Szeptember : Regény

By Zoltán Ambrus

The Project Gutenberg eBook of Szeptember
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Szeptember
        Regény

Author: Zoltán Ambrus

Release date: December 18, 2025 [eBook #77497]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum, 1897

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZEPTEMBER ***

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA.

SZEPTEMBER

REGÉNY

IRTA

AMBRUS ZOLTÁN

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA

1897

Budapest, 1897. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.




I.  OUVERTURE.

– Keresd az asszonyt!…

Mikor két ur (két ragyogó czilinder, ugyanattól a kalapostól, két
gyönyörü ing-pánczél, ugyanattól a divatárustól, s két andalitóan
szabott kabát ugyanattól az uzsorástól) Budakeszen vagy Rákos-Palotán
három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér
plasztronon egyszerre csak kivirul a gentlemanlikeness piros rózsája: a
négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, aki az imént oly kápráztató
hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás,
fekete szakállu pozőr, aki ugyanattól a professzortól levetett
nyugalommal nézte végig az elegáns viaskodást, körülveszi a sebesültet,
egy kicsit foglalatoskodik vagy diszkréten ádázódik körülötte, aztán
kocsira ül, elhajtat a Club-ba, s ha csak zsurnalisztával nem
találkozik, akinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat
adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos
pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:

– Keresd az asszonyt.

És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma
például egy szende, álmos asszonyka személyében, aki az ő magas homloku,
nyilt arczu, szépen peroráló urát templomi csöndben ott csalja meg, ahol
éri, s aki mindegyik udvarlóját ugy hivja, hogy: »Egyetlen kutyám!«;
holnap talán egy villogó tekintetü tündér alakjában, aki ahányszor
elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, aki az egész
kontinensen a legtöbb tüzzel tánczolja a csárdást, s aki, végezetül,
hivatásszerűen üzi azoknak a férfiaknak az elbolonditását, akiknek nincs
más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.

Második strófa:

Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő
bankár, aki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a
ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s aki a
sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy
hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolitása révén pénzügyi
kapaczitássá nőtte ki magát, ahelyett, hogy elkisérné ő nagyságát a
Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános
helyen eldurrantja a tova tünt letétek és differencziák egyenlegét,
avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le
a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, akik bottal ütik a
pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, kizártnak
tartván, hogy ahol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen vesziteni,
ugyancsak ezzel a szálló igével dühitik egymást:

– Keresd az asszonyt!

És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar
Királyi Operaház valamelyik szilfidje, aki a Világürt, esetleg a Tejutat
ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó
köhögéstől elhizott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony,
aki soha se tud belenyugodni a gondolatba, hogy a másik szobába csak
gyalog lehet menni, s aki soha se bocsáthatja meg az urának, hogy nem ő
az a bizonyos Mackay báró, aki minden évben ötven vadászt küld
Ausztráliába, ama páratlan, mesés kalap-tollakért, amelyekkel csak a
Szivárvány-madár szolgál, egyes-egyedül Mackay bárónénak.

Harmadik kuplé:

Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló stilü betörés után felocsúdik
két-három évig tartó meglepetéseből, s a gonosztevők humorizáló levelei
alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a banda hajtotta
végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan
olvasták a Gaboriau bünügyi regényeit, ama bizonyos változatlanul
jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek, egy
szekér-oldal papir-csomón kivül többnyire ezt a nagybecsü tanácsot
vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:

– Keresd az asszonyt.

A szegény ördög aztán keresi. S az akták szarkalábjai között megüti a
szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fotografiák között felkelti
a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi
váll vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a
megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos stilusban
fogalmazott románcz: »19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes,
száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és
orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver; a szeretője
akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi
hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az
asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekeritik az egész betörő
bandát, ujabb dicsőségére a szálló igének.

És mindannyiszor, ahányszor önök ugy találják, hogy egyik-másik férfinak
a viselete érthetetlen, hogy az önök mindennapi szenzácziós esete kissé
homályos, hogy abban, ami történik, a logika nem talál kielégülést, hogy
valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni:
önök is az asszonyt keresik, az örök asszonyt, aki mindig ott
rejtőzködik a szinfalak mögött, mialatt a szinen, frakkban, vagy
zubbonyban, férfi alaku marionette-ek hajlonganak és ugrándoznak, vagy
tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a
közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.

Csak egyetlen egy eset van, amikor senki se keresi az asszonyt. Ez az
eset a szegény lirai költőé.

Pedig, ha jól megtetszik gondolni, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött
lirai költőnek a dolga mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy
egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, akinek két karja és
két lába van, mint másnak, ahelyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az
egész világ: akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig
szabadakaratból s kényszeritő külső okok nélkül, lemondjon mindarról,
amit más ember becsben tart, amiért az egész világ töri magát, lemondjon
a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető
jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a
fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet
gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében, ha nem is épen példátlan,
de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz versek
költőjéről van szó: a kázus mindig egyformán eredeti. Egy vén fiu,
akinek az öröme önnek gyermekjáték s aki viszont az ön örömeit
léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, akit az élet, a
rossz emberek s a véletlen az ön szemében mindig megaláznak; egy
élhetetlen fráter, aki a számüzött királyok gőgjét hordozza magában, s
aki olyan ünnepies pose-ok között bibelődik ártatlan és haszontalan
játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, aki ravasz,
egy öntudatlan komédiás, aki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s
unos-untalan megcsalja önmagát; egy lunátikus, aki csodálatos
biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén
szólítják; egy nem e világból való ember, aki a jövőbe lát, de nem tud
járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról,
ahol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és
monstruózus lábakkal; egy elkésett szfinksz, aki megilletődötten
hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, amelyeket
senki se fejt meg: vajon nem ezekre a képekre gondolnak-e önök, ha lirai
költőkről hallanak?!

Mindegyik egy-egy rébusz önök előtt és soha se jut eszébe senkinek, hogy
ennek a rébusznak a megfejtését keresse. Soha, senki se kutatja a női
alakot, aki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig
rendkivüli életet megmagyarázza.

Az igazat megvallva, mindez onnan van, hogy önök nem nagyon érdeklődnek
sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a rébusz tehát
hidegen hagyja önöket, s a Beatrice, akinek emléke ezt a sok vörös,
sárga és kék boritéku, egy forintos füzetet besugározza, önöknek Hekuba.

Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, amelyeket Hódy Balázs
1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott
nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha a női lényre, akinek egy-egy
lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a
Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat ugy
felkorbácsolták, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet,
nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, amely fölött
csakis két csillag világit?!

Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, aminő a Hódy Balázsé
volt, kiegyenlithetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, –
hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő temperamentum, a milyennek
hősünk kora ifjúságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra
szánja el magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden
tekintélyt és törvényt respektáló ember, amilyennek a mi barátunkat az
egész Rózsa-utcza ismerte, szakitson a világrenddel s lenézve a föld
összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy
jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan, csupa
lemondáshoz szokott sziv, mint aminőnek _Icarus_-t a verseiből ismerjük,
jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, amig csak
lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit,
folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, amelynek
segitségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, –
hogy végre egy temetési vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent,
csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég
az első selyem-viganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.

Ezt a Beatricét önök soha se keresték, de meglehet, hogy a jövő század
irodalomtörténet-irói kutatni fogják. Nehogy a jövő e munkásai majdan
zavarban legyenek s nehogy a Hódy Balázs végtelen diskrécziójánál fogva
egy irodalomtörténeti adalék esetleg örökre elveszszen: ezennel
elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéja a szép Sárváryné, Sárváry
Bélának, a jeles rajzolónak esküdt felesége volt.

Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné sugalmazta _Hódy
Balázs összes költeményeit_ három testes kötetben s hat kisebb füzetben,
1872-től 1893-ig. Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak és ismét
csak ő volt, akit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben,
allegoriában, bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, akiért a
Ginevra-cziklus epedett, a _Spleen_ czimü kötet borongott s a _De
Profundis_ megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rimek, az anapesztusok,
a népies balladák, sőt ama századvégi némajáték is, amelyet az Életnek
és a Halálnak kellett volna a népszinházban eltánczolniok.

Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemre való teremtés, hanem isten
igazában szép asszony volt, hogy ugy mondjam: tartalmas szépség, a
legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között.
Nem méltóztatnak elfelejteni, hogy ebben a mai papirkorszakban a
szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak
egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészitve az esti
világitásnál, de délelőttönkint egyszerüen nem léteznek s akárhányszor,
ma estéről holnap estére, végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket.
A Sárváryné szépsége aranyban volt.

A _journalière_-szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy
deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának
pompás tökéletessége felett. Este tündöklött s azt hitte volna az ember,
hogy grande toilette-ben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert aki
nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit. Mindig
szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép
és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.

Amiből ne tessék azt következtetni, hogy valami érett szépségről
beszélek, vagy legalább is egyikéről ama végiglen kivirágzott alakoknak,
a melyeket _Nyár_ czime alatt látni festők és kártya-gyárosok munkáin. A
_Spleen_ czimü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné husz-huszonegy
esztendős lehetett. Igaz, hogy a _Spleen_ czimü kötet után még egy _De
profundis_ is következett… de ne siessünk. Ugyis hamarább érkezünk e
románcz végéhez, mint képzelni tetszik.

Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, midőn a szép Sárvárynét, egy nem
éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának
nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül,
helyet foglalt a magyar irodalom-történetben. Ami pedig Hódy Balázst
illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát,
mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.

A dolog ugy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse,
aki sehogy se akart szimpatizálni a velünk barátságos lábon élő
Görögországgal. Valamely rejtelmes idioszünkraziánál fogva: gyülölte a
görög nyelvet átalában s a _mi_ végzetü igéket különösen. A _mi_ végzetü
igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket s hogy e sajnos
ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlithető legyen:
Hódy Balázs, egy régi professzorának ajánlatára, meghivást kapott az
aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint
kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan a rossz indulat,
melylyel Bandi urfi Hellasz és az összes _mi_ végzetü igék irányában
viseltetik.

Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a
szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. A psychologia barátainak
kedvéért megjegyzem, hogy ez csak afféle szinpadi véletlen volt, mert
Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, aki, mint
világéletében mindig mindenünnen, akkor is elkésett. Ezt bizony rosszúl
cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az
előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő
fogadhassa a fekete bajuszu urat, akivel egy pillanatig egyedül
szeretett volna lenni, nem tudom már, hogy: miért?

Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu urról, akit
később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s
nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének,
a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan
szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész
előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is
föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került
elő.

Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van,
vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a
szeme s ahelyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte
végzetét, mint egy patkány a Rattenfängert.

A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi
urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s
elrejtőzött a tanitó ur elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de
sehol sem találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai
hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó urnak
helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő
nevelési elveivel s a gondjaira bizandó különös karakterrel. Az óra
azért számitani fog.

A rózsabimbó (ó, mily hatalmas volt bimbónak is!) benn maradt a szobában
s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, aki vállalkozott rá, hogy
Bandi urat meg fogja szeliditeni. Merésznek és furcsának találhatta a
vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét
fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta volna ezt
a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó
urra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor
komolyan nézett valakire!

Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni
különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos uri ember
orrának a hajlását s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most
tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem tudott
hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek
találta ezt a két kezet s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz
nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy
mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, légies
finomságu ideákkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a
világon!

A barátságos értekezésnek vége volt. Kénytelen vagyok konstatálni, hogy
nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan
haszontalanul, mint az aggódó apa nevelési elvei. Az igazat megvallva,
Hódy Balázs ugy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját
tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle. Csak
az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat
áll előtte: elbucsuzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze
a dolog nem ment valami könnyen. Fölvette a mellette lévő székről
Xenofonját s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló auktort,
mintha kész volna meghalni inkább, mintsem megválni tőle, hacsak egy
órára is. Majd eszébe jutott a kalapja s balkeze ösztönszerüleg kereste
botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol.
S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje
nyujtotta a kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a
természetet, mely az embernek csak két kezet adott!

Maga se tudta, hogyan esett keresztül ezen a bucsuzáson. Csak akkor
lélekzett fel, mikor már künn volt a lépcsőházban s alig hogy
fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.

Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az
egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament,
tökéletesen megbékült önfelével s nem érzett egyebet, csak valami kéjes
bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott s mikor elfujta
lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:

– Ő az, aki álmaimban élt.

Ha beszámoltam azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a
szép Sárvárynét, nem hallgatom el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó,
mikor először találkozott regényünk hősével.

A rózsabimbó azt gondolta, hogy:

– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü
ember, akit valaha láttam.

Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor
egyszer Sárváry valami malicziózus megjegyzést tett Hódy Balázs egyik
verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes
kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:

– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék
emberek a világon.

Sárváry röhögött.

Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még
több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép
Sárvárynéról.

Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely igy kezdődik:

_Imádom őt, a szivtelen kaczért…_

Nem tudom, adnak-e önök valamit egy regényiró becsületszavára. Ha igen,
ugy határozottan állithatom, hogy a _Spleen_ e strófájában Hódy Balázs
igen-igen igazságtalan volt. Azt mondhatnám, hogy a világtörténelem csak
kevés oly égbekiáltó igazságtalanságot emlit, mint a minő a _Spleen_
czimü kötet eme gyöngyében foglaltatik. Mert ha egyáltalán létezett
valaha asszony, aki a kaczérság eredendő büne nélkül született, ugy ez
az egyetlen egy asszony a szép Sárváryné volt; és ha volt valaha uj
nemzedék, melynek a világra jövetele (szakrilégium nélkül gondolván) a
szeplőtelen fogantatásra emlékeztetett, ugy ez az uj nemzedék csak a
Sárváryné hat fia lehetett: Béla, Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és
László. A szép Sárvárynéban nem lakozott a hóditás és az ünnepeltetés
vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiu s nem szomjazta az olcsó
diadalokat. Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges békéjében
soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra
magától meghozott; s mivel önök a psychologiát csak akkor respektálják,
ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bünökből és
az állati ösztönökből vonja le, hozzá teszem, hogy: valami mennyei
lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon,
amiért valamit tenni kellett, aminek valami ára volt, hacsak egy lépés
vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, ami egy asszonyi életnek a
föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és
szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan,
mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna meghozni a tiz
parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz
hasonlitott; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a
szarvas kivánkozik?!

Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon
birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a
szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki
Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről
(a mi, tessék elhinni, álczázott semmittevés), olyankor, amikor Balázs
nagyon bele bonyolódott valami rendhagyó perfektumba. Egy rendhagyó
perfektum olyan kényes palánta s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem
kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte
a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se tudta
megérteni, hogy vannak emberek, akiknek nincs egy jó kabátjuk s akik nem
gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok
abrakadabráira.

Hódy Balázs félre értette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle
minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy
ezek a barátságos pillantások ama hódolatot fejezik ki, melyet ő a
Xenofon zsenijével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a
világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt
mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder,
aki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a
cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, akinek a tekintete
csupa lélek, istenem mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára többet
figyelt az ő magyarázatára, mint az, akinek e magyarázat szólt volna; s
Balázs koronkint tüzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó csak
oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az igazi hallgatóságára.
Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, aki
előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér azzal, hogy ha
feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, akinek a czipője hegyét
megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!

S észre se vette, már elfogta a hiuság, melyet legjobban az alázatos
lelkek ismernek. Az a hiuság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá
férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több
kulcsa is, s nemcsak az az egy, amelyet nem lehet elajándékozni és nem
lehet megkeriteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi
ama másik, szép lélek előtt egy roppant perspektivát tárnak fel: az
ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.

Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba
veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu
urra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győzödve
róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a
Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát
ünnepli.

A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte,
férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy
ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu ur, a
kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak
éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez a nevezetes dátum
elérkezett, megtörtént az eljegyzés.

Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben
gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes
rokonokkal, akik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat
hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen,
nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepette,
zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt s a
fiatal pár elutazott Olaszországba.

És Hódy Balázs? Sirt benne a lélek, mint Petur bánban.

Szive a sirban s Xenofon, Xenofon elárulva!

Ó, fájt neki, hogy nem volt, aki kitalálja a szivében élő mélységes,
odaadó, örök szerelmet s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly
nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer,
csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra
leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha,
csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem,
hogy imádj…« De nem, semmi. Ugy vált el tőle, mint a többi idegentől. És
idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sirban is, az utolsó itélet
napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbucsu s vannak csapások, a
melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk
kell, ha nem is látjuk be, hogy miért.

S a fájdalmát csak elviselte volna. Szive hozzá szokott a lemondáshoz,
vagy meglehet: szive már lemondónak született. Hanem Xenofon
elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt
megbocsátani!

Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a
keserüségeket:

– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És
ehhez az emberhez! Aki tele füstölte menyasszony-szobáját, aki vőlegény
korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!… Ez a
szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.

És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.

A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges
fiu-gyermeket hozott a világra, aki akkora volt, mint egy pápai zuáv. Ez
a pápai zuáv és a _Spleen_ első darabjai egy időből valók. Kevéssel
utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje
megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szivét. Talán egy
csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbünhödött érte.
Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló _Spleen_
második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint amilyen hamar
megérkezett a második pápai zuáv is.

A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje
volt, mint egy-egy görög dinnye.

Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megirta a
komor hangu _Végtelenség_-et és a száztiz oldalra terjedő _Rejtelmek_-et
(azokat a verseit, a melyekből a jövő esztetikusai konstatálni fogják,
hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha
rendkivül feszült viszonyban voltak), sokat járt ki a zugligetbe, hozzá
szokott a boritalhoz s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten
kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot
látott.

Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott a _donna
angelicata_-ról; végre elveszitette szeme elől egészen. Bandi, az alatt
az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb
tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat,
melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor
javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az
aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni s az édes
kép mindinkább eltünt a messzeség ködében.

Már tartott tőle, hogy: el fog tünni egészen. S ez a gondolat
keservesebb volt mindennél a világon.

Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt
lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a
szépet, amit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S
félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a
költő és a költői bú.

Minő kietlen lenne a világ, ha kiapadna a dalok forrása!

De nem apadt ki.

Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, amint benyitott a szobájába,
levelet talált az iróasztalán. A lába megcsuklott, ahogy az irásra
ráimert. Levél ő tőle! Szive ugy zakatolt, mint egy megbolondult
lokomotiv s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló
rózsasziromhoz nyulna, melyet megirigyelt a szellő.

A levélben ez állott:

Kedves Hódy ur!

Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy
már nem tanit se kis, se nagy fiukat. És mégis irok. Lássa, én tudom,
hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön
is.

Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanitani
a legnagyobbik kis fiamat irni és olvasni. Nem kellene szegénykének
iskolába járnia s nem kellene idegenre biznom. Tudja, hogy borzadok az
iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy
a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a
világba. És ugy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!

Ugy-e, nem mond nemet?

Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek
a jóságával.

A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze
nekünk ezt az örömet.

Várja önt, inkább ma, mint holnap, aki önre mindig hálásan emlékszik:

_Sárváryné_.

Ha önök ismernék a _Spleen_-t, a _Végtelenség_ prométheüszi gőgjét, a
_Rejtelmek_ fásultságát és magas röptét, szóval, ha önök ismernék
_Icarus_t, alkalmasint ilyenformán méltóztatnának okoskodni:

Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot
s megirta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon
kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert
Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:

– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint
nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig,
hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.

Szerencsére önök nem ismerik _Icarus_ költeményeit s ez nagyon
megkönnyiti a feladatomat.

Mert igy nem kell hosszasabban magyaráznom, hogy ámbátor Balázsnak
mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután
fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre,
mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.

Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a
megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de
önérzetes, tisztelettel teli, de hajlithatatlan. És alig volt ott egy
negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.

Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép
asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a
négy türhetetlen hónapban, amikor Sárváryné, gyerek-seregével, faluzni
ment.

De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután
négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig,
amig csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai
zuávokkal s igy, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el
attól, akit alattomban élete nap-világának szokott nevezni. Lassankint
tudniillik valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett,
hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt
ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvallom, zavarban vagyok,
mikor erről a feladatról szólok. Végre is önök, türelmes olvasóim,
regény-hősök dolgában kissé el vannak kényeztetve. Hozzá szoktak a
kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez
s a titokzatos Orlandó gróf már hidegen hagyja önöket. Szégyenkezve
vallom meg, hogy Hódy Balázs távolról sem volt oroszlán s ami a
Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat
tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.

Önök azt fogják mondani, hogy ez nem lehetett valami irigylendő állapot.
Hódy Balázs más nézeten volt. Ugy találta, hogy ha az ember egész
mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábitó közelségében lehet,
s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon
figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás
pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá,
hogy megváltoztassa a véleményét.

A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott
minden társasága. Sárváry a legjobb fiu volt a világon, s nem hiányoztak
belőle a férfiui erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal:
nem igen szeretett otthon üni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát s
alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak
nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával
növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha
nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomoritó.
Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a
napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, amelyeket mintha a természet
is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, a
tropikus égalj sem kell nekik, életföltételök: az egyforma kellemes
meleg.

Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog;
de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.

Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne.
Végre is, ugy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy
örökkön a kávéházban üljön s egész nap egy Tök Ász nevü hajadon festett
bájaiban gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd
meggyőződés imponált neki. Be kelett látnia, hogy a kettejök közt való
versenyben a Tök Ász lett a győztes s ez a tapasztalat elvette a kedvét
az ujabb küzdelmektől. A Grizeldiszek közé tartozott, akik elfogadnak
minden megaláztatást.

Mindamellett, a zuávok siketitő lármája közepette, koronkint elmélázott,
s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, aki égi
türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe,
hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött
a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak,
s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szolidság, az
otthonülés, s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok,
annak egy fényes példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szolidság
egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, ugy ez nem a rózsa, hanem a
liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga
volt a szerénység és a béketürés, a tartózkodás és az igénytelenség: az
összehasonlitás nem válhatott előnyére.

A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se
vette az erkölcsi szépet.

De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával.
Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli
és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy
kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya tekintetet,
mely egyes-egyedül a lemondó érzelmeké. A pondró szerelme is hizelgő,
hogyha végtelen.

Bizonyára, csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába
hivta. Meglátta az ablakából, amint ugyanabban a ruhában, amelyben
egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan bandukolt végig a
napsugaras, elegáns toilette-ektől, könnyü gig-ektől, és huszár-tiszti
uniformisoktól tarka, eleven boulevard-on. De ez a szamaritánus érzés,
egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől
csepegő barátsággá változott át. A milyen jó asszony volt, haragudni
kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a _mi_
végzetü igéken való föltétlen uralkodást.

Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét
országon. Látni való, hogy hősünk szerelme teljesen vigasztalan volt.

Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi ugy az
asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó
huszárönkéntesek, akik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek
használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a
külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni toilette-ekkel
vagy más efféle ostobaságokkal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban
a pongyolában mutatkozott, amelyben Balázson kivül csak a gyermekei és a
cselédek láthatták.

A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból, erednek s alighanem ez
az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi meghittjévé. A szép
Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több
bizalmasságot tanusitott. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, aki
ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Igy, egy késő esti órában,
mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy
asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevü csunya
kis fekete asszonykával gyanusitja, aki barátnőjének hazudja magát s
akit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb
személyének nevezni.

Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.

Nem mintha elkapatta volna a kitüntetés, amelyben bizonyára
egyes-egyedül részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal
szemben, aki volt; semper idem. S az a lázas aggodalom, mely akkor fogta
el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se hagyta el, ha a
szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta. Ez a
lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlitott, amelyet álmunkban
érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben s
folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.

Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s
árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De mig azelőtt ugy gondolt a szép
Borcsára, mint királynőjére édes szerenádoknak, melyek troubadourja
mindig eltünik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad, egyszerre ugy
tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét tragédia
szerencsétlen hősnője, akit a troubadournak erkölcsi kötelessége
megszabaditani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy
gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli martirja; s ugy
kezdte gyülölni Sárváryt, ahogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak
gyülölni.

Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás
nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony
fantáziáját regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték
foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy tulvilági, névtelen
reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi
reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.

Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.

Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges
fiu-gyermeknek adott életet, aki a keresztségben Tihamér nevet kapott.
Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé
szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt,
mint a bölönbikának.

Ezen a nyáron Balázs nem irt egy verset sem.

Később belátta, hogy a Grizeldiszek mártiromságát éppen a gyermekek
teszik teljessé s másfél év mulva, mikor László is megszületett,
felhagyott minden reménységgel.

Önök nem képzelik, hogy e pillanatban milyen mélyen meg vagyok indulva.
S megindultságom oka ugyanaz, ami Hódy Balázst a végső rezignáczió
utjára terelte, nevezetesen László születése. Minden tiszteletem
mellett, melylyel e kitünő ifju iránt viseltetem, nem tudom belátni, mi
szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a veszedelme ugyis a
tulnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges, vajon
komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem
juttatják ezt a kérdést eszünkbe. Ellenben nem hallgathatom el, hogy
sokallom az árt, melybe a László születése került. Végre is, bár a
monarkia védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy
minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de
másrészt, ugy képzelem, hogy Sárváry Borcsa, az Ur végtelen irgalmassága
előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt
mondták volna neki odafenn:

– Jó sáfár voltál.

László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő
nyáron Franzensbadba ment s mikor onnan visszatért, nem lehetett
ráismerni: hiu volt és szeszélyes. Egy csunya téli este, a hófuvások
idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba,
s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét
multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön
vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy
édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s tavaszi toilettektől
ragyogott az utcza – megjött a hir, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik
és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók
szentségének áhitatos felvétele után, a dél-vidéken meghalt.

Az élet lemondásokból áll. Vannak, akik egyforma könnyüséggel tudnak
lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal
állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások
képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a
szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem
életrevalók, akiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy ami ezeknél
is rosszabb, az apró nyomoruságokkal való mindennapos harcz, vesződség
és nyüglődés. E két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen
közép-úton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy
körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és
palotákat, melyek sötét, gotikus bemélyedéseiből holdfényes éjszakákon
oly misztikus hangulatok gőzölögnek elő.

De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és
szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég
erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.

Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a
lemondás művészetének vannak maniakusai.

Vannak, akiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a
szenvedésből, hogy utoljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a
szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a
lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a
szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, akik önként
jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának e rajongói elébe
mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden
vesszőcsapás előtt, s mártiromságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.

Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanuknak, akik többen
vannak, mint önök képzelik, egy gyönyörü példánya volt.

S önkéntes mártiromságát különösen lelkessé, azt mondhatnám: páratlanul
makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái
megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.

Ehhez képest egész élete egy roppant fonákságnak tünhetik fel önök
előtt, s nem hallgathatom el, hogy költészete csakugyan hijjával van ama
természetességnek, mely a nagy költői alkotások alapföltétele. Önök
rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy
a szerző ugy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.

És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy
természetes indulata. Nem tehetek róla, ha önök ezt is
természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.

Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a
végzettel, amely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az
öngyilkosságot.

A pisztoly, amelylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány
szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, amely valaha pisztolyt
fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó félre
csuszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett, hogy vagy
hat hétig nyomta az ágyat, s a fej-sebétől azután is kótyagos maradt
vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt
világéletében.

Ha az ember a _Café Anglais_-ban bölcselkedik az öngyilkosságról, azt
találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet
után szükségképpen következik egy második, esetleg harmadik kisérlet,
amig csak a dolog nincs egészen rendben. Aki egyszer komolyan elszánta
magát a halálra, miért állapodnék meg a fél-uton? A tapasztalás azonban
szürke teoriának mondja ezt az okoskodást, s azt bizonyitja, hogy az
efféle első felvonások után rendesen nem következik második. A halál
vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a fél-utról. A
legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más
szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Ugy lehet ez is, mint egyéb
kriziseknél. Aki kisirta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami
megkönnyebbülést érez s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént
megfeszitették, egyelőre nem ingerlik többé.

Az, amit Hódy Balázs később a második életének nevezett, egy hosszu
zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a
félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart
semmit. Ugy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt,
hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó
csodálkozással nézte, hogy foglalkoznak vele, amiként egy tengeri nyúl
nézelődhetik, mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát,
egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt
egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik
helyről a másikra czipeli. Mi az ördögöt akarhatnak vele?

Később, nagy lassan eszmélni kezdett. Néha, ahogy fél-álomban feküdt az
ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte s halluczinácziók
fogták el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult s
hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte
idegenek voltak neki s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna
ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett s tisztán látta ujra a
megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő
asztalánál a kis zuávokkal s látta őt. A világos-kék batiszt ruhája volt
rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta
helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján.
Szeretett volna sirni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell
kelnie; de nem birt.

Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével
együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálgatott
a szabadba.

Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes
utczákon s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti
uton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami
homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a nép-hullám vitte
előre.

A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S
elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek utnak.

Amilyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszeritette most
nyomorult lábait. A magasból nézve, azt gondolhatta volna valaki, hogy
egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén távol az emberek
szemétől.

A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen ez az a villa. Megismerte
a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott
lugast, a zugliget egész utszéli poézisét. Igen, ez az a villa. Itt volt
olyan boldog, amilyen nem lesz többé soha.

Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint
maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:

– Eljön velünk a Norma-fáig? De csak igy megyek, hajadon fővel…

S a karjába kapaszkodott, amig oda értek. Ez volt az egész regény. De
mikor ez a semmi neki mindene volt!…

Benézett a lécz-keritésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa,
virág-ágyak, a hitvány üveggolyók a tuczat-rózsák mellett: mind
ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a rongy
világról!

S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet
könyvével, melynek czime: _Voltaire élete!_…

Végre megértett mindent. Isten veled, ifjuság! Isten veled, szerelem!
Isten veled te drága, aki soha vissza nem térsz!

Nem látta senki: sirhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, ahogy
a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.

A boldogság!… Az oly rég volt! És ugy fájt minden! Nem akart többé
semmit.

Eme válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s
virágokat fakaszt a sirokon.

A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a siri
virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más,
csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad s melyen egyre erősebben
érezni a hervadás illatát, akár magukon a sirról tépett virágokon.

Ó, emberünk őrizte s hűségesen őrizte édes emlékeit!

A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép
immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt
hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és
szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.

Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az
álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta
el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt,
mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.

Ettől fogva megint a csengő rimeknek élt, s mint a pinczér, aki időtlen
idők multán is megőrzi emlékét a herczegi lakomáknak, amelyekből nem
evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.

Ime, rövid foglalatban, története ama szerelemnek, amelyet Hódy Balázs
megénekelt eposzban, madrigálban, rondeaukban s vegyesekben.

Erről a szerelemről a jövő irodalom történetirása bizonyára részletesen
fog megemlékezni s én éppen csak az adatgyüjtés érdekében kivántam e
helyütt némi kommentárral szolgálni a Ginevra-cziklus, a _Spleen_ és a
_De Profundis_ egyes darabjaihoz.

De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s félő, hogy erről
a második szerelmi regényről már nem lesz az irodalom történtet-irásnak
egyetlen szava sem.

Mert a Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve.
S arról a szerelemről melyet Fodor Ella kisasszony iránt érzett, az
eposzok és madrigálok, a rondeauk és a vegyesek mélységesen hallgatnak.

Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét
óhajtanám önöknek ezen a helyen elbeszélni.




II.  CSÖNDES BOLONDOK.

Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor
Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.

Egy kis teknőben feküdt és erősen acsarkodott.

Látni való volt rajta, hogy abszolute semmi hajlandóságot nem érez a
tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes
szabadságának flagrans megsértése ellen, ahogy négy esztendős kis
torkától csak kitelhetett.

Fodorné azonban nem volt az az asszony, aki valami sokba vette volna a
személyes szabadság jogát s minden rugódozás és acsarkodás ellenére,
tovább szapulta.

Balázs meghökkenve állt meg a küszöbön e családi jelenet láttára.

– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre
a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar?

– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs és sietett a
konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné
utasitott ide.

– Ahá, maga a szobát akarja megnézni – konstatálta Fodorné.

– Igenis, kérem.

– Akkor hát várjon egy kicsit. Hé, Fodor!

A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné.
Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy: négyen, mert elbeszélésünk
főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő
szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szoritkozott, hogy
bemutatását bátran elhalaszthatom a következő fejezetekre.

Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a
mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi
barátságtalan felhivás tehát olyan valakinek szólhatott, aki nem volt
jelen s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.

S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szoba-ajtóra, mely nem
sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem
jelentkezett.

– Hé, Fodor!… Adta kölyke!… No még ilyen mamlaszt!…

Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával
kövezett, visszhangos nagy konyhán s ha önök, hősünk iránt való
jóindulatból, netalán ugy vélekednek, hogy ezek a felkiáltások
mindannyian az ismeretlen Fodort aposztrofálták, ugy önök mélységesen
tévednek.

Balázs kivette a tömeges megrovásokból neki szóló részt s elkezdett
mentegetőzni.

– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor
jövök…

Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni.
Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant.

– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a
gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben
mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok;
nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé,
Fodor!

Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s
türelmesen várta a mentő angyalt, aki ezuttal Fodor névre fog hallgatni.

De Fodor füle botját se mozditotta.

– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még
tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös
majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt
parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy
glóbusz lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a glóbuszt meg dobja
ki az ablakon. Értette?

Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett
volna menekülni, de a visszavonulás utja egyelőre el volt zárva előle.

Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen
elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes
megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.

– Szabad! – szólt belülről egy nyugodt hang.

Benyitott s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről
hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy
nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest,
valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak
ügygyel-bajjal lehetett benne, mert butorzatának pazar csoportositásával
ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és
egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken,
névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák
butoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy
aranyozott kalitkába zárt szomoru kanárinak s ugy a hogy, a női
munkaasztalt is helyettesitette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt
berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani
iró-asztal közönséges állványnyá degradálva, az étagére olcsó
csecsebecséit emelte magasabbra; s a két utczai ablak közt egy
szinehagyott kanapé vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló
s fali óra terhétől roskadozott. A fizika azt mondja, hogy az ember nem
lehet három vagy négy helyen egyszerre. A fizika téved. Balázs egyszerre
volt jelen: a Fodor család szalonjában, műtermében, ebédlőjében és
hálószobájában.

Ezt a kaoszt persze könnyebb volt leirnom, mint hamarjában átpillantani.
Balázs eleinte nem látta a sok fától az erdészt. Tulajdonképpen semmit
sem látott egy nagy zsibvásáron kivül s nem tudta elhatározni, hogy a
homályosságban előbbre botorkáljon-e? Végre fölfedezte a glóbuszt s kis
hijja volt, hogy »Föld!«-et nem kiáltott, mint a Marryat kapitány hősei
szokták cselekedni válságos pillanatok után.

A glóbusz ott állott a jobb oldali ablak mellett, egy kis tükrös
asztalkán. De hol lehet a kis vörös majom?

Előkerült az is. Az előbbi nyugodt hang ismét megszólalt, s Balázsnak
ugy tetszett, mintha ez a hang a föld alól jött volna:

– Mindjárt.

A kis vörös majom a csupasz padlón üldögélt s egy mappába volt
elmélyedve. Az ajtó mellől azonban, a különböző butor-barrikádoktól, nem
lehetett belőle egyebet látni, csak vörhenyeges szakálát.

– Bocsánatot kérek, hogy háborgatom – szólt Balázs az ajtónál – Hódy
Balázsnak hivnak s a kiadó szobát óhajtanám megnézni. A ténsasszony,
akivel az imént volt szerencsém beszélni, kilátásba helyezte, hogy, a
mennyiben becses ideje engedi, kegyes lesz megmutatni.

– Mindjárt, kérem, csak Brindisit keresem meg.

Balázs illedelmesen várakozott, mig Brindisit megtalálják. Brindisi
kissé messze van Budapesttől s igy nem volt csoda, hogy időbe telt a
kutatása. Bele telt vagy öt percz, mig sikerült a dolog; Balázs azonban
győzte türelemmel.

– Egyszer már megvan! – biztatta a vendéget a rejtelmes kis majom.

De meg kellett keresni a glóbuszon is. A vörhenyeges szakál kiemelkedett
a barrikádok közül s hősünk végre megszemlélhette azt a férfiut, akivel
a gondviselés végzéséből egy egész életre szóló barátságot kellett
kötnie.

Soha ilyen tekintélyes arczot. Ezeknek a szabályos vonásoknak, e nyugodt
arczkifejezésnek s a mellig érő hullámos szakál pazar szépségének
láttára Balázs önkéntelenül Siegmund királyra gondolt, a hadverő
Siegfried fejedelmi atyjára. Csak a teuton félistenek jártak a földön
ilyen magas, fenköltségtől sugárzó homlokkal; s ha nincsenek a bayreuthi
előadások, ennek az impozáns szakálnak a mását ma már csak rámában
láthatná az ember.

Csakhogy a hatalmas fej nevetségesen piczi törzsön pihent s amint a
különös kis ember a glóbusz körül bujkált, Balázst az a kellemetlen
érzés környékezte, mely a természet kegyetlenkedései láttára fogja el az
álmodozókat. Siegmund! Nem Siegmund volt ez, hanem a gnóm-király.

A gnóm-király másodszor is megtalálta Brindisit s leszegezte egy
gombos-tűvel, hogy el ne szaladjon. Aztán elébe jött a vendégének s
melegen megrázta mind a két kezét.

Balázst megtévesztette az előlegezett barátság. Ugy tekintette, mint
szerény föllépésének megérdemlett jutalmát, pedig Fodor épp ilyen nyájas
volt az egész világgal, kivéve az egész világból kedves neje ő
nagyságát. A meleg kézszoritás, melylyel mindenkit megtisztelt, nála azt
jelentette, hogy:

– Ön nem ő s ez nekem elég. Szeretem önt.

A szokatlanul barátságos jellegü ismerkedés után a gnóm-király
szükségesnek látta visszatérni kedves Brindisijére.

– Nem képzeli, kérem, milyen fáradságomba került Brindisit megtalálnom.
Megvallom, a geografiában csak most kezdek némi járatosságot szerezni.
Gyermekkoromban elhanyagoltam a tudományt s ez rám nézve igen nagy
szerencsétlenség. Mit gondol, ha néhány évvel ezelőtt csak oly mértékben
rendelkezem a szükséges előismeretekkel, mint, hogy többet ne mondjak,
mai nap, mit gondol, hol volnék én ma akkor?!

Balázs nem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó kedvező esetben hol is
lenne hát Fodor ur a jelen pillanatban? Ugy tetszett neki: aligha ebben
a szobában. De nem gondolkozhatott sokáig a fölvetett kérdésről, mert
Fodor ur folytatta:

– Brindisire pedig azért volt szükségem, mert ott lesz az egyik
főállomás. Igaz, még nem mondtam önnek, hogy földalatti vasutat fogok
épiteni a világ körül. Mit szól ehhez a tervhez? Merész gondolat, nem
igaz?

Az igazat megvallva, Balázs ép oly keveset törődött a közlekedés-ügy
nagy érdekeivel, mint egy kecskepásztor, aki hónapokig ki nem mozdul a
havasok közül. Aki jó óráiban a fellegek közt szárnyal, nem igen bánja,
hogy embertársai delizsánszon döczögnek-e, avagy elektromos vonaton
száguldanak, nyélbe ütni szennyes kis kötéseiket. A nagy anyagi érdekek,
a társaságos élet óriási vivmányai hősünket hidegen hagyták.

Mindamellett a barátságos fogadtatás után, amelylyel kitüntették,
kötelességének tartotta érdeklődni a kissé meglepő terv iránt.

– Az eszme bizonyára nagyszabásu – szólt, nem minden kételkedés nélkül.

– Sajnos, a megfelelő anyagi eszközök még nem állanak rendelkezésemre –
jelezte Fodor ur a terv nagy nehézségét.

Balázs ugy vélte, hogy mivel e nehézség eltünése a közel jövőben ugy sem
várható, egyelőre semmi se tartja vissza Fodor urat attól, hogy
megmutassa a kiadó szobát. Ehhez képest helyén valónak találta Fodor
urat emlékeztetni, hogy jövetelének czélja nem annyira Brindisivel, mint
inkább a kérdéses szobával függ össze.

– Tehát ön csakugyan reflektál a szobára? – kérdezte Fodor ur, mintha
nem akarna hinni a fülének.

Ez a kérdés kissé furcsának tünt fel Balázs előtt s megvallotta
őszintén:

– Szeretnék itt lakni, ebben a házban.

– Csodálatos! – szólt a gnóm király, mélyen eltünődve.

De azért csak átvezérelte Balázst a szomszéd helyiségbe.

– Ez az – szólt aztán olyan mozdulattal, mely nem jelenthetett egyebet,
mint hogy: »Ám lásd, hogy mit csinálsz; én mosom a kezemet.«

Balázsnak szöget ütött a fejébe ez a néhány rejtelmes szó. Vajon mi
bibéje lehet annak a szobának, amelybe ugy vezetik be az embereket, mint
a hajdani regény-hősöket a kisértetes helyekre?! Nem vett észre rajta
semmi különöset.

Elég tágas, tisztára sikált, magas szoba volt, aminőket ma már csak a
régi házakban látni. A butorzatát ugyan nem lehetett fényesnek mondani,
de Balázs nem tartozott az elkényeztetett emberek közé. S a sarokban
elbujt, nagy mennyezetes ágy valósággal meghóditotta. Az első
pillanatokban attól tartott, hogy a szobának nincsen külön kijárása, de
Fodor felvilágositotta, hogy a szemközt látható domino-koczka egyenest a
lépcső-házba nyilik. Balázs meg volt elégedve.

Nemcsak hogy meg volt elégedve, el kellett ismernie, hogy amit lát,
messze tulhaladja minden várakozását. A szoba csak egy ablakkal
dicsekedett, de ez a régi formáju, hatalmas ablak erkély módjára
kiszögellett az utczára, úgy hogy a bemélyedésében kényelmesen elfért
egy kisebb iróasztal. És az ablak a sugár-utra nézett; Balázs, ahogy
közelebb lépett, remegve pillantotta meg a szép Sárváryné ablakait.

(Ideje beszámolnom vele, hogy mindez 1880-ban történt, három esztendővel
azelőtt, hogy Hódy Balázs egy rossz pisztolylyal fejbe durrantotta
magát.)

Balázs a holdvilágos estékre gondolt, a mikor oly édes nem csinálni
semmit, csak kibámulni a csendességbe s megkeresni tekintetünkkel az
ezüstös fénytől csillogó üveglapot, a mely közel, nagyon közel van
ahhoz, akit szeretünk. Vajon ébren van-e, vajon gondol-e ránk? Hacsak
annyit is, hogy: »Szegény fiu!« A legszebb stanczák ilyenkor teremnek.

– És mennyi volna a szoba ára? – kérdezte félénken.

– Huszonöt forint – felelt fagyosan a gnóm-király.

Balázs nem volt gazdag ember; ámbár remélem, ezt nem fogja tulságos
gyakran észre vétetni a türelmes olvasóval. Balázs rendes ember is volt;
és megvallom, számitónak kellett lennie, hogy a szegénysége szemet ne
szurjon. De valahol csak kellett laknia, s istenem, ha az ember
huszonkilencz éves!…

Szó sincs róla, olcsóbban is meghúzhatta volna magát másutt. De nem igy
határozott. Tudtára adta Fodor urnak, hogy a föltételt elfogadja s
engedelmével holnap beköltözködik.

– Micsoda, ön kibérli a szobát?! – kiáltott fel álmélkodva a gnóm.

– Ha ugyan nincs kifogása a személyem ellen.

– Hogyis ne! Ellenkezőleg, ellenkezőleg. Hanem ha ön csakugyan kibérli a
szobát, az más, egészen más. Ebben az esetben a szoba ára husz forint.

– Az igazat megvallva, nem értem…

– Az igazat megvallva, azt akartam, hogy ne vegye ki a szobát. Lássa, ön
nagyon tetszik nekem. Jóllehet csak néhány percz óta van szerencsém
ismerni, nem hallgathatom el, hogy igen szimpatikusnak találom önt s
szeretném, ha nem találkoznánk többé soha, soha. Ezért mondtam huszonöt
forintot; mások sokallták a huszat is. De ha ön ragaszkodik a szobához,
az más. Ebben az esetben a szoba ára husz forint. Csakhogy, gondolja
meg, még nem késő, az asszony nem tud semmit. S engedje meg, hogy egy jó
tanácscsal szolgáljak önnek. Fiatal barátom, ha ugyan szabad igy
neveznem, fiatal barátom: meneküljön! Nézze, ez az ajtó nyitva:
meneküljön és még csak vissza se tekintsen!

Most már Balázson volt az álmélkodás sora.

– Nézze – folytatta a jólelkü gnóm-király – ön nem tudja, mit csinál, ha
beköltözködik ebbe a lakásba. Rabbá teszi magát egész életére. Ez az
asszony meg fogja rontani a fiatalságát, szerencsétlenné fogja tenni a
jövőjét. Mert a ki egyszer ennek az asszonynak a közelébe került, az el
van veszve. Mondok önnek valamit. Most két éve egy nagyon derék fiatal
ember lakott ebben a szobában. Azt ugy elkinozta, hogy a szegény fiu
búskomorságba esett és meghalt. Egy másik még rosszabbul járt;
kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét és megházasodott. Vagy
mást mondok. A konyha mellett van egy udvari szoba; ott egy európai hirü
ember lakik. Tanár, zseniális férfiu. A társadalmi egyensúly törvényének
nagy fölfedezője. Nézze meg azt az embert. Az nap, a mikor ide
költözködött, félholtra verte a házmestert; olyan erős volt, hogy
leütött volna egy bikát. Most lábujjhegyen jár és suttogva beszél. Csak
azt mondom, hogy nézze meg azt az embert.

Igy figyelmeztette Maffio Orsini Gennaro kapitányt a két mankón
vánszorgó, husz éves aggastyánra, hogy megmutassa neki, miképpen hat a
Borgiák rettenetes mérge.

Balázs elmosolyodott.

– A ténsasszony, ugy látszik, rendes életre szoktatja a lakókat.

– Hogy rendre szoktatja őket? Meghiszem azt. Ebben a házban mindenki ugy
tánczol, ahogy ő fütyöl. Lélekzeni se mer itt senki az ő engedelme
nélkül. Nézzen meg engem, fiatal barátom. Ami engem illet, férfias
nyiltsággal vallom meg önnek, hogy még trüsszenteni se szeretek, ha az
asszony jelen van. Pedig én már meg vagyok edzve. Tőlem lehet
mennydörgés, zivatar, tüzes istennyila, én soha se vesztem el a hideg
véremet. Olyan nyugodtan vagyok itt a könyveimmel, meg a tudományos
eszközeimmel, mint Arkimédes a czirkulusaival, ha nem csalódom:
Szirakuza ostroma alatt.

Balázs örült, hogy más témára terelheti a beszélgetést.

– Uraságod, ugy látszik, csak a tudománynak él?

– Azaz hogy azt tenném, hogy ha lehetne. De először is, kissé elkésve
léptem a tudományos pályára s első ifjuságomban sokat mulasztottam;
másodszor pedig nem képzeli, mennyi akadálylyal kell küzdenem. Nem
hisznek bennem; azt gondolják, hogy félbolond vagyok. Pedig én nem
vagyok félbolond, hanem egész bolond, mert bennem zseni lakozik s a
zseni, mint tetszik tudni, tisztára őrültség. De mit a zseni, ennek a
műveletlen asszonynak! Képzelje, napokig kell könyörögnöm pénzért, ha
egy körzőt kell vásárolnom. Higyje el, kérem: a tudatlanság és az
asszony, ez a szabad embernek a két legnagyobb ellensége. Ha e kettővel
nem kell küzdenem, ma ott volnék, ahol Edison. És tudja-e, mért vettem
el ezt az asszonyt? Megtetszett nekem, hogy pofon vágott, a mikor meg
akartam csókolni. Ez is mutatja, hogy egész bolond vagyok.

Balázs egy kissé meg volt rőkönyödve. Hosszasabb bizonyitás nelkül is
hajlandó lett volna elhinni a dolgot, de a gnóm-király olyan tiszta
szemmel s olyan derüs nyugalommal nézett rá, hogy nem tudta, mit
gondoljon. S embere, mintha az ő elhallgatott kételyeire akart volna
megfelelni, folytatta:

– Különben bolond az egész világ, a mi abból is kitetszik, hogy az
emberek megházasodnak. Fiatal barátom, egy örök életre való tanácsot
adok önnek; nem bánja meg, ha hallgat a szavamra. Ne házasodjék meg
soha, semmiféle körülmények között! Ne vegye el se azt, aki csókolgatja,
se azt, aki pofon vágja az embert. Különbözőképpen kezdik, de mind
egyformán végzik.

Balázs fogadkozott, hogy távolról sincsenek ilyes szándékai. De ezzel a
kis embert nem nyugtatta meg.

– Óvakodjék az asszonytól, fiatal barátom, óvakodjék tőle, akár kicsi,
akár nagy, akár öreg, akár fiatal. A nőnek mindig csak egy dolog jár a
fejében: a házasság. Ha fiatal, férjhez akar menni, vagy máshoz akar
férjhez menni; ha öreg, meg akarja házasitani a fiatalokat. Még a
gyerektől is óvakodjék, hogyha lyány. Telepedjék le egy sereg kis lyány
közé: s házasságot fognak önnel játszani. Pedig a házasság a férfinak a
halála. Ó, hogyha én nem házasodtam volna meg!…

Arcza fölragyogott erre a gondolatra. Mint a kiket szent extázis fogott
el, boldog tekintettel bámult bele a semmiségbe. Vajon micsoda tündéri
képek jelentek meg egyszerre, ott a plafond tájékán?!

– Tudja, ha ön csakugyan nem hallgat rám s itt marad ebben a pokolban,
egyszer majd elbeszélem önnek az élet-történetemet. Nagyon tanulságos
történet; a kiknek elmondtam, mindannyian sirtak rajta s negyven napig
nem néztek asszonyszemélyre. Most nem mondhatom el, mert az asszony
mindjárt itt lesz, s nem lesz maradásom itthon, ha rajta ér a
fecsegésen. Pedig nincs időm az utczán kóvályogni; serényen kell
dolgoznom a vasut tervezetén.

– A világért sem szeretném feltartóztatni…

– Ó, kérem, rám nézve ritka szerencse, ha magamhoz hasonlókkal
beszélgethetek. (Balázs meghajlott.) S ha ön szives lesz még egy pár
perczre helyet foglalni, mondok egyet-mást, ami érdekelni fogja. Végre
is, önnek ismernie kell azokat, a kiknél letelepedik.

Balázs már unni kezdte ezt a rendkivüli közlékenységet, de nem volt mód
a szökésre.

– Tudja, én órás voltam. Kitünő munkás, akinek a dolga aranyat ért. Hogy
többet ne mondjak, én találtam fel a Fodor-féle órát. Ismeri ön a
Fodor-féle órát? Nem? A Fodor-féle óra másodperczekre mutatja az időt,
jelzi a temperaturát, megszámlálja az ember minden lépését s ha két
perczig a tenyeremben tartom, pontosan kimutatja az érütéseimet. Ezen
kivül megvan az a hasonlithatatlan előnye, hogy ön egy félóráig
csapkodhatja a földhöz, még se törik össze. Mindebből láthatja, hogy a
Fodor-féle óra kész vagyon volt, csak be kellett zsebelni. S azt hiszi,
meggazdagodtam belőle?

Balázs előre is igen csodálkozott a Fodor-féle óra szomoru történetén.

– Ekkor közbejött a pofon. Ez a pofon megfosztott az eszemtől. Elvettem
a feleségemet, vagyis tulajdonképpen ő vett el engem. Szóval: nem
kapálóztam, nem kiabáltam segitségért, hanem ugy mentem utána a paphoz,
mint a birka a vágóhidra. S mi történt e házasság következtében?
Bankrót, fiatal barátom, bankrót. Az asszony rábeszélt, hogy huzzuk
össze magunkat, nyissunk egy kis olcsó boltot kint a Kender-utczában s
ne költsek hirdetésre egy garast se. Képzelje, a tizenkilenczedik
században! Igy persze tönkre kellett mennem. S a Fodor-féle órán, mely
másnak milliókat hozott volna, eluszott négyezer forintunk. Csak az
vigasztalt, hogy ebből a négyezer forintból ezer az asszonyé volt.

Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel
egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra.

– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a
Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg,
mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim igy kezdtek beszélni:
»Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A
lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, a pulzust megméri a
doktor s ha az ember didereg, a Fodor-féle kronométer nélkül is tudja,
hogy hideg van.« Persze, az asszony mindjárt elhitte ezeket a
szamárságokat, s hiába volt minden kapaczitálás, fel kellett hagynom a
művészetemmel.

– És azóta?

– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy uszó készüléket.
Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt
czakkunpakk és lovastul fenn tartson a habokban. A találmányomat be is
mutattam a főhadparancsnokság embereinek s próba-uszásom megtekintésére
igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, mivel az asszony nem bizott
a felfedezésemben, a készülék előállitásához szükséges pénzösszeg nem
állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett a
legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése,
hogy majdnem bele fultam a Dunába; ugy fogtak ki, a propellerrel. Ezek
után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen
lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány
rongyos dollár hijján, s egy pofon miatt, amelyben, vesztére, egykor
örömet talált.

Hősünk illendőnek vélte tiltakozni.

– Nem hihetem, hogy Uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a
balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra
sejtettem, hogy Uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém
üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. _Sub
pondere crescit palma_ – ha szabad e klasszikus idézetet Uraságodra
alkalmaznom.

– Ó, még nem mondottam le mindenről s a rosszakarat meg a gúny el fognak
némulni, mihelyt fölépitem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a
nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön
Brindisibe akar menni, jelenleg az állomások egész rengetegén kell
keresztül vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon
fog megállapodni s igy ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges
vasut utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek.
Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?

Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a
felfedezésnek. S éppen a legnagyobb jubilálásban voltak, mikor egyszerre
a hátuk mögött megszólalt a Fodorné éles hangja:

– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az ur is okosabban
tenné, ha a dolga után látna s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.

Mikor _Borgia Lukrécziá_ban, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre
csak szétválik a háttér függönye s a bordalt éneklő, ittas vendégek
megpillantják az álorczás barátokat, akik a nekik szánt koporsókat
hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat
alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el
a két férfiu arcza.

Fodor megkisérlette mentegetőzni:

– Angyalom, ez az ur…

De Fodorné a szavába vágott:

– Ez az ur vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha
nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint
holmi léhütőnek. A férfiak ugyis csak azért bérelnek szobát, hogy
összerongálják a butorokat. Ne is gondolja ez az ur, hogy valami nagyon
kinálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi
gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a
legnagyobb gazember valamennyi között.

Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs
olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb
gazficzkóknak s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta
merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát s nem igen
zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.

A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette
a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott
libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően
üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált,
mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.

– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem
tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép
be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar
valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És
kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; akinek ez nem tetszik: fel
is út, alá is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a
szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a
gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. Aki pedig csak
tivornyázni akar s azért vesz lakást, hogy összerongálja a butorokat, az
jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha
nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.

Fodor vigan hunyorgatott a háta megett, mintha azt szerette volna
mondani:

– Ugy-e, hogy igazam volt? Jeles asszony ez, majd meg fogja látni.

De Fodorné hirtelen arra fordult s a gnóm egyszerre olyan komoly lett,
mint egy temetés-rendező.

– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje.
Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.

Fodor szégyenkezve somfordált vissza a másik szobába. Leült a glóbusz
mellé és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, ahogy egy
köszvényes, penzionált vén admirális nézi az óczeánt…

Balázs igérte jóakaratját s fogadkozott, hogy a ténsasszony
kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlitette, hogy a
tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani s hogy magán-viszonyainál
fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.

Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak
látta Balázst kissé helyre vigasztalni.

– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti?
Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.

Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a
kredenczben az összes tányérok megremegtek s Balázs csontjaiban
megfagyott a velő.

Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött
a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett
kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.

A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A
társadalmi egyensuly törvényének nagy fölfedezője egész nap oly
izgalommal várta Balázst, mint a milyennel junius elején a fürdőhelyek
Robinsonjai lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy
az uj lakó a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát
tovább, hanem lecsapott prédájára.

– Kedves uram, mivel én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja
engedni…

A társadalmi filozóf apró, hunyorgó szemü, mód felett nyájas, tömzsi
emberke volt, aki selypesen beszélt, mint a kövér nyelvüek, s lassan,
vontatottan, mint akik szeretik magukat hallani.

– Ez verte volna meg a házmestert? – álmélkodott magában Balázs.

Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a filozófnak három eleven felesége
szaladgál a világban, ami persze csak ugy történhetett, hogy a szóban
forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált tőle, mig
a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik hónapjában.
Ez a tapasztalatokban gazdag mult, ugy látszik, nem nagyon bántotta az
európai hirü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.

Különben sokkal inkább el volt foglalva a teóriájával, sem hogy ez a
kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensuly
törvénye annyira izgatta, hogy utoljára kiszoritott a fejéből minden
más, vidám vagy nem vidám gondolatot.

– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a _természeti_
egyensuly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!…
Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó
ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világ-egyetem. A jó és a
rossz váltakozása, a morális erők és az állati ösztönök örök küzdelme
pedig: az _erkölcsi_ egyensuly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa
angyalokból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz
angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No,
ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensulylyal tehát tisztában
volnánk. Komplikáljuk e kettőt: s megkapjuk a _társadalmi_ egyensúlyt.
Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek folytonos,
pihenés nélkül való, általános küzdelme; ameddig e küzdelem tart, addig
áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen váltakozása az ideális
eszmék és a reális eszmék egymást követő uralmának. Hol az ideál van
felül, hol a reális irányzat; egyszer a whig-ek, másszor a tory-ak.
Mikor a realitás van a kormányon, az idealizmus meginditja s győzelemre
juttatja az ellenakcziót; s ha az ideális eszme győzött, nehogy
bekövetkezzék a tespedés korszaka, a realizmus mozogni kezd, harczol és
végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson végig a világ-történelmen; s
nézze, mily rendben váltakoznak a tömeg-uralom s a kevesek-uralma. Mi a
ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a holnap? Ellentéte a mának. A jelen az,
ami a multkor nem volt; a jövő: az, ami ma nincs, hanem volt tegnap,
szerdán, hétfőn, szombaton. Azt hiszem, mindez elég világos. Vegyük
például a linczi békekötést…

A társadalmi egyensuly törvényének fölfedezője mindent megfejtett,
mindent kimagyarázott kedves teóriájával. Olyan volt ez a teória, mint
az az elmés amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő, kés
és szivarvágó.

– Vagy vegyük például Spartacus lázadását…

Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, aki jobban
visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensuly
törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott
egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó
közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a
társadalmi egyensuly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.

Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő
kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.

És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi ur is, ujra beállitottak
hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a filozóf vitatkozását. E
vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut
tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy
megcsinálja egy uj léghajónak a konstrukczióját, a mely léghajó, ugy
formájában, mint mekanizmusában, a madár alkotásának lesz hüséges mása.

Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a
legsúlyosabb ideákkal, hogy nem nézhetett rájok respektus nélkül.
Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró ellenmondásokon tul
tették magukat s az a biztonság, melylyel az egyetemes históriát s az
egész világürt kezelték, kivételesen impozánsnak tünt fel előtte. De
nemcsak szédült: okult is, a hogy Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi ur
mindig fölért egy világtörténeti kompendiummal s ezenkivül a Meyer-féle
lexikon egy zsebkiadásával.

Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket
vezetett utjába.

Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs
tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket
sonkával és párizsival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben
érthető versét, azt a verset, mely a _Spleen_ egyik gyöngye s melynek
hangulatos, misztikus czime: _Ululu Laia_.

Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog
élni és meghalni.




III.  EGY KICSI PONT A LÁTÓHATÁRON.

Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az
ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen
kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a butorokkal, a
székrerakott ruhadarabokkal és a fali órával egyetemben, mely szomoruan
tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek
váltakoznak az ember előtt: ismeretlen bibornokok, akik velünk együtt
forognak, dühösen kiabálnak reánk s mi nem értjük a beszédjöket,
lokomotivek vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha
ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és
mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek üzőbe s
torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s
nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy ur
ágyugolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten
vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette
egy luftballon ül a nyakunkon…

Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni e siralomvölgyet, Balázs
bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert
képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem
látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a
szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok
között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül
szomoru volt.

Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku
kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva
volt; bement.

A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem
ismert rá a temetőre. Most már nem szomoru volt a táj, hanem félelmetes.

Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem
nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s
rémületében nem mert megmozdulni.

S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott.
Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.

A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.

Ebben a pillanatban megnyilt a kályha ajtaja s hogy, hogy nem, egy fehér
ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s
barátságosan nézett Balázsra.

A szájához tette az ujját s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen.
Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is s rámutatott a sötét sarokra.

Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.

Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltünt s a kriptán
vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant s
rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár
testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.

A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most
már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány
elrejtette.

És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.

A kis leány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt
mondta volna:

– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!

Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyilt magától s
Balázs virágos rétre lépett. A temető eltünt. A messzeségből egy tó
ezüstje csillámlott elő, majd ugy tetszett neki, hogy a tavon paloták
ringanak. Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi
dübörgése. Fölébredt.

Az álomképek eltüntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.

Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s
fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.

– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.

A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta,
hogy még csak félig van magánál.

A kis leány nem értette, miféle rémekről beszél.

Fölugrott a székéről, ahol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek
az iskolában, közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan
kérdezősködött:

– Behivjam a mamát?

De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával
ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő
kaoszba.

A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, amely
villámokat tüsszögött; veszett farkasok, amelyek folyvást a sarkában
voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, amelyeket
nem tudott lerugdalni magáról.

Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szive a rémülettől
vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s
átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs
áram csapta meg az arczát; egy sirdombon feküdt, felette égi békében
fénylett a hold, s a fehér márvány sirkövek arany-szemeikkel
szemrehányóan meredtek rá.

Megismerte a szomoru temetőt, amelyet előbb látott.

Egyszerre ugy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami
névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt
volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szive összefacsarodott;
szeretett volna sirni, de nem tudott.

Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimitotta volna forró homlokát. A kis
leány volt, aki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.

De a sirdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét s a kinosan
fölemelt kar visszahanyatlott.

Még egy utolsó erőfeszitést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De
nem halt meg, hanem ujra fölébredt.

És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az
ágya mellett.

– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, amint megpillantotta. –
Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…

A kis leány ugy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét
esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.

De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya
mellől.

A beteg makacskodott.

– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok
visszamenni a temetőbe.

– Behivjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.

Még nem volt egyéb mondani valója.

De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg
ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a
homloka körül.

Önök bizonyára méltóztattak észre venni s én nem is tagadom, hogy hősünk
fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a
következetlenség, világos jeléül annak, hogy amikor egy-egy perczre
ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek
összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje ugy össze-vissza van
varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a
koponyáját összetákoló bandage-októl nem sokkal lát többet a világból,
mint egy két napos borz, azt hiszem, számot tarthat némi elnézésre.

Különben, ne tessék azt képzelni, hogy mindez csak egy jámbor
versfaragóval eshetett meg, s helyében az angol testőrség egy fránya
gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke uniformisában. A
vas-emberekről szóló legenda csak mese; a legvidámabb krakélereknek is
vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, méltóztassék
elhinni, maga is megilletődött egy pillanatra, amikor a halott karja
egyszerre csak torkon ragadta.

A mi Balázst illeti, akit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanom,
Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznem, hogy a köznapi életben nem
árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu ur volt,
aki már csak a hivatása iránti tiszteletből sem szaladt volna meg
semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint
imponáltak is, s ha elárulom, hogy inkább csak elvből, mint természettől
volt bátor, ez a mi titkunk marad; a nagyvilág, barátai és ellenségei,
nem tudtak s nem fognak tudni róla.

Csakhogy azok a tökéletes gentleman-ek, akiknek a lelke is oly keményre
van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok az impekkábilis
regény-hősök, akik mindig, minden körülmény között megőrzik parfum-nel
beitatott flegmájokat, s hidegen nyujtják át vizit-kártyáikat a
kisérteteknek, avagy órákig antichambriroztatják a kőszobor-vendéget,
hogy aztán felséges grandezzával kináljanak neki helyet a causeuse-ön;
ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az
ember s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden kritikán.

Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember
lesz belőle, ember, akiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek.
Ez az elő-itélet épp olyan hamis mint a többi. A gyermek nem vész el az
emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a
védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre
körül, amint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy
szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az
éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi
állatokkal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig
fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, aki volt, aki azonban
megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban
van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, akinek
szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg
módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.

Ha tehát önök ugy találják, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt:
legyenek kegyesek elismerni, hogy ez előfordul a legjobb családokban is.

A kis lány tágra nyilt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis
térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly
megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei
fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.

Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon
keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly
hivogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra
gondolt, a hol kis czimborái alighanem vigan keringenek a gyapjuzsákok
mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:

  Lieber Herr von Kohn,
  Lieber Herr von Kohn,
  Lieber Herr von Ko-o-o-ohn…

De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon a Ko-o-o-ohn
ur colonne-jába. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer
Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle
instancziához.

Koronkint, a mikor a beteg fészkelődőtt, nyugtalanság fogta el. Valami
megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt
hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, midőn egy-egy mély
lélekzet hangja ujra lecsendesitette pihegő kis szivét.

És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos
homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott,
mint a madarak a viharban. A halál nagy misztériuma csapott feléje a
gyűrött párnák közül.

Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme
égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.

Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét s megszólalt:

– Kicsoda maga?

– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.

– És kicsoda a mama? Hol van a mama?

– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sir.

A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.

– És maga, maga mit csinál itt?

– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha viz kell, adjak vizet.

– Mást nem mondott a mama?

– Azt mondta, hivjam be, ha kell.

– Hát hogy hivják magát?

– Ella. Fodor Ella.

– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.

A gyermek nem mert felelni.

A beteg csodálkozva nézte s erőltetni kezdte az emlékezetét:

– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…

– Igen, igen – erősitette a kis lány.

Végre, nagy nehezen, Balázs észbe kapott.

– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a
Fodor-féle óra.

Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját s
tovább kérdezősködött:

– Régen fekszem már itten?

– Régen.

– Van már egy napja?

– Van már talán egy hónapja is.

– És mért? Beteg vagyok?

– Igen.

– Mért vagyok beteg?

– Mert nagyon fáj a feje.

Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a
csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.

S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?

Majd ujra megszólalt:

– Mi van az ölében?

– Egy könyv.

– Milyen könyv? Mesés könyv?

– Igen. A _Csizmás kandur_.

– Szép a _Csizmás kandur_?

– Ó, nagyon szép.

– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.

A kis lány engedelmeskedett. Ugy szoktatták, hogy ne legyen más
gondolata, mint: szót fogadni.

És ijedten, az első lámpa-láz mondhatatlan szorongásai közepette,
kezdett hozzá:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia,
és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt
mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a
kandúrt.«

Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az _és_nek,
ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből.
Kénytelen vagyok megvallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak
igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényem hősnőjének
szóban forgó debut-je alkalmával.

Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas fantáziájának.
Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, akinek a lencse-szemektől külön
kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszitéseket tett, hogy a
temérdek _és_ből kiböngészsze magát a mesét.

De ez a feladat tulságosan nagy munka volt az ő szegény fejének.
Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett
mondatok rengetegében.

Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, akit örökség
fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül,
hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr
politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart
fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható
volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!

A kandúrnak bizonyára pusztán hiuságból kellett a csizma; a
legzseniálisabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt vala s
ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.

A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp ugy hatni szokott, mint
megforditva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben
másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki
bátorodott. Lassankint bele élte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel
teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház
sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tünt fel előtte.

Önök ismerik a _Csizmás kandur_ mód nélkül erkölcstelen meséjét. A
csizmás kandur a szédelgők ősapja; a Panama egy antediluviális hőse, aki
mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s
megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg stréberségből, pusztán azért, hogy
kellemetes lehessen a királynak, aki, ugy látszik, csak nagy ritkán
jutott nyulpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s
különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a
gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt
rablógyilkossággal hatalmába keritvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel
kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e
gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a
király-kisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a
miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép carriére.

Mondom, mód nélkül erkölcstelen történet ez. De, jóllehet erkölcstelen,
fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében
is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.

A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látni való volt, hogy
a kandur feltalálása és lélekjelenléte imponálnak neki. A győztessel
érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában
már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női
léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, amely
alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden
malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten
földi hüvelyében nem férfisziv dobog.

Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint
becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza
koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta,
elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat
talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel
szemét.

A kis leány ott tartott, ahol a király kifejezi a kandur előtt, mily
kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.

Ezt a pár szót a kis lány olyan hamiskás grácziával mondta, a szemében
annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen
visszafojtott vidámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.

És most nézte meg először.

Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, akinek arczszine három
generáczió szomoru történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy
fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, ahol minden
oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.

Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek
kiváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének
első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás
kandur története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az
óriás dolgozó-szobájában.

– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.

– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.

– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.

– Majd megkeresem a könyvben, ahol elhagytuk.

– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.

A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A
nagy betük helyenkint kinos zavarokat idéztek elő, s a kandur, mikor a
legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős
közepében.

Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság
minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s
mialatt kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy a felolvasót
követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.

A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első stádiumában főképpen
arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes
összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános
törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a
kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a
legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet
rejtelmességeit, legalább egy-egy pillanatra.

S Balázsnak ugy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél
öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása,
madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden
nyomoruságával egyetemben.

– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a karakán ideák –
türni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat
az apró megaláztatásokat, amelyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak
sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért,
hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a
számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szükölködjünk
lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A
szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik
esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan
szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem
kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az
arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!

Aztán nem gondolt többé semmire: elaludt.

Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár
perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen
lankadtságot érezte, mely a nagy orgiák után fogja el az embert.

De kábultságában néhányszor ugy tetszett neki, mintha ujra hallaná:

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.

S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.

… Mikor pediglen vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte
a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, aki heteken
keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a
mesevilág örömeivel.

Valami nagyon szép emlékre gondolt s hosszas tünődések után abban
állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész
utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az _Ululu
Laia_-at.

De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, aki a kis lányának
karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem
telhetett tőle. Mire az ajándék, amelynek a kitüntetett nem veheti
hasznát?!

Elszégyelte magát s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele
nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog
maradni.

De nem ugy történt.




IV.  VERCINGETORIX.

Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos
Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő
szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma
Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban
próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait.
Vercingetorixnak sokba került ez a világ-históriai nevezetesség; néhány
csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állitották a fogoly-seregnek,
mely a győztes diadal-szekerét követte s aztán kivégezték.

Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a
Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben,
nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát
szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.

Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gallus
törzsfők eme legjelesebbikét először is: bele szoritsa öt felvonásba,
azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez pedig
bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghóditásánál.

A nagy mű, mint emlitettem, három évig tartott. Hogy mért ilyen sokáig,
megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást kétszer-háromszor
dolgozott át, s háromszor kezdte ujra irni az egészet. Vercingetorix
irodalmi monumentuma tehát körülbelül negyven felvonás sirhalmán
emelkedett.

A három átdolgozást három különböző szinház mintegy
nyolczszor-kilenczszer utasitotta vissza; négyszer elfogadták a darabot,
oly föltétellel, hogy a szerző irja át egyik vagy másik felvonást. Hol a
végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer
ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. E kivánságokhoz
képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak átélnie
adatott. Visszautasitotta Caesar nejének, Pompejának szerelmét s midőn
már-már legyőzte Caesart, a boszuálló Pompeja karja érte utól; majd
elcsábitotta Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott
menyasszonya, veszitette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a
tragédia végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra.
Meghalt a kinpadon, elpusztult méreg által, szivét keresztüljárták a
római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent
megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a szinpadra, ah a szinpadra, nem
juthatott el soha!

Önök azt fogják kérdezni: mi köze volt Hódy Balázsnak ehhez az oly régen
elhunyt, s különben tiszteletre méltó gallus törzsfőhöz, hogy ily
javithatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A szinházaknál pedig azt
kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az emberhez, hogy nem hagy békét
Francziaország előidőinek, melyek mai napság már oly csöndesen viselik
magukat, s nem vétnek a légynek se?!«

Sajnos, ezekre a kérdésekre nem tudok felelni. Hogy mi vonzotta hősünket
a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez ama titkok
közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz a sirba. Talán
gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak nevezett,
tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy Balázs,
akit nagy energiájának s méltó büszkeségének pompás teljességében mi nem
láthattunk soha, de akit ő felfedezett szive rejtekén. A tragédia
hatalmas legénye, ez a telivér ifju barbár, aki csak azért éli végig
Rómában a műveltség fényüzésében duskálkodók elegáns, kicsapongó életét,
hogy aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse
népének szabadságát, igy, messziről nézve, nem igen hasonlitott ugyan
ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény
figurához, aki a Rózsa-utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes,
de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak
néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, rezignált, tétova járásu
emberek, akiket az utczán oldalba lökdös az egész világ?!

Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta
Vercingetorix, akit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső
világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama
bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint
ez a Vercingetorix.

E példátlan makacsságot ne tessék nagyon megitélni; vannak bünök,
amelyek önmagukban hordják büntetésüket.

A halottaikból felidézett gallusok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem
temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor
egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a
»tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd
zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-szinü tintával kaligrafálván
le az egész darabot gyönyörü szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:

_Vercingetorix_, eredeti szomorujáték öt felvonásban, irta: Hódy Balázs.
Személyek…

egészen a 476-ik oldalig, amelynek alján ez a nyugodt, önérzetes szó
ékeskedett:

_Vége_.

Vége!… Dehogy volt vége. Hányszor irta le nagybetükkel ezt a nyugodt,
önérzetes szót! S minden elmult… viharzó érzelmei szerény, borus
hangulatokká zsugorodtak össze; tünt, tünt az ifjuság; az emberek
elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a gyermekek; ezüst szálak
csillantak fel borongó homloka fölött; uj város épült fel a réginek a
helyén, s uj világok keletkeztek ott, ahol sokáig temető volt; de
_Vercingetorix_-nak csak nem akart vége szakadni.

Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a
másik felvonást; s az igazgatókból, dráma-birálókból álló külső világ is
oly tulontul tökéletesnek kivánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!…
Ilyenkor néhány délután elzárkózott s hangosan diskurált magában. Néha
egy hétig is eltartott, mig egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán
elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek.
Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy
félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette
hallani a verseit…

Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb variánsokkal, s
néha tán kissé nagyon is dicsérték az uj passzusokat a régiek rovására.
Kiváltképpen Udvarhelyi ur, aki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői
közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi ur nevezetesen
ugy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, midőn Caesarral
szembe szállott. Caesarnak győznie kellett, igy kivánta ezt a történelem
logikája. S ha Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensuly
törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.

Fodor viszont abban a nézetben volt, hogy Vercingetorixból csak a
praktikus érzék hiányzott s ha áldozatul kellett esnie, tisztára eme
fogyatkozásának tulajdonitható. Meglehet, titokban egyébb kifogásai is
voltak a gallus törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste
az utját a szinpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel s
ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha
kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is
némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az
idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, akivel nem volt
tanácsos vitatkozni.

Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései
ugyan kissé sajátságosaknak tünhetnek fel önök előtt, de nem
hallgathatom el, hogy ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések
fölötte imponáltak Fodornak a határozottságukkal. Fodorné tudnillik ugy
vélekedett, hogy az a tragédia, melynek a szerzője minden este hétkor
jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a
legjobb tragédia a világon. S _Vercingetorix_ e tekintetben páratlanul
állott a világ-irodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy
Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiunak e kerek világon,
következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és
alávalóság, ami különben természetes, mert hisz a szindarabok előadása
tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha
véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operette-ek
bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból s helyettök ma is
_Vercingetorix_-ot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörüségére az
idősebbeknek.

Ezen a hatalmas gyámolon kivül Vercingetorixnak még egy patronája volt:
Ella kisasszony.

Önök, akik ismerik a tizenhét éves lányok szivét, nem hisznek e
pártfogás őszinteségében s önöknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst
illeti, ő ismerte a világ-históriát, ismerte a dramaturgia szabályait,
ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte
Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő
részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szivét nem ismerte.

Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna e két
nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón
világitott feléje, ahogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái
vilagitanak éjjel, a tengeren…?!

Ez a két nagy, fekete szem ott világitott mellette, mialatt ő egy-egy
hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák,
melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett
szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« s Ella
kisasszony helyet foglalt vele szemben a hinta-székben, készen rá hogy
ismét röviditsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.

Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát
kérdezné:

– Jól lesz igy, Ella kisasszony?

Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve az ujabb
variánssal. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott
néhány periodust s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán
megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:

– Most már ez a jelenet tökéletes.

Balázs ugy találta, hogy e nyomatékos itéletekkel szemben nincsen
apelláta s _Vercingetorix_ot illetőleg az irodalom-történetnek nem lehet
egyéb dolga, mint hogy egyszerüen helyben hagyja az Ella kisasszony
kritikáját. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb areopág, mint a
női sziv. Azért irunk, hogy varázsvesszőnkkel még a kősziklából is
kifakaszszuk a megindulás forrását s hol van a megindulásnak gazdagabb
forrása, mint a női szivben?!

Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, aminő ez a
légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék
álmatag járásu, fátyolszin arczu keleti leányaira emlékeztetett, akik
egy-egy rizskása szemből élnek s akiknek a tekintetében annyi a mélység,
mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés könyvek
között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s
olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz
homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen
lehetett Seherezáde, aki Álom-országból származott s álom-világban élt.

Az igazat megvallva, Balázs tévedett s Ella kisaszszony éppenséggel nem
volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett
Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, aki annyi felvonáson
át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a
szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Ugy
tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie
Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van
benne, felpofoz egy pár szinház-igazgatót, végigvonul hadseregével
Európa összes szinpadjain, ott keveset beszél, de annál többet
trombitáltat s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah,
szalutál!…

Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, amint hogy abban a
korban volt, mikor a leányok semmit sem mondanak el abból, amit
gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek
is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix
felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak
Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga
nagyon egyszerü magyarázata.

Egy szép nap ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy este felé legyen
kegyes meghallgatni a tragédia visszavonhatatlanul utolsó felvonását,
titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a
szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba.
Ez a kijelentés a Fodorné amugy is szüntelen forrongó haragját hirtelen
vagy háromszáz fokra hevitette, s az anyai kéz egy párszor oly
barátságtalanul talált hozzá nyulni Seherezádéhoz, hogy a fátyolszin
arczon két bazsarózsa virult ki, mint ahogy a Szent Ágnes érintése
nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen
hasonlitott Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a
kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot
megjegyezte magának.

Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is
füzött e minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, e
bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a fináléját idézhetem,
mely a következőkép hangzott:

– Velem pedig ne próbálj ujjat huzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló
kölyök!

Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért
szenvedett mártiromsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s
alkalmazkodó természetü volt, mint az apja.

Ha ezek után önök ugy találják, hogy Fodornénak messze nyuló, s
beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek
ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát én erről nem
tehetek, csak annyit bátorkodom megjegyezni, hogy a Fodorné szándékait
nem szokta elfujni a szellő.

Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s
ha igen, mi volt róluk a véleménye? – ezt én nem tudom megmondani. Ki
látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár
hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a
regényirókat is.

Önök majdan itélni fognak a tényekből.

Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok
barátságot tanusitott a szegény Vercingetorix iránt, s ha patronájának
mondtam, ez nem volt tulzás, mert, bár tudtán és akaratán kivül, igen
nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gallus testvérének.

Ennek a szolgálatnak a történetét akarom a következőkben elmondani.




V.  LAKODALOM A VIDÁM TARGONCZÁSNÁL.

Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett
zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját,
belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:

– Hódy bácsi!

– Maga az, Czilla?!

– Csitt, csendesen. Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj
lesz nekem is, Ellának is.

– Olyan veszedelmes a dolog?

– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella
szeretné valamire kérni, de nem meri.

– Ah!

Balázs, akit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten
forditotta székét a kis leány felé.

Ella senkit se szokott kérni semmire.

Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A
világért se adta volna elő a dolgot, csak ugy, bevezetés nélkül.

– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?

– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.

Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?

– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.

– De frakkja csak van legalább?

Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.

– Nem tesz semmit. Van a papának.

Balázs azt hitte, hogy valami hunczfutság fog kisülni a dologból, s
gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer
nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz
pillanatot szerzett érzékeny lelkének.

Czilla kisasszony volt tudni illik az egyetlen egy lény a Fodor házban,
aki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusitott kellő tiszteletet. Ha
az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg
magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomoru hányattatásait
néha minden á propos nélkül emlegette.

Mindezt, tekintettel a tettes féktelen kiskoruságára, eddig nem
tartottam érdemesnek megemliteni, de e helyütt nem hallgathatom el, hogy
Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla frivol
megjegyzései.

Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő
egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos,
s ami engem illet, kivül is hagytam volna őt minden legcsekélyebb
figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetembe.

De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt
ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakadalom, utczai
tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tüzoltó ünnep, jégpályamegnyitás –
ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha önök,
jelentékenyebb demonstrácziók alkalmával, meglepetve látták, hogy egy
fiatal hölgy, (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon
élénken abczugolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi
Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenem, hogy ez a fiatal hölgy
Czilla volt.

Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb
háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy
csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal
hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla
soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett a tudós
asszonynak, aki nyelvét az élet harczaira kikészitette. Kiváltképpen
jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, akiknek
előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet sem tisztelte, s a közös
hadsereget kivéve, egyáltalán nem respektált semmit, a mi tiszteletre
méltó. Szóval Czilla olyan diszpéldány utcza-gyerek volt, aminőt csak
ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek
tőle s Balázs is némi respektussal viseltetett iránta. A Czilla örök
harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De
ha tartott is tőle egy kicsit, mégsem volt vele szemben oly
fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.

Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és
törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető
pontja, amelyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.

Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy
gondolattal volt nagyobb egy ideális női orrnál, de nagyobb volt. Czilla
tudta ezt s ez a tudat sok keserüséget okozott neki. Mit nem adott volna
érte, ha hijjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető,
örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Ugy
hiszem, Czilla alapjában véve voltaképpen szomoru lélek volt, aki
titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszuságot; ugy
hiszem, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette,
hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék
boldog seregével…

S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát;
akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly
könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…

A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép
kis fej tolakodott előre mindenüvé, ahol egy garas ára vigasságot
lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg
a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi
szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!

Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki
visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden
kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az
orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett
magáról, s Rettenetes Iván meg volt szeliditve. Nem hallgathatom el,
hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak
Katinak szólitotta, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem
lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szive magzatja volt,
kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rá
kiáltott:

– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…

És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, ahol nagy
könyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Puposka vagy
egyébb szerencsétlen regény-hősnők lehangoló társaságában.

A siker, a »probatum, est« mindig rossz példát ad, s Balázs, aki
megtámadtatástól tartott, éppen valamely súlyos gyöngédtelenségen törte
a fejét, midőn, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette,
hogy Czilla komolyan beszél.

– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni
egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla,
Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első
éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem
hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy,
fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi-utczán! Ahogy a
kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a
czivilek csak ugy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre
köszönnek neki.

Balázs elbámult.

– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk
egész nap itthon vannak!

– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinée-król. Tudja,
hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinée-kra, meg a
Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz
semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a
Petőfi-Társaságba is. És ha hosszu verseket olvasnak fel, akkor
kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.

– Ki az a Göndöry Béla?

– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint
más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert
hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, amint
tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!

– Akkor nem is érdemli magát.

– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, ugy iszik az az
ember, mint a homok. És ha be van csipve, akkor még kedvesebb. Nem
kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott ugy tud
kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom,
valami gazdag zsidólányt fog elvenni.

Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, akit pedig ez a
sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.

– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?

– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi
nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e?
Mert ez Hódy bácsitól függ.

– Tőlem?

– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy
szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt
feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba,
mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy
hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be
helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?

– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok
foganatja…

– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a
szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker
bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.

– Ugyan?

– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi igy szól: »El kell mennem vőfélynek egy
barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« –
ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd huzódozni
fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan, édes mama, minek az a sok
költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre
elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal,
s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni

– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?

– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.

– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.

– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.

– Hogy hivják?

– Pézsma Rajnáld báró.

– És kicsoda ez az ur?

– Biczikli-tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik
miniszteriumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A
tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa championja, s tulajdonosa
több arany-éremnek.

– És ez az ur azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?

– Különös szerencséjének fogja tartani.

– De hisz ez az ur nem ismer engem, amint én sem ismerem őt…

– Ó, ami a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy
tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is irt
egy könyvet; az volt a czime, hogy: _A kerékpár jövője._ Hogy Hódy bácsi
nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró
különben csak egy pár bátoritó szót vár, s aztán személyesen is fel
fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.

– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?

– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még
én sem beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is.
Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk.

– El nem tudom képzelni…

– Az özvegy Kleinné.

– Az özvegy Kleinné!

– Igen, az a svájczi hölgy, aki Ellának harmadéve zongora-leczkéket
adott.

– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy
nagyocska lánya.

– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz
fia. Eleinte ugy volt, hogy a nagyobbik fiu elveszi a Fánit. De aztán
összement a dolog. Ugy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.

– S az öreg? Az öreg beugrik?

– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztositani
ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné _parti_. A
bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné
kereszt-leánya Veres tábornoknénak, a miniszter anyjának.

– Keresztleánya – a tábornoknénak?!

– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog ugy keletkezett, hogy az öreg
tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét
ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanitott; a svájczi Kleinok
mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak,
egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné
kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig
két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni!
Mit volt mit tenni? A hibát csak ugy lehetett helyrehozni, ha az özvegy
Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította
őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a
pártfogását.

– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Veres minisztériumában dolgozik, s
némi előléptetést remél ezen a réven.

– Azt gondolom, hogy nem is számit rosszul. Annyi bizonyos, hogy az
esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.

– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?

– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a
_Vidám Targonczás_nál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona
a bárónak, s igy kevesebb lesz a költség.

– Maga a mulatság nem csábit éppen, kedves Czilla, de…

– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…

Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az
összeesküvők szétrebbentek.

Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy
Fodorné egy _Quos ego_val le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a
frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek,
mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszemüségében még azt is
megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.

Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete
szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán
határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állitólagos jóbarát
felől. Balázs megszeppent.

– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk
az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy
keressen más vőfélyt.

– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.

Erre a váratlan engedékenységre Balázs észnélkül igyekezett
visszavonulni, de már elkésett vele.

– Ami azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel
mondtam igent, ha a ténsasszony, meg a lányok is eljönnek.

– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.

Balázs tudta, hogy amit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan
bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló
számitja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli 1 óra 20
perczkor a _Biela_ nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz
hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a _Biela_ nevü
üstökös utközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti
szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem
lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához s a
hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas
tusakodás után tudta megállapitani, de viszont nem volt halandó, aki a
cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő.
Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földíndulás, árviz, de
Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a _Vidám
Targonczás_nál.

Balázs tehát mély szomoruságba esett s nem győzte átkozni magát a
könnyelmüségéért.

Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a
vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!

De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.

Egy délután, ahogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva
nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek
jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a
tenger-fenék élete: egyszerre észre vette, hogy a kaszárnyaszerü bérház
előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le
vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét,« majd eltünik a kapualjban.
Ez _ő!_

Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna
dress-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz
fiu nyitott be a szobába.

– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.

– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.

– Ó, kérem, látásból, hirből, névről már régen van szerencsém. Magam is
ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben.
Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az
irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy
tisztelet-példányt _A kerékpár jövője_ czimü müvecskémből.

Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s
illendőség-tudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.

– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki) Shamyl a folyosón van. Tekintve
az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón
hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem
afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa,
ha szabad igy mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.

Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat
kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.

– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk
hirneves bajvivója, nem utasitja vissza mély tiszteletből fakadó
kérésemet…

Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd
erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak,
hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha
szélesebb körü ismeretség hijján, valamelyik fiatal kollégáját kellett
volna vőfélyül felkérnie.

– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidijas barátom
szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz
megismerkedni irodalmunk jeles bajvivójával…

Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a
tábornokot készült volna feleségül venni.

– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni,
hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…

S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy
félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki,
aki ért hozzá, egy-két strófában megemlékeznék a lakomán jelen levő
mexicoi hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! Ami a poézist illeti,
itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez
a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő
nem szokott üdvözlő verseket irni, csak himnuszokat és bukolikákat.

A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni
ötven százalékra.

– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen
vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis
hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se
tud a gazember), a menyasszonyom zongora-művésznő: ez már magában véve
is kitesz egy fél-programmot. De Ella kisasszony is megigérte, hogy
énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak
egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak
találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat,
ha kegyes volna becses költészetéből némi izelitővel kedveskedni nekünk.
Talán valamely eposzból, mely esetleg hadviselésről szólana… Nagyon
szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.

Önök nem itélik el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, amidőn
szerelemről álmodik; ne itéljék el Hódy Balázst se, ha ebben a
pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.

Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kivánkozott szegény Vercingetorix
a nyilvánosság elé! Vajon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az
első kinálkozó alkalmat?!

Bizonyára, nem éppen a _Vidám Targonczás_ nyilvánossága elé kivánkozott
oly hosszu időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a _Vidám
Targonczás_-ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni
a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.

Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek
járni a hadviselést tárgyazó drámákra, s nem védekezett kellő erélylyel
a vasparipán járó ördög ellen.

Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is
haragudott, de egy negyedóra multán, mindent megigért. S mikor Pézsma
báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid
rezignáczióval sugta meg Czillának a nagy ujságot:

– Itt volt.

A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi ur támogatása mellett
megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a familiával egy
négy-üléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott
minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve
hátul a frakk-zsebben, megindult a halhatatlanság felé.

Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál.
Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól
érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen
kihagyni a játékból.

Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben, gyürüben várta
őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a
hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.

Végre megjelent s szemérmes sirással vetette magát a Fodorné keblére.
Gyászoló anyák sirnak igy, a temetés előtt, mintha azt mondanák:

– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!

Balázst nem ragadták el a menyasszony szivós bájai, s maga sem tudta
mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor
kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Hallani vélte a
tábornoknét, amint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani
az ördögnek s minden csábitásainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai
kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, amely a
tábornokné ajkairól hangzott el.

Ugy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak
megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.

A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen
engedékeny volt, de ettől a föltételtől nem tágitott. Egy Derby-győztes
bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben
a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.

Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant
Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A
sarokról azonban visszanézett, s bucsut intett a társaságnak a
viszontlátásig.

Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs
elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne
sóhajtson vőfélye előtt:

– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a
melyik utólérje!

A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott
Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.

Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba
verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől,
ahol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy
fehér ruhás kis lány, akit senki se ismert, fel s alá szaladgált a
templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett;
a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan
szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, akinek a ruháján igen sok volt
az igazitni való, minduntalan a leányát kereste.

Balázs kezdte nagyon unni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul
érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczák e
tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.

– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyátalán
miért vagyok a világon?!

Ebben a pillanatban valósággal gyülölte a két lányt, akik ide csalták.
Miért akarnak minden áron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk,
miért nem hagyják békében őt, a szomoru képü embert?! A Göndöry Béla
jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s ahogy a zsebében
szégyenkező Vercingetorixra gondolt, utálta önmagát és az egész világot.

Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe
jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltünés, botrány,
örök harag, s ki tudja, talán végleges szakitás azzal a körrel, melyet
annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…

A templom előtt egy kocsi állott meg.

– A tábornok!

Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán,
karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők
két sorfala között s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az átalános
hajlongást.

– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a
trombitára emlékeztetett.

Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy
a tábornok meg van elégedve. Én azt is hozzá tehetem, hogy
elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illette. A
násznép meghaladta a várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek,
akiknek a czipői szépen ki vannak tisztitva!

A tábornok különben kötött marche-route-tal indult el hazulról.
Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg
lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék
nélkül hozzá látott a megelégedéshez.

A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért
felvilágositást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátka-párt
kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:

– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?

A pap boszus pillantásokat vetett a csendháboritóra, s Göndöry Béla
hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot.
Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.

– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.

A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illendőnek vélte kissé
ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s e kedves intermezzo
után, az uj pár meg a tanuk átmentek a sekrestyébe.

A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A
sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma
báró ellenben elhült, midőn a tábornok őt is megkinálta a borravalóval.

– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt
már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.

A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már
volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.

– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb
szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, ki éppen akkor
irta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel
nélkül. A mai dátummal.

Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:

– Vajon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!

A mexicoi hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.

– Ön kicsoda? – kérdezte nyájasan.

Balázs megnevezte magát.

– Praestanter. Nagyon jól van. Kitünően van.

Balázs sietett menekülni s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.

– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család
feje.

– Igen, már megismerkedtünk – felelt Balázs kedvetlenül.

– A tábornok jó kedvében van – suttogta Fodorné örömmel.

Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.

– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy
nemsokára hires irók, nagy emberek leszünk.

Balázs vállat vont. Ma, ugy látszik, az egész világ meg van bolondulva.

A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga
gondjaira bizta hű Shamylját, s kocsiba ült immáron élete párjával. A
második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a
nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másod rangu előkelőség,
s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s
megkezdődött a kivonulás a _Vidám Targonczás_-hoz.

A _Vidám Targonczás_, a fővárosi epikúrok e kedvelt nyári helyisége,
voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két
hektikás, porlepte galagonya-bokor képviselte. De az udvart határoló
kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a _Targonczás_ vendégei egy kis
fantáziával a szabad természetben képzelhették magukat.

A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében teritettek
meg egy hosszu asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teriteni, mert
ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.

A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó
figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghivottak
teritékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak
tányérjára. A virágok rózsaszin pántlikáin, s a szivarszipkákra
rákarczolva, mindegyik emléken ott pompázott az esküvő dátuma.

Balázs Czilla s egy fiatal ur közé került, aki sietett magát bemutatni.

– Pézsma – szólt egyszerüen.

Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a
szerencsének.

– Soha se örüljön – szólt nevetve a czitera-művész – a velem való
ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg
fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a
szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a
szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy
krajczárt se tudok kivasalni.

Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a
kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte
kérdezgetni, hogy vajon kit ért az ifju báró »vén gazember« alatt.

De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.

– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a
czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha
megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy
a haja szála is égnek mered.

Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs ugy érezte, hogy immár a
tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést
kibirja, jöjjön, aminek jönnie kell, a többi már nem számit.

Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek
véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de
Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s e pillanatban a közös
hadsereg különböző szinü hajtókáin kivül nem érdeklődött semmi iránt a
világon.

– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész –
elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van
rugva.

A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára
nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával,
de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén
tulságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsa szinü
volt, hol meg lilaszinre vált.

A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már
másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szivrehatóan
kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a konczert.
A báró felpattant _Ephialtes_-re, vascsikóinak legkönnyebbikére, melyet
produkcziók alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám
targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket. A nagy
művész kerékpár-fortélyai frenetikus hatást keltettek, iskola-lovaglása
pedig átalános csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt;
a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban
ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már
nem tudott, de a lovát megülte.

E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:

– A tábornok kéreti.

Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s
megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz
bolond, mint az a rettenetes másik.

A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.

– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a
költészetet. Ez helyes, igen helyes.

– Tábornok ur…

– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes
költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és
szabályszerü költészetet.

A tábornok oly vigan pislogott, az apró kék szemek, melyek egykor,
Mexico térein, annyiszor néztek szembe a halállal, oly barátságosan,
annyi jóakarattal tekintettek a költőre, hogy Balázs nem tudott hova
lenni meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte,
meleg érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a
tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember,
hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, amint
karddal oldalán s halál-megvetéssel szivében, a tábori őrtüz világa
mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét ama csöndes, édes szavu
lantosoknak, akikről Longfellow beszél…

– Tábornok úr… igazán… nem tudom…

– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az
előirást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig
helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen
öreg fiu vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már
csak a költészet ad megnyugvást.

Ez nem volt frázis, amint később kitudódott.

– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a
költészetet. A verses költészetet űzi ön?

– Igen, tábornok ur.

– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, akinek nem tudom a nevét,
jelentést tett nekem, hogy ön produkálni fogja magát, mint költész. Ezt
igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és
zenészek szándékoznak magukat produkálni. Ez helytelen. A lármázás nem
jól van; a lármázást le kell fúni.

A tábornok kivánsága az volt, hogy a programm többi pontját ejtsék el,
Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a
rendeletet, hogy a felolvasó részére keritsenek egy kényelmesebb széket,
s hogy méginkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy
második szivarszipkával, mely egyébként ugy hasonlitott az elsőhöz, mint
egyik tojás a másikhoz.

Nem hallgathatom el, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a
készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem
mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki
ennyire áhitozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S
végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, a ki
szenvedélyes barátja a költészetnek, s akinek csak egy szót kell
szólnia, hogy a szinházak rendre nyiljanak meg a szegény Vercingetorix
előtt!…

Egy kicsit kalapált is a szive, mialatt ügyetlen keze előhalászta a
feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s
az ötödik felvonás nagy csata-jelenetét. Ugy rémlett neki, mintha
Göndöry Béla vészjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a
gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a
csöndes zokogás! De a bátraké a szerencse.

Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást
vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni,
szeliden, biztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély
hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem
nézett fel többet a kéziratból.

A tábornok hátra dőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással
nézte a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se
hiányzik se fizikai, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy
teljesebben élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót
recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott,
s utóbb egészen elcsendesedett. Ugy látszott, teljesen átadja magát
annak a varázsnak, melyet a nemes pathosz gyakorol a fogékony lélekre.

Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen
aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.

Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen
szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy
ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez
a hatás, amelyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb
sikere volt.

A tábornok tudni illik, a mexicoi hadjárat óta súlyos álmatlanságban
szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát
bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő idioszünkraziával
voltak egymás iránt; a tábornok gyülölte a szépen megvetett párnákat, s
az ágy azzal állott boszut e gyülöletért, hogy nem türte magában a
szegény mexicoi hőst. Csak a szinházban tudott egy-egy kicsit
szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek némileg könnyebbségére
voltak, s a jelesebb tragédiák mindig megszereztek neki egy-egy félórai
pihenést.

Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt
év óta.

A tábornok nem volt hálátlan ember, s ahogy a nagy csöndességre
felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de
annál szivesebben ismerte el annak érdemeit, akinek rövid bár, de
rendkivüli élvezetet köszönhetett.

– Ez már aztán jó szindarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán
nevezem jó szindarabnak!

Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb
szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magán viszonyai
és irodalmi működése felől.

Mikor meghallotta, hogy a szinházak makacsul vonakodnak előadni
_Vercingetorix_-ot, felháborodott.

– Nem adni elő ilyen szindarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez
őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a szindarab
szabályszerü, és én elő fogom adatni.

S többé nem ment ki a fejéből ez a derék tragédia, melynek huszonöt év
óta az első álmot köszönhette.

Haza menőben sem szünt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg
ujra dicsérgette a tábornoknénak.

– Ezen szindarab jó szindarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg
fogom hagyni, hogy ezen jó szindarabot előadják.

Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a
tragédiák előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy
morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden gigási
ambiczió.

Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek:
egy hölgy és egy kis fiu. Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja
előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem
kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:

– Durczás Panna van itt!

Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel
értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs
ajtaja felé, ahol a vendégek eltüntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s
maga Udvarhelyi ur is, akit pedig semmi sem lepett meg, ami az ó- és uj
világban történt, kerekre nyitotta a szemét.

– Terringettét, Durczás Panna!

Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.

Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s
mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke szinésznőnek egész élete a
nyilvánosság előtt folyt le; este a szinpadon, nappal, ahol a legtöbb
ember járt. Lehetetlen, lángoló szinü ruháit már kora reggel ott
lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó
gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se
szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly
pikáns ellentétet alkotott, meghóditotta az egész világot, s az idősb
Durczás ur a maga körében az irigyelt emberek közé tartozott. Mert Panna
jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.

Hogy erénye annyira áhitozta a reklámot, ne itéljük meg érte. Mindez
Durczás Attiláért történt.

A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte.
Biztositani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan
_Vercingetorix_ nem lesz a másik szinház zsákmánya.

Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak
érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!

A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy
igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna
lehetséges, szurna bele a darabba a tisztelt szerző ur egy rövid
orgia-jelenetet, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyolkosztümökért.
Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell
nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az anyai sziv!

A második kivánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges,
tisztelné meg a szerző ur Vercingetorix szerepével az idősb Durczás
urat. Ez az idősb Durczás ur egy kellemetlen fenevad volt, akit
vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s aki, ha a szinpadra szabadúlt,
túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a
sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, sokat studérozott,
s átalában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkivüli gonddal
borotvált, húsos lárva-arczát mindig ott lehetett látni a szinházi
kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános
hegycsucs végtelen melankoliájával nézte a bömbölés dolgában hátra
maradott emberiséget.

Hazudnám, ha azt erősitgetném, hogy a közönség rajongott a Durczás ur
ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás ur müvészetét mégis csak
le kellett nyelni. Mert Durczás ur akkora volt, mint egy bölény, s Panna
imádta őt. A borongó kedélyü müvész értett hozzá, hogy ezt a
szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy
viszonya valamelyik statisztáló hölgygyel, a kikkel aztán Panna rendesen
össze is pofozkodott. Szóval Durczás ur tetszése szerint harsoghatott a
Panna számlájára; Panna csak ugy szerződött el valahová, ha egyszersmind
Durczás urat is angazsálták a hősi szerepekre.

Azok között, akik Durczás müvészetét teljességgel nem birták
méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is
idioszünkrazia volt, a mit a tábornok e pontban tanusitott, hanem vad
gyülölség, bősz ellenségeskedés. A hányszor Durczás megjelent a
szinpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően forditott
hátat a szinpadnak. Olyankor pedig, mikor a müvész, az alkotás ihletétől
megszállva, kissé megeresztette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem
gondolkozva, csak domboritott, domboritott, s annyi bensőséggel, oly
részvétre méltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomrú Behemóth, a
tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a szinpadra:

– Mars, takarodjál!

A tábornoktól különben az egész szinház rettegett, s a mexicoi hős éppen
a félelmetességének és fesztelenül nyilvánitott kritikáinak köszönhette
a Panna barátságát.

Panna, ha hóditásról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot;
tábornok és tüzoltó, gróf és szinlaposztó, nagykövet és lóvasuti
konduktor mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a
földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet
tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja?
Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor
valamelyik halva született darab premièrejére behozzák véleményt
nyilvánitani. Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta, s csak a szerint
becsülte az embereket, amint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke
mélyéből tisztelte azokat, akik koronkint intrikáltak a Durczás-család
ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, aki ellenségnek oly
engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.

Panna hű volt mint maga Penelope, de mikor a Durczás család érdekei ugy
kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha
megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy
siránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott,
fáradt, mig elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült
behálóznia. A mexicoi hőst Durczással már csak a halál békithette ki.

– A ficzkót ne lássam többet – szólt, ha Panna a férjét emlegette.

Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a
tragikust oly tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha
sem valósuló reménység, hogy e két férfiu egykor megérti egymást,
folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a tábornok iránt. A tábornok
viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalitó szavalását, s hálás
volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke szirénnek köszönhetett.

Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdonithatta Balázs, hogy sokat
hányatott tragédiáját végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt
folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, akit közönségesen
csak a nagy lábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén,
kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagy
lábu lassankint teljesen elhóditja tőle a népszerüséget. Ezt a
veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.

– Istenem – magyarázta Balázsnak meginditó nyiltsággal – egy
tisztességes asszonynak oly nehéz sora van a szinpadon! Ha nem
pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben
elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?

Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette
a témát.

– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?!… Mondd,
Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…

Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s
kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani,
szüntelenül, pihenés nélkül játszani.

Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen
javában huzgálta ki az ócska butorból a lószőr-tölteléket, midőn Panna
hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép
mozdulatával mutatva rá, igy kiáltott fel:

– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam
beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne
tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!

Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még
nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen,
hogy:

– Honnan ismeri ez az asszony _Vercingetorix_nak a szerepeit?! A
tábornok beszélt volna Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok
aludt, mialatt Pompejáról volt szó!

Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifurta
az oldalát.

– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok
ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz
rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, oktáv alaku könyv… a
tábornok azt mondta, hogy öntől való.

A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a
tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltünt a könyvtárából.
Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.

Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már
a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.

Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gallus törzsfő iránt?!
Balázs nem volt találékony ember s nem sejtette, hogy Fodorné
Vercingetorixot már vejének tekintette…

– És, ha szabad kérdeznem, tetszik a szerep a nagyságos asszonynak?

Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán
semmi se hiányzik belőle egy orgia-jeleneten kivül.

Balázs mindent megigért. Az orgia-jelenetet, a czimszerepet Durczás
urnak, mindent. Még Attilának is kiszoritott volna egy kisebb,
könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött a szinészi
pályán.

– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog
ütközni, mint már annyiszor.

– Bizza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy
előadják.

És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal
szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. Amit ő ki akart járni, abba
előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasitás nem
létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer.
Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb
hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.

A szinház-igazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára
lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál
gondolatába, isten neki, bele nyugszik _Vercingetorix_ előadásába is.

Három hónap multán _Vercingetorix_ szinre került s nagy sikert aratott.
Durczás ugy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a
század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész
ruha), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden
felvonás után, összesen tizenhétszer.

Másnap az ujságok fölfedezték a nagy érdemü költőt, kiadták az
arczképét, s e siker hatása alatt a temetkezési vállalat előléptette
_Vercingetorix_ jeles szerzőjét aligazgatónak.

Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tüzoltó Szerek Gyára
Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi kapaczitást
megválasztotta igazgatójává.

Önök azt hiszik, hogy ez tréfa? Ez az élet, tisztelt uraim!




VI.  A GÁLYA HALAD.

Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül
eldöngetik, aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik. Ezek
után az előtanulmányok után pedig elkábitják. Pálinkát tömnek belé,
megfujnak a füle mellett egy harsány szavu sípot, s egy elszakíthatatlan
nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, amig bele szédül. Végül
megmutatnak neki egy medve-kisasszonyt, amely már szépen tánczol
parancsszóra. A medve eleinte kinosan morog, s iparkodik lánczát a
kegyetlen kézből kiszabaditani, de a fütykös tánczol, a síp orditozik, a
láncz pedig csak nem akar elszakadni. És ezalatt oly szépen szól a duda!
A medve-kisasszony megadással lejti a csábitó tánczot, az ostor pattog,
a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni kezdi
idomtalan lábát. Az első tánczleczke megkezdődik.

Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátithassa, nem hiányzott az
előképzettsége. A sors eléggé megpuhitotta arra, hogy megadással viselje
mindazt, ami következik. A mi pedig az elkábitás művét illeti, arról
gondoskodott Fodorné.

Szóval, a mi késik, nem mulik; Balázs megtanult taktusra lépni,
megfigyelte mások kellemes mozdulatait s igyekezett a látottakból
okulni. Előbujt a barlangjából s eljárt az emberek közé, először
kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást
talált a dologban.

A biczikli-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden
tánczmulatságon, ahol Fodorék csak megjelentek. Frakkot csináltatott
magának, megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni, egy
szóval nem lehetett rá ismerni.

Fodorék pedig nem huzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól. A ház
urnője mintha véleményt változtatott volna. »Most a leányokon a sor« –
mondotta koronkint a gnómnak, szemmel láthatóan azért, hogy mások
értsenek belőle. A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli
ruháikat, s Fodorné, amikor hajnal tájban vetődtek haza, csakugy felkelt
öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság?! Rendes
számlájok volt a keztyütisztitónál, s fodrásznő járt a házhoz. »Fel kell
találnom a golyószórót« – szólt néha Fodor aggodalmasan.

Ama kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép
megsokszorozták, Balázs soha se maradt el. Ő volt az állandó kisérő, aki
nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek a
szükségét nem igen lehetett belátni. De az már magától értetődött, hogy
Balázs velök legyen. Hogy miért, az szóba se került soha.

Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe. Hanem egy rossz órában
keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.

Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak
hazafelé. Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.

Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt. Balázs és Ella szótlanul
ballagtak egymás mellett. Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott
mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné
suttogását. Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik
lányával.

– Eh, hagyj nekem békét – feleselt a leány. – Ugyis tudom, hogy Ellára
haragszol… Vagy mindig én legyek a bünbak?!

Halkan szólt, de Ella megértette.

A bünös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába. Csöndesen
haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, aki
szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét
hirdette. A leány vállat vont, s némán folytatta utját. Álmos volt, s
nem törődött semmivel a világon.

A mig haza értek, nem váltottak egy szót sem. A küszöbnél aztán
elbucsuztak egymástól.

– Jó éjt, Ella kisasszony.

– Jó éjt, Hódy ur.

Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak,
de nem talált semmi okosat.

– Ugy elkényeztet bennünket, hogy már meg se köszönjük a szivességét.

De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú…
Fodorné dühös volt maga-magára és az egész világra.

S ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik
lányára:

– Ostoba vagy, mint egy vad lúd! A kórházban fogsz meghalni, érted, a
kórházban! Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.

A leány nem felelt.

Kinn maradtak a konyhában. Czilla levett a pohárszékről egy tányérral
fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához. A zivatar, mely, mint
előre látható volt, elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.

Ella melléje ült, s azt mondta neki:

– Adj hát nekem is egy kicsit.

Mig a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott
türtőztetni magát. De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak
megállapodott Czilla előtt:

– Nem ettél még eleget?

Czilla, aki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a milyen
hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már kész van.
Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a nagy jelenet
következik, a mely már régen fenyegetett. Mivel pedig a drámai
jeleneteket otthon nem kedvelte, sietve átsomfordált a hálószobába.

Ella követni akarta, de nem illanhatott el.

– Te maradj itt – rivallt rá az anyja.

Ella megadta magát sorsának. Leült, s szembe nézett a veszedelemmel.

Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla,
hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.

– Hallod-e, te leány – szólt, a levágott fejek rémitő tekintetével nézve
a Fodor-család reménységére – ha te még egyszer ugy viseled magad, mint
ma este, megfojtalak, érted?!

– De hát mit csináltam én?! – védekezett a leány. – Olyan nagy vétek,
hogy egy kicsit jókedvü voltam?!

– Még azt kérded, hogy mit csináltál?! Mintha nem láttam volna, mintha
nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki! Azt
csináltad, hogy szemtelen voltál!

– Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó
tánczossal, aki ott volt, azért mindjárt… Hisz te nagyon jól tudod,
mama, hogy Béla nem is udvarol nekem.

– No ne is udvaroljon! És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a
kamaszról ne halljak többet!… Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?!
Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal,
tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan!
Neki ez persze semmi! De ha még egyszer effélét látok, kikaparom a
szemed!

Ella hallgatott.

– Mit gondolsz – folytatta Fodorné – hogy eshetett az ennek a szegény
embernek?! Ez egy finom lelkü ember, akit te nem érdemelsz! Azért, hogy
nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit? Egy szép nap
rád se néz többet, s aztán czupász…

– De mama – szólt Ella csendesen – mi közöm nekem Hódy urhoz?! Ugy
beszélsz róla, mintha legalább is vőlegényem volna.

– Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet. De ha nem érdemled,
legalább becsüld meg! Ne légy ostoba. Ma még azt hiszed, hogy az élet
csupa hanczúzás és tréfa. De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a
tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit,
csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az
olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.

Ella elgondolkozott. Egy kis kézi tükör volt előtte, sárgára mázolt
keretü, szegényes jószág, aminőt czifrálkodó cselédek használnak. A
tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a Seherezáde
szempárt. Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson.

– Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy ur engem el fog venni
feleségül?!

– Micsoda buta kérdés?! Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a
dolgot.

– Ó, semmi esetre – felelt nyugodtan Ella. – Én inkább azt hiszem, hogy
csak ma kezdett szeretni, akkor, amikor megharagudott rám… De hát miért
nem szól, ha szeret? Soha se mondott egy szót se, amiből azt gondolhatná
az ember, hogy olyan szemmel néz rám… Még csak nem is néz ugy rám, mint
a többiek.

– Persze, majd ugy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok!
De hát nincs szemed? Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor
is, mikor az isten fölvitte a dolgát?! Miért foglalkozik annyit veled,
miért kisér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?! Mondd,
nincs szemed?

De igen, volt szeme. Csakhogy szerette mindezt hallani.

– Ilyen tudományos ember! – folytatta Fodorné. – Bizony nagy szerencse,
hogy rád veti a szemét.

Ella nem felelt. Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő
ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?!

A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol
fel, s azt állitja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok
szerelmét. De a _tudomány_ nincsen közöttük.

S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gentleman-nél kalandoztak,
a ki háromszor bukott meg minden alap-vizsgálaton, s a kiről a sors
könyvébe azt irták, hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat…

Másnap este Balázs azt cselekedte, amit előtte való éjszaka Fodorné.
Izgatottan járt le s fel, s megmérte a szobáját széltében, hosszában,
keresztben. Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.

Aztán megállt az ablaknál. Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá,
hogy fölverje álmából az egész háznépet.

Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik. De egy kicsit
zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?

Utoljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez? Semmi a
világon. Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se
inge, se gallérja.

És mégis, végtelen keserüség fogta el. A mint bambán kirévedezett az
ablakon, tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a
mely mögött már oly régen nem lakik senki! A hold, a bambák és poéták
barátja, ezüst esőben fürösztötte meg az erkélyt tartó két óriás
kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a
mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon
meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért
bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes intimitásoktól.

Be rég is volt az!

Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat
neki. A boldogsága is csupa nélkülözés volt. De akkor a szenvedés is
boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen,
czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak
egy fájdalma sem!…

– Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet! Ó mért is,
hogy nem tudtam meghalni!

S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni
különben balgatag fejét, suttogni kezdett az árnyékhoz, aki hosszu idő
multán ujra megjelent neki.

– Csak téged szerettelek s örökkön csak téged foglak szeretni! Nincs, ne
is legyen örömem a te emlékeden kivül… Hűséges maradok hozzád, a mig
csak élek!…

Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szivünkbe
lopózott.

Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt. Az ember alkalmazkodó
állat, s bele törődik minden nyomoruságba. De van egy gondolat, a melyet
nem lehet megszokni, azt, hogy: soha többé.

És mégis bele fog törődni a gondolatba, hogy a szerető csókja rá nézve
már csak mitologia; le fog tenni róla, hogy valaha fészke lesz, ahol
gyerekek lármáznak.

Brr, még a gondolattól is megfázik az ember.

És ugyan miért? Olyan öreg volna már, akit nem lehet többé szeretni?!
Nem nyomorék, nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász. S ha
gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is
szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, aki megérezze, hogy
rosszul szabott kabátja alatt férfi-sziv dobog?!

De mért jár mindez a fejében? Mi ütött hozzá?

Azért van igy elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott
egy hozzá való jókedvü fiatal urral? De hát mit törődik azzal a kis
lánynyal?!

És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a
kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal ur, elviszi
ebből a házból s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a
szép, okos beszédet.

Már hajnalodott s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a
szobájában.

*

Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadúl dörömböznek az
ajtaján. Ez a szép reggel tulajdonképpen délutáni két órát kiván
jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.

Ideges lények lázas szivdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz
lármától, de Göndöry Béla távolról sem szenvedett ilyes betegségben.

– Nagyon szemtelen – szólt magában. – Nem lehet más, csak a szabó vagy a
suszter.

Azzal megfordult a másik oldalára s tovább aludt.

De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kiséretében egy ismeretlen
hang szólalt meg:

– Nagyságos ur! Nagyságos ur!

– Nem hagy aludni a gazember – konstatálta Justinianus kitartó
tanitványa s rágyujtott egy czigarettára. – Csak rajta, majd meglátjuk,
melyikünk győzi tovább türelemmel.

Elővette a tegnapi esti lapot s olvasni kezdett.

– Levelet hoztam, nagyságos ur – erőködött odakünn az ostromló.

– Tudom – gondolta odabenn a jogász.

– Hordár, hordár van kinn! – esengett az erőszakos látogató. – Hordár a
Nagymező-utczából.

– Azt akárki mondhatja – jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, aki
jól ismerte a hitelezők minden furfangját.

S nyugodtan eregette a füstöt czigarettájából.

Végre a látogató feltalálta magát. Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy
két percz multán Göndöry Béla észre vette, hogy a küszöbről, az ajtó
hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.

A czédula után pedig egy levél következett. Közönséges, polgári levél, s
nem ama szalmaboritéku irományok egyike, melyekről a szakavatott szem
messziről meglátja, hogy semmi jót se jelentenek.

A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen
elereszteni. A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.

Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kivülről lehetetlen
ellenőrizni az operáczióját, fölkelt, óvatosan oda lépkedett a
czédulához s fölvette.

A czédulán ez állott:

Kérem szépen, nagyságos ur, én vagyok, a 117-es hordár. Ezt a levelet
hoztam, de válasz kell rá. Tudom, hogy a nagyságos ur itthon van, kezét
csókolom. A 117-es.

– Az már más – szólt a jogász és kinyitotta az ajtót.

S mialatt felbontotta a levelet, kioktatta a köz buzgó szolgáját.

– Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos ur, nagyságos
ur, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem
lát semmiféle gyanus embert, kiáltson határozott hangon: »Le a
szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«

– Igenis, kezét csókolom.

A levél Czillától volt, s igy hangzott:

Barátom!

Nagy baj van, roppant baj. Mindennek vége. Ó jaj nekem! Beszélnem kell
magával, ha kompromittálom is magamat. Legyen öt órakor az
Erzsébet-téren, a Sas-utczai részen. Véletlenül találkozunk, szóba
állunk, és csatlakozik.

Legyen erős. Legyen mindenre elkészülve. Ó jaj nekem! De jaj magának is,
szegény barátom!

Oly borzasztó ez, mint egy szindarab.

Üzenje meg, hogy ott lesz-e?

Azért nyugalom. Maga legyen férfi.

Pá, édes.

_Czilla_.

U. i. Ne kokettáljon a felsőbb leányokkal.

Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet
sem volt megijedve. Felöltözött, elment ebédelni, s ugy evett, mint egy
czápa.

Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott. Öt órakor aztán
megindult az Erzsébet-tér felé.

Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára. A kis
leány szinésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a
sétatérnek nevezett porfészket.

– Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! – kérdezte vésztjósló
komolysággal, mikor meggyőződött róla, hogy senki se hallhatja a
beszélgetésöket.

Göndöry Béla, szükség esetén, ugy hazudott, mint egy tolvaj lakáj.

– Éppen egy órája, hogy a József-téren várom. Végre, nem tudtam egyebet
gondolni, mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem ahogy a
levelében irta.

Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott,
midőn a tanuságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren
kellett megjelennie.

– Tessék, csakugyan én vagyok, aki tévedett!… De, istenem, olyan zavart
is a fejem, mióta megkaptam a levelét!…

– Ugy-e, micsoda szerencsétlenség?!

– Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó. De minden
rosszra el vagyok készülve.

– És igaza van, szegény barátom – sóhajtott Czilla, aki boldog volt, ha
a franczia szindarabok tónusában társaloghatott. – Hódy megkérte Ellát.

– Ah!

– S magának erre nincs egyéb mondanivalója, mint ez a rövid »ah«?!

– Azt akartam mondani vele, hogy: csak ugy egyszerre?

– Csak ugy egyszerre. Azaz, hogy még sem egészen egyszerre. Ella ma
elárulta nekem, hogy, amugy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt
nyilatkozott előtte.

– És Ella?… Mit felelt neki?

– Semmit. Nagyon meg volt lepetve. Zavarban volt. Félt.

– No lám, erről egy szót sem szólt nekem.

– Ugy, ugy, haragudjék! Haragudjék még jobban! Nem képzeli, Béla, milyen
férfias az, ha egy férfi haragszik… Törjön, zúzzon össze mindent, amit
utjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!

– Kedvem volna hozzá – felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az
elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak
nem lesz semmi baja. – De mit érnék el vele? Számithatok-e rá, hogy Ella
mellettem marad? Szó sincs róla. Ez az ember soha se kérte volna meg, ha
Ella nem biztatja.

– Ó, ne rágalmazza Ellát! Ő semmiről se tehet. Nem tehet róla, hogy Hódy
biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe. Maga tudja, milyen
szépen tud nézni ez a lány. Nem is tud máskép, csak szépen nézni.
Mindenkire úgy néz. S ha Hódy ezt félre értette, úgy ez nem az Ella
hibája.

– Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem
szereti, hogy mást szeret.

– Azt nem tehette. Maga nem ismeri a mamát. A mama rettenetes tud lenni,
ha ellenkeznek vele.

– S Hódy a mama választottja?

– Az övé. Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell
történnie. Ó, az borzasztó jelenet volt. Ella sirt, én is sirtam, a papa
is sirt. A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!…

Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s
ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből. Mikor ez megvolt,
idején valónak találta előterjeszteni, miként itéli meg a helyzetet, ő,
az első érdekelt.

– Hát biz ez igen nagy szerencsétlenség – szólt nyomatékosan.

Bár a csüggeteg lemondás e megnyilatkozása végtelenül szomoruan
hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, ami őt illeti, ő
nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak. A komolyság különben
nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszitett
vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.

Czilla megbotránkozott.

– És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?!
Fuj, szégyelje magát. Ilyen a férfi mind, különösen a czivil. A katona
mégis más; egy huszár nem tesz ilyet. Tessék, itt van egy ur, aki abban
a szerencsében részesül, hogy szeretik. Szeretik ugy, ahogy csak
regényekben és szindarabokban szokás szeretni: butául, életre-halálra.
Azt hittük volna róla, hogy ő a rhodusi koloszszus. És ennek az urnak,
mikor a helyzet komolyra fordul, nincs egyéb mondani valója, mint hogy:
»Baj, baj.« De nem ugy van az, kérem. Küzdeni kell, édes barátom, az
élet küzdelem.

Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni.
Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a
kávéházban lenni.

– De hát mit csináljunk?

– Tőlem kérdi?

– Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel. Ő a legjobb
kondiczióban van, s én még nem vagyok _fit_. Előre tudtam, hogy
canterben fog megverni. Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első,
én pedig letörtem. Ez szomoru, kétségbeejtő, de igy van. Maga azt
mondja, hogy küzdjem tovább. Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez
egyátalán lehetséges-e? Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem
galoppozni. Hiába, nem vagyok _tip-top_-kondiczióban.

– Bánatot jelent? – kérdezte Czilla, aki értette ezt a
lóverseny-nyelvet.

– Nem, hanem azt kérdem, hogy: mit csináljak?

– Tanácsot kér tőlem?

– Igen.

– Jó. Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses
házát. Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle
megoldást tudok elképzelni. Tessék közülök választani. Itt van mindjárt
az első. A legjobb, de egyuttal a legnehezebb. A szökés.

– Az nem lehet – szólt Göndöry Béla nála szokatlan határozottsággal.

Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s
oda is csak hajón.

– Miért nem?

– Maga gyerek, Czilla, magának ezt még nem magyarázhatom meg.

Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet
az ember Gretna-Green-be, a házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig
lefegyverezte, ha arra appelláltak, hogy neki bizonyos dolgokról még nem
szabad tudnia. Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az apró
emberi nyomoruságokat, mint maga a biboros konczilium.

– Kár – felelt kissé elmélázva, abban a szent meggyőződésben, hogy
Göndöry Bélát illendőségi tekintetek bántják, – higyje el, a regényes
megoldások a legjobbak. De van egyéb megoldás is. Ha akarja, mindjárt
mondok egy másodikat.

– _Zehn auf_, hogy ez is regényes lesz.

– Nem, ez drámai. Egy szellemes nő, mint a szindarabokban szokás,
beleavatkozik a dologba, egy kicsit intrikál, s a szerelem
győzedelmeskedik.

– Nagyon le vagyok kötelezve a szellemes nőnek, de attól tartok, ez
kissé hosszadalmas volna. A terv teli veszedelemmel, s a siker kétséges.
Mondjunk le a drámáról.

– Van egy polgári megoldás is.

– Megvallom, hogy ez előre jobban csábit, mint a másik kettő.

– A polgári megoldás ez. Maga titokban találkozik Ellával, és azt mondja
neki: »Ella, én egy igen-igen szegény ficzkó vagyok, aki minden
szigorlattal egyre távolabb van az ügyvédi vizsgálattól, de nagyon
szeretem magát, s magáért talán még ezt a vizsgálatot is le fogom tenni.
Megvár?« Bizonyos vagyok benne, hogy Ella azt fogja felelni: »Megvárom«.
S akkor nincs mód rá, hogy férjhez adják máshoz. Ella hallgatag és
kényelmes természetü, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, bajos
kapaczitálni.

– Lássa, Czilla – szólt a jogász, egy kicsit elgondolkozva – ez már jó
tanács. És én e szerint fogok cselekedni. Ha igazán szeret, nem lehet
kényszeriteni, hogy máshoz menjen férjhez.

Majd, mintha egyszerre csak elfogta volna a kételkedés, kissé akadozva
folytatta:

– Ámbár az az átkozott vizsgálat olyan messze van!… Addig annyi uj
akadályra lelhetünk!… S egy leány olyan gyönge!… Ki tudja, nem volna-e
jobb felhagyni minden küzdelemmel?!

Az igazat megvallva, Göndöry Béla már alaposan megbánta, hogy ennyire
bele bonyolódott ebbe a szerelmi dologba. Az ember lányokkal szemben nem
lehet eléggé óvatos; ki hitte volna, hogy egy kis kötődés, néhány pohár
pezsgő és egy-két ügyetlen szó idáig elrontsa a dolgot?! Szeretett volna
kieviczkélni a hinárból, de tisztességgel akart szabadulni.

Egy kicsit habozott is. Szegény kis lány! Oly édes hangocskája volt, s
oly szépen tudott nézni! Hiuságának hizelgett ez a föltétlen meghódolás,
bántotta, hogy nem éppen szép szinben kell föltünnie előtte, s nagyon
boszankodott magára az egész dologért.

– Maga bánatot jelent?! – kérdezte Czilla, aki kezdett gyanakodni.

– Isten mentsen! – felelt a jogász, s akkor ugy gondolta.

– Tehát abban maradunk…

– Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről
betüre elmondom neki a maga szavait. Remélem, hogy a maga szavával fog
felelni.

– Bizonyos lehet benne. Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit sem tud
erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon. Most már
tudni fog róla. Tehát: várjuk. A viszontlátásra.

– A viszontlátásra, Czilla.

Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé. A jogász egy pár
pillanatig ott maradt, ahol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis
hölgynek.

Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta viritó
szegényes pántlikát. Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint
ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.

Aztán, mikor a kis lány végkép eltünt a szeme elől, boszusan fordult az
ellenkező irányba, s azt mondta magában:

– Nem.

Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll. Az
okosakból, akik fiakkeren járnak, szép ruhákat hordanak, jól élnek,
rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, amit akarnak, s
jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a szinházban
s a fürdőhelyeken.

Meg az oktalanokból, akiknek az élete keserves robot és a házi perpatvar
örökletessége között oszlik meg. Akik csak azért boldogok, mert
megaláztatnak, akik rossz levegőn, szük lakásokban senyvednek, s
csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban
kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki
ne vesszen a világból.

Amazok: akik pénzes lányokkal házasodnak össze.

Emezek: akik szegény lányokat vesznek el.

És még egyszer mondta magában:

– Nem.

Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját. Várta hétfőn, kedden, szerdán,
szombaton. Göndöry Béla nem jött.




VII.  SZEPTEMBER.

Erre mi felénk szeptemberben a nappal gyönyörü. A napnak már nincs tüze,
csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgésekkel
teli, mint a fiatalságtól bűcsúzó nők szerelme. Benn a városban, a nagy
házak között, ahol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod
magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely
talán enyhébb még az elsőnél is, és hüségesebb, jobban megbizható.
Ámbátor a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly
átlátszó, s a délutáni napfényen sütkérező figurák finom, ónos
fehérségén már ott a morbidezza… Mindegy. Oly szép még szeptemberben,
szebb, mint valaha! S bolyongva paloták között, melyek még a nyári
meleget sugározzák vissza magukból, azt hiheted, hogy a tél csak egy
csunya lidérczmese.

De ne bizzál ebben a második tavaszban! Vigyázz, csak ugy könnyedén ne
merészkedjél ki a messzi szabadba, ha már leszállt az est. Szeptemberben
a nappal még szép, de az este már hűvös. S nem sejted mikor, nem tudod
honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivit a mezőn. Jaj
neked, ha ez a szél oda kint talál, amint védtelenül barangolsz a
szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthülten érsz haza, s lesheted,
amig kihevered a csalódásodat…

Esti nyolcz óra lehetett. Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten
kalapálta a kedves nótáját:

  Akit imádok: egy tüzér,
  Csak egy tüzér, akit imádok…

A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott
ablaknál.

Csak a nagy szoba függő-lámpája világitott be hozzájok, meg kivülről a
csillagok. Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, a melyet a
mindeneket átölelő keritő-szellem talált ki a jegyesek számára.

Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről… Istenem, még oly
kevéssé voltak jegyesek!

Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-úton nyüzsgő, sötét alakokat
nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fény-bogarak suhantak keresztül.
A ligetből még egyre tartott a nép-vándorlás be, a város felé. A fogatok
egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött
előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni.

Balázst nem érdekelte az utczai élet. Csak azt a formás, szép kis fejet
nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a
puha, gyönyörű hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!

– Mindig igy leszünk? – suttogta a formás kis fejhez. – Ilyen közel
egymáshoz, mint most?… Mondja, hogy mindig.

– Mindig – felelt a lány.

– És nem fog mellőlem más világokba vágyódni? Nem fog vágyódni semmi,
senki után?

– Nem fogok vágyódni semmi, senki után – szólt engedelmesen a lány.

Aztán tovább nézte az opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin
átfehérlő toilette-eket.

Odaát Czilla még egyre a _Lili_ románczát nyaggatta:

  Ha kinevetnek is ezér’:
  Akit imádok, egy tüzér.

– Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem! Olyan jól
esik, ha szépen szól hozzám! Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily
végtelenül boldog leszek!

A lány egy pillanatig hallgatott. Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem
lehetek szerencsétlen soha.« De aztán mást gondolt. És azt felelte,
hogy:

– Szeretem magát.

De nem merte a keresztnevén szólitani. Érezte hogy ez hamisan hangzanék.

– Ha tudná, milyen boldoggá tesz! Lássa, én már oly régen szeretem
magát! Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem…
Ugy féltettem előre!… Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam
kivül. Aztán, aztán álmodni se mertem. Hisz maga még csak egy piczi
jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk… És remegtem a gondolatra,
hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését, ezt az édes
beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek
zárva egészen, egészen, ahol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se
mondhatok magának… Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy ugy tennék
magával, mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal
őriztetném, ha nem szeretne egy cseppet se, csak hogy: láthassam,
láthassam mindig!… Nem felel?

– Mit mondjak?

– Mindig csak egyet. Hogy szeret egy kicsit, ha nagyon kicsit is, de
szeret.

– Mondani kell azt? Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz.
Mit mondjak, amit még nem tud? Csak azt mondhatom: soha se fogja
megbánni, hogy engem választott.

Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szoritotta meg. S annyi
hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta. Aztán megint
hallgattak.

Ekközben letelt az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes
szerelem első, tiszta örömeire hallgatag engedélyezett, s Fodort, akinek
egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a nagy
szobába.

Fodor teli volt panaszszal.

– Igazán borzasztó – magyarázta Balázsnak – milyen balkezü ember vagyok!
Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?!
Dehogy! Hatszázezer forint! Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és
milliárdokat jelentő találmányról van szó! S mondhatom, hogy ehhez a
golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos
gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke«. Tizezer lövés egy percz alatt!
Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom,
Polinéziát szétfuvom, mint egy szappan-buborékot. Tudja-e, uram, mit
jelent az én találmányom? A világbékét, a szocziális kérdés megoldását,
az egész emberiség boldogságát! Ez az utolsó szó a repülő gép előtt,
vagyis, helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?! De a
katonák oly nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovakon
ülnének!… És a bankok! Megannyi krajzler! Magában az angol bankban sincs
több vállalkozó szellem, mint a sarki füszerkereskedőben. De hát,
kérdem, mire akkor a bankok, ha ugy tesznek, mint a _Fa-kutyá_hoz
czimzett füszeres bolt, s nem dolgoznak másban, csak malagában és
indigóban, mintha Marco Polo óta egy jottát se változott volna a világ?!
Ha nekem egy kis kapitálisom van, ma a nagyhatalmak kormányai az utczán
verekednek, hogy melyikök vásárolhassa meg előbb a találmányomat. Mig
igy! Egész nap dolgozom, futok, fáradok, verejtékezek hiába, s nem tudom
megkeresni családomnak a betevő falatot! A kapitális! Ez minden. Hány
zseni pusztul el addig, mig egy érvényesül! S mivel érvényesül? A
kapitálissal. De az elpusztuló zsenik a legtöbbször könnyelmüek vagy
dologtalanok. Mig én! Higyje el, uram, én nem fejjel, hanem ballábbal
jöttem a világra.

Czilla, ezalatt, titokban, félre hivta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa
hangon, mint a szinpadon szokás, igy suttogott hozzá:

– Egész nap nem tudok veled beszélni.

– Mit tehetek róla? Mi baj?

– Mondtam, hogy ez valóságos dráma. Találkoztam Bélával.

– És még szóba álltál vele?

– El akartam menni mellette, mintha nem is látnám. Hanem megszólitott.

– Mit mondott? Bizonyosan mentegetőzött. És te elkezdtél feleselni vele!

– Ó nem. Mondom, hogy ez valóságos dráma. Tudod, miért nem jött el?

– Ne is beszéljünk erről. Nem hiszek neki.

– Figyelj rám. Meghalt a nagymamája. Tudod, az, aki már oly sokszor volt
beteg. El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.

– Irhatott volna.

– Félt, hogy kompromittál.

– Nem. Hazugság az egész.

– Nincs igazad. Ha ugy volna, amint gondolod, soha hirét se halljuk
többet. Nem igaz? És visszajött.

– El akar jönni?

– Igen. Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt. Ha felhuzod az
egyik függönyt, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz,
mintha semmi se történt volna.

Nem felelt, s ugy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Elővette
a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a
beszélőre, mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.

De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő
Fodor-féle kronometerek, némi apró vélemény-különbségeket leszámitva,
abban egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik
szobába, s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhuzta az ablak függönyét.

Az utcza már kezdett néptelenedni. A kocsirobogás jókora szüneteket
tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabb tempóban suhantak
el a gázlámpák mellett. Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a
szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő
szivar mögött egy mozdulatlan alakot.

Sötétben minden macska szürke, s minden imádó egyforma. Hanem azért Ella
mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.

Tehát csakugyan eljött.

A fehér arcz halvány rózsaszinre vált; piczi kagyló-házakban látni ezt a
gyönyörü szint. A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól… ha
amaz, ott lent, e pillanatban látja: igazán szerette volna, legalább
addig, a mig egy hosszu csók tart.

– Tudtam, hogy eljön – suttogta magában – tudtam, hogy el kell jönnie.

Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos proféczia volt. Ha Fodor
Ella kisasszonyt nem is, önt, türelmes olvasó, bizonyára meglepte a
Göndöry ur váratlan megtérése. Ki kell jelentenem, hogy senkit se lepett
meg annyira, mint engemet, aki, végre is, a legjobban ismerem a fent
tisztelt Göndöry urat.

De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik. E
gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a szekundum,
melyben Göndöry Béla, a mellette elhaladni készülő, szegényes ruháju kis
Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne mondjon neki egy pár jó
szót, a tisztesség kedvéért.

– Mégis brutális dolog volna csak igy egyszerre szakitani – mentegette
magában a pillanatnyi gyöngeséget – mert végre, mit koczkáztatok?! A
veszedelem oly messzi… a meddig nagyobb baj lehet, százszor is bánatot
jelenthetek, s vissza húzódhatom szép lassan, szinte észrevétlenül,
megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül. Eh, mért ne lennénk
előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!

Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen
egy egész élet nyomoruságával szokták megfizetni.

De ne féltsük Göndöry Bélát. Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s
ha róla is azt végezték el, hogy tragikus véget érjen, mint Phoebus de
Châteaupert, aki, szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk
nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni.

Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla
köz- és váltó-ügyvédnek született.

… Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy
Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül
maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a
mosolylyal, amelytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy
egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul,
ahogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:

– Késő, késő.

S nagynehezen, sok édes könyörgésre, kivallotta, hogy:

– Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam,
hogy hazudtam neki.

S ugyanezt mondta este Czillának, aki, mikor a látogató elment, titkos
tanácskozásra szólitotta vissza a nagy szobába.

– Késő, késő.

– S az urfi – kérdezte Czilla izgatottan – mit mondott erre a
bolondságra az urfi?

– Azt mondta, hogy várjunk.

Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad
elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő. Bizonyára
egész őszinte volt, mikor e kipróbált orvosszertől várta a segitséget.

Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében. S hogy
bátoritsa magát, egymás után többször elismételte ezt a rövid monológot:

– Most én következem.

Volt már szerencsém emliteni, hogy Czilla igen kedvelte a szindarabokat,
s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák ama szellemes
asszonykái iránt, akik egy-egy kétségbeesett szituáczióban magukra
vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének, asszonyi
furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a
szimpatikus szerelmesek dolgát. Ezek a nagy mintaképek lebegtek előtte
egész éjszaka.

S rövidesen megvolt az elhatározása. Számot vetett minden eshetőséggel,
s tisztán látta a veszedelmet.

– Ha a dolog kitudódik, a mama egyszerüen megfojt.

De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szivért
szenved vértanú-halált!

Az ember néha egy egész életet eltölt anélkül, hogy belátná, s Czillának
már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot, hogy a
franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen
igazuk.

Mert nem jó bele avatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más
maga az édes testvérünk. Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit,
anélkül, hogy utóbb szemrehányásokat ne tegyünk magunknak miatta: abból,
amit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a
sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.

Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a
Nemtőnek, akinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a
Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy
jelenet«-ével, de öröme nem tartott sokáig. A hatás nagyobb volt, mint
remélte, s e váratlan siker kissé megdöbbentette. Balázs, ahogy Czilla
előre látta a döntő szczénát, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem ágált,
nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt, mint a _Vercingetorix_
Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai helyzetben, tovább is csöndesen
beszélgetett vele, sőt folyvást mosolygott, mint minden félszeg ember,
aki leplezni akarja, hogy a szive csordultig van; de a változás, mely
ezen a mosolygó arczon egy pár percz alatt végbement, még a Czilla
zsenge lélek- és arczismerete előtt is valami olyan formát jelentett,
mint a mit közönségesen az ugynevezett facies hyppocraticából szokás
következtetni.

Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett,
megöregedett itt, a szeme láttára. A szeme és a szája körül egyszerre
csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint
egy megvert, vén kutyáé.

Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett.
Szerette volna visszakaparni, a mit mondott s egyszerre nagyon rajta
volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.

Balázs észrevette ezt az igyekezetet, s iparkodott a kis lányt
megnyugtatni.

– Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog
megtudni. Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog.
Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz
igy. Igen, még talán nekem is jobb, hogy ugy kellett történnie…

Hanem azért Czilla zavartan, s szivében nagy önváddal bucsuzott el tőle.
Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt,
hogy ha anyja rajta érné a perfidián, talán nem terhelné annyira a
felelősség azért, a mit, hiába, meg kellett tennie. Mért is, hogy nem
szóltak inkább a mamának?!…

Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s ugy tett, mint _Stuart
Mária_ utolsó felvonásában Leicester Lord, a ki tudvalevőleg nagy
felindulások közepette hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a
közelben Máriának a vérpadot. Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a
másik szobából áthallatszott, halálos rémületekbe ejtette.

Sokáig hallgatózott. Egy darabig ugy tetszett neki, mintha az a másik
ember, odaát, leülne az iróasztalához, s mintha a toll perczegését is
hallhatná. Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden
elcsöndesedett. Czilla a falhoz szoritotta fülét. Talán megint ir… A kis
lány szive nekivadultan kalapált. Szeretett volna átrohanni, de nem
mert. Végre hallotta, hogy elmegy. Elmegy s kivülről bezárja az ajtaját.

Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szivére támasztotta mind a két
kezét, s boldogan mosolygott. Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen.
Tehát nyugodt, s nem ugy távozik el, mint aki nem akar visszatérni. Nem,
nem gondol arra, hogy agyonlőjje magát. Ugy megy el, mint a ki nem
készül semmi skandalumra.

Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat. S ahogy megpillantotta
azt a jól ismert régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában
fakult meg, épp ugy megesett a szive a poétán, mint ahogy egy pár nappal
előbb, más valakinek a szegényessége meginditott kissé egy pompás kabát
alatt szundikáló szivet.

Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?! Hogy ilyenekhez szokott hozzá a
szükölködés és a nyomoruság éveiben?. Ok az?

Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?!
Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletre méltó, ki tehet róla, hogy
nem hóditó, nem elragadó?!

S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, az érkező szezonnak
ez az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes
nagyhirü üvegházából került ki. Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző
mosolya, ellenállhatatlan jókedve, szikrázó pillantásai, s kedves
kuruttyolása.

– Lehet-e, hogy ne őt imádjuk?!

Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a
mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon;
tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét
szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi
részletekben fizetni vissza a tartozásait… Mindez igaz.

De, istenem, olyan fiatal!

– Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! – sóhajtott Czilla, s meggyőzvén
magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.

Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s most is elintézett a
Sarah grófné ideg-izgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan
drámai jelenetet, midőn egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, aki ilyenkor
már pontosan itthon szokott lenni, ez egyszer nem jött haza. Ujra
elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a tépelődésnek,
mert az anyja szavát hallotta.

– Czilla!

Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen«, s azt hitte, hogy egy
lépést se bir menni… De a kiváncsiság néha csudákat tesz.

Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában. Fodorné csak
addig volt jókedvü, a mig dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat
jelentett.

– Ki kell irni a szobát! – szólt oda a kis lányhoz.

Czilla nem értette.

– Süket vagy? Azt mondom, hogy ki kell irni a szobát, és a czédulát le
kell vinni a házmesterhez.

– Miféle szobát? – dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon,
önvádtól gyötörten.

– Annak a gazembernek a szobáját! – fakadt ki Fodorné, s meglátszott
rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifúhatja magát.

– Ah!

Bizony nagy kő esett le a szivéről.

De eltartott egy pár óráig, mig megtudhatta, hogy »az az ur« levelet
irt, melyben gyógyithatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul,
lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy
jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget, kijelenti, hogy a
lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.

Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy
titokban egy levelet adott át neki. A levél ekképen szólt:

Édes, drága kis Ella!

Megtudtam, hogy mást szeret, s nem akarom, hogy miattam boldogtalan
legyen. Tudom, mit tesz az: boldogtalannak lenni szerelemből.

Elhallgattatom tehát az önzésemet, mely azt mondja, hogy magával együtt
élni édes, nagyon édes volna még akkor is, ha szerelmet érezni nem is
lehet irántam.

Legyen boldog azzal, a kit szeret.

Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jó lesz hozzám, és sohase fogom
megbánni, hogy magát választottam.

És én tudom, hogy arról mondok le, aki mindenképpen a legjobb feleség
lesz a világon.

Mégis lemondok. Sőt lemondok arról is, hogy valaha láthassam. Nem tudom
látni, amint másra gondol, nem akarom látni, amint elviszik hazulról.

Kiszakitom magamat abból a környezetből, mely család helyett családom
volt, s elhagyom a helyet, amely nekem mindig az otthont jelentette.

De oly gyönge vagyok, hogy nem tudom ezt megtenni egy utolsó isten
hozzád nélkül.

… Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.

A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.

Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.

Isten áldja meg érte.

_Hódy Balázs._

Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek
meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk se a madrigálok, se a
balladák se a vegyesek.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZEPTEMBER ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.