg Mikola helyet, Gizella mellett s mellette
állott szép fia, ki ma nem volt szolgálatban. Judit mögött látjuk a
csinos, magas Bánfi Jánost.

Gizella szembetűnőleg halvány, de valami oly bájló van egész lényén,
hogy minden szem rajta csüng s mindenki vágyik ezen érdekes teremtésnek
nevét tudni.

A sorompók körüli lépcsőkön pezseg a néptömeg, nincs egy üres hely is;
hézagonkint a fejedelmi őrsereg hadfiai állanak medvekaczagányaikkal s
nehéz fegyvereikkel.

A nézők sorain körültekintve, több ismerősre akadunk. A fejedelmi
páholysor mellett emelkedő lépcsők egyikén látjuk azon tisztes polgárt,
kit a kolosvári piaczon hallánk egy szerzetessel és falusi úrral
beszélgetni. Nem távol ettől ül a becsületes kovács, Gúti Mózes uram az
ő hű bordájával, Orsolya asszonyommal, mindkettőjök ünnepi öltözetben s
örömtől sugárzó arczokkal; mellettök, mint nem legkényelmesebb
ragasztékot, pillantjuk meg félig térden, félig ülve Tóbiást, kinek
fészkelődései és ügyetlen kérdései Orsolya asszonyt szokott
egykedvűségéből néha felrázák.

A harczbírák erkélyének közelében egy ismerős arcz foglalja el
figyelmünket. Aligha e vaskos, duzzadt képű legény, rövid, réteges gombú
zöld dolmányban, világos-kék nadrágában, csúcsos báránybőr-süveggel
fejében, nem Timár Miska, kivel Alvinczen ismerkedtünk meg. Alakján
komoly tünődés tűnik fel; úgy látszik, mintha nagy terv kezdene agyában
alakulni; néha emeltebb fejtartása, szikrázó szemei s öklöző kezei,
készülő ökölbajnokra gyaníttatnak, ki még nincs tisztában az iránt,
kiálljon-e a síkra, vagy magában s képzetében vitézkedje ki magát,
mindenesetre olcsóbb áron.

Közel a Mikola-páholyhoz áll, egy szerfölött érdekes arczú ifjú, kit ha
jobban megnézünk, úgy tetszik, mintha a keleti vonásokat, e sötét
szemeket, ezt a karcsú termetet s az egészen sajátságos lényt, már több
ízben s több alakban láttuk volna, még sem merjük ráfogni, hogy ő az;
annyira különbözik e kétes lénynek minden megjelenésekor alakja az
előbbitől, hogy szinte biztosabb most is őt idegennek hinnünk; mert
talán csak némi visszaemlékezéseket idéznek elő az érdekes vonások. Az
alig húsz évű ifjún, egyszerű, fűszín térdig érő zeke van, mely
tagjaikoz símulva, azoknak szobrászi szabályosságát még emelni látszik s
hasonló színű a nadrág; szerfölött kis lábait fekete szattyán borítja.
Bővebb zeke, hasonló színű, tágas, felül hasított ujjakkal, van alsó
ruhájára öltve, melyet síma bőröv, gazdag boglárokkal elhintve, szorít
derekához; kerek, hasonló színű süveg, keskeny tigris-prémmel s ingadozó
hosszú, széles, veres tollal, nyugszik barna fején; gesztenyeszín haja
vagy nyirott, vagy süveg alá van rejtve; csinos mívű ezüst kard, melyet
mintha már láttunk volna valahol, lóg válláról, veres, különös csomókba
fűzött kardkötőn; keresztbe font karokkal áll csöndesen, néha-néha vetve
fürkésző, szinte kérdő tekintetet az őt körülbolygó embertömegre, mintha
valakit keresne.

A várfalak taréját számtalan nép lepi el s a sorompókon kívül, a magas
fenyvek alatt, apróbb tömegekben állanak a különböző színekbe öltözött
emberek. Az úgynevezett Felek hegyének azon részét, mely a város felé
tekintőnek baljára emelkedik, a szomszéd falvak lakói lepték el, a
nagyszerű szemlének életvidor, tarka s változatos tekintetet adva,
melyet a köröskörül felállított hintók, czifra készületű paripák s
cselédek még elevenebbé varázsoltak.

A harczbírák páholya mellett két felől állított trombitások végre dobszó
által kisért jelt adának, melyet a város bástyáira szegzett taraczkok
dörgése viszonzott.




TORNYA MÁTÉ.

A sorompó nyílik.

_Arthur_.

Ekkor a sorompók megnyíltak s egy majd ölnyi magas, vállas férfiú,
kijelölt vonásokkal lépett elő csendesen a küzdhely fövenyén. Hófehér
ing födte derekát, szárait egyszerű veres nadrág s lábaihoz sárga
topánka volt sűrű szíjsorokkal szorítva. Veres, majdnem lángoló haja
tömött csigákban hullt le vállaira s egész tekintetének oroszláni alakot
adott. Széles szemöldei, világoskék kisded szemei s borzas hosszú
bajusza, megjelenésének vad méltóságát még növelték s a könyökén felül
tűrt ing szabadon láttatá ideges, erőteljes karjait.

E roppant ember, kinek egész alakján összehangzó kifejezése az erőnek s
önbizodalomnak nem kis érdekű volt, megérkezvén a tér közepébe,
körültekintett, vonásaiban azon neme a megvető kihivásnak volt
kifejezve, mely a gyávát egyszerre visszarettenti, de az erősnek
kétszeres ingert ád egy önhitt kérkedőnek megszégyenítésére.

A polgári ember, kiben az előbb ismerőst találánk, szomszédjához, egy
kövér méhserkészítőhöz fordult. – Ez – mond – Máté, kinek régen
hallottuk már hírét; azt mondják, tizenöt mázsát föl tud emelni s
négygyel birkózik.

– Ez Tornya – szólt a fejedelem, Cristiernához hajolva – becsületes
katonai emberünk, kinek bátyánk, István király, sok hasznát vette
hadaiban; a mint kinézése mutatja, aligha csökkent ereje, most még
erőteljesbnek látszik, mint őt gyermekkoromban bátyánk udvaránál láttam.

Egy kis remegés volt a szelid fejedelmi nő ajkai körül látható. – Nem
lesz-e életveszélyes a viadal e Góliáttal? – kérdé.

– Oh nem – felelt Bátori nevetve – ő hamar szokott bánni s ellensége
mindenesetre rövidebbet esik, mint német lovag, ha leemelik a nyeregből.

A kövér méhser-készítő, kit az elébb szólíta meg tisztes polgári
ismerősünk, Mátéra bámult. – Úgy – mond – aligha vívótársra akad!

– Ki tudja! – felelt a másik – a jutalom nagy s alkalmasint lesz, kit
kecsegtet.

Igaza is volt a becsületes polgári embernek, mert a míg folytaták
beszédöket, az alatt egy vaskos ifjú, kiben azonnal Timár Miskára
ismerünk, állott ki a síkra; feltűrvén ingét, daczos merészséggel
tekintett az óriás szemébe, ki megvetőleg mosolygott bajusza alatt.

– Jer! – mond Miska – én nem ijedek meg árnyékomtól s megyémben
választva vívok hárommal; lássuk, melyikünké lesz a díj!

Máté végigjártatá a szilaj falusi bajnokon szemeit. – Készülj! – felelt
mély, szinte dörgő hangon – mert nem tudod, melyik pillanatban méred meg
a fövényt magad előtt.

Ekkor képzelhetlen hirtelenséggel ölelé derékon a meglepett,
kézzel-lábbal kapálódzó Miskát s azt egész csendességgel körülcsóválván
feje fölött, a földre teríté maga elébe.

A nézők összes hahotája követé ezt és Miska nehezen vánszorogva fel, az
embertömegbe vegyült.

– Ezzel röviden bántak – jegyzé meg Gúti Mózes Orsolyához hajolva – nem
hiszem, hogy második akadjon.

– Magam sem – felelt a nő, jót taszítva könyökével Tóbiáson. – Ej,
Tóbiás, ne fészkelődjél annyit, mind lekoptatod a szőrt szép
rása-szoknyámról s aztán ne rágódjál itt minden ember előtt azon a
kalácson, pszt, hallgass!

Tóbiás a kalácsot zekéje alá rejté s nyitott szájjal bámult maga elébe.

– Ni, ni! – kiált fel Orsolya, – hát az a csenevész legényke mit akar?
Csak nem vív meg Mátéval!

– De úgy készül! – mond Gúti Mózes, nagy figyelemmel tekintve a
küzdhelyre, hol egy sugár ifjú érdekes vonásokkal s bátor tekintettel
közeledett Mátéhoz, ki nyugton állt, mint az oroszlán az őtet
körülcsaholó ebek előtt.

A trombiták jelt adván, mindenek figyelme meleg részvéttel volt az ifjú
bajnokra fordítva; de e merész vállalkozat eredményén senki sem látszék
kétkedni.

– Tudd meg, – mond a fejedelem Kornis Gáspárhoz fordulva, – ki ez az
ifjú! szeretnők őt testőreink közt látni.

Kornis helybenhagyólag intett fejével.

A Mikola-páholyban, ki Gizellát figyelemmel vizsgálta, láthatá, hogy reá
a játékoknak inkább terhelő, mint kellemes hatása van; minden új
jelenetre láng borítá arczát s keble föl- s leemelkedett; egy szót nem
tudott volna kiejteni, míg a vívás tartott… Margit, ki ily küzdéseknek
többször volt tanúja, nem érzé azon rettegést, mely a nőnemet nyugva s
szenvedőleg osztoztatja a férfiúveszélyben. Az öreg Mikolának pedig nagy
tréfája volt e szemlében s már a Miska esete hangos hahotára fakasztá.

– Ezzel aligha még rövidebben nem bánik Máté, – mond, Margithoz és
Bánfihoz fordulva, – ez összetörik keze közt.

Azonban a viadal kezdődött s a fiatal bajnok Máténak váratlan
megtámadását, melyben legtöbbet látszék az bízni, hirtelen ügyes
fordulattal kerülte ki. Tornya, a mi nagyon természetes volt, az
egyensúlyt kissé elveszté. Ezen ingadozó helyzetet hasznára fordítván az
ifjú, nyílsebességgel ugrott oldala mellé s szintoly hirtelen ragadván
meg egyik kezével mellét, másikkal nadrágszíját hátul, egyet fordított
vagy inkább taszított rajta s Máté hosszára zuhant a fövényre, egyenesen
magas kiálló orrára, melyből sűrűn patakzott a vér.

Harsogó hosszas «éljen»-kiáltás harsogott. Máténak a harcz szabályai
szerint hátra kellett lépni s mivel a fiatal bajnokot senki sem idézte
többé vívásra: ő kiáltatott győztesnek.

– Ki volt ez? – kérdé az öreg Mikola Bánfitól, alig térhetve magához
bámultából. – Most közeledik, ismeri-e öcsémuram?

Bánfi kihajlott. Ekkor lépett a győztes bajnok a herczegi páholy felé s
mélyen meghajtva magát, fogadta el a fejedelemasszony kezeiből azon
gazdagon hímzett fehér, széles szalagot, mely a birkózásban győztes
számára volt szánva mint díszjel, minekelőtte a gazdag jutalmat a
játékok végén kezéhez venné.

– Ez, – mond Bánfi, – Betlen Farkas. Alig ismerek reá egyszerű, barna
mellényben s feltűrt ingben.

– Szép, hosszú fürtjeit süvegje alá rejtette, – mond Mikola, – másként
ráismertem volna. No, – folytatá, – ez nagy vakmerőség s igen balul
üthete ki. Csak azt bánom, hogy ily hamar vége szakadt az e nemű
vívásnak, mely engemet leginkább mulattat.

A fejedelem, mint látszott, néhány nyájas szót intézett Betlenhez, ki
nemsokára kilépett a csatatérről.




HATTYÚ-LOVAG.

Tiszta és szeplőtelen.

_Müller_.

A legérdekesb nemei közül az akkori lovagi gyakorlatoknak volt a
kelevéz-játék, úgy mint az több keleti népeknél s Európában mai napig a
töröknél gyakorlatban van.

Hogy e kedvtöltést az erdélyi leventék Cristiernával s számos
vendégeivel egész sajátságában megismertessék, annak külről is egészen
keleti színt kivántak adni: huszonnégy serdülő lovag az első erdélyi
családokból; a jelenlevő lengyelek közül a fiatal Szápia és Zamojszki, s
a német lovag Zobel kivántak benne résztvenni. Két csapatra voltak a
vívók felosztva, kék és veresre; az elsőnek Betlen Farkas, a másiknak
Bánfi János voltak vezérei. Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér,
gazdagon s ízléssel aranynyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti
sawl-lal derekukhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid,
nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain, ujjak helyett, szögletben
végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek
szárait kék, a másiknak veres bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka
szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki;
oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarlóalakú kardok függöttek.
A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbánalakban
körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve.

Minekelőtte a munkához fognának, körüllovagolták a viadal terét
kettenkint, a legszebb s nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr
nyereg-takarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, aranynyal
terhelt czafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül. Minden
vívónak két egyszerű életlen fenyőbot vagy kopjanyél volt kezében,
hasonlóul a választott színre festve, két végeiket kék vagy veres
festékkel terhelt labdák foglalák el, úgy hogy a talált helyet az azon
maradó szín kitüntesse; csak azon foltok tekintetvén sebeknek, melyek
derékon felül a hófehér öltözeten igen tisztán lehetének kivehetők.

Megkerülvén a sorompók közti helyet, melynek a páholyok felőli oldalában
több gyalog-csatlós állott, számos, a fentebb írt módon elkészített
kopjanyelekkel, leventéink kétfelé váltak s a játék elkezdődött.

Köröskörül nyargalták szélsebességgel a tágas küzdhelyet; előbb
egyenkint kihíva egymást, később mindnyájan együtt víva.

Bámulatra méltó ügyességgel kerülték ki egymásnak kelevézeit, lehajolva
nyargaló lovainak hirtelen kantárrántással más irányt adva, vagy a
repülő kelevézt kifogva kezeikkel s rögtön visszarobbantva a támadóra. A
csatázók nekihevültek már s lángoló arczaikon lobogott a kedvtöltés
gyönyöre; a lovak magok is, melyekről darabokban szakadt a tajték, víg
nyerítéssel s prüszköléssel látszottak a játék örömében osztozni.

– Ez szép volt! – mond a fejedelemné, az egyik éltes nőhöz fordulva, –
Zamojszki három kelevézt került ki egyszerre; Betlen jeles lovag! – Az
idős nő helybenhagyólag intett fejével.

– Nézd Bánfit! – szólt Margit Gizellához, – már kettőt talált s még
tiszta. – Gizella fojtva érzé leheletét; minden sebes fordulatra
összeszorítá ajkait, vagy szemét födé el kezecskéivel.

Zamojszki s Szápia váltak ki a többeknek mindig apadó száma közül,
nemcsak azon lélekjelenléttel, melylyel lovaikat azon pillanatban tudák
oldalt vetni, midőn a néző már hitte, hogy a sorompókba zúzatnak, vagy
azt odább sodorják magokkal: hanem oly ügyességgel is, melylyel
mindeddig hófehér öltözetük folt nélkül maradott; bár sűrűn cserélt
kelevézeik mindig találtak. Már alig maradtak hatan a sorompók közt s
ezek számában még mindig sértetlen: Betlen és Bánfi. Mindazok, kiknek
derékon felül két foltjok volt, a harczbírák, mint legyőzötteket,
kiidézték a sorompók közül.

– A lengyel urak, – mond a fejedelem, – aligha nem győznek e
gyakorlatban; nekik a kopja s kelevéz kedvencz fegyverök.

– Betlen, Bánfi és Tasnádi igen ügyesek e játékban, – felelt Kornis, a
fejedelemhez fordulva. – Kár, hogy Abafi nincs jelen, ő alkalmasint
sokáig kétségessé tenné a viadalt.

– Csodáljuk, – jegyzé meg Bátori hidegen, – hogy nemes gyakorlatokból
kivonja magát, főként ha azokban némi tökélylyel bír… Egy fiatal
leventéről van szó, – folytatá, Cristiernához hajolva, – kire sok
panaszunk volt egykor, de a ki, mint halljuk, nagyon megváltozott.

– Bizonyossá merem Nagyságodat tenni, – erősíté Kornis, – hogy csak
különös baj tartóztathatja, vagy még megérkezik. Én a tornán szeretném
jelenlétét, mert abban alkalmasint nem kis dolgot adna a német uraknak.

Élénk viadal kezdődék most s a szem alig kisérhette a nyíl szárnyain
fellegként a nézők előtt elsuhanó lovagokat. Egy lovag a kék színűek
közül kapta a második foltot; így a veres szín látszék győzni, melynek
vezére Bánfi s a lengyel Szápai és Tasnádi, egy csinos húsz évű ifjú,
kettőzött hévvel kezdék a veres Betlent s Zamojszkit kelevézeikkel
zaklatni.

Kis szünet lőn s a harczbírák trombitajelére a nézők csak Szápiát és
Zamojszkit találták sértetlen.

Ekkor jelent meg a sorompók előtt egy szép lovag; hattyúfehér ménjének
homlokát s szügyét pompás ezüst czafrang lógta körül s nyergét fehér
farkasbőr takarta el. Az ifjún fehér, ezüsttel hímzett dolmány volt,
csillámló boglárokkal terhelt övtől körülkerítve s hasonló színű nadrág
födé idomos szárait. Fehér, kerek süvegén hermelin-prémmel hosszú,
fénylő fehér toll ingadozott s vállain sűrű, gesztenyeszín hajhullámok
özönlöttek. Egy halk sikoltás hallék a Mikola-páholyból, midőn a deli
levente a sorompókon át néhány ugrással a csatatéren termett.

– Te nem jól vagy, Gizella! – mond Margit, a hátra hanyatló leánynak
derekát átfogva.

– Oh igen, igen! – nyugtatá ez, alig hallhatón rebegve, – nincs semmi
bajom! Muló szédülés csak, mindjárt megszünik.

– Nem, kedves jó angyalom! – mond Margit részvéttel, – ez a szemle nem
idegeidhez való; nem mennénk-e haza? én elkisérlek.

E pillanatban vette Margit a fehér lovagot szemügyre s gyanítván a
Gizella sikoltásának okát, mindenkép igyekezett őt bátorítani, a nélkül,
hogy vele sejdítését észrevétetné.

Gizellának szemei a gyönyörú ifjúra voltak szegezve. Ő ily szépet, ily
delit sohasem látott; úgy tetszett neki, mintha minden homályba borulna
e méltósággal teljes lovagi alak előtt.

A jöttet, első tekintetre csak egy ismeré meg az egész népes
embertömegben s ez egy Gizella volt; vagy azért, mivel Abafi ily
fényesen soha sem jelent meg, vagy mivel őt itt senki sem várta.
Második, ki ráismert, de csak akkor, midőn a páholysor elébe ugratott,
azon érdekes keleti vonású ifjú volt, kit az elébb láttunk fűszín
öltözetében; – s a harmadik, Margit.

Abafi a fejedelmi páholy előtt megállván s tisztelettel meghajtván
magát, úgy látszék, mintha megdöbbent volna. Arcza elsápadt s újra
hirtelen pír lobogta azt körül; lelkes szemeit a fejedelmi nőnek szeraf
arczára függeszté s állott mintegy elvarázsolva. Úgy tetszett neki,
mintha a köznapi élet üréből a mennyek fényének kapuiba tekintene s nem
képzelt örömök édje nyilatkoznék. A mit képzete félig sejtett alakban,
lényképként idézett föl lelkében, azt látta valósulva a gyönyörű,
szelíd, szerény fejedelmi nőben, az egészen idegen s mégis oly
ismeretesben – előtte: egy bálvány, kit nem imáda, nem szerete, nem
becsüle, nem óhajta, kivel lelke olvadt egybe, ki elszívá őt önmagától s
magán kívül forrasztá idegen léthez és élethez.

Így állott ő egy-két perczig szótlan, mintegy kiemelve önmagából s
odabámulva egy ismeretlen életbe. A fejedelem kérdő tekintetet vetett
reá, kinek szótlan merengése különös ellentétben volt gyors, tűzzel
teljes megjelenésével.

Végre Olivér magához tért s szép, teljes hangján, szemeit mindig a
fejedelmi nő andalgó vonásain legeltetve, jelenté ki, hogy a győztes
lengyelek ellen az erdélyi kelevéz találó tehetségét vágynék kivívni,
egy – kettő ellen.

A győztes bajnokok a viadalt csak egyenkint fogadák el; Szápia kimenvén
a sorompók közül, a Mikola-páholyban volt tanúja azon viadalnak, melynek
következésén, a Zamojszki nagy gyakorlottsága ismeretes lévén előtte,
nem kétkedett.

– No, – mond alant a lóczán Gúti Mózes szomszédjának, egy csinos polgári
nőnek piros kerek arczczal s galambszelíd tekintettel, – aligha a
hattyúfehér paripából babos nem válik a viadal végével… Mi a tatár! –
kiált fel, Orsolyához hajolva, – hiszen ez Abafi! – Neje mosolyogva
intett a fejével igent. – No, úgy a kopasz sógor[6] jól hajoljon –
folytatá a férj – nyergébe, ennek, hallom, kelevéze mindig odarepül, a
hova küldik.

[Illustration: Igy állott ő egy-két perczig szótlan…]

Azon csinos, fiatal férfiú, kit fűszín öltözetében vevénk észre az
elébb, lejebb lépett a hágcsókról s a csatatéren a szolgálatra kész
csatlósok sorába állott, néhány földön heverő kelevézt szedvén föl,
élénk figyelemmel kisérte Abafinak minden mozdulatát.

Közel hozzá, épen a páholysor bal végén állott egy tisztes öreg úr.
Öltözete előkelőre mutatott. – A fehér lovag vagy igen bízik magához, –
mond a közelállókhoz, – vagy nem tudta, mit tesz, mikor ily hófehéren
jelent meg a viadalra.

A zöld ifjú reá vetette nagy, sötét szemeit s egy szerfelett nagyértékű
tőrt ragadván ki kebléből. – Itt, – mond, – egy tőr! melynek markolatja
fölér egy oláh faluval; és ezen kard, – folytatá, oldalán függő
fegyverére csapva, – fölül rajta, két arany ellen, hogy Abafin egy folt
sem lesz a viadal után.

– A fogadás könnyű, – felelt az öreg úr mosolyogva, – ám legyen! jó
lesz, ha előre ide adod fegyvereidet.

– Igen, igen! – erősíték nevetve néhányan a közel állók közül.

Azonban a viadal elkezdődött s az azt bámuló embertömeg élénk részvéttel
kisérte a két deli lovag minden mozdulatát; igen észrevehető volt
azonban bizonyos részrehajlás Abafi iránt, mely sokképen mutatkozott a
nézők közt.

– Ah! – hangzott az egész nézősokaságon keresztül, ha Olivér kiröpíti
kelevézét, mely mindig talált, de Zamojszkinak szerfelett ügyes
mozdulatai miatt, csak a lovát érhette; vagy ha a Zamojszkinak kelevéze
az Abafi feje fölött sivított el, mélyen a homokba fészkelve magát.
Hősünk, minden hajítását, minden fordulatát összes élénk biztatás
követé.

A viadalt Abafi nyugton s egy helyen állva kezdé meg, vagy inkább várta
be. Zamojszki villámgyorsasággal rohant neki s alig két ölnyire hozzá
röpíté ki az első kelevézt, melyet Abafi roppant oldalugrással
kikerülve, a második feléje süvöltőt kikapá kezével s egyet perdítvén
rajta, visszarobbantá s a Zamojszki lovát találta szügybe, ki hirtelen
fordulattal, alig tenyérnyire a sorompóktól, kerülte ki a hatalmas
hajítást.

Újra körül-körülnyargalták a tágas csatatért s a zöld ifjú két kelevézt
nyujtott Abafinak, mig Zamojszki is kettőt vőn által egy oda siető
csatlóstól.

– Nem féltem Abafit, – mond a fejedelem. – Ez derék vívás! a Zamojszki
lovát két kelevéz érte már, az Abafié sértetlen… Derék! ez derék volt! –
mond újra a fejedelem Cristiernához, ki érdekkel kisérte Abafinak
mozdulatait, s mint ilyen esetekben történik, ő is pártot vett s mint
látszék, az a honi lovag részére hajlott.

Igen szép jelenet volt, a Mikola-páholysorban Szápiának lobogó tüze,
melylyel a vívókat kisérte; az Abafi viadala szerfelett tetszett neki. –
Most, – mond, – Zamojszki találhatá derekát Abafinak, ha a másik
kelevézt hirtelen utána hajította volna az elsőnek.

– Abafi győz, – kiált fel Margit. – Nézd, Gizella, a kék folt a
Zamojszki karján;… most újra egy a derekán! – Gizella halványan, mint
tetszholt ült némán; egy szót nem tudott szólani, csak keblének
emelkedése mutatá a belső vihart, mely abban zajlott.

Olivér győzött. Az utolsó összeütközésben magasan emelt kelevézzel
rohant Zamojszkinak s megforgatván azt, maga elébe nyujtá karját,
hirtelen megrántva kantárát, hogy ménjének lábai, mint leszegezettek,
gyökereztek a földbe; de a kelevézt ki nem röpítette. Csel volt ez csak,
melyet midőn Zamojszki hirtelen fordulattal ki akart kerülni: Abafinak
nyílsebességgel repült egyik kelevéze karjára, a másik derekára.

Összes százszorozott «éljen!» harsogott körül. Zamojszki félrevonult a
csatatérről s lova, melyről tajték patakzott, fáradtan ereszté le fejét.

Még Szápia volt hátra, ki a Mikola-páholyt elhagyván, azon vidám, élénk
gyorsasággal termett a viadal-helyen, mely a bátorban akkor
legfeltünőbb, mikor magához méltó vívótársra akad.

– Nem a legjobban áll fogadása, bátyám! – mond egy fiatal ember a fogadó
öreg nemeshez.

– Még, – mond az öreg, – a nyerés csak fél; én Szápiára fogadtam inkább,
ki azt hiszem, győzend.

A zöld ifjú csendesen mosolygott magában. – Még öt arany Abafira! –
mond, erszényéből gondosan kiszedve öt velenczei aranyt, mely
akkortájban sok pénz volt.

Az öreg hallgatott s a viadal elkezdetett. Majdnem hasonló lévén az
elébb leírthoz, a képzelőtehetségre bízom annak minőségét: csak azon
megjegyzéssel kivánom azt segíteni, hogy Szápia mind lovának helyes
forgatásában, mind a kelevéz-viadal minden mozdulataiban Zamojszkit
jóval felülmulta. De mind e mellett Abafinak sűrű csapásai s e viadalban
nagy gyakorlottságából eredt biztos szemmértéke a győzelmet részére
hajlaták. Szápia három veres jegygyel, melyek egyike szívénél volt,
hátralépett a küzdhelyről. Minden ember a magyar lovagra bámult.
Tisztán, mint a bérczek hava, ő és lova, állt a győztes lángoló arczczal
s mégis oly nyugton. Körültekintve a szem, három érdekteljes arczot
látott örömsugáritól elöntve. A három arcz birtokosát könnyű kitalálni.

Kis szünet után ijászok léptek a térre s bámulásra méltó ügyességet
mutattak. A legjobb lövő azon szép keleti arczú, zöld öltözetű ifjú
volt, kinek élénk részvéte az Abafi viadalában oly észrevehető vala.




ZOMÁNCZOS VITÉZ.

Deli s bátor, oh nézd, s minő nyugodt.

_Schiller_.

Ezután nemsokára következett a komoly viadal fénylő vérttel s nehéz
rostélyos sisakkal.

Ezen, annyira ismert s oly sokszor leírt viadal nemének részleteit
mellőzve, csak röviden említem, hogy minekutána Zobel lovag négy erdélyi
s két magyar leventén győztes lőn: a Keresztúri nehéz dsidája őt földhöz
terítette, néhány utána következővel együtt. Tattenbach győzé le végre
Keresztúrit s már a díj bizonyos birtokában vélte magát, mikor egy
vitéz, kék zománczú aczéllal borított, leeresztett sisakrostélylyal
jelent meg magas, hollófekete paripán.

– Ez Bocskai István, – mond a fejedelem Cristiernának, – ismerem ezen
fekete paripát. Pajzán, úgy-e? – folytatá Kornishoz fordulva, ki
helybenhagyólag intett fejével.

– Nem gondoltam, – szólt Kornis, – hogy Bocskai vívhasson. Ő tegnap igen
rosszul érzé magát; de egyébiránt is a fiatalság játékaiba nem örömest
elegyedik. Ő ellenség előtt s komoly csatákban van a maga helyén.

– Úgy látom, – mond a fejedelemné, Bátorihoz hajolva, – erdélyi
leventéink nem örömest hagyják a babért idegen homlokára fűzni. Ez
Bocskai? – kérdé.

– Igen, – felelt a fejedelem, – de megtörténhetik, hogy ezen viadalban
jeles német vendégünk lesz a győztes; a mit azért is hiszek, mivel
Bocskai valóban igen el volt még tegnap gyengülve. Sajnálom, hogy kitevé
magát; e neme a viadalnak ép erőt kiván.

– Nagyságod, – mond Kornis, – alkalmasint adott volna gondot az idegen
lovagnak, ha egészsége engedné.

– Két ily viadalban valék már győztes! – felelt Bátori.

A Mikola-páholyban Gizellán szembetünő nyugtalanság látszék. Ő ily
viadalt még nem látott s már a többi is nagy hatással volt idegeire. –
Jár-e néha életveszélylyel az ily kopja-törés? – kérdé rebegő hangon
Margittól.

– Életveszélylyel nem, vagy igen ritkán, – felelt a kérdett, – legalább
esetet nem tudok, mely azt igazolná; de a bukás olykor nehéz
mell-nyavalyákat okoz s igen veszélyes következésű lehet az egészségre.

– Istenem! – sóhajtott Gizella elhalványodva, – mégis igen sok
mulatságnak!

Ekkor ütközött a két lovag össze s a nehéz dsidák számtalan darabokban
hullottak szét a fövényre.

Gizella behúnyta szemeit s szíve legmélyebb redőiben a kétség s fájdalom
hullámzott.

– Oh egek! – rebegte s kezei görcsös hévvel szoríták a Margitéit.

– Ej, – kiált fel az öreg Mikola, kit az érdekes szemle egészen
felhevített, – mit remegsz, Gizi? Nem féltem én Bocskait félholtan is.

– Bocskait! – szólt Gizella tagadólag rázva angyali fejecskéjét, – a
vívó nem Bocskai.

– Hát ki volna? – mond Mikola nevetve.

Gizella hallgatott, de a kétség szorongató fájdalma reszketett minden
vonásain s közel volt az ájuláshoz. Margit nagy részvéttel igyekezett őt
megnyugtatni.

Az első viadal-próba után a kék zománczos lovag, magas fehér lobogó
tollaival, a fejedelmi páholy elébe ugratott s ujan kezébe vett dsidáját
leeresztvén, tisztelettel teljes hangon kérte a fejedelmi nőt, hogy
férje nem viselhetvén e viadalban színeit, tiszteljen meg egy erdélyi
lovagot viselésök engedelmével, ki hiszi, hogy azoknak minden más szín
fölött kivívja az elsőséget.

A fejedelmi nő kétkedni látszatott s egy kérdő tekintetet vete Bátorira.

A fejedelem mosolygott.

– Színei a szép Cristiernának, – mond udvarias nyájassággal, – biztos
kézben lesznek e bajnokunknál, kinek karja ismeretes előttünk.

Bátoriné azon másolhatlan nyájassággal, mely neki később annyira
megnyeré az erdélyiek szívét, olda le derekáról egy vörös és fehér
szalagot gazdagon ezüsttel hímzettet s a lovagnak nyujtá.

– Remélem, – mond méltósággal teljes szelídséggel, – hogy e szalaggal
kegyedet, érdemes lovag, nemcsak e bajnoki játékban avatom lovagunkká,
hanem férjemnek minden komoly csatáiban is élénk részvevőjévé.

A rettenthetlen lovag, szinte reszketve nyult a szalag után, melyet
derekára kerítvén, a sűrű sisakrostélyon keresztül olvadtak tekintetének
sugárai a szép beszélő arczára; keblében keményebb viadal volt, mint a
melyre készült. A szív, mely eddig szeretni nem tudott, egy soha nem
ismert benyomás édes kínja alatt fűzödött össze.

Mint szenvedő szeraf, ült Gizella a másik páholyban s egészen
elgyengülve, nyugodott szép arcza a Margit vállain. Ki tudná zaját azon
érzéseknek leírni, melyek keble alatt hullámzottak?

Harsány «éljen!»-kiáltás, a szétcsomózott távolabb nézők visszhangjától
körülzúgva, ada eszméletet a szelíd leánykának. Tattenbach a fövényen
hevert s a fejedelmi páholy előtt állt a zománczos lovag, emelt
sisakrostélylyal. Gizella tudta, ki; az ő szíve sugallá meg nekie!… A
nap hőse, a győztes Abafi volt. Közel a fejedelmi páholyhoz, a zöld
öltözetű ifjú körültekintett, arcza sugárzott; ki őt így látta, azt
hiheté, hogy ő győzött.




SZÉP PÁR.

Mint – – egymásnak teremtve.

_Lessing_.

A nap fényes mutatványait este ragyogó tánczmulatság fejezé be újra,
melyben Bátori Zsigmond eddig nem látott s még a mult esti pompát
felülmuló fénynyel vendéglé nem számos látogatóit.

E szép gyülekezetben jelent meg Abafi, először életében régi
nemzetségének egész fényében, mint győztes, mint irígylett, mint
közfigyelmet nyert, a csarnokban.

A fejedelem azt hitte utolsó viadala előtt, hogy Bocskai. A Bocskai lova
okozá ezt, melyet Abafi kevés napokkal azelőtt vett meg, alkalmasint
erre a viadalra s némi kis hasonlatosság az ő és a Bocskai méltósággal s
erővel teljes tartása közt. Bátori nem kevéssé volt meglepetve, Olivérre
ismervén; s lehet, hogy bátorságán, melyet talán a fejedelem
vakmerőségnek keresztelt, bámult; végre még egy kis keserűség is
lehetett a fejedelem kebelében Abafi ellen. S a Cristierna színeinek
viselése oly megkülönböztetés volt, melyet próbálatlan lovagtól, mint
Abafi, alkalmasint megtagadott volna, ha őt nem Bocskainak nézné; mely
hiedelemben megszólalása után is maradt a fejedelem, szavának ismeretlen
hangzását a sisak rostélyzatának tulajdonítván.

Hősünk megjelenése mindenesetre nagy hatású volt. Nemcsak kiválólag
szép, férfias alakja, hanem azon finom társalkodási könnyűség, melyet
darab idő óta sajátjává tett s melyet főleg a Mikola-háznak köszönhete,
okozá ezt; de nevelte a közérdeket nyert győzedelme is s azon tisztelet
s figyelem, melylyel iránta a jelenlevő idegen lovagok viseltettek, kik
barátságát kérték s őt minden tekintetben elsőnek látszatának tekinteni.

Első fellépés nagyobb körben s oly emberek közelében, kiket eddig
bizonyos távolságban szoktunk csak látni s némileg magunknál felsőbb
lényekként tekinteni: mindig érdekes s nagyfontosságú az életben;
mennyivel kellemesb, szinte fűszeresb a benyomás, melyet ily első
megjelenés idéz elő, midőn azt, közfigyelmet gerjesztve teheti valaki s
felléptekor oly tulajdonokkal bír, melyek másokban nemcsak a részvétet
idézik elő, melyet csinos alakú, előkelő ifjúnak első látása okoz, hanem
azon minden arczról visszasugárzó tisztelet is, mely csak érdem s kiváló
tulajdonok következménye.

Hogy a fejedelmi nő, ki Abafinak fiatalabbkori kicsapongásait hallotta,
de első megpillantásakor benne már a férfiút a szó legszebb értelmében
ismerte meg: iránta azon figyelmes alkalmazással viselteték, mely
nemcsak egészen önkénytelen, de igen természetes is, – senki sem
bámulhatja.

De az ifjú lelkében is sok másként állott már. Azon bizodalom önmagában,
melyet ismerünk már Abafiban, oly helyzetekben, hol testi erő s
gyakorlottság játszák az első szerepet, lassanként a lélek munkálataira
is átszivárgott. Ha benne némi hiúság vagy önhittség elegyedett azon
makacs bizakodásban, melylyel úgyszólván semmi testi erőt kivánó tetthez
nem fogott, bizonyos, szinte vak meggyőződés nélkül, hogy annak embere
leend s ez egy nemét az embereknek sérté: talán menthetővé teszi e vak
bizodalmat önerejében, különös természeti ajándéka az erőnek, melylyel
Abafi valóban bírt s azon szerencse, melylyel azt mindeddig teljes
sikerrel használta. Minél bizonyosabb lőn ő azonban erejében, minél több
győzedelem s tapasztalás nemesíté e bizakodást önérzetté: annál inkább
közeledett Olivér azon oly természetes szerénységhez, mely a tökélynek
válhatatlan követője. S ha nyers, daczos tekintete egykor, szerencsés
viadal, kivívott merény vagy sikerült erőfejlés után, kellemetlen
benyomást okoza másokban: halkan e vad nyereség komolyabb tartásnak s
végre szerénységnek ada helyet; s ő kezdé díszszel s kecscsel tudni
szenvedhetővé s érdekessé tenni felsőségét.

S ezen oly természetes kifejlése lelkének, lassanként, egészen szellemi
tárgyakban is mutatkozott. Ő azon önérzetet, mely némi tárgyakra nézve
már létezett, más alkalmakkor is kezdé sejdíteni magában. Első fellépte
a polgári pályán edzé már e kiválólag nemesebb nemét a bizodalomnak
lelkében; s ő kezdé nemcsak hinni, hanem tudni, mennyire képes a lélek,
ha tud akarni.

Abafit ezen időben már minden tekintetben Erdély legérdekesebb fiatal
emberének tarták s innen magyarázható, hogy azon önkénytelen hódolás,
mely a velei érintéseikben másoknak feltünt, neki nemcsak jól esett,
hanem őt szép föltételeiben edzé is.

Abafinak külseje is igen meglepő volt ezen este. Öltözete egyszerű,
mégis választékos s nagy értékű volt. Sötét gesztenyeszín bársony
dolmánya keleti gyöngyökkel volt hímezve, sok ízléssel és nehéz, becses
kövekkel terhelt övvel derekához szorítva. Dolmánya alól hófehér, nehéz
selyemszövetű nadrágja, minden zsinórozás nélkül, az akkori divat
szerint, tünt ki; keskeny, csinos lábaihoz hasonló színetlen topánka
szorult. Nagybecsű kard oldalán s egészen tigrisbőr kerek süveg, szép
vert arany sastollal, egészíték ki az egyszerű, mégis pompás öltözetet.

A fejedelmi nő a többek közt Abafihoz is szólott, egy-két dicsérő
kifejezéssel említvén győzedelmét s megköszönvén, hogy színeinek a nap
diadalát megszerzé.

Abafi annyira el volt merülve a gyönyörű, érdekes hölgynek tekintetében,
hogy igen keveset felelhetett; s csak oly szerény s igénytelen hölgy,
mint Cristierna, mellőzheté észrevenni azon mély benyomást, melyet a
szép ifjúra tőn.

A fejedelmi nő később Margittal mulatott; történetesen Gizella s Abafi
egymás mellett állottak. – Gyönyörű pár! – mond, Gizella s Abafira
mutatva. Gyulafiné szokott nyájasságával, helybenhagyólag intett
fejével. Tovább is beszélgettek s úgy látszik, a kis Gizella s Abafi
valának beszélgetésök tárgyai.

Margitnak képén egész este komolyság tűnt fel: Cristiernának észrevétele
őt megdöbbenté. Különös az emberi szív; vannak húrjai, melyek oly mélyen
rejtettek, hogy ritkán pendülvén meg, szinte nem létezőknek gondoljuk.
Ilyen vala az is, mely most zendűlt meg szokatlan hanggal kebelében. A
fejedelmi nőnek czélzás nélküli észrevétele neki nem jól esett: ezt
érzé, szégyenlé. – Mi kedvetlen, mi sértő lehet abban, ha valaki e két
érdekes lényt, mely valóban oly illő egymáshoz, szép párnak nevezi? S
mégis azon észrevétel szívemet összefűzi! A magam szándékát mondta ki
Cristierna, s mégis fáj nekem; Abafi, oh igen! – gondolá magában, – ő
lelkes, szeretetreméltó férfiú! Ki így látja, tehet-e egyebet, mint őt
becsűlni! S Gizella, ezen angyali gyermek! minden tulajdonnal, mely
férfiút boldogíthat, oly hozzá illő, mind kellemeire, mind idejére
nézve. Szép pár! szép pár! – mondá lelkében, mintha e gondolatot meg
akarná szokni; s nemes lelkének minden erejét összeszedé s Gizellához
közelített. Soha nyájasabb, soha figyelmesebb nem volt az égi
gyermekhez, mint ezen estve. S Gizellának, bár az ő szívét is hasonló
neme az önkénytelen idegenkedésnek lepé meg, Margitnak szívessége iránta
jól esett és fájt egyszerre. Ő bár nem is gyanítá, hogy Margit az ő
szívébe tekintett, önmagának teve szemrehányásokat, hogy Abafit szereti;
vádolá magát, ezer szép feltét loboga föl lelkébe. – Hiszen ő téged nem
szeret – monda magában, – s miért képzelgesz, hiú leány! hogy ő téged
valaha szerethessen! Margit bírja szívét; s ki volna itt, ki őt úgy
megérdemlené? – Így tünődött magában; azonban a hanga elkezdődött.

– Te Abafival tánczolsz? – mond Margit, kérdőleg függesztve reá szemeit,
egy oldaltekintettel a közel álló Olivérhez, ki őt hallhatá. Gizella
lángolt, s némileg rosszul esett neki e kérdés; de Abafi nyájasan
közeledett hozzá, s felkéré őt az első tánczra.

Száz irígy szem nyugvék e bájos gyermeken, ki remegve nyújtá gömbölyű
karját Abafinak. Ingva kezdék lábai követni őt a mellékterembe; később
jóltevő melegség szaladt által minden idegein. Ő boldog volt; boldog
először életében, s a mit érzett, s a mi árvonulatként zajonga keblében,
édes volt és mondhatatlan. Margit utánok pillantott, egy könnycsepp
lopódzék szemeibe; s ki őt ismerte, nem kételkedett, hogy egyét élvezé
azon mennyei pillanatoknak, melyek jutalmául egy öngyőzedelemnek képezik
az örömek legnemesbikét.




HADI KÉSZÜLETEK.

  S megy mint lerontó zivatar,
  A kis, de bátor had.

_Vörösmarty_.

A fényes ünnepély elvégződött, s a számos, Kolosvárra gyűlt vendég
Fehérvárra sietett, hová a lakodalom nagyszerű pompájára valának
hivatalosak. Ritka fénynyel ment az is véghez; végre az odagyűltek
halkkal eloszlottak. Azok közt, kik Cristiernának fényes kiséretét
képezék Fehérvárig, volt Abafi is. Ő majd mindennap látta Bátorinét,
kinek első napjai is Erdélyben nem a legkellemesbek valának. Férje
sohasem érzé iránta azon gyöngéd vonzódást, mely az életnek fűszere.
Másoknak tanácsa, a hatalmas császárrali rokonság óhajtása s országos
nézetek határozák őt e szövetségre.

Cristiernának, az erénynyel teljes hölgynek, mélyen sebzé szívét azon
hidegség, melylyel a fiatal Zsigmond viselteték iránta; s ki őt mindig
látta s közelében lehetett, bámúlta azon vallási elszántságot, melylyel
szótlan panasz nélkül tűré az idegenkedést, melyet meg nem érdemlett.

Azok közül, kiket a fejedelmi nőnek bájjal teljes nyájassága s
szelidsége közelébe varázslott, Olivérünk volt a legszorgosabbak közül.
Ő annyira nemesűlt s kiképezett lélekkel bírt már, hogy ezen érdekteljes
hölgynek egészen fel tudá fogni lelkületét. Minden, a mit Cristiernában
látott, új volt előtte. A finom szellemi termet, az érdekes vonások s
szenvedő, bágyadt tekintet, szívét meghaták. Ő, a mit iránta érzett, nem
érezte soha. Margit még mindig az asszonyok elsője volt képzetében! ő
most is hitte, hogy Margit, mint hölgy sokkal föntebb fokán áll a
tökélynek, mint Bátoriné: mégis, minő különös az emberi szív! azon mély
tisztelet, melyet e két lény iránt érzett, egészen különböző nemű volt.
Egy tekintete Cristiernának édes hévvel szaladt végig minden idegein;
egy nap, melyen őt nem látta, el vala veszve Abafi előtt. Első gondolata
fölébredtekor ő, végső ő, s mindig – mindig csak ő volt. Érezte, értette
a távolságot, mely örök érczfalat vona közte s azon angyal közt, kit
imádott. Látta azon nemes, minden vádon felül emelkedett tisztaságot,
mely a kitünő hölgynek legszebb vonása volt. Ő, a nő, hogy szerethetett
volna mást, mint férjét? A fejedelmi nő nem jöve itt kérdésbe; a nő
egyedül, bárkié.

E hév, egészen regényes szenvedély nem maradt, nem is maradhatott
észrevétlen Cristierna előtt. Ő abban lovagi udvariságot, s mély
ragaszkodást látott csak; s az ő oly sokszor ellenségesen illetett
kedélyének s keserített szívének, – távol azoktól, kiket szeretett,
elszigetelve a világtól, melyben eddig élt, s hol szeretni s szerettetni
megszokott, – szerfölött kellemes volt azon érzés, melyet ily lovagnak
szenvedélyes ragaszkodása idézett elő. Oly tökéletes volt Bátoriné, hogy
szívéhez távolról sem férhetett azon gondolat, hogy ily nemes
hódolatban, mely minden tolakodástól ment, vétkes gerjedelmet
sejdíthessen: s azért szembetünő volt kegyessége s nyájassága Olivér
iránt.

Ha dolgai voltak, rábízta azokat; ha valahová ment, kisérői sorában volt
Abafi, kinek dicséretére mondhatjuk, hogy e nemes érzésből eredt s
minden szenvedélytől ment figyelmet a legmélyebb alázattal fogadá; s
ment volt azon tettetett szerénységtől, azon néha-néha kisugárzó
hiuságtól, mely oly kitörő, s egyszersmind oly visszataszító e
kegyenczekben. S mennyire el tudá magaviseletében a gyanú legtávolabb
árnyát is tüntetni, s minő igénytelen s tiszta volt hódolása; szembetűnt
abból is, hogy Bátori maga kezde vonzódni hozzá.

Ha az emberek legváltozóbbika, Bátori Zsigmond, ma gyűlölte azt, kit
nemsokára szeretve különböztetett meg, senki sem csodálta; s annál
természetesebb volt, hogy a fiatal, bátor fejedelemnek a férfias Abafi
tetszett, ki – bár számos tetteit kárhoztatá, ráöröklött hűséggel
ragaszkodék a Bátoriakhoz. Vadászataiban, testi gyakorlataiban ritkán
mellőzé el Olivért a fejedelem; s ha voltak titkos kalandjai
Zsigmondnak, melyeket vele nem tudata: ezt annak lehet tulajdonítani,
hogy a gyanús Bátori benne félelmes vágytársat képzelt; s egyébiránt is
volt valami Abafiban, mi tartózkodást idézett elő.

Megtörténik sokszor az életben, hogy a ki egyenesen arra megyen ki:
magát mindig tökéletesíteni, végletekre vetődik, kiköltözik a világból,
magasztaltság teszi lelkét fellengzővé. Életének s indulatainak ily
szakában volt most Abafi; regényes bájt érze lelkében, hogy ő titkon
szeret s némán oly tökéletes lényt, kinek egész lelkét fel bírja fogni,
s ki mégis örök távolban van tőle, ki őt nem szereti, nem sejti, nem
érti, s kinek kegyességét azon pillanatban vesztené el, melyben
szenvedélyeitől el hagyná magát ragadtatni; mely a milyen tiszta,
egészen szellemi, egészen nemes: oly vétkessé válnék, ha azt elárulná.

Nemsokára a fejedelemnek Fehérvárra érkezte után – gyors készületek
foglalák el egész Erdélyt. Az oláhországi s havasalföldi vajdák
szövetségre léptek Bátorival, ki maga vállalván föl az egyesűlt seregek
vezérségét, Erdélyben is nagyszámú hadakat gyűjtött… Deli Markó, egy
nevezetes hajdúvezér, kit ismerünk már, s ki a határszélen felsőségi
jogot gyakorlott, s hol a török, hol az erdélyiek mellett tartott, meg
vala nyerve vad csoportjával, s készűlt a fejedelemhez csatolni magát.

Száműzöttek Magyar- s Erdélyországból, számos, hadnak edzett rácz, több
szerencsevadász s kalandorral egyesűltek seregében; mindig erdőkben,
barlangokban s szabad ég alatt tanyázott, s kész volt mindent eltűrni,
éhséget, szomjúságot, hideget, meleget; s ki bármi kis részben
gyöngeséget árúlt el, száműzve volt köréből örökre.

Deli Markó szerette magát a szelek királyának s a barlangok arszlánának
hivatni, s egy volt azon különös lények közül, kikben ritkán látott
elegyéke van a legellenkezőbb indulatoknak, a rossznak s jónak.
Határtalan hatalmat szeretett s tudott gyakorlani emberei közt, nem
utált semmit úgy, mint ha más kivánta volna ezt fölötte gyakorlani. Kész
volt ellenségével a legaljasabb kétszinűséggel bánni; adott szavát, sőt
esküjét megszegni; hadban kegyetlen, vérengző; kegyelmet csatában nem
várhata tőle senki. De ha frigyesűl adta magát valakihez, a mit csak
bizonyos és többnyire rövid időre teve: e rövid idő alatt nem volt
hatalom, mely őt adott szavának másolására birhatá. Megvolt azon
bandítai szavatartás és becsületérzet benne, mely emberismerő előtt
örökös talány marad; s egy azon dolgok közül, melyek léteznek, de nem
magyarázhatók. E vad, makacs férfiú, kit ellensége félt, frigyese
gyűlölve keresett, alattvalója rettegve szeretett, lélek- és testben
óriás, hatalmas önmaga, s hatalmat nem türő mástól: egy leányka kormánya
alatt állt, ki őt ujja körül kerítheté, s ez a leányka Izidora volt,
vagy Villám, mint álnévvel nevezék; mert a Deli Markó csapatjában
mindenki köteles volt viszonyait, sőt nevét is feledni, s mindegyik
álnevet viselt valamely tulajdonáról, mint például Villám, azon
sebességről, melylyel mindenütt váratlan jelent meg.

Abafi egy volt a legelsők közül, ki nem megvetendő zászlóaljjal sokasítá
a fejedelmi hadakat Besztercze közelében, mely gyűlhelyül volt kitűzve.




A FÜRDŐ.

  S szilaj fájdalmában
    Borzadva kebele,
  Az elszánt ifjú hölgy
    Átokkal felele.

_Vörösmarty_.

Míg így a hadi készületek történnek, nem lesz érdektelen egy személyhez
közelítenünk, ki már többször megjelent e történetben, a kit mégis oly
kevéssé ismerünk.

Deli Markó e tájban zord seregével egy erdőben tanyázott. Naponkint
sűrűdtek a kalandorok, s már indultát határozá a fejedelmi hadakhoz. Az
indulás előestéjét víg lakomázás előzé meg. Hosszú sorban vonúltak el a
sátrak tág erdőnyiláson, körülövedzve százados fenyvek tömegeitől. A
sátrak előtti tért lobogó máglyák világíták, körülülve s állva festői
embercsoportozatoktól. A hold sarlója csipkézett fellegek ködéből
pisloga le, s ezüstje halvány fényt olvaszta a fenyvek csúcsaira,
melyeknek derekaik a lobogó máglyáktól veresítve, az egész jelenetnek
azon szép tekintetet adták, mely éji s tűztől világított festvényekben
oly bájjal teljes. Ez a tűz ada egy piros gnómi világítást számtalan
marczona képnek is: s e had fiait, farkas- és medvekaczagányaikban,
vasfonál-ingeikben, s hideg pompájában nehéz fegyvereiknek, még
sajátságosabbakká tevé.

A míg ezen élénk, zajos embertömeg dalolva, fütyörészve mozog s pezseg:
egy csinos, karcsú leánykát látunk a sátrak közül kilopódzni. Mint a híg
szellőé, könnyű és bájos mozdulata: s hol kis lábai a kövér erdei füvet
érintik, oly csekély, oly szellemi a nyomás, hogy a fű léptei után újra
fölemelkedik, mintha gyermek-kezecske simúlna végig rajta. A hölgy
sietve halad, s a sűrű fenyvek éjébe merűlve jelen s tűnik, mint a
képzet alakjai. Két szép tömött tekercsben nyúlik le sötét haja majd
bokáig; s a kecscsel teljes keleti arczon az éj lámpái enyelegnek kékes
sugárokkal. Könnyű ív, hű kisérője minden kalandjaiban, van vállára
vetve, s kisded kezecskéi két hosszú nyílvesszőt s hófehér ruhacsomót
tartanak. Zöld vállacska ömlik, vagy inkább olvad karcsú derekára, s
hófehér öltözet alatta; dereka körül keskeny, törökös kendővel van
övedzve, melyből egy becses markolatú tőr tűnik ki. Halad a csinos
teremtés elébb s elébb, s az erdő mindig sűrűbb, mindig tömöttebb; míg
végre kis nyiláshoz érkezik. Kövér, eleven-zöld gyep terűl ezen, éji
harmatba fürösztve, s léptei csillogó gyöngyöket tipornak. A nyilással
szemben keskeny hegyszorulatot látunk; ennek tart egyenesen a lányka, s
beljebb érvén, megállapodik egyjében Erdélynek azon oly ismeretes,
majdnem tündéri, völgykeblei közül, melyek mindent felülmúlnak regényes
bájjal, s melyeken számtalan mondák s regék visszaemlékezései
szunynyadnak.

Magas sziklahátak nyúlnak itt fel, kis látkört képezve, de bájost,
elragadót. Az ég azúr paizsként öblözik a szirtek ormai felett, láttatja
a csillagoknak néhányait: a gönczöl szekere képezi a kellő pontot, e
körül eleven fénynyel ragyognak számtalan apróbb lakói a magas ürnek. Az
egyik szirtnek tetején ingadoz négy, festői csomóba szorúlt fenyő, éji
őrökként, s rezgő lombjaikon kanyarog által az új hold ezüst sarlója.

Szemben azon szorulattal, melyen által a hölgy e bájos völgyecskébe
lépett, magas, egészen nyilt barlang látszik a holdtól félig világítva,
s beljebb oly sötét, hogy határai láthatatlanok. Tetejéből vízsugár
ereszkedik le oly csendesen, oly változatlan alakban, mint egy
üvegkötél, átszikrázva a kétes csillagfénytől. A vízsugár halk
csörgéssel egyesűl a barlang előtt terülő kristálytiszta vizszőnyeggel,
melyet tágas, közép mélységű sziklamedencze tart fogva mohos öblében;
széleit számtalan alakú erdei növények kerítik, szeszélyes gallért
képezve körüle.

E víztükör oly csendes, oly átlátszó, oly fűszert lehelő, mintha a
természet maga fürdésre szánná; hófehér tajték s szivárványszinű
buborékok hemzsegnek a lefolyó vízsugár körül, tovább-tovább gyűrűdzve,
s halk hangájok ezüst csapkodása álomba ringatja ezen ábránd-táj
látogatóit.

A hölgy közelébb lépett a vízmedenczéhez, leereszkedve a gyep dagadó
pamlagára; félre tevé, ivét melléje helyezvén nyilát s a fehér
ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér
ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé, s a nyiladozó vállból
szabadúlva emelkedének hattyú-keblének halmai, patyolatingétől még
gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes
tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s még is látható; kibontá
sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s a mint áll, a
hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta.

Valami tündéri volt e jelenetben, a mit részint e helynek csendes bája s
azon ábrándszellem okoza, mely az ily völgykebleken andalog; másrészt e
ritka teremtésnek szerfölött érdekes külsője, melyet már Alvinczen s más
helyeken láttunk.

A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a
vízbe, s sziszegve a víz hűvétől újra visszahúzta azokat, míg végre
halkkal belépett a szirtmedenczének olvadt üvegébe. Úgy látszott, hogy
szép tagjairól az utolsó hüvelyt is le akará ölteni, de vizsga
figyelemmel szétjártatva szemeit, magán hagyta azt; ülő-helyzetben
nyújtá el tagjait a meder csillámló homokjába, körülbuborékolva a víz
habjaitól. Így ült áztatva tagjait, s hosszú hajhullámait dörzsölgetve;
arczán inkább csendes vidámság, mint komoly ábrándozás volt kivehető.

Míg fürdését bájjal teljes mozdulatokkal folytatá, úgy tetszett neki,
mintha zörej recsegdélne a lombokon keresztül, olyan, minőt az őz okoz,
midőn vadászra fülelve karikába nyílt szemekkel dugja ki fejét a
bozótból, vagy az esti szél egyes csapása rezzent félig száradt
gallyakon keresztül.

[Illustration: A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyujtá
lábacskáit a vízbe.]

A szép Izidora, kit nevén nevezhetünk már, kíssé meglepetve látszék s
egy tekintetet vetve ívére, mely közel hozzá hevert a gyepen, szemeit a
hallott nesznek tája felé jártatá. Ujra csend lőn. Nemsokára úgytetszett
neki, mintha a zörejt közelebb hallaná, de újra néma csenddel váltódék
fel, melyet csak a barlangtetőről gyöngyöző vízsugár andalgó, egyhangú
loccsanása szakaszta félbe.

Izidora eszmélt, s már sokkal élénkebb figyelemmel tekintett maga körül.

– Ki vagy? – kiálta egyszerre sikoltással kezdett hangon, szemei egy nem
messze tőle királyként emelkedő tölgy lombjaiban akadtak meg, melynek
tágas koronája félig árnyékolá a víz szőnyegét. Szétömleszté hirtelen
vállain nedves hajzatát, s a meder párkányához sietett; fölragadá ívét,
s gyakorlott kézzel feszíté azt ki, egy nyilat illesztvén reá;
rémületlen állt, nyílvégét a tölgy sűrűjének, melynek levélsátorából egy
szilaj férfi-fő nyúlt ki, ráirányozva szegzett lángoló szemekkel.

– Távozzál! – kiált reá a hölgy, – vagy nyilam a fának derekához szegzi
szemtelen fejedet! – s minden mozdulatából látszék, hogy szavai nem üres
fenyegetést foglalnak magokban.

– Izidora! – szólt mély, szomorú hangon a fő, mely szinte mint
szemrehányás hangzék, – Izidora! azért maradtam volna száz csatában
sértetlen hogy annak keze, kit oly mérhetlen érzéssel szeretek, verje
szivemet által?

– Te vagy az, Dandár! irtózatos, te! s ajkaidra mered az Izidora nevét
venni? te nadály, ki szív-véremet akarád kiszíni! Oh, gyilkos! gyáva,
rejtélyes kigyó! – s ekkor újra szeméhez illeszté ívét. – Szállj le s
távozzál innen! mert mint nap a sötétséget, mint tisztaság a szennyet,
mint angyal az ördögöt gyűlöllek!

A tölgy lombjaiban rezgett újra s a fő eltűnt, de kevés pillanatok múlva
Dandárnak ideges alakja, a medencze szélén termett fenyegető,
veszély-jósló állásban; szemei kidiózva öbleikből, egész arczán a
dühösség lángja lobogott, s ajkait kék homály borítá. – Lőjj! – mond,
egy kelevézt tartva föl kezében, – lőjj! az első csapás legyen a tied;
de jól találj! épen ide a szív közepébe, hol most is te élsz s élni
fogsz, míg dobog. Jól találj, mondom, Izidora! mert kelevézemet ismered,
s az találni fog.

– Ne vedd ajkaidra e nevet többé! – felelt a leány, rászegezve nyilát
kevélyen, – Villám az én nevem! s atyám Deli Markó, a barlangok
arszlána, királya a határoknak!

– Izidora! így, nem másként szólítlak, – rebegte Dandár enyhülő
haraggal, tekintetének vad sugárival szenvedélyesen körülfutva a
gyönyörű teremtést, melynek ázott patyolat-inge minden vonalát szobrászi
tökélylyel tünteté ki. – Tudod-e, mi örömest hallád egykor e nevet
tőlem? ah! mikor még azon karok, melyek halállal fenyegetnek most, oly
hévvel szorítának dobogó kebledhez! Hát minden, minden el van már
feledve? S szavaiban annyi lágyság, annyi szelidség hangzék, a mennyi
csak ezen elvadúlt lénytől kitelhetett. – Lőjj! – mond, – s ha vérem
szétfercsent hófehér ingeden, eredj, űlj paripára, s a dühös éjszak
szárnyain száguldj el Abafi várába!… Lőjj! s ha utolsó verése szivemnek
elhangzik, szorítsd karjaid közé a játékviadalok hősét! míg Dandár, kit
bámulál egykor, a csatákban férfiúvá edzett Dandár, temetetlen s
könnyezetlen porlik el!

Izidora leemelte ívét újra.

– Nem lövök, – mond, mintegy meggondolkodva, – ne égjen véred az én
lelkemen! de távozzál, az egekre, s mindenre, mi még neked! neked is
szent lehet, kérlek, távozzál! Átkozom azon pillanatot, melyben e gyönge
szív meghagyá magát nemtelen szerelemtől lepetni! Kiszaggatnám éltemből
azon órákat, melyekben téged, kaján tigris! szorítálak szivemhez. Ne
hizelkedjél magadnak; nem szerelem volt az! nem, nem, nem! szégyenemre
vallom, nem!… érzékhevülés, gyöngeség, alacsonyság, pokol, minden, a mit
akarsz, csak szerelem nem!

– S te így szólasz, Izidora, te! ki a perczeket lested, ha nem jöttem;
te, ki hetekig búsongtál, ha betegség ért! te, ki tűz és láng valál! s
kiről, bármennyire szerettelek, hinnem kelle, hogy engemet inkább
szeretsz,… s mindezt egy emberért, kinek nevét sem hallád, mikor már
szíved az enyém volt.

– Igen, igen! – mond Izidora, s arczát láng borítá el: érette! halljad
vesztedre s kínodra, orgyilkos! gyáva, kullogó!… érette, kit Istenként
imádok, kiért kész vagyok minden pillanatban meghalni, kinek egy
tekintete elég, az irántadi visszaemlékezés szennyére az örök feledés
palástját teríteni!… Ismered e tőrt? – mond, egy tőrt emelve fel. – Hah,
gyáva! hárman rohantok egy ellen![7] s mikor ő nagylelkűen kegyelmezett,
te nyomorúlt, ezzel akarád kivégezni!… E tőr az érczfal, mely köztem s
közted áll a föld közepétől az ég boltjáig! Tudom én, miben jársz régóta
már, alávaló! de rettegj! mert megismertetlek Abafival.

– Hahaha! – mond vad kaczajjal Dandár, – Abafival! Rettegjen ő tőlem, s
rettegj te! – Ekkor hirtelen ugrással a vízmederig zuhant.

Izidora neki ereszté nyilát, mely karját hasítá föl, de csak kissé: s
Dandár átölelvén karcsú derekát, a szenvedély vad lángjával szemében,
magához szorítá a hölgyet, igyekezvén tőrét kicsavarni kezéből. Izidora
a Dandár mellének feszíté kezét, s mindenkép törekedett magát tőle
kiszabadítani.

– Ha, szelid galamb! – kiált Dandár, – hatalmamban vagy most. Magad
látod, többre mentem, mint hogy visszatérhessek. Jer! – folytatá,
fölemelve a hölgyet, ki a heves vívásban lankadni látszék, s kinek már
éles sikoltása körülhangzék a rengetegben, – jer! nagy kedvem van
Abafinak egy pár mennyei pillanatát elrabolni? De ne ordíts oly
borzasztón, nincs, ki védelmedre jőjjön! az enyém vagy!

– Dandár! az ég villámira kérlek, – szólt Izidora az erőlködéstől
szakadozó hangon, – nem, nem kérlek, parancsolom, ereszsz!… Ah utálatos!
mint gyűlöllek, mint megvetlek, nyomorult! gondolod, hogy félek tőled?
Karjaid szorosan ölelnek; de tudom a leheletet magamba fojtani, s
körmeimet ásni utált tagjaidba: míg a fájdalom s dühösség őrültté tesz,
gyáva! mert annyi kell, hogy a Deli Markó leányába tőrt merj ütni.

Némán haladt e közben az irtóztató, könnyű terhével, s belebb-belebb
vivé a rengetegbe. Már csak elhaló hangok hallatszának.

Kevés idő múlva dühös ordítás zúgott ki az erdőből, mint egy sebzett
oroszláné, s a sűrű bokrokon keresztül szétszórt hajjal s kis részével
ingének, arczában a dühösség kifejezésével rohant ki Izidora, véres tőrt
tartva magasan.

– Veszsz! – mond, – utálatos! még ölelésed előtt forgatám azon tőrt meg
oldalaidban, melylyel Olivért akartad a kolosvári téren kivégezni!

Egy kelevéz sivított a sűrűből Izidorára.

– Dühödt! – kiált ez, hirtelen fölkapva s visszarobbantva a kelevézt. S
fölragadván öltözetét, sietve távozott.

Így érkezett meg atyjának sátrához, összekarmolva, lankadva s alig
pihegve.

Deli Markó magánkívül rohant ki sátrából, s többed magával fölkobozá a
rengeteget, de Dandárt sehol sem találák. Lehet, hogy azon seb, melyet
Izidora küzdés közben ejtett, nem volt halálos.

Másnap a szélek arszlána a fejedelmi hadak gyűlhelyére indúlt.




BÁTORI MINT VEZÉR.

A titok fejtve van.

_Atlincour_.

Egybegyűlvén minden oldalról a seregek, Bátori a határokon túl vitte
hadait, egyesítvén azokat Mihály oláh és Razván moldvai vajdákéival.

Sinán basa volt az ellenség nagyvezére. A háborút Zsigmond sok
szerencsével folytatá; több csatában verte meg a törököket.

Azok közt, kik e háborúban nagy s hasznos szolgálatokat tőnek a
fejedelemnek, volt Abafi is, kinek egyben az utolsó csaták közül,
szerencséje volt a fejedelmet hat tatár közül, kik alkalmasint legyőzték
volna, kiszabadítani. Bátori e tett után kettőzött vonzódást érzett
megmentője iránt, mely mindig öregbedett, mióta annak vitézségét s hadi
ügyességét bővebben megismerte. A fejedelem őt mindenek közt
megkülönbözteté, s egy szép jószággal ajándékozá meg azok közül,
melyeket a nem régiben száműzöttektől s kivégzettektől elfoglaltatott.

Abafi egy föltétel alatt fogadta el a kedvezést. Fejedelmi szavát kéré
tudniillik, hogy nem fogja bánni, akármi czélra használja ezen
ajándékot. Bátori szavát adta.

Több szerencsés csata után a fejedelemtől fontos tudósításokkal
küldetett Erdélybe Abafi. Ő ott mint hős, több csatában győztes, s már
nagy tekintetű férfiú jelent meg.

Cristiernánál tevé meg legelőbb is tisztelkedését, ki őt azon szerény
nyájassággal fogadá, mely e magas lelkű hölgyben oly szeretetreméltó
volt.

Szivén hordá Abafi első ifjú szerelmét, s a hányszor Bátorinénak
közelében lehetett, mindannyiszor mondhatlan boldog volt… Sejdíté-e a
lelkes nő ezen vonzódásnak valódi minőségét hosszasb idő múlva? nem
lehet tudni; de volt egész alkalmazásában Abafi iránt valami, a mi ezt
gyaníttatá… Láttuk e történet folytában, hogy minekelőtte férje hadba
indúlt, örömest látta Abafit maga körül: megbizta néha, s a figyelem,
melylyel iránta viselteték, nem volt észrevehetetlen. Később, főként
Fehérvárott mostani mulatásakor, úgy tetszék, mintha Cristierna
valamennyire visszavonta volna magát tőle, a nélkül, hogy iránta
kevesebb szívességgel viseltetnék. Abafi, ki ezt talán egyedül vevé
észre, azt hitte, hogy a nemes hölgy lelkébe tekintett, s annyira
ismeretes erénye s finom gyöngédsége szabá elébe azon határokat, melyek
valamivel szűkebbnek tetszének, mint azelőtt voltak. Láttuk, hogy az
Abafi szerelmében regényes magasztaltság volt, s így mint bizonyost
állíthatjuk, hogy az angyal-tiszta nőnek nagyobb tartózkodása szerelmét
nem lankaszthatá, sőt hogy azt még fellengőbbé tette.

– Ő áttekint engemet, – gondolá magában, – de mivel látja, mily szellemi
a hódolat, melylyel iránta viseltetem, nincs megsértve szerelmem által;
s volnék-e érdemes ezen égi kegyességre, ha nem volna szent előttem a
korlát, melyet szótlan szabott a szép Cristierna előmbe? – Abafi kettőzé
tiszteletét, s bármi forró volt az indulat, mely őt szíve imádottjához
vonzá, igyekezett azt, a mennyire lehetett, elrejteni… Csáki Gizella a
fejedelemné mellett volt már, s bár Mikola nehezen vált meg tőle, nem
lehete e kedves, jósággal teljes fejedelemnétől semmit megtagadni.
Margit még nehezebben tudá őt nélkülözni, fájdalmát csak az enyhíté,
hogy Gizellát sokszor láthatá. Bátoriné különös hajlandósággal
viselteték az érdekes leányka iránt, ki most tökéletesen kifejlett, s
Erdély legszebb hölgye volt. Bizonyos ábránd-komolyság, valami
szenvedőség, mely képén volt elöntve, kétszerezé a bájos lénynek
érdekét. Margit egyedül tudta e komolyság rejtett okát; s bár szívének
szerfölött jól esett volna a Gizella bizodalmával bírni, gyöngédsége nem
engedé őt kikérdezni; s midőn Cristierna Margittól tudakolá a leányka
komolyságának okát: Gyulafiné sokáig kikerülve felelt.

– Gizellát bánat nyomja, – mond egykor a fejedelemné, – talán szüleit
kesergi az árva, vagy tőled elválása, jó Margit! teszi őt oly komolylyá!
Nem hiszed, mennyire óhajtanám, – folytatá a legrészvevőbb hangon, – őt
boldognak láthatni.

– Meglehet, – felelt a kérdett nem kis nyuglansággal, – kegyelmes
asszonyom! hogy bánatjának egyik oka árvasága is; de szülőit oly korban
veszté el, hogy azokról tisztán nem emlékezik. Ez tehát, ha az ő
érzékeny szívébe olykor keserű érzést áraszt is, nem tenné őt oly
tartósan ábrándozóvá. Nagyságodat imádja, sorsával meg van elégedve, ezt
magától tudom: s így azt hiszem, hogy az idő elszéleszti azon
komolyságot is halkkal, mely nekem magamnak is igen feltünő.

Cristierna gondolkodni látszatott. – Margit; – mond, – az én Gizellám
tégedet szeret, talán legtöbb bizodalma van irántad, igyekezzél
lelkének, szívének állapotjával megismerkedni. Nekem úgy tetszik, –
folytatá elfojtott sóhajjal, – hogy ő szeret.

Margit hallgatott. Igaztalant nem akart mondani, az igazság kimondása
pedig mire vezethetett volna? Elárulni titkát barátnéjának, míg az
valóban titok volt, vétkesnek tetszék neki; mert Gizella forrón ölelte
kebléhez szenvedélyét. Magános órái voltak a legboldogabbak; ekkor
éldelé képzetében édeskeserű üdvét reménynélküli szerelmének; sohasem
árulá el azt egy szóval is.

– Ha szeret, – mond Cristierna, – nem hihetem ezen angyali gyermekről,
hogy magához illetlent szeressen; de félek, hogy szívét olyannak
ajándékozta, ki talán azt meg érdemli, de kinek körülményei oly
különbözők a Gizelláétól, hogy rokonainak egyezésöket nem remélheti.

– Azt nehezen hiszem, – felelt Margit. – Ő, úgyszólván, senkit sem ismer
mást, mint a kik az atyám házánál jelentek meg s ezek közt nagyságodnak
észrevétele egyikre sem illik.

Többször beszélgetett Cristierna e tárgyról Margittal, de távolról sem
juta Abafi eszébe, ki a legszivesebb illendőséggel viselé magát az
érdekes leánykához, de a kin észrevehető volt, hogy szívét Gizella nem
bírja.

Ezen beszélgetés után néhány nappal Abafi elbúcsúzott a fejedelemnétől,
visszasiető a harczmezőre s Zsigmond közelébe, ki neki rövid időt
engedett csak a kimaradásra. Gizella jelen volt. Abafi elbúcsúzván
Cristiernától, közelebb lépett a hölgyhöz. – Kedves Gizellám! – mond
(mert rokonsága engedé őt nevéről szólítani), – én holnap hajnalban
indulok. Nincs-e valaki, kinek izenetet vihetnék szép húgomtól? vagy
nincs-e egy jó kivánsága számomra? A hadi élet oly kétséges! s én kissé
babonás vagyok: ily jó lélek kívánsága talizmán, mely kedvet s erőt ád!

Az Abafi beszéde vidáman s tréfásan volt adva, s nem egyéb enyelgésnél.
Ezen búcsúzó szavaknak nagy hatásuk volt Gizellára, úgy látszott, mintha
könny lopódznék szemhéjaira. Lágy kezét nyujtá a leventének. Oly bájjal
teljes volt e kéznyujtás, hogy Abafit magát meglepné, ha szíve annyira
el nem lenne foglalva.

– Én egyet óhajtok csak, – mond szinte rebegő hangon Gizella, – hogy
kegyedet, jó Olivér! léptein azon áldás kövesse, melyet minden lelkes
leánya Erdélynek óhajt oly hősnek, mint Abafi!

Abafi gyöngéd kézszorítással felelve, távozott.

Cristierna jelentő tekintettel nyugtatá égszín szemeit Gizella finom
vonásain, melyekben különös elegye volt a boldogságnak s komolyságnak.

Úgy tetszett Gizellának, mintha Abafi soha ily szívesen, soha ily
tisztelettel teljes udvariassággal nem szólott volna hozzá s
kézszorítása egy érzést ömleszte el egész valóján, mely sötét s kétes
visszaemlékezésben varázslá első álmainak tündérképeit.

Ezen idő óta Bátoriné figyelemmel követé kegyenczének életét; sokszor
szóla Abafiról vele s a mi első tekintetre csak sejtés volt, bizonyossá
lőn. – Ő szeret! igen, – mondá magában Cristierna, – ő szereti Abafit. –
Margittal is közlé később észrevételét. Margit már elárulva látván kis
barátnéjának titkát, mindent elbeszélt a fejedelemnének, ki semmit sem
óhajta inkább, mint Gizellának boldogságát, kit leányának fogadott s
leányaként szeretett. Margit volt a nemtő, ki gyöngéd kezekkel szőtte ki
azon tervet, mely lelkében rég alakult már s melynek teljesülését kezdé
reményleni.

Nem sok időre megérkezett Abafi a táborba. A rövid fegyvernyugvást
Zsigmond szokott mulatságaival tölté be, leginkább sólyomvadászattal,
mely kedvencz időtöltése volt.

Ily vadászat alkalmával lovagla egykor Abafi mellette.

– Olivér! – mond a fejedelem, – te egy titkot rejtegetsz előttem! egyet
azon titkok közül, – folytatá gúnymosolylyal, melyet az egész tábor
tud!… Te hallgatsz?

Abafi elpirult. – Nagyságos uram! – mond, – a dolog nem titok, de
némileg talány előttem is.

– Valamely jótékony tündér, – jegyzé meg Bátori nevetve, – megvallom,
szeretném, ha seregeimet is oly bőven ellátná eleséggel, mint téged
csemegékkel!

Abafi az alvinczi kalandját elbeszélé a fejedelemnek, kolosvári
megtámadtatásával együtt. – Izidorának, – így folytatá, – ki itt is néha
megjelenik s kit nagyságod többször látott már,… születésén homály
lebeg; Deli Markó nem örömest szól róla. A hölgy, azt hiszem, szerelem
gyermeke. Kevéssel azután, hogy fiát Alvinczen visszaadtam neki, egy
levelét vettem, melynek következésében a gyermek most is udvari
lelkészem mellett van, ki őt gondosan neveli; s a tehetséggel teljes,
egyébiránt igen szép érdekes ifjú akármely családnak becsületére válnék.
Míg Izidorának fia Alvinczen volt, anyja minden héten meglátogatá;
ugyanezt tevé, s részint teszi azóta is, mióta nálam van.

– Talán azon bizonyos éjjeli lovag, kiről hallottunk már valamit?

– Ugyanaz. S a mily keveset gondol e mindenben sajátságos teremtés
azzal, mit róla mondanak vagy hisznek, oly kímélő irántam; s részint ez,
részint regényes iránya lelkének okozá, hogy látogatásait titokba akará
burkolni.

– Örülök! – mond a fejedelem vidáman, – hogy benned nem komoly
megvetőjét találom az élet örömeinek; mert hogy látogatásának nem
egyedül anyai indulat volt oka, azt mostani gondoskodása is mutatja.

– Nem akarok jobbnak látszani, – mond Abafi őszintén, – mint vagyok.

– S szerette-e kegyed e férfiú-leányt?

Abafi nem felelt mindjárt, mint a ki számot akar valamiről adni, mi
iránt maga sincs egészen tisztában. – Alig, – mond kis szünetre, –
gondolom, hogy az, mit Izidora iránt éreztem s talán most is érzek,
szerelem lenne; de nem tagadhatom, hogy azon ragaszkodás irántam, mely
még soha meg nem czáfolá magát,… azon példátlan hűség, mely minden
tettéből kitünik, szívemet nem hagyá s nem hagyhatá illetetlen,… aligha
egy részt éltemet is nekie nem köszönhetem. Mióta Nagyságod táborában
lenni szerencsém van, sátram mindennel bővelkedik, a mit itt a vidékben
találni lehet; s ha kérdem, ki hozta? cselédeim ritkán tudnak rá
felelni; minden, a mit megtudhattam, az, hogy egy csinos fiatal vitéz jő
néha éjjel a sátor közelébe s ha távozik, a nyílás előtt vagy tele
kosarat a vidék legízesb gyümölcseivel s török csemegékkel, vagy egy
vadat vagy egyebet találnak s mindig oly hirtelen távozik, hogy rá nem
ismerhetnek.

– Kétségkívül ő az! – mond a fejedelem. – A leány, vagy nő, deli,
csinos! többször láttam Deli Markónál, de ezen elvadult teremtésben
ennyi hűséget nem gyanítottam volna! Atyja igen különbözik tőle. Az
igaz, hogy még eddig nekünk adott szavát meg nem szegte; de ezt csak egy
évre adá s ki tudja, mit tesz aztán!… Azon kolosvári megtámadás
tekintetében még homályban vagy?

– Megvallom, – felelt Abafi, – hogy egészen abban! Izidora kikerülve
felel, ha kérdem, mint a ki valamit sejt, de titkolni akarja. Nagyságod
tudhatja, minő sokképen beszéltek erről!

– Igen, – mond a fejedelem elfojtott sóhajtással, – éltemnek egyik
legkeserűbb szakában történt az; megcsalatva azoktól, kikben legtöbbet
bíztam, erőszakos módokhoz kelle nyulnom!

A fejedelem elhallgatott. – Akkor, – mond kis szünet után, – nem volna
csoda, ha minden egyes erőszak nekem tulajdoníttaték!

– Én, – mond Abafi, – a Bucella személyes gyűlöletének tulajdonítanám.

– Nem a legjobb embered volt, – felelt Bátori nevetve, – de annyit nem
mert volna tenni.

– Nem örömest emlékezem azon szomorú napokra vissza, nagyságos uram! –
szólt Abafi, – ha akkor Nagyságodat hív emberek körözik, sok nem történt
volna!

– A Kendiek, – mond a fejedelem, – mindig titkos ellenségei s vágytársai
voltak a Bátoriaknak; Boldizsár bátyám pedig fejedelmi székünkre
vágyott, ezt maig is hiszem és sok ellenséget szerze nékem alattvalóim
közt! Te is egy voltál, Abafi.

– Nagyságos uram! az Abafiaknak hűségök a Bátoriak iránt közmondássá
vált Erdélyben! s lehet Abafi a fejedelem tetteinek ellensége, de nem a
fejedelem személyének.

– Ne folytassuk e tárgyat többé, – vág közbe komoly-kevélyen Bátori. –
Más a fejedelem élete, mások viszonyai, mint hogy azokról avatlan
helyesen itélhetne; hányan azok közül, kik oly könnyen itélnek egy
fejedelem tetteiről, lennének a legutáltabb zsarnokok, ha székébe
ülhetnének! A holtakról jót kellene szólnunk, vagy semmit; de egekre!
mondom, hiszem, hogy ez Boldizsárban teljesedett volna.

Abafi látván, hogy a beszélgetés Bátorit kedvetlenné tevé, más tárgyra
kívánta azt fordítani. – Sinán basa, – mond, – úgy látszik, örül a
fegyvernyugvásnak. Nagyságod megbizonyítá Erdélynek, hogy a Bátori
fegyvernek erővé tudja tenni elismert hatalmát.

– Minden szerencséjök mellett hadainknak meguntam – felelt a fejedelem –
a táborozást s inkább mint valaha, vágyok nyugalomra. Hidd, Abafi!
vannak órák, melyekben vágyaim tova ragadnak innen, boldogabb
éghajlatba. Az Olaszhon, a sok népes városok, a finomabb viselet, nyelv,
alkalmazás,… ellenállhatlan óhajtásokkal öntik el keblemet.

– Oly szép, oly nagyszerű hivatás, – mond Abafi, – ezerek sorsára
ügyelni, ezereket boldogítani, hogy Nagyságodnak lelke a szép pályán,
melyre Isten jelelé, meg fogja azon nyugalmat lelni, melyet óhajt. Egy
szeretetreméltó fejedelemné közelében, diadalainak fényétől
körülsugározva, szebbek, nagyobbszerűek azon örömök, melyeket élvezhet,
mint Olaszország minden puhult gyönyörei, hol torzképe létezik csak a
hajdani nagyságnak.

A fejedelem szívében újra oly húr volt megpendítve, mely őt komolylyá
tevé. Bizonyos idegenséget érzett ő Cristierna iránt, melyről nem tudott
magának számot adni. A fejedelmi fénynek közepette, nyugalomra vágyott
az a Bátori, ki letévén rövid időre az országos gondokat, kővári
nyugalmában újra azon zajt óhajtá vissza, melytől futni látszatott…
Cristierna szövetsége kívánatos volt előtte egyelőre, de alig lett ezen
óhajtásból valóság: az a hölgy, ki fejedelmi bíbor híjával is nemének
dísze vala, kiben minden tulajdon megvolt annak boldogítására, ki
mennyének közelébe juthata,… nem tudá szívét betölteni.

Két lovag, kik a táborba visszatérő fejedelem elébe vágtattak s a
törököknek új mozdulatáról szólottak, ada elméjének némi elszóródást.

– A napokban dolgunk lesz, – mond valamivel vidámabban, – én győzedelmet
reménylek. Mind e mellett, – folytatá különös mosolylyal, fél komolyan,
fél tréfásan, Abafihoz fordulva, halkan, – a selyemredős ruha, a vörös
bibornoki kalap s egy tágas, kényelmes csarnok a világ hajdani
királynéjának remekszerű romjai közt, felér minden kis dicsőségünkkel
itt!… Mit gondolsz, leventém?




A CSATA S KÖVETKEZÉSEI.

Nem mély a seb.

_Bulwer_.

Keblem egy nagy éj ezentúl.

_Tóth Lőrincz._

A fejedelemnek jóslata teljesült. Alig szűnt meg a rövid fegyvernyugvás,
Sinán basa zaklatni kezdé az őrszemeket.

A magyar tábor igen alkalmas helyen volt. Egy hosszú, közép-magas
hegygerincz képeze tágas földemeletet, mely fölül lapos volt. E térséget
egyik oldalról mászhatlan szirtek, másikról tágas folyó s mocsárok
védék. E hegygerinczről ásítottak le Bátori nehéz ágyúi. Túri Gábor, egy
gyakorlott hadi tiszt, volt az ágyús seregnek parancsnoka. Barna
paripán, egyszerű fekete sallanggal s medvebőr nyeregtakaróval, lovagolt
fel s alá a hosszú ágyúsor előtt, hol rendeléseket téve, hol a
közvitézeket szólítva meg. Fejét nehéz gömbölyű sisak födé, tőr-forma
csúcsban végződő, derekán vas ing folyt le, ezen fölül farkas-kaczagány
volt kerítve.

Egy ősz vitézhez közelíte Túri, ki hosszú ágyú mellett állott, néha
le-lepillantva a völgybe, hol már az ellenséges seregek összecsaptak.

– Pered! – szólt Túri azon a nyugodt hangon, mely a bátorságot jeleli, –
Keresztúri csapatjának bal szárnyát zaklatja a tar; végy négy ágyút
magadhoz s vonulj velök jobbra azon halomra! (ekkor oda mutata) s küldj
néhány vas morgót közikbe! Siess! siess! – folytatá, letekintve a tágas
csatatérre, – hogy oda érhess, míg össze nem kapnak, nehogy jót, rosszat
ránts le a lábáról.

Pered a vett parancsot azonnal teljesíté. – Te itt maradsz ezzel a
röviddel, – mond, egy ágyúshoz ugratva Pered, – kerekei rosszak,
összedől, míg a domra érünk. Siessetek.

Négy ágyúba hirtelen be voltak a lovak fogva, s néhány percz múlva már
hallatszott szakadatlan mély dörgésök.

– Használnak, – mond egy csinos fiatal ágyúshoz szólva Túri, – az én vas
gömböleim. Nézd, István! mint sepri őket szét.

– Ej, – mond ez boszúsan, – miért kell itt ok nélkül az időt tölteni!
már egy órája, hogy itt veszteglünk. Ördög teringettét! nézzen oda
balra, vitéz úr! – kiált fel a fiatal ágyús lángoló arczczal, – az a
fejedelem!… ki van mellette?

– Abafi, – mond hidegen Túri. – Nem, nem, – folytatá, figyelemmel
szegezve szemeit a csatatérre, – Bethlen; Abafinak ott lejebb látom
szürkéjét. Derekasint! – kiált Túri lángoló arczczal, – ez Bátorihoz
illő megtámadás volt! Erre tart a török! vigyázzatok legények! – mond,
végig nyargalva az ágyúsor előtt. Most fordúlnak; tüzet!

Az ágyúk zúgása tölté be a levegőt, rettentő pusztítást téve a törökök
közt.

Ekkor egy fiatal lovag ugrata föl a hegygerinczre.

– Csakhogy reánk is került a sor! – mond vígan az ágyús István, mellette
álló pajtásának. – De Jankó! – folytatá, közelebb lépve a szomszéd
ágyúshoz, – te mindig igen föl irányzasz; nézz ide! így! – mond,
igazítva az ágyún, – ez a lövés talál bizonyosan; haha!

– Hármat egyszerre, – riadt fel Jankó, – egyiknek épen a gombját szedte
le!

Azon közben a lovag, kit az elébb észrevevénk, fölérkezett s Túri előtt
megállván, a hegygerincz bal végére mutatott.

– A fejedelem parancsolja, – mond, hogy az egész ágyú-csapat sietve arra
az oldalra vonuljon; – Razván hadai (látja kegyed? amott ni! most siet
seregeink egyik csapatja arra) – nehezen tartják magokat.

Túri azonnal Pered után küldött s nemsokára a hosszú ágyusor csörtetve
vonult balra.

– Ezen két széles torkút itt hagyom. Te maradsz, István! – mond Túri a
fiatal ágyushoz – s le-leszólasz néha a völgybe.

– Lesz gondom reá – mond ez, törülgetve az ágyuját – egy-két szóval belé
elegyedni, ha nem kedvemre fordul alant a dolog.

Az ágyuk eltávoztak s nemsokára nagy segítségére valának Razván vajda
seregeinek, kinek a fejedelem védelmökre sietett.

– Nagyságod igen koczkáztatja életét! – mond Abafi, ki épen Bátori mellé
érkezett – itt úgy hemzseg a nyíl, mint a zápor. Azon dombra lovagoljon
Nagyságod! onnan mindent jobban ki lehet venni.

– Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát.

– Hol? – kérdé ez hidegen.

– A válladon; hát nem érzesz semmit?

Abafi a vállára tekintett.

– Kis karczolás, úgy hiszem. Én sietek amoda! – mond, hirtelen
sarkantyuba kapva lovát.

Jó is volt Abafinak megérkezte csapatjaihoz. Ezek egy sűrű török
spahi-osztálytól megtámadva, hátrálni kezdtek.

Abafi ott termett.

– Ki mer itt hátrálni! – kiáltott, szaladó seregei előtt megállva. –
Vissza, vissza! – s áttörvén a tömegen, megfordítá azt a spahik nagy
veszedelmére, kik közül sokan a viadal helyén maradtak.

Minden ponton meg volt verve az ellenség s kezde sietve hátra vonulni.

Bátori ekkor érkezett Abafihoz.

– Mihály vajdával – mond – meg vagyok ma elégedve. Ő még vív; te pedig
köttesd be sebedet! ha nem nagy is, s vérveszteség elgyengít s karodra
még szükség van.

Alig ejté ki a fejedelem e szavakat, midőn Abafi lovastól összedőlt.
Abafi hirtelen fölugrott.

– Isten hozzád, jó hív állat! – mond – te megkaptad a magadét.

E pillanatban termett mellette egy csinos karcsú lovag; sisak-rostélya
le volt eresztve, melynek tetején hosszú, vörös toll ingadozék; derekát
ezüst ing födte s ezen fölül szép tigris-kaczagány lebegett, almás fakón
ült a fiatal vitéz, melyet aligha nem láttunk már valahol.

[Illustration: – Te vérzel Abafi! – mond a fejedelem megfordítva lovát.]

– Itt a ló, ló helyett! – mond leugorva lováról s a meglepett Abafinak
kezébe tekerve lova kantárszárát s míg ez rábámult, sietve távozott, a
sereg közé elegyedve, s nemsokára eltűnt szem elől.

– Ki volt ez? – kérdé a fejedelem meglepetve.

– Ki volna – felelt a kérdezett – Izidora, Villám!

– A Markó leánya? – szólt a fejedelem. – Istenemre! ez segítség a maga
idejében.

– Mindig s mindig ő? – mond Olivér különös arczkifejezéssel, melyben
bosszúság vegyült a részvét nemével, melyet magába akart fojtani.

Abafi s Izidora közt valóban különös viszony volt. Első találkozásuk
után úgy láttuk, hogy ők talán igen is szoros viszonyban álltak. Hogy
Abafi visszavonta magát Izidorától később, több okunk van gyanítani; a
kolosvári téren hozzá intézett szavai Izidorának bizonyítják ezt s az
önmaga nyilatkozása is a fejedelem előtt. S mégis e szenvedélyes
teremtés, visszaidéztetése után is, mily forrón ragaszkodott hozzá, mily
béketűrőleg szenvedte idegenkedését, mely őt bizonyosan mélyen sebzé;
mindezt nemcsak szerelemből, hanem hálából is, azon lény iránt, ki őt az
élethez köté s a ki példátlanul szeretett fia iránt kegyes volt. Abafi,
úgyszólván nemcsak életét mentette meg, hanem neveléséről s jövendő
sorsáról is gondoskodott s ezt nem gyámnoki felelősséggel, hanem atyai s
testvéri indulattal. De Izidora szereté is Abafit oly forrón, oly
öntagadólag, oly számítás nélkül, hogy ezen indulat őt szinte
megnemesíté. S ez a hölgy, ki alig tizenhat éves, egykor egy fiatal
csábító karjai közt felede mindent; ki később, midőn ezen első tettének
következése őt vigyázóbbá tehetné, a Dandár vétkes szerelmének tárgya s
részese volt, ez a könnyelmű, sőt vétkes teremtés, már tudná fölfogni
lelkében azon gondolatot, hogy ily nemtelen lény Abafihoz érdemetlen. Ő,
ki a tatárfejeket önkezével vagdalta le, ki atyjának vad czimboráival
versengve ivott, játszott, tombolt: Abafi előtt szégyenlett boros
poharat vinni ajkaihoz, koczkát fogni kezébe s illetlen szót ejteni ki
ajkain; s mióta szerette egész boldogtalan hevével forró ifjú keblének:
neme a véthetlen undornak keletkezék lelkében Dandár iránt s mind
tetteiben, mind élete módjában volt valami, a mi őt nemének szelidebb
szelleméhez közelteté, ha nem is mindenben, a mit ily élet neméhez
szokottól, aligha mint lehetőt, kivánhatunk,… de igen sokban.

Ő atyjánál növekedett föl férfiasan, vad férfiak közt. A pillanat
hatalma tevé őt bűnössé; alkalom s atyjának gondatlan engedékenysége
okozá, hogy a bűn ösvényén haladt. Lelkében azon komoly meggyőződés,
hogy ő jobb nem lehet, mint a milyen, azzal a daczczal volt vegyülve,
mely oly feltünő azokban, kiket sorsuk öntudatlan s önakaratlan ránt le
szennyes szenvedélyek örvényébe, kiknek szemeik csak akkor nyiladoznak s
kik csak akkor érik el az életnek gondolkozó korát, mikor a világ, mely
lelkeikben derült, csak aljas, visszahozhatlan tettek fekete sergét
sugározza körül s ha valóban nemes, erőteljes a lélek, mely ily mámorból
ébredez, önmagát utálja s veti meg.

Az a hölgy, ki az első jöttnek odaveté a legszentebb tisztaságát és
szemérmét, ki éveket töltött azon feslett elszórtságban, mely
pillanatnyi kegyét osztja választás nélkül, soha, bármint jobbuljon is
meg, csendes, nyugodt többé nem lehet; hölgy, ki szemérmét veszté el,
mindent elvesztett… Ilyen volt Izidora. Ő, mióta Abafit szerette,
mindenkitől visszavonult; de az a gondolat, hogy Abafihoz érdemetlen s
hogy ez, ha valaha szerethetné őt, e szeretettel önmagát alacsonyítná
le, volt a féreg, mely emészté.

– Nem szerethet! – monda olykor magában – hiszen én magam utálom s
gyűlölöm magamat. Anyja egy gyermeknek, kinek atyját nem szabad
neveznem! s ki ha élne is, megtagadná őt!… ágyasa a legnyomorultabb
semmire-kellőnek! egy hyéna, mely vérözönök közt nevekedék föl!… ily
iszonyú teremtés, hogy álmodhatnék azon férfiú szerelméről, kit nincs
asszony, ki megérdemelne!

– Mint férfiú, mint ember akarom becsülését, háláját megérdemelni. – Így
tűnődött s e föltét volt tetteinek vezércsillaga. – Csak egykor, ha ő a
szerencsétlen Izidorát nem utálja, nem veti meg, ha hozzá illő nőnek
karjai közt boldog leend, tudja meg, mennyire szeretem én!… Nem, nem! –
mond kitörő könyekkel – akkor sem! hiszen ő megvetne, ő kinevetne. S ha
mint hölgy, kinek pillanatnyi kegyét szerelem nélkül gondolá birhatni,
utálatot érdemlek is: nem vagyok-e Villám, a barlangok arszlánának
rettegett leánya? – s nem vala-e fölbátorítása önmagának, ment egy
nemétől az önérzetnek, mely Villámban néha különbözött azon dölyftől,
mely nem ritkán homályosítja épen azon tetteknek becsét, melyek azt
előidézik.

Abafi Izidorát nem szerette; ezt önmagának nyilatkoztatásából értettük.
De mi volt tehát az, a mit ő Izidora iránt érzett? Előre a szép, csinos
hölgy közeledése érzékeire hatott s Izidora, ha kevésbbé nyilt s
cselszövényesebb lett volna, alkalmasint könnyen elszédítheté Abafit. De
ezen egészen sajátságos teremtésnek lelkületében volt magát mindig úgy
adni, mint a milyen s így Abafi minden tettét s egész előbbi életét
tudta. Nem csodálhatjuk, ha benne, bármi aljas ember volt is az
Izidorávali ismeretségének első idejében, e nyilatkozások azon hideg
visszavonulást okozták, mely többnyire könnyen ajánlkozó szerelmi kaland
következménye. De a kis Zsiga szerfölött kedves volt előtte;
előmenetelét, csinosb maga-alkalmazását, számtalan ügyességét magának
tulajdonítá Abafi s méltán: a kis Zsiga az ő teremtménye volt: s a
gyermek kifejezhetlen hálája s azon egyszerű, szívéből özönlő
kedvkeresés, melylyel jóltevőjének úgyszólván gondolatját igyekezék
kitalálni, oly tündérerővel bírt, hogy el nem tudott volna lenni
nélküle. Föltevé magában őt boldoggá tenni s e feltét mindig erősb,
mindig határozottabb lőn az ő nemes s már mondhatjuk, nagy lelkében.
Izidora is érdekes volt előtte, egyrészt fiáért, kihez közös szeretet
csatlá őket; másrészt önragaszkodásaért Abafihoz, melyben valami oly
öntagadó, oly számítás nélküli volt, hogy Abafiban baráti hajlandóságot
és szánakodást idézett elő egyszerre s – mely lelkének jól esett, mivel
talán némi rokonsággal bírt az Abafi indulatainak jelen irányával;
csakhogy Abafi azon gerjedtséget, kiválást a köznapi életből s azon
magasztaltságot nem Izidora iránt, kinek ha személyét kedvelte is,
tetteit s előbbi életét utálnia kellett, hanem azon lény iránt érezte,
kit fiatal keblének minden tehetségéből s erejéből imádott – Cristierna
iránt. Izidorának példátlan hűsége őt érdekessé tevé előtte: s nem
csodálhatjuk, ha mindezen okoknak összes hatása, egyesülve a hála oly
nemes és gyöngéd érzetével, nagy, sőt mindig nevekedő erővel bírt; annál
is inkább, mivel Izidorának Abafivali társalkodása egészen más,
szelidebb, asszonyibb nemű volt, mint a milyennek, másokkali
érintéseiben e különös lénynek valánk tanui; s mivel végre Izidora
szerfelett csinos, kecscsel teljes hölgy volt, kit férfiúszem nem
tekinthete részvét s gerjedő vágyak nélkül.

Ezen kissé hosszabb, de a történet tekintetében szükséges kitérés után,
forduljunk vissza a fejedelemhez s Abafihoz.

Az ellenséges seregeknek visszavonulása után a fejedelem, számos
vezéreinek és segédjeinek kiséretében, kik közt Bocskai, Kornis,
Keresztúri, Abafi, Betlen s mások valának, igen vidáman tért vissza a
táborba, hol örömlövések s víg hanga várakozék reá s követőire.

A seregnek része a völgyben maradt, álmatlan szemekkel virrasztva a
hosszú éji órákat által; néha-néha hallatszott egy lövés vagy csendes
csörtetés, a vizsgáló csapatok mozgását s jeladásait jelentő. A táborban
minden nyugalomra sietett a napnak hosszú küzdése után.




HÁLA S HALÁL.

  Folyj ki, folyj ki vérem,
  Múlj el életem!
  – – – – halni,
  Szép halál nekem.

_Garay_.

Abafi sátra elébe érkezett; számos cselédei álltak az előtt. – A fakó ma
nálam marad – mond, leszállva s megveregetve nyakát az Izidora lovának –
jól tartsátok! – Egy ölnyi csatlós átvevé a lovat; Olivér sátrába
lépett. Nehéz, fehér s veres, négynyüstös vászonból volt az, hat
négyszög öl tágasságot képezett s finom török szövettel volt. A
nyílással szembeni bal szögletében vonult el a tábori ágy. Az ágy fejét
dagadó szarvasbőrpárna foglalá el s a takaró széles, világoszöld
köpenyeg volt; mellette két hosszas podgyász-zsák egymás mellé téve s
több rétbe hajtott török szőnyeggel födve, pamlagot képezett. Ezzel
szemben, földbe vert czövekektől tartott fogason, számos tükörsíma
fegyverei voltak aggatva.

Egy öreg cseléd állt a sátorban. – Egészen besötétedett már, Péter –
mond Abafi s levevé sisakját – küldd el ezt a sok tátongó cselédet
innen; egyedül akarok lenni veled.

Péter teljesíté a parancsot s visszatért egyedül.

– Emeld ki e nehéz inget nyakamból – mond ura.

– Az urfinak válla vérzik! – jegyzé meg búsan a szolga – a vas-szövet
ketté van vágva.

– Várj – mond Abafi, leoldva karját – jobbról emeld… vigyázz… ne húzd
sebesen… így. – Péter gondosan leemelte a sodronyinget nyakából.

– Szerencséje volt az urfinak ezzel az inggel, mert ketté esett volna
vállperecze. Vizet hozok; egészen összealudt vére a dolmányon.

– Magam is nehezen bírom már a karom, de előbb levetem dolmányomat. –
Ezzel kigombolá öltönyét fél kézzel.

– Uram! – mond Péter – csöndesen lehúzván jobb karjáról azt: – a másik
ujját jó lesz fölbontani; úgy tetszik, hogy válla földagadt.

– Nem bánon. Nem láttál senkit?

– Ma még nem; de azon köpönyegbe burkolt ember, ki tegnap betekintett a
sátorba, nem jóban járt; s míg utána ugrottam, a sűrűségbe vonult előlem
s többé nem láttam.

– Villám volt.

– Arra megesküszöm, hogy nem ő.

– Hát ki? – szólt Abafi, ágyára dőlve – de erről később, most siess víz
után.

A szolga kiment, nemsokára vas-edénybe vizet hozott s fekvő urának nagy
gonddal áztatá karját. – A seb nem mély – jegyzé meg az inas. – De mégis
jó volna az öreg Gyárfást előszólítani, ő nem igen messze van ide.

– Nem bánom; de előbb, a hogy tudod, kösd be; mert újra vérezni kezd.

Péter tépett rongygyal jól-rosszul berakta a sebet s fehér kendővel
körülkerítvén azt, a sátorból kilépett.

Abafi, egészséges könyökére dőlve hevert ágyába. A sátor nyílásán által
látszott nem távol a tűz; s a táborban föl s alá járkáló őrök s a had
fiainak zsibongásuk, lónyerítés, fegyver-csörgetés egyesülének azon
élénk hadi zajra, mely a katonai életnek oly eleven, lármás alakot ád.

Nemsokára Péter kilépte után a Villám fakója kapará a földet s nyeríte
harsányul künn. Egy csínos fiatal ember lépett ekkor a sátorba; zöld
köpönyeg volt rákerítve s fejét egyszerű veres süveg födé.

– Te itt, Izidora! – kiált föl Abafi – jó lélek! fakód épen jött haza,
holnap visszavezettetem, ma még lakjék jól az én abrakomból. De mi
hozott ide?

Izidora letevé köpönyegét s a besugárzó tűz fakó fénye világítá csinos
termetét, részvéttel közelíte Abafihoz. – Kegyed sebek kapott – mond – s
engem nyugtalanság hoz ide. Mély-e a seb? Istenem! hogy ezt mindjárt
észre nem vettem, még a csatahelyen bekötöztem volna. Mennyi vér
veszhetett el azóta!

– Nyugtasd magad!… a seb csekély. Oldd le a köteléket, nézd meg; Gyárfás
után küldöttem; de a te kis gyöngéd kezed, hív lélek! jobban,
szelidebben fog azzal elbánni.

Izidora azonnal ruhacsomót vevén ki kebléből, azt a szőnyegre tevé s a
sebnek kötelékét gondosan leoldva, műértőleg s határtalan gyöngédséggel
kötözé be azt újra. – A daganatra jó lesz e füveket megfőzetni – mond,
egy csomóra mutatva – reménylem, Gyárfás gyógymódomat helybenhagyandja.
Ezt a párnát kissé fölebb emelem… Így, most csendesen legyen!… Fáj-e
még? – kérdé, Abafira hajolva. – Egek! Én oda vagyok! – kiált, egyszerre
összedőlve.

E pillanatban sivított egy nyílvessző Abafinak feje fölött a sátron
keresztül; az első Izidorát találta.

– Hah! mi ez? – kiált Abafi, felugorva – Izidora, jó lélek! mi lelt?…
Egek! te vérzel… Segítség!

Künn nagy lárma támadt; több szózat hallatszék s köztök vad káromlások.
Abafi felölelte Izidorát, ki alig pihegé: – Az atyámat, oh Olivér!… a
fiam!… egek! hogy kell meghalnom a nélkül, hogy őt lássam! – Itt elállt
szava s halálsápadtság futá el arczát. Abafi az ágyra helyezé.

– Megállj, lator! – szólt egy ismerős hang a sátor előtt.

Abafi kirohant. Péter, Gyárfás s Betlen tarták torkon fogva a
gonosztevőt, ki a sátorba lőtt s nyílvesszejét, mint ki jól tudja a
járást, egyenesen az ágynak irányzá.

– Ki vagy? – szólt Betlen – Olivér! találva vagy-e?

– Bár inkább én lennék! mond Abafi a legmélyebb fájdalommal – én
sértetlen maradtam. Oh, jer Farkas! segíts; szegény Villám oda van,
talán nem él már!… S te, Péter, siess a Deli Markó sátrába; ott a
völgyben van alant, jobbra, a fejedelem sátorához alig háromszáz
lépésnyire; a zöld lobogóról megismered. Vedd legjobb paripámat, siess!…
Ezen orgyilkost vigyétek Peredhez; életével felel róla.

– Izidora, oh! – mond dühösen a gyilkos, – Izidora, s nem te Abafi? –
Oh, pokol! hogy hibázhaték így!… Izidora! – rebegte, – te vagy találva?
te, a kinek életeért ezret vetnék poklokra!… S te élsz Abafi! te, kire
irányoztam nyilamat. – S ki akará magát szabadítani az őt körülfogó
sokaságtól.

– Ez Dandár, – hangzott ki a sátorból alig hallhatólag. – Oh irtózatos!…
Hála neked, Isten! hogy engemet talált.

– Ne vigyetek! – mond Dandár, őrült szemeket vetve maga körül, – hadd
lássam egyszer még, egyetlen egyszer!… Ah, Izidora! átkozott legyen az
óra, melyben ívemet faragták! átkozott a kéz, mely azt feszítette! s
átkozott ezerszer te Abafi, kire irányoztam s kiért Izidorának kell
vesznie.

Borzasztó volt Dandárt látni, kivel többen tíznél küzdöttek, s mégis
alig birtak vele.

Dandár a nagy erőlködésben lankadni látszatott, nem küzde többet; szemei
kidagadtak, tajték borítá ajkait, alig szólhatott. – Ah! – mond, –
álljatok meg, egy perczig csak! látjátok, én csendes vagyok, mint egy
gyermek; én nem teszek semmit! Kössétek hátra kezeimet, – folytatá,
bánatosan körüljártatva szemeit s hátra tevé kezeit, – én tűröm, mint a
bárány!… Ah, csak még egyszer! vezessetek lábaihoz, hogy a port
csókoljam le saruiról, hogy még egyszer nyugodjék szeme rajtam, ha
haraggal is. Ássátok ki egyik szememet, hogy lássam pillanatig a
másikkal! aztán, – mond vadon fölkaczagva, – legyen a tietek az is!

Újra körülfogták Dandárt, s hurczolni kezdték a sátor elől; dühösen
védte magát, nem kiáltott, nem ordított, egy bőgés neme volt, a mi mély
torokhangon gomolygott ki melléből, rémítve s iszonyítva. Így tudták
nagy bajjal távoztatni.

Abafi, Betlen s Gyárfás azon közben a sátorba éptek. Abafi leirhatatlan
tekintettel függeszté szemeit Izidorára. – Oh, te hív, te jó lélek;
érettem kell-e neked ily fiatalon elveszni! De nyugodjál meg, fiad az
enyém, s az enyém marad, míg élek!… Oh, Gyárfás! mindenem a tied, ha
megmented.

Izidora fölveté szemeit, valamit rebege, de érteni nem lehetett.

Gyárfás azonnal dologhoz látott. Csendesen emelé ki a nyilat oldalából.
Izidora összeszorítá ajkait, de egy sóhaj nem rebbene föl azokról.
Gyárfás megvizsgálta sebét s azt gondosan bekötözte. – A seb még
gyógyítható, – biztatá Izidorát, – csak csendesen, kedves kisasszony!
itt e cseppek enyhíteni fogják a seblázat is.

Izidora hitetlenül rázta fejét, s kezét Abafinak nyújtá: – Érzem, –
mond, – hogy meghalok! Oh, Olivér, te élj!… Isten, hálát adok neked!…
Légy atyja Zsigámnak, – folytatá, alig rebegve. S azon hölgy, ki vad
tűzzel veve részt a csatákban, ki minden egyéb volt, midőn kopjáját
robbantá ki, csak asszony nem, kinek ugar lelke csak férfi-örömet
ismert, hölgy csak gyengeségeiben volt, oly szelíd, oly egészen női, oly
érzékeny lőn e pillanatban, s arczán oly gyöngéd kifejezés alakult, hogy
benne senki nem ismerhete Villámra.

Olivér egy indulat-elegygyel, melyre nincs nyelv, függeszté szemeit a
szép, most valóban nőileg szép hölgyre, megfogván kezeit. – Légy
nyugodt! – mond lágy hangon, – reménylem, sebed nem halálos, csak légy
nyugodt!

– Oh, fiam, oh, kedves Zsigám! kedves kis szőke fejecském, a te szelíd,
jó szemeiddel,… Istenem! de távol, s milyen távol vagy tőlem! Ki fog
téged oly hévvel szívéhez szorítni, mint én!

– Csendesen, kedves, jó lélek! kedves Izidorám! te élni fogsz: de
mindenesetre Zsigának, az én Zsigámnak atyja lesz. Az Isten előtt igérem
ezt neked, esküim legszentebbikével.

– Oh, Olivér! a te Izidorád… a te fiad… egek!… a te Izidorád… én… a
véres Villám… a vad Dandár ágyasa,… a név, rény, szemérem nélküli
Izidora!… Ah, szív, repedj meg! légy, üdvös nekem, oh, halál!… én
éltem,… igen, oh igen, én éltem!… – Lángolva emelte szép, elhaló szemeit
Olivérre, s keblére szorítá kezeit, s mély fohász emelkedék… nem
kebléből, hanem lelkének izzó mélyéből, s pillái elfödék szemeit, arczán
olvadékony halványság sápadt körül, s lehellete föl látszék akadni… ő
elszenderült, vagy ájult, vagy meghalt. Márvány kép volt, melynek hideg
vonalain látszék nemesültebb lélek lebegni.

Így nyugodt ő. Olivér nyugtalan járt sátrában. – Gyárfás! – mond, –
kivánj, a mit akarsz, de mentsd meg őt! Egy kín fűzi össze minden
idegeimet, oly hatalommal, milyet e szelíd indulatban nem gyaníték.

– Uram! – szólt Gyárfás halkan s komolyan, – legyen férfiú! szoktassa
elméjét azon képzethez, hogy ő megszünt élni.

– Megszünt! – mond Olivér elhalványodva.

– Nem még, – felelt Gyárfás, – de két óránál többet nem merek neki
igérni.

Abafi szótlan mereszté szemeit váltva Gyárfásra és Izidorára.

– Ily fiatal, ily kecscsel teljes, ily hív!… s két óra! – mond mély
érzékenységgel szavában, – s érettem!… oh, ez fáj! és keserű nagyon.

– Talán jobb volt így, – szólt Betlen, kezét nyújtva Abafinak. – Te
szeretted, igen, Olivér, ne tagadd, te szeretted! s mire vezethetett
volna ez?… Ő boldog! fiát elfogadtad; utolsó óráit közeledben tölti, a
kedves, érdekes teremtés!

– Farkas, – te kegyetlen vagy, hideg okosságod e borzasztó perczeken
szívem metszi át. Szerettem vagy nem, mit tudom én azt most… Egy atya,
egy barát vesztesége irtózatos! S mi minden érzés, egybehasonlítva azon
példátlan ragaszkodással, melyet e szerencsétlen bizonyított irántam! Te
szívemet ismered, barátom! tudod minden redőiben titkát, s mit önmagam
előtt rettegek fölnyitni, tárva áll előtted. Igen, szerettem, mint
jóltevőt a leghálásabb szív szerethet, mint barátot a legforróbb barát,
s éltem hosszú évei nem lesznek képesek elfelejtetni velem ezen egészen
eredeti teremtést!

A szőnyegre ült Olivér, közel Izidorához: testi fájdalma, sebe el volt
feledve; néma, szótlan tünődés nehezkedett lelkére.

Izidora szunnyadni látszék, Betlen eltávozott, az orvos maradt egyedül
Olivérrel.

Abafi fölkelt. Úgy tetszett, mintha valami fontos tárgy foglalná el
elméjét: egy helyre szegzé szemét… s különös, hogy arczán néha-néha
örömsugár villant keresztül. Nemesnek, szerfölött nemesnek kelle ezen
örömnek lenni; mert az Abafi arczának kifejezése oly nyugodttá, oly
érdekteljessé vált, a minő talán sohasem volt.

Olivér az orvosnak kezét ragadta meg. – Gyárfás! mondja kegyed, nincs-e
semmi remény többé az Izidora éltéhez?

– Nincs!

Abafi sóhajtott. – Mit gondol? – folytatá, jelentő vizsgáló tekintetet
vetve Gyárfásra, – nagy öröm árthatna-e, siettetné-e halálát?

– Neki csak perczei vannak hátra; s én azt hiszem, hogy öröm inkább
nyújtani, mint rövidítni fogja ezen perczek számát.

– Tökéletesen hiszi-e ezt kegyed?

– A mennyire ember lehet valamiről bizonyos, igen, – felelt Gyárfás,
figyelemmel meresztve szemét Abafira. – De én nem tudom fölfogni, mi
lehet azon öröm, melyet számára készít kegyed.

– Mégis, mégis, – sóhajtott Abafi, s ezzel kilépett a sátorból,
parancsot ada egy csatlósnak, ki azonnal elsietett.

Izidora eszmélni kezdett; arczán csendes, nyugodt komolyság volt; kezét
nyújtá Olivérnek.

– Atyja Zsigámnak! – mond lágy, ércztelen hangon, – oh, tedd őt
boldoggá!… Egek! hogy őt nem láthatom most utolsó órámban!… Elválni az
élettől a nélkül, hogy gyenge karjai nyakamat átöleljék!… a nélkül, hogy
kis szájacskája rebegné: Anyám!

Olivér közeledett hozzá, megfogá kezét, a legérzékenyebb hangon kérdé: –
Érzesz-e fájdalmat, Izidora! jó lélek, könnyebbülsz-e?

Izidora könynyel telt szemét emelé Abafira. Valami kifejezhetlen báj
volt e tekintetben. – Ah, te jó; – rebegte, – érzem, minő gyöngéd, minő
boldogító azon érzékeny figyelem, melyet irántam mutatsz, Olivér! Nekem
nincs fájdalmam; csak egy:… három lénytől szakadni… oh, ez fáj! Atyám is
késik.

– Nyugodjál meg, Izidorám! Ő jön, s nem akarod-e, hogy őt meglepjük
valamivel, mi talán bánatját enyhítené?

Izidora figyelmezett. – Meglepni? – kérdé, – hogyan?… Ah, az ő fájdalma
irtózatos lesz!

– Izidora! – mond Abafi, lelkes tekintetét nyugtatva a beteg leányon,
részvéttel teljes hangon, – tudsz-e nagy örömet elbírni?

– Örömet? egek! talán fiam? – mond, s arczát lángoló öröm sugárzá körül.

– Nem! – felelt Abafi, ráhajolva, – fiad az én fiam! ő boldog leend! s
talán érzékeny szíve megrepedne, ha anyját így szenvedni látná. Ő nincs
közel… s ez talán jobb így.

Izidora elnémult. – Igaz, – mond kis szünet után, – én kegyetlen valék
vágyommal, őt sírni látni… oh az elébb ölne meg!

– Nem volt-e valaha egy titkos óhajtásod, Izidora, vizsgáld meg
lelkedet, s el tudnád-e bírni annak teljesülését?

– Nem, nem! – mond Izidora, tagadólag intve fejével, – nem olyan, mely
rögtön teljesülhetne

Olivér szívéhez szorítá kezét Izidorának; szava elállott, mintha nem
merné, vagy nem tudná kimondani, a mi a lelkét hullámoztatja.

Izidora bámuló tekintetet függesztett reá.

– Izidorám, – folytatá Olivér, – legyél nőm! adj atyát fiadnak, s
engedd, hogy nevemet viselhesse azon lény, kinek annyi hálával
tartozom,… légy nőm! – s lehajlott rá s egy csókot nyomott ajkaira, s az
érzéstől elfogódva némán tekintett reá.

– Oh! – mond Izidora, s két kezét szorítá keblére, s szeme égnek
emelkedett. Nem szólott, úgy nézett, mint a kit tündér ige levarázsol,
mint a vak, kinek orvos-kéz nyitja meg a szép világ ragyogványát.

– Te hallgatsz! – szólt Olivér, simogatva homlokát.

– Igen, igen, – kiált föl Izidora, – nem csalt meg szívem, midőn azon
férfiút imádtam, ki így égi angyalként áll előttem! Te Erdélynek
legszebb, leglelkesebb fia! te Abafi, kiért ezer szív eped, kire ezer
szív vágyik,… te tudnád ezt tenni! érettem, nyomorultért, ki oly
távolságra állok tőled, mint kelet nyugottól!

– Csendesen, kedves, – nyugtatá Olivér.

– Nem! – felelt szenvedélyesen Izidora, – hallja az egész világ, hogy
Abafi Olivér az emberek legnemesbike!… Oh, Olivér, eltaláltad; igen is,
volt egy titkos vágy keblemben, de oly titkos, hogy magam is e
pillanatban találtam reá.

Az orvos közeledett.

– Nem jó lesz, – mond, – a sok beszéd most, kedves kisasszony!

– Olivér! – szólt Izidora, – lehetséges-e? Oh, ez álom, úgy-e?… Olivér
az enyém! az én férjem!… hát nem vagyok többé kirekesztve a világból?…
sorban állhatok azokkal, kiknek azon lehetőségért, hogy rád
számolhassanak, egy hosszú életet adtam volna?… A tied, oh! – mond
könnyek közt görcsösen nevetve, – Abafiné!… Fölléphetni a világban ily
férj oldalán, s büszkén nézni le az első királynéra; s mindezt annak
köszönhetni, kit imádok, ki előttem Istenként áll, magasan kiválva
mindenek fölött.

– Én ártottam neked e nyilatkozással, – szólt Abafi, megragadva kezét
mély részvéttel, – ah, csendesedjél, nehogy magamat vádoljam, hogy azzal
hirtelenkedtem.

– Nem, nem! – mond szenvedélyesen a hölgy, – nem halok meg! én élni
fogok!… Látod, minden fájdalom megszűnt!… Én ölelni fogom fiamat; én
leszek a legirigylettebb, a legboldogabb nő, oh, Olivér! – mond alig
hallhatón, s körülfoná karjait nyakán, s kebléhez voná őt, s lázas forró
arcza könnytől ázottan olvadt képéhez.

Így szorítá Abafit magához, és mindig szorítá, s szemei bezáródtak,
ajkai elsápadtak, jégsúlylyal feszültek karjai Abafira,… Izidora nem
volt többé!

– Ah, én megöltem! – kiált föl iszonyodva Abafi, ő meghalt!… Oh,
Gyárfás, mit cselekedtünk! – folytatá, fölkelve, s kezeit szemeire
tapasztva.

– S kegyed vádolhatja-e magát? – nyugtatá Gyárfás égbe emelt szemekkel,
összetevén kezeit. – Ő neki meg kellett halni! nem volt mentség, ezt
bizonyíthatom; s kegyed a mennyet varázsolta elébe; ő soha boldogabb
talán nem volt, mint ezen órában.

Némán állott Abafi a szép halott előtt, s világa a fájdalomnak hevert
ólomsúlylyal szívén… Kevés időre e szívrázó jelenet után belépett egy
tisztes szerzetes azon csatlósnak kiséretében, kit elébb elküldött
Abafi… Kezét nyújtá neki Olivér: – Későn, atyám! – szólt, a halottra
mutatva.

Ló-tombolás hallatszék kívülről, s letoppanása egy nehéz testnek. – Ez a
barlangok arszlána, – mond Abafi, Deli Markó!

[Illustration: Némán állott Abafi a szép halott előtt…]




A KIS ZSIGA.

  – – – tán gyermeked
  – – – minden örömed
  Emésztő sírba szállt.

_Vörösmarty_.

Izidorát másnap hadi pompával temették el; tizenkét levente vitte
zászlókra fektetve a szép halottat. Sírja előtt zárák egyszerű
koporsóba; így fogadá tetemeit, távol honától, a közelebbi helység
temetője.

A Deli Markó fájdalmát leírni nincs toll. Nem panaszokban, nem
könnyekben mutatkozék ez. Néma, sötét, fagyos volt, mint egy téli sír. A
mosoly elköltözött ajkairól örökre; s úgy állt, mint egy éjszaki
jégtorony a hullámok közepette, várva, míg a vész aláássa alapját,
iszonyú dörgéssel zuhanó egykor össze.

Dandárt a fejedelem általadá Markónak; de minekelőtte ez boszuját
állhatná, mely irtózatos lett volna, a gyilkost halva találták. Tátongó
seb volt fején, s a vér szélesen terjedt körüle a homokban. Őrei
állíták, hogy a reggelt előző éjtszakán tompa koppanást hallottak, mély
hörgéstől követve. A szerencsétlen azon a tőkén zúzta szét a fejét,
melyhez lánczolva volt.

Abafi tette, mely Gyárfás és a szerzetes által esett tudtára a vad
bajnoknak, meghatá szívét. Két nappal a temetés után, melynek
ágyúdurrogásai pokolvisszhangként zúgtak még agyában, belépett a
barlangok arszlána Abafinak sátrába, és pedig aczéljában nehéz
fegyverzetének, s két nappal jötte után még látható volt nyoma lábának.

Abafi szótlan fogadta őt. Arcza el volt a szép fiatal hősnek változva;
valami reszketegség ajkain, félig szemeire nehézkedő pillái s görnyedt
állása valának tanui: mennyire hatott ezen eset lelkére,… s
bizonyítványa annak, minő sokszerűek azon érzések, melyek a szivet
ostromolják. Szánakodás, hála, barátság egyesültek Abafiban,
veszteségének keserűségét nagyítók. S most, minekutána ezen érdekes
lény, ki úgy egész lelkéből az övé volt, megszünt lenni: ürt érzett
Abafi szívében, melyet csak az érthet, ki egykor szeretett barátját, de
barátját a szó legteljesebb értelmében, vesztette el.

Deli Markó csendesen állt meg Abafi előtt. – Kegyed, – mond mély hangon
a barlangok arszlána, – nemes, nagylelkű férfiú!

Abafi hallgatott, némán borúlt a komoly bajnok aczél vállára.

– A mit leányomért tett, – mond Markó, – mert a jó szándékot egészen
tett gyanánt veszem, átköltözteté leányomnak lelkét az én keblembe: a
kegyedé vagyok, mint ő az volt véglehelletéig! – Itt elhallgatott,
széles kebléből fohász emelkedett, durva kezét nyujtá Abafinak. – Az én
életem, – folytatá Markó, – elveszté világát, sivataggá, télivé,
néptelenné vált: én mindent elvesztettem, mindent! önmagamat
gyermekemben. Oh, Izida! – mond azon mély szomorú hangon, mely szinte
kisérteti, szinte földalatti.

– A mit tenni akartam, – felelt Abafi csöndesen, – nem tehetém meg; őt
az egész világ előtt nőmnek ismerni, fiának atyát adni, ezt akarám. Az
elsőt halála megakadályozá, a másiknak egész éltem lesz bizonysága, –
mond, kezét nyújtva Markónak.

– S ha élt volna? – szólt Markó, – ha fiatal ereje legyőzte volna a
halált? akkor… Abafi?

– Mikor kivántam jobbnak látszani, mint vagyok, Markó?! Végső
pillanatait boldogítni fia tekintetében, kiért élt, halt, őt
megnyugtatni, a világ előtt neki nevet adni, bár a sír szélén; ezt, s
ennyit akartam. De ha élt volna, soha Abafi nem szegte szavát, –
folytatá méltósággal teljes, de szelid hangon, – ő Abafiné maradt volna,
s én tudtam volna megadni s megszerezni neki azon tiszteletet, melyre
mint nőm számolhatott.

Markó arczán örömsugár vonult el, szinte észrevehetetlen; darabig
szótlan állt Abafi előtt, azután nyugtalan járt a sátorban s a szőnyegre
ereszkedett, mint a ki hanyatlani érzi erejét. – Keblemben egy titok
hever, – mond Deli Markó, – melyet tovább abban zárva tartani nem
szükséges.

– Titok? – szólt Abafi, figyelmezve.

– Zsiga, – folytatá Markó, sötéten függesztve szemeit Abafira, – nem az
Izidora fia.

Abafi megrázkódott, mintha tulajdon fiának sorsa jönne kérdésbe. – Nem?
– kérdé a meglepetés igézetével arcza kifejezésében, – nem az Izidora
fia?

– Nem, – viszonzá Deli Markó csendesen.

– Kié hát? s tudta-e ezt Izidora?

– Nem tudta, boldogságára! s én nem birtam volna azt vele tudatni soha.

– Ez talány előttem, – mond Abafi, – melyet meg nem foghatok. Szóljon
kegyed! az egekre kérem: szívem össze van fűzve.

– Üljön ide mellém, – felelt Markó, – hallgasson ki csendesen s itéljen.

– Izidora tiltott szövetség gyümölcse. Anyja előkelő családból
származott; neve örök titka szivemnek. Ritkán s rejtélyesen jöheték
anyjával össze csak… de ne többet erről. Izida férfiak közt növekedett;
mint gyermek már jeleit adá azon határozottságnak, elszántságnak, s
regényes iránynak, mely később őt egygyé tevé a legérdekesebb, a
legsajátságosabb teremtések közül. De minek ezt kegyednek mondani!

Sóhaj emelé az Abafi keblét.

– Minden ellenmondások mellett, melyek e különös teremtésben oly
atyafitlanul s mégis oly szorosan álltak egymás mellett: ő
szeretetreméltó gyermek volt. Gyengeségei, hibái, különösségei nevelése
rovására esnek… s talán, – folytatá Deli Markó kis szünet után, – az
enyémre. Igen… én túl a rendén engedékeny atya voltam!… Nagy szó, a mit
mondok, levente! még soha ember a szélek királyának ajkairól nem hallá:
ő parancsolt nekem s én féltem tőle!… Első botlásait én mentegettem. Ki
leányomat szerette, kedves volt előttem. Dandárrali szövetsége nem volt
titok. – Láng borítá el a Markó arczát, lábával toppantott, csörögve
zengett nehéz fegyverzete. – Dandár!… oh, gyáva… orgyilkos!… Ő nincs
többé… Ha él!… boszúm irtózatos lenne!… Mint árva jött seregembe, vad,
makacs kölyök volt, de erős hadban. Sok panaszom volt reá, de mindent
megbocsáték akkor neki; hiszen ő leányomat szerette!… s mégis! – Markó
elhallgatott; boszú, dühösség szikrázott szemeiből.

– Szép volt Izida! oh, – folytatá szenvedélyesen Deli Markó, – szép!
szép, mint anyja! és tűz… láng… szenvedély, mint anyja! Ő vétkes lőn;
tiltott szerelmének gyümölcse egy gyönyörű fiúcska volt; s én, hiheti-e
kegyed! a helyett, hogy kárhoztatnám, a kisdednek bolondja valék,… egy
gyerekes nagyatya, ki azt órákig hordám ölemben.

– S ki volt a gyerek atyja? – kérdé Abafi feszülve.

– Leányom soha sem vallá meg. Én gyanítom, hogy Gyulafi Bálint, Mikola
Margit férje; mert akkortájban jószágainak közelében tanyáztunk, s az
egy éves fiatal férj örömestebb mulatott Izidámmal, – folytatá némi
rátartással Deli Markó, – mint Erdély első leányával, a híres Margittal.
De hallja kegyed tovább. A kis fiú a világra jött. Gyulafi Bálintnak
egyik jószágában; Izida igen el volt gyengülve, s darab ideig féltettem
életét. Még e gyengélkedő állapotban, melynek nagyobb részét kábult
álomban tölté, történt, hogy egy este sikoltást hallván, berohanok, s a
kis Zsigát a padlón találom mély sebbel homlokán. Izida fölrettent
mámoros álmából; azonnal az öreg asszony, kinél Izida feküdt, s a ki a
vidékben mint gyógyító nagy hírt szerzett magának, a gyereken, a hogy
tudott, segített; a seb nem volt mély, s kevés időre meggyógyult. A
milyen borzasztó volt ezen estekor az Izida fájdalma, oly kétszerezett
volt szeretete gyermeke iránt, midőn az fölgyógyult. Ugyanekkor…
jegyezze meg kegyed jól… vettem én a gyermeknek jobb vállán egy
keresztalakú, fekete jegyet észre, mely az előtt figyelmemet elkerülé.
Izidám fölgyógyult, a gyermek növekedett, s midőn ötödik évét éré,
leányom Alvinczen egy öreg ismerős asszonynak adá által, mivel tanyánk
gyakori változása s életnemünk nem engedé, hogy a gyermeknek növeléséről
gondoskodhassék… Mennyire szerette fiát leányom, tudja kegyed; miként
mindjárt Alvinczen termett egykor: úgy minden héten látá a kis Zsigát
kegyednél is; és mégis, – mond Deli Markó komor hangon, – a kis Zsiga
nem az ő fia volt!

– A csomó mindig összeszőttebb, – szólt Abafi feszült figyelemmel.

– Mindjárt világúlni fog a homály, – felelt Markó. – Ezelőtt mintegy
három évvel egy szerzetes lépett sátramba. Uram! – mond, – a
legfontosabb dolog kivánja, hogy kövess hirtelen Kérdéseimre nem akart
felelni. Én követém. A szomszéd falu felé mentünkben a szerzetes a
következőt beszélé nekem:

– A napokban terhes beteghez hivattam. Midőn azon kunyhóba érkeztem, hol
a beteget igen veszélyes állapotban találtam, az könnyebbülni látszék.
Én melléje ültem; lelkészi hivatásom szellemétől indítva, a vallás
vigasztalásival kivántam aggódásain enyhíteni. A beteg kérő tekintettel
emelé szemeit rám. «Atyám!» rebegte, «én nagy bűnös vagyok, van-e
kegyelem Isten előtt, ha azt szívből megbánom? a mennyire lehet, jóvá
kivánom tenni.» Én igennel feleltem, s kértem, hogy szívét öntse ki
előttem, főként, ha még, a mit vétett, reményli helyre hozhatni. Az
asszony arra kért, hogy haladék nélkül kegyedhez menjek, s hirtelen
hozzá jövetelre birjam, bűnét minden név nevezése nélkül gyónván meg
nekem.

– Beszéd közben, – folytatá Markó, – megérkeztünk egy alacsony kunyhóba,
hol a beteget, úgy, mint a szerzetes leírá, durva készítésű nyoszolyában
találtuk. Úgy látszott, hogy elméje egészen helyén van. A nőnek kérésére
a szerzetes eltávozott; én egy kis lóczán foglalék helyet ágya mellett.
A mit a nő nekem hosszasan sírás, sóhajtások közt előadott, röviden
mondom el… A beteg Gyulafi Bálintnál, a Mikola Margit kis fiának dajkája
volt akkor tájban, mikor az én kedves, – Markó elfogódott, – az én
kedves Izidám! – mond mély sóhajtás után, – betegágyban feküdt. A kis
Gyulafit, atyjának nevéről, Bálintnak keresztelték, s egy-két nappal
lehete idősb csak Izidám kis Zsigájánál. Gyulafi nem volt honn; fontos
követség kiséretében Lengyelországba ment, négy héttel nejének szülése
előtt; s onnan csak hetek múlva várták vissza. Margit gyermekét
szenvedélyesen szerette, s ha gyöngesége nem ellenzené, bizonyosan
önkeblén táplálta volna; de ezt nem tehetvén, anyai legédesebb
foglalatosságának e hiányát a legnagyobb gondossággal pótlá ki. Ritkán
távozhatott a dajka a gyermekkel szobájából; de megtörtént mégis
egyszer, hogy a dajka a gyönyörű nyári délutánt a kertben töltötte, s
gyümölcs után nyúlván, az egyensúlyt elveszté, s a gyermekkel
összerogyott. Azonnal vér borítá el a kis Bálintot, ez eszméletét
elveszté. A nő magán kívül rohant ijedtében, eltakarva a gyermeket, azon
öreg asszonyhoz, hol Izida szállva volt, s kit az előbb említék. Velei
tanácskozásának következése az lőn, hogy Izidám álmát hasznokra
fordítván, a Margit gyermekét helyezék a földre a bölcső mellé, mintha
onnan esett volna ki; s a dajka a másikra adván a Margit fiacskájának
öltönyeit, azt magával vivé!… A csere annál könnyebben megtörtént, mivel
a két gyermek gyanítható okokból hasonlíta egymáshoz, s a kunyhó igen
sötét volt. A többit már tudja kegyed, – mond Markó, félbeszakasztván
beszédét.

– Ah! – kiált fel Abafi, – tehát a kis Zsiga a Margit fia volna,
Bálint?… Nem, nem! ez lehetetlen: hogy maradhatott ily sokáig titokban?
S mi birhatta az öreg asszonyt a tettre s elhallgatásra?

– A tettre, – mond Deli Markó, – alkalmasint az, hogy a dajka tulajdon
leánya volt; s méltán tartott tőle, hogy kenyerét gondatlansága miatt
elveszti: annak elhallgatására pedig a tett maga.

– De hát később, – kérdé Abafi, – mikor a Gyulafi vélt fia meghalt, s a
titok fölfedezése mindkettejöknek nagy jutalmat szerezhetett volna?

– Akkor – felelt Markó – az én parancsom s az én erszényem. A gyermek a
fölfedezett titok után három holddal mula ki.

– S mi birhatta rá kegyedet? – fürkészé Abafi, feddőleg nyugtatva
szemeit Deli Markón, s felállva mellőle.

– S azt kérdi kegyed? – felelt Deli Markó hevülve, – kegyed, ki Izidát
ismerte! Neki megmondani, hogy fia nincsen; őt, a szenvedélyes anyát, ki
anyai érzetében élt, e boldog csalódástól fölébreszteni… annyi lett
volna, mint őt megölni. Ah! tehettem-e én ezt? én, Deli Markó, az atya,
ki életemet adtam volna egy boldog órájáért!

Abafi komolyan tekintett Deli Markóra; de e komolyságon által villant
némi rejtett öröm, melyet, ki Abafinak vonzódását Margithoz ismeri,
tudni fogja megfejteni. – A tett, – mond Abafi komolyan, – nem volt
helyes, bajnok-társam, Markó! Hogy megtörténhetett, hogy így, s nem
másként esett: értem, megfoghatom; de jóvá nem hagyhatom.

– S kegyed megölte volna Izidát? mert az lett volna a fölfedezésnek
bizonyos következése. Ezer báj, ezer öröm szorít másokat az élethez: ő
csak gyermekében élt!… a mi vész ölében a szirt a menekvőnek, az vala
neki anyai érzete! horgony, mely élte hajóját csatlá az élethez; mentő
ág a vízben süllyedőnek, s a kötél, mely az égő házból füst és lángok
között nyúlt le előtte… Oh, kegyed megölte volna!

– Mit tettem volna, Markó! – felelt Olivér, kezet nyújtva, – nem tudom.
Ember vagyok, s nem akarom állítni magamról, mert… atya nem vagyok,… ha
egyébként cselekedtem volna-e? de anyát gyermekétől megfosztani azért,
hogy más abban a csalódásban éljen, hogy gyermeke van: helytelen tett.
Én hiszem magamról, hogy nem tehetném; de a hit s tudás közt még tág
hézag van; s én ember vagyok!

Deli Markó csendesen állott Abafi előtt. Valami oly szenvedő, oly hideg,
keserű volt egész alakján elöntve, hogy amaz szorúlva érzé szívét. – Oh,
Markó! – mond, kezét ragadva, – a mi veszteségünk iszonyú!

Deli némán szorítá Abafit kebléhez.

Abafi leült újra. – Markó, – mond, – az előbeszélt történet valószínű.
Kegyed hiszi, talán tudja is; de azt be is kell bizonyítani, Mikola
Margit a legboldogabb teremtés leend e világon! de, hogy az lehessen,
minden kétséget el kell hárítanunk.

– Az könnyen megeshetik, – szólt Deli Markó nyugodtan. – A dajka,
vallomása után, felgyógyult s él, anyja is még életben van; azon kivül a
keresztalakú jegy is bizonyit valamit.

– S még valami! – kiált fel Abafi élénken, – igen, igen, nincs kétség! a
gyermek Margithoz hasonlít; ez régen föltünt nekem már. S az anyai
szívnek sugallása lesz az utolsó s legnagyobb bizonyítvány.

Eleinte a gyermek egészen atyjához, Gyulafihoz hasonlított, – mond Deli
Markó, – később magam is vettem némi változást vonásaiban észre. Mindez
gyerekeken annyiszor történik, míg felnövekednek.

Deli Markó hosszasan ült Abafinál, s együtt végezték, mit kellessék a
jövendőre tenni; mindenesetre pedig, hogy a dolog előre mély titokban
maradjon… Fejedelmi parancs szólítá őket később a Bátori Zsigmond
sátrába.




REMÉNYTELEN KIVÁNAT.

Egek! ezt nem vártam.

_Harro Haring._

A fejedelem a sátrába összegyült hősöknek tudtokra adá, hogy seregeit
haza vezeti. A törökök a Dunán átköltöztek, s ő azt hitte, hogy mostanra
eleget tett. Voltak sokan, kik szándékát hátrálni óhajtották, s ezek
közt Abafi is, ki bármint vágyott élte napjának, a szép Cristiernának
közelébe juthatni; de jelen szerencséjében a magyar- s oláhországi
seregeknek, jobbnak itélte a vasat addig verni, míg meleg.

A habozó, változékony Bátori megúnta a táborozást, s visszavágyott
Erdélybe; nem hogy ott állandóul maradjon, hanem inkább, hogy egy régen
szívébe rejtett vágy teljesülésén dolgozhassék az udvarában létező
számos olasz urakkal, kik előtte oly érdekesnek festék Olaszországot, s
oly nyugalmasnak a bibornoki méltóságot, melyre titkon mindig vágyott.

A seregek elindultak, s nemsokára a fejedelem is, az Abafi, Bocskai,
Keresztúri, Kornis Gáspár és Betlen kiséretökben, Erdélynek határiba
lépett.

Érzések ezrei ostromlák az Olivér keblét. Izidora halála mélyen sebzé
hálás szívét. A Mikola Margit boldog meglepetésének előérzete hathatós
ír volt beteg kedélyére; de azon ürt, melyet lelkében érzett, nem
töltheté be egészen. Ő szeretett, remény s kinézés nélkül. A mit
Izidoráért tett, vagy inkább tenni akart, valamint elébb a táborban, úgy
később Erdélyben, sokképen itélték. A nagy többség meg nem foghatá őt,
bámulta kárhoztatva, bámulta jóváhagyva. Ki lelkületét egészen ismerte,
nem csodálkozott rajta: neki így s nem másként kelle s lehete
cselekedni. Margitot s Cristiernát az Abafi tette fölmagasztalá. A női
szívnek sajátja, ily elhatározások becsét helyes szempontból felfogni!…
Gizella hallgatott, de szívének mélyében szólt egy hang: boldog Izidora!

Minél inkább közeledtek Fehérvárhoz, hol jelenben Cristierna tartá
udvarát: annál inkább feszíté Abafinak keblét azon kétes kín s
kéjvegyület, mely szívének jelen helyzetében igen is megfejthető: hogy
találja ő Cristiernát, ha a lelkes, erényes nő, már áttekintvén őt, már
gyanítván szenvedélyét, nem fogja-e hideg távolságban tartani! S – ha
igen, – mond Abafi, – ám legyen! az ő képe szivemben fog élni örökre! s
nincs az az áldozat, melyet érte nem tennék. – S valóban, oly egészen
szellemi, oly fellengő volt hódolása, hogy állításán nem kétkedhetünk.

Megérkezett végre Bátori, győzedelmeinek fényétől dicsőitve; s az
erdélyiek méltánylói a hős s vitézi tetteknek, a múltat feledve,
kétszerezett figyelemmel s hódolattal fogadák ifjú fejedelmöket…
Cristierna hódító nyájassággal jöve eleibe, ki őt udvariasan, de hideg
tartózkodással üdvözlé. A mennyire sebzé szívét e nem érdemlett
visszaidéző bánásmódja férjének: annyira akará s tudá azt rejteni s ki
az ő angyali arczának nyájas, vidám kifejezését látta, őt boldognak
vélte volna.

A szokott ünneplések s tisztelkedések végre elhangzottak. Abafi
jószágaiba ment. Első cselekvése volt a fejedelemtől nyert birtokot
Cseszeliczkinek visszaadni, kit Sólyom név alatt ismertünk meg a Deli
Markó szabad zsákmányosai közt s ki Lónyaival, vagy mint álnévvel
nevezék, Csatárral együtt, az utolsó hadban tett szolgálataikért,
egyebet puszta kegyelemnél nem nyerhetének.

Bátori Abafinak e tettét nem a legjobb kedvvel vevé; de adott szavát
átallá ezúttal megszegni.

Otthon Abafi épen találta s egészségesen a kis Bálintot, nem Zsigát
többé. Udvari lelkésze nem győzé eléggé a bájos gyermeknek előmenetelét,
igyekezetét dicsérni… Abafi s Deli Markó, ki őt kisérte, minden
bizonyítványokat a kis Bálint sorsáról megszereztek. Abafi mindent úgy
talált, miként azt neki Deli Markó elbeszélte. Nem volt több kétsége; s
így elbúcsuzott Markótól, ki zordon seregéhez tér vissza, ellenségesen
magával s a világgal… Abafi pedig Fehérvárra sietett s magával vitte a
kis Bálintot, kit előbb kimélve tudósita mindenről. Bálint vélt anyját
szerette; Abafihoz leirhatatlan hajlandósággal ragaszkodott; nem csoda
tehát, ha új helyzetének ismeretlen boldogsága vesztését vele nem
felejtheté. A gyermek bús, örömtelen volt, s mindig Izidorát sóhajtá
vissza. – Ki fog engemet, – mond Abafihoz simúlva, – úgy szeretni, mint
ő! ki anyám volt, igen anyám inkább, mint valaha más az lehetne!

A hirtelen örömök hatása még zöldebb emlékben volt hősünk előtt,
minthogy Margittal boldogságát hirtelen s váratlan merné megismertetni,
ki jelenben Gizellának látogatására, atyjával, a vidám, öreg Mikola
Miklóssal, Fehérvárott volt.

A gyermeket Abafi elrejté, s első látogatásakor Margitnál csak arra
figyelmezteté, hogy fiának születésekor keresztalakú jegy volt a vállán,
mely később eltünt; s nem lehet-e gyanítani, hogy a gyermek
elcseréltetett.

Margit ezen észrevételen nem kevéssé ütközött meg; de azzal végzé
feleletét, hogy fia karjai közt végezé életét, s hogy ily jegyek sokszor
szűnnek vagy változnak meg.

Másnap Abafi újra előhozta a dolgot, hozzá adván, hogy neki gyanúja van,
hogy e csere valóban megtörtént.

Margit figyelmessé lőn. – Abafi! – kiált fel, – ily reményt gerjeszteni
anyai kebelben a nélkül, hogy valósúlhasson kegyetlenség! Ah, ne
szóljunk erről többet! ily boldogság… egek!… ily mennyei öröm nincs
földi életre számítva!

De ha meg is valósulna! – mond Abafi, – s általam?

Margit fölugrott helyéből. – Oh, Olivér! – rebegte, – nem, nem! hiszen
ez lehetetlen.

Igy halkan szoktatván elméjét a valósághoz Abafi, kimélve s vigyázva az
egész titkot közlé Margittal.

Az ő örömét leirni ki tudná? Egy új világ nyilatkozott előtte: ő anya
volt. S midőn a bájos, érdekes gyermeket szorítá kebléhez; midőn
arczában férjének s önvonásait feltalálta; midőn ezer csókkal illette
vállán a keresztalakú jegyet; midőn mindent… mindent megtudott, s a múlt
szenvedései összeolvadtak a jelen gazdag boldogságának melegétől: ő
akkor mennyben volt! – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől
elragadva, s égnek emelve könnyel telt szemeit, voná keblére gyermekét.
– Ah nem! – folytatá könnyek közt mosolyogva s kezét nyújtva Abafinak, –
van még egy! egyetlen egy, annak boldogsága, ki a menny üdvét varázslá
életemre, a ki arra oly érdemes!

Mikola unokájának szerfölött örült; s nemsokára a történet egész
Erdélyben tudva lőn.

A kis Bálint új helyzetét szerető nagyatyjának s az őt imádó anyjának
ápoló karjai közt könnyen megszokta. Ő gyermek volt; s nemsokára oly
édesen, oly szeretettel mondá Margitnak: «anyám!», mint egykor
Izidorának.

Míg Abafi a Margit boldogságát meleg szorgalommal eszközlé: a
fejedelemasszonynak gyakran vala közelében, s többször látta Gizellát
is, a nélkül, hogy iránta többet érezne, mint azelőtt. Cristierna
mellett Abafi gondolni sem tuda egyebet, csak őtet!

Néhány nappal azután, hogy a kis Bálint születése világosságra jött,
Bátoriné, kinek magaviseletében maga iránt semmi változást nem
tapasztalt Abafi,… őt magához hivatá.

[Illustration: – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől
elragadva s égnek emelve könynyel telt szemeit.]

Láttuk, hogy Fehérvártt utolsó létekor a fejedelemné nem hivatá őt oly
sokszor, s nem bizá meg annyiszor, mint azelőtt. Kétszeres vala tehát
öröme e parancsnak vételekor, s ő a szerelem szárnyain sietett a
fejedelmi hölgyhöz.

Olvasó-szobájában találta Cristiernát, pamlagán ülve; arcza nyájas, de
komoly volt. – Isten hozta, lovag! – mond a fejedelemné, – közelebb,
közelebb! – S valami oly mondhatatlan báj volt egész alakján; oly
szelid, s nyájas volt tekintete, hogy Abafi elragadva s elmerűlve állott
szótlan előtte.

– Nekem, – monda Cristierna, kevéssé vontatva, – egy kérésem van
kegyedhez.

Abafi hallgatott! de arcza kifejezésében olvasható volt azon készség s
öröm, melyet Cristiernának kérése idézett elő. Úgy tetszék neki, mintha
ő soha ily kegyes, ily égien nyájas nem lett volna iránta.

– A kérés fontos! – folytatá kis szünet után, mosolyogva függesztve
szemeit Abafira.

Olivér hallgatott, arczát öröm lobogta körül, mintha mondaná: mennyire
boldogítja egy fontos kérésnek így előre bizonyos teljesíthetése.

– A kegyed hallgatása, – szólt Cristierna, – kérésem teljesítését
biztosítja; de mondatlan s előre is igéri azt kegyed?

Abafi szenvedélyes «igen»-nel felelt,

– Bárminő nehéz, bárminő életre ható legyen? – folytatá, szemeit mindig
figyelemmel szegezve reá Cristierna.

– Minél fontosabb, minél nehezebb: annál nagyobb örömmel! – viszonzá a
kérdett mérsékelt hangon, mintha indulatit kívánná fékezni.

– De, – mond tovább Bátoriné, – ha a kérés egészen váratlan, – ha
kegyednek terhes teljesítése, ha keresztülvágja minden élet tervét, ha…

– Ha lehetetlen! – felelt Abafi szenvedélyesen, – lehetővé teszem,
kegyelmes asszonyom! Én készen állok! kijelentése a parancsnak s
teljesítése egy!

– Nem parancs, – igazitá ki szeliden a fejedelmi hölgy, – de egy
óhajtás, melyet szivem megszokott lehetőnek, teljesülhetőnek hinni, mely
engemet boldogítna! s hiszem, a kegyed boldogságát is eszközlendő lenne
egykor.

– S mi az? asszonyom! ah, szóljon Nagyságod! hogy készségem,
óhajtásainak teljesítésében, legyen bizonyítványa: minő forrón, minő
teljes szivemből vágyok megnyugtatására valamit tehetni! bárminő
váratlan, bárminő széttörő életemnek minden tervét, bárminő elemei
legyen,… szóljon!

A fejedelmi hölgy gondolkozni látszatott; pír futá el arcza havát; nem
minden megindulás nélkül szólt, rebegve: – Abafi! én kegyednek jó,
szerfölött érdekes, szeretetreméltó nőt választottam.

Abafi elhalványodott; sötét komolyság borítá el homlokát hirtelen, s
volt valami szinte szemrehányó, szinte feddő arczának szép vonásain. Ily
ajánlást attól hallani, kit imádunk, s ki épen ezen ajánlás által
határozott visszaidézést jelent ki; még akkor is fájdalmas és keserű,
midőn szerelmünk viszonzatlan, s mikor azt annak tárgya nem is
gyaníthatja!… Ilyen helyzetben volt Abafi. Cristiernának a legszivesb, a
legrésztvevőbb hangon tett ajánlata sérté, sebzé Abafit. Önmaga
kárhoztatta szivének hullámzását; szégyenlé, hogy így elhagyá magát
áltatni indulatitól… Tudta, értette: szenvedélye minő merész, minő
helytelen; s még sem tuda meglepetésének oly hirtelen ura lenni, mint
máskor; érzette mélyen szívében, hogy szerelme tiszta, szenvedő,
öntagadó; hogy nincs abban semmi, a mi egy égi szerafot is sérthetne; s
mindennek meggondolása őt szótlan odabámulásba süllyeszté.

Cristierna elhallgatott, vizsgáló tekintetét jártatva az ifjún. – Kegyed
elnémult! – mond végre; s nem volt e kifejezés egészen czélzás nélküli.

– Kegyelmes asszonyom! – Ez volt mind az, a mit Olivér mondani, vagy
inkább rebegni tudott.

– S oly nehéz Abafinak, – így fogta föl a beszéd folyamát a kis szünet
után Bátoriné – oly kivánatot létesítni, mely az én megnyugtatásomra
szolgálna! – A hölgy elpirult, mintha többet mondott volna, mint akart.

Abafi nehezen lélekzett; egy helyre voltak szemei függesztve, belső
harcz emelé keblét, s arczán viharos rángás tünteté elő lelkének
hullámzását. Cristiernának utolsó szavai kitünteték, hogy őt
áttekintette, hogy vétkes, de nem… nem vétkes, csak helytelen
szenvedélye nem titok többé… Oh, finom ily esetben az asszonyi tapintat…
Láng borítá el arczát; fél térdre hullt a nő előtt, s azon hirtelen
elhatározással, mely Abafinak sajátja s vonása volt, midőn egy nagy
tettre szánta el magát, de csak olyanra, melynek nemes voltát átlátta, s
mely elveivel összhangzásban volt… felelt fölkelve (mert letérdeplésekor
feddő tekintetével találkozott Cristiernának):

– Kegyelmes asszonyom! parancsa meglepett inkább, mint mondanom lehet és
szabad, – tevé alig hallhatólag hozzá, de, mivel az én imádott, az én
mélyen tisztelt uralkodónémtól jő: nekem csak egy feleletem lehet.

– Lehet? – mond Cristierna, kérdőleg függesztve szemeit Abafira, s
tekintetében valami volt, a mi bizonyítá, hogy a kitétellel nincs
megelégedve.

– Van! – felelt Abafi elhatározottan.

Kis szünet lőn, melyben mind Cristierna, mind Olivér mély gondolatokba
voltak merűlve.

– Abafi! – mond Cristierna, nem egészen erőltetés nélkül mosolyogva, – s
kegyed nem is kérdi, ki az, kit választottam?

– Akárki legyen! – felelt Abafi – Nagyságod választá őt: én nyugodt
vagyok! – De arcza kifejezése czáfolni látszék állítását.

A fejedelmi nő bájjal teljes hangon folytatá:

– Remélem, Abafi! hogy választásom meg fogja tetszését nyerni. Azon
hölgy, kit ily jeles levente élete társául választottam, fogadott
leányom! s érdemes minden tekintetben ily férjre. Ő, – folytatá rövid
szünet után, figyelemmel tekintve Abafira – az én kedves, jó Gizellám!

Abafi nem felelt. Arczában legkisebb változás, legkisebb árnyéklata a
meglepetésnek sem volt észrevehető. A fejedelmi nő akárkit nevezhetett
volna, neki mindegy volt e pillanatban… Azon hölgynek, kit imádott,
parancsát teljesíteni: ez állt előtte; minden egyébb semmivé olvadt e
gondolattal szemben.

– S hogyan? – szólt Cristierna – kegyed hallgat? helytelen-e
választásom?

– Gizella szeretetreméltó gyermek! s Nagyságodnak, – mond Abafi
magasztalt, de szenvedő hangon – fogadott leánya.

Cristierna lesüté szemeit. Annyi elszántság, annyi bánatos, s annyi
jelentő volt az ifjú szavaiban, hogy szívét önkéntelen elérzékenyűlve
érzé. – Abafi! – rebegte mondhatlan lágysággal hangjában – én a kegyed
boldogságát akarom, s e bájos gyermekét is! Ő kegyedet szereti! ezt
tudom… Igen, szereti! fiatal szívének egész első zsenge lobogásával; s
kegyed… egy szép előérzet jósolja nekem… boldog leend.

Abafi sóhajtott; lelke nem hiheté, nem gyaníthatá e boldogságot.

– Remélem, folytatá Bátoriné bizodalmas hangon, fölkelve s közelítve az
ifjúhoz – remélem, sőt számolok rá, hogy kegyed ezen óhajtásomat egészen
magához illőleg fogja teljesíteni, a mint azt fejedelmi házunkhoz
leghivebb, legtökéletesb leventéjétől egyébként nem is várhatom.

Kézcsókra nyujtá a szép angyali hölgy kezét Abafinak, ki azt gyöngéden
voná ajkaihoz. – Holnap kegyedet, mint Gizellának, az én Gizellámnak –
mond észrevehető czélzással s hangnyomattal – vőlegényét fogom viszont
látni!

Abafi mélyen meghajtá magát, s szótlan távozott.




GIZELLA.

Ők boldogok.

_Shakespeare_.

Másnap reggel Abafi Mikola Miklósnál volt. A két férfiú egyedül
beszélgetett… Mikola Miklósnak örömtől lángolt arcza; Abafi csendes,
vidám s nyájas volt, mint tőle, ki indulatit fékezné tudá és szoká, ki
félig semmit sem tett, lehetett várni.

– Gizi! – mond Mikola Miklós, vidáman beszólva a szomszéd terembe, –
Gizi! jó gyermek, jer ki egy szóra!

Gizella kilépett.

Mikola Miklós szivéhez szorítá őt. – Kedves jó angyalom! – szólt, – bár
szívednek, a mit mondani akarok, szintannyi örömet okozna, mint nekem!

Gizella meglepetve emeli szemeit Mikolára.

– Gizi! – folytatá ez, megcsókolva homlokát vidáman, – én jó hírt mondok
neked, melynek minden leány örűl!… Találd el, Gizi! – folytatá
megcsipkedve arczát.

Valami kétes előérzet lobogta lángjával körül az érdekes hölgynek
arczát. – Bátyám! – mond az ő kedves hangján, – mindig enyeleg: én nem
tudok találni. – Gizella földre tekintett, ajkai körül csendes mosoly
vonúlt el.

– Kérő van a háznál! – kiált fel kiömölve az öreg.

– Oh! – sóhajtott Gizella, fülhegyig fölpirúlva s újra elhalványodva.

– Te hallgatsz? – kérdé Mikola.

– Én nem megyek férjhez! – felelt Gizella komoly csendesen,

– Soha? – mond vígan Mikola, mint a ki tervének sikerén nem kétkedik.

– Kedves, jó Gizellám! – szólt Abafi. – Oly fontos, oly elhatározó
kérésem van az én szeretetreméltó Gizellámhoz, hogy azt igen komolyan
kivánom tenni. Tőlem – folytatá nagy szivességgel hangjában – tudja meg
azt, nem mástól, s feleljen nyugodtan s meggondolva rá! Ha reméli, hogy
velem boldog leend, ha szive szabad: én az enyémet kezemmel együtt
ajánlom azzal az igérettel, hogy éltem legszebb s legkedvesebb
kötelessége leend, ily szeretetreméltó hölgyet boldogitani.

Gizella ingadozott lábain. – Kegyed, Abafi; – mond meglepetve s alig
hallhatólag, – Olivér! – tevé a leglágyabb, szinte dalhangon hozzá, – s
mi szülheti e hirtelen elhatározást?

– Képedből látom, – mond Mikola kifakadva, – hogy te szereted Olivért.
Gizim! kosarat ne adj, nem szabad adnod! Jer! – folytatá élénk
vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az ifjúnak kezei közé adván, – ti
egymáséi vagytok! hiszen, – erősíté kezeit dörzsölgetve, s
gyönyörűséggel legeltetve szemeit a szép páron, az nem is lehet
másként!… Jer, Margit! – szólítá meg az épen belépő Gyulafinét, – jó
leányom, jer! végy részt örömünkben; Gizimnek férje van… Olivér!

[Illustration: – Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt
s az ifjúnak kezei közé adván, – ti egymáséi vagytok!]

Az öreg Mikola magán kivül volt örömében; s mindezt oly hirtelen, oly
élénkséggel tevé, hogy a míg Gizella észrevette: az Abafi karjai közt
volt. Minden álomnak tetszett neki! de az álom égi volt, s mint a ki
fölébredni fél, simúlt némán az ifjú keblére.

Egy könnycsepp csillogott Margitnak szemében. Ő szótlan szorítá Gizellát
szívéhez, a nemes lélek!

Egy kérdésünk lehet még; ha boldog volt-e e házasság?

Abafi Cristiernát szerette. Láttuk, hogy e szerelemben valami lovagi s
regényes magasztaltság volt. Ő hölgyeért egészen e szellemben áldozta
fel magát, boldogítá azt, kit éltének csillaga, Cristierna, vezete
karjai közé, kit magáénak, kit leányának nevezett, kinek boldogsága őt
megnyugtatá.

Abafi hitte, hogy Cristierna előtt szerelme nem titok; s mennyire volt e
hiedelem valószinű, az előbbiekből világos. Az erényes, lelkes nő őt
áttekintette végre, mert női gyöngéd tapintat előtt férfi-szerelem,
bárminő rejtett, titok soká nem maradhat, s így czélzása volt az ifjú
lelkének más irányt adni. Gizellát szerette, egynek a legérdekesb
teremtések közül tartá; hogy Abafit szereti, tudta. Ismerte Cristierna
Olivérnek regényes ragaszkodását szenvedélyéhez, s hitte, hogy azon
szenvedelem, melylyel iránta viseltetik, más viszonyok közt talán
szelidebb lobogású leend,… végre, hogy oly szerfelett érdekes lénynek
közelében, mint Gizella, ki még e felett Abafit imádja,… idővel másnak
fog helyet adni.

Abafit annyi körülményekben láttuk már, hogy gondolkozását egészen
ismerjük. Láttuk, miként lőn aljas, minden rosszra hanyatló emberből
halkkal kiválólag feltűnő, minden tekintetben nemes, érdekes és
tiszteletre méltó férfiú; miként vált benne e szép irány a tökélyre,
magasztalt fellengéssé, egy regényes, reménytelen szerelem által; minő
készszé tevé őt e regényes szerelem, életének boldogságát oda áldozni!
de láttuk azt is, hogy Abafi mennyire embere szavának; hogy ő félig nem
tesz semmit; hogy a hála s kötelesség érzetének minő hatalma van szívén.
Mindezt tudva, könnyű lesz megfognunk, hogy ő, ha nem is boldog előre,
de nyugodt volt. Szerencséssé tenni a Cristierna fogadott leányát, minő
szép hivatás! így gondolá! jóváhagyó tekintetet nyerni attól, kit oly
mondhatatlanul szeretett s becsült, s kötelességét tenni, még pedig nem
félig, ne éreztetve, hogy csak azt teszi, de egészen s hozzá illőleg!…
ez vala azon szép, azon nemes pálya, mely előtt állott.

S mily sokszerűen könnyité ezt Gizella, kivel lehetetlen volt ily szoros
s gyengéd viszonyban állni a nélkül, hogy neme a rokonérzetnek ne
fejlenék ki a lélekből.

Abafiról, miként őt ismerjük, azt kell hinnünk, hogy Gizella iránt
figyelmes, részvéttel teljes, lovagi tisztelő volt inkább, mint férj
egyelőre; s mivel szövetségöket a szerelem édes, tiszta előélvezetei nem
előzték meg, ezeknek öröme, bája s újsága Gizellát házasságában
boldogítá.

Gizella egy volt Erdély legtökéletesb hölgyei közül. Őt sokszor s közel
kelletett látni, hogy azon tiszteletet idézze elő, melyre annyira
érdemes volt. Tettekben, nem szavakban tűnt fel az ő lelkülete.
Tisztaság, szerénység: ez a két szó festi őt egészen. Ő Abafit szerette
úgy, mint nem más; s annyira tudta magát hozzá alkalmazni, annyira
szenvedélyeit, szokásait, szinte gondolatját kitalálni, hogy férje mély
részvét s hála nélkül nem tekintheté ezen ártatlan, tiszta, angyali
teremtést.

Láttuk, hogy Gizella minő félénk volt, őt minden kis rémülés leejté
lábáról. Ez a férfias, bátor Abafinak nem lehet inyére, bár azt
gyöngédsége nem engedé soha nejével éreztetni.

Gizella a világért lóra nem ült volna. Ki írhatja le Abafi meglepetését,
midőn egykor vadászatról térvén haza, legelevenebb paripáján gyönyörű
neje vágtata elébe.

Igy halkkal szorosabb s szorosabb lőn azon érdekes szövetség, mely őket
közelíté egymáshoz.

Abafinak egykor követségbe kelle mennie Bécsbe. Távolléte a szép
Gizellától oszlatá el a homályt végkép lelkében. Érezte, mennyire
szükségessé lett neki Gizella; érezte a boldogságnak első tiszta, minden
fellegzéstől ment örömével, hogy Gizellát szereti. A regényes
magasztaltság elmúlt! Gizella honosítá Abafit az életben; s most vált
belőle azon feltünő, érdekteljes férfiú, ki mennyire ember tökéletes
lehet, magáról elmondhatá, hogy… az!

Abafi boldog volt. Mikola Margit fiának élt; tanúja volt naponkint az
Olivér s Gizella boldogságának; ő nem ismert több vágyat; ő Abafit
holtig szerette. Oly tökéletes lény, mint Margit, csak egyszer
szerethet. De elvei, erénye legyőzék szenvedélyét: szerelme egészen
testvéri alakot vőn magára.

Gizellát ő nevelte; a mit tudott, a mi volt, nagyrészt Margitnak
köszönheté.

Margit Abafinak regényes ragaszkodását Cristiernához ismerte; oly
észszel teljes hölgynek figyelmét ez ki nem kerülheté. Ő erősíté meg
Cristiernát azon tervében, melynek sikerét így egyrészt magának
tulajdoníthatá; s mennyi öntagadással, mennyi szerénységgel!… ez onnan
is kitűnik, hogy Abafi végig egyedül Cristiernának tulajdonítá, a mi
Margit nélkül aligha megtörtént volna.

Igen, ő nem ismere több vágyat; s a kedves Mikola-ház, – főként mikor
Abafiék ott voltak, – vígabb, örömteljesb volt, mint valaha.

Szép jószággal ajándékozta meg Margit az öreg Timárnét, kinek maradéki
maig is áldják porait; s egykori dajkája a kis Bálintnak sem lőn
feledve.

Cristiernának s a fejedelemnek sorsa Erdély történeteiből ismeretes.[8]
A fejedelem Bátori András bibornoknak adta 1599-ben a fejedelemséget
által, de megbánta újra. Végre sok viszontagság után Európa több
részeiben bolyongott. Szép, mindentől becsűlt és szeretett nőjétől
elvált, s ez később szülőihez tért vissza.

Deli Markó még egyszer jelenik meg Erdély történeteiben, a Bátori András
uralkodása alatt, vad seregével már egészen a komoly hadnak edzett
férfiú. Nemtője, a kedves Izidora nem volt többé! ki őt néha szelidebb
érzésekkel ismertetheté meg.

Abafinak házassági boldogsága közmondássá vált Erdélyben. Cristiernának
emléke kedves volt neki holtig, s a kedves Gizellának, ki boldogságát
neki köszönheté. Sokszor mondá Abafi Gizellának, ki előtt titka nem
volt, mióta szereté:

– Mindent a legjobban intézett a gondviselés. A mi Izidorához vonza, az
hála és szánakodás volt. Mikola Margit iránt a legmélyebb tisztelet
vegyül keblemben, testvéri szeretettel. Cristierna regényes
magasztaltsággal tölté be keblemet, s míg e szív dobog, az ő képe élni
fog abban; neki köszönhetem mennyemet. De a mit irántad érzek, te
kedves, jó, szelid angyal: az szerelem; igen, igen! – mond lángoló
arczczal, szenvedélyesen vonva Erdély legszebb asszonyát keblére, – az
szerelem!




JEGYZETEK.

[Footnote 1: Kéretik az olvasó az _Abafi_ nevet az _Apafi_ névvel föl
nem cserélni.]

[Footnote 2: Így czímezték akkori időben Erdélyország fejedelmeit.]

[Footnote 3: Egy a legnehezebb költői feladatok közül az őrültséget vagy
lázas szeszélyt helyesen adni. Mind a két tárgy psychologia nélkül
gyermekességgé aljasúl s minden művelt olvasót úntat; de e nehéz feladat
helyes kivitele után a legnehezebb annak birálata.

Némely író az ily őrülttel mindent össze-vissza beszéltet; néha betege
egyszerre megokosodik; az ember azt hinné, hogy bölcsen szól, ha az író
meg nem mondotta volna előre hogy szegényke kissé bolond.

E munkában is jő egy lázas szeszélynek leirása elő; s minő nézetek
vezéreltek festésében, előadom.

A mit a józan ész, a lelki s testi munkálatok helyes folyamában,
rendesen cselekszik, vagy mond: azt a lázas szeszély összezavarja,
fölbuktatja; e cselekvések s beszédek chaosában, a felületes olvasó
semmi összefüggést, semmi rendet nem talál; ő csak ugrásokat s szöges
ellentételeket pillant meg, s tágas hézagok terűlnek előtte. S ez az
összezúzása minden rendnek nála a lázas szeszélynek typusa.

Van pedig az őrültségben vagy a lázas szeszélyben bizonyos, – hogy úgy
szóljak – szeszélyes folyamat; van valami összefüggése a képzeteknek,
olyan mint a hegyi pataké, mely sziklákon csattog le, néha köddé oszlik
hullásában, föld alá rejtőzik, eltűnik a szem elől, s újra fölbuzog egy
forrásban vagy csurgóban, tavakká terűl, vagy hatalmas folyókká nyúlik,
változik; de meg nem szakad. S épen azon ugrások, melyeket a felületes
elme hézagoknak gondol, képezik az egybefüggést, s egy, első tekintetre
észrevehetlen, de mégis létező kapcsolatot.

Minden lázas szeszélyesnek van egy fő képzete, vagy merő képzete (idea
fixa), melyre mindig visszatér vagy visszaugrik, mely körül forog; néha
végtelen távolságra nyargal tőle, hallatlan ugrásokat tesz, vagy inkább
látszatik tenni, de újra visszaszökik.

Tisztát képzel például, s ezzel összefűz mindent, a mi tiszta; s ha
tiszta szivvel bibelődik: jut kristály – üveg – víz s egyéb anyagilag
tiszta eszébe.

Vannak az őrültségben, mint a szeszélyben, világos perczek: az
őrülteknél hosszabbak, órákig, néha napokig tartók; a szeszélyben, a
betegség minőségéhez képest, a láz vagy hagymáz ideje alatt, rövidebbek.
Ezen utóbbiaknál a világ-sugár néha pillanatokra töri által a mámoros
kábultságot; s így egy józan szót, egy rendes képzetet azonnal más
követ, mely hatalmas ugrást látszatik képezni. Sötét, csak perczekre
világuló visszaemlékezés, a képzeteknek társítása (associatio idearum),
s az előbb emlitett fő vagy merő-képzet, játszszák az őrültségben, mint
a szeszélyben a fő szerepet.

A beteg a testi, anyagi tulajdonokat a lélekre ruházza, és fordítva, a
mit óhajt, a mit reményl, mitől retteg, mit szégyenel: valósítja; s néha
a valót, a létezőt, mint jövendőt vagy már nem létező múltat tekinti. De
valamint a valóságos életben semmit sem képzelhetünk egyebet, csak azt,
a mit tapasztalunk, azaz: a mi érzékeinkre hat; s úgynevezett új
gondolatok és találmányok – csak új egybetételek, új combinatiók; a
legszeszélyesb alakot állíthatják föl képzetünkben, mely nem volt soha,
s nem is lesz; ha azonban figyelemmel vizsgáljuk egyes részeit, azokban
semmi újra nem találunk: így az őrültség, a lázas szeszély torz
egybetételeit képezi a józan képzeteknek; képzetébe ötlik egy király,
ezzel egybefűzi az általános nagynak képzetét; s nem ritka, hogy második
szava magas hegy, óriás, a legnagyobb gyümölcs vagy ilyes valami lesz. A
nem psycholog ugrást lát e zordon ellentételekben, de a figyelmes
psycholog a zavarban megleli a folyamot. Alkalmazzuk ezt a jelen
munkára.

Gizella, a gyöngéd idegű gyermek, szereti Olivért, látja, hogy hárman
megtámadják; ijedtében forró lázba esik. Szeszélyében a mit forrón
óhajt, bár gyermekien, tisztán, szeplőtlenül, mint önmaga, azt létesíti;
mert fő képzete az, hogy ő – Olivérnek nője.

Első felszólaláskor magát tündérvidékben látja, az Olivérrel együttlét
őt boldogítja, a boldogság képzetével a jónak és ezzel rokon szépnek
képzete áll elő zavart elméjében. Ezt tovább fűzi; a szépnek képzete, a
virágok legszebbikét, a rózsát varázsolja elébe, rózsákat lát számtalan
színvegyületben.

Ujra felszólal; újra fő képzete: Olivér, van előtte; maga mellé ülteti
őt. Ő neje Olivérnek, képzetében vele, mellette van, az együttlét
eszméjéből foly a maga mellé ültetés.

Tovább fűzi szeszélyét; Olivér mellette ül; sötéten világlik által
elméjének mámorán, hogy a mit szeszélyben valósággal teremtett, ez
egykor óhajtás volt; egy őt boldogító valósággá válván ezen óhajtás, a
vett öröm vagy jónak képzetével rokonúl a hála képzete. Ő Olivérnek
köszöni, hálálja szerelmét: «hogy háláljam meg néked szeretetedet?»
mond. Ujra sötétűl agyában: a mit most létezőnek hisz, vágy volt egykor;
itt a kétkedés áll elő. «Ez álom!» így szól. «Nem, nem!» mond, előre
nyújtva kezét, mintha az Olivér kezeit szorítaná. Ezen férfiúkéz, mely
oly édesen szorul az övébe, eszébe juttatja az Olivér viadalát. «Ezek a
te kezeid! – szól, – melyekkel támadóidat sujtád a porba (itt
visszaugrik újra képzetében jelen helyzetére) s melyekkel oly lágyan
öleled Gizelládat». Elhallgat újra, s némán fonja szeszélyét odább; a
folyam meg nem szakad, a kéz, a megtámadók állnak előtte; «Három egy
ellen!» kiált fel, s újra a főképzetére tér vissza; Olivérrel együttléte
az egység képzetét idézi elő; a három megtámadónak száma az együttlét
egyes számát juttatja eszébe. «Ő és én, – így szól, – hiszen az csak
egy.»

Ezt fűzi újra némán tovább: ő és Olivér egy, ők együtt vannak, egymás
mellett ülnek. Olivér egy csókot kiván nejétől, képzetében; az ártatlan,
angyaltiszta gyermek kétkedik; «Oh ne! – mond, – az nem szabad.» A
képzetek összeszövése vagy társítása eszébe tünteti, hogy házasok
csókolják egymást; a mit elméje társít, fűz odább, azt Olivér ajkaira
függeszti, s mintegy felelve mond: «Igazad van» stb., újra kétkedéseire
ugrik vissza: «vagy házasok is vétkeznek, ha teszik?» kérdi. «Te
ámítasz, Olivér!» S újra visszaugrik előbbi helyzetére, újra hisz és
megcsókolja férjét képzetében.

A láz teljes mértékben körülfogja őt később; elméjében sötétebb képek
tűnnek elő; mindig merő képzetével bibelődve; Olivérnek megtámadtatását
fűzi odább: ezzel a sebesülhetés képzete egyesül; mitől retteg, azt
szeszélye létesíti; Olivér sebet kapott: a sebbel a gyógyítás képzete
társúl, ezzel a gyógyszerek; itt ezeknek előszerzésök jut eszébe, s
annak emlékezete, hogy Margittól ilyszerű utasításokat vett. Ő teszi az
irt a sebre, ő szedte a füszeres növényeket.

Olivért bekötött sebbel szenvedve képzeli, ezzel a hallgatás képzete
egyesűl, «te hallgatsz», mond. Itt tovább megy. Olivér hallgat, talán
nem ismeri őt, – mert a szeszély nagyít mindent, s végletekre megy által
– te, «te nem ismersz engemet? én vagyok Gizella», szólt stb.

Gizellának láza halkkal csendesűl, egy világos percz van szeszélyében,
fölnyitja szemeit, szomjat érez, s a Margit kérdésére vizet kér; a víz
képzetével egyesűl a tisztaság képzete, s ennek ellentétele a sűrűség;
«ne azt a sűrű italt, – mond, – kristálytisztát… – s újra a képzet, –
mint az én szerelmem!»

«Ismersz-e?», kérdé Margit. A világos percz elmúlt: Margit, a feltűnő
remek nő, emlékezetében áll homályosan előtte: a remekség képzetével
rokon nagyságának képzete tűn föl elméjében, ezzel egy királyné képe
egyesül: «te királyné vagy»; szeszélye nem elégszik meg ezzel, még
nagyobbat ugrik: «te egy tündér vagy», mond, s viszaugrik a vízre, a
tisztaságra; s itt az üveg tűn föl elméjében, mint tiszta, mint átlátszó
anyag: «üvegből van öltözeted», mond stb. Újra a nagyság s ezzel rokon
érték képzete áll elő; a királynénak, a tündérnek halántékain, a virágok
királynéja ingadoz, a rózsa, még pedig a szépet az értékessel egyesítve,
– arany rózsa.

Már szelidülvén láza, újra egy világos percz jön elő; megismeri
Margitot.

Még nem tiszta elméje egészen, még tart némileg szeszélye; a
visszaemlékezések kezdenek tisztábban előtűnni. Eszébe jut, hogy Margit
Olivért szeretí; újra merő képzete áll előtte: Olivér az övé. Ezzel a
Margit lemondásának képzelt esetét társítja s létesíti egyszerre. Margit
lemondott képzetiben Olivérről, mert Olivér most az övé! ezt köszöni
Margitnak. Az elzárt, szótlan szerető gyermeknek nyelvét megoldja
szeszélye, s ő lelkének minden titkát elárulja; de minden szaván
átsugárzik a fő képzet, hogy Olivér – az övé.]

[Footnote 4: Szalánczi Lászlót több nevezetes követségre használta
Bátori Zsigmond.]

[Footnote 5: Nevezetes kereskedő akkori időben Kolosvárt, ki nem egyszer
segíté ki a fejedelmet is pénz dolgában.]

[Footnote 6: Tréfás elnevezése a lengyeleknek, elől rövidre nyirt
hajokért.]

[Footnote 7: Forrásaim a más két megtámadóról hallgatnak; alkalmasint
bitang bérgyilkosok lehettek.]

[Footnote 8: Szükségesnek látom Erdély történeteiből * itt röviden azt
följegyezni, mi Bátori Zsigmondot illeti:

1576-ban Bátori István, erdélyí fejedelem, lengyel királylyá
választatott. Erdély kormányát Bátori Kristófnak adá által, kinek fia,
Zsigmond, midőn Kristóf 1581-ben meghalt, csak kilencz éves volt, s
Erdélyt az ő nevében tanácsosok kormányozták.

Bátori Istvánnak 1586-ban történt halála után, 1587-ben Zsigmond a
lengyel koronát követség által kereste, de siker nélkül.

1594-ben, tehát egy évvel történetünk kezdete után, Zsigmond abban a
hiszemben, hogy Bátori Boldizsár és András az ő életére törekednek,
Kővárra szaladott. De nemsokára megbánván hirtelenkedését, visszatért;
ekkor látjuk őtet ezen történetben legelőször.

* Lásd Betlen Farkas históriáját: Transylvánia etc.]




EGY-KÉT SZÓ  AZ ERKÖLCSI HATÁSRÓL ÉS KÖLTŐI IGAZSÁGTÉTELRŐL,  MINT
TOLDALÉK.

Minden jó regénynek, novellának, elbeszélésnek kell egy fő képzetet
fölfogni, s azt bebizonyítani.

Ha ez helyesen történik, akkor áll elő az erkölcsi hatás, mely vagy
egyenes (direct) vagy fordított (indirect).

Ha a rény eleven, igéző színekkel festetik, s annak megkedveltetése
által az olvasó követésre buzdíttatik: akkor az erkölcsi hatás egyenes.

Ha egy gonosztevőt állítunk elő, s ennek élet- s világszerű, találó
rajzát adhatjuk, s ezáltal a gonosz ellen undorodást idézhetünk elő:
akkor a hatás fordított. Óhajtjuk a rényt, mivel a szerzőnek sikerült
velünk a gonoszt, a gyávát, az aljast megutáltatni.

Mind a két neme ezen erkölcsi hatásnak, művelt, gondolkozó olvasó előtt
el nem hibázza foganatját; ő az egyiket, mint a másikat föl tudja fogni,
de a műveletlen vagy fölületes, ki csak a történet folyamával
foglalatoskodik, s annak irányával, czélzásával, psychologiájával
keveset vagy semmit gondol: annál kétségen kivül a második, azaz
fordított erkölcsi hatás hamarább s hihetőbben van elveszve, mint az
első, azaz egyeneshatás, s így ott, hol nagyobb része az olvasó
közönségnek nem igen sokat olvasott, az író, ha szándéka tiszta, előbb
czélt ér: ha munkáiban egyenes erkölcsi hatást törekszik előidézni.

Nálunk, hol a magyar írónak kevés olvasója van, és ezen kevés is,
szerfölött különböző fokán áll a műveltségnek, a legfinomabb tapintat
sem biztosíthatja őt arról, hogy munkája köztetszést nyerjen.

Egy része az olvasó közönségnek a legműveltebb külnemzetek
literaturájával ismeretes; ennek következőleg kivánati magasbak: más
része keveset és rosszat olvasott; ezzel az írónak nehéz magát
megértetni. Van végre egy neme azon zavart agyúaknak, kik mindent valami
képzelt mintába szorítni, vagy egy, fejökben alakult rendszerhez akarnak
mérni; kik nem foghatják meg, s nem akarják megfogni, hogy a költő azon
perczben szűnik az lenni, melyben röptét korlátok szorítják, Mindenütt
avult nézetekre, ferde itéletekre s fonák fogalmakra akad az író: s
munkájának legjelentőbb oldalai el vannak veszve.

Neki azon kell jelenben lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a
külső élettel kell bibelődnie, mely a nagyobb résznek ízléséhez szól,
mint a belsővel, mely csak a műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja.

Az erkölcsi hatást a költő vagy a valóságos világból, vagy egy
képzeltből, a létezőnél jobb- vagy rosszabból meríti. Vannak, kik egy
világot teremtenek, mely nem volt, nem is lesz. Tervök csalódáson
alapúl, s egy szeszélyes utópiának képzelt eseményeiből kivánnak
erkölcsi hatást előteremteni.

A gondolkozni szerető olvasóban semmi sem törheti vagy zavarhatja meg az
erkölcsi hatást inkább, mint az a gondolat, hogy a mit olvasott, az csak
könyvben van és nem lehet úgy, a valóságos világban.

Más írók az életet, a világot úgy fogják föl, mint az valóban létezik.
Az ő életök nem regényélet, az ő személyeik nem regényszemélyek, hanem
hív rajzai azon létező világ eseményeinek s személyeinek, melyben élünk,
s melyek köztünk járnak,

A valódi világban nem egyszer győz egy gonosztevő, nem egyszer
tiszteltetik; s hányszor látja alacsony fondorságainak sikerét: míg a
derék, a becsületes, a rényes eltiporva, elfeledve közfigyelmetlenségnek
s talán megvetésnek van kitéve.

A valóságos világban költői igazságtélel (poetische Gerechtigkeit)
nincsen; de vannak örök igazságok, melyek, ha ezerszer győz a gonosz,
ezerszer bukik a rény: örök igazságok maradnak; s melyekben bár mint
folyjon s végződjék egyeseknek sorsuk: mély erkölcsi tan létezik.

Ezen erkölcsi tan nagyobbára fordított (indirect) vagy közvetett, s
fogalma mélyebb psychologiát kiván, mint egy költött, mesterkélt világ
vízenyős eseményeiből meritett, tetszőleg egyenes erkölcstani.

Ezen utóbbi költött világban az igazságtétel sohasem marad el, vagy igen
ritkán. A rény többnyire jutalmat nyer, a gonosz bűnhödik: s ha néha
körülmények, görög fatum, vagy akármi egyébb szerencsétlen végét okozza
egy rényes személynek, tüstént követi azt annak szigorú bűnhödése, ki e
szerencsétlenséget előidézte. Ez egy futó s felületes tekintetre s
némely elméknél bír hatással, de veszélyes magvát hordja a romlottságnak
méhében. Mert a rény képzetével a siker képzetét, a gonoszéval a
bűnhödés képzetét szokja meg az elme egybekapcsolni: így az elsőt nem
önmagáért szeretni, az utóbbit nem önmagáért utálni.

A valóságos világnak folyamából merített egyenes vagy fordított erkölcsi
tan, mindig biztosabb, mert valóságon, nem csalódásokon alapul.

Még azon esetek is, melyekben a gonosz kivívja a győzedelmet a rény
felett, mély gyakorlati erkölcsi tant foglalnak magokban. Felülegesség
kétkedhetik ezen; mélység vissza fog ezen igazságra vezetni.

Lehet-e például szebb jelenet, mint a rényt ellenekkeli küzdés közben
követni? S ha megbukik, ha tisztelet, siker, szerencse helyett gyalázat,
vesztések, szerencsétlenség követi is; már azon keserű érzés, mely az
olvasót meglepi, azon boszankodás, mely szívét szorítja; bizonyítványa
egy mély erkölcsi hatás munkásságának.

Ha a gonosztevőnek tetteit siker, szerencse követi: ő ezerszerte
gyűlöletesbbé válik-előttünk. Magánosan áll akkor körülásítva
undokságától, utáljuk, s boszankodunk egyszerre reá: s így a hatás
kétszeres. Ha megbukik egy gonosztevő, némi szánakozás vegyül
boszankodásunkhoz, s az erkölcsi hatást gyengíti; vagy boszúállás
gyönyörét idézvén elő, szívünket vesztegeti meg.

E rövid vizsgálatnak következménye az, hogy a valóságos világból, vagy
egy ahhoz hasonlóból merített világ- s életszerű képek mindig
biztosabbak, de hogy ezeknek helyes fogalmába ugrani nem lehet, erre
készülni kell, s az ábrándozáshoz szokott olvasót s nem-olvasót – nagy
ideje már a fellegekből leköltöztetni.




TARTALOM

  Előszó  5
  Falusi lak  7
  Amazon  15
  Semmirekellő  19
  Öröm  25
  Abafi  29
  Kolozsvár 1594-ben  36
  Fa-alkotmány  43
  Három hölgy  49
  Rása-ház  54
  A veres ember  62
  Fogadás következményei  73
  Egy szónok  82
  Vendéglő  89
  A kis Tóbiás  98
  Sikoltás  107
  A Mikola-ház  115
  Eleven szobor  129
  Szeszély  133
  Csetátye Boli  145
  Villám  158
  Fekete lovag éjfélkor  163
  Tánczterem  172
  Trencsi-vár  181
  Tornya Máté  186
  Hattyú-lovag  191
  Zománczos vitéz  201
  Szép pár  205
  Hadi készületek  211
  A fürdő  216
  Bátori mint vezér  226
  A csata s következései  237
  Hála és halál  247
  A kis Zsiga  260
  Reménytelen kivánat  271
  Gizella  282
  Jegyzetek  289




KÉPJEGYZÉK.

1. – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon  22

2. Abafi Olivér  29

3. Most lép az alkotmányra a veres palástos  62

4. – Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra
69

5. – Még egyet, – mondá hirtelen megfordulva, s igen közel lépve
Abafihoz  87

6. Hirtelen egy sötét kapunak öbléből három ember rohant ki meztelen
kardokkal  111

7. – A levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig bezáródtak  138

8. A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag  158

9. Többen közeledtek e pillanatban az érdekes párhoz  178

10. Igy állott ő egy-két perczig szótlan  196

11. A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a
vízbe  219

12. – Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát  240

13. Némán állott Abafi a szép halott előtt  259

14. – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől elragadva, s égnek
emelve könynyel telt szemeit  275

15. – Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az
ifjunak kezei közé adván – ti egymáséi vagytok!  283




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ABAFI ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.