A kontárság kultusza

By Émile Faguet

The Project Gutenberg eBook of A kontárság kultusza
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A kontárság kultusza


Author: Émile Faguet

Translator: Gyula Szánthó

Release date: December 15, 2023 [eBook #72419]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1919

Credits: Albert László from page images generously made available by the Library of the Hungarian Academy of Sciences


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A KONTÁRSÁG KULTUSZA ***

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A KONTÁRSÁG KULTUSZA

ÍRTA FAGUET EMIL

FORDÍTOTTA Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

A KONTÁRSÁG KULTUSZA

ÍRTA

FAGUET EMIL

FORDÍTOTTA ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

A «Les études contemporaines» sorozatában Párisban megjelent s a jelen
korra vonatkozó kritikai és oknyomozó művek közt, úgy tárgyánál,
valamint irányánál fogva egyik legbecsesebb kiadvány, a nagyhírű
irodalomtörténész, æsthetikus, moralista és szociológus Faguet Emil «Le
culte de l’incompétence» cím alatt közzétett kritikai, szociálpolitikai
és erkölcs-bölcsészeti könyve, melyet «A kontárság kultusza» cím alatt a
tisztelt olvasóközönség számára az 1912. évben megjelent 17-ik kiadás
után magyarra fordítottam és magyarázó jegyzetekkel elláttam.

Faguet becses művének lefordítása és közzététele által kettős cél
lebegett szemem előtt; először az, hogy megismertessem a tisztelt
olvasóközönséggel azon uralkodó eszméket, amelyek mai napság a nagy
francia köztársaság politikai, társadalmi és tudós köreit mozgatják,
áthatják és foglalkoztatják, másodszor, hogy a becses könyvben foglalt
fejtegetések, következtetések és leszűrt igazságok ne csak
Franciaország, de hazánk számára is – egyrészről követendő például,
másrészről pedig elrettentő tanulságul szolgáljanak. A tudós szerző a
modern demokrácia túlkapásait, gyöngéit és fogyatkozásait és a demagogia
veszélyeit és államromboló ténykedéseit ostorozza, azzal az itt-ott
maró, de mindig finom gúnnyal, tanulságos példákkal és meggyőző
okoskodással, mely az ő külön sajátsága s amelynek megkapó voltát még
inkább fokozza a szerző hamisítatlan francia szellemtől és
szellemességtől duzzadó, ragyogó stilusa, pompás előadása.

Midőn az antique-világ klasszikus írói tanításai- és előadásaival
párhuzamba helyezi a modern politikai társadalombölcsészeti és egyéb
jeles írók munkáiból vett találó idézeteit, mintegy szemünk elé tárja s
majdnem kétségbevonhatatlanul bizonyítja be a modern demokrácia
túlkapásai által okozott rombolásokat, az «értelmi és erkölcsi
hivatottság» kiküszöbölése és a «kontárság kultuszának» minden téren
való elterjedése és alkalmazása folytán.

Kétségtelen, hogy szerző itt-ott nagyon élénk színekkel fest és néha
fokozott mértékben suhogtatja meg a humor és gúny ostorát, ámde mindezt
egyedül azért alkalmazza és használja, hogy annál inkább szembeszökővé
tegye állításainak, fejtegetéseinek és elveinek igazságát és annál
inkább kimutassa úgy nemzete, valamint mindnyájunk előtt a helytelenül
alkalmazott demokrácia túlzásait és a demagógia veszélyeit és káros
következményeit. Faguet tehát nem a demokráciának, de a demokrácia
túlkapásainak és a demagógiának ellensége. Ezen állításunk
megerősítésére szolgáljon szerzőnek műve XI. fejezetében foglalt azon
kijelentése, mely szerint a demokratikus népelem «különös szükségét»
hangsúlyozva, annak úgy a társadalmi, valamint az állami életben
mindenirányú érvényesülését követeli.

Akadnak néhányan, – de csak a felületesen ítélkezők között – akik Faguet
irányát és javaslatait a reakció vádjával illetik s megtagadva művétől
minden belső értéket, annak egyedüli értékét külső megjelenésében,
fényes stílusában és a mindvégig lebilincselő, megkapó előadás
varázsában találják. Nagy tévedés! A mű beltartalmát képező összes
tételek és az általa felölelt és fejtegetett mindazon kérdések, melyek a
kormányformák alapelveire, a hivatásos törvényhozókra, a demokrácia
törvényeire, a kormányzat, bíráskodás körében és egyebütt fennforgó
kontárságra, a közerkölcsökre, a hivatásszerű szokásokra s a bajok ellen
megkísérelt orvosszerekre vonatkoznak, úgy az állami, valamint a
társadalmi élet körében oly nagy jelentőségűek és oly nagy értékkel
bírók, hogy azoknak kritikai méltatása, bölcsészeti és politikai
szempontból való beható megvizsgálása s az ezekből eredő tanulságok
megállapítása és levonása nemcsak mellőzhetetlenül szükséges, de
amellett hasznos és háládatos feladatot képez s mindez a tudós szerzőnek
– szerény ítéletem szerint – valóban elismerésre méltó módon sikerült.

A mű fordításánál arra törekedtem, hogy egyrészről lehetőleg megőrizzem
és megközelítsem a szerző jellegzetes stílusát s amennyire lehet
visszaadjam és megérthetővé tegyem szellemes szójátékait, megjegyzéseit,
hasonlatait és mondásait, másrészről pedig, hogy érthető magyar nyelven
tüntessem fel és jelezzem a mű szellemét és irányát s hűségesen
tolmácsoljam a szerző gondolatait és fejtegetéseit. Mennyiben sikerült
ez, annak megítélését a tisztelt olvasóközönség ítéletére bízom.

Budapest, 1913 október hó.

_Dr. Szánthó Gyula._




I.  A KORMÁNYFORMÁK ALAPELVEI.

Állandóan fennforgott az a kérdés, hogy mi a különböző kormányformák
azon alapelve, amellyel mindeniknek bírnia kell, vagyis az a kérdés,
hogy mi az általános érvényű, lelketadó alapgondolata minden politikai
kormányformának?

Montesquieu{1} például bebizonyítja, hogy a monarchia alapelve a
_becsület_, az önkényuralomé az _elrettentés_, a köztársaságé pedig az
_erény_, vagyis a hazafiság és hozzáteszi még nagyigazán, hogy a
különböző kormányzatok alapelvük érvényesítésének túlhajtása, vagy annak
elejtése által hanyatlanak le, illetőleg enyésznek el.

S ez valóban így van, noha az állítás paradox. Első tekintetre ugyanis
nem látjuk be, miért kell elenyészni az önkényuralomnak az elrettentés
alkalmazása, tehát épen azáltal, ami fennállását leginkább biztosítja;
továbbá a mérsékelt monarchiának a nagyon kifejlesztett becsvágy által
és a köztársaságnak azért, mert nagyon sok erény felett rendelkezik. S
ez mégis így van.

Az elrettentéssel való visszaélés ugyanis elernyedést szül és méltán
idézhetjük itt Quinet Edgarnak{2} következő kiváló mondását: «Midőn
elrettentést alkalmazunk, biztosaknak kell lennünk abban, képesek
vagyunk-e azt állandóan is alkalmazni.» A monarchia pedig nem
rendelkezik elég sok kitüntetéssel, mert ha mindent csak a becsvágy
kielégítésére alapít, akkor sokszorosítania kellene a méltóságokat, a
külső kitüntetéseket, a katonai tollforgókat, vállrojtokat és a
hivatalokat, minthogy pedig mindezeket nem sokszorosíthatja a
végtelenségig, ellene lesznek úgy azok, akik ilyenek nélkül vannak, mint
azok, akiknek van azokból részük, de nem elég.

És végül kétségtelen az, hogy az ember sohasem bírhat elegendő erénnyel
s kiváltképen elegendő hazafisággal s ekkor történik az, hogy a
kormányzatok inkább elenyésznek azáltal, ha cserbenhagyják alapelvüket,
mintha visszaélnek avval. Egyébként nem igaz-e, hogy az országtól túl
sok áldozatkészséget követelve, kimerítjük a polgárok erőit és
elernyesztjük az önmaguk által pazarul felajánlott erényeket?

Ez esett meg Napoleonnal is, aki talán nem szándékosan, túlságos sokat
követelt Franciaországtól «a nagyobb Franciaország» felépítéséhez.

Ámde ez nem volt köztársaság! Az áldozatokat tekintve, amelyeket a
polgároktól hazájukért követeltek, a római köztársasághoz és az 1792.
évi francia köztársasághoz volt hasonló. Mindent a haza dicsőségéért és
«még több hősiességet, mindig hősiességet». Ebből állott. A polgárok
erényétől túlsokat követelve, kimerült az.

Nagyon igaz tehát, hogy a kormányzatok alapelvük túlzása által
nemkevésbé teszik magukat tönkre, mint annak elhagyásával. Montesquieu
ezt az általános érvényű gondolatot Aristotelesből{3} merítette, aki nem
minden humor nélkül mondja a következőket: «Azok, akik azt képzelik
magukról, hogy megtalálták valamely kormányformának alapelvét, ennek
következményeit szélsőségekbe hajtják: nem veszik figyelembe, hogy ha az
emberi orr eltér az egyenes, tehát a legszebb vonaltól és sasorrá vagy
piszeorrá alakul át, szépségének egyrészét még megtartja ugyan, ámde
hogy ha ez az eltérés túlságba menne, akkor ennek a testrésznek éppen
azon helyes mérete veszne el, amivel bírnia kell, nem is szólva arról,
hogy beállhatna bizonyos esetben az az eredmény is, hogy orra
egyáltalában nem is volna az embernek.» Ez a hasonlat minden
kormányformára egyaránt alkalmazható.

Ezen alapgondolatból kiindulva gyakran felvetettem azt a kérdést: hogy
mi a demokraták elve kormányzatuk lényegét illetőleg és nem került nagy
erőfeszítésembe annak megállapítása, hogy ez az elv a kontárság
kultusza.

Tekintsünk meg egy jól berendezett és virágzó kereskedőházat vagy
ipartelepet; mindenki azt a munkát végzi itt, amit elvégezni megtanult
és amit jól elvégezni leginkább képes. Itt működik a munkás, a számvevő
amott, a kezelő távolabb, a külső ügyek főnöke a maga helyén. Senkinek
sem jutna eszébe, hogy a számvevőt az utazó ügynök útjára küldje el és
hogy őt ezalatt akár magával az utazó ügynökkel, akár az üzletvezetővel,
akár a gépésszel helyettesítse.

Figyeljük meg az állatvilágot; minél magasabb fokon állanak az egyes
állatok a szerves lények közt, annál nagyobb lesz az élettani működés
megoszlása és annál határozottabb lesz az egyes szervek külön
kialakulása. Egyik szerv gondolkozik, a másik cselekszik, ez a szerv az
emésztést, amaz a lélekzést végzi stb. Vannak-e oly állatok, melyeknek
csak egy szervök van, vagy jobban mondva amelyek csak egy szervből
állanak, amely lélekzik, érez, emészt és mindent egyszerre végez el?
Bizonyára vannak. Mint ilyet az amoebát{4} említik. Csakhogy az amoebat
az állatvilág legalsóbb fokán van s még a növénynél is sokkal
alsóbbrendű.

Éppen így kétségtelen, hogy az a jól szervezett emberi társadalom,
amelyben minden szervnek megvan a maga határozottan kijelölt
tevékenységi köre, vagyis amelyben azok igazgatnak, akik megtanulták az
igazgatást, azok hoznak törvényeket vagy kijavítják a már meglevőket,
akik törvényhozást tanultak; azok ítélkeznek, akik jogtudományt tanultak
és a falusi levélhordó munkáját nem bízzák béna emberre. A társadalomnak
a természettől kell eljárásában mintát venni. Már pedig a természet a
jól megalkotott lényeknél akként jár el, hogy elkülöníti egymástól a
szerveket; «a természet semmit sem alkot silányul – mondja Aristoteles –
mint a delfoszi késműves, akinek kései többféle célra szolgálnak; a
természet minden egyes darabot külön alkot meg és eszközei közül nem az
a legtökéletesebb, amely többféle – de amely csupán egy munkára
alkalmas.» «Karthagóban – mondja továbbá – nagy megtiszteltetés többféle
hivatalnak egy kézben való összehalmozása; már pedig egyszerre az ember
jól csak egyetlen dolgot végezhet el, a törvényhozónak tehát meg kell
előznie ezt a helytelenséget és nem szabad megengednie ugyanannak az
egyénnek, hogy cipőt is készítsen és hogy flótán is játszék.» Jól
szervezett társadalom továbbá az, ahol nem bíznak mindenkire mindenféle
tevékenységet, ahol nem mondják magának a tömegnek vagy az egész
társadalmi testnek: «te kormányozz, te igazgass, te hozz törvényeket».
Az a társadalom, melyben a dolgok így állanának, amoeba-társadalom
lenne.

Valamely társadalom annál előrehaladottabb az emberi társadalmak
sorában, minél jobban fel van osztva benne a társadalmi munka, minél
határozottabban vannak benne elkülönítve a szervek s minél pontosabban
vannak a munkakörök a rátermettség szerint elosztva.

Ámde a demokráciáknak legalább is erős hajlandóságuk van arra, hogy ne
legyenek ezen a nézeten, hanem éppen annak az ellenkezőjén. Volt
Athénben egy főtörvényszék, amely a törvény ismeretére tanított bírákból
állott, akik tehát törvénytudók voltak és a törvényeket pontosan
alkalmazták. A nép azonban nem szívlelhette ezen bíróságot és minden
erejével azon volt, hogy önmagával a néppel helyettesítse. A nép
okoskodása a következő volt: «jól tudom alkalmazni a törvényeket, mert
én hozom azokat». A következtetés (conclusio) helyes volt, amit meg
lehet támadni, az a syllogismus altétele (propositio minor). A nép
okoskodására ezt lehetne felelni: «kétségtelenül alkalmazhatod a
törvényeket, mert te hoztad azokat, de talán nincs igazság abban, hogy
te hozod azokat.» Annyi bizonyos, hogy a nép belefogott a törvények
alkalmazásába, sőt mi több, meg is fizettette magát érte s ennek az lett
az eredménye, hogy éppen a legszegényebb polgárok ítélkeztek napközben,
miután a többiek nem akarták elvesztegetni egész napjukat hat
drachmáért. Ez a plebejus-törvényszék igen sokáig ítélkezett.
Leghíresebb ítélete Socrates halálos ítélete volt.{5} Lehet, hogy
megbánták ezt az ítéletet, de hát meg volt mentve az elv: sértetlen a
kontárság souverainitása.

Úgy látszik, a modern demokráciák is ugyanezen elvet vallják.
Lényegükben amoebaszerűek. Egy hírneves demokráciának a fejlődése
következő volt:

Ezzel az eszmével kezdte meg működését: legyen egy király és a nép,
legyen demokratikus királyság és királyi demokrácia. A nép hozza a
törvényt, a király végrehajtja és pedig bizonyos befolyással a törvény
felett, amennyiben felfüggesztheti oly új törvény végrehajtását, mely
ítélete szerint akadályozhatná a kormányzásban. Itt még mindig
fennmaradt tehát a hatáskörök elkülönítésének bizonyos foka. Nem azon
egy személyiség – akár egyén, akár kollektiv személy – hozta a
törvényeket és végezte a kormányzást is.

Ez nem tartott sokáig. A királyságot megszüntették. Megmaradt a
demokrácia. Fennmaradt mégis a hivatottságnak bizonyos fokú
megbecsülése. A nép, a tömeg, a közönség nem tulajdonította magának azt
a jogot, hogy közvetlenül maga kormányozzon, sem azt, hogy közvetlenül
hozzon törvényt.

Sőt nem tulajdonította magának azt a jogot sem, hogy közvetlenül
választhassa meg a törvényhozókat. A törvényhozókat két fokú választás
mellett rendelte ki: kiszemelte a választókat, akik megválasztották a
törvényhozókat, vagyis ily módon maga fölébe kétféle arisztokráciát
helyezett, t. i. a választók – és ezeken felül a választókon kívül – a
választottak arisztokráciáját. Ugyancsak messze állott tehát az atheni
demokráciától, amely pontosan mindent önmaga végzett el a Pnyxen.{6}

De azért még sem mondhatni, hogy a rátermettséggel túlságosan törődött
volna. Mert a kiszemelt választókat semmiféle különös hivatottság nem
képesítette arra, hogy törvényhozókat választhassanak, viszont a
választók által kirendelt választottak sem bírtak semmiféle
hivatottsággal arra, hogy törvényhozók lehessenek. Mindazonáltal mégis
volt ez esetben két pseudo-hivatottság, legalább vélelmezett
hivatottság. A tömeg, vagyis inkább az alkotmány azt vélelmezi, hogy a
kirendeltjei által megválasztott törvényhozók sokkal hivatottabbak a
törvények hozatalára, mint maga a tömeg.

Ezt a kissé bizarr hivatottságot nevezem én átruházás útján való
hivatottságnak. Semmi sem jelzi, hogy ennek – vagy annak a polgárnak a
legkisebb törvényhozói, azaz jogi hivatottsága is lenne, ámde megadom
neki ezt a hivatottságot a benne helyezett bizalomból kifolyólag, aminek
létezését bizonyítom be akkor, amidőn őt megválasztom, vagy pedig
rábízom a választást azokra, akiket avégből rendelek ki, hogy
törvényhozókat válasszanak s akik a választás megejtése által megadják a
hivatottságot nekik.

Az átruházott hivatottság bizonyára nem felel meg a közönséges józan ész
követelményeinek, de annak bizonyos látszata mégis mellette szól, sőt
valamivel több is a látszatnál.

Nincs meg ugyan a közönséges értelme, minthogy a semmiből (ex nihilo)
való teremtés, minthogy nem a hivatott kreálja a hivatottakat s a zérus
eredményez egyet. Az átruházás eléggé jogosult, ha illetékes testülettől
származik; ámbár alkalmazását sehol sem szeretem. A baccalaureatussal{7}
nem bíró tudóst valamely egyetem a baccalaureatus, licentiatus{8} vagy
tudorság{9} fokozatával ruház fel, hogy kebelébe felvegye; az egyetem
ezt teheti, mert képes megítélni, vajjon egyedül a körülmények
okozták-e, hogy a tudós nem szerzett magának semmiféle hivatalos
tudós-címet. De ha olyanok ruháznának fel valakit, tegyük fel a
mathematikai tudományok tudorságával – akik baccalaureatussal nem
birnak, ez már paradoxnak, de ezen kívül nagyon komikusnak is
látszhatik. Az illetéktelenek által adott illetékesség semmiesetre sem
egyezik a közönséges józan ésszel.

Ámde bizonyos látszat mégis mellette szól, sőt valami kevéssel több is a
látszatnál. Vegyük csak figyelembe, hogy a szépirodalmi és drámaírói
tudori fokozatot az illetéktelenek – azaz a közönség – szokta konferálni
és megadni.

A közönségnek ugyan mondhatjuk: «hiszen te nem értesz az irodalmi
dolgokhoz, sem a drámaíráshoz»; mire a közönség ezt feleli:
«egyáltalában nem értek ezekhez, de meg vagyok hatva s aki engem meghat,
annak megadom a tudori fokozatot». A népnek ebben teljesen igaza van,
sőt a nép a politikai tudori fokozatot megadja azoknak, akik megindítják
s kellő kifejezést adnak szenvedélyeinek. A nép által kreált doktorok
szenvedélyes képviselői a nép szenvedélyeinek, azaz a legrosszabb
törvényhozók, – körülbelül, csakugyan, de nem teljesen. Nagyon helyén
van, ha a szociális élet csúcsán, vagyis jobban mondva a szociális élet
csúcsai körül helyet foglalnak a népies szenvedélyek képviselői, hogy
megtudhassuk egyik vagy másik irányban veszély nélkül meddig mehetünk
el, hogy továbbá megtudhassuk, nem amit a néptömeg gondol – hiszen a
tömeg nem gondolkodik – hanem hogy mit érez, nehogy túlságosan ellene
szegüljünk – s még inkább nehogy túlságosan engedelmeskedjünk neki,
egyszóval, hogy megtudhassuk, mire – és mivel kell hatnunk. A
mérnökember azt mondaná: «ez az anyagok ellenállásának a tudománya».

Egy medium biztosít, hogy beszélgetett XIV. Lajossal, aki a következőket
mondta neki: «Az általános szavazati jog kitünő dolog a monarchiában;
felvilágosít és tájékoztat. Jelzi azzal, amit rendel, _mit nem szabad
cselekednünk_. Ha rendelkezésemre állott volna és ha tanácsot kérhettem
volna tőle a nantesi edictum{10} visszavonására nézve, bizonyára
hatalmas többséggel tanácsolta volna nekem az edictum visszavonását és
én tájékozva lettem volna, hogy mit kell cselekednem: nem vontam volna
vissza az edictumot. Hogy elrendeltem az edictum visszavonását, azért
történt, mert egynehány miniszterem, akiket politikai képességgel
bíróknak ítéltem, így tanácsolta. Sőt ezenfelül megismerve ilymódon
Franciaország közvéleményét, megtudtam volna, hogy emiatt már elég
háborúja, elég hadihajófelszerelése s elég kiadása volt az országnak. Ez
már nem is szenvedély, hanem szenvedés. Ami a szenvedélyeket illeti,
egyenesen szembe kell szállni a nép közvéleményével, erre nézve az
általános szavazati jog ujjmutatásul és nagyon is helyénvaló
ujjmutatásul szolgál; ami pedig a fájdalomkitörést illeti, itt is számot
kell vetni és pedig alaposan számot kell vetni az általános szavazati
joggal; mert a fájdalomkitöréseket elnyomni nem szabad. A monarchiának
az általános szavazati jogra a tájékozódás címén van szüksége.»

Amint nekem mondják, ekként gondolkozik mostanában XIV. Lajos.

Az átszármaztatott hivatottság tehát a törvényhozás terén: teljes
képtelenség; álhivatottság lesz, ha a nép fiziológiai állapotáról
akarunk értesülni; amiből következnék, hogy éppen oly rossz a
köztársaságban, mint amilyen üdvös volna a monarchiában. Végre is tehát
egészen rossznak nem mondható.

A szóban forgó demokrácia, miután tíz évig kormányozták delegáltjainak
delegáltjai: tizenöt éven át egyetlen delegáltnak veti magát alá s
végeredményben nem igen lelte benne örömét.

Tehát harminc éven át hivatásszerű eljáráshoz folyamodott. Úgy gondolta,
hogy azokat a választókat – akik a törvényhozók választásával vannak
megbizva, ne neki magának kelljen kirendelnie, hanem társadalmi állásuk,
azaz vagyonuk jelölje ki azokat. Azok lennének tehát a választók, akik
bizonyos összeg drachmával{11} bírnak.

Miféle hivatottság ez? Ez is hivatottság ugyan, de nagyon szükkörű. Ez
is egyike a hivatottságnak, mert egyrészről annak, akinek vagyona van,
inkább érdekében fekszik, mint másoknak, hogy a közügyek helyesen
végeztessenek, – az érdek pedig felnyitja az ember szemét és
felvilágosít, másrészről, mert akinek némi vagyona van és azt el nem
veszti, sohasem lehet egészen ügyefogyott.

Csakhogy ez a hivatottság nagyon szükkörű, mert egyedül azon körülmény,
hogy valakinek bizonyos mennyiségű drachmája van, még nem elegendő ok
arra, hogy a tudományok legnehezebbikét, a törvényhozást és a politikát
ismerje, amely rendszer azon nagyon vitás axiomához vezetne, hogy
«minden gazdag ember szociologus». Ez tehát a hivatottságnak ugyan egyik
fajtája volt, azonban nagyon rosszul alkalmazott hivatottság és felette
szükkörű.

Ezen uralom letünt és az a demokrácia, amelyről szó van – rövid
interregnum után – tizennyolc éven át kormányoztatta magát, miként már
egy izben megtette – egyetlen delegált által s végeredményben ebben sem
volt szerencsés. Ekkor elfogadta és gyakorlatilag alkalmazta, a majdnem
tisztán demokratikus kormányzatot. Azért nevezem ezt majdnem tisztán
demokratikus kormányzatnak, mert a tisztán demokratikus kormányzat abban
áll, hogy a nemzet delegáltak nélkül, folytonos plebiscitum által
közvetlenül kormányozza önmagát. A franciaországi demokrácia ezelőtt is
alkalmazta és még mindig alkalmazza a majdnem tisztán demokratikus
kormányzatot, jobban mondva a nemzetnek közvetlenül általa kirendelt
delegáltjai, még pedig szorosan és kizárólag ezen delegáltjai által
ellátott uralmat, ami ez esetben a kontárságnak majdnem teljes uralomra
jutását jelenti.

Ezen hivatottságot tetszés szerint átszármaztatott hivatottságnak lehet
nevezni. Így tett az egyszeri püspök is, aki az őzpecsenyét
megkóstolván, ezt mondá: «Én téged pontynak keresztellek.» A nép pedig
ezt mondja választottainak: «Én téged jogtudósnak, – téged
államférfinak, – téged szociológusnak keresztellek». Lentebb látni
fogjuk, hogy a keresztelés még messzebbre is terjed, ha a nép képes
lenne megítélni azoknak jogi vagy lélektani tudományát, akik szavazatát
kérik, ez esetben az átszármaztatás nem lenne hivatásellenes és elég jó
eredményt szülne; ámde a nép először is nem képes erre, azután pedig, ha
képes volna is, mitsem nyernénk vele.

Mitsem nyernénk vele, mert a nép úgy sem helyezkedik erre az
álláspontra. A nép soha sem teszi ezt. Előtte nem a tudományos érték
irányadó, hanem az erkölcsi érték. Mindenesetre ez is ér valamit, s a
hivatottságnak egy neme ez is. Igaz ugyan, hogy a törvényhozók nem
lesznek képesítve arra, hogy törvényeket hozzanak, ámde legalább
becsületes emberek lesznek. Ez az erkölcsi hivatottság nekem eléggé
tetszik.

Legyünk óvatosak! Először is nem a legbecsületesebb embernek kell adnunk
a vasúti állomásfőnökséget, de olyan becsületes embernek, aki ezenfelül
igen jól ismeri a vasutak ügykezelését; és nem elég a tisztességes
szándék, mely a törvényhozót a törvények hozatalánál vezérli, de szükség
van a jogi, politikai és szociológiai igazságok alkalmazására is.

És azután, ha a nép az erkölcsiség álláspontjára helyezkedve értékeli
azokat, akik szavazatát kérik, ez különleges eljárás. A nép ugyanis
azokat részesíti erkölcsi megbecsülésben, akik átérzik legfőbb
szenvedélyeit és sokkal melegebben fejezik ki azokat, mint mások. Ime a
nép becsületes emberei és nem mondom, hogy nem becsületesek, de állítom,
hogy ezen kritérium nem elegendő még arra sem, hogy becsületességüket
egész bizonyossággal megállapítsa.

Azonban legalább minden valószínűség szerint érdek nélkül valók lesznek,
miután a nép legfőbb szenvedélyeit és nem a saját maguk különleges
egyéni szenvedélyeit követik.

– A nép valóban ezt hiszi, mert nem gondol arra, hogy mi sem könnyebb,
mint szinlelni a nép főbb szenvedélyeit, hogy ezáltal megnyerje bizalmát
és politikailag érvényesülhessen.

Ha a nép az érdeknélküliségre oly nagy súlyt helyez, akkor csak azokat
volna szabad megválasztania, akik ellentétben állanak vele s ez által
bebizonyítják, hogy egyáltalában nem helyeznek súlyt megválasztatásukra.
Sőt mi több, csak azokat kellene megválasztania, akik nem jelentkeztek
szavazatáért, miután ez a nem jelentkezés legbiztosabb jele az
érdeknélküliségnek. De hát a nép épen ezt sohasem teszi, sohasem teszi
azt, amit mindig tennie kellene.

– Azok a testületek amelyek cooptatio{12} útján választják meg
tagjaikat, mint az akadémiák s más ilyenek, hasonlóképen nem tesznek
másként.

– És nekik ebben igazuk van, mert előttük nem az érdeknélküliség, hanem
a tudományos érték szerepel. Nincs okuk arra, hogy előnyben részesítsék
azokat, akik nem akarnak közzéjök jutni azok felett, akik égnek a
vágytól, hogy részesüljenek ebben. Egészen más dolgot kell itt
megfontolni. Ámde a népnek, amely azt hiszi, hogy erkölcsi alapon áll,
határozottan ki kellene zárnia a hatalomból azokat, akik a hatalomra
törekednek, nemkülönben mindazokat, akik vágyva-vágynak megszerezni azt.

És ez nyujt biztos tájékozást arra, hogy mit ért a tömeg erkölcsi érték
alatt. Az ember erkölcsi értéke szerinte abban áll, hogy osztozik-e,
vagy legalább látszólagosan osztozik-e azokban az érzelmekben, amelyeket
ő maga érez; és ezért van az, hogy a sokaság választottjai kitünő
közegei az értesülés-szerzésnek és a tájékoztatásnak, gyűlöletesek vagy
legalább is haszonvehetetlenek, következésképen nagyon rossz
törvényhozók lesznek.

Montesquieu, ki ritkán téved, véleményem szerint ugyancsak tévedett,
midőn ezt mondja: «A nép bámulatos módon választja meg magistratusait.»
Ez onnan van, hogy nem élt demokráciában. Hogyan választaná meg a nép
bámulatos módon magistratusait, kiváltképen pedig törvényhozóit, midőn
Montesquieu maga – és ez alkalommal teljes igazsággal – elvül állítja
fel azon tételt, hogy az erkölcsöknek a környezetet kell megjavítaniok,
a törvényeknek pedig az erkölcsöket és midőn nem gondol a nép
delegátusai megválasztásánál másokra, mint kizárólag olyan emberekre,
akik a leghatározottabban osztoznak az ő gondolkozásmódjában? A nép bár
tökéletlenül, de nem kis mértékben van hatással környezetére; de hogy a
törvények megjavítsák az erkölcsöket, szükséges volna, hogy a nép olyan
törvényhozókat válasszon, akik erkölcseikkel vele ellentétben állanak;
ámde ez felette különös volna s éppen ez az, amit a nép sohasem tesz,
sőt mindig az ellenkezőjét teszi. Tehát amit a nép választásainál
ösztönszerűleg szem előtt tart: az az értelmi, sőt maga az erkölcsi
hivatástalanság.

Sőt mi több – ha egyáltalában több lehetséges, a nép kedveli a
hivatástalanságot, nemcsak azért, mert az értelmi hivatottságot
elbirálni nem tudja, és mert az erkölcsi hivatottságot helytelen
szempontból értékeli, de ezenfelül azért is, mert mindenekelőtt – ami
nagyon természetes is – szereti azt, hogy választottai hozzá
hasonlítsanak. Azt, hogy választottai hozzá hasonlítsanak, két okból
szereti.

Először érzelmi okokból. Amint láttuk, ugyanis szereti azt, hogy
választottai indulataiban és érzelmeiben osztozzanak. Választottai
osztozhatnak érzelmeiben és indulataiban anélkül, hogy hasonlítanának
hozzá erkölcsökben, szokásokban, modorban, külsőségekben, stb.

De hát a nép természetesen csak akkor lehet bizonyos abban, hogy
átérzi-e valaki az ő érzelmeit és indulatait és nem csupán csak tetteti,
mintha átérezné azokat, ha az illető vonásról-vonásra hasonlít hozzá. Ez
az ismertető jel és biztosíték számára. A nép tehát ösztönszerűleg van
indíttatva arra, hogy olyan embereket, válasszon, akiknek ugyanazon
szokásaik s modoruk és tanultságuk van, mint neki, vagy olyanokat, akik
kissé tanultabbak, hogy «szónokolni tudjanak». De hogy tanultság
dolgában csak egy fél fokkal álljanak magasabban.

A népnek ezen az érzelmi indokon kívül van más rendkívül fontos oka is,
amely a demokratikus szellemnek magát az alapját és magát a lényegét
érinti. Mit fog tenni a nép akkor, ha egyszer a demokrácia
tarantella-pókja{13} megcsipte? Először is azt fogja akarni, hogy minden
ember legyen egyenlő, következésképen az lesz az óhajtása, hogy tünjenek
el úgy a mesterséges, mint a természetes egyenlőtlenségek. A nép nem
türi a mesterségesen létrehozott egyenlőtlenségeket, amilyenek: a
születés által szerzett nemesség, a király kegye és a születés által
szerzett gazdagság, – tehát a nemesség, királyság és az örökösödés
eltörlését kivánja. De nem kedveli a természetes egyenlőtlenségeket sem,
vagyis, ha egyik ember értelmesebb, tevékenyebb, ügyesebb és
tehetségesebb, mint a másik. Ezeket az egyenlőtlenségeket, – minthogy
azok természetesek – a nép nem képes megszüntetni, de képes
semlegesíteni oly módon, hogy tehetetlenségre kárhoztatja őket azzal,
hogy távol tartja őket azon hivataloktól, amelyek felett rendelkezik.
Egészen természetes módon s hogy úgy mondjuk, erőszakosan arra
törekszik, hogy a hivatottakat – éppen azért, mert hivatottak –
távoltartsa, vagy ha úgy akarjuk, amint ő mondaná: nem azért, mert
hivatottak, hanem azért, mert egyenlőtlenek, vagy amint még mondaná, –
ha mentegetni akarná magát, – nem azért, mert egyenlőtlenek, hanem
azért, mert mint egyenlőtlenek gyanusak abban, hogy egyenlőségellenesek,
és ez teljesen egyre megy. Ez indította Aristotelest arra a mondásra,
hogy ott van a demokrácia, ahol az érdemeket megvetik. Szó szerint ugyan
nem így fejezi ki magát, de mégis ezt írja: «ahol az érdemet
mindenekfelett meg nem becsülik, ott nem lehetséges szilárd
arisztokratikus alkotmány» s ezzel azt fejezi ki, hogy ott, ahol az
érdemet meg nem becsülik, bekövetkezik a demokratikus kormányzat, amely
azután állandósul is.

A hivatottság tehát ebből a szempontból tekintve is, rossz lábon áll.

Végeredményben is a demokrácia _mindent egymaga akar elvégezni_, miként
ez nagyon természetes is; ellensége a hivatáskörök elkülönítésének,
kiváltképen pedig egymaga szeretne kormányozni delegátusok és közvetítők
nélkül; ideálja azon közvetlen kormányzás, ami Athénben létezett;
ideálja a «demokrácia», hogy Rousseau{14} kifejezését alkalmazzuk, aki
ekként hívta a közvetlen kormányzást és egyedül ezt hívta így.

A történelmi események vagy talán a szükség által is kényszerítve, hogy
delegátusok által végeztesse a kormányzást, mit tegyen, hogy közvetlenül
kormányozhasson, vagy hogy bár delegátusai által, de mégis legalább
megközelítőleg közvetlenül kormányozhasson?

Elsősorban is talán azt teheti, hogy delegátusainak utasításokat ad,
akik ebben az esetben nem egyebek, mint a nép megbizottai, akik a nép
akaratát, miként azt átvették, beviszik a törvényhozó testületbe,
tényleg tehát a nép közvetlenül kormányoz.

Ime ilyen az utasítás.

A demokrácia nagyon sokszor gondolt erre, de kitartás nélkül s ezzel
nagyon sok józanságról tesz tanubizonyságot, mert jól sejti, hogy az
utasítás nem egyéb szemfényvesztésnél. Népképviselők gyűlnek egybe,
vitatkoznak s a pártok érdeke kialakul; ettőlfogva «alkalmazkodás»
istennőjének – Καιρος-nak{15} zsákmányául esnek. Azon nap, amelyen
tényleg megszavazzák azt, amire utasítást kaptak, – a legkedvezőtlenebb
lehet pártjuk érdekeire. Valósággal kényszerítve vannak arra, hogy
hűségből hütlenekké, engedetlenségből odaadókká legyenek s elárulván
ezen jó és dicséretes szándékból megbizatásukat mindig ez fog választóik
előtt dicsőségükre, becsületükre, vagy mentségükre szolgálni és ez lesz
az, amit igen nehéz volna kárhoztatni. A képviselőnek adott utasítás
tehát felette durva eszköz lesz nagyon kényes kivánalmak teljesítésére.
A demokrácia ösztönszerűleg nagyon jól tudja ezt és végeredményben
mindig nagyon közömbösen viselkedik. Mi marad meg neki tehát? Valami ami
sokkal értékesebb, t. i. maga a zsákmány, annak puszta árnyéka helyett.
Olyan embereket választ meg, akik mindenben hasonlítanak hozzá, akik
teljesen osztoznakminden érzelmeiben, akik egészen olyanok, mint ő maga
annyira, hogy egész bizonyosan, ösztönszerűleg, szinte gépiesen teszik
ugyanazt, amit maga is tenne akkor, hogyha egy óriási törvényhozó
testületet alkotna; akik kétségtelenül az adott körülmények szerint
szavaznak, épen úgy, mintha maga a nép szavazna közvetlenül. Ily módon
lesz törvényhozóvá; ő hozza a törvényt és ez az egyetlen módja annak,
hogy törvényt hozhasson.

A demokráciának tehát az a legnagyobb érdeke, hogy olyan képviselőket
válasszon, akik őt igazán képviselik; akik egyrészről a lehető
legtökéletesebben hasonlítanak hozzá, másrészről, akik nem birnak
egyéniséggel s akik végül – mivel teljesen vagyontalanok – egyáltalában
nem birnak függetlenséggel sem.

Sokan felpanaszolják, hogy a demokrácia alárendeli magát a
politikusoknak; ámde ebben a demokráciának feltétlenül igaza van,
tekintettel az általa elfoglalt álláspontra, amelyet ha el nem foglalna,
az felette különös volna. Mi a politikus? Olyan ember, aki az egyéni
eszméket illetőleg mit sem számít, aki közepes műveltséggel bir,
minthogy a tömeg főbb szenvedélyeiben és érzelmeiben osztozik s akinek
egyedüli hivatása, politikával való foglalkozás s aki, ha bezárul előtte
a politikai pálya: éhen halna.

Teljes pontossággal véve: csak ennyire van szüksége.

A politikust soha sem fogja arra ösztönözni képzettsége, hogy önálló
gondolatokat alkosson s nem lévén önálló gondolatai, nem kerülhetnek
azok összeütközésbe szenvedélyeivel; szenvedélyei először kezdetlegesen,
azután pedig saját érdekeinek hatása alatt azonosak lesznek a tömeg
szenvedélyeivel; végül szegénysége s annak lehetetlensége, hogy más
forrásból fedezze életszükségleteit, mint a politikából: azt fogják
eredményezni, hogy sohase lépjen ki abból a szűk körből, amelybe
megbizói zárták be, képviselői utasítása lesz azon anyagi kényszer,
amelynek engedelmeskednie kell; képviselői utasítása – az ő nagy
szegénysége.

Tehát a demokráciának szüksége van politikusokra, nincs is egyébre
szüksége, mint politikusokra és még arra, hogy a közügyeket ne intézzék
mások, mint politikusok.

Az, aki akár vagyonánál, akár tehetségének vagy hírnevének varázsánál
fogva meg tudja magát valahol választatni, az a demokráciának ellensége
vagy többé-kevésbé olyan embere, aki iránt a demokrácia
bizalmatlansággal viseltetik, mert ő fog kormányozni, nem pedig a
demokrácia az ő nevében. Ez az ember nem függ a demokráciától. Tegyük
fel, hogy valamely törvényhozó testület a maga egészében vagy
többségében gazdag emberekből vagy olyan emberekből van megalkotva, akik
értelmi tekintetben magasan állanak – és olyanokból, akiknek inkább
érdekükben fekszik saját hivatásuk betöltése, mellyel sikereket érnek
el, mint a politizálás: mind ezen emberek a maguk meggyőződése szerint
fognak szavazni és törvényeket hozni, de ekkor mi fog történni? a
demokrácia egyszerűen megszünik. Ime ez fog törvényeket hozni és
kormányozni, de egy szorosabb értelemben vett, talán egy kevéssé
ingadozó természetű, de mindenesetre olyan arisztokrácia, amely
korlátozni fogja a népnek a közügyekre való befolyását.

Világosan látjuk tehát, hogy a demokráciának, _ha élni akar_, majdnem
lehetetlenség tekintettel lenni a hivatottságra és majdnem a
lehetetlenséggel határos, hogy ne mellőzze azt.

Ennélfogva a nép csak olyan képviselőket választ, akik vele teljesen
azonosak és mindig tőle függnek.




II.  A MUNKAKÖRÖK ZÜRZAVARA.

Mindezek után mi fog történni? Az fog történni, ami nagyon logikus és
nagyon igazságos lesz, ha demokratikus álláspontra helyezkedünk s amit a
demokrácia is határozottan óhajt és egyebet nem is óhajthat, hogy a
nemzeti képviselet kizárólag azt fogja cselekedni, amit maga a nép
akarna tenni és amit tenne is, ha őt illetné meg a közvetlen kormányzás.
_A demokrácia mindent önmaga akar elvégezni_, miként maga a nép akarna
mindent elvégezni, ha a közvetlen kormányzás őt illetné, amint önmaga
végzett el mindent az athéni Pnyxen.

Montesquieu ezt minden vonatkozásban nagyon jól látta, kivéve azt, hogy
miként végzik el mindezt, a képviseleti és a parlamentáris kormányzat
mellett; de hát a dolgok alapjukban véve azonosak, amit másként nem is
kell megmagyaráznunk, mint értelemáttétellel; Montesquieu t. i. ezt
mondja: «a demokrácia alapelve megromlik, nemcsak akkor, midőn szem elől
tévesztjük az egyenlőség szellemét, hanem még akkor is, _midőn az
egyenlőség szellemét túlságba hajtjuk és midőn mindenki egyenlő akar
lenni_ _azokkal, akiket azért választott meg, hogy őt kormányozzák_.
Azonfelül nem lévén képes elismerni a nép azon hatalmat, amelyet ő
ruházott másokra, _mindent önmaga akar elvégezni;_ határozni akar a
senátus helyett, a végrehajtó hatalmat ő akarja gyakorolni a hatóságok
helyett és meg akar fosztani hivatalától minden bírót. A nép a hatóságok
munkakörét akarja betölteni, amelyeket többé nem tartanak tiszteletben.
A senátus határozatai előtte többé nem birnak súllyal, tehát a
senátorokat sem veszik többé tekintetbe…» Alkalmazzuk az elmondottakat a
jelen állapotra. A demokratikus és parlamentáris kormányzás mellett a
nép képviselete mindent önmaga akar elvégezni. Egyenlő akar lenni
azokkal, akiket vezetőiül választott; nem bírja elviselni azok hatalmát
sem, akiket ő ruházott fel hatalommal; kormányozni akar a kormány
helyett s a végrehajtó hatalom hivatalnokai helyett ő akarja gyakorolni
a végrehajtó hatalmat; az összes bíróságok hatalmát a magáéval akarja
helyettesíteni; ő akarja elvégezni az összes hatóságok munkáját, nincs
többé tekintet senkire és senki sem részesül többé tiszteletben.

Ez azon szellem, amely a népet áthatja, azon népet, amely mindent önmaga
akar elvégezni, vagyis az iránta hűséges és neki engedelmes emberek
által akar mindent elvégeztetni.

Ezentúl a hivatottságot mindenütt üldözik és mindenünnen eltávolítják az
útból s miként a nép kiküszöbölte azt képviselői megválasztásánál, épen
úgy távolítja el azt az útból a törvényhozó testület is, még pedig
állandó kitartással és következetesen az egész társadalom minden
tevékenységi köreiből, bármilyenek legyenek is azok.

A kormányt – hogy ezzel kezdjük, – a nemzeti képviseletnek kell
ellenőriznie és tanáccsal ellátnia; ámde a kormánynak függetlennek kell
maradnia a nemzeti képviselettől és legalább is nem zavarandó össze
vele, vagyis – más szavakkal – a nemzeti képviseletnek nem szabad
kormányoznia. A demokratikus kormányrendszer mellett azonban épen ez az,
amit tenni akar. A nemzeti képviselet választja meg a kormányt, amely
szigorúan véve összhangban lehet vele, ámde «nem birván türni azt a
hatalmat, amelynek ő adta a megbizást», attól az időtől kezdve, midőn a
kormányt kirendelte, arra törekszik, hogy folytonosan helyette
kormányozzon. A törvényhozó testület nem olyan testület, amely
törvényeket hoz, hanem olyan, amely az interpellációk szakadatlan
sorozata által előírja a kormánynak azt, amit annak tennie kell, vagyis
– kormányoz.

Az országot tehát – a szó betű szerinti értelmében – a képviselőkamara
kormányozza és _így is kell ennek lennie_, hogy a nép egyedül önmaga
által kormányoztassék, miként ezt a kormányzat szelleme megkívánja; így
kell ennek lennie, hogy a nép akaratán kívül ne legyen más akarat, amely
tőle indul ki s amely hozzá tér vissza a végrehajtási cselekmények
alakjában; így kell ennek lennie, _hogy semmi olyas_ ne történhessék,
habár a néptől eredt is az, amely a souverain nép felett népfenségi
cselekményeket gyakorolhasson, még pedig sem ideiglenesen egy pillanatra
sem, még a legszorosabban meghatározott korlátok közt sem.

Ámde a kormányzás művészet, amely tudományt tételez fel s ime a népet
olyanok kormányozzák, akik sem tudománynyal, sem művészettel nem birnak
és akiket határozottan azért választottak meg, mert tudománnyal s
művészettel nem rendelkeztek, megválasztották őket azon biztosíték
mellett, hogy egyáltalában nem is birnak ezen minősítéssel.

És ha az efajta demokráciában akár a hagyomány hatása folytán, akár a
külviszonyokkal összefüggő valamely szükségességnél fogva, fennállana
bizonyos számú éven át a törvényhozó testülettől független oly hatalom,
amely nem tartozik neki számot adni s amelyet nem lehetne
meginterpellálni, ez a hatalom oly annyira idegenszerű – hogy úgy
mondjuk – szörnyű anomália lenne, amely nem merne működni, amely félne
azon botrányoktól, melyeket működése által keltene fel s amely mintegy
meg lenne bénítva a félelemtől, nehogy észrevegyék létezését.

És igaza is van ebben, mert ha folytatná működését, vagy ha csupán
látszólagosan is folytatná azt, ez esetben olyan cselekményt vinne
véghez, amely nem volna népszerű és ellentétben állna a kormányzat
szellemével. Ezen kormányzatban az államfő nem egyéb, mint névszerinti
feje az államnak; a tőle származó akarat, a hatalommal való visszaélés
lenne, valamely eszméje jogtalan beavatkozás, szózata a souverainitás
megsértésének cselekménye lenne.

Még akkor is, ha az alkotmány neki formásan megadta volna a hatalmat,
ezen pontot illetőleg az mégis holt betű maradna, miután egy írásba nem
foglalt felsőbbrendű alkotmányt sértene meg, t. i. magát a politikai
intézmények szellemét.

Egy volt államfő mondta a következőket: «Elnökségem egész ideje alatt
alkotmányszerűleg hallgattam.» Ez tőle nem volt helyes eljárás, mert az
alkotmány megengedte neki, hogy beszéljen, sőt még azt is, hogy
cselekedjék; alapjában véve azonban mégis helyesen járt el, mert midőn
az alkotmány megengedte neki azt, hogy cselekedjék és beszéljen, ezen
felhatalmazásnak alkotmányellenes jellege volt; ha beszélt volna,
alkotmányosan járt volna el, de mert hallgatott a politikai intézmények
szellemének megfelelő eljárást tanusított; hallgatása által tehát
intézményszerűen viselkedett; ellentétbe helyezkedett ugyan az alkotmány
szavaival, de ez által bámulatos módon felismerte, megértette és
tiszteletben tartotta annak szellemét.

A nemzeti képviselet a demokráciában annyira közvetlenül kormányoz,
amennyire csak lehetséges, sőt valósággal ő kormányoz, minthogy ő írja
elő a végrehajtó hatalomnak a kormányzás módját, ellensúlyozván a
végrehajtó hatalom legfőbb képviselőjének működését, minthogy annak nem
írhat elő semmit sem.

Úgyde nem elégszik meg egyedül a kormányzással, hanem adminisztrálni is
akar. Valóban gondoljuk meg, hogyha a pénzügy, igazságügy, rendészet
stb. hivatalnokai kizárólag csak saját minisztereiktől függnének, a
miniszterek ellenben gyakran váltakoznak, minthogy kifejezetten a
törvényhozó testülettől függnek, amely gyakran meg is buktatja őket, –
már most a főnökeiknél sokkal nagyobb állandósággal bíró hivatalnokok,
külön arisztokráciát képeznének, akik a népakarattól függetlenül saját
elveik, szabályaik, hagyományaik és eszméik szerint végeznék az állami
közigazgatást.

Ez azonban nem lehetséges, nem pedig azért, mert egyéb, mint a népakarat
nem foglalhat itt helyet, sem pedig más hatalom, mint a népé – legyen az
bár nagyon korlátozott is – nem lehetséges.

Mindez egy eléggé jelentős antinomiát eredményez t. i. ugyanazon oknak
ellentétes okozatait. Minthogy a minisztereket a törvényhozó testület
irányítja, tehát gyakran meg is buktatja őket és mert gyakran
megbuktatja őket, tehát a miniszterek nem irányíthatják akként saját
alárendeltjeiket miként azt Colbert{16} vagy Louvois{17} tették;
ennélfogva alárendeltjeik eléggé függetlenek lesznek ugyannyira, hogy a
törvényhozótestület azon tekintélyt, melyet a miniszterek felett bir,
elveszíti a hivatalnokokkal szemben; lerontván tehát azon hatalmat, mely
az övével versenyez, ily módon egy újabb vele versenyző hatalmat teremt.

Az ellentétet azonban eléggé könnyű szerrel egyenlíti ki; nem engedi meg
u. i. a törvényhozótestület azt, hogy bármely hivatalnok az ő
láttamozása nélkül alkalmazható legyen, sőt berendezkedik oly módon,
hogy biztosítja magának a hivatalnokok kirendelési módját. Egyrészről
ugyanis testületi székházából, diktátori és törvényhozói palotájából
szorgosan ellenőrzi a hivatalnokok kirendelését; másrészről pedig a
törvényhozó testületnek minden egyes tagja a saját kerületében s saját
megyéjében s a saját járásában behozza a hivatalnokok választásánál a
maga jelöltjeit s elfogadtatván azokat, valóságban ő választja meg a
hivatalnokokat. Szükséges, hogy a nemzet akarata érvényesüljön ebben is
és hogy a nép csak olyan hivatalnokok által engedje magát
adminisztráltatni, akiket a maga szellemében választott meg s – amint
Montesquieu mondja – «önmaga választja meg magisztrátusait».

És most gondoljuk meg – visszatérve a tárgyhoz – ha szükséges az, hogy ő
válassza meg képviselőit, akik teljesen hasonlók hozzá és az ő szelleme
szerint vannak mintegy lemintázva: minden rendbe jön.

Ime tehát a nép, amely tisztviselői megválasztásánál többé-kevésbé
érezteti hatalmát. Tovább folytatja azt, hogy «mindent önmaga végezzen
el». Gyakran panaszkodunk mai napság, hogy a politika belevegyül a
közigazgatásba s végeredményben minden dologba, azon «politika» miatt
panaszkodunk, amely mindenbe beleártja magát s amellyel mindenütt
találkozunk. De hát alapjában véve mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ez a
nemzeti souverainitás alapelve, vagyis hogy «a politika», a politikai
hatalom, a _nemzet többségének az akarata_. Nem illeti-e meg a nemzet
többségét, hogy jogait gyakorolhassa, csudálkozhatunk-e azon, hogy a
nemzet többsége jogai gyakorlására törekszik épen úgy a közigazgatás
felett, mint a közigazgatásban és mindenütt? Az a demokratikus ideál,
hogy a nép önmaga válassza meg minden előljáróját, vagy ha ez nem is
demokratikus ideál, akkor legalább is demokratikus gondolat. Épen ezt
teszi a nép a parlamentáris demokráciában képviselőinek közvetítése
mellett.

És ez jól van így, csakhogy a hivatottság kap még egy arculütést. Mert
valamely közigazgatási hivatal jelöltje, akit a nép választ
megbizottainak közbenjárása mellett, vajjon miáltal fogja megnyerni
választóinak tetszését? talán érdemei által? főnökei és a vele hasonló
sorsban lévők tudnának e felett helyesen ítélkezni, azonban a nép vagy
képviselői egyáltalában nem, vagy sokkal kevésbé képesek erre.

«A nép bámulatos módon meg tudja választani azokat, akikre rá kell
bíznia hatalmának egynémely részét» mondja Montesquieu. És ez az
alkalmas pillanat arra, hogy ezen állítást kissé közelebbről
megvizsgáljuk. Melyek a bölcs Montesquieu érvei? «A nép csupán azon
dolgok tekintetbe vétele mellett határozza el magát valamire – mondja
Montesquieu – amelyeket figyelmen kívül hagyni nem képes és amelyek –
hogy így fejezzük ki magunkat – érzékei alá esnek. Nagyon jól tudja,
hogy azon ember, aki gyakran volt háborúban és aki ott annyi – amennyi
eredményt ért el, nagyon alkalmas arra, hogy hadvezérré válassza; nagyon
jól tudja, hogy ha a bíró szorgalmas és ha ítélőszékétől vele
megelégedve távoznak el sokan és ha megvesztegetéssel nem lehetett
félrevezetni, mindez elég ahhoz, hogy prætornak válassza meg; meglepi
valamely polgártársának pompaszeretete vagy gazdagsága, ez elegendő
neki, hogy ædilissé válassza meg. Mindezek olyan tények, amelyekről
inkább szerezhetünk tudomást a köztéren, mint a monarcha saját
palotájában.»

Az idézet nem látszik előttem szerencsésnek. Vajjon a monarcha miért ne
ismerné fel palotájában valamely pénzember gazdagságát, valamely bíró
érintetlenségének jó hírnevét, valamely ezredesnek sikereit épen oly
jól, miként a nép a köztéren? Ezek nem nagyon nehezen megérthető dolgok.
A nép tudja, hogy ez mindig jó bíró volt és hogy az mindig kitünő
katonatiszt volt, tehát megteheti őket prætornak, illetőleg hadvezérnek.
Ám legyen; azonban akkor, ha egy fiatal bírót vagy egy kezdő
katonatisztet kell megválasztania, ez esetben hogyan fog a nép magának
tájékozódást szerezni? Ezen kérdést kellőképen tisztázni képes nem
vagyok. Montesquieu éppen ezen érvelésével jelöli ki a nép képességének
azon korlátait, hogy t. i. az csak a főtisztviselők, igen magas rangú
hivatalnokok választására hivatott s hogy következésképen mindenkinek
csakis akkor jelölhet ki életpályát, amikor az azt már befutotta. De
hogy ezt tehesse, milyen értesítésekből szerez, vagy képes szerezni
tájékozódást? Montesquieu nagyon képesnek tartja a népet a már igazolt
hivatottság felismerésére, de éppen nem tartja képesnek a keletkezőben
lévő képességek felismerésére. Montesquieu indokolása ez esetben kevésbé
bír bizonyító erővel.

Ami őt idáig vezette, az a szónak logikai értelmében vett antithezis
volt. Amit bizonyítani akart, kevésbé volt itt az általa előtérbe
állított tételnek igazsága, mint inkább egy másik tétel helytelensége.
Azon kérdés, amely elméjében kialakult, a következő volt: alkalmas-e a
nép az állam kormányzására s a bel- és külügyek ellátására és
megoldására? felelet: nem alkalmas. Alkalmas-e a hatóságok
megválasztására? felelet: erre már inkább. Elragadtatva ezen antithezis
által odáig megy, hogy ezt mondja: semmi esetre sem alkalmas a
kormányzásra, de csodálatosképen alkalmas hatóságai megválasztására. Az
idézett szakaszok magyarázata végeredményben a következő: «ezek olyan
dolgok, amelyek felől a nép jobban tájékozódhatik a köztéren, mint a
monarcha palotájában»; de vajjon képes lesz-e arra, hogy valamely ügyet
vezessen, felismerje a helyzetet, az okokat és mozzanatokat, hogy sikert
érjen el? felelet: nem, erre nem lesz képes.

Az igazság az, hogy a nép inkább képes arra, hogy megválassza
hatóságait, mint arra, hogy fokozatosan megalázzon valamely
uralkodóházat, de semmivel sem többre, mert majdnem egyenlő nehézséggel
járna az, megalázni valamely uralkodóházat, mint kiválasztani azon
embert, aki azt meg fogja cselekedni.

Arra pedig egyáltalában nem képes, hogy az érdemes pályakezdő ifjaknak
életpályát biztosítson s az elsőfokú előléptetésekben részesítse azokat,
akik arra érdemeket szereztek valamely életpályán; már pedig a
demokratikus államokban épen ezt teszi a nép.

De hát azon hivatalnokjelölt, aki megnyerte a nép tetszését, vajjon
mivel nyerte meg azt? érdemeivel bizonyára nem, miután a nép és
képviselői nagyon rossz ítélőbírák szoktak lenni; de hát akkor mivel
nyerte meg azt? azzal, hogy alkalmazkodik a közvéleményhez, vagyis a nép
politikai hitvallásához. A hivatalnokjelölt politikai hitvallása lesz az
egyedüli tényező, amely őt a népnek megválasztásra ajánlja, minthogy ez
az egyetlen dolog, amelyben a nép jó ítélőbíró. Ámde kapcsolatban állhat
a nép közvéleményéhez való alkalmazkodás a jelölt valódi érdemével? –
Kétségtelenül megtörténhetik, ámde ez csakis véletlenség lesz. A nép
tehát – legalább ez esetben – nem ellensége a hivatottságnak, de azzal
szemben közömbösen, vagyis inkább idegenszerűen viselkedik.

A hivatottság nem valami nagyon kérkedhetik ezzel a helyzettel, annál is
inkább, mert kikerülhetetlenül következő lesz a helyzet: azon
hivatalnokjelölt u. i., aki nem érez magában semmi érdemet, minden
nagyobb nehézség nélkül meg fog győződni arról, hogy amit elért, az
csupán politikai hitvallása miatt történt; ellenben azon
hivatalnokjelölt, aki magában érdemet érez, jól tudva azt, hogy miként
viselkedik az érdem nélkül való jelölt s nem akarván azt, hogy azok
által legyőzessék, hasonlóképen átengedi magát a hasznot hajtó
közvéleménynek. «Ez a rosszban való solidaritás», amelyről Renouvier{18}
a _Sience de la Morale_-ban olyan találólag beszél. Következőleg a nép
képviselői által választott legtöbb hivatalnokjelölt nem bír
képességgel, a megválasztottak egy némely része pedig – akik ámbár
érdemesek – jellemileg lesznek középszerűek; tehát az életpályák
legnagyobb részében, sőt majdnem mindenikében a jellem is egy részét
képezi a hivatottságnak.

Felmarad még egy kis része az érdemes embereknek, akik semmi hasznot
hajtó nézethez nem csatlakoznak s akik – hála a politikusok pár
pillanatig tartó figyelmetlenségének – az adminisztráció valamely
hivatalos állásába becsúsztak. Ezen betolakodók erőfeszítésük folytán
néha elég magasra emelkednek, anélkül azonban, hogy bejuthatnának
elsőrendű állásokba, amelyek mindig fentartatnak – miként az
törvényszerű is – azok számára, akik iránt a nép bizalommal viseltetik.
Ekként adminisztrál a nép képviseletének közvetítése által épen úgy,
mint ahogy kormányoz képviseletének közvetítése által akkor, amidőn a
minisztereknek előírja az egyes kormányzati cselekményeket.

Azt azonban nem látom be, hogy a nép végezné az állami igazgatást, úgyde
elismerem azt, hogy a nép választja meg a közigazgatási tisztviselőket.

Először is ezen tisztviselők megválasztása óriási feladatot képez, mert
ez teszi lehetővé, hogy az állami közigazgatási testületbe minden más
szellem kizárásával egyedül a nép szelleme vonulhasson be s ez
akadályozza meg azt, hogy az adminisztráció arisztokráciává ne változzék
át, amelyre mindig igen nagy hajlandósággal bír. Sőt mi több, a nép nem
elégszik meg egyedül azzal, hogy közigazgatási tisztviselőit
képviselőinek közvetítése mellett válassza meg, hanem ezen felül még
ellenőrzi őket, őrködik felettük, figyel rájok s pórázon tartja őket s
miként a népképviselet előírja a miniszternek az egyes kormányzati
cselekményeket, akként írja elő még ezenfelül a közigazgatási
tisztviselőknek is adminisztrativ cselekményeiket.

A préfet, az államügyész, a műszaki főnök a demokratikus uralom alatt,
nagyon alárendelt helyzetben van, csupán egymaga áll szemben
miniszterével és kerületének képviselőivel. Engedelmeskednie kell
miniszterének, nemkülönben az általa adminisztrált országrész
képviselőinek is; és itt felette különös dolgokat tapasztalunk és nagyon
bonyolult helyzettel állunk szemben. Minthogy ugyanis a préfet
engedelmeskedni tartozik a képviselőknek és ezenfelül saját
miniszterének is, a miniszter pedig a képviselőknek engedelmeskedik:
tehát úgylátszik, hogy azon akarat, amelynek a préfet engedelmeskedik,
azonos azzal az akarattal, amelynek a miniszter engedelmeskedik. Ámde a
népképviselet közakarata az, melynek a miniszter engedelmeskedik és így
ez azon közakarat, melyet a miniszter préfet-jére átszármaztat,
másrészről pedig a préfet szemben találja magát az általa adminisztrált
országrész képviselőinek különleges akaratával. Mindezekből pedig az
engedelmességnek bizonyos összeütközései támadnak, amelyek a
psychológust igen érdekelhetik, de kevésbé lesz kellemes a préfet, a
műszaki főnök, vagy az államügyész számára.

Jegyezzük meg másrészről, miként működik közre minden arra nézve, hogy a
nemzet akaratának képviselőjét éppen olyan mértékben tegye hivatás
nélkül valóvá, mint amilyen teljhatalmú. Hogy hivatás nélkül való: az
kétségtelen – miként ezt már láttuk – eredeténél fogva, de ha _nem is
volna ilyen_, azzá válnék azon foglalkozás által, amit végeztetnek vele;
ilyenné válik a vele végeztetett sokoldalú és mesterségszerű foglalkozás
által.

Hogy valakit hivatástalanná tegyünk, arra az lesz a legjobb eszköz, hogy
az illetőt mindenféle dologgal foglalkoztatjuk. Már pedig a népakarat és
a népszellem képviselője törvényhozói tevékenységén kívül el van
foglalva a miniszterek interpellálásával és avval, hogy előírja nekik
kormányzási cselekményeiket, vagyis el van foglalva a képviselő a bel-
és külügyek vezetésével, el van foglalva közigazgatással, minthogy ő
választja meg a közigazgatási hivatalnokokat, őrködik felettük,
ellenőrzi és befolyásolja őket cselekményeik keresztülvitelében; nem is
szólva azon külön kis szolgálatokról, amelyeket, hogy választóinak
megtegyen, saját érdekében fekszik s amelynek teljesítésére minden
tartózkodás nélkül szokták felkérni; mert hát őt mindenre fel lehet
használni, olyasvalami ő, mint amilyen az általános ügyvivő. Egyébiránt
ez a minden hangszeren játszó ember annyira el van foglalva, hogy
tulajdonképen semmivel sem foglalkozhatik, semmit sem képes
tanulmányozni, semmiről sem képes elmélkedni, semmibe sem képes
belemélyedni s hogy így szóljunk s hogy végül határozottan beszéljünk:
semmit sem képes tudni.

Ha némely dologban jártas volt is, abban a pillanatban, midőn
munkakörébe belépett, munkásságának nehány éve után – csodálatosképen
minden dologban járatlan lesz. Ettől fogva – hogy így fejezzük ki
magunkat – személyiségétől megfosztva, nem egyéb mint közszereplő ember,
vagyis olyan ember, aki a népakaratot képviseli, nem gondolván s nem is
tudván gondolni egyébre, mint annak érvényre juttatására.

Még egy sérelmet kell szükségképen elszenvednie a hivatottságnak; mert
vajjon létezik-e a népakaratnak olyan képviselője, aki eléggé megőrizvén
hivatottságát a pénzügyi vagy az igazságügyi igazgatás ügyeiben, képes
lesz előnyt adni több jelölt közül annak, aki ugyan nem bír a legjobb
politikai véleménnyel, de bír érdemmel, tudással vagy hivatottsággal és
hogy méltányolni tudjon valamely közigazgatási tisztviselőt nem
politikai irányú cselekményei, hanem igazságos – és az állam érdekeivel
megegyező cselekményei szerint? Az erre képes ember ebben az esetben
nagyon gyűlölt szolgája lenne a demokráciának.

Jól ismertem az illetőt, nem szűkölködött értelmiségben, sem szellemben
és becsületes ember volt; mint harmadrendű ügyvéd természetszerűleg
járatos volt a politikában. Helyi okok miatt nem sikerült neki
megválasztatni magát sem képviselőnek, sem senátornak; belefáradva a
küzdelembe, politikai barátainak közbenjárására bírói állást szerzett.
Midőn törvényszéki elnökké lett, be kellett folynia egy olyan perbe,
amelyben, ámbár a vádlott nem volt nagyon ajánlható egyéniség, – de
vétsége világosan nem esett alá a törvénykönyv egyetlen szakaszának sem.
Ezt a vádlottat azonban, – aki egy mai napság gyűlöletes kormánynak volt
egykori préfetje s aki mint reakcionárius és arisztokrata volt ismeretes
– a város és a vidék egész demokrata népessége elkeseredetten vette
üldözőbe. A törvényszék elnöke, az ellenséges lárma között – melytől az
egész törvényszéki palota visszhangzott – teljesen felmentette a
vádlottat. Az nap este, eléggé élcesen ezt mondta: «ime ez meg fogja
őket leckéztetni, amiért nem választottak meg engem senátornak», vagyis:
«ha politikust csináltak volna belőlem, megfosztottak volna minden
hivatottságomtól, vagy ellensúlyozták volna összes hivatottságomat,
úgyde nem akarták ezt tenni, tehát olyan ember maradtam, aki ismeri a
törvényt és alkalmazza is azt. Annál rosszabb ez nekik!»

«Ha Zeus rabszolgává tesz valamely embert, elveszi lelkének felét»,
mondta Homer,{19} politikussá téve az embert, Demos{20} elveszi annak
egész lelkét, ha pedig valamely embert nem tesz politikussá, akkor azt a
hibát követi el, hogy egészen meghagyja azt neki.

Ime ez okozza, miért gyűlöli Demos az elmozdíthatatlan tisztviselőket.
Az elmozdíthatatlan bírót, az elmozdíthatatlan tisztviselőt, _akit_ az
alkotmány kivesz a nép hatásköréből. Az elmozdíthatatlan tisztviselő, az
elmozdíthatatlan hivatalnok: felszabadított ember, Demos nem szereti a
felszabadítottakat.

Ezért van az, hogy azon nemzeteknél, amelyeknél a hivatalnokok
elmozdíthatatlansága uralkodik, koronkint felfüggesztik az
elmozdíthatatlanságot, ez mindenekelőtt arra szolgál, hogy
«_megrostálja_» a hivatalok személyzetét, mindenekfelett pedig arra
való, hogy azon hivatalnokokat, akiket mellőzni akar, meggyőzze arról,
hogy elmozdíthatatlanságuk nagyon is viszonylagos biztosíték s hogy úgy
nekik, valamint a többieknek is számolniok kell a népfenséggel, amely
ellenük fordulhat, mihelyt függetleneknek jelentik ki magukat s ha
túllépik az engedelmesség korlátait.

Franciaországban az 1873. évi alkotmány szerint elmozdíthatlan
senátorok{21} voltak. Az ügyek helyes adminisztrálása szempontjából ezt
talán elég szívesen fogadták. Az elmozdíthatatlan senátoroknak az
alkotmány alapgondolata szerint a politika és a közigazgatás
veteránjainak kellett lenniök, hogy tiszttársaiknak használjanak világos
felfogásuk, hivatottságuk és tapasztalatuk által. És ez jó is lett
volna, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az elmozdítha tatlan
senátorok többé ne saját tiszttársaik által választassanak, hanem jog
szerint legyenek senátorokká s így elmozdíthatatlan senátorrá legyen
minden volt köztársasági elnök, minden volt semmítőszéki elnök, minden
volt felebbviteli törvényszéki elnök, minden tengernagy, minden érsek,
stb. Ámde demokratikus szempontból tekintve szörnyűség lenne az, hogy
egy a népet képviselő embernek ne kelljen semmiféleképen számot adni a
népnek, ne kelljen félnie az újraválasztás semmiféle eshetőségétől, sem
pedig az újra meg nem választás bármely veszélyétől és hogy végül ezen
ember az ő feltételezett hivatottságánál fogva helyeztetett oda s ne
képviselje egyáltalában a népet, hanem csak önmagát.

Az elmozdíthatlan senátorságot eltörölték. Egészen bizonyos, hogy a
senátorok politikai arisztokráciát alkotnak, mely a teljesített
szolgálatok állítólagos fontosságára volt alapítva; az is bizonyos, hogy
maga a senátus, amely tagjait megválasztotta, az arisztokrácia vádja alá
esik és az napon, amidőn megválasztotta őket, arisztokratikus színezetet
öltött, minthogy ettől a naptól kezdve önkiegészítés (cooptatio) által
megújhodó testületté vált. Ezen állapot egyáltalán nem volt tartható.




III.  A HIVATOTTSÁG MENEDÉKE.

A nemzet összes nyilvános munkaköreiből eltávolíttatván ilymódon a
hivatottság, talál-e valahol menedékre? nagyon is talál, t. i. a
magánfoglalkozások és azon foglalkozások körében, melyeket a társulatok
díjaznak. Az ügyvédet, az ügyvivőt (avoué), az orvost, az iparost, a
kereskedőt, az írót nem fizeti az állam; a mérnököt, a gépészt, a vasúti
társaságok forgalmi személyzetét sem fizeti az állam és úgy az egyik,
mint a másik távol áll attól, hogy hivatottságuk akadályul szolgálna,
vagy akadályul szolgálhatna nekik, egyedül hivatottságukra
támaszkodhatnak. Nagyon is világos, hogy nem a politikai körülmény
álláspontjára fog helyezkedni a peres fél, midőn ügyét tárgyaltatja, sem
pedig a beteg, midőn gyógyíttatja magát; nagyon világos az is, hogy
valamely vasúti társaság akkor, midőn mérnököt alkalmaz, egyáltalában
nem törődik azzal, hogy annak felfogása megegyezik-e a nép
gondolkozásával, hanem egyedül értelmiségére és tudására lesz
tekintettel.

Ezért van az, vagy legalább is részben azért van így, hogy a demokrácia
arra törekszik, miszerint államosítsa az összes munkaköröket s végre
általában mindent. Arra törekszik, hogy minden hivatáskört államosítson.
Például államosítani fogja részben az orvosi kart azáltal, hogy kórházi
orvosi, iskolaorvosi, lyceumi orvosi stb. állásokat létesít.
Államosítani fogja részben az ügyvédeket, mint az állam által fizetett
jogtanárokat stb.

Különben máris kezében tartja mindezeket azáltal, hogy egy sincs
közöttük, akinek hivatalnok rokona ne volna és aki nehogy ezeknek
ártson, ne lenne arra kötelezve, hogy ne tanusítson ellenséges
magatartást polgártársai többségének véleményével szemben; sőt még
jobban igyekszik kezében tartani őket azáltal, hogy sokszorosítja azon
alkalmakat és eszközöket, melyek által őket államosíthatja és
szocializálhatja.

Végül arra törekszik, hogy megszüntesse a nagy társulatokat és azok
munkásságának eredményét felszívja. Megvásárolja valamely nagy társaság
vasutait, mindenekelőtt azért, hogy kihasználja azokat s abban a
reményben, hogy az állam ebből nyereségre fog szert tenni.
Mindenekfelett pedig azért, hogy ezen társaság összes alkalmazottainak
és hivatalnokainak személyzetét eltávolítsa, akik nem törekedtek az
állam, a kormány, a polgárok többsége tetszésének megnyerésére és
akiknek nem volt egyéb gondjuk és egyéb kötelességük, mint hogy jó
alkalmazottak legyenek és végül arra törekszik, hogy helyettesítse
azokat, – bár az egyének ugyanazok maradnak, – az állami alkalmazottak
olyan személyzete által, akiket mindenekelőtt alkalmazkodóknak és
jóérzelműeknek tart.

Ezen uralomnak legszélsőbb és tökéletes állapotában, vagyis a
szocialista kormányrendszerben, csak hivatalnokok lennének.

– Következésképen – mondják az eméleti szocialisták – a jelzett összes
állítólagos hátrányokat ki fogjuk kerülni. Az állam, a demokrácia, az
uralkodó-párt, bármiként nevezzük is azt, tényleg nem fog abba a
helyzetbe jutni, hogy hivatalnokait – mikén az előbb mondottak
feltüntetik – alkalmazkodásuk és hozzá nem értésük alapján válassza meg,
minthogy az összes polgárok hivatalnokok lennének. Eltünnék tehát
ilymódon azon társadalmi dualizmus, amely abban áll, hogy a népesség egy
része az államból él, egy másik része pedig önmagát tartja fenn és azzal
kérkedik, hogy magasabbrendű amannál jellemben, értelmiségben és
_hivatottságban_ az előadott indokoknál fogva. Ebben rejlik a megoldás.

– Kételkedem, hogy az legyen a megoldás, minthogy a szocialista
uralomban fennmarad a választási rendszer, következésképen fennmaradnak
a pártok. A polgárok megválasztják a törvényhozókat, a törvényhozók a
kormányt, a kormány pedig megválasztja a munkakörök főnökeit és a javak
szétosztóit. A pártok, vagyis az érdekcsoportok fennállanak, minden
csoport magának akarja megszerezni a törvényhozókat és a kormányt, hogy
a maga számára nyerje meg ezektől ezen uralom arisztokratáit, t. i. a
munkakörök főnökeit és a javak szétosztóit, hogy a nevezettek ezen
csoport tagjai részére a munkát sokkal enyhébbé s a jövedelmet sokkal
dúsabbá tegyék.

Kivéve azt, hogy a gazdagság és ami még a szabadságból megmaradt
eltöröltetett: semmi sem változott meg s mindazon hátrányok, melyeket
fenntebb felsoroltam továbbra is fennmaradnak. A megoldás nem
következett be.

Hogy meg legyen a megoldás, szükséges volna, hogy a szocialista
kormányzatnak ne választás legyen az alapja; szükséges volna, hogy
isteni jogon alapuljon, mint a jezsuiták uralma Paraguayban;{22}
szükséges volna, hogy zsarnoki legyen nem csupán cselekedeteiben, hanem
eredetére nézve is; szükséges volna, hogy királyság legyen. Az okos
királynak nincs semmi érdeke abban, hogy hivatalnokait a hivatás nélkül
valók közül válassza, sőt inkább az az érdeke, hogy határozottan éppen
az ellenkezőt cselekedje. Erre azt felelhetik nekem, hogy rendkívül
ritka eset és rendellenes dolog az, hogy a király intelligens legyen;
nem óhajtom, hogy ezt elismerjék. A királynak – kevés kivétel mellett és
amit a történet csudálkozva jegyez föl – határozottan ugyanazon
indokokból vannak kegyencei, miként a népnek, akik őt nem homályosítják
el és nem szállnak szembe vele, következésképen akik nem értékesebbek,
mint a többi polgár, sem értelmiség, sem jellem tekintetében. A
választáson alapuló szocialista uralom és a diktátori szocialista uralom
tehát ugyanazon hátrányokat tünteti föl, mint aminőket a demokráciánál
ismerünk.

Egyébiránt alapjában véve a demokráciának a szocializmus felé való
csúszás-mászása – ha szabad magunkat ekként kifejeznünk – nem egyéb,
mint visszatérés a zsarnoksághoz. Ha a szocialista uralom megalakulna,
elsősorban is választási uralom lenne; minthogy pedig minden választáson
alapuló uralom feltételezi, megengedi és szükségeli a pártokat, az
uralkodó párt lenne az, amely megválasztaná a törvényhozókat s amely
ennek következtében megalakítaná a kormányt és amely ezen kormánytól
nyerné el az összes kegyeket, miután azokat a maga számára
kierőszakolná. Az elv tehát az volna, hogy az országot a többség
kizsákmányolja, amint az meg is van minden olyan országban, ahol a
kormányzat választáson nyugszik.

De a szocialista kormányzat mindenekfelett a munkakörök főnökeinek és a
javak kiosztóinak olygarchiája és még hozzá nagyon merev olygarchiája
lévén, uralma alatt csakis védelem nélkül való lények állanak, akik
egyenlők a szegénységben és egyenlőkké téttettek a nyomorúságban; ezen
olygarchia egyébaránt nagyon nehezen pótolható, ameddig a rendkívüli
módon bonyolult közigazgatás – amelyet kezeiben tart – azt követeli,
hogy minden hirtelen változás nélkül, minden a maga helyén maradjon,
mint elmozdíthatatlan olygarchia tehát csakhamar egy vezér körül
összpontosulna és elnyomná, vagy a második helyre és a második
rangsorozatba szorítaná a nemzeti képviseletet választóival együtt.

Ez hasonló volna némileg ahhoz, ami Franciaországban az első császárság
alatt történt. Az első császárság alatt a harcosok osztálya van
túlsúlyban és az uralkodik, háttérbe szoríthat és eltiporhat mindent,
miután reá állandóan szükség van s amely ha elenyészett: újra születik
és amely egy vezér körül csoportosul, aki neki egységet ad és biztosítja
számára az egység erejét.

A szocialista uralom mellett – igaz, hogy sokkal lassabban egy emberöltő
után a munkavezetők és a javak kiosztói, ezen békés janicsárok – egy
nagyon zárt, összetartó s szűkkörű kasztot alkotnának, amelyet nem
lehetne nélkülözni, ellenben a törvényhozók nélkülözhetők, minthogy
helyettük elegendő az államtanács;{23} majd egy vezér körül
csoportosulnának, aki nekik az egységet s az egység erejét adná meg.

Midőn még a szocializmust nem ismerték, állandóan azt mondták, hogy a
demokrácia természeténél fogva a zsarnokság felé hajlik. Ez mintha
megváltozott volna és úgy tetszett, hogy a demokrácia a szocializmus
felé hajlik. Ámde semmi sem változott meg, mert midőn a demokrácia a
szocializmus felé hajlik, a zsarnokság felé törekszik. Ezt azonban
öntudatlanul cselekszi, mert tudatosan az egyenlőség felé törekszik; az
egyenlőség állapotából pedig mindig zsarnokság fejlődik ki.

Ez a jövőt illetőleg egy kissé eltérő elmélkedés volt. Térjünk vissza
tárgyunkhoz.




IV.  A HIVATÁSOS TÖRVÉNYHOZÓ.

A demokrácia – amint az mai napság fennáll, – megtámadja a végrehajtó
hatalmat, meghódítja és magába olvasztja azt; támadást intéz a
közigazgatási hatalom ellen, meghódítja és magába olvasztja azt és
mindezt a törvényhozóknak – az ő képviselőinek közvetítésével teszi,
akiket a maga képére választ meg, vagyis akiket azért választ meg, mert
hivatástalanok és szenvedélyesek, minthogy «a nép sohasem cselekszik más
indokból, mint szenvedélyből» miként Montesquieu – magának kissé
ellentmondva állítja.

De hát milyenek legyenek a törvényhozók? Úgy tetszik nekem, hogy éppen
ellenkezőnek kellene lenniök, mint amilyenek a demokrácia által
választott törvényhozók. Az eszményi törvényhozónak nagyon tájékozottnak
és a szenvedélyektől minden tekintetben mentesnek kell lennie.

Nagyon tájékozottnak kell lennie, nem annyira a könyvekben foglalt
dolgokban, – ámbár eléggé kiterjedt jogi ismeretekkel kell bírnia,
nehogy ami minden pillanatban megtörténik, határozottan az ellenkezőjét
tegye annak, amit tenni akarna – mint inkább tisztában kell lennie azon
népnek, melynek számára törvényeket hoz vérmérsékletével és
közszellemével is.

Mert nem szabad a népnek más rendeleteket és szabályokat adni, mint
amilyeneket elviselni képes; és csodálatosan beválik itt Solon{24} ezen
mondása: «azon legjobb törvényeket adtam nekik, melyeket képesek voltak
elviselni». Nemkülönben tiszteletreméltó a zsidók istenének ezen
mondása: «olyan parancsolatokat adtam nektek, amelyek nem jók», vagyis
csak annyiban jók, amennyit a ti gonoszságtok megengedhet; «ez törli el
mindazon nehézségeket, amelyeket a mózesi törvények ellen lehet emelni»
– mondja Montesquieu.

A törvényhozónak tehát ismernie kell azon népnek, melynek számára
törvényeket hoz, véralkatát és szellemét; járatosnak kell lennie –
miként a németek mondják – a népek psychológiájában és jegyezzük meg,
hogy ismernie kell népének véralkatát, jellemét és közszellemét,
anélkül, hogy maga is bírna ezen véralkattal, jellemmel és szellemmel;
mert a szenvedélyek, hajlamok és törekvések körében az átérzés még nem
megismerés, sőt ellenkezőleg átérezni annyi, mint nem ismerni a dolog
lényegét: a megismerés feltétele éppen ezen érzelmek hiánya.

Az eszményi, vagy legalább is a megfelelő törvényhozónak ismernie kell
népének általános hajlamait és szükséges, hogy ezen hajlamok fölé
emelkedjék és uralkodjék azok felett, minthogy az a hivatása: részben
eleget tenni azoknak, részben pedig leküzdeni azokat.

_Részben tehát eleget kell tenni azoknak_, vagy legalább is kímélnie
kell azokat, minthogy az olyan törvény, amely teljes mértékben
ellentétben állana a nép vérmérsékletével, olyan lenne mint a Roland
kancalova,{25} amely a világon minden jó tulajdonsággal bírna egyetlen
hiba mellett, hogy halott, sőt halva született. Adjatok a rómaiaknak a
népek jogából eredő olyan törvényt, amely kíméletet rendel el a
legyőzött népekkel szemben, ezt a törvényt sohasem fogják végrehajtani,
sőt bizonyos mételyezés folytán hozzá fognak szokni ahhoz, hogy más
törvényeket se hajtsanak végre. Adjatok a franciáknak olyan szabadelvű
törvényt, amely az ember és polgár egyéni jogainak tiszteletben tartását
rendeli el, minthogy a szabadság a franciáknál abban áll, – miként
Joannes báró mondja, – hogy: «joga legyen mindenkinek azt tenni, amit
akar s megakadályozni másokat abban, hogy azt tegyék, amit akarnak», ily
módon ez a törvény mindig csak közepesen és kínosan lesz végrehajtva és
szokássá teszi, hogy a többi törvények se hajtassanak végre.

A törvényhozónak tehát ismernie kell népének hajlamait, hogy
megszabhassa magának azon határokat, amelyek között meg kell állapodnia
vele szemben.

_Tehát részben legyőzni azokat;_ mert a törvénynek azon népnél, mely azt
csak rendészeti szabálynak tekinti, olyannak kell lennie, amilyen az
egyén erkölcsi törvénye, az üdvös eredmények szempontjából bírjon az
állandósított kényszer jellegével s kell, hogy a romboló szenvedélyek,
az ártalmas hangulatok s a veszedelmes szeszélyek féke legyen; le kell
küzdenie az ént, vagy jobban mondva olyan észszerű énnek kell lennie,
ami leküzdi a szenvedélyes ént. Ez az, amit Montesquieu meg akar értetni
akkor, midőn mondja, hogy «a szokásoknak le kell küzdeniök a
körülményeket, a törvényeknek pedig a szokásokat».

A törvénynek tehát bizonyos mértékben le kell küzdenie a nép általános
hajlamait. Szükséges, hogy a törvény a nemzet vezérfonala legyen, melyet
egy kevéssé szeressenek, mivel jónak találják, kissé féljenek attól,
mivel szigorúnak találják, kissé gyűlöljék, mivel viszonylag
ellenségesnek találják, végül tiszteljék, mivel szükségesnek tartják.

Ilyen törvényt kell hoznia a törvényhozónak; következésképen rendkívüli
finomsággal kell ismernie azon népnek, amelynek számára törvényeket hoz,
egész lelkületét, valamint ismernie kell a népléleknek azon árnyalatait
is, amelyek ellenszegülnének éppen úgy, mint annak azon árnyalatait,
amelyek azt elfogadni hajlandók, nemkülönben ismernie kell azokat is,
akikkel minden ellenállás nélkül képes elfogadtatni a törvényt s azokat
is, akikkel szemben nem teheti ki magát azon veszélynek, hogy erőtlennek
láttassék.

Ime ez a legjobb s leglényegesebb hivatottság, amivel a törvényhozónak
bírnia kell.

Másrészről szenvedély nélkül valónak kell lennie. «A mérséklet» azon
erénye, amelyet Cicero{26} annyira dicsőít és amely tényleg nagy
ritkaság, ha ezt a szónak valódi értelmében vesszük s ha ez alatt a
_léleknek és elmének_ egyensúlyát értjük – legyen azon alap, amelyre a
törvényhozónak helyezkednie kell. «Azt mondom _és úgy tetszik nekem,
hogy ezen művet{27} nem egyébért írtam, mint annak bebizonyítására_,
hogy a törvényhozónak a mérséklet szellemével kell bírnia s úgy a
politikai értékek, valamint az erkölcsi értékek mindig két határvonal
között mozognak» – mondja Montesquieu.

Semmi sem nehezebb az embernek, mint magát a szenvedélyek ellen
megvédelmezni, következésképen a törvényhozónak is az a legnehezebb azon
nép szenvedélyei ellen védekezni, amelyből maga is származik, nem
számítva a saját magáéit: «Aristoteles ki akarta elégíteni részint
Platon{28} elleni féltékenységét, részint Nagy Sándor iránt való
szenvedélyét; Platon az athéni nép zsarnoksága miatt méltatlankodott;
Machiavelli{29} el volt telve bálványával, Valentinois{30} hercegével.
Moore Tamás,{31} ki inkább arról beszélt, amit olvasott, mint ami felett
gondolkozott, minden államot egy görög város egyszerű mintája szerint
akart kormányozni. Harrington{32} nem látott mást, mint az angol
köztársaságot, míg az írók tömege mindenütt rendetlenséget talált, ahol
nem látott koronát. «A törvények mindig _összeütköznek_ a törvényhozó
szenvedélyeivel és előítéleteivel (részint saját szenvedélyeivel,
részint azokkal, amelyek vele és népével közösek). Néha _görbe utakon
haladnak_ és ettől nyerik színezetüket, néha ott rekednek és beolvadnak»
– mondja Montesquieu.

Erre pedig egyáltalában nem volna szükség. A törvényhozónak ugyanazt a
helyet kell betöltenie a nép életében, mint az öntudatnak az ember
lelkében, t. i. ismernie kell a nép minden szenvedélyét, azoknak egész
terjedelmét, horderejét, nem hagyván magát megcsalatni azok tekintélye,
álszenteskedése és titkolódzása által; majd szembeszállván azokkal, majd
legyőzvén egyiket a másik által, majd kedvezve némileg egyiknek, egy
sokkal félelmesebb másik szenvedély kárára, majd elhagyva a küzdteret,
majd visszafoglalva azt; legyen mindig ügyes, mindig alkalmas, mindig
mérsékelt; de ne hagyja magát sem megközelíteni, sem megfélemlíteni, sem
gyönyörködtetni, sem körülhálózni, sem vezetni természetes ellenségei
által.

Sőt sokkal öntudatosabb legyen – hogy így mondjuk – mint maga az
öntudat, mert nem szabad elfelejtenie, hogy az általa mások számára
hozott törvényt egyszersmind a maga számára is hozta és amit ma
elhatározott, annak holnap is tartozik engedelmeskedni – semel jussit
semper paruit – tehát határozottan és a szó betűszerinti értelmében –
érdek nélkül valónak kell lennie, ami neki sokkal nehezebb, mint az
öntudatnak, amelynek semmi fáradságába sem kerül, hogy közömbös legyen.

Nemcsak szenvedélyek nélkül valónak kell lennie, hanem még saját
szenvedélyeitől is mentesítenie kell magát: ami sokkal nehezebb. Olyan
szenvedélyre van szükség – képzeljük el – (hogy hypothezis által tegyük
szemlélhetővé), ami öntudattá változhatik; miként ezt Jean Jaques
Rousseau következőleg mondja:

«Hogy feltárhassuk a társadalom lehető legjobb szabályait, melyek a
nemzetek szükségleteinek megfelelnek, magasabbrendű intelligenciára
volna szükségünk, amely látná ugyan az emberek minden szenvedélyét, de
azok közül egyet sem érezne; semmi összeköttetése sem volna
természetünkkel, de ismerné azt alapjában, boldogulása független volna
tőlünk s mégis törődnék velünk s amely végül időjártával kiérdemelvén
egy messzefekvő dicsőséget, dolgozhatnék az egyik században és
gyönyörködhetnék egy másikban.»

Ez azért van így – miként a találékony Græcia feltételezte – hogy némely
törvényhozó miután elfogadtatta népével törvényeit s megeskette
polgártársait, hogy addig, míg vissza nem tér, meg fogják tartani
azokat: száműzte magát és elvonult messzire ismeretlen tartózkodási
helyre. Ezt talán azért tették, hogy lekössék polgártársaikat az
ilymódon kivett eskü által; de vajjon nem azért tették-e, hogy ne
kelljen engedelmeskedniök a maguk által hozott törvényeknek s ezen
törvények meghozatalánál vajjon nem jártak-e el túlszigorúan abban
bizakodva, hogy elmenekülésükkel szükség esetén ki fogják alóla vonni
magukat? Proudhon{33} mondá: «Olyan szabadelvű köztársaságról álmodom,
amelyben engem mint reakcionáriust kivégeztek volna.» Lycurgus{34} talán
úgy tett, mint Proudhon, de aki oly szigorú törvényekkel bíró
köztársaságot alapított, aminőt csak tudott és aki azon erős
elhatározásban élt, hogy elhagyja a köztársaságot azon a napon, amelyen
megalkotta. Solon és Sulla{35} bent maradtak azon államban, melynek
törvényeket adtak. Őket tehát Lycurgus fölébe kell helyeznünk, aki
elhagyta övéit. Lycurgusnak egyébiránt az a mentsége, hogy minden
valószínűség szerint nem is létezett.

A fennmaradt legenda bizonyítja, hogy a törvényhozónak épen úgy kell
uralkodnia saját, mint népének szenvedélyein, mint törvényhozónak pedig
olyan törvényeket kell hoznia, amelyek előtt mint embernek egy vagy más
módon magának is remegnie kell.

A szónak általunk adott értelmében vett mérséklet egyébiránt némelykor
azon gondolatot kelti fel a törvényhozóban – miként már jeleztük – hogy
inkább rábeszéléssel, mint erőszakkal fogadtassa el a törvényt, ami
ugyan nem mindig lehetséges, de gyakran megtörténik. Szent Lajos{36}
királyról a következőket mondja el Montesquieu: «Látván a király korának
a jogtudománnyal való visszaéléseit, arra törekedett, hogy a nép
megundorodjék attól, ez okból tehát több rendszabályt készített
birodalma és hűbéresei (bárói), törvényszékei számára és oly nagy
eredményt ért el, hogy kevéssel halála után az ő bíráskodási módszere
szerint járt el a hűbérúri udvarok legnagyobb része. Ekként oldotta meg
ezen fejedelem feladatát, habár rendszabályai nem azért készültek, hogy
a királyság általános érvényű törvényeivé legyenek, de azért, hogy
példaképül szolgáljanak s mindenki saját érdekében követhesse azokat.
Azzal távolította el a rosszat, hogy rámutatott a jobbra. Midőn a király
törvényszékeinél és némely hűbérúri bíróságnál az illetékes körök látták
a sokkal természetesebb, sokkal észszerűbb, az erkölccsel, a vallással s
közbékével, a személy és javak biztonságával és a közbátorsággal sokkal
inkább megegyező törvénykezési módot, elfogadták ezt és elhagyták a
régit, amely csak árnyéka volt a helyes eljárásnak. _A törvényhozó
legnagyobb ügyessége: a rábeszélés, midőn nem szabad ellenállnia és az
irányítás, midőn nem szabad parancsolnia_.»

Ehhez Montesquieu bizonyára némi optimizmussal, de ez végre is
kecsegtető – a következőket fűzi: «az észnek megvan a természetes
hatásköre, az ember ellenáll neki, azonban ezen ellenállás felett az ész
mindig győzedelmeskedik, mivel kevés idő multán kényszerítve leszünk
hozzá újból visszatérni».

A példa igen messzefekvő és alig alkalmazható napjainkban bármire is.
Vegyük ezért elő a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó megújított
egyházjogi törvényt; ennek a törvénykönyvbe való felvétele hiba volt,
mert ellenkezett a francia szokások igen nagy részével, sőt bizonyos
tekintetben magával a nemzet komplexumával; a törvényhozók tehát annak
tették ki magukat, ami bekövetkezett, t. i. a törvény alig és csak
végtelen nehézségek mellett volt végrehajtható. El lehetett volna ezt
érni a törvénykönyvbe való beiktatás nélkül is; adja meg u. i. az állam
a vasárnapi munkaszünetet minden alkalmazottja, minden hivatalnoka,
minden munkása számára az igazságügyi miniszter egyszerű körrendeletébe
foglalt azon rendelkezés által, hogy a munkásoknak a munkabérszerződés
ellen elkövetett azon szerződésszegései, miszerint vasárnap nem állanak
munkába, büntetés alá nem esnek: ilymódon a heti munkaszünet törvénye
kihirdetés nélkül is fennáll, létezik befolyásolás és meggyőzés folytán
és hatályát veszti ott, ahol a vasárnapi munka teljesítésének szüksége
annyira nyilvánvaló úgy a munkások, valamint a munkaadók előtt, hogy
mindkét fél aláveti magát a körülmények kényszerítő erejének, sőt
ezenfelül elég ereje lesz a nemzet évszázados szabályai módosítására,
anélkül, hogy lerontsa azokat.

Lássunk még egy olyan esetet is, midőn magára a törvénykönyvbe
beiktatott törvényre nézve a törvényhozó befolyásolás vagy ajánlás által
jár el. A XIX. század kezdetével a törvényhozó úgy gondolkozott, hogy a
tisztesség követeli a férjtől, ha tettenéri feleségét a házasságtörésen,
hogy megölje bűntársával együtt. Ezen nézet felett lehet vitatkozni, de
ez mégis csak a törvényhozó nézete volt. Dehát tett-e erre vonatkozó
törvényes intézkedést? Nem tett. A törvényhozó ez irányban a
befolyásolás, bizalmas ajánlás és szenvelgő felbátorítás mellett járt
el, ezen szavakat foglalván törvénybe: «tettenérés esetén a gyilkos férj
felmentendő».{37} Nem ezen szöveget helyeslem, hanem azon eljárást
tartom lehetségesnek, mely szerint rámutatunk a törvényre anélkül, hogy
azt kötelező erővel ruháznánk fel; azon módot, mely szerint véleményt
mondunk a helyes gyakorlatról, anélkül, hogy rendelkeznénk, mert vannak
ilyen esetek és viszont vannak más ettől eltérő esetek, ahol ez fényesen
beválnék.

Végül a törvényhozó legfontosabb képességeinek egyike a fennálló
törvények megváltoztatásának tudománya; ez azon nagy bölcseség, amely
legtöbbet követel tőle, azt t. i., hogy mentes legyen a szenvedélyektől
és uralkodjék saját szenvedélyei felett. A törvénynek csak akkor van
igazi tekintélye, midőn régóta fennáll; vagyis inkább itt két eset
lehetséges: vagy nem egyéb a törvény, mint törvénybe foglalt szokás,
tehát igen nagy tekintélye lesz már keletkezésénél fogva, minthogy
értékét emeli a szokásnak – amelyből eredt – régisége; vagy pedig a
törvény nem a törvénybe átment szokás, sőt épen ellenkezőleg ellentétben
áll azzal, ez esetben tehát, hogy hatályt nyerjen, arra lesz szükség,
hogy a hosszantartó időmúlás folytán maga is szokássá váljék.

Miként mindkét esetben látjuk, valóban a törvény régisége biztosítja az
emberek felett tekintélyének erejét. Olyan a törvény, mint a növény,
kezdetben csak gyönge fácska, majd kifejlődik, kérge megkeményedik és
gyökerei mélyen behatolnak a földbe és belekapaszkodnak a sziklákba.

Rendkívüli körültekintés szükséges tehát ahhoz, hogy a régi fatörzs
fiatal fácskával helyettesítessék. «A törvényhozók legnagyobb része –
mondja Usbek à Rhédi{38} – korlátolt emberekből állott, akiket a
véletlen helyezett a többiek fölé, akik csakis saját előítéleteiktől és
képzeletöktől kértek tanácsot… Gyakran minden szükség nélkül eltörölték
a már megalkotott törvényeket, vagyis beletaszították a népeket a
változtatásoktól elválaszthatatlan rendetlenségbe. Igaz ugyan, hogy néha
meg kell változtatni bizonyos törvényeket azon különös oknál fogva,
amely inkább a természetből, mint az ember lelkületéből ered; de ezen
eset felette ritka és ha előfordul, csak nagy óvatossággal szabad a
törvényt megbolygatni s annyi ünnepélyességet kell alkalmazni, hogy a
nép ebből természetszerűleg azt következtesse, miszerint a törvények
valóban szentek, mert azok megszüntetéséhez oly sok alakszerűség
szükséges.» – Montesquieu ebben az esetben – miként gyakran – egészen
Aristoteles felfogását követi. Aristoteles u. i. ezt írta: «Nyilvánvaló,
hogy némely törvényt, bizonyos időközökben, meg kell változtatni, de ez
sok körültekintést követel, mert ha a megváltoztatás alig jár előnnyel –
_s mert veszedelmes a törvények könnyű megváltoztatásához hozzá
szoktatni a polgárokat_ – inkább el kell türni a törvényhozás és a
bíróságok egynémely tévedését. Kevesebb előny származik a törvények
megváltoztatásából, mint amily nagy azon kár, amelyet azon szokás
keletkezése okoz, hogy nem kell engedelmeskedni a bíróságnak.»
(Tekintettel kell lennünk arra is, hogy a bíróságok által alkalmazott
törvény gyorsan eltünő, mulandó jellegű és mindig közel van a
megváltoztatáshoz.)

A szerepvivő népek törvényeinek ismerete, mélyreható ismerete azon nép
vérmérsékletének, jellemének, érzelmeinek, szenvedélyeinek, hajlamainak,
nézeteinek, előítéleteinek és szokásainak, amelyhez a törvényhozó
tartozik, a lélek és szív mérséklése, szenvedélymentesség,
érdeknélküliség, hidegvér, sőt a teljes önuralom: ezek az eszményi
törvényhozó tulajdonságai, sőt – hogy többet mondjunk – ezek azon
minősítések, amelyek a jó törvény hozatalához szükségesek; valóban
körülbelül ezek a törvényhozó elemi tulajdonságai.

Jól megfigyelhettük, hogy mindez majdnem éppen az ellenkezője azon
tulajdonságoknak, amilyeneket a demokrácia törvényhozóiban kedvel, sőt –
hogy így mondjuk, – követel tőlök. A demokrácia majdnem mindig
hivatásnélkül való és tudatlan embereket választ meg, – kifejtettem,
miért és kétszeresen hivatás nélkül valókat, vagyis olyan embereket,
akiknél a szenvedély ellensúlyozza a hivatottságot, ha ugyan birnak
hivatottsággal.

De még egy különös tényt kell itt megfigyelnünk. A demokrácia annyira
szenvedélyük _okából_ és nem szenvedélyük _dacára_ és annyira
szenvedélyességük okából és nem azért, mert bár szenvedélyesek választja
meg megbizottait s annyira azon okokból, amelyek miatt mellőznie kellene
azokat, hogy azon ember, aki mérsékletre és józan gondolkozásra, a
lehetséges és való dolgok tiszta megfigyelésére képes, realitással és
gyakorlati szellemmel bír, hogy magát megválasztassa s elérje összes
erényeinek gyakorolhatását: kezdi gondosan eltitkolni erényeit s
lármásan hirdetni az erényeivel ellenkező összes hibákat. A polgári
háború jelszavait használja, hogy megválasztathassa magát azon állásra,
amelyen arra számít, hogy jól megvédelmezheti és biztosíthatja a békét s
hogy békeszerzővé válhassék, azzal kell kezdenie, hogy a lázító alakját
öltse magára.

A nép minden kedvence keresztülmegy e kettős folyamaton és ezen két
álláspontot tünteti fel; szükségképen el kell foglalnia az elsőt, hogy
belekezdhessen a másodikba. «Vajjon nem volna jobb inkább a
konzervativsággal kezdeni, mint azzal végezni?» – Egyáltalában nem volna
jobb, mert az ember csak akkor lehet valóban erősen konzervativ és csak
akkor gyakorolhatja a konzervativ hatalmat, ha mint anarchista kezdte
meg pályafutását.

A nép annyira hozzá van szokva ezen átalakulásokhoz, hogy nem tehet
egyebet, mint mosolyog azokon. Azon hátrány azonban mindig fennforog,
hogy azon konzervativ ember, akinek forradalmi multja van, mindig csupán
zavaros és kétségbevont tekintéllyel fog bírni s életének egy részét
azzal fogja eltölteni, hogy megmagyarázza azon óriási kerülő utat,
amelyet megfutott s amely számára nyüg és akadály.

Mindig az történik, hogy a nép vagy igazán szenvedélyes – vagy
álszenvedélyes embereket választ meg, akik vagy mindig megmaradnak
szenvedélyeseknek – és ezek képezik a törvényhozók legnagyobb részét –
vagy pedig mérsékeltekké válnak, helytelen irányba terelvén őket új
szerepük. És ezek a szenvedélyesek – hogy a nagy, a túlnagy többségről
szóljunk, – gyalázó szavakban törnek ki a törvényhozásban, ahelyett,
hogy ott tudománnyal, hidegvérrel és bölcseséggel dolgoznának. Az imént
megjelölt szabályok tehát nagyon határozottan megdőltek. A törvények nem
a nép szenvedélyeit nyomják el vagy fékezik meg, hanem éppen a nép
szenvedélyeinek tulajdonképeni kifejezői. A törvények indítványozása a
hadüzenetet – a megszavazott törvények pedig a győzelmet jelentik; ime
meg annyi definició a törvényhozók elítélésére és a rendszer
megvádolására.




V.  TÖRVÉNYEK A DEMOKRÁCIÁBAN.

A demokráciában hozott összes törvények ismertető jele, hogy azok
alkalmi törvények, amilyeneknek soha sem szabad volna lenniök. A
demokrácia nagyon is távol áll attól, hogy – miként ezt Montesquieu
akarta – mindenesetben félne megbolygatni a régi törvényeket, hogy
megváltoztassa azokat; lebontja a házat, hogy sátort üssön helyette, az
új törvények napról-napra megsokszorozódnak, amint a szél fú a politika
mindennapi eseményei szerint. Hasonló ez Demosthenes{39} barbár
harcosához, aki ott védekezik, ahol épen kapta a csapást, vállon ütve –
paizsát vállára emeli, majdha lábaszárát éri az ütés, gyorsan odakapja
azt az uralkodó párt is csupán azért hozza a törvényeket, hogy
védekezzék valódi – vagy vélt ellensége ellen, vagy pedig nem hoz
rögtönzött, siettetett reformokat csupán valamely botrány vagy valamely
kitörni készülő állítólagos botrány hatása alatt.

Egy «zsarnokságra törekvő egyént» – miként Athénben mondták – nagyon sok
kerületben képviselőnek választottak; gyorsan törvényt a többszörös
jelöltség megtiltására. Ugyanazon okokból s ugyanazon ember iránti
félelemből gyorsan törvényt, mely a lajstromos szavazást?{40} az
arrondissement szerint való szavazással helyettesítse.

Egy vádlottnőt – mondjuk – nagyon meggyötörtek a büntető vizsgálat
alatt, túlgyorsan alávetették az elnöki kihallgatásnak a törvényszéki
tárgyaláson s ügyetlenül vádolta a közvádló is, gyorsan elő az egész
bünvádi peres eljárásra vonatkozó gyökeres reformmal.

Így járnak el mindenben. A törvények kohója nem egyéb, mint újdonságok
raktára, vagy még inkább olyan, mint a hirlap, amelyben naponkint
egyszer «interpellálnak», ez a vezércikk, majd a miniszterekhez napjában
többször «kérdést» intéznek azon kis események felől, melyeket
imitt-amott jeleztek, ez a regénytárca vagy az elbeszélés; majd törvényt
szerkesztenek arra, ami egy nappal előbb történt: ez a tudományos
értekezés; végül ökölcsapásokat osztogatnak egymásnak: ez a vegyes
rovat.

Nincs az országnak ennél tökéletesebb képviselete, hűséges képe ez
annak; mindaz, amivel reggel foglalkozik, tárgyalás alá kerül itt este,
éppen úgy, mint a Castel-tartarin kereskedelmi kávéházban; a fecsegő
ország nagyító-tükre ez. Tehát a törvényhozókamara ne legyen az ország
képe, hanem legyen az ország lelke – az ország agyveleje; úgyde
tekintetbe véve mindazon indokokat, amelyeket már elmondottunk, a
nemzeti képviselet csupán az ország szenvedélyeit képviselvén, nem lehet
egyéb, mint az ami; vagyis más szavakkal a modern demokráciát nem
_törvények, hanem dekretumok által kormányozzák_, minthogy az alkalmi
törvények nem igazi törvények, hanem csupán dekretumok. A törvény a
hosszú időn át tartó gyakorlat által szentesített régi szabály, amelynek
a polgárok engedelmeskednek anélkül, hogy tudnák, vajjon törvény vagy
szokás-e az s amely a mélyen átgondolt, összetartozó, logikus és
egymással összhangban levő szabályok egy része. – A körülmények által
sugalt törvény nem egyéb, mint dekretum. Ez egyike azon dolgoknak,
amelyet Aristoteles igen jól látott és százszorosan világította meg ezen
lényeges és alapvető különbséget, melyet ha félreismerünk, vagy nem
ismerünk fel jól, – igen hátrányos lehet.

Idézem azon tételét, amely e tekintetben a leghatározottabb és
legerőteljesebb: «Végül van a demokráciának egy ötödik fajtája, _ahol a
souverainitás a törvényről a sokaságra van átruházva_. Ez akkor
következik be, _midőn a dekretumok csökkentik a törvény abszolut
tekintélyét_. Ez a demagógokba vetett bizalom eredménye. Azon
demokratikus kormányzatban, ahol a _törvény_ uralkodik, nincsenek
demagógok; a legérdemesebb polgárok bírnak elsőbbséggel; de mihelyt _a
törvény_ elvesztette fenségét, felemelkedik a demagógok tömege. Ettől
fogva a nép olyan, mint a százfejű monarcha; souverain nem egyénileg,
hanem testületileg… Az ilyen nép igazi monarcha, – úgy akar uralkodni,
mint a monarcha; felmenti magát a _törvény_ járma alól és zsarnokká
válik; ez okozza, hogy a hizelgők itt becsületben állnak. Ezen
demokrácia az a maga nemében, ami a zsarnokság a monarchiában. Itt is,
ott is elnyomják a vagyonos embereket: a monarchiában az önkényes
rendeletek, a demokráciában pedig az önkényes dekretumok. A demagógok és
hizelgők egy úton haladnak, van köztük valami hasonlóság, ami őket
összezavarja s egyenlő befolyással bírnak a hizelgő a zsarnokokra, a
demagóg a népre, amely a zsarnokság állapotára sülyedt. A demagógok okai
annak, hogy a souverainitás tekintélye a _dekretumokban van és nem a
törvényben_, azáltal, hogy mindent a népre vezetnek vissza; ebből
következik, hogy hatalmasokká válnak, minthogy a nép úr mindenekben, ők
maguk pedig urai a népnek… Tehát joggal mondhatjuk, hogy az ilyen uralom
_demokrácia és nem köztársaság;_ mert _ott, ahol a törvények nem
uralkodnak, nincs köztársaság_. Valóban, a _törvény_ tekintélyének
minden dologra ki kell terjednie… Következőleg, – ha a demokráciát a
kormányformák közzé lehet számítani – világos, hogy az olyan uralom,
amelyben minden dekretumok által szabályoztatik – _még nem is
demokrácia_, mert a dekretum sohasem birhat általános jelleggel, mint a
törvény.»

A régi és modern szociológusok közti összes különbség – helyesen
felfogva – abban áll, ami az évszázados törvény, vagyis a tulajdonképeni
törvény és az alkalmi törvény, vagyis a dekretum közt van; továbbá
abban, ami egy coordinált törvényhozás részét képező törvény, vagyis az
igazi törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely nem egyéb, mint
dekretum, végül abban, ami a mindenkorra hozott – vagyis az igazi
törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely analog a zsarnok
velleitásaival és mindenben hasonlatos ahhoz. Midőn a régi és modern
szociológusok törvényről beszélnek, _nem beszélnek egy és ugyanazon
dologról_, s ez okoz annyi ellenkező felfogást. Midőn a modern
szociológus törvényről beszél ez alatt a közakaratnak ilyen és ilyen
kelet alatti, pl. 1910. évi kifejezését érti. A régi szociológus előtt a
közakaratnak ilyen kelettel való kifejezése például: II. évi 73-ik
Olympiád{41} nem törvény, hanem dekretum. A törvény náluk: Solon,
Lycurgus vagy Charondas{42} törvényének egyik szakasza. Valahányszor egy
görög vagy római politikus ezen szavakat mondja: törvények által
kormányozott állam, ne fordítsuk le ezt másképen, ne magyarázzuk
másképen: ez alatt egy nagyon régi törvényhozás által kormányozott
államot akar érteni, amely nem változtatja meg ezen törvényhozó
hatalmat. Ez adja meg valódi értelmét a törvények híres
személyesítésének a _Phedonban_,{43} amely együgyűség volna, ha a
görögök a «törvények» alatt azt értették volna, amit mi értünk ezen szó
alatt. Kifejezése a törvény a nép közakaratának? Ha igen, miért
tisztelné azt Socrates, aki utálja a népet, ő aki egész életén át – még
büntető pörében is gúnyolja a népet. Ez képtelenség volna. Ámde a
törvények nem dekretumok, amelyeket a nép Socrates életében hoz, hanem
törvények, melyek az államot oltalmazzák mióta létezik, olyan törvények
ezek, amelyek ősrégi bálványai az államnak.

Ezen törvények tévedhetnek, bizonyság erre az, hogy ezek alapján
Socratest halálra ítélhették; de mégis tekintélyben állottak,
tiszteletben tartották és sérthetetlenek voltak, minthogy oltalmazói
voltak az államnak évszázadok óta és védelmezői voltak magának
Socratesnek is addig a pillanatig, amíg azokkal visszaélve, ellene nem
fordultak.

A köztársaság – tehát ha elfogadjuk Aristoteles kifejezését – az a nép,
amely engedelmeskedik a törvényeknek és midőn engedelmeskedik azoknak,
ez azt jelenti, hogy engedelmeskedik ősei írott törvényeinek. Tehát ez
nem egyéb, mint arisztokrácia; mert az, hogy nem csupán azoknak
engedelmeskedik, akik az ősök hagyományait képviselik, t. i. a
nemességnek, hanem _maguknak az ősöknek is_, azok gondolatainak, amelyek
egy öt évszázados törvényhozásban vannak lefektetve, ez inkább
arisztokratikusabb magatartás, mint ha az arisztokratáknak
engedelmeskednék. Az arisztokraták mindig félig a hagyományokhoz, félig
saját korukhoz ragaszkodnak; a négyszáz esztendő óta fennálló törvény
négyszáz esztendős és ez semmi egyebet nem jelent. A törvénynek
engedelmeskedni úgy, amint azt a régi szociológusok is tették, nem azt
jelenti, hogy Scipiónak{44} engedelmeskedem, akivel a via sacran{45}
találkozom, hanem azt, hogy az ő nagyatyja ősének engedelmeskedem. Ez
ultraarisztokratikus! tökéletesen az! _A törvény arisztokratikus_,
demokratikus csupán a dekretum, _az alkalmi törvény_. Ezért beszél
Montesquieu mindig féken tartott, elnyomott s végeredményben törvények
által fenntartott monarchiáról. Vajjon mit akar ez jelenteni az ő
idejében, amidőn a «közakarat» nem nyer «kifejezést», amidőn ennek
következtében a monarchia sem lehet korlátolva törvények, a közakarat
megnyilvánulása által, – olyan korban, amelyben a királyságot illeti a
törvényhozó hatalom, mely törvényeket hoz, következésképen azon
törvényekkel, melyeket ő maga hoz, leronthat s újraalkothat, – nem lehet
őt korlátozni?! De hát vajjon mit akar ez jelenteni? Ez azt jelenti,
hogy «törvény» alatt Montesquieu – épen úgy mint a régi szociológusok –
akiket sikerrel tanulmányozott – az ő idejében fennálló uralom előtti
régi törvényeket érti, az ősmonarchia régi törvényeit, – (melyeket
«alaptörvényeknek» nevez) s amelyek hozzá kapcsolják s kell is hogy
hozzá kapcsolják a jelenlegi monarchiát, amelyek nélkül hasonlóvá lenne
a zsarnoksághoz, vagy a demokráciához. A _törvény_ lényegében
arisztokratikus. A kormányzottakat a kormányzók által kormányoztatja, a
kormányzókat pedig az elhúnytak által. Az arisztokráciának épen az a
kormányforma a lényege, amely az élőkre származik át az elhúnytakról,
akik már életükben tekintettel voltak a jövő nemzedékre. Az
arisztokrácia a szó helyes értelmében a húsból való arisztokrácia, a
_törvény_ pedig szellem-arisztokrácia; a szó tulajdonképeni értelmében
vett arisztokrácia az elhúnytakat a hagyomány, az örökösödés, a nyert
tanítások, az átszármaztatott nevelés, nemkülönben a véralkat és jellem
fiziológiai átöröklése által képviseli; a törvény nem képviseli az
elhúnytakat, a törvény: maguk az ősök; a törvény az ő gondolataiknak
lefektetése a törvényszövegbe, amely nem változik, vagy csak
észrevétlenül változik.

Az a nemzet, amely ősi arisztokratikus előkelőségeit megőrzi és amely
diszkrétül, kiméletesen és fokozatosan új embereknek óvatos befogadása
által újítja meg azokat, arisztokratikus rendszer szerint és
arisztokratikus szellemben jár el. Ugyanezen eljárás által határozottan
arisztokratikus, sőt arisztokratikusabb azon nemzet, amely régi
törvényhozását a legnagyobb kegyelettel őrzi meg s amely azt megifjítja
és megújítja diszkrétül, kiméletesen és körültekintéssel, fokozatos
hozzáadása által azon új törvényeknek, amelyek mindig tartalmaznak
valamely új szellemet s valamit a régi szellemből. _Homines novi, Novae
res_. A _homo novus_ azon embert jelenti, akinek nincsenek ősei, s akit
érdemeiért kell azok közé sorozni, akiknek vannak őseik. A _novae res_
alatt oly dolgokat értünk, amelyek átmenet nélküliek és ez a forradalmat
jelenti. Az új dolgokat csak részletekben, észrevétlenül és fokozatosan
szabad bevezetni a régi dolgok mellett, miként az «új embereket» a régi
emberek testületébe. Az arisztokrácia arisztokratikus ugyan, de a
törvény még sokkal arisztokratikusabb. Ime ezért természetes ellensége a
demokrácia a törvényeknek, s csakis a dekretumokat képes eltürni.

Az ország képviseletének a kontárok, nemkülönben a szenvedélyesek –
tehát a kétszeresen kontárok számára való fenntartása, az országnak
olyan képviselete, amely a kormányzás és adminisztráció körében mindent
maga akar elvégezni, de mindent rosszúl végez el s a kontárságot és a
szenvedélyt terjeszti el a főtényezők a modern demokráciában; ime hova
jutottunk el annak tüzetes méltatásában.




VI.  KONTÁRSÁG A KORMÁNYZAT KÖRÉBEN.

Ez még nem minden, a kontárság sokkal tovább terjed részint a logikai
következetesség – részint mételyezés folytán. Nevetve jegyezték meg –
mert komikus, mint minden tragikus dolog, amelyet humorosan veszünk, –
hogy nagy ritkaság miszerint a miniszterség olyan embernek adassék, aki
arra hivatott lenne; hogy rendszerint a közoktatásügyi miniszterséget
ügyvédnek, a kereskedelmi miniszterséget írónak, a hadügyi
miniszterséget orvosnak adják és hogy Beaumarchais{46} sokkal inkább
megadta kellő formuláját a demokráciának, mint az abszolut monarchiának,
ezt mondván: «szükség volt számfejtőre: elnyerte egy jó táncos».

Ez a dolog annyira szokásos, hogy mintegy visszaható ereje van a tömeg
történeti eszmekörében.

Négy francia közül három meg van győzödve arról, hogy Carnot{47}
«polgárember» volt és ez sokszor megjelent nyomtatásban is. Vajjon
miért? Azért, mert nem tudták elképzelni, hogy a demokráciában a
hadügyminiszterség katona által töltethessék be s hogy a
conventbeliek{48} képesek lettek volna katonatisztre bízni a
hadügyminiszterséget; ez sokkal inkább paradoxnak látszik mintsem, hogy
igaz legyen.

A hivatalnokok hivatástalansága címén való különös adományozása a
miniszterségeknek az első pillanatra nem látszik egyébnek, mint a
hivatástalanság istennője egyszerű játékának s ravasz-szellemes
kacérkodásának. Van benne valami, de nincs épen – és teljesen így. A
miniszteri állások rendszerint ekként töltetnek be, mert arról van szó,
hogy aki a minisztériumot megalakítja, megadja a hatalom egy részét a
többség mindazon csoportjának, amelyre támaszkodik. A minisztériumot
megalakító politikus nem tekinthet a szakszerűségre és a miniszteri
állásokat a politikai és nem a szakszerű rátermettség szempontjából
osztja szét; az eredmény az, amit megjelöltem; az egyetlen miniszterség,
ami észszerű módon töltetik be az, amelyet a minisztertanács elnöke tart
fenn a maga számára és foglal el; még így is gyakran – hogy valamely
jelentékeny politikai személyiséget megtartson – átengedi neki azt s ő
maga egy olyat foglal el, amelyben nem bír jártassággal.

A következmények ezek: minden nem hivatásos ember által vezetett
minisztériumnak olyan vezetője van, aki ha lelkiismeretes, ott tanulja
meg mesterségét, amelyben már régen mesternek kellett volna lennie, vagy
ha kevésbé lelkiismeretes, vagy ha kényszerítve van – pedig mindig
kényszerítve van – minisztériumát az általános politikai és nem a
gyakorlati eszmék szerint vezeti. A hivatástalanság tehát – bizonyos
tekintetben – megkétszereződik.

Hallgassuk meg azon beszédet, mellyel egy új földmívelésügyi miniszter
személyzetének bemutatkozik, nincs ebben másról szó, mint az 1789-ik év
elveiről.

Centralizált országban tehát a maga ügykörében mindent a miniszter
végez. Mindent a nemzeti képviselet nyomása alatt tesz, de mindent ő
tesz; ő hozza az összes határozatokat; előre láthatjuk milyenek lehetnek
ezek. Néha annyira kívül esnek a törvényen s annyira ellenmondásban
állanak azzal, hogy már keletkezésükkor holt betűk. A miniszteri
körrendeleteknek gyakran van ezen különös törvénytelen jellegük. Ez
nincs másképpen és meg is szünnek; de mélységes rendetlenséget idéztek
elő az egész adminisztráció körében.

A mi a kinevezéseket illeti, ezek – miként jeleztem – politikai befolyás
szerint történnek, anélkül, hogy megjavíthatók volnának akkor, midőn
nagyon jogellenesek és hibásak a minisztériuma dolgai és emberei felől
teljesen tájékozott valamely miniszter hivatottsága folytán, aki ezt
mondaná: «különben még se menjünk odáig».




VII.  KONTÁRSÁG A JOGSZOLGÁLTATÁS KÖRÉBEN.

Ezen kontárság, amely – hogy úgy mondjuk – logikai következetességgel
terjeszti ki uralmát, bizonyos mételyezés folytán még más körökre is
kiterjed. Vajjon észrevette-e az olvasó, hogy a régi uralom,{49} minden
súlyos tökéletlenségei mellett, valamelyes történeti hagyomány folytán,
bizonyos tiszteletet tanusított a különböző hivatottságok iránt? Például
a jogszolgáltatás körében fennállott a földesúri, az egyházi és a
katonai bíráskodás. Kétségtelenül, nem az észszerűség és nem a mélyen
járó gondolkodás léptette életbe ezen intézményeket, hanem maga a
történet, maguk az események hozták ezeket létre, sőt helyesnek látszott
magának a jogellenesen eljáró és a zsarnokság felé hajló monarchiának is
megtartani azokat.

A földesúri bíróságok – jóllehet kevéssé nyugodtak az észszerűségen –
nem voltak minden hasznosság nélkül valók, mert hozzákötötték, vagy
hozzá birták kötni a földesurat földbirtokához és meg tudták
akadályozni, hogy szem elől tévessze hűbéreseit és hogy hűbéreseik őt
veszítsék el szemük elől; tehát ezen bíróságok az ország arisztokratikus
alkotmányának fenntartói valának; hozzáteszem, hogy a törvénykönyvben
helyesen szabályozva, körülírva és meghatározva – ami sohasem történt
meg – megfeleltek volna a hivatottság törvényének; vannak olyan ügyek,
amelyek tulajdonképen az ország hűbérura illetékessége alá tartoznak,
mert azok tulajdonképen helyi érdekűek, ezekben az ügyekben a földesúr
azon szerepet vitte, amelyet mai napság a békebíró tölt be és nem
kellett volna egyéb, mint pontosan meghatározni az idetartozó ügyeket és
mindig megengedni a felebbezést.

Az egyházi bíráskodás tökéletesen észszerű volt, mert az egyházi
személyek által elkövetett bűntények felette különleges jelleggel
bírnak, amelyeket egyedül egyházi bírák képesek jól felismerni. Ez a mai
korszellem előtt idegenszerűnek látszik, de hát miért léteznek még mai
napság is a kereskedelmi törvényszékek és az ipari szakbíróságok, ha nem
azért, mert a kereskedőknek és a munkásoknak egymás közt való – és a
munkásoknak a munkaadók elleni pereiben nem ítélkezhetnek mások, mint
akik közéjük tartoznak, akik az ügyeiket ismerik, fenntartatván
egyébiránt mindig a magasabb bíróságokhoz való felebbezés.

Végül a régi uralom alatt fennállottak a katonai törvényszékek és a
haditanácsok, – határozottan ugyanazon indokok alapján.

Mindezen kivételes törvényszékek élénk bizalmatlanság tárgyai a
demokráciában, mert ellenkeznek az egyformasággal, mintául szolgálnak az
egyenlőség eltorzítására és mert otthont és menedéket adnak a
hivatottságnak.

A demokrácia – miként ez magától értetődik – eltörölte az
arisztokratikus törvényszékeket magával az arisztokraciával együtt és az
egyházi törvényszékeket, magával az állami testületnek tekintett
egyházzal együtt; de hajlandósága van arra, hogy úgy tekintse a még
fennmaradt kivételes törvényszékeket, mint az arisztokrácia eszközeit;
gyűlöletével üldözi a haditanácsokat, mert különleges nézetekkel bírnak
a katonák büntethetősége «a katonai kötelesség és a katonai becsületre»
nézve. De épen határozottan ez az ő hivatásuk, erre van szükségük, hogy
fenntartsák a katonai szellemet és megtartsák az erős hadsereget a maga
erejében. Az a katona, az a katonatiszt, aki felett úgy ítélkeznének,
mint a polgárember felett és aki úgy lenne büntetve, mint a polgárember,
nem volna sem jól elítélve, sem eléggé büntetve, tekintve azon
különleges kötelességeket, melyek a hadsereggel kapcsolatosak és azon
szolgálatokat, melyeket annak teljesítenie kell. Itt a szakszerű
hivatottság – és az erkölcsi hivatottság kérdése forog fenn, amelyekbe a
demokrácia nem akar belemenni, azon meggyőződésénél fogva, hogy nincs
különleges hivatottság és minden dologban elegendő józan ésszel bírni;
ámde a józan ész olyan mint az értelem: mindenre szolgál, de semmire sem
elegendő; határozottan ez az, amit a demokrácia nem akar megérteni, vagy
nem képes belátni.

Éppen ilyen nagy tévedésben van a polgári és büntetőbíróságra vonatkozó
dolgokban. Úgy hitte, hogy helyesen jár el a polgári bíróságokra nézve,
ha eltérve egész a mai napig fenntartott elvétől – az ítélkezés
feladatát jogtudósokra bízza. Végre tehát egy testület, amely
hivatottsággal bír, elvitázhatatlan és nem is akarja ezt senki tőle
elvitatni, mert azok, akik ítélkeznek, tudják a jogot. De amint gyakran
volt már alkalmam mondani a szakszerű hivatottság mellett az erkölcsi
hivatottság is fennáll és a demokrácia erőfeszítést tett arra, hogy a
bíróság erkölcsi hivatottságát csökkentse és jól jegyezzük meg, csökkent
is ezen erkölcsi hivatottság, hogy magát a szakszerű hivatottságot is
semlegessé tegye.

Egykor olyan bíróság volt, amely állami testület és autonom testület
volt és amely következésképen teljes függetlenséggel bírt, kivéve az
időről-időre beállott államcsinyeket és ennek következtében az
államcsinyektől való félelmet. Teljes függetlensége megadta neki, vagy
jobban mondva, érintetlenül hagyta nála az erkölcsi hivatottságot, amely
abban áll, hogy saját lelkiismeretünk útmutatása szerint járjunk el.

Olyan bíróságot létesítettek, amely épen olyan hivatal, mint a többi s
amely hivatalnokok testülete. Az állam kinevezi hivatalnokait, fizeti,
előlépteti őket, megtagadja tőlük az előléptetést. Egy szóval kezeiben
tartja őket, miként a hadügyminiszter a katonatiszteket, miként a
pénzügyminiszter a pénzügyőröket. Ezután nincs többé ítélkezéshez
szükséges erkölcsi hivatottságuk. Állandóan kisérti, nagyon is kisérti
őket az a gondolat, hogy úgy ítélkezzenek, amint a kormány akarja.

Igaz, hogy van egy biztosítékuk, t. i. az elmozdíthatatlanság; azonban
az elmozdíthatatlanság nem nyujt teljesen nyilvánvaló biztosítékot,
csupán azoknak, akik a hivatalnoki rang csúcsára jutottak, vagy
elérkeztek pályájuk véghatárához és csupán azoknak, akiknek közeli
nyugalomba vonulásuk miatt, vagy mert nem képesek magasabbra emelkedni
azon állásnál, melyet betöltenek: nincs semmi reményük az előléptetésre.
A fiatal bíró, aki emelkedni akar – s ez jogos vágy – egyáltalában nem
független és ha elégedetlenkedik, ez esetben az elmozdíthatatlanságnak
egy különleges fajtájában részesül, t. i. örökre ott marad, ahol
pályáját megkezdte. Nincs független bíróság, nincs aggálytól mentes
bíróság az igazságszolgáltatás körében, csak egyrészről, azok a bírák,
akik negyven évi szolgálattal vannak megterhelve, másrészről a
semmítőszék{50} elnöke; ezekhez hozzávehetjük azokat, akik el vannak
látva vagyonnal s így nem törődnek előléptetésükkel és egész pályájukat
kezdettől fogva ugyanazon városban futják meg, az ilyen bíróság
tökéletesen hasonló a régi uralom bíróságaihoz, de rendkívül ritka s
napjainkban mindinkább ritkább.

Magát ezen elmozdíthatatlanságot is, amellyel nagyra vannak, egyik vagy
másik kormány időről-időre felfüggeszti oly módon, hogy lefokozza azt a
bíróság egyetlen és nagyon illuzórius biztosítékává; a jelenlegi
bíróságot sokkal inkább fenyegeti az államcsinyek folytonos veszedelme,
mint a régi uralom bíróságait. A bíróság erkölcsi hivatottsága nagyon
meg van szorítva.

Erkölcsi hivatottságának csökkentése tehát – amint mondtam – semlegesíti
szakszerű hivatottságát, mert szakszerű hivatottságától el kell neki
tekintenie akkor, midőn a kormány és egyesek közti perekben, sőt a
kormány által pártfogolt egyesek – és olyan személyek közt való perekben
kell ítélkeznie, akiket a kormány nem tart barátainak. Hogy ítélkeznie
kell a kormány és egyesek közti perekben, ez néha előfordul, de hogy
ítélkeznie kell a kormány barátai és a kormány ellenfelei közti
perekben, az jóformán mindennapos egy olyan országban, amelyben a
kormány az a párt, amely kormányoz s amely szüntelenül harcban áll a
többiekkel.

Teljes igazsággal jegyezték meg, hogy az olyan parlamentáris kormány,
amely az általános szavazaton nyugszik, – a polgári háborút jelenti,
amely szabályozva van ugyan, de állandó; ez legtöbbször a vérnélküli
polgári háborút jelenti; mégis ez a sértések, kihívások, rágalmazások,
vádaskodások, gonoszságok és a különböző pártok év elejétől az év végéig
tartó állandó versengésének háborúja. És ez azon országban van így,
amelynek állapota megköveteli, hogy a bíróság teljesen független legyen,
hogy részrehajló ne legyen és ez éppen olyan országban van így, ahol a
bíróság nem lévén autonom, többé-kevésbé kényszerítve van arra, hogy ne
vonja magára azon párt nemtetszését, amely kormányoz s rettenetes
követelődző, mert fél, hogy a kormányt elragadják tőle.

– Ez ellen semmit sem lehet tenni. Jó volna talán visszatérni a bírói
tisztségek megvásárlásához.

– Először is ez nem volna valami szörnyű dolog; azután pedig
hivatalvásárlás nélkül is megszerezhetjük az általa biztosított
előnyöket.

Ez nem volna olyan szörnyű dolog. Úgy van ez is, mint amidőn
méltatlankodtak a kivételes törvényszékek gondolata felett, figyelmen
kívül hagyván a kereskedelmi törvényszékeket és az ipari választott
szakbíróságokat, amelyek kivételes bíróságok ugyan, mégis nagyon jók.
Méltatlankodnak a törvényszéki tanácsosi állás megvétele fölött és nem
gondolnak a bírósági kiküldöttekre (huissiers),{51} az ügyvivőkre
(avoués){52} és a közjegyzőkre,{53} akiktől nem engedjük magunkat
függővé tenni és akikre nem engedjük, hogy rájuk bízzák összes elsőrendű
érdekeinket, mégis vagy megvásárolják, vagy öröklik hivatalaikat. Az
igazságszolgáltatási hivatalok vételének rendszere alatt elítéltetni
annyit jelent, mint elítéltetni az avouék vagy közjegyzők által, akiktől
nagyterjedelmű jogi ismereteket követelünk, azt jelenti tehát, hogy
felettünk felsőbbrendű ügyvivők, vagy közjegyzők ítélkeznek. Ebben nincs
semmi megvetésre méltó.

Tudjuk, hogy Montesquieu híve volt, a hivatalok megvásárlásának és hogy
Voltaire{54} ellenezte azt. Mind a kettőnek teljesen igaza volt, vagyis
azt akarom mondani, hogy mindketten jól megegyeztek az alapgondolatra
nézve. Montesquieu ezt mondja: «a hivatalok megvásárlása jó a
monarchikus államokban, mert mintegy családi foglalkozássá teszi azt,
amire nem akarnának csupán az érdem alapján vállalkozni s mert
meghatározza mindenkinek a saját feladatát és ezáltal állandó
osztályokat teremt az államban. Nagyon jól mondta Suidas,{55} hogy
Anastasius{56} a császárságból az arisztokráciának bizonyos faját
teremtette az összes magisztraturák eladása által». Voltaire ezt
felelte: «Hát erény alapján fogadják el Angliában a kir. ítélőszék (banc
du roi){57} bírói tisztségét?» (Ez vagy erényből, vagy érdekből van így
és ha ez nem érdekből történik, valóban igen nagy erény kell hozzá).
Hogyan! hát Franciaország parlamentjeiben{58} nem találnánk
ítélőbírákat, akik ítélkeznének, ha ingyenesen adnánk is nekik
tisztségeiket? (Találnánk, de előfordulhatna, hogy azok túlságos hálásak
lennének.) A jogszolgáltatás, az emberek vagyonáról és életéről való
rendelkezés hivatása egy család foglalkozása legyen (az a foglalkozás,
hogy fegyvert viseljünk és a polgári háború idején rendelkezzünk az
emberek vagyona és élete felett 1760. évben családi foglalkozás s mégsem
tiltakozik ellene; a király foglalkozása 1760. évben családi foglalkozás
és mégsem méltatlankodik a királyság fölött). Szánakozzunk Montesquieun,
hogy elrútította munkáját ilyen paradoxok által, de bocsássunk meg neki:
bátyja egy elnöki tisztséget vásárolt meg a vidéken és azt ráhagyta
örökül; mindenütt ott van az ember. Senki sincs közülünk gyöngeség
nélkül.»

Montesquieu azt hiszi, hogy az arisztokratikus intézmények jók; Voltaire
pedig az abszolut hatalom mellett van. Montesquieu helyesli, hogy az
igazságszolgáltatás a család foglalkozása legyen, vagyis hagyományszerű,
miként a katonai foglalkozás, ami épp oly állandóvá teszi a bírói
osztályt, mint amilyen állandóak a többi osztályok, kimutatja Suidassal,
hogy a tisztségek megvásárlása arisztokráciát teremt. Voltaire úgy
akarta mint I. Napoleon, hogy minden katona a király katonája, minden
lelkész a király lelkésze, minden bíró a király bírája legyen, minden
ember testestől-lelkestől a királyé legyen.

Montesquieunek sokkal inkább ellentmondott Platon, mint Voltaire. Platon
_köztársaságában egész általánosságban_ szólván az összes
magisztrátusokról ezt írta: «Úgy vagyunk ezzel, mintha valakit a hajón
saját pénzéért tennénk kormányossá. Lehet rossz egy szabály némely
hivatalnál, ami csupán a köztársaság vezetésénél jó?»

Montesquieu nagyon szellemesen felel Platonnak (még inkább Voltairenek):
«Platon erényes köztársaságról beszél, én pedig monarchiáról; az olyan
monarchiában, ahol a tisztségek szabály szerint nem árusíttatnának el,
az udvaroncok szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárusítani, a
véletlen jobb alkalmazottakat fog adni, mint a fejedelem választása.»

Összefoglalva az elmondottakat: Montesquieu azt akarja, hogy a
magisztrátusok részint örökösödés által, részint a gazdag néposztályból
kiválasztva, független arisztokratikus testületet képezzenek
hasonlatosan a hadsereghez, a törvény hadseregét, – hasonlatosan a
papsághoz, a törvény papságát képezzék, szolgáltatván az igazságot azon
szakszerű hivatottsággal, melyet az egyetemi címek állapítottak meg és
azon erkölcsi hivatottsággal, amely a függetlenség, méltóság, testületi
szellem és részrehajlatlanságból ered.

Megemlítettem, hogy a hivatalok megvásárlása nem volt szükséges ezen
eredmény és biztosíték eléréséhez. Az elv, amelyet megállapíthatunk a
következő: a bíróság legyen független. Nem lehet független másként, mint
hivatala tulajdonjoga által, azon tény által, hogy hivatalának
tulajdonosa, csak akkor lehet hivatalának tulajdonosa, ha azt
megvásárolta vagy örökölte, miként a régi uralom alatt – vagy ha nem
neveztetett ki a kormány által. Egyáltalán nem szeretik, hogy
megvásárolják, vagy örököljék a hivatalokat, szükséges tehát, hogy ne a
kormány által, hanem más módon rendeltessenek ki.

De hát ki által? a nép által? Ebben az esetben a néptől, a választóktól
fog függni.

– Ez jobb lesz, vagy kevésbé rossz.

– Egyáltalában nem. Először is a választók által kirendelt bíróság még
kevésbé lesz részrehajlatlan, mintha a kormány nevezi ki. A bíró nem fog
másra, mint arra gondolni, hogy újra megválasszák és igazat fog mindig
adni azon peres feleknek, akik azon párthoz tartoznak, amely őt
választani fogja. Vajjon óhajtanátok-e, hogy olyan törvényszék
ítélkezzék felettetek, amely a départementok{59} képviselőiből van
összealkotva? bizonyára nem, ha a kisebbséghez, – de igen, ha a többség
pártjához tartoztok; és még az esetben is, ha olyan ellenfeletek van,
aki a kisebbség pártjához tartozik; mert ha olyan ellenfeletek van, aki
miként ti a többség pártjához tartozik, érdeklődni fog megtudni azt,
vajjon te vagy-e befolyásosabb választó, mint ő, vagy ő-e a
befolyásosabb választó, mint te. _Ad summam_: A választás útján
kirendelt bíróság a részrehajlatlanságra nem nyujt biztosítékot.

Tegyük hozzá, hogy a bírói illetékesség alá tartozók által választott
bírák rendszere mellett igen nagy, egyébiránt igen kellemes eltérés lesz
a jogszolgáltatásban. Ez nem egyéb, mint tákolmány. A kékek
országrészében azon bírák, akiket a kékek többsége választott meg, arra
törekedvén, hogy általok újból megválasztassanak, mindig a kékek javára
fognak ítélkezni; ellenben a fehérek országrészében azon bírák, akiket a
fehérek többsége választott meg, arra törekedvén, hogy általuk újból
megválasztassanak, mindig a fehérek javára fognak ítélkezni. «A jognak
megvannak a maga epochái!» – kiált fel gúnyosan Pascal.{60} A jognak
meglesznek a maga jogvidékei (regioi). Nem lesz ugyanaz
Alpes-Maritimesben és a Côtes-du-Nordban. A semmítőszék – feltéve, hogy
részrehajlatlan – azzal fogja tölteni idejét, hogy átteszi újrafelvétel
végett a fehérek országrészének pereit a kékek országrészébe és a kékek
országrésze törvényszékének ítéleteit kijavítás végett a fehérek
országrészébe. És ez a jogszolgáltatás anarchiája, jogi anarchia és a
jogtudomány anarchiája lesz.

– Ha a bíróságot nem szabad örökölni vagy pénzen megszerezni és nem
szabad a kormánynak kinevezni s nem szabad a népnek megválasztani: hát
ugyan ki fogja kirendelni?

– Önmaga; nem látok más megoldást.

Példának okáért – mert nem látok csupán egyetlen jogos rendszert, de
lehetséges itt többféle eljárási mód is – tehát például Franciaország
összes jogi doktorai megválasztják a semmítőszéket, a semmítőszék pedig
kinevezi és előlépteti az ítélőbíróságok összes tagjait. Ez
arisztokratikus-demokrata módszer igen kiterjedt alapon.

Vagy pedig csupán a bírák nevezik ki a semmítőszék tagjait, a
semmítőszék pedig kinevezi és előlépteti a bírákat. Ez olygarchikus
módszer.

Vagy pedig – oly eljárás mellett, amely a létező és a szükségképen
beálló állapot közt átmenet – egyedül az első alkalommal Franciaország
összes jogi doktorai megválasztják a semmítőszéket, a semmítőszék nevezi
ki Franciaország összes bíráit, ezután ettől kezdve Franciaország ezen
bírái lesznek azok, akik gondoskodni fognak a semmítőszéknél előállott
üresedések betöltéséről, a semmítőszék pedig kinevezi és előlépteti
Franciaország összes bíráit.

A kormány nem hagyott fel a bíróságok tagjainak kinevezésével s
állandóan folytatja azt.

Mindezen rendszerek mellett a bíróság autonom testületet formál, amely
önmagából származik s csakis önmagától függ és csupán önmagából
emelkedvén ki abszolut függetlensége okából teljes részrehajlatlanságra
lesz képes.

– De hát ez kasztrendszer.

– Igen, kasztrendszer. Nagyon lesujtó, de ez kasztrendszer. Csupán
osztálybíróság képes felettetek jól ítélkezni, mert ami nem kaszt, nem
lehet más, csak a kormány, vagy a közönség. A kormány pedig nem képes
jól ítélkezni, gyakran lévén bíró is, fél is és ha nem bizonyos a
dolgában, magát mindig félnek hiszi; és a közönség sem képes jól
ítélkezni, minthogy gyakorlatilag véve a közönség a többség, a többség
pedig párt, a párt pedig meghatározás szerint – nem lesz képes
részrehajlatlan lenni.

De a demokrácia nem akarja, hogy felette kaszt ítélkezzék, először a
kasztoktól való irtózat miatt, azután pedig mert nem akarja magát
részrehajlatlan ítéletnek alávetni. Ne kiáltsatok fel a paradoxon miatt;
a kis perekben a mindennapi élet menetében futólagosan aláveti magát az
ítélkezésnek. A politikai kérdéseket érintő minden perben s azon
perekben, melyekben a többséghez tartozó ember ellenzékivel áll szemben,
mindig az utóbbi elítéltetését akarja.

Azt mondja a bíróságnak, amit egy naiv képviselő mondott a kamara
elnökének: «az ön kötelessége védelmezni a többséget».

Ime ezért becsüli a hivatalnokok ezen bíróságát, amely bár igen jó
elemekből állhat, nem képes _mindig_ részrehajlatlan lenni, azon
bíróságot, amely egy igen magas méltóság viselője útján megkérdeztetvén,
egy a törvénnyel kevésbé megegyező peres eljárás iránt, ezt felelte: «Ez
esetben a _fejedelem dolgáról_ volt szó.» S ily módon a kormány lábaihoz
dobta úgy a bíróságot, mint a törvényt; ezt a bíróságot, – amely eléggé
jó szándékból ugyan – hogy befejezzen egy végnélküli ügyet, megkerülte a
törvényt, vagyis inkább _kiforgatja_, annyi bizonyos, hogy nem
alkalmazta s ilymódon rossz példát s alkalmat adott arra, hogy ítéletét
végnélkül jogosan támadják, tehát nem szerzett megnyugvást, mint akarta
s az ügyet örökre befejezetlenül hagyta, ahelyett, hogy azt lezárta
volna; ezen bíróságot végül, amelynek tudása, érzéke és értelmisége van,
amelynek nincs és nem is lehet tekintélye, mivel erkölcsi
hivatástalansága semlegesíti szakszerű hivatottságát.

De a demokrácia még messzebb megy s egyáltalában lehetetlen, hogy
messzebb ne menjen, miután elve következtében mindinkább egyoldalúvá
válik. Miként eszménye a közvetlen kormányzás, éppen úgy s ugyanazon
indokból – ott, ahol a bíróság feltétlenül szükséges – eszménye a
bíróság választás útján való betöltése. Bíráit ő fogja megválasztani
akarni.

Jegyezzük meg, hogy ezeket máris ő választja meg, de csupán
harmadfokúlag. Megválasztja a képviselőket, akik kirendelik a kormányt,
a kormány pedig kinevezi a bírákat. Ez nagyon távoleső.

Némileg másodfokúlag is választja azokat, mert megválasztja a
képviselőket, akik nyomást gyakorolnak a bírák kinevezésére,
előléptetésére vagy elő nem léptetésére és akik gyakran még nyomást
gyakorolnak azok ítélethozatalára is; de ez még így is távoleső.

És minthogy ezen rendszer által, vagyis inkább ezen gyakorlat által
elismerést nyer azon elv, hogy a nép az, amely közvetve ugyan, de
valóságban rendeli ki a bírákat, a következetes, egyoldalú s mint mindig
az egyszerűsítésre törekvő demokrácia azt kívánja, hogy az elv minden
kerülő út nélkül alkalmaztassék s azt akarja, hogy a nép egyenesen és
közvetlenül válassza meg a bírákat.

S ezután felmerülnek a szavazás és a választás módjára vonatkozó örökös
kérdések. Ha a szavazás, ha a választás egy személyre vonatkozó
szavazási eljárás mellett történik, a canton{61} megválasztja a maga
békebíráját, az arrondissement{62} a maga bíróságát, a kerület a maga
törvényszékét és az egész ország a semmítőszéket; és be fog itt
következni a már fentebb megjelölt kettős helytelenség, t. i. különböző
jogtudomány és igazságszolgáltatás az országrészek szerint és a
részrehajlatlanság hiánya mindenütt.

Ha lajstromos szavazás mellett történik a szavazás, akkor az összes
bíróságokat az egész ország fogja megválasztani s akkor ezek egészen a
győzedelmes párthoz fognak tartozni és az igazságszolgáltatás teljesen
egyforma lesz, de sehol sem lesz részrehajlatlanság.

Ami a közvetítő rendszereket illeti, azok egyesíteni fogják a két
ellentétes rendszer helytelenségeit. Ha p. o. kerületek szerint
választunk, Bretagne-ban a békebírák, bírák, törvényszéki tanácsosok,
törvényszéki elnökök mind fehérek és mind részrehajlók lesznek, míg a
békebírák, bírák, tanácsosok és elnökök a Provenceban mind kékek és
részrehajlók lesznek; itt tehát lesz különféleség, de csupán a
részrehajlás különböző színeiben.

Ámde ez a jövő, bár talán elég közeli. Maradjunk a jelen időben. Itt van
még mai napság az esküdtszék. Az esküdtszék tökéletes erkölcsi
hivatottsággal, de emellett teljes szakszerű hivatástalansággal bír. Úgy
látszik, hogy a demokrácia mindig számba veszi a hivatástalanságot egy
vagy más módon. Az esküdtszék mindentől független, független a
kormánytól, független a néptől és pedig a lehető legjobb módon, mert
megbizottja a népnek, anélkül, hogy általa választatnék s egyáltalában
nem törődik az újraválasztással, mivel már megválasztatását is felette
kellemetlen eseménynek tekinti. Másrészről mindig két erős érzelem
között ingadozik, t. i. a szánalom és az alkalmazkodás, az emberszeretet
és a társadalom védelmének szükségérzete között: _egyformán_ érinti őt a
védőügyvéd és az államügyész szóváltása és ezen kettős befolyás
semlegesítvén egymást, a legjobb erkölcsi helyzetben van, hogy jó
ítéletet hozzon.

Ezért oly régi az esküdtszék. Athénben a heliasták{63} bírósága az
esküdtszéknek egyik fajtáját képezte s minthogy tagjainak száma igen
nagy volt, a nyilvános egyesület jellegével bírt, de mégis egyik válfaja
volt az esküdtszéknek.

Rómában voltak a polgárok közül kiválasztott bírák, de ezen bírákat a
prætor jelölte ki, akik mint a ténykérdés[1] bírái szerepeltek, vagyis
arra voltak hivatva, hogy döntsenek afelett, elkövettetett-e valamely
cselekmény vagy nem, fizettetett-e valamely pénzösszeg vagy nem, a jog
kérdése a centumvirek számára tartatván fel[2] és hát itt egy igen
rendezett köztársasággal állunk szemben.

Angliában az esküdtszék már évszázadok óta áll fenn és működik.

Ezek a különböző népek joggal gondolhatták azt, hogy az esküdtek a
legjobb erkölcsi feltételek közt vannak arra nézve, hogy jól
ítélkezzenek, minthogy bárki másnál több erkölcsi hivatottsággal bírnak.

Ez igaz, csakhogy semmit sem értenek meg. Megtörtént, hogy a côte-d ori
esküdtszék 1909. évi november hóban ítélkezvén egy gyilkos felett,
kijelentette: először, hogy ez az ember nem ütötte a meggyilkoltat,
másodszor, hogy az ő ütései okozták a halált, erre szükségképen fel
kellett menteni a vádlottat, akinek sértései – noha nem léteztek –
halált okozók voltak. Megtörtént a Steinheil-féle ügyben, ugyancsak
1909. évi november hóban, hogy az esküdtszék kijelentéseiből az
következett, miszerint a Steinheil-féle házban senkit sem öltek meg
orgyilkos módon s hogy különben is Steinheil asszony nem leánya Japy
asszonynak, ami ha az esküdtek igazmondása bírói ítélet volna,
egyrészről a Steinheil asszony és Japy asszony orgyilkosságára vonatkozó
összes nyomozás megszüntetését, másrészről pedig a rendezett
jogállapotnak rettenetes bonyodalmait vonná maga után.

Ámde az esküdtek igazmondása nem bírói ítélet. Vajjon miért? Azért, mert
a törvényhozó előre látta az esküdtszéki határozatok képtelenségét. Az
írott jog szerint tehát az esküdtszékek határozatai képtelenségeknek
vélelmeztetnek; a tapasztalat az, hogy tényleg igen gyakran
képtelenségek azok. Úgy látszik, hogy az esküdtszékek határozatai
Rabelais{64} hirhedt bírója ítéletei szerint vannak hozva.
Közmondásszerű a törvényszéki palotában, hogy sohasem lehet előre látni
az esküdtszékeknél valamely ügynek a kimenetelét. Mondhatnánk, hogy az
esküdt így okoskodik: «a véletlenség bírája vagyok, tehát jogos, hogy az
én ítéletem maga a véletlenség legyen.»

Tudjuk, hogy Voltaire a «Busiris»-tól{65} való félelem miatt követelte
az esküdtszéket; «Busiris»-nek nevezte saját korának bíróságait; de
szokásos meggondolatlanságával nem volt gondja arra, hogy eltitkolja,
sőt ellenkezőleg ismételve kijelenti, hogy az abbevillei és az
abbevillekerületi lakosság és hogy a toulouse-i és a toulousekerületi
lakosság _általában_ fel volt háborodva, amazok La Barre{66} és
d’Etalonde, emezek pedig Calas{67} ellen. Ha tehát La Barre és
d’Etalonde felett olyan esküdtszék ítélkezett volna, amelynek tagjai
abbevillei és toulousei lakosokból állottak volna, nagyon valószínű,
hogy éppen úgy elítélték volna őket, mint ahogy elítélte volna a
«Busiris».

Az esküdtszék nem egyéb, mint a kontárság kultuszával való mesterkedés.
Minthogy a társadalomnak védekeznie kell a tolvajok és gyilkosok ellen,
a védekezés feladatát némely polgárra hárítja, felfegyverezvén őket a
törvénnyel; csakhogy erre a célra olyan polgárokat választ, akik nem
ismerik ezt a fegyvert és mégis azt hiszi, hogy jól meg van védelmezve.
Az esküdt olyan, mint a hálóval kellőképen ellátott gladiator, de aki
nem ismeri a vívás fortélyát s aki ennek folytán odajut, hogy önmaga
lesz behálózva.

Szükségtelen mondanunk, hogy a demokrácia mindig a maga álláspontjára
helyezkedik és mert csudálatosan erre helyezkedik, jelenleg lejebb
szállítja az esküdtszéket egy fokkal és átalakítja a polgár-esküdtszéket
munkás-esküdtszékké. A magam részéről ebben semmi rosszat nem látok,
mert a törvény terén a polgárnak tudatlansága és járatlansága egyenlő a
munkás tudatlanságával és járatlanságával és a polgár-esküdtszéktől a
munkás-polgáresküdtszékhez és a munkáspolgáresküdtszéktől a
munkás-esküdtszékhez való átmenetel nem fog hanyatlás lenni; ezt csupán
azért jegyezzük meg, hogy rámutassunk a demokráciának a hivatástalanság
felé irányuló törekvésére, amely napról-napra nagyobb.

Itt vannak még a békebírák.

Hogy miként kutatja fel a demokrácia a kontárságot a jogszolgáltatás
körében, arra elég érdekes példa a következő:

A békebírák igen gyakran a felsőbb, az utolsó fokon eljáró bíróság azon
költségnél fogva, melyet a panaszosnak fizetnie kellene, ha ítéletük
ellen a felsőbb bírósághoz akarna felebbezni, ők tehát igen tekintélyes
bírák. Ennélfogva nagyon szükséges volna, hogy képzettek legyenek s hogy
ismerjék a jogot s jogtudományt. Ez okból tehát általában a jogi
licenciátussal, a jogi baccalaureatussal bírók közül és azon volt
jegyzősegédek közül választották ki őket, akiknek «oklevelük» van.
Mindez, az igazat megvallva, elég gyönge biztosíték volt.

A francia szenátus, hogy még gyökeresebb kontárságot fedezzen fel ezen
hivatalok közvetítésével, kimondta az 1905. évi júl. 12-iki törvényben,
hogy békebírákúl kinevezhetők: «azok, akik jogi licenciatus, vagy
baccalaureatus, avagy oklevél hiányában már tíz esztendő óta gyakorolták
a _maires_-ek (községi bírák) vagy _segédmaires_-ek (helyettes bírák)
hivatalát, vagy mint conseillers generaux működtek.»

Ebben az elhatározásban azon igen törvényes és tisztességes óhajtás
foglalt helyet, hogy a képviselőknek és szenátoroknak módjukban álljon
megjutalmazni azon szolgálatokat, melyeket nekik a békebírák tehetnek
(gondoljuk meg, hogy a senátorokat kiváltképen a falvak maire-jei és
segédei választják). De itt mindenekfelett az volt irányadó, hogy az
_elv alkalmaztassék_. Miként tudjuk, az elv következő: Hol van a teljes
kontárság? akinek a hivatástalanságához szó nem fér, arra kell bízni a
hivatalt.

A mairek és segédeik e tekintetben teljesen megfeleltek a kívánalmaknak.
Franciaországban a maire-eknek és segédeiknek tudniok kell okmányokat
aláírni, de egyáltalában nem kötelező, hogy olvasni tudjanak és nyolcvan
esetben száz közül teljesen írástudatlanok s helyettök a községi tanító
végez el minden munkát. A senátus tehát biztos volt abban, hogy ezek
olyan emberek, akik teljesen képtelenek arra, hogy békebírák legyenek. S
erre volt szüksége. Miután a kontárság ez esetben teljes volt, nekik
volt adandó a hivatal és nekik is adta azt.

Ezen előkelőleg demokratikus intézménynek bizonyos következményei – úgy
látszik – megmozdították a hatóságot és a közhatalmat. Barthou
igazságügyminiszter 1909. év vége felé panaszolkodik azon munka miatt,
melyet neki az új intézmény ad; azt mondja a képviselőknek: «azért
vagyunk itt, hogy kölcsönösen megmondjuk egymásnak igazainkat, amint
illő, teljes mérséklettel és bölcsességgel, jogom van ahhoz, hogy
figyelmeztessem a kamarát az 1905. évi törvény következményeire.
Jelenleg megrohantak a békebírák kérelmeikkel; nem akarom mondani, hogy
mintegy 9000 ügydarab fekszik az igazságügyi minisztériumban, mert
megengedem, hogy ezen ügydarabok között akad néhány, amelyek különböző
indokokból nem alkalmasok a vizsgálatra, de van köztük kerekszámmal 5500
ügydarab, amelyek _támogatva vannak_ és _meg vannak vizsgálva_. (Ez azt
akarja jelenteni, hogy azért vannak megvizsgálva, mert támogatva vannak,
azok amelyek nincsenek ajánlólag széljegyezve egyetlen politikai
személyiség által sem, vizsgálat nélkül vannak osztályozva, amint ez
helyes is). És ha figyelembe veszik azt, hogy az évi üresedések átlaga
180, rögtön be fogják látni azon akadályokat, amelyekbe ütközöm. Mert
ezen jelöltek között vannak olyanok, akik nagy erővel – nem akarom
mondani sóvárgással – lépnek fel, ezek azok a jelöltek, akik tíz éven át
gyakorolták, némelykor a legkisebb községben a maire-nek vagy segédjének
foglalkozását.»

Ezután az igazságügyminiszter megismertette a képviselőkkel egy
államügyésznek ezen kérdésre vonatkozó jelentését.

Az államügyész ezeket mondta:

«Ezen departementban 47 békebíró van. Egy általam elkészített
névszerinti kimutatás szerint az az eredmény, hogy ezen bírák közül 20
kineveztetése pillanatában maire volt. Nem kell meglepődnünk, ha a
cantonalis hatósági hivatalok jelöltjeinek száma mindinkább emelkedik, a
községi előljárók körében. Úgy látszik ezen departementben meg van
engedve, hogy a választás mellett betöltött hivatalok minden
hivatásszerű képesség hiányában szolgáljanak a rendes útként a díjazott
hivatalok, különösen pedig a békebírói állások eléréséhez. Egyébiránt a
kinevezett békebírák össze szokták kapcsolni új hivatalukat községi
megbizatásukkal. Hivatalos székhelyük tényleg inkább az általuk
adminisztrált községben van, mint azon cantonban, ahol igazságot
szolgáltatnak és ahonnan soha sem volna szabad szabadságolás nélkül
eltávozniok… Ezen cantonalis hatóságok néha nem is haboznak mindent
elkövetni arra nézve, hogy kierőszakolják az arrondissement
politikusainak erkölcsi segítségét, amely végeredményben megsarcolása
azon választási befolyásnak, amellyel mint községi hatóságok
rendelkeznek. Sokkal inkább biztosítva vannak a képviselő esetleges
közbenjárása által, mintsem nyugtalanítva a törvényszéki ülés fenyegető
szorgos felhívásai által. Az illetékességüknek alárendelt személyek
érdekes áldozatai ezen hivatal-kompromittálásoknak, melyek megtámadják a
köztársasági uralom jó hírnevét.»

Az igazságügyminiszter és államügyész jajongásai nem igen látszanak
előttem igazoltnak. A miniszter csak azért panaszolkodik, mert 9000
ügydarab van keze alatt. Ezt könnyen elvégezhetné, akár az általános elv
szerint, hogy t. i. a jelöltek közül azokat nevezné ki, akik neki
legkontárabbaknak látszanak, akár a szokáshoz híven azokat, akik neki
leginkább be vannak ajánlva.

Ami pedig az államügyészt illeti, – ő kissé ironikus, ami neki
szellemességnek látszik, de amely a legmulattatóbb naivitás jegyét
viseli magán. Azt mondja az államügyész: «Úgy látszik meg van engedve,
hogy a választás útján betöltött hivatalok minden hivatalnoki képesség
nélkülszolgáljanak azon utként, amelyen a díjazott hivatalokhoz
rendszerint eljutni lehet. Hát aztán! Kiválólag demokratikus irány az,
hogy minden szakszerű képesség hiánya jelöl a hivatalokra, minthogy ez a
szelleme magának a demokráciának. Hát a törvényhozói vagy kormányzói
képesség tesz bennünket választóvá?

Az is kiválólag demokratikus irány, hogy a választás útján betöltött
tisztségek a díjazott hivatalokhoz vezetnek, minthogy demokratikus elvek
szerint, az összes díjazott hivatalokat s végül az összes hivatalokat
választás útján kellene betölteni. Ez az államügyész arisztokrata.

Ami pedig azon kölcsönös szolgálatokat illeti, melyeket a békebíró, mint
maire a képviselőnek és amelyeket a képviselő a békebírónak tesz,
egyszerűen az egész államrendszer. A rendszer ebben áll: a képviselők
kegyeket osztogatnak azért, hogy megválasztassanak és újból
megválasztassanak; a befolyásos választók pedig részint személyes,
részint hivatalos befolyásukat a képviselők szolgálatára bocsájtják,
hogy kegyekben részesüljenek; tehát együtt bloc-ot képeznek.

De hát mit akarna az államügyész? Más rendszert? De kérem szépen ez a
másik rendszer bármilyen lenne is, nem lenne demokrácia vagy legalább is
nem lenne demokratikus demokrácia. És azt sem tudom, hogy az
államügyész, mit ért a köztársasági uralom jó hírneve alatt. A
köztársasági uralom jó hírneve abban áll, hogy a köztársaság úgy
tekintessék, mint amely megvalósítja az összes demokratikus elveket; hát
a demokratikus elvek sohasem voltak tökéletesebben megvalósítva, mint a
fenti példában, amely nagyon érdekes, hogy felkeltse és felhívja a
szociológusok elmélkedéseit.




VIII.  EGYÉB KONTÁRSÁG.

Említettem, hogy a kontárság kultusza kitörölhetetlen folt s mételyezés
folytán terjed, eléggé természetes, hogy meghonosodván, járványossá
válik s bejutván magába az állam központjába, vagyis alkotmányába,
befészkeli magát a szokásokba és erkölcsökbe.

Tudjuk, hogy a szinház az élet utánzata és hogy talán az élet még inkább
utánzata a szinháznak; éppen így származnak a törvények az erkölcsökből,
nemkülönben sőt még inkább az erkölcsök a törvényekből. «Az embereket
különböző dolgok irányítják», mondja Montesquieu. «Az éghajlat, a
vallás, a törvények, a kormányzat alapelvei, a megtörtént dolgok példái,
az erkölcsök, a különböző modorok, amelyekből végeredményben kialakul a
közszellem» és ezen különböző dolgok között, melyek az embereket
irányítják, megvan a hatások és visszahatások kölcsönös sorozata.

Leggyakrabban az erkölcsök szerzik a törvényeket kiváltképen a
demokráciában, ami egyébiránt nagyon sajnálatos; de Montesquieunek igaza
van, midőn még ezt is mondja: «Az erkölcsök képviselik a törvényeket, a
különböző modorok pedig az erkölcsöket», és hogy a törvények legalább is
«hozzájárulhatnak az erkölcsök és a különböző modorok alakításához», sőt
«valamely nép jellemének kialakulásához is», s hogy a római nép
erkölcseinek egy része a császárságtól számítva, becsben tartotta az
önkényes hatalom létezését és hogy az angol nép erkölcseinek egy része
megbecsüli alkotmányukat és törvényeiket.

Tudjuk, hogy Nagy Péter, az oroszok cárja a törvények által alaposan
módosította népének ha nem is jellemét, de legalább is annak szokásait
és erkölcseit.

A törvények szokásokat, – a szokások pedig erkölcsöket szülnek. «Ezzel a
jellem» nem változott és azt hiszem, soha semmi által sem fog
megváltozni; de úgy látszik, hogy megváltoztatható s legalább is meg van
változtatva az által, hogy némely részeit – melyek vissza voltak
szorítva – felszabadították, némely részeit pedig – melyek szabadok
voltak a maguk kiterjedésében – visszaszorították, tehát itt tetszés
szerinti beavatkozás történt. Nyilvánvaló, hogy az a törvény, amely
eltörölte az elsőszülöttségi jogot, egyáltalában nem változtatta meg a
nemzet jellemét, de megváltoztatta ezáltal az erkölcsöket, amelyek
bizonyos mértékben visszahatással voltak magára a nemzet jellemére is.
Érezni a gyermekkortól kezdve, már a szülői háznál, hogy van egy
fellebbvaló, aki bizonyos irányban uralkodik felettünk, aki a születés
jogánál fogva több mint mi vagyunk, ez egy sajátságos észjárást fog
kelteni. Világos, hogy azokban az országokban, amelyekben szabad
végrendelkezési-jog létezik, egészen másfélék lesznek a családi
erkölcsök, mint azon országban, ahol a gyermeket úgy tekintik, mint a
családi vagyon társtulajdonosát.

Megjegyezték, hogy a házasság felbontását megengedő törvény óta, amely
egyébiránt nagyon szükséges volt, – bár ez a szükségesség nagyon szomorú
– sokkal több, sőt összehasonlíthatatlanul sokkal több a valókereset,
mint amennyi volt ezelőtt az elkülönítési kereset. Azért van ez így,
mert az elkülönítés csupán viszonylagos felszabadítást s csupán
fél-felszabadítást ad, s mert abban a meggyőződésben voltak, hogy nem
érdemes ily csekélység miatt magukat izgalmaknak kitenni? Nem hiszem,
mert midőn egy elviselhetetlen járomról van szó, természetes, hogy annyi
erőfeszítést tegyünk annak alapos meglazítására, mint amennyit tennénk
annak eltávolítására.

Azt hiszem az igazság az, hogy a polgári törvény fennállása s annak a
vallási törvényekkel való összhangja a házassági ügyekre vonatkozólag,
az egyeseknek különleges gondolkodásmódot ad, mely szerint a házasságot
úgy tekintik, mint valami szent dolgot s mint olyan köteléket, amelyet
eltépni szégyen és amelyet tényleg nem is volnánk képesek eltépni, csak
akkor, ha mindenképen kényszerítve és erőszakolva volnánk arra, jóformán
az egész életen át tartó büntetés terhe mellett. A házasság felbontását
elrendelő törvényt atyáink így hívták volna: törvényes «indiscretio»,
megszüntette a szégyenérzetet. Kivéve azon esetet, midőn a vallási
érzület erős, a házasfelek nem töprengnek többé a házasság felbontásának
erkölcsi következményei felett, – minden szégyen nélkül elválnak.
Előállott a cselekvés szabadsága: a szégyenérzet lent maradt, a
szabadság, vagy az új egyesülés vágya felülkerekedett. Ennek a
cselekvési szabadságnak a törvény volt az oka, azon törvény, amely új
erkölcsök eredménye volt, de amely azután fennállása alatt maga is új
erkölcsöket teremtett, avagy kiterjesztette és elhintette azokat,
amelyek alakulóban voltak.

Így terjeszti ki és hinti el a demokrácia a kontárság szeretetét, amely
jellemző vonása és mintegy főképessége. A görög bölcsészek között
hagyományos játék volt, hogy vidámsággal fessék meg a demokratikus
erkölcsöket, hogy úgy mondjuk a családi és egyéni erkölcsöket, amelyeket
úgy fogtak fel, mint a demokratikus állam által sugallt és fenntartott
erkölcsöket. E tekintetben mindnyájan vetélkednek Aristophanessel:{68}
«Meg vagyok elégedve magammal», mondja Xenophonnak{69} egy alakja: «mert
szegény vagyok, amíg gazdag voltam, arra voltam kötelezve, hogy
udvaroljak a rágalmazóknak, jól tudván, hogy inkább képes vagyok eltűrni
a rosszat, mint velük rosszat tenni. Azután meg a köztársaság mindig
újabb összegeket követelt tőlem, amelyeknek fizetése alól nem voltam
képes magam kivonni. Mióta szegény vagyok, tekintélyt szereztem
magamnak; senki sem fenyeget, én fenyegetek másokat, szabadon járok
kelek s ott maradok, ahol akarok. A gazdagok meghajolnak előttem és utat
engednek nekem. Rabszolga voltam, most király vagyok, adót fizettem a
köztársaságnak, most ő táplál engem; nem félek attól többé, hogy
veszítek, nyerni remélek…»

Éppen így mulatozik Platon: «Ezen kormányforma valóban a legszebb
látszattal bír az összes kormányformák közt és a jellemeknek ezen pazar
változatossága csodálatos eredménynek látszhatnék… Első tekintetre hozva
ítéletet, nemde igen kellemes és kényelmes állapot az, midőn bármily
nagyok is érdemeink valamely közhivatal betöltésére, nem vagyunk ebben
meggátolva s ha úgy akarjuk s szeszélyünk ezt hozza magával, hogy bíróvá
vagy tisztviselővé legyünk, nem vagyunk alárendelve semmiféle
tekintélynek? Nemde csodálatos, még az a gyöngédség is, amellyel itt
némely elítélttel bánnak? nem láttad-e a halálra vagy száműzetésre ítélt
ilyfajta embereket olyan állapotban, midőn bentmaradva az országban a
hősök járásával és magatartásával nyilvánosan járnak-kelnek, mintha
senkisem figyelne reájok? És ezen alapelvek, amelyeket előadtunk, oly
nagy tisztelettel javasolván tervet köztársaságunk számára, midőn
biztosítottuk, hogy hacsak nincs valaki természeti előnyökkel megáldva,
ha nem élt gyermekjátékai óta javak közepette és tiszteségben és ha nem
végzett azután komoly tanulmányokat, sohasem lesz erényes; ezen
alapelvek, mily nagylelkű leereszkedés, a gondolatoknak mily bősége
tünteti fel demokratáinkat azon megvetésben, amellyel ez elvek ellen
viseltetnek! Mily nagy fölénnyel tiporják lábbal ezen alapelveket,
sohasem vevén fáradságot maguknak, hogy megvizsgálják, milyen
műveltséggel bírtak azok, akik belevetették magukat az események
mozgalmaiba! Ellenkezőleg mennyi buzgóság azok fogadására, azok
ünneplésére, feltéve, hogy a nép érdekei lelkes támogatóinak adják ki
magukat. Ez igen nagy kegyességet tételez fel. Ilyenek más hasonlókkal
együtt a demokrácia előnyei. Nagyon kellemes kormányzat az, _ahol
egyenlőség uralkodik úgy az egyenlőtlen – mint az egyenlő dolgok közt_…
(Tehát) amidőn egy demokratikus államot, melyet a szabadság égető
szomjúsága emészt, rossz pohárnokok kormányoznak, akik a szabadság borát
neki egészen tisztán töltik és itatják egészen a részegségig, ha ekkor a
kormányzók nem tanusítják vele szemben azon szolgálatkészséget, hogy
annyi szabadságot adjanak neki, mint amennyit kíván, akkor a nép
bevádolja és megbünteti őket, azon ürügy alatt, hogy árulók, akik
oligarchiára törekesznek… kérkedik az egyenlőséggel s tiszteletben
tartja azt az egyenlőséget, amely a hatóságokat a polgárokkal zavarja
össze. Lehetséges-e ezután, hogy egy ehhez hasonló államban a szabadság
szelleme mindenre ki ne terjedjen? Lehetséges-e, hogy a függetlenség és
anarchia szelleme be ne hatoljon a család belsejébe…? (És ily módon) az
atyák hozzászoknak gyermekeikkel akként bánni, mint hozzájuk
hasonlókkal, sőt félni tőlük, a gyermekek pedig, hogy magukat az
atyjukkal egyenlőnek tekintsék s hogy ne tiszteljék és ne féljék őket. A
polgárok és a közönséges honlakosok, sőt az idegenek is ugyanazon
jogokra vágyakoznak… És a tanítómesterek ebben az államban félnek
tanítványaiktól és kímélik őket, ezek pedig gúnyolódnak tanítómestereik
és nevelőik felett. A fiatal emberek egyenlő lábon akarnak állni az
öregekkel, az öregek pedig leereszkednek a fiatal emberek modorához és
megtanulják utánozni a fiatal emberek magatartását, attól félve, nehogy
mord és zsarnoki jellemű embereknek tartassanak… És meg kell jegyeznünk,
hogy a szabadság és egyenlőség milyen fokán vannak a férfiak és nők
között lévő viszonyok. Alig hinnénk, hacsak nem láttuk volna, hogy az
állatok – még azok is, amelyek az emberek használatára vannak rendelve,
mennyivel szabadabbak e tekintetben, mint máshol. A kis kutyák – és ez
közmondás – egyenlő lábon állnak úrnőikkel és a lovak meg a szamarak
hozzászokván ahhoz, hogy emelt fővel járjanak, minden tartózkodás nélkül
összeütköznek azokkal, akikkel találkoznak, ha ki nem térnek előlük».

Aristoteles ezen kérdésben hűtlenné válik kedves módszeréhez, amely
abban állott, hogy mindig ellenkezőjét mondja annak, amit Platon; semmi
gyöngédséggel sem viseltetik – miként már láttuk – az arisztokrácia
iránt. Igen hideg, ritkán humoros, sohasem gunyoros velök szemben, nem
tünteti fel őket sötét színben, mint Platon, de egyáltalán nem is kíméli
őket.

Először is határozottan a rabszolgaság híve. Ebben nem különbözik
egyetlen régi bölcsésztől sem, kivéve félig-meddig Senecát;{70} de a
rabszolgaság híve azon makacssággal és eréllyel, amely neki valóban
külön sajátsága. Szerinte a rabszolgaság nem csupán egyik alakja az
emberi társadalomnak, hanem annak egyedüli lényeges és teljesen
elengedhetetlen alapköve.

Egy fokkal feljebb menve, a mesterembereket és művészeket a
félrabszolgák egyik fajtájának tartja. Történetileg bizonyos, hogy
csupán a romlottságba sülyedt demokráciákban adták meg nekik a
polgárjogot és elméletileg is állítja, hogy a jó köztársaság nem fog
nekik adni polgárjogot. «Némely népnél a mesterembereket egyáltalában
nem bocsátották a demokrácia túlzása előtt a közhivatalokhoz… A régi
időben bizonyos népek úgy tekintették a kézműveseket és művészeket, mint
rabszolgákat, vagy idegeneket; és azért tekintik még mai napság is a
kézművesek és művészek legnagyobb részét ilyeneknek. Hogy ilyenek
léteznek, ez azért van, mert a minta-állam sohasem fogja fölvenni a
kézműveseket és művészeket a polgárok sorába…»

Kétségtelen, hogy a demokrácia – ha szigorúan vesszük – kormányforma («…
ha ugyan a demokráciát a kormányformák közé számítjuk…»); valóban
lehetséges az, hogy azok, akik a sokaságot alkotják, jóllehet közülök
nem mindegyik kimagasló ember, győzedelmeskednek, amikor együtt vannak,
a kiválóakon, – nem mint egyének, hanem, mint tömeg… Ime, ez az oka,
hogy miért ítéli meg jobban a sokaság a zenészek és költők műveit; mert
egyiket megbecsüli egy részük, a másikat a másik részük és mindeniket
megbecsülik mindnyájan. (Jegyezzük meg, hogy mindig _demokraciáról_
beszél, amelynek sem a rabszolgák, sem az artisanok nem részesei).
Kétségtelenül úgy tekinthetjük a demokráciát, mint az elfajzott
kormányformák legtűrhetőbbikét és Platon «jóllehet más álláspontra
helyezkedik (mint Aristoteles), igen helyes következtetéssel mondja,
hogy a demokrácia legrosszabb a jó kormányformák közt, de a legjobb a
rossz kormányformák közt». De nehéz is nem úgy tekinteni a demokráciát,
mint szociológiai tévedést. Téves, hogy az állam kivan elégítve azzal,
ha «a polgárok sorába emelt minden embert, a hasznosakat is, akikre az
állam fennállása céljából szüksége van». Azon igen érezhető hibája van,
hogy nem képes valami alkotmányos módon elviselni és kebelében megőrizni
a kiváló embereket. A demokráciában «ha valamely polgár érdemei folytán
annyira kiváló, vagy ha több polgár annyira kimagasló, hogy sem
érdemeiket, sem befolyásukat a többiekével nem lehet összehasonlítani,
ez esetben többé őket nem lehet úgy tekinteni, mint akik az állam részét
képezik. Igazságtalanság volna velük szemben, ha őket – akik annyira
felette állanak másoknak – egyenrangúaknak tekintenék. Az ilyfajta lényt
mintegy Istennek kellene tekinteni az emberek közt. Jól látjuk, hogy a
törvények csak azok számára szükségesek, akik születésüknél vagy
képességüknél fogva egyenlők és hogy azok számára, akik e tekintetben a
többiek fölött állanak, egyáltalában nincs törvény: törvényeik saját
maguknak; aki számukra szabályokat akarna hozni, nevetségessé tenné
magát; és talán joggal mondhatnák neki azt, amit Antisthenes{71}
oroszlánai feleltek a nyulaknak, akik az összes állatok között való
egyenlőség ügye mellett tartottak védbeszédet. _Ezen indokból hozták be_
a cserépszavazatot{72} (ostracismust) azon demokratikus államokba,
amelyek sokkal inkább féltékenyek az egyenlőségre, mint a többi más
államok. Mihelyt valamely polgár hitele, gazdagsága vagy bámulóinak
száma, avagy összes politikai befolyása által a többiek fölé látszott
emelkedni, utólérte az ostracismus őt és eltávollította az államból. Úgy
volt mint Hercules, akit az argonauták kitettek, minthogy Argo hajójuk
kijelentette, hogy túlságosan nehéz s nem bírná el».

Thrasibulus Milete zsarnoka,{73} Periandertől, Corinthus zsarnokától,
aki egyike volt Görögország hét bölcseinek, a kormányzásra vonatkozólag
tanácsot kért. Periander nem válaszolt semmit, hanem egy búzavetést
egyenlővé tett azáltal, hogy levágta azon kalászokat, amelyek
kiemelkedtek a többiek közül. «Nem csupán a zsarnokok teszik ezt,
akiknek ez érdekük, épen így megy ez véghez az olygarchikus és
demokratikus államokban is; az ostracismus többé-kevésbé ugyanazon
eredményeket fogja előidézni itt is, megakadályozván a polgárokat, hogy
nagyon magasra emelkedjenek azzal, hogy száműzi őket».

Ez itt mint a demokrácia alkotmányos kényszereszköze jelentkezik.

Alapjában véve nincs mindig kényszerítve arra, hogy eltávolítsa, avagy
leüttesse a búzakalászokat, száműzheti őket befelé, – hogy úgy mondjuk
vagyis rendszeresen megtagad minden emelkedést, sőt minden társadalmi
tevékenységet azon embertől, aki kiemelkedik bármily módon, akár
születésénél, gazdagságánál, erényénél, vagy képességénél fogva. Ez a
«néma» ostracismus, miként a nép mondja. Megjegyeztem néhányszor, hogy
az első demokrácia alatt XVI. Lajost guillotin által végezték ki, mert
el akarta hagyni az állam területét, és hogy a harmadik demokrácia alatt
az unokáit kiűzték az állam területéről, mert ott akartak maradni. Ez az
ostracismus, amely még nincs tisztában önmagával, amely ellentmond
önmagának, mert ingadozik. Még keresi a helyes utat, még ingadozik, de
megállapodva oda jut, hogy az elnyomásnak ilyen vagy olyan rendszere
által tehetetlenségbe vezeti vissza mindazokat, akik kisebb vagy nagyobb
egyéni képesség által többé-kevésbé a közös színvonal fölé emelkednek.
Ez az ostracismus, amely – hogy így fejezzük ki magunkat – a demokráciák
fiziológiai szerve. Ha alkalmaztatik igaz, hogy megcsonkítja az
országot, de mellőzve, önmagát tenné tehetetlenné.

Aristoteles gyakran felveti azt a kérdést, hogy ki «a kitünő ember». A
kitünő ember szerinte abban különbözik a tömegből kiválasztott embertől,
amiben a szépség a csunyaságtól, amiben valamely szép festmény a
valóságtól, habár bír is némely töredékeivel a szépségnek, amelyek a
valódiban megvannak… Igaz az, hogy mindenféle népnél mindig ugyanaz lesz
a különbség a tömeg és a kiválasztottak kis száma között? Ez, ami
bizonytalan, de nem baj… A mi észrevételünk igaz marad (hogy az általunk
mondott különbség létezik). Tájékoztat-e ezen feltett kérdés
megoldására, hogy milyen hatalommal kell felruházni a polgárok tömegét?
A főbb hatóságokhoz engedni őket nem ad elég biztonságot, mert attól
kell felni, hogy igazságtalanságot követnek el becsületesség hiányában,
vagy tévedésbe esnek belátás hiánya miatt. Másrészről pedig, kizárni
őket az összes hivatalokból azon veszéllyel járna, hogy nagyon sok
ellenséget szereznének az államnak. A sokaság részére tehát az maradna,
hogy a sokaság a tanácskozásokban vegyen részt… Emellett volt Solon is…
Ámde – jól felfogva – ezen osztálynak minden polgára képtelen ítéletet
mondani.

De nem egyedül a «kitünő ember» van terhére a demokráciáknak, terhére
van az államon és kormányzaton kívül álló minden fajtája az egyéni és
collektiv erőknek.

Ha visszaemlékezünk arra, hogy Aristoteles a kiélezett állapotú
demokraciát a zsarnoksággal azonosította, – érdekes lesz rövidesen
rámutatni azon képre, amelyet a zsarnokság _eszközeiről_ megrajzol:
«elnyomni azokat, akik valamiben kiválók, – mondja Aristoteles – megölni
azokat, akik kegyes érzelmekkel bírnak, nem engedni meg sem a közös
ünnepi lakomákat, sem a _barátok társaságait_, sem az _oktatást_ (kivéve
azt, amit ő ad), sem egyéb hasonló dolgot, elkerülni mindazon
szokásokat, amelyek rendszerint alkalmasak arra, hogy a léleknek és
önérzetnek nagyságát szüljék, _nem tűrni meg sem a gyűléseket_, sem
egyéb egyesületeket, ahol az emberek eltöltik üres idejöket, _mindent
elkövetni arra, hogy a polgárok, amennyire csak lehetséges, ne ismerjék
egymást_». Aristoteles következtetései _személyileg arisztokratikusak_.
«A tökéletes állam igen kényelmetlen akadályt tüntet föl. Mit kell azon
esetekben tennie, midőn valamely kiválóságot nyilvánvalólag elismernek,
amely kiválóság nem a rendszerint fennforgó előnyökben áll – milyenek az
erő, a gazdagság vagy pedig a pártfelek nagy száma, hanem az erényben?
valójában mit kell neki tennie? Mert végre is nem mondhatjuk azt, hogy
ki kell tiltani az államból azt, aki ilynemű módon kiváló, másrészt meg
szintén nem lehet őt alávetni a hatalomnak, ez annyi volna, mintha
Jupiternek akarnánk parancsolni és vele a hatalmat megosztani. Az
egyetlen elfogadható elv: járuljon mindenki szívből hozzá – ami
természetesnek is látszik – hogy neki engedelmeskedjék és hogy az
államban olyanokra ruházzák a felsőbbséget, akik ő hozzá hasonlítanak».
Azonban, hogy úgy mondjuk, s tárgyilagosan fogva fel a dolgot, s
szembehelyezkedve a különböző kormányformákkal, amelyek az emberiséget
megosztják, – Aristoteles más eredményre jutott, mint amilyenhez nekünk
lesz alkalmunk jutni és amelyet kellőleg meg fogunk világítani.

A modern írók közül Rousseau, aki azt állította, hogy nem volt demokrata
és igaza is volt, mert amit «demokráciának» nevez, az az athéni uralom,
vagyis a közvetlen kormányzat, amit ő egyáltalában nem kívánt; Rousseau,
aki társadalmi szerződésében _(Contrat-social)_ – dacára némely
ellentmondásnak és homályosságnak, – legtökéletesebb javaslatát adta meg
a demokratikus kormányzatnak, a szónak általunk vett értelmében – de
akiről még biztosan nem tudhatjuk, vajjon kifejezetten demokrata-e,
minthogy nem tudjuk, mit ért «polgár» alatt, vajjon ez a közönség-e,
vagy csupán csak a nemzetnek egy valóban nagyon számos osztálya;
Rousseau többet beszélt, mint bárki más, nem ugyan határozottan a
demokráciának az erkölcsökre való befolyásáról, hanem, hogy így mondjuk,
a demokráciának a jó erkölcsökkel való _megegyezéséről_. Egyenlőség,
megelégedés, egyszerűség, ime ezeket találjuk szerinte azon államokban,
amelyek, sem nem királyságok, sem nem arisztokraciák, sem nem
plutokráciák; úgy látszik, hogy az erénynek ugyanazon forrásából – amely
azt okozza, hogy némely nép az egyenlőséget, a megelégedést és az
egyszerűséget szereti – ered egy az arisztokráciát, plutokráciát és
királyságot kizáró uralom; szeressétek az egyszerűseget, megelégedést és
egyenlőséget s nagyon valószínű, hogy demokratikus köztársaságban vagy
érezhetően demokráciában éltek. Azt hiszem, ez a lehető legpártatlanabb
s legvilágosabb foglalata – amit valaki nyujthat – Rousseau mindig
szigorú formák közé visszahúzodó tanításának.

E tekintetben sokkal hűségesebb tanítványa volt Montesquieunek, mintsem
ezt beismeri. Mindaz, amit elmondtam, betűszerint bennfoglaltatik
Montesquieunek mindazon fejezeteiben, amelyek a demokráciára vonatkoznak
és híres tétele, miszerint «a köztársaságok alapelve az erény», midőn az
erény szónak külön értelmet tulajdonít, nem egyéb, mint az
egyenlőségnek, egyszerűségnek és megelégedésnek, – ezen hármas
tökéletességnek – összefoglalása, mert Montesquieu az «erény»
kifejezését majd szoros, majd tág értelemben veszi, majd annak a
politikai erény (polgárerény és hazafiság) értelmét tulajdonítja, majd
annak a tulajdonképeni értelemben vett erény (egyszerűség, megelégedés,
takarékosság, egyenlőség) értelmét adja – és ezen utóbbi esetben
Montesquieu és Rousseau teljesen megegyeznek.

Csakhogy Montesquien megvilágítja, mint minden kormányzatot, a hanyatló
demokráciát is azzal, hogy bemutatja – anélkül, hogy idézné – azon
képet, melyet arról Platon megrajzolt s amelyet már fentebb láttunk, –
ezt írja: «A hatóságok munkáját a nép akarván végezni, nem tiszteli
azokat többé; a tanács határozatai előtte nem bírván többé súllyal – nem
tiszteli többé a szenátorokat, következésképen az öregeket sem. Ha pedig
nem tiszteljük az öregeket, nem fogjuk többé tisztelni atyáinkat sem, a
férjek sem lesznek többé méltók a becsülésre s a tanítóknak sem fognak
engedelmeskedni. Mindenki szeretni fogja ezen szabadosságot, és
mindenkinek nehezére fog esni, eltűrni a parancsokat és engedelmességet.
Az asszonyok, a gyermekek és a rabszolgák többé senkinek sem
engedelmeskednek. Nem lesznek többé erkölcsök, nem lesz többé
rendszeretet, végül erény sem».

Ami a demokrácia közerkölcseiről a demokratikus államban uralkodó
magán-, családi és személyes erkölcsökre való átmenetet illeti, vajjon
észreveszi az olvasó, hogy a köz- és magánélet fogyatkozásainak közös
gyökere van? Ezen közös gyökér a hivatottság félreismerése, elfelejtése
és megvetése. Ha a növendékek megvetik tanítóikat, a fiatal emberek az
öregeket, a feleségek férjeiket, az idegenek a polgárokat, az elítéltek
ítélőbíróikat, a fiak atyjukat, – ez azért van, mert a hivatottság
ideája eltünt, mert a növendékek nem érzik tanáraik tudományos
felsőbbségét, a fiatalemberek az öregeknek az élettapasztalatokon nyugvó
felsőbbségét, a feleségek férjeiknek felsőbbségét a gyakorlati élet
szempontjából véve, az idegenek a polgároknak felsőbbségét a nemzeti
hagyományok szempontjából véve, az elítéltek bíráik erkölcsi
felsőbbségét és a fiak atyjuknak tudományos élettapasztalatokon nyugvó,
polgárias és erkölcsi felsőbbségét.

És hogyan bírnának ezen érzelmekkel, hogy lehetnének ezen érzelmek
marandók és állandók, mikor maga az állam a hivatottsággal való
nemtörődésre van alapítva, s annyira magára a kontárság tiszteletére és
annak folytonos, maradandó és általános szükségletére, hogy azt úgy
tekintse, mint útmutatót és mint vezetőt?

Ilymódon a közerkölcsök tekintélyes befolyással vannak a
magánerkölcsökre, a szó tulajdonképeni értelmében vett erkölcsökre és
hogy a családba és «külvilágba» a polgároknak egymásközötti mindennapi
viszonyaiba belopódzkodik apródonként az erkölcsöknek azon ellazulása,
amelyet Platon szellemesen «az egyenlő és a nem egyenlő dolgok között
való egyenlőségnek» nevez. Amit a demokratikus állam kezdetben a
családba bevisz, vagy amit kegyel, az a két nem közt való egyenlőség,
következésképen a feleség tiszteletlensége a férjjel szemben. Jegyezzük
meg, hogy alapjában véve ezen gondolat nagyon igazságos, azonban a
hivatottság kérdésével kapcsolatosan már nem. Az asszony tökéletesen
egyenlő a férfival az észbeli tehetségek tekintetében a civilizáció
állapotában, ahol egyedül az észbeli tehetségek számítanak, az asszony
tökéletesen egyenlő a férfival. A társadalmi életben ugyanazon
hivatalokhoz kell hozzábocsátani őt mint a férfit, a tudás és tanultság
ugyanazon feltételei mellett; ámde világos, hogy a családban, valamint
minden vállalatban szükséges: 1. a munkamegosztás a hivatottság szerint,
2. egy hivatásos fő elismerése. Ez azon törvény, amelyet a demokratikus
uralomban a feleségek állandóan félreismernek. Nem engedik meg a
munkának külső- és házimunkára való megosztását és beavatkozást
követelnek maguknak a külsőmunkába, a férj foglalkozásába, amelyet talán
igen jól végeznének el, ha az ő feladatuk volna és ha nem volna nekik
más tennivalójuk, mint ez, amelyet elrontanak és tönkretesznek abban a
hitben, hogy itt oly dologba ártják magukat, amely nem hivatásuk, holott
más dolognak a helyes ellátása a feladatuk. Nem tűrik meg, hogy a férj
vezesse a vállalatot s nem csupán társak, de főnökök akarnak lenni. Ez a
megegyezésszerű vagy a kötelemszerű hivatottság megvetése. A feleség
kétségtelenül épp oly jó pénzbeszedő volna, mint férje; de attól a
pillanattól kezdve, midőn kettős terhet vesz magára, úgymint a
pénzbeszedést és a házvezetést, hogy az, aki a házat vezeti foglalkozzék
a pénzbeszedéssel is, ez éppen olyan rossz volna, mintha az, aki
pénzbeszedéssel van megterhelve, a konyhával és az élelmiszerek
bevásárlásával foglalkoznék; itt a megegyezésszerű és a kötelemszerű
hivatottságot kell tiszteletben tartani, amely a szokás és gyakorlat
által igen gyakran egészen valóságos és realis hivatottsággá válik,
amelyet akadályoz, alterál és megbont az idegen beavatkozás.

Az asszonyok különösen a kötelemszerű hivatottságnak nem is álcázott
megvetése, – majd meg a családfő szerepének megszerzése és félreismerése
által napról-napra, pillanatról-pillanatra rászoktatják a gyermekeket
atyjuk megvetésére. A gyermekek a demokráciában mintegy atyjuk és anyjuk
megvetésére vannak nevelve. Valóban erre nincs más kifejezés, bármily
ártatlanok és jók legyenek is szándékaik. Vegyük csak számba: a
demokrácia mindenekelőtt tagadja ezen főhivatottságot, az elhunytak
képességét az élők vezetésére és irányítására; lényeges és alapvető
elveinek egyike, hogy az élő nemzedék ne legyen megkötve a megelőző
nemzedékek által. Milyen következtetést vonjanak le a gyermekek akár
ezen alapelvből, akár ezen alapelvnek összes alkalmazásaiból, amelyet
maguk körül látnak, ha nem azt, hogy semmiben sincsenek lekötve az őket
megelőzött nemzedéknek, vagyis atyjuknak és anyjuknak?

A gyermekek természetesen már így is sok, vagy elég hajlandósággal
bírnak arra, hogy szülőiket kevés becsülésben tartsák. Büszkék fizikai
felsőségükre és arra, hogy ők emelkednek, míg szülőik hanyatlanak,
áthatva a modern emberiség azon általános előítéletétől, _hogy mindig
előhaladás van_ és következésképen, hogy ami tegnapról van,
végeredményben mindig alsóbbrendű annál, ami máról van; ezenkívül –
amint mindig hittem – valamely nemezis által sarkalva, amely arról van
meggyőződve, hogy az emberi tudás és hatalom nagyon gyorsan haladna
előre, ha a gyermekek éppen ott vennék fel a láncszemet, hol atyáik
elejtették és nem azon kezdenék, hogy eltöröljenek mindent, amit atyáik
csináltak, hogy azután mindent újra kezdjenek: az oka annak, hogy az
épület mindig az alapozásnál marad; a gyermekek mindezen okokból
természetes hajlandósággal bírnak arra, hogy szüleikkel mint
Cassandrákkal{74} bánjanak el. A demokrácia tehát még hozzáteszi ezen
tanítást is, hogy a nemzedékek függetlenek egymástól és hogy az
elhunytaknak nincs semmi tanítani valójuk az élőknek.

Azután meg mivel a demokrácia először is ezen eszmén nyugszik, majd
pedig azon eszmén, hogy az állam mindennek ura, elvonja a gyermeket a
családtól annyira, amennyire csak lehet. «A demokrácia
gyermektolvaj-kötéltáncos», – mondja Sokrates humorisztikus dialogjai
valamelyikében. – «Elvonja a gyermeket családjától, játéka közben
elvezeti messzire és nem engedi meg neki többé családját viszontlátni,
különböző idegen nyelvekre tanítja, tagjait kificamítja és szétszedi,
kifesti, idegen jelmezbe öltözteti át, megismerteti az akrobataság
minden titkaival s képessé teszi megjelenni a közönség előtt, hogy
fordulatokkal mulattasson.»

Annyi bizonyos, hogy a demokrácia különösen arra törekszik, hogy a
gyermeket családjától elvonja, hogy neki kijelölt nevelést adjon és nem
olyat, aminőt szülei választanának s arra tanítja, hogy nem kell hitelt
adni a szülők oktatásának. Tagadja a szülők hivatottságát, helyettesíti
azt a magáéval s arról biztosít, hogy egyedül az övé jó.

Ez a demokratikus uralomban a szülők és gyermekek különválasztását
előidéző főokok egyike.

Azt mondhatják, hogy a demokráciának nem sikerül mindig azon törekvése,
hogy a gyermekeket atyjuktól elkülönítse, mert semmi sem akadályozza meg
a gyermeket abban, hogy ne viseltessék tanárai iránt ugyanazon
kicsinyléssel, amellyel szülei iránt különböző okokból viseltetik.

Mi sem igazabb, mert a demokrácia általános elvei nem kevésbbé fogják
okozni a tanulóknak a tanítók iránti lebecsülését, mint a gyermekeknek a
szülők lekicsinylését.

A tanítót éppen úgy tekinti a növendék, mint a multat, amely nem köti a
jelent, mint olyan multat, amely a haladás törvénye szerint sokkal
alsóbbrendű a létezőnél. Igaz, de a küzdelem az iskolában a szülők
ellen, akik otthon az iskola ellen küzdenek, a gyermeket olyan
személyiséggé formálja, aki ezen ellentétes befolyások között
egyáltalában nem is részesült nevelésben. Úgy lesz vele, mint azon
gyermek, aki saját családjában nyer tanítást egy mindenekfelett hivő
anya és egy atheista atya példájából. Nem nevelték; semminemű nevelésben
nem részesült. Az egyedüli nevelés – és hogy úgy mondjuk – a szülők
általános eszméinek átplántálása a fiakba, a családi nevelésben áll,
támogatva azon tanítómesterek által adott nevelés által, akiket a család
saját szellemének megfelelőleg választ ki. Határozottan ez az, amire a
demokrácia egyáltalában nem akarja elhatározni magát.

A demokratikus uralomban az öregeket még kevésbbé tisztelik és becsülik.
Még egy hivatottság, amelyet kifejezetten tagadnak és eltávolítanak.
Értekezést kellene írni, – amely eléggé különös volna – az öregek
nagyságáról és hanyatlásáról. Az öregeknek nincs mit dicsekedniök a
civilizációval. Az ősidőkben – miként mai napság a vad népeknél – az
öregek királyok. A gerontokrácia (öregek uralma) a legrégibb
kormányforma. Ez eléggé érthető, mert az ősidőkben az összes tudomány a
tapasztalat, tehát az öregek rendelkeznek ekként az állam összes
történeti, társadalmi és politikai tudományával. Részesülnek is igen
nagy becsületben és a legnagyobb tisztelettel, a legnagyobb figyelemmel
– majdnem babonával – hallgatják meg őket. Nietzsche{75} visszakívánja
ezen időket, midőn ezt mondja: «a nemesség jele, az arisztokrácia jele:
az öregek tisztelete.» És visszakívánja ezen nézetének alapját is midőn
hozzáteszi: «az öregek tiszteletben tartása: a hagyományok tiszteletben
tartása.» Azért fogadták el ösztönszerűleg az elhunytaknak az élők
fölötti kormányzatát; amit az öregekben megbecsültek az, hogy az öregek
csak félig haltak meg:

  Le vieillard qui rémonte à la source première,
  Entre aux jours éternels et sort des jours changeants;
  Et l’on voit de la flamme aux yeux des jeunes gens
  Mais aux yeux du vieillard on voit de la lumière.[3]

Az öreg később a királysággal, vagy az olygarchiával, vagy az
arisztokráciával megosztozott az állami ügyek kormányzatán és
megtartotta majdnem egészen a jogi ügyek intézését. Megbecsülték
erkölcsi és szakszerű hivatottságát. Erkölcsi hivatottsága ezen korszak
emberei előtt abban állott, hogy szenvedélyei kihaltak és ítélete
érdeknélkül való volt annyira, amennyire egy emberi ítélet lehetett. Még
önfejűsége sem volt rossz, sőt inkább jó, mint rossz. Mentes az
ingadozás, a szeszély, a kedélyizgalomtól és attól, hogy könnyen
engedelmeskedjék a befolyásoknak. Szakszerű hivatottsága is jelentős,
mert sokat látott, sokat megőrzött emlékezetében, sok összehasonlítást
tett és mintegy öntudatlanul az esetek élőtárháza lett. A történelem
pedig végeredményben kevés eltéréssel, mindig újra kezdi a dolgokat,
előtte tehát minden felmerült eset ismert és régi, amely nem ejti
csudálkozásba és amelyre mindig rendelkezik megoldással, mivel csupán
ezek enyhe módosításáról és alkalmazásáról van szó.

De ez az igen régi időkben volt így.

Ami az öreg tekintélyét apródonkint aláásta, az a könyv. A könyv a
megszerzett tudományt, a jogot, a jogtudományt kétségtelenül jobban
magában foglalja, mint az öregek. A fiatal emberek egy szép napon ezt
mondták: mivel könyveink vannak, nincs többé szükségünk az öregekre.

Ez tévedés volt; a könyvből szerzett tudomány sohasem egyéb, mint az
élőtudomány segédeszköze, azon tudomány, amely teljesen össze van
vegyítve és kombinálva az élő gondolkozással, amely azt hajlékonnyá
teszi és újra átgondolva igazolja. A könyv béna tudós; a tudós pedig
könyv, aki folytatja a gondolkozást és gondolatainak leírását.

De ezen gondolatok nem voltak egyáltalán kényszerítő erejűek, a könyv
pedig rosszul bánt az öreggel, aki nem volt többé a nemzet könyvtára.

Még később különböző okokból a tiszteletben tartott öreg nevetségessé
vált. Készségesen megengedjük, hogy rászolgált erre: mert önfejű,
maniakus, fecsegő, mesélő, unalmas, veszekedő és kellemetlen
megjelenésű. A vígjátékírók ellesték és magukhoz kaparították nagyon is
realis hibáikat, a legérzékenyebb ütéseket mérték rájuk. Minthogy a
közönség többsége fiatal emberekből áll, először mert több a fiatal
ember, mint az öreg, azután meg mert az öregek kevésbé látogatják a
színházat: a vígjátékírók biztosak voltak a könnyű sikerben,
nevetségessé tévén az öregeket, vagyis inkább csupán a nevetségest
tüntetvén fel, amellyel tényleg fel vannak díszítve.

Athénben, Rómában, talán máshol is az öreg volt egyike a legfonákabb
személyiségeknek. Ezek a dolgok – miként Rousseau helyesen jegyezte meg
– nagy visszhangot keltettek az erkölcsök körében. Miután a nevetséges
személyiségek közé sorozzák és mint nevetséges alak hagyományossá vált,
elesett az öreg társadalmi tekintélyétől. Ciceronak de Senectute című
művében igen jól látjuk, hogy az író visszatartja az áradatot,
visszahatást gyakorol, rehabilitál és egy olyan személyiség mellett, aki
többé nem rokonszenves, enyhítő körülményekről szónokol.

Megjegyzendő, hogy még a középkori hőskölteményekben is maga Nagy Károly
– a virító szakálú császár{76} – igen gyakran játsza a nevetséges
személyiség szerepét. A hőskölteményen megérzik a verses elbeszélés
szomszédsága.

A XVII. és XVIII. században a renaissanceval – nem mondom mindig – de
leggyakrabban dunnyogó figura az öreg.

Molière,{77} aki inkább követője Aristophanesnek és Plautusnak,{78} mint
Terentiusnak,{79} éppen annyira ostora az öregségnek, mint a
«nevetségesnek» («le fléau du ridicule»); üldözi az öreget, mint kutya a
zsákmányát és sem verseiben, sem prózájában sohasem hagy neki békét.
Ezen igazsággal Rousseau-nak és leányának tartozunk, mert megkisérlették
helyreállítani az öregember becsületét. Rousseau szép helyet biztosít
neki műveiben, a leánya pedig tág teret és tiszteletreméltó helyet
biztosít neki nyilvános szertartásai és nemzeti ünnepeiben. Lacedemonra
és a kezdetleges Rómára való őskori visszaemlékezések ezek, nemkülönben
a XIV. és XV. Lajos kora elleni visszahatás formáinak egyike.

A győzedelmes demokrácia ellenben a tekintély utolsó fokára helyezte az
öreget. Elfelejtette Montesquieu tanácsát: hogy a demokráciában (lásd az
összefüggő szöveget Lois V. 8.) «semmi sem tartja inkább épségben az
erkölcsöket, mint a fiatalemberek szélsőségig menő alárendeltsége az
öregekkel szemben. Mindketten féken tartatnak, azok az öregek iránt
érzett tisztelet által, ezek dedig az önbecsérzet által» (és amelyet a
fiatal embereknek az öregek iránt érzett tisztelete fenn fog tartani).

A demokrácia elfelejtette ezen tanácsot, mert nem hisz a hagyományokban
és kissé túlságosan bízik a haladásban.

Az öregek természetszerű istápolói a hagyománynak s meg kell engedni,
hogy az a hibájuk, miszerint nem valami nagyon bíznak a haladásban.
Éppen ezért az ő befolyásuk kitünő korrektivum volna olyan uralomban és
olyan általános gondolkozásmód mellett, ahol a multat lekicsinylik és
minden változást haladásnak tekintenek. De a demokrácia egyáltalában nem
ismeri el a korrektivum szükségét és előtte az öreg nem egyéb
ellenségnél. Azonkívül, hogy hagyománytisztelő és kevésbé szomjúhozza a
haladást, általánosságban szereti a tiszteletet, először is azért, mert
önmagáért szereti, azután meg szereti a vallásért, a dicsőségért, az
országért, a nemzeti történelemért. A demokrácia nem szereti a
tiszteletet, félve hogy ezen érzelem nem csupán őreá, de másokra is ki
fog terjedni.

– De hát mit kíván magának?

– Egyáltalában nem a tiszteletet, hanem a hevületet, a szenvedélyt, a
szeretetet, a hódolatot. Mindenki szereti, hogy olyan érzelmekkel
viseltessenek iránta, amilyeneket önmaga érez. A tömeg nem tisztel,
hanem szeret, felhevül, lelkesedik, fanatizálódik; s még azt sem
tiszteli, akit szeret.

Egészen természetes, hogy a nép nem szereti az öregeket; a nép fiatal
ember. Észrevettétek-e, hogy Horatiusnak minden vonása, melyekkel a
fiatal embert festi, tökéletesen alkalmazható a népre:

  Imberbis juvenis, tandem custode remoto,
  Gaudet equis canibusque et aprici gramine campi;
  Cereus in vitium flecti, monitoribus asper,
  Utilium tardus provisor, prodigus æris,
  Sublimis, cupidusque et amata relinquere pernix.»{80}

«Az ifjú végre felszabadulva az őrizet alól, lovakról, kutyákról és a
Mars-mezőről álmodik, viasz a bűn kísértéseivel és merev az intésekkel
szemben; kevéssé foglalkozik a hasznos készletek beszerzésével, pazarul
bánik a pénzzel, vakmerő, vágyaiban forrongó és mindig kész gyorsan
elhagyni, akit szeretett.»

Bármint legyen is, a tisztelet nem igen kenyere és midőn uralkodik, nem
a tiszteletre ad példát. A demokrácia nem buzgó barátja az öregnek.
Megjegyzendő, hogy a _gerontokracia_ szava, amit nagyon komolyan vettek
s amelynek a régieknél a legtiszteletre méltóbb jelentése volt, mai
napság csak nevetséges értelemmel bír és olyan kormányzatot jelent,
amely az öregek részére fenntartva, a leggroteszkebb a világon.

A tiszteletnek ezen eltünése, melyet Platon, Aristoteles és Montesquieu
– miként láttuk – beteges jelenségnek mondtak, legalább is eléggé súlyos
dolog. Kant{81} azon általa felvetett kérdésre: mi az, aminek
engedelmeskedni kell, milyen bennünk lévő kriteriumban ismerjük fel azt,
aminek engedelmeskednünk kell, – ezt felelte: annak kell
engedelmeskednünk, ami bennünk tiszteletet parancsol és nem parancsol a
tiszteletnél egyebet; annak aki nem azt parancsolja nekünk, hogy
szeressük vagy féljünk tőle, de annak, aki előttünk tiszteletreméltónak
látszik; egyedül a tisztelet érzete az, amely ebben nem csal meg.

Éppen úgy a társadalmi életben azon érzelmeknek kell engedelmeskedni,
amelyek parancsolnak, vagyis azon embereknek, akik tiszteletet keltenek
s akiket a becsülés és meghallgatás megillet. Ez azon kriterium, melyet
irányadóul kell venni, hogy felismerjük mi és ki iránt kell
viseltetnünk, ha nem is teljes engedelmességgel, de legalább is
figyelemmel és engedékenységgel. A nemzet lelkiismerete: az öregek.
Szigorú, haragos, kicsinyeskedő, nyakas, akadékoskodó, prédikáló,
lelkiismeretes és mindig ugyanazon dolgot ismétli; végre is ez
lelkiismeret; de ez a lelkiismeret.

Az összehasonlítást folytathatjuk és pedig másért, mint a folytatás
mulatságáért. Ha nem tiszteljük a lelkiismeretet: megmásítjuk és
megrontjuk. Arra jut, hogy kicsiny, alázatos, félénk, visszavonult lesz
és csak halk hangon mer beszélni, mert azt sohasem lehet elérni, hogy
teljesen elhallgasson.

Még sofistává is válik; a szenvedélyek nyelvén beszél, ha nem is a nagy
szenvedélyek, de végre is a szenvedélyek nyelvén; megszünik parancsoló
lenni, hogy rábeszélő legyen; nem emeli fel többé intő újját, simogató
kézzel jár el.

Még mélyebbre bukik, közömbösséget, kételkedést (skepticizmust),
műkedvelést (dilettansságot) szenveleg, hogy a kísértéseken és
_lenocinián_ (csalogatásokon) keresztül elejtsen egy okos szót,
körülbelül ezt mondja: «mindegy, valószínű, hogy vétek és erény,
törvényszegés és jámborság, bűn és ártatlanság, durvaság és csiszoltság,
kicsapongás és tisztaság a cselekvések különböző formái, amelyek nem
tévedhetnek köreik egyikében sem, de éppen azért, mert minden mindegy,
nem veszít az ember semmit, ha becsületes és talán jobb is annak lenni.»

Mégis az a nemzet, amely nem tartja tiszteletben öregeit – megrontja és
rútakká teszi őket. Milyen helyesen beszél Montesquieu, midőn ezt
mondja: a fiatal emberek tisztelete segíti az öregeket abban, hogy
önmagukat tiszteljék! A tiszteletben nem tartott öregek nem érdeklődnek
természetes hivatásuk iránt, lemondanak tanácsosi tisztjükről, vagy
pedig inkább kerülő úton adnak tanácsot, mintha bocsánatot kérnének
bölcsességük miatt; vagy inkább szinte laza erkölcsöt szenvelegnek, hogy
mintegy alattomos módon ejtsenek el némely fájdalomcsillapító
javaslatot; és a legrosszabb még az, hogy látva a háttérbe szorított
szerepet, melyet az öregek a társadalomban játszanak, nem akarnak többé
tanácsadók lenni.




IX.  KÖZERKÖLCSÖK.

Ha a kontárság kultusza viszhangot kelt, – ami nem igen szerencsés
körülmény – a családi erkölcsök körében, hasonlóképen viszhangot kelt –
ami talán kevésbé jó – a társadalmi erkölcsök, az embereknek egymáshoz
való vonatkozásai körében is. Gyakran kérdezik: miért tünt el
napról-napra a műveltség és udvariasság? és nevetve feleli mindenki: «ez
demokratikus.» Kétségtelenül az, de egy kissé kutatni kellene, miért
demokratikus? Montesquieu megjegyzi, hogy «felszabadítani magunkat az
ildomosság szabályai alól, annyi mint felkeresni hibáink kényelmesebb
feltüntetésének eszközét». Hozzáteszi kissé finom megkülönböztetéssel,
hogy az udvariasság mások hibáinak hízeleg és hogy az ildomosság
megakadályoz saját hibáink napfényre hozatalában: korlát ez, melyet az
emberek egymás közzé állítanak, hogy megakadályozzák egymás
megmételyezését. Ami a hibáknak hízeleg, egyáltalán nem nevezhető
udvariasságnak, hanem farkcsóválásnak. Ildomosság és udvariasság
ugyanazon dolgok, a fokozatnak egy könnyű különbségével; az ildomosság
egy kissé hideg, minden tiszteletet jelent, az udvariasság az előkelő
hízelgés kezdete, de amely mások képességeire támaszkodik, hogy azokat
bájosan világosságba helyezze, nem pedig mások hibáira, még kevésbé
vétkeire.

Annyi bizonyos, hogy udvariasság és ildomosság igen alkalmas eszközök
arra, hogy a hozzánk hasonlókkal szemben bizonyos tiszteletet tüntessünk
fel s bizonyos vágyat arra, hogy tiszteletben részesüljünk. Ezek tehát
«korlátok», de olyanok, amelyekre támaszkodunk és amelyek elkülönítenek,
de fenntartanak és amelyek elkülönítenek anélkül, hogy az emberek közt
űrt idéznének elő.

Az is bizonyos, hogy felszabadítva magunkat akár az udvariasság, akár az
ildomosság szabályai alól, annyi mint felszabadítani hibáinkat. Az
ildomosság- és udvariasságban rejlik mások iránti tiszteletünk és
önbecsülésünk alapja. Ez indította Barthélemy{82} abbét ezen igen jó
mondásra: «a polgárok első osztályában uralkodik azon jó modor, amely
azt a hitet kelti fel, hogy az emberek becsülik önmagukat és ez a
finomság kelti fel azt a hitet, hogy becsülnek másokat is». Ez indította
Pascalt ezen szavakra: «a tisztelet magunknak okozott alkalmatlanság» s
valóban, midőn megmagyarázza, hogy az ember alkalmatlanságot okoz
magának avval, hogy állva marad midőn más ül és fedetlen fővel marad,
midőn más fenntartja fövegét még pedig minden haszon nélkül, ez mutatja
mily alkalmatlanságot okoznánk magunknak akkor, ha neki használni
akarnánk, minthogy terheljük magunkat iránta való tekintetből anélkül,
hogy neki ezzel szolgálatot tennénk.

A finomság a tisztelet jele és a hódolat igérése.

Dehát mindez nem demokratikus, minthogy a demokrácia nem ismervén el a
kiválóságot, nem ismeri el a tiszteletet és nem ismervén el a
kiválóságot, nem ismeri a személyes hódolatot. A tisztelet abban áll,
hogy valakinek alárendeljük magunkat, a finomság pedig egyébként kitünő
színlelése annak egy velünk egyenlővel szemben, hogy őt felsőbbrendűnek
tekintjük. Ez minden tekintetben ellentétes a demokratikus szellemmel:
neki nincsenek kiválóságai, bármilyenek legyenek is azok; ami pedig azt
a színlelést illeti, hogy másokat, velünk egyenlőrangúakat
felsőbbrendűeknek tekintsünk: kétszeresen hypokrisis, mert ez olyan
hypokrisis, amely a másik részről is hypokrisist hív fel; ha valakit
szelleméért dicsérünk, ezt azért tesszük, hogy viszont dicsértessünk.

Még anélkül is, hogy ennyire mennénk, a finomság azon egyetlen tény
miatt is elítélendő, hogy nem elégszik meg a kiválóak elismerésével,
hanem ilyeneket teremt. Egy hozzá hasonlót megtesz kiválónak, hogy egy
kiválóságot fedezzen fel, mintha nem volna még elég. Éppen mintha csak
ezt mondaná: ha az egyenlőtlenség nem léteznék, neki kellene azt
felfedeznie. Ez annak kijelentése volna, hogy soha sincs elegendő
arisztokrácia. Ez elviselhetetlen. Ami pedig az ildomosságot illeti, ha
azt úgy fogjuk fel, mint a hódolat kifejezését, az mindenekelőtt
demokráciaellenes. A polgár egyetlen egyénnek sem tartozik hódolattal,
nem tartozik hódolattal másnak, csak a köznek. Nagyon nehéz dolog azt
mondani: valakinek legalázatosabb szolgája vagyok. Ez azt jelenti, hogy
valakit az összes többiek közül megkülönböztetünk s azt állítjuk, hogy
neki szolgálni fogunk. Azt jelenti, hogy elismerünk benne nem tudom
miféle akár természetes, akár társadalmi kiválóságot, pedig sem
társadalmi, sem természetes kiválóságok nincsenek és ha van is
természetes fölény, a természet maga igazságtalanul járt el, amikor ezt
létre hozta. Ez a hűbériség egy nemének kinyilatkoztatása. Ezt nem
szabad többé tűrni.

Ami pedig a finomság hiányát illeti, ha úgy fogjuk fel azt, mint
«hibáink könnyebb feltüntetésének eszközét», akkor ez még bizonyos
értelemben egészen demokratikus. A demokrata egyáltalában nincs
megelégedve hibáival, se nem büszke azokra, azért mert végeredményben
azt hiszi, hogy nincsenek is hibái. A hiba egyik embernek, a másikkal
szemben való alsóbbrendűségét jelenti. Maga a szó jelöli meg ezt és a
hiba olyasvalami, ami hiányzik, következésképen olyan valami, amellyel
más valaki bír, én pedig nem. Már pedig minden ember egyenlő. Tehát
nincs hibám. Dehát nem akarom alkalmazni ezen erkölcsi testegyenészetet,
amely abban áll, hogy állítólagos hibáimat elrejtve zabolázzam meg
azokat s képes legyek arra, – amelyet Montesquieu bárdolatlanságnak
nevez, – hogy felszabadítsam állítólagos hibáimat s «napfényre hozzam»
állítólagos hibáimat, amelyek nem egyebek, mint saját modorom s amelyek
minden valószínűség szerint az én előnyös tulajdonságaim is.

A demokrata – miként a serdülő ifjak, miként az asszonyok legnagyobb
része, miként mindazon emberek, akik gondolkozni kezdenek, de akik nem
gondolkoznak sokat – valóban ismeri hibáit s ezeket egyéni
tulajdonságainak tekinti, ami egészen természetes; minthogy a hibák
jellemünk kiemelkedő vonásai és ha még olyannyira szeretjük is
jellemünket, a mi hibáink azok, amelyeket gyöngéden szeretünk és
csodálunk. Tehát ha a finomságot úgy tekintjük, mint hibáink
eltitkolását, elviselhetetlen az egy olyan ember előtt, aki inkább
türelmetlen feltüntetni azt, ami benne ajánlatosnak és teljes értékűnek
látszik. Azért nem javítjuk meg legtöbbször hibáinkat, mert azokat
előnyöknek tekintjük, az a módszer, ami hibáinknak homályba való
visszaszorításában áll, nekünk tehát zsarnokinak – képtelen módon
zsarnokinak – látszik.

Alapjában véve – s mivel egyrészről meg van győződve arról, hogy minden
ember egyenlő és hogy alsóbbrendűségnek tekintett hiba nincs, másrészről
pedig, hogy az, amit némelyek hibáikként említenek, tulajdonképen
természetüknek érdekes vonásai: a demokratát azon mindenkivel közös
meggyőződés vezérli, hogy a hibák előítéletek, hogy a hibákat a
fondorkodó papok, nemesség, hatalmasok, kormányzók találták ki, hogy a
szegény népbe alázatosságot oltsanak, ami rossz szándékuknak nagyon
kedvező, hogy ezáltal féken tartsák annyival is inkább, mert ez
meggyőződésüket korlátozza, s hogy megbénítsa ezen belső kételkedés
által s uralkodjék felette az alárendeltség ezen érzelme által, amely
érzelemből kifolyólag elismeri, hogy uralkodjanak felette. A hibák
visszaszorítására szolgáló módszerként felfogott finomság nem tekinthető
egyébnek, mint arisztokratikus ravaszságnak és a zsarnokság eszközének.

Innen ered például a francia demokrácia kitörésének időszakában – egy
olyan népnél, amely természeténél fogva barátja a jó modornak – a
bárdolatlanság azon dühe, ami annyira jellemző volt. Ez a
felsőbbrendűség tagadása volt, bármily alakban mutatkozott is az,
valamint tagadása, az emberi természet kitünő voltának bármily formában
és bárkinél mutatkozzék is az. A durváság demokratikus jellemvonás.




X.  HIVATÁSSZERŰ SZOKÁSOK.

A hivatottság megvetése elég messzire terjed még a hivatáskörökbe, a
hivatásszerű szokásokba is. Ösmerjük a törvényszék elnökének egy
ügyvédhez intézett talán legendaszerű mondását, aki lelkiismeretesen
tárgyalta a «jogkérdést»: «Ügyvéd úr! mi nem jogfejtegetés végett
vagyunk itt, de az ügyek tárgyalása végett.» Nem volt ebben semmiféle
rossz tréfa. «A törvényszéki palotában az ügyeket többé nem a jog
szempontjából vizsgáljuk, önmagukban vizsgáljuk azokat és a méltányosság
s józan ész szerint ítélkezünk; a törvény szövegének tanulmányozását és
magyarázatát pedig a tanároknak hagyjuk. Ne legyen ön tanár a
törvényszék sorompóinál.» Ezen elmélet – amely még enyhítve is, miként
épen enyhítettem – megbotránkoztatta volna a régi bíróságokat, felette
napirenden van a törvényszéki palotában. Ez az, amit demokratikus
elkábításnak lehet neveznünk.

A régi kasztszellem némely maradványai mellett, melyeket még megőrzött a
modern bíróság, nem tartja magát kötve sem a törvény szövege, sem a
jogtudomány, ezen írott hagyomány által; midőn pedig nem tisztán a
kormánynak engedelmeskedő hivatalnok, amit különben kötelességének
tekint, akkor demokrata bíróság, vagyis athéni heliasta, aki saját
lelkiismerete szerint ítél s nem tekinti magát egy tudós testület
tagjainak és mégis alkalmazza saját testületének döntvényeit, de oly
módon, mintha úgy maga, mint más is az igazság letéteményese volna.

Egy valóban rendkívüli, de ezen új gondolkozásmódra nézve jellemző példa
volt azon bíró, aki formailag magának tulajdonította a jogot, hogy ne a
törvény szerint ítélkezzék, hanem hogy maga hozza azt és aki
indokolásaiban majd azon általános eszmékre hivatkozott, amelyeknek
előnyt adott, mindazon általános eszmék között, amelyek közkeletűek
voltak, majd azon tantételekre, amelyek szerinte majd _későbben_
foglalnak helyet a törvényben. A jövő törvénykönyve szerint ítélkezett.

Nem az a fontos, hogy ilyen különös bíró létezett-e, nem ez a symptomája
ezen bármily néven nevezendő állapotnak, hanem az, hogy sokan komolyan
vették, még a félig felvilágosodottak is s az, hogy népszerű lett és az,
hogy a közvéleménynek egy tekintélyes része «jó bírónak» jelentette ki;
ez jellemzi ezen állapotot legjobban.

Van ebből a fajtából még egy másik is, egy sokkal gyakoribb. A
hivatástalanságnak talán egyik legrosszabb fajtája az, midőn valaki
hivatott, de nem hiszi magát hivatottnak. Ez a bűnvádi eljárás körében
legalább is a bíróságok legnagyobb részének szellemi állapota.

Ezen pontra vonatkozólag egy vidéki bíróságról ezen cím alatt Le pli
professionnel (1909.) Lestranger Marcel{83} által írt igen különös
röpiratot kell elolvasnunk. Nagyon jellemző ez. Igen tisztán látjuk
ebből, hogy a mai bíróság úgy az ítélőbíróság (magistrature assise),
valamint a vádhatóság (magistrature debout) először is többé nem bizik
önmagában, azután pedig fél a közvéleménytől (hirlapok, kávéházak,
szabadkőműves-páholyok, politikai körök), azután meg tudja vagy tudni
véli, hogy előmenetele nem, mint hajdanában szigorúságától, de
engedékenységétől függ.

Szemben az ellene mindig egyesült erőkkel, a _majdnem_ mindig a vádlott
iránt kedvezően hangolt közönséggel, a helyi és a fővárosi sajtóval, a
törvényszéki orvosokkal, akik majdnem állandóan arra hajolnak, hogy
minden vádlott «felelőtlenségét» állapítsák meg, irtózván a bírói
tévedéstől, amióta a bírói tévedés egy általánosan elterjedt
érzékcsalódás folyománya és amióta minden marasztaló ítéletet a
közvélemény jelentékeny töredéke bírói tévedésnek tekint: a vádhatóság
nem mer többé szigorúan eljárni az ítélőbíróság pedig nem meri
kitartással vezetni a tárgyalást.

Vannak kivételek, de ezek a kivételek az általuk felkeltett csudálkozás
és az általuk felidézett visszahatás által eléggé s talán mindennél
jobban megmutatják, hogy mennyire rendellenesek s az új szabályoktól és
az új szokásoktól eltérők.

A leggyakrabban félénken, fenntartásokkal, büntetésleszállításokkal, a
kibúvó ajtók nyitvahagyásával, visszafojtott hanggal, hivatkozva az
engedékenységre, vagy a félbeismerés bizonytalanságára jár el a
vádhatóság. Il demande sa tête et craint de l’obtenir. (Fejét kéri és
fél, hogy megkapja azt).

Alapjában véve, amit az ítélőbírósággal együtt mindenekelőtt óhajt az,
hogy az ügy felmentéssel intéztessék el, minthogy a felmentéssel
elintézett ügy eltemetett ügy. Nem tér vissza többé, nem támad fel, nem
beszélnek róla többé. Nem olyan ügy, amelyet valaki mindig rosszul
elítéltnek talál, s amely valaki által mindig feltámasztva, majd
elkeseredettségből, majd politikai szenvedélyből, majd egyszerű
kedvtelésből, mint a rém megszállva tartja tíz-tizenöt éven át a
bíróságot, mely abban ítéletet hozott.

Lestranger erre vonatkozólag jellemző történetet beszél el, amely,
mindazon tudósítások után, amelyeket a vidékről nyertem és mindazon
eszmecserék után, melyeket emlékezetemben tartok, maga az igazság és
ezer hasonló esetnek hűséges képe.

Egy tizenkilenc éves orvvadász erőszakot tett az erdőben egy
parasztasszonyon, egy családanyán, majd megfojtotta azt. Ez esetben nem
kellett félni sem a bírói tévedéstől, sem a bírói tévedések
megrohanására mindig kész vádaktól. A vádlott nem támasztott semmiféle
nehézséget a beismerésre nézve. Nagy állapot. Franciaországban minden
elmarasztaló ítélet, amely nem alapul a vádlott beismerésén bírói
tévedés; de a vádlott beismerése mellett a bírói tévedés vádja nem
foroghat fenn, bár előfordulhatott még az is, minthogy hamis beismerések
is történtek; itt azonban nem fordult elő. Az ügy tehát egészen
tisztának látszott.

Mégis féltek a bírák halálos ítéletet hozni. A bűntény gyűlöletes volt
mindenekfelett a falusi esküdtek előtt, akiknek feleségei és lányai igen
gyakran kénytelenek kimenni a faluból. Sőt mi több, itt van egy
tűrhetetlen ember, az áldozat özvegy férje, ki szomjazott a bosszúra,
dicsbeszédet mondott felesége felett, aki elhozta az áldozat síró-rívó
fiát, amíg ő tanuskodott. Elnök és közvádló mélyen meg voltak zavarva.

«Mindent megtettem, amit tehettem, mondta az elnök a közvádlónak.
Hivatkoztam életkorára. Ismételtem a tizenkilenc évet. Mindent
megtettem, amit tehettem.»

– «Mindent megtettem, amit tehettem, szólt a közvádló az elnökhöz. Egy
szót sem szóltam a büntetésről. Csupán vádoltam. Nem tarthattam
védbeszédet mellette. Megtettem mindazt, amit megtehettem.»

A törvényszéki ülés végén a csendőrség kapitánya egy kevés vigasztalást
nyujtott ezen uraknak. «Nincs húsz éves. Jó magatartást tanusított a
törvényszéki ülés alatt. Rokonszenves ember. Lehetetlen, hogy a
halálbüntetést végrehajtsák rajta. Egy halálos büntetés végrehajtása itt
egy ilyen békés városban! Nem fogják halálra ítélni őt.»

Nem is tették meg. Az esküdszék enyhítő körülményeket talált. A bíróság
visszanyerte nyugalmát.

A számadatok támaszul szolgálnak Lestranger állításaihoz. A könyörület
felköltésére alkalmas bűntényeket: a gyermekgyilkosságokat,
magzatelhajtásokat mindig kevésbé üldözik; azok pedig, amelyeket
üldöznek, bármily nyilvánvalóak legyenek is, igen gyakran büntetlenek
maradnak: legalább is száz közül huszonhat felmentés tizenkét esztendő
alatt. A mai bíróságok olyanok, mint assisi szent Ferenc-rendje.[4]

Mindent összefoglalva: a bíróság vagy nem törődik hivatásával, vagy
pedig a nyugalomra irányuló hajlandósága miatt méltányosságot gyakorol.
Több gondot fordít saját nyugalmára, mint a közbiztonságra. A bíróság
nemsokára nem lesz egyéb, mint egy nagy épületnek hatalmas, de kevésbé
félelmetes homlokzata.

Már az is eléggé súlyos jelensége azon bizalomnak, melyet a tömeg az
igazságszolgáltatás üdvös szigorúságába helyez, hogy a tetten ért bűnöst
gyakran meglinchelik, vagy félig meglinchelik. Ez azért van, mert
tudják, hogyha nincs azonnal megbüntetve, nagy eséllyel bír arra, hogy
sohase legyen büntetve.

– Ámde ugyanez a tömeg, mint esküdtszék gyakran, majdnem mindig, igen
engedékeny.»

– Igen, mert a bűntény elkövetése és az ítélőbíróság ülése között hat hó
múlik el és ami a tömeget a bűntény pillanatában felindítja az az
áldozat szerencsétlensége, a bíróság ítélkezése pillanatában pedig a
vádlott szerencsétlensége. De az bizonyos, hogy a linchelés szokása
valósággal megvádolja úgy a bíróságnak, mint az esküdtszéknek a
felmentésekkel űzött visszaéléseit.

Maga a papság is, amely különben sokkal jobban ragaszkodik
hagyományaihoz, mint az állam bármely más osztálya: demokratizálódik,
oly értelemben, hogy a hitágazat és a mystériumok tanára nem tanít többé
egyebet a morálnál. Ezáltal közeledni akar az alsóbbrendűekhez és
közeledvén hozzájok, ily módon akar hatni rájuk.

Bizonyára van némi igaza. Csakhogy elhanyagolván a dogmák és a
mystériumok magyarázását, megszünik tudós testület lenni és a tudós
testület címét használni, másrészről pedig alkalmazkodik az első,
bárhonnan jött filozófushoz, aki erkölcstant tanít, példákkal magyarázza
azt, sőt még szent példákkal is illusztrálja éppen oly jól miként azt a
lelkész képes tenni; ez arra indítja a népet, hogy ezt mondja: «mi
szükségem van a papokra, minthogy elegendők nekem az erkölcstan
tanárai?»

Ez az amerikázás nem nagyon veszélyes, sőt nem is rossz Amerikában, ahol
igen kevés világi erkölcstan-tanár van, de igen nagy veszedelem
Franciaországban, Itáliában, Belgiumban, ahol a világi
erkölcstan-tanárokban nincs hiány.

Egyébiránt az összes foglalkozások körében a legnagyobb hiba az, hogy
azt hiszik, miszerint az élelmesség és ügyesség összehasonlíthatatlanul
értékesebbek az ismeretnél s hogy a dolog kivitelére való képesség
végtelenül többet ér, mint a megértés. Akik gyakorolják a foglalkozást,
hisznek ebben, azok pedig, akik hivatkoznak ezen foglalkozásra,
nincsenek elrémítve azáltal, hogy akik betöltik azon hivatalt, hisznek
benne. És ekként valósul meg épen azon reális egyenlőség, amely felé a
demokrácia ösztönszerűleg törekszik. Nem tartja tiszteletben többé a
hivatottságot; de nem is lesz kénytelen hosszú ideig tiszteletben
tartani, mert a hivatottság épen eltűnőfélben van és nem fog várni, hogy
teljesen eltűnjék, amikor aztán nem lesz többé semmi különbség a peres
fél és a bíró, a hívő és papja, a beteg és orvos között. A hivatottság
megvetése lerontja apródonkint a hivatottságot és a hivatottság
megtagadva önmagát, elmenekül az ellene támasztott megvetés elől. És
ebben meg fognak az emberek nyugodni.




XI.  MEGKÍSÉRLETT GYÓGYSZEREK.

Igen lelkiismeretesen keresték még maguk a demokraták is a demokrácia,
ezen alkotmányos betegségének gyógyszereit. Mindenekelőtt egy viszonylag
arisztokratikus testületet tartottak meg – amint hitték – a hivatottság
menedékhelyéül. Megtartották a senátust, melyet az általános szavazat –
de csupán másodfokúlag – rendelt ki. Egyébiránt megtartották a
parlamentet (senátus és képviselőkamara), amely ingadozó és állandóan
megújítható arisztokrácia, de amely mégis egy fajtája az
arisztokráciának, minthogy megakadályozza a nép által a nép egyenes és
közvetlen kormányzását.

Ezen gyógyszerek bizonyára nem megvetendők, ámde belátták, hogy gyöngék
azon okból, mert a demokrácia – hogy úgy mondjuk – kijátsza azokat. Azon
törekvése által, hogy a hivatottságot kevés kivétellel távoltartja,
olyan testületet alkot a képviselő-kamarából, amely annyira hasonlít
hozzá, úgy az ismeretek felületes jellege, valamint a szenvedélyek
hevessége által, hogy a dolgok akként állanak, mintha a tömeg egyenesen
és közvetlenül kormányozna s ez – amint hiszem – épen annyit érne,
mintha plebiscitumok által kormányozna.

Ami a senátust illeti, némileg ezzel is az történik, vagyis inkább
ugyanaz történik vele, de kerülő úton megvalósítva. A senátust az
általános szavazat delegátusai választják, ámde ezen delegátusokat nem a
tömeges általános szavazattal választják, úgy t. i., hogy például minden
departement négy vagy ötszáz delegátust választana, hanem a községek
községi tanácsosai választják őket. Tehát ezen községi tanácsosok
kiváltképen a falusi községek tanácsosai, akik hasonlíthatatlanul a
legtöbb választást hatalmukban tartják, minden indokból, ha nem is
teljesen, de legalább is nagyon érezhetőleg a préfetektől függnek. Ebből
következik, hogy a senátust egy kissé a préfetek választják, vagyis maga
a kormány, miként az első és második császárság alatt, – és ezt akarta
az alkotmány szerzője, aki mindent a kormánytól várt és aki azt
óhajtotta, hogy a központi hatalom ránehezkedjék a senátorok
választására és ezt a maga pártja számára tette, amely azonban egy másik
pártnak használt, _vos non vobis_.

Nagyon jól tudják Franciaországban, hogy egy ellenzéki képviselő, aki
biztos a kerületéről, és akit ott örökösön megválasztanának, ha
személyes érdekekből senatorrá akar lenni, legalább is arra van
kötelezve, hogy félig-meddig kellemes legyen a kormány előtt, megalázza
magát, szolgálatkész és kedveskedő legyen, nehogy új törekvése rosszul
sikerüljön. Ennélfogva lehetetlen, hogy a senátusban igen erős és élénk
ellenzék legyen.

Hasonló ez egy olyanféle senátushoz, amelyet általános szavazattal
választanak meg.

Általános szavazattal választják a képviselőkamarát, a képviselőkamara
kirendeli a kormányt, a kormány pedig többé-kevésbé a senátorokat. Tehát
a senátus rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer és ha azt
akarták, hogy ez legyen a demokrácia korrektivuma, nem jutottak nagyon
messzire az eredmények terén.

Ha olyan kamarát akartak volna, amely lehetőleg hivatott és a központi
hatalomtól s viszonylag az általános szavazattól is független, egy a
nemzet alkotmányozó nagy testülete által választott olyan kamarát
kellett volna alkotni és nézetem szerint hasonlóképen általános
szavazattal megválasztani, de a következő módon eljárva: _az egész
nemzet_ – felosztva csupán a kényelem szempontjából öt vagy hat nagy
kerületre – választ öt vagy hatezer delegátust, akik háromszáz senátort
választanak. Ily módon nem lenne sem kormányi befolyás, sem a tömeg
által való mesterkedés határozottan az ő képére alkotott képviselet
iránt, hanem igazán kiválasztottak lennének, megtelve – hogy úgy mondjuk
– annyi hivatottsággal, amennyi az országban van.

Ez majdnem az ellenkezője annak, amint cselekesznek. A francia senátus
rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer.

A falusi demokráciát képviseli, a demokratikus kormány által kissé
parancsolólag vezetve és irányítva.

Egy másik gyógyszer – amelyet éppen oly lelkiismeretesen kutattak fel,
mint az előbbit: a hivatalnokok tehetsége biztosítékainak a vizsgálatok
és versenyvizsgálatok rendszere által való felderítése, kinyomozása – és
ezen vizsgálatok és versenyvizsgálatok által való megállapítása volt. Az
igen aprólékos és komplikált vizsgálatok, vagy versenyvizsgálatok minden
életpálya kezdetével, a jelölt képességét minden szempontból bebizonyító
természetüknél fogva, lehetővé teszik ilymódon, hogy a hivatali állások
csupán érdem alapján, minden kegy kizárásával töltessenek be.

– Ezt hívjátok antidemokratikus gyógyszernek! Demokratikus ez a szó
kitünő értelmében!

– Bocsánat! Antidemokratikus lenne, ha monarchiában volnánk;
antiarisztokratikus, ha arisztokratikus uralom alatt volnánk, de
antidemokratikus, mert demokráciában élünk. A hivatali állások betöltése
pályázat mellett, a cooptatio egyik faja. Midőn a bíróságoknak a
bíróságok által való kirendelését indítványoztam, úgy hogy az összes
bíróságok a semmitőszéket, a semmitőszék pedig az összes bíróságokat
rendelje ki, bizonyára paradoxon-nal vádoltak meg, miként ez mindig
történik, valahányszor mást indítványozunk, mint ami gyakorlatban van,
jóllehet nem tettem egyebet, mint alkalmaztam bizonyos kiterjesztéssel a
bíróságra azt, ami a hivatalnokokra alkalmazásban van. Bizonyos
mértékben és eléggé tágas mértékben a hivatalnokok cooptatió által
önmaguk sorozzák be magukat.

Nem nevezik ki egymást a hivatalnokok, – nem, de kizárják a
hivatalnok-jelölteket, akiket hivatalnokul nem akarnak. A vizsgálatok a
kontárok ostracismusa. Nem lépnek be a hivatalnokok testületébe csak
azok, akiket a kormány nevezett ki, de a kormány csak azokat nevezheti
ki, akiket mi hivatalnokok fogunk előzőleg kijelölni, hogy ezekké
lehessenek. Ez erősen cooptatio.

Az a jury, amely a saint-cyr-i iskolába jelöltet vesz fel: katonatisztet
nevez ki. Az a jury, amely jelöltet vesz fel a műegyetemre:
hivatalnokot, vagy mérnököt nevez ki. És az a jury, amely visszautasít
egy jelöltet a saint-cyri iskolából, vagy a műegyetemről, jogtalan
támadást intéz a nemzeti souverainitás ellen, mert megtiltja a nemzeti
souverainétás-nak, hogy ezen fiatal embert katonatisztté, vagy mérnökké
tegye. Ime a cooptatio egy faja, ime a hivatottság biztosítékának egy
neme, ime a kontárság és azon kedvezés ellen emelt gát, melynek a
kontárság képezheti tárgyát.

Nincs semmi szükségem annak kijelentésére, hogy ez a cooptatio eléggé
korlátolt. Az életpálya előcsarnokára szorítkozik. A hivatalnokok
jury-ja által már egyszer hivatalnokká avatott jelölt, az előmenetel,
előléptetés és a hivatalból való eltávolításra nézve – némely eset
kivételével – egyedül a központi hatalomnak van alárendelve. A
hivatalnokok cooptatiója szorosan kizáró cooptatio. A korlátozás
megtörténte után a kinn nem rekedt a kormány, vagyis a demokrácia,
vagyis a politika zsákmányává lesz és létrejöhetnek és létrejönnek mind
azok a visszaélések, amelyeket fentebb megjelöltünk. Azonban rá kellett
mutatni, hogy legalább van valami dolog, amit kitaláltak és fenntartanak
a kontárság mindenhatósága ellen is, amely nem engedi meg neki, hogy
korlátlanul souverain legyen.

Csakhogy ez a megelőző rendszer eléggé rosszul van szervezve s nem
hagyhatjuk jóvá, csak akkor, «ha más oldalról néznénk», miként
Boileau{84} mondja.

A vizsgálatok Franciaországban mindenben észellenesen vannak berendezve,
– akarom mondani a tudás és hivatottság összezavarására vannak alapítva.
Nagyon lelkiismeretesen keresik a hivatottságot és a tudásban vélik ezt
megtalálni, ami tévedés. A vizsgálat azt követeli a jelölttől, hogy
tudjon, a versenyvizsgálat pedig, hogy többet tudjon, mint mások; és
_majdnem_ ez minden, amit a vizsgálatok és versenyvizsgálatok
követelnek. Innen ered civilisatiónk legfájdalmasabb sebeinek egyike: a
vizsgálatokra való előkészülés.

A vizsgálatokra való előkészülés a tudás falánk elnyelése, összehalmozás
és hízlalás, amely eleinte teljesen passivvá teszi, a talán igen
tehetséges embert abban a korban, amely a szellemi tevékenység
legélénkebb időszaka, aki később a túlterhelés hatása folytán
megcsömöröl minden szellemi munkától és egész életére tehetetlenné teszi
az ifjúságának öt, nyolc, vagy tíz évén át ily módon kezelt patienst.

Meg vagyok arról győződve, – ha megengedik nekem, hogy önmagamról
beszéljek s egy általam igen jól ismert példára támaszkodhassam, –
hogyha huszonöt éves koromtól kezdve hatvanhárom évemig egy keveset
dolgoztam, ez azért volt – s ezzel hizelgek magamnak, – mert a
vizsgálatokon és versenyvizsgálatokon csak fél eredményt értem el.
Mindig tudvágyó lévén, sok dolog iránt érdeklődtem a «tanrend anyaga»
iránt, de más anyagok iránt is és a tanrend elhanyagolódott. Vizsgálatra
bocsátottak. Igen gyakran visszavetettek; végre elértem a huszonhatodik
életévet, de túl nem erőltetve, le nem verve és egyáltalában meg nem
csömörölve a szellemi munkától. Elismerem, hogy bajtársaim némelyike, –
akiknek sohasem hiányzott egy vizsgájuk sem és akik mindazokat fényesen
tették le – éppen úgy dolgoztak, mint én a hatvanadik életévig, de
rendkívül kevés van ilyen.

Furcsa dolog, hogy ezen vizsgálati rendszernek kétségtelenül nem ugyan
szomorú, de láthatólag eléggé nagy következményei nem okozzák annak
elhagyását, ami egyébiránt túlhajtás lenne, de azt okozzák, hogy még
megnehezítik és komplikálják azt. A jogi-vizsgálatok, a jogi,
magántanári, kórházi-segédorvosi versenyvizsgálatok sokkal
«nyomasztóbbak», mint valaha, sokkal nagyobb anyagi áldozatot kivánnak,
sokkal nagyobb szellemi érték követelése és bebizonyítása nélkül.
Valóban erre a kijelentésre jutok itt: a vizsgálatok többé nem egyebek,
mint az egészség próbái; de jól próbára teszik az egészséget, legalább
is annyira, hogy lerontják azt.

Egy példa amit jól ismerek. Ahhoz, hogy valaki kiváló, előkelő
középiskolai tanár legyen, szükséges, hogy baccalaureatussal,
licentiatussal bírjon, magántanár és doktor legyen. Ez már számításba
jövő dolog. Ez _tíz_ vizsgálatot, vagy versenyvizsgát jelent: kettő az
elsőrendű baccalaureatusra, kettő a másodrendűre, kettő a licentiatusra,
kettő az aggregatióra,{85} kettő a doktorátusra esik. De ez sem látszott
elégségesnek. Megjegyezték, hogy a másodrendű baccalaureatus és a
licentiatus között rendszerint két esztendő, a licentiatus és az
aggregatio közt rendszerint két esztendő, az aggregatio és a doktorátus
közt rendszerint három vagy négy esztendő van. Látjátok a veszélyt! A
licentiatus és az aggregatio közt – anélkül, hogy e pillanatban tovább
mennénk – a jövendő professor két esztendővel rendelkezik a maga
számára. Vagyis, hogy ezen két esztendőből az első alatt önállóan
dolgozik. Szabadon dolgozik, úgy fejlődik, amint azt megérti,
vizsgálatra való előkészülés nélkül, anélkül, hogy a 12-ik hónap végével
bekövetkező vizsgára gondolna, anélkül, hogy megállapított programmnak
vetné magát alá! Ez borzasztó. Ez megrázó, hogy a fiatal ember vagy
pihen és egy kissé kifujja magát, vagy kifejlődik egyéni képességeinek
megfelelőleg vagy egyéni ízlése szerint. A jelölt személyisége egy
alkalommal egy pillanattal rendelkezik, amelyet meghagytak neki, hogy
kibontakozzék. Ezt meg kellett akadályozni.

A licentiatus és az aggregatio közt egy közbeeső vizsgálatot kreáltak,
kétségtelenül olyan vizsgálatot, amely maga a jelölt által választott
munkát foglal magában, ezt el kell ismerni, de olyan vizsgálatot,
amelynek tárgyát a tanároknak jóvá kellett hagyni; olyan vizsgálatot,
amely olyan munkát tartalmaz, amelyre nézve a jelölt a tanárokkal
tanácskozni tartozik; egy olyan vizsgálatot, amely olyan munkát
tartalmaz, amelyre nézve a tanárok többé-kevésbé vele együtt dolgozni
tartoztak, végeredményben amelynek, ha nem is célja, de eredménye az,
hogy megakadályozza az egész elvesztegetett év alatt a tanítvány
érvényesülését, hogy magába mélyedjen, megtalálja és termékenyítse
önmagát.

_Tíz esztendő alatt évenkint egy vizsgálat_, ez a modern tanár ideálja a
tanárok képzésére nézve. Minthogy a másodrendű baccalaureatus és a
licentiatus között két esztendő van, csakhamar észreveszik, hogy az első
év végével egy vizsgálat szükséges és a _közép és felső tanulmányokat
közvetítő bizonyítványt_ (Certificat d’études intermédiaires –
secondaires – superieures) fogják kreálni. Minthogy az aggregatio és a
doktorátus között négy esztendő van, csakhamar tanácsolni fogják, hogy
három vizsgálatra van szükség azon rendeltetéssel, hogy észrevegyék és
felismerjék mennyire van a jövendő doktor tételeivel és hogy segítsék
azok elkészítésénél s megakadályozzák, hogy egészen egyedül készítse el
azokat: az első vizsgálat _a doktorátus tételeinek bibliografiájáról_ –
a második vizsgálat a _doktorátusi methodologiáról_, – a harmadik
vizsgálat a _tételek védelmezésére való előkészületről_ szól, végül maga
a doktorátus van.

Ebből következik az, amit el kellett érni, először, hogy a tanuló
tizenhetedik évétől, huszonhetedik vagy harmincadik évéig tizenhat
vizsgálatot vagy versenyvizsgálatot állt ki; azután egyedül sohasem
dolgozott; mindig egy tantervhez tartotta magát tizenkét havi határidő
alatt a vizsgára való tekintettel; hogy egyik vagy másik tanár tetszését
megnyerje, alkalmazkodik nézeteikhez, fogalmaikhoz, általános ideáikhoz,
mániáikhoz; tanáraik segítik, magukkal ragadják, a tanítvány átengedi
magát, soha sem tud, nem is akar tudni, nem is szabad tudnia, sőt ez
kockázatos is volna; hozzászokik, hogy ne tudja az életben azt, amit ő
maga gondol vagy elképzel, ami után kutat, vagy kutatni akarna; hogy ne
tudja amivé önmaga fejlődhetnék. Mindezekkel harmincadik éve után fog
foglalkozni.

Egyáltalán semmi egyéniséggel ne bírjon addig, amíg nem késő; ez az elv.

Honnan ez a düh? Honnan ez a _vizsgáztató mánia?_ (ex-aminomania).
Helyesen gondoljátok, ez először egyszerű _dandinomania_. Dandin{86}
makacskodva ismételgette: «Ítélkezni akarok.» A tanár – bizonyos
életkorban – vizsgáztatni akar. Nem szeret többé tanítani; mindig
vizsgáztatni szeret. Ez igen természetes: midőn tanít ő felette
ítélkeznek, midőn vizsgáztat, ő ítélkezik. Mindig jobban szeretik az
utóbbit, mint az előbbit. Izzadni a páncél alatt és érezni, hogy
_vizsgáztatják_, méltatják, vitatkoznak felette, betekintenek
okmányaiba, a tanulók és műkedvelők hallgatósága előtt kissé gúnyolják;
nem lehet megtűrni bizonyos korban ezen keserves állapotot;
vizsgáztatni, a bíró méltóságában trónolni, nem tenni egyebet, mint
bírálni, nem produkálni semmit s csak akkor lépni közbe, midőn a bírói
illetőségének alávetett hebeg és megjegyezni neki, hogy bakot lőtt,
azonkívül egész éven át a tanulót a közelgő vizsgálat üdvös
megfélemlítése alatt tartani a nyujtandó segély kecsegtetésével, amelyre
a tanítványnak szüksége van és amelyet keres, nehogy a tanár
nemtetszését vonja magára: mindez kellemes és kipótolja a mesterség
unalmait. A vizsgáztatómánia felerészben a vizsgázó által kiállt
rettegésből, felerészben pedig a mások vizsgáztatásából származó
derültségből áll.

Így van ez; de van ezenkívül más is. Az önállóság korai kivirágzásától
és kifejlődésétől rendkívüli módon írtóznak a vizsgáztatás mániájában
szenvedők.

Írtóznak az autodidaktáktól. Irtóznak attól, aki önállóan gondolkozik és
aki önállóan kutat huszonöt éves korában. Oly hosszú ideig, ameddig csak
lehet kotlóskodni akarnak a fiatal szellem felett és nem engedik saját
lábain járni csak igen későn és megengedni a gúnyolódóknak, hogy ezt
mondják: addig, amíg lábai teljesen elcsenevészedtek. – Nem mindenben
tévednek. Az önkéntes autodidakta a legtöbbször felfuvalkodott, hiú
szellem, aki örömmel gondolkozik önállóan és akinek gyönyörűsége telik
abban, hogy mások gondolatát lebecsülje. De nem kevésbé fordul elő az,
hogy az autodidakták között találkoznak az erőteljes szellemek, akik
hősiesen felkutatják az ismeretek körét és kibővítik azt. Kérdés tehát,
melyik a helyesebb eljárás? az-e előnyben részesítve a rossz
autodidaktákat kímélni és megőrizni a jókat, vagy pedig útjukba állani
és megszorítani a rosszakat és így megölni a jókat is. Ezen két
álláspont közül egészen az első mellett vagyok. Többet ér mindenkit egy
kevéssé szabadon hagyni, tekintve, hogy a nem eredeti szellemek úgy is
elvesznek, ami nem is baj, míg a valóban eredeti szellemek megnyílnak és
kifejlődnek a maguk teljes erejében.

De itt – a demokratikus szellem betolakodik mindenüvé – a számszerű
kérdés merül fel: «tízszerte több – mondják nekem – a nem eredeti ember,
akiket megmentünk önmaguktól, fegyelmezvén őket, mint a valódi önálló
ember, akinek talán elmetszük szárnyait.»

Azt felelem, hogy intellektuális dolgoknál a számok kérdése nem jöhet
tekintetbe. Egy elnyomott eredeti szellem oly veszteség, amelyet nem tud
pótolni tíz megmentett ostoba, vagy igen ostoba sem. Egy szabad
fejlődésben hagyott eredeti szellem többet ér, mint tíz félig
korlátozott és elnyomott ostoba.

Igen jól mondja Nietzsche: «a modern nevelés abban áll, hogy elnyomja a
kivételt a szabály kedvéért; abban áll, hogy a szellemeket a kivételtől
messzire a közepes felé irányítsa.» Nincs igaza. Nem mondom, hogy az
ellenkezőt kellene tennie, ó! nem! távol áll tőlem! Nem az a hivatása,
hogy buzdítsa a kivételest és megszületni segítse azt. Megszületik az
maga is, nem szükséges, hogy dédelgessék. De az sem hivatása, hogy
elrettentést alkalmazzon a kivételessel szemben s minden lehető eszközt
még valójában a legbarbárabbakat, vagy a legterhesebbeket is
alkalmazásba vegye, hogy a lehető leghosszabb ideig megakadályozza
érvényesülését.

A nevelésnek ki kell fejlesztenie a középszerűségből mindazt, amit csak
képes, az eredetiséget pedig tisztelni kell annyira, amennyire csak
lehet, a középszerűséget eredetiségre, az eredetiséget pedig a
középszerűségre soha sem szabad szorítani.

De hogyan járjunk el minden esetben? Mindig óvatos beavatkozással, néha
pedig a be nem avatkozással.

Jelenleg a nevelés rendkívül távol van a be nem avatkozástól, de még az
óvatos beavatkozástól is.

És így, amit a hivatottság megmentésére kitaláltak, elég észrevehetőleg
hozzájárult az ellenkezőnek uralomra juttatásához. A vizsgálat ezen
áldozatai a tudásnak, tanultságnak, a szakszerűségnek hivatottai. De
hivatástalanok a szellemi érték tekintetében; sőt gyakran – jóllehet
kevésbé gyakran, – az erkölcsi érték tekintetében is.

A szellemi értéket tekintve, gyakran nem rendelkeznek semmi észbeli
találékonysággal. Az ő találékonyságukat visszaszorították,
elapasztották, elrejtették. Ha volt is, nincs többé. Egész életükre nem
egyebek, mint eszközök. Sok dolgot tanítottak nekik, de mindenekfelett
értelmi engedelmességet. Tovább folytatják az értelmi engedelmességet,
agyvelejük jól készített jármű, jól meggyártott és jól elhelyezett
erőátviteli szíj. «A regény és a dráma közti különbség» – mondja
Brunetière{87} – az, «hogy a drámában a személy cselekvő, a regényben
pedig szenvedő». Nem tudom vajjon igaz-e ez, de a hivatalnokról azt
lehet mondanunk, hogy a leggyakrabban nem gondolkozik, helyette
gondolkoznak.

Hivatástalanok még – jóllehet kevésbé és ritkábban – az erkölcsi értékre
nézve. Az értelmi engedelmesség gyakorlása által hozzászoktatták az
erkölcsi engedelmességhez és a legnagyobb részben alig törődnek
függetlenségükkel. Mily jó, – igen jó összhangban van mindez. A
hivatalnokok ezen korlátozó cooptatiója – melyről beszéltem, – miként
mondtam, a hivatalba lépésre szorítkozik. Ezen pillanattól fogva a
hivatalnok egyedül a kormánytól függ; a hivatalnokot tehát tíz
esztendeig, amíg a neveltetése tart, vezérlőire való tekintettel a
teljes függésre készítik elő. Jól van; egy kissé túlságosan jól van. Jó
volna, ha a hivatalnok nevelése meghagyna neki az értelmiség egy kevés
eredetiségével együtt, egy kevés jellembeli eredetiséget is.

Nagyon lelkiismeretesen, sőt nagyon dicséretes buzgalommal kutattak egy
a demokrácia hibái ellen szolgáló másik gyógyszer után is, egy másik
gyógyszer után, a hivatástalanság ellen. Azt mondták: «a tömeg
hivatástalan, ám legyen! tessék felvilágosítani. A széles körben
kiterjesztett elemi oktatás, megoldása az összes nehézségeknek, sőt
megoldása az összes kérdéseknek.»

Az arisztokraták egy kissé mulattak efölött: «dehát hogyan – kiáltottak
fel, – miféle ellenmondás ez. Demokraták vagytok, vagyis ti a kitünő
politikát – miként mi hajdan már mondtuk – a «politikai erényt» a
tömegnek, vagyis a tudatlanságnak tudjátok be. Hát miért akarjátok
felvilágosítani a tömeget, vagyis miért akarjátok, hogy elveszítse az
erényt, azt az erényt, amely szerintetek éppen az ő kitünőségét képezi?»
A demokraták azt felelték, hogy a tömeg már úgyis nagyon magasan állott
az arisztokraták felett amint volt s még inkább felette fog állni, ha
tanultsággal fog bírni. Az ellentmondást _a fortiori_ oldották meg.

Annyi bizonyos, hogy a demokraták erősen összefogtak a népoktatás
munkájában. Az eredmény: először, hogy a nép sokkal tanultabb, mint
valaha s én azok közzé tartozom, akik megbecsülik ezen kitünő eredményt.
De az eredmény ezenkívül még az is, hogy a nép telítve van téves
eszmékkel és az kevésbé örvendetes.

A régi köztársaságok ismerték a demagogokat, vagyis a szónokokat, akik a
nép összes hibáit a végletekbe hajtották, amelyeket szép nevekkel
ékesítettek fel, neki magának pedig hízelegtek. A modern nagy
demokráciának megvannak a maga demagogjai, – ezek a néptanítók. Ezek a
népből származnak s büszkék, hogy ahhoz tartoznak, amiért nem lehet őket
ócsárolni, minden iránt, ami nem a népet illeti némi bizalmatlansággal
viseltetnek, annál inkább a néphez tartoznak, mert értelmileg elsők a
nép körében, máshol pedig alsóbbrangúak; és nem azt a csoportot
szeretjük leginkább, amelyben vagyunk, hanem azt, amelynek az élén
állunk. Ők tehát mélységesen demokraták.

Ez eddig teljesen elfogadható. A tanítók azonban korlátolt módon töltik
be ezen tisztüket, minthogy nincs, csak féltanultságuk, vagy inkább –
mert ki az, akinek tökéletes, vagy nagy a tanultsága? – a tanítóknak
csak kezdetleges a tanultságuk. A kezdetleges tanultság tehát talán
képessé tesz egy eszme bírására, de bizonyára képtelenné tesz arra, hogy
két eszmével bírjunk. A kezdetleges tanultságu ember mindig egyetlen egy
ideával és rögeszmével bíró ember. Keveset kételkedik. A tudós gyakran
kételkedik, a tudatlan ritkán, a bolond soha. Az egyetlen ideával bíró
ember többé-kevésbbé áthatolhatatlan mindazon okoskodással szemben,
amely ezen ideától idegen. Egy indus író mondá: «Meggyőzheted a tudóst,
nehezebben győzheted meg a tudatlant, a féltudóst soha.»

A néptanítót nem lehet meggyőzni. Ha pedig csatlakozunk hozzá,
meggyőződésében megerősítjük, de még inkább, ha vitatkozunk vele.
Tantételének rabja, nem ő van a tantétel birtokában, de a tantétel
tartja őt hatalmában. Egész lelkével szereti azt, mint a pap vallását,
minthogy az az igazság, minthogy szép, minthogy üldözve volt és minthogy
annak meg kell mentenie a világot. Nem búsúl ha győzedelmeskedik az, de
boldog lenne magát feláldozni érte.

Meggyőződött és érzelgős demokrata. Meggyőződése erős alapot nyujt
érzelmeinek, érzelmei pedig csodálatosan hevítik meggyőződését.
Meggyőződése legyőzhetetlenné teszi az ellenvetések ellen, érzelmei
ellenségessé teszik ellenfeleivel szemben. Az olyan embernek, aki nem
demokrata, előtte nincs igaza, sőt mi több, gyűlöletes előtte. Közötte
és az arisztokrata között az a különbség van, ami az igazság és a
tévedés között és még nagyobb mint a jó és a rossz, a jó vagy a
tisztesség és becstelenség között. A néptanító fanatikus hűbérese a
demokráciának.

Minthogy egyetlenegy idea embere, egyoldalú s minthogy egyoldalú,
határozottan következetes és mértéken felül következetes, minden erővel,
egész a végletekig. Ez az idea, amelyet más ideák nem kereszteznek és
amely nem is tűr feltartóztatást és előre tör olyan nekilendüléssel,
amelyet sem önmaga, sem más nem fékez, rövid úton halad. Tehát a
néptanító az összes demokratikus ideákat, a természetes és következetes
végletekig viszi.

Telve «okoskodó ésszel»{88} kifejti mindazt, melyet ezen eszmék
tartalmaznak és neki nem csupán természetesnek, de üdvösnek látszik
megadni azoknak utolsó kifejlődésüket mint végcélt és azoknak összes
következményeit, mint eredményeket. Mindez, amely elvben jó, jó maga is,
csupán Montesquieu hiszi, hogy valamely jó intézmény tönkre mehet
alapelvének túlságbavitele által.

A néptanító logikus következtetéseit a következő két demokratikus elvből
vonja le: nemzeti souverainitás és egyenlőség; ezeket szigorú módon
vonja le és a következő végeredményekhez jut.

Egyedül a nép souverain. Egyéni és egyesülési szabadság _lehetséges_, de
csak a nép által megengedett egyéni és egyesülési szabadság. Mindkét
szabadság csak megengedett lehet és nem szabad másnak lenniök. Az egyén
gondolkozhatik a maga módja, beszélhet a maga módszere, írhat a maga
modora, cselekedhetik a maga tetszése szerint, de egyedül annyira,
amennyire a nép neki megengedi; mert ha ezt az egyén tehetné akár
korlátlanul, akár korlátolva, de olyan korlátok között, amelyeket más
hatalom határozna meg mint a nép, akkor ő volna souverain, vagy azon
hatalom, amely megállapítaná ezen határokat, nem a nép és nem volna
többé nemzeti souverainitás.

Ez annyi, mintha egyszerűen ezt mondanánk: a szabadság azon jog, melynél
fogva mindazt tehetjük, amit akarunk a törvény korlátai között. Hát ki
hozza a törvényt? a nép. A szabadság tehát azon jog, hogy tehetjük
mindazt, aminek tevését a nép megengedi. Semmi több, Ami ezentúl van az
az egyén souverainitásának kezdete és a nép souverainitásának letünése.

– De olyan szabadság, melyszerint tehetjük mindazt, amit a nép megenged
és kizárólag azt, amit a nép enged meg, ez ugyanolyan szabadság, mint
XIV. Lajos alatt volt, vagyis egyáltalán nem szabadság.

– Jól van. Nem lesz szabadság, hacsak a törvény meg nem engedi. Akartok
szabadok lenni a törvény ellenére?

– De a törvény zsarnoki lehet; zsarnoki, ha igazságtalan.

– A törvénynek joga van igazságtalannak lenni, különben a nép
souverainitása lenne korlátolva, aminek nem szabad lenni.

– Az alaptörvények, az alkotmányt megállapító törvények a népnek ezen
souverainitását korlátolhatják, hogy az egyénnek annyi-amennyi
szabadságot biztosítsanak.

– És a nép meg volna kötve! És a nép souverainitása el lenne törölve. A
nép nem lehet lekötve. A nép souverainitásának épnek és érintetlennek
kell lennie.

– Dehát nincs semmi egyéni szabadság?

– Az, amit a nép eltűr.

– Nincs egyesületi szabadság?

– Még kevésbé; mert az egyesület a nemzeti souverainitásnak önmaga által
való korlátozása. Az egyesületnek meg vannak a maga törvényei, ami
demokratikus szempontból esztelenség, képtelenség és szörnyűség. Az
egyesület korlátolja a nemzeti souverainitást, miként egy szabad város,
egy place de sûreté tenne; korlátolja a nemzetet, visszaszorítja és
visszatartja azt egy bejárásnál. Ez állam az államban; ahol egyesület
van, ott más szervezet is van, mint a nagy népszervezet. Olyan ez, mint
azon állat, amely függetlenül élne egy sokkal nagyobb állatban és amely
függetlenül élősködnék rajta. Csak egy egyesülés lehet, a nemzeti
egyesülés, különben a nemzeti souverainitás korlátozva van, vagyis le
van rontva. Semmiféle egyesületi szabadság nem állhat fenn.

Csupán a nép által tűrt egyesületek lesznek, amelyek általa mindig
megszüntethetők, mindig feloszlathatók és leronthatók, ellenkező esetben
ez a nemzeti souverainitásról való lemondás lenne, már pedig erről soha
sem mondhat le.

– Van azonban egy némileg szent egyesülés, amelyre nem terjeszkedik ki a
népsouverainitás: ez a család. Az atya főnöke gyermekeinek, neveli s
kormányozza őket úgy, amint jónak látja mindaddig, míg emberkort érnek.

Dehogy van! Ime a nemzeti szuverénitásnak még egy korlátja. A gyermek
nem az apáé. Ha a gyermek az apáé volna, a nemzeti souverainitás csak
minden ház küszöbéig jutna el és ez határozottan azt jelentené, hogy nem
volna sehol sem. A gyermek mint ember a népé. Az övé olyan értelemben,
hogy nem szabad résztvennie egy olyan társaságban, amely máskép
gondolkoznék, mint a nép, vagy talán vele ellenkezőleg. Sőt veszélyes
lenne rá nézve az, ha a jövő polgárt húsz esztendőn keresztül a nemzeti
gondolkozáson, vagyis az államon kívül hagyná. Képzeljeték el magatoknak
öt vagy hat a méhkas törvényein, szabályain és alkotmányán kívül nevelt
méhet és képzeljétek el, hogy a méhek ezen csoportjaiból a méhkasban
százával volnának. Ez a méhkas romlása volna.

A népsouverainitásnak _mindenekfelett_ a családba kell behatolnia,
mindenekfelett tagadnia kell a családi társaság szabadságát,
mindenekfelett le kell rontania a családi társaságot. Meg kell engednie
a szülőknek azon szabadságot, hogy megölelhessék gyermekeiket, semmit
többet; az a jog, hogy felnevelje őket – a szülőikkel talán ellentétes
szellemben – a népet illeti, amelynek itt inkább mint máshol, talán
sokkal inkább mint máshol, – minthogy az érdek nagyobb, – teljesen
souverainnek kell lennie.

Ime ez az, amit a néptanító – ami nekem megtámadhatatlannak látszik –
következetesen származtat le a nemzeti souverainitás elvéből.

Az egyenlőség elvéből ezt származtatja le: «a természetnél fogva és a
törvény előtt minden ember egyenlő.» Vagyis – ha igazság volna – minden
embernek egyenlőnek kellene lennie a természet szerint és hogy igazság
legyen, minden embernek egyenlőnek kell lennie a törvény előtt.

De hát nem egyenlők a törvény előtt és nem egyenlők a természet szerint.
Tehát szükséges, hogy azzá legyenek.

Nem egyenlők a törvény előtt. Egyenlőknek látszanak, de nem azok. A
gazdag ember – még tökéletesen és határozottan érintetlen
igazságszolgáltatással felruházott bíróságokat tételezve is fel, – azon
egyetlen tény által, hogy bőségesen képes jutalmazni az ügyvivőket,
(avoués) ügyvédeket és tanúkat, azon egyetlen tény által, hogy
hatalmával megfélemlíti mindazokat, akik tanuskodhatnának ellene,
egyáltalában nem egyenlő a törvény előtt a szegénnyel.

Még kevésbé az a társadalom előtt, vagyis a társadalom szervezett
erőivel szemben. Ezen szempontból «befolyásos ember»,
«összeköttetésekkel bíró ember» lesz és olyan ember, akitől ugyan senki
sem függ, de akinek senki sem szeret útjába állni, vele ellenkezni,
fondorkodni ellene, sem neki ellentmondani. A gazdag és szegény ember
közt, bármi egyenlőknek képzeljük is őket, a törvény előtt az a
különbség, ami a parancsoló és az engedelmeskedő közt van. _Valóságos_
egyenlőség a társadalomban a társadalom előtt és a törvény előtt csak
akkor lesz, ha sem gazdagok, sem szegények nem lesznek.

Dehát gazdagok és szegények mindig lesznek, amíg az örökösödés fennáll.
Az örökösödés eltörlendő.

De az örökösödés eltörlése után még mindig lesznek gazdagok és
szegények. Az az ember, aki rohamosan szerzett vagyont, hatalmas ember
lesz azokhoz viszonyítva, akik nem szereztek vagyont és megjegyzendő,
hogy jóllehet eltöröltük az örökösödést, a hatalmas ember fia atyjának
egész élete alatt maga is hatalmas lesz annyira, hogy jóllehet
eltöröltük az örökösödést, egy kiváltság, még pedig a születési
kiváltság fennáll és nincs egyenlőség.

Csak egyetlen eszköz van arra, hogy egyenlőség legyen és ez az, hogy
senki ne birjon és senki se szerezhessen vagyont. Az egyetlen akként
berendezett társadalmi rendszer, hogy senki se bírjon és senki se
szerezhessen vagyont: a vagyonközösség rendszere, a kommunizmus,{89} a
kollektivizmus.{90} A kollektivizmus egyáltalában nem valami
rendkívüliség, a kollektivizmus: az egyenlőség; az egyenlőség: a
kollektivizmus, vagy nem egyéb, mint az egyenlőség kisértete és az
egyenlőség hypocrisise. Ha valaki az egyenlőségnek meggyőződésből és
őszintén híve és aki gondolkozott, kénytelen kollektivistává lenni.
Nagyon szellemesen mondá Bonald:{91} «Tudjátok ki a deista?{92} az az
ember, aki nem élt elég hosszú ideig, hogy atheistává legyen.» Mi pedig
ezt mondjuk: «tudjátok ki az antikollektivista-demokrata? az az ember,
aki nem élt elég hosszú ideig, hogy kollektivistává legyen, vagy aki
hosszú ideig élt ugyan, de gondolkozás nélkül, anélkül, hogy észrevette
volna mit tartalmaznak ideái».

– De a kollektivizmus agyrém, utópia, lehetetlen. – Tényleg lehetetlen
azon értelemben, hogy azon országban, amely elfogadná: a cselekvőség
lendítő ereje kimerítettnék. Senki sem tenne kisérletet helyzetének
javítására, ami nem is volna soha megjavítható. Az ország egyike lenne
azon «holt vizeknek», amelyről egy mai miniszter beszélt. Mindenki
hivatalnok lévén, mindenki megvalósítaná a Goncourt testvérek{93} által
ekként meghatározott eszményét a hivatalnoknak: «az a jó hivatalnok, aki
a lustaságot a pontossággal egyesíti», ez végleges meghatározás. És az
ekként rendezett országot egy többé-kevésbbé törekvő szomszéd nép tíz év
múlva meghódítaná.

Ez bizonyos; de mit bizonyít ez? azt, hogy a kollektivizmus csak akkor
volna lehetséges, ha minden országban egyszerre megvalósítanák. Háthogy
egyszerre megvalósítható legyen minden országban, ahhoz nem szükséges
más, minthogy ne legyenek többé különálló országok, vagyis hogy ne
legyen haza. Bizonyára nem szabad a kollektivizmust megvalósítani a haza
eltörlése előtt, mert ha úgy valósítanók meg, nem szolgálna másra, mint
más országok felsőbbségének a megalapítására, azon országoknak, amelyek
nem fogadták el azt; ekként a kérdéseket sorrendbe foglalva: először el
kell törölni a hazát, hogy ily módon megvalósítható legyen a
kollektivizmus.

_Ugyis_, ha a nemzetek _szabadon a természet ellenére_ szervezkednek, ha
ösztönszerűleg hierarchikus, vagyis arisztokratikus módon szervezkednek,
ha főnökeik és alárendeltjeik, ha hatalmasaik és alsóbbrendűik vannak,
ez azért van így, mert ennek így kell lenni a csatatéren és mert
mindenik nemzet érzi, hogy csatatér. Ha mindenik nemzet érzi, hogy
csatatér, ez egész egyszerűen azért van így, mert más ilyen nemzetek is
vannak és mert mindenik érzi és tudja, hogy itt más nemzetek is vannak.
Ha többé más ilyen nemzetek nem volnának és a nemzet többé nem a
természet ellen, hanem szabadon, vagyis egyenlőség szerint
szervezkednék, a természet talán nem lenne az egyenlőség híve, de az
egyenlőség felé hajolna azon értelemben, hogy sokkal több, határtalanul
több egyenlőt kreál, mint felsőbbrendűt.

Ekként az egyenlőség az örökösödés eltörlését és a javak egyenlőségét
követeli, a javak egyenlősége a kollektivizmust teszi szükségessé, a
kollektivizmus pedig a haza eltörlését követeli. Az egyenlőség hívei, –
tehát kollektivisták, következésképen hazaellenesek vagyunk.

Így okoskodik nézetem szerint meg nem támadható teljes
következetességgel a néptanítók legnagyobb része, olyan
következetességgel, amely nem számol a tényekkel, csak saját elvével és
egyedül avval számol. Ekként fognak okoskodni holnap is, ha
okoskodásukat folytatják, amint valószínű is hogy folytatni fogják, igen
jó vitázók levén.

Hogy _visszatérjünk_ arra és ismételjük, hogy ha a nemzeti souverainitás
és egyenlőség következetesen és parancsolólag ezen végeredményekhez
vezetnek, ez talán azért van így, mert a nemzeti souverainitás és
egyenlőség téves ideák és mert ez bizonyítja, hogy tényleg téves ideák
azok; nem igen valószínű, hogy ilyen folyamatuk lesz, minthogy a
népsouverainitás és egyenlőség azzal egyidejűleg, hogy általános ideák,
egyszersmind erzelmek is.

Ideákká változott érzelmek ezek, mint kétségtelenül minden általános
idea és ezek igen erős erzelmek. A népfenség igazság annak számára, aki
hisz benne: minthogy annak igaznak kell lennie, mert előtte az éppen
olyan felséges, mint Cæsar teljes pompájában a régi római előtt és XIV.
Lajos teljes pompájában a XVII. század embere előtt.

Az egyenlőség igazság, valóság annak számára, aki hisz benne, mert annak
igaznak kell lennie, mert az az igazság, mert becstelenség volna, ha az
igazság nem lenne valóság. A demokrata előtt a világ – mióta áll –
többé-kevésbbé a népsouverainitás és egyenlőség felé halad, ez
tartalmazván amazt és amaz ennek megalapítására lévén rendelve és annak
megalapítására lévén hivatva és egyik úgy, mint a másik maga a
civilizáció és az az állapot, amelyben az egyik vagy a másik nincs
elérve, vagy vissza van szorítva: a barbárság.

Ezek tehát dogmák. A dogma hatalmas érzelem, ha megtalálta formuláját.
Mindaz, amit ezen két dogmából az ember következetesen levezethet:
valóság, mert ez jog és ezt terjeszteni kötelesség.

Tegyük hozzá, hogy a néptanítót ugyanazon értelemben vezetik még a
kevésbé általános érzelmek, amelyeknek ereje önmagukban van. A községben
a lelkésszel áll szemben, aki miként ő az egyedüli személyiség ezen
helységben, aki némi tanultsággal bír. Kifejlődik a vetélkedés és a
befolyás harca. A lelkész a történeti kapcsolatok következtében
többé-kevésbbé meleg párthíve lesz néha a monarchiának, az
arisztokráciának majdnem mindig. Részese egy olyan testületnek, amely
állami rend volt, meg van győződve, hogy testülete mindennek dacára még
mindig állami rend. Ha a kormányrendszer konkordatumos, a
kormányrendszer állami testületnek ismeri el a papi testületet, miután
éppen úgy tekinti őket mint a bíróságot vagy a hadsereget. Ha a
kormányrendszer az állam és egyház elkülönítésének rendszere, a papi
testület előtte _még inkább_ állami rendnek látszik, mivel erős alapokon
még az ország határain túl is szervezve, olyan kollektiv személyiséget
alkot, amely nem minden veszély nélkül és nem is minden eredmény nélkül
gyakran összeütközésbe kerül magával az állammal is.

Mivel egy olyan történeti hatalomnak részese, amely különbözik a nemzeti
hatalomtól és amely nem kirendeltsége a nemzeti hatalomnak, a lelkész
többé-kevésbbé határozottan és öntudatosan arisztokratikus gondolkodású.

Versenytársa a néptanító annyival inkább beleveti magát a demokratikus
elvek áramlatába és kedvvel öleli azokat magához, amely kedvbe mindig
annyi féltékenység, mint meggyőződés vegyül. Különösen ő az, aki hiszi
inkább mint a XVIII. század valamely filozófusa, – mivel neki áll igen
nagy érdekében, tapasztalásból és lelkesedésből hinni, – hogy mindaz,
amit a lelkész tanít, tiszta feltalálása a szellemes elnyomatásnak, hogy
a papok meg akarták fékezni és bilincsekbe verni a népet, hogy uralmukat
egyszersmindenkorra megalapítsák és innen ered a Diderot{94} és
Holbach{95} felújított bölcsészeti eszméivel való tüntetése. A tanító
előtt szinte lehetetlennek látszik, hogy a pap ne legyen nagy bűnös.

«Az atheizmus arisztokratikus», mondá Robespierre,{96} megemlékezve
Rousseauról. Az atheizmus demokratikus, mondják a modern néptanítók.
Honnan ered ezen különböző megítélés? Abból, hogy a szabad gondolkozás
divatban volt a XVIII. században a nagy uraknál, az Istenben vetett hit
pedig egyértelműleg a népnél; abból, hogy a mai papság azon indokokból,
amelyeket elmondtam és visszaemlékezve a demokrácia győzelmeinek első
idejében az egyházuk által kiállott üldöztetésekre, _megmaradt_
arisztokratának vagy _azzá lett_ inkább, mint valaha. Az atheizmus tehát
demokratikussá vált, mint fegyver a deisták ellen, akik általában
arisztokraták.

Az atheizmus különben – bármit hitt légyen is erről Robespierre – elég
jól megfér az aljas demagógia közérzelmeivel. Nem lenni lekötve semmi
által, nem lenni korlátolva semmi által souverain hatalmában, ime ez a
nép uralkodó eszméje; vagyis inkább az, hogy a nép ne legyen kötve semmi
által, ne legyen korlátolva semmi által souverain hatalmában: ime a
demokrata kedvenc eszméje. Ámde Isten korlát, Isten kötelék. De miként a
demokrata nem engedi meg az olyan évszázados alkotmányt, amelyet a nép
ne volna képes lerontani és amely megtiltja neki a rossz törvények
hozatalát, miként a demokrata nem engedi meg – Aristoteles
terminologiáját alkalmazva – a _törvények_ uralmát, egy régi
törvényhozás uralmát, amely visszatartja a népet és határok közé
szorítja a _decretumok_ mindennapi gyártásától: épen úgy nem engedi meg
a demokrata az egy Istent, akinek megvannak a maga parancsolatai, megvan
a maga törvényhozása, amely régibb és felsőbb minden más törvénynél és
minden decretumnál és aki korlátot állít a nép törvényhozási
velleitasai, szeszélyes mindenhatósága, egyszóval a nép souverainitása
elé.

Sedán után megkérdezték Bismarck-tól: «Most, hogy Napoleon letört, ki
ellen fog ön hadat viselni?» ezt felelte: «XIV. Lajos ellen». A
demokrata megkérdeztetvén atheismusa felől, ezt felelhetné: «Mózes ellen
hadakozom».

Innen ered a demokraták atheismusa, innen ered a néptanítók atheismusa.
Innen ered a formula «sem Isten, sem úr», ami az anarchista számára nem
kíván semmiféle javítást, sem pótlékot, – de amit a demokrácia számára
ekként kell módosítani: «sem Isten, sem úr, egyedül a nép».

Viktor Hugo mondá 1849, vagy 1850. évi nagy politikai beszédei egyikének
végén: «… és ezentúl csak két hatalom lesz: a nép és Isten». A modern
demokrata tudni véli, hogy ha Isten van, a nép souverainitása meg van
támadva, ha hisz Istenben.

Végül pedig a néptanítót demokratikus érzelmeiben, összes demokratikus
érzelmeiben megerősíti politikai helyzete, melyet neki Franciaországban
teremtettek. Idegenszerű, zavart támasztó rendellenesség az, hogy a XIX.
század kormányai (igazságot kell neki szolgáltatni, mindenek felett a
most működő kormány) nagyon tiszteletben tartották a felső- és
középoktatás tanárainak szabadságát és legkevésbé sem tartották
tiszteletben a nép tanárainak szabadságát. A felsőoktatás tanára, kivált
1870 óta határozottan taníthatja mindazt, amit akar, kivéve az
erkölcstelenséget és a haza törvényeinek böcsmérlését. Sőt vitathatja is
a törvényeket azon egyedüli feltétel mellett, hogy elvként álljon
előtte, miszerint azoknak engedelmeskedni tartozik, amíg eltörölve
nincsenek. Politikai, társadalmi és vallási véleményszabadsága teljes.
Akadályozva néha csak tanítványainak megnyilatkozásai által van. A
középoktatás tanára majdnem hasonló szabadságot élvez. Nincs alárendelve
csupán a tanrendnek s ennek is elég lazán. Azon szellemben, amelyben
működik, jóformán soha sincs nyugtalanítva. Bizalommal vannak iránta.

Másrészről talán egyetlen kormány sem jött arra a gondolatra, hogy
számonkérje a felső- és középoktatás tanáraitól azt az eljárást, melyet
a politikai választásainal tanusítanak, – még kevésbé, hogy felkérje
őket propaganda csinálására a kormánynak kellemes jelöltek kedvéért.

Midőn átlépünk a középoktatás köréből az elemi oktatás körébe, mindent
megváltozva látunk. Először is a néptanítót nem természetes előljárója a
tanfelügyelő (recteur), vagy a közoktatásügyi miniszter nevezi ki, hanem
a préfet, vagyis a belügyminiszter, vagyis a kormány politikai főnöke.
Más szavakkal: a hivatalnokok a nép által való azon kirendelesének van
itt helye, – amelyről fentebb beszéltünk – de itt egy közvetítővel
kevesebb van. A belügyminiszter kiváltképen az, aki ez idő szerint a
nemzeti politikai akaratot képviseli. És a belügyminiszter az, aki
préfetjei által nevezi ki a néptanítókat. Tehát a nemzeti politikai
akarat az, amely a néptanítókat választja. Lehetetlen nekik jobbat
mondani, ez helyes is, mert tudtukra kell adni, hogy politikai
szempontból vannak megválasztva és kell hogy politikai ügynököknek
tekintsék magukat.

Tényleg nem is mások, vagy inkább mások, de mégis mindenekfelett azok.
Miként ezek a préfetektől, a préfetek pedig sokban a képviselőktől
függnek, nem a képviselők azok, akik kirendelik őket, de a képviselők
azok, akik elhelyezik, előléptetik, kegyvesztettekké teszik és a
többszörös áthelyezések által éhinségre juttathatják őket, stb. Ó!
Meglévén adva ekként a nehéz és viszontagságos helyzet, ahova
helyeztetnek azon kéz által, amelytől várják kineveztetésüket, legalább
az elmozdíthatlanság nagyon viszonylagos s különben igen gyenge, de
végre is arra szolgáló biztosítékával kellene birniok! Nincs meg nekik.
A felsőoktatás tanárai elmozdíthatatlanok, pedig nekik erre nincs
szükségük; a középoktatás tanárai is körülbelöl azok; a néptanító nem.

Tehát ki van szolgáltatva a politikusoknak, akik belőle választási
agenst formálnak, akik mint ilyenre számítanak reá, és akik alig
bocsátanak meg neki, ha hiába számítottak reá.

Ebből következik, hogy a néptanítók legnagyobb része demagog, mert azok
akarnak lenni, még pedig csudálatos elragadtatással és lelkesedéssel; és
hogy azok, akik nem akarnak demagógokká lenni, akaratuk nélkül is
demagógokká lesznek, mert kell, hogy azokká legyenek.

Annyival is inkább, mert akként folynak a dolgok, hogy azzá lesznek azok
is, akiknek nincs arra semmiféle hajlandóságuk sem. «Nincsenek zsoldosok
a tülekedésben», mondá Augier.{97} Sőt belelovagolva néha akaratuk
ellenére a harcba, kényszerítve lévén, hogy legalább úgy tünjenek fel,
mintha a tülekedésben résztvennének: ütéseket kapnak s attól fogva, hogy
megkapták azokat, hozzá fűzödnek az ügyhöz és névhez a a melyért és
amely miatt kapták azokat. Mindig azzal végzik, hogy az lesz a
véleményük, amelyet neki tulajdonítani fogtok és demagógnak tartva a
fiatal néptanító attól kezdve, midőn a faluba megérkezett, s mivel
helyzeténél fogva ellent nem mondhat, rosszul fogadva, mint olyan az
ellenpárt által: a következő évben már kezd meggyőződött demagog lenni.

A demokrácia ekként csupán olyan oktatást nyer, amely megerősíti és
meggyökerezteti hibáiban.

Arra volna szüksége, hogy ne képzelje magát mindenhatónak és legyenek
kételyei teljhatalma iránt és higyje, hogy ennek a teljhatalomnak
bizonyos határokkal kell birnia; neki minden fenntartás nélkül, a
korlátok nélkül való népsouverainitás dogmáját tanítják.

Hinnie kellene abban, miszerint az egyenlőség annyira természetellenes,
hogy a természetet sem lehet kijavítani oly módon, hogy az emberek
között «a teljes egyenlőséget» létrehozzuk, és hogy az a nép, mely azt
megvalósítaná – ami lehetséges – azon lények sorsára jutna, amelyek úgy
akarnának élni, mint a természet törvényeivel ellenlábasok; azt tanítják
neki, – ami különben igaz – hogy nincs egyenlőség, ha nem teljes, ha nem
tökéletes és hogy alkalmazni kell azt a javakra, a társadalmi
helyzetekre, az értelemre, az emberek magasságára és talán természetére
is és mindent el kell követni arra, hogy a teljes nivellálás
megvalósítható legyen.

Szüksége volna arra, – minthogy igen természetes, hogy kevesebb
hajlamunk van a nyomasztó terhek iránt – hogy megerősíttessék benne a
hazafias érzelem; hogy tanítsák neki, miszerint a katonai szolgálat egy
gyülöletes és barbár multnak fájdalmas hagyománya, és mielébb el kell
tüntetni a békés civilizáció köréből.

Egyszóval – Aristotelessel szólva – a demokrácia italát neki egészen
tisztán töltik,{98} miként ezt a demagógok az athéneiekkel tették és
ahonnan a gyógyszernek kellene jönni, onnan a mérgezés ered.

Így nyilatkozik ugyanez az Aristoteles az egyenlőségről, egy szellemes
és mélyen járó beszéddel: «Inkább a szenvedélyekben, mint a javakban
kell megvalósítani az egyenlőséget». és hozzáteszi: «ezen egyenlőség,
csakis a törvények által adott nevelés gyümölcse lehet». Ez helyes. A
nevelésnek csak egy végcél felé szabad irányulnia: vissza vezetni a
szenvedélyeket az egyenlőséghez, a _léleknyugalomhoz_, a léleknek egy
bizonyos egyensúlyához. Azt találjuk, hogy a modern demokráciának adott
oktatás nem egészen ezen szellemben halad előre, – de egészen az
ellenkezőben.




XII.  AZ ÁLOM.

Tehát melyek azon gyógyszerek, amelyeket ezen modern betegség, az
értelmi- és erkölcsi kontárság ellen alkalmaznunk lehet? Melyek a főbb
eszközei annak – miként Fouillée{99} mondja – hogy kikerüljük azon
szirteket, amelyek a demokráciát fenyegetik? Azt hiheti bizonyára az
olvasó, hogy nem látok semmi gyógyszert, minthogy egy dédelgetett
betegséggel állunk szemben, olyannal, amely csak önmaga által
gyógyítható.

Fouillée[5] egy felsőbb arisztokratikus kamarát ajánl, vagyis olyat,
amely az ország összes hivatottságát képviselné, mindazok által
választva, akik az országban kölünös hivatottsággal bírnak: ú. m.
bíróság, hadsereg, egyetem, kereskedelmi kamara stb.

Nagyon helyes; de szükséges volna, hogy a demokrácia helyeselje ezt; és
éppen ezen hivatott csoportok iránt bizalmatlan, úgy tekintvén azokat, –
egyébiránt teljes joggal, a szónak bizonyos értelmében – mint
arisztokráciát.

Az államnak még egy erőteljes beavatkozását javasolja a közerkölcsiség
helyreállítására, ú. m. az alkohol-, szerencsejáték- és
pornographia-ellenességet.

Azonkívül, hogy ezen beszédében bizonyos visszahatás érzik, mert ez
tisztán az 1873. évi «erkölcsi rend» («l’ordre moral») programmja, meg
kell jegyezni, – miként ezt maga Fouillée is beismeri – hogy az állam
egyáltalán nem ölheti meg azt, ami őt élteti és nem ronthatja le
bevételeinek főforrásait. A demokrácia – ezt a demokrácia igaz
képviselői maguk beismerték – «nem olcsó kormányzat»; mindig azon
reményben alkották meg, és részben azon szándékból, hogy gazdaságos
kormányzat legyen, és mindig veszteséggel járt, minthogy a párthívek
nagyobb számára van szüksége, mint más kormányzatnak és kisebb számú
elégedetlenre, mint más kormányzatnak, és mert ezen párthíveket egy-vagy
másféle módon meg kell jutalmazni és ezen elégedetleneket le kell
fegyverezni, megvásárolván őket egy-vagy más módon.

A demokrácia legyen bár régi vagy modern, mindig egy esetleges
zsarnoktól való rettegésben él, akit közellévőnek képzel. Ezen zsarnok
ellen, aki egy energikus kisebbséggel kormányozna, rendkívül nagy
többségre van szüksége, amelyet magának kegyek által kell biztosítania
és ezen zsarnoktól el kell vonnia az elégedetleneket, akik támogatói
lesznek, lefegyverezvén őket még nagyobb kegyek által.

Tehát sok pénzre van szüksége. Ezt a gazdagok osztályának lehető
legnagyobb kifosztása által találja meg; ámde ez igen korlátolt forrás,
mivel a gazdagok osztálya igen kicsiny. Sokkal könnyebben s bőségesebben
megtalálja a közönség bűneinek kihasználása által, mivel a közönség
nagyszámú csoport. Innen ered szükségképeni kedveskedése a «korcsmák»
iránt, «amelyeknek bezárása sokkal inkább veszélyes volna rá nézve, mint
a templomok bezárása», – miként Fouillée mondja. A növekedő szükségletek
miatt – miként ezt jósolja – semmi kétség, hogy ne tulajdonítsa magának
a kéjházak monopoliumát és a szeméremellenes iratok kiadását, hogy
«pénzt szerezzen». És mindezek után kénytelen eltürni ezeket azon
haszonért, amelyet nehány vállalkozótól kap, vagy pedig a maga számára
sajátítja ki azokat, hogy hasznot húzzon azokból: nemde mindegy az
erkölcsi eredmény – és a pénzügyi művelet a második esetben nem sokkal
jobb-e, mint az elsőben?

Fouillée még arról is biztosít, hogy a reformnak «felülről és nem
alólról kell jönnie» és hogy «felülről és nem alulról jöhet a megújhodás
mozgalma».

Magam sem kívánok jobbat, de azt kérdem, hogyan lehet ezt
keresztülvinni? Minthogy határozottan minden a néptől függ, – vajjon ki
és mi hathat a népre, kivéve magát a népet? Minthogy minden a néptől
függ, mi által lehet azt megindítani, ha nem egy belső erő által? –
Minthogy bölcsésszel beszélgetünk, tehát használhatjuk ezen szavakat: mi
egy κινητης α κινητος-szal{100} állunk szemben, egy motorral, amely a
lökést adja, de amely nem kapja meg azt.

Egy elv, vagy – ha így akarja az olvasó – egy előítélet tünt el: a
hivatottság előítélete; nem hiszik többé, hogy az ért a dologhoz, aki
kell hogy foglalkozzék vele, de abban sem hisznek többé, akit azért kell
megválasztani, hogy foglalkozzék vele. Következésképen nemcsak hogy
rosszul intéztetnek az összes dolgok, de az is lehetetlen, hogy bármely
mellékuton juthassunk el azok helyes kezeléséhez. Nem látjuk a
megoldást.

Nitzsche természetesen iszonyodott a demokráciától, csakhogy – mint az
összes energikus pesszimisták, mint az összes pesszimisták, akik nem
_közömbösek_ – időnkint ezt mondá: «Vannak lemondó, gyáva peszimisták,
ilyenek nem akarunk lenni»; és midőn nem akart azzá lenni, arra
ragadtatta magát, hogy a demokráciát jóakaró szemmel nézze.

Majd aesthetikus álláspontra helyezkedve ezt mondta: «le kell szállni a
néphez, amelyet éppen úgy nem hagyhatunk figyelmen kívül, amint nem
mehetünk el minden csudálkozás nélkül egy hatalmas és egészséges növény
mellett»; s jóllehet ez nagyon is ellentétben áll mindazzal, amit «a
marhacsordáról» és a «mocsári marháról» mondott, ennek a gondolatnak
mégis van némi értelme. Azt jelenti, hogy az ösztön, – erő és hogy
minden erő először érdekes a megfigyelésre, azután meg hogy a cselekvés
erélyével, életösztönnel és a kiterjesztés rugójával kell bírnia.

Lehetséges, jóllehet határozatlan. Összegezve a mondottakat: a tömeg
csak számszerint hatalmas mivel eldöntetett, hogy csak a szám határoz.
Ez megoldási mód, ámde egy megoldási mód nem ad valódi erőt annak, aki
nem bír avval. A cselekvés ereje mindig annál van, akinek szándéka van,
aki kombinálja, fenntartja, prolongálja és követi azt. Ha ez tökéletesen
korlátolva, vagy pedig a tehetetlenség vagy a tetterő minimumára van
kárhoztatva, nem látjuk jól, hogy a tömeg maga nélküle fog-e bírni a
cselekvés erejével. Jobban kellene magát kifejeznie.

Más alkalommal azt a kérdést veti fel Nietzsche, vajjon nem kell-e
tiszteletben tartani azon jogot, mellyel mindamellett bírhat a sokaság,
hogy magát azon ideál szerint kormányozza, amelyben sok fokozat van, de
amely az övé; vajjon megtagadhatjuk-e a tömegtől azon jogot, hogy
keresse igazait és azon hitét, hogy megtalálta azokat, az ő életbevágó
hitét, az életéről való hitet és azt, hogy megtalálta ezen hitet? A
tömegek az összes emberiségnek alapját – és az összes kulturának telepét
képezik. Ezek nélkül mi lenne gazdáikból? Ezeknek szükségük van arra,
hogy a tömeg boldog legyen. Legyünk türelmesek; türjük el, hogy
fellázadt rabszolgáink – és egy pillanatra uraink, – őket kecsegtető
illuziókat találjanak ki.

Gyakran – mert többször visszatér ezen gondolatra – rátérve szokásos
arisztokrataságára, úgy tekintette a demokráciát, mint hanyatlást, a
jövendő aristokrácia bekövetkezésének feltételét: «Magasabb kultura csak
nagy területen épülhet fel, csak egészséges és erősen consolidált
középszerűségen». (1887. Tíz esztendővel előbb a rabszolgaságot úgy
tekintette, mint amely a görög és római magas kulturának nélkülözhetlen
feltételét képezte.) Következésképen az egyetlen ideiglenes, de még
hosszú ideig érvényben lévő végcél az ember kisebbítése; mert elsősorban
egy terjedelmes alap szükséges, amelyen az erős emberek faja
felemelkedhetik. «Az európai ember kisebbítése azon nagy _processus_,
amelyet nem szabad feltartóztatni, sőt inkább még siettetni kell azt. Ez
az aktiv erő, amely egy sokkal erősebb faj felemelkedését engedi
remélni, egy olyan fajét, amely bőségesen bírná még azon
tulajdonságokat, amelyek hiányoznak a kisebbitett emberfajban: akarat,
felelősség, biztonság, azon tulajdonság, mely szerint célt tűz ki
magának…»

Dehát hogyan származhatik a középszerűségből, a kétségtelenül növekedő
középszerűségből – miként Nietzsche képzeli – hogyan mely természetes
vagy mesterséges eljárás által fog a tömegből egy új, egy kiválasztott
faj keletkezni? Úgy látszik, hogy Nietzsche visszaidézi emlékezetébe a
tisztelet és fiúi kegyeletből kivetkőzött azon elméletet, mely által
Renan{101} genie-jét neki megmagyarázza: «a homályos ősök hosszú
sorozata takarította meg számomra az értelmi erőket», és «reflexiói»
jegyzékéhez mintegy odaveti, amelyek egy kevéssé tökéletlenek ugyan, de
amelyekből mégis világosság árad ki: «Esztelenség azt képzelni, hogy az
értékek (az alacsony értékek?) mindezen győzelme élettanellenes lehet;
életbevágó érdekkel kell megmagyarázni, az «ember» typusának
fenntartását, még akkor is, ha a gyengék és kitagadottak túlsúlyával
kellene is azt elérni. Ha talán a dolgok más módon folynának, – ember
nem is volna többé. A typus felemelkedése veszélyes az emberi faj
megőrzésére. Miért? _Az erős fajok – tékozlók. Egy gazdasági kérdéssel
állunk itt szemben_».

Ebből látjuk, hogy mire számít vagy erőlködik számítani Nietzsche, egy
természetes folyamatra, a természet bűvös erejének (vis medicatriae
naturae) egy nemére. Leereszkedve, megkissebbedve, az emberfajok
megkímélik magukat, előrelátólag és gazdaságosan és mindig ugyanannyi
észbeli-erkölcsi erőt tételezve fel az emberi értékekben és magában az
emberiségben, egy tartalékot kreálnak, amely egy napon természetszerűleg
egy kiválasztott osztállyá fog testesülni, tehát saját kebelükből egy
kiválasztott osztályt kreálnak, amely ebből így kiválik; méhükben
hordják öntudatlanul az arisztokráciát, amely onnan ki fog lépni, hogy
uralkodjék rajtuk.

Mindig rátalálunk Nietzscheben Schopenhauernek{102} a nagy tévutra
vezetőnek elméletére, aki az emberi fajt orránál fogva vezeti, aki azt
téteti vele mint kellemest, amit különben sohasem tenne, ha tudná, hogy
hova vezeti. Lehetséges; azonban ha a rendkívüli gazdaságos viselkedés
az erők tartalékához vezet, talán sokkal biztosabban vezethet ez a
vérszegénységhez, a létező kiválasztottak megsemmisítéséhez, hogy a jövő
kiválasztottait készítse elő, nem tudom vajjon nem a nagy tévutra vezető
által inspirált játék-e ez, de olyan játék, amely veszélyesnek látszik.
Bizonyosnak kellene lenni abban s ki bizonyos benne? hogy a nagy tévutra
vezető nem hagyja-e el azokat, akik magukat elhagyják.

Elmondtam nem gondolva semmiféle meta physikai mythologiára és nem
gondolva csupán a becsvágyókra, akik bennünket körülvesznek és nem
gondolva csak arra, hogy jótanácsot adjak nekik: «A célhozérés legjobb
eszköze a leszállás». – Semmi sem inkább bölcsészeti álláspont – feleli
Nietzsche; ez inkább áll a népekre, mint az egyénekre: a legjobb eszköz
a népek számára, hogy egykor naggyá legyenek az, hogy kisebbedjenek. –
Egy kissé kételkedem. Nincs elfogadható indoka annak, hogy a kitartóan
kultivált gyöngeségből az erő következik. Sem Görögország, sem Róma nem
adnak erre példát támaszul, sem az athéni köztársasági demokrácia, sem
Róma császári demokráciája nem adtak alkalmat arisztokrácia születésére
társadalmi értékek állandósított megtakarítása által.

– Erre nem volt idejük.

– Ezt mindig lehet mondani.

Inkább kell talán a demokrácia mérséklésére törekedni, mint gyorsítani a
hanyatlás folyamatát, hogy újra születés felé irányíttassék az. Legalább
is ez mutatkozik a legtermészetesebb gondolatnak és ez hasonlít
leginkább a kötelességhez.

Midőn a demokrácia mérsékléséről beszélek, jól gondolja az olvasó, hogy
ezzel azt akarom mondani, hogy önmaga mérsékelje magát, minthogy semmi
sem képes mérsékelni, ha egyszer öntudatra jutott. Nem szabad másra
gondolni, csak arra, hogy őt meggyőzzük. Bármily idegenszerű
vakmerőségnek tünjék is fel megkísérelni azt, hogy meggyőzzük őt másról,
mint saját meggyőződéséről, még sem szabad másra gondolni, mint az ő
meggyőzésére, minthogy minden egyéb megerőltetés hiábavaló lenne.

Emlékezetébe kell hozni, hogy a kormányzatok éppen úgy elenyésznek
alapelvük elhagyása, mint annak túlhajtása által, jóllehet ez igen
elévült alaptétel; hogy elenyésznek alapelvük elhagyása által, mert
alapelvük keletkezésük történeti indoka és hogy elenyésznek alapelvük
túlhajtása által, mert nincs olyan alapelv, amely csupán önmagában volna
jó, amely elegendő volna neki egyedül önmagában a társadalmi gépezet
complexumához.

Mi valamely kormányzat alapelve? Nem az, amit mint ilyent, vagy olyant
megállapít, hanem miként Montesquieu mondja: «az amit tevékenységre
indít», «az emberi szenvedélyek ezek, amelyek mozgásba hozzák». Világos
tehát, hogy a souverainitás, az egyenlőség és a kontárság szenvedélye
nem elegendők, hogy egy kormányzatnak teljes és erős életet adjanak.

Meg kell adni a maga részét a hivatottságnak, jobban mondva a
hivatottságnak egy részt kell adni, mert nem akarom azt állítani, hogy
joga van ehhez, de ez egyenesen társadalmi szükségesség. Részt kell adni
a szabályszerű, az értelmi, az erkölcsi hivatottságnak, még ha a nemzeti
souverainitás korlátolt lenne is általa, még ha az egyenlőség eszméje
szenvedne is miatta.

A népnek különösen szüksége van egy demokratikus elemre, de éppen úgy
szüksége van az arisztokratikus elemre is. A demokratikus elemre
különösen szüksége van a népnek, nehogy magát csupán passiv elemnek
érezze, de érezze, hogy része és pedig jelentős része a társadalmi
testnek, hogy ezen szavaknak: «a nemzet te vagy; védelmezd azt»
jelentősége legyen, máskülönben a hazafiatlan demagógok okoskodása
jogosulttá válnék: «mire jó ezen urakért azon urak ellen hadakozni,
minthogy úgysem lenne köztük semmiféle különbség, minthogy egyik a másik
helyét foglalná el?»

Szükséges, hogy legyen a nép kormányzatában demokratikus elem még azért
is, mert igen veszélyes, hogy a nép talány legyen, minthogy tudni kell,
mit gondol, mit érez, miért szenved, mire vágyódik, mitől fél, mit remél
és mert ezt csak tőle tudhatjuk meg, tehát szükséges, hogy legyen
valahol szava, olyan szava, amelyet nem fojtanak el.

Egy vagy – más módon, egy kamara által, amely az övé legyen s amely nagy
tekintélyben részesüljön; a nép képviselői jelentékeny számának egyetlen
kamarában való jelenléte által, alkotmányszerűleg konstituált
plebiscitumok által, melyek az alkotmány revisioja – és az általános
érdekű törvények miatt szükségesek; a sajtószabadság és a társulati- és
egyesületi szabadság által, ami nem lenne elegendő, de amellyel
kilehetne körülbelül elégíteni; – szükséges, hogy a nép tudathassa amit
óhajt és képes legyen mérlegelni a kormány határozatait, egyszóval
legyen _megértve_ és _meghallgatva_.

De legyen a nemzetben és a nemzet kormányzatában arisztokratikus elem
is, nehogy azt, ami benne helyes, elnyomja az, ami benne zavaros, nehogy
ami benne határozott, elhomályosítsa az ami benne ingadozó és nehogy ami
benne akarat, megzavartassék a benne levő szeszélyes- és
összefüggéstelen velleitások által.

Ezen arisztokráciát néha maga a történet hozta létre és ez esetben nem
rossz, mint többé-kevésbé zárt kaszt hagyományokkal bír s a hagyományok
inkább megőrzői a törvényeknek, mint maguk a törvények, minthogy ezek
képezik azt, ami leginkább élő, leginkább életerős és leginkább
termékeny a nép lelkében. Néha nem a történet hozta létre az
arisztokráciát, vagy az, amit a történet hozott létre, eltünt, nincs
többé; a nép tehát teremtsen arisztokráciát önmagából és ezután a
teljesített szolgálatokért járó tisztelet, sőt az elődők által
teljesített szolgálatokért való kitüntetése és megválasztása az utódnak;
valamely ember hivatottságának tisztelete a foglalkozás szerint;
tisztelete bármily adandó foglalkozásnak, amely az ember erkölcsi értéke
szerint van kiválasztva: lesznek azon minőségek, melyeket a
demokraciának tekintetbe kell venni és meg kell őrizni.

Ezen minőségek képézik az ő szerzett képességét, hogy részt vegyen a
kormányzatban; ezen minőségek képezik az ő alkalmazkodását a társadalmi
életviszonyokhoz, a társadalmi gépezethez és a társadalmi szervezethez.
Azt mondhatjuk, hogy ezen minőségei által _lép be azon organismusba,
amelynek ő az anyaga_. Miként igen jól mondja Stuart Mill:{103} «nem
bírhatunk _életképes_ demokráciával, hacsak a demokrácia bele nem
egyezik abba, hogy az a munka, amely képességet követel azok által
végeztessék, akik bírnak avval».

Tehát ami kell, aminek mindig kell lennie magában a socialista uralomban
is, ahol – miként azt kimutattam – az arisztokrácia mégis fog létezni,
csakhogy sokkal számosabb lesz; ami kell, aminek mindig kell is lennie,
az a demokrácia és az arisztokrácia vegyüléke, amely tétel jóllehet igen
régi, de mert Aristoteles, aki mint természettudós megvizsgált százötven
különböző alkotmányt, így mindig csak neki lesz igaza.

Láttuk, hogy ő teljesen arisztokrata, de utolsó következtetései, akár
midőn Lacedemonról beszél, – holott nem szereti azt, – akár Carthagóról,
akár egy általános rendszerről, mindenesetre olyanok, hogy mégis a
vegyes alkotmányok a legjobbak. «Mindamellett lehetséges egy olyan mód,
amellyel a demokráciát és az arisztokráciát megvalósíthatjuk, s ez az
volna, hogy a megkülönböztetett polgárok és a sokaság minden oldalról
bírják valami módon azt, amit óhajtanak. Az a jog mindenki számára,
eljutni a magistraturákhoz – demokratikus elv; nem bocsátani a
magistraturákhoz csak a kiválasztott polgárokat – arisztokratikus elv».

A demokrácia és az arisztokrácia keveréke ad jó alkotmányt. De nem
szabad, hogy ezen vegyesalkotmány egyszerű egymás mellé helyezés
(juxtaposition) legyen, ami nem lenne más, mint érintkezésbe hozni
egymással az ellenséges elemeket. «Keveréket» mondtam, holott
«kombinációt» kellett volna mondanom. Szükséges, hogy az ügyek
kezelésénél az arisztokrácia és demokrácia egymással össze legyenek
kapcsolva.

Hogyan? Már régen mondtam ezt és nem is kívánok mást, minthogy
megismételjem. Ott egészséges a nép, ahol az arisztokrata népbarát és
ahol a nép arisztokrata. Mind az a nép, melynél az arisztokrácia
arisztokrata és a nép demokrata, oly nép, amely hamarosan az enyészetre
van kárhoztatva, mert nem tudja mi a nép és nem megy tovább annál, hogy
tudja mi egy osztály, vagy talán még addig se.

Montesquieu sokszor csudálja az athéneieket és rómaiakat a következő
indokból: «Tudjuk, hogy Róma jóllehet a nép megszerezte magának azt a
jogot, hogy a plebejusok a hivatalokba emelkedjenek, nem tudta magát
elhatározni, hogy ezeket oda megválassza és jóllehet Athenben az
aristidesi törvény{104} szerint minden osztályból lehetett magistratust
választani, még sem történt meg sohasem, – mondja Xenophon, – hogy az
alsó néposztály követelte volna azt, ami üdvét és dicsőségét szolgálta
volna.» Mind a két tény határozottan áll, csakhogy az, ami Athent
illeti, semmit sem jelent, minthogy Athenben mindent plebiscitum által
döntöttek el, következésképen Athen valódi magistratusai a szónokok
voltak, akikben a nép megbízott, akik határozatait kezdeményezték és
akik az államot valósággal kormányozták. Rómában ugyanazon jelentős tény
van, mert itt igenis a választott magistratusok kormányoztak.

A köztársasági Róma jóformán arisztokratikus kormányzatú ország volt, de
amely demokratikus elemmel is bírt; de ez a demokratikus elem a polgári
háborúkig alaposan arisztokrata volt, éppen úgy, mint az arisztokrácia
alaposan népbarát volt, amely néposztályba egyébaránt a bejuthatás
mindig nyitva volt a plebejusság előtt.

A clientela intézménye bármely elfajult állapotba jutott is – azt hiszem
– egy olyan egyedülálló tünemény, amely kimutatja, hogy mely pontban
érezte a két osztály társadalmi és hazafias szükségességét annak, hogy
egyik a másikra támaszkodjék és egyik a másikkal gyökereivel
összefonódva legyen.

Az a nép, ahol a köznép arisztokrata, az arisztokrácia pedig népbarát:
egészséges nép. Róma boldogult a világon, mert ötszáz esztendő alatt
társadalmilag egységes volt.

Arisztokrata nép és népbarát arisztokrácia, hosszú ideig azt hittem,
hogy ez a formula tőlem származik. Most veszem észre, – ami egyébaránt
semmiképen sem ejtett csudálatba, – hogy ez még Arisztotelestől
származik: «Ime a beszéd, melyet az olygarchák most némely államban
hangoztatnak: esküszöm mindig ellensége voltam a népnek és sohasem
tanácsoltam neki mást, mint amelyről tudtam, hogy ártalmas neki.» Ez
mindenben az ellenkezője annak, amelyet legalább mesterkélve kellene
mondani és megértetni… Ez politikai hiba, amelyet az olygarchiában és a
demokráciában is és ott, ahol a sokaság ura a törvényeknek – a demagógok
követnek el. A gazdagok ellen harcolva, az államot mindig két ellentétes
pártra osztják. _Ellenkezőleg szükséges, hogy a demokráciákban tere
legyen a gazdagok mellett való beszédnek, az olygarchiákban pedig
szükséges, hogy az olygarchák a nép érdekében láttassanak beszélni_.»

Ez machiavelli tanács. Aristoteles meggyő ződve látszik lenni arról,
hogy a demokraták csak _látszólag_ képesek a gazdagok mellett beszélni
és hogy mindaz, amit az olygarcháktól kívánni lehet az, hogy beszélni
_láttassanak_ a nép érdekében. De jól tudja azt is, hogy az állam
békéjéért és javáért ilyennek kell lenni magatartásuknak.

De többre is, alaposabbra is van szükség. Az arisztokratáknak nem csupán
látszaniok kell népbarátoknak, de népbarátoknak is kell _lenniök_, ha
magának az arisztokráciának érdekeit megértik, amelynek alappal kell
bírnia; a demokratáknak nem csupán látszaniok kell arisztokratáknak, de
arisztokratáknak is kell lenniök, ha megértik a demokrácia érdekeit,
melynek vezetővel kell bírnia. A jó szolgálatok ezen viszonossága, a
hódolatnak ezen összekapcsolása és az erőfeszítésnek ezen kombinációja
éppen annyira szükségesek a modern köztársaságokban, mint a régiekben,
Ez nem egyéb, mint a társadalmi synergia.[6] A társadalmi synergiának
éppen oly erősnek kell lennie, mint a családi synergiának. Minden
megosztott család elenyészik, minden megosztott ország elenyészik.

Keveset beszéltem a királyságról, amely csak közvetve jut feladatom
körébe. Ha annyira erős királyságokat láttunk, ez azért van, mert a
royalista érzület, az arisztokrácia és a nép által közösen tanusítva,
megvalósítá a társadalmi synergiát, az, hogy mindketten meghódolnak
valakinek, arra vezetendő vissza, hogy az akaraterők egy irányba
haladnak s így egymás előtt fejet hajtanak, «_Eadem velle, eadem nolle
amicitia est._»

A királyság erre a célra nem szükséges. A királyság egy emberben
szemlélt haza. Ha önmagában tekintjük is a hazát, ugyanazon synergiához
lehet és kell is eljutnunk, az akaraterőknek ugyanazon egyirányú közös
céljához. Kell, hogy a kicsinyek szeressék a hazát a nagyokban és hogy a
nagyok szeressék a hazát a kicsinyekben és hogy ennek folytán úgy egyik,
mint másik egyet akarjon s egy és ugyanazon dolgot vesse vissza.
Amicitia sit!




FORDÍTÓ JEGYZETEI.

1. Montesquieu (Charles de Secondat, báró de la Brede et de la
Montesquieu. 1689–1755.) Nagybátyja halála után – ki Bordeauxban
parlamenti tanácsos volt – ennek hivatalát örökölte, majd parlamenti
elnök lett; erre vonatkozik Voltaire-nek a 61. lapon idézett gúnyos
megjegyzése. Szerző idézetei többnyire Montesquieu «Esprit des lois»
című művéből és a «Lettres persanes»-ból valók.

2. Quinet Edgar (1802–1875.) francia író; híres politikai röpirata:
«l’Allemagne et la Révolution.»

3. Szerző idézetei leginkább Aristoteles «meta fizikájából», etikájából
és politikájából» valók.

4. Amœba: ázalagfaj.

5. Socratest avval vádolták, hogy nem hiszi az isteneket és rosszra
csábítja az ifjúságot, amiért az atheni népbíróság halálra ítélte. A
halálos ítéletet az atheneiek később megbánták.

6. Pnyx, az a hely Athenben, ahol a népgyűléseket tartották.

7. Baccalaureátusnak nevezik Franciaországban azt a legalsóbbrendű
akadémiai fokot, amelyet a theológiai-, jogi-, mennyiségtan- és
természettudományi (facultés des sciences) és a
nyelvészet-történettudományi (facultes des lettres) fakultáson nyernek
el a tanulók.

A theológiai baccalaureatus három évi tanfolyam utan írásbeli dolgozatok
és szóbeli vizsgák alapján, a jogi baccalaureatus pedig két tanév után,
a második tanév végével sikeresen kiállt második vizsgálat által
szerezhető meg.

A mennyiségtan-, természettudományi- és a szépirodalmi baccalaureatusok
(baccalauréats és sciences et és lettres) helyébe az 1890 április 8-iki
decretum egységes baccalaureatust (baccalaureat unique) létesített. Ezen
vizsgálat két részből áll (baccalauréat première partie et seconde
partie) s egy évi időköznek kell köztük lenni.

Az orvosi karon nincs baccalaureatus.

8. Licentiatusnak nevezik Franciaországban azt a második akadémiai
fokot, amelyet az orvosi kar kivételével, az összes többi fakultásokon
nyernek el a tanulók és pedig: a theol. karon a baccalaureatus után
eltöltött egy évi, a jogi karon ugyancsak a baccalauréatus után
eltöltött egy évi tanfolyam és megfe elő vizsgák után; a mennyiségtan
természettudományi karon (facultés des sciences) hasonlóképen a
baccalauréatus és megfelelő vizsgák után; minthogy pedig az ezen karon
előadott egész tudománykör három csoportra van felosztva három
licentiatus van, úgymint _a)_ a mennyiségtani (licence és sciences
mathematiques), _b)_ a természettani (licence es sciences physique) és
_c)_ a természetrajzi licentiatus (licence és sciences naturelles).

A nyelvészet-történettudományi fakultáson (facultés des lettres) az 1880
dec. 25-iki és az 1885 júl. 28-iki decretum a licentiatust, amely a
bölcsészet, a történelem és az idegen nemzetek irodalmának mellőzése
folytán eddig kizárólag szépirodalmi volt, oly módon alakította át, hogy
a vizsga egységének megőrzése mellett megengedte, miszerint mindenik
jelölt ezenfelül a maga által választott külön tárgyból tehessen
vizsgálatot.

9. Franciaországban az 1896 júl. 10-iki törvény által egyetemekké emelt
fakultások, – megfelelő vizsgálatok alapján – a következő tudori fokokat
adományozzák ú. m.

_a)_ a hittudományi (doctorat en theologie),

_b)_ a jogtudományi (doctorat en droit),

_c)_ az orvostudományi (doctorat en medecine),

_d)_ a nyelvészet-történettudományi (doctorat és lettres) és a
mennyiségtan-természettudományi tudorságot (doctorat és sciences)

10. Nantes-ban 1598. adta ki IV. Henrik francia király a híres «nantesi
edictumot», amely a reformátusoknak szabad vallásgyakorlatot engedett s
amelyet XIV. Lajos 1685-ben visszavont.

11. Drachma a görögök ezüst pénze, melynek súlya a súlydrachmával azonos
s értéke az egyes országokban különböző volt.

12. Cooptatio alatt valamely testület tagjainak önkiegészítés által való
megválasztását értjük.

13. A tarantella pók Olaszországban honos, csípése folytán – minthogy az
véletlenül történik s leginkább a lábakat éri – a megcsípett ember a
tánc látszatával bíró ugrándozó mozdulatokat tesz, miért is ezen
ugrándozást «tarontella-tánc»-nak hívják.

14. Rousseau (János Jakab 1712–1778) a nagy francia bölcsész, híres
«Contrat social»-jából idéz leginkább szerző.

15. καιρος alkalmazkodást jelent s a görög mythológiában mint istenség
volt személyesítve.

16. Colbert János. Keresztély Franciaország nagyhírű pénzügyminisztere a
XVII. században. Szerző hivatkozása Colbertre ennek azon intézkedésére
vonatkozik, mely által a hasznavehetetlen hivatalnokokat elmozdította és
a hivatalok káros adás-vételét korlátozta.

17. Louvois (Ferenc-Mihály le Tellier marquis de Louvois) francia
hadügyminiszter a XVII. században, aki mindenben – tehát a hivatalnokok
felett is – teljes önállósággal rendelkezett. Szerző hivatkozása erre
irányul.

18. Renouvier Károly-Bernát (1815–1869). Francia bölcsész.

19. Idézet Homer Odysseia-jából (XVII. ének 322. és 323. sor).

20. Demos a köznépet jelenti.

21. Az 1875. évi február 25-iki alkotmány és 1884. évi dec. 10-iki
törvény, a törvényhozó hatalmat két kamara között osztotta meg, ú. m. a
képviselő kamara (chambre des députés) és a Senatus között. Az 1875
február 25-iki alkotmány szerint a Senatus 300 tagból áll, akik közül
225 senatort kilenc évre a departments-ok és a gyarmatok választanak
meg, 75 senatort pedig az Assemblée national választ meg; ez utóbbiak az
elmozdíthatatlan senatorok (senateurs inamovibles).

22. A délamerika Paraguayban a jezsuiták számos missió-telepet
alapítottak s a bennszülött indiánokat a keresztyénségre térítve,
megtanították a földmívelésre és felvirágoztatták a kereskedelmet. Az
egész ország egy családot képezett, melyben a jezsuiták voltak a
családfők. Amit az egyes ember keresett, azt nem magának, hanem az
intézménynek szerezte és ebből osztották ki a jezsuiták az egyeseknek
életszükségleteiket, a ruházatot és a fegyvereket és szigorú rendet
tartottak. A jezsuitákat 1767-ben űzték ki Paraguayból.

23. A francia államtanács (Conseil d’État) mai napság az államfő és a
miniszterek legfőbb tanácsa, amelynek az a rendeltetése, hogy a
törvények előkészítésénél, a közigazgatási szabályok hozatalánál, és az
állami szolgálat (services publics) legtöbb kormányzati ügyeit érintő
decretumok kiadásánál segítőleg közreműködjék; továbbá, hogy az elébe
terjesztett kérdésekre javaslatokat adjon s végül, hogy a közigazgatási
bíráskodás körébe tartozó perekben, mint legfőbb bíróság ítélkezzék.

24. Solon, az atheni államalkotmány megalapítója mint archont a
Drakó-féle túlszigorú törvények helyett új törvényeket hozott s
átalakította a különböző alkotó elemekből álló régi alkotmányt, melyet a
timokrácia, vagyis a vagyon alapjára fektetett.

25. Roland nagy Károly császár unokaöccse s a legünnepeltebb vitéz nagy
Károly kiséretében.

26. Cicero a «mérséklet» (temperantia seu moderatio) fogalmát ekként
határozza meg: «Temperantia est rationis in libidinem atque in alios non
rectos impetus animi, firma et moderata dominatio». («A mérséklet az
észnek a rossz hajlamok és a léleknek egyéb rendellenes kitörései felett
való erős és mérséklő uralma.») Cicero: De inventione rhetorica Lib. II.
Ugyancsak a «mérsékletről» (de temperantia sen moderatione) értekezik
Cicero de officiis Lib. I.

27. Montesquieu itt «Esprit des lois» czímű művére hivatkozik.

28. Szerző idézetei Platon «Köztársaság»-ából valók, amely Platon
ideális államszervezetét foglalja magában.

29. Macchiavelli (Nikolo di Bernardi dei Macchiavelli, 1469–1527.).
Szülővárosának Florenznek tett politikai szolgálatai mellett,
kiváltképen a «Principe» című műve által lett nevezetessé, melyben a
bitorló uralom megalapításának eszközeit ismerteti és _az erény nélkül
való okosság politikáját_ hirdeti, mely politika «macchiavellismus» név
alatt ismeretes.

30. Valentinois hercege: azonos Cesare Borgiával.

31. Moore Tamás (1780–1852) Nagy-Brittánia egyik legnagyobb költője;
szerző megjegyzése onnan eredhet, hogy Moore Anakreon ódáit fordította
le, majd Little álnév alatt megjelent költeményeiben Catullust utánozta.

32. Harrington James híres műve: «The Oceana» cím alatt jelent meg,
amelyben Anglia számára egy olyan eszményi köztársaságot ajánl, mely a
javaknak lehetőleg egyenlő megosztására van alapítva. Erre hivatkozik a
szerző.

33. Proudhon Péter-József (1809–1865.) ismert francia sociálista és
nemzetgazdasági író.

34. Lycurgus Sparta számara szerzett törvényeket amelyekkel az állam
alkotmányának alapját vetette meg.

35. Sulla (Lucius Cornelius) Marius ellenfele, majd annak legyőzetése
után Róma diktátora és törvényhozója; 79-ben Kr. e. önként vonult vissza
a hatalomtól.

36. Szent Lajos (IX. Lajos 1226–1270.) francia király, uralkodásával a
jogszolgáltatásnak egész új korszaka kezdődött. Erre reflektál az
idézetben Montesquieu,

37. A Code pénal 324-ik artikulusának jelzett része szószerinti
fordításban így hangzik… «a házasságtörésnek a 336-ik artikulusban
körülírt azon esetében, midőn a férj feleségén, nemkülönben annak
tettestársán azon pillanatban követi el a gyilkosságot, midőn őket a
hitvestársi házban tetten éri: a gyilkos férj büntetésmentes.»

38. Usbek à Rhédi. Lásd Montesquieu «Lettres persanes».

39. Demosthenes beszédei közül 61 maradt reánk, de ezek közül sok nem
valódi; ezenkívül van hat levele és 56 bevezetés egyéb beszédeihez, de
ezeknek sem biztos a valódiságuk.

40. A lajstromos szavazás (scrutin de liste) a szavazás azon módja,
midőn a szavazás egyszerre történik több jelöltre, akiknek neve egy
lajstromban foglaltatik. A lajstromos szavazás ellentéte, az
arrondissement szerint való szavazás (scrutin par ou d’arrondisement).

41. Olympiadnak nevezték a görögök azon négy egész éven át tartó
időszakot, amely az egyik Olymp-ünneptől a másikig tartott. Az első
Olympiadot a Kr. előtti 776-ik évre teszik, az utolsó, vagyis a 293-ik
Olymp. pedig összeesik a Kr. utáni 394-ik évvel.

42. Charondas, görög törvényhozó.

43. Phædon a címe Platon a hallhatatlanságról szóló dialogjának; Phædon
különben Platon barátja volt.

44. Anélkül, hogy a Scipiók közül valamelyiket különösen akarná a szerző
megnevezni, a Scipio névvel egy kiváló ős római férfit jelöl meg.

45. A «via sacra» (szent út) a mons palatinust a mons capitolinustól
elválasztó út, amely közös áldozó körmenetek számára volt rendeltetve.

46. Beaumarchais Aug. Caron de Beaumarchais (1732 – 1799.) francia
drámaíró.

47. Carnot Lázár Miklós (1753–1823.) híres francia mathematikus és
műszaki katona; a Dierectorium tagja, majd Brumaire 18-ika után
hadügyminiszter.

48. Conventionnels a nagy francia forradalom alatt a conventbeliek.

49. L’ancien régime alatt értjük az 1789. előtti uralmat és
kormányrendszert Franciaországban.

50. A francia semmítőszéket (Cour de Cassation) az 1790. évi november
27-iki törvény – melyet későbbi törvények csak a szervezet szempontjából
módosítottak – állította fel; hatáskörét az idézett törvény 2-ik art,
ekként állapítja meg: «a semmítőszék hatásköre az utolsó folyamodásban
hozott ítéletek ellen beadott semmiségi panaszok, továbbá egyik
bíróságtól a másikhoz való átutalás iránti kérvények felett törvényes
aggály, vagy a közbiztonság okából ítélkezni, végül a bíróságok közötti
illetékességi összeütközések s a bírákra vonatkozó szabályok felett
dönteni. A semmítőszék hatásköre egyaránt kiterjed a polgári és a
büntető peres ügyekre.

51. A huissiers azon hivatalnokok, akiknek az a feladatuk, hogy a
perindításhoz szükséges cselekményeket foganatosítsák, az ítéleteket
végrehajtsák, a kézbesítéseket végezzék, a feleket a bíróságok elé
idézzék stb. Ezen hivatalnokokat az igazságügyminiszter felterjesztésére
a köztársasági elnök nevezi ki és azon joggal bírnak, hogy utódjukat
kinevezésre ajánlhassák.

52. Az avouék (ügyvivők) azon hivatalnokok, akik a feleknek törvényes
megbízottai és akik a felek képviseletére vannak kötelezve, azon
törvényszékek előtt, amelyhez ki vannak nevezve. Az avouék intézményét
az 1791 január 29-iki és március 20-iki decretum alkotta meg, a régi
prokuratorok (procureurs) helyébe, amely decretum a hivatalok
elárusítását és öröklését megszüntette. Az 1816 április 28-iki törvény
88. art, az avouékat cautio adására kötelezte.

53. A notaires (közjegyzők) a XI. év ventôse 25-én hozott törvény 1.
art. szerint «azon köztisztviselők, akik arra hivatvák, hogy átvegyék
mindazon szerződéseket és közbenjárjanak azon cselekményeknél,
amelyekhez a felek megszerezni kötelesek, vagy megszerezni óhajtják a
hitelesség jellegét».

A közjegyzők a törvény által meghatározott cautiot tartoznak letétbe
helyezni.

54. Voltaire (Ferenc-Mária Arouet de Voltaire; 1694 – 1778) a XVIII.
század ezen egyik legnagyobb alakjának következő műveiből veszi
idézeteit a szerző, ú. m.

_a)_ «Mort de Labarre» «Calas» et «Sirven» (1766.) ezen művét a bírói
tévedés mellett ártatlanul kivégeztettek becsületének helyreállítására
írta.

_b)_ Lettres sur l’Angleterre.

_c)_ «Essai sur les mœurs et l’esprit des nation» (1756.).

_d)_ «Idées républicaines» (1762.).

_e)_ «Droits de l’homme» (1768.).

55. Suidas görög grammatikus és lexicograph a X. vagy XI. században élt.
Lexicona nagy és becses tömegét tartalmazza most már ismeretlen régi
írások kivonatainak és fragmentumainak.

56. Anastasius császár volt a keletrómai birodalomban.

57. A szerző által említett «banc du roi» Anglia három főtörvényszékének
(Superior Courts of Common Law at Westminster) egyike az ú. n. «Court of
Kings Bench», mely egy elnökből és annak négy bírótársából áll.

58. A francia parlamenti bíróságok (Parlaments de France) 1302-ben
alkottattak. A legelőkelőbb s a legrégibb közöttük a párisi parlament
volt, melynek illetékességi köre fél Franciaországra kiterjedt. Volt még
ezenkívül 12 parlament, amelyek magukat «Cours souveraines»-nek
nevezték, minthogy utolsó folyamodásban ítélkeztek. A parlamenti
tanácsosok megüresedett állásai, vétel és örökösödés útján töltettek be.

59. _A département_ az Assemblée nationale által 1789 dec. 22-én a
provinciák és généralitások (provinces et généralités) helyett
szervezett közigazgatási kerület. A département első tisztviselője a
préfet, mellette két tanács működik, ú. m. a conseil général és a
conseil du préfecture.

60. Pascal Balázs (1623–1662) a jezsuiták egyik legerősebb ellenfele.
Híres műve: «Gondolatok a vallás felett.»

61. _A canton_, mint az arrondissement része territorialis kerületet
képez. Minden cantonban békebíró működik és cantonok szerint történik a
conseil général és a conseil d’arrondissement tagjainak megválasztása.

62. _Az arrondissement_ a département járása; minden département 3–7
arrondissementra van felosztva. Az arrondissement élén az alprefet
(souspréfet) áll, mellette a conseil d’arrondissement működik.

63. Az athéni népbíróság bírái voltak a heliasták.

64. Rabelais Ferenc (1483–1553.) híres francia satirikus.

65. Busiris a görög mythológia szerint Poseidon és Lysianissa Epaphos
leányának fia, aki az országba bejött összes idegeneket áldozatul
megölte. Busiris Osiris sírját is jelenti, ahol évenkint embereket
áldoztak.

66. Lefèvre János, Ferenc de la Barre lovag 1757. Abbeville-be ment
látogatóba, ahol egy haragosa vádjaira tűzhalálra ítéltetett és az rajta
végre is hajtatott, éppen úgy mint d’Etalonde elnök 17 éves fián.

67. 67 Calas János toulousi protestáns kereskedő, akit azzal vádoltak,
hogy legidősb fiát vallási gyűlöletből meggyilkolta, ezért a toulousi
parlament halálra ítélte s a büntetés rajta 1762. évi március 9-én végre
is hajtatott. Voltaire a per felülvizsgálását kieszközölvén, Calas
ártatlansága a bírói tévedéssel együtt kiderült.

68. Aristophanes görög vígjátékíró.

69. Idézet Xenophon Συμπόοιον című művéből (IV. fejezet 29–32. §§.)
Charmides-nek az egyik szereplő személynek szavait idézi szerző.

70. Seneca (Lucius Annaeus, bölcsész, Nero nevelője.

71. Antisthenes görög bölcsész, a cynikus bölcsészeti iskola
megalapítója.

72. Az ostracismus (cserép szavazás) azon népbíráskodás volt Athenben,
mely által valamely igen befolyásos polgár szavazattöbbséggel tíz évre
terjedő száműzetésre ítéltetett.

73. Tyrannusnak hívták az ókori görög államok egyeduralkodóit.

74. Cassandra Priamus trójai király leánya, aki mindig
szerencsétlenséget jósolt, de akinek senki sem hitt.

75. Nietzsche Frigyes Vilmos (1844–1900). Bölcseleti rendszerében –
melyet a szerző homályosnak mond – magasabb kulturát akart teremteni az
«arisztokratikus individium» által, tehát az erősebb jogát érvényesíti a
gyöngébbek felett s nem ösmeri el a teljes jogegyenlőséget; majd
megteremti az «Übermensch» «a magasabbrendű ember» ideálját. (Lásd Fülep
Lajosnak: Nietzsche Frigyes a «Tragedia eredete» című műve fordításához
írt «Előszavát»).

76. Gunyoros megjegyzés a nagy császárra, Nagy Károlyra.

77. Molière (János-Keresztély Poquelin de Molière, 1622–1673.) a
legnagyobb francia vígjátékíró.

78. Plautus, római vígjátékíró a 2-ik században Kr. e.

79. Terentius római vígjátékíró ugyancsak a 2-ik században Kr. e.

80. Idézet Horatius Flaccus _Ars poeticá_jából (160 s köv. sorok).

81. Ezen gondolatot fejezi ki Kant Immanuel, a königsbergi bölcs «Kritik
der praktischen Vernunft» című munkájában.

82. Barthélemy János-Jakab (1716–1795.); abbé, francia archeológus,
æsthetikus és történetíró. Híres műve az 1788-ban megjelent: «Voyage du
jeune Anacharsis en Grèce».

83. Lestranger Marcel francia büntetőjogi író,

84. Boileau-Despreaux Miklós (1663–1711.) francia költő és kritikus.

85. Az agrégés a jogi- és orvosi fakultásokon, nemkülönben a
gyógyszerészi főiskoláknál versenyvizsgálatok után alkalmazott docensek.

86. Perrin Dandin: a peresfelek pénzén meggazdagodott bíró.

87. Brunetière Ferdinánd, francia író és a «Revue des deux Mondes»
irodalmi kritikusa.

88. Ezen szellemes szójáték Roland János de la Platière miniszter
feleségétől, a girondisták egyik szellemes vezérétől származik.

89. A kommunizmus alatt a vagyonközösség tanát értjük.

90. A kollektivizmus alatt azon társadalmi rendszert értjük, amely
minden magántulajdont megszüntet s minden termelő tényezőt és vállalatot
az államnak ad át, amely azután a termelt javakat az egyes emberek közt
kiosztja.

91. Bonald (vicomte de Bonald ✝ 1840) francia bölcsész.

92. A deismus Istenbe vetett azon tiszta hit, amely nem a
kinyilatkoztatáson alapul.

93. Goncourt Edmond és Gyula francia író testvérpár.

94. Diderot Dénes (1713–1787.) francia bölcsész, az «Encyclopædia»
főmunkatársa volt.

95. Holbach (Larousse) Pál Thierry d’Holbach francia bölcsész, író. ✝
1789.

96. Robespierre Miksa a francia rémuralom feje.

97. Augier Emil (1820–1889.) francia vígjátékíró.

98. Lásd fentebb 68. lap.

99. Fouillée Alfréd, francia evolutionista bölcsész. (✝ 1912.)

100. Aristoteles metafizikájában előadott rendszer szerint léteznie kell
egy első mozgató vagy ható oknak annyival inkább, mert az anyag magát
nem mozgathatja, ehhez mozgató oknak kell járulnia; ez a κινητης
ακινητος vagyis a mozdulhatlan mozgatója.

101. Renan Ernő (1823–1892.) a «La Vie Jésus et les Apôtres» című mű
híres szerzője.

102. Schoppenhauer Arthur (1788–1860.), megalapítója azon bölcsészeti
rendszernek, mely a Kant-féle idealizmustól a realizmushoz való
átmenetet képezi. Főgondolatát, «hogy a világnak lényege az akarat»,
Nietzsche átvette.

103. Idézet Stuart Mill. János (1806–1873.) «A képviseleti
kormányzatról» szóló művéből (1861.).

104. Az aristidesi törvények szerint – tekintet nélkül a vagyonra –
minden athéni polgárnak meg volt engedve az állami hivatalokba való
juthatás.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A ténykérdés és jogkérdésnek megkülönböztetése, habár
némileg hasonlít is, de nem felel meg és nem azonos a római per in jure
es in judicis való eljárásához.]

[Footnote 2: A centumvirek (centumviri litibus judicandis) éppen úgy,
mint a judices, arbitri és recuperatores in judicio jártak el.

Ford.]

[Footnote 3:

  Visszatér az öreg az ősi forrásba,
  Változó napokból örök éjszakába.
  Lángot látsz lobogni az ifjú szemében
  S világosságot az öreg emberében.]

[Footnote 4: Szerző ezen szellemes szójátékával a magistrature assise-t,
vagyis az ítélőbíróságot az assisi szent Ferenc-rendhez hasonlítja.

Ford.]

[Footnote 5: Revue des Deux Mondes 1909 november 15.]

[Footnote 6: Synergia alatt több szerv együttműködését vagy az összetett
erők együttműködését értjük.

Ford.]




TARTALOM.

  A fordító előszava  5
  I.  A kormányformák alapelvei  9
  II.  A munkakörök zűrzavara  30
  III.  A hivatottság menedéke  47
  IV.  A hivatásos törvényhozó  53
  V.  Törvények a demokráciában  67
  VI.  Kontárság a kormányzat körében  75
  VII.  Kontárság a jogszolgáltatás körében  78
  VIII.  Egyéb kontárság  101
  IX.  Közerkölcsök  129
  X.  Hivatásszerű szokások  135
  XI.  Megkisérlett gyógyszerek  143
  XII.  Az álom  175
  Fordító magyarázó jegyzetei  190





        
            *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A KONTÁRSÁG KULTUSZA ***
        

    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.