Öregszem mégis…

By Andor Gábor

The Project Gutenberg eBook of Öregszem mégis…
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Öregszem mégis…

Author: Andor Gábor

Release date: April 9, 2025 [eBook #75828]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Légrády Testvérek, 1918

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÖREGSZEM MÉGIS… ***


GÁBOR ANDOR

ÖREGSZEM MÉGIS…

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

Minden jog fenntartva, a forditás joga is.

Légrády Testvérek nyomása, Budapesten.




ÖREGSZEM MÉGIS.

Gyermeki ábrázattal, amit korositó szakáll és bajusz eltávolitása, a
borotválkozás, csal mindennap elém a tükörlapon, járom az élet, nemcsak
az én életem, a mindenkori élet, zürzavarát. Alapjában, vagy alapomban,
nem érzem magam idősebbnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor
először éreztem magam. Legföljebb, ha erről az érzésemről ma jobban be
tudok számolni magamnak, mint ezelőtt huszonöt évvel, amikor nyolc
esztendős voltam.

Ne tessék hitetlenül fejet csóválni: ma sem vagyok tájékozottabb a
világban, mint akkor voltam, sőt talán tájékozatlanabb vagyok, mert
akkor nyilván azt hittem, hogy vannak iránytük, s ha megnövök, az én
óraláncomon is ott fognak lógni; most már ugy érzem, hogy nincsenek, s
ami az óraláncon fityeg, az _az_ aminek látszik: értéktelen és
értelmetlen játékszer csupán.

De ez az érzés sem tett bölcsebbé, vagy érettebbé, a többi érzés sem,
egyiksem; semmi. Magammal szemben ép olyan éretlennek érzem magamat,
mint akkor, amikor az érettségi vizsga előtt az igazgató hozzánk
intézett ünnepi beszédében _érlelők_-nek nevezett bennünket, igy
forditván magyarra a latin maturánst, s én már akkor tudtam, hogy ez
helytelen; azóta is sokszor tudom, mi a helytelen, csak éppen a helyeset
nem tudom és kételkedem benne, hogy mindhalálomig tudni fogom-e?

Mert hiába mulnak az évek, szaporodnak az események, amiknek kortársa
voltam, az évek mulásáról csak nagyon halvány fogalmam van, s az
események, amikkel együtt éltem, nem tudnak _olyan_ komoly eseményekké
előlépni, amilyenek azok, amikről közvetlen tudásom, tapasztalati
tanuságom nincsen. A világban való elhelyezkedésem is hiába változott,
nem veszem észre, ha észreveszem, nem tudom komolyan venni, szüleimre és
testvéreimre talán objektivebb és itélkezőbb szemmel nézek, de ez sem
igaz: mindig igy néztem rájuk, csak nekik és magamnak nem mertem
bevallani.

Nem lettem öregebb, hiába, nem lettem öregebb s majdnem biztos vagyok
benne, hogy amig a testi elrokkanás meg nem jön, nem is tudok öregebb
lenni, s nyilván a többi emberekkel is igy van ez és igy az egész
emberiséggel, amely mindenféle nagyszerüséget kitalálhat viz alatt és
föld felett, de lelkében mindörökre gyerek marad. Minél több az
esztendeim száma, annál jobban megértem Szép Ernőt, aki nem tud és nem
is akar elszakadni lelki gyermekségétől, mert nem érez magában más
lelket gyermeksége lelkénél. Ki érez? Senkinek sem hiszem el. Csak a
többi emberek ‚belemennek‘ a külső viszonylatok változásába, kifelé ugy
tudják mutatni, ugy tudnak viselkedni, mintha belementek volna, azt
vélik az időről, hogy mulik, s nem érzik, hogy áll és hogy mi is állunk
benne és vele, sem előre sem hátra nem mozdulván.

Ez talán ködös, jó olvasóm, de minden ködös, ami ember, élet, világ. Nem
azt mondom, hogy sötét, vagy komor, bár ugyis lehet látni, csak azt
mondom, hogy ködös és bizonytalan, s hogy a déli napfény merően kék egén
élesen elémrajzolódó gyárkémény semmivel sem biztosabb látomány a
messziről felémhomályló nyirfánál, amit szürke hajnalon országut
göröngyén ugráló parasztszekérről láthatok.

Miért? Nem tudom megmagyarázni; csak próbálgatom, azzal, hogy szemem
gyermeki maradt és marad továbbra is. Hasztalan erőlködik az elmém egy
része, (mert ilyen része is van) hogy szemem látását esztendeim
számához, tapasztalataimhoz, tanultságaimhoz korositsa. Pedig,
látszólag, olyan szépen tudok tájékozódni! A tizenhatéves Byront serdülő
ifjunak, a huszonhat éves Petőfit a férfikor küszöbén állónak, a harminc
esztendős Aranyt érett férfinak tudom nézni s nem féltettem Kerenszkit
attól, hogy harminc egy-nehány esztendejével gyerekségeket fog
elkövetni, hiszen, ha más emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy
harminc és negyven év között az ember élet utjának felén van, vagy már
többet is maga mögött hagyott, mint felét az ösvénynek.

De _én_ még nem, én még csak készülök rá, hogy elkezdjek élni; a perc az
óra, a nap, amit _eltöltök_, még nem tud életté fogalmasodni és tudom,
hogy sohasem fog tudni. Biztos, hogy az ember élete a halállal kezdődik,
nem ugy, ahogy hivő lelkek gondolják, hanem ugy, hogy a többi emberek,
akik nem én vagyok, akkortól kezdve át tudják tekinteni és az ellentét
erejénél fogva, mert már látják, hogy _nem_ vagyok, látják, hogy voltam.

Szomoru-e ez? Még csak azt sem tudom. Nem tudom, mi szomoru, mi vidám, s
boldog tudat volna annak nyugalmas tudata, hogy semmitsem tudok, de,
haj, nagy bizonytalanságomban, még csak ezt sem mondhatom ki
határozottan. Hol a descartesi Cogito Ergo Sum büszke biztonsága? mikor
mindig ugy érzem, hogy ha van valami, ami bizonytalanná teszi létemet: a
gondolkozás az, mely önmagának is mögéje akar kerülni, s mindaddig nem
is nyujthatja pozitiv alapját számomra, amig e furcsa müveletet
elvégeznie nem sikerül.

*

Reggelenként elmegyek az iskola előtt, melybe, annak idején, nyolc
esztendeig jártam. S hasztalan erőlködöm, nem tudom magamban legyürni
azt az érzést, hogy rendetlenség az, hogy nem fordulok be e kapu alá, s
nem megyek föl e lépcsőkön, amik ma is olyanok, mint akkor s én is csak
olyan vagyok. Az volt a rend, hogy ide bemenjek, s csak szünidőkre
lehetett e kaputól, e lépcsőtől elszakadnom. S mert a vakáció örökké nem
tarthat, mindaddig, amig az örök vakáció csakugyan el nem következik:
képtelenség, hogy nem megyek ide be, s folyton vakációzom, mig a többi
fiuk már bentvannak, ülnek a padban, hallgatják a magyarázatot vagy
felelnek, vagy drukkolnak attól, hogy felelni fognak. Igy kell ennek
lenni, ez a természetes állapot, nem az, amelyikben én most élek.
(Vigyázat: nem vágyom vissza az iskolába; azok az esztendeim sokkal
fárasztóbbak és nyomoruságosabbak voltak, semhogy visszavágyhatnám
rájuk; de felszabadulásomat e fáradságok és nyomoruságok alól nem tudom
véglegesnek és most már mindvégig tartónak tekinteni. S ugy vélem:
mindenki igy van vele, egyféle ember, a tanár, kivételével. A tanár oly
intenzive kapja meg mindennap felnőttsége bizonyitékát kivülről, hogy ez
talán végezni tud a benne lappangó gyerekkel.)

S mert, mondom, azokban a percekben, amig régi iskolám uccáján
végighaladok, folyton bennem szorong a mulasztás érzete, a bliccelésé,
az iskolakerülésé, bennem mai állapotom ideiglenességének tudata: ma
reggel tiz és tizenegy között mégis csak befordultam a kapu alá, s az
előcsarnok lépcsőjén fölmenve, megálltam a vastag márványoszlopok alatt.

Különösek ezek a vastag, szögletes, sötétszürke márványlapok! Minden más
oszloppal kapcsolatban fölmerül bennem az a kérdés vagy tudat, hogy
micsoda stilü oszlopok, _ezekkel_ szemben nem. Ezek ilyenek, amilyenek,
ezeket igy szoktam meg nyolc esztendő alatt. Ezek az iskolám oszlopai.

S ez a szag, ez a sajátságos, amely a világ semminő más épületében
nincsen, ma ép ugy üti meg az orromat, mint akkor, s ma épp ugy nem
tudom elemezni, mint akkor, ez az én iskolám szaga, gyerekkoromé és
ifjuságomé. Ha álmodom azokról az esztendőkről és ezekről a falakról,
ezt a szagot is velük álmodom.

Csend volt az épületben, ugyanugy, mint máskor, ha lekéstem az óráról s
a tanárok már bent voltak az osztályban és a fiuk csendben ültek a
padokban. Ilyenkor az osztály ajtajához kell lépni és hallgatózni kell,
hogy mi folyik odabenn, magyarázat-e, vagy feleltetés. De most nem
teszem meg, mert noha én nem is lettem öregebb azóta, a tanáraim,
furcsa, mégis meghaltak csaknem mind, s ha fülem az ajtóhoz nyomnám, nem
hallanám Tankó tanár ur hangját, se Vasvári tanár urét, se Orbán tanár
urét. Ők már nem beszélnek. Mert adatott az embernek, hogy szólni
tudjon, de az is, hogy aztán egyszerre megint ne tudjon szólani. Ahogy
állok és nézelődöm az előcsarnokban, a mellényzsebemhez kapok. A kis
kulcsot keresem benne, a drótrácsos fekete tábla kis kulcsát, amely
tábla itt lóg az előcsarnok egyik fülkéjében, s amelyre én, az
önképzőkör titkára, rajzszöggel kiszögelem az önképzőkör ülésének e heti
tárgysorozatát.

A kis kulcs nincs már a zsebemben, ugy látszik, most más az önképzőkör
titkára.

Beljebb megyek a földszinti folyosóra, s az első lépcsőt most épp ugy
elkerülöm, mint annakidején, mert az első lépcsőn a tanár urak járhatnak
csak föl, s ha Oszkár, az ezermester, a fizikai szolga az első emeleten,
meglátna és szólna gorombán, megint nagyon megalázottnak érezném
magamat, ahogy akkor és azóta is többször az életben.

Jobbkéz felől a Gyuri néni lakása van, a földszinti szolgáé, ahol az
uzsonnát árulják tiz órától kezdve minden tiz percben, s ahol a
vajaskenyérért való tolakodásban gyakran majdnem rányomtak a tüzes
spórherdre, ami az ajtó mellett állt, amely egy vasalódeszkával volt a
belső szobától elkeritve, ahol Gyuri néni állt a vajaskenyérrel es
egyebekkel megrakott asztal mellett. Gyuri néni. Csak most ötlik
eszembe, hogy ez nem rendesen egymás mellé tartozó két szó. Mindegy.
Mégis Gyuri néninek hitták a szolga feleségét, aki néha, mikor nagyon
tolakodtak, meg is ütötte a fiuk fejét, hogy már egy kicsit
maradhassanak.

Balra fordulok, a természetrajz-terem felé, ahol Sajóhelyi tanár ur
olyan furcsán mondta, különös magyaros kiejtéssel, a növények és állatok
latin nevét. Tarrakszakum officinále, erre még emlékszem. Gyermeklánc,
tarrakszakum, officinále, de csupa magyar _a_ hangzóval, s ezt a szót,
ha hangosan kellene kimondanom, nem is tudnám sohasem máskép mondani,
csak ugy, ahogy Sajóhelyi tanár urtól hallottam. Vasvári tanár ur is
olyan furcsán mondott valamit. Ezt: L’ État c’est moi. Igy mondta,
pontosan: letász é moa. Egyszer, mikor mi már tudtunk franciául, a
hetedikben, kijavitottuk. Vasvári tanár ur felnézett a könyvből,
amelyből magyarázott, nagy türelmes szemei voltak s a fejét
szemrehányóan ingatva mondta:

– Hiszen aszondom: letász é moa!

Ahogy a folyosó kőkockáin konganak a lépteim, önkéntelenül
megakadályozom azt, hogy a sarkam lekoppanjon a kőre. Nem szabad nagyon
kopogni, mert valamelyik tanár kijöhet a teremből, megkérdezni, hogy mit
mászkálok, mért nem vagyok bent az órán, s akkor hirtelen kell hazudnom
valamit, s hirtelen hazudni rossz, elpirulok; jó ha időm van készülni a
hazugságra: ha az arcom hozzászokott, akkor nem kell pislognom a
szememmel s az arc-csontom fölött nem érzek meleget.

És kószálok a földszinten és a lépéseim csak csoszognak és az érzéseim
bizonytalanok, szorongók:

Tanár urak, tanár urak, elmentem és nem vittem semmit, visszajöttem és
nem hoztam semmit. Ez-e az élet? Akkor sem értettem az életet, ma sem
értem. Egyszer volt csak magyarázat erről. Egyetlenegyszer villant
valami elém, amikor Péterffy tanár ur azt a Hölderlin-verset magyarázta,
aminek a cime: Hyperions Schicksalslied. Nem is magyarázta, csak
olvasta, németül és mondta az értelmét magyarul. És az utolsó sort
többször egymásután elmondta:

_Wie Wasser vom Klippe zu Klippe geworfen_…

Hogy az ember ugy zuhan, mint a viz szikláról, sziklára alá. És ahogy
mondta, érezni lehetett, hogyan zuhan a viz, sulyosan, magával
tehetetlenül, loccsanva, tragikusan lejjebb és egyre lejjebb. És
izgatott lett ettől a verssortól, lejött a katedráról, megállt előttem,
aki az első padban ültem, fájdalmasan ismételte:

– Vom Klippe zu Klippe geworfen.

És megsimogatta a fejemet, reszketett a keze és a teste szinte
hátratántorodott. Aztán mindkét kezével megkapaszkodott a fejemben és
ugy tette hozzá

–… _ins Ungewisse hinab!_

Tompán és üresen. Magasból jött a viz és nagy-mélybe bukott. És Péterffy
tanár ur visszament a katedrára és ezt mondta:

– Seenger, olvasd tovább a következő olvasmányt!

És Seenger olvasta a következő olvasmányt, azt hiszem Polikrátesz
gyürüjét és Péterffy tanár ur a két karjára hajtotta nagy fekete fejét
és ugy maradt az óra végéig. Mikor csengettek, akkor fölvette a fejét és
a szeme csupa könny volt, ugy futott ki az osztályból.

Ez szerdán volt, a hét elején, német órán, és ha jól emlékszem,
szombaton volt az, hogy Péterffy tanár ur a fiumei gyorsvonaton, a
‚félreeső helyen‘ – igy állt a lapokban – revolverrel agyonlőtte magát.

Fölrezzenek. A folyosó végén egy fiu lépked óvatosan, egy másik fiu, aki
szintén nincs bent a teremben. Jön felém és riadtan nézzük egymást.

És ahogy elér felém, a fiu, a másik fiu, egyszerre, azzal a jellegzetes
mozdulattal, a mit csak a diák tesz a tanára előtt, meghajtja magát.
Előttem.

– Jaj! – szur a szivembe ez a mozdulat. – Eszerint én… én már… én már
nem… Én nem vagyok már _másik_ fiu. Ez a fiu, aki csak kivülről lát
engem, különbséget lát maga közt és köztem; én már tanár urnak látszom,
pedig reggel, amig szappanoztam az arcomat…

Kimegyek az iskolából. Kapkodó lépésekkel, mert minden hasztalan.

Öregszem mégis.




LEVÉL MESSZIRŐL.


1.

_Az ember._

Néha mégis kétségbe kell esni rajta, hiába próbál meg az ember erős és
reménykedő lenni. Ha lapokat olvas, akármilyen lapokat, az ő lapjaikat,
az ellenségekét, vagy a mi lapjainkat és könyveket, a határon tulról és
innenről: hajmeresztő, hogy mi áll bennük. Ez a három év, amelyhez
hasonló három esztendeje nem volt az emberiség történetének, (nem
nagyzással, szégyennel mondom ezt) mintha mégsem tanitott volna
bennünket semmire. Az emberek egy része, félek tőle, hogy nagy része,
ugyanazokat beszéli és irja ma is még, amit a háboru előtt és a háboru
legelején irt és beszélt. Nem veszik észre, hogy ami belevitt bennünket
a háboruba és bennetartott ilyen sokáig, az, _ugyanaz_, nem lehet
alkalmas arra, hogy kivigyen belőle bennünket. Attól tartok, hogy nagy
százaléka ezeknek az embereknek még csak nem is érdekből cselekszi, amit
cselekszik. Aki érdekből teszi, annak megvan az a mentsége, emberi
mentség, hogy a maga érdekétől nem látja a világ érdekét. De aki számára
nem szól ez az enyhitő körülmény, az egyszerüen olyan, amilyen a háboru
előtt volt: ostoba, gonosz és gondolkodásmentes s hiába mondjuk ki
szigoru itéletben, hogy az ilyen ember megérdemli a háborut s hogy
egyebet sem érdemel, csak háborut, ezzel az itélettel mindig halálra
itéltük a többi embert is, aki másmilyen. Mert a mai háborut, sajnos,
már nem lehet ugy viselni, hogy akinek tetszik, akinek szive vágya, az
tegyen eleget ennek az óhajának, a többit ellenben hagyja élni és
másképen gondolkodni e szent ügy felől.

Az emberiség igen tekintélyes hányada e háboru alatt sem változott.
Ennél szomorubb tényt nem nyujt a történelem, ha akárhogy’ bujjuk és
tanulmányozzuk is. E háborunál nagyobb leckét az emberiség még sohasem
kapott és ime, borzasztó, rettegni lehet tőle, hogy nem tanult belőle.
Még azt az egyet sem tanulta meg, hogy a háboru a legfőbb rossz; egész
pontosan kimutatható, hogy a koleránál és pestisnél is rosszabb. És
senkisem vetemedik arra a tébolyra, hogy a kolera és pestis
létjogosultságát hirdesse vagy szükségszerüségét hangoztassa, mig a
háborunak még most is vannak őrültjei s milliószám vannak közömbösei,
akik azt hiszik, hogy ha már benne vagyunk, nem kell tennünk semmit
ellene, nyugodtan, vagy nyugtalanul, de be kell várni a végét.

Mivel pedig lehetetlen nem hinni az Emberben, különben meg kellene tenni
a nagy, általános inditványt, hogy mind, akik két lábon járunk,
találkozzunk különböző erdőkben, ahol teherbiró ág van elég s
testületileg kötözzük fel magunkat s gyermekeinket is, az egy napos
csecsemőtől kezdve, kötözzük magunk mellé a fákra, mivel, mondom, az
Emberben nem hinni lehetetlen, biztosak lehetünk benne, hogy az
elkövetkező korok embere, nem is száz, hanem már ötven, vagy még
kevesebb év mulva, ha meg is érti ennek a háborunak az elejét (mert
megérti a tévedést, amelyből származott), semmiesetre sem fogja
megérthetni a harmadik és negyedik esztendejét, pontosabban, az orosz
forradalom után következő eszetlenségét. Azt kell hinni, hogy az emberek
közt járvány pusztitott, valamely agyfene, melytől csak azok a szelid,
jóságos dühöngők voltak mentesek, akiket az emberiség ez idő alatt is
lipótmezőkön tartott kényszerzubbonyban s akik csak az ápolójukat
akarták agyonverni, mert nem akarta elhinni nekik, hogy ők meg tudják
állitani a napot. Ami gondolatnak sokkal józanabb és tiszteletreméltóbb,
mint az a másik, hogy _ez_ a háboru vezethet valamire.


2.

_Dr. Dísz._

Hogy egyetemek még most is diszdoktorságokat küldenek hadvezéreknek –
mit bánom én, hogy a lyoni egyetem Joffrenak, vagy a kolozsvári
Hindenburgnak! – ez is egyik sivár jele az emberiség
gyógyithatatlanságának, vagy a beléje esett kórság végzetesen nagy
fokának. Azok az urak, akiket a Tudomány miatt etetünk s ültetünk, fel,
fel, magasra, a katedrára – s a katedra magasabb emelvény, mint a trón –
bebizonyitják, hogy rosszabbak a legutolsó tömeg-embernél, amikor
megmutatják, hogy csak olyanok. Nekik, akiknek módjukban van az elmélet
magasságából nézni a háborut, tudniuk kell mindent a háboruról. És nem
tudnak semmit. Elfeledtek gondolkozni róla. Veszik, ugy, ahogy az
események elébük öntik. Ha valaki elébük állana a flogiszton-teóriával
és abban nagyszerüeket produkálna, akkor kinevetnék és azt mondanák:

– Eriggy már! Hol tartunk mi? Nincs szükségünk a te nagyszerüdre a
flogiszton-teóriában, mert nekünk már régesrég sokkal jobb és egyszerübb
teóriánk van.

Aki azonban a háboruban, az emberiség legtévesebb teóriájában, nyujt
nagyszerüt, azt ők disztoktorsággal tisztelik meg. Vagyis a tudósok –
európaszerte – háborus alapon állanak. Ezek a tudósok eltörlendők.
Gyorsan kicserélendők más tudósokkal, akiktől legalább a jövőben, jobbat
lehet várni: ha nem is a háboru elitélését hangosan, amihez, a gondolat
közlésének szabadsága mellett, igen nagy erkölcsi bátorságra is szükség
van, de legalább a hallgatást a háboruról vagy a háboru
meg-nem-tisztelését.

Ó gyalázatos tudósok, mit szólnátok ahhoz, ha valamely falu tanácsa az
emésztőgödrök kitünő tisztogatóját a falu diszpolgárává tennék meg?
(Nézzétek el e gusztustalan hasonlatot, de nincs olyan aljas és utolsó
hasonlat, amely tisztább és nemesebb nem volna, mint a háboru). Nem
mondanátok-e a falusi tanácsnak:

– Halljátok, buta emberek, nem az emésztőgödör tisztogatóját kell
megtisztelnetek, hanem vizvezetéket kell épitenetek s akkor nem lesznek
emésztőgödrök, nem lesznek tisztogatók s nem lesz szükség ragyogó
teljesitményre ebben az iparban!

Nem emlékeztek már arra a tudósra, aki rákiáltott a katonára:

– _Noli tangere circulos meos!_

Pedig azok a körök milyen csekély kincsecskék voltak ahhoz a
kincsesházhoz képest, ami a ti fejetekben kellene, hogy már meglegyen!
De nincs meg! Ti magatok toljátok a kört a katona lába alá, hogy tapossa
meg. Mert többre becsülitek a katona erős lábát a ti gyenge fejeteknél.

S ebben az egyben van igazatok.




KÁVÉHÁZ.

A kávéház, amelyben reggelizem, nyilván csak ugyanolyan kávéház, mint a
többi pesti kávéházak, de mert én a többit nem ismerem, nekem ez a magam
kávéháza roppantul érdekes s okvetlen szükségesnek tartom, hogy
érdekességeit kegyeddel is közöljem, kedves olvasó. Ez az én kávéházam
egy nagy, füstös terem, alul asztalokkal és székekkel, felül
stukkaturával és csillárokkal; a füst általában középen van. A füstben
szokott mozogni a kávéház Gazdája, más néven Tulajdonosa, aki… mit
csinálhat, ugy-e, a kávéház Gazdája és Tulajdonosa? A gyerek is tudja,
hogy ezt: – gazdálja és tulajdonolja a kávéházat. Jó, ezt csinálja, de
ez csak mellékfoglalkozása. A fő az, hogy a Tulajdonos hangosan
veszekszik folyton alkalmazottaival oly hangosan, hogy erről, ha akarok,
ha nem, feltétlenül tudomást kell szereznem, hacsak vattát nem dugok a
füleimbe. Ám vattát most nehéz beszerezni, s ha nekem volna is hozzá
protekcióm, nem teszem, mert a vattát, mint orvosi müszert, nem akarom
elvonni a szenvedő emberiségtől. Ha már másként nem tudok segiteni ezen
az emberiségen, pedig nem tudok, legalább annyit megteszek érdekében,
hogy vattát, kötszert, gyógyszert lehetőleg nem veszek igénybe, s
legalább ezzel hozzájárulok ahhoz a legelemibb állampolgári
kötelessségemhez, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten
dicsőségére, meghosszabbitsam.

_Ezért_ hallom egyre, hogyan veszekszik a Tulajdonos alkalmazottaival.
Igazat adok a Tulajdonosnak: néha én is veszekszem az én
alkalmazottaimmal otthon. Hogy ehhez nem hivok vendéget? Nem kell ilyen
szigoruan venni. Ahány ház, annyi szokás, ebben a házban igy szokás, s
csak akkor volna némi halvány jogom a tiltakozásra, ha e házban
meghivott vendég volnék. De nem vagyok az; az ördög se hivott ide engem,
csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van
azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely
megyéhez, faluhoz, családhoz, párthoz kell tartoznia, hogy fix módon el
legyen helyezve az életben. Nos, az embernek egy kávéházhoz is tartoznia
kell. Szükséges, hogy az ember _stamm_ legyen valahol, mert ez
különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van és
azzal kimegy a legelőre, az embernek csak két láb jutott, de e kettővel
kávéházba megy be. Ennek a neve: fejlődéstörténet, amely tudománynak
valamennyi többi adata bizonytalan még, ez az adat azonban, melyet az
imént följegyeztem, egész biztos, s nem hiszem, hogy valamikor is
megdönthetővé válnék.

A Tulajdonos veszekszik alkalmazottaival, közben én ülök és irom, hogyan
csinálja ezt ő, s erre egy kedves barátom azt szokta mondani:

– Magyar irók otthonukban.

Azonban egész lényegtelen, hogy mit mond az én kedves barátom, lényeges,
hogy ebbe a kávéházba nemcsak én járok reggelizni, hanem egy miniszter
is.

Mért irom ezt ki?

Több szempontból, melyek közül az első, hogy az utóbbi időben divattá
lett lapba irni, hol tölti és mivel a miniszter az ő estéit. Nagyon
helyes. A miniszter szó latinul szolgát jelent, vagy valami olyast,
nevetséges volna, ha magyarra kegyelmes urnak forditanók. A cimkórság,
mihelyt nem engem cimeznek, elitélendő és én még azt is sokallom, hogy a
francia minisztereket Monsieur le Ministrenek szólitják. Contradictio in
adjecto: Szolga Ur! Ki hallott ilyen bolondot? Sőt sokallom a
minisztertől a Citoyen cimet is, amit a francia forradalom adott meg
neki. Citoyen, vagyis polgártárs ur, aki olyan, mint a többi polgár. A
miniszter azonban hivatalból van kirendelve, hogy szolgálja a többi
polgárt, cimezni tehát csak ugy kell, ahogy az ember a szolgáit általán
cimezi: a keresztnevén, ami elé vagy ezt kell tenni: _hallja_, vagy ezt:
_nézze csak_. Nagyméltóságu-miniszter-ur-kegyelmes-uram helyett tehát a
miniszter megszólitása igy hangzik: Hallja Sándor, vagy: Nézze csak,
Móric!

S a miniszter valóban ne töltse éjszakáit sehol és senkivel, hanem
menjen haza, feküdjön le és álmodjon hazája üdvéről. Csak ezt teheti, s
ha nem ezt teszi, akkor könyörtelenül ki kell irni a lapba, ahogy én
kiirom, hogy a miniszter itt-mellettem a kávéházi asztalnál, reggelizik.
Ha ránézek: mindig megbotránkozom. Nézd csak ezt a felfuvalkodott
oligarchát! Kinyitja a száját és a kanalat, amiben a tea van, a fogai
felé tolja! És az arcán, e közben semmi, de semmi sem látszik abból,
hogy álmodnék hazája üdvéről. Meg van ez az ember őrülve? Mit képzel ez?
Itt pazalja a haza drága idejét, amelynél pedig becsesb klenódium
nincsen! Hiszen minden percre szükségünk van, hogy a háborut az emberi
kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, folytathassuk. Hallja, János!
nem érünk mi arra rá, hogy maga reggelizzen! Nincs nekünk arra időnk,
hogy maga töltögesse éjszakáit! Tessék éjt-napot egygyé tenni, ahogy’
mondani szokás, tessék minden erejét összeszedni arra, hogy galád
ellenségeinket legyőzhessük, s ha majd ez meglesz, _akkor_ üljön asztal
mellé és foglalkozzék táplálkozással, s ugyanakkor megengedheti magának
azt is, hogy egy Öntől különböző nemü ember ajkait csókkal illethesse.
De ha _addig_ értesülnék ilyesmiről, el lehet készülve rá, hogy
könyörtelenül lerántom önről a leplet, mert régen tul vagyunk már azon a
csacsiságon, hogy ami négy fal között, zárt ajtó mögött történik, az
magánügy. Hogyne! Ha _én_ csinálom. De ha miniszter csinálja, akkor az
más; én sem türöm, hogy a cselédem, a szobájában, ha belülről magára
zárja az ajtót, férfi-látogatót fogadjon.

Vagy türöm?

Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek nem
tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a többi emberek
sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő beletelik, mig
helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket az alapfogalmakat
tiszteletben tartotta.

Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb emlitettem? Azt
hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és megszeretni eddig is csak
pillanat müve volt. Egy másik pillanat müvét képezte azonban a csók.
Meglátni és megszeretni nyilvánosan is lehetett, de a csók és a
nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. Leszámitva hitvesek pályaudvaron
váltott bucsu- és üdvözleti csókjait, de amiknek inkább korom-, mint
csók-izük volt, s leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek
jelenlétében, gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze
otthon, a családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és
baráti körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az
emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, nem
tudom kellőképpen méltányolni, én, mondom, ezeket a csókokat is émelyedő
szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba magammal hurcolni még lobogni
és lelkesedni tudó embertársaimat…

Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze ennek a
kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, hogy e két
diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. Bevallom
gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban elmélázom, akkor a
csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az irodalomban a legszélesebb
körü mélázás lett divatos, s egyik irótársam, a hires Méla Málé, ha
délben ir, már a reggeli kávéjáról is csak eme klasszikus idézet kapcsán
tud megemlékezni:

– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji homályosságban?

(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, de ez
éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig rosszul
emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem emlékszik. De
mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…)

Vissza a kávéházba, a csókhoz!

Reggelizem. Velem szemben egy kedves és igénytelen asszonyka ül,
egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, katonaruhában, mellén
érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a harctérről jön. Az
asszonyka meglátja, a szeme felragyog.

– Pista! – mondja gyöngéden.

– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden.

És megcsókolják egymást. Hát nem gyönyörü ez? A férfi tán évek óta küzd
a becsület mezején, s a nő, a párja, a hitvese, szorongó lélekkel várja,
várja haza. Itt a kávéházban várja. Itt a kávéházban látják meg egymást,
több esztendei távollét után először. Itt a kávéházban ömlik el a
tikkadt ajkakon sok-éves nélkülözés után a felujult mézü hitvesi csók
édessége… Hát nem gyönyörü ez?

Egymás mellé ülnek és beszélgetnek. Gyenge legény vagyok én ahhoz, hogy
ábrázoljam azt a kedves vágyat, amely az arcukon tükrözik, hozzám
hallatszó susogásukat rekedtté teszi. S ha már a szó és a szem
ellankadnak, ajkuk ismét egymás felé közeledik és csókban forr össze.
Többször egymás után. Ők csinálják, én nézem. Itt, a kávéházban. Hát nem
csodaszép-e ez? Hát nem volt-e érdemes a háborut megüzenni, fenntartani
mindeddig, hogy ez lehetséges legyen? S nem kell-e folytatni az emberi
kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, hogy az emberek az ilyesmiről
le ne szokjanak?

Ó, áldott a perc, melyben születtem! Ó, áldott a lelkem, mely még
reszketni tud, mint hurja a hárfának! Ó Ember, áldott hárfa, melyen a
Természet legszebb melódiáit hárfázza!

Nagyon meg vagyok hatva, kedves olvasóm… kibuggyan a könny a szememből…
halkan törlöm le egy papirszalvétával.




AZONNAL JÖVÖK.

_Történet a nagy háboruból._

Volt egyszer, hol nem volt még a Rákóczi-uton tul is volt egy
Kerepesi-uti kereskedő, vidám, ifju legény, tele életkedvvel és üzleti
fortélyokkal. Nem nagy boltja volt ennek a kereskedőnek, csak kicsi, de
abban, egy-két segéddel, mindig közmegelégedésre szolgálta ki az ő
publikumát. Mikor a háboru elkövetkezett, a segédek bevonultak
katonáknak, főnökük nem vonult be, uj segédeket nem kapott, de mert
agilis férfiu volt, ő maga állt a boltjában napestig, s ha ebédre, vagy
egyéb dolgok elintézésére el kellett mennie üzletéből, egy kis táblát
akasztott a bolt ajtajára. „Azonnal jövök“ – ez állt a táblán, s a derék
boltos jött is mindig azonnal.

Igy élt, éldegélt, vidáman és megelégedetten, ha sorozás volt, elment a
sorozásra, ha szemle volt, elment a szemlére, mig egyszer névtelenül föl
nem jelentették. De följelentették, ami az emberekkel mostanában elég
gyakran megtörténik. Detektiv jött el érte és vitte el oda, ahová mennie
kellett. A derék kereskedő ment is a detektivvel, de kiakasztotta boltja
ajtajára a táblácskát: „Azonnal jövök“. Azonban ott, ahová ment,
megállapitották, hogy ő csak tévedésből nem katona, tulajdonképpen, ha
jól megnézzük, igenis katona, mingyárt őrizet alá vették, mingyárt el is
szállitották vidékre, ahol kiképezték, s bizonyos idő elmultával a
menetszázadba is betették. Utazott a vonaton a mi barátunk, megérkezett
egyik harctérre, s hamarosan még tovább is utaznia kellett; oda,
ahonnan, Hamlet szerint, „nem tért meg utazó soha“. Egy gránát megölte
az agilis kereskedőt…

November elsejéig csüggött boltja ajtaján a kis felirás: „Azonnal
jövök“. Ha nem volna azon a pesti uccán olyan nagy éjszakai forgalom,
olyan nagy világosság, talán látni lehetne éjfélkor, hogy az agilis
kereskedő csakugyan jön, csukaszürkében és fehér lepedőben, s körülnéz a
boltjában: rendben van-e minden, s főként, hogy ott-e még a tábla, ami
megmondja, hogy itéletnapján valóban sietősen visszajön ő még.




GRAJNA.

_– Halotti beszéd Greiner Jenő ujságirótársam felett, aki meghalt a
háboru negyedik telén gyomorbetegségben. Tehetséges ember volt; egyéb
életrajzi adatot nem tudok róla. –_

Kedves Grajna bácsi, névrokonom, sőt valóságos rokonom, valahonnan,
valamelyik dunántuli megyéből, ujságiró kollégám és embertársam, engedje
meg, hogy a maga sirja szájánál elgondolkodjam és amit gondolok, le is
irjam, bár ez épp olyan hiábavaló, mint az, hogy maga meghalt, vagy az,
hogy én élek. Bocsássa meg, hogy a temetésére nem mentem el, de maga sem
volt ott, hiszen maga józan és hidegszemü ember volt, Grajnám, maga
tudja, vagy tudná, ha még élne, hogy a sovány, szürkefejü tetemhez, amit
a most nagyon hideg sirba sülyesztettek, magának épp oly kevés köze van,
mint nekem, s hogy a maga lényéből több van bennem, mikor e sorokat
irom, több, minden kártyapartnerében, aki sajnálja, hogy nem játszhatik
magával kaszinót, több az ujságok tizenkétsoros siratójában, mint abban
a koporsóban, amit nyilván a Jókai-lepellel takartak le és, nyilván,
nagyon szépen elbucsuztattak.

Nem vagyok meghatva, Grajnám, ne csufoljon ki, tényleg nem vagyok
meghatva, mert a halál sohasem megható, legföljebb a körülményei
lehetnek azok. Mi érzelmes lehet a pontban, vagy a vonásban, ami a
mondat után kerül? A mondat maga, vagy a vége, az elhalkulása lehet
megható, de az, hogy a mondat nincs tovább, – hát nincs, nincsenek
végtelen mondatok, s a mondat akkor is véget ér, ha sem pontot, sem
vonalat nem tesznek utána. Maga ezt épp ugy tudta, mint én; talán közös
vérünk adta azt a sok közös gondolatot, amiket én magában sejtettem és
megbecsültem, bár az élet mindig sürgős és sietős, vagy fáradt és
petyhüdt lévén, tizenöt év alatt egyetlenegyszer sem volt időm rá, hogy
ezt magának megmondjam, de nem baj, maga ugy is napirendre tért volna az
én érzéseim fölött, mert maga azt is tudta, hogy az érzések sem
jelentenek semmit, egyáltalában semmi sincs, ami valamit jelentene. A
tizenöt év kevés volt ahhoz, hogy mi ketten, akik cinikus tüskeburokban
éltünk egymás mellett, közeledjünk egymáshoz, vagy megnyiljunk
egymásnak. S ha ez megtörtént volna, akkor sem változtatna a helyzeten:
maga, Grajnám, meghalt és nem hallja, mit beszélek és én élek és a
többiek, akik szintén élnek, azok sem hallják meg, ha mondok valamit.

Ó Grajna bácsi, ötvenhárom évet élt, mint a lapokból látom és az
abszolut ujságiró életet élvén, most, a hantdübörgés után, kérdem: élt-e
ötvenhárom percet? Tizenöt év óta látom a maga furcsa, szürkefejü,
kicsit görnyedthátu alakját közöttünk és láttam, hogy semmit, de semmit
e világon nem akar. Nem voltak vágyai és nem voltak céljai s ha voltak,
tudta róluk, hogy nem érdemes fáradni értük, hát lemondott róluk és ugy
élt, hogy a másnapba soha bele nem nézett. Sokszor beszélgettünk és nem
emlékszem rá, hogy beszélgetéseinkben egyetlenegyszer előfordult volna
ez a szó, hogy _holnap_. Maga tudta, hogy nincs holnap és nincs tegnap,
csak ma van s aki a tegnapra mereng vagy a holnapra álmodik, a mát is
kicsusztatja maga alól s azt az egy napot is elveszti, ami
rendelkezésünkre áll. Viszont maga ezzel az egy nappal sem törődött,
mert azt is tudta, hogy ez az egy nap is bizonytalanul mosódik a
tegnapba és a holnapba s az ember létének legpozitivabb pillanata tán
az, amikor krétával fölirja a vonást, mert megnyerte a kaszinó partit,
vagy felrajzolja a gömbölyü bummedlit, mert elvesztette. Mit nyerünk és
mit vesztünk, Grajna bácsi? Semmit, ugy-e, csak vonásokat és
bummedlikat, amik szintén hiábavalók, mert jön a spongya s letörli őket.

Maga mindent tudott, Grajna bácsi, igazán jól tájékozott volt az élet
adataiban, de mindig láttam, hogy nem törődik ezekkel az adatokkal. Az
ujságiráshoz illik tudni minden dolgokat, de ha nem tudják őket, ami
szintén szokás, akkor sem történik katasztrófa. Maga felvilágositotta az
embereket, ha nem jól tudtak valamit, de aztán, ha nem hajlottak a
helyesebb adatra, nem erőlködött, kurtán befejezte a vitát, megmondta az
illetőnek, hogy szamár, de aztán nem bánta, hogy a szamár továbbra is
szamár marad. Mert, magának volt igaza, Grajnám, ha maga bánta volna:
akkor is az maradt volna az illető. Szeretett vitázni velem és másokkal,
de inkább a vita kedvéért, mert a vita, amig tart, pozitiv valami,
ellenben az igazság – hogy van-e nincs-e, s ha van, akkor milyen: ki
tudná megmondani. Mégis maga kedvelte az igazságot, föl is emlitette
sokszor, de azt hiszem, nevetett volna azon az emberen, aki az
igazságért meg akar halni. Maga tudta, hogy az ember élete céltalan, nem
lehet tehát az embernek halála számára sem célokat kitüznie. A
hazugságot nem állta, meghallgatni nem szerette, de elment mellette,
legföljebb a véleményét mondva meg róla, azonban a hazugságot is csak
tudomásul vette.

Maga nem élt jól, nem is akart jól élni, tudván, hogy a jólélésért való
fáradozás teszi ki aztán azt, hogy az ember rosszul élt. Maga
szegénységben halt meg, mert nem is igyekezett soha valamit szerezni.
Egyenesen ment az iránytalan pályán. Az ujságirásén, melyen, aki
tisztesen szerez, csak ellenségeket szerezhet. Maga lemondott a
szerzésnek erről a feléről is. Grajnám, ugy néztem, hogy magának annyira
nem volt semmije, hogy még ellenségei sem voltak. S mert barátai az
embernek nem is lehetnek, én, aki most, mint számvizsgáló, nézegetem a
maga életének számadását, megadom a felmentvényt és elcsodálkozom azon,
hogy mégis volt valamije, gyomorbaja volt s lám nem kell hogy bármije is
legyen az embernek: mert ez az egyetlen tulajdona megölte magát.

Maga érdeklődött is, Grajnám, tudom, hogy minden érdekelte, állandóan
körültekintett a világban, hogy magának és másoknak be tudjon számolni
mindenről. De minden egyformán érdekelte, vagy igy is lehet mondani:
voltaképpen semmi sem érdekelte. Nem épitett magából hidakat a világ
felé, mert tudta, hogy nincs hiábavalóbb hidépitő munka. Az ember, a
központi pillér, beomlik és a legszebb hidak összedőlnek, még akkor is,
ha a világ megcsodálta őket, hát még: ha senki sem törődött velük!
Gyanakszom, hogy maga azt is tudta, hogy ezeken a hidakon senki
gondolatai nem járhatnak, csak azé, aki felépitette őket. Maga csak
mozgott a világban és nem láttam, hogy köze lett volna hozzá. Maga nem
hatott a világra, de a világot sem engedte magára hatni. Maga azok közé
a kevesek közé tartozott, legalább én ugy néztem, akiknek mindegy, hogy
most élnek-e, vagy hogy ötszáz vagy ezer év előtt éltek. Megint csak ne
nevessen ki: ez nem valamely misztikus gondolat, hanem egyszerüen ezt
jelenti: Vannak emberek, akikben egy életen át sajog, hogy nem előbb,
vagy nem utóbb születtek. _Akkor_, ugy érzik, jobban érezték volna
magukat. Vannak olyanok, akik csak éppen abban az életben vannak jól
elhelyezve, amelyben élnek, viszont néhányan, akik az Egyforma Ember
komorságát és közönyét hordozzák magukban, s akik tudják, hogy az élet
mindig ugyanaz és ugyanannyi csak (körülbelül semmilyen és semennyi), s
hogy mindegy, hogy ezt a részét ki mikor kapja ki, a csontváz öt
kézbütykében igy is, ugy is semmi sem marad. Maga ezt is mintha tudta
volna, Grajnám, és nekem, miközben küzködtem másokkal és vivódtam
magammal, e tizenöt év alatt mindig jól esett, ha a maga nemváltozó
alakját láttam magam előtt fölmerülni.

– Ime, – mondtam – nincs baj. Ha az ember lemond a mozgalmasságról,
amely ugyis csak járás-helyben, akkor minden rendbejön, visszaülhet
Grajna mellé és nyugodtan elélhet mindhalála napjáig, mert folyton
láthatja, hogy még csak nem is mindegy minden, hanem még annál is
kevesebb.

És ebben most már nincs változás. Hiába halt meg, Grajna bácsi, én
ezentul is visszatérek magához, vagy ahhoz az emberhez legalább, akit én
a maga szürke sürü szemöldöke mögé képzeltem. Aki, lehet, egészen más
volt, mint amilyennek én láttam, s mint amilyennek itt ábrázolni
próbáltam. De maga, Grajnám, nyilván ezért sem haragszik, maga, ahogy én
összeállitottam magát magamnak, biztosan azt is tudta, hogy a világ és
az emberek nem olyanok, amilyenek, hanem csak olyanok, amilyeneknek
látom őket. Tehát nagyon-nagyon sokfélék, mert hiszen nagyon sokan nézik
őket. Lehet, hogy ott, ahol én józan közönyt láttam, ott sirt és
jajongott az elnyomott élet, fuldoklott a lázongó igazságszeretet,
hörgött a vágy és az akarat.

De ha igy lett volna, akkor sem esett semmi rettentő. Emlékszik, Grajna
bácsi, a szerkesztői üzenetek refrénjére: ‚Közölhetetlen.‘ Maga tudja,
hogy ez általában az emberekre vonatkozik. Egyik ember a másikkal
közölhetetlen. Ezt még nem tudják az emberek és kétségbeesett
erőfeszitéseket tesznek: szerelem, irodalom, háboru ezeknek az
erőlködéseknek a nevük, amik, sok tizezer év óta, egyetlenegy embernek a
héját sem tudták feltörni a másik ember számára.

Igy eshetett meg, hogy talán másképp ábrázoltam magát, mint amilyen
lehetett. Akkor, mielőtt elbucsuznám magától, bocsánatot kérek, vagy
csak kérnék, ha volna kitől. De nincs, Grajnám, maga tudta, hogy nincs.
Millió év a világ és mi nem találkozhatunk többé! Hiszen az élők sem
találkoznak egymással, még akkor sem, amikor azt hiszik, hogy együtt
vannak és egymásban élnek. Isten megáldja, Grajnám; magának nincs
szüksége rá, engedje meg, hogy magamnak kivánjam, ami magának már
fölösleges: Nyugodjam békével.




A KÖPÖNYEG.

A villamosban, este tizenegykor, a nyugati előtt. Fáradt emberek ülnek a
padokon, fáradtak és közömbösek; egész nap izgultak és érdeklődtek, most
megy kiki haza, hogy a párnára tegye a fejét, aludjon és álmodjék arról,
mi volt tegnap, mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy mégazután, mert
sok nap van, az élet hosszu és hosszadalmas. Mielőtt a kocsi elindulna,
még egy baka is fölszáll, botra támaszkodva megy végig a kocsin, leül a
sarokba és külön gonddal helyezi el a lábát. Sebesült. Nini: egy barna
köpönyeg van rajta, barna, nem csukaszürke, nem két sor gombbal, hanem
csak egygyel, a közepén. Barna köpönyeg… Ó, hiszen ez a köpönyeg orosz
katona köpönyege! A baka ül a helyén, de nem nyugodtan ül, mint a
többiek, hanem izgatottan; meg-megmozdul és tekintete ide-odafut… a
kocsiban. Szeretné, ha tudnák… ha tudnák, hogy a köpönyeg orosz, nem az
ő köpönyege, hanem az ellenségé. Istenem, a lábán a sebe, az ő sebe, és
a hátán a köpönyeg, az orosz katona köpönyege. Messze kellett azért
elmenni és sokat kellett elviselni. Marsolni egész nap, feküdni a földbe
vájt takarásban, szoritani és elsütni a puskát, hallgatni, hogy’ fütyül
a golyó a sánc fölött, hogy’ pukkan szét a shrapnell, hogy’ nyög a
szomszéd, talán utolsót; aztán előre kellett futni, bajonét a puskán,
rohanni a szántáson át, arra, ahonnan még egyre lő az ellenség, a
szomszéd elbukik, mintha megbotlott volna, a másik szomszéd is… aztán az
ellenség felugrál és fut hátrafelé, fut, fut, lövünk utána, már
ottvagyunk, ahol az imént ő feküdt, a felásott puha földben… az ellenség
már messzejár, már ujra ledobban a földre és leássa magát és tüzel… és
az én katonám, aki itt ül a villamos sarkában, most, ott, az orosz
árokban kapja a golyót és odaesik az orosz halottak mellé. Csak igy
lehet orosz köpönyeghez jutni. A bakának. Én vehetek itthon valakitől,
de a bakának el kellett menni érte az orosz halottak közé. És mégse
tudja mindenki, hogy ez igy volt, hogy ez a köpönyeg ezt beszéli.
Gyerekek, nézzétek már a köpönyegemet, hiszen azért véreztem, hogy
nézzétek és hogy elmondhassam, mit jelent ez a köpönyeg. Barátaim, urak,
emberek, ne izéljetek, nem hiuság, de hát igazán… ha az ember elmegy egy
ilyen köpönyegért, oda, na, igen messzi… és ugy is történhetett volna,
hogy most nem én ülök itt _annak_ a köpönyegében, hanem _az_ utazik a
moszkvai villamoson az én köpönyegemben… hát látjátok, mert az is
lehetséges; de elhoztam a köpönyeget, rajtam van és ti milyen tudós
emberek vagytok, mindenféle ujságokat meg könyveket olvastok és nem
tudjátok, hogy micsoda köpönyeg ez a köpönyeg?

De csak én nézem a köpönyeget, a másik sarokból; a baka nem látja, hogy
nézem. A kalauz elmegy előtte, látszik a baka arcán, hogy azt várja
tőle, hogy nem ismer rá a barna köpönyeg miatt, azt mondja neki, hogy
nem katona, váltson jegyet… és akkor meg lehet mondani, hogy nono, azért
mert ez a köpönyeg orosz katona köpönyege… azért még katona ám az ember,
vagy hogy éppen azért katona. De a kalauz egy szót se szól, odébb megy,
rendes köpönyegnek tartja a köpönyeget és azt mondja:

– Oktogon-tér!

Csak ezt. Nem, mondja: ejnye vitéz ur, hát elvette tüle, attul a fene
orosztul? Nem, mondja, hanem csak ezt mondja:

– Oktogon-tér!

És mert Oktogon-tér, le kell szállnom, de előbb széles mozdulattal
visszaintek a baka felé, rámutatok a köpönyegre és mondom:

– Orosz, mi?

A bakának megsugarasodik az arca, a száját kitátja a boldogságtól,
mondani akar valamit, de hirtelen nem tudja, hogy mit kellene. Leszállok
és a gyalogjáróról visszanézek a kocsiba.

Mindenki a köpönyeget nézi. A baka felhajtja a köpönyeg gallérját. Piros
paroli van a galléron, két piros stráfocska a barna orosz köpönyegen.




KALANDOK EGY FORINTTAL.


1. _Mikor nincs._

Baktatok az éjszakában, szomoruan, az orrom után. Egy autó nagyot töffen
az uton, erre felkapom a fejemet és, négy lépésre magam előtt, egy
embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán nem volt jó sora,
aztán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat követett el, talán lopott
is… Nem tudom, nem emlékszem rá, nem szivesen jegyzem meg ezeket az
adatokat. Évenként egyszer-kétszer találkozom vele, olyankor megszólit,
valami hosszu történetet ad elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon
helyesen, azzal végződik, hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége.
Én mindig készen tartom a forintot és szeretném megmondani, hogy a
történetet _ne_ mondja el, nem azért, mert ugy sem igaz, hanem mert a
forintot ugyis átadom, tehát – voltaképpen – ingyen hazudott és ingyen
alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg az, hogy neki
_kell_ a forint: az igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném
vele, mert ugy tünnék fel, mintha nem érdeklődném a sorsa iránt s a
lecsuszott emberek csak másodsorban akarnak segitséget, elsősorban azt
akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De
valószinüleg az emberi természetben gyökerező.

Most is nyulok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban a
pillanatban kiveri a tüz az arcomat és elkezdem rosszul érezni magamat.
Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem; a pénzemet otthon
felejtettem az asztalomon.

Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, hogyan
lassitja a lépését, hogy _én_ utolérjem és _ő_ megszólithasson. Halk
lépéssel maradok el tőle és átmegyek az ucca másik oldalára, mert
világos, hogy most nem szabad találkoznom vele. Ő elmondaná azt a
históriát és én azt felelném rá, hogy, kérem, megbocsásson, nincs nálam
pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert husz eset közül tizenkilencben ezt felelik
neki a többi emberek, és pedig olyankor, amikor _van_ náluk pénz. Ezt a
feleletet hát ő már ismeri és tudja, hogy csak kibuvó.

Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, de ahogy aggódva visszanézek:
látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg akar fogni, okvetlen meg
akarja szerezni a forintját. Biztosan nagyon kell neki. De ha nincs
nálam! Befordulok a körut egy egészen sötét mellékuccájába, és mikor ott
az első sarkot elérem, még egyszer befordulok és elkezdek szaladni,
ahogy csak tudok.

Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam már a futástól, de muszáj futnom.
Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő arra a sarokra ér,
én már eltünjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor nagyon-nagyon
megbántottam vele, hiszen az, hogy a másik oldalra átmentem, hogy
befordultam a kis-uccába: lehet véletlen is. De hogy futok, felnőtt
ember, éjszaka, az uccán futok, ez már nem véletlen: biztos hogy ő előle
futok…

A fordulók következtében ujra kint vagyok a köruton, a szivem kalapál, a
halántékom lüktet, a szemem zölden karikázik. Hátha mégis látta, hogy
futok; akkor nagyon elszégyelte magát. És nem kiméltem meg a rossz
érzéstől, amitől pedig meg akartam kimélni, hisz ha találkozom vele és
megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi,
amit most érez, amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem
lehet neki elmagyarázni, mert tul szavakon és tul érzéseken: neki _kell_
a forint, és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem
kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem nincs
szükségem rá, nincs, mert _van_ forintom, de ő miatta, neki kell, mert
neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon felejteni, de nincs jogom
az övét.

Milyen komplikált dolog ez és milyen nagyon szomoru!


2. _Mikor van._

Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt szemtől-szembe és
nem láttam még, hogyan lopnak. Tegnap azonban a véletlen pótolta e
hiányosságát tapasztalatomnak.

Az uccán találtam egy üres, fekete bőrerszényt és betettem a
felsőkabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az
összehajtogatott ujságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe került az
erszény. Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a mellettem ülő
fiatalember (nagyon csinos, jóformáju fiu volt) belenyult először a
saját zsebébe, onnan rekognoszkálta az én zsebemet, s mert ugy látszott,
hogy nem figyelek oda – de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány –
belenyult az én zsebembe és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon
ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az erszényt
elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az egész
procedura ugy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot nyugodtan ült
mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a mellékuccába, meg
akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyult is a nadrágzsebébe. Közben
én hátulról megszólitottam:

– Nagy csacsi maga.

– Kérem…? – mondta ő, a tolvaj.

– Nincs semmi abban az erszényben.

– Melyikben? – kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert látnivaló volt,
hogy rám ismert.

– Abban, amelyiket maga ellopott tőlem.

– Kérem, én nem loptam – felelte elég bizonytalanul.

– Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyult érte és onnan kivette az
erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben az erszény nem volt az enyém
és semmi sincs benne: annyiban nem lopta el.

A tolvaj ránditott egyet a testén, mint aki futni akar.

– Ugyan ne fusson – mondtam neki. – Látja hogy nem akarok semmi rosszat.

– Nagyságos ur… Én igazán…

– Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak?

Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. Hátha
civilbiztos vagyok. De aztán felelt:

– A fenét megy jól, nagyságos ur. Hát hiszen tetszik látni. Ilyen jól
öltözött uri ember… és mégis üres az erszény…

– Na igen, mert nem az enyém – védekeztem én.

Erre nem felelt. Látszott, hogy most már nem is hiszi, hogy valami sok
pénz lehetne nálam. Megnyugtattam:

– Nem hordom erszényben a pénzemet. Csak ugy a zsebemben van. Biztosan a
magáé is.

– Persze.

– És nem érezte, hogy az erszény üres? Hiszen kitapogatta.

– Éppen az a jó erszény, nagyságos ur, amibe nincs aprópénz. Abban
összehajtogatott papirpénz lehet. Sok is.

Kivette az erszényt – most már bátran – és nézegette. Silány jószág
volt. Nyultam feléje, visszaadta. Erre egy papirforintot tettem bele és
ugy nyujtottam át a tolvaj urnak. Örült neki.

– Nekem tetszik adni?

– Magának. Mert különben hiába dolgozott.

– Köszönöm – mondta és aztán, egy kis idő mulva, miközben az
Almássy-térre értünk, megszólalt:

– Nagyságos ur, mért nem tetszik mondani, hogy ne lopjak?

– Mért mondanám? – feleltem én. – Ha egyszer az a foglalkozása. Szegény
embertől ugyse lop, mi?

– Ó, mit tetszik gondolni!

– Hát akkor csak tessék, fiam, lopjon tovább.

– Ezt tetszik mondani?

– Ezt. Kevés haszna van a világnak abból, ha én most magát, egyetlent,
lebeszélem.

– Igaz – mondta a tolvajom.

– Isten vele – bucsuztam tőle és nyujtottam a kezemet. Ez nagyon
tetszett neki.

Kezet fogtunk és ugy váltunk el.

Mikor visszanéztem, láttam, hogy nézi az erszényt, hátha mégis van benne
összehajtott papirpénz, azon a forinton kivül is.

De azt már én is megnéztem, nagyon jól, mikor az erszényt találtam.




MÁS.

Hallottam elvi jelentőségü vitában, vagy olvastam vastag könyvben, már
nem tudom, hogy az a jó müvész, aki mindig mást csinál, mint a többiek.
Kapitány urnak jelentem alásan, én most jó müvész vagyok, mert én
egészen mást csinálok, mint a többi müvészek. Én egy kedves kis tót falu
elemista gyerekeinek a dolgozatait, házi dolgozatait, krajcáros füzetbe
irt házi dolgozatait olvasom.

A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak, igen, igen, igy van,
pattognak, ha nem is a kandallóban, hanem a kályhában, s ha nem is
bükkfa az a fa, ami pattog, hanem valami másféle fa, azért mégis
illatos, füst-illata van és jó meleget ád, amire nekem nagy szükségem
van, mert nyaralok és ilyenkor elkél a fütött szoba a szegény embernek.
Milyen szép is: télen meleg, nyáron hideg vidéken élni, másképp mint a
többiek, nem kétlábon, hanem tótágast állva. És nem lapot olvasni, hanem
III. oszt. tan.-ok dolgozatait és a háboruról nem hallani.

Tehát olvassunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


_Feladat._

1. _Mi tetszett eddig legjobban a háboru eseményeiből?_

Nekem legjobban tetszik, hogy a magyarok és a németek elfoglalták
Szerbiát és Belgiát és hogy a magyarok és németek közkatonák és Isten
segitségével harcolnak.

2. _Mért van most háboru?_

Háboru azért van most, mert az angol irigy volt, sok magyar földet akart
hóditani és a magyarok nem hagyták magukat. És azért is, mert az emberek
már nagyon rosszak voltak és Isten nem akart többet türni.

3. _Most, hogy háboru van, mit szeretnétek legjobban tenni?_

Most, hogy háboru van, leginkább szeretnék imádkozni, hogy az Ur Isten
adjon már békét és hogy a magyar katonák hóditsanak meg mindent és hogy
a magyar királynak ne kelljen sok pénzt fizetni.

4. _Tettetek-e már valamit a katonákért?_

Én adtam a katonáknak egy almát.

5. _Jó, vagy rossz a háboru?_

A háboru rossz, mert sok katonának nem lesz se keze, se lába, se orra,
és jó, mert sok rossz ember megjavul.

6. _Kinek jó a háboru és kinek rossz?_

A háboru annak jó, akinek van mit eladni, mert az most meggazdagodik, és
annak rossz, akinek nincs pénze, mert nem kap ennivalót. És annak jó,
aki nincs a harctéren, és annak rossz, aki a harctéren van.

7. _Mit éreztek, ha a háborura gondoltok?_

Ha a háborura gondolunk, nagy szomoruságot érezünk.

8. _Hogy fog végződni a háboru?_

A háboru békével fog végződni.

9. _Mit gondoltok, idejön-e az ellenség?_

Az ellenség nem jön ide, mert az én bátyám nem engedi.

10. _Mit tennétek, ha az ellenség idejönne?_

Ha az ellenség idejönne, fognék egy seprüt és megverném.

11. _Van-e valakitek a háboruban?_

A mama testvére is a háboruban van. Először volt Iglón, aztán ment
Lembergbe, Lembergből Budapestre, Budapestről Rózsahegyre, Rózsahegyről
Kassára, Kassáról a tüzbe. Cime: Feldpost 54.

12. _Ki a leghiresebb ember a háboruban?_

A háboruban a leghiresebb ember a magyar ember. Hiresek még Hindenburg
és Vilmos császár és a magyar király is hires.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nincs tovább. Aki nem akar hallani a háboruról, bujjon el egy kis
faluban és olvasson elemi iskolai dolgozatokat. És ha nincs elég
gondolkodni valója, gondolkodjék el a kérdéseken, amik e dolgozatokban
állanak. Hogy mért van háboru? És hogy jó-e, vagy rossz-e a háboru?

A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak.

Gondolkodom. Szünet. Majd ha kigondoltam valamit, jelentkezem.




SZALADJ, EGYLÁBU!

Ezt Bécsben láttam. Bécs városában, melyet a világ legszebb városának
tartok, s a legjobb eleven bizonyitéknak arra, hogy bármit hirdetnek
államférfiak, társadalombölcselők, fejlődéstörténeti elmélkedők és az
emberi gondolkodás egyéb többi szomoru szegénylegényei, a háboru igenis
nem való az embernek, s lehet, hogy nem tudjuk, mire született a föld
legbizonytalanabb állata, az ember, de arra, hogy háborut viseljen, a
legbiztosabban nem született. Nincs sivárabb háborus világváros Bécsnél,
s az a sötétség, szenny, nyomoruság és koldus-alázat, amit a háboru,
Istennek hála, legpozitivabb eredmény gyanánt létrehozott, ugy elüt
ettől a világszép várostól, vagy lesir róla.

_(A cenzura itt 4 sort törölt.)_

Budapest,

szivem szerelme, a dunamelléki Newyork, vagy Csikágó, vagy ahogy
parancsolják, Budapest, mely a háboru előtt is förtelmesen piszkos,
szük, kényelmetlen, kevert és elrontott cigánysátor volt, ma csak néhány
fokkal olyanabb, s ahogy’ Budapest azelőtt nem volt semmire való, tehát
mindenre való is volt, akképpen most is birja, sőt ragyogóan birja a
háborut. Kiéli magát benne, nagyszerü ürügyet talált arra, hogy
mindazokat a gyalázatos tulajdonságait, amik már békeidőben megvoltak
keblében, fejlessze, fokozza, a tökéletességig vigye. Ha van szive ennek
a városnak: most kétszer olyan gyorsan ver az örömtől, mert most, a
háborura való hivatkozással, olyan szutykos, olyan rendetlen, olyan
rongyos, olyan sötét, olyan galád lehet, amilyen már évekkel ezelőtt
szeretett volna lenni. Most lehet, most az; nem is hiszem, hogy ki
engedi piszkálni magát belőle, még akkor is, ha majd a szélrózsa minden
irányában megkötik a békét, s rátérnek arra, hogy évtizedek munkájával
rendbehozzák mindazt az utálatot, amit eme dicsőséges egy-két év alatt
nem lett volna okvetlen muszáj feldönteni kaján örvendezéssel. De ha
egyszer az ember arra született, hogy büszkén megfujja a hadikürtöt,

_(A cenzura itt 2 sort törölt.)_

Mindamellett Bécsben láttam ezt, nem Budapesten, mert a háboru és amit a
háboru ad, mindenütt egyforma, csak ahogy’ a háborut birják és ahogy’ a
következményeit fogadják, abban van eltérés a föld tájai, városai és
emberei közt. Valamelyik zöld terecske mellett történt, a
Schwarzenberg-Platz táján, de nem tudom megmondani, hogy hol, mert sem
időm, sem kedvem nem volt megnézni, hogy hol vagyok. Csak azt éreztem,
hogy 1917-ben vagyok, a háboru negyedik esztendejében, abban a világban,
amely nem akasztja fel magát a szégyentől, s amely… Ne cifrázzuk. Ezt
láttam:

Egy fiatalember, _egy_ lábon és két mankón állt a tér sarkán. Nem is
volt rosszul öltözve, nem is volt egyébként nyomorék külseje, csak éppen
egy lába volt neki, a másik lába tőbül levágva, s a nadrágszár, ami ezt
a lábcsonkot fedte, szépen, rendesen vissza volt hajtva és feltürve.
Látnivaló volt, hogy a fiatalember garderóbja azelőtt nem egylábu
nadrágokra volt berendezve, ahogy nem is hiszem, hogy bármelyik kiváló
államférfi meg tudna győzni arról, hogy az ember, a kétlábu, arra való
volna, hogy ha éppen ugy fordul, hát egy lába legyen. Egy lába és két
mankója.

A fiatalember mellett rendőr állt, akinek két lába volt, s aki be akarta
vinni az egylábu fiatalembert. Be, a rendőrszobára, hogy ott
igazoltassa. A fiatalember, az egylábu, ugy érezhette, hogy ő már végleg
és mindörökre igazolva van. Ott hordozza az igazolványát az üres
nadrágja szárában, nemcsak a rendőrszobáig, de a koporsóig, sőt az
itéletnapi trombitaszóig ott. De a rendőr, akinek két lába volt, nem
érezte ezt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egylábu fiatalember vele menjen.
Még csak azt sem lehetne mondani, hogy a rendőr udvariatlan lett volna.
Nem. Előbb gyalog, majd villamoson, utóbb bérkocsin akarta bevinni az
egylábut, aki sem bérkocsin, sem villamoson, sem gyalog nem akart
bemenni. Keveselte az egy lábát ahhoz, hogy annak az utjai a rendőrszoba
felé vezessenek. Hogy mit követett el az egylábu, nem tudom megmondani,
senki sem tudta azok közül, akik a jelenetet nézték, sőt a rendőr sem
tudta, mert az összes kérdésekre, amik ebben az irányban felmerültek,
kitérő, noha nem udvariatlan választ adott. De helyesen jegyezte meg egy
cilinderes ur, aki jelenvolt a jelenvoltak között:

– Nyilván elkövetett valamit, ha a rendőr annyira be akarja vinni.

Nyilván. Ez nagyon egyszerü. Én is igy gondoltam:

– Ennek a fiatalembernek egy lába van. Nyilván levágták a másikat.

Nyilván. Ez is nagyon egyszerü.

De a fiatalember még sem akart bemenni, belemakacsodott abba a
gondolatba, hogy nem megy be, s ezt indulattól sápadt arccal, ha nem is
hangosan, de határozottan kijelentette.

A rendőr azonban, akinek két lába volt, karon fogta a fiatalembert,
akinek egy lába volt és elkezdte vezetni. Az egylábu vonakodott ugyan,
de ment. A nézők szétoszoltak, mert a dolog most már rendben volt. A
dolgok rendbejönnek. A háborut is megüzenték és aztán rendbe jött. Csak
én maradtam ott a tér sarkán, megkövesedve és néztem a kétlábu rendőrt,
aki beviszi az egylábu ifjut.

Akkor láttam ezt. Bécsben láttam, 1917-ben, október havában. Szürke őszi
napon.

Az egylábu fiatalember kitépte magát és futni kezdett a rendőr elől. Két
mankóval futott és egy lábbal. A két mankó párhuzamosan rakta előre, s
az egylába ilyenkor hátramaradt, aztán az egyláb ugrott előre, és a két
párhuzamos mankó maradt hátra. És a csonka test ennek következtében
valami furcsa hintázó mozgást végzett. Olyan volt ez a hinta, mint…
Iszonyu volt ez a hinta. Hinta, hinta, gyerekjáték. Két hintáslegény
huzta jobbról balról a kötelet.

Az egyik oldalról talán Poincaré, a másikról talán Tisza István. Vagy az
egyik oldalról Lloyd George, a másikról Bethmann-Hollweg… Nem jól
láttam.

Világ, világ, kusza és érthetetlen világ! Én láttam és nem folyt ki a
szemem! És mások is látták és nem vakultak meg tőle! Szaladt az egylábu
ember a kétlábu elől. Szaladt, hogy elfusson előle, szaladt, hogy a
másik utól ne érje. Azért szaladt.

Én a szivemben rekedten orditottam:

– Szaladj, egylábu! Valami rendjük csak kell, hogy legyen minden
dolgoknak. Hát most _ez_ a dolgok rendje. Az iró ir, a kutya ugat, a
puska lő, az egylábu szalad. Azért vágták le az egyik lábadat, hogy
annál jobban szaladhass! Hogy megkönnyitsék a tested sulyát és
egyszerüsitsék a mozgásaidat. Most vagy csak abban az állapotban, hogy
résztvehess a mi nagyszerü olimpiádunkon, amit halottak, kórságosak,
csonkák és őrültek tartanak meg, mindennap, mindenki szeme láttára.
Szaladj csak, egylábu! Te leszel a mi futóbajnokunk. A diszkoszvetőnk az
lesz, akinek a karját vágtuk le, nemes fajunkat az fogja fenntartani,
akinek a két combja közé csapott a gránát. Itt már megvan a gyönyörü
munkabeosztás. Aki ennél szebbet, jobbat tud, azt falhoz kell szögelni.
Szaladj csak egylábu! Ugy se szaladhatsz ki ebből az uj világból, amit
olyan csodálatosan szép áldozatokkal hoztunk létre a magunk számára. Ne
félj, hogy utól nem érünk. Azért vágtuk le az egyik lábadat, hogy
utólérhessünk. Azelőtt elfuthattál előlünk, s ez kényelmetlen volt, most
biztositottunk téged magunknak. Megszeliditettünk és kezessé tettünk,
azzal, hogy lábatlanná alakitottunk. Ne félj, hogy elszaladsz, ne félj,
mi sem félünk! Kinek a fejét, kinek a lábát fürészeltük le, hogy
elintézzük a fenforgó kérdéseket. Most elintéztük őket, s nem is lesz
semmi bajunk velük. Most a törvény igazán utól fogja már érni a bünöst.
E célból operálta le a bünös egyik lábát. És, ha kell, le fogja operálni
a másikat is, mert a fő az, hogy a törvény a bünöst utólérje. És ha nem
bünös? Nem baj! Jobb azért levágni a lábát, mert lehet még bünös belőle.
Hát nem pompás-e, hogy igy tudsz szaladni az egylábaddal? Fujd fel a
tüdőd, feszitsd az izmod, szaladj egylábu! Át a kis téren, át a ködön,
át a felhőn, át a csillagokon. Szaladj az Istenig, egylábu és jelentsd
neki, hogy onnan jössz, ahol káprázatosan fejlődik az ember. Négylábuból
kétlábu, kétlábuból egylábu lett, de vannak már lábatlan példányai is,
ám azért nincs üzemzavar, mert a kétlábu utóléri az egylábut, s az
egylábu hosszakkal veri a lábatlant. Nincs üzemzavar, a világ teteje nem
dől be és a léleknek nincs gyomra, amely émelyegve kiköpje önmagát.

*

Az egylábu messze-messze futott. Legalább negyven lépésnyire. A rendőr
csak ment utána, mert két lábon egyelőre mégis könnyebb a
helyváltoztatás, mint egyen. Bent, a kis zöld terecskén, a bokrok közt,
ahol már senkisem látta, csak én, aki siettem utánuk, az egylábu megadta
magát. Zihálva tántorodott a rendőr két karja közé. Az arca sárga volt a
kétségbeeséstől, csapzott haja alól, melyről futás közben leröpült a
kalap, csatakzott a verejték.

A rendőr csak tartotta két karja közt az egylábut. És nem tudott
_magával_ mit kezdeni. Most már mintha érezte volna a különbséget maga
és a másik közt, az egy lábnyi, de százezer angol mérföldnél nagyobb
különbséget. Leültette az egylábut a padra, visszament a kalapjáért,
fölvette a földről, odavitte az egylábuhoz, kihuzta a keszkenőjét és
letörölte a verejtéket az egylábu arcáról. És a tenyerével megsimogatta
az egylábu fejét, hogy kuszált haját rendbefésülje. Majd körülnézett és
várt egy pillanatig. Nem tudta, mit cselekedjék. Aztán tudta. Kiment a
térről, befordult egy mellékuccába és eltünt. Otthagyta az egylábut, aki
lecsüggedt fejjel, kifordult szemmel nézett utána.

*

Én még bizom az emberiségben.




BÉRKOCSISOK.

A találkozás köztük ugy történt, hogy Ők elmentek Hozzá, a Miniszterhez
elmentek, mint állampolgárok és mint bérkocsisok és megmondták Neki,
hogy a fuvardijat emelni kell, mert emelni kell és pedig azért, mert
emelni kell. Miért kell emelmi? Mert ha akármekkorára emeljük a
fuvardijat és én azon a felemelt fuvardijon tul nem fizetek hatalmas,
sőt szédületes borravalókat, illetőleg ha a kocsis ilyen jelzőjü
borravalókat nem néz ki testi fellépésemből és mivoltomból, akkor ugyis
a fejemre köp s jó, ha nem az ostorral köp a fejemre. De mégis emelni
kell a fuvardijat, különben – hogy’ is mondta a szónok? – „a sérelmes
határozat a bérkocsiközlekedésnek napról-napra való rosszabbodását, sőt
csendes kimulását fogná maga után vonni, amelynek bekövetkezését
_semmiféle hatósági eszközzel sem lehet majd megakadályozni._“ Szóval,
hogy ismételjem, _ezt_ nem lehet hatósági eszközzel megakadályozni, bár
mostanában mindent meg lehet akadályozni hatósági eszközzel. Azt, hogy
egyem, azt, hogy igyam, azt, hogy mozogjak, sőt még azt is, hogy éljek.
Hatósági eszköz mindenre van, de nagyon jól mondta a kocsisok szónoka,
hogy a kocsisokra nincsen. Mért frissitsek fel olyan hervadt
ostobaságot, hogy állam az államban? Nem teszem. Sőt azt mondom, hogy
álom az álomban volna, ha a kocsisok ellen valóban tudna tenni a
Hatalom, melynek adatott oldania és kötnie, rendelkeznie _minden_
felett, ami több millió négyzetméternyi területen belül lélekzik és
fuldoklik. Minden: az még nem a kocsisok. És a kocsisok: az még nem
minden. Mert Ő válaszolt is Nekik. Ő azt mondta, hogy „figyelmébe
ajánlja azonban a bérkocsi-gazdáknak, hogy tisztességtudó segédeket
alkalmazzanak, mert…“

A megokolásra már nem is vagyok kiváncsi. Esküszöm, hogy Neki igaza
volt, mikor Nekik ezt mondta. Ő nem trónol a felhők felett, Ő közvetlen
érintkezésben van a mindennapi élettel, Ő tehát hallott róla, hogy a
kocsisok gorombák, mint a disznók, Ő tehát ajánlja a bérkocsi-gazdáknak,
hogy válogassák meg a személyzetüket. Oly egyszerü: válogassák meg és
punktum. Menjenek ki az uccára, ahol csak ugy hemzseg az ember, ahol
dagadoz és árad különösen a férfi-munkaerő, ahol minden füttyentésre
tucatjával szaladnak elő a munkakereső férfikarok, csak éppen válogatni
kell bennük s a legalkalmasabb és legfinomabb kocsisokat lehet belőlük
kihalászni és kiszemelgetni. Ez csak nem kunszt! Ezt csak mindenki
megteheti! És _ha_ valaha, akkor _ma!_ Mondom, itt nincs szó
_weltfremd_-ségről, amivel rólunk gondoskodó és bennünket irányitó
embereket hejehujamódon megdobni szokás, itt, ez esetben, kiki tudta,
hogy mit beszél, itt az eleven élet pulzusán tartották kezüket az
Illetékes Faktorok, itt nem az történt, hogy a népnek, mely kenyérért
zajongott, azt válaszolják, hogy ha nincs kenyér, egyék zsemlyét. Aki
nem látja, hogy ez más, az vak s talán éppen a háboruban vesztette el
félszemét.

Mi az? mit mondott? miben? háboruban? Mit értek én, kötözni való
futó-bolond, e furcsa zengzetü szavon? Csak nem azt gondolom, hogy itt
már válogattak és kiszemeltek, hogy itt megcsökkentették a dolgos karok
számát, hogy innen már elvittenek néhány embert, és éppen fiatalembert,
oda, honnan még soha senki sem jött vissza? Mert ha igy volna, amit még
feltételezni is balgaság, akkor tán, egyrészt a kocsisokra is érvényesek
volnának a hatósági intézkedések, másrészt Ő sem mondhatná Nekik
kedvesen és szelideden, hogy tisztességtudó segédeket alkalmazzanak,
mert akkor ő is értesült volna róla, hogy a tisztességtudó segédeket,
bérkocsis-segédeket és párbajsegédeket egyaránt, igénybevették már más
munkára, amit ugyan csak az évezredek óta bárgyuságban tartott és
ugyanarra nevelt emberiség tart munkának, de amelynél – tizezer év mulva
– a kanális-tisztogatást is tisztességesebb foglalkozásnak itélendik
majd. Ugy van, ugy van: igénybevették őket! mésszel keverten mütrágyát
csináltak belőlük, legtöbbször ott, ahol még termést sem lehet várni a
talaj e dus és kéretlen megmüvelésétől, mocsarakban, vadon-erdőkben,
kősziklák közt dugták földbe a – röviden – embersegédeket, kiket isten a
maga képére teremtett, kik istent a maguk képére teremtették, hogy
féljenek tőle, mikor pedig nem tőle kell félni.

Mindemez elásott alkalmazottak közt és Ő közte roppant nagy azonban a
különbség. Mivelhogy Ő él, amit ama többiekről nem lehetne elmondani, s
mindaddig, amig elevenek és holtak közt meg lesz az az áthidalhatatlan
differencia, hogy az eleven kinyithatja a száját és beszélhet, a holtnak
ellenben nemcsak kötelessége, de kényszerüsége is a hallgatás, addig én
nem tudom megmondani, hogyan lehetne segiteni az aktuális folyóügyeken.
Hogyan lehetne kényszeriteni akár Őt, akár társait arra, hogy tudomásul
vegyék, hogy kizökkent a világ, Horáció, hogy itt valami olyan van, ami
még sohasem volt, amit lehetetlen volt elképzelni, amig nem volt,
képtelenség elhinni most, amikor van s amire iszonyat és fertelem lesz
visszagondolni, midőn már nem lesz; valami olyan, amihez képest minden,
ami ellen paragrafust irtak emberi törvénybe, gyermekjáték és
szappanbuborék, amihez arányitva az emberevés csak gasztronómiai
gurméria, még csak nem is izlésbeli eltévelyedés. Mert hogy a halott
ember husát meg kell-e enni vagy sem, erről lehet véleménykülönbség, de
hogy az élő embert, akit apa nemzett, anya szült, meg kell-e ölni, arról
aligha lehet vita. Ne is legyen vita róla. Csak éppen vétessék
tudomásul, hogy lakodalma vagyon itt a Halálnak s hogy amennyiben e
lakodalom elkésett meghivottai kocsira ülvén, gorombább segédekkel
találják szemben magukat, mint kivánatos volna, akkor ne mondassék a
segédek gazdáinak, hogy válogassák meg alkalmazottaikat. Nem lehet,
uram, nem lehet! Nincs már mit válogatni. A maradék anyaggal
csinálhatsz, amit akarsz, de ne kivánj uj matériát, vagy ne tégy ugy,
mintha nem tudnád, hogy nincs uj matéria, mert amig száddal fiat szülni
nem tudsz, addig elvétkezel Ember és Világ ellen, ilyen beszédeket
beszélvén. Nyisd ki a szemedet és láss, vagy ne mutasd meg nékem, hogy
akkor sem látsz, ha kinyitod, hisz igy kénytelen vagyok azt gondolni,
hogy ha Te nem volnál ott, ahol vagy s a többi társaid itthon és
külországban nem volnának ott, ahol vannak: most nem az volna, ami
valóban van. S aminek még akkor sem lett volna szabad megtörténnie, ha
az emberiségnek csak két dolog között lehetett volna választása: hogy
vagy azt csinálja, amit csinál, vagy visszatér az őserdőbe, fészket
rakni a gorilla mellé, a mangófa ágaira. Az ember, ha Ti nem lettetek
volna, inkább visszatért volna s vadállatul is emberebbnek érezhette
volna magát, mint amilyen most, mikor a dögkikaparó hiéna is szégyelheti
magát miatta.




EMLÉKEIM.

Nem vagyok még öreg, de már vannak emlékeim, ettől már valószinüleg egy
lépés csupán az öregség. Ha valamit látok, amig nézem: eszembe jut
valami más, valami olyan, valami arra vonatkozó, ami jobban érdekel,
mint maga az, amit látok. Nagyon meresztem már a szemem visszafelé.


1.  _Psilander_.

Pogány József könyvében Dániáról olvastam néhány sort Psilander felől.
Hogy mennyire mulattak azon a dánok, hogy Psilander minálunk olyan nagy
férfiu volt, mikor itt járt. Nagy férfiu. Ő volt _a_ férfi. De mennyire
ő volt.

Emlékszem:

Ültünk a villamoson, én a hosszu padon, velem szemben a négyüléses
fülkében négyen: két férfi és két nő. Az egyik nőt nem néztem meg, már
nem tudom, milyen lehetett. A másiknak nagy, husos, de fitos orra volt,
az orra alatt egy szépségflastrom, ami, összbenyomásban, csakugyan
széppé is tette. A két férfi közül az egyik ügyvédjelölt volt, a másik
férj vagy férjjelölt. Száraz, sárgabajuszu ember. Ez volt Kaczander ur,
amint a beszélgetésből utóbb megtudtam.

A villamos a Royal-Orfeum mellett gördült el, ahol Psilander akkor
személyesen vendégjátszott. A délutáni előadás közönsége ömlött éppen az
utcára. A lenyugvó nap utolsó sugarai a ház homlokzatára s azon vagy
száz hónál fehérebb fehérnadrágra, lovon ülő fehér nadrágra estek. A
plakátokra, melyek Psilandert ábrázolták.

– Psilander! – mondta csendesen a nő, akinek az arcára már nem
emlékszem.

A fitos egy szót sem szólt. Az ügyvédjelölt megszólalt:

– Nem tudom, mit találnak rajta a nők.

– Magából az irigység beszél – szólt az a nő, akinek az arcára már nem
emlékszem.

– Hehe, az irigység! – mondta az ügyvédjelölt és zavarában rágni kezdte
a sétapálcája fejét.

A sárgabajuszu férfi, akinek roppant száraz Ádám-csutkája volt,
megszólalt:

– Na… – mondta szárazon.

A nő, akinek az arca már nem jut eszembe, megkérdezte:

– És Kaczander ur nem irigyli?

A megkérdezett ur arcára száraz bölcseség telepedett, olyan száraz, mint
a sárga bajusza, mint a mozgó Ádám-csutkája.

– Nincs benne semmi értelem – mondotta. – Semmi értelem nincs egy
ilyenbe, akiben ennyi póz van.

– Igen, – mondta az ügyvédjelölt – a vászony csinált belőle nagy embert,
a vászony.

Kaczander ur folytatta:

– Megnéztem a szinpadon. Csupa póz. Hol lehet ott az értelem? Semmi
értelem.

És nyelt egyet, szárazat, a száraz bajusza alatt, a száraz
Ádám-csutkájával.

E pillanatban a husosorru, de fitos nő ránézett Kaczander urra. És pedig
ugy nézett rá, hogy a pillantása lassan végigsétált Kaczander uron a
válltól, a derékon és combokon át, le a térdéig. Rettenetes pillantás
volt, néma pillanás, amelyből csak ugy süvitett a beszéd. Láttam a
helyzetet. A nő, akinek az arcára már nem emlékszem, az ügyvédjelölthöz
tartozott. A fitos, husosorru ellenben Kaczander urnak volt a
menyasszonyféléje. És a fitos, husosorrunak a pillantása ezeket mondta,
de ezeket, egész pontosan:

– Te! Te! Te sárga…! Te! Te szürkenadrágos senki…! Te! Te száraz
überciher! Hol van a vállad, A Milyen Annak Van? Te horpadt bordázat,
te…! Hol vannak a Dagadó Keblek, A Mik Annak Vannak? Hogy’ mered
kinyitni az elhervadt szádat?… Hol vannak a Ragyogó Fogak, A Mik Az Ő
Ajka Mögül Villognak? Te ráncos, térdes trombitanadrágu, hogy’ is
viselhetsz te is nadrágot? Mikor Az Ő Fehér Nadrágja Olyan, Mint az
Álombéli Párnák? Ó vakarcs, ó kenderkóc, ó kelkáposzta, ó hétköznap, ó
irodakabát, ó tyukszemgyürü, ó fogpiszkáló, ó stoppolt harisnya! Ó, ó,
ó!

Ezeket mondta a husosorru, fitos nő néma szemével, amely szem aztán
visszavillant paráznán a Royal-Orfeum felé s a fitos e másik
pillantással végérvényesen már előre megcsalta Kaczander urat, aki majd
a férje lesz s már előre hatalmasat tört a házasságon, melyet Kaczander
ur vele lesz kötendő.

Szédülten szálltam le a villamos kocsiról.

Csak utólag jutott eszembe, milyen különösen rokonok Kaczander ur és
Psilander nevei. De Psilander győzött, égen át, légen át, s Kaczanderné
gyermekei mind, mind tapadó, dagadó fehér nadrágokban fognak világra
jönni, vitézkötéssel jobbkarjukon s talán egy miniatür paripácskával
gömbölyded testecskéjük alatt.


2.  _A sági asszony._

Virágokat árulnak az uccán. Puttonos parasztasszonyok. Hadi áron, gonosz
ábrázattal, melyből felém parázslik:

– Hát te mért nem vagy katona? Az én uram az, a testvérem is az. Ha már
te nem vagy az, te gazember, legalább a bőrödet lenyuzom a virágomért.

Emlékszem:

Egy háboru előtti tavaszon éjszaka, félkettőkor, egy asszony ült a
nyugati pályaudvar lépcsőjén, mind a két kezében egy csomó orgona volt
és kinálta.

– Mennyiér’ adja, néni?

– Négy krajcárér’ – mondta a néni, aki közelebbről egyáltalán nem néni,
hanem menyecske. Fiatal, sima arcu, csak éppen nagyon komoly szinekbe
öltözött, azért volt olyan, mintha néni volna. Az arca nem volt szép, de
végtelenül kedves, a szeme tiszta és őszinte, a szája piros és
egészséges, a fogai fehérek. Az egész asszony, ugy ahogy ott ült, maga a
közvetlenség, a bájos józanság volt. Nem volt benne semmi népies, semmi
néprajzi, semmi tájjellegü. Egyszerü és derék nőnemü magyar ember volt.

– Honnan való, menyecske? – kérdeztem tőle.

– Ipósaágró – mondta ő, de a tájszólás csak diszkréten zengett a
szavában, nem olyan durván, ahogy én leirom, mert a fonetika tökéletlen.
Csak éppen hogy egy kis zamatot adott a beszédnek.

– Ipolyságról? Onnan jött?

– Onnan; két forint hatvan az ut.

– És a virág miatt?

– Az ám. De mert két forint hatvan az ut, már nem futja éjszakai
szállásra. Tizenöt krajcárt kérnek. Hát inkább itt elüldögélek reggelig.

Nem panaszképpen mondta. Csak gazdasági adatokat állapitott meg,
mosolygós arccal.

– De igazán négy krajcárér’ adja ezt a csomó virágot?

– Annyiér’! Egy szál tubirózsa, az meg egy krajcár.

Tubirózsa alatt ne tubarózsát tessék érteni, hanem valami olyan fehér
virágot, mint a hóvirág. De erős, jó szaga volt, a nevét akkor sem
tudtam, azóta sem bukkantam rá.

A kisérőm azt mondta, hogy venne egy szál tubirózsát, de nincs
krajcárja.

– Akkor vigye el a tubirózsát _csak ugy_. Marad még nekem.

– És az orgona négy krajcár? – csudálkoztam én a sok virágon. Aztán
magyaráztam neki: – Nem szabad ilyen sok orgonát adni négy krajcárért.
Nem lehet igy kiárulni az utiköltséget.

– Bizony nem, – mondta a menyecske – de megtróbáltuk, oszt rajtavesztünk
most.

– Adja drágábban a virágot, a pestiek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy
ilyen olcsón kapják.

– Olcsón? – mosolygott a menyecske. – Nem ér ennyi virág többet négy
krajcárnál.

– Ipolyságon. Itt többet ér. Kérjen többet érte.

Én egy hatost adtam a csokorért. Megköszönte. Azt is, a tanácsot is.

Félóra mulva ugyanarra mentem haza. Ott ült a sági asszony és ugyanannyi
virágot kinálgatva az édes arcával ezt mondta:

– Négy krajcár a bokréta.

Ballagtam haza csendesen. Közben elkezdtem bizni a magyarban. Jó nép
lehet az, amelyiknek ilyen példányai vannak. Szépek, egészségesek,
okosak, becsületesek, egyszerüek.

Milyen kár, hogy ez a nép azóta kevesebb lett. Kevesebb… kevesebb…
annyival kevesebb, a mennyivel a virág drágább lett.




GYÁSZ-KONCERT.

– 1914. julius –

Nem érdemes meghalni; oly rosszul gyászolnak az emberek. Kiteritve
feküdt a nagy halott, és adva volt a részvét legnagyobb mennyisége. Mily
csunyán nyilatkozott meg! Hol volt a csend, aminek minden tetemet körül
kell vennie? Hol volt az emberi méltóság, az egyetlen, amivel ünnepelni
lehet? Sehol. Mindenünnen csak a sajtó üvöltözése hallatszott. Mint a
kofák, ugy rikácsoltak bosszuért s ha lett volna is, aki szeretett volna
csendet teremteni, nem merte fölemelni szavát, félt, hogy őt tartják
kegyeletrontónak. Joggal félt tőle, mert ő is az lett volna, ahogy
mindenki az, aki a koporsó körül egyébről beszél, mint a halottról. És
itt mindenki egyébről beszélt; kiteregették a főherceg romantikus
házasságának kék selyem köpenyét s a népek milliói ebbe a selyembe
törölték szájukat, az ólombetüs nyilvánosság a napi szenzációktól sáros
lábbal táncolt és ugy szórta a gyász hamuját, saját hirdetési gondokban
megőszült fejére, hogy mindenkinek a szeme teli lett nem a könnyel,
hanem ezzel a hamuval. Egy percig nem gyászoltak; mingyárt a felelőseket
keresték és káromkodtak. Aztán a temetési pompának estek neki és
kritikai villával-késsel azt habzsolták föl. Három árva cimen tolakodtak
be egy elkomorodott gyermekszobába és szinte ugy taszigálták oda a három
árvát a ravatal mellé. Sivitottak:

– Engedjétek ezeket is gyászolni!

Sikitottak:

– Nem elég a gyász, gyászabb gyászt mutassatok.

Minden suszter udvari entrepriz szakértőnek csapott fel és jobban tudta
Montenuovonál, hogyan kell trónörököst temetni.

Nem érdemes meghalni, annyira nem tudják az emberek, mit csináljanak a
halállal. Minden alkalommal kiderül, hogy a halál nem nekik való, talán
azért, mert az élet sem. Ugy viselkednek, mintha nem ők volnának azok,
akik már huszezer év óta, vagy tán több óta, mindigtől fogva, amióta
élnek: meghalnak. A halotti tor, amiben az ember kezdettől kifejezte,
hogy nincs semmi köze a halottakhoz, ma is megvan, a nagy temetések
formájában. S hogy a halotti toron az emberek leigyák magukat és
megbicskázzák egymást, ez is megvan, mikor a nagy temetést azzal akarják
cifrázni, hogy udvarmestert vinnének vágóhidra, ha lehetne. Minden ugy
van, ahogy kezdettől volt. Vannak sirató-asszonyok, akik értelem és ok
nélkül orditoznak:

– Jaj szerelmes fiam, meghaltál; meghaltál én szerelmes fiam, meghaltál
egyetlenem!

S közben nemcsak a szemük, hanem a lelkük is száraz. A halált is arra
használják fel, hogy – rosszul – kiéljék magukat…

Rég nem gyászoltak az élők olyan förtelmesen, mint most.

Király ha volnék, végrendelkezném, hogy a halálom után egy hétig
nyomtatott betük ne jelenjenek meg. Időt adnék alattvalóimnak arra, hogy
meggyászoljanak. És büntetést szabnék azokra, akik tetemem körül
turkálnak. És kényszeriteném őket arra, hogy nem magukhoz, de az
Emberhez és a Halálhoz méltóan gyászoljanak. Esetleg ugy, hogy sehogysem
gyászolnak, azzal is kevésbbé gyaláznák meg emlékemet, mint a
lármájukkal, amit én ugy sem hallok, s amit csak azért csapnak, hogy
egymás fülét megtöltsék vele.

A Mádi, aki olyan hatalmas hivő volt, hogy még a XIX. század végén
nemcsak akart, hanem tudott is uj vallást alapitani, megkorbácsoltatta
az asszonyokat, akik hangosan bőgtek a hozzájuk tartozók halála fölött.
De hiába tette. Az asszonyok örömmel szenvedték el a korbácsot, hogy
annál jobban bőghessenek. S mert az ugynevezett kulturemberiség mind
asszonyokká válik, hasztalan csattanna le a hátára az ostor. Az emberek
nem tudnak gyászolni, mert komolyan nem is akarnak, csak ugy tesznek,
mintha akarnának. Élni akarnak, s ki nem lehet verni belőlük, hogy a
mások halálát is ne a maguk élete javára értékesitsék. Kiélik a maguk
undok életét a mások fenséges halálában.




CÉLTÁBLA.

Károly-Mária-Jeromos, akit vezetéknevén Leclanchenak hivtak, könyvelő
volt Párisban, a Murette cégnél, mely gyarmatárukkal foglalkozott.
Károly-Mária-Jeromos épp ugy ült a Richelieu-utcai elsőemeleti iroda
szobájában egy ferdesiku magas asztal előtt, kacsalábon forgó
támlanélküli magas széken, ahogy a könyvelők Berlinben, vagy Bécsben,
vagy Pesten ülnek, mellel nekidülleszkedve az asztalnak, s a
könyvóriásba, amelyben vizszintesen és függőlegesen vékony piros vonalak
szaladtak, neveket és számokat irt be, hol az egyik, oldalon, hol a
másikon, s néha fekete lénia mellett, a tollával szép egyenes vonalakat
huzott a beirt sorok alá. Volt eset rá, hogy az autobusz, amely odalent
végiggörgött az utcán, tulságosan rázta a padlót is, a ferdehátu asztalt
is, s a vonal, amit Károly-Mária-Jeromos huzott, a fekete lénia mellett,
nem sikerült. Olyankor Károly-Mária-Jeromos boszankodott, s azt gondolta
magában, hogy az ördög vinné el a modern technika vivmányait, zavarják
az embert a munkájában.

Egyebekben középtermetü emberke volt, kicsiny fejü, alacsony homloku,
bizonytalan zöld szemü, szőkés bajuszu, olyanféle, mint a legtöbb ember
mindenütt. Hogy a hazáját szereti, vagy hogy hogyan szereti a hazáját,
arra talán nem is gondolt a háboruig. Csak mikor az első izgalmak
kezdődtek, akkor érzett valami melegfélét a szive tájékán, ha az utcán
zászlós, virágos, de különben nem valami tiszta katonákat látott
elvonulni. Ő maga, mint gyönge alkatu legényke, alkalmatlan volt, s nem
is képzelte, hogy még belőle is katona válhatik. Az invázió napjaiban,
mikor önkéntes jelentkezésre is felszólitották az ifjuságot.
Károly-Mária-Jeromosnak is eszébe jutott, hogy jelentkeznie kellene,
azonban Becque ur, az iroda főnöke azt mondta neki, hogy ez bolondság:
mire Károly-Mária-Jeromost kiképzik, addig a németek régen elfoglalták
Párist, s a békét régen megkötötték, semmi értelme nem volna hát a
katonásdinak. Ebbe Károly-Mária-Jeromos belenyugodott.

Szeptember elején ujra érezte a meleget a szive táján, mert akkor a
lapok ugy jelentek meg, hogy az első négy hasábon keresztbe az volt
nyomtatva:

– Győzelem.

És a Marne melletti csata leirását lehetett olvasni hosszu hetekig, s
mindenki mással együtt Károly-Mária-Jeromos biztos volt benne, hogy most
a diadalmas előnyomulás következik a Rajnáig és utána a béke, ugy, hogy
Elszász-Lotharingia visszakerül Franciaországhoz. Bár ez időtájt még
Elszász-Lotharingia Károly-Mária-Jeromost nem tulságosan érdekelte.

Azután mindig ujabb győzelmeket olvasott és cikkeket arról, mily
szörnyüségeket követtek el a németek Belgiumban is, Franciaországban is.
Azelőtt nem gondolkodott róla, de most lassanként meggyőződéssé lett
benne, hogy a németek csakugyan vadállatok, rosszabbak minden rossznál,
s hogy valóban ki kell irtani őket. Egy alkalommal, mikor német
hadifoglyokat vittek a Szajna mellett valahová, ő is ott állt a
gyalogjáró szélén és kiköpött előttük. Ezek a foglyok szennyesek,
gyüröttek, torzonborzak voltak és ahogy Károly-Mária-Jeromos rájuk
nézett, látta világosan, hogy ezektől a disznóktól minden kitelik.

Egy esztendő mult igy el és Károly-Mária-Jeromost sokszor sorozták, de
négyszer vagy ötször ujból alkalmatlannak itélték. Ötödször vagy
hatodszor vált be csak, s minden ellenkezés nélkül vette fel az
egyenruhát. Lap-olvasmányaiból tudta, hogy ez már az utolsó erőfeszités,
s az előbb vagy utóbb bekövetkező front-áttörés után az a kontingens,
amelyhez ő is tartozik, okvetlenül a Rajnáig nyomul előre.

Közben az élet észrevehetően sivárabb és szomorubb lett körülötte, sok
volt a nyomorék és sok az özvegy, de Károly-Mária-Jeromos tudta a
lapokból, hogy a nagy végső cél minden áldozatot megér. Ezeket az
áldozatokat ő közvetlenül nem érezte, mert családjában eddig még
egyetlen halott vagy sebesült sem volt; talán a vidéki ágazatban igen,
de e vidéki rokonokkal Károly-Mária-Jeromosék már évtizedek óta nem
érintkeztek.

Károly-Mária-Jeromos önkéntes volt, s a kiképzést elég jól birta.
Hamarosan altiszt lett belőle, s akkor, mert nagyon pontos,
kötelességtudó katona volt, áttették Lyonba kiképzőnek. Talán egy
esztendő tellett bele, amig Károly-Mária-Jeromost hadnagygyá léptették
elő s ugyanakkor egy menetszázad élén a frontra küldték ki.
Károly-Mária-Jeromos éppen olyan jelentéktelen emberke volt most is,
mint a háboru előtt, de most már utálta a németeket, akik miatt a
háborunak nem tud vége szakadni. Még egy különbség volt
Károly-Mária-Jeromos előbbi és mostani állapota közt. A Murette
gyarmatáru cég könyvelőjéből nagyon jó céllövő lett, a gyalogsági
fegyverrel ezer lépésről biztosan beletalált a céltábla embert ábrázoló
sikján abba a fekete-fehér karikájába, amely a szivet jelöli. Ő maga nem
sokat adott erre az uj tudományára, legföljebb ha mulatságot okozott
neki, hogy mikor a legénység már félórahosszat lődözte az éleset, ő is a
kezébe vette a puskát és egyetlen-egyszer kilőtte, de akkor pontosan a
célbaba szivébe.

Károly-Mária-Jeromos Verdun alá került, ahol a nagy német offenziva és a
nagy francia ellentámadás óta már hónapok óta semmi sem történt.
Károly-Mária-Jeromos sokat olvasott a verduni pokolról, de most, hogy
látta a vidéket, éppenséggel nem találta a pokolhoz hasonlónak.
Köröskörül mindenütt romok, a föld felturva ágyugolyóktól, erdők fái
letörve, itt-ott egy-egy olyan fa is, aminek a fele lombkoronája volt
csak meg. Egyébként a környék csak kopár és unalmas volt, de nem pokoli.

A legelülső francia árok itt egy enyhe dombnak a tetején huzódott, s
szemben egy másik dombtetőn, nem egészen ezer lépésre volt a német árok,
de csak tudták, hogy ott van, látni épp ugy nem lehetett innen a németek
árkát, mint onnan a franciákét. A két domb között mindenütt árkok,
drótsövénymaradékok; kukkerrel állitólag még temetetlen halottakat is
lehetett látni, gépfegyver és aknavető maradékokat okvetlen. De ha a
szél onnan fujt, semmi rossz szagot nem hozott már. Ha voltak is
temetetlen halottak, feloszlásuk régen befejeződött.

A fedezék, amiben Károly-Mária-Jeromosnak ezentul élnie kellett, elég
kényelmesen volt kiépitve, nagy, fenyőgerendákból összeácsolt folyosó
volt, külön kis tiszti lakással, amelybe már Károly-Mária-Jeromos elődei
minden lehető kényelmet becipeltek. Volt itt ágy, könyvszekrény,
mosdókasztni, s aminek Károly-Mária-Jeromos örült is: villanyvilágitás.
Mikor Károly-Mária-Jeromos megérkezett és a szolgálatot átvette, akkor a
villanyvilágitás éppen nem szuperált, rövidzárlat miatt, de mondták,
hogy estére kelve a szomszéd századtól átjön egy szerelő és rendbehozza
a dolgot.

Délelőtt tizkor volt a váltás; akkor került bele Károly-Mária-Jeromos a
fedezékbe, melyet egy hadnagytársa mutogatott meg neki. Ez a hadnagy
göndörhaju, görbeorru fiu volt, s Károly-Mária-Jeromos gyanakodott rá,
hogy zsidó, de mert a nevét nem hallotta bemutatkozáskor, nem volt benne
biztos. A göndörhaju másfél óráig magyarázott Károly-Mária-Jeromosnak,
fölvezette a lőrésekhez, amik mellett szép sorjába voltak állitva a
puskák, aztán meghitta uj kollégáját délutáni teára és elbucsuzott tőle.

Károly-Mária-Jeromos ott maradt és kitekintett a lőrésen.

Ahogy átnézett a szemközti dombra, meglepetve látta, hogy a taréján
figurák mozognak. Kivette a távcsövet, ugy nézett oda. Németek voltak,
csöbrökkel a kezükben. Vizet, vagy ételt vihettek. Szabad szemmel nem
voltak nagyobbak két arasznál, de ahogy a domb élesen rárajzolódott a
horizontra, nagyszerü célpontoknak látszottak.

Károly-Mária-Jeromos gépiesen nyult egy puska után, hosszába lehasalt és
célzott.

De a háta mögött morgott valaki. Károly-Mária-Jeromos hátra nézett.
Szőkeszakállas, magas közlegény volt, aki nézte, mit csinál a hadnagy.
Károly-Mária-Jeromos nem törődött vele, visszahajtotta a fejét a puska
mellé. Ugyanakkor a szőkeszakállas fej is odahuzódott melléje és
kibámult a lőrésen. Aztán szó nélkül eltolta a puskacsövet a világosság
felől.

– Na! – szólt Károly-Mária-Jeromos.

A szőkeszakállas közlegény csendesen beszélt:

– Vigyázz, – mondta – ott emberek vannak.

– Németek! – mondta Károly-Mária-Jeromos, s csak azután akart tiltakozni
az ellen, hogy a legény tegeződik. De még mielőtt rátérhetett volna, a
szőkeszakállas megint kinyitotta a száját és nagyon halkan mondta:

– Emberek.

És elhuzódott a hadnagy mellől és lent az árokban tovább ballagott.




SZÉP MESÉT IROK.

Emberek, emberek, ide jőjjetek, ide gyüljetek körém, mert szép mesét
irok most én tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek. Hiszen csak
azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak.

Szép mesét irok néktek a boldogságról, hiszen csak azért vagyunk a
világon, higyjétek el, hogy boldogok legyünk. Nem az én boldogságomról
irom a mesét, mert az titeket ugy sem érdekelne, hogy én boldog nem
vagyok, hanem a ti boldogságotokról mindannyiotokéról, mert ti mind
lehettek boldogok. Én, és vannak még ilyen emberek, ha nem is sokan, de
egynéhányan, én nem létező falakba verem a fejemet, nem létező tüskén
vérzem meg a szivemet, de ti másmilyenek vagytok, higyjétek el, ti
lehetnétek boldogok.

Ne nevessetek ki, emberek, ha azt mondom, hogy a boldogság olyan, mint a
szivárvány. Van azért az, ha nincsen is; ha senki sem fogta is még
hétszinü szalagját a kezében. Van azért az, emberek, majd én elmesélem
tinéktek. Igen, igen, emberek, én már láttam a szivárványt közelről, én
már láttam, hol kezdődik a szivárvány. Hallgassatok csak rám, emberek.

Déli óra volt, nagy napsugaras dél, de az ég sarka fekete felhőkkel volt
teli, egészen fekete, félelmes felhőkkel, de csak a fejem fölöttig.
Onnan kezdve szürkén és fehéren dagadoztak a felhők, tülekedtek és
tolakodtak, de aztán odébb, a zöld hegyhát fölött, már vékony pókhálós
rongyokká szakadoztak s az ég másik feléről, ragyogó kék selyem
táblájáról sütött a nap szikrázó sütéssel.

Én a folyó partján álltam, emberek, köztem és a hegy erdős lába közt a
folyó volt és tul a folyón, a hegy lába előtt, a rozsföldek közül
kezdődött a szivárvány. Ó emberek, higyjétek el, hogy igy volt!

A zöld hegyhát volt a háttere a csudaszép szalagnak és a rozsföldek
közül szaladt fölfelé, föl az égre, a szürkére, feketére. Emberek,
emberek, csak a hidon kellett volna átmennem, száz lépés sem volt,
emberek, nem volt száz lépés sem s a rozsok kalászából nőtt ki a
szivárvány. Nem mentem át a hidon, miért mentem volna át, nem kell
megfogni a boldogságot, emberek, elég látni, elég tudni, hogy hol
kezdődik…

De mért nem figyeltek rám, emberek? Ez nem érdekel benneteket? Hát mi
érdekel, mondjátok meg, hogy mi érdekel, majd arról irok szép mesét
nektek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek, hiszen csak azért vagyunk a
világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak. Mi az, mi az,
emberek, nem figyeltek ide és vörös a kezetek? Miért vörös a kezetek,
emberek.

Nem, nem igaz! Ne mondjátok, hiába mondjátok, én ugy sem hiszem, hogy
vér az a kezeteken. Emberek vére van a kezeteken, emberek! Nem öltetek
ti, hiszen ember nem öli meg az embert, aki mind csak azért van a
világon, hogy örömet okozzon egymásnak. Nem, nem, ne mondjátok és ti se
higyjétek! Ne mondjátok, hogy mindennap; nem, soha! ne mondjátok, hogy
már eddig is mindig; nem, soha! ne mondjátok, hogy ezentul is
mindörökkön; nem, nem, soha!

Mi az, emberek, mit beszéltek? Hogy győzni kell? Kit akartok legyőzni?
És mit akartok attól, akit le akartok győzni? Hogy azt cselekedje, amit
ti óhajtotok? De tudjátok-e ti magatok, hogy mit kell cselekedni? Nem is
amazoknak, csak nektek magatoknak? Ki tudhatja? Ki tudhat bármit oly
biztosan, hogy azért egy csepp vért is elcsordithasson? Mit mondtok,
emberek? Hogy ellenség? Hát azt is tudjátok, hogy ki az ellenség? Ti már
beláttatok egymásba, emberek? De próbáltatok-e már önmagatokba
tekinteni? Láttátok-e már, hogy látni ott sem lehet? Ha akármit mond a
_másik_, emberek, az szó csak, csak szó; mit lehet tudni, mi van
mögötte? Ember van mögötte, emberek, de hogy milyen az ember, azt ember
csak nem tudhatja!

Hiszen azért gondoltatok istent magatoknak, hogy legyen valaki, akiről
azt hiszitek, hogy belenéz az emberbe és látja, hogy milyen. De csak nem
mondjátok, hogy ti vagytok az isten, ti nem lehettek az, akit
gondoltatok magatoknak, hiszen akkor ti is csak gondolat volnátok és
egymás vérét nem csordithatnátok.

Jaj emberek, szerettetek-e már? Ne haragudjatok, hogy megkérdezem
tőletek, de véres a kezetek, aligha szerethettetek; harmat van a kezén
annak, aki szeretett, illat van a kezén, élet van a kezén. De ha mégis
azt hiszitek, hogy szerettetek, emlékezzetek csak, mikor akit
szerettetek, azt mondta, hogy szeret: milyen puszta csengés volt az,
mennyi bizonytalanság reszketett – ti bennetek – a szó mögött.

Csak mondta, csak szó volt, de hogy szeret-e, soha meg nem tudhattátok,
hisz ember volt, akit szerettetek, s az ember azt mondja, amit akar,
emberek! És ti mégis tudni akarjátok, hogy ki az ellenségetek!

Mért mondjátok, hogy fogoly és zsákmány, emberek? Minek az nektek? És
mutassátok meg azt a foglyot, hadd látom én is, hogy látom-e, hogy
fogoly? Semmitsem látok, emberek. Csak embert látok, százezret, milliót
és hiába mondjátok, hogy fogoly, én nem tudom meglátni rajta, emberek.
Én is ilyen vagyok, te sem vagy másmilyen, s mi ketten foglyok nem
vagyunk. Mért mondjátok, hogy fogoly? A zsákmánytokon sem látok semmit,
emberek. Tárgy ez is, tárgy, tárgy, szomoru, örök tárgy, olyan, mint a
tintatartóm, a teaszürőm; tárgy, ami tul fog élni bennünket, mert csak
mi megyünk el innen emberek, a tárgyak ittmaradnak és nem bántják
egymást.

Emberek, nem értem a szavatokat és ti sem értitek az enyémet. De ne
akarjátok, hogy _én_ értsem meg, amit ti beszéltek, hiszen abból emberek
halála következik. Idejöjjetek, erőlködjetek, _ti_ próbáljátok megérteni
az én szavamat, mert jobb szó az, élő életnek szava. Mért akartok az
életnél egyebet? Ki mondta, hogy van egyéb is, mint élet s mért hittétek
el neki, emberek? Mért hittétek el, hogy másutt is van boldogság, mint
az életben, hiszen ti még sohasem láttatok egyebüvé? S mért hiszitek,
hogy más embernek van köze a ti boldogságotokhoz, más, messzi embernek,
hiszen ha boldogok még nem is voltatok, de azt csak éreztétek, hogy a
boldogtalanság bennetek van? Hát nem értitek-e, hogy a boldogság is csak
bennetek lehet? Emberek, figyeljetek rám, az én szavam, a zavaros, a
bizonytalan, az az értelmes beszéd, nem a tietek, amiben száraz szavak
borsói verődnek egymáshoz. Zsákmány, fogoly, győzelem, igy külön-külön
talán tudom, hogy mit jelentenek, de mikor egymás mellé rakjátok őket,
higyjétek el, hogy értelmük sem lehet! Mért töritek hát rajta a
fejeteket? Mért próbáltok ebből értelmet kicsenditeni?

Szép mesét irok tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek.

De ti elforditjátok a fejeteket és a szemetek odafordul, ahol ember vére
buggyan, a fületek oda, ahol ember nyögése hördül, az orrotok az oda,
ahol ember teteme büdösödik. Emberek, sikitom, idenézzetek, irom a szép
mesét tinéktek arról, hogy azért vagyunk a világon, hogy egymásnak
örömet szerezzünk. Mért nem _ezt_ hiszitek el, még akkor is, ha
hihetetlen? Ha ezt hinnétek, kiülne a szivárvány az égre, akármelyik
rozsföldről felszaladna a hétszinü szalag a fekete felhők közé s nem
volna messzebb tőletek száz lépésnyinél. Ott volna, ott a hegyháton
innen, a folyón tul, a hid mögött és nektek csak a hidon kellene
átmennetek. Hét szine van, hét gyönyörü szine, vagy nem is igaz:
_minden_ szine van, mert minden szin benne van s a vérnek, amit ti látni
akartok, csak egy szine van, mindig egy szine. Vörös. És az sem marad
meg, mert ha megalszik, fekete, piszkosan fekete. Emberek, minden szin a
szemeteké és minden szem csak minden szineké lehet, emberek, ne nézzétek
a vöröset és a feketét. Gyertek ide! nézzétek a szivárványomat!
figyeljetek a szavamra!

De nem jöttök, géppuskátok van, ágyutok van, uj gázatok van.

És nem vagytok emberek.




HÓDITÓK

Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő
türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió
embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen a
végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki hiszi,
hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még most is olyan
utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem valóság, amelyről,
hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, társas érintkezésemből,
értesülök arról, hogy vannak még hóditók közöttünk: akik városokat
akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani,
területeket annektálni, azokba mindörökre beülni, népeket móresre
tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit hadiszerencsének neveznek, s
hogy az nemcsak fordulhat jobbra és balra, de fontos is, hogy hova
fordul, s nekem, neked, mindenkinek, érdeklődéssel kell néznünk, hogy
merre is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak
ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik
egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, a
lényeg az lévén, hogy a fejében mi van.

Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem tartott elég
sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott tovább, mint ameddig
tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés volt. Sem ember nem halt
meg és lett nyomorék elég, sem a nélkülözések nincsenek még olyan jól
kifejlett állapotban, hogy tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk
különbséget: sem nálunk, sem egyebütt. A halottak és az éhező élők még
nincsenek elegen: mert nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig
megszaporodnak, várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan
hangosan lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak,
azt már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor,
aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal verik
össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. _Azok_ valamely területért
lélekzettek hirtelen utolsót, _ezek_ azért folytatják a csont és a bőr
közti izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis
csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett
volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő
szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak folytatódnia
kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak állampolgár, csak harcos,
csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, csak politikus, csak
nemzetgazda, csak minden, de ember még most sem, épp oly kevéssé az,
mint amikor barlangjából kimászott és a napfény aranyvillája először
nyult a nyelve alá, hogy az első valamit jelentő hangzatot kimondassa
vele. Most már nem csupán ő maga tud beszélni, de megtanitotta rá a
papagályt is, a nagy kifurt érc-csövet is, ám mind, ő maga is,
tanitványai is ki tudják mondani azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha
ennek a szónak céljai és értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még
nem ember, ahogy papagálya és megfurt érc-csöve sem az.

Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy
okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha akar, akkor sem
mulaszthat el, legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda
még egy pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze
három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. Hát
inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. _Egy_ esztendeje
biztosan van még, hogy _kettő_ van-e, nem lehet tudni; _három_ biztosan
nincs már. De addig ráér. Addig hódit, legyőz, felszabadit,
majd-megtanitomat és majd-megmutatomat játszik, nemzeti különbségeket
huzigál alá és élez ki s el akarja hitetni, hogy ez a különbség nagyobb,
mint amekkora egy élő és egy holt ember között van. És én még mindig nem
mondhatom neki:

– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy nincs az a
botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a saját hullám; hanem
próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel megbeszélem a többit, a
tanulságokat.

Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők gondolnak:
várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az életem és a
többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom amugy is szük
területeiből annektálnak. Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le
vasfogakkal. De hiába. Az uj ember mégis el fog kezdődni és _most_,
most, a régi ember nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres
alkalomból, fog elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét
kötni, nemzet a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet
meg önmagával.

Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég erős
még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az emberiség
nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S amig a
háborunak _van_ ereje az életre, vagy amig nincs ereje az
öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig béke nem
lehet.

Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, s amig
egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy agyonvernék vagy
szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál nagyszerüségeit e
céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem lesz. Már látnivaló, hogy
ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. Nem tudjuk megakadályozni
benne; a Hóditók miatt. Akik még forgalmat akarnak csinálni a nagy
Végeladáson. Nem tudván, hogy mikor a kalapács utószor lecsap, összes
adásvételeik azonnal érvénytelenekké válnak.

Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, mily szép:
minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több árverés ne
legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd beszakitani!

Rémes, hogy még akkor is!




HADI-ÁLOM.

Egy álmomat fogom elmesélni, egy nagyon egyszerü álmomat.

Tudom, hogy bolond, aki az álmát elmeséli és még bolondabb, aki
meghallgatja, de én azért mégis elmesélem és kérem az olvasót, hogy
mégis olvassa el, amit elmesélek. Hiszen most már nem olyan hiábavaló
szappanbuborék az álom, mint azelőtt volt, most már komoly tudósok
foglalkoznak vele és minden évben legalább egy fél könyvtárat teleirnak
róla. Amin nincs is semmi. Ami e világon van, arról mindről külön-külön
össze lehetne irni egy fél könyvtárat esztendőnként, mégsem lennénk
sokkal tudóbbak, mint azelőtt voltunk.

Szappanbuborék? Arról is irhatnának. Van-e szebb, mint a szappanbuborék?
Most már nem fujhatom. De milyen örömmel vennék meg egy nagy német
könyvet, aminek Die Seifenblase volna a cime és ott volna ez is: mit
zwanzig farbigen Tafeln; és a husz szines táblán ezer szappanbuborék
volna ábrázolva a modern képnyomtatás legnagyszerübb eszközeivel. A
legszebb szappanbuborékok, amiket különböző német tudósok sok százezer
fujományából állitana össze, a legkiválóbb szakférfiu!

Milyen őrültség, hogy leirom: most már nem fujhatok szappanbuborékot. És
elhiszem, hogy csakugyan nem fujhatok! Miért? Miért ne? Mennyivel volna
az hiábavalóbb, mint a többi foglalkozásom, vágyam, ábrándozásom,
tervezgetésem? És hogy szebb volna, abban biztos vagyok. Káprázik a
szemem az örömtől, ha visszagondolok rá, milyen csodaszépeket fujtam
annak idején. És sirni szeretnék, ha rágondolok, hogy ezt az ártatlan
örömemet sem tombolhattam ki egészen. Milyen ritkán fujtam
szappanbuborékot és ime itt állok azzal az ostoba felfogásommal, hogy
most már nem nekem való ez a játék. Ki nevelte belém? Hát mi nekem való?
A kártya, ugy-e? A szerelem? Az irodalom? Mért azok inkább? A
szappanbuborék mellett döntök és már el is indulok, hogy előállitsam a
szappanos vizet és kikeressek egy szép, hosszu szalmaszálat,
visszahajtogassam a végét, hatcsillagura és elkezdjem a müvészkedést.

De fanyar mosolylyal kell visszaülnöm a székre. A vizbefuló
kapaszkodhatik a szalmaszál után, s lehet, hogy meg is menekül, ha
jóerősen megkapaszkodik benne. De én, ennek a nagy városnak a közepén,
ennek a nagy háborunak a közepén, honnan vegyem a szalmaszálat? Azelőtt
a kávéházban adták hüsitő italok mellé és én mindig arra gondoltam, hogy
milyen boldoggá tett volna gyerekkoromban egy-egy ilyen deli szalmaszál,
ami kemény, szépen ki van készitve, nem szelel és gyönyörü hosszu szárat
ad a szappanbuborék szivárványos aranyalmájának. Milyen élvezet volna
ilyen szalmaszálból fujkálni a gömböket, nagyobbra, nagyobbra, jaj csak
el ne pukkadjon, jaj csak el lehessen libbenteni szépen az egész
gyémántgombócot a szalmaszálról, hogy repüljön, valami kis fuvallat
áramlatán és szikrát szórjon a napfényben!

Azonban nincs szalmaszálam s ha volna: a szappan, amit most szappannak
neveznek jó-e arra, hogy buborékot lehessen fujni belőle? Nyilván nem
jó, hiszen arra sem jó, amire csinálták; a főcéljára nem jó, s az a
gazember, aki előállitotta, megcsalván előbb a szappan összes
alkatrészeit, aztán a vevőjét, nyilván nem gondolt a mellékcélra, a
szappanbuborékra. Az a másik jóféle, aki a háborut megüzente, szintén
biztosan nem gondolt rá, hogy mig tizmillió ember életét teszi
szappanbuborékká, addig magát az igazi szappanbuborékot megöli s ezzel
nagy kárt okoz a gyermeki emberiségnek.

Mert háboru van, ezt ne felejtsük el s ezt azért is ide kell irnom, hogy
aki majd tiz év mulva elolvassa ezt az irásomat, ne álljon előtte
értelmetlenül, ahogy néha én állok és valamennyien állunk elmult irások
előtt.

Az álmom, amit el kell beszélnem, háborus álom, bár nincs benne katona,
nincs fegyver és nincs semmi olyan, ami ilyen külsőségesen háborura
mutatna. Mondtam már, hogy nagyon egyszerü álom, semmi fantasztikumot ne
várjon tőle az olvasó. Fantasztikusan egyszerü álom, amint az
alábbiakból kiderül.

Azt álmodtam, hogy sétáltam Budán. Egymagam, vagy valakivel, vagy
valakikkel, az már elmosódott a fejemből, de az álmom lényegére nem
fontos. Sétáltam és egy kicsit elfáradtam, hát befordultam egy budai kis
cukrászdába. Bárha ébren sohasem szoktam cukrászdába menni, még sincs
ezen semmi különös. Még nem vakmerő álmodozó az, aki álmában bemegy a
cukrászdába.

Leültem egyik asztal mellé s egy kisasszony jött oda, hogy kiszolgáljon.
Hogy szép volt-e, csunya-e, nem tudom, semmi különöset nem álmodtam e
kisasszonnyal kapcsolatban. A kisasszony is mellékes volt álmomban.

– Van kávé? – kérdeztem a kisasszonytól.

– Van – felelte a kisasszony.

– Habos kávé? – kérdeztem tovább, de, emlékszem, nem valami különös
nyomatékkal.

– Van – felelte erre is a kisasszony.

– Tejszinhabos? – kérdeztem még.

– Igen, kérem – mondta rá a kisasszony.

– Akkor azt kérek – fejeztem be a rendelést.

A kisasszony elment, de néhány perc mulva visszajött.

– A habos kávé harminchárom korona hatvan fillér – mondta.

És én nyugodtan ezt feleltem neki:

– Csak hozza kisasszony.

Itt befejeződik az álom, mert mielőtt a kisasszony elhozta volna a
kávét, fölébredtem.

Megdöbbenve ébredtem fel. És azonnal eszembe jutott Ignotusnak egy
nagyon szép verse, aminek ez az egyik sora:

_Vagy, mint az ember, gyáva álma is?_

Ezen döbbentem meg, az álmomnak ezen a gyávaságán. Mert ahogy
visszaemlékszem az álmomra és az álmomat kisérő érzéseimre, meg tudom
állapitani, hogy nem csak tettetett nyugalommal mondtam a kisasszonynak
a hozza-csak-ot, mikor bemondta a kávé árát, hanem valóban nem
csodálkoztam, valóban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy
a tejszinhabos kávé harminchárom korona hatvan fillérbe kerüljön.

*

Nem hiszem, hogy ezen a mai nemzedéken, amely végig élte ezt a háborut,
még segiteni lehetne.

Ime: az álmainkat is megmérgezte már a háboru.




FALUN.

Verandán ülök, spirituszlámpa ég előttem, falusi földes ur vagyok. Hogy
búgnak és brekegnek a békák a jószagu sötétben!

Tegnap este elolvastam egy Jókai-novellát. Nem is novella, kisebb
regény: Egy ember, aki mindent tud a cime. Egész nap ez a regény járt a
fejemben; régen nem olvastam már Jókait. Egész nap a fejemben járt és
egyre nőtt a zavarom. Hogy is vagyok vele? Iskolában tanultam, vagy csak
lapban olvastam, vagy nem is olvastam, de mondták nékem, hogy Gyulai Pál
szigoruan és igazságtalanul kritizálta Jókait? És Péterfy Jenő is. És
még ki? Nem tudom, zavarban vagyok, ez az egyetlen érzésem, ami az
olvasmányból maradt. Mikor olvastam, akkor egy másik egyetlen érzésem
volt. Miközben a szemem szaladt a sorokon keresztül, a fejemben, mint
egy óra, folyton ez tiktakkolt:

– Nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Egy pillanatig nem hittem el, ami előttem nyomtatva állt. Olyan furcsán
is kezdődik, ahogy’ Jókai a hősét bemutatja:

„Beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a
latinon, a görögön, a sanskriton s meg tudta magát érteni a japáni és
chinai idioma szerint, tudott értekezni a pápua, sioux és ovasero
fajokkal, remekül hadarta a _ladino_ zsidó jargont, sőt egyszer egy
hires zsebmetszőtől megtanulta a _Kochem_ nyelvet is, amin a tolvajok
értekeznek egymás közt s olyan jól tudta, hogy mi az a _Kochmor,
Tararumgerger, Chassimathändler, Bismuther, Schottenfäler,
Linkwächsler?_ mint akármelyik _Baldowerer_ (orgazda). – Ami a
szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve egész a curiosumokig
ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, – épitész, zenész,
festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a
homoeopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinizmust és
baunscheitizmust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája;
azután botanikus volt, természettudós; járatos az exoticus flora és
fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi; később nagy
financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állatacclimatáló; –
szokás szerint geograph gyakorlat után, mint hires utazó; tekintély volt
a spiritizmusban és quasi médium; tanulmányozta minden népek vallásait,
a shamanizmust, bramanizmust, buddhizmust, mohammedanizmust, a shi és
sunna válfajaival fetishizmust, talmudizmust és chistianizmust; in thesi
követte a jansenismust, in praxi a mormonizmust és amellett, mint nemes
ur, _született_ törvényhozó volt és _született_ katona.“

Mi ez, mi ez, ez a rettenetes egymásután, ez a keverék, ez az egyveleg?
Mért van erre szüksége az irónak? Kit akar megszéditeni vele? Mi ebben a
sajtóhiba, mi a tévedés, mi a nemtudás? Helyenként nem is értem, más
helyeken, _mintha érteném_, de nem vagyok biztos benne; ahol megértem,
ott kétségbeesve látom, hogy nincs értelme. És mindezeken tul az egész:
nem igaz. Nem is tiktakkol, hanem kalapál a fejemben, hogy nem igaz. A
hét élő európai nyelv már nem igaz, de a szanszkrit már iszonyuan nem
igaz, a japáni, a kinai riasztóan nem igazak, a pápua, a sziu és az
ovaszéró hajmeresztően nem igazak. Semmise igaz az egészből, ennek
következtében nem is érdekel s csak mint kuriózumot olvasom tovább, hogy
van-e benne még ilyen? Van. Csupa ilyen van. Az összes figurák ilyenek.
Megijedek a szótól, mikor elgondolom, hogy ez az egész regény hazugság.
Hogyne volna hazugság, ha regény. De szabad-e ugy hazudni a regényt,
hogy ne hihessem el? Szabad-e hazugul hazudni? És különben: igazán
hazudni kell-e a regényt?

Fantázia… A leggyönyörübb tehetsége az embernek. De mikor tudom, hogy a
fantázia csak a meglévőből tud épiteni; nincs fantázia adatok nélkül és
minél több az adat, annál vakmerőbb lehet a fantázia, szélesebben
terjeszkedhetik, magasabbra csaphat. És látom, hogy az adatok fele
hamis, rossz, értéktelen, kényelmetlen. Mi van a fantáziával hát? Annak
a fele is ugyanilyen kell hogy legyen. De meghizhatom-e a másik felében,
ami azokra az adatokra épül. amikről _én_ nem tudom, hogy hamisak.
Mindamellett hamisak lehetnek, sőt már gyanakszom is, hogy hamisak…

Milyen bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Victor Hugo, igen, igen,
Victor Hugo, ott vannak ilyenek, de _ennyire_ nem alaptalanok. _Ha_
bizonyos föltételek adva vannak, vagy adva volnának, akkor azok az
emberek lehetségesek volnának. De _ezek_ az emberek soha, semmi
körülmények közt nem lehetségesek. Nincsenek a világon. Csak az iró
képzeletében vannak? Nem, nem, ez a legkinosabb, nem hiszem, hogy ott is
lehetnének. Sehol sincsenek, csak a papiroson lézengenek.

„Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is.
Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd,
opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliant ékszereit eladta s
utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött
Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta smaragd
ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó átmenekült Siamba:
szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána
vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Ausztráliába:
känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával
utána hajtatott Ausztráliába. Ottó gróf menekült Mexikóba: buffalót
vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel
Kamcsatkába: cethalat vadászni. Fantissa utána; végre Szibérián
keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba, Fantissa
mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész
kifogyott…“

Mi volt akkor? Nem bánom, mindegy. Kifárasztott ez az ugrándozás a
térképen, mert nem volt igaz. Szaladok Jules Verne angolja után, mert a
térképe nem hazudik. Algirból nem lehet Bengálba menni, Mexikóból
Kamcsatkába. Azt hiszem nincs kenguru Ausztráliában, nincs buffaló
Mexikóban, jegesmedve Szibériában… És a gyötrelmes ötlet az ötféle
ékszerrel, a pontos párhuzam a világrészek és az ötféle ékszer közt.
Mily fárasztó, mily bántó, szinte fájdalmas.

Nagy bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Elhoztam magammal a Kárpáthy
Zoltánt, meg a többieket. Nem merem elolvasni őket. Hátha ugyanilyenek?
Nyilván ugyanilyenek. És akkor meghasadna szivem Kemény Zsigmondért, aki
kortársa volt Jókainak. És _szintén_ regényiró. Jaj, micsoda pokol
lehetett az élete.




A LÓ.

A gyerek hozta a lovat, hogy a lóvonat elé fogja. Már ahogy’ hozta, azon
meglátszott, hogy a gyerek és a ló nincsenek egymással jóviszonyban. A
gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen nézett a lóra; a ló
elfarolt a gyerektől.

A gyerek vöröshaju, szeplős fiu volt, gonosz-ábrázatu; a ló mingyárt
első pillantásra jólelkü lónak látszott. Ha választanom kellett volna,
melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, velem-rokonnak,
egész-biztosan a lovat választottam volna. A gyerektől féltem volna,
hogy, ha megharagszik rám, bicskát ránt ki, a hátam mögött, és
belémszurja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, a maga módján, ha vele
szemben valami nemhelyeset cselekedtem volna.

Tavaszi délután volt, langy-meleg, kékegü, napsütéses, azok közül a
tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes élet,
átmenetileg jólérezheti magát, mert földön, fákon, légben csak szépség,
frissesség, fejlődés veszi körül. Az uj falevélnek, a kiserkedt fünek, a
csillogó égnek, a tiszta-fehérre mosott felhőnek, a napfényben sütkérező
padnak, az automobilok ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza
volt. A lónak is.

Csak a gyerek képviselte az évszaktalan emberi ádázságot. A gyerek
piszkos és gyürött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy nem
törődött a tavaszszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta magát és
azt, hogy gyülölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt a gyerek és el
kellett volna távolitani a tavaszból, a tavasz és az ember nevében.

A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de szántszándékkal ugy,
hogy a ló messzebb legyen a kocsitól, semhogy az istrángot fel lehessen
kötni. A ló magától hátrább jött volna, mert a ló okos és szelid volt,
de a gyerek, elől, rángatta a száját, aztán hirtelen hátraugrott és a
gyeplőszárral kezdte hátrahuzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó
lábai mellett állt és ütötte a ló combját az öklével.

Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akar tőle az ellensége, azt-e, hogy
előbbre menjen, azt-e, hogy hátrább jőjjön.

Folyton azt vártam, hogy a ló rug egyet, megpróbálja agyonrugni az ádáz
gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén reszketett a
szép barna bőr, az utálattól és az elfojtott haragtól. A ló le tudta
győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a gyerektől. A ló
hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszledt és fejletlen. Talán
ezért is gyülölte annyira a lovat. Nagyon gyülölte, nem is tudott máskép
nézni rá, csak szikrázó szemmel és ökölbeszoritott kézzel.

Mikor már kellőképen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a gyeplő
egyik szárán, hogy a zabla-vas kiesett a ló szájából.

– A kutya istenedet! – káromkodott a gyerek és megint előre rohant a ló
fejéhez, hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló biztosan a
szájába engedte volna tenni a vasat, láttam, tessék nekem elhinni,
láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal kezdte, hogy ököllel
orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen volt magasra felkapni a
fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként, s ezzel a szája magasabbra került,
semhogy a gyerek felnyujtott kézzel kényelmesen elérhette volna.

A gyerek ráncos, rossz, kék száján megint csak ugy ömlött a szitok.
Oldalról néztem a viaskodást. A ló a szemellenző alul lenézett a fiura,
nagy, véres, de mégsem gyülölködő szemmel. Csak undorodott nagyon
embertársamtól, aki most az öklét a gyürüs ujjával kibütykösitette és
ugy öklözte a ló nyakát.

A ló folyton reszketett és a szájába engedte tenni a vasat, de a gyerek
káromkodva tovább-öklözte. A ló igyekezett mozdulatlan lenni, mert
látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat gyötörni akarja, s
ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, hogy gyötörhesse. A
tavaszi boldogságtól remegő levelü nagy fák alatt csak négyen voltunk.
Egy példány ló, Equus caballus, és három példány ember. Homo sapiens, a
gyerek, egy ur, meg én. A ló, a szép, derék ló, jobban képviselte a maga
állatrendjét, mint mi hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek
leirtam, az ur koravén arcu, városi testü ember, törődött és
rosszkulturáju. Én tulságosan középtermetü vagyok ahhoz, hogy alakilag
is megfelelő Homo sapiensnek tarthassam magamat.

Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit müvel a gyerek, az ur, aki a
kocsiban ült, megszólalt:

– Mit bántod azt a lovat?

De nem volt jó határozott hangja az urnak, hanem bizonytalan és
szétfolyó hangja volt. És az is érzett a hangján, hogy nem az emberséges
ember beszél belőle, csak az ujságolvasó, aki olvasta az Állatkinzás
cimü napihireket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a mondatot, hanem
ezt is hozzátette még:

– Bántott az a ló téged?

Ebből kiderült, hogy az ur azon az állásponton áll, hogy, ha a ló
bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna a lovat.
Én már ebből láttam, hogy az ur nagyon gyatra ember. A gyerek kajánul
továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a szemét az ur felé, igy
feleselve:

– Mi köze magának ahhoz?

Az ur ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, hogy
_ezt:_

– A haza érdeke, hogy ne kinozzuk a lovat, hogy egészséges maradjon.

Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy elmehessen
a csatába és ott megdögölhessen.

A gyerek felelt:

– A magáé ez a ló, hogy belebeszél?

Az ur ahelyett, hogy eddigi tévedéseit helyrehozva, oda ugrott volna
pofonverni a gyereket, felelt a kérdésre:

– Nem az enyém, de a tiéd se.

– De a magáé se!

– De a tied se!

Azt hittem, itt elakad a két _ember_ vitája. De az ur folytatni tudta:

– A ló a közé.

– Kié?

– A közé. A közmunkatanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a lovat,
azért nem szabad bántani.

(Szerettem volna elszaladni, annyira megalázott _engem_ ez a beszéd. De
ottmaradtam, mert folytatták.)

– Csak maga hallgasson – mondta a gyerek – maga nem ismeri ezt a lovat!
Nem magát haragijja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a füvet! Ahhoz
van!

És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad lerágni a
füvet, amelyen keresztülvezetik.

Az urnak még volt egy érve, amit olvasott valahol; azt sem akarta
dugaszban hagyni

– A ló nem tud védekezni.

– Mért nem? – kérdezte a gyerek.

– Mert nem tud beszélni.

A gyerek ránézett az urra és látta, hogy nem kell félni tőle. Ezt
felelte:

– Dehogy nem! Most is az beszél.

És a gyereknek, az állatkinzónak, volt ebben a pillanatban igaza, az
állatvédő urral szemben.

A ló, az igazi, a kocsi előtt, nem szólt bele az egész diskurzusba. Csak
állt és reszketett. Nyilván hallotta, hogy mit beszélnek a háta mögött.
Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a fejlődés folyamán,
elvesztette a reszketési képességét, én csak belül ludbőröztem, valahol
a lelkem epidermiszén.

*

És aki azt mondja, hogy mit akarok én _most_ egy ló, egyetlenegy ló
esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És hogy megérdemli
mindazt, ami körülötte történik.




CSATATÉR.

– Ez a kép a háboru elejének egy csataterét ábrázolja, azt, amelyiken a
szerb Timok-divizió pusztult el. Azóta megváltozott a háboru és nyilván,
a csatatér sem ilyen –

Itt volt, itt játszódott le, nevezetes volt, véres volt, nagyszerü volt.
Látszik rajta? Nem látszik. Két hete, vagy három hete annak; én nem
tudom, a többiek se tudják pontosan. Sok ember megjegyezte ugyan magának
azt a napot, mert azoknak az embereknek: a haláluk napja volt. De ők nem
számitanak. Mit tud a halott? Talán mindent, de én nem tudom, hogy
tudja-e, s ha tudja is, nekem nem tudja megmondani, hogy tudja.

Hol vannak a holtak? A föld alatt. Hol vannak az élők? A föld alatt (a
sáncban), másutt, mert már másutt a harc. Vagy nem is a sáncban vannak,
hanem a gőzfürdőben, vagy a kávéházban, hisz az élőknek sok helyük van.
A halottnak csak egy. Ott, ott ni, a vörösfáju bádog-krisztuska meg van
hosszabbitva egy léccel, a lécen egy másik léc, keresztbe. Ha nem
mondanák, észre se venném. A bádogkrisztuska mögött sokat temettünk el,
mienket is, ellenségét is, A léckereszt azt jelöli. A sir? Meg se
látszik. Épp olyan földturás, mint a többi. A föld nem hagyja magát.
Mintha tiltakoznék a háboru ellen: nem mutatja a csata helyét.

Milyen a csatatér? Semmilyen. Ahol nem álltak emberi épitmények, amiket
megpusztitott a csata, ott a föld, a fa, a fü, a göröngy, minden:
ragaszkodik a régi formájához. Az a felforgatott hant a lecsapott gránát
helye? Az. Ugy mondják, hogy az. De nyáron, a lellei határban a
pucokturás, aminek a gerincét a disznók szétheverték, ugyanilyen volt.
Amott meggyulladt a bokor, a száraz bokor, az ágyuzástól? Ha pásztor
gyerekek tüzet raknak a bokor tövén, s a láng belekap a száraz gyepübe,
az eredmény ugyanez. Csak nem halt meg senki. Sem a bokor tövében, sem
körülötte.

De itt meghaltak. Sokan. Milyen a csatatér? Semmilyen. Mikor a holtak –
ki hasmánt, ki hanyatt, ki féloldalt, ki a fejére lökve – itt hevertek,
mikor a sebesültek nyögtek és vánszorogtak, akkor lehetett még
valamilyen. Mikor kifordult-belü lovak mutattak lábbal az égre, mikor
gutaütött ágyuk egyik vállukat leeresztve ültek itt a talpukon, akkor
lehetett valamilyen. Most, ahogy én látom, az események után nem is
sokkal: már csak tájkép, ami semmit el nem árul. Ha nem magyaráznák, ugy
mennék át ezen a sikságon, mintha itt soha semmise történt volna.

Hogy nézzem az erdőt! Mit látok rajta? Gyönyörü, nem? Reszket az ága,
amint a szellő nekiverődik, hullatja sárga, barna, fakó, gémberedett
leveleit, a földjét vastagon boritják a falevelek, s e vastag szőnyegen
ember nyoma sem látszik. Ó pedig hires erdő ez! Ideszoritották és itt
semmisitették meg őket. Most csak a szél sóhajt ki belőle, akkor emberek
orditottak, puskák pattogtak, ágak recsegtek, törzsökök zuhantak,
koronák fellángoltak. Semmi nyoma mindennek.

A kukoricás? Le van törve, ugy-e, a parasztok törték le, elvitték az
aranysárga csöveket, hogy kukoricát morzsoljanak róluk és a csutát, hogy
alom legyen belőle. És a nagy, lusta, sápadt tököket otthagyták a
barázdák között, mert még nem érettek. Még most is ott lapitanak. – Nem.
A kukoricát katonák törték le, hogy ellenség bele ne bujhasson. Paraszt
nincs ezen a vidéken. A tököt, amely már régen érett, elviheti, aki
akarja; de senkise akarja. Az országut vándorlegénye egy kis tüzet
gyujtana mellette és megsütné. Sárgabélü, forró parázstök. Degeszre
ehetné magát belőle, De nincs az országutnak vándora, mert aki
Passierscheint kap, az nem vándorlegény. S ha volna vándorló, az se igen
nyulna a tökhöz. Nem tudni, melyiken feküdt halott katona teste.

Milyen hát a csatatér? Semmilyen. Alálejtő rónaság, bokor, meg fa, meg
csőszkalyiba, meg erdőszél, meg kukoricaföld, meg szőlőtelep. A szőlőt
tessék jól szembevésni. Ott egy század pusztult el. És ime, azóta tán
két napszámos járt benne, akik a karókat föligazgatták, s én már nem
látom, hogy ebben a szőlőben embervért szüreteltek.

A drótsövény, az a kesze-kusza? No igen, hogy utonjárók be ne másszanak
a szőllőbe és le ne lopkodják a tőkéről a fürtöt, ami a venyigét
lehuzza. Dehogy! A drótsövényt a katonák feszitették oda, az ellenség
csak odáig tudott eljutni hasoncsuszva, ott föl kellett emelkednie a
mellével, meg a fejével, hogy a drótsövénnyel bajmoljon. És akkor
meghalt, mind meghalt puskagolyótól. A drótsövény csak egy helyen van
elszakadva. Hiszen láttam én már szakadt drótkeritést. De ezt itt ugy
vágták el, ollóval. Ezen a ponton volt a legtöbb halott. Mellette a
földhányás megint: sir. Hogy ne kellett legyen messzire vinni el őket.

Milyen a csatatér? Semmilyen. Hosszu-hosszu országut. Rosszabb, mint a
csata előtt volt? Nem-igen. Ágyu kivágta, gyalogság jóra taposta. Az
ellenségé. Utána a mi ágyunk és a mi gyalogságunk ugyanezt cselekedte.
Most olyan, amilyen azelőtt lehetett. És az árok mellette? Országut
árka. Száraz lósóska, nagy lapulevelek, összezsugorodott kakukfü-bokor
és valami vörös-bogyós bozót, amit én mindig farkascseresznyének hittem.
Ami nem zárja ki, hogy valami egész más ne lehessen. Ott: bedült az
országuti árok partja. Mi van azon? parasztszekér, ha kocsisa alszik
nappal, vásározók szekere éjjel, ha a portéka rosszul van felrakva és
faroltatja a szekeret: igy szakitja le az árok partját, miközben maga az
árokba fordul. Nem, nem. Ágyu dült oda be, mikor utána lőttek és a
gránát a lovak közé csapott. A félig döglött lovak oldalt ugrottak és
magukkal rántották az árokba az ágyut. Ott maradt. A tüzér, aki ült
rajta, az is ott maradt. A nyakát törte ki.

Kocog a kocsim az országuton. Hát milyen a csatatér?

Ez a fa? Hát nem a szél csavarta ki? Nem, uram, tőbül lőtték el, de
milyen messzirül! Nyitott, szögletes, hosszu gödör az országut mellett,
de keresztbe vele. Vizet akartak elvezetni benne? Á! Gyalogsági
lövészárok; egyik olyan, hogy a földhányása Magyarország felé van. Ez a
szerbeké. A másiknak a hantja dél felé kihányva. A mienk. Azóta se nyult
hozzá senki. Odébb: mélyitett szérü, de nem látni benne a földbetaposott
pelyvát, szalmatöredéket. Csak a fekete föld van ott, göröngyeit az eső
kicsit szétverte. De nem is szérü, hanem _volt_ ágyupozició, s csak a
csata forgalma taposta ki olyan köralakura. Amott egy másik. Sikérebb.
Nem használták olyan soká, kimentek belőle, mert akácfa állt mögötte,
könnyebb volt odacélozni.

Hé, hé, kocsis, megállni! Mit kapar az a kutya ott a dülőut mellett?
Kezet? Lábat? Nem. Csak egy katonasapkát, rongyosat, tur ki a pofájával.
A fej, ha ott van, lejjebb van, mész alatt. Gyi, menjünk tovább. A
csatatér semmilyen.

Ilyen.




EGY KORTÁRSAM.

Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan ragyogóan, olyan
csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes viz volna, ami; a város
szemben és hátul ugy szikrázott és olyan tündérszép volt, mintha nem
azok a galád-galád, szégyenletes emberek laknák, akik lakják; fönt és
lent és köröskörül a világ olyan békességes volt, mintha nem is annak a
fertelemnek a nyavalyatörése rázná, aminek…

A barátom ezt mondta:

– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében megirták
volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor biztosan nem ölte
volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót irni? Mért nem irja meg
senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, milyen nagy iró, hogy a
legmagasabbrendü mértékkel mérve is, gyönyörü az, amit csinál?

– Ki irja meg? – kérdeztem vissza.

– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg.

– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek személyesen,
azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy kávéházba járnak‘ azért
ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt hiszik, hogy ismernek, megkérdik
egymástól: ‚mit akar tőle? miért irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert
fogalmad sincs neked arról a disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek
rosszak és mást, mint rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak
hivják magukat, okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra
használják fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat
okozzanak. Hát ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika
lenni, ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és
csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben beléjük
fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika mesterségét,
igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a jobbik eset, mert
többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az alkotás előtt, amiről
mondania kellene valamit. És mit ér, ha megirják róla? Itt nincs mérték.
Ugyanaz, aki ma meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról,
hogy milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül
megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló irónak,
de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly véleményem“ – egyik
irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, mintha Szép Ernőről, vagy a
másikról semmit sem irtak volna.

– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek közöttünk,
fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a rossz, bántó
elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S végül felöltik azt a
pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. Pedig kell, anélkül irni nem
lehet. S nem kell félni: aki nem birja ki az elismerést, az egész
biztosan nem is érdemes rá. Aki összeroppan a dicsőség sulya alatt,
annak nem járt ki a dicsőség. Nem is kár érte…

*

Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. Sietve
kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, ahol egyedül
vottam a holdfény alatt, mig a hajó előrefeszült a két alásiető
várospart között, ezeket gondoltam:

– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, akiről
már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar lirikus; sem
Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom megmondani, hogy végre
egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most Szép Ernőről kellene irni, ő
most közelebb áll hozzám és közelebb mindenkihez, akiből nem halt ki még
egészen az ember. Köröskörül, egész Közép-Európában, amennyire én ennek
a Közép-Európának a nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert
igenis tágitani lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha,
mondjuk, tiz évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra
emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az
embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el személyesen
megdögleni, ha azt hiszed, hogy _dulce et decorum?_… és mondd, mért
hiszed? beszéltél már egyetlen halottal? ki mondta _ezt?_ Csupa élő,
ugy-e, akik, ha még oly _dulce et decorum is_, még sem a halált
praktizálták, hanem megmaradtak élőnek, hogy a _dulce et decorumot_
elmondhassák…

De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a határt, a
többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz olyan irót, akit
Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem látok. S ha vannak, akkor
az egészen hallgatók közt lehetnek csak. Nem, nem félek attól, hogy
tulzok. Milyen nevetséges erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk
az irodalmunkat a világirodalomba, a kereskedelmünket a
világkereskedelembe, a forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment,
hasztalan, nem ment! Most benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk
feljebb, a világ ellenben sokkal-sokkal lejjebb jött. Most _egy_ nivón
vagyunk körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket.
Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, s
aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy
lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü s
biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy nadrággombért s
még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek a Szép Ernőnek négy
év óta nincs témája. Csak egy témája van. Nem tud másról irni és amikor
másról ir: akkor még inkább csak arról ir. A szeme kifordul, a haja
égnek áll, a szája elkékül és csak egyre mondja: mondja azt a szót.
Annyira mondja, hogy már ki se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő
cselekszi azt, amit mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat
áhitatával nem beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni
a nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról most
nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, hogy a
müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez van, addig
nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, amelyben a müvészet
volt a fő s az ember azért élt, hogy müvészettel megörökitse magát. S a
müvészi eszköz most csak annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a
végeredményében müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként
gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek sem…
Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a
legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész Emberiség
szavait mondja a cipőjegyről. Megint nem félek. Igenis: Emberiség és
cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is tartozik egyéb az
Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi ilyenek. És lehet örök
szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell egyébről mondani őket, mert
különben az emberek elfelejtik, hogy mi van… Szép Ernő nem felejti el.
Azzal a gyermekes elbámulással, amely a felhőket sem tudta megszokni, ő
még látja, hogy az emberek furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa
eszközöket a kezükbe és mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most
joguk van furcsa cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő
még nem nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem
mindig ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell
lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell
nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az aljas,
igenis birná és lehetségesnek tartaná…

Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy szólnak
egymáshoz:

– Én is nagyon-nagyon el voltam aljasodva, mint te, vagy talán még
jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, akikből a
legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem nekik, mert
akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem engedélyeztem. De
most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. Mutasd, neked voltak-e?

Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. De ezt
már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó kevés
egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak fogják
égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, kolerássá,
annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy néznek ki most a
Krisztusok?

Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi ruhában és
aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a két keze,
keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, gyürött arcu,
nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit mi mostan beszélünk,
a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most meghaló elevenek nyelvén
nyögi a messzehordóval megbecstelenitett ég felé:

– Éli, Éli, lamá sabaktáni?

*

A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek
dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső
korosztály…

Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest kellene
irni Szép Ernőről.

Ha megirom, mindenki félre fogja magyarázni, még ő maga is.




SÓHAJTÁSOK A HÁBORUBAN.


1. _Tavasz._

Mindenfelé nagy készülődés van. A fedezékek most mélyebbre vannak ásva,
mint a hogy voltak előbbi tavaszokon. Néhol három méterre a föld alá,
néhol még annál is többre. A szöges drótsövényekbe magas-feszültségü
áramot vezetnek, ugy hogy a ki hozzányul, azonnal szörnyet hal és akit
golyó vág oda holtan, annak a holtteste rángatózni kezd, mintha élne.

Tavasz van. Az előterek alá vannak aknázva, egyetlen gomb megnyomására
legalább száz-kétszáz ember röpül husrongyokban és csontszilánkokban a
levegőbe, mert husból és csontból van az ember és a robbanó gázaknak
nagyobb a dilatációja, mint a husnak és a csontnak a kohéziója.

Tavasz van. A géppuskák be vannak állitva és be vannak lőve. Söprik a
terepet; harminc, negyven, nyolcvan embert kaszálnak le minden percben,
ha kell. És kell most, mert tavasz van.

Tavasz van, most nyilnak az offenzivák. És vetnek most az emberek.
Lángvetőkkel vetnek, a vetésük mingyárt kikel, felsarjad és már el is
fekszik a földön, terméstől sulyosan. A halál marokverője megy a
nyomukon, megtérdeli a kévét, megroppantja derékon és ellöki az utból.

Tavasz van. A nehéz mozsarak lebetonozva, s ha majd elsütik őket, ott,
ahová a lövedék lecsap, ott semmi sem marad, sem ház, sem ember, sem
lombos fa, sem lábasjószág. És ha megindulnak a rohamok, pedig
megindulnak, mert a tavasz a rohamok évadja, az árkokban, bizony, élő
nem maradhat. Mit az ágyu ki nem irt, megöli a géppuska, akit az sem,
azt a gyalogsági tüzelés gyilkolja meg, ha nem, hát a kézigránát tépi
szét, vagy legvégül a bajonet szurja keresztül.

Tavasz van. A holttestek feltornyosodnak az árkok előtt, tavaszszal
tornyokat épit az emberfia és a tornyokat nem lehet elvinni onnan, ahol
vannak, mert innen is, onnan is lőni fognak a kibukkanókra. Mindez
pontosan elő van készitve, kiszámitva és megmérlegelve. Mind ennek a
legnagyobb rendben kell mennie.

Tavasz van. Munició bőségben. Óránként ezer gránát is lecsaphat egyetlen
kicsiny frontdarabkára. Szublimát, karbol, kötőszer van elég, aki meg
nem hal, annak bekötik a sebét. Operáció előtt érzéstelenitik azt a
helyet, ahol a kés a hust felszántja majd. A srapnell-hüvely recésszélü
töredékét, ami csontig furódik, kiemelik, a szabálytalan seb száját
bevarrják. A vonatok állnak a front mögött, üresen. Hőmérő sok van,
mindegyiken negyvenkét fokig tud felszaladni a higany. Oltják a meszet,
hogy legyen mivel fehéren betakarni kormos halottakat.

Tavasz van. Mindenfelé nagy a készülődés.

Az orgonabokor is készül. Pattantja ragadós kis rügyeit.


2. _Esti ima._

Álmos vagyok, álmos vagyok.

Jó isten, ha vagy, te látod lelkemet, hogy minden póz nélkül, igazán,
őszintén álmos vagyok. Mint a tej, mint a gyerek. Pedig nem is törtem
magamat valami nagyon, nem jártam és nem dolgoztam sokat, mégis álmos
vagyok. Nem ittam bort, sört sem ittam, nincs is késő még, mindössze
csak tiz óra van, de álmos vagyok és aludni szeretnék. Nem is álmodni,
csak aludni, ahogy aludni szokás, ha az ember olyan szerencsés, hogy
nyugodtan álmos lehet.

Nem akarok kimenni a lakásomból. Nem kivánom látni az éjszakai életet,
sem fényét, sem sötétjét; nem óhajtok találkozni sem barátaimmal, sem
ellenségeimmel, sem a közömbös idegenekkel, akik elmennek mellettem,
mint a felhők, nem tudni honnan és nem tudni hová. Nem szeretnék
udvarolni, nem társalogni, nem szemlélődni, nem megfigyelni, csak aludni
szeretnék, mert álmos vagyok. Olyan egyszerü ez, olyan igen-igen
egyszerü. Hadd fekszem hát le, hogy lehunyhassam a szemeimet, amik
csaknem leragadnak. Olyan nehéz a fejem a tenyeremben, ahova hajtottam.
Olyan sulyosan szántja a ceruzám a papirost. Ugy elszaladoznak a betük
egymástól; megráncosodik a homlokom és inkább imádkozom is, amit sohasem
szoktam csakhogy alhassam, alhassam, mert nagyon kivánatos énnékem, hogy
aludjam.

Igen, inkább imádkozom:

Emberek, kik vagytok a földön, szenteltessék meg a ti nevetek, legyen
meg a ti akaratotok. Adjátok, hogy kiki jól érezze magát, kinek-kinek
teljesedjék a szive vágya és megtörténjék a mire óhajtva gondol.
Adjátok, hogy visszajöjjön a csatából mindenkinek mindenkije, aki még
megvan; aki itthon van, ne menjen el; sebesült meggyógyuljon, béna
megujuljon, halott feltámadjon. Adjátok, hogy senkise éhezzen, senkise
fázzon, kiki az ő társát szeresse, senki a másikat agyon ne üsse, szabad
ég alatt senkise háljon, ébren senkise virasszon, hadvezérnek ne legyen
többé jelentenivalója, béke legyen, békesség, boldogság, üdvösség. Hősi
halottat egyet se olvassak.

Alhassak.


3. _Napfény._

Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. Nők az
arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások és mások,
halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, himbálók, jószagu,
friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és libegők. Ahogy mennek az
uccán, hüs utánuk a levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen,
de jó. Ó. Nők gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa
csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg ezer
tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. Mert
akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen egyébre.
Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot rendezzenek, a
férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; virág a fejükön;
sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, festék az arcokon, láng,
vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy öleljenek, csókra feleljenek,
széditsenek, forraljanak, kacagjanak és csaljanak. Nők, sokak. Nők,
mindenfélék, nők.

És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. A
férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A
férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és sár
kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és vérfecscsenés és
letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő és kicsorgó szem, és
kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, roskadás, halál.

Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy igy van? Aki tette, tudja-e mit
tett? Vagy senkise tette? Csak igy van?

És lesz-e még máskép?


4. _A fához._

Egy nagy fa bólint be az ablakomon.

Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén hajtja
be ágát a negyedik emeletre.

Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, hogy
tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint én és a
többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e már, te nagy
fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem mentek-e el alattad
emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye az ölés? Az élő ölve él,
öl az élet a természet ölén. A te életed hosszu, hosszabb, mint az enyém
lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e még ölni sokat?

Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a
duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te nagyon
hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz!

Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen huzza
odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond kérdő előtt,
s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon.




TARTALOM.

  Öregszem mégis  3
  Levél messziről  15
  Kávéház  21
  Azonnal jövök  30
  Grajna  32
  A köpönyeg  41
  Kalandok egy forinttal  45
  Más  53
  Szaladj egylábu  57
  Bérkocsisok  66
  Emlékeim  72
  Gyász koncert  80
  Céltábla  84
  Szép mesét irok  92
  Hóditók  99
  Hadi-álom  105
  Falun  111
  A ló  117
  Csatatér  124
  Egy kortársam  130
  Sóhajtások a háboruban  139






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÖREGSZEM MÉGIS… ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.