Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyüjteménye, 1850-1904

By Pál Gyulai

The Project Gutenberg eBook of Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyüjteménye, 1850-1904
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyüjteménye, 1850-1904

Author: Pál Gyulai

Editor: János Horváth

Release date: December 3, 2025 [eBook #77392]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1927

Credits: Albert László from page images generously made available by the Library of the Hungarian Academy of Sciences


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GYULAI PÁL KRITIKAI DOLGOZATAINAK ÚJABB GYÜJTEMÉNYE, 1850-1904 ***

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ VÁLLALATA

ÚJ FOLYAM

1925–1927. CYCLUS

GYULAI PÁL KRITIKAI DOLGOZATAINAK ÚJABB GYÜJTEMÉNYE

AZ 1927-IK ÉVI ILLETMÉNY

GYULAI PÁL KRITIKAI DOLGOZATAINAK ÚJABB GYÜJTEMÉNYE

1850–1904

BUDAPEST

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KIADÁSA

1927

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA




TARTALOM.

  E kiadványról  IX

1850.

  I.  Irodalmi élet  1
  II.  Egy földönfutó hátrahagyott novellái  4

1853.

  III.  Keveháza  13
  IV.  Sujánszky Antal vallásos költeményei  16
  V.  Pünkösd napja  19

1854.

  VI.  Egy kis szóváltás  25
  VII.  Kemény Zsigmond regényei és beszélyei  30

1861.

  VIII.  Egy pár jegyzet a «Visszatekintés» című cikkre  38

1862.

  IX.  Adalék népmeséinkhez  50
  X.  Néhány év Petőfi életéből  55
  XI.  Petőfi életéből  79
  XII.  Két ó-székely ballada  86
  XIII.  Budapesti Szemle XLVIII–XLIX. füz  127
  XIV.  Szavalmányok  131
  XV.  Nemzeti hárfa  134
  XVI.  A nemes fészek  137
  XVII.  Jókai legújabb regénye  140
  XVIII.  Józsa  144
  XIX.  Apró polémiák  150
  XX.  Törökország fővárosa  152
  XXI.  A Szépművészetek Csarnoka  160
  XXII.  Polémiák  163
  XXIII.  Budapesti Szemle LIII. füz.  169
  XXIV.  Dalok könyve  174
  XXV.  Budapesti Szemle LIV. füz  176
  XXVI.  Gróf Széchenyi István politikai iskolája  178
  XXVII.  A magyar nemzet klasszikus írói  181
  XXVIII.  A magyar orvosok és természetvizsgálók IX-ik nagygyűlése  185
  XXIX.  Újabb magyar lantosok  190

1864.

  XXX.  A magyar nemzeti irodalom története..  192
  XXXI.  Petőfi életrajza  194
  XXXII.  Portugál népköltészet  196

1865.

  XXXIII.  A «sírhalmomi» szóról  199

1866.

  XXXIV.  Zilahy Károly munkái  201

1868.

  XXXV.  Eötvös emlékbeszédei  252

1875.

  XXXVI.  Színházi szemle  263

1877.

  XXXVII.  Helyreigazítás Dóczy «Csók»-ját illetőleg…  290
  XXXVIII.  Petőfi és a M. T. Akadémia  292

1878.

  XXXIX.  Válasz Grünwald Béla úr nyilt levelére  295

1879.

  XL.  A szerkesztő jegyzetei Volf György válaszára  303

1881.

  XLI.  A szerkesztő jegyzete  315

1882.

  XLII.  A Nyelvőr és a Budapesti Szemle  318

1883.

  XLIII.  «Toldi Szerelme» egy kihagyott versszakáról  324

1890.

  XLIV.  Deskriptiv kritika  330

1891.

  XLV.  Jászai Mari asszony Elektrája  332
  XLVI.  A beteg parlament  334

1892.

  XLVII.  Magyar szellemi élet  337

1893.

  XLVIII.  A Nemzeti Színház műsoráról  340
  XLIX.  A M. T. Akadémia s egy pár hírlapíró  345

1894.

  L.  Simon Zsuzsa  348

1895.

  LI.  A Nemzeti Színház és Szigligeti  355

1896.

  LII.  Báró Kemény Zsigmond emlékezete  357
  LIII.  Veres Pálné emlékezete  366

1897.

  LIV.  Első könyvem.  373

1899.

  LV.  Egy kis polémia  380

1901.

  LVI.  A Petőfi-ház  389
  LVII.  Giroflé és Girofla  394

1904.

  LVIII.  Pogányok  397
  Jegyzetek  403
  Jegyzéke Gyulai Pál azon kritikai dolgozatainak, melyek kötetbe összegyüjtve még nem jelentek meg  415
  Név- és tárgymutató  418




E KIADVÁNYRÓL.

Gyulai Pál sokáig nem gondolt bírálatai összegyüjtésére.
Emlékbeszédeiből már 1879-ben (s újra 1890-ben) közzétett egy-, majd
1902-ben két kötetnyit. Dramaturgiai dolgozatait csak halála előtt egy
évvel, 1908-ban foglalta össze két kötetbe s ugyanakkor kritikai
dolgozatai első csoportját egybe.

Ez utóbbi Akadémiánk kiadványaként jelent meg s hét terjedelmesebb,
csaknem tanulmányszerű kritikai dolgozatot tartalmaz az 1854-től 1861-ig
terjedő időből. Akadémiánk ez egy kötetnyi gyüjteménnyel megindult
kezdetet folytatni akarván, Gyulai Pál halála után két évvel, 1911-ben,
a Bírálatok c. kötetet adta ki, mely 1861-től 1903-ig menőleg
számszerint harminckilenc válogatott bírálatát öleli fel Gyulai Pálnak.

Sem a Kritikai dolgozatok, sem a Bírálatok kötete nem merítette ki a
maga évkörének, együttesen egy hosszú félszázadnak (1854–1903) egész, bő
készletét. Kívánatosnak látszott tehát oly pótkötet előállítása, mely
lehetőleg kiegészíti amazok hézagait.

Ez a célja a jelen kiadványnak.

Gyulai Pál kritikai dolgozatainak ez újabb gyüjteménye dr. Bisztray
Gyula egyetemi könyvtári tisztviselő úrnak egy ezelőtt két évvel,
magánbuzgalomból vállalt munkáján alapszik. Ő u. i. 1925-ben mutatott be
e sorok írójának egy gépírásos, kész munkálatot, pontos másolatát Gyulai
Pál mindazon, 1860 és 1880 között írt bírálatainak, melyek az említett
két akadémiai kiadványba nem voltak felvéve. E gyüjteménnyel, melyet
nagyobb arányú tanulmány vezetett be s bőséges jegyzet-felszerelés
kísért, azt célozta, hogy legalább az említett két évtizedre, a kritikus
Gyulai Pál e virágkorára vonatkozólag végre teljes gyüjtemény álljon
rendelkezésünkre.

Gyulai Pál születésének századik évfordulója közeledvén, tudomására
hoztam az akadémiai főtitkár úrnak egy ily kész mű létezését. Örömmel
fogadta közlésemet, s úgy vélekedvén, hogy Akadémiánk
Gyulai-centenáriumi ünnepélyét méltóképpen egészítené ki s tenné
maradandóbb hatásúvá egy harmadik Gyulai-kötet közzététele, csakhamar
akadémiai határozattá emeltette ezt a gondolatot. Felkérte Négyesy
László és Császár Elemér r. t. urakat is a kötet anyagának
megvizsgálására, s reám bízta a megtisztelő feladatot, hogy az ő
észrevételeiknek, valamint Angyal Dávid r. t. úr tanácsainak figyelembe
vételével elkészítsem a kiadvány végleges tervét.

Minthogy nem tudni, mikor nyílik alkalom a korábbi gyüjtemények 1860
előtti és 1880 utáni anyagának szintoly mérvű kiegészítésére, minőt
Bisztray úr e két év közötti szakaszra nézve tervezett, időszerűbbnek
látszott, a közbülső húsz év anyagának némi megrostálása árán Gyulai Pál
tevékenységének egész tartamára kiterjeszteni a készülő gyüjteményt.
Mellőztünk tehát némely kisebb jelentőségű cikkeket az említett két
évtized már lemásolt anyagából, s felvettünk helyettök korábbi, vagy
későbbi bírálatokat. Bisztray úr készséggel vállalkozott gyüjteményének
ily szempontú átalakítására s így vált e szép gyüjtemény az 1850-től
1904-ig terjedő egész időre nézve a két korábbi akadémiai kiadvány
tetemes pótlékává.

Arról, sajnos, le kellett mondanunk, hogy minden idetartozót kiadjunk.
Az egy bizonyára előbb-utóbb megvalósuló teljes Gyulai-kiadásnak lesz a
teendője. A még ezen kötetből is kimaradt dolgozatok jegyzékét a kötet
végén találja meg az olvasó. Közülök az Arisztidesz (Vajda János)
Önbírálatáról szólót különös sajnálattal mellőztük, – nagy terjedelme
miatt. Némelyeket azért hagytunk ki, mert java-anyagukat egy-egy későbbi
emlékbeszédébe úgyis beolvasztotta Gyulai Pál, mint a Pákh Albertről
(1867) s a Csengery Antalról (1873) szólót; másokat pedig azért, mert
csak betűjeggyel aláírt cikkek lévén, Gyulai szerzősége (bár nem
valószínűtlen) kétséget kizárólag megállapítható nem volt. Ilyen
különösen két, _–g_ jelzésű bírálat a Budapester Tagblattról s Ábrányi
Emil költeményeiről, a Budapesti Szemle XXXIX. és XL. kötetében (1884).
Viszont egy-egy apró «szerkesztői jegyzetet» is örömest fölvettünk
magvas, többnyire elvi jelentőségű tartalma miatt.

A közlött bírálatok nagy része megkívánja vonatkozásaiknak ismertetését.
Ezt a célt szolgálják Bisztray Gyula úrnak a kötet végén olvasható
jegyzetei, melyek egyúttal a szerzőség kérdését is elintézik,
valahányszor az tisztázásra szorul. Gyulai szövegének nyilvánvaló
sajtóhibáit kijavította a kötet szerkesztője, de minden kétes esetben
szögletes zárjelbe foglalva közli figyelmeztetését. Az egész szöveg az
Akadémia mai helyesírási szabályai szerint szedetett ki.

Aligha szorul indokolásra, hogy mi miért vétetett fel a kötetbe. Még a
jelentéktelenebbnek tetsző, vagy tárgyánál fogva kevesebbet ígérő
cikkecske is tanulsággal szolgál. Az 1854-nél korábbi darabok már
koraiságuk miatt is méltán felhívják a figyelmet magukra s épen nem
méltatlan társai a későbbieknek. Még riportszerű beszámolóban is (a
magyar orvosok és természetvizsgálók egyik nagy gyűléséről) szerét ejti
Gyulai irodalmi és közérdekű fejtegetéseknek a szónoki előadás
művészetéről, a tudomány népszerűsítésének formai feltételeiről s
megbírálja természettudósainkat, kik «úgy látszik, keveset adnak a
szorosan vett irodalmi műveltségre». Több ízben ismerteti, még Arany
János folyóirataiban, a Csengery-féle Budapesti Szemle egy-egy új
füzetét, s ily igénytelen tartalmi tájékoztatásokhoz is tud fűzni
eredeti megfigyeléseket, helyreigazításokat, vitába száll egy-egy
értekezővel, tanácsot ad, eszméket vet fel, fejtegeti a nagy magyar
szemle célját s egyik főeszközét, az essai műfaját, becses adatokat
közöl előfizetői akkori számáról, s hírlapi megrovások ellenében éppoly
biztos nyugalommal védi, amily határozottan visszaútasít hol egy, hol
más bírálatában minden elfogultságot és fölületességet, mely
intézményeket és kiváló alkotókat – Akadémiát, Aranyt, Madáchot –
könnyelműen támad. E kötet egyik legterjedelmesebb bírálata egy ma már
alig ismert, de barátaitól túlzottan magasztalt, korán elhúnyt költőnek
és kritikusnak, Zilahy Károlynak a hagyatékával foglalkozik; vele
szemben kellett Aranyt s Madáchot «védelmeznie», valamint általában a
higgadtság mérlegét a baráti elfogultság hamis súlymértékeivel szemben.
E bírálat ma is időszerű, hiszen elfogult reklám és toborzás állandóan
kísérletezik a helyes értékviszonyok megzavarásával. A határt nem
ismerő, szertelen magasztalásnak mindenkor ellensége volt Gyulai,
valóságos «kórjel»-nek tartotta s e kötetben is van «Egy kis polemiá»-ja
ellene. Még emlékbeszédben sem engedi meg a dicsőítő túlzást, mert bár e
műfaj valódi muzsája a rokonszenv, éppen ez az, mely «a közönségesnél
mélyebb kedélyt bizonyos gyöngédségi érzetnél fogva megóvja a dicsőítési
túlzásoktól». S minthogy szerinte «leginkább a kitűnő írókat kell
bírálni s nem a középszerűeket, kiket mellőzhetni is»: nem hagyja szó
nélkül br. Eötvös Józsefnek Kazinczy felett tartott emlékbeszédét,
melyben egy-egy vonás «zavarja a rajz hűségét s nem szükségképi
következménye a kegyelet eszményítésének sem». E bírálat egyébként
kiváló fejtegetését tartalmazza az emlékbeszéd műfajának, aminthogy más
bírálatainak is gyakori erénye egy-egy műfaj – irányregény, útleirás,
élet- és jellemrajz történeti regény – jellemének és határkérdéseinek
tisztázása. De nemcsak efféle, az elméletbe átmenő fejtegetések intik
vissza a mai olvasót Gyulai egy-egy bírálatához, vagy polémiájához. Az
értékelés hangos tévedéseiben idejekorán észreveszi a veszedelmet,
megállapítja egy-egy visszás irányzat megindulását s legott ostromra
indul egyelőre még gyér képviselői ellen. Ez az érdeke első Színházi
Szemléjének, mely Csiky Gergely Jóslatá-ból kiindulva az új-romantikus
dráma genesisét adja elő támadó éllel s az akadémiai álláspont
védelmével.

Amint Eötvös kegyeletes túlzásával szemben a való mértékére szállítja
Kazinczy nyelvújítói érdemeit, Szarvas Gábor és a Nyelvőr
új-orthologiájával szemben éppoly világos különbségtevéssel védi meg a
nyelvújítás történeti tényét s a költői nyelv szempontjából immár
kártevés nélkül ki nem irtható eredményeit. A Nyelvőrrel való egyik
legnevezetesebb vitája is itt van kötetünkben, s a Nyelvőrhöz intézett
öt kérdése nemcsak mint vitatkozó fogás, hanem mint szigorú elvi
distinctio is Gyulai legemlékezetesebb sorai közé tartozik. Nyelvszokás
és költői szabadság jogviszonyait érinti a «Sírhalmomi» szóról írt
cikkecskéje is.

E kötetnek nem kevesebb, mint öt darabja foglalkozik Petőfivel, egy-egy
róla írt könyvet bírálva, egy hirlapi támadás alkalmával az Akadémiának
Petőfihez való viszonyát tisztázva, s végül a Petőfi-ház gondolatát
vitatva meg. Első klasszikus bírálata is Petőfiről szólt (1854) s azt
még maga osztotta be a Kritikai Dolgozatok gyüjteményébe. Azt s az itt
közzétetteket feldolgozta a Petőfi-irodalom, de nem árt, ha a nagy
közönség közelebbről is megismeri, mily nem szűnő érdeklődéssel figyelte
Gyulai a Petőfi-irodalom gyarapodását, vizsgálta a felmerülő adatok
hitelét, s mennyire tiltakozott Petőfi jellemének bárminő, akár naiv
magasztalásból eredő és hamisan szépítő, akár könnyelműen megbélyegző
eltorzítása ellen. Az igazságot védte itt is a mindkét irányú fictio
ellenében, de a kegyeletlenség vádját sem rettegte, mikor a kegyeletnek
az ő felfogása szerint helytelen módját kellett kárhoztatnia.

Két ízben is hallatja szavát br. Kemény Zsigmondról a jelen kötetben.
Nem lesz érdektelen egyik sem a híres emlékbeszéd mellett. Személyes
emlékek közvetlensége is növeli a «Veres Pálné emlékezeté»-nek, de
különösen a Toldi szerelme egy kihagyott versszakáról szóló közleménynek
az érdekét. Ez utóbbi mily híven idézi elénk nemcsak a végső napjait
élő, öreg Arany Jánost, hanem az igazi Gyulai Pált is, ki sohasem
tartózkodik annyira a hatáskeltés érzelmi eszközeitől, mint mikor maga
lelke gyökeréig a meghatottság rabja. E csaknem rideg tárgyilagosságú
cikkecske egyike az ő leglíraibb fogantatású megnyilatkozásainak. Mily
nagy idő, s személyes élmények mily gazdag zománca választja el ezt a
megholtra emlékező közleményt attól a kötetünkben Keveháza címen
olvasható kis szemlerészlettől, melyet még kritikai pályája elején írt.
A fiatal műértő lelkesen hódol a nagy költő előtt: az közügy! – a
gyászoló barát elfojtja könnyeit: meghatottsága az ő magánügye! A két
időpont ellentétesen viselkedő Gyulai Pál-ja ugyanaz a _férfi_.

Igen régi keletű Gyulai érdeklődése a népköltészet iránt. 1854-i
Petőfi-tanulmánya már kiforrott nézeteket tartalmaz újabb irodalmunk e
sarkalatos erőforrásáról. Kötetünk egyik korai darabja is a népiesség
igazi értelmével s ennek alapján a «néplap» (Vasárnapi Ujság)
feladatainak tisztázásával foglalkozik. Egy másik cikke népmeséinkhez
közli adalékul az «Igazság és Hamisság» oly változatát, mely különbözik
a Kriza-félétől. Két ó-székely ballada c. nagy terjedelmű közleménye
egyúttal a legbecsesebbek közé tartozik; nemcsak a két remek
népballadának esztétikai fejtegetése miatt, hanem azon elméleti
megvitatások révén is, melyekben a nép- és műköltészetnek, a nemzetinek
és népiesnek mibenlétét s egymáshoz való viszonyát magyarázza. A magyar
népiesség elméletének történetében nevezetes hely illeti meg e kiváló
tanulmányt. Végül egy portugál néprománc verses fordítása is figyelmet
kelthet idetartozó darabjai között, valamint az a bírálata, melyben
«városi» és «falusi» költészet indokolatlan megkülönböztetését útasítja
vissza.

Kiadványunk azonban főképp a polémikus Gyulait mutatja be, még pedig
leginkább szerkesztői minőségében. Itt lép csak elénk igazán az elvek s
a jogérzék embere. Folyóirattól határozott irányt követel meg, s a
szerkesztőtől annak nyílt érvényesítését; egy folyóirat szava mindig
fontosabb szerinte az egyéni véleménynél, mert a szerkesztő s a vele
szoros viszonyban, szolidaritásban és kölcsönhatásban álló írók bizonyos
alakuló, vagy már kialakult közvéleményt és közérzületet jelentenek s
annak határozott képviselőiként kell forogniok a nyilvánosság előtt.
Mély erkölcsi gyökere s messzire tekintő bölcselete van e kemény
határozottságnak: «A tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban
is egyedüli bíró az idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen,
szükséges, hogy benne, érte, vele vizsgálódjunk, ítéljünk, küzdjünk,
hogy akiket ugyanegy szellem lelkesít, egyesüljenek s vállvetve,
sokszorozott erővel, erejükhöz képest sok oldalról támogassák azt az
ügyet, amelyért lelkesülnek s azt bizonyosan inkább eszközlik a
határozott színű folyóiratok, mint a kevésbbé határozottak, mert
küzdelmet idéznek elő, erőkifejtésre kényszerítik az ellenfélt s a
fejlődés kovászát vetik be irodalomba és közönségbe egyaránt.» Ezt írja
Arany János folyóiratában, szerkesztői állásfoglalást várva tőle is egy
ott folyó vitában; s lehet-e felségesebb célkitűzéssel igazolni kritikát
és elvi küzdelemre kihívó harcvágyat, mint az idézett szavakkal, melyek
értelme ez: mutassuk meg magunkat őszintén, kényszerítsük egymást nyílt
meggyőződésekre, s úgy menjünk aztán a bíró: az idő elé. Ítélj, hogy
megítéltessél; ítélj, hogy magad is a bíró elé kerülj, de úgy ítélj,
hogy nyugodt öntudattal járulhass eléje. Fölemelő, szeplőtelen, férfias
morál!

Ily alapon méltán követelhetni a kritika jogát és szabadságát minden
közéleti jelenséggel szemben. S ő e jogot megkövetelte, kivívta s minden
megtorló kísérlet ellenére biztosította is maga és munkatársai számára.
E jog megvonása a kritikust «legalább is haszontalan íróvá tenné» – írja
a Polémiák-ban. «Én – folytatja indokolt hévvel – mindig tiltakoztam e
jograblás ellen s részemről egy fikarcnyit sem fogok engedni soha a
kritika jogaiból, melyeket nem én oktrojáltam, hanem maga a kritika
természete fejtett ki s a századok gyakorlata szentesített.» Nem is
engedett! Tanuskodnak róla szerkesztői válaszai és jegyzetei, melyekből
néhány emlékezetesebbet örömmel teszünk itten közzé. Élesen megvonja a
különbséget a magánszemély s az író között; attól eltiltja a bírálatot,
emezt mindazon adalékokkal együtt, melyeket magáról műve által a
nyilvánosság elé bocsát, jogos tárgyává teszi meg a bírálatnak. «A
kritikus sokat, mindent elmondhat, mit a bírálata alatti könyv fekete
vagy fehér soraiból a dedukció, indukció, vagy analógia útján
kiokoskodhatni»: ellenben «nem tehet semminemű célzatot, megrovást, még
a legigazabbat sem, ha az csak az író magánviszonyai és személyisége
ismeretében leli alapját». A bírálat nyomán feljajduló késő érzékenység
megtorlásait keményen, de higgadtan veri vissza, névtelen munkatárs
bírálatáért egész felelősséggel helyt áll; s minthogy a visszavágás
rendesen a névtelenségben keresi az ellenfél gyönge oldalát s a
névtelenséget gyávaságnak tulajdonítja: e «lovagiatlan» fegyvert is nem
egyszer kiüti az ellenfél kezéből. Ha a névtelenséget elítélnők, vagy
éppen törvénnyel tiltanók, elegendő ok nélkül korlátoznók a vélemény
szabadságát; mert «nemcsak arra van jogunk, hogy gondolatainkat,
véleményünket szabadon közöljük, hanem arra is, hogy oly módon és
alakban közöljük, ami természetünknek, ízlésünknek és körülményeinknek
leginkább megfelel». Az állam és társadalom, ha érdekei megsértettek,
mindig számadásra vonhatja a szerkesztőt és kiadót, akik a névtelen
íróért teljes felelősséget vállaltak. Az ellenbírálatok kérdésében is
más a véleménye, mint az ilyenek beküldőinek általában: «Az
ellenbírálatok kiadása nem a kötelesség kérdése, mint sokan hiszik,
hanem csak a figyelemé, amellyel a körülményekhez képest, valamely ügy
vagy személy iránt viseltetünk»; «hogy dolgozó társaink ellen írt és
meggyőződésünkkel ellenkező cikkek közlését kötelességünknek tartsuk:
azt ugyan jogosan tőlünk senki sem kívánhatja». Egyébként is «a kritika
nem annyira a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és
közönségért». Mindamellett amikor már nem elvről volt szó, s a Budapesti
Szemle egy álnevű cikkében megbírált Jászai Mari a szerkesztő értesülése
szerint nőiségében érezte sértve magát, nem habozott egy szerkesztői
nyilatkozatban kijelenteni, hogy «_e tekintetben_ tőle minden vonakodás
nélkül bocsánatot kérni lovagias kötelességének ismeri». S tudta védeni
nemcsak a kritika jogát, hanem az írókét is, ha sor került reá, miről az
anthologiák túlkapásait elítélő bírálatai ebben a kötetben is tanuságot
tesznek.

Bizonyos népszerű felfogás szerette «epésnek» elképzelni a
meggyőződésnek s a bírálás és megbíráltatás szenvedélyének ezt a tiszta
lelkiismeretű hívét és katonáját. Mily gyarló torzítás! Íme, ez a kötete
is valami csodálatos higgadtság, nyugodt és vidám öntudat tiszta
világába vezet. Csupa harc és vita, támadó és védekező gerjedelem: de
ragyog a nap, tiszta a lég s üdítő, mint a magasságoké, mintha nem is
ember, hanem maga az eszme csatáznék. Gyulainál alig lehet ugyan
egyénibb jelenséget elképzelnünk s harciasabbat se sokat; legegyénítőbb
vonása azonban korántsem valamely köznapi ingerültség, hanem a
személyfölöttiség szenvedélye, mely földre vet, mikor harcba indul,
minden földi terhet, s azért oly erős a harcban, mert csak lélek szerint
vívja. Ezért oly salaktalan, ezért oly tiszta, ezért olyan derült az ő
nagy harcainak minden okmánya, bírálatai minden kötete.

Nem egyéni kedvtelésből harcolt: nyugalmat, ihletet áldozott fel
kritikusi népszerűtlenségért; de megtette, mert felsőbb hatalmak, a
józan ész, az ízlés, az erkölcs, a nemzeti lelkiismeret, az egyenes
emberség jelölték ki katonájokúl. Neki az irodalom, neki az ízlés dolga
sohasem volt magánügy, sőt nemzeti ügynek tartotta, amely «szoros
kapcsolatban van az állam és társadalom igen fontos erkölcsi
érdekeivel». Óvta hát azok ellenében is, kik nemes célból és
lelkesedéssel, de «rossz, céltévesztő, sőt célellenes eszközökkel»
álltak szolgálatába; óvta minden oly törekvés veszedelmeitől, mely «a
nemzeti irányt nemzetibbel akarja megrontani». Az irodalommal egyaránt
figyelme tárgya volt politikai életünk. S ma, mikor már tettek és
szándékok megérlelték nem várt gyümölcsüket, csaknem megdöbbenve
olvashatjuk azon intő szavakat, melyekkel A beteg parlament c. bírálatát
fejezte be 1891-ben: «Részünkről parlamentünk nagyobb és könnyebben
gyógyítható betegségének tartjuk a botrány és obstrukció divatosságát. A
bajt nem kell kicsinyleni, ez nem pártkérdés, nem is csak a házszabályok
kérdése, hanem valóságos alkotmány-kérdés. Belőle a kisebbség vétója
fejlődhetik ki, amelyet nem ismer alkotmányunk.» Ismétlem, ezt 1891-ben
írta! Hogy a dualizmus adott alakjának fenntartása mily nagy érdeke a
magyar nemzetnek, s hogy gyöngülése csak ellenségeinek lenne diadala s
hazánkat beláthatatlan zavarba, veszélybe döntené: arról is emlékezetes
sorok olvashatók ugyane cikkecske végén.

Késő bánat nem okulás! De van e kötetben sok oly szava a lelkiismeretnek
és éles belátásnak, melyen okulni még ma sem lenne késő. Veres Pálné
emlékezetében ezt mondja a nőemancipáció és a szocializmus kérdéséről,
melyek szerinte sokban hasonlítanak egymáshoz: «Mindkettőnek van igaza
is, valódi és súlyos bajokat tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még
súlyosabbakat idéznének elő. Nem a merev elvek valósítása, a gyökeres
reform a gyógyszer, hanem a részletes javítás s megalkuvás a létező
társadalmi renddel».

Vajha mennél többen olvasnák Gyulait s vajha az esztétikai igényeket oly
fölénnyel hangoztató korunk elsajátítaná tőle azt a legkényesebb ízlést,
mely a maga ítéleteit a lelkiismeret mérlegén is mindenkor megméri.

Budapesten, 1927 január elején.

_Horváth János_ l. t.




IRODALMI ÉLET.[1]

Röviden és egyszerűen fogjuk kezelni e rovatot. Reméljük, nemcsak a
nyájas olvasó fogja átnézni, hanem a szép olvasónő is. Mindemellett sok
mulatságost nem igérünk, de annyi hasznot mindenesetre igen, hogy néhány
rossz könyvtől megmentjük s egy-két jelesre, élvezhetőre utasítjuk. Az
idő drága, a pénz szűk, kik pedig a magyar könyvet veszik, nem gazdag
emberek.

Még egy szót!

Ismertetésünk inkább szépirodalmi dolgozatokra terjedend ki, de
észrevétel nélkül az érdekesebb röpiratokat, történeti műveket, utazási
rajzokat sem hagyjuk, sőt a folyóiratokban megjelenő nevezetesebb
cikkekre is figyelmeztetjük olvasóinkat. Különben igyekezni fogunk, hogy
szigorúak és lelkiismeretesek legyünk. Az elsővel tartozunk az ügynek, a
másodikkal önmagunknak. Vannak ugyan emberek, kik irodalmunk e
szerencsétlen korszakában a szigorúságot hazafiatlanságnak tartják, az
abszolut szempontot örökre ellökik s a viszonyost csak dicsériádokra
zsákmányolják ki; de ezek a virágzóbb állapotban is így beszéltek s
talán pro domo sua. Jaj azon irodalomnak, melyet így kívánnak
fölvirágoztatni! Aztán a miénk két év előtt már szépen virágzott s
európai hírű költőink vannak. Ama beszéd nem egyéb, mint meggyalázás.
Miért akarjátok az írót, mint koldust az utcaszögletre állítani, hogy
ott rimánkodón kiáltsa: vegyetek, igaz, hitvány könyv, de magyar,
vegyetek hazafiságból, ti, kik a jót is alig veszitek? Hát a büszke
magyarnak már önérzete sincs? Hát a hazafiság szent érzetét könyörületté
akarjátok lealacsonyítni, vagy kizsákmányolni zsebetek számára? Az
irodalmat nem a könyvek száma terjeszti és emeli s mint a példák
bizonyítják, némely nyelvet egy-két íróért is megtanulnak. Ajánljátok a
jót, vegyétek a jót! Ennyiből áll az egész.

Most inkább kell, mint valaha szigorú és józan beszéd. Jeleseink nagy
része visszavonulva él, a középszerűség csiripol és erőszakoskodik.
Dudva kezdi lepni az eddig csinos kertet s minden lépten szilaj állatok
lábnyoma látszik. Ki szól bele? Ki ügyel? senki. Szabad a vásár. Ó,
aranjuezi szép napok!

Mindezekből azonban senki ne következtesse, hogy mi valami nagy dolgot
akarunk véghezvinni. A világért sem! Augias istállójához Hercules kell.
Nekünk igen kevés erőnk van, mi mint szakférfiak, nem tanultuk az
esztétikát, kevés esztétikust forgattunk, külföldön sem utazhatánk s
inkább csak némi ízlés és néhány nagy költők műveiből vont elvek
birtokában vagyunk. Mi csak a politikai lapok ujdondászainál akarunk
többek lenni, kik minden tartalom nélkül százszor ismételt
epithetonokban beszélnek, bókolnak a szavatlan írónak, ölelik a kedves
költőt, leveszik a kalapot a lélekmagas költemény előtt, szívbájoló
dalokat ajánlanak a lelkes honleányoknak, előre megdicsérik a nem ismert
drámát, hazafiúi indulattal mentik, ha megbukott s magasztalnak
mindenkit, ha csak történetesen valakire nem haragusznak, vagy egy
meglehetősen sikerült élcért nem kell kivételt tenniök. Nem akarjuk,
hogy csak ezek kezében legyen a kritika és szükségesnek tartunk némi
ellenőrködést, midőn vele komolyan egy lap sem foglalkozik. Tehát némi
hiányt akarunk pótolni, úgy, ahogy lehet. E lap körén kívül esik minden
tudományos s hosszasabb fejtegetés. Nagyon mélyen nem is értünk hozzá.
Csak társalogni akarunk, inkább tömötten, mint üres fecsegéssel s nem
annyira elménckedve, mint okkal. Hangot kívánunk adni sok becsületes
magyar ember bosszúsága- és örömeinek, midőn egy-egy új könyvet átolvas.
Sokat magunk mondunk el, sokat az olvasóra hagyunk. Csak a jellemzőbb
vonásokat emeljük ki, csak a főbb eszméket említjük meg, csak az
érdekesebb helyeket érintjük.

Röviden, egyszerűen, lelkiismeretesen, szigorún.

Elveinket ismertetéseink folytában lesz idő bemutatnunk. Az írmodor és
nyelv vizsgálatára főfigyelmet fordítunk; mert a magyar nyelvnek elég
ellensége van, nem szükség, hogy az üldözött ellen íróink is fegyvert
fogjanak.

Jövő számunkban megkezdjük a ciklust!




EGY FÖLDÖNFUTÓ HÁTRAHAGYOTT NOVELLÁI.[2]

Két kötetben. Pest, 1850. Heckenast Gusztáv sajátja. Ára 2 frt ezüstben.

E novellák írójára – bár csak földönfutónak címeztetik – mindenki
ráismerhet. Neve most több ajkon hangzik, mint három-négy év előtt,
midőn az itt összeszedett műveivel föllépett. Hanem ez éppen úgy nem
volt az ő hibája, mint amaz nem egészen az ő érdeme.

Őt a forradalom tette ismertté s itt hamar híresedik az ember. Sokszor
alkalmas perc, jól választott modor s egy kis merészség mindennél többet
tesz. Vele is ez történt. Eddig nem szokott hangon szólott, mit, mit
nem, az nem tartozott a dologhoz, a modor volt a legfőbb s ez tetszett.
Ő sem többet, sem kevesebbet nem tőn, mint hízelgett a napi
szenvedélyeknek, hangot adott az utcák és kávéházak pillanatszerű
véleményeinek, mindezt komoly terv, kiszámított politikai rendszer s
organizált párt nélkül ugyan, de éppen azon csinos, piquant s jól
elbeszélni tudó modorban, miként azt novelláiban megszoktuk. A különbség
csak az volt, hogy az elmésség szúró tőhegyéből gyilkoló tőr lett, a
finom gúnymosolyból sarcasticus hahota, gondolatai a néha fölmerülő
könny helyett mindennapos vérben úsztak s ő, a glacée-keztyűs, elegáns
arszlán, ki némi előszeretettel viseltetett a szalonokhoz s egyik
novellájának – «Egy kastély az erdőben» – érdekességét illendő bókkal,
valamely magyar hercegi család fényes nevétől föltételezé, tetszék
magának piszkos kezekkel és szurtosan, nem mindig az előjog és
visszaélés, sőt többször a becsület, közügy és kegyeletek oszlopait
döntögetni.

És mi történt?

Előbb nevettek rajta, később gyűlölték és félték, majd éppen ezáltal
hatásra emelvén, bókoltak előtte. Egyébiránt ez nem tartozik ránk.
Itélni fog a jövő s most legföllebb csak hiányosan véleményezhetünk.
Inkább azért is érintők, mert összefüggésben van azokkal, miket mondani
akarunk.

Ő a politikai hatást szépirodalmi tehetségének köszöni s mint írónak
éppen ugyanazon árny- és fényoldalai vannak ezen a pályán, miként
amazon. Könnyed szeret lenni, hogy nehézkes, untató ne legyen, ha
mindjárt üressé és tartalmatlanná is fajul, ő ezért sokat, sőt – ha kell
– mindent föláldoz, nála az alak minden, a tárgy kevés vagy semmi, a
dolgok mélyére ritkán száll; mert tudja, hogy vannak mindkét nemben
tudós művek, melyeket senki sem olvas; magasra sem emelkedik, mert
hasonlókép lehetnek olyanok, kiknek ez nevetségesen áll, ő pedig minden
inkább kíván lenni, mint ez – s végre érdekesnek találja magát bizonyos
könnyelmű szinezetben, melyet tán genialitásnak hisz. Azonban, mint
szépirodalmi író végetlenül fölötte áll a politikainak. Az érintett
tulajdonok közül több is van helyén a novellában, mint vezércikkben;
továbbá az alakító tehetség inkább költői, mint bármi más s végre
novelláiban, nálunk mód nélkül puszta s kevés szerencsével mívelt téren,
sok szerencsével mozog.

Mi őt szépirodalmunkra nézve igen is érezhető veszteségnek tartjuk. Nem
halt meg ugyan, de kibujdosottjaink nem követik a francia és német
menekülteket, kik nem politikai tartalmú műveikkel gyakran fölkeresik
hazájok könyvárusait; sőt ellenkezőleg, még regényt is idegen nyelven
írnak, mint például Jósika. Hír szerint Eötvös is több történeti műven
dolgozik, melyek hasonlólag nem magyarul jelennek meg. Ez ellen éppen
úgy ki kell kelnünk, mint kikeltünk közelebbről a bennlevők
hallgatagsága ellen. Bajos ugyan itélni némely magánviszonyok tekintetbe
vétele nélkül, melyek itt sokat nyomhatnak, de annyi joggal
megjegyezhető, hogy ha a nemzetiséghezi hűtlenséget íróink kezdik meg,
legkevésbbé sem lesz csudálatos, ha a közönség velök éppen semmit, ez
egyetlen megmaradt kincsünkkel pedig kevesebbet gondol, mintsem kellene.

E novellákat összeszedni szerencsés gondolat volt; kivált ha az írói
tulajdon megsértése nélkül történt. Különben nekünk sem erről, sem az
ellenkezőről legkisebb tudomásunk sincs s ki útbaigazítana – főképp a
megsértés esetében – igen megköszönnők; mert kötelességünk őrködni az
írói tulajdon fölött, melyet a jelen viszonyok közt is szőnyegre hozni
már nagy ideje.

Pálffy legjobb novellaíróink közé tartozik. Nem lehet őt ugyan a szó
magasabb értelmében költőnek nevezni – bár némely műve sejtetni látszik,
miként tőle függ, hogy több legyen, mint amennyi – de teljes joggal
számot tarthat az úgynevezett kellemes és mulatságos író nevére, kit
elolvasni rendszerint minden ember ráér. És ez nem kevés, különösen
nálunk, hol az írni tudás azon értelemben, mint azt a francia veszi,
fehér holló. Ő a magyar novellairodalom legszomorúbb korszakában lépett
föl. Kovács Pál ritkán hallatá magát, Csató, ki majd legjobban érté a
novella mesterségét, meghalt. Kuthy félreismerve tehetségeit s elvesztve
benső egyszerűségét, csak kicsapongásokban jelent meg. Nagy Ignác
elmésséghajhászattal ölte olvasóit, Jókai még nem lépett föl. A többiek
által csak íródtak a novellák s a szerzőn és szerkesztőn kívül alig
olvasá el más. E körülmények közt ő ott kezdte, hol kelle, azt hozott,
mire leginkább szükség volt. Megmutatta, mint kell előadni, elbeszélni,
egyszerűségével szembetette magát a Kuthy hibáit eltanult tömeggel, mely
csak lázas jeleneteket és bizarr hasonlításokat vadászott; elhagyott
térre, halmokra mutatott, hol jellem- és mesében annyi gazdag ér hever
kibányászatlanul, a társalgási dialognak, mely a jobbaknál is kevéssé
volt élvezetes s melyben Jósika is, minden bárósága mellett
szerencsétlen, műveltebb, ízletesebb, finomabb hangot adott s
könnyedségével legyőzte azon számtalan nehézségeket, melyek itt
rendszerint fölmerülnek.

Maig is legerősebb oldalai maradtak: az elbeszélni tudás, egyszerűség, s
a kör, honnan történetét és személyeit meríti. A legegyszerűbb meséből
is legtöbbször meglepő cselekvényt bonyolít s csekély, közönséges
történetet oly érdekesen tud elbeszélni, hogy felednünk kell a lényeget.
A cselekvényt mindig ott kezdi, hol kell s a bevégzéskor minden
alkalmatlan jelenést, mi a hatást gyöngíthetné, gondosan kerül. Meg
tudja találni az illő alakot s oly nagy szenvedélyeket sohasem tárgyal,
melyek egy novella szűk körén ki nem fejthetők, vagy új genialis alakot
kívánnak. Jellemzései rövidek, de a főbb vonalokat egyszerre
előtüntetők. Néhány szavakban többet mond, mint más, lapokon. Különben
jellemeit nem leiratokban, hanem a novella párbeszédei közt s a
cselekvény drámaiságában igyekszik kifejteni. És ez nagyon helyén van,
mert ez a különbség novella és beszély között. Itt igen szerencsés. A
párbeszédeket bámulatos könnyedség- és élénkséggel kezeli s a mellett
nyelve hajlékony, kellemes s néhol oly finom, hogy a franciával bátran
kiállhatja a versenyt. Személyeit nem valami fantasztikus világból, vagy
a torzított események beteges légköréből veszi, hanem a való életből.
Leginkább a társas körökben mozog s itt a magyar életnek sok kedves
oldalait tünteti föl. A kor, melyből ír, leginkább a jelen s ha a multra
tér, nem megy vissza ezelőtt öt-hatszáz évre, csak a mult századra s
hajporos őseinkről érdekesen beszél. Ez figyelemreméltó. Mult századi
életünk úgyis egyképpen el van hanyagolva költőink és történetíróink
által. Bár többen követnék!

De az itt elősorolt előnyök nem teher nélküliek, mint valának a magyar
nemes birtokai, sőt mint a dolgok természetes rendje hozza magával,
éppen a tehernek okai. Többeket fennebb érinténk, nehányról még alább
emlékezni fogunk. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy e művek egy kellemes
perc hatásán kívül egyebet ritkán hagynak magok után. Ritkán, mondjuk:
mert általánosságban beszélünk. Ez lehet tiszta esztétikai gyönyör, de
hasonlít ahhoz, minőt egy kert nyujtana, melyben ugyan szép, de mind
egyszínű s illatú virágok ültetvék. Egy perc alatt mindent élveztünk s
nincs miért többé ott mulatnunk. Egy költői lélek hatalmasabb erővel hat
reánk, a gyönyörérzés több nemeivel illet s magokat szór el, melyek
öntudatlanul lelkünkre hullanak s virágzásba jőnek. Ezért lehet a
költőket nemcsak nemi, hanem abszolut tekintetben is összehasonlítani;
mert különben azon furcsa állításra jönnénk, hogy egy jó népdalíró éppen
oly nagy költő, mint Shakespeare.

Pálffy leginkább mulattatni kíván oly értelemben, mint a műveltebb
társaságban szokás. Ilyenkor, mint mindenki tudja, sok kellemes
ürességet is kell elmondanunk… Ha olvasói nem éppen ásítanak, egyébre
keveset gondol. Megvetni látszik azon számtalan eszközöket, melyeket a
költészet nyújt egy mű tökélyesítésére. Nála a reflexiók ritkák, a lírai
elem még csöppekben sem szivárog, a meglepő s erőteljes gondolatok –
követelje bár egyképpen a helyzet és jellem – igen gyéren mutatkoznak.
Aztán némelykor csak vázol, mi sok helyt a maga helyén van s művészi, de
olykor hasonlít azon arcképhez, melyen csak egyes vonások láthatók
összhang és színezet nélkül s így belőle egészet nem alkothatunk. Szeret
továbbá az élet- és szenvedélyeknek fölszínén járni. Előtte a komikum
alig több, mint mulatságos, víg esemény, a tragikum pedig szerencsétlen
és szomorú.

Ezért novelláiban kevés eszme, semmi világnézet. Az eszmék közül
feltünőbben csak egy húzódik rajtok át. Gúny a kordovány csizmájú
táblabírák ellen s üldözése mindannak, mi a bon ton-nal ellenkezik.
Innen van aztán az, hogy társaséletünket nem mindig olyannak festi, mint
amilyen, hanem inkább milyennek lenni kellene. E tekintetben dicséretére
legyen mondva messze távozik novellaíróink nagy sokaságától, kik valami
nevetséges monstrumot akarnak ránk disputálni s belénk érzelegni. A
nemzetiségről is más véleménye van. Nem sokat ad a külsőségekre,
melyeket a polgárosulás egyszínűvé tett már minden nemzetnél, de annál
többet a lényegesekre s ezeknek alapján akar ő Pestből egy második
Párizst teremteni.

Ideje már az egyes művekre térnünk. Rövidséggel kárpótlandjuk eddigi
hosszadalmasságunkat.

A két kötet összesen tizenkét novellát tartalmaz.

Az első _Carteaux_. Ez szoros értelemben nem annyira novella, mint
szeszélyes elmefuttatás eseményekben s hogy szavaival éljünk: «a Paulo,
Antonio, Lucio, Vincenzio-féle beszélyek ellen van intézve, melyeknek
ideje – szerinte – szerencsésen lejárt.» Carteauxnak Infloisvali
jelenése igen mulatságos.

_Egy éj a csárdában._ Az elbeszélés teszi érdekessé. Méltó elolvasni
csak a csaplárért is, ki vendégtelen korcsmájában nejével táncol.
Levéteti fejkötőjét s felkiált: Úgy rózsám!… most meg vagyok veled
elégedve. Életemben sohasem szenvedhettem az asszonyt, nekem csak leány
kell; nem is asszonynak vettelek el… hanem, hogy mellettem leánykodjál.
Jer, őgyelegj mellettem, mint mikor anyádnál voltál s aztán szívesen
megölellek, agyoncsókollak, táncolok veled, csak arra ne emlékeztess,
hogy asszony vagy, hogy konty alá kerültél, inkább nem bánom,
durcáskodjál, mint otthon tevéd, az jól illett neked.

_Etoile-Sombre_ és _Rivuli Dominarum._ Együtt említjük, bár külön
kötetben vannak. Mindkettő a mult időből van véve s elbeszélési modoruk
ugyanaz. Azon számtalan beszélyek közé tartoznak, minőket a francia
lapok mindennap közölnek, a németek csak fordításban, a magyarok igen
ritkán. Sem nem jó, sem nem rossz, ha t. i. a nem jót nem szabad
rossznak címezni. Emlékirat- vagy utazási rajzban, hol a költészet nem
lényeg, igen helyökön vannak.

_Trois-Riviers._ Angolhonban játszik s az idegen körülmények között igen
jól feltalálja magát a szerző. Jele, hogy haszonnal tanulmányozta a
külföldi irodalmakat. Sok magyar arisztokrata nem hinné el, hogy ezt
Pesten írták. Különben a kalandok egyszerűbbítése még emelné becsét.
Olykor az anekdotok körében csapong.

_Városi és falusi elmésség. Pesti szerelem. Csel és véletlen. A
tiszttartó veje. Harlem Richárd._ A tanulékonyság majd ugyanazon
magjából keltek majd mindnyájan. Rászedett nagybátyák, pajkos
unokaöccsök, megcsalt vőlegények játsszák benne a főszerepet s a csomót
néha egy-egy francia vaudeville-t író kéz szövi meg és vágja ketté. De a
szerző mindemellett sok új színezetet öntött el rajtok s gondoskodott
róla, hogy ne únjuk magunkat. A jókedvű jurátusok, feszes táblabírák oly
mulattatón és elmésen vannak festve. Könnyelmű víg pajtásokat és zsémbes
öregeket Pálffy általában kitűnő szerencsével rajzol. Nem kevésbbé
szerencsés a magyar arisztokraták feltüntetésében is. Erényeik- és
hibáikkal együtt írja le, nem mint népszínműíróink, kik
népszerűség-hajhászatért minden báróból és grófból aljas gazembert
gyártanak. Lehet s van báró gazember, de az ő gazemberök nem báró. A
_falusi és városi elmésség_ legkevesebb, a _Pesti szerelem_ igen jókedvű
előadású s meséje ügyesen szőtt, valamint a _Tiszttartó veje_ is, bár
igen jól kezdett elejének nem felel meg. _Harlem Richárd_-ban a dialog
kitűnő, annyira, hogy a magyar irodalomban az úgynevezett társalgási
nemben jobbat nem ismerünk, míg a _Csel és véletlen_ meséje erőltetett s
a színész alakváltoztatása által elhasznált rugó szerencsétlen.

Mindegyiknél jobb az _Egy báróné_. Minő művésziek Emiliának
kedélymozzanatai s mennyi költészet- és emelkedéssel vannak festve! Neki
egész világa az ős kastély és tágas kert, ismerősei, anyja s testvére.
Megjelen egy ifjú – testvére barátja – de rá kevés hatást tesz. Azonban
az ifjú olvasni szeret. Emilia figyelmes lesz s látja az ifjú arcáról,
hogy a könyvekben rejlő gondolatok neki örömet szereznek. Az ifjú
könyvei, elmenetele után, hátramaradván, Emilia lapozni kezd bennök s a
megjegyzett gondolatok az övéivel leginkább összehangzanak s míg
hasonlókat ír melléjök, szívében tiszta szűz szerelem fejlődik ki… A
kolostor nevelőintézetének templomában, hova később vitetik, egy apácává
szentelendő leány képét látja. A kép hozzá hasonlít, a festő az ifjú… Az
ábrándos álom valóvá lesz, a csöndes érzés zajongó szenvedéllyé válik.
De minek beszéljem tovább? Ki nem sejti, hogy az apácává szentelendő
leány ő leend? S minő ügyes motivumokat használ erre a szerző! Ízletül
elég ennyi a novelláról, a mese érdekességét, az elbeszélés komoly
egyszerűségét s a többi jellemek jól talált vonásait az olvasóra bízzuk,
hibákat nem is keresvén.

_Egy kastély az erdőben_ végzi be a köteteket. Itt is megismerjük az
_Egy báróné_ íróját.

Bár futólagos észrevételeink felébresztenék a közönség figyelmét.

Nem politikai rokon- és ellenszenv vezette nézeteinket, hanem tisztán
művészi szempont. Reméljük, hogy az ismertetett köteteket a közönség is
csak e szempontból nézendi, annyival is inkább, hogy azok fognak
bizonyosan rajtok legtöbbet mulatni, kik őt a politikai pályán leginkább
gyűlölték.




KEVEHÁZA.[3]

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A költemények közül először is az Arany Jánosét kell említenünk. Címe
_Keveháza_. Ki Aranyt _Toldi_-ja óta figyelemmel kisérte, észreveheté,
mily sokoldalúságot tüntet fel ő tárgy- és formában egyaránt. Az
eposztól a balladáig, az ódától a legegyszerűbb dalig mindenütt egy
genialis szellem gazdag és változatos nyilatkozataival találkozunk. És e
nyilatkozatok mindig megtalálják saját formájukat s mi több, e formák
nemzetiek; ő forma tekintetében is sok újjal gazdagítá költészetünket, a
népdalokból levont formáktól kezdve le egyes nyelvfordulatok-, rímek- és
assonance-okig, sőt ez utóbbinak rendszerét is ő alkotá meg. Iránya, a
népi elemből fejteni ki és virágoztatni fel a nemzeti költészetet,
ugyanaz, mi minden jóravaló költészet életelve volt a hellentől fogva a
legújabbakig. E mellett tárgyilagossága bámulatos. Mindig a tárgytól
vesz lelkesülést s nem saját lelkesülését önti a tárgyra. Nála a tárgy
benső természete, mondhatnók szelleme határozza meg a hangulatot, formát
– mindent. Erről legújabb költeményei is fényes bizonyságot tesznek.
_Rozgonyiné_ balladájában, (Szépirodalmi Lapok második szám), melynek
népies formája annyira összhangzik a tárggyal s a ritmus alaphangja
mintegy a Rozgonyiné kedélyében van, mily hű és költői felfogás, midőn a
nő férjét nem valamely eszme iránti lelkesülésből követi a csatába, mi
egy kis anachronismus mellett a költői érdekből is vonna le valamit,
hanem, «hogy lehessen élve-halva közelében». Egy a nőiség határán
túllépett s kétes erényekkel kimázolt hősné helyett, mily nagyszerűen
áll előttünk az egyszerű hölgy, ki nem érzi tette nagyságát, mert az nem
egyéb, mint szerelme, mi oly természetes. S a valódi balladai menet,
mely csak körrajzot ad s művészi szaggatottságával hat, mily találón
végződik, finom ellentéte koszorúként fonódván Rozgonyiné homlokára:

  Egy árva szó sem beszéli
  Zsigmond győzedelmét;
  Mind a világ, széles világ
  Rozgonyi Cziczellét.

A «Délibáb»-ban megjelent _Török Bálint_-ja is, mely históriás ének
levén, kevésbbé művészi forma ugyan, minő tárgyilagos jellemű! A
Tinódi-féle krónikahangot úgy utánozza, hogy költőivé teremti. Előttünk
a kor; szó, nyelvfordulat, rím, ritmus, festenek, beszélnek, hatnak s
bűverővel ragadnak a multba. Az ódon és gyermeteg felfogás, mi különösen
Török Bálint festésében nyilatkozik s a régi magyar szellem, mi minden
betűjét áthatja, gazdag kárpótlást nyujtanak még azoknak is, kik az
elbeszélő költészet minden nemében több eszmét óhajtanak alapul s
kerekebb egészet a kivitelben, mint mennyit némely tárgy megszenvedhet
anélkül, hogy jellemét elveszítse.

_Keveháza_ egy kisded eposz. Itt nem találkozunk Arany plasztikájával,
sem mély lélektani felfogásával, mik annyira hatalmában. Keve kún
vezérnek a rómaiak és longobárdokkali harcait énekli meg: tehát tárgyát
őstörténetünk legrégibb szakából vette, melyről csak nehány száraz adat
jutott ránk, a népköltészet mit sem őrzött meg s hitregéjéről alig
tudunk többet, mint mennyit a jelen század költői költöttek. E miatt a
tárgyhoz képest bizonyos homályban jelennek meg hősei, kikre csak a
tábortüzek és szikrázó kardok világítanak, hogy fölismerhessük őket s
dicsfényben lássuk. Távolról halljuk a harci zajt s a jelenetek mintha
elmosódó álomképek volnának. E költemény el nem ragad, sem nagyszerű
jeleneteivel nem vonz, inkább merengésbe ejt s álmodozunk pillanatokra a
multról; néha egy kürtriadás ébreszt, látjuk a turulos zászlót, a küzdő
hadakat, a haldokló Kevét, a temetkező tábort, a megújult harcban vívó
Bendegúzt és Detrét, a győzelem áldomását s midőn eltűn előlünk az
éneklő dalia, mintha a jelenkori dalnok állana előttünk, ki méla kedvvel
borong a multon. Az egész eposzon a hang uralkodik a tárgy fölött,
azonban a tárgytól van kölcsönözve és hatalmas, méltóságos. Talán
említenünk sem kell, hogy itt is, mint Arany mindegyik művében,
találkozunk ritka nyelvhatalmával, technikai könnyűségével s azon
bámulatos sajátsággal, mely a szavak hangjaival a természet képeit s az
érzések árnyalatait oly mesterien festi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




SUJÁNSZKY ANTAL VALLÁSOS KÖLTEMÉNYEI.[4]

Második bővített kiadás. Pesten, 1853. Emich Gusztáv bizománya. 8. r.
240 l. Ára 2 fr. p. p.

A vallásos költészetet sokan nem tartják költészetnek, némelyek pedig
irányköltészetnek hiszik. Költészet az s éppen nem irányköltészet.
Alatta természetesen nem ultramontán regényeket s pietisztikus
dalocskákat kell értenünk, melyekben korlátolt világnézetek s beteges
érzések megtagadni törekszenek a szív és élet igazait s néha a
keresztyén vallás szellemét, nem is említve azon erőszakot, mit a
művészeten elkövetnek. A vallásos költészet felüláll a tanok és emberi
csinálmányok prózáján; a lírában kiömlése az egy önmagába szállt
léleknek, melyet öntörpesége és gyarlósága lesújt s Isten nagysága
fölemel, vágya a szívnek, hogy megnyiljék az ég sugallatainak s
kiengesztelje magát. Éppen az, mi az imádság, csakhogy költőibb
helyzeteket keres s a szép tömjénével is áldozik. Innen jelleme
egyszerűség, mélység és fönség. A legmagasabb óda, melyben a
lelkesülésnek csak az áhitat szab határt, ez is csak azért, hogy
megszentelje.

«A szent énekek úgy sietnek föl égre – mond egy ítész – a szív mélyéből
egymás mellett, mikép a gót tornyok. Itt csak két pont van: zenit és
nadir, legmagasb, legmélyebb, forrás a szív, cél az Isten. Itt nem lehet
sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két pont,
melyek között szárnyalnia kell».

E szempontok szerint kevés éldelhetőt nyújt az ujabb magyar költészet,
sokkal többet a régi, azon korból, midőn irodalmunk hittani része vala
leggazdagabb s Zrinyitől kezdve majd mindenik költő megkisérté erejét e
nemben. Emlékezzünk csak vissza ez énekekre, melyek közül nehányat
énekes könyveink maig is megőríztek. Mi erőteljesen, áthatón szólalnak
meg, éppen mint az orgona megrázó sóhajtásai s a szentegyház
boltíveiként mi fönséggel emelkednek ég felé. Egyszerűségök mily
nagyszerű s a régies szín és bibliai hang mily ellenállhatlanul hat
kedélyünkre. Sőt Dávid zsoltárainak régibb fordításai is sikerültebbek
az újabbaknál, a Tárkányi Béláéit sem véve ki, bár ezek legtöbb beccsel
bírnak.

Ezelőtt évekkel a Protestáns lap és Religio, újabban a Családi Lapok
hozományai hasonlítanak némely úgynevezett népies költeményekhez,
melyekben egy-két kifejezésre van minden súly helyezve, de az éltető
szellem hiányzik. Bizonyos fagyos ájtat vonul át rajtok, mely nem vérből
forrt érzés hangja; épületes, kegyes eszmék rímekbe szedve költői
felfogás és alakítás nélkül. A fej előre kigondolt reflexiói át nem
járva a szív melegétől, szárnyaszegett ömlengések, felül nem emelkedők a
föld prózai légkörén. Aztán a mellett, hogy sok idegen elemmel vannak
vegyülve, most epigrammokba szorítvák, majd hosszú elmélkedéssé
nyujtottak, majd végre oly képek- és fordulatokban olvadnak föl, mik a
világi költészet tulajdonságai.

De ha valódi költői szellem is lenne bennök; magok a formák, melyekbe
öntetnek, képesek volnának elölni azt. Vallásos népdalaink, énekes
könyveink s a régi magyar költészet a legszebb és változatosb formákat
nyújtják s mit tapasztalunk? Szent énekeink oly formákban jelennek meg,
melyek jellemeikkel homlokegyenest ellenkeznek. Éppen, mintha az egyházi
zene fönséges dallamaiba operai trillák szövetnének be. A nyelv és
dikció cicomás és dagályos. Kevés benne a bibliai stílből, holott az
alaphangot itt kellene keresni. A régi irodalom, nyelv és forma
tekintetében a vallásos költő számára legtöbb kincset rejt, mit kevés
átalakítással a legkényelmesebben használhat. Legyen itt elég csak
Pázmány műveit említenünk s a szombatosak énekes könyvét, melyet Lugossi
az Akadémiában ismertetett,

A legendákkal sem vagyunk máskép. E hagyományokat, melyekben a
keresztyén vallás legköltőibb eszméi jelennek meg érzékítve s melyek
lángeszű festészekben annyi remekműre gyujtottak lelkesülést, rétori
áradozás közt a prózailag odavetett tanulságokban vesszük, mint a
legszárazabb didaktikus mesét. Hiányzik az egyszerű koncepció és menet,
az ódon és szent hang s a költői báj.

Mit általánosan az újabb vallásos költészetről mondánk, ugyanazt kell
mondanunk az előttünk fekvő gyűjteményről is, mely második megbővített
kiadás s lírai és elbeszélő műveket tartalmaz. Előttünk természetesen
főszempont a széptani vala. Más szempontból épületes s igen ajánlandó
olvasmány lehet.

Kiállítása csinos, kár, hogy számos nyomtatási hibák ferdítik.




PÜNKÖSD NAPJA.[5]

Piros pünkösd napja! Tagadom, hogy a keresztyénség e nagy ünnepét,
egyszersmind legszebb ünnepül egyedül a tavasz s a magyar népköltészet
választották volna ki. Par excellence a nagyvárosiak ünnepe az. Ekkor a
város föltámad önmaga ellen a – természet jogaiért.

«El a porral, le a kőfalakból, ki a szabadba, a zöldbe, a természet
kebelére, föl a hegyekre, be a völgyekbe, a csermely partjaira, a lombok
árnyai alá, feledni, vigadni, álmodozni, elfáradni, akár unatkozni is,
csak az Istenért ne a városban! Minő szép, minő jó a természet, a mi
édesanyánk, kit hűtlenül elhagytunk boldogtalanságunkra, minő boldog a
pásztornép, kiknek primadonnája a csalogány s nem Kaiser-Ernstnő; nem
hallanak zongora-virtuózokat, csak méla furulyaszót; ügyvédök a
komondor, kit fizetni sem kell; egyetlen parancsszó, mit hallanak, a
mennydörgés, egyetlen reményök a virány zöldje, mit nekik is,
bárányaiknak is mindenik év meghoz, minden boldogságuk csendes álom
virágok közt, csillagos ég alatt, édes, egyszerű dal, assonance s rímek
nélkül, mibe nem kötnek bele kritikusok, csók az ártatlan lány ajakáról,
kinek piperéjeért semmit sem kell fizetni, szeszélyeért legföllebb csak
bárányt áldoznak s kit már csak azért sem félthetnek, mert nincs kitől…
el veled civilizáció, üdvözlégy szent természet!» – kiált a lelkesült
nép, ideértve a bankárokat, kereskedőket, hivatalbelieket és a haute
volée azon részét sem véve ki, mely még nem unatkozik falun. Idylli
érzelem szállja meg a szíveket s megindul a nagy népvándorlás a
pásztorörömök igéretföldjére, a budai hegyek közé, a városligetbe,
Visegrádra: piros pünkösd napján hajnalban vagy legalább is délután.

Én is Arkádia kebelén születtem – nem Magyarországot értem alatta, mint
Szabó István, hanem amit Schiller – kiáltám magam is lelkesülve –
belőlem sem fogyott ki egészen a költészet, bennem is maradt még ábránd,
hogy gyűlöljem a civilizációt fájdalmai- s bohóságaival. El! el! Tanyát
fogok ütni a budai hegyek legmagasabb csúcsán, felkiáltvan Robozzal:
nyomorult emberek; kikocsizok a városligetbe s ringatva magam
gondolákon, megírom a legelső magyar barcarolt, hogy legyen mit
Simonfinak zenére tenni; kirándulok Visegrádra, s elmerengvén az ősi
nagyság romjain, ódát írok rá szonettben, mint Császár. Ah, minő rég nem
hallott a magyar közönség szonettet. Mit? írok? látszik, hogy még nem
vagyok a zöldben. Dehogy írok! Kinek volna kedve énekelni, midőn
csalogány és pacsirta zeng, lomb és szellő susognak. Én némán fogok
megállani a kék boltozat alatt, bámulva az ezer hangból összeolvadt dal
nagyszerű költészetét. Mennyivel negyobb műfilozóf a természet, mint
bölcseink. Ő nem tiltja meg a csalogánynak, hogy ne énekeljen
fájdalomról, meghagyja a pacsirta örömét, szereti az erdő rejtélyes és
sötét romanticizmusát, nem bánja a szellő és patak idylli csevegéseit,
tűri a felhők világfájdalmát, midőn villámolva mennydörgik be a
láthatárt, nem haragszik a szivárvány humorára, mely könnyezve és
mosolyogva öleli át a földet. Neki minden szép, mi hű, igaz és jellemző.
Ő csak a hamisat gyűlöli. Neki nincs iránya, mert ezer iránya van, ő nem
egy, hanem egész. Ő sem klasszikus, sem romantikus, sem szomorú, sem
víg, sem népies, sem szalonias, neki csak ízlése van, mely gyönyörködni
és gyönyörködtetni tud.

De hova tévedtem megint! Felolvasást tartok a szépről. Hisz én a zöldbe
készülök, hol feledni akarom az irodalmat apró hiúság- és
szenvedélyeivel, a várost színés kávéházat, szalonjai- és poros utcái-
és blazirtságával egyetemben. Két napig boldog akarok lenni és szabad.
Ott nem beszél majd senki nekem «Tamás bátyá»-ról, opera helyett
madárdalt hallgatok, a vadrózsákat, a helyett, hogy olvasnám, szakítni
fogom, az egészséges hegyi lég kigyógyít lázas álmaimból, melyeket ama
szép szemek gyujtottak lelkemben, melyekről, mint Heine

  Hab’ ich ein ganzes Heer
  Von ewigen Liedern gedichtet.

S midőn visszatérek enyhült kedéllyel és egészségesen, a természet
örömeiről fogok regélni olvasóimnak, a helyett, hogy dr. Toldyval
polemizáljak; hol és mi módon találkozik ő a «Kinizsi» című eposzban
Arany hangjával, mikép azt valamelyik «Irodalmi napló»-jában írá, vagy
belekössek a Nemzeti Színház igazgatóságába: miért bocsátja el Jókainét
és Lendvait egyszerre vendégszerepekre drámai előadásaink nagy kárára?
avagy éppen a közönségbe: miért nem járja a színházat, midőn reá annyira
büszke s nemzeti kincsének nevezi és elvégre pedig vitázzam a Délibáb
színkritikusával Tamás bátya fölött.

Tamás bátya! Mennyi könny és tinta folyt el már érte Európában. Nálunk
ehhez még epe is járult, mi szintén könnye egy bizonyos fájdalomnak s az
a jó tulajdonsága van, hogy vele, mint legfeketébb tintával írni is
lehet. De a könnyek, a könnyek, melyeket legujabb színműalakban a
közönség és kritikusok szemeiből kicsalt! Dumanoir és Dennery
mindenesetre jól értik a mesterséget. Tamás bátya szentimentális francia
színmű. Dumas és Iffland együtt. A francia és német iskola közös erővel
rázzák meg és lágyítják el az embert. Sokaknak nagyon tetszik.

Nekem ugyan nem valami különösen. De azért kár volna elrontani a más
gusztusát, például a Délibábét. Aztán humanitás, erkölcs, szent ügy s
több efféle vegyül a dologba. Még rám fognák, hogy pártolom a
rabszolgaságot, pedig esküvel erősíthetem, hogy mindenféle bilincset
gyűlölök, még azokat is, melyeket a művészetre szoktak fölverni. E
mellett egy barátom arról is meggyőzött, hogy jobb az embernek
erkölcsösnek, mint műértőnek lenni. Barátomnak igaza van, a Délibábnak
is. Ki a zöldbe!

Ily gondolatok és remények között léptem ki a szobából. Minő piros
pünkösd napja! Szeles, borult és hideg idő! Vissza kellett fordulnom és
harmat-, szellő-, meg illatszomjas lelkemet betűkön legeltetnem. A
lapokat forgattam és unatkozám. De nem! Volt egy kedves pillanatom is.
Örömkiáltások között olvasám a Divatcsarnok azon igéretét, hogy
ennekutána csak ritkán adand rossz verset. Mégsem oly kegyetlen a sors.
Azonban kipótolta másnap. A kérlelhetetlen megakadályozá a visegrádi
kéjutazást. Eső esett, szél fútt, a hajó itt maradt, vele együtt én is,
mások is. Egy óra mulva is lát engem Pest, mint nem a Szökött katonát
Milano – sóhajtám elkeseredve a Dunaparton. Hajh! az idő már «régóta
ellenségem» s mindenütt «mohón ragadja meg az alkalmat ezen embertelen
indulatát irányomban kitüntetni.»

Desperációból este színházba mentem. A _Szökött katonát_ adták
Szigligetitől.

Mennyi szép emlék, fájó érzés ébredt föl lelkemben. Keveset figyeltem a
darabra. Az előadásról legföllebb csak annyit tudnék mondani, hogy
Füredi igen szépen énekelt, de kevés gonddal játszott; Völgyi ezredes
segéde a szobában ezredese előtt nem vette le a csákóját, pedig tudtomra
ezt csak a közemberek szokták tenni; Tóthnak most sem tudtam
megbarátkozni vontatott s torkából sivító úgynevezett intrikus
szavalatával, melyre ő oly nagy súlyt helyez. Mint mondám, egészen a
multban éltem, a Szökött katona először adatásának napjaiban. Előttem
lebegett a régi jó idő, midőn annyit gyűlöltünk, ostromoltunk az életben
és irodalomban, mit most örömest visszaóhajtanánk. A remény és
csalódások hosszú sora vonult el előttem. Tíz év élményeit éreztem át
egy pillanatban. Sírni vala kedvem.

Ne mosolyogjatok! Csak Füredi bús nótái lágyítottak el. Ideggyöngeség.
Tudok én víg is lenni, mint közönségünk vala hajdan, midőn egymás hátán
örömrivalgások közt ünneplé meg az új magyar színművek diadalát, a
többek közt a Szökött katonáét is. Akkor irodalmunkban háború lőn izenve
az idegen szellemnek. Mindenütt mozgalom. A népies elem föl kezdé magát
küzdeni, líra-, eposz-, drámában egyaránt. A két elsőben remekeket
hagyott hátra, míg [a] népszínmű csak nagyreményű ifjú maradt, kiben
megvénült az ifjúság. A Szökött katona fecske volt, de nem hozott
tavaszt. Nem épültünk tovább, hanem romlani kezdénk. A népies, melyből
politika és költészet egykép divatot csinált, téveszmék anyja lőn.
Divatos népköltőink és népszínműíróink egy hajóban eveznek. A népies és
műköltőileg szépet nemcsak külárnyalatokban, de a legáltalánosabb
bellényegben is egymással ellenkezőknek hiszik. Miként lírikusaink
népszokás-, tájszólás-, külsőségekben keresik a fődolgot, mi csak
feldolgozandó anyag, úgy hajhásszák a népszínműírók csupán a népdalt,
falusi táncot, zsiványt s több effélét, mi szintén csak anyag, mely
alakításra vár. A népdal éppen azért szép, miért másféle dal, a
népszínmű nemkülönben. A költészet egy és örök legproteusibb alakjában
is. A népszínműben is cselekvényt és jellemeket kell adnotok. Én nem
bánom, keressétek elő a hatás minden eszközét, csak tegyétek azokat a
szellem szolgáivá, vegyetek akárhonnan anyagot, csak teremtsetek belőle.
Hassatok, de igazán hassatok, hogy gyönyörködjünk. Nem mondok én mást a
lírikusoknak is. Hadd pengjen a cimbalom, zengjenek a palóc dalok, de
adjatok költészetet, ne prózát, érzést, ne rángatódzást, gondolatot, ne
bombasztot – a sujtással nem sokat nyertünk.

Úgy hiszem, e végsorokat nem is a színházban gondoltam, hanem otthon
álmodám. Nehézkes álmaim voltak. Nem esett jól a vacsora. Reggel újra
eső- és hidegre ébredtem föl; mondják, havazott is. Nem állíthatom, de
Vörösmarty _Gábor diák_-jával joggal elmondhatnám: soha, soha ilyen
pünkösd napja.




EGY KIS SZÓVÁLTÁS.[6]

Nem olvasóinkkal akarunk szót váltani, hanem engedelmökből a «Budapesti
Hirlap» tisztelt szerkesztőjével. Ugyan már miért? – kérdhetik
olvasóink. Oka van a dolognak. Ugyanis azon tisztelt szerkesztő úr
haragszik reánk és másokra. De hát miért haragszik? Ő bizony csak azért,
hogy – amint nagy úriasan mondja – a magyar népnek annyi «növelője és
informátora» akadt, hogy a «Vasárnapi Ujság» előállott, hogy Csengery és
Kemény «Magyar Népkönyvet» adnak ki, hogy Friebeisz «Magyar
Népkönyvtárt» szerkeszt, hogy Vas Gereben még folytatja a «Falusi
Estéket», hogy Lukácsy a «Magyar Nők Házikönyvtárát» indította meg:
szóval azért haragszik, hogy a népies irodalomban egyszerre nagy
mozgalom támadt. Mi pedig meg akarjuk szépen kérni, hogy ne haragudjék,
vagy ha mégis haragszik, – Isten neki, – haragudjék ok nélkül.

Szállunk tehát az úrra, tisztelt szerkesztő úr!

Higyje meg, még nincs oka haragudni. Mert ugyan mi kár van abban, ha egy
téren sokan próbálkoznak, ha verseny kél, a közönség sok közül
választhat s végre győz, ami legjobb? Örülni kell ezen, mert lássa
tisztelt szerkesztő úr, az mindig jó jel, ha az irodalomnak valamely
eddig míveletlenül hagyott ágát sokan kezdik mívelni. Egyik is próbál, a
másik is, egyik itt, másik ott keresi a dolog nyitját, ez is igyekszik,
az is, emez okul amaz tévedésein, amaz megjavul emez sikerén. A sok
kísérlet következménye aztán az lesz, hogy valamelyik sikerül. Egyszerre
csak azt vesszük észre, hogy irodalmunknak a parlag ága felvirágzott. Ez
a világ sora s ezt igen jól tudhatná a szerkesztő úr, ki jeles
történetíró s mindennap figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Csak egy
példát mondunk. Ezelőtt harminc évvel hírlapirodalmunk sem volt valami
derék, most már, hála Istennek, dicsekedhetünk is vele. Ezelőtt harminc
évvel bizony a szerkesztő úr sem adhatott volna ki jobb lapot a «Hazai
és Külföldi Tudósításoknál», most már hatszorta jobbat ad s oly szép
vezércikkeket ír, minőt Kulcsár nem írhatott volna, ha mindjárt fejére
áll is. Legyünk türelmesek s tanuljunk a multból.

A szerkesztő úr azért is haragszik, hogy miért nem egyesülnek a népies
vállalatok szerkesztői és írói egyetlenegy vállalatra, mert csak
egyesült erővel adhatnának ki valami jót. Egyelőre úgy látszik, mintha
ez jó tanács volna, pedig nem az. A történettan, melyet a szerkesztő úr
igen jól tud, az élet, melyben elég alkalma lehetett tapasztalatokat
tenni, bizonyos körülmények mellett mindig megcáfolják az igaznak hitt
állítást. Minden embernek megvan a maga saját iránya és terve, nemcsak
az irodalmi, hanem a másféle vállalatoknál is. Természetesen kiki csak
azokkal egyesülhet céljára, kik vele rokon gondolkozásúak, ha máskép
tesz, sohasem fogja elérni célját és sem így, sem amúgy nem tehet
hasznot. Népies vállalataink szerkesztői közül is mindegyiknek megvan a
maga külön terve és iránya. Különböző utakon akarnak egy célra törekedni
s mindegyik a magáét tartja legjobbnak. Hadd menjenek az egyértelműek
együtt, keresse egyik itt, másik ott az igaz utat, mert csak így
találhatják meg. Higyje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy tanácsa
bármilyen jó szándékból származott, nem nagy értékű. Ha nem hiszi,
bátrak leszünk egy kérdést intézni a tisztelt szerkesztő úrhoz: ugyan
miért nem egyesíti lapját a «Pesti Naplóval»? A két jó lapból,
egyesítve, bizonyosan még jobb lenne. Nemde mosolyogni fog s megköszöni
a jó tanácsot.

Ne haragudjék hát szerkesztő úr még most, hogy annyi népies vállalat
állott elő, hanem haragudjék akkor, ha a vállalatok nem fognak
megfelelni hivatásuknak s haszontalanok lesznek. Azonban erről még most
nem lehet ítélnie. A Csengery és Kemény «Magyar Népkönyvéből» még
egyetlen füzet sem jelent meg, a Friebeiszéből sem, s mi is még csak a
hatodik számnál vagyunk. Az említett esetben nemcsak joga lesz, de
kötelessége is kiönteni haragját alapos kritikákban s erre kérjük is.
Kritizálja meg a népies vállalatokat keményen, igazságosan, jó
szándékból. Hanem nem úgy, mint most kritizálta a mi eddig megjelent
számainkat, mert ez – engedelemmel legyen mondva – nem ér egy fakovát.

Ugyanis a szerkesztő úr mult vasárnapi számában azt mondja rólunk: «A
«Vasárnapi Ujság» eddigi négy számából s egy kissé tarkán összeállított
tartalmából itélve, semmi határozott tervet és irányt nem mutat s gyönge
fametszései mellett nem igen van a nép számára írva, mit valóban annál
inkább lehet sajnálni, mert a vállalat, mint halljuk, máris szép
pártfogásnak örvend.»

A szerkesztő úr először is tarkasággal vádol bennünket, de mi ezt
hajlandók vagyunk érdemnek tartani, mert tarkaság, egyszerűen szólva,
annyit tesz, mint változatosság s ez egy lapnak mindig főkelléke. Ide
fogunk törekedni ezután is. Mi fametszeteinket illeti, az igaz, hogy
azok nem acélmetszetek s egyik kevésbbé sikerül, mint a másik, hanem
körülményeink közt s lapunk csekély díja mellett, nem is kívánhatja a
szerkesztő úr tőlünk a világ legtökéletesebb fametszését – Pesten:
valamint mi sem kívánunk a szerkesztő úrtól tömöttebb, szebb papiron
nyomott s olcsóbb «Budapesti Hirlapot».

Nagyobb vád a harmadik, hogy nincs határozott tervünk és irányunk. Ennek
bátrak vagyunk határozottan ellene mondani. Mi programmunkban
megmondottuk, hogy a népirodalom nem egy bizonyos szakának leszünk
közlönye, minő például gazdászat, műipar, történettan, költészet, hanem
általánosan közönségünk szükségeihez mérve, minden szakból közlendünk
cikkeket; tehát enciklopédiai néplap leszünk, melynek kötelessége
érdeket gerjeszteni a tudományok iránt, eszméket ébreszteni, mívelni az
ízlést, mulattatni s figyelemmel kísérni a körébe tartozó napi
eseményeket s e tervünkhöz, úgy hisszük, hívek maradtunk – legalább
eddigi számaink bizonyságot tesznek mellettünk s ezután még inkább
fognak. Irányunkat illetőleg «Vezéreszméinkben» bevallottuk, hogy nem
fogunk hízelegni a nemzeti előítéleteknek, az idegen nemzetiségeket
testvéreinknek nézzük s ápolni fogjuk a magyar nép nemes érzelmeit,
tiszteletreméltó hajlamait, szellemibb vágyait. Mutassa meg a szerkesztő
úr: miben sértettük meg az erkölcsiséget, az ízlést, a tudomány és józan
ész tekintélyét! Álljon elő kívánságaival, minő tervet és irányt kíván
tőlünk. Hadd halljunk a puszta szó mellett tényt, okot, tanácsot.

Azt is mondja a szerkesztő úr, hogy nem igen írunk a nép számára, Nem
tudjuk, mit ért a szerkesztő úr a «nép» alatt. Mi nem írunk azon
néposztálynak, mely nem tud olvasni, annak sem, mely valami csekély
előismerettel nem bír s nincs fogékonysága az irodalom iránt. Mi azon
osztálynak írunk, mely nem nyers tömeg, megvannak szellemibb vágyai, de
nem oly vagyonos, hogy az irodalomra valóban költhessen, sem annyira
tudományosan készült, hogy a szaklapokat s könyveket élvezhesse s ideje
sincs reá sokat olvasni. Hogy ez osztály hazánkban számos, mutatják
előfizetőink. Mi azt hisszük, hogy ily közönség nem szorult holmi
mesterkélt együgyű előadásra, sem iskolás hangra. Mi a népiest
iratainkban sem a póriasság-, sem az affektációban nem keressük, hanem
az egyszerű, világos, érdekes s tömött előadásban. Mi nem kívánjuk
lapunk íróitól, hogy megtagadják magukban a mívelt embert, kit a nép
örömest és tisztelettel hallgat, sőt ellenkezőleg megkívánjuk bennök. Mi
sem hisszük, hogy egészen eltaláltuk volna a hangot, de azt igen, hogy
jó úton járunk s mindinkább el fogjuk találni.

Egyébiránt, ha a szerkesztő úr valamely jobb terv, irány vagy előadási
modor birtokában van, legyen szíves azt közölni velünk. Látogasson meg
bennünket vagy mi teendjük tiszteletünket. Ugyanakkorra kérjük azon
történeti cikkét is, mit lapunk megindulásakor önként ígérni
szíveskedett. Kíváncsiak vagyunk látni: miben helyezi ön a népies
előadást s minő irányt követ?




KEMÉNY ZSIGMOND REGÉNYEI ÉS BESZÉLYEI.[7]

III. köt. (Ködképek a kedély láthatárán.) IV. köt. (Szerelem és hiúság.)
V. köt. (Szív örvényei. Erény és illem.) Pest, 1854. Emich Gusztáv
nyomdája és bizománya. Ára 3 frt. p. p.

Úgy látszik, mintha a sors líránk pangását a regény termékenységével
akarná kárpótolni. A közelebbi négy év alatt újabb és régibb regényírók
oly nagy tevékenységet fejtettek ki, mint még soha. Oly korszak után,
mely lelki kimerültséget hagyott hátra, fogékonyabb is a kedély, a
regény kihűltebb, de élménydús, csendesb, de változatos, nem oly
elragadó, de eszméltetőbb költészetében keresni élvet, mint lelkesülni a
líra szenvedélyes hangjain.

A közönség részvéte fokozta a regényírók tevékenységét. Hajdan egy évben
legfeljebb három regény jelent meg; most minden hónapban veszünk
ugyanannyit s ha e nagy tevékenységben a gondatlan hevenyészet vagy
sikertelen kísérlet nem egy jelenségét látjuk, ne feledjük, hogy a
regény nálunk még új nem, most küzd igazabban tárgyaival, keresi
formáját és sem oly megalakult nyelvre, sem oly hagyományos nyomokra nem
talált, mint líránk. Aztán a költészet legdivatosb neme mindig a
legerősb s leggyöngébb egyszersmind. Ez élénk mozgalom mindenesetre
örvendetes, mert zajában az erő küzdelme hallik, mi elébb-utóbb kiforrja
magát s egy megalakult regényirodalmat teremt.

_Kemény_ a magyar regényírók közt legkitűnőbb helyet foglal el
tehetsége, termékenysége s irányánál fogva egyaránt. Erős
tárgyilagossága, mely emelkedett nézpontból fogja fel az életet, a
szenvedélyek hű festése, mely a lélektani kifejlésre helyez fősúlyt,
jótékony ellentétet képez szemben azon szűk alanyiság ábrándképei s a
halmozott események azon megriadt folyamával, mi iránt regényeinkben oly
nagy hajlam mutatkozik. Ez Kemény regényeiben eléggé nem méltatható
érdem, mert utoljára is az emberi lélek tanulmányozása képezi minden
költői mű lényegét s igazán jegyzi meg _Planche_ a legújabb francia
regényekről szólván: «A szenvedélyek mélyreható elemzése s átgondolása
által rendezett szerkezet nélkül a regény nem egyéb, mint egy neme az
idővesztegetésnek, nem tartozik többé az irodalmi térre, hanem a domino
mellett foglal helyet.»

_Kemény_ mindig lélektani feladattal küzd meg, eszméken emeli föl
cselekvényét s a szenvedélyek fejlődését tárja elénk. Ő nemcsak a
szenvedélyek természetét ismeri, de azok egyéni nyilvánulásait is a
társadalmi formák ezer változatai alatt. A szív legtitkosb redőit nyitja
előttünk s a szenvedélyek fejlődésében annyi új és finom árnyalatot
tüntet föl, hogy nem tudjuk a kutató ész vagy az alkotó képzelet erején
csodálkozzunk-e inkább. Éppen oly lélekbúvár, mint költő. Tárgyainak
mindig tanulmányt szentel. A kor, színhely, hol személyei játszanak, hű
rajzban állanak előttünk. Történeti műveiben mélyreható s részletes
történeti tanulmánnyal találkozunk. Az újabb korból vett művei a magyar
fensőbb köröket oly tárgyilagosan festik, mint egyetlen magyar regény
sem s e nagy gonddal kivitt rajzokon mindig érdekes háttért képez
politikai életünk valamely korszaka. Nemes ízlése vetekedik nyelve
választékosságával. Hatalmas képzelődése széles ismeretek fölött
rendelkezik s eszmegazdagsága oly nagy, hogy azt mintegy pazarolni
látszik.

Mindez fényesen mutatkozik jelen novelláiban is és ha azon paradoxonnak
valami értelme van, hogy a jeles írók árnyoldalait fényoldalai képezik,
úgy Kemény hibáit is érdemei fejtik meg. Ő annyi előszeretettel csüng a
lélektani fejlődés titkain, a szenvedélyek elemzésén, hogy néha inkább
bölcsész, kit a nők is meghallgathatnak ugyan, de a túlvitt boncolgatás
miatt jellemei nem domborodhatnak ki mindig plasztikai alakokká, s néhol
a cselekvény menete is meglassul. Nála alig lehet kimutatni lélektani
botlást, oly mélyen ki van számítva, átgondolva minden, de igen
jellemet, mely bár indokolt, de mert csak felboncolva van, nem állhat
előttünk életfrissen, szabadon mozogva. Ő sehol sem úntat, mert
szellemdússága kifogyhatlan, de fáraszt, mert nem enged pihenni s
úntalan eszmék mélyére von, vagy képzelme játékai közé ragad, hogy
ragyogó hasonlataival kábítson el. Ő mindig kiviszi gondolatait, a
jellemek, szenvedélyek bevégzetten tárulnak elénk, de a szerkezet nem
mindig válthat széparányú, kerek alakot, mert egy szép tájkép, az
események egy vonzó mellékvonala, egy érdekes eszme csábítják el a
költőt s legtöbbször az olvasót is. Az ő nyelve erőt és méltóságot
egyesít, mert hű kifejezése gondolatainak, de mert megszokta a
ragyogást, nem lehet eléggé egyszerű, könnyed ott, hol a tárgy bizonyos
könnyelműséget, élénk szinezetet kíván.

_Kemény_ jellemeiben az embereknek sem jó, sem rossz oldalát nem látjuk,
csak gyöngeségeiket. Műveinek alapeszméje nem divatos elv, mely a tömeg
szenvedélyeinek hízeleg, sem köznapi morál, mely más emberi természetet
hírdet, mint aminő van, sem egy ábrándozó lélek szép álmai, ki a világot
reformálni akarja. Ő alapeszméiben és jellemeiben nagyrészt szkeptikus
és polémikus. Szeret megtámadni eszméket, mikbe a tömeg vakon hisz s
boldogítóknak képzelt elvek oly hatásait tünteti föl, melyek csak azért
válnak boldogtalanság eszközeivé, mert szigorúan s minden
következményeikkel alkalmaztattak. Mesterileg ért két ellenkező elv,
szenvedély ugyanazon eredményét mutatni ki az események folytán.
Becsületes embereket fest, kiket nemes kedélyök vétkesek- és
szerencsétlenekké tesz, szenvedélyeket, melyek önmagukhoz következetesen
bűn- és erénybe játszanak át. Mindenütt küzdeni látszik a szív
idealizmusa, az ész tévtanai ellen a lélektani boncolás, a lírai
hangulat, a drámai helyzetek varázsával. Mintha mondani akarná az
embereknek: nemcsak bűnötök tesz boldogtalanná, de még inkább
korlátoltságtok, nemcsak a rossz szív, közöny, kaján indulat hoz a
világra rosszat, de a lelkesülés, ábránd, nemes kedély is, nemcsak
szenvedélyeitekben rejlik nemezis, de erős meggyőződéstök- s büszke
elveitekben is.

Az ő költészete nem az erény és bűn, hanem az emberi gyöngeségek
költészete. Ő kétkedni tanít. Kérlelhetlenül széttöri a szemüveget, mely
az életet eszményi fényben csillogtatja, de nem azért, hogy amint a
modern romantikus a társadalom sebeit tárja fel s megmutassa, minő
ellenkezésben van az élet eszményeinkkel, sőt ellenkezőleg vitatni
látszik, hogy mindennek így kell lennie, eszményeink is ugyanazon
eredményt szülnék vagy még rosszabbat. A modern romantikus ki nem békít
az élettel, de haragra lelkesít a társadalmi intézmények ellen s tanai
teljesülésével biztat; _Kemény_ kihűt, józanná tesz, de a legtöbbször
vigasztalhatlanná is, mert oly oldalról mutatja be az életet sötétnek,
melyet kevésbbé hiszünk annak s a ledöntött eszmények helyébe csak a
kétkedő kérlelhetlen észt ülteti.

Egyik beszélyben Florestan gróf így szól: «Oh, az ember gyarló teremtés,
mikor imádkozik vagy vétkezik egyaránt. Minden csak máz rajtunk, mely
gyöngeségeket von be. Bűneink nagy része túlhajtott erény; erényeink
nagy része magát ki nem nőtt bűn. Játékszerei vagyunk ellenszenveinknek,
melyek megvakítanak és közönyünknek, mely érzéseink lángját oltja ki,
hogy a sötétségben szellemünk aludjék el és a szívtelenség által butákká
váljunk.» Ezt nemcsak Florestan gróf mondja, ez többé-kevésbbé áthúzódik
e novellák mindegyikén.

A «Ködképek a kedély láthatárán» című beszélyfüzérben azon eszme vonul
át, hogy rögeszméink gyakran vétkesebb- és szerencsétlenebbé tesznek
bennünket, mint bűneink.

Az egyik beszély hőse egy nemes kedélyű gróf, kinek rögeszméje
környezetét boldogítani. S mert aki valakire a boldogságot erővel akarja
tukmálni, az a szívből vagy az önérzés vagy a hála erényét kénytelen
száműzni, jobbágyai hálátlansággal fizetnek. A gróf nemesszívű zsarnok,
ki elveiért a legnagyobb erőszakra is kész. Élete keserű küzdelem,
környezete gyűlöli s fél tőle, elveinek szigorú alkalmazása sikeretlen
és nevetséges következményeket szül s monomániája végre saját családi
életét is feldúlja.

A másikban egy nő szerelme által teszi szerencsétlenné férjét és
gyermekét s a férjet viszont szerelme utáltatja meg nejével. E merész
családi drámában, mely a legnagyobb óvatossággal van kivive, a személyek
hasonló, csak más színezetű monomániájával találkozunk.

A «Szerelem és hiúság» címűben egy nő szereti férjét, de ártatlanul
tetszelgő lévén, hiúsága miatt hűtelen lesz férjéhez, a nélkül, hogy
valósággal szeretné az ifjút, ki közönye által ingerli s az örvény
szélére ragadja. A férj elutasítja magától nejét, mert mélyebben
szereti, mintsem a megtérttel, ki ezután kedvét keresné, hízelegne,
rabnője lenne, tovább is élni tudna.

Az «Erény és illem» ugyanazon eszmének ellentéte. Itt egy hindu nő nem
szereti férjét, hanem egy angol katonatisztet. A férj gyanúba veszi, de
gyanújának senki sem ad hitelt. Ekkor hogy bosszút álljon, mérget vesz
be, mert így neje, ha közvélemény előtt becsületes akar maradni,
sírjánál máglyán fogja magát megégetni, ellenkező esetben pedig le lesz
húzva álarca. A nő, kinek hiúsága az illem, máglyára lép. Mindkét
beszélyben hiúságból áldozza föl szerelmét a nő és lesz boldogtalan.

A «Szív örvényeiben» egy leány, ki azt hiszi, hogy csalódott kedvesében,
egy vén tábornagyhoz megy férjhez. Mint nő kedvese miatt, kit titkon
folyvást szeret, egy oly férfiú hatalmába jut, kit nem szeret, de ki őt
szereti s éppen ezért boldogtalanná kell hogy tegye. Végre férje halála
után egy harmadik ifjú neje lesz, ki bontatlanul adja vissza neki a
szekrényt, melyben multját leplezetlenül feltárja, mert nem akar eszének
fegyvert adni szíve ellen, melynek csalálmai ezerte szebbek, mint amily
hasznos lehetne kiábrándulása.

Íme, a tárgyak, melyekkel _Kemény_ foglalkozni szeret, a felfogás,
melyben világnézetei nyilatkoznak. Mindez egy mélyen gondolkozó ész, egy
gazdag kebel, egy nagy talentum egész erejével van kivíve. Mégis midőn
könyvét letesszük, a benyomás, mit művei kedélyünkben hátrahagynak,
önkénytesen azon kérdést kelti fel: vajjon csakugyan ilyen-e az élet?
vajjon e mély bepillantás az emberi dolgokba, nem egy kiégett szív
elfogultsága-e, – mely, mert egykor nagyon is idealista volt, most
nagyon is kétkedő lőn? Nem meghasonlás-e ez, melyben az ész küzd a
szívvel s legyőzi a nélkül, hogy kiengesztelődnék vele s néha mégis
visszaóhajtja ábrándjait, melyeket elvesztett. Vajjon az eszmék és
szenvedélyek erős logikájába nem csúszott-e egy vonás, egy gondolat,
mely mind a költőt, mind az olvasót megcsalja? Vajjon költői
tárgyilagosság-e ez egészen s nem erőszakos visszhatás-e a túlvitt
alanyiság ellen a nélkül, hogy valami ténylegesben, legyen az akár
érzés, akár eszme, kinyugodni bírjon?

Mindezen kérdésekre lehetetlen tagadólag felelni. _Kemény_
tárgyilagossága nem mindenütt olyan, melyet mint költőit, feltétlenül
magasztalni lehetne s amennyiben e jelen novellákban a szkeptikus
polémiával találkozunk, bizonyos disszonanciát kell éreznünk. Éppen mint
Balzac és Thackeray-nél. Nincs is a világirodalomban három oly költő,
kiknek világnézetei annyira rokonok legyenek, bár azok költői
feldolgozásában nagy köztök a különbség. Balzac mindig a bűnt juttatja
diadalra és rossz szenvedélyű emberekkel dolgozik, Thackeray a világ
legkiábrándultabb költője és keserű humorával egyaránt nevetségessé
teszi a jó és rossz embert, Kemény az emberi gyöngeségekből szövi
költészetét s bár bír még illuziókkal, de nincs bennök mély hite. S mert
mindegyik a pénz és születés nagy világából, a fensőbb körök életéből
meríti tárgyait, a polgárisultság korrupcióját tartja elénk. A költői
genre különböző, de a hatás ugyanaz és sötét.

Egyébiránt a novellák mindegyikében a legsikerültebb rajzokra s
leglélektanibb mozzanatokra találunk.

A «Ködképek» egyik beszélyében a régibb erdélyi arisztokratikus élet
igen érdekes rajzát vesszük. S minő mély lélektani felfogással
találkozunk mindenütt. Különösen szép, midőn Jenő gróf neje ablakai
alatt a virágokat összetapodva látja, unokaöccse lábnyomaira ismer s
felkiált: Csak történet, puszta történet az egész. E gondolat ébreszti
fel benne a féltékenységet s elűzni akarván a gyanút, úntalan ajkára jő:
«csak történet!»

A «Szív örvényei»-ben a velencei élet s a képcsarnokok szellemdús rajzát
vesszük. Különösen szép Anselm naplója s benne azon lap, melyen Carlo
Dolce Magdalenája felől mondja el gondolatait. E beszélyben két oly
jelenet van, mely mind a felfogás, mind a kivitelben a legművésziebbek
közé tartozik. Egyik a vén tábornagy és ifjú neje közti családi jelenet,
melyet a férj tehetlen szerelme, enyelgései s a nő bűnös öntudata valami
bűvös elégiai hangulatúvá tesznek. Másik, midőn Wranich Isidor eszményi
szerelme kéjsóvár bosszúvá fajul s e lélekállapothoz mily jól van
választva a külső körülmény is. A különben mértékletes férfiú éppen
leissza magát s pillanat óta a régi emberből új lesz.

A «Szerelem és hiúság» a legkerekebb szerkezetű novella az egész
gyüjteményben és Sarolta a legművésziebben van kivive.

De minek egyes szépségeket mutatnom fel s részletes boncolgatásokba
bocsátkoznom, midőn célom csak az volt, hogy _Kemény_ költészetének
jellemét rajzoljam, mintegy kulcsul e novellákhoz. S vajjon kell-e a
közönség figyelmébe ajánlanom egyik legnagyobb regényírónk műveit?




EGY PÁR JEGYZET A «VISSZATEKINTÉS» CÍMŰ CIKKRE.[8]

Lehetlen szó nélkül hagynom azon megjegyzéseket, melyeket e lapok
tisztelt szerkesztője «Megint a kritikáról» írt cikkeim másodikára tett.
Sajnálom, hogy tovább kell nyújtanom e már különben is elég hosszúra
nyúlt polémiát, de bizonyára okom van reá. A szerkesztő távol van ugyan
attól, hogy ferdítsen, sőt ellenkezőleg némely töredék gondolatomat
éppen kiegészítni törekszik, mindamellett egy pontban mégis panaszom van
ellene. Válaszában mindent elmond, ami szükséges, csak egyet mellőz,
kiindulásom pontját, úgy szólva a kérdés egyik leglényegesebb részét, mi
által cikkem s egész okoskodásom oly inaszakadtul tűnik föl, hogy
mellőzhetlen kötelességem némi felvilágosítás, némi cáfolat.

Mind Eszther szerzője, mind Szász Károly ellen írt cikkemben ugyanegy
dolgot követelek, oly lapot, melynek elve, színezete van. A két cikk
között csak az a különbség, hogy az elsőben a hazafias részvények útján
felállítandó elvtelen lap kivihetlenségét és haszontalanságát igyekeztem
megmutatni, a másikban pedig azt, hogy az elvek alkalmazása szintoly
erős pártokat szűl, mint maguk az elvek, hogy az úgynevezett árnyalatok
nagy és élesen küzdő pártok lehetnek, hogy mérték és alkalmazása mindig
elvkérdés a kritikai lapoknál s legfeljebb csak a csekély árnyalatok és
apró részletek nem ronthatják meg a lap egységét. Elismertem a lap
nézeteivel ellenkező cikkek kiadhatási szabadságát, azon föltételek
alatt, ha a szerkesztő gondoskodik arról, hogy lapjának iránya, elve,
szóval mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet nem szenved. Az
ezt eszközlő módok közül különösebben megemlítettem a szerkesztői
jegyzeteket, tüzetes cáfolatot, a nyilt kérdésnek hagyást. Cikkemből
világosan kitűnik, hogy ez esetek csak mint kivételesek lebegtek szemeim
előtt s a hiba éppen ott rejlik, hogy a szerkesztő mellőzve kiindulásom
e pontját, amaz eseteket mindennapiaknak teszi föl s a kivételes
szabályt a mindennapi gyakorlat szempontjából ítéli meg. Ha fájóslábúnak
vagy éppen sántának mankót ajánlunk, vajjon a sántaságot, mint óhajtandó
állapotot tüntetjük-e föl, vajjon vádolhat-e minket valaki azzal, hogy a
gyűlöletes mankót elébb becsüljük az ép lábnál. A szerkesztő pedig
ilyesmit hány szememre, máskép nem érthetni e szavakat: «Így a
szerkesztő egy _örökös_ beavatkozó lesz a más beszédébe, egy oly
akadékos gáncsoló, ki vagy minden harmadik szóba belévág, vagy, miután
végighallgatta munkatársát, honorárium helyett azzal fizeti ki, hogy
neki fordul egy páncélos, paizsos cikkel s bebizonyítja, hogy társa
véleménye csak labda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen –
ütni. Én, megvallom, így szerkesztett lapot még nem láttam s ha látnék,
sem volna örömömre.» Valóban én sem láttam, valóban nekem sem volna nagy
örömömre.

Azonban vizsgáljuk, miért nem láthatni ily lapot a külföldi irodalomban.
Ez átható világot fog vetni a kérdésre. Az angol irodalomban a kritikai
vagy részben kritikával foglalkozó lapok rendesen névtelen cikkeket
közölnek. Ott minden cikk a lap véleménye s ily nagy szolidaritás levén
a szerkesztő és dolgozótársai közt, természetesen nincs szükség ama
kivételes szabályra. A francia kritikusok már nagyrészt kiteszik nevöket
s így a szerkesztő már valamivel kevésbbé felelős a lapjában megjelent
cikkekért, de mégis a nevezetesebb folyóiratokban nagy összhangzás van
még a különböző rovatok írói közt is. Például a «Revue des deux
mondes»-ban az irodalmi, műtárlati és zenekritikák egymást segítik és
világosítják, sőt ha más kezekbe megy is át valamely rovat, rendesen nem
tér ki a hagyományos kerékvágásból. Hasonlót mondhatni a jelesebb német
folyóiratokról is. A Schmidt Julian lapja például oly határzott
színezetű, aminőt csak kívánni lehet. Mindamellett nem mondom, hogy
akármelyikben nem lehet találni egyenetlenségeket, sőt néha egynéhány
jelentékeny eltérést is, kivált némely jelesb tehetség iránti
hódolatból, kivált az idő hosszasb folyamában. Mindez nem az elv
ellenére történik, hanem az elv mellett sem kerülhető el, mert elvégre
is sohasem lehet az életet egészen beszorítni az absztrakció merev
formáiba, mert akármely rendszer is a legvégsőbb következményekig víve
ritkán áldásos. A fődolog tapintatosan venni gyakorlatba a rendszert, az
elvet s midőn módosítjuk is, folyvást szolgálatában állanunk. Azonban
egyrészt éppen ezért a jegyzetet, cáfolatot, nyilt kérdésnek hagyást
mind a francia, mind a német lapokban megtalálhatjuk, valahányszor csak
szükség van reájok. Nemrég a «Revue des deux mondes»-ban[9] láttam egy
jegyzetet, melyben a szerkesztőség tiltakozik dolgozótársa cikkének
egyik része ellen, fölemlítvén, hogy a szemle a fönnforgó kérdésben már
többször ellenkező nézetet nyilvánított, most sem akar lemondani róla,
mindamellett nincs ellenére, ha egynémely dolgozótársa máskép
gondolkozik. A «Die Grenzboten» néhány régibb számait forgatva, szintén
találtam egy hasonló tiltakozást, melyben a szerkesztő egyik
dolgozótársa által egész általánosságban becsmérelt francia kritikát
védeni igyekszik.[10] Ha kezeim közt volna néhány kötet francia és német
folyóirat, bizonyosan megakadna itt-ott egy pár ily jegyzet: E jeles
cikket, bár nem mindenben értünk egyet a szerzővel, érdekesnek láttuk
közleni; vagy: E tárgyra felhívjuk íróink figyelmét s örömest fogadunk
el idevonatkozó cikkeket. Mindez ritkán történik, mert nem igen van
szükség reá. A lapnak oly szerződött dolgozótársai vannak, kiket
ugyanazon szellem lelkesít. Aztán, amint elébbi cikkemben is megjegyzém,
a szerkesztés mindig néhány író nyilt, vagy hallgatólagos szövetsége,
mely határozott programm körül csoportosul. A szerkesztő, ha kedve volna
is reá, nem lehet örökös beavatkozó, ki ütleggel fizeti dolgozótársait.
Íme az ok, amiért nem láthat e lapok tisztelt szerkesztője oly felfogás
szerint szerkesztett lapot, aminőt nekem tulajdonít, de amely ellen
tiltakoznom kell. Szerencsétlenségem, hogy sokszor félreértenek. Az ok
bennem is rejlhetik, mert talán némely részletet nem színezek ki eléggé,
némelyet pedig kelletén túl is. Nem egyszer történt meg már rajtam, hogy
cikkeimben csak a toronyhegyeket látták, a közönség és bírálóim. Már
megszoktam. Azonban oly írótól, ki költészetben és kritikában társait
egy fővel haladja meg, az ember megvárná, hogy ha nem ferdít, ne is
mellőzzön, ne csak a toronyhegyet lássa, hanem vizsgálja magát az
épületet is, ha mindjárt nem sok néznivaló van is rajta.

Jól tudom, hogy a mi irodalmunkban nem mind lehetséges az, mi a külföldi
irodalmakban éppen nem ritkaság. Valóban nálunk felette bajos jó
szépirodalmi vagy tisztán kritikai lapot szerkeszteni. A szerkesztő és
dolgozótársai között nagyon csekély a szolidaritás. A költők, ha nem
szerkesztők, majd mindenik szépirodalmi lapba írnak. Ritkán támogatják
valamelyiket különösebben. Mindegy nekik Hölgyfutár vagy Családi Kör,
Nefelejts vagy Figyelő, Divatcsarnok vagy Nővilág. Nem szűkkeblűek,
sokat bírnak szeretni s irtóznak az úgynevezett pártoskodástól.
Mindennek aztán az a következménye, hogy sem az írók, sem a közönség nem
alakulhatnak határozott csoportozatokká, nem lehet valódi verseny s a
helyett, hogy két-három lap, szellemileg és anyagilag virágozzék,
tengődik öt-hat. Ami a kritikusokat illeti, sem elegen nincsenek, sem
körülményeink nem kedvezők fejlődésökre. Divatlapjaink ugyan nemcsak a
divat, hanem az irodalom és művészet közlönyeinek is nevezik magokat,
nem akarnak sem Bazarok, sem Irisek lenni, de minden irodalmi nagy
fennhéjázások mellett is, nem igen tájékozzák olvasóikat az irodalom és
művészet újabb mozgalmai közt. Azt hiszik, hogy ez csak a kritikai lapok
dolga, mintha bizony nem volna majd minden folyóirat és lap bizonyos
tekintetben kritikai, amennyiben, ha nem is tüzetesen, legalább
tájékozón, ha nem is részletesen, de mindenesetre általánosságban hozzá
tartozik szólni a körébe vágó eseményekhez. A Nemzeti Színháztól és a
hangversenyadóktól tiszteletjegyet követelnek, panaszkodnak, ha az írók
nem küldik be nekik megjelent műveiket, de rendesen csak a színházról
szoktak írni valamit, minden egyébről hallgatnak vagy legfeljebb egy pár
frázisban nyilatkoznak. Hetenkint egy pár hasábon sok jót és szépet el
lehetne mondani az irodalmi és művészi ügyekről. A folyóiratokat és
lapokat éppen az teszi kiválón érdekesekké, ha minden körükbe tartozó
mozgalomhoz hozzászólanak. Szépirodalmi lapjainknak a társaséleti,
művészeti és irodalmi rovatokra nagyobb súlyt kellene helyezni. Komoly
dolgokat kellemes modorban, kritikai tájékozást mintegy szellemdús
társalgásban: íme, az egész titok. Minderre nincs semmi gond,
szépirodalmi lapjainkból csaknem száműzve van mindennemű kritika s így
teljességgel nem képződhetnek nálunk ama könnyed és kellemes modorú,
inkább jellemző, mint boncoló, kritikusok, akik különösen a nőolvasókra
oly jótékony hatást gyakorolhatnának. A politikai lapok csak akkor
foglalkoznak az irodalommal, ha a politikai élet teljesen pang, ha
élénkülni kezd, ha ezrekkel szaporodik az előfizetők száma, túladnak
kritikusaikon, irodalmi szemleíróikon, talán azért, nehogy ezek is
nagyobb közönségnek írhassanak s több tiszteletdíjat követeljenek, mint
eddig. Egy-egy tudományos folyóirat, egy-egy ritkán felbukkanó kritikai
lap látja csak szívesen kritikusainkat. Ide menekül aztán mindegyik s
bár nagyon csekély számmal vannak, különböző irányuk miatt mégis nem
igen férhetnek meg együtt. Azonban itt sem lehet hosszas maradásuk. A
tudományos folyóirat hamar megbukik, a kritikai lap még hamarább, mert a
magyar nemzet a politikai és társadalmi téren nagy eréllyel küzd ugyan
nemzetisége mellett, de annak teljességgel nem érzi szükségét, hogy
legalább egy nagyobb közönségnek szánt tudományos folyóiratot, minő
például a Budapesti Szemle, mégis illő volna fenntartani, ha mindjárt
csak a becsület kedvéért is. Mindebből aztán igen természetesen igen sok
rossz foly: állandó kritikáról szó sem lehet, az alakulni kezdő kritikai
irányok nem fejthetik ki erejöket, a kritikusoknak nincs sem pályája,
sem kedve s éppen azért seholsem igen látunk kitartó munkásságot.

Ily körülmények közt valóban nehéz, sőt lehetlen oly szerkesztés, mely,
mint mondám, a külföldi irodalmakban éppen nem ritkaság. Tulajdonkép
nincsenek dolgozótársak s a cikkek bőségében sincs köszönet, mert annyi
különböző irányt bajos egy egésszé olvasztani. A szerkesztő, ha lapjának
színezetet akar adni, kénytelen ama rendszabályokhoz folyamodni,
melyeket e lapok tisztelt szerkesztője is foganatba vesz és többször,
mint amennyiszer akár kül-, akár belföldi példákban láthatni. Bizonyosan
nem örömest teszi, de tennie kell, két alkalmatlanság közt mindig jobb a
kevésbbé alkalmatlan. Nem _örökös_ beavatkozó ugyan, mert nincs szükség
reá, hiszen úgy lehetlen volna a szerkesztés, de mégis csak belévág
olykor a más szavába, egy-egy páncélos paizsos cikke is megakad néha s
némely dolgozótársát, a honorárium mellett nem ütleggel ugyan, de
egy-egy gyöngéd oldalbabökéssel csakugyan fizetgeti. S nekem éppen
ezért, meg másért is, nincs semmi szavam szerkesztési eljárása ellen,
sőt csodálkozom, hogy nehéz körülményei mellett is oly jeles lapot
szerkeszt s a meglehetős heterogén elemek között oly tapintatosan meg
tudja tartani lapja színezetét. Miért vádoltam hát mégis irodalmi
jellemtelenséggel. Vádam csak egyetlen esetre vonatkozott s ez is csak
bizonyos eshetőségre nézve, ha tudniillik a Szász Károly és köztem
fennforgó vitát nem nyilatkoztatja nyilt kérdésnek, vagy nem nyilatkozik
felőle határozottan. «De ha megengedi ön – mondhatja a szerkesztő,
aminthogy mondja is, – hogy lehet tárgy, melyről esztétikai lap
szerkesztőjének sincs mindjárt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe,
hogy lehet olyan is, melyről cikksorozat vagy vitás pör végén sem
állhatna elő, nemhogy döntő ítélettel, de néha meghatározott véleménnyel
sem… Azáltal, hogy lapjába vette s hagyta vitatni pro et contra, eléggé
mutatja, hogy a kérdés _nyilt_; azáltal, hogy hallgat, pedig azt, hogy ő
nem bírja, vagy nem látja még idejét bezárni.» Ez igen derekas felelet.
A szerkesztő engem az általam felállított elvek logikai szövedékébe
igyekszik fojtani. De még lehelek. Elismerem az ellenvetés formai
igazságát; valóban hibáztam abban, hogy e speciális követelésemet nem
igyekeztem világosabban indokolni. Azonban a szerkesztő, ki a mások
gondolatjai folyamát oly messziről belátja, talán érthette,
kiegészíthette volna e követelésemet is. Felvilágosítom, kiegészítem hát
én. A Szász Károly és köztem folyó vita olynemű, milyet egy irodalmi lap
sem hagyhat szó nélkül s nyilt kérdésnek is csak részben nyilváníthat.
Miről foly a vita? Arról, hogy mi adja meg az irodalmi lapoknak elvi
színezetét, mennyiben lehet és kell azt fenntartani, aztán meg arról,
hogy a kritika jogai, szemben az íróval, meddig terjednek. Ez nem
hasonlítható a _szép_ meghatározása feletti értekezésekhez, ez nem a
tudomány nyilt kérdése, sem olyan, melyet, bármennyire terjesszük is ki
a szerkesztő közönyösségének jogosultságát, egészen szó nélkül lehessen
hagyni. Kivált kritikai lap szerkesztője egy pillanatig sem szerkeszthet
a nélkül, hogy e kérdésekről határozott véleménye ne legyen s ha
lapjában foly a vita e kérdések felett, kötelessége megjegyezni, ha nem
többet, legalább annyit: mi nem elegyedve e kérdések elméleti és
részletes vitatásába, ez meg amaz okból, ily meg ily gyakorlatot
alapítottunk meg, melytől ezután sincs szándékunk eltérni. A Figyelő
nyilatkozott is, bővebben, mint ahogy én kívántam, mi nagyon szükséges
volt; mert most már mind a közönség, mind az írók tisztában lehetnek
álláspontja iránt. Vádam természetesen elenyészett. A szerkesztő
folyvást tiltakozik ugyan, hogy nyilatkozatát nem értem teszi, hanem
kevésbbé figyelmes vagy botránykereső olvasóiért, visszautasítja
elméletem egy részét, sőt a gyöngédség némi erős iróniájával fel se
teszi rólam, hogy mindazt követeljem, amit csakugyan követelek. E
tiltakozás és visszautasításban mennyiben van igaza és mennyiben nincs,
cikkem folytán már megjegyeztem, most még hozzáadok valamit.

E lapok tisztelt szerkesztője nem ismeri el azon kötelezettséget, hogy a
lapnak, az eltérő nézetekre nézve, minden speciális esetben nyilatkozni
kelljen. Ha így tesszük fel a kérdést, sem igent, sem nemet nem lehet
felelni. Minden attól függ, mi az a speciális eset, minő állást foglal
el a lap, sőt némikép még attól is, vajjon enciklopédiai lap-e, vagy
szépirodalmi, vagy tisztán kritikai. Azt hiszem, jobb úgy tenni fel a
kérdést, amint én tettem: gondoskodjék a szerkesztő, hogy lapjának
iránya, elve, szóval _mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet ne
szenvedjen_. Azt elébbi cikkemben sem állítám, hogy csak a jegyzet,
nyilt kérdésnek hagyás, tüzetes cáfolat az egyedüli eszközök erre,
megmondottam, hogy ezer módja van annak, hogy az ellenkező vélemények
közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának egységét egész a
részletekig, e módszerben is bizonyos elvet, rendszert követve. A
szerkesztő nemcsak elismeri ezt, hanem még részletezi is, miért csak
köszönettel tartozom, de éppen ezért a nem minden speciális eset
kérdését kénytelen vagyok igen bő köpenynek nyilatkoztatni, nem ugyan e
lapok szerkesztőjére, mert az ő gyakorlata jobb elméleténél, hanem
másokra nézve. Hasonlót mondhatni a szerkesztő e következő megjegyzésére
is: «Vagy a jelen és jövőbeli olvasóközönség (értem nem a gondolatlanul
olvasó _nagyot_, hanem a gondolkozó, vizsgálódó _kicsinyt_) ítéletére
nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az
legyen, mit a szerkesztő a tárgyról utoljára mond s ne az, mit az illető
cikk vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy
mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem mint bíró, csupán egy
harmadik fél, mely kell, nem kell, ott lábatlankodik mindenütt?» Ez is
igen bő köpeny, oly bő, hogy egy kissé szorítva alája tér Eszter
szerzőjének elvből elvtelen lapja is. Aztán azt az örökös, kell, nem
kell, lábatlankodást, én sem nem óhajtom, sem kényszerűségét nem értem,
még oly lapnál sem, melynek dolgozótársai közt olyanok is vannak, kik
csak szükségtől valók. Cikkemből tisztán kivehető az, hogy a csekély
árnyalatokra, apró részletekre nem helyezek semmi súlyt, hogy a cikkek
hiányaiért nem teszem felelőssé a szerkesztőt s csak a lap iránya,
színezete fenntartását követelem s csak azon tág és szabatosság nélküli
értelmezés ellen tiltakozom, melyet Szász Károly az elvről, mértékről és
alkalmazásukról, valamint az árnyalatokról is, jónak látott felállítani.
Egyébiránt a szerkesztő önmagával jön ellenkezésbe, midőn sokat bízván a
figyelmes olvasó ítéletére, a fennforgó ügyben mégis csak nem figyelmes
olvasóiért tesz nyilatkozatot. Talán itt is lehetett volna valamit bízni
ama kisebb olvasó közönség belátására. Ki tudja, hogy ily eset még
hányszor jöhet elé, de különben is amaz indok nem nagyértékű. Tökéletes
igaz, hogy sem a kritikus, sem a szerkesztő, sőt még a közönség sem oly
bíró, ki döntő ítéletet mond s mindenik csak al- vagy felpörös. A
tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban is az egyedüli bíró az
idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen, szükséges, hogy benne, érte,
vele vizsgálódjunk, ítéljünk, küzdjünk, hogy akiket ugyanegy szellem
lelkesít, egyesüljenek s vállvetve, sokszorozott erővel, erejükhöz
képest sok oldalról támogassák azt az ügyet, amelyért lelkesülnek s azt
bizonyosan inkább eszközlik a határozott színezetű folyóiratok, mint a
kevésbbé határozottak, mert küzdelmet idéznek elő, erőkifejtésre
kényszerítik az ellenfélt s a fejlődés kovászát vetik be irodalomba és
közönségbe egyaránt. Továbbá egy lap nyilatkozata nemcsak pusztán a
szerkesztő egyéni véleménye. A szerkesztő egy csoport íróval van szoros
viszonyban, sőt szolidaritásban, kik hatnak reá s kikre viszont ő is
hat. Az élénk érintkezés, a kölcsönös eszmecsere bizonyos közvéleményt,
közérzületet alapít meg köztük. Egy lap mindig gyúpont vagy legalább
annak kellene lenni, mely az írók és közönség egy részének eszméit,
hajlamait magába olvasztja, irányt ad és vesz, fejleszt és fejlődik, élő
érdekekre támaszkodik, szükségnek tesz eleget, szóval képviselője
valamely még csak alakuló vagy már megalakult iránynak s e helyzeténél
fogva szava bizonyos tekintetben mindig fontosabb az egyéni véleménynél,
még akkor is, ha tévúton jár, mert tanuságot tesz arról, hogy sokan
gondolkoznak úgy, sokakat lelkesít hasonló küzdelem. E felfogásom, úgy
hiszem, elég világot vet mindarra, mi netalán cikkemben homályban
maradt.

Nem a vitatkozás viszketegéből kezdtem és folytatom e polémiát; mint
máskor, most is hallgathaték vala. Szívemen fekszik e kérdés s nem
először vívok mellette. Igaz ugyan, hogy az irodalmi lapok határozott
színezetűekké szoktak válni minden izgatás, minden kicirkalmazott
elmélet nélkül is, mihelyt nagy és új eszmék kezdik mozgatgatni az
irodalmat s minden irodalomban vannak oly idők, midőn az eszmék hiánya
közönyösséget áraszt maga körül és az eklekticizmus felé kezdenek
hajlani költők és kritikusok. De ilyenkor sem kell kialudni minden
mozgalomnak, minden törekvésnek, különben oda jutunk, ahol vagyunk,
midőn jogosan kérdezhetjük meg irodalmi lapjaink majd mindenikétől:
ugyan hogy tudtatok élni 5–10 évig, hogy oly kevésről volt határozott
véleményetek, hogy oly csekély nyomot hagytatok az irodalmi fejlődésben,
hogy a jövőnek egy-két göröngyét sem törekvétek egyengetni? Nem a
szenvedélyes egyoldalúságot óhajtom, sem a vak kizárólagosságot, de meg
vagyok győződve, hogy vezérelvek, eszményművészi hit nélkül nincs sem
valódi kritika, sem irodalmi lap. S éppen ezért nagyon sajnálom, hogy e
kérdésben oly lap ellen kellett polémiát folytatnom, melynek irodalmi
lapjaink közt egyedül vannak vezérelvei, eszménye, hite. Nem vagyok oka,
kényszerülve voltam reá. Szász Károly, az udvarias kritika e Bayardja,
bizonyára lehetett volna oly udvarias, hogy elégséges ok nélkül ne
elegyítse polémiáinkba a Figyelő dolgait. Szerencsémnek tartanám e lap
mellett küzdeni s íme, legalább egy pontban, úgy félig-meddig ellene
küzdök.




ADALÉK NÉPMESÉINKHEZ.[11]

Amint emlékeznek az olvasók, egy «Igazság és Hamisság» című, versben
feldolgozott népmesét közöltem volt e lapok második évi folyamának 2-ik
számában. A szerkesztő Merényi népmeséinek bírálatában, a népmesék
különböző fajairól szólván, megemlékezett ez allegóriai népmeséről is s
feldolgozásomra ezt jegyezte meg: «Kár, hogy Gyulai kidolgozásában
hiányzik a költői igazságtétel, mi, úgy emlékszem, a Hamisság
büntetésében s abban áll, hogy a keze-lábától, szemétől megfosztott
Igazság addig görög, hogy egy pernyés gödörbe esik, hol csodaerő által
visszanyeri tagjait s még épebb, szebb lesz, mint azelőtt. A Hamisság
büntetésének részleteire nem emlékszem». Szolgáljon mentségemül, hogy e
népmesét csak oly alakban ismertem, amint adtam s a szerkesztő által
említett kifejlés teljesen ismeretlen volt előttem. Szó sincs róla, hogy
így teljesebb, szebb, költőibb, de legyen szabad mindamellett
megjegyeznem, hogy a nép _allegóriai, nézleti_ és _állatmeséinek_
végkifejlésében _szükségeskép_ nem kell meglenni a költői
igazságtételnek. E mesékben a túlnyomó elem vagy a jellemzés, vagy a
tréfás ötlet vagy annak megérzékítése, hogy így meg, így foly a világ.
Az ilyfajta mese ritkán bajlódik a ravaszság vagy gonoszság
megbüntetésével, elég neki, ha az együgyűségét, könnyenhivést, vagy
hiúságot megbüntette. Így például _Grimmnél_ «A macska és egér
társaságban» című mesében a macska mindenben megcsalja az együgyű
egeret, végre meg is eszi, de azért a macska nincs megbüntetve, sőt
végül odaveti a mesemondó: «Látod, ez a világ folyása.» Mindez némikép
igazolja azt, hogy az Igazság és Hamisság meséjét merhettem az általam
ismert töredékben is feldolgozni, mint olyat, hol az Igazságnak
együgyűsége és gyámoltalansága van felmutatva. Ezzel természetesen nem
akarom elvitatni, mintha e mesére nézve nem volna e lapok
szerkesztőjének teljesen igaza. Éppen azért mindent elkövettem, hogy e
mesét teljes épségben megszerezhessem. Sehogy sem sikerült. Kérdeztem
gyermeket, vénasszonyt, ifjú leányt, dajkát, kocsist, szóval mindenkit,
kitől valaha csak mesét hallottam. Mindhiába. Aki tudott is róla
valamit, csak elmosódott töredékekre emlékezett. Végre _Kriza János_ úr
segített rajtam, kinek gazdag székely népmese-gyüjteménye van, oly
gazdag, választékos és hű, hogy a szintén jeles Merényiét, kivált a
hűség tekintetében, jóval felülmúlja. Ezen a jövő tavasszal akalmasint
megjelenő gyüjteményből, íme, szerencsés vagyok közölni az egész mesét s
így némileg jóvátenni hibámat. Valóban e mese egyike legszebb
népmeséinknek s úgy látszik, hogy eredeti, amennyiben nem emlékszem a
külföldi gyüjteményekben hasonló mesére.

A mese így következik:

«Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, még azon is túl, két
ember, egyiket hívták _Igazságnak_, másikat _Hamisságnak_. Megindultak
ezek ketten messze-messze útra, útravalóról sem felejtkeztek el
gondoskodni s előre megegyeztek, hogy elsőbben az egyik pogácsáját egyék
meg, azután a másikét. Hogy megeheznek, a Hamisság azt mondja az
Igazságnak: együk meg a tiedet előbb, mert te osztán könnyebben
utazhatol. Megeszik bizony az Igazságét. Egyszer, mikor jól megehülne az
Igazság, mondja a Hamisságnak: barátom! adj már nekem is a tiédből. Azt
mondja a Hamisság: adok, ha megengeded, hogy az egyik szemedet kivájjam.
Mennek tovább s ismét kér az Igazság, de a másik nem akart különben
adni, hanem ha az egyik szemét megengedi, hogy kivájja. Egyszer úgy
megéhezik a szegény Igazság, hogy egy toppot sem tudott lépni, ő bizony
megengedte, hogy az egyik szemét kivájja, ekkor adott egy darab pogácsát
neki. Egyszer ismét megéhezik a szegény Igazság, kér a hamisság
pogácsájából, de azt mondja, hogy nem ad, ha meg nem engedi, hogy a
másik szemét is kivájja. Mit tudott tenni, kénytelen volt, hogy azt is
megengedje, mert szinte holt meg éhel. Mennek, mind mennek, ismét kér az
Igazság a Hamisság pogácsájából, de nem akar adni, míg meg nem engedi,
hogy mind a két kezét karját levágja. Szegény Igazság! neki ugyan
megesett! de mit tudott tenni, az ember az életért mindenét odaadja – ő
is megengedte, csak hogy meg ne haljon éhel. Immár nem volt hová lenni
lelkének, hanem azon kérte a Hamisságot, tegyen véle annyi barátságot,
hogy vezesse el őtet a vetéskapuhoz, hogy a sokadalmasoktól ott
kéregessen alamizsnát. Elvezeti biz őtet a Hamisság, de nem a
vetéskapuhoz, hanem ott nem messze a hegyen volt egy akasztófa, ahhoz, –
oda leülteti s ott hagyja. A szegény Igazság megtapogatja, hogy vajjon
ott van-e a vetéskapu, – ott várta már az embereket, de hát egy lélek
sem jár, csak a szél süvöltözött. Egyszer éjfélkor hát megyen oda három
varjú, egyik elkezdögeli: no olyan újságot hallottam, hogy tű olyant
soha sem hallottatok; a másik is: biz én is olyant; a harmadik is: biz
én is olyant hallottam. Az első azt hallotta, hogy az éjtszaka olyan
harmat hull, hogyha avval az ember csonka-bonka kezeit s a vakszemét
megmossa, még frissebb lesz, mint ha újra született volna. Ezt a szegény
Igazság mind hallgatta. Azt mondja a másik varjú is: hát tudjátok-e,
hogy a király leánya mért fogy minden nap, mint a gyertya? ha valaki azt
megurusolná, hát fele királyságát annak adná a király, pedig könnyű
megurusolni, mert a királyleány mikor vette az urvacsoráját, hát a pap
mikor nyujtotta a kenyeret, elejtette, egy varas béka elkapta, megette,
ezért fogy már mindennap; de ha valaki azt a békát kiásná a templom
eresziből, mert ott van egy kő alatt most is, osztán borba beadná neki,
hát mindjárt meggyógyulna a király leánya. A harmadik varjú is
elkezdögeli: hát tudjátok-e, hogy ennek a városnak mit kéne csinálni,
hogy a szomjúság miatt mindegyre ne halnának az emberek olyan erősen. A
résbe vagyon egy fűzfa, a fűzfa alatt egy malomkő, ha valaki azt onnan
kivenné, éppen olyan szélyesen jőne a víz, mint a malomkerék. Evvel a
három varjú onnét elrepült mint a szél.

A szegény Igazság is neki áll, a harmattal megmossa kezeit, szemeit, hát
frissebb, mint ha újra született volna, – ő bizony fogja magát, bemenyen
a városba, megjelenti a királynak, hogy ő meg tudná urusolni a leánya
betegségét. A király egyszeribe megörül neki, sok mindent, fele
királyságát is neki ígéri, ha meg tudja urusolni. A szegény Igazság
veszen maga mellé három embert, elmenyen vélek, kiásassa a templom
eresziből a kecskebékát, hát meg is kapják, egyszeribe felbontsák, hát
még a falás kenyér épen van, – azt egybe megmossa maga az Igazság, belé
teszi egy pohár borba, de előbb a király leányát álomporral elaltassa,
azután beadja a kenyeret neki borban, – mikor felébredett a király
leánya, hát tízszerte frissebb, mint amikor született volt. A király
örömiben azt sem tudta, mit csináljon, oda akarta adni fele királyságát,
de ő nem vette el, hanem kért egy szekér pénzt, mind ezüst huszast. A
király bizony egy nagy társzekeret neki megtöltött, azt izeni, hogy már
indulhat, de az Igazság azt izeni vissza, hogy ő még azt is meg tudná
urusolni, hogy ennek a városnak mindég bő vize lenne. A király mindjárt
kihirdetteti a városban, hogy nála egy ilyen ember vagyon, aki a
városnak bő vizet tudna árasztani. Megörül a város népe, egyszeribe
annyi pénzt Igérnek, amennyit csak elvihet. Fogja magát az Igazság,
elmenyen nehányad magával le a résre, ott a fűzfa alól kiásassa a nagy
malomkövet, hát akkora helyről buzog fel a víz, mint amekkora helyt
fekütt a malomkő. Egyszeribe a város annyi pénzt ád, amennyit csak két
társzekér megbírhatott. Megindul az Igazság, hogy már a sok pénzzel
menyen haza, hát előltalálja a Hamisságot. Kérdi a Hamisság: hát te hogy
tettél szert erre a teméntelen sok pénzre? Az Igazság ahogy volt, éppen
úgy elbeszélte neki. Fogja magát a Hamisság is, fogad egy embert, hogy
az ő szemeit is vájja ki, a két karját pedig vágja le, osztán őtet is
vigye ki az akasztófához; úgy teszen biz az ember, levágja a két karját,
a két szemit kivájja, osztán elvezeti ki az akasztófához s ott hagyja.
Várja, várja a Hamisság a három varjut, hát éjfélkor el is jőnek,
leszállnak az akasztófára, – egyszer megérezik, hogy ott valami büdösség
van, a varjúk bizony leszállanak rája, – ahajt mind egy szikráig
megették a Hamisságot. Holnap legyen a kijetek vendégök!»




NÉHÁNY ÉV PETŐFI ÉLETÉBŐL.[12]

Irta Szeberényi Lajos. (Szeged, Burgernél. 1861.)

Érdekes könyvecske, melyet örömmel fogadhatnak mind Petőfi tisztelői,
mind pedig azok, kik az irodalom történelmével foglalkoznak. Én még más
szempontból is örültem neki. Megmondom okát, noha magamról kell
szólanom, mi kissé unalmas, de rövid leszek s így elnézésre lehet
számítanom.

Ezelőtt nyolc évvel, 1854-ben, Petőfi életiratát s művei esztétikai
fejtegetését kísérlettem meg. Dolgozatom tulajdonkép csak
conversations-lexiconi cikk akart lenni, melyre Pákh Albert szólított
fel az általa szerkesztett «Újabbkori Ismeretek Tára» számára. Az
adatokat a régibb lapokon s Petőfi némely levelein kívül Arany,
Csengery, Emődy, Orlai – Petrics, de leginkább Pákh szolgáltatták.
Azonban cikkem sokkal terjedelmesbbé vált, mintsem a szerkesztő
kiadhatta volna; rövid kivonatot készített belőle s azt tanácsolta, hogy
adjam ki valamelyik hetilapban vagy havi iratban. Csakugyan, egy pár
részlettel megbővítve s megtoldva némi polémiával az újabb magyar líra
ellen, kiadtam az Új Magyar Múzeumban. Innen dolgozatom formátlansága,
innen, hogy az, sem mint életirat, sem mint esztétikai jellemrajz még a
nem nagyon szigorú igényeket sem elégíti ki. Mindamellett kiadását a mai
napig sem bántam meg, legalább egy csoport adatot adtam át a
nyilvánosságnak, legalább oly időben igyekeztem Petőfi költeményeinek
szépségeit fejtegetni, midőn irodalmunk hemzsegett ugyan a
Petőfi-utánzóktól, de azért a lehető legkevesebbet beszéltek róla;
legalább alkalmat nyujtottam arra, hogy bírálatok, cáfolatok
keletkezhessenek s így kitisztuljanak a netalán hibás adatok. Szándékom
volt ugyan a dolgozatot egy teljesebbel, jobbal, egy egész könyvvel
kicserélni, de azt most már bizonyos körülmények miatt alig lehet
tennem. Azonban az adatok gyüjtésével nem hagytam föl, örömest szolgálok
másoknak, örömest szólok mindenhez, mi Petőfi életére vonatkozik, kivált
ha az dolgozatommal kapcsolatban van, minő a jelen eset is.

Szeberényi selmeci tanulótársa s azután is egy pár évig barátja volt
Petőfinek s úgy látszik, hogy csaknem az egyedüli, ki költőnk e
korszakából hiteles adatokat szolgáltathat. Ő ugyan már ezelőtt is írt
egy pár cikket ez évekről, ha jól emlékszem az 1855-ki Divatcsarnokba,
azonban itt mindent bővebben tárgyal s Petőfinek négy hozzá írt levelét
is közli. Az én életirati vázlatom a selmeci napokról majdnem hallgat,
csak annyit jegyez meg, hogy Petőfi előbb az aszódi, aztán a sz. –
lőrinci gimnáziumban tanult,[13] később pedig a selmeci líceumban,
honnan kiutasíttatását színészkedése okozta volna. Szeberényi nemcsak
részletes rajzot nyujt Petőfi selmeci életéről, hanem kimutatja ez
utóbbi adat hibás voltát is. Szerinte Petőfi nem színészkedett, csak
mindennap meglátogatta egy ott mulató német színtársulat előadásait az
akkori iskolai szigorú törvények ellenére is. «Hogy Selmecen Petőfi
szinészkedett volna, s azért utasíttatott volna ki az iskolából, – mond
Szeberényi a 10-ik lapon, – mint Gyulai állítja, tévedésen alapul. A
német nyelvben azon időben nem is volt annyira jártas, hogy a színpadon
fölléphetett volna, ha csakugyan lett volna is kedve német színésznek
lenni.» Mind elhiszem s legkisebb okom sincs kételkedni benne. Én ez
adatot Pákhtól hallottam, kinek Petőfi beszélette, hogy a színészet
miatt összetűzött tanáraival s mivel egyik költeményében azt írja: «Sine
fine folyt a per s abeundi consilium lett a vége breviter», a két adat
kombinációjából származott tévedésem. Nem is úgy értettem, hogy német
színész lett, abban pedig, hogy Selmecen is megfordulhat magyar
színtársulat nincs valami abszurdum, legalább az erdélyi Szebenben néha
3–4 hétig játszanak magyarok, pedig rendes német színháza van s
bizonyára németebb város Selmecnél.

A színház gyakori látogatása egyébiránt a Szeberényi tanuskodása szerint
is befolyt arra, hogy Petőfi elhagyja az iskolát. «Gazdája – mond
Szeberényi – részeges kamarai hajdú volt, kivel Petőfi egy szobában
lakott s ki olykor mámoros fővel a nála szállásolt tanulóknak saját
verses szüleményeit szokta volt tollba mondogatni. Ez, esti
elmaradozásának okát talán nem is gyanítván, másrészt pedig látván, hogy
a szegény fiú, kinek annyija sem volt, hogy a karzati beléptidíjt
megfizethette volna, e végre egyik-másik holmiját eladta, korhelységgel
vádolta őt tanítóinál. Ezek nem vettek annyi fáradságot, hogy az ügyet
mélyebben megvizsgálják, különösen, hogy az iskolatörvények szűk határai
közt meg nem férő lélek körűl pszichológiai vizsgálatot tartottak volna;
more patrio megintették, megdorgálták s a történteket valószínűleg
atyjával is tudatták. A dorgálásoknak eredménye csak az lett, hogy P.
folytatta életmódját, mi tanárait tőle egészen elidegeníté; gazdája
pedig, egy atyjához intézett levélben, őt a legfeketébb színekkel, mint
legkicsapongóbb ifjút rajzolta. P. pedig nem volt az; ezt én mondhatom,
ki csaknem éjjel-nappal vele valék, ki előtt semmit sem titkolt, kinek
minden léptéről volt tudomása s kivel, hogy annál gyakrabban együtt
lehessen, a fönnebb történtek után, legközelebbi szomszédságomban bérelt
szállást. Hanyagnak, kicsapongónak tartották őt tanárai is, mert a hideg
idegen nyelven szárazon előadott tudományokat, különösen a
költészettant, nem tanulta oly szajkó módon, mint némely akkori eminens,
ki midőn az iskolából kilépett, látta, hogy semmit sem tud. Ráfogták
Petőfire, hogy a költészettanhoz nincs kedve, kinek ez, a magyar
történet mellett, melyet akkor a magyar nyelven írt legjobb művekből
szorgalmasan tanulgatott, csaknem kizárólagos tanulmánya vala. Ekkor
történt, hogy midőn az iskolában egy művét felolvasta, tanítója nem
akarta elhinni, hogy azt maga készítette. Bekövetkezett a félévi
vizsgálat február első napjaiban s Petőfi a következő osztályozásban
részesült:


Ex moribus Classis 1-æ.

– poetica Classis 1-æ.

– geographia antiqua Classis 1-æ.

– exercitiis styli Classis 1-æ.

– doctrina fidei Classis 1-æ ex ultimis.

– antiquitatibus romanis Classis 1-æ ex ultimis.

– historia patriæ Classis 2-æ.

Az osztályozás, ha emlékezetem nem csal, atyjának is elküldetett.
Képzelhetni, milyen hatással lehettek e tudósítások a boldog
együgyűségben élő s hite szerint legszebb reményében csalatkozott
atyára. Ez szolgálhat némileg, ha nem is mentségül, de legalább kulcsául
azon igazságtalan bánásmódjának, melyben e többrendbeli denunciatio
következtében fiát részesítette.»

Miben állott ez igazságtalan bánásmód? Atyja egy szemrehányással telt
levelet írt neki s kijelentette, hogy korhelysége, kicsapongásai által
érdemetlenné tette magát arra, hogy ő róla többé, mint fiáról,
gondoskodjék s egészen sorsára bízza. Szeberényi, kivel közlötte e
levelet, vígasztalta, azzal biztatván, hogy atyja, ha megtudja a dolog
valóságát, ki fog engesztelődni. «Sohasem – felelt ő – ismerem atyámat,
de különben is kegyelemért esedezni atyámnál nem fogok.» Oly felelet,
mely megegyezik a későbbi Petőfi jellemével is. Csakugyan Petőfi
elhagyta az iskolát s így nem kiutasítva, hanem magától s nyakába vette
a világot febr. 14 és 16. közt 1839-ben. Eltávozásakor e sorokat írta
Szeberényi emlékkönyvébe:

  Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
    Minket együttlétünk édeni napjainak.
  Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
    Érted ezen kebel ég s lészen örökre hived.

Némi kalandok után Pestre érkezett s ott beszállott abba a külvárosi
vendéglőbe, hova atyja szokott, azt mondván, hogy a husvéti ünnepekre
megy haza s itt atyját vagy legalább kocsiját bevárja. Az én tudomásom
szerint az nem külvárosi vendéglő volt, hanem a belvárosi úgynevezett
«Kecskeméti-ház», mi igen hihető, mert atyja haszonbérlőtársa volt Hábel
Józsefnek, ki Kecskeméten lakott. Szeberényi körülményesen adja elő az
atya és fiú közti találkozást. Néhány napi ott tartózkodása után
jelentik neki, hogy atyja megérkezett. Felugrott, menni akart, de atyja
éppen akkor lépett be. Mentegette magát, azt mondotta, hogy tanárai haza
küldték a husvéti szünnapokra. Atyja kétkedve jegyezte meg, hogy husvét
még csak három hét mulva lesz. De levelet is hoztam tőlök apámnak, –
vágta ki magát a fiú. Az atyja a levelet kérte elő, a fiú egyik
ismerősüket nevezte meg, kinél a levelet hagyta. Együtt indultak el amaz
állítólagos ismerőshöz. Karonfogva mentek végig több utcán, míg végre
elérték a kijelölt házat. A fiú előzékenyen kinyitotta az ajtót, atyját
előre bocsátotta, aztán becsapván elosont s csak hónapok mulva
találkozott ismét atyjával.

Szeberényi szerint Petőfi, Selmecre jöttekor, (1838 aug.) 17 éves volt,
mint az iskolai anyakönyv bizonyítja s így 1821-ben született volna,
noha 1–2 évvel fiatalabbnak látszott. «Nem tudom, – folytatja tovább, –
honnan merítette Gyulai azon állítását, hogy Petőfi 1823. jan. 1-én
született, honnan ez adat a Magyar Írók életrajzába is átment.»
Csodálatos, hogy ezen Szeberényi csodálkozik. Hiszen ez adat ott áll
mindenkinek nyitva, Petőfi Összes költeményei első kiadásához mellékelt
arcképe alatt s így egyenesen Petőfitől került. De még csodálatosb az,
hogy Szeberényi semmit sem tud arról, hogy Petőfi születésének mind éve
s napja, mind pedig helye cáfolhatlan adatokkal tisztába van hozva. Ő a
szülővárosra vonatkozólag ezt jegyzi meg: «Petőfi, a selmeci iskolai
anyakönyv szerint, aug. 31-én iratta be magát. Születése helyének itt
Kiskőrös van bejegyezve, míg ellenben az ottani Magyar Társaság
jegyzőkönyvébe maga saját kezével Szabad-Szállást írta be születése
helyéül. Innen kitetszik, hogy Gyulai állítása, mintha Petőfi
Félegyházán született volna, hibás.» Hogy mennyiben tévedtem s mennyiben
nem, sokkal fontosabb adatokkal van már bebizonyítva, mint a minőket
felhoz Szeberényi. Az 1857-iki Vasárnapi Ujság hasábjain az egész
kiderült. Sárkány János kiskőrösi lelkész az egyházi keresztelési
anyakönyvet idézte, hol a 127. lapon ez áll: «1823 jan. 1-én
kereszteltetett Petrovics István és Hrúsz Mária fia, Sándor.»[14] Én ez
adat közlésekor tüstént felszólaltam a Pesti Naplóban. Nem kételkedtem
ugyan az anyakönyvi adat hitelességén, de belőle csak annyit olvastam
ki, hogy 1823 jan. 1-én Petőfit csakugyan a kiskőrösi egyházban
keresztelték, miből még nem következik, hogy ott is született volna.
Hivatkoztam Petőfi «Szülőföldemen» című költeményére, melyet Félegyházán
írt s melyben ez áll: «Ez a város születésem helye.» E mellett
fölemlítettem, hogy Petőfi egyik barátja homályosan emlékszik, mintha
hallotta volna Petőfitől, hogy nem ott született, hol keresztelték.
Mindebből azt következtettem, hogy Félegyházán [!] kath. község lévén,
könnyen vihették át a csecsemőt Kiskőrösre keresztelni az evang.
lelkészhez. Ezért a születésre nézve az anyakönyv még magában nem dönt.
Azonban Sárkány úr a V. U. szerkesztőjéhez küldött levelében valóságos
döntő okiratot is közlött, Kiskőrös városa 1822–23-iki jegyzőkönyvének
kivonatát, mely szerint Petőfi atyja a város mészárszékének
haszonbérlője volt. E levelet a szerkesztő csak velem közlötte s nem
egyszersmind a közönséggel, mivel fölöslegesnek hitte Petőfi
testvérének, Istvánnak, Brünnből írt levele után, melyet egész
terjedelmében közlött.[15] E levélben a többek közt ez áll: «Sándor
Kiskőrösen született 1822-ik év december 31-én pontban éjféli 12 órakor.
Hosszú életök folytában szüléim soha kedvesebb új évet nem értek, mint
az 1823-ik, öt évi házasságuk után végre az ég egy fiúval áldotta meg
őket. Ezt szüleimtől nem egyszer hallottam s midőn felnőttem,
számtalanszor olvastam a Nagy Biblia melléklapján atyám jegyzetét:
Sándor fiam született stb., hol harmadfélév mulva saját nevem is
ragyogott.» E szerint jogosan írhatta Petőfi, hogy 1823 jan. 1-én
született, könnyen érthetni az anyakönyvi adatot is, hogy még aznap
megkeresztelték s azt hiszem, 1823-nál maradhatunk a jövőre is. Ama
másik kérdésre, hogy Petőfi szülővárosát megtagadta-e vagy csak nem
tudta, nem lehet egész bizonyossággal felelni. Az igazság szántszándékos
ferdítésével bajos vádolnunk. Igaz ugyan, hogy alkalmasint aszódi
iskolai bizonyítványa nyomán, kiskőrösi születésűnek van beírva a
selmeci iskolai anyakönyvbe s ő mégis szabadszállásinak írta magát a
Magyar Társaság jegyzőkönyvében, de ennek oka nemcsak az lehet, hogy
érdekesebbnek tartotta a felföldön kún fiúként szerepelni, hanem az is,
hogy ő Kiskőrösön csak mint egyéves csecsemő élt s mikor Selmecre
került, szülői már visszaköltöztek Szabadszállásra, hol még Kiskőrösre
szakadásuk előtt laktak, mint földbirtokosok.[16] Ami «Szülőföldemen»
című versét illeti, abban legcsekélyebb affektáció sincs. Egyéves
korától egész hatéves koráig itt nevelkedett s így természetes, hogy
gyermekkori emlékei, melyeket e költeményben megénekel, Félegyházához
voltak tapadva s így azt, legalább költeményében, méltán tartotta
szülőföldjének.

Szeberényi egy pár furcsa históriácskát is megemlít Petőfi selmeci
tanuló korából. Annak a pap-históriának nemigen örülhet az ember. Ezt
nem rováskép mondom Szeberényire nézve; elvégre ami igaz, igaz, ha
kellemetlen is, noha talán férhetne hozzá egy kis kétség, mert a
diákocskák szeretnek némely excesszust magokra fogni az érdekesség
kedvéért, hanem mert tartok tőle, hogy Petőfi valamelyik életírója vagy
aki novellát gyárt vagy adomákat szemel ki, túl kiszínezi vagy nagy
súlyt helyez reá, különben is Petőfire szeretnek sok minden furcsát
fogni s ez oldalról bámulni. Egy másik históriácskának csak annyi alapja
van, amennyiben valaki magára fog valamely adomát. «Aszódon, – mond
Szeberényi, – történt, mint maga (Petőfi) beszéli, hogy derék tanítója
egyszer felszólítá, határozná meg, mi a diák? mire ő rövid megfontolás
után ezt felelé: a diák oly semmi, melyből minden lehet.» Ezt az elmés
feleletet nem Petőfi gondolta ki, nagyon régi história az, még gyermek
koromban hallottam a vén diákoktól, kik mint adomát beszélték.
Csodálkozni lehet, hogy Szeberényi soha sem hallotta; ez egyébiránt némi
adat arra nézve is, hogy a pap-históriát se higyjük el oly könnyen, ha
mindjárt maga Petőfi beszélette is. Sokkal nevezetesb mindennél az, mit
Szeberényi költőnk irodalmi első kísérleteiről ír. Petőfi tagja volt a
selmeci iskolai Magyar Társaságnak s úgy látszik, itt érezte magát
legotthonosabban. November 7-én 1838-ban lépett fel első munkájával, egy
«A hűtelenhez» címzett költeménnyel, melynek bírálója éppen Szeberényi
volt, a társaság elnöke. A költemény meglepte a bírálót s a többek közt
azt az észrevételt tette reá, hogyha a szerző szép tehetségével
szorgalom párosul, idővel jelesb költőink közt fog helyet foglalni. E
költeményt közli is Szeberényi s róla most az a véleménye, hogy nem
sokkal jobb, mint száz meg száz kezdőnek összefércelt rímecskéi. Nem
vagyunk egészen egy véleményben Szeberényivel. A költemény ugyan semmit
sem ér, de nyelvében, verselésében van valami, mit nem igen találhatni
meg száz meg száz kezdő kísérletében. Petőfinek még egy más kísérletét
is fölolvasták a Magyar Társaság gyűlésén elmenetele után egy pár
nappal. E költemény címe: «A költő keserve» volt. Ez még nagyobb hatást
tett s a társaság közmegegyezéssel az érdemkönyvbe iktatta, hova csak a
legjelesb dolgozatokat vették föl. E költeményt nem közölheti
Szeberényi, mert az Érdemkönyv ugyan ma is megvan, de azok a lapok,
melyeken e mű volt, hiányzanak, alkalmasint 1851-ben a selmeci
tűzvészkor vesztek el.

Petőfi későbbi éveiből is egész 1845-ig feljegyez Szeberényi néhány
adatot, melyek, kivált Petőfinek Szeberényihez írt négy levele, részint
megigazítják, részint körülményesbbé teszik az én életirati vázlatomat.
Szeberényi szerint is, mint nálam, az atya néhány hónap mulva erővel
vitte haza fiát, noha ez az útközben többször vissza akart szökni,
később Sopron megyébe küldötték egyik rokonukhoz, ki növeltetéséről
gondoskodni kívánt s a soproni líceumba szándékozott beadni. Szeberényi
szerint ez az anyja műve volt, mert atyja, a selmeci kázus után, azt
akarta, hogy fia tanulja az ő mesterségét. Az én vázlatom szerint
Petőfi, Sopronba érkezve, egyenesen a laktanyának tartott s katonának
csapott föl (1839). Szeberényi igazolja mind az évet, mind a tényt,
azzal a különbséggel, hogy Petőfi Sopronban megkezdte ugyan
tanulmányait, de nem sokáig folytatta. Katonaságát, megszabadulását
Szeberényi éppen úgy adja elő, mint én, csakhogy több mulatságos
históriácskát emel ki. Megjegyzi, hogy egyszer Petőfi transzporttal
küldetett Pozsonyba s a vezénylő tizedestől engedelmet kapott, hogy az
éjt barátjaival tölthesse. Már ekkor észre lehetett venni rajta, hogy a
katonai pálya nincs inyére, de azért nem panaszkodott s inkább csak
helyzete nevetséges oldalát igyekezett feltüntetni. «Elmondta, –
folytatja Szeberényi, – mikép kezdte őt káplárja a katonai
gyakorlatokban oktatni. – Tudja-e kend, – így beszélt, tizedese szavait
idézve, – tudja-e kend, mi az a stéling? Nem. – Nohát a stéling a
katonának az a stellungja, amelyben áll. – Beszélte továbbá, hogy
hálótársa egy cigány fiú; továbbá mi nehezére esik, hogy a megszabott
órán túl gyertyát égetni nem szabad a laktanyában, de ő gyakran, ennek
dacára, szuronyának feje fölött függő karikájába illeszti a gyertyát s
midőn társai elalusznak, meggyujtja és olvassa a soproni tanulóktól e
végre kapott könyveket.»

Petőfi 1841-ben szabadult meg a katonaságtól Szeberényi szerint is,
kivel hazatértekor ugyanazon év tavaszán találkozott Pozsonyban s
dicsekedve mutatta neki obsitját, melyet az ezred orvosa eszközölt ki.
Tanulótársai néhány napig maguknál tartották. Ottléte alatt egy
«Kuruttyó» című humoros balladát írt, melynek tárgya egy vén cigány, de
amely elveszett, pedig Szeberényi véleménye szerint ifjabbkori versei
közt aligha az nem volt a legsikerültebb. Petőfinek megszabadulásától
egész pápai diák koráig terjedő viszontagságairól, adatok hiányában,
hallgat az én életirati vázlatom. E hézagot igen körülményesen betöltik
Petőfi itt közlött levelei. «Veled – írja a többek közt Szeberényinek
Pápáról, júl. 7. 1842 – utoljára Pozsonban beszéltem, onnan szüléimhez
Pestre mentem. Ezek örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de
képzeld barátom, azt akarják, hogy mészáros legyek, én és mesterember!
Ennek két oka volt. Először az apám mindig jobban szeretett volna látni:
húst mérni, mint jambusokat és trocheusokat faragni. Másodszor! – s ez
már fontosabb! – szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem
tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban, gondolhatod, hogyha
még tíz ily fontos ok lett volna is, ebben velök meg nem egyezem.» S
csakugyan, Petőfi jobb időt várva, két hónapot (május és június 1841)
otthon töltött, később Pestre ment, de itt, amint ő maga mondja, semmi
kedvező szél nem fúván, nem is lengedezvén, tovább folytatta útját Füred
felé s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen át Tolnába,
Ozorára ment, hol színészekkel találkozván, beállott színésznek Rónai
név alatt. Három hónapig színészkedett, ekkor a társaság tönkre jutván,
Mohácson búcsút vett a színészettől s Pécs, Szigetvár, Kaposvár,
Keszthely, Sümeg, Szombathelyen keresztül Pozsonyba ment, hol tanulni
akart, de nem volt miből éljen. Végre Pápán állapodott meg, hol Tarczy
tanár vette pártfogása alá. Itt is ugyan csak tengődött, de mégis
eltengődött valahogy egy évig. Részt vett az iskolai képzőtársaság
munkásságában, megnyerte az egyik balladai pályadíjat, azonkívül másik
balladája s két lírai költeménye is – többet nem adott be – dícséretet
nyertek. «Ez is elég egy obsitos-logikusnak», – veti utána.

Pápát 1842 nov. 2-án hagyta el, hogy színésznek álljon. «Feljöttem
barátom Pápára, – írja, – feljöttem, hogy örökre elhagyjam az oskolát.
Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok,
melyet át kell lépnem s e lépéssel talán két szívet (szülőimét)
repesztek meg. S mégsem tehetek máskép. Lásd barátom színésszé kell
lennem, kell, nincs semmi menedék; szülőim nem segíthetnek s Pápán nincs
semmi alkalmam, mellyel a nyomoru filléreket életem tengetésére
megszerezhetném. Most már harmadszor színésszé!» Első színészkedése
alatt alkalmasint azokat a hónapokat érti, melyeket Selmecről eljötte
után Pesten töltött, mint statiszta a színháznál. S csakugyan színésszé
lett Székesfehérvárott a Szabó József társaságánál. A következő év
tavaszán (1843 márc. 5.) már Kecskemétről ír barátjának. «És azóta
színész vagyok, – mond a többek közt – s noha igen parányi lény még a
színpadon, de reménylem, egykor nem leszek utolsó; mert nem hiszem, hogy
az ég segédkeze ne lenne azzal, ki oly szent célokkal, oly eltökéléssel
áldozva lépett a színpadra, mint én.» Ez időszakra esik költői pályája
kezdete is az irodalomban. Mint pápai diák küldött föl már verset az
Athenæumba. Első megjelent költeménye «A borozó» volt, még Petrovich név
alatt. A második «Hazámban» Petőfi név alatt. Mindkettő az 1842-iki
Athenæumban. 1843-ban már többször, e folyóirat csaknem minden füzetében
lehetett találkozni a Petőfi névvel. Idevonatkozólag írja barátjának:
«Tehát kitaláltad volna «A borozó» szerzőjét, ha Petrovich alatta nem
volna is? No úgy remélem, még könnyebben kitalálod, ki az a Petőfi
Sándor, ugyan az Athenæumban. Karácsonkor (1842) Pesten valék és
megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. Vörösmartynak
szembe tűntek verseim s amint Bajzától hallám ő a Petőfi név alatt
valami régibb írót vélt sejteni. Félnapot tölték a régtől tisztelt,
szeretett két férfi körében. Színésztársaim is olvasták az Athenæumban
Petőfi versét, de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat
törődöm velök, kik többnyire asini ad lyram.»

Tavaszig, úgy látszik, Kecskeméten maradt, legalább júl. 21. 1843-ban
Pestről írt levelében azt írja Szeberényinek, hogy husvét után elment
Pápáról, hova alkalmasint Kecskemétről jött s egy darabig Pozsonyban
tartózkodott. Itteni színészkedését, írnokoskodását s végre Pestre
jövetelét e levélben saját maga is éppen úgy írja le, mint én életirati
vázlatomban. Csak egyetlen egy hibás adatot kell igazítnom. Tudtam, hogy
Petőfit nyomasztó körülményeiben egy pár nevezetesb magyar író emelte
ki, kikkel Pozsonyban ismerkedett meg, de nem tudtam nevöket.
Tulajdonkép Vachott Sándor kezdeményezése volt az egész. De halljuk
magát Petőfit: «Szerencsémre megismerkedtem Vachott Sándorral. Ez
Pozsonyból lerándult kedveséhez Pestre, ki már e hónap 10-e óta neje s
itt tudtomon kívül számomra egy aláírási ívet bocsátott ki az
athenæisták közt, melyen 30 pengő forint gyűlt össze. Az adakozók
Vörösmarty s Vörösmartyné, Bajza s Bajzáné, Vachott Sándor s mátkája s
ennek atyja stb. Ezzel segítettem ki magamat Pozsonyban. Később maga
szólított fel Fekete (a színigazgató), hogy álljak társaságához, mit
azonnal tettem is. De mindjárt azután való nap kaptam Nagy Ignáctól
levelet, melyben jelenti, hogyha Pestre akarok jőni, kieszközlendik,
miszerint a Nemzeti Színháznál bevegyenek s azonkívül nehány hónapra
fordítnivalót is ad a Külföldi Regénytár számára. Én tehát természetesen
azonnal bejövék. Három hete, hogy itt vagyok s már egy kis regényt, a
Negyvenéves hölgy, Bernard Károlytól, le is forditottam, melyért száz
váltó forintot kapok. Tegnap kezdtem a másikba, Robin Hood, Jamestől. Ez
németben 900 lap s jó darabig fog elfoglalni. Addig Pesten leszek,
azután pedig hova megyek, még nem tudom, mert a pesti színpadra lépni
most még, ez oly fa, melybe nem merem fejszémet vágni, noha arra
Vörösmarty sine fine ösztönöz. Majd elhatározom magamat.»

E levelek stílus és forma szempontjából nem oly érdekesek ugyan, mint
Petőfi későbbi levelei, melyek, mint például a Kerényihez írottak,
prózai munkái legjavát teszik, mindamellett ezekben is feltűnő az
egyszerűség és könnyűség, melyek Petőfit kiválóan jellemzik. Másfelől be
engednek pillantanunk a tizenkilencéves Petőfi lelkébe, hol örökös és
lázas nyugtalanságban küzd élete mindennemű viszonyával, a szülők
akaratjával, a barátok tanácsával, az iskola, a katonaság, sőt még a
színészet korlátaival is. Tulajdonkép nem tudja mit akar, csak érzi,
hogy nem közönséges pályára van hivatva s mindenütt keresi e pályát.
Most hős, majd színész, majd költő akar lenni, végre mindkettő
egyszerre. Nem maradhat egy helyen sokáig, vándorolnia kell, hamar
lemond egy-egy pályáról, ma diák, holnap katona, majd színész, ismét
diák, ismét színész, csak lantjához marad hű, de egyszer arról is le
akar mondani. «Nekem az Athenaeumban, – írja Pápáról Szeberényinek
1842-ben, – jött ki egy versem (nem tudom olvastad-e saját nevem alatt)
azonban ez az _első és utolsó vers, melyet tőlem lát a világ_. Lemondok
barátom a verselésről, le; ez a mai világban szegény embernek háládatlan
egy mesterség, átkozott keveset hajt a konyhára, lemondok tehát és a
prózához állok, barátom, mitől valaha annyira írtóztam.» S mégis
ugyanazon év novemberében új verset küld barátjának s a másik évben már
így kiált föl: «Írám, hogy lemondok a verselésről? Nem tudják, mit
beszélnek, valami ilyféle van a szentírásban». Azonban e habozás és
sikertelenség közepett is folyvást mély hite van magában. Vagy ki kell
küzdenie magát vagy elvesznie. Nem akar közönséges ember lenni. «Már rég
meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut
nihil. Ne nevess ki barátom, ha bolondokat beszélek.»

Küzdelmes nyugtalansága apróbb dolgokban is nyilatkozik. Meg akarja
változtatni nevét, azt hiszem, nemcsak nem magyaros hangzásáért, hanem
mert egy új és nagy nevet akar kivívni magának. Először Örömfi Vidornak
nevezi magát, így írta nevét egy könyvbe, melyet Szeberényinek
ajándékozott, majd Rónai, később Sió, míg egyszerű ízlése visszavezeti a
Petőfi névhez, mely a Petrovicsnak fordítása. Ellenben költeményei
kidolgozásában majd semmi nyoma nincs e habozásnak. Keveset javít
rajtok, csak valamivel többet, mint később, midőn nagyon gyorsan
dolgozott s ritkán javított egy-két szót. Szeberényi e levelekhez
mellékelt két oly költeményét közli, melyek összes költeményei közt is
megjelentek. Mindenikben van ugyan javítás, de aránylag csekély. Inkább
csak egy-egy rossz epithetont cserél föl mással vagy egy-egy mondatnak
ad nagyobb erőt. A «Felköszöntés» című költeményének[17] eredeti címe
más volt: «Az utolsó éj… n» (alkalmasint Pápán). Négy javítást tett
benne s mindeniket a költemény előnyére. Egyik: _Lángerőjű vad hatalmú
bor_ helyett _Részegítő, lánghullámú bort;_ a másik: _Nézzen rám a
sivatag homokja_ helyett: _Ide nézzen a puszták homokja;_ a harmadik:
_Éljen a sors égi rendelése_ helyett: _Éljen a világ dicső folyása_, a
negyedik: _Szép hűség_ helyett _Szent hűség_ s _gyehenna_ helyett
_pokol_. A «Jövendőlés»[18] című dalnak eredetileg szintén más címe
volt: «Az álom». Ebben lényeges javítást tett, egy egész új versszakot
csúsztatott be. Apróbb változtatások itt sem hiányzanak: _És nőtt a
gyermek, lángra gyujtá forró keblét az ifjukor_ helyett: _Lángra lobbant
meleg keblén az ifju kor; ír_ helyett _enyh; Soká, soká, örökkön él_
helyett _Anyám, soká, örökkön él_. Egy az összes költemények közé föl
nem vett s eddig ismeretlen költeményét is közli Szeberényi. Címe az
«Első dal», melyben a színpadot és színésztársait üdvözli, majd semmi
becse sincs, pedig 1843-ból való. Kenetes hangú és oktató, minden
emelkedettség nélkül s meglehetős eszmétlen. Sajnálkoznunk kell, hogy
Petőfinek Szeberényihez intézett többi levelei elvesztek, holott egész
1845-ig folyvást levelezésben állottak egymással. Szeberényi, úgy
látszik, e levelek tartalmára sem emlékszik, mi némi kárpótlásul
szolgálhatna; legalább könyvében nem találhatni nyomát. Az 1844–45-i
évekből csak egy tréfás históriácskát jegyez föl, s érinti, hogy
barátságuk felbomlott. A tréfás históriácska, mely Petőfit nagyon
bosszantotta, a következő: Petőfi egy napon Gyömrőre A-i ismerősét
látogatni kimenvén, ez gróf Telekiéknél így mutatta be: Petőfi barátom
Pestről, ki félig-meddig író is volna már! Barátságuk felbomlása, mint
mondám, csak röviden van érintve. Petőfit a Kör által kiadott
költeményeinek bírálata idegeníté el iskolai barátjától, annyira, hogy
ha találkozott is vele, többé nem akart reá ismerni. «Bocsáss meg, oh
bocsáss meg, – mond Szeberényi, – te az idvezültnek szelleme, ha azon jó
szándékról, hogy magasztalóid elbizottságra ösztönző túlzó tömjénezéseit
egy kissé ellensulyozzam, egy részben _nétalán_ igazságtalanná lettem.»
És ismét: «Egyébiránt, hogy ő volt is _talán_ a hibás, azt én még
életében régen megbocsátottam.» Ennyi mindaz, mit Szeberényi az egész
dologról jónak lát megjegyezni, de amit én nem hagyhatok bővebb szó
nélkül.

Miért oly hallgatag Szeberényi e pontnál, midőn más helyt annyira
közlékeny, hogy a legcsekélyebb adatot is följegyzi? Miért vonul csak
itt vissza, midőn másutt, amint ily munkákban nemcsak elkerülhetetlen,
hanem szükséges is, nem átall beszélni magáról? Ha mindent elmond
Petőfiről, amit tud, miért hallgatja el csak azt, mi szintoly érdekes,
mint a többi s irodalmi üggyel lévén kapcsolatban nem oly kényes
természetű, hogy diszkrécióból mellőzni kelljen? Miért nem utasítja az
életírót, hogy hol jelent meg az a bírálat, mely Petőfit annyira
felbőszítette? Szeberényi vagy helyesli, talán egészben, talán részben,
mindazt, mit akkor Petőfiről írt, vagy nem. Ha igen, miért nem vallja
be, ha nem, miért hallgat? Mindenesetre ez nem erkölcsi bátorság. Ezt
ugyan nem volna szabad mondanom az udvarias Szász Károly szerint, ki
megtiltja az író erkölcsi intencióit kutatni, a sorok közt nem enged
olvasnunk s a társadalmi illemet az irodalmi illemmel egynek tartja,
azonban én még nem aláztam oda tollamat, hogy ily szabályokat aláírjak.
Még egyszer ismétlem, hogy ez nem erkölcsi bátorság, annyival inkább,
hogy a _talán netalán_ kifejezések a dologgal ismeretlen olvasó előtt
majd mindent csak Petőfire látszanak hárítani. Nem kívánok sem Petőfi
ügyvéde, sem Szeberényi vádlója lenni, de megpróbálom kideríteni az
ügyet, amennyiben tehetem s pótolni Szeberényi könyve e hiányát.

Szeberényi bírálata a Hirnökben[19] jelent meg Etőfi Andor név alatt.
Tudomásom nem oly bizonyos, mint kétszer-kettő négy, de mégis elég
alapos arra, hogy a legnagyobb hihetőséggel kombinálhassak. Ez alapot
Petőfinek e cikkre írt feleletéből[20] merítettem, mely a következő: «A
Hirnök utósó számaiban két lelkes honfi (egy név alatt) szent
buzgalommal izzad, iparkodván engem verseimmel egyetemben tönkre
silányítani. Különösen ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa, ki csak
hozzá férhet, sőt kérem mindazokat, kiket csekélységem csak némely
részben is érdekel, hogy elolvassák. Az ott buzgólkodó két atyafi
hajdani iskolatársam, kik már akkor kalapálták a kadenciákat, mikor én
még azt sem tudtam, mi a költészet: bocskorszíj-e vagy martyr-korona? –
És ők azóta folyvást ütik a verseket és ezeknek özönével elárasztják a
szerkesztőket rendre; de a szerkesztők oly impertinens embertelenek,
hogy őket mindeddig nem mutatták be a közönségnek. És ez aztán vexa! és
dühbe hozza az embert, valamintségesen dühbe hozta az én fenntisztelt
iskolatársaimat s nem csoda, hogy dühökben éppen belém kaptak, én belém,
kire ők hajdanában csak olyan formán néztek le, mint néz le a nagy, nagy
ökör a lábainál szaladó kicsiny kis pacsirtára. Hazám tiszta keblű,
=legszebb erényű= ifjai, fogadjátok hódolatom =tömjénét=.»

Petőfi e soraiból kettő bizonyos: először, hogy tanulótársát vagy éppen
társait hitte lappangani amaz álnév alatt; másodszor, hogy a kompakt
betűkkel szedetett _szebb erényű_ szóval Szeberényire célzott. Az
évszám, a tanulótárs, a szójáték, a barátság fölbomlása, minden arra
mutat, hogy Szeberényi volt ama bírálat szerzője vagy legalább fő
benne.[21] Teljességgel nem dícsérem Petőfinek meglehet elmés, de
semmiesetre sem derekas feleletét. Először az anonymitas lebbengetése
nem lovagias, másodszor rosszul esik az embernek a rajta elömlő
affektáció. Tudjuk, Petőfi még Selmecen írt már verset s így nem
őszintén mondja, hogy akkor ő még azt sem tudta, mi a költészet:
bocskorszíj-e vagy martyr-korona. Tudjuk, éppen Szeberényi volt az, ki
Selmecen első versét kitüntette s így affektál, midőn lenézést hány
szemére hajdani barátjának. Aztán másfelől Szeberényi később
legbizalmasb barátja lett, kihez így ír 1842-ben: «Írod, hogy közöljük
egymással elmeszüleményeinket. Én ezt a legnagyobb készséggel,
szívességgel és örömmel teszem. Arra is kérlek, hogy küldj bírálatot
verseimre (ha tán arra méltók), de oly elbizott semmiesetre nem vagyok,
hogy munkádat bírálni fognám. Ismerem e dologban gyöngeségemet». Még más
helyet is idézhetnék Petőfi leveleiből, azonban ebből is elég világos,
hogy Petőfinek bármely nagy sérelem után is nem volt joga meghamisítani
a multat. De mire nem képes egy ifjú költő kritikusa ellenében, legyen
az bár igazságos, vagy igazságtalan, mélyreható vagy felületes, ha
kellemetlent hall tőle. A genie e gyöngeség alól még nem menti föl az
embert, sőt a középszerűség sokszor még türelmesb. Mindhiába, akár
tűrik, akár nem, a szabad véleményt sohasem nyomhatni el s mindenki
jogában lesz mindig: vizsgálódni, ítélni s okos és nem okos dolgokat
mondani. A Petőfi ellen írt gyarló kritikák éppen oly keveset
bizonyítanak a kritika, mint a rossz költemények a költészet ellen.

Azonban nem volt-e Petőfi haragjának valami oly oka is, mely mentségére
szolgál és Szeberényit terheli? Valóban volt. Azonban nem
csodálkozhatni, hogy Szeberényi sok részben balul ítélte meg Petőfit.
Hiszen ma is vannak elég nagy tekintélyű írók, kik Petőfi lírájáról,
mint a magyar klasszikai költészet megrontójáról beszélnek s Toldy,
Vörösmarty után, csak epigonokat lát költészetünkben. Az is természetes
volt, hogy Szeberényi Petőfinek oly esztétikátlanságokat, sőt
ocsmányságokat vet szemére, melyek a szenvedély vagy humor jellemző és
jól talált kifejezései s csak az a hibájuk, hogy nem abból az iskolából
valók, midőn nagyon bámult esztétikai kifejezések voltak az ilyenek is:
«Az ösztönzaj csak élvre lobbadoz» vagy «Hajnali kellemű fény hinti
mosolygva sugárát, melyre az ifjú remény rakja le fellegi várát». Hogyne
botránkoznék meg hát Szeberényi Petőfinek még ily sorain is: «Elpártolt
barát _veszett ebként_ ki szívem _megmarád_, vagy Tiéd vagyok, tiéd
hazám, e szív, e lélek, _kit szeretnék, ha tégedet nem szeretnélek_».
Mindez természetes, sőt azt tartom természetlennek, hogy Szeberényi, s
ez bírálata legjobb része, kezdte sejteni a népnemzeti elem fontosságát,
sőt ez oldalról méltányolja is Petőfit, noha csak átalánosságban, mert
részletezése éppen ellenkezőt bizonyít. Egyébiránt az egész bírálat nem
mélyreható, leghelyesb benne egy pár nyelvhiba megrovása s a méltánylat
és megrovás egész végeredménye az, hogy Petőfi csak ügyes kezdő. De nem
ez, amivel Petőfi nem helyeselhető kifakadását menteni akarom. Van ott
egy pár oly sor, melyeket Szeberényinek nem volt joga mondani mint
kritikusnak, annál kevésbbé mint barátnak s amelyek könnyen
felingerelhették a különben is ingerlékeny ifjú költőt. A dolognak egy
kis históriája van. A pápai iskolai képzőtársulat 1845-ben egy
zsebkönyvet adott ki, Tavasz cím alatt, tagjai dolgozataiból. Kiadták
Petőfinek diákkori két versét, tudtán kívül. Petőfi gúnyosan köszönte
meg nekik, hogy első kísérleteit oly nagyra becsülik. Ezt szemére veti
Szeberényi s idézi a Tavaszban megjelent versei egyikét, az Ideál címűt,
bebizonyítni törekedvén, hogy ez van olyan, sőt formai tekintetben jobb,
Petőfinek a maga által kiadott verseinél. Elég gyönge vers biz az, a
Kunoss iskolájából, Petőfinek joga volt mind ki nem adni, mind tudtán
kívüli megjelenéseért bosszankodni. Szeberényi így végzi bírálatának ide
vonatkozó részét: «Ha jól vagyok értesítve, akkor Petőfi Sándor úr most
is tagja a pápai képző-társaságnak s így csupán tagtársaik munkáit
közlötték a kiadók, sőt ha Petőfi úr _végezni akarta volna iskoláit_,
még most sem írna ám mást, mint iskolai gyakorlatokat.»

Szeberényi úr legjobban tudta, hogy Petőfi miért hagyta el a selmeci
iskolát, miért a pápait, sőt a jelen munkácskájában maga menti őt a
korhelység és kicsapongások vádja ellen. Miért vetette hát szemére, hogy
nem végzett, hogy megszökött, s talán korhely és kicsapott diák? Miért
sejtetett a Petőfi körülményeivel ismeretlen olvasó előtt többet, mint
amennyi a dologban volt? Ez nemcsak egy hű baráthoz nem illett, de egy
távol ismerőshöz sem. Azonban vajjon mint kritikusnak volt-e joga erre?
Bizonyára nem én vagyok az, ki a kritika jogait csonkítani óhajtom. Ott
van Jósika Miklós és Szász Károly s utánuk egy egész had, kik az illem
örve alatt rabláncokat akarnának verni a kritikára. Hiú fáradalom. A
kritika egy-egy lovagját semmivé tehetik, de a kritika örök jogait
sohasem. Jól mondta Erdélyi: «A kritikusok végrendelete meg van írva:
Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.» Valóban a kritikának több
joga van, mint amennyit nálunk némely nagytekintélyű írók elismerni
méltóztatnak. A kritikus sokat, mindent elmondhat, mit a bírálata alatti
könyv fekete vagy fehér soraiból a dedukció, indukció vagy analógia
útján kiokoskodhatni. Elmondhatja például egy csoport nyegle előfizetési
felszólításra vagy hírlapi fogásra, hogy emez írók egész a házaló
szatócs fortélyos kérkedéseig aljasítják le tollukat; elmondhatja, hogy
eme költő a népnek hogyan hízeleg s ez újabbkori Mæcenástól hogyan
koldul egy pár kegyes pillantást vagy tölt erszényt; elmondhatja, hogy
eme regényíró a képmutató erkölcsösség mázával vonja be célzatai
erkölcstelenségét; elmondhatja, ha szükséges s alapot tud reá találni,
hogy eme történetíró szántszándékkal hamisítja meg az adatokat, eme
kritikusból a rosszakarat szól s eme politikai író egészen mást beszél,
mint amit akar. Sőt arra is joga van a kritikusnak, ha az író
egyszersmind valamely másnemű és bírálat alá eső közpálya embere, hogy
ezzel is kapcsolatba hozza kritikáját s így a könyv fehér és fekete
sorain túl is terjeszkedjék. De miért csinált példákat felhoznom?
Olvassátok az irodalmak történelmét Aristarchustól Planche Gusztávig,
Cicerótól Széchenyi Istvánig s meg fogtok győződni, hogy nem a
legdrasztikusabb példákat hoztam föl. Azonban e hatalomnak, mely már
azért sem lehet zsarnoki, mert mindenki gyakorolhatja s mindig csak az
igazság és szellem szolgálatában válik hatalommá, nem szabad az író
magánviszonyaihoz férközni s ennyiben tisztelni tartozik személyét. A
kritikus nem tehet semminemű célzatot, megrovást, még a legigazabbat
sem, ha az csak az író magánviszonyai és személyisége ismeretében leli
alapját. A kritikus e jogot csak az író halálával nyeri meg. Szeberényi
átlépte e korlátot, megsértette a törvényt, mert hiszen 1845-ben Petőfi
még élt.

S most is mennyivel jobban teszi vala, ha könyvecskéjében az egész ügyet
bevallja s _talán-_ és _netalán_-os felsóhajtása helyett így szól:
Bocsáss meg, oh üdvözültnek szelleme, hogy megsértettelek, hogy oly
sértésre ingereltelek, mely már azért sem illett hozzád, mert
természeted elleni affektációval vegyült.




PETŐFI ÉLETÉBŐL.[22]

Regényes rajzok. Írta Szokoly Viktor. Második kiadás. 1862. Kiadja Emich
Gusztáv.

Mi ez, életirat-e vagy regény? Egyik sem a kettő közül, olyan
öszvérgenre, melyet szebben mauvais genrenek lehetne nevezni. Egyébiránt
kényelmes genre, amennyiben az írónak mindig megvan a maga mentsége.
Például, ha művét, mint életiratot, hibáztatják, azt felelheti reá: hisz
ez nem életirat, mit nekem a száraz tények, én költői művet írtam, nem
kötöttem ugyan magam holmi pedant formákhoz, de nem is ez a költészet
lényege; ha pedig mint regényt támadják meg: eh, minő rosszakarat,
mondhatja ismét, hisz ez nem regény, csak regényes rajz, a tények mind
igazak, csak a hatás végett dolgoztam föl egyet-mást némi költői
felfogással; legfeljebb a részletekben van egy kis pótlás s az is úgy,
hogy a jóakaratú olvasó könnyen észreveheti.

Szokoly előlegesen, minden hibáztatás nélkül is, használja e mentséget,
ha nem is oly élesen, mint ahogy mi kifejeztük. Ugyanis előszavában a
többek közt így ír: «Nem igénylem a száraz adatok elvitathatlan
alaposságát, hanem _elbeszélésemet_ csak úgy óhajtom tekintetni, mint
ama regéket, mikben az üres hézagokat az író képzelme pótolja ki, s
melyek mindazonáltal _való alapon_ nyugosznak. Nem életírást, hanem
regényes rajzokat adok e helyütt s a jóakaratú olvasó bizonyára tudandja
a _tényeket_ ama részektől megkülönböztetni, miket _bővebb jellemzés_
vagy a _történtek kerekdedsége_ miatt irtam.» E sorok eléggé mutatják,
hogy Szokoly az életíró hitelességéről sem mond le s a beszélyíró
dicsőségéhez is tart némi igényt. Ám legyen. Szóljunk hát e könyvről,
mind a két szempontból, noha nem tartoznánk vele. Vizsgáljuk először a
való alapot, a tényeket, a történteket, aztán lássuk, hogy mint regény
mennyiben sikerült.

Szokoly Petőfi kecskeméti színészkedésén (1842) kezdi az életírást s
bevégzi ott, midőn Petőfi 1843 nyarán Debrecenbe indul, hogy ismét
színésszé legyen. Mintegy két év tehát, amit Szokoly tolla alá vesz.
Teljességgel nem értjük, hogy mi szükség volt rajzolnia Petőfi pozsonyi
és pesti napjait is, hiszen a «történtek kerekdedsége» úgy kívánta
volna, hogy a kecskeméti napokon bevégződjék az egész. Azonban, amint
már megjegyeztük, Szokoly nem akar lemondani az életíró teljessége- és
hitelességéről. Kár, hogy az egész műben oly kevés az adat s ami van is,
nagyrészt valótlan vagy ferde s így a követelt «való alap» nagyon
parányivá olvad le.

Petőfi kecskeméti élete rajzában csak egyetlenegy adat való, tudniillik,
hogy Petőfi Kecskeméten színész volt. Vajjon _Borostyán_ volt-e álneve
ez időszakban, ahhoz kétség férhet, bár nem merjük határozottan tagadni.
Annyi bizonyos, hogy 1842-ben júl. 7-ről Pápán kelt és Szeberényihez
intézett levelében így írja alá magát: (jelenleg) _Petrovics Sándor_
tanuló, (hajdan) _Rónai_ színész, (jövőben) _Sió_ színész és
literator.[23] Arról a kalandról, melyet Szokoly műve középpontjává
tesz, nem tudnak semmit Petőfi életírói. Mi ugyan hallottunk valami
olyat, hogy Petőfi Kecskeméten öreg háziasszonyának sokat beszélt volna
egy vastag könyvéről, melyben csodadolgok vannak s melyet sok pénzért
sem adna el másnak s háziasszonya eltávoztakor ezt kérte volna tőle
zálogba, amíg a házbért kifizeti, abban a reményben, hogy ez sohasem
történvén meg, ő lesz ama csodakönyv birtokosa, azonban az egész
alkalmasint mende-monda, legalább egyetlen életíró sem vette hiteles
adatnak, sőt meg sem említi. Szokoly talán éppen erre épített, midőn
Sophokles drámáinak egy Mátyás-korabeli álmásolatját adatja el
Petőfivel, egyik kecskeméti tanárnak, hogy egy elnyomorodott
özvegyasszonyt s egy szíve elleni házasságra kényszerített fiatal leányt
kiszabadítson az uzsorás tanár körmei közül. Elég ügyetlen, otromba
história az egész, kár volt belevonni Petőfit, kivált Szokolynak, ki
különben annyira tiszteli, hogy félistennek, mythosi alaknak mondja
előszavában. A versek idézése sem nyugszik való alapon. Ama versek közül
csak egyetlenegyet írt Petőfi Kecskeméten, «A jövendölés» címűt, s azt
sem 1842-ben írta, hanem 1843-ban. A «Felköszöntést» Pápán írta, a
«Disznótorban» címűt Székesfehérvárott, a «Búcsút a színészettől» Pesten
1844-ben, a «Hozzá»-t szintén Pesten 1844-ben.

Ami Petőfi pozsonyi és pesti napjainak rajzát illeti, itt az adatokra
nézve már hívebb Szokoly, de jellemzés tekintetében itt is meglehetős
hűtelen. Például úgy állítja elő Vörösmartyt és Bajzát, mint akik Petőfi
első verseit mindjárt egy óriás lángész nyilatkozványainak tartották, s
mint valami két öreg nagybácsival, egy kis cselszövényt gondoltat ki
velök, hogy Petőfi valódi nevét és helyzetét megtudhassák. Mindez nem
így van. Az igaz, hogy mindkettőnek feltűntek Petőfi versei s Vörösmarty
valami régibb írót vélt rejtőzni a Petőfi név alatt,[24] hanem, hogy oly
lángésznek tartották volna Petőfit, mint amilyennek most mi tartjuk,
pályája végén, arról szó sem volt. Legalább az a körülmény, hogy
Vörösmarty valami régibb írót vélt neve alatt rejtezni, mellettünk
bizonyít. Szokoly, úgy látszik, csak azért túlozza a dolgot, hogy
összehasonlíthassa Vörösmartyt és Bajzát a mostani kritikusokkal, mert
mindjárt utánaveti: «Ez a valódi nagyság, mely nem félti saját
dicsőségét; tündöklő nap, mely a ragyogó csillagok mellett még jobban
feltűnik, s rátok gondolva nagy szellemek, mindig eszembe jutnak
napjaink romboló démonai, ama bősz irígy had, mely a bitorlott
bakó-bárddal, miután a jobbak bírószéke ellen el nem ítélheti, legalább
nyakát igyekszik szegni a valódi tehetségnek s fennen kürtöli, hogy az
ész, esztétika törvénye szerint, melyhez ő éppen annyit ért, mint
czigányhóhér a Corpus Jurishoz, küldte áldozatát a semmiségbe.
Pöffeszkedő holdnak tartalak én titeket, mely nagyobbnak hiszi magát,
mint ama fölötte millió mértföldekre levő csillagok s mely elsápadva
búvik a bérczek ormai mögé, midőn közelében teljes dicsfényében kel fel
a nap.» Mi örvendünk, ha kritikusokra jó szatirát ír valaki, úgysem igen
van irodalmunkban jó szatira, nem haragszunk meg egy-egy elmés célzásért
sem, óhajtjuk, hogy érdemleges cikkek keletkezzenek kritikusaink
tévedései ellen, hanem az ily frázisoktól valóban iszonyodunk. Egy kis
pöffeszkedés érzésben és gondolatban: ennyi az egész. Nem érdemli a
papirt és tintát. Egyébiránt jó lesz Szokolynak megtekinteni, hogy az
akkori irodalom Hölgyfutárai, Gombostűi stb. fiatal humoristái és költői
milyennek tartották Bajzát. Látni fogja, hogy éppen oly démonnak,
bakónak, tudatlannak, mint ő tartja a mostani nem tudni kiket, csakhogy
egy kissé elmésebben s jobb stíllal írták meg az ilyesmit.

Szokoly művéről, mint regényről, sem nyilatkozhatunk kedvezőn. Valóban,
ha mint beszély vagy regényke sikerült volna, nem vennők oly szorosan az
életirat valótlan adatait. Költőnek sok szabad, csak tudja az embert
elragadni, noha egy bizonyos pontig a történelmi hűség egyik része a
költői illuziónak. De ily nagyon is szegény invenció, ily meglehetősen
gyönge jellemzés, nem igen képes hatni. Az egész regényke
megtörténhetett volna Petőfi nélkül is. Színésztársa Színi egyedül
sokkal jobban rászedhette volna Kánya tanár uramat, inkább is illett
volna hozzá, különben is a cselszövényben ő a fő, a Petőfié inkább csak
az Eszter megmentésének gondolatja. Így már azért is inkább sikerült
volna a mű, mert legfeljebb egy pár íves beszélyre olvad le s a forma a
tárgyhoz mért lesz vala. Azonban Szokolynak nyujtani kellett a tésztát,
mert meg akart felelni a címnek: «Petőfi életéből.» Csakhogy ha már
fölléptette Petőfit, ne rajzolta volna olyannak, amilyennek Petőfit
senki el nem ismerheti. Ki hallotta valaha, hogy Petőfi színészkorában
nagyon élelmes ember volt? Szokoly egyedül hagyatja Székesfehérvárott a
ruhatár és díszítmények megmentése végett a hitelezők kezéből.
Kecskeméten diszítményeket festet, ruhatárt teremtet vele a semmiből,
szóval az ilyesmikben a társaság lelkévé teszi, a legélelmesebb
színigazgatónak tünteti föl, ki megérdemli, hogy valóban is az legyen.
Aztán fordít egyet a dolgon s ekkor előáll Petőfi a költő, Petőfi a
szerelmes, ki meg akarja menteni kedvese családját és lemond kedveséről.
Az egész szerelem-história nem illik Petőfi jelleméhez. Petőfi, ha
szeretett, szenvedélyesen szeretett s nem mondott le oly könnyen a
barátság kedvéért, éppen úgy, hogy ő juttassa barátja eszébe: te,
szeresd el tőlem ezt a lyányt, mert én csak a dicsőség útján akarok
haladni. A német írók kedvenc szokása, nevezetesb íróikról beszélyt vagy
regényt írni. Leginkább azért teszik, hogy mélyen és szellemdúsan
okoskodhassanak az illető író munkáiról, céljairól, műveltségtörténeti
küldetéséről. Mi is elővesszük néha nevezetesb íróinkat vagy
szónokainkat. Kalandokat fogunk rájok s mindent elkövetünk, nehogy híven
rajzoljuk, mert ez nem volna elég regényes. Egyik mód sem ér egy
fabatkát, de a németeké legalább kegyeletes.

Kánya tanár jelleme is elhibázott, pedig ezen fordul meg az egész
cselekvény. Egy tanár még a legkorlátoltabb eszű és ismeretű is, csak
tud annyit, hogy meg képes különböztetni egy rossz tintával írt éppen
iskolai kéziratot egy Mátyás-korabeli kódextől. Aztán Kánya
fösvénységével hogy egyezik meg az, hogy oly könnyen kidobja a pénzt,
noha különben sem szenvedélyes régiségbúvár s e mellett gyanakodó és
gyakorlati ember? A többi jellemek is mind ilyenek s csak annyival
jobbak, hogy nincsenek ily részletesen rajzolva s nem untatják annyit az
olvasót. Azonban van e könyvnek egy oly része is, mely helyenként
tanuságot tesz Szokoly elbeszélő tehetségéről. Kár, hogy e rész oly
dologra vonatkozik, mi a regény kezdete előtt történt. Így tulajdonkép
csak holmi a multat illető epizód sikerült az egész regényben. Itt az
elbeszélés egyszerűbb, az alakok jellemzőbbek s az egészen némi bensőség
ömlik el. Kivált Dudás Antal házassága s Dudás Mihály gyermekévei és
elszegényedése érdekesen vannak leírva, bár holmi anakronizmust s egy
kis járatlanságot a hazai földiratban itt is tapasztalnunk kellett.

Hadd végezzük be cikkünket némi méltánylat mellett némi jó tanáccsal is,
noha mi ritkán szoktunk az írókhoz fordulni, mert a kritika nem annyira
a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és közönségért. Jó lesz
Szokolynak felhagyni ezzel a mauvais genre-ral. Az ne vezesse félre,
hogy egy pár jeles írónk is műveli s az ily könyvek második kiadást is
érnek. A jeles írók is szoktak botlani kivált nálunk, s amit sokan
vesznek, nem mindig szokott jó lenni. Ha már íróról akar beszélyt írni,
tegye legalább szükséges személlyé s jellemezze úgy, amint életéből és
munkáiból ismerjük. S végre azzal a «Korpusz jurisz»-féle ortográfiával
hagyjon fel. Valami jobbat is lehet tanulni a Hölgyfutártól, mint ilyen
ortográfiát.




KÉT Ó-SZÉKELY BALLADA.[25]

Akiket a népköltészet érdekel, alkalmasint emlékezni fognak ama két
ó-székely balladára, amelyek egyikét Nagy Lajos közlé a Kolozsvári
Közlönyben, a másikat pedig én a Budapesti Szemlében. Amazt Erdélyi egy
egész cikkre méltatta, emettől a magam részéről szintén nem sajnáltam a
szót. Mindkettő nem mindennapi figyelmet keltett és méltán, mert mind
esztétikai, mind másnemű tekintetekből olyanok, hogy népköltészetünk
legritkább jelenségei közé tartoznak. Valami olynemű zamat érzik rajtok,
minő a Percy-féle ó-angol balladákon, miért bátran reájok illeszthetni
az ó-székely ballada tisztes címét.

Sokszor gondoltam, ha én legalább vagy harminc ilyet összegyüjthetnék.
Bizonyára gazdagítanám irodalmunkat annyi, ha nem több, jó balladával,
mint amennyit műköltészetünk fel bír mutatni. De hiába minden
fáradságom, ha ugyan fáradságnak lehet nevezni olynemű kutatást,
amelyhez idő és eszközök egyaránt hiányzanak. Az óhajtott és remélt
harminc számot még háromig sem vihettem föl. Azonban egyszer-másszor
csak cseppen valami. Íme két új ó-székely balladát van szerencsém
bemutatni, nem ugyan a magam, hanem, ami egyébiránt tökéletesen mindegy,
a _Kriza János_ székely népköltési gyüjteményéből. De mielőtt ezt
tenném, nem lesz fölösleges egy pár szót szólanom magáról a
gyüjteményről.

Kriza még 1840 körül kezdette meg a székely népdalok és mesék gyüjtését,
tehát oly időben, midőn ilyesmivel nálunk tüzetesen senki sem
foglalkozott. Egy pár év mulva, 1843-ban, aláírási ívet is bocsátott ki
«Vadrózsák» címe alatt megjelenendő gyüjteményére. Kevés részvét
mutatkozott, a terv dugába dűlt. Midőn 1846-ban a Kisfaludy-Társaság
megindítá gyüjteményét, Kriza újra hozzálátott a gyüjtéshez, remélve az
ügy iránt fölébredt érdekeltségben. Azonban részint a közbejött
forradalom, részint hivatalos foglalatosságai megakadályozták
gyüjteménye rendezésében és közrebocsátásában. Ezelőtt három évvel, gróf
Mikó Imre felszólítására, újonnan, harmadszor is neki kezdett a
gyüjtésnek. A gróf maga is nagyban elősegítette a vállalatot, mert feles
számú népmesét és táncszót gyüjtetett számára s egyszersmind nagylelkűen
elvállalta a kiadás költségét. A gyüjtemény első kötete, mely mintegy
30–35 nyomott ívet tesz, e folyó évi március elején már sajtó alá ment s
az ősz folytán alkalmasint meg fog jelenni. Az első kötetet egy második
fogja követni, mely leginkább népmeséket tartalmaz. Nagyrészt ismerem e
gyüjteményt s oly gazdagnak és sokoldalúnak találom, hogy egy pár
pontban a Kisfaludy-Társaság által kiadott Erdélyi-féle gyüjteményt is
felülmúlja. Kriza szélesebb körben gyüjtött, mint eddigi gyüjtőink; nem
elégedett meg a balladák, dalok, mondák és népmesék gyüjtésével, hanem
egyébre is kiterjesztette figyelmét. A táncszók, találós mesék,
népsajátságok, minők a szólásmódok, szokások, ünnepélyek, babonák,
család-, hely- és állatnevek, nevezetes részét teszik gyüjteményének. E
mellett a székely tájszólásra is nagy figyelmet fordított, mit annál
könnyebben tehetett, mert maga is székely. A gyüjteményben minden
székely tájszólás szerint lesz közölve, egész a legapróbb változatokig,
a vidékek szerint, mit aztán a könyv végén jegyzetek s egy kis tájszótár
fognak megmagyarázni. Így e gyüjtemény nyelvészeink figyelmét is méltán
igényelheti.

Engem esztétikai szempontból a gyüjtemény néhány balladája és népmeséje
lepett meg leginkább. Magyar népmesét úgy elbeszélve, mint ahogy itt van
egy pár, még se nem olvastam, se nem hallottam. A balladák közt szintén
van egy pár, «Kádár Kata», «Budai Ilona» címűek, melyek alkalmasint a
legjobb magyar népballadák. Egy hosszabb, száz soros, «Kőmíves Kelemen»
című költői beszéllyel is találkozunk, mely népköltészetünkben a maga
nemében egyetlen. Szóval e régies maradványok tanuságot fognak tenni a
mellett, hogy népköltészetünk az epikai nemben is gazdag volt s kivált a
világtól rejtettebb vidékeinken még most is találhat némi maradványokra
a fáradhatlan kutató. Szívesen közölném itt mind e kitűnő balladákat, de
a gyüjteményt legbecsesb gyöngyeitől nem lehetett megfosztanom. Amiket
közlök, szintén kitűnők. Ím, itt következik az egyik, az udvarhelyszéki
tájszólás szerint:


_Bátori Boldizsár._

  Asztalnál ül vala, gyönge Judit asszon,
  Lábánál röngette szép arany böcsőjit:
  «Beli fijam beli! szép futkosó fijam!
  Mett[26] neköd nem apád Bátori Bódizsár;

  Im az a te apád erdéji kapitány,
  A ki atta neköd szép arany böcsőjit,
  Annak négy szarvába négy arany pereczöt,
  Osztán a fejedre bozsonyi[27] süvegöt.»

  Hát ajtón hâgassa[28] Bátori Bódizsár
  «Mėg[29] ne tagadd asszon mostan beszédödöt!

  «Bizon nem tagadom, lelköm jámbor uram,
  Lėányokat szidom, a rosz lėányokat,
  Virágomnak szépit nyílatlan leszötték,
  Bokretába kötték, legenyeknek tötték.»

  «Megtagadád asszon mostan beszédödöt;
  Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségöm!»

  «Minnyát[30] nyitok, minnyát, lelköm, jámbor uram,
  Hadd huzzam lábomba karmazsin csidmámot,
  Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.»

  De nem győzé várni, berugá az ajtót:
  «Készű’j asszon, készű’j hónap álló dé’re
  A rózsa-piacra, a fővövő hejre.»

  «Hol vagy édös szógám, legkedvesebb postám,
  Készitsd elé neköm, hat lovam, hintómat.»

  Ők êkészülének, el is indulának,
  El is indulának, oda is jutának.

  «Várj kicsit, várj kicsit, te feteke[31] hóhér!
  Mett a halottnak is hármat harangoznak,
  Lám árva fejemnek ėgyet sem konditnak.

  Azomban érközik erdéji kapitány,
  Eccör megforditsa, keccör megcsókôja
  Keccör megforditsa, százszor megcsókôja:
  «Enyim vagy, nem másé, te asszonyi állat!

E balladán mindjárt szembeötlik a strófaszerkezet és rím hiánya. Hanem
ez nem valami nagy ritkaság. A Királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilon, Molnár
Anna és Barcsai egy vagy más részben mind ilyenek s éppen azért
legrégibb népballadáink, mert eléggé be van bizonyítva, hogy
költészetünk eredetileg csak a ritmus báját ismerte s minden afféle,
mint rím és mérték, csak esetlegesek lehettek. Ezt elég hát csak röviden
megjegyeznünk. Sokkal nevezetesebb jelenség az, hogy e ballada nem oly
körben játszik, mint többi népballadáink, melyeknek színhelye csak a
kunyhók és puszták, mint Fehér László, Csomor Danyi stb. címűeknek, vagy
pedig a mesék világa, mint a Királyfi és Szép Ilon. Itt várurakról,
lovagokról van szó, kikről eddig ismert népballadáink mélyen hallgatnak.
Bátori Boldizsár ugyan nem a történelmi Báthori, de mégis várúr, ki le
akarja nyakaztatni nejét s hatlovas hintón viteti a fővevő helyre, az
erdélyi kapitány szintén nem Zsigmond fejedelem, de alkalmasint erdélyi
vajda vagy fővezér, ki elég hatalmas kedvesét megszabadítani. Íme,
egyetlen népballadánk, mely a lovagkorból maradt fenn. Ott a sötét és
kegyetlen várúr, ki élet és halál felett rendelkezik, ott a szenvedő nő,
ki titkon szeret, ott a kalandor lovag, aki a helyett, hogy amint az
apródok és trubadurok szoktak, elvérezzék a férj kardja alatt,
győzedelmeskedik felette. Ez utóbbi körülmény figyelemreméltó. A
népköltészet egy pár nagyon erős indok nélkül nem szokta pártját fogni a
hűtlen nőknek és csábítóknak, mint ahogy az újabbkori regény- és
vígjátékköltőknél divatos. A népköltészet, a szofizmák és
társadalom-ellenes elméletek helyett a hagyományos morált követi, s
kivált a férj és nő közötti viszony előtte a legszentebbek egyike.
Hogyan lehet hát megegyeztetni balladánk alapeszméjét és költői
igazságszolgáltatását a népköltészet e jellemvonásával? A magyarázat nem
éppen a legbajosb, bárminő eseteket vegyünk is föl. Először is, lehet e
ballada csak töredék, bár némi önálló töredéke egy nagyobb költeménynek.
Akkor az egész költeményt kellene ismernünk, hogy e tekintetben
határozottan ítélhessünk. A mese egész szövedéke s mindenekfelett a
bevégzés, bizonyosan minden kétségünket eloszlatná. De ha mint egészet
vesszük is, úgy amint van, úgy sem igen akadhatunk föl. E ballada
alkalmasint, mint a legtöbb népballada, valóságos történet alapján
keletkezett. Akik számára készült, jól ismerhették Bátorit és Judit
asszonyt, tudták például, hogy Bátori rabolta nejét, vagy a szülők nagy
erőszakkal adták hozzája. Éppen azért a népköltő nem tartotta
szükségesnek mindezt megemlíteni, megelégedett azzal, hogy az ily
házasságot számba nem véve, a szeretők pártjára álljon s oly férjet
rajzoljon, kihez ne fordulhasson a hallgatónak semminemű részvéte. S
valóban így is van. Bátori csak egy hallgatózó, kegyetlen, sőt gyáva
férj és semmi egyéb. A megcsalt szerelem vagy sértett becsületnek
egyetlen hangja sem lebben el ajkáról. Mintha kapna az alkalmon, hogy
feleségét lenyakaztathassa s még vívni sem kíván becsületéért, midőn
nejének kedvese megjelen. Mit a költemény róla elhallgat, sokkal inkább
ellene szól, mint amit elmond.

A másik költemény ím ez, szintén tájszólás szerint:


_Julia szép leány._

(A Fejér-Nyikó-mellékiről.)

  Julia szép lėány ėgykoron kimöne[32]
  Búzavirág szödni a búzamezőbe,
  Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
  Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
  Föl is fő’tekinte a magoss egekbe,
  Egy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le,
  Azon ereszködék fodor fejér bárány,
  A napot s a hódat szarva között hozván;
  A fényös csillagot a homlokán hozta;
  Két szép arany perec, aj! a két szarvába,
  Aj! a két ódalán két szép égő gyertya;
  Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.
  Szóval mongya neköm fodor fejér bárány:
  Mėg ne ijeggy töllem Julia szép lėány!
  Mett most esött héja szüzek seröginek,
  Ha eljőnél velem, én oda vinnélek
  A mėnnyei karba, a szönt szüzek közi,
  Hogy bételnék veled azok kegyös rendi;
  A mėnnyei kócsot adnám a kezedbe;
  E’ső[33] kakasszókor jőnék nözésödre[34]
  Másod kakasszókor tégöd mėgkérnélek,
  Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.

  Az anyjához fordul Julia szép lėány,
  Szóval mongya neki: anyám, édös anyám!
  Én is csak kimönék búzavirág szödni,
  Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
  Koszorúba kötni, magamot mulatni:
  Föl is fő’tekinték a magoss egekbe,
  Ėgy szép gyalog ösveny hát ott jődögél le,
  Azon ereszködék fodor fejér bárány,
  A napot és hódat szarva között hozván;
  A fényös csillagot a homlokán hozta;
  Két szép arany perec, aj! a két szarvába,
  Aj! a két ódalán két szép égő gyertya:
  Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta,
  Szóval mongya neköm fodor fejér bárány:
  Mėg ne ijeggy töllem Julia szép lėány!
  Mett most esött héja szüzek seröginek:
  Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének

  A mėnnyei karba, a szönt szüzek közi,
  Hogy bételnék velem azok kegyes rendi;
  A mėnnyei kócsot a kezembe aggya,
  E’ső kakasszókor jőnek látásomra,
  Másod kakasszókor ingömöt mėgkérnek,
  Harmad kakasszókor ingömöt[35] elvisznek.
  Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd hajjam,
  Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.

  Lėányom, lėányom! virágos kertömbe
  E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje,
  Gyönge lépecskének sárguló viassza,
  Sárog[36] viasszának fődön futó füstye,
  Fődön futó füstye s mennybe ható langja!

  A mėnnyei harang húzatlan szólalék.
  A mėnnyei ajtó nyitatlan mėgnyilék.
  Jaj! az én lėányom oda bévezeték.

Ilynemű költeményt sem találunk eddigi gyüjteményeinkben. A vallásos
hang s némi miszticizmus nem ismeretlen ugyan a magyar nép lírájában,
sőt népköltészetünk régibb termékeiben a hazafiság is majd mindig a
vallással összeolvadva jelent meg, de még eddig egyetlen verses népi
legendát sem ismerünk, sem oly verses mondát vagy éppen balladát, mely
az isteni hatalomnak az emberi dolgokba való beleelegyedését tárgyalná,
vagy a keresztyén és nemzeti hagyományokat olvasztaná össze egy költői
cselekvénybe. Íme fontossága e balladának. Benne a keresztyén hagyomány
nemzeti szellemben van felfogva. A beteg leány látomása, melyben
Krisztus menyasszonyának jegyeztetik el, eszmében éppen oly keresztyén,
mint amilyen népi és magyar az előadásban és kiszínezésben. Szintén
ilyen az anya fájdalma is haldokló leánya felett, melyben a keresztyén
rezignáció oly szépen olvad össze a népi gyöngédséggel. Nagybecsű
költemény ez s éppen oly becsületére válik a magyar nép szívének, mint
alkotó fantáziájának.

Ami egyébiránt mindkét költemény alkatát és más szépségeit illeti,
legyen szabad kiindulásom pontjául Toldy Ferencnek és Kazinczy Gábornak
egy a népköltészetre vonatkozó állítását fölvennem. Ők Gaal meséi
harmadik kötetéhez, mint kiadók, egy előszót írtak, melyben a többek
közt így szólnak:[37] «Azt is látjuk e mesékből, mily mesteri kézzel
tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen
összeállításaiból – mert a népi elbeszélők hol feledve holmit, hol
toldva, majd egy előzmény, majd következmények hiányzanak nálok s így a
kompozíció ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a
műköltészet öntudatosan törekszik – mint tudott, mondjuk, elhagyás,
kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a
művészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A művészi átdolgozó
főfeladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a
népmesészet szellemében történjék, az előadásban nézetünk szerint éppen
azon szabadsága, sőt kötelessége van, mellyel más tárgyak kezelésében
bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költői míveltséggel bíró olvasónak,
tárgyainak érdekét mindazon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül
a mesének végre is csak etnológiai becse van. S így vajmi rosszul fogná
fel például Homér hirdetett «népköltőségét» az, ki úgy gondolkodnék,
hogy midőn a görög összes népmondáit éneklé, kompozícióban és előadásban
az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és
népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a
herosokat, nem a földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek
legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve
nyernők meg a Gaal valóban költői s a népmesei naiv felfogástól el nem
távozó kidolgozásait, bár valahára a Majláthéit is, melyek Kazinczy
Ferenc kezétől több, mint harminc év óta készen hevernek kéziratban, de
azért is, hogy szünnénk meg a népies költőnek, ki mindig műköltő, mint
Kisfaludy K. és Czuczor «Népdalaik és népmondáikban», Vörösmarty a
«Tündérvölgyben» stb. jogait a népköltőére szállítani le s oly irodalmi
faj felállítására törekedni, mely éppen a valódi népköltészetnek nemcsak
szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a
nép szellemi fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait,
nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit
szentesíteni törekszik s így költészetünket versben és prózában,
elsülyesztéssel fenyegeti.»

Nem hiba, sőt érdem, hogy a kiadó urak az előszóban is, úgy mellesleg,
egy kis leckét tartanak az újabb költőknek és kritikusoknak. Azonban
baj, hogy a mi céljokra tartozott, sőt kötelességük lett volna, arra
nézve egy kissé zavarban hagyják az olvasót. Nem tudja az ember kivenni,
hogy a nép tökéletlen alkotásaiból, mikép állított össze Gaal kerek
egészeket. Amit kihagyott, oda nem tartozók, más mesék részei voltak-e s
így kritikailag járt el, vagy csak tisztán esztétikai szempontból indult
ki, pusztán ízlését követte, mi nem igen lett volna szabad. A
kiegészítést valamely mese különböző variansaiból eszközlötte-e, vagy
saját fantáziájából, mi lehet költői érdem, de sehogy sem gyüjtői.
Minderre nem ad felvilágosítást a harmadik kötet ez előszava s ennyiben
meglehetős ellenkezésben áll az első kötet előszavával, hol a többek
közt ezt olvassuk: «Gaal összes gyüjtései nyolcvan mesét tartalmaznak,
részint általa megfigyelve és leírva, részint magyar közvitézektől
tollba mondva, vagy magok által számára leírva, úgy, mint azt otthon a
nép körében hallották s magok is elbeszélni szokták».[38] A második
kötet előszavában megint: «A mi kiadásunkat az is jellemzi, hogy azokat
(t. i. a meséket) nem csak a tartalomra nézve illetetlenül egészen, úgy,
mint egy s más nép embere által közöltettek, adjuk, de híven tartva meg
a kifejezés egyes sajátságait is».[39]

A kettő közül melyik már az igaz és helyes? Illetetlenül hagyni-e a
népmesét, mint ahogy a nép szokta beszélni, vagy bizonyos, nagyon tágan
értelmezhető kiegészítés és elhagyás által oly kerek egészet állítani
össze, mely az úgynevezett művészi eszme követelményének is megfeleljen?
Gyüjtő és kritikus volt-e Gaal, vagy művészi feldolgozó s így költő, ki
tárgyának érdekét mindazokkal az eszközökkel emelte, melyek nélkül a
kiadók szerint a mesének végre is csak etnológiai becse van? Miért
beszélnek a kiadók kétfélekép, miért dícsérik Gaalt egyszer így, másszor
úgy? Az ember elvégre is kénytelen az utolsó nyilatkozatban nyugodni
meg, ha nem is éppen Gaalt, de legalább a kiadókat illetőleg. A harmadik
kötet nyilatkozata nemcsak utolsó s így érettebb megfontolás eredménye,
hanem terjedelmesb, indokoltabb s így némileg az elmélet tekintélyével
lép föl. Azonban mindezt bővebben vizsgálni nem célom. Azt is szó nélkül
hagyom, vajjon Homér műköltészetét sokan és nagy tekintélyek hirdetik-e
úgy, hogy csak tárgyat és eszmét vett a néptől s egyebet semmit. Azt sem
veszem rossz néven költészetünk úgynevezett aranykorának kritikai
bajnokaitól, hogy Kisfaludy K., Czuczor és Vörösmarty mellé a «stb.»
helyett miért nem illesztették oda legalább a Petőfi nevét. Szintén azt
sem vizsgálom, vajjon azok az újabb költők Petőfin kezdve napjainkig,
kik a jól-rosszul, de úgynevezett népies csoportozatot alkotják, minden
kivétel nélkül elsülyesztéssel fenyegetik-e költészetünket s köztök
egyetlen valamire való költőcske sincs? Csak arról akarok szólani, mi
tisztán célomra tartozik. Toldy és Kazinczy oly véleményben vannak, hogy
a népköltészet egész szépsége csak a naiv felfogásban áll, valami kerek
egészet, valami művészit alkotni képtelen, nyers és üres. Fennebb
megengedik ugyan, hogy nagy ritkán a népköltészetben is találhatni
egy-egy ép kompoziciót, de később mintegy megsokalva, visszaveszik ezt
is, sőt a népmesére nézve egyenesen kimondják, hogy művészi feldolgozás
nélkül csak etnológiai becse van. Mindez összevéve körülbelül annyit
tesz, hogy a műköltészet poézis, a népköltészet nem poézis, legfeljebb
csak a poézis anyaga, mint a történelem, a közélet, melyek szintén
nyujtanak nemcsak tárgyat, de egyszersmind költői mozzanatokat is. Ily
állítás nagyon megpróbálja az ember béketűrését, én pedig, legalább az
irodalomban, nem tartozom a béketűrők közé, sőt éppen nagy barátja
vagyok a viszálykodásoknak.

A mű- és népköltészet csak egymás mellé rendelt fogalmak, a költészet
alárendelt fogalmai. Nagy különbséget köztük még magában az sem tesz,
hogy egyik a szellem úgynevezett öntudatlan, a másik pedig öntudatos
nyilatkozványa. A legnagyobb műköltő teremtésében is nyilatkozik némi
öntudatlanság, vagy ha jobban tetszik, önkéntesség s bajos állítani,
hogy a nép ismeretlen költői a szó teljes értelmében öntudatlanok lettek
volna. Nem hiszem, hogy Shakespeare oly öntudatosan írta volna drámáit,
mint ahogy kritikusai felboncolják, nem hiszem, hogy a népmeseköltők meg
ne tudták volna különböztetni a jól bonyolított mesét a rossztól s már
az a körülmény, hogy egyik a másikén változtatott, toldott hozzá,
hagyott ki belőle, némi öntudatosságot bizonyít. Erre ugyan azt
mondhatni, hogy ez csak ösztön s tapintat, tehát éppen az öntudatlanság.
Jól van, de az ösztön és tapintat mindig bizonyos homályos érzések és
eszmék eredménye s vajjon a műköltő nem követi-e olykor, sőt talán
legtöbbször csak ösztönét s tapintatát, melyeket sok esetben semmi sem
pótolhat. Mindemellett sem állítom, hogy több vagy kevesebb
öntudatlanság ne volna a népköltészet egyik jellemvonása szemben a
műköltészettel, csak nem helyezek reá nagy súlyt. A főkülönbség köztök
az, hogy a népköltészet máskép származik, mint a műköltészet s a
származásánál fogva meglehetős szorosan meghatározott köre és stílja
van, melyekben mintegy megállapodik s melyektől még a legnagyobb
hanyatlás korszakában sem igen tér el, amíg a műköltészet szintén
származási körülményeinél fogva, szakadatlanul és nagyban hullámzik,
minden kört és stílt felölel, magát a népköltészetét is. E különbségek
részletezése legjobban megmagyarázza a kérdést.

A népköltészet terem, ismeretlen szerzők teremtik, maga az egész nép.
Legvirágzóbb korszaka akkor van, midőn mindenki még nép s inkább csak a
rang és tehetség különböztetik meg az embereket, nem egyszersmind a
míveltség is. A királynak ugyanazon hite, előítélete van, ami a
koldusnak, a vezér eszmeköre nem más, ha nem is éppen a hadakozásra, de
egyebekre nézve, mint a közvitézé. A társadalmi viszonyok egyszerűek, a
fantázia despotizmusa határtalan, történelem, vallás, filozófia, a tudás
és tapasztalat minden ága a költészetbe van olvadva. Vándordalnokok
támadnak, néhol egy egész testület, mint a nép költészetének ápolói és
mívelői. Ezek is olyanok, mint maga a nép, legfeljebb csak abban
különböznek tőle, hogy nem szántanak, vetnek, nem rendes harcosok, de
néha még abban sem. Mindnyájan hallottunk valamit a rapszódról, skaldról
és bardról. Hagyományaink emlegetik a hegedősöket és regeseket s tudjuk,
mily kedvencei voltak a népnek. E vándor dalnokok némi tekintetben
hasonlítanak mostani cigányainkhoz, kik minden tudományos zeneismeret
nélkül tartják fenn és mívelik a néptől vett nemzeti dallamainkat.
Sohasem nagyobb a költészet hatása, mint e korban, mi igen természetes.
A teljes hit erejét, a korlátlan fantázia szárnyalását nem gyöngítheti a
kérlelhetetlen analizis, minden eszme, tény, ismeret költői alakban
jelen meg, a nyelv szegény a tudósnak, vagy filozófusnak, de a költőre
nézve véghetetlen gazdag, nem szabatos, de oly erőteljes és plasztikai,
mint később soha. Sehol az elmékben általánosítás, absztrakció,
mindenütt konkrét közvetlenség. A naiv korszakból lassanként emelkedik
ki a nép s ekkor is inkább csak egyesek és osztályok, mint az egész. Az
emelkedésnek különböző lépcsői lehetnek, e lépcsők valamelyikénél,
kivált midőn írni kezdenek a nép bölcsei és dalnokai, kezdődik már
némileg a műköltészet. Azonban a műköltészet kezdete nem egyéb, mint a
népköltészet folytatása, szerencsés körülmények közt tetőpontra emelve
egy pár nagy tehetségű vándordalnok, egy pár hatalmas genius által, kik
úgyszólva befejezik a nép valamely nagyobb művét, melyen századok
dolgoztak. Ez a Homérok, ez a valódi nemzeti eposz kora, természetesen,
a körülmények különböző változatai szerint, néhol teljes erőben
kifejlődve, másutt a fejlődés bizonyos fokán maradva, néhol külső vagy
belső körülmények miatt megzavarva, elcsenevészve, vagy mint nálunk,
feledségbe temetve. E korszak termékeit néha el akarják vitatni a
népköltészettől. Annyi igaz, hogy lehetlen oly határvonalt húzni, mely
minden nép költészetére illjék. Például a görög aránylag míveltebb volt,
midőn az Iliász jelen alakját nyerte, mint a német a Nibelungenlied
keletkeztekor; az Iliász a nép- és műköltészet csodás vegyülete, bár
amaz túlnyomóbb benne, amíg a Nibelungenliedben csekély vagy éppen semmi
nyoma a műköltészetnek. Az is bizonyos, hogy a nemzeti eposz
kifejlésének e végső stádiuma a nemzeti szellem bizonyos emelkedési
fokán történik, azonban e fokot a műveltség és műköltészet korának
tartani nagy tévedés. A műköltészet némi nyomai még nem elegendők arra,
hogy Homért oly műköltőnek oktrojáljuk, mint aminők Virgil, Tasso,
Zrínyi, még akkor sem, ha ezek a műköltészet úgynevezett naiv eposza
felé hajolnának is.

E korszakon túl a nép- és műköltészet mindinkább elválnak egymástól.
Amint a míveltség terjed, a népköltészet azon arányban sűlyedez. A
míveltség nagyobb válaszfalat von az emberek közé, mint bárminemű rang
és hatalom. Az eszmekör és gondolkodásmód változtával, változik a
költészet is. A míveltséget majd mindig idegen és míveltebb nemzetekkel
való érintkezés eszközli s ritka az a nemzet, mely amit mástól
kölcsönzött, tüstént vérébe vegye át. A műköltészet csakhamar idegen
példányok után indul s a legtöbbször úgy jelenik meg, mint a míveltség,
sőt a nemzeti műköltészet kifejlődésének egyik föltétele. A műköltők
többé nem vándordalnokok, nem a nép előtt szavalják, éneklik
költeményeiket, hanem szobatudósok, kik könyveket írnak. A közönség
többé nem naiv hallgatóság, hanem tanult, reflektáló fők választott
népe. A műköltők és míveltek büszkeségöket helyezik abban, hogy semmiben
se hasonlítsanak a néphez. S valóban az már lehetlen is. Azonban a
lenézett, együgyű nép híven őrzi a századok hagyományait, még mind
azokat a mondákat, dalokat énekli, amelyeket apáitól hallott, átadja
maradékainak, sőt folyvást újakat is alkot. De a hanyatlás nyomait már
észrevehetni. A régiek romlanak, az újabbak csak a régiek ismétlései, a
legjobb esetben új dolgok régi alakba öntve. Valami nagyobb mű nem igen
áll elő, legfeljebb csak egy-egy dal, egy-egy ballada az, melyben még a
régi erő nyilatkozik. A népköltészet mélyen érzi, hogy a nép két felé
szakadt, míveltek- és míveletlenekre, hogy tehetségesb fiai egy jó
részét mindennap veszti, de leginkább azt, hogy az előre haladó,
felvilágosodott kor mindinkább romlására törekszik. Amíg a népköltészet
így hanyatlik, a műköltészet mind emelkedőben vagy legalább nagy
mozgalomban. Egy-egy nagy költő ugyan jó darab időre megszabja folyamát,
de egy mederben sokáig soha sem maradhat. Törekvésre törekvés, irányra
irány, túlságra túlság következik. Azonban valahányszor megúnja az
idegen nemzetek utánzását, vagy igen mesterkéltté válik, vagy a
filozófia hektikájában fulladoz, koronként le-lehajlik megújhodást,
felfrissülést keresni a népköltészet ifjító forrásánál. Hogy többet ne
említsek, Goethe a népköltészet hatása alatt teremtette meg a német dalt
és balladát, Burns az ó-skót népköltészet karján lépett föl, végkép
megbuktatta a francia iskolát, csak azóta van ismét szó angol líráról,
sőt Walter Scott, Moore, Byron az ő vállain emelkedtek, mert az ilynemű
mozgalom, bárminek nevezzék is el, nem a népköltészet utánzása, bár
abból indul ki, hanem a fantázia győzelme a reflexió, a nemzeti szellemé
az idegen iskolák felett és többé-kevésbbé visszatérés a természethez a
túlhajtott vagy ferde elmélet és gyakorlat tömkelegéből. Vajjon ami
másutt koronként jótékonyan hatott, nálunk veszéllyel fenyeget-e? Vajjon
egy három évtized óta fejlődő iránynak erősb lüktetése sülyedés-e?
Vajjon egy csoport középszerű költőnek bűneiért el kell-e ítélnünk a
jobb költőket is? Vajjon bizonyos árnyoldalakért pálcát kell-e törnünk
az egész irány felett? Csodálatos, hogy Toldy és Kazinczy Gábor urak,
kik oly jól ismerik a külföldi irodalmak történelmét, a mi költészetünk
úgynevezett népies mozgalmát valami hallatlan, egészen különálló ténynek
látszanak tekinteni. És Toldy úr mennyire megváltozott húsz év alatt! Ő
a Kisfaludy-Társaság 1843-ik nagygyűlésén így szólott: «Nem fájlalom a
nyelvünktől idegen s rátolt görög mérték és szkémák mellőztetését,
költészetünk e legszebb virágai az iskolai neveltetésű férfiúk
tanulószobáikból a nemzet szabad ege alá ki nem hathattak, a tömeghez
beutat nem nyerhettek, de fájlalom, hogy még eddig a nyelvünkben, mint
minden nyelvben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük, nem
szabályoztuk verseinket minnyelvünkhöz s lelki halló érzékünkhöz illőbb
lejtéssel nem kezdtük alkotni». Íme, Toldy kívánata teljesült. A
közelebbi húsz év költői vagy legalább egy pár költője egyszersmind
nemzeti ritmusunk bajnokai, nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is.
Ha egyebet nem, ennyit legalább megadhatni nekik, megadhatja kivált
Toldi, ki egykor annyira óhajtotta a nyelvünkben meglevő saját ritmust,
hogy e tekintetben még költészetünk úgynevezett aranykora költőinek is
mert szemrehányást tenni. De menjünk tovább.

A nép- és műköltészet származási körülményeiből könnyen megérthetni a
jellemző különbségeket is. A népköltészet nem ismer költői egyéniséget.
Mintha minden műve egyetlen költőtől származnék, most lelkesültebb, majd
kevésbbé lelkesült, még erőteljes vagy már hanyatló, de ugyanegy
költőtől. Valóban itt a nép maga szól s csak olyat, mi az egésznek
lelkéből forrott ki. A hagyomány és közérzés háttérbe szorít mindennemű
kiválón alanyi és egyéni felfogást. Tárgya nem előre kigondolt, hanem
megtörtént, átélt, mely századokon át észrevétlen képződik, alakul
költőivé. Nem arra törekszik, hogy másokra hasson, hanem, hogy
kibeszélje emlékeit, fájdalmát, örömét. Ezért se nem ismeri, se nem
keresi a hatás eszközeit s legtöbbször a valódisággal legnagyobb
egyszerűséget párosít. Távol van tőle minden mesterséges ékítmény,
hosszan kivitt hasonlat, gondos színezés, hatásra számított fordulat.
Minden idegen tárgyat és formát eltol magától vagy amit valaha átvett,
annyira megváltoztatta, átidomította, hogy egészen vérévé vált.
Felfogásában naiv, előítéletes, babonás, előadásában plasztikai,
jellemző s tele idiotizmussal. Az elbeszélő nemben nyugalom,
célratörekvés s némi töredékesség jellemzik, a lírában pedig merész
szökdelés s inkább belső, mint külső kerekdedség s mindenek fölött az
énekelhetőség. Megvannak hagyományos formái, melyeket sohasem vet el.
Tárgyban és formában konzervatív s csak annyiban újít, amennyiben a
régin részben változtat vagy újat ékel be a régibe. Innen minden
népköltészetben a tömérdek varians, innen különböző tárgyú
költeményekben ugyanazon kezdő és bevégző sorok s másnemű ismétlések.
Folyvást egy körben mozog a mythos, hőskor és falusi élet körében,
folyvást ugyanazon eszményei, meggyőződései és előítéletei vannak.
Egyszerű primitív viszonyokat tárgyal és sohasem komplikált, de annál
erősb szenvedélyeket. Nem illemes, de szemérmes, nem finom, de gyöngéd,
nem választékos, de annál természetesb. Sohasem akar semmit
bebizonyítni, de azért mindig megvan alapeszméje. A fantázia és érzés
leánya, kit nem vénít a reflexió. A költészet négy nemei közül csak
kettőt mível: az epikait és lírait, a drámai- és didaktikainak rendesen
inkább csak elemei vannak meg benne. Az eposz s mi ezzel rokon, mint
ballada, népmese, a felé hajlik legnagyobb előszeretettel. E téren nem
versenyezhet vele a műköltészet. Az eposz, a monda neki történelem,
melyben hiszen, mint valami igazban s e hit elősegíti lelkesülését. A
népmesét, legalább részben, már nem hiszi, némi iróniával áll vele
szemközt, miből aztán humora fejlődik. Lírája tulajdonkép tánc és zene.
Együtt születnek, sokszor elébb a tánc és dallam, mint hozzá a vers. E
legszubjektivebb nemben is a nép szubjektivitása nyilatkozik s nem az
egyéneké. Amit más néptől vesz át, szintén nem egy-egy kiváló egyéniség
műve. Események szivárogtatják át, idő és benyomások készítik elő, az
egész dolgozza föl. Szóval a népköltészet sokban hasonlít a nyelvhez,
melyet szintén az összes nép, szintén míveletlen korszak állít elő, de
azért az emberi szellemnek egyik legbámulatosb, legfönségesb műve.

A műköltészetben a költői egyéniségek nyomulnak előtérbe. Nem annyira az
egyesek vannak a tömeg hatása alatt, mint inkább az egyesek uralkodnak a
tömegen. Különböző irányok és iskolák alakulnak. Minden osztálynak
megvan a maga kedvenc költője, minden költőnek a maga kedvenc eszméje,
tárgyai. A hagyomány nem szent, a közérzést néha maga a költő is
bátorkodik teremteni. A jelesb műköltőket is jellemzi ugyan az, hogy
együtt éreznek nemzetökkel, a hagyományokból dolgoznak s többé-kevésbbé
osztoznak még nemzetük előítéleteiben is. Azonban egyéniségök mégsem
enyészik el, csak összeolvadni törekszenek nemzetökkel, egészen nem
olvadnak belé s a legtöbbször éppen annyit adnak magukból, mint vesznek
a közszellemből. Goethe és Schiller például a legélesebben fejezik ki a
német szellemet, mégis mily különbség van köztök, mindenik megtartja
egyénisége sajátságait s mindenik csak részben fejezi ki nemzetét. Néha
az is megtörténik, hogy a műköltő megelőzi korát, későre lesz népszerű,
aztán ismét feledségbe sülyed s egy új korszaknak kell életre
ébreszteni, mi a népköltészetben mind lehetlen. Példa reá Shakespeare és
Milton. S a műköltészet e szakadatlan változását nemcsak tisztán
politikai változások idézik elő, nagy szerepet játszik benne a reflexió,
a tudomány is. A filozófia, történelem, nyelvészet, idegen irodalmak
tanulmányai sokképpen hatnak reá s folyásának új-új utat szabnak. Nincs
európai műköltészet, mely a klasszikai irodalmak jármát ne viselte
volna, aztán az angol éppen úgy meghódolt a francia műköltészetnek, mint
a francia az olasznak s a német majd mindeniknek. Dantén éppen úgy
megérezhetni a középkor teológiáját és filozófiáját, mint Voltaireon a
XVIII. század enciklopédistáit, Schilleren Kantot, az újabbakon Hegelt.
A német romantikának a középkori művészet és irodalom iránti érdek adott
életet, éppen mint a franciának azok a történelmi és irodalmi
tanulmányok, melyek a XVIII. század hatását igyekeztek ellensúlyozni. A
műköltészet majd minden idegen eszmét és formát fölvesz, sok ugyan,
kivált a formák közül nem válhatik vérévé, de azért míveli, sőt a
keresztyén polgárisodás és míveltség szolidaritásánál fogva sokban
hasonlít egymáshoz majd mindenik európai nemzet költészete. Ily
érintkezési pontok megvannak ugyan az egymással nem igen közlekedő
nemzetek népköltészetében is, de ez az emberi szellem őstermészete
ugyanazonságából foly, míg amott a míveltség és irodalmi tanulmányok
eredménye.

A műköltészet tárgyban és formában forradalmi, mindig újra és
eredetiségre törekszik. Tárgya nem annyira megtörtént, mint kigondolt,
nem annyira átélt, mint képzelt. A kitűnőbb műköltők ugyan szintén arról
szoktak költeni, mit átéltek, de sohasem annyira, mint a nép s még e
sajátságuk is csak egyéniségöket tolja előtérbe, holott a
népköltészetben az egész nép áll előttünk. A műköltő mindig arra
törekszik, hogy megindítson, nevettessen, hasson. Ezért keresi a hatás
eszközeit, ezért a műkölteményekben annyi mesterséges ékítmény,
bonyodalom, fordulat, egész az ízléstelenségig. Még a legnagyobb műköltő
sem találja meg e tekintetben mindig a helyes utat. A keresztyén korszak
legnagyobb költőjében, Shakespeareban is feltűnik az élc túlságos
hajhászata, mellyel annyira hatni kívánt hallgatóira. A műköltő
felfogásába továbbá mindig belevegyül a reflexió, éppen mint olvasóinál.
A fantáziának mindig szenvedni kell valamit – néha sokat – az értelem
szkepticizmusa miatt. Előadása szabatos, választékos, de egyszersmind
nem oly erőteljes és plasztikai. Illedelmesb, mint szemérmes, bölcsebb,
mint erkölcsös. Sokszor akar valamit bebizonyítani, néha művének
kompoziciója egy egész szillogizmus s alakjai absztrakt eszmék. Olykor
éppen erőt vesz rajta a tanítási düh s vannak korszakok, midőn egyedüli
eszménye a tanköltészet. Változatosságra távolról sem lehet
összehasonlítani a népköltészetet a műköltészettel. A műköltészet minden
stílt és genret felölel. Éppen úgy fülünkbe csengenek a népköltészet
utánzott hangjai, melyek eredetijét dajkánktól hallottuk, mint a
klasszikai világ eszméi és érzései, melyeket tudományos míveltség nélkül
nem élvezhetni. Megtalálhatni itt a nagy és kis költők különböző
csoportozataiban az emberi kedély és jellem mindennemű nyilatkozatát a
legegyénibb részletekig, találhatni itt mindent, de mindent s olykor
csak magát a költészetet nem. A műköltészet a költészet minden nemét
míveli, sőt új fajokat is teremt. Legkevesebb szerencséje van az
eposzhoz, mely leginkább csak akkor sikerül neki, ha a népköltészet
nyomain jár. A drámában már szerencsésb, sőt e nemet magas fejlődési
fokra szokta emelni, ha a hagyományok földjén verhet gyökeret s
népszellemből szív éltető erőt, mint ahogy a görög drámaíróknál és
Shakespearenál történt. Lírája többé-kevésbbé megválik a zenétől. Inkább
az olvasó, mint az énekes számára költ. Az ódában, elégiában sokszor
felülmulja a népköltészetet, a dalban ritkábban vagy csak úgy, ha a
népköltészettől tanul. Goethe, Burns, Petőfi a népköltészettől tanultak
sokat, ezért nemzetök legjelesb dalköltői. E téren Goethe éppen úgy
felülmulja Schillert, mint Burns Byront, mint Petőfi minden magyar
költőt. A balladára nézve ugyanez áll. A regény, tanköltemény, szatira
és humor majdnem kizárólagosan a műköltészet termékei. E fajok csak
míveltebb korszakokban állhatnak elő, a míveltség éppen úgy éltető
levegőjök, mint bizonyos romlottság, legalább annyi, mennyit a kifejlett
állami vagy társadalmi élet okvetlen magával hoz. De kiválón jellemzi e
mellett a mű- és népköltészetet az a körülmény, hogy a műköltészetnek
több megújhodási korszakai lehetnek, aranykorát kétszer is megérheti, a
népköltészet csak egyszer virágzik s többé sohsem.

A nép- és műköltészet e jellemvonásait, bár futólag s elég hiányosan,
nem azért igyekeztem vázolni, hogy a népköltészet elsőségét kimutassam a
műköltészet felett. Akkor éppen oly nemű, habár nem is oly nagy hibába
estem volna, mint Toldy és Kazinczy Gábor urak. Igaz, a népköltészet
virágzó kora költőibb s a fantázia nagyobbszerű műveire alkalmasb
korszak, mint a műköltészeté s Macaulaynek sok igaza van, midőn azt
mondja, hogy a művelődés haladtával a költészet csaknem szükségeskép
hanyatlik, amely arányban többet tud és gondolkodik az ember, annál
kevesebbet tekinti az egyént, inkább az osztályokat s ennélfogva jobb
elméletet s rosszabb költeményeket ír. Azonban a népköltészet virágzó
korszakába is benyúlik már a műköltészet s bizonyos pontig elősegíti
emelkedését, továbbá a műveltebb korszakokban szintén állanak elő nagy
költők, kik a mult és jelen benyomásai alatt, egyaránt merítve a
népköltészet hagyományaiból s koruk eszméiből, oly műveket állítnak elő,
melyek versenyeznek a népköltészet legnagyobbszerű teremtményeivel is,
végre a költészet forrása, ha apad is korszakonként, sohasem apad ki
egészen s mindig marad néhány tiszta csepp az emberiség enyhületére.

Mind a nép-, mind a műköltészet kényszerű és felséges nyilatkozványa az
emberi szellemnek s egyik sem menekülhet a másik hatása alól. Boldog az
a nemzet, mely mindkét nemben nagy műveket állíthatott elő; rendesen
amely nemzetnek gazdag népköltészete van, műköltészete is az. Boldog az
a korszak, midőn szerencsés körülmények közt a nép- és műköltészet
testvériesen érintkeznek s egyik a másikból csak azt olvasztja magába,
ami szép és nagy. Az esztétikusnak nem az a tiszte, hogy egyiket a másik
rovására dicsérje, hanem hogy méltányolja mindenikben ami méltányolni
való s tanulja mindenikből, mit tanulnia lehet. Különben is mindeniknek
megvan a maga fény- és árnyoldala. A népköltészet termékei nagyon ki
vannak téve az elveszés és csonkítás veszélyeinek; a műköltemények,
kivált a nyomtatás feltalálása óta, nem igen veszhetnek el, pedig soknak
vesztét éppen nem bánná az ember. A népköltemények hiányait a
szájról-szájra adás sokszor elenyészteti, hézagait pótolja, az
elmosódott részeket kidomborítja, kerekké görgeti; a műköltemények úgy
maradnak, ahogy írójuk írta, örökre, minden hibáikkal együtt. A
népköltészet csak a fejlődés bizonyos fokáig kíséri az emberiséget; a
műköltészet mindvégig hű dajkája. A népköltészet köre szűk, de abban
aztán erős is; a műköltészeté tág, de sok nem tisztán költői, sőt
ellenséges elem is vegyül bele, melyek gyöngítik a fantázia
szárnyalását. A népköltészet nem szabályos, sőt néha féktelenebb, mint
óhajtanók; a műköltészet igen is szabályos, sokszor ferde szabályok
rabja. A népköltészet technikája primitív, de magába rejti a nemzeti
ritmus bűbájos hangjait; a műköltészet néha a nemzeti ritmust idegennel
nyomja el s ha ezt nem teszi is, sőt kiművelve a tökély magas fokára
emeli, nyelve, szókötése ritkán versenyezhet a népköltészet
költőiségével. A népköltészet a romlás, sülyedés korszakában könnyen
válik póriassá, trágárrá, nyerssé, üressé, míg a műköltészet hanyatlását
leginkább az jellemzi, hogy túlfinom, mesterkélt, tudós vagy éppen
erkölcstelen. Bajos meghatározni, melyik nagyobb baj, de annyi bizonyos,
hogy a rossz népköltemények magukban a néptöltészetet éppen oly kevéssé
jellemzik, mint a rossz műköltemények a műköltészetet.

Toldy és Kazinczy G. mégis, úgy látszik, csak a romlott vagy rossz
népkölteményeket vették tekintetbe, midőn a népköltészetről ítéltek, de
ugyanakkor egyszersmind a legsikerültebb műkölteményeket tartották szem
előtt. Lehet-e máskép? Avagy a Nibelungenlied csakugyan nyers mű volna,
az angol és skót balladák üresek, a Cid spanyol románc-ciklus műbecs
nélküli s Homér csak azért maradhat meg trónján, mert műköltővé lehet
oktrojálni? Tehát a népmesének csak úgy van becse, ha elrontjuk vagy
felcifrázzuk, mint Majláth, avagy ha népietlen vagy rossz magyarsággal
adjuk elő, mint Gaal? Így Addison bizonyára elsülyesztéssel fenyegette
versben és prózában az angol irodalmat, midőn Spectatorjében az angol
népballadákat a műköltészet remekeivel merte összehasonlítani s a
«Vadászat Chevyben» című ballada némely részét éppen annyira becsülte,
mint az Aeneis ezzel párhuzamos helyeit. Goethenek nem volt ízlése,
midőn a népköltészetből mert tanulni. A Grimm-testvérek tévednek, ha
mint műegészeket is becsülni tudják a német nép egyszerű meséit. Toldy
és Kazinczy G. nagy megvetéssel szólnak a nép nyelvi és verselési
tökéletlenségeiről is. De, kérdem, a Magyar Akadémia nyelvtana nyelvünk
tökéletes elmélete-e? Műprózánk elérte-e a tökély magas fokát, csak a
tiszta magyarságban is? Bizonyára népdalainkból és népmeséinkből
nyelvészeink és stilisztáink sok tökéletlenségét lehet megigazítani.
Bizonyára a nép «szellemi fejletlensége» korszakában alakult nyelvünknek
bámulatos egy rendszere van, ha mindjárt a szellemi fejlettség napjaiban
élő nyelvészeink még nem is bírták kikutatni minden titkát. Nem védem a
verselési tökéletlenséget, sem a nép-, sem a műköltészetben, de
népköltészetünk verselési tökéletlensége mégis olynemű, hogy
népzenénkkel együtt a legfőbb tekintély a nemzeti ritmus kérdésében s ha
Toldy figyelmet fordít reá, nem követi el azt a hibát
költészet-történelmében, (II. kötet 100–101 lap), hogy Amade magyar
szkémáit olasz melódiáknak tartsa.

De mindez hagyján. Toldy és Kazinczy G. kivált a kompoziciót tagadják
meg a népkölteményektől. Egyszer bevallják ugyan, hogy ezt a népi
elbeszélők ügyetlensége rontja meg, de később már egészen csak a nép
szellemi fejletlenségéből származtatnak mindent. Vajjon a műköltészetben
nincs-e hiányos kompozició? A műköltemény csak azért, mert műköltemény,
már jó kompozició-e? S a szellem fejlettsége, mely a műköltőnél ritkán
hiányzik, szükségesb-e a jó kompozicióra nézve, mint az erős fantázia,
melyet a műveltség nem adhat? Igaz, a népköltemények gyakran csonkítva
vagy zavartan szállanak a késő nemzedékre, azt sem tagadhatni, hogy a
népköltészet sok s tán legjobb termékeit feledségbe temeti az idő árja s
így ítéletünket, okoskodásunkat nem támogathatja annyi példa, mint a
műköltészetben, de amik fennmaradnak is, elég világosan bizonyítják,
hogy éppen az invenció és kompozició a népköltészet egyik erős oldala. S
ez igen természetes. A népköltészet virágzó korszakákan a fantáziát nem
gyöngítheti a reflexió, mint a műveltség idejében. A nép emléke meg nem
tarthat olyasmit, ami nem kelt érdeket, nem köti le a figyelmet, szóval
nem kerekedik ki szerves egésszé. Nem fogadja el, nem adja tovább s e
kritikája sokkal döntőbb, mint a műköltészeté. Vagy ha az invenció és
kompozició nagy hiányai mellett is elfogad valamit a tárgy nagyszerűsége
iránti érdekből, minden egyes dalnok, minden nemzedék ráteszi kezét,
javít rajta, alakítja, símítja, mint a patak hulláma a kavicsot. A
műköltő szegény invencióval, gyönge kompozicióval is nagy hatást tehet.
A költői egyéniség eredetisége, a lírai hangulatok varázsa, a reflexiók
mélysége, az ékesszólás vagy humor ereje sokat eltakar és feledtet a
művelt közönségnél. Példa reá Byron. A népre ilyesminek kevés hatása
van. A mese leleményes szövevénye, a kompozició kereksége, a szereplő
egyének kidomborodó alakjai leginkább azok, miken kapni szokott s amik
legmélyebben nyomulnak emlékébe. Sőt e tekintetben a műköltészet is a
népköltészetre támaszkodik. A görög mondavilág invenciói- s néha kész
kompozicióiból táplálkozott az egész európai úgynevezett klasszicizmus.
Az epikusok egészen Homérra támaszkodtak, akik pedig más úton indultak,
mint Dante és Milton, a keresztyén hagyományokhoz kellett folyamodniok.
Ariosto a középkori monda- és mesevilágból merített, Shakespeare gyakran
leszállott a népmondák- és balladákhoz s örömest átvette a kész mesét. A
népköltészet hány hőse, mondája, meséje jelenik meg koronként a
műköltészet terén s a történelmi évkönyvekben is nem azok az események
legalkalmasbak-e a kompozicióra, vagy éppen kész kompoziciók, melyek
mint mondatöredékek vegyültek oda?

Nincs itt helye taglalnom az európai népköltészet nevezetesb műveit a
kompoziciót illetőleg. Csak a mi népköltészetünknél maradok, csak az
ó-székely balladákra szorítkozom. Népköltészetünk valóban szegény s csak
a lírában és népmesékben lehet valamennyire gazdagnak mondani. De vajjon
műköltészetünk gazdag-e? Hiszen itt is csak a lírában vagyunk gazdagok s
a költészet más két nemében, hol a kompocizió erejétől függ legtöbb, sőt
minden, szegénységünk szembetűnő. A régibb költészetben egyedül Zrinyi
műve érdemli meg a valódi kompozició nevét. De ha mélyebben vizsgáljuk e
kitűnő művet, érezni fogjuk, hogy Zrinyi invenciója és kompoziciója egy
jó részét Tasso és Virgil közegén át Homér és a görög nép «szellemi
fejletlenségéből» merítette. S ezt nem megróváskép mondom, sőt bámulom
Zrinyit, hogy mindemellett mégis eredeti tudott maradni. A klasszikai,
francia és német iskoláink költői nem voltak képesek valami életrevaló
kompoziciót előállítani. Költészetünk úgynevezett aranykorszakában, a
drámai nemben, csak Bánk bánt tudjuk felmutatni, melyet éppen az
aranykor költői és kritikusai mellőztek mindvégig, pedig maig is, minden
fogyatkozásai mellett, egyetlen erősb drámai kompoziciónk. E korszak
legnagyobb képviselője Vörösmarty. Senki sem tiszteli nálam jobban
Vörösmartyt. Ő vetette meg költészetünk nemzetibb alapját, ő proklamálta
a fantázia szabadságát, ő alakította át művészivé a magyar költői
nyelvet az erő és sajátság sértése nélkül, az ő gazdag tehetsége
árasztott legtöbb fényt és meleget költészetünkre egy egész
század-negyedig. Azonban a legnagyobb rokonszenv és tisztelet mellett is
bajos drámáiban és eposzaiban erős kompoziciót találni. Drámái e
tekintetben szóba se jöhetnek. Eposzaiban ritkán sikerül az egész, csak
a részlet. Másnemű szépség van bennök, mint a kompozicióé. «Zalán
futásában» tulajdonkép kompozició sincs. «Eger» című művében az Ómár és
Ida jeleneteiből, egy epizódból áll a kompozició egész gazdagsága. Csak
a «Két szomszédvár»-ban van valódi kompozició, bár nem az erősbek közül
való. Tudom, hogy apróbb elbeszélő műveiben, balladái közt vannak
sikerült kompoziciók is, kivált azokban, melyeknél a népköltészet is
nyujtott némi támogatást, mint «Szép Ilonka», «Szilágyi és Hajmási»
címűekben. Különben nem azt akarom vitatni, hogy műköltészetünkben
nincsenek sikerült kompoziciók, hanem azt, hogy Toldy és Kazinczy G.
által annyira lenézett népköltészetünkben is csak megakad ilyesmi.
Népmeséink, tisztán a kompozicióra nézve, bátran versenyezhetnek,
novelláink legjelesbjeivel, melyeknek Achilles-sarka rendesen a
kompozició. Fehér Anna népballadánk, bár verselése silány, erősb
kompozició Arany Ágnes asszonyánál. Sem Kisfaludy Károly, sem Garay nem
írtak oly sikerült balladákat, mint «Barcsai» és «Molnár Anna» és Kriza
gyüjteményének 5–6 balladáját, melyekből egy párt mutatványkép
közlöttem, szembe merem állítni költészetünk legsikerültebb balladáival
s éppen a kompozicióra nézve.

Sajnálom, hogy nem közölhettem Kriza gyüjteményének minden balladáját,
mert fényes bizonyságot tettek volna népköltészetünk alkotó erejéről. De
elmondom egy párnak tartalmát. A prózai vázlatból is látszani fog, hogy
a nép «szellemi fejletlensége» nem oly ellensége a költői kompoziciónak,
mint ahogy Toldy és Kazinczy G. hiszik.

A «Kádár Kata» című balladának tárgya oly régi, mint a szerelem és
rangkülönbség. Gyula Márton így szól anyjához:

  Anyám, anyám édös anyám
  Én êvöszöm Kádár Katát
  Jobbágyunknak szép lėányát.

Az anya nem engedi. «Vedd el, – úgymond, – nagy uraknak szép leányát.» A
fiúnak csak Kádár Kata kell. Anyja kitagadja, a fiú bujdosni indul.
Kádár Kata egy keszkenőt ad neki emlékül.

  Mikor e szénibe[40] vörösre változik
  Akkor életöm is tudd mėg, mėgvátozik.

Gyula Márton bujdosik hegyeken, völgyeken, egyszer változást lát a
keszkenőn. Kocsisára kiált, hogy hajtson sebesebben:

  A főd az istené, a ló az eböké,
  Fordûjunk, mett vörös szén már a keszkenyő,
  Kádár Katának is immán rég vége lőtt.

A falu végén a pásztorral találkozik s kérdi tőle, hogy mi ujság a
faluban. A pásztor azt mondja, hogy neked rossz, mert anyád megfogatta
Kádár Katát s feneketlen tóba vettette. A fiú odaigéri a pásztornak
hintóját, pénzét, csak mutassa meg neki azt a tót, hova kedvesét
bevetették.

  El is mönének ők a tónak széjire,
  Kádár Kata lelköm, szój ėgyet, itt vagy-e?

A lyánka megszólal s kedvese utána rohan a hullámok közé. Anyja
búvárokért küld, megkapják mindkettőt egymást átölelve. Mind a kettőt
eltemetik, egyiket oltár elébe, másikat oltár háta megé, a kettőből kinő
két kápolna-virág, melyek az oltár tetején összekapcsolódnak.

  Az anyjok oda mönt, le is szakasztotta
  A kápôna-virág hėzza így szólala:
  Átkozott légy, átkozott légy,
  Édös anyám Gyulainé!
  Éltömbe rosz vótál,
  Most is mėggyikôtál.

Íme, nem kerek kompozició-e ez? Nem kerekebb-e, mint Vörösmarty
«Rabló»-ja, vagy «Salamon»-ja? Mily kényszerűen teszi egymást
boldogtalanná e három személy s mintegy ötvenkét sorban mily sebesen s a
főmozzanatok mily erős kidomborításával foly le e kis tragédia! Semmi
fölösleges díszítmény, semmi lírai ömlengés. Az egyszerű elbeszélés
gyorsan halad s minden fordulóponton a szenvedély egy-egy igaz és erős
nyilatkozata. A kitagadás, az emlékbe adott keszkenő babonája a
cselekvénynek mind megannyi szála, melyek összeolvasztva rejtik magukban
az indokot és bonyodalmat s mélyen hatnak fantáziánkra. S a szenvedély
démonizmusa, mely az ifjút a hullámok közé ragadja mily költőileg van a
tóban megszólaló leánnyal kifejezve. Aztán, midőn az anya, mintegy
megbánva tettét, kifogatja s egymás mellé temetteti őket s oda megy
vigaszul, emlékül virágot szakítni sírjokról, mily rémítőn kell
megrendülnie bűne öntudatában! Boldoggá akarta tenni fiát és megölte,
enyhülni akar sírjánál, virágot szakít emlékül s az emlék egy átokká
válik, mely sohasem némulhat el. Kell-e erősb és költőibb
igazságszolgáltatás? A szeretők sírján növő fát vagy virágot hányszor
használják a műköltők, nálunk is csak Petőfi kétszer használja, de míg
nála is csak költői díszítmény, némi közhelyféle, itt a kompozició
lényeges része, úgyszólva befejezése a cselekvénynek.

A «Budai Ilona» című ballada egy anyát rajzol. Ellenség üt a falura,
talán éppen a tatárok. Az anya összeszedi kincseit, fölkapja két kis
gyermekét és szalad az erdőnek. Úgy tetszik neki, mintha üldözők
közelednének, zaj, lódobogás hallszik a távolból. Jobban szalad, de a
nagy teher miatt lábai már alig bírják. «Gyermeket ingyen ad az Isten,
de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiált fel s leteszi egyik gyermekét a
fa alá s tovább szalad. Ismét hallja a zajt és a lódobogást, ismét
jobban kezd szaladni, de a nagy teher miatt már roskadoz. «Gyermeket
ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiáltja újra,
másik gyermekét is leteszi egy fa alá s megkönnyebbülve tovább szalad.
Végre kiér az erdőből egy tisztásra, a zaj, a lódobogás többé nem
üldözi. A félelemtől megzavart lélek eszmélni kezd. Egy bivaltehén jő
vele szembe, mely egyik fáradt borját szarva közé vette, a másikat pedig
maga után rijja. Az anyából egész erejében tör ki az önvád. A bivaltehén
megjelenése tulajdonkép nem egyéb, mint a fölébredt önvád erős
kifejezése. Íme, az oktalan állat jobban szereti gyermekeit, mint ő!
Visszamegy, rohan s a’ tájt, hol elhagyta egyik gyermekét, megáll, nevén
szólítja, magához híja, de csak azt hallja visszhangzani a sűrűből: «Nem
vagy anyám, ha szerettél volna, el nem hagytál volna». A másik helyt is
ugyanazt hallja, tulajdonkép csak kétségbeesésében, félőrültségében
képzeli hallani. Tépdesi haját s önmagát megátkozó jajveszékeléssel
végződik be a ballada.

Hát nem műegész-e ez? Az invenció benne nem eredetibb-e, mint Arany
«Árva fiú»-jában, s kompoziciója nem éppen oly erős-e, mint amannak
Aranynál? A sírból gyermekéért feljövő szülő, a síron túl is éber szülői
szeretet, a népköltészetnek sokszor használt gondolata. Itt e
tekintetben semmi olyan, mit, legalább én, valahol olvastam volna.
Aranynál a kísértet megjelenése a sötétben megijedt gyermek kedélyének
nyilatkozata, aztán a mostohaanya is látja, mert a félelem a gyermektől
elragad reá is, mert bűnének öntudata szintén megeleveníti előtte a
kísértetet. Szóval a kísértet megjelenése nemcsak babona, hanem
lélektani alapra fektetett költői gondolat, éppen mint Shakespearenél,
hol Banquo árnya szintén a Macbeth lelki furdalásának szülötte. E
balladában sincs máskép: az elveszett gyermekek felkiáltása az anyai
lelkiismeret és kétségbeesés hangja. Vajjon Shakespearetől vagy Aranytól
tanulta-e ezt a nép vagy ők tanulták a néptől? A költészetben sokat,
igen sokat lehet tanulni a nép «szellemi fejletlenségéből».

Hadd térjek át ama két balladára, melyeket egész épségökben szóról-szóra
lehetett közölnöm.

A «Bátori Boldizsár» című balladát tekinthetni egésznek vagy töredéknek,
rosszalhatni költői igazságszolgáltatását vagy elfogadhatni az én
magyarázatomat, de azt lehetlen el nem ismerni, hogy a férjét gyűlölő és
kedvesében mélyen hívő Judit asszony mesterileg van rajzolva, hogy a
műnek minden sora, a cselekvény minden mozzanata oly egymásból foly, oly
szerves egészet alkot, minőket műballadáinkban ritkán találhatni. Judit
ott ül a bölcső mellett és rengeti gyermekét. A gyermek arcvonásaiban a
kedveséit látja és reá gondol. A szerelem és gyűlölet felindulásában
kiáltja:

  Beli fijam, beli, szép futkosó fijam
  Mett neköd nem apád Bátori Bódizsár.

Mi természetesb, mint hogy az anya ringatván gyermekét daloljon,
gyügyögjön neki, mi megfoghatóbb, mint hogy Judit asszony gyönyörködjék
gyermekében, e gyönyörbe férje iránti gyűlölete vegyüljön s elandalodása
közben mintegy önkénytelen kibeszélje titkát. Aztán ő nemcsak szereti
kedvesét, hanem büszke is reá.

  Im az a te apád erdéji kapitány
  A ki atta neköd szép arany böcsőjit.

Szerelmében a női hiúság is szerepel, az ő kedvese hős, egy ország
parancsnoka, gazdag, pazar és gyöngéd az övéi iránt. E bölcsődal a
kedves utáni forró vágy, a férj elleni gyűlölet, a gyermek iránti
gyöngédség olvadéka. Mindez nyolc sorban s mily művészien! Azzal, amit a
ballada elmond, fölkelti az olvasó lelkében azt is, amit elhallgat.

A nő hallgatózó férje kiáltására zavarba jő és tettető, hízelgő hangon

  Bizon nem tagadom, lelköm, jámbor uram

olyat mond, mivel senkit sem ámíthatni el. E zavarából, az ügyetlen
mentségéből látszik, mennyire átadta magát szíve gerjedelmének, mennyire
nem gondolta, hogy valaki még kihallgathatja beszédét. Mily bajos egy
őszinte érzés felindulásában hazudni! Elhagyta ravaszsága, mellyel eddig
annyiszor kijátszotta férjét, de egy pár pillanat s ismét rendbe szedi
magát. Férje második kiáltására már jobban felel:

  Minnyát nyitok, minnyát, lelköm jámbor uram,
  Hadd huzzam lábomba karmazsin csidmámot,
  Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.

Időt akar nyerni, hogy valamit kigondolhasson férje haragja
csillapítására, vagy pedig, hogy elrejthesse magát. De a férj berúgja az
ajtót és halált kiált fejére. A nő nem kér, rimánkodik, sem hízeleg és
tettet többé. Méltóságába burkolózva kiáltja a szolgának:

  Hol vagy édes szógám, legkedvesebb postám
  Készitsd elő neköm, hat lovam, hintómat.

Egy szava sincs férjéhez, a haláltól sem fél, csak kedvesére gondol,
mélyen hiszi, hogy nem fogja elhagyni őt s megmenti. E hit még a
vérpadon se hagyja el. Időt akar nyerni, az aggodalom, remény s
méltatlanság hangján kiáltja a hóhérnak:

  Várj kicsit, várj kicsit te fekete hóhér!
  Mett a halottnak is hármat harangoznak,
  Lám árva fejemnek ėgyet sem kondítnak.

Nem csalatkozott, kedvese megérkezik és

  Eccör megforditsa, keccör megcsókôja
  Keccör megfordítsa, százszor megcsókôja.
  «Enyim vagy nem másé, te asszonyi állat.

Talán fölösleges magyaráznom, hogy a «te asszonyi állat» a régebbi
időben nem volt gyöngédtelen kifejezés s csak annyit tett, mint most az
asszonyi lény. Akinek nem tetszik, könnyen tehet helyibe mást, például:
édes szerelmesem! Azonban e három sor nagy szépségéről lehetlen nem
szólanom. Bátori [!] lóhalálába érkezik, rohan a vérpadra, megragadj
akedvesét, egyszer megfordítja, mintha meg akarna győződni, vajjon ő az,
él-e s reá borul, csókolni kezdi. Aztán mintha még nem hinne szemeinek,
mintha nem tudna betelni kedvese nézésével, még egyszer megfordítja,
csókjaival halmozza el s mintegy csak most juthatva szóhoz, a
szenvedély, öröm és diadal hangján kiáltja: Enyim vagy, nem másé!
Mennyire ki van fejezve ez egy pár sorban a megmentés gyors
erőszakossága, a szenvedély és öröm szilaj rohama. Nem tudom, van-e
műballadáinkban ilynemű jelenet hasonló erővel kifejezve, de annyi
bizonyos, hogy e helyet régibb és újabb költőink közt senki sem írta
volna meg jobban.

A «Julia szép leány» című ballada nagyobb becsű, mint műköltészetünk
hozzá hasonló legendaszerű termékei. Abban az egy pár legendában,
melyeket Vörösmarty és Czuczor írtak, többé-kevésbbé hiányzik a naiv
meghatottság s fenséges egyszerűség. Vörösmarty «Hedvig»-je nem ment a
túlterheltségtől. A szép leírások, a ragyogó s hosszan kivitt hasonlatok
meglehetősen gyöngítik a kompozició hatását. Czuczor «Szűz Margit»-ja
kissé józan mű, a benne előforduló látomás csak parabola. Margitnak egy
mezei séta alkalmával is eszébe juthatott volna az, mit a látomás neki
kinyilatkoztat. Átalában a szövevény nem olyan, mely szükségessé tegye
az isteni beavatkozást. Aztán mindkettőben nincs eléggé elfedezve a
célzatosság. A «Julia szép leány» című népballadának éppen a naiv
meghatottságban s fönséges egyszerűségben rejlik ereje. S mily
természetes benne a természetfölötti látomás! Julia egy beteg leány, ki
közelegni sejti halálát, már elfordult a föld örömeitől, a túlvilágra
gondol, az égre szögzi szemeit. S íme egy gyalogösvény nyúlik le az
égből.

  S azon ereszködék fodor fehér bárány,
  A napot s a hódat szarva között hozván,

hogy eljegyezze az ég mátkájának. A látomás alapja a leány kedélyében is
le van téve. Mintegy vágyát látja megtestesülni, Isten szólítja magához,
mint ahogy a nép szokta mondani.

Ami magát a látomás leírását illeti, bizonyára nem mondhatjuk oly
szépnek, ragyogónak, mint amidőn Vörösmarty ír le valamit. Például,
ahogy Gábor angyalt írja le:

  Ment az angyal. Hajnal nyilt utána,
  Dal szövődött szárnya zajszelétől,
  Dal, minőt a lélek hall magában
  Éjein, ha boldog álma megjön,
  S a nem ismert tündérhon öléből
  Legrejtettebb vágya visszahangzik.

magában mind nagyon szép, de kérdés, vajjon oly szép-e akkor is, ha mint
a mű organikus részét tekintjük? E szép rajz semmi szükségest sem
jellemez, semmire sem készíti elő az olvasót, semmit sem hat a
cselekvényre, csak költői díszítmény, mely ha nem árt, nem is használ.
Balladánkban minden ilynemű festés lényeges rész. A látomás az egésznek
forduló pontja, rajzában legnagyobb súly a fényre van helyezve. Minden,
égi (nap, hold, csillagok), templomi (égő gyertyák), világi (aranyperec)
ragyogvány egy fénytengerbe olvad, hogy mintegy megdöbbentse s
magasztaltságba ejtse Juliát. S e fénytengerben, mint János mennyei
jelenéseiben, a bárány jelképes alakja lebeg, a szeretet hívó szavai
hangzanak, melyeket oly ünnepélyesen rekeszt be az igéret:

  Első kakasszókor jőnék nözésedre,
  Másod kakasszókor téged mėgkérnélek,
  Harmad kakasszókor téged elvinnélek.

A leány el van jegyezve az égnek, még csak anyjától akar búcsút venni,
ez egyetlentől, mi a földhöz vonja. Hazamegy, elmondja látomását, hogy ő
már az ég menyasszonya és felkiált:

  Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd hajjam,
  Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.

Látni óhajtja anyja könnyeit, érezni, hogy mennyire szeretve volt. A
legnemesb érzés felindulásai közt válik meg a földtől, anyja könnyei,
csókjai kísérik a mennyei mátka karjai közé,

Úgy látszik, mintha hiba volna, hogy a látomás egész jelenete kétszer
fordul elő, egyszer, mint leírás, másodszor mint elbeszélés. Valóban ez
más helyt hiba volna, de itt a költemény természete, maga a lélekállapot
kívánja meg. Julia beszéde nem pusztán elbeszélés. Őt mélyen meghatotta
a látomás, önkénytelen ismétli, mintegy belé éli magát. Az ismétlés
nagyon kiemeli a látomás csodáját, mintha az ember nem tudna betelni
vele s bámulatába mélyedne. Aztán az anya is abban a pillanatban már
látni kezd mindent, miről leánya beszél, mert alig kiáltja a
haldoklónak:

  Lėányom, lėányom! virágos kertömbe
  E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje,
  Gyönge lépecskének sárguló viaszsza,
  Sárog viaszszának fődön futó füstye,
  Fődön futó füstye s mėnnybe ható langja!

már megnyilik a menny:

  A mėnnyei harang húzatlan szólalék,
  A mėnnyei ajtó nyitatlan megnyilék,
  Jaj! az én lėányom oda bévezeték!

Nem hiszem, hogy lehessen a népköltészetnek oly ellensége, ki ne érezze
e nyolc sor költői nagy szépségét. A fájdalom és keresztyén rezignáció
hangja ez. Mély fájdalom s az Isten akaratjába való mély megnyugvás
olvadnak benne össze. Mily eszmeiség s mily plasztikailag kifejezve! A
virágos kert az anya ifjúsága, az első raj méhnek gyönge lépe az első
gyermek, ki már halvány, beteg, mint a lép viasza. A földön futó füst a
halandó test, az égbeható láng a halhatlan lélek. S az anyai érzés e
megindító sóhaját mily fönségesen fejezi be ama három sor, melyek a
leány mennybeszállását festik s az olvasót a menny titkai, sejtelmei
közt hagyják.

Az ily szép helyek a népköltészetben nem tartoznak éppen a legritkábbak
közé. Az Erdélyi, a Kriza s a magam kézirati gyüjteményéből nem egyet
hozhatnék föl. Például a börtön iszonyát sehol sem láttam oly erős
színnel festve, mint Kriza gyüjteménye egyik balladatöredékének e
soraiban:

  Siratozza magát a szegény rab-asszon:
  «Ma hét esztendeje, têjes harmad napja,
  Hogy estem rabságra, szörnyű nagy fogságra,
  Hol husomat értem, husomat mėgöttem,
  Hol ezt nem tehettem, kégyók, békák ötték
  Hol vérömet értem, vérömet mėgittam,
  Karomból, lábomból véröm sokszor szíttam.
  A ki nėköm adná kinyerének héját
  Biz az is mėglátná mėnnyeknek országát;
  A ki nėköm adná poharának vizét,
  Az is mėgkostôná a ménnyország izét.»

S a gyűlölet minő szenvedélyes kifejezése az, mi válaszkép a rab fülébe
dördül:

  «Mintsem neki adnám kinyeremnek héját,
  Inkább oda vetném küssebb komondornak,
  Mintsem oda adnám poharamnak vizét
  Inkább megitatnám palotám fődivel.
  Fogjátok vigyétök a fővövő hejre!»

Talán elég. Talán ennyi is képes megingatni azokat a nézeteket, melyek
nemcsak a Toldy és Kazinczy G. uraké, hanem [melyeket] egy egész
irodalmi nagy párt vall magáéinak. S lehetett-e jobb alkalmam
ostromlásukra, mint éppen most, midőn népköltészetünk egy pár kitűnő
termékét volt szerencsém bemutatni. Azonban midőn a népköltészet
esztétikai nagy becse mellett küzdök, midőn költészetünk úgynevezett
népies mozgalmának védelmére kelek, nem a népköltészet puszta utánzására
utalom költőinket, sem népies mozgalmunk nagy visszaéléseit nincs
szándékom még távolról is mentegetni. A közelebbi tíz év alatt talán
senki sem küzdött hevesebben e visszaélések ellen, mint én; jól vagy
rosszul, sikerrel vagy siker nélkül, de küzdöttem. Azt is tudom, hogy a
költőnek kora eszméi színvonalán kell állania, hogy a népköltészetnek
sem köre, sem felfogása nem elégítheti korunkat s a költészet sohasem
kötheti magát egy genrehez, egy iskolához s legkevésbbé lehet az egész
nemzet helyett, egy osztály csatlósa, legyen ez akár az úri rend, akár a
nép. De mélyen fölindít, midőn a népköltészetet, esztétikai szempontból,
annyira becsméreltetni hallom s költészetünknek úgynevezett népies
mozgalmát a sülyedés korának bélyegzik. Amely esztétikus nem tudja
élvezni a népköltészetet, az a műköltészet némely remekeiben is igen
keveset fog találni s ellensége lesz mindannak, ami friss, eredeti és
sajátságos. Aki képzelhet oly valóban nemzeti költészetet, melynek
legalább egyik alapja nem a népköltészet, az csak az idegen irodalmak
utánzásában keresi a nemzeti költészet dicsőségét. Csodálatos, hogy
kritikusaink némelyike költészetünk mindenik iskoláját tudja
méltánylani, csak a népiest tartja Isten csapásának. E sülyedés kora
alkalmasint azért van oly élesen kijelölve, hogy annál inkább feltűnjék
az aranykor, melynek Kisfaludy K. és Vörösmarty kiváló képviselői. Toldy
úr, úgy látszik, restelte oly költészetnek írni meg történelmét, melynek
nincs oly aranykora, mint például a németnek, azért oktrojált egyet a
magyarnak is. Nem vette tekintetbe, hogy itt másnemű a fejlődés s a
német sablon éppen oly kevéssé illik a magyar, mint az angol irodalomra,
pedig ott ugyancsak nagy költők vannak ám. Különben az aranykort nem
azok szokták kijelölni, akik benne élnek, hanem az utókor. Aztán az az
úgynevezett népies mozgalom csak folytatása költészetünk ama nemzetibb
átalakulásának, melyet Kisfaludy és Vörösmarty kezdeményeztek.
Tulajdonkép egy korszak ez, a fejlődés különböző stádiumán s éppen nem
lefelé. Egy s másban ellentétben vannak ugyan, de egymás kiegészítői. A
népies kifejezés csak pártnév s mint ilyen, éppen oly kevéssé fejezi ki
a lényeget, mint a romantika pártneve. A népies iskolára, amint némelyek
meghatározzák, csak annyit adok, mint más iskolára, de sokat, mindennél
többet adok ám arra, hogy uralkodóvá tette költészetünkben a formát
illetőleg a nemzeti ritmust, a tartalomra nézve a nemzeti életbe
mélyedést, szóval a nép-nemzeti elemnek a művészettel összeolvadó
fejlődését. Ezt nem lehet többé kiküszöbölni, a legkülönbözőbb szellemű
költők sem fognak menekülni hatása alól. Aranykor ide, aranykor oda: én
egyre-másra 1811–1830-ig éppen annyi jeles költőt és kitűnő művet
ismerek, mint 1830-tól napjainkig. Igaz ugyan, hogy sem itt, sem ott,
nem tudunk felmutatni oly nagy művet, mely a világirodalom elsőrendű
remekeivel versenyezzék, sem oly magas tökélyre fejlett műprózánk még
nincs, melyet valódi magyar klasszikainak lehetne nevezni, de én mindezt
a jövőtől várom s ha csalódni fogok is, nem csalódom annyira, mint Toldy
az ő kicirkalmazott aranykorával.




BUDAPESTI SZEMLE.[41]

Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. XLVIII. és XLIX. füzet. Pest, 1862.
Emich Gusztáv.

Még egy füzet s a Szemle bevégzi ötödik évi folyamát is. A szerkesztő öt
év alatt mindent megtett arra nézve, hogy vállalata tájékozza a nemzet
értelmiségét mindazokról az eszmékről, amelyek világszerte
foglalkodtatják a szellemeket s közvetítőül szolgáljon a külföldi
irodalmak és a hazai tudományosság közt egyfelől, a szaktudósok és a
művelt közönség közt másfelől. S valóban, ha végigtekintünk az öt évi
folyamon, meggyőződünk, hogy a szerkesztő, irodalmi körülményeinkhez
képest, a lehető legjobbat adta mind tartalomban, mind formában. Sokat
tett különösen arra, hogy a tudományos előadás ízléssel párosuljon s az
eddig irodalmunkban egyedül divatos értekezés az essay vagy tanulmány
élvezhetőbb formájához alkalmazkodjék. Vannak a Szemlének cikkei, melyek
a külföldi «Revue»-k cikkeivel is kiállják a versenyt s ha nem mindenik
írója is találja el a formát, ha némelyik essay helyett könyvet vagy
értekezést ír, ez csak azt mutatja, hogy bármily vállalat, mely
úgyszólva irodalmunkba egészen új genre-t honosít meg, csak lassanként
találja meg és növeli íróit. A hatodik évi folyam megindultával, mint
halljuk, a szerkesztő még érdekesebbé kívánja tenni vállalatát.
Negyedévenkint irodalmi szemléket fog közölni, melyek kritikai átnézetét
adják valamely irodalmi ágnak, kivált szépirodalmunknak, a főbb irányok
bírálata mellett ismertetve a nevezetesb írókat és csoportosítva körülök
a csak valamennyire is figyelemreméltó jelenségeket.

Vajjon a közönség részvéte hasonló arányban emelkedik-e a szerkesztő és
dolgozótársai buzgalmával? Éppen nem. Bár a Szemlének minden évben
tíz-hússzal több előfizetője akad s így lassacskán növekedik, de még
távol van attól, hogy anyagilag csak valamennyire is virágzó állapotban
legyen. Mi nem igen szoktunk kemény vádakat szórni a közönség
részvétlensége ellen, mint azok a lapok, melyeknek meglehetős számos
előfizetőjök van, saját sebeinket is takargatjuk, nem mintha
szégyenlenők, mert van annyi önérzetünk, hogy ha nem is nagyra, de
többre becsüljük magunkat némely eléggé léha vállalatnál, mely a
közönség részvétének örvend, hanem mert nem akarjuk összezavartatni
panaszunkat azokkal a panaszokkal, melyek az irodalom ügyének ürügye
alatt úgyszólva magoknak kéregetnek. Azonban itt mégis lehetlen
elnyomnunk egy megjegyzést: nincs-e széles Magyarországon 300
olvasótársulat vagy közkönyvtár és 5–600 oly ember, kinek valamivel több
szellemi táplálék kell, mint amennyit még a legjobb néplap is nyujthat?
Íme, 8–900 előfizető elég volna arra, hogy a Szemle még inkább
megközelíthesse föladatát, többször jelenjen meg, politikai szemlét is
adjon s lassanként Magyarország Revue des deux Mondes-jává váljék.

De térjünk a jelen füzetre, melyet _Verulami Baco_ ismertetésének
második közleménye nyit meg _Erdélyi Jánostól_. Az első Baco életét
ismertette, ez munkáit ismerteti, amennyire lehet, Baco saját szavai
szerint. A harmadik, mint a cikk végszavaiból kivehetni, az Erdélyi
véleményét fogja tartalmazni Baco műveiről. «A jelen egész közleményben,
– mond Erdélyi – Baco beszélt, a következőkben illő, hogy mi beszéljünk
– műveiről.» Nagybecsű monográfia, az egyetlen alapos dolgozat
irodalmunkban Bacoról, kiről oly jól jegyzi meg Erdélyi: «Hozzá köti az
új tudományosság történeti szálait, újjászületése folyamát s még ma sem
futott ki rajza határaiból az idő.» Bár az első közlemény, mely Baco
életiratát tárgyalta messze marad Macaulay művészi és ragyogó
essay-jétől, de Erdélyi tanulmánya egészben véve, úgy látszik,
tudományosb mű s nemcsak nagy körvanalakban, mint Macaulay, hanem
részletesen is tárgyalja a nagy angol bölcs szellemét és műveit. Reánk,
mint esztétikai lapra kiválón érdekesek Baco nézetei a költészetről,
melyet Erdélyi szerint a következőkben közlünk is:

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Íme, Shakespeare kortársa egy pár találó és mélyreható megjegyzése
mellett is mily hiányosan és hibásan elmélkedik a költészetről. S ami
különösen feltűnő, a parabolákat becsüli legtöbbre az egész
költészetben. Ily körülmények közt ugyan hogy történhetett meg, hogy
vannak angolok, kik komolyan hiszik, sőt könyvet is írnak mellette, hogy
tulajdonkép Baco írta volna Shakespeare drámáit? Egyébiránt nem újság,
hogy a legnagyobb filozófusok sokszor meglehetős gyönge esztétikusok.
Plato ki akarta zárni a költőket respublikájából, Kant nem sokra
becsülte a verset, mert nincs benne elég logika, Baco a parabolákat
becsüli legtöbbre s némi megvetéssel kiált fel egy helyt: «Ideje
fölemelkedni e földről (tudniillik a költészetről) a bölcsészet és
tudomány tiszta levegőjébe». Ha csodálatosnak látszik is e jelenség,
megvan azért az oka. A legabsztraktabb valami, minő a filozófia s a
legkonkrétabb valami, minő a költészet, bajosan egyeznek meg egymással.
Az is természetes, hogy a tisztán műfilozóftól, ki leginkább csak a
művészetet vagy a művészet valamelyik szakát tűzte ki tanulmányai
tárgyául, több valódi esztétikát tanulhatni, mint a filozófok
legnagyobbikától is, ki a szépet csak általánosan vizsgálja. Bizonyosan
a drámaíró több hasznát veheti Lessingnek, mint Hegelnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




SZAVALMÁNYOK.[42]

Növendék leányok számára. Összeállítá Réthy Lajos. Kolozsvár, 1862.
Kiadja Stein János.

«Egy tiszteletreméltó nevelőnőtől hallám egykor, – mond Réthy
előszavában, – semmi sem nevetségesebb és boszantóbb rám nézve, mint
midőn leánykáimtól ilyeket hallok szavalni: «Kardot kötök oldalamra.»
«Összeverem sarkantyúmat», stb. Mondám, hogy irodalmunk elég gazdag
leánygyermekek kedélyéhez és korához mért költeményekben, csak meg kell
választani. Elhiszem, felelé ő, csak ott a bökkenő, hogy azok, kik a
leányok nevelésével foglalkoznak, nem mindnyájan ismerik tüzetesen az
irodalmat, vagy ha ismerik, nincs idejök utánjárni. Ezért óhajtanék egy
kis gyüjteményt, mely éppen e célból legyen készítve. E rövid párbeszéd
következtében állítám össze a jelen gyüjteményt. Tekintettel voltam az
összeállításnál alakra és tartalomra egyaránt. Igyekeztem olyat adni, mi
alakjával egyszerre megnyerjen, mintegy ösztönözzön a szavalásra,
tartalmával fejtse a _nőt_ és _honleányt_.»

Az irányt csak helyeselhetni, éppen ezért sajnálnunk kell, hogy
megvalósítása nem igen sikerült. Valóban e gyüjtemény nem jobb, sőt
olyan sincs, mint Vachott Sándorné hasonló irányú gyüjteménye, pedig
ebben is elég hiány van, s az írónő inkább csak ösztöne után indult,
mint elvek, kiszámított terv szerint szerkesztett. Először is nem
hagyhatjuk megrovás nélkül azt, hogy Réthy gyüjteményében a régibb
irodalom egészen mellőzve van. Tudjuk, hogy Réthy csak a többi antológia
szerkesztőit követte, kik nem szoktak fölvenni oly költeményt, mely
Vörösmarty előtt volt írva. Vajjon elvből történik-e ez vagy csak a
régibb irodalombeli jártasság hiányából? Bárhogy álljon a dolog,
mindenesetre nagy hiba. Nem említve egyebet, régibb költőink a költészet
némely oly fajait is művelték, melyeket mai költőink nem művelnek s mind
a formát, mind a tartalmat illetőleg, igen alkalmasak arra, hogy minél
több oldaluvá tegyenek valamely antológiát. Réthy is sok becses adalékot
találhatott volna céljára nézve a régibb irodalomban, kivált Kisfaludy
Sándor műveiben. Hát még ha a tanköltészetet nem zárja ki egészen
gyüjteményéből, noha ez kivált ifjúságnak szerkesztett antológiából
kimaradhatlan, mennyi jó darabot szemelhet vala ki Kazinczy, Kis János
stb. műveiből.

Részint innen foly az is, hogy gyüjteménye meglehetős egyhangú, kivált
oly költemények hiányoznak belőle, melyek a természet szépségei élénk
érzésének szüleményei, mi annyival feltűnőbb, mert e nemben újabb
irodalmunk is elég gazdag s a gyüjtemény célja is mellette szól. Réthy a
hazafias költeményekre helyezte a legnagyobb súlyt, nem vitatjuk,
helyesen-e, vagy nem, de óhajtottuk volna a jó megválasztást. Az oly
költemények, mint _Miatyánk, Nemzeti színek, Új év napján_, melyek nem
egyebek, mint versbe szedett prózai frázisok, nem igen hathatnak a
fiatal nőszívre. A _Ki volt nagyobb_ című költemény is kimaradhatott
volna. Tudjuk, hogy ez népszerű költemény, legalább színészeink sokat
szavalják, de a mellett, hogy nem ment némi közhangú nemzeti
dicsekedéstől, vajjon illik-e nevendékleány szájába az, hogy azért
büszke nemzetére, mert Botond beütötte a nagy érckaput, Lehel még
halálakor is főbevágta kürtjével ellenségét, Kinizsi félkézzel
hengergette a malomkövet, két karddal küzdött s holtak hátán ett és
ivott? Vajjon az ilyesmi nem olyan-e, mint «kardot kötök oldalamra» mire
annyira megbotránkozott Réthy nevelőnője? Azt sem helyeselhetni, hogy
egy pár sötétebb színezetű lírai mű is becsúszott a gyüjteménybe. Ily
gyüjteményekben az esztétikai cél mellett sohasem kell feledni a
pedagógiait is s kár követni a Szabó Rikhard Gyermekbarátját, mely még
Byron világfájdalmas költeményeit is közli növendék olvasóival.
Kimaradhattak volna még bizonyos ismeretlen költő (–s) versei is, nem
azért mert ismeretlen költő írta, hanem mert gyöngék.

Mind e hibák mellett is e kis antológia a Vachott Sándornéjéval együtt
némi hézagot pótol irodalmunkban s nevelőnőink egy kis kritikával
használhatják.




NEMZETI HÁRFA.[43]

Magyar költőnők műveiből összeállította Farkas Albert. Pest, 1862.
Kiadja Geibel.

Nemrég írónőink arcképcsarnoka jelent meg, most műveik antológiáját
vesszük. Az arcképcsarnokról azt kell hinnünk, hogy csak az írónői
pályától való elrettentésre volt számítva. Ugyan kinek lesz kedve
írónővé lenni, ha arcát, melyre minden nő, még az írónő is ad valamit,
elcsúfítva adják át az örökkévalóságnak? Ez antológia talán írónőink
vigasztalására jelent meg, mintegy kárpótlásul az arcképcsarnokért.
Valóban külseje nemcsak csinos, hanem éppen díszes. A kiadón semmi sem
mult. A költemények megválogatását már kevésbbé dicsérhetjük, a
szerkesztő előszava pedig éppen tintafolt, mely elcsúfítja a díszes
könyvecskét.

Már maga a cím is rossz. A «Nemzeti hárfa» inkább csak hazafiúi dalok
gyüjteményére illik, vagy pedig oly gyüjteményre, mely költőinknek a
nemzeti szellem szempontjából legjellemzőbb műveit tartalmazza. Az
előszótól azt vártuk, hogy a szerkesztő a női költészetről mond el
egyet-mást vagy pedig költőnőinket jellemzi egy pár rövid, de találó
vonással. E helyett mintegy hat lapon mind arról okoskodik, hogy
irodalmunkban nem szokták kimondani az igazat, kimondani valakinek
véleményét büntetlenül a civilizált világban csak nálunk nem szabad s
több efféle átalánosságokat szór jobbra-balra elég dagályos és rossz
nyelven. Aztán nagy hősiességgel elszánja magát, hogy ő már most igazán
megmondja az igazat írónőinkről.

  Quid dignum tanto feret hic promissor hiatu?
  Parturiunt montes nascetur ridiculus mus.

Valóban e _hat_ lapnyi bevezetés után csak három lapnyi fejtegetés
következik. Nagyobb a kapu, mint a város. Csakhogy aztán hallanánk
valami okosat. Azonban szerkesztőnk e három lapon leginkább azon
tünődik, hogy Idunát vagy Ferenczy Terézt tartsa-e nagyobb költőnőnek s
miután összehord egy csoport badarságot, például, hogy Ferenczy Teréz
minden szenvedély iránt fogékony (ilyesmit legfeljebb Shakespeareről
lehet mondani), hogy költészete pantheon, egekbe nyúló hatalmas és
terjedelmes szentegyház dicső romja (e szerint a görög és a gót stíl
ugyanegy volna), elvégre is Ferenczy Teréznek adja az elsőséget.
Szendrey Juliát azzal dicséri meg, hogy eszméi kerekdedek s jótékony
nyiltsággal fejezi ki érzelmeit. A kerekdedséget nem az eszméről, hanem
a kompozicióról, kidolgozásról s több effélékről szokták mondani. A
nyiltság pedig csak nyiltság, de magában még nem költői érdem.
Megköszöni a költőnő az ily dicséretet. Szőllősy Ninának «A kert utolsó
rózsája» című költeményében a «magos világnézetet» magasztalja. Aki e
versben akár magos, akár magtalan világnézetet fedez föl, az az üres
erszényben is pénzt fog találni. Flórának pattogó eszmeszikráit emeli ki
s költészete be nem fejezettségét rója meg. A költészet be nem
fejezettsége megint csodálatos kifejezés. Annyi bizonyos, hogy amíg
Flóra meg nem szűn írni, addig költészete sem lesz befejezett.
Izidórának fájdalmát mély tengerhez hasonlítja, mely sok szép gyöngyöt
adhat az olvasóközönségnek, ha a formára és egyöntetűségre több gondot
fordít (már t. i. a tenger). Bányai Ágnesben a lelki állapotok gyöngéd
festését, az átmenetek és árnyalatok hű visszatükröződését méltányolja s
óhajtja, hogy elbeszélő költeményeket írjon, hihetőleg azért, mert nagy
objektivitással tudja felfogni a kültárgyakat, például:

  Nyugodt leszek, mint a szikla,
  Melyből (t. i. a sziklából) a szív kiszakítva.

Vohl Jankáról azt jegyzi meg, hogy oly téren verdesi szárnyait, hová ő
nem követheti. Megvalljuk, nem értjük, ha csak azt nem teszi, hogy Vohl
J. szárnyas angyal, a szerkesztő pedig Platonnak szárnyatlan, tollatlan
embere. Úgy látszik, hogy Vohl Jankára nagyon haragszik, mert csak egy
verset vesz föl tőle, azt is megcsillagozza holmi gúnyos
felkiáltójellel. Ha rossznak tartja, miért vette be? Atalát sem szíveli,
monoton lantjától kevés tiszta hangot vár. Monotonia és monotonia közt
nagy a különbség. Byron is monoton. Általában írónőink mindnyájan
monotonok, de ezzel még nem sokat mondtunk.

A szerkesztő az _abc_ majd minden betűjére talált egy-egy írónőt, kik
között csakugyan hemzseg a sok, legalább előttünk ismeretlen, Theodóra,
Eleonora, Bianka. Önkénytelen eszébe jut az embernek az a régi bohózati
dal, melyben az eladó lyányok versbe vannak szedve: Sári, Fáni, Háni,
Máli stb. Elég lett volna kevesebb költőnő is. Egyébiránt a kiadás elég
díszes s habár a válogatás nem a legjobb, mégis mint egyetlen antológia
költőnőink műveiből, hézagot pótol, nőlírikusaink némi átnézetét adja.




A NEMES FÉSZEK.[44]

Turgenyev után fordította G. Pest, 1862. Lauffer és Stolp tulajdona.

Örvendünk, hogy fordítóink az orosz irodalom iránt is kezdenek
érdeklődni. Ezelőtt egy évtizeddel a magyar irodalom alig tudott valamit
az oroszról, pedig ez irodalom kitűnő költőket mutat föl. Puskin,
Lermontov, Gogoly, Szollogub, Turgenyev a legműveltebb nemzetek
figyelmét is megérdemlik. E mellett a mi irodalmunk és az orosz között,
a különböző viszonyok ellenére is, sok hasonlóság van. Ott is, mint
nálunk, csak néhány évtized óta vált nemzetibbé a költészet; a
népnemzeti elem nálok is hasonló körülmények közt vívta fel magát; az
orosz költő éppen úgy küzd a fensőbb körök franciás műveltségével, mint
ahogy mi legműveltebb köreink németességével. A politikai és társadalmi
viszonyokkal való elégedetlenséget éppen úgy megérezhetni az orosz
költőn, mint a magyaron, csakhogy az orosz költészetben több a
melankólia és az epés humor.

Turgenyev egyik legkitűnőbb képviselője az újabb orosz
beszély-irodalomnak. Ő is, mint Gogoly, kiválón az orosz társadalmat
rajzolja. E jelen regénye is, ahogy mondani szokták, egy darab
Oroszország. Koncepciója nem valami nagyszerű ugyan, kompoziciója sem
tartozik a legkitűnőbbek közé, de elbeszélése nagyon sikerült, valamint
jellemrajza is. Turgenyev könnyed, élénk, kellemes elbeszélő, de sohasem
édeskés vagy üres, egyénei élesen jellemezvék, erős realista, de sohasem
sülyed a fotográfiáig; a kedélyesség és gunyor bizonyos különös
vegyülete vonul végig majd mindenik munkáján, amely úgy látszik, az
egyéni különbségek változatai közt, majd minden orosz újabb
novellistának sajátja.

E regényének főhőse egy orosz földbirtokos, Lavreczky, kit atyja
Rousseau elvei szerint nevelt. Mint tudatlan és tapasztalatlan különc
lép a világba, hol egy kacér leány hálójába kerül; nőül veszi s miután
Párizsban átél vele egy pár évet, mint megcsalt férj válik meg tőle s
tér vissza ősi nemes fészkébe. Itt megszeret egy egyszerű falusi
kisasszonyt, Örzsét, egy valódi orosz leányt. Küzd egy darabig
szenvedélyével, hiszen házasember, azonban, midőn egy francia lapban azt
olvassa, hogy neje meghalt, nyilatkozik a leánynak. Örzse viszonozza
szenvedélyét s íme megjelenik a holtnak vélt nő, ki csak terhes beteg
volt. Örzse apáca lesz, Lavreczky egyedül marad a világon, a nő pedig
férjétől rendelt évpénzből tovább is vígan éli napjait. Rövidbe vonva ez
a regény meséje, mely egész végig érdekesen, lélektanilag fejlődik.
Nemcsak a főszemélyek, hanem a mellékesek is jól vannak rajzolva. A
fiatal bürokrata és világfi Pansin, a hiú, gyönge és jószívű falusi
teensasszony Dimitrevna Mária, a nyers, nyelves, becsületes ó-orosz nő,
Timotheena Márta, az élhetetlen idealista Michalevics, a meghasonlott
kedélyű, de jámbor német zongoramester és zeneszerző, Lemm, mindmegannyi
az életből vett alakok, akiken, úgyszólva, érzik az orosz levegő. Míg a
főszemélyek egyike, Örzse, van a legkevesebb biztonsággal rajzolva. A
szerző regénye vége felé, hol sebesen kellene haladni a cselekvénynek,
egy egész szakaszt szentel Örzse gyermekkorának, hogy vallásosságát,
zárdába vonulását, mintegy előre indokolja. Bizvást elmaradhatott volna
az egész; mindenesetre ez indokot, mely némikép azelőtt is nyilatkozik
Örzse jellemében, előbb kellett volna egy pár alkalmas helyt jobban
kitüntetni.

Ajánljuk olvasóink figyelmébe a jeles regényt, annyival inkább, mert,
itt-ott némi nehézkességet leszámítva, a fordítás eléggé sikerült.




JÓKAI LEGÚJABB REGÉNYE.[45]

Emich Gusztáv Jókai «Politikai divatok» című regényére előfizetési
felhívást küldött szét, mely így hangzik: «Jelen regény, melyből szerző
előszavát alább közöljük, XII füzetben fog megjelenni, szerző saját
kiadósága mellett; az első füzet már sajtó alatt van s f. év október
elsején jelenik meg s azontul minden hó 1-én és 16-án egy füzet küldetik
belőle szét. Az öt íves füzetek díszes alakban és csínnal lesznek
kiállítva, mind a XII füzet előfizetési díja helyben _5 frt 50 kr._ –
_postai_ helybeküldéssel bérmentesen 6 frt. Az előfizetési díjak _Emich
Gusztáv könyvkiadó hivatalába_ utasítandók. A pontos szétküldésről
alólirott kiadóhivatala gondoskodik. Gyüjtőknek (kik hozzájuk küldendő
példányokat szívesek lesznek szétosztani) minden 10 példányra egy
tiszteletpéldány áll rendelkezésökre s miután az 1-ső füzet október 1-én
megjelenik, kérjük az aláírási _íveket_, amennyiben lehetséges, aznapig
beküldeni, nehogy a szétküldésben fennakadás legyen. Pest, szept. 1-én,
1862. _Emich Gusztáv_.

_Előszó_ a «_Politikai divatok_» című regényhez. Hiába mondják nekünk,
válasszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni,
mint a német; praktikusak, mint az angol; elmések, mint a francia költők
azok, a nélkül, hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese
ne legyen feltűnően magyar történet; tele a közélet lármájával, hogy
tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is: egyszóval ne írjatok mindig
irányregényt. Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az. Nálunk minden
életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet
közéletével; az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés
és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott
befolyással bírt mindenkor, hogy az alaphangot semmi költő nem
mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen.
Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak
visszavezetni. Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, –
politikai katasztrofokat fogtok találni. Kérdezzétek meg a feldúlt
életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát
– a közélet kuszált viharaira utalnak vissza. Tudakoljátok az özvegyek
könnyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait, hová repülnek? – azok mind
országos bajokhoz fognak elvezetni. S ha rokonszenv után vágyó kebletek
egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az; ott is fogjátok
érezni, hogy a ki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig
töltötte be a szívet; s egész embernek azt ismerjük el, aki nem csak
magának élt. Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be;
mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a
hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a
csendes lapályi kertben. Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás
ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását, a tudománynak
ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá
vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van; saját dogmái, saját
költészete és különösen saját divatjai. Ki ne tudná, csak másfél évtized
alatt, hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk? hány
áldozatot és mily nagyokat vitt magával? _akiknél az több volt, mint
divat_ s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már
kimentek a divatból. E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem,
melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy
több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek. Pest,
augusztus 18-kán 1862. _Jókai Mór_.»

Midőn ez előfizetési felhívást a legmelegebben ajánljuk olvasóink
figyelmébe, nem tehetjük, hogy az előszóra egy pár megjegyzést ne
tegyünk. Jókai mentegetőzik, hogy ismét irányregényt kell írnia s e
kénytelenséget viszonyainkból igyekszik kimagyarázni. Nem értjük eléggé,
hogy a mi viszonyaink miért volnának inkább irányregényre teremtve, mint
a más nemzetekéi. Azok az okok, melyeket Jókai felhoz, szintúgy illenek
más nemzetekre is, mert a közélet mozgalmai, a politikai viszonyok
mindenütt befolynak a családi és magánéletre, az abszolutizmus alatt
éppen úgy, mint az alkotmányos életben. A költészet, kivált a
regényköltészet, fölveheti magába mindezt, mert felölelhet minden
gondolható emberi viszonyt, politikait és vallásit egyaránt, de ezáltal
még nem válik irányköltészetté. Az érzelmes német, az elmés francia, a
praktikus angol legalább egészen mást ért az irányregény alatt, pedig
ezek ugyancsak tudhatják, hogy mi az, mert néhány évtized óta,
szegényeknek elég irányregényt kell nyelniök. Jókainak annál kevésbbé
volt szüksége a mentségre, mert, hála Istennek, még eddig egyetlen
irányregényt sem írt. A _Magyar nábob_ és _Kárpáthy Zoltán_ oly kevéssé
irányregények, mint a _Szegény gazdagok_. A _Régi jó táblabírák_ című
regénye sem az, mert nem a megyei rendszer üdvös voltát bizonyítja be,
szemben a parlamentáris rendszerrel, hanem csak táblabírákat rajzol s
egy történetet mond el abból a korból, amikor még a megyei élet
virágzott. Jókai, úgy látszik, a politikai és társadalmi viszonyok
rajzát, melyet a regényekben különben is ritkán kerülhetni ki, a nemzeti
életbe mélyedést, a nemzeties felfogást, melynek minden nemzeti költőben
meg kell lenni s más ilyesmit nevez itt irányregénynek. Örvendünk rajta,
mert jó, ha a költő inkább az alkotásban szabatos, mint az elméletben.
Az irányregény nem valami derék genre, legalább az esztétika folyvást
tiltakozik ellene, mert rendesen valamely politikai párt vagy vallásos
felekezet érdekében készül, valamely rendszert, vagy reformot akar reánk
vitatni s eszméi kedvéért az esztétikai célt mellékessé, a költői
cselekvényt az absztrakció szillogizmusává, a személyeket pusztán eszmék
hordozójává alacsonyítja. Megtörténik ugyan néha, hogy némi politikai,
vagy társadalmi irány jól egyezik a művészi céllal, beleolvad az egész
mű organikus kényszerűségébe, de ekkor aztán többé már nem is
úgynevezett irányregény, hanem csak jó regény, mint a többi. Hisszük,
hogy Jókainak a «Politikai divatok» című regénye is ilyen lesz, éppen
azért még egyszer ajánljuk olvasóink figyelmébe.




JÓZSA.[46]

Költemények. Írta Ponori Thewrewk Emil. A költő arcképével. Pest, 1862.
Kiadja Kilián György.

Sajnáljuk, hogy fiatal hellenistánk, ki maga iránt már is érdeket
gerjesztett, elég gondatlan volt föllépni e kötet költeménnyel. Egészen
más, kísérleteink némely sikerültebbjét közölni a lapokban s ismét más,
egy kötet gyönge kísérletet adni ki, kivált azzal a követeléssel, mint
Thewrewk, ki egyszersmind arcképét is oda mellékeltette s megengedte
kiadójának, hogy könyvét oly magasztalással hirdesse, mely őt legalább
is elsőrendű költőnkké oktrojálja.

Thewrewk sokban különbözik legújabb lírikusainktól, más a tanulmánya,
hajlama, ízlése, de azt a közös vonást, mely egy pár év óta, lírai
gyüjteményeink nagy részét kiválóan jellemzi, benne is föltalálhatni.
Mit értünk e közös vonás alatt? Amaz erőtlenséget, mely nem képes
valamely eszmével vagy érzéssel megtelni vagy azt összpontosítva
kifejezni, amaz aprólékosságot, mely minden csekély benyomásnak dalt
szentel, ama költői gyermekeskedést, mely szalmaszálon szappanbuborékot
fú s emez, az olvasó kedélyére nézve nyom nélküli játékban találja
legfőbb gyönyörét. Nem tudjuk, tehetlenségből foly-e mindez vagy elvből.
Annyi bizonyos, hogy legújabb lírikusaink legtöbbjében a lelkesülésnek
még szikrája is alig csillámlik és semmit sem kedvelnek jobban, mint
holmi kis reflexiót vagy rajzot némi érzelmi mártással föltálalni.
Thewrewkben is hiányzik a lelkesülés, soha sincs annyira meghatva,
mennyi csak egy dalra is szükséges, de azért mindig talál valami leírni
valót, ha az mindjárt semmiség is, mindig készen áll fejében egy kis
reflexió, egy-egy köznapi ellentét vagy hasonlat trópusát keresve. Oly
neme ez a költészetnek, mely ellehet nemcsak lelkesülés, de fölindulás
nélkül is. A fantáziának és kedélynek csak annyi munkássága szükséges
hozzá, mennyi elég, hogy beszélgetés közben, sétáláskor, egyre-másra, mi
előnkbe akad, egy-egy rövid megjegyzést tegyünk.

Valóban Thewrewk költészete nagyrészt nem egyéb, mint egy utcán vagy
szobájában sétáló ember megjegyzéseinek, ötleteinek összege. Csodáljuk,
hogy csak egy kötetre telt. Ilyesmit sokat lehet írni egy év alatt.
Nincs oly nap s a napnak oly órája, mely meg ne ajándékozhatná az embert
ily nemű ihlettel, csak legyen elég türelme versbeszedni és leírni.
Thewrewknek, ha nem is a legkitartóbb, de mégis elég türelme van. Lát
egy szomorú legényt s nem rest feljegyezni róla legalább ennyit: annyi
leány van a világon, mint virág, ha egyik hervad, virul más, kaphatsz
még szeretőt, csak ne búsulj. (18. k.) Örvend, hogy kitavaszodott, az
ifjak vigadnak és felkiált: boldog az ember a lét tavaszán. (20. k.)
Megvallja, hogy szenved, mert kedvese beteg, de csak gyógyítsa meg az
Isten, majd ép lesz ő is. (22. k.). Lát egy öreg kintornást, ki egy
udvaron sokáig játszik hangszerén, egy leányka nagyon gyönyörködik
benne, de sem ő, sem más egy fillért sem vet neki, mire költőnk
felsóhajt: gyönyörködnek zenéjén s róla megfeledkeznek. (26. k.)
Elmondja, hogy a lepke, ha kéjelegni akar, csak pillanatra száll a virág
kelyhére, az élet is csak pillanat, azért töltse vele azt a lyánka és
aztán repüljön szabadon. (29. k.) Egy pár furcsa történetet is följegyez
magáról; például: egy leány állott a kapuban, tüstént beszaladt, ahogy
őt meglátta, de költőnk csakhamar utólérte, megölelte, megcsókolta, a
lányka kezdetben vonakodott, de később még ő lett a csalogató. (30. k.).
Vigasztalja kedvesét, kitől búcsút vesz; ő csak távozik, de el nem
távozik s mert kedvese hűn szereti, mindig és mindenütt meg fogja
találni képét, ha keblébe tekint. (39. k.) Borús az ég, hull a zápor,
kedvese mindjobban símul hozzá a lugasban, szívének lángjai mindinkább
nőnek s a zápor nem bírja oltani. (40. k.) A nap lemegy, a viola
harmatos, de jő a hajnal, fölszárad a harmat, vajjon fölszáradnak-e
könnyei is. (43. k.) A nap leszáll, vagy mint a költő mondja,
leszendereg, búcsúzni látja kedvesét, de eljő a reggel s kedvese elébe
tűnik; a nap ismét leszáll, az ég komor, sötét; ő is bús, amint
búcsúzik, de ismét eljő a reg, megint nála van s így hogy lehetne bús.
(40. k.)

Még sok ily verset idézhetnénk, mert amint mondottuk, szerzőnknek elég
türelme van majd minden semmiséget versbe szedni. Nem akarunk
félreértetni. Nem azt hibáztatjuk Thewrewkben, hogy nagy eszméket,
emelkedett érzé eket nem énekel. Jól tudjuk, hogy látszólag semmiségből
gyöngéd dal állhat elő s a köznapi dolog a felfogás és alakítás által
mély jelentőséget nyerhet. Legalább Goethe nagyon tudott az ilyesmihez,
noha nemcsak ebben telt kedve s éppen nem csinált belőle professziót.
Hanem ide egy kis fantázia és kedély kell, mindenekfelett pedig
önkénytesség és meghatottság, mi Thewrewkben egészen hiányzani látszik.
Soha sincs megtelve tárgyával, nem képes azt költői oldalról felfogni,
innen egyszerűsége mindennapiság, naivitása gyerekesség s a ritmus a
helyett, hogy emelné gondolatait, ellenkezőleg még inkább kitünteti az
értelem ama rideg mesterkedését, mely költészetnek akar hazudni némi
reflexiót, hasonlatot, ellentétet vagy élcet és sokszor a legízetlenebb
modorban. Például, lehet-e ennél valami költőitlenebb? (85. k.):

  Jég a szőlőt elverte,
  Nincsen remény szüretre.
  Nem lesz új bor, lesz majd ó:
  Van még elég fogadó!

  Az én bajom egész más,
  Dehogy van még kárpótlás!
  Elhagyott a kedvesem,
  Oda minden örömem.

Nem mondjuk, hogy az egész kötet csak ilyenből áll, de a legtöbb hasonló
ehhez. Thewrewk legsikerültebb dalocskáiban sem tud feljebb emelkedni
egy-egy oly ellentétnél, hasonlatnál vagy élcnél, melyek a
közönségesbnél csak valamivel jobbak. Íme, itt közlünk egyet a jobbak
közül, talán a legjobbat. (25. k.):

  Felhő vonul át az égen
  És a napot elfödi.
  Hamar vonulj irigy felhő!
  S nap kezdj ujra fényleni!

  Megbántottam szeretőmet;
  Vigan rég nem láthatám!
  Vonulj tovább komoly harag!
  S lányka mosolygj ismét rám!

Még azt is meg kell adnunk Thewrewknek, hogy kerüli a dagályt, nem
vadássza, halmozza a képeket s éppen nem bőbeszédű. De e negatív
tulajdonnal nem társul semmi pozitív: e negativitásban nem annyira
költői érzék vagy műgond nyilatkozik, mint inkább az érzelmi sekélyesség
és értelmi ridegség. Mindamellett még ez értelemben se lehet
szabatosaknak nevezni költeményeit. Nem egyszer hallunk tőle erőltetett
élcet, nem találó hasonlatot s oda nem illő kifejezést. Például egy
helyt azt mondja: «A rózsa, mely rejtekben áll, mily gyorsan elvirul».
Nincs benne igazság; éppen a napnak nagyon kitett rózsa az, mely a
leggyorsabban elvirul. Más helyt így kiált föl:

  Ha tudnék festeni, kis házat föstenék.
  Körötte volna kert, fölötte nyájas ég.
  A háznak ablakán Etelka nézne ki,
  S én elfutnék oda rá csókot hinteni.

Ennyi az egész költemény. Vajjon meggondolta-e a költő, hogy a futásnak
egy mozzanatát le lehet ugyan festeni, de benne azt, hogy valaki éppen
csókolódás végett fut az ablakhoz, még Rafael sem festhetné vásznára.

Verselését sem dicsérhetjük, bár el kell ismernünk, hogy az valamivel
gondosb a szokottnál. Jambusra néha trocheust vagy spondeust rímel s oly
nemű rímek, mint _viharok_ és _csapások_, nem éppen a legritkábbak nála.
De mindezt örömest eltűrnök, ha némi bájt tudna önteni verseibe. Csak a
mértéket igyekszik megtartani, a dallamossághoz nincs érzéke. Nem átall
ily monoton sorokat leírni: _szabadba vágytam látni a tavaszt, Mit
vétettem ellened én Istenem_. Sokszor absztrakt kifejezéseket használ
konkrétok helyett s néha egész a hirlapi stílusig száll le; például:
_szép ha szilárd előtörekvéssel döntve döntjük számos gátjait; Gyászolja
őt az összes magyarság_ stb… Sokkal otthonosb szerzőnk az olasz
szonettben és a görög disztichonban, mint a magyar vagy német
dalformában. Szonetteiben sem sok ugyan az eszme és érzés, de legalább
megvan bennök a gondolatnak bizonyos haladása s némi törekvés valami
művészit adni. Valamennyire érti, hogy mikép kellene, ha nem is tudja
megvalósítani. Görög modorban írt epigrammái a legsikerültebbek mind a
tartalmat, mind a formát illetőleg. Itt is van ugyan elég gyönge, de
mégis többet érnek dalainál s van köztök jó is. Ha fiatal költő első
kísérleteiből biztosan lehetne jósolni jövőjére, ki mernők mondani, hogy
Thewrewktől legfeljebb csak epigrammokat várhatunk. Éppen azért
csodálkozunk, hogy műfordítmányai közt, mert ilyenek is vannak e
kötetben, egyetlen epigrammot sem találhatni. Homérból veszünk egy pár
töredéket, Bionból Adonis halotti énekét s Anakreonnak mintegy húsz
dalát. Méltányoljuk e törekvést és sajnáljuk, hogy nem mondhatjuk:
Thewrewk felülmulta elődeit. Homért illetőleg nemcsak hogy Kölcseyt nem
multa felül, de Szabó Istvánt sem, anakreoni dalai jobbak, mint némely
más kísérletek, de nem jobbak a Szabó Károlyéinál.

Még csak a címre van egy pár megjegyzésünk, hogy azzal végezzük be
cikkünket, amin talán kezdenünk kellett volna. Józsa a szerző szerint
annyit tesz, mint Josephine, vagy ahogy régebben mondották Józéfa.
Legyen. De mi szükség volt éppen nőnévről nevezni el e könyvet? Az igaz,
hogy van benne egynéhány Józsához írt vers, de több van olyan, mely sem
Józsára, sem Rózsára nem illik. Az ember, amint a könyvre néz, azt
hiszi, hogy az költői beszély, melynek hősnője Józsa. Semmi sem igazolja
e címet, egy kis különc szeszély az egész, mely az olvasót már előre
lehangolja, amit fájdalom, maga a könyv teljességgel nem képes
eloszlatni.




APRÓ POLÉMIÁK.[47]

– A «Nővilág» szerkesztője legközelebbi számában így sóhajt fel: «A
«Nővilág» eddigelé békés egyetértésben élt laptársaival; nem bántott
senkit, őt nem bántá senki. Az első eset most is áll, de az utóbbi nem,
mert majd egyik, majd másik kolléga ront neki e lapnak, hogy miért, e
talány megfejtését a közönségre bízzuk». Nem hisszük, hogy mívelt olvasó
valami különöst találjon abban, mi a legmindennapibb dolog a világon, t.
i., hogy egyik lap a másikra, mikor szükségét látja, egy pár megjegyzést
tesz. Sokkal különösebb az, midőn valaki azt panaszolja, hogy őt
bírálják, pedig ő békés, jámbor ember, éljünk békességben, ne szóljunk
egymásról, legfeljebb dicsérőleg. Leben und leben lassen. Így lehetlen a
kritika. Ily elvet, legalább tudtunkra és nyilván, még senki se
hirdetett irodalmunkban s azt legkevésbbé a Nővilág szerkesztőjétől
vártuk, ki lapjában maga is közöl bírálatokat.

– A «Gombostű» is panaszkodik s egyenesen a Figyelőre. «Szebben senki
sem igazolta az Önbírálat állítását, hogy nálunk a zsurnaliszták
gyanúsítni szeretnek, mint G. P., aki a Gombostűt, mivel nem osztja G.
P. úr nézetét, azzal gyanúsítja, hogy azért említi az alföldi viszonyok
némely árnyoldalát, mivel az Alföldön nincs előfizetője. Valóban magas
műítészi szempont. Ha ily okok vezetnék a zsurnaliszták tollát, akkor a
Figyelőnek nemcsak az Alföld, de a Felföld ellen is ki kellene kelni».
Nem árt a Gombostűnek, a többek közt, két dolgot megtanulni, ha író s
illetőleg polémikus akar lenni. Először, az anonymitas tiszteletben
tartása rég elfogadott elv minden irodalomban. Az Önbírálatnak a
Figyelőben megjelent bírálata alá (-i). van írva s nem G. P., tehát nem
G. P.-t, hanem (-i)-t kellett volna feleletre vonnia, vagy pedig magát a
Figyelőt. Másodszor, a valódi író védeni vagy visszavonni szokta
állításait, nem pedig megmásítani. A Gombostű úgy tesz, mint az egyszeri
peres ember, ki «az ütlegből sokat elvesz és a joghoz egy tallért tesz».
A Gombostű az alföldi viszonyok nemcsak _némely_ árnyoldalainak
kiemelését dicsérte az Önbírálatban, hanem azt is, hogy az _Alföldön,
oly kezdetleges ősállapotban van minden, mint nagy Árpád apánk
idejében_. Erre mondta aztán a Figyelőben megjelent bírálat: Rózsaági
úrnak alkalmasint azért tetszett annyira ez a hely, mert talán a
Gombostűből éppen oly kevésszámú példány jár az Alföldre, mint Árpád
apánk idejében. Ez nem gyanúsítás akart lenni, hanem csak gúny. Azt
kívántuk kifejezni, hogy józan ítéletű író nem írhat alá ily badar
állítást, csak oly szubjektív indokból, mely nem tartozik a dologhoz.
Mondhattunk volna más indokot, furcsábbnál furcsábbat, mindegy lett
volna. Mi nem tudjuk, hogy a Gombostűnek mennyi előfizetője van az Al-
vagy Felföldön, nem is szokásunk az előfizetők számából megítélni az
írókat. Mi örülnénk legjobban, ha a Gombostű szépirodalmunknak oly
szolíd, jól berendezett és nagy jövedelmű uradalma lehetne, aminőket a
barbárnak nevezett Alföld nem egyet tud felmutatni.




TÖRÖKORSZÁG FŐVÁROSA.[48]

Írta Br. Horváth Miklós. Pest, 1862. Engel és Mandello tulajdona.

Útirajzról bírálatot írni oly kritikusnak, ki sohasem utazott az illető
országban, meglehetősen nehéz feladat. Saját tapasztalásából nem
ítélhetve, kénytelen könyvekhez, azaz: más útirajzokhoz, folyamodni. De
kérdés: vajjon az a másik utazó hűbb, igazságosb-e, mint az, akinek
éppen munkáját akarjuk bírálni? S ha hű és igazságos is, vajjon azóta
nem történtek-e változások, melyek hol lényegesen, hol módosítólag
befolynak egy és más viszonyra? Aztán az utazóknak hajlamaik,
műveltségök s helyzetök szerint, hol erre, hol arra van éles érzékök.
Amiben az egyik erős, a másik gyönge lehet, amit egyik jól látott, a
másiknak elkerülte figyelmét. Szóval a kritikus vég nélkül kétkedhetik s
mégsem fog oly erős támaszpontot találhatni, hova megvetve lábát,
határozottan merhessen ítélni. A történelmi munkák bírálójának egészen
más a helyzete. Ő okmányokból ítélhet, sokkal több különböző forrást
vethet össze s kmi legfőbb, mindig csak bevégzett multat vesz bonckés
alá. Az útirajzok a jelent tárgyalják, mely naponként változhatik,
hiszen a műveltségi viszonyok, még magukra a tájakra, az országok e
legváltozhatlanabb emlékeire is gyakorolhatnak némi módosító befolyást.
Némely útirajz nagy tévedését vagy ráfogását észrevehetni ugyan, sőt
néha azt is kiérezhetni, vajjon a szerző könyvekből dolgozott-e vagy
saját szemével vizsgált mindent, de a szokottnál valamivel nagyobb gond
sokat elfödhet s a legélesb szemű bírálót is megjátszhatja, ha csak maga
nem utazott s nem látta mindazt, melynek leírását bírálja. Ily
helyzetben a kritikus kénytelen leszállani triposzáról, olvasóinak csak
kalauzként ajánlkozni, nem annyira bírálatot, mint könyvismertetést írni
s legfeljebb ott bírálni határozottabban, hol tisztán irodalmi
szempontokból indulhatni ki.

Őszintén megvalljuk, hogy mi is a fennebb rajzolt helyzetben vagyunk.
Sohasem jártunk Törökországban, nem ismerjük fővárosát, sőt még
könyvekből sem olvastunk annyit róla, hogy a kezünk alatti útirajz
tartalmát megbírálhassuk. Szerencsénkre Horváth Miklós sem politikai,
sem nemzetgazdasági, sem régiségtani, sem etnográfiai tanulmányokat nem
akar nyujtani útirajza keretében. Ő csak világfias turista, ki a maga
mulatságára utazik s olvasóit is inkább mulattatni, mint tanítani
kívánja. Kiválón semmi sem fekszik szívén; oly kevéssé szenvedélyes
politikus, mint régiségbúvár s a társadalmi viszonyok, művészet,
természet iránt nem érdeklődik mélyebben, mint minden más műveltebb
ember. Mindezt nem is titkolja, nem folyamodik tudós könyvekhez, hogy
hol innen, hol onnan kiírva egy pár lapot, történelmi, politikai vagy
természettudományi ismereteit fitogtassa, vagy pedig nagy fontosan
leírjon olyasmit, mit nem látott, vagy, ha látott is, nem vizsgált.
Elszóródásból utazik, látni, hallani, mulatni, élvezni szeret s átadni
magát a különböző benyomásoknak. E benyomások rajzát vesszük e könyvben,
mely leginkább esztétikai hatásra törekszik s ennélfogva annál bátrabban
hozzá szólhatunk.

Éppen nem hibáztatjuk a könnyed, világfias modort s még kevésbbé az
esztétikai hatásra törekvést. Az útleírónak a legnagyobb szabadsága van
az írók között, mind a tárgyra, mind a formára nézve. Itt minden genre
jogos, csak tudjon az író hűn és elevenen rajzolni s érezzék rajzán a
tapasztalás közvetlensége. E kettő az, mi nélkül nincs valódi útleírás,
akár tudós írja, ki új hódítmánnyal akarja gazdagítani a tudományt, akár
gondtalan turista, ki csak kedvtelésből utazik. S ha ehhez még formai
csín járul, ha az író, tárgyához mérve, tud vonzón, az érdeket ébren
tartva, elbeszélni, ahol szükség hangulatot, érzelmeket költeni föl,
szóval van benne valami a költőből: előttünk állanak az utazónak, mint
írónak, leglényegesb tulajdonai. Horváthban megvan egy és más e
tulajdonokból, de inkább csirában, mint kifejlődve, inkább csak
elszórva, egyes lapokon nyilatkozik, mint az egész műben. Nagy
egyenetlenségeket találunk művében mindenütt, oly egyenetlenségeket,
melyek nem a tárgyból, hanem az íróból folynak s éppen azért nem
olvadnak belé az egész összhangjába. Nem mindenütt érzik a tapasztalás
közvetlensége, vagy a benyomás volt bágyadt, vagy az írónak nem volt
elég ereje azt kellőn kifejezni. A rajz mindenütt eleven akar lenni, de
néhol nem biztos vagy bevégzetlen, más helyt pedig csak a szín erős,
avagy e helyett is csak frázist veszünk. Elbeszélése nem báj nélküli, de
itt-ott kapkodó, vannak benne kitűnő szakaszok, de az egésznek nincs
kompoziciója.

Mindjárt a bevezetés első lapja kissé forszirozott. Egyszerűbben
elmondva nem tünt volna ki annyira a bevezető eszme mindennapisága,
mellyel, ha jól emlékszünk, különböző változatban, már sok turista
kezdte meg rajzát, t. i., hogy valami magyarázhatlan nyugtalanság vonja
az embert túl a határokon. A tárgyhoz sokkal jobban illett volna az, mit
szerzőnk szintén érint, de nem fektet reá kellő súlyt, hogy megúnta az
európai polgárisodást, mely nagyjában mindenütt ugyanaz s vágyik
keletre, egy új ismeretlen világba. Általában, midőn szerzőnk hatni akar
s nagyon összeszedi magát, kevésbbé hat, mint amidőn gond nélkül ecsetli
benyomásait. Így például mindaz, mit a tengerre érkezéséig ír, nagyrészt
jól van írva. Rövid jellemző vonások, folyékony, kellemes elbeszélés,
éppen annyi, amennyi kell, hogy mintegy nyitányul szolgájon az út
főcéljához, amely Konstantinápoly. A tenger rajzával már éppen nem
vagyunk megelégedve. «Tengert látni – mond szerzőnk – először vagy
tízedszer, mindig megható. Szemeink első tekintete az Istent keresi, ki
megvédjen e végtelenség közepett, e fényes haboktól, melyek oly
csábítók, e hullámok ölelésétől, melyek oly puhák s mégis oly szilajok,
e titkos mélységtől, mely mérhetlen, mint a szenvedély. Az égre
tekintünk, mondom, s e két végtelenség hasonlata, e két elem összhangja
az, mi megnyugtat. E ragyogó csillagok, hová lelkünk fohásza repül, nem
sujtanak le, miért bántanának a síma vizek? A tenger csak addig ijesztő,
míg az enyészet medrének képzeljük, míg a halál eszméjével azonos, míg
egy hideg sírt, egy nagyszerű temetőt látunk benne. De ha a
természetbúvár, vagy csak a vizsgáló elmélet szemeivel nézzük; ha
eszünkbe jut, hogy mélysége nem a halál, hanem az élet hazája, hogy itt
is, mint a föld színén növények virágoznak, ásványok tenyésznek, ezer
élőlény lakik, azzal a különbséggel, hogy e növényzet még frissebb,
gyöngédebb, a színezet még élénkebb, festőibb, a kincsek még drágábbak,
az élet még rejtélyesb, költőibb, könnyen megbarátkozunk vele.»

Ily rajzot olyan is írhat, ki sohase látott tengert. Szerző a tenger
félemletes nagyszerűségét akarja leírni s a fényes habok csábításáról,
öleléséről beszél, mintha Goethe halásza volna. S mily mesterkélten van
kivive a tenger és ég összhangja az ember megnyugtatására. Minthogy a
ragyogó csillagok nem sujtják le az embert, nem félhet a síma haboktól
sem. Ez nem közvetlen benyomás, ez az erőtlen reflexió mesterkedése, ez
nem rajz, hanem ízetlen frázis. Ellenben mily jól van írva, mindjárt
alább, e következő hely, kivéve a fényes habok és harmatos virágok
hasonlatát, melyet még purpureus pannusnak sem lehet neveznünk: «Nem
tudom, álmodik-e az ember tengeren, midőn a légben csüngve képzeli magát
s egy arasznyira felette egy vastag ember nyugszik, kinek lélekzetét
érzi, mozdulatait hallja s alatta szintén egy arasznyi távolságra egy
más élőlény (sovány vagy kövér, ez semmit sem változtat), ki ízlése
szokásait követve álmában beszél, sóhajt vagy köhög, midőn a verejték
izzó csöppjei folynak homlokodon s tüdőd már alig működhetik szabadon,
midőn mozdulatlanul heversz s mégis úgy tetszik, mintha nyílsebességgel
haladnál, midőn minden nyugszik s egy tompa moraj szakadatlan zúg
füledben… valóban rémes álom. Körülbelül ezt álmodjuk a hajón. Mily
különbség a reggel. A fedélzetet megmosták, mintha az éj köde
elhomályosította volna, a tengerészek fölváltották egymást, a lég
pompás, illatos, éltető, a nap lanyha sugáraival most ébred, a hullámok
tisztán láthatók, a méla morajnak értelme lőn, virágok nem nyílnak,
madarak nem énekelnek ugyan, de a fényes habok harmatos virágok s a
hullám csattanása zengzetes dal».

Ilyen az egész könyv. Amit a bevezetés e mutatványairól mondtunk, illik
az egyes szakaszokra is. Jó és rossz, elevenség és bágyadtság így
váltakoznak egész végig. Vannak szakaszok, melyek átalában nem
sikerültek. Ilyen a _Bazár, Szent Sófia, Régi viseletek,_ stb. címűek. A
bazár rajza csak nagy átalánosság, melyben alig van valami jellemző
vonás. Nem tudjuk képzelni s legfeljebb csak annyi nyomul emlékünkbe,
hogy egy roppant épület ezer bolttal, melyben sok minden van s hogy itt
a kalmárok nem oly kínálkozók, mint Európában. Nem aprólékos részleteket
kívánunk, csak néhány jellemző vonást, oly rajzot, mely a legfőbb
részleteket a legjellemzőbb oldalról emelje ki. A Szent Sófia is majdnem
ilyen rajz. Egy-egy érzelmes felkiáltás, élc vagy jó hasonlat nem
elégíti ki az embert, midőn tárgyakról, viszonyokról kívánna olvasni. S
e szakaszt mily rosszul fejezi be a mohamedán vallásnak holmi száraz és
rövid magyarázata. Ennél a csekély műveltségű ember is többet tud. A
«Régi viseletek» című szakasz egy múzeum-félét ismertet, melyben bábok
vannak kiállítva, régi török ruházatban, rangfokozat és osztályok
szerint. Mily jó, valódi művészi tere lett volna itt szerzőnknek a
régibb és újabb török életet és szokásokat külsőségeiben ismertetni,
historizálni, festeni, okoskodni, humorizálni, szóval egy egész
kaleidoszkópot ragyogtatni előnkbe. Mindezt elmulasztja, bár eleinte
kedvet mutat hozzá. Sok dolga van, tovább kell sietnie. Átalában nagy
sietséggel ragadja olvasóit tárgyról-tárgyra, hogy mindegyre újabbat és
érdekesebbet mutasson. Azért mindig is eléri azt, hogy kíváncsiságunkat
felizgassa, de annál ritkábban, hogy egyszersmind kielégítse. Fél, hogy
pedáns útleíró hírébe jő, ha kissé részletesb, restel valamibe mélyebben
beleereszkedni, mert talán unalmas lesz. Azt hiszi, hogy eleget beszélt
már s az olvasónak is oly kevés türelme van elolvasni azt, amit nem
látott, mint neki leírni a már látottat, élvezettet. Változatos akar
lenni s nagyon töredékes, kerüli az unalmasságot s meglehetős felületes.
In vitium ducit culpae fuga. Ezért sok szakasza érdekesen kezdődik, de
nem foly vagy végződik egyszersmind úgy is s képei gyakran elmosódnak.
Ritkán találja el a középutat a könnyedség és könnyűség közt s csak néha
igyekszik párosítni a sebességet körülményességgel s benyomásai rajzát
magának a tárgynak rajzával.

Azonban e nem, vagy csak félig sikerült szakaszok mellett vannak
sikerültek is. Ilyenek a _Forgó dervisek_, a _Dohány_, az _Ordító
dervisek_ stb. Az elsőnek csak az a baja, hogy egy kis affektációval
végződik, a másodiknak az, hogy a kief rajzába becsúszott egy pár oly
vonás is, mely ellenkezik a többivel. A harmadik a legsikerültebb. Ez
egy valódi genrekép, melyben költői invenció is nyilatkozik s nagyon jól
is van elbeszélve. Az esztétikai hatásra törekvést sok helyt vehetni
észre szerzőnkben. Sajnos, hogy erre ott törekedett legkevésbbé, hol a
legnagyobb szükség lett volna reá, értjük, az egész útirajz
kompoziciójában. Szerzőnk nem puszta naplót akart írni, ő művészibb
feladatot tűzött ki magának, Törökország fővárosa rajzát kívánta adni.
Ezért mintegy bevezetéskép csak röviden rajzolja útját a fővárosig.
Eddig mind jól megy, de ezután nincs semmi terve és szakaszait minden
szerves kapcsolat, művészi cél nélkül írja úgy, ahogy eszébe jutnak. A
temetőn kezdi s holmi utcai böngészeten végzi. Sehogy se tudja
megtalálni a pontot, honnan beljebb vezesse olvasóit, hogy bizonyos
művészi csoportozatban, önkénytelen, természetesen bontakozzanak ki a
város titkai. A műnek nincs architektonikája, ez benne a legnagyobb
hiba, mit a szerző maga is érez, bár némi elmés mentegetőzéssel
eltakarni kíván. «Kiállhatlan unalmas lenne rendezett előadásom» – kiált
fel a többek közt. Nem hisszük. A művészi rendetlenség már rend, még
pedig egyike a nehezebbeknek. Más a tudományos rendszer s más a
kompozició. Itt nyilatkozott volna igazán a szerző teremtő fantáziája s
nem egyes, különben szép, lapokon. E mellett szakaszai is alkalmasint
inkább sikerültek volna, mert szerzőnk nem tudva, mit hol mondjon el,
hol ide, hol oda tett valamit, hova nem illik s nem is sejtve, hogy
mennyit fog írni, folyvást sietett, a nélkül, hogy valami célhoz érjen.

Talán igen szigorún ítélünk oly műről, mely tehetséget és törekvést
tanusít. Azonban úgy hisszük, hogy csak megbecsüljük a tehetséget, ha
annyit várunk tőle, amennyit talán adhat. Igaz, kevesebb fáradságba
került volna úgy egyszerűen remekműnek neveznünk ez útirajzot, mint
némely laptársunk tevé, de mi sohasem sajnálunk egy kis analizist, az
pedig kérlelhetlen s nem elégszik be frázissal. Lehet, hogy könnyen
válik igazságtalanná, de akkor is ébreszt egy pár gondolatot,
közönségben és íróban egyaránt.




A SZÉPMŰVÉSZETEK CSARNOKA.[49]

Vettük az e című és br. _Jósika_ Kálmán által szerkesztendő új lap
mutatványszámát. Megjelenik hetenként egyszer, másfél íven, szövegbe
nyomott képekkel. Előfizetési ár egy évre 12 frt. Ami tartalmát illeti,
az előszó, mely az olvasóknak azt igéri, hogy a «Szépművészetek
Csarnoka» _legkedveltebb_ íróinktól közöl dolgozatokat, e
mutatványszámhoz annyiban nem illik, amennyiben csak egyetlen egy jobb
vagy kedveltebb írótól van benne dolgozat, t. i. Pálffy Alberttől egy
novella kezdete, mert a J. M. rövid levelét, melyben a szerkesztőnek,
mint öccsének, egy pár jó tanácsot ad, egyelőre atyafidolgozótársnak
igérkezik, későbbre, a siker esetére tartva fel magának a kollégiális
közremunkálást, nem lehet tulajdonkép költői vagy esztétikai dolgozatnak
nevezni. Egyébiránt mutatványszámból nem igen lehet megítélni a lapokat.
Könnyen megtörténhetik, hogy ez új lap is sokkal jobb lesz, mint
aminőnek a mutatványszám mutatja, mely nem egyéb, mint a Vasárnapi
Ujság, Ország Tükre és Hölgyfutár különös vegyülete. A Szépművészetek
Csarnokában még eddig legkevesebb van a szépművészetekről; aztán azt se
érti az ember, hogy a szépművészetek melyik ágára vonatkoznak a
Patkó-féle zsiványhírek, az öngyilkosságok, a tűzvészek, a füllevágási
históriák. Ennyivel be is fejeznők jelentésünket, ha a «Szobrászatunk»
rovata alatt nem volna egy cikk, melyet bajos szó nélkül hagyni. E cikk
nem annyira a szobrászatról szól, mint inkább az Akadémiát támadja meg
amolyan Önbírálatféle felfogással. És miért? Leginkább azért, mert az
Akadémia nem pártolja a szobrászatot, holott, ez új lap szerint, «az
akadémiák teendője a művészet minden ágát figyelemmel kísérni,
fejlődését előmozdítani és haladására tényleg befolyást gyakorolni».
Értsük meg a dolgot: más a szépművészetek akadémiája, megint más a
tudományoké. A miénk a tudományok akadémiája, tessék a cikkírónak
elolvasni szabályait, mert úgy látszik, hogy a legelemibb fogalma sincs
akadémiánk szervezetéről. Ha az Akadémia olyasmit tenne, amit ő kíván,
túllépne körén, az alapítók szelleme ellen cselekednék, szóval míg
egyfelől megsértené alaptörvényét, másfelől lenne ex omnibus aliquid, ex
toto nihil. Sok pénz kell az összes művészetek akadémiájára; amennyi
most az Akadémiának van, az a tudományokéra is kevés. A többi vádhoz is
hozzászólunk. A cikkíró felhozza «Pompéry nem okadatolható
megválasztását és Brassai mellőztetését». Vajjon miért teszi szembe
Brassait Pompéryvel? Úgy látszik, nem tudja, hogy Brassai már huszonöt
év óta levelezőtag s teljességgel nincs kedve versenyezni Pompéryvel,
kit csak nemrég választottak levelezőtaggá. Nem ez itt a baj, hanem az,
hogy Brassai nem rendes tag, pedig megérdemelné, azonban a mulasztás
megtudása végett senki sem szorult a cikkíróra, midőn azt mások régebben
és sokkal jobban elmondották. Azt is elmondja a cikkiró, hogy az
Akadémia páratlan együgyűséggel osztogatja a 100 aranyakat hol
Pompérynak, hol Gregussnak s mellőzi a soha meg nem koszorúzott Vajda
Jánost és Salamon Ferencet. Mit mondjon az ember ily furcsa beszédre. Az
Akadémia az alapítványok értelmében minden oly művet tartozik
megjutalmazni, mely a többinél aránylag jobb, elég szerencsétlenség,
hogy oly gyönge műveket kellett megjutalmaznia, mint a Telivér és
Lángész, de erről az Akadémia éppen úgy nem tehet, mint arról, hogy a
Szépművészetek Csarnokának mutatványszáma nem ütött ki a legjobban. Ami
Salamont illeti, őt mindeddig azért nem jutalmazhatták meg, ha akarták
volna is, mert soha semmire sem pályázott. Vajdát meg azért, mert
merészkedtek azt hinni, hogy a nagy jutalmat a Petőfi összes költeményei
inkább megérdemlik, mint a Vajdáéi. Arra, amit a cikkíró az Akadémia
kétharmadára mond, hogy a «nembánomság, hányavetiség, bagolyszeműség,
lelkiismeretlenség képviselői» csak azt feleljük, hogy bármilyenek
legyenek is azon meg nem nevezett urak, bizonyára nincs köztök oly
gyönge ítéletű ember, ki Zilahy Károlyt oly nagy tehetségű kritikusnak,
Remellayt oly jeles novellistának és történelemírónak tartsa, mint
aminőknek hirdeti őket a Szépművészetek Csarnokának nagy pipájú, de
kevés dohányú szerkesztősége.




POLÉMIÁK.[50]

Egy pár ellenem intézett felszólalásra akarok felelni. Rövid leszek; a
szerkesztő kevés tért engedhetett rendelkezésem alá, de másfelől ama
felszólalások sem olyanok, hogy részletesb fejtegetést érdemeljenek.

Először is Szeberényivel kell végeznem, kinek nyilatkozatát fennebb
egész terjedelmében olvashatni. Szeberényi szokatlannak tart kérdőre
vonni bármely szerzőt, miért nem mondta ezt vagy amazt, mert a bírálat
csak arra vonatkozhatik, amit a szerző mondott, nem pedig arra, amit nem
mondott. Én az ily kérdőre vonást sem szokatlannak, sem jogtalannak nem
tartom. Az oly történelemírót, ki hallgat némely dolgokról, melyeket tud
vagy könnyen tudhatna, még eddig mindig megrótták s mellőzését
pártszellemnek vagy egyéb oly okoknak tulajdonították, melyeket munkája
szelleméből kiolvashattak. Az emlékiratok bírálatában egyik főszempont
éppen az, hogy mit mellőz az író s mit nem, miért mondja el ezt így vagy
amúgy. Például Béranger emlékiratainak bírálói (a többek közt Montégut),
rossz néven veszik a szerzőtől, hogy barátnéjáról, Frère Juditról miért
hallgat oly mélyen, miért bízza másokra, barátokra, idegenekre vagy tán
éppen rosszakarókra, hogy oly érzelemről és viszonyról beszéljenek, mely
neki annyi szép költeményt sugallt. Megrótták továbbá, hogy mind
politikai, mind irodalmi kortársairól oly keveset s csak kedvezőt mond,
hogy inkább szeret hallgatni s egészen mellőzni valakit, mintha azt
akarná, hogy halála után is mindenkivel barátságban éljen és
népszerűségét teljesen megőrizhesse. Természetesen, ami másutt szabad,
nálunk tiltva van, hol némelyek a kritika oly kódexét akarják
megalapítani, mely a kritikust legalább is haszontalan íróvá tenné. Én
mindig tiltakoztam e jograblás ellen s részemről egy fikarcnyit sem
fogok engedni soha a kritika jogaiból, melyeket nem én oktrojáltam,
hanem maga a kritika természete fejtett ki s a századok gyakorlata
szentesített.

Azonban én Szeberényit nem annyira pusztán csak a hallgatásért róttam
meg, mint inkább azért, hogy felemlítvén Petőfivel való barátsága
felbomlását, melyet verseiről írt bírálata okozott, csak Petőfit sejteti
hibásnak s magáról egészen hallgat, vagy legfeljebb annyiban szól,
amennyiben a nagylelkűt játszhatja. Adatokkal mutattam ki, hogy amaz
irodalmi versengésben nemcsak Petőfi követett el hibát, hanem Szeberényi
is s mellőzve a bírálat igazságtalanságát s netalán bosszúból eredt
indokait, egyedül azt hoztam fel, hogy Szeberényi Petőfi
magánviszonyaira célzott, mire a kritikusnak nincs joga. Szeberényi, úgy
látszik, most sem akarja elismerni e hibát, azt hiszi, hogy ő mindenben
igazságos volt Petőfi iránt s most is csak annyiban szól érdemlegesen a
tárgyhoz, amennyiben Petőfit vádolhatja. De vajjon a más hibája
igazolhatja-e a magunkét? Nem, legfeljebb megfoghatóbbá teszi. Vajjon
igazságtalanságot igazságtalansággal torolni vissza s még évek mulva sem
ismerni el igazságtalanságunkat, midőn már ellenfelünk a sírban
nyugszik, erkölcsi bátorság-e? Bizonyára nem. Én oly kevéssé voltam
elfogult Petőfi, mint Szeberényi iránt, csak tények felett ítéltem s ha
Petőfiben az affektációt, az anonymitas lovagiatlan leleplezését nem
helyeseltem, bizony Szeberényiben sem dicsérhettem azt a jogtalanságot,
mely szerint Petőfi magánviszonyaira célzott, a körülményekkel
ismeretlen olvasó előtt többet sejtetett, mint amennyi a dologban volt.
Ami azt illeti, hogy a pápai iskolai társulatnak joga volt Petőfi első
kísérleteit kiadni, nem vonom kétségbe, de bizonyára nagy indiszkréciót
követtek el a szerkesztők, midőn a már hírre vergődött költőt így
kompromittálták s nem tudom miért ne lehetett volna joga Petőfinek ezért
bosszankodni s gúnyosan köszönni meg barátjai indiszkrécióját.

A «Törökország Fővárosa» szerzőjéhez, br. Horváth Miklóshoz és Riedl
Szendéhez, a «Kritikai Lapok» szerkesztőjéhez kell még egy pár sort
intéznem. Az első az «Ország Tükré»-ben, a második saját lapjában szólal
fel ellenem s von kérdőre az e lapokban _–i_ és _–y_ jegyek alatt
megjelent bírálatokért. Egyik stílusomból ismer reám, a másik pedig
hallomás szerint úgy tudja, hogy én vezetem a Figyelőt. Mindkettőnek,
úgy látszik, elve nem tisztelni az anonymitást s többet adni a névre,
mint a dologra. Az anonymitas megőrzése és tiszteletben tartása fontos
dolog a zsurnalisztikában, de másfelől pusztán csak a lovagiasság is
kötelességünkké teszi. Azonban nekem sem időm, sem terem erről most
értekezni, sőt, minthogy jelenleg nincs szükségem anonymitásom
fenntartására, ezennel eleget teszek ellenfeleim kíváncsiságának s
kinyilatkoztatom, hogy e lapban az _–i_ és _–y_ jegyű cikkeket mind én
írtam, megjegyezve azt, hogy br. Horváth nem stílusomról ismert reám,
mert oly cikket is nekem tulajdonít, a _–z_ jegyűt, melyet nem én írtam,
Riedl pedig alkalmasint nem köszönné meg, ha róla valamelyik lap egy
csoport pletykát hirdetne «hallomás szerint» bevezetéssel. Valóságos
pletyka, hogy a Figyelő szerkesztését egy idő óta én vezetem. Én e
lapnak csak fődolgozótársa vagy egyszerűbben és igazabban
szerkesztősegédje vagyok s ha a szerkesztő akadályozása esetében egy pár
számot szerkesztettem is, az egészen a szerkesztő intézkedéseinek
szellemében történt. Nincs e lapban semminemű dualizmus, oly cikk,
melyet a szerkesztő, legalább nagyjában, nem helyeselt, nem jelent itt
meg sem tőlem, sem mástól. Riedl legjobban tudhatja, hogy a Kritikai
Lapok ellen kívülem más is polémizált a Figyelőben, sokkal régebb és
nyomósabban mint én, maga a szerkesztő, még pedig nyelvészeti kérdésben,
mely elől, nagy csodálkozásomra, Riedl, a nyelvész, büszkén ugyan, de
mégis visszavonult.

De térjünk br. Horváthra. Ő általam megbírált munkáját védi, hibáztatja
bírálatomat, mely munkájában mindent méltányolt, amit lehetett, csak
egészen sikerültnek vagy éppen remeknek nem nevezte, mert ily Isten
ellen való vétket csak nem követhettem el. Tulajdonkép felületességemet,
igazságtalanságomat, önhittségemet, epésségemet akarja kimutatni. Régi
címeim ezek már nekem s nem is hiszem, hogy valaha másokkal cserélhessem
fel, kivált ha azok ítélnek felettem, kiknek munkáiban fogyatkozásokat
mertem találni. Nem is szándékszom érdemleges polémiába bocsátkozni, sőt
br. Horváth művének oly gyöngeségeit sem tárom fel, melyeket
bírálatomban mellőztem, mert nem annyira tartalmát, mint inkább csak
formáját kívántam bírálni. Ő nem érti vagy nem akarja érteni bírálatomat
s én bizonyára nem fognám felvilágosítani. Hadd higyje hát, hogy én nem
ismerem munkája minden részletét s így nem olvastam el egészen, hogy
azért róttam meg, mert nem mondott el mindent Konstantinápolyról, hogy
azért hibáztattam művének kompozicióját, mert a temetőn kezdi a város
rajzát. Azonban két dolgot mégis bátor vagyok figyelmébe ajánlani:
először, ha idéz valamiből, idézze szó szerint s ne rontsa meg se a
stílust, se az értelmet, mint megrontotta amaz egy pár sorban, melyeket
bírálatomban idézett; másodszor nemcsak rossz ízlés, hanem valóságos
jogtalanság olyasmit a közönség elébe vinni, mi csak magánkörben
mondatott. Hogy Brassai mit mondott nekem egy társaságban, hogy én mit
beszéltem egy pár írótársammal a színház csarnokában (amit mondtam, nem
úgy mondtam, amint br. Horváth előadja), sem a dologhoz, sem a közönség
elébe nem tartozik. Ily divat könnyen a kávénénikék pletykatárává
alakítja át az irodalmat, mit úgy hiszem, br. Horváth sem kíván, még
akkor sem, ha így csakugyan el lehetne némítani egy pár kellemetlen
kritikust.

Riedl egy egész nyilt levelet intéz hozzám, melyet, megvallom, nem értek
eléggé. Azt vártam, hogy így fog hozzám szólani: ön egy pár gúnyos,
élesbnél-élesb megjegyzést tett lapomra, tessék bővebben hozzá szólani,
ne csak gúnyolódjék, hanem bírálja meg tüzetesen lapom szellemét. E
helyett érzékenyen ömledez s az irónia és őszinteség hangján néhány
bókot dob szemem közé. Elmondja, hogy ezelőtt hat évvel egy külföldi
egyetemre hívták a magyar nyelv és irodalom tanszékére, hogy ott
figyelemmel kísérte a világirodalom mozgalmait, készült és tanult;
visszatérve hazájába, midőn látta, hogy itt a kritikának nincsenek méltó
képviselői, elhatározta megindítani lapját s ha nem is sikerült céljára
nézve mindent megtenni, mindent a legjobban megtett, amit csak tenni
lehetett. Lassankint szaporodnak lapjának olvasói, barátjai, de
ellenfelei is, akik közt sajnálva lát engem is. Felszólít, hogy tegyem
fölöslegessé munkásságát, írjak lapjába vagy más lapba jobb kritikákat,
mint amelyek lapjában megjelennek, de addig, amíg e fontos közügyet
méltóbb kezekben nem látja, folytatja kötelességei teljesítését és
tovább szerkeszt. Mit feleljen az ember ilyesmire? Úgy hiszem, elég lesz
őszintén bevallanom, hogy én csakugyan ellenség vagyok, ellensége nem
Riedlnek, hanem lapjának, nem annak, mi lapjában itt-ott jó, hanem az
egész szellemének. Ellensége lettem azon percben, melyben frivol
programmját olvastam, de még inkább, midőn közelebbről ismerni tanultam.
Okaim e következők: a «Kritikai Lapok»-nak tulajdonkép nincsenek
esztétikai elvei, sőt tájékozni se tudják magokat költészetünkben;
tudományos cikkeik és kritikáik szertelen követelők, az európai
szempontot emlegetik, a tudományok meghonosítása mellett akarnak izgatni
és sokszor még a mi irodolmunk színvonalán sem állanak; a magyar
tudományosság legnevezetesb kérdéseihez nem szólanak, legnevezetesb
tudományos könyveinket nem bírálják s inkább csak iskolai könyvekkel
bajlódnak; halomra írják az átalános jeremiádot, de specialitásokba nem
bocsátkoznak; majd minden folyóiratot, lapot nyeglének tartanak, de alig
van egyetlen számok, melyben magokat a nemzet mártirainak, az egyetlen
becsületes vállalatnak ne hirdetnék. Ez okok és vádak, elismerem, így
bizonyítás nélkül nagyon csekély értékűek, ki is fogom fejteni, minthogy
a Figyelőben már nincs terem, valamelyik politikai lap tárcájában. Addig
maradjon válasz nélkül ama nyilt levél, csak ez lehet a valódi válasz,
mellyel a Kritikai Lapoknak tartozom.




BUDAPESTI SZEMLE.[51]

Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. LIII-ik füzet. Pest, 1863.

E kezünk alatti füzet már harmadika a hatodik évi folyamnak. Egy fél
évtizedet élt már e folyóirat, de, fájdalom, a szerkesztő és írók
buzgalmával nem növekedett a közönség részvéte. Mint halljuk, a Szemle
előfizetői inkább apadnak, mint növekednek. Hát megszünjék e vállalatunk
is? Hát oda jussunk-e ismét, hogy egyetlen nagyobb folyóiratunk se
legyen, mely közvetítőül szolgáljon a hazai és külföldi irodalom, a
szaktudós és mívelt közönség közt. Megindulásakor, 1857-ben, részvéttel
üdvözölte közönségünk a Szemlét. Vajjon kevésbbé becses-e e folyóirat
most, midőn tizenhat vastag kötet gazdag tartalmára hivatkozhatik, mint
volt akkor, midőn csak igérhetett? Azóta vesztett-e fontosságából
nemzeti irodalmunk ügye? Avagy pótolta-e e folyóiratot más hasonló, nem
mondjuk tartalomban, csak pusztán törekvésben? Óhajtja-e a magyar
közönség, hogy e szép multú és még szebb jövőjű folyóirata mihamarább
félbeszakítsa pályáját? Olvasóinkra bízzuk a feleletet.

A jelen füzet tartalma a következő: I. _Két eposz._ Első közlemény. A
Nibelungenlied. _Szász_ Károlytól. – II. _A társadalom tudománya és
Riehl munkái. Trefort_ Ágostontól. – III. _Művészet csarnoka:_
Correggio. Planche után. _Székely_ Józseftől. – IV. Éledés és
életkezdet. _Brassaitól_. – V. _M. Tudományos Akadémia;_ Az 1863-ban
tartott közülés. VI. _Irodalmi szemle;_ M. Chevalier a londoni
műtárlatról. _Jánosi_ Ferenctől. Representativ men, in seven lectures.
By Ralph W. Emerson. (I. Napoleon jellemzése.) _Bezerédj_ Lászlótól.
VII. _Hazai könyvészet_.

Mind becses vagy érdekes cikkek; minket legközelebbről a széptaniak
érdekelnek. Szász Károly esztétikai és irodalomtörténeti értekezése két
híres eposzt vesz tanulmányai tárgyául, a Nibelungenliedet és Firdúszi
Sáhnáméját. Kelet és Nyugat e két legnagyobbszerű művéről még alig volt
szó irodalmunkban. Legfeljebb csak nevöket hallottuk néha emlegettetni;
Szász Károlyt illeti az első tüzetes és derekas ismertetés dicsősége. Ez
első közlemény a Nibelungenliedet tárgyalja, de ennek is még csak felét.
Úgy látszik, terjedelmes és részletes tanulmány lesz. Mindenesetre
legjelesb Szász minden eddigi széptani dolgozatai közt. Szeretettel
csüng tárgyán s egészen beleélte magát. Nemcsak magyarázza e nagyszerű
költeményt, hanem mintegy reprodukálja. A prózai, de folyékony és szép
elbeszélést mindjárt-mindjárt megszakítja nehány jellemzőbb versszak
nagyon sikerült fordításban. Csaknem azt kell hinnünk, hogy szerző
lefordította a Nibelungenliedet s egészen kész művéből vegyít ide
töredékeket. Nagyon élénk képét vesszük az egész műnek. S az
elbeszélésbe koronként tapintatosan vannak beleszőve a jellemek s a
cselekvény jeles széptani fejtegetése. Magánál az értekezésnél kevésbbé
dicsérhetjük a bevezetést, melyben Szász nehány tájékozó szót ejt az
eposzról és korszerűségéről. A fődologban nagyrészt igaza van, de nem
tudja jól kimagyarázni magát s néhol téveszmékbe bonyolódik. Tökéletesen
igaz, hogy az eposz mindjárt korszerűvé válik, mihelyt egy nagy tehetség
áll elő, ki azt korszerűvé képes tenni. Például Virgil egy lelkesülésre
kevéssé hajlandó, sőt romlott korban is képes volt hatni, mert a
multakról énekelve mindent költeményébe olvasztott, mi a jelenben a
kedélyeket leginkább elfoglalta. Azonban, midőn Szász azt mondja, hogy
korunk minden műformák közt kiválólag a regény felé hajlik, a társadalmi
kérdések részletes tárgyalásának e tág keretű műnem a legkedvezőbb, de
támadjon szellem, mely a társadalmunkat mozgató kérdéseket, az élet
aprólékosságaitól eltérve, óriási mérvekben az eposz keretében
tárgyalja, az eposz azonnal korszerű lesz, úgy látszik, azt hiszi, hagy
az életfeltételéből kivetkőztetett regény már könnyen eposszá válhatik.
E látszatot csaknem bizonysággá emeli az, midőn Szász azt mondja, hogy
Sue s a frivol francia irodalom bajnokai oly kevéssé képesek eposzt
teremteni, mint a mindennapi csendéletet mesterileg festő angolok, de
például Hugo Victor merészebb és nagy csatavázú alkotásaiban ki nem
látja az eposz súlypontja felé való nehézkedést. Tehát a «Nyomorultak» –
mert erre látszik célozni Szász – az újkor eposzának embriója, tehát oly
irányregényekből fog kikelni az újkor eposza, melyeknek a regény tág
formája is szűk s inkább a reflexió, mint a fantázia teremtvényei. Mi az
újkor e leendő eposzát sehogy se tudnók üdvözölni. A bevezetés még egy
pár állítására tehetnénk ily megjegyzést. Szász azon meghatározását sem
tartjuk szerencsésnek, hogy az eposz a világnézlet költészete.
Mindenesetre máskép kellett volna kifejteni s magában az értekezésben is
szólni valamit a Nibelungenlied világnézletéről. De erről talán később
lesz szó, mi is akkor talán bővebben szólhatunk e különben nagybecsű
tanulmányhoz.

A másik széptani cikk Planche Correggiója. Planche éppen oly nevezetes
kritikus a képírás, mint a szépirodalom mezején. Köszönjük a Szemlének,
hogy a világ legjelesb képíróiról rajzolt arcképeit a magyarba
átültette. Irodalmunk semmiben sem oly szegény, mint az ily
dolgozatokban. Planchenak, ezzel együtt, már hat ily arcképe jelent meg
a Szemlében: _Rubens, Rafael, Michelangelo, Leonardo da Vinci,
Rembrandt, Correggio_. Mily derék kötetet tenne ez így összegyüjtve, ha
könyvárusaink és közönségünk a fordított művekből venne egyebet is, mint
regényt. Legyen szabad e jelen cikkből egy kis mutatványt közölnünk.
Planche ugyan benne a francia képírókhoz intézi szavait, de még többet
érthetnek belőle a mieink:

«Antonio (Correggio) az ecset kezelése előtt már tanulmányozta a
költőket, történetírókat és bölcsészeket. Nálunk ma az ifjú nemzedék,
mely magát a festészetre szánja, távol van ez út követésétől. Teljes
figyelme saját szaka külön tanulmányozására összpontosul; fájdalom, e
tényt igen könnyű bebizonyítani. A párizsi szépművészeti iskolában
irodalmi tanfolyam nem létezik. A bölcsészet sohasem fordult elő a
leckék tervsorozatában. Mi a történetet illeti, noha az az iskolából
nincs kirekesztve, a tanulók nem foglalkoznak vele; mert a történelem se
a közvizsgálaton, se a versenyben szóba nem jön. Természetes annálfogva,
hogy annak a tanulók igenis másodrendű befolyást tulajdonítanak. A
rajzművészetben kitünt nagy emberek élete eléggé bizonyítja, hogy
mielőtt teljesen hivatásuknak szentelték volna magukat, nagyobb részint
mindazon feladásokat megkísértették, melyek értelmünk kíváncsiságát
ingerlik. Ez nagyon hosszú út, fogják némelyek mondani, ha mielőtt a
festészethez fognánk, át kell bolyganunk az emberismeretek minden
köreit; az élet nagyon is rövid hasonló munka végrehajtására. Az
irodalom tanulmányozásának ellenei helyesen teszik, ha a szépművészetek
iskolájában e terjedelmes és sok időt igénylő tanulmány ellen kikelnek.
Nem is arról van szó, hogy az ifjú festőket az irodalom, történet és
bölcselem mély tanulmányozásával terheljük, de e három tárgyban oly
elemi ismereteket kell nekik nyujtanunk, melyeket maguktól növelhetnek
és kifejthetnek. Azok, kik csak a műtani ismeretek tanulmányozására
szorítkoznak, szüntelen a juhait őrző Giottora emlékeztetnek bennünket,
ki Cimabue műteremiért odahagyta nyáját s művészete legkitűnőbb mesterei
között foglalt helyet. Ezek elfelejtik, hogy Giotto alig hogy az
ecsettel megbarátkozott, fölfogta kora bölcselete és irodalma
tanulmányozásának szükségét. Minden műve egy-egy bizonyság széles és
sokoldalú ismeretei mellett. A Santa Maria al’Arena bájos egyháztól
kezdve Páduában a nápolyi «Incoronata»-ig egyetlen freskója sincs,
melyen kiművelt elméjének kincsei ne ragyognának. Az irodalom
tanulmányozásának előnyeit kiemelni elég, ha idézzük Leonardot,
Michelangelot és Rafaelt. Világos bizonyság ez arra nézve. Mindenki
tudja, hogy e három férfiú, kiknek neve a lángész jelképe lett,
kíváncsian tanulmányozott minden írót, kik eszméjüket termékenyíthették
s munkájukkal nem szorítkoztak hivatásuk csupán műtani értésére.»




DALOK KÖNYVE.[52]

Száz magyar költő és a nép dalaiból műfajilag rendezve, szerkeszté
Kolmár József. Baja, 1863. Schőn Jakab.

Megint egy új antológia. Maholnap több lesz az antológiák, mint a költők
száma. Valóban az antológiákkal való visszaélés mindinkább kezd
terjedni. Senki sem örülne jobban, mint mi, ha az iskolák számára vagy
irodalomtörténelmi segédkönyvül minél jobb antológiák jelennének meg, de
midőn látjuk, hogy majd mindennemű irodalmi szempont mellőzésével az
antológiakiadás csak puszta üzletté vált egész az írók megkárosításáig,
lehetetlen bosszankodásunkat ki nem fejeznünk. Kiadóink egymásra
rendelik meg az antológiákat, sőt egész rendszeres antológia-könyvtárt
is adnak ki; az igaz, egy költőből rendesen nem vesznek át többet egy
ívnél, de mit ér ez, ha egyik gyüjteményben egy ív ballada jelen meg, a
másikban egy ív dal, a harmadikban egy ív epigramm? Így az összes közlés
sokra megy, így némely költőt egészen ki lehet adni s a tulajdonjog
kijátszva. Hát még arra mit mondjunk, midőn némely gyüjteménybe 3–4 ívet
vett át valaki egyetlen egy költőtől? Kolmár gyüjteménye ilyen.
Vörösmartytól ötvenhárom darab van benne, Petőfitől pedig ötven. Itt
nemcsak a méltányosság van áthágva, hanem a betűszerinti törvényesség
is, mert sem Vörösmarty, sem Petőfi művei még nem váltak köztulajdonná.
– Ami a gyüjtemény irodalmi becsét illeti, nem mondhatni kitűnőnek,
habár némi ízlést nem tagadhatni meg tőle. Először is meg kell rónunk
azt a Kertbeny-féle utánzást; Kolmár is százra viszi föl a költők
számát, ki akarja tölteni az egész abc-ét, előszeretettel fordul némely
homályos nevű költőkhöz s jeleseket mellőz. Somogyi Ignácot például
feljebb becsüli Székácsnál, Horváth Endrét kiküszöböli a költők sorából,
míg másokat költővé avat. – A műfaji rendezést sem mondhatni
sikerültnek. Nincs felmutatva minden műfaj s egyik a másikba zavarva.
Hát még a fajoknak az a furcsa elnevezése, mint szomordal, beszélydal,
természetdal, levéldal, képdal, stb?!




BUDAPESTI SZEMLE.[53]

Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. LIV. füzet. Pest, 1863.

E füzetet is, mint az előbbenit, _Szász_ Károly «_Két eposz_» című
tanulmánya nyitja meg. Most a második közleményt vesszük, mely a
Nibelungenlied második felét tárgyalja. Szász itt is éppen oly
szeretettel csügg tárgyán, mint az első közleményben s a tartalom
elbeszélését, sőt magát a fejtegetést is a jellemzőbb versszakok
fordítmányával szövi át, mi az egészet nagyon élénkké teszi. Jelesen
fejtegeti e nagyszerű eposz alkatát, érintve ama mondaköröket is,
melyeket a Nibelungenlied mintegy magába olvasztott. Most is, mint a
multkor legkevésbbé vagyunk megelégedve az eposznak, mint a világnézlet
költészetének fejtegetésével. Így határozta meg volt Szász az eposzt
mult közleményében s ezt most magából a Nibelungenliedből igyekszik
megmutatni, de nem mutat ki egyebet, mint azt, mi minden nagyobb és
jelesb költői műről áll, legyen eposz, dráma vagy akármi egyéb, t. i.
hogy rajta az illető század bélyege s többé-kevésbbé megtestesítvék
benne a kor világnézletei. Különösen feltűnt nekünk e következő hely: «A
népáramlások kora minden inkább, mint a vallási, világnézleti és
társadalmi elméletek és spekulációk ideje, – ezekre nyugalom kell s
éppen az hiányzott ama korban.» Ezt Szász arra nézve hozza fel, hogy a
Nibelungenlied hősein félkeresztyén és félbarbár szellem ömlik el, de
egyszersmind azt sejteti, mintha a teljesb és egységesb világnézletű s
így jobb eposzokat termő korszak a nyugalmas bölcselkedés korszaka volna
s nemcsak a mű-, hanem a naiv eposz is holmi spekulációkból indulna ki,
holott az ellenkező már eldöntött s csaknem megcáfolhatlan igazság.
Azonban egy pár sorért nem gáncsoljuk tovább e jeles tanulmányt, melynek
harmadik és negyedik közleményét, a Firdúszi eposzáról való tanulmányt,
nagy örömmel várjuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Íme e jeles vállalat egy újabb becses füzete. Irodalmunk jelen viszonyai
közt alig lehet kiállítani jobb füzeteket. A Szemlében, ami hiány van,
az inkább az írók hiányában rejlik. Közelebbről az egyik napilap
megrótta a Szemlét, hogy nem fordít elég gondot a magyar irodalomra és
irodalomtörténetre. Mi úgy tudjuk, hogy ez nem múlik a Szemle
szerkesztőjén. A közelebbi hat év alatt majd minden nevezetesb s nagyobb
irodalmi vagy irodalomtörténeti tanulmány a Szemlében jelent meg. Most,
hogy kevesb ily cikket adhat, oka az, hogy az irodalmi tanulmányokkal
foglalkozók kevesebbet dolgoznak, egyébbel vannak elhalmozva, vagy talán
kedvök sincs. Egyébiránt az ily cikkek sem a közönség, sem az irodalom
részéről nem találtak valami nagy részvétre. Kivált a napilapok
újdonságírói csak úgy lóhátról beszélnek rólok, pedig alkalmasint
rendesen el sem olvassák.




GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN POLITIKAI ISKOLÁJA.[54]

Saját műveiből összeállítva Török János által. Első kötet Kiadja
Heckenast Gusztáv. Pest, 1863.

«Kívánatos – úgymond az előszóban Török – hogy a nemzet újabban kezdje
tanulmányozni gróf Széchenyi István halhatatlan munkáit, kivált, hogy az
ifjabb nemzedék mielőbb módot nyerjen, korunk téveszméi ellenében a
dicsőült magyar államférfiú velős és szellemdús irataiból nemcsak a
jövőre nézve a gyakorlati hazafiság s józan nemzeti politika egészséges
utasításait s eszméit meríteni, hanem egyszersmind tanulság és alaposság
végett megismerkedni azon eszmemenettel is, mely gróf Széchenyi István
reformátori sikeres munkásságának elejétől kezdve fonalát képezé. A
dicsőültnek munkái azonban a könyvkereskedésekből már rég eltüntek,
együttesen összegyüjtve csak igen kevés háznál találhatók, sőt még
leghűbb tisztelői is csupán egyes műveit bírják elszórva. Valamint azért
sürgősb, úgy méltóbb irodalmi vállalatot alig képzelnénk ezidőszerint,
mint gróf Széchenyi István összes munkáinak kiadását. Minthogy azonban a
most csupán elszórva s egyrészt még kéziratban létező munkák
összegyüjtése és rendezése hosszabb időt kíván s e részben a dicsőültnek
örökösei nem is határoztak, a napról-napra érezhetőbb szellemi szükségen
egyedül a jelesb munkák velős kivonatának gyors és olcsó kiadása által
segíthetni.» «Legfőbb gondom volt, – folytatja tovább, – a nagy
államférfiú munkáinak legjelesb és leglényegesb helyeit oly
kiválasztással adni, hogy a szerző eszmemenete eredeti összefüggésben
kitűnjék, egyszersmind pedig reformátori küzdelmeinek története
tükröztessék vissza. Az első kötet a «Hitel», «Világ» és «Stadium» e
három úttörő nevezetes munka gyöngyeiből csaknem egészen kitelt. – A
második kötetben, mely Széchenyi egyéb kiadott munkáinak kivonatát
foglalandja magában, – szándékom a dicsőültnek némely kiadatlan iratait
is toldalékul fölvenni, különösen azokat, melyek megtört szívének
kegyeletes emlékeül szolgálnak.»

Ez előszóból eléggé kivehetni a munka célját és tartalmát, azonban azt
nagyon bajos megérteni mind az előszóból, mind magából a munkából, hogy
miképpen lehet töredékekkel és aforizmákkal Széchenyi eszmemenetét az
eredeti kapcsolatban feltüntetni, hogy lehet kivonatot készíteni
összevonás s a hozzá szükséges kapcsolatok nélkül, valamint azt sem,
hogy mikép lehet politikai iskolának nevezni egy, ha mindjárt
kronológiai rendben összegyüjtött, úgynevezett gyöngyfüzért, valamely
politikai íróból. Ez éppen olyan, mintha valaki Shakespeare drámáiból
kiszedegetné a szebb helyeket s gyüjteményét Shakespeare drámai
iskolájának nevezné. Ki Széchenyit e gyüjteményből akarja ismerni, az
ugyan valóban soha sem fogja ismerni. Egészen más lesz vala, ha Török
Széchenyi műveit és politikáját érdemlegesen ismerteti s e célra használ
föl idézeteket a szükséges helyeken. Végre azt sem értjük, miért volna
Török Széchenyi politikai tanítványa. Régóta halljuk ugyan, de sohase
tudtuk megfogni. Egyébiránt ez nem tartozik reánk, ítéljék el a
politikusok, de reánk is tartozik kimondani, hogy az ily gyöngysorok,
legyenek bármily gonddal, sőt pártcél nélkül is kiszemelve, semmikép nem
pótolják Széchenyi összes munkáit s hogy az örökösöknek elkölcsi
kötelessége valahára egy összes, a dicsőülthez méltó kiadást rendeztetni
s ha lehet egy oly szakértő által, ki inkább tiszteli, mint emlegeti
Széchenyit.




A MAGYAR NEMZET KLASSZIKUS ÍRÓI.[55]

Kiadja Toldy Ferenc. Pest, 1863. Heckenast.

Nagyon örvendünk, hogy e becses és olcsó gyüjtemény szakadatlan foly s
oly kitűnő szerkesztő kezében, mint Toldy. Ez alkalommal három kötetet
veszünk, egyet Virág Benedek, kettőt Bajza munkáiból s ezzel mindkét
íróé be van végezve. Virág ez utolsó kötete poétai munkáit foglalja
magában, mint harmadik és teljesb kiadás. – «Örömmel teljesítem, – mond
Toldy, – Heckenast G. barátomnak a magam óhajtását megelőzött saját
óhajtását, midőn Virág Benedek _Poétai Munkáit_ is adom a «Magyar Nemzet
Classicus Írói» e gyüjteményében. Az olvasó, ki nemzeti költészetünk mai
álláspontjából szokta a mult korok kitűnőbb szellemeit megítélni, nem
fogja Virágot tehetségeihez és érdeméhez képest méltányolni; s a
Helikonnak ma már kivívott magasságairól nem tekint vissza azon szédítő
mélységbe, melyből a multnak emberei, melyből annyiak felett Virág
Benedek, emelték ki az egykor földön csúszó magyar múzsát. S igenis:
Virág ódáira Berzsenyi, episztoláira és gunyoros költeményeire Kazinczy,
epigrammái s meséire Vitkovics, Szentmiklóssy és Czuczor rég homályt
vetettek, úgy, hogy Virág fénye szinte elhalványodott mellettök: a
nemzeties irány pedig már annyira éltető, sőt uralkodó eleme összes
irodalmunknak, hogy alig eszméljük immár, miképpen mindez egykor máskép
lehetett! Pedig mennyire más volt a kor, melyben Virág föllépett és
hatott s mely hatalmas és elragadó. De ez iránt magát a kort kell
megkérdeznünk.» Itt néhány Virágra vonatkozó sort idéz Toldy Kazinczy,
Csokonai, Berzsenyi és Vörösmarty költeményeiből s aztán így folytatja:
«Végre azon nemzeti iránynak, melyet Horvát István az ő nyomain hozott
be történetvizsgálatunkba, első megpendítője s kifejezett képviselője
Virág Benedek volt «Magyar Századai»-ban, első egyszersmind, ki
költeményeiben a nyomorult jelennek csüggesztő világába a magyar
hősvilág kétségtelenül nagy és biztató emlékezeteit idézve fel,
költészetünket új tartalommal és lélekkel termékenyítette meg s közvetve
klasszikai műeposzunk alapvetője lett. Így egész teljességében áll róla
a nagy költő szép mondása:

  .......... ki kora
  Legjobbjait gerjesztve emelé,
  Minden koroknak élt.

Igenis: Virág költészetünk fejlődési láncolatában oly szem, melynek
ismerete nélkül e fejlődés menetele csonka, érthetetlen: s
klasszikusaink sorozatából, hogy az maholnap szerves egészet képezzen,
ki nem maradhat. De az ő költeményei becse nemcsak históriai, hanem
költői is s itt azon álláspontot kell megragadnunk, melyet más helyt
jellemeztem s ezúttal ismétlenem annál kevésbbé szükséges, mert azon
írásom az e gyüjteményben szintén közlött «Magyar Századok» előtt
olvasható.»

Ez mind igen jól van mondva; teljesen helyeseljük Toldy nézeteit, kivéve
kettőt: először azt, hogy van klasszikai (ha az a remek értelmében van
mondva) műeposzunk; másodszor azt, hogy Virág klasszikusaink sorába
tartozik. Ez a költészet történelmében a Toldy által felállított
nézettel is ellenkezik. Azonban ellenvetésünk természetesen nem azt
teszi, hogy Virág nem jeles költő s hogy ne örülnénk ez újabb
kiadásának; mi csak szeretnők, ha e becses gyüjtemény valamivel
általánosb címet nyerne, például a «Magyar nemzet classicus és jelesb
írói» s a szerkesztő ne volna kénytelen klasszikusaink nagyon csekély
számát talán nagyon is megszaporítani.

Bajzának e szintén utolsó kötetei nyelvészeti és filozófiai cikkeit,
vegyes polémiái nevezetesbjeit s dramaturgiai dolgozatait foglalják
magokban. «E hatodik kötettel – mond az utószó – bérekesztem Bajza
összegyüjtött munkái kiadását. Bár ez kétannyit, sőt többet, hoz az
1851-kinél, korántsem meríti ki ez írónk irodalmi munkásságát. Ide sem
tudva a «Hajdankor Világtörténetét», vitairataiból csak némelyeket
adhattam, melyek amily kiható és mély befolyást gyakoroltak az irodalmi
élet körén, kiválóbb érdekkel bírnak; dramaturgiai írásaiból pedig csak
szemelvényeket (s ezeket is kihagyásokkal), hogy legalább némileg
visszatükröztessék azon mértékadó hatás, mellyel Bajza összes
színügyünkre, mint szervező és műbíráló, volt. De még soká foghatnak,
költő, színész s mívelt nézőre egyformán, fejtőleg hatni ezen, a drámai
költészet és színművészet törvényeit mindig tényekből kiinduló konkrét
előadásban tartalmazó, mélyen átgondolt s azért biztos kézzel odavetett
esztétikai vázlatok: míg szervezők és igazgatók a színügy technikájára
tartozó, bár alkalmi intések öszvegében a legjobb gyakorlati kalauzt
találhatják fel. A kép kikerekítésére nem maradhatott el az író polémiai
első föllépte e téren, valamint szózata sem, mely azonkívül, hogy irányt
adott a színügynek a maga idejében, legtöbb részeiben érvényes marad
minden időre. – A nagy számú mellőzöttekben is mindenütt azon a dolog
lényegét kimerítő tárgyalás, azon éles ítélet, szétoldó erős logika s
polémiai taktika, melyek a közlöttek többjeiben művészi formában lépve
föl, egy nemét a klasszicitásnak veszik igénybe; de ott az általános
igazságok s derék észrevételek annyira vannak pillanatnyi érdekű, mert
mindig egyszersmind személyes, kérdések bő fejtegetésével vegyítve – t.
i. a rettegett zsurnaliszta, éppen mert rettegték, éveken át,
mindenfelől megszünés nélkül ostromoltatván, hallgatással fenn nem
tarthatá magát – hogy e miatt azok most már csak az irodalmi és színi
ügy történésze s a biográfus figyelmét köthetik le. Ezeknek az Athenæum
köteteit kell majd gondosan olvasniok. – A színbírálatokat eredeti
aláírásaikkal adtam. A figyelmes olvasó észre fogja venni, mikép
változott a névvel a hang is: nem tartózkodásból, bár oly időben, midőn
a független színbíráló hatóságilag is háborgattatott: azt Bajza nem
ismert, hanem számolásból.»

Őszintén megvallva, mi valamivel többet óhajtottunk Bajza polémiáiból.
Tudjuk, hogy Toldy örömest rendez vala egy egész teljes kiadást is, ha a
gyüjtemény terjedelme s a kiadó engedik. Így is szívesen vesszük
Bajzának e legteljesb kiadását. Azonban talán nem ártott volna Bajza
kihagyott polémiáinak és más cikkeinek egy kis jegyzékét közölni. Teljes
kiadást sokáíg nem remélhetünk s így mind Bajza életírói, mind az
irodalom történelmével foglalkozók alig fogják megtalálni a lapokban
elszórt, kivált álnevű dolgozatait. S vajjon, ha pályatársai kihalnak,
kitől várhatunk e tekintetben biztos felvilágosítást.




A MAGYAR ORVOSOK ÉS TERMÉSZET-VIZSGÁLÓK IX-IK NAGYGYŰLÉSE.[56]

(Szept. 22. és 24-kén.)

A «saison morte» néhány napra fölelevenült. Utcáink zajosbak, a lakomák
és estélyek egymást érik, a Nemzeti Színház, a kérvényzők nagy
bosszúságára, nagyon látogatott, a szállodák vendégeket, a bérkocsik
pártfogókat nyertek, a Nemzeti Múzeum parkja pedig egy ideiglenes
bádog-szökőkúttal ékeskedik. Talán igen léhán kezdem e cikkecskét, mely
egy tudós gyűlésről kívánna némi referáda lenni. Hiába, az a
bádog-szökőkút egészen elléhásítja a kedélyt s furcsábbnál-furcsább
gondolatokat kelt föl az emberben. Hűsítni kivánták-e vele a léget, mint
keleten szokás? de hiszen szeptember végét éljük s meglehetős csípős
szelek fúdogálnak. A tudósoknak szándékozták-e megmagyarázni
gyakorlatilag a szökőkút elméletét? Lehetlen. Csak díszítmény akart
lenni az egész, de valóban nem lett egyéb, mint egy kis mulatság az
utcagyermekek számára s a tudós gyűlés meglehetős léha előcsarnoka. A
múzeumi park és kerítése elég szegényes, nem nagy becsületére válik sem
a fővárosnak, sem az országnak, éppen azért kár oly ideiglenes
díszítményecskével felcifrázni, mely a többi résszel éles ellentétben
van s csak kirívóbbá teszi fogyatkozásait. De lépjünk a terembe s
legyünk komolyabbak. Az állvány közepén, nem messze az elnöki széktől,
Bene Ferenc szobra foglal helyet, ki először indítványozta s
egyszersmind megalapította e gyűléseket. A karzatok tömve, a terem
minden padja elfoglalva s már az elnök, br. Eötvös József is belépett,
kit éljenzés fogad. A főváros majd minden orvosa és természettudósa
jelen van, a vidékről szintén számosan gyűltek föl, sőt egy pár bécsi
nevezetesség is lerándult. Itt Balassa, Sauer jól ismert arcával
találkozunk, amott nem messze az elnöktől a nyolcvanéves öreg Zipser
foglal helyet, emitt a tömegben Brassai ősz feje és magas termete
emelkedik ki; amott egy pár frakk és kabát tűnik föl s ha tudakozódik az
ember, azt nyeri felvilágosításul: ez itt Hebra a híres orvos és tanár,
az ott Frauenfeld a bécsi növény- és ásványtani-társaság küldöttje, emez
itt Wittelshöfer, a bécsi orvosi lap szerkesztője, amaz ott Samaleder s
így tovább. Az elnöki asztalnál a gyűlés titkárai, Kovács Sebestyén
Endre és Szabó József urak elfoglalják helyöket. Egy pár «halljuk»
hangzik, a zaj csendre verődik s az elnök szólni kezd.

Br. Eötvös beszéde három pont körül forgott: kegyelettel emlékezett Bene
Ferencről, e gyűlések alapítójáról; szólott a természettudományok
haladásáról, érinté némely káros következéseit, különösen a
materialisztikus irányt s egyszersmind mély hitét fejezte ki az iránt,
hogy a természettudományok haladása végeredményeiben éppen azon morális
elveket és vallásos meggyőződéseket fogja megerősíteni, melyeknek
meggyöngülése miatt most aggódunk; végül az általános és hazai
tudományosság közti viszonyt fejtegette s egy idevonatkozó hazafiúi
meggyőződéssel s óhajtással zárta be jeles beszédét, melyre zajos éljen
harsogott.

Ezután Kubínyi Ágoston állott fel, mint a soproni nagygyűlés alelnöke,
örömét fejezte ki, hogy tizenhat évi időköz után újra üdvözölheti
pályatársait s egyszersmind a soproni ülés azóta meghalt tagjai
emlékének áldozott. Őt Kovács Sebestyén Endre váltotta fel a szószéken,
ki Bene Ferenc felett tartott emlékbeszédet. E munka egyes megtapsolt
mondatai nem fedezhették el egyfelől azt az életrajzi részletességet,
melyet a szónoki beszéd formája nem tűrhet, másfelől pedig azt a magában
becses, de szintén oda nem tartozó részt, mely az orvosi tudományok
tizenhat évi haladását tárgyazza. Értekezést Szabó József olvasott «Az
ember a geológiában» címűt, mely e most annyira vitatott kérdés állását
néhány erős és biztos vonással rajzolja. Kár, hogy szava alig hallszott
s e miatt értekezésének kevesebb hatása volt, mint érdemelte volna.
Kubinyi hivatalosan jelentette, hogy a Bene Ferenc emlékére
indítványozott érmek elkészültek és kaphatók s egyszersmind
indítványozta, hogy jó volna egy ezüst érmet a gyűlés részéről az
ünnepelt özvegyének küldeni. Elfogadtatott s az elnök erre nézve egy
ünnepélyes küldöttséget nevezett ki. Majd néhány üdvözlő levél
olvastatott fel Pest városa, az Erdélyi Múzeumegylet s a bécsi növény-
és ásványtani egylet részéről. Továbbá jelentés tétetett a pénztár
állásáról, mely mintegy 1000 frtra megy. A még fennmaradt időt a
programm szerint indítványok töltötték be. Egyetlen indítvány sem
fogadtatott el, mi magában nem baj, de nagy baj az, hogy egy pár
gyermekes indítványt is hallottunk. Egy fiatal orvos nagyon megörvendvén
a gyűlés napi közlönyének, mely az ülés idejére alapíttatott,
indítványozza, hogy a lapot állandósítva heti folyóirattá kellene
átváltoztatni. Ami legfőbb, hogy miből és mi módon, arról mélyen
hallgatott. Ilyesmit százat is lehet indítványozni egy nap alatt, nem
kell egyéb hozzá, csak szó. Egy természettudós és tanár hosszasan
előadta, hogy ő egy értekezést írt erről meg erről, melyet egy német
tudományos lap keményen megtámadott; feleletét a szerkesztő nem vette
be, pedig igaza van s több efféle. Várta már az ember, minő nagy
dolognak lesz ez bevezetése, végre is tudtára adta a gyűlésnek, hogy ő,
a ki nem adott cáfolatot, fel fogja olvasni a szakülésben. Minő
ünnepélyes ülés lenne az az Akadémiában vagy Kisfaludy-Társaságban, ha a
tagok az ellenök írt polémiák miatt kezdenének panaszkodni. Nem tudtuk,
hogy némely természettudós érzékenyebb a költők- és művészeknél is.

Az ünnepélyes ülést lakoma követte a lövöldében, hol számos toasztok
mondattak; a többek közt a Stettinben gyűlésező német orvosok és
természetvizsgálókra is poharak űríttettek, mi távirat útján tüstént
tudtukra is adatott s mire a szíves üdvözlő válasz még aznap
megérkezett. Szóval az első nap ünnep volt minden tekintetben, a
második, harmadik és negyedik, mint hétköznapok, a munka napjai. A
szakülések nagyon látogatottak voltak, sok jeles értekezés olvastatott,
az eszmecsere, vita javában folyt, szóval a gyűlés egyik főcélját most
jobban megközelítni igyekezett, mint régebben s örömmel tapasztaltuk,
hogy természettudósainknak nem csak száma szaporodik, hanem munkásságok
is kétszerezett és behatóbb. Vajha a gyűlés másik célját is mindinkább
megvalósíthatná, mi nem egyéb, mint a nagy közönség érdekeltségének
felköltése a természettudományok iránt. Erre nézve az ünnepélyes ülések
is sokat tehetnének, de meg kell vallanunk, még keveset tettek. E
tekintetben a második ünnepélyes ülés sem volt sikerültebb az elsőnél.
Többen olvastak értekezést; Knöpfler Vilmos «A természettudományok és
gyakorlati élet kapcsolatáról», Balogh Pál «Az olasz tudósok 1847-ben
tartott velencei gyűléséről», Bene Ferenc «Az elmebetegekről való
gondoskodásról», Schmidl Adolf a «Bihari hegységről», Hideghéty Antal «A
jelen ínség elemezése és óvszereiről», Patrubány Gergely «Wirchov
sejtkórtanáról», Romer Flórián «Zalamegye középkori egyházi
műemlékéről». Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni a felolvasó urak
érdemeit, sőt elismerjük, hogy egy pár jeles értekezést is hallottunk.
De mégis átalában el nem nyomhatjuk azon megjegyzésünket, hogy
természettudósainkban hiányzik az előadás művészete, a külső és belső
formának erős érzéke, szóval az, mi egyik legfőbb eszköz a tudomány
népszerűvé tételére. Úgy látszik, keveset adnak a szorosan vett irodalmi
műveltségre s éppen nem követik az angol és francia tudósokat, kik e
tekintetben oly kitűnők.

Ily ünnepélyes ülések értekezőinek egyik kiváló hibája az, hogy a szép
formát egyes floszkulusokban keresik s nem az egész kompoziciójában s
élénk folyamatos előadás helyett, melyből a főrészek mintegy láthatólag
emelkednek ki s olvadnak a főeszmében össze, vagy szónoki dagályba
vegyített szárazságot hallunk, vagy pedig annyi aprólékos részletet,
melyek a fővonásokat egészen betemetik. Adja Isten, hogy e tekintetben
is haladjunk s a jövő nagygyűlés szégyenítse meg netalán igazságtalan
gáncsainkat.




ÚJABB MAGYAR LANTOSOK.[57]

Petőfitől máig. Pest, 1864. Heckenast.

Kiadóink nagyon is pártfogásokba vették az antológiákat. Ha jól
emlékszünk, három év alatt ez már a tizedik kötet antológia Heckenast
kiadásában. Nem mondjuk törvényellenesnek ez eljárást; a kiadó betölti a
törvény betűjét, egy költőből egy kötetbe nem vétet át többet egy ívnél,
de mit ér, ha aztán tíz kötetben akár tíz ívet is találhatni egy
költőtől. Mindenesetre nem méltányosság. Még az más volna, ha
irodalomtörténeti vagy iskolai szempontból szerkesztenének kiadóink
antológiákat vagy pedig illusztrált díszalbumokként adnának ki. Így csak
puszta üzlet az írók rovására. – A kezünk alatti antológia újabb lírai
költészetünk képét kívánná nyujtani, vagy amint a névtelen szerkesztő
előszava mondja: «A legújabb magyar költői korszak összes termékeiből
vesz itt az olvasóközönség egy válogatott gyüjteményt időrendi
sorozatban és a szerint szemelve ki, amint az egyes költők egy vagy más
tekintetben figyelmet érdemelnek.» Kár, hogy az időrend néhol nincs
megtartva s a választás se mindenütt sikerült. Tompát, mint elbeszélőt,
a «Pipás kántor»-nál jelesb művel mutathatta volna be a szerkesztő, ha
ugyan Tompának szüksége van a bemutatásra. Szász Károlyból is jobban
választhatott volna, valamint Lévayból; Zalárnak, egyet kivéve, majdnem
leggyöngébb költeményeit szemelte ki. Bizonyos, eléggé nem indokolható
rokon- és ellenszenvet is veszünk észre ez antológia összeállításában.
Dózsától, Balogh Zoltántól egyetlen költeményt se találunk benne,
ellenben Zilahy Károlynak majd minden költeménye ott van, még olyan is,
mely sehol se jelent meg. Bozzai, e korán elhúnyt jeles fiatal költő,
egészen mellőzve, ellenben ott Cserényi Imre, ki alig írt egy pár
költeményt s még eddig inkább csinosan versel, mint költ. Az előszó
elmaradhatott volna. Petőfiről mond el egyet s mást túlozva és elrontva
azt, mit mások már jobban elmondottak. Azt mondani Petőfiről, hogy ő
szólott először magyar lélekkel magyar szívhez, csak frázis s e mellett
nem is igaz. Még kevésbbé igaz az, hogy Petőfi elhúnytával líránkban
csak visszaesés történt, de hanyatlás úgy látszik, mégsem mutatkozik; e
visszaesésnek főoka az időben rejlett, hátraléptünk, hogy annál
nagyobbat ugorhassunk s ha nem is haladunk szökdelve, mindazáltal vannak
jelenségek, melyek líránk jövőjére nézve a legjobb reménnyel biztatnak.
Ez körülbelül annyit tesz, hogy az 1849 utáni évtized lírai munkássága
visszaesést képez, a mostani évtized lírikusai pedig az emelkedés
korszakának kezdői. Vajjon kik a jövő lírájának e képviselői? Mi nem
ismerjük őket. Jó lett volna a szerkesztőnek egy kissé kimagyarázni
magát. Egyébiránt ajánljuk ez antológiát olvasóink figyelmébe; hiányai
mellett az újabb lírai mozgalmak elég élénk képét nyujtja.




A MAGYAR NEMZETI IRODALOM TÖRTÉNETE.[58]

A legrégibb időktől a jelenkorig. Tankönyvül köz- és magánoktatásban.
Írta Toldy Ferenc. Első füzet. Pest. Emich Gusztáv tulajdona. 1864.

Egész szívünkből üdvözöljük e könyvet, mely Toldy terjedelmes
irodalomtörténetének sem újabb kiadása, sem folytatása, hanem egészen új
és önálló könyv. Mint tudjuk, Toldy terjedelmes irodalomtörténetét csak
a mohácsi vészig írta meg, továbbá költészetünk történetét csak
Kisfaludy Sándorig bocsátotta közre két külön kötetben. Így mindeddig
nem volt teljesen bevégzett irodalomtörténetünk, mert az e téren
megjelent más művek oly gyönge kompilációk, hogy szóba sem jöhetnek.
Valóban szégyene volt a magyar irodalomnak, hogy irodalomtörténete még
az iskolák számára sem volt használhatóan kidolgozva, a közönség kezébe
pedig semmit sem adhattunk, melyből irodalmát a legrégibb időktől a
jelenkorig haszonnal áttekinthesse. E hiányon akar Toldy segíteni jelen
könyvével; míg több kötetre terjedő irodalomtörténetét bevégezhetné:
mintegy 18–20 nyomtatott íven összevonta tanulmányai eredményét.
Leginkább tankönyvet írt ugyan köz- és magánhasználatra, de úgy, hogy a
nagyközönség, sőt egyben s másban még a szakemberek is használhatják.
Nemcsak a módszer ajánlja e könyvet, hanem az adatok teljessége és
pontossága is. Valóban nem csekély nehézséggel járt néhány ívre teljesen
beszorítani az egész magyar irodalmat s minden feltűnőbb jelenséget, ha
nem is mélyrehatón, de mégis jellemzőn felmutatni. Toldy szerencsésen
megoldotta e feladatot s e mellett jegyzeteiben a magyar irodalom teljes
bibliografiáját közli. Felfogásunk vagy ítéletünk néha különbözhetik az
övétől, itt-ott némely átalánosságot terjedelmesben, némely részletet
összevontabban óhajthatunk, de el kell ismerni a munka jelességét, mint
egyetlent a maga nemében irodalmunkban s kívánnók, hogy iskoláink
valláskülönbség nélkül bevegyék s a közönség között is minél inkább
elterjedjen. – A kezünk alatti első füzet a legrégibb időktől 1807-ig
terjed, a második, mely, amint halljuk, sajtó alatt van, a még hátralevő
40 évet (1807–1849) tárgyalja. E második füzethez fogja a szerző
bevezetését is csatolni, melyben az irodalomtörténet tanítása módjáról
és könyve használatáról adja elő nézeteit.




PETŐFI ÉLETRAJZA.[59]

Petőfi életrajzával megint foglalkozni kezd irodalmunk. Örvendünk rajta,
habár az eredménnyel nem igen lehetünk megelégedve. A «Fővárosi
Lapok»-ban Zilahy Károly ez év elején egy meglehetős terjedelmű
életrajzot indított meg, mely bizonyos körülmények miatt megszakadt
ugyan, de egy tíz íves füzetben nemsokára egészen meg fog jelenni, mint
a nemrég kibocsátott, kissé nagyhangú, előfizetési felhívásban olvassuk.
A «Pester Lloyd» tárcája nemrég végzett be egy egész cikksorozatot Beck
Károlytól, mely Petőfinek e német költővel való viszonyát és
beszélgetéseit tárgyazza. Sajnáljuk, de kénytelenek vagyunk kimondani,
hogy Beck Károly teljesen képtelen Petőfit jellemezni. Egész német
burschot alkot belőle. Nemcsak aki ismerte Petőfit, de az is, ki nem
ismerte, csak műveit olvasta, meg fog ütközni e rajzon. Az igaz, hogy
Petőfi Beckkel némi viszonyban állott, egy párszor meglátogatta, de hogy
olyasmiket s úgy beszélt volna, amint Beck előadja, abban kétkednünk
kell. Úgy látszik Beck nem egyebet célzott cikkeivel mint azt, hogy
részint a maga, részint a Petőfi szájával elmondja nézeteit a német és
magyar nemzet közti viszonyról, továbbá a saját és Petőfi költészetéről.
– Zilahyban méltányolnunk kell a fáradhatlan kutatást, de egyszersmind
hibáztatnunk az itt ott-nagyon kritikátlan eljárást, valamint azon módot
is, hogy apróságokra, esetlegességekre, sőt pletykákra kelleténél több
súlyt helyez s ezáltal a jellem lényegét akaratlanul is elferdíti.
Egyébiránt nem az egészről ítélünk, melyet nem ismerünk, hanem csak a
megjelent részekről; óhajtjuk, hogy a nemsokára megjelenő füzet
megcáfolja ítéletünket. Csak egy példát hozunk fel ítéletünk
támogatására. «Petőfi – mond többek közt Zilahy – a nők irányában nem
tudott szeretetreméltó lenni, mindjárt lelkemnek, galambomnak címezte s
minden előljáró beszéd nélkül összevissza ölelgette őket, miért
egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni, csak okkal-móddal.»
Mellőzve a szerző meglehetős ferde nézetét a nőkről, csak azt kérdjük:
volt-e valaha a világon oly ember, kiről el lehet mondani azt, mit
szerző Petőfiről oly határozottan állít? mert, hogy Petőfi nem volt
olyan, azt mindenki tudja, ki Petőfit ismerte.




PORTUGÁL NÉPKÖLTÉSZET.[60]

Bellermann, egy német, ki sok ideig lakott Portugálban, egy kötet
portugál népdalt és románcot hagyott hátra, melyet barátjai nemrég adtak
ki Lipcsében. Minden dalhoz és románchoz oda van csatolva a német
fordítás is; egyszersmind számos felvilágosító jegyzetet veszünk a jeles
gyüjtőtől és fordítótól. A portugáloknak még nincs nagyobbszerű
népköltési gyüjteményök. Első gyüjtőjök de Almeida Garrett volt, a
közelebb elhúnyt külügyminiszter, ki 1851-ben adta ki mintegy harminchét
darabból álló gyüjteményét. Bellermann egészen átvette e gyüjteményt, a
többi, a felesebb szám, az ő fáradságának gyümölcse. A portugál
népköltészet átalában sokat hasonlít a spanyolhoz, a különbség köztök
csak az, hogy a portugál szelídebb és lágyabb. Ami a spanyol
költészetben szenvedélyes, vad és iszonyú, a portugálban mintegy
megenyhül. A portugál nép leginkább ünnep- és vasárnapokon szokta
énekelni dalait, románcait és legendáit. Örege, ifja összegyűl a
kertekben vagy a falu piacán vagy csapszékben; egyik gitárt vagy
tamburint vesz kezébe és sebes ütemekben énekel a szűz szerelemről, a
nőhűségről, szerelmi boldogságról és kínról, tiltott viszonyokról. Víg
és szomorú dal s románc egymást váltogatják. A szerelmi és
lovagrománcokkal ájtatos legendák és csodás regék társulnak. A
tulajdonképi történelmi ó-portulgál dalok és románcok leginkább a mórok
körül forognak s a Nagy Károly mondaköréből vannak véve. Meglepő, hogy
oly kitűnő hajósnépnél, minő a portugál, a tengeri kalandokról
hallgatnak a románcok. Bellermann csak egyetlen oly románcot tudott
találni, melynek színhelye a tenger és hajó. Címe: A «Kathrinéta hajó».
Hanem ez aztán nagyon szép. Ím itt közöljük amint hirtelenében
lefordíthattuk:

  Nézd amott az Kathrinéta,
  Hirneves hajó, figyelj,
  Elmondom mi történt rajta;
  Ajh csodás és iszonyú!

  Napok teltek, év is eltelt
  S hazatérni nem tudott;
  Már alig van enni-inni,
  Éhhalállal küzd a nép!
  Sarutalpat lágyitottak
  Csillapítni éhöket;
  De az oly kemény, hogy senki,
  Bár akarja, sem eszi,
  Sorsot húznak, vágóhídra
  Mint barmot kit vigyenek,
  A hajónak kapitányát
  Érte a sors, iszonyú!

  «Hej fiam, matrózfiacskám,
  Mássz fel ott az árbocon.
  Látod-e a spanyol földet
  Vagy Portugal partjait?»
  «Nem látom a spanyol földet,
  Sem Portugál partjait.
  Látok hét mezitlen kardot
  Mind szívednek fenve ki.»

  «Mássz feljebb szemes fiacskám,
  Tetejéig meg se állj!
  Látod-e a spanyol földet
  Vagy Portugál fövenyét?»

  «Hát mit adsz jó kapitányom?
  Megvan, megvan, mit kivánsz.
  Látom már a spanyol földet,
  Portugálnak fövenyét.
  Három lyányt is látok immár
  Egy nagy fának árnyiban:
  Egyik űl és csöndesen varr,
  A másik meg fonogat,
  Harmadik, legkedvesb köztök,
  Búsul, búsul, sírni kezd.»
  «Mind a három én leányom,
  Végre hát ölelhetem!
  No, a ki legkedvesb köztök,
  Lesz jutalmul a te nőd.»
  «Nem kell nékem a te lyányod,
  Téged vár, téged szeret.»
  «Jól van, hát pénz lesz jutalmad,
  Mennyit elbirsz válladon.»
  «Pénz se’ kell, bajjal szerezted,
  Tartsd magadnak öregem.»
  «Od’ adom hát paripámat,
  Szép fehér és párja nincs.»
  «Nem kell, tartsd meg paripádat,
  Hozzám csak bajjal szokik.»
  «Nesze, vedd hát Kathrinétát,
  Messzi útra jó hajó.»
  «Az se’ kell, mert kormányozni
  Nem tudnám úgy, mint magad.»
  «Nos, mi kell, szemes fiacskám?
  Szólj és vedd jutalmadat.»
  «Lelket kérek, lelked kérem
  Menten add át, tartozol.»
  «Pusztulj sátán, pusztulj innen,
  Pusztulj, ne kisérts tovább!
  Lelkemet Istennek adtam,
  Testem légyen tengeré.»
  De leszáll egy angyal hozzá,
  Tengerből kiemeli.
  Sátán ordít, ordítását
  Visszazúgja szél s a hab;
  Kathrinéta lassan, csendben
  Még az este kikötött.




A «SÍRHALMOMI» SZÓRÓL.[61]

Talán nem lesz fölösleges a fennebbieket egy pár sorral kiegészítenem.
Fogarasi úrnak igaza van; a «sirhalmomi gyászjel»-hez hasonló ragozás
vagy jobban mondva szóképzés csakugyan előfordul a sajószentpéteri
végzésben s ezt én nem tudtam. Azonban, jól megjegyezzük, ez egyetlen
hely nyelvemlékeinkben, mely Vörösmarty kérdéses sora mellett bizonyít.
Ha több volna, Fogarasi úr idézné, mert rendszeresen búvárkodik a régi
nyelvben s ily nevezetes adat másutt is oly kevéssé kerülte volna el
figyelmét, mint a sajószentpéteri végzésben. Újabban én magam is
átnéztem egy pár nyelvemléket és régi írót, de hasonló szóképzést sehol
sem találtam. Most már az a kérdés: vajjon oly szóképzést, melyet csak
egyetlen adat támogat, igazolhatni-e s vajjon lehet-e véle élnünk, csak
mint költői szabadsággal is? A szíves olvasók talán emlékeznek reá, hogy
én a költői nyelv jogát híven védem és sokat szabadnak tartok, mit a
szorosan vett nyelvtan megtilt. Azonban e szabadság a nyelv sarkalatos
törvényeit csak akkor hághatja át, ha azt a régi irodalom vagy a nép
költői nyelvszokása szentesíti. Itt ez az eset nincs, mert egyetlen adat
nem teremt nyelvszokást. Nem tagadom, hogy vannak és lehetnek esetek,
midőn a költő e szentesítés nélkül is merhet s merészségét siker
koronázza, de az ilynemű szabadság már nem terjedhet ki a szóképzés,
ragozás és kötés legsarkalatosb törvényeire. Ily esetben a vétséget a
körülményekhez képest nagyritkán elnézhetni ugyan, de sohasem
helyeselhetni. E szempontból kiindulva, szó nélkül hagytam volna
Vörösmarty kérdéses sorát, ha a ragoknak _i_ szóképzővel ragozása nem
volna annyira elterjedve irodalmunkban, hogy méltán bélyegezhetjük egyik
legkirívóbb visszaélésnek. Már oda jutottunk, hogy alig van egy pár író,
kinek stílusa ment a _tóli–tőli, bóli–bőli, róli–rőli_-féle
ragozásoktól. S különös, ezt nem a költők használják, kiknek erre több
joguk volna, hanem éppen a prózaírók. Ezért legyen nekem szabad
ismételnem azt, mit Fogarasi úr a sajószentpéteri végzésről tartott
akadémiai értekezésében a _városonki_ szóképzésre nézve mondott, de
amiről most, úgy látszik, megfeledkezett. «Tehát kétségen kívül
_városonki_, _városonkbeli_ helyett áll. De ezt már a mai időben magam
sem merném írni.»[62]




ZILAHY KÁROLY MUNKÁI.[63]

(Zilahy Károly összegyüjtött munkái.) Kiadták Dalmady Győző, Dömötör
János, Komócsy József, Szabados János, Szász Béla, Tolnai Lajos s az
elhúnytnak több barátja. Két kötet. Pest, 1866. Eggenberger. (Petőfi
Sándor életrajza.) Írta Zilahy Károly. Pest, 1864. Emich.

Zilahy Károlynak, e korán elhúnyt fiatal írónak, összegyüjtött munkáit
akarjuk megbírálni, melyeket nemrég barátai adtak ki; hozzájok csatoljuk
egyszersmind egy régebben kiadott munkáját is, a Petőfi életrajzát,
melyet e gyüjtemény nem foglal magában. Mind erről, mind amazokról
számos magasztaló bírálatot olvastunk a lapokban. A fiatal irodalom, az
új nemzedék, amint nevezi magát néhány fiatal író, mintegy Lessingjét
ünnepelte s ünnepli maig is az elhúnytban. Halála után munkái kiadására
több író egyesült, éppen mint a Kisfaludy Károlyéira. Emlékére Dalmady
Győző egy dicsőítő költeményt írt, mely inkább illik Shakespearere vagy
I. Napoleonra, mint Zilahyra, ha ugyan illik valakire. A munkáihoz
csatolt életrajzban egy helyt ezt olvassuk: «A kritikai pályán csak az
egy Macaulayt tudjuk, aki 25 évére Zilahynál többet produkált». Nem lesz
érdektelen vizsgálnunk: vajjon Zilahy csakugyan oly rendkívüli tehetség
volt-e, ki már is nagybecsű munkákkal ajándékozta meg nemzetét, vagy
csak egy törekvő fiatal író, kinek kísérletei tehetségre mutatnak s
kiből, ha buzgósága nem lankad, látköre tágul, ítélőtehetsége megérik,
ízlése nemesül, idővel talán jeles író vált volna.

Összegyüjtött munkáit eredeti és fordított költeményei nyitják meg,
számra mintegy harmincnégy darab. Majd mind lírai költemények; nem
mutatnak valami gazdag érre, alig van köztök egy pár sikerült; de van
bennök egy oly sajátság, melyet egyetlen magyar költőben sem
tapasztaltunk. Zilahy költészete nemcsak vigasztalhatlan, hanem sivár,
majdnem a kopárságig. A természet bájainak, az élet örömeinek egyetlen
sugára sem csillámlik át rajta; nem visszhangzanak benne a hazafiság
eszméi; sehol az ífjú szív lelkesülése, édes bánatja, viharos haragja,
enyhítő könnye. De a kétkedő elme, a fájdalomtól marcangolt szív szilaj
melancholiáját sem halljuk. E sötét hangulatnak nincs elég tárgya,
eszméje, gazdagsága s általában költőisége. Mintha nem is egy
huszonötéves ember írta volna e költeményeket. Kietlen pusztaságon
érezzük magunkat, az eget felhők borítják, de nem támad vihar, se ki nem
derűl; éles szél fú, de nem válik szélvésszé, se szellővé nem lágyul;
egy-egy villám gyúl ki, de nem követi dörgés. A tájképnek nincsenek
változatos alakzatai s éppén úgy hiányzik a vihar nagyszerűsége, mint az
éj búskomor pompája. Fantáziánkat semmi sem foglalkodtatja és szívünk
megdöbbenés vagy borongó felindulás helyett némi kellemetlen érzéssel
telik meg. Zilahy egyik költeményében e szavakkal: «Az én szívem sötét,
rideg», tökéletesen jellemezte költészetét. S mindebben az affektációnak
kevés nyomára találhatni. Úgy látszik, hogy betegség s más csapások
hamar feldúlták szívét, mely, minthogy nem igen volt fogékony az örömre,
a fájdalomban sem lehetett gazdag. De lett légyen szíve bármennyire
fogékony, annyi bizonyos, hogy fantáziája nem volt eléggé költői, hogy
élményeiből bár kétségbeesett, de szívreható költészetet alkothasson. A
költészetben csak oly érzés hathat igazán a szívre, akár öröm, akár
fájdalom legyen, melyet mennél több ember érezhet s ha a költő képes azt
oly formába önteni, mely teljesen kifejezi. Zilahy költeményében
mindkettő meglehetősen hiányzik. Nem tud maga iránt elég érdeket
gerjeszteni; fájdalmát nem érezhetjük, mert nem értjük. Ott van például
a «_Hajótört_» című költeménye. Minden sora kétségbeesést lehel, de nem
tudhatni okát e kétségbeesésnek. Egy bűnös ember jajveszéklése-e ez vagy
egy nagyravágyóé vagy általában az emberi dolgok mulandósága miatti
elkeseredés? A költemény hol ezt, hol amazt látszik sejtetni. A
«_Vadonban élek_» kezdetű szintén ily nem érthető fájdalmat fejez ki. A
költő magányba vonúl és múltját siratja.

  S bár kárba ment mind mind amit reméltem,
  Megcsalt, kicsufolt miben hinni véltem:

  A fény, mit az elmúlt láng visszavet,
  Még édesen hevíti szivemet.

kiált föl a költemény közepén s már mintegy enyhűlni véljük, azonban így
folytatja:

  S ha eltagadja sugarát a nap,
  Villám elalszik vak felhők alatt;

  Itt hajlik rám egy rozmarinbokor,
  Egy bősz titkot s jaj, szörnyű gyászt takar,

  S kinek sírján a gyászos ág rezeg
  Ifjan, ártatlanul itt szenvedett.

  S amint a lomb a kőre ráborúl,
  Ártatlanul, úgy mond, ártatlanul.

  Minek örűltem, mért élnem lehetne,
  E néma kő alatt van eltemetve.

Mi az a bősz titok? Ki nyugszik ott a sírban? Mind nem tudjuk. Hogy
lehessen elég részvétünk ez érthetlen fájdalom iránt, még akkor is, ha a
költő több erővel vagy gyöngédséggel tudná kifejezni érzéseit? A
«Livornóban» című költeményben, melynek első versszaka így hangzik:

  Ne híjj magaddal engemet,
  Szögfürtű szép halászleány.
  Ha áldva kulcsol most karod:
  Megátkoznál a csók után.

úgy látszik, azt akarja kifejezni, hogy az ő sötét szíve képtelen a
boldogságra; de a költemény elején és végén belopózott egy pár oly vonás
is, melyek őt kiégett szívű csábítónak sejtetik, mi bizonyosan nem volt
szándékában. Ily nem eléggé határzott érzés jellemzi Zilahy költeményei
jó részét, melyhez talán éppen ez okon bizonyos bágyadtság is járul. A
_Cs. emlékkönyvébe, Tünődés, Páris, Völgyben zúg a bérci csermely,
Marengói síkon_ című költeményein többé-kevésbbé ily bágyadtság vonul
el.

Azonban vannak oly költeményei, melyekben határozottabb és erélyesb
érzéssel találkozunk. Csakhogy itt is ritkán találja meg s még ritkábban
összpontosítja a legfőbb vonásokat, vagy pedig nem éppen összeférő
árnyalatokat vegyít össze, mi ismét némi bizonytalanságban hagyja az
olvasót. _Testvérem emléke_ című költeményében meghalt testvérét
siratja. A bevezető sorok nem igen illenek e fájdalomhoz. A költeménynek
nincs eleje, közepe sovány. A szeretett testvér képe csak e két
versszakban tűn elénk:

  Imént volt, hogy merengve, gyúlva
  Távol csendült kürt hanginál,
  Mondád: mi sem maradhatunk el,
  Ha majd mindenki síkra száll.

  Most volt, hogy paripánk repűlve
  A bércen együtt dobogott;
  Most sirattuk a drága angyalt,
  A kis galamb fejű sasot.

A két végső sor célzatát nem érthetni tisztán; a költő nem rajzolja oly
vonásokkal a közte és testvére közti viszonyt, melyek, erős részvétet
keltve, megértessék mély fájdalmát. Ha meg tudta volna eleveníteni
szeretete tárgyát, mennyivel hatásosabb lett volna a két végső versszak,
melyek valóban sikerültek:

  Ha én volnék ott kiterítve,
  Megrepesztené szívedet!
  Oh, mennyire szerettél minket.
  Lelkem! én is megyek veled.

  Nincs szó!… De mely eddig nekem csak
  Várt nyugalom volt, semmi más,
  A halál, mert veled közös sors:
  A legnagyobb vigasztalás.

A többi költemény mind a megcsalt szerelem fájdalmát zengi, de itt sem
értjük mindenütt a költő lelki állapotját:

  Előttem állsz ragyogva, büszkén,
  Tollad mint leng, fátylad lebeg:
  Csalárd tündér álmélva nézlek,
  Szegény lány, szánlak tégedet.

kezdi egyik költeményét: tehát a csalódott szerelmes kedvese bájainak
hatása alatt áll még, de erkölcsi fensőségében szánja is őt. Ez volna az
első versszak értelme. A szánalom közelebbi okát érinti is a költő, bár
nem elég világosan, midőn így szól:

  De véled tán, nem vettem észre
  Szíved mélyén a bánatot.
  Csekély a felhő fenn az égen,
  S homályba ejti a napot.

Ez vagy azt teszi, hogy a leány büszkesége kedvese irányában csak
szerep, mely fájdalmába kerül, vagy azt, hogy a leány sem boldog, mert
talán mást szeret reménytelenül. Bárhogy álljon a dolog, az egész
költemény hangulatával ellenkezik a bevégzés átkos kitörése:

  Megölve, kővé válva fekszem:
  Élet nálad, nálam halál.
  Ne láss, kerülj, felejts el, oh e
  Kiontott vér fejedre száll!

De meg kell vallanunk, hogy e költeménynek van egy szép versszaka is:

  Megmondtam én, tündér vagy, angyal,
  Angyal, kinek csak szárnya nincs;
  Igaz szerelem szárnyat adhat,
  Minden más vágy csak rabbilincs.

Azonban e sikerült versszakot is elrontja, midőn elkezdi magyarázni:

  Bilincs, mely sárba, porba von le,
  Köd, mely eloltja fényedet,
  S bűbájából – oh jaj – kitépi
  Varázsban égő képedet.

A «_Hegedűszóban szép mese_» tárgya szintén szerelmi boldogtalanság;
allegória, még pedig eléggé ízetlen és homályos. A költő az utcán egy
ifjú sápadt nővel találkozik, ki egy mesét juttat eszébe. Volt egyszer
egy pásztorleány és pásztorifjú, kik egymást szerették és boldogul
éltek, de egyszer csak megszólal az erdőben egy kürt. Megjelen egy árny,
kit az ifjúnak követni kell a Feketevárba, melynek örökös foglya marad.
Mikor az árny elvitte a pásztort, a leány elájult, azonban a fáról egy
kandúr ugrott le, megcsókolta a leányt s hátára véve egy barlangba
vitte. A leány föleszmél, sóhajt, jajgat; egész nap sír, de nincs
szabadulás. Így él boldogtalanul a két szerelmes, egyik a Feketevárban,
másik a kandúr körmei közt. Az egész csak annyit fejez ki, hogy két
szerelmes egymástól elválasztva mily boldogtalan; de hogy miért történik
mindez, minek jelképe az árny, minek a kandúr, mind nem érthetni. Se
naivitás, se humor nincs benne; valami fásult hangulat szüleménye az
egész, mely mély értelemmel kacérkodnék.

A _Képzelve_ kezdetű költemény első versszaka így hangzik:

  Képzelve vagy álmomban,
  Már nem tudom és nem bánom.
  De láttalak, emlékszem,
  Könnyezve, halaványon.

Ez inkább fásult, mint méla hangból mindjárt a második versszakban a
legérzelmesebbe esik belé:

  Beszélj, oh, drága gyermek,
  Ah mond el ami bántott!
  Bár messze, soh’se hágy el
  Legigazabb barátod.

Azonban a könnyező hölgy bánatával nem sokat foglalkozik, hanem a
helyett, a magáét beszéli el, elmondva, hogy mindent föláldozott érte s
kérdi, vajjon van-e a leány szívében egy gondolat az ő számára vagy
pedig úgy tesz, mint a szirén, ki bűvös énekével a vándort a tengerhez
csalja s míg ez hívőn eseng, imádkozik, amaz tovább evez s örökre
odahagyja. A szirén hasonlatát ilynemű fordulattal már többen sokkal
szebben használták föl. De nem ez a költemény főhibája, hanem az, hogy a
hangulat benne zavart, a részek közt nincs szerves kapcsolat, annyira,
hogy két költemény is kitelnék belőle. Általában Zilahy nagyobb
költeményei majd mind ilyenek, kivéve a _Véletlen látogatást_, mely e
tekintetben sikerült. A költő álmát beszéli el. Kedvese s ennek rokona
anyja látogatására jőnek. A leány künn marad; a rokon bejő s elmondja,
hogy csak puszta félreértés forog fenn, a leány híven szereti. A költő
kirohan kedveséhez, ki szótlan néz reá. «De meddig tart e hallgatás
még.» Ekkor anyja lép hozzájok s a leány mosolyogva szól: «A ki hallgat,
megegyezik». Anyja áldását adja a boldog párra.

  Kezem feléd nyujtom valóban,
  Nyujtom, de már te nem vagy ott,
  Nézlek, a szürkület mutatja
  A hóvirágos ablakot.

  A dérlepett viskók felett fenn
  Szemem hamar reá talál,
  Hol dombtetőn diófa mellett
  Anyámnak síri halma áll.

  Elfordulok. Arcképed ott van
  S fölötte függ még fátyolod,
  Mit esküvőd napján fejedről
  A haragvó szél elkapott.

Ez kerek egész; az álom rajza ugyan élénkebb és jellemzőbb lehetne; a
befejezés mindenesetre jobb, csak a fátyol egy kissé erőltetett. Hogyan
jutott az a költő birtokába? Fölkapta-e és eldugta, vagy a szél vitte
ablakába? Ez önkénytelen kérdés könnyen paralizálhatja a hatást az
olvasóban.

Kisebb költeményei kompozició tekintetében sokkal jobbak, kár, hogy
legtöbbször egy-egy elhasznált hasonlatnál, vagy epigrammai fordulatnál
nem emelkednek föllebb. Minden tekintetben legjobb köztök az «_Elült a
szél_» kezdetű, ezt mint a gyüjtemény legjobb költeményét ide iktatjuk:

  Elült a szél: ezüst olajfák alszanak.
  Előttem a Durance moraj nélkül halad.

  Szívem fáj s mégis oly könnyű, mert bánatom
  Éjében sugárzó képedet láthatom.

  Te jutsz eszembe, te, s édes fájdalmamat
  Nem háborítja szó s nem egy rossz gondolat.

  A félig meghalt hang keblemben újra él,
  Rabod még egyszer hisz, eseng, szeret, remél.

Verselése és nyelve elég gondos, bár nincs feltűnőbb eredetisége vagy
bája. Megakad ugyan itt-ott egy-egy fülsértő egyhanguság, mint:

  De elfed oh
  Elfed s engemet eltemet

vagy a rövid szótagok ritmustalan halmozása mint

  Én csalképei betege vagyok

de e tekintetben általán véve méltánylást érdemel. A rossz, ízetlen
hasonlatoktól is sokkal mentebb, mint ifjú pályatársai. Valami újat,
meglepőt alig nyujt ugyan, de a dagályt kerüli. Ilynemű feltűnőbb
ízléstelenséget csak két helyt vettünk észre. «_Jenő_» című
költeményében elhúnyt barátját eltévedt üstököshöz hasonlítja, mely a
sokaság közt elhagyatva élt s nem levén mit ölelni a földön, az égbe
szállott. Tehát az üstökös a földről száll az égbe. Az «_Ajánlás_»-ban
azt mondja, hogy a bánat tengerére szállott s ott tébolyogva az árban
gyöngyöket talált; vad éjjel, bősz fergetegben kedvese képe kísérte,
érte rohant gyászba, vészbe s gyöngyét is neki szenteli. Viharos éjben
szedni a tenger gyöngyeit egy kissé nehéz mesterség.

Fordított költeményei közül legjobbak azok, melyeket Puskinból fordított
Bodenstedt után. E német fordító nevét ugyan elhallgatja, de ez már
nálunk így szokás. Legkevésbbé sikerültek a Heineből fordítottak, melyek
nagyon nehézkesek. Ariosto töredékét gondos nyelv tünteti ki, de sok
helyt hiányzik benne a sormetszet s az octava rima három ríme helyett
négy rímet használ.

Költeményeit elbeszélései követik, öt eredeti s egy fordított Turgenyev
után. Elbeszélő költészete még sivárabb, mint a lírai. Az idealizmus
tökéletes hiánya jellemzi majd mindeniket. Egyetlenegy személye iránt
sem viseltethetünk érdekkel; férfiai és női úgy erkölcsi, mint széptani
tekintetben a legkellemetlenebb benyomást hagyják maguk után. Bűnösek
minden szenvedély, gyöngék minden küzdelem nélkül. Mintha a költő nem is
költeményt írna, hanem elbeszélne egyet-mást az életből, amit látott,
hallott, de mélyebben nem vizsgált. A költői igazságszolgáltatásnak, a
művészeti világ e gondviselésének, nyomait sem találhatni e
beszélyekben. Mintha az erkölcsi világban nem is volna nemezis. Ami
történik, csak történik s az emberek bensőleg sem boldogok, sem
boldogtalanok. Nemcsak becsületes nincs köztök, de valódian érző sincs.
Nem látunk küzdelmeket, nem halljuk az öröm vagy fájdalom hangját. Se
nem nevetünk, se föl nem indulunk, se a humor vegyes hangulatai közt nem
hánykódunk. Sivár világ vesz körül bennünket, maga a költő sincs
részvéttel személyei iránt s csak némi fanyar iróniával kíséri őket. Ide
járul még, hogy Zilahynak nincs találékonysága, csak elbeszélni tud, de
nem egyszersmind bármely egyszerű mesét szőni s jellemet rajzolni.
Alakjai nem emelkednek ki, cselekvényeinek nincsenek érdekes
fordulópontjai s bevégzése vagy elhamarkodott vagy erőltetett. Ami
beszélyeiben jó, azok a mellékdolgok, egy-egy tájkép, a hely vagy a
társaság rajza, mely beszélyeinek színhelye. Itt egy pár vonással
biztosan rajzol s látszik rajta a tapasztalat közvetlensége. Mintha
érezné, hogy ebben áll minden ereje, igen is belé merül, odahagyja
főszemélyeit, elejti a különben egyszerű cselekvény fonalát s
meg-megrontja a forma arányait.

Ily formátlan valami a «_Csalfa álmok, tört remények_» című beszélye. A
költő akarna is, tudna is elbeszélni valamit, de nincs mit elbeszéljen.
Két szerelmes történetét beszéli el, mely éppen oly érdektelen, mint
visszataszító. Orgován Helén beleszeret egy Zelinszky nevű hadnagyba.
Minthogy a szülők nem akarnak beleegyezni a házasságba, Helén elszökik a
hadnaggyal. Összeesküsznek, Zelinszkynek Szepességen lakó gazdag
nagybátyja letévén értök a kauciót. Azonban kevés jövedelmök levén, csak
nyomorognak. A megbántott szülők semmit sem akarnak tudni leányukról.
Zelinszky a kártyán próbálja megalapítani szerencséjét, de veszt. Nincs
más mód, mint az öreg nagybátyjához folyamodni. Odautaznak s éppen
halálos betegen találják; azonban halálából nem sok hasznot húznak. Az
öreg úr csak tízezer forintot hagyott nekik végrendeletében, a többi
Orsolya asszonyé lett, az öreg gazdasszonyáé és ápolójáé, kivel, úgy
látszik, némi viszonya volt. Zelinszky beküldte lemondását az ezredhez s
Helénnel és a tízezer forinttal Bécsbe költözött. Itt hamar nyakára
hágtak a pénznek. Azonban kisegítette őket a jó szerencse. Zelinszky
Leviczky grófnénak lett kedvese, Helén pedig Leviczky grófnak. Volt újra
pénz. Semmiben sem szenvedtek fogyatkozást. Mindnyájan egy fényes
palotában laktak s egymás feleségét megcserélve, boldogul éltek. A gróf
fia, az ifjú Leviczky, megzavarja e boldogságot; ugyanis meghallván
szülői botrányos életét, Velencéből Bécsbe jő s Zelinszkyt párbajra
hívja. Zelinszky veszélyesen megsebesíti az ifjút, aztán elszökik
Poroszországba, onnan Párizsba, hol mint magyar menekült szerepel.
Helén, úgy látszik, hánykódik-vetődik a világban. A költő mint
gyermekkori ismerősével a vasúton találkozik vele s úgy tapasztalja,
hogy valamint őt Swift, úgy Helént az élet tökéletesen demoralizálta.
Miért és hogyan demoralizálta a költőt Swift, nem tudjuk, de annyi
bizonyos, hogy a beszély éppen oly kevéssé erkölcsös, mint költői. Helén
szépségét lelkesülten rajzolja a költő, de kedélyvilágát egy pillanatra
sem tárja fel; sokat beszél Helén szenvedélyéről, fájdalmáról, de maga a
szenvedély egyetlen mozzanatban sem nyilatkozik. Nem értjük e szegény
leányt s nem is hisszük, hogy volna szíve. Szülőit minden küzdelem
nélkül hagyja oda, mintha csak bálba menne. S vajjon szerette-e férjét?
A házassági viszony felbomlása éppen oly könnyen megesik, mint az
elszökés. S csodálatos! a költő közli velünk Helén naplóját.
Felvilágosítást remélünk belőle meríthetni s nem találunk benne egyebet
Karthausi-modorban írt világfájdalmas ömlengéseknél, melyek csak puszta
általánosságok s nincsenek kapcsolatban házas élete eseményeivel. Úgy
látszik, a költő ez ömlengéseket, töredékgondolatokat régebben írta s
hogy kárba ne vesszenek, beszélyébe szőtte. Helén erkölcsi sülyedése
körülményeiről sem hallunk semmit. A költő, mint valami újdonságíró,
csak a tényt közli minden benső kapcsolat, fejlődés nélkül. Zelinszkyt
szintén csak így rajzolja. Általában személyeire igen illik az, amit ő,
mint kritikus egyik beszélyírónk személyeiről megjegyzett, tudniillik,
hogy olyanok, mint a mák, melynek fejéhez a gyermek con amore suhintja
fűzfa vesszőjét, gyönyörködve a kicseppenő fehér nedvben, vér nincs
honnan ömöljön. Mindamellett egy pár érdekes mellékrészlet nem hiányzik
a beszélyben; a berendi udvar, a kis városi pletykák rajzai tehetséget
árulnak el, valamint hellyel-közzel az elbeszélés elevensége is.

Az «_Apropos-k és malapropos_»-knak már inkább van meséje, de ez is elég
rideg világ, bár komikai beszély akarna lenni. Zekula, egy
haszonbérlőből lett birtokos, fiainak tanítót fogad, egy ifjú
papjelöltet, Endi Lőrincet. Ez beleszeret unokahugába, Kláriba, Zekuláné
pedig az ifjú tanítóba. Tóni, Zekuláné társalgónője, észrevévén,
asszonya hajlamát, igyekszik elősegíteni e viszonyt. A szemérmes
Lőrincnek kártyát vet, kiveti, hogy szerelmes és szerettetik. Lőrinc azt
hiszi, hogy Tóni Klárira céloz, zavarba jő. Tóni e zavart Zekulánéra
magyarázza, bátorítja a félénk szerelmest, sőt másnap este azt súgja
fülébe, hogy menjen a kerti lugasba, hol neki tegnap kártyát vetett,
kedvese ott várja. Lőrinc Klárival vélt találkozni és szerelmi
vallomását egy levélre bízva, elindult a lugasba. Ott Zekuláné várt reá;
nem ismerte meg, azt hitte Klárihoz szól s átadta neki a levelet.
Azonban csakhamar észreveszi tévedését és elszalad, Zekuláné pedig a
szobába siet elolvasni a levelet. Van zaj a háznál. Zekuláné fellármázza
férjét, ki meginti ugyan Lőrincet, de egyszersmind azt is
kinyilatkoztatja, hogy ha valami biztos állomást szerez magának, nem
tagadja meg tőle unokahuga kezét. Lőrinc erre elmondja, hogy ily
állomása már akadt, mert éppen ma hívták meg udvari papnak kedvező
föltételek mellett. Klári férjhez megy Lőrinchez, de férje helyett a
fiatal bárót, Lőrinc kegyurát szeretgeti, mit Lőrinc a maga hasznáért
éppen nem akadályoz. Meg nem foghatni, hogy a költő miért teszi Lőrincet
hitvány emberré. Naiv komikai alak helyett kár volt egy nyomorultat
rajzolnia. A durva és veszekedő Zekula is hamar válik jámbor, szíves
indulatú emberré. Mennyivel jobb lett volna, ha Zekula féltékenységből
adja férjhez unohakugát. Így Zekuláné komikaibb alakká válik, Zekula
szükségesebb személy s a cselekvény menete élénkebb. Az expozicióban
sokat hallunk a szereplő személyek multjáról, többet, mint amennyi ily
kis beszélyben szükséges, de nagyon keveset arra nézve, ami a
fejlődéssel és kifejléssel kapcsolatos. A tárgy éppen oly rideg, mint a
tárgyalás. Komikai vidor kedv vagy humoros hangulat helyett, fanyar
szeszély ömlik el az egészen.

«_Egy magyar énekesnő külföldön_» egy gazdag ifjú szerelmi története, ki
Olaszországban egy Biánka nevű kacér színésznőbe szerelmes. Az ifjú a
leányra költi minden pénzét, aztán hamiskártyás lesz, a színésznő
cimboráival segíti kifosztani az idegeneket, végre egy éjjel észre
vevén, hogy kedvese mást is szeret, vetélytársát megöli, elszökik s e
közönyös megjegyzéssel fejezi be a beszélyt, melyet maga beszél el:
«Néha csakugyan furcsa társaságokba keveredik az ember.» A személyek
közt senki sincs, ki részvétünkre lenne érdemes. A költő itt inkább
feltárja főszemélye bensőjét, mint első beszélyében, de nincs köszönet
benne; cselekvénye kerekebb, elevenebb, mint a másodikban, de a tárgy és
tárgyalás ridegebb, visszataszítóbb mindeniknél. A színésznő lehetne
kacér, hűtelen, csak volna benne valami báj, szeretetreméltó, valami
emberi érzés, hogy értenők az ifjú szenvedélyét s ne kellene csak
utálnunk. Az ifjú lehetne sokkal bűnösebb, csak volna valami
szenvedélye, küzdelme, búja. Prévost is ilynemű viszonyt tárgyal híres
beszélyében, Manon Lescaut-ban, de mily különböző a felfogás, hogy
egyebet ne említsünk. Manon többször megcsalja kedvesét, mint itt Biánka
Oszkárt, de minő bájos teremtés, könnyelműsége mily naiv, szíve
hűtlenségében is mily hű s mennyi küzdelemmel, szenvedéssel fizeti meg
egyetlen hibáját, hogy a szegénységet nem tudja tűrni. És Grieux
esztelen, de mély szerelme mily emberi, igaz és részvétre méltó.
Könnyelműsége annyi mély érzéssel, erkölcsi megsemmisülése a szerelmi
feláldozás oly erkölcsösségével vegyül, hogy megindítja szívünket.
Mindezt csak azért hozzuk fel, hogy Zilahy beszélyének tárgya még
magában nem zárja ki a költőieséget, sőt a francia beszélyirodalom egyik
valódi remekműve ilynemű viszonyon alapul. Nem e beszélynek tárgyát
hibáztatjuk, hanem a felfogást, a tárgyalást, melyből hiányzik minden
költőiség. Nincs költőitlenebb, mint a bűn szenvedély nélkül. Oszkár
szerelme nem szerelem, pusztán gavalléri kaland, minden szenvedély, sőt
lélektani érdek nélkül. Biánka a legközönségesebb személy, ki valaha
beszélyíró tollára akadt. S mily nyomorult a két főszemély környezete.
Csodálatos, hogy egy huszonötéves beszélyíró az életnek csak sivár,
mondhatni leghitványabb oldalát festi. Mintha nem találna részvétére
érdemes tárgyat s amit talál, az nem más, mint egy bárgyú gyermek. A
«_Verőfényes napok_» című beszélyét valóban az tünteti ki, hogy
részvéttel viseltetik főszemélye, egy bárgyú gyerek iránt, ki
játszótársa volt s hozzá egész haláláig ragaszkodott. De vajjon a költő
részvéte elragad-e az olvasóra is, az egészen más kérdés. Nem az a
kifogásunk, hogy a beszély hőse egy tíz-tizenkétéves gyermek. A
költészet örök forrása és tárgya az emberi szív, legyen az gyermeké,
ifjúé vagy öregé. Azonban az ember oly állapota, mikor születésénél
fogva vagy más testi bajok miatt csak egy fokkal több az állatnál,
inkább az orvosi tudomány tárgya, mint a költészeté. Ami jellemző, nem
mindig egyszersmind költői is. Más tekintetben e beszély vagy
helyesebben genrekép legsikerültebb Zilahy elbeszélő művei közt. A
főpontok arányosan emelkednek ki, kevés benne az áradozás, egypár
részlet kitűnően sikerült. Turgenyev orosz beszélyíró befolyását ugyan
megérezhetni rajta, mindamellett Zilahy sehol sem eredetibb és sehol sem
tanusit több elbeszélő tehetséget, mint éppen e művében. A «_Székely
legény_» című humoreszkjéről ellenkezőleg semmi dicséretest nem
mondhatni. Ez oly ízetlenség, hogy alul van minden kritikán. Még csak
egy kis székely jellemzetesség sincs benne. Zilahy egyik bírálója azt
jegyzi meg, hogy sok székely szót igyekszik meghonosítani az
irodalomban. E székely tárgyú népies beszélyben mi nem találunk többet
két közönséges székely szónál: _kabala_ (kanca), _vesdi_ (verseny).
Többi beszélyeiben ami tájszó előfordul, azok erdélyi magyar tájszók s
van köztük egy pár oláhos is, mint például _szokotyálás_, melyek
használatát nem igen ajánlhatni.

Útirajzokat is írt: «_Kirándulás Provenceba_». «_A dalok földjéről_» és
«_Nizai élet_» címek alatt. Nem tárgyilagos rajzok, melyek az átutazott
országokat akarják előnkbe varázsolni, tanítva és mulattatva, hanem hol
szatirai, hol lírai hangulatok, melyeket az út keltett fel a szerzőben
vagy maga árasztott reája. A szerző alanyisága volna a fő, ami ellen
semmi szavunk. Azonban alanyisága itt is oly rideg, oly kopár, mint
lírai költészete s éppen úgy akarna is, tudna is elbeszélni, ha volna
mit, mint elbeszélő költészetében. Amit lírai és elbeszélő költészetéről
mondottunk, jórészt illik ide is. Útirajzaiban is a mellékdolgok, az
apróságok sikerülnek leginkább: egy-egy hajnal, alkony vagy táj rajza,
néhány gúnyoros megjegyzés és élc, bár néha vagy diákos vagy cinikus
vagy pedig mindkettő egyszerre. Ha valami nagyobba fog, például
kalandját beszéli el, egy kis szatirai rajzot akar kikerekíteni, vagy
éppen reflexiókba bocsátkozik, majd mindig unalmas vagy ízetlen.
Ilyesmit ritkán is kísért meg, abban telik kedve, ha apróságot-apróságra
halmozhat. Beutazza Svájc egy részét s gúnyra nem talál méltóbb tárgyat,
mint a lausannei polgármester kiáltványának e szavait: «Lausanne
méltónak mutatta magát, hogy Waadt kanton fővárosa legyen», föllengzését
pedig mind kiárasztja Chillon várára, nehány frázist szentelvén
Byronnak. Franciaországgal is így tesz: ennek is beutazza egy részét s
szatirája megelégszik azzal, hogy kicsúfolja Castellane tábornagyot,
kinek vén létére fiatal szeretője van. Föllengzése itt is, mint Svájcban
nem emelkedik föllebb egy költő emlékénél, a Petrarcaénál, ki «Laura
sírjára könnyeinek gyémántesőjét hullatta s minden könnyű egy dallá
változott és visszhangzott egy félezred éven át milliók szívében.» A
svájci és francia társadalmi, politikai életről egészen hallgat, mintha
nem érdekelné vagy nem fordult volna meg semmiféle társaságban. Csak
magával foglalkozik s egy-egy útitársával, csak a vagonban, vendéglőkben
és utcákon szedi minden tapasztalatát. Jól van, csak lássunk belőle
valami érdekest, de alig látunk egyebet hajhászott genialitásnál, mely
semmiségeknek mély jelentőséget akarna adni, de nem tud. Toulonban egy
spanyol hölgy szólítja meg, később karját kéri; utazónk ásít s odaadja.
Miért ne járna vele, hiszen őt Toulonban úgysem ismerik. Együtt járják
meg a várost. Legtöbbet az őrültek házában mulatnak. A sennora beszédbe
elegyedik az őrültekkel s kérdi utazónktól, miért nem szól ő is. «Hagyja
el, sennora – úgymond – én nem tudok a bolondok nyelvén beszélni, ez
nekem már egyetmás bajt okozott s még fog is okozni, de isten neki,
elszalasztottam azt az időt, amikor megtanulhattam volna; hát csak
maradok eddigi tudományommal; akad elvétve egy-két okos ember, aki
megért így is.» Ezzel tovább sétálnak; a sennora elbeszéli, hogy ő
Touleseból való és Soult marechal keresztleánya, egy év óta Marseilleben
lakik, most főhadiszállását Toulonba akarta áttenni, azonban nem tetszik
neki e város, igen szomorú és sivár, misem köti ide, holnap fölszedi a
sátorfát s megy Livornóba, az is kikötőhely. Nem tudni, miért, a kikötők
iránt különös előszeretettel viseltetett. Végre egymástól elválni
készülnek; a sennora egy mély és jelentésteljes pillantás után megkéri
utazónkat, hogy vegyen neki valami emléket a belvárosban. Utazónk nem
szereti a pénzt haszontalanságra költeni. Van egy papagálya, melyet
Marseilleben vett s melytől szabadulni akar; ezt ajándékozza neki. Hogy
bármily tekintetben mi érdekes van az ily históriákban, nem tudjuk
felfogni. Aki útirajzban alanyiságát teszi központtá, igen érdekes
egyéniségnek kell lennie, ki gazdag kedélyt élénk fantáziával párosít.
Zilahyt Heine és Petőfi útirajzai vezethették félre. Hasonló formára
törekedett, de semmivel sem tudta pótolni Heine humorát és Petőfi
szeretetreméltóságát. Rajzaiban legsikerültebb az a részlet, hol
kevésbbé foglalkozik magával s van valami tárgya s ez a nizzai élet
rajza. Azonban itt sem elégíti ki mindenütt a fölkeltett kíváncsiságot.
Antibesbe kirándulását oly hosszan írja le, mintha valami érdekest
akarna elbeszélni s csak holmi apróságokat tálal föl. Követelő
fennhéjázással mondja, hogy őt az utazásban nem a tudomány érdekli,
hanem az élet, ezért szeret a nép közé elegyedni s tanulmányozni belső
sajátságait. Ezért egy korcsmában néhány francia katona közé ül.
Hallgatja, mit énekelnek, hát a francia dicsőségről énekelnek s így
azzal a hallatlan nagy tapasztalattal gazdagodik, hogy a francia
dicsvágyó nép. Leszámítva nehány nehézkes vagy nem elég magyaros
mondatait, nyelve gondos, sőt ahol valódi gondolatja van, szép is.
Útirajzai, valamint novellái is leginkább stíl tekintetében érdemelnek
figyelmet.

Ideje már szólanunk irodalomtörténeti és széptani munkáiról, melyeket
mint legkitűnőbbeket emelnek ki barátai és bírálói. Köztök a Petőfi
életrajza a legterjedelmesb, de egyszersmind a leggyöngébb. Zilahy
Petőfi jellemrajza helyett bizonyos tekintetben torzképét festi.
Csodálkozunk, hogy, ha más nem, legalább Petőfi barátai, kik részint
szerkesztők, részint hirlapok dolgozótársai, nem szólaltak föl ez
életrajz ellen. Igaz, Zilahynak nem rosszindulat vezette tollát, sőt
ellenkezőleg Petőfi leglelkesültebb tisztelői közé tartozik. Majdnem
imádja s elragadtatása némi szolgaias érzelemmé fajul, midőn könyve
mottójául Ariosto e sorát teszi: «E könyv urunknak lesz szentelve.» De
mit ér a lelkesülés, ha a dicsőített költő hóbortos alakként tűnik föl,
kit se mint embert, se mint költőt nem érthetünk? E tíz ívre terjedő
könyv csak adatgyüjtemény s egyéb semmi. Zilahy jól, rosszul, kritikával
és kritika nélkül összeszedett mindent, amit Petőfiről olvasott és
hallott, de nem vizsgálta a tények lélektani indokait és benső
kapcsolatát. Nem levén vezéreszméi, nem tudja csoportosítani az
eseményeket. Petőfinek csak külső élete tárul fel előttünk s a
mellékdolgok, apróságok, esetlegességek, mint gyom a virágot, betemetik
mindazt, ami fő és lényeges. Innen van aztán, hogy a könyv egészen más
benyomást tesz az olvasóra, mint aminőt a szerző céloz. Egyaránt
hiányzik belőle a filozóf szelleme s a művész alakító ereje, sőt a nyelv
gondossága, a stíl szépsége is, melyre Zilahy másutt észrevehető
törekvést tanusít. Itt csak újdonságírói, tudósítói előadással
találkozunk, mely a történetírás alantibb színvonalára sem emelkedik.

Zilahy Petőfit csak mint embert igyekszik rajzolni s egészen mellőzi a
költőt; élete minden apróságaira kiterjeszkedik, de szelleme legnagyobb
vonásait sem tárja előnkbe. Ez a könyv egyik legnagyobb hibája. Zilahy,
úgy látszik, azt hitte, hogy a költő jellemrajzát nem kell összezavarni
az ember életrajzával, mert az két különböző dolog; azt hitte, hogy mert
vannak politikai, esztétikai jellemrajzok, melyek nem akarnak életrajzok
lenni: tehát az életrajzban sem lehet helye a jellemrajznak. A
jellemrajz különösen élő íróról, keveset olvaszthat magába az illető
életrajzából; legfőbb feladata az író összes munkásságát, hatását
rajzolni, megítélni, nem pedig körülményei és munkássága, magán- és
közélete, élményei és művei kapcsolatát kimutatni, annyival inkább nem,
mert az író életében az életrajzi adatok nem igen lehetnek ismeretesek,
vagy ha azok is, diszkrécionális okokból nem használhatók elég szabadon.
Azonban az író halála után a jellemrajz is mindent magába olvaszt az író
életrajzából, mi céljára szükséges. Macaulay politikai és esztétikai
jellemrajzai a legfényesebben igazolják, hogy mennyit nyer a jellemrajz
igazságban és mélységben a szükséges életrajzi adatok felhasználásával.
Ha a jellemrajz nem lehet el az életrajz legfőbb adatai nélkül, az
életrajznak éppen kötelessége nagy vonásokban mindent felölelni, mi az
író munkásságára, szelleme jellemzésére, sőt művei bírálatára tartozik,
amennyiben tudniillik az elbeszélő forma folyamatossága és arányai
megengedik. Főfeladata, hogy az embert és írót együtt rajzolja, magán-
és közélete kölcsönös egymásra hatásával, hogy kísérje tehetsége és
jelleme fejlődését a társadalmi, politikai és irodalmi viszonyok kedvező
vagy kedvezőtlen befolyásai közt s kimutassa szelleme hatását és munkái
becsét. Az életrajz is történetírás, nem krónika s éppen úgy megkívánja
a történelmi kritika, a filozófiai vizsgálódás és művészi alakítás
vegyületét, mint akármely más történelmi mű. E nélkül csak
adatgyüjtemény, mely se tanulságot, se gyönyört nem nyujt az olvasónak.
Ugyan mit tanulhatni oly életrajzból, mely mindarról hallgat, ami az
írót irodalomtörténeti személlyé emeli s érdemessé teszi arra, hogy
megírják terjedelmes életrajzát? Hogyan gyönyörködhetnénk oly
életrajzban, mely sokat emlegeti a költő nagyságát, de a nagyság
plasztikai arányai sehol sem emelkednek fel előttünk és szobor helyett
csak kődarabokat találunk a költő sírján? Zilahy sok mindent elmond
Petőfiről, még azt is, hányszor volt ittas, azt is, hogy 1849-ben kinek
a lovain ment Székelykeresztúrról Bem főhadiszállására, de költői
alakját egy pillanatra sem tünteti föl. Hűségesen följegyzi, hogy ez meg
amaz munkáját mikor írta vagy adta ki, magáról a munkáról csak egy pár
sort ír, ezt is csak néha, a legtöbbször hibásan. Például, hogy a
«Borozó» című költeményen, mely Petőfi első nyomtatott műve, más szín és
hang ömlik el, mint ami eddig lantos költészetünkben divatozott, hogy
«Levél színész barátomhoz» című költeménye oly pont költészetében, mely
nézlet-módját, de főleg páratlan eredetiségű kedélyét leginkább hordja
magán, hogy «Hóhér kötele» című regényének nyelve példányszerű és Tigris
és Hiéna drámáját gyors cselekvény, érdekes menet, eleven festés és
nyelv jellemzik s mégis drámai becse alig van. Ily töredékes és félszeg
megjegyzésekkel jellemzi Zilahy Petőfit, mint költőt, kinek költészete
oly szoros kapcsolatban van életével. Ide járul még, hogy a kor
társadalmi és politikai viszonyait még csak nem is érinti, holott Petőfi
költészete éppen oly hű kifejezése korának, mint saját életének. Zilahy
könyvének e tekintetben egészen elhibázott tervét azzal akarta jóvá
tenni, hogy bevezetéskép «Petőfi álláspontja» cím alatt Petőfi
költészetéről összeírt nehány lapot, melyek ciceróval szedve sem tesznek
egy félívecskét s melyekben, amint maga megvallja, meg sem kísérli
Petőfi költői nagyságának jellemzését. Egy pár töredékes eszmét mond el
Petőfi álláspontjáról, melyeket előtte mások sokkal jobban elmondottak.
Feltűnő, hogy Petőfit nem mint dalköltőt s a specifikus magyar dal
megalkotóját emeli ki, ami költészetének legerősb oldala, hanem csak
általában, mint lírikust. Az egész vázlatban kevés szabatosan jellemző
vonás van, de annál több a túlság. Zilahy csak Petőfit ismeri el a
magyar költészet voltaképi képviselőjének s azt hiszi, hogy ha valamit
mutatni akarunk a külföldnek, _egyedül_ csak vele állhatunk elő.
Shakespeare bizonyára sokkal nagyobb költő Petőfinél, de legrajongóbb
imádójának sem jut eszébe az, hogy az angol költészet egyedüli
képviselőjének nevezze. Azonban ha e vázlatban Petőfi sikerült
jellemrajzát írja vala is meg Zilahy, mégsem teszi jóvá könyvének hibás
kompozicióját. Életrajzban a jellemrajznak szerves résznek kell lenni,
egyiknek a másikba olvadni s egymást táplálva együtt fejleni egy
egésszé.

A könyv másik hibája még ennél is nagyobb. Petőfinek mint embernek rajza
teljességgel nem sikerült. Nemcsak művészietlen, hanem nagyrészt
érthetlen is. Éppen úgy nincs benne művészi alakítás, elevenség, mint
bensőbe ható törekvés, lélektani következetesség. Zilahy csak külsőleg
fűzi össze az adatokat, nem bensőleg is s ez adatok közt sok az
aprólékos, mellékes s a lényeges aránylag csekély. Kedveli, halmozza a
felötlő, bizarr, adomaszerű vonásokat, de nem tudja kapcsolatba hozni a
jellem belső mivoltával s el-eltorzítja a költő nemes alakját. Nem
értjük, hogy e csavargó, hóbortos, goromba ifjú kebeléből hogyan
fakadhatott annyi költészet? Megdöbbenve kérdezzük: ez-e Petőfi, hisz
gyöngeségei az esztelenségig emelkednek, szeszélyei a kiállhatatlanságig
és sehol vagy csak sejtetve oly tulajdona, mely részvétünket
lebilincselhetné. Zilahy éppen oly kevéssé tud iránta érdeket
gerjeszteni, mint beszélyeiben főszemélyei iránt. Ez életrajz éppen oly
visszatetszést szül, mint beszélyei; amint azokból, úgy ebből is
hiányzik az idealizmus s a dicsőítő frázisok nem takarhatják el kedélye
ridegségét. De legfeltűnőbb az, hogy nem levén kulcsa Petőfi jelleméhez,
csak a felületen marad, vagy lélektani abszurdumokba téved, mi nem
engedi feltűnni Petőfi valódi fény- és árnyoldalait.

Mindezt már Petőfi gyermeksége rajzán észrevehetni. Zilahy híven leírja,
hogy Petőfi szülői honnan származtak, hány hold földjök volt, de hogy
mily jelleműek voltak s mily befolyást gyakoroltak fiokra, arról
hallgat, pedig az atya szigora, úgy látszik, befolyt a fiú dacos
természete kifejtésére s leginkább az anya gyöngéd érzése nem engedte
elvadulni érzéseit. Több mint valószínű, hogy a dac és gyöngédség
vegyülete, a szív nemessége bizonyos nyerseségbe olvadva, mi Petőfi
jellemének egyik alkatrésze s mit zivataros ifjúsága még inkább
kifejtett, már a szülői háznál veszi kezdetét. Hogy a hely, hol
született, a családi körülmények, melyek közt felnőtt, a hányt-vetett
élet, melybe korán belésodródott, mennyiben hatottak költészetére,
szintén mellőzi Zilahy. Ő Petőfi népies irányát Csokonai- és Gvadányinak
tulajdonítja, kik már selmeci tanuló korában kedvenc költői voltak.
Szeberényi, kitől Zilahy a selmeci adatokat veszi, se Csokonait, se
Gvadányit nem említi, csak Vörösmartyt, de valószínű, hogy Petőfi
amazokat is már korán ismerte, azonban nagy tévedés hatásukból
magyarázni ki Petőfi népies irányát. A magyar irodalomban már Petőfi
föllépte előtt megindult a népies irány fejlődése. Mihelyt költészetünk
kibontakozott a klasszicizmus békóiból, a nemzeti irány már hajlott a
népieshez, hogy erősödést és eredetiséget merítsen belőle. Kimutathatni
ezt már az Aurora-kör törekvéseiben, kivált Vörösmartyéban; később a
népköltészet mind élénkebb figyelem tárgya lőn s megindult a magyar
népköltési gyüjtemény. A nemzetiség fejlődése, a politikai életben
felküzdő demokráciai irány mind elősegítették költészetünknek
nemzetiesbbé válását. Petőfi pályáját mintegy egyengették az irodalmi és
politikai viszonyok. Nem Csokonai, ki csak kivételkép ereszkedett le a
néphez, nem Gvadányi, kinek nem volt ízlése, keltették föl Petőfi népies
irányát, hanem az irodalmi és politikai viszonyok összes hatása és saját
egyéni körülményei. Az alföldön született; Kiskunságon töltötte
gyermekségét, a nép közt nőtt fel, sokat hányódott, megfordult
Magyarország majd minden vidékén, sokat érintkezett a néppel.
Gyermeksége és ifjúsága benyomásai, emlékei, kalandjai, hajlamai,
szenvedései, mintegy a magyar népszellem képviselőjévé avatták föl. Ha
grófnak születik, ha a fensőbb körökben nő fel, bizonyára inkább válik
belőle magyar Byron, mint magyar Burns.

Zilahy Petőfi iskolai életét is hibásan ítéli meg. «Amit Petőfi iskolai
hanyagsága felől költői szeszélyében összedalolt vagy csevegett –
úgymond Zilahy – az nem egyéb kedélyes mesénél.» Az igaz, hogy Petőfi a
maga iskolai életét költeményeiben a humor kedvéért néha a valónál
élesben rajzolja – nem való például, hogy az iskolából kiutasították,
ellenkezőleg maga szökött meg – de hogy szorgalmas, rendes tanuló lett
volna, azt éppen nem mondhatni. Egyébiránt Zilahynak különböztetni
kellett volna. Petőfi iskolai pályájáról 1838-ig kevés adatunk van. Úgy
látszik, egész tizenötéves koráig, mikor a selmeci iskolába került,
gondos felügyelet alatt volt, szorgalmasan tanult s ekkor vetette meg
míveltsége alapját, bár tanítói szigora néha dacra ingerelte. Ezt nem
emeli ki Zilahy, hanem jónak látja a mellett kardoskodni, hogy Petőfi
mily szorgalmas tanuló volt, tanárai mily szűkfejű, lelkiismeretlen és
igazságtalan emberek voltak. Hogy Selmecen Petőfi éppen nem volt
szorgalmas tanuló s az iskolai törvényeket többször megsértette,
kitetszik Szeberényiből, ki Petőfi ez évét körülményesen leírja. De
Szeberényi menti is Petőfit; azt mondja, hogy a tanároknak ugyan nem
tanult, de buzgó tagja volt a képző-társaságnak és szorgalmasan olvasta
a magyar költői és történelmi munkákat. Mindezt nincs okunk kétségbe
vonni, bizonyos tekintetben a tanárokat is hibáztathatni, de mindent
csak az ő nyakukba róni s Petőfit minden alól fölmenteni, amint Zilahy
teszi, éppen úgy ellenkezik az adatokkal, mint Petőfi fejlődése
lélektani folyamával. Petőfi távol szülőitől, minden gondosb felügyelet
nélkül, szülői megrongált pénzviszonyai miatt régibb állapotjához képest
szükséget is szenvedve, már megkezdi küzdelmét az élettel. Szilaj
természete, függetlenségre vágyó lelke nem fér meg az iskola korlátai
közt. A színészet iránti hajlam korán fölébred benne; homályos érzelmek,
vágyak, zsibongják körül. A lángész öntudatlan sejtelmei kínozzák, dacos
ingerlékenysége, könnyelmű szeszélyei összeütközésbe hozzák az iskolai
és családi viszonyokkal. Hanyagsága tanárai bosszúságát kelti föl,
gazdájának túlzott panasza atyja szigorát, ki leveszi róla kezét. Az
elkeseredett, de hajlani nem akaró ifjonc a világba indul, egyik
csínyből a másikba sodródik, az iskolai életbe többé nem tud
belezökkenni, most katona, majd tanuló, aztán színész, megint tanuló és
ismét színész. A nyomorban sem veszti el életkedvét, sikertelen
küzdelmei közt is fenntartja önbizalma, erkölcsi tévedéseiben is megőrzi
hitét az erkölcsben, hányódásai közepett is olvas, ír, de legtöbbet
tanul az életből. Íme Zilahy jóigyekezetű tanulója, kinek hanyagsága nem
egyéb mesénél. Zilahy mindemellett con amore beszéli el az ifjonc Petőfi
vásott csínyeit, hogy szerzett pénzt az útra a katholikus papoktól, hogy
szedte rá atyját, mily kóbor életet élt Pesten. Mindezt Zilahy
helyesnek, derék dolognak lá-szik találni, kiszínezve adja elő, de azt
csak érinti, hogy mily lelki és erkölcsi erővel emelkedik ki Petőfi
ifjúsága és csavargó élete tévedéseiből, megtalálva pályáját, mily
szorgalmat és munkásságot fejt ki, mint kíséri folyvást anyja képe s
mily szeretettel fordul szülőihöz, hogy végnapjaikban gyámoluk legyen.
Nemcsak itt, hanem másutt is hibája az életrajznak, hogy az ilyesmiket
csak mint száraz adatokat adja elő, de mindazt, ami felötlő, bizarr,
kiszínezve írja le. Amazokon átsiklik az olvasó, emezek megmaradnak
emlékében s a jellem körvonalai akaratlan is elferdülnek.

Nincs szándékunk az életrajzot részletesen bírálni, annyival inkább,
mert hibája nem egyes részletekben rejlik, még kevésbbé az adatok
pontatlanságában, mint az egészen elömlő szellemen, mely képtelen az
adatokat feldolgozni, az indokokat leleplezni s hű képet rajzolni. A
munka egyedüli érdeme az, hogy az eddig elszórt adatokat összegyüjtötte,
egy pár újjal pótolta; vannak ugyan benne tetemes hézagok, például
Petőfi házassága körülményei, irodalmi tanulmányai, író barátjaihoz való
viszonyai alig érintetnek; a mellékesb adatok közt hibákat is
találhatni, például, hogy Petőfi 1840 elején Sopronból Selmecen át ment
Horvátországba (holott Sopronból egyenesen Pozsonyba ment s ott
találkozott Szeberényivel, ki akkor pozsonyi tanuló volt), hogy 1847-ben
kiadott összes költeményeit az Életképekben br. Eötvös ismertette meg
(Eötvös a Pesti Hirlapba írt egy kis tájékoztató és védő cikket Petőfi
költészetéről), hogy «Táblabíró» című szatirikus beszélytöredékét
1849-ben írta a budai hegyek között (e töredék már azelőtt két évvel
megjelent az Életképekben), hogy a Hóhér kötele című regényét a kocsi
párkányán és a korcsma falán írta s több ilyes: mindamellett egészben
véve az életrajz e tekintetben méltánylatot érdemel. Néha lapokon át nem
is találunk benne egyebet adatnál, csoportosítás és minden behatóbb
lélektani fejtegetés nélkül, rosszul elbeszélve. S mennyi aprólékosság
van itt minden lapon. Zilahy fontosnak tartja följegyezni, hogy 1841-ben
Kápli Lajos Sopronban a Maurer-vendéglőben 1 frt 6 krajcárig rúgó
vacsorát fizetett Petőfinek, hogy egész 1847-ig kitől és mennyit kért
kölcsön, egész addig, hogy Pozsonyban mikép öltöztette ki Lisznyai,
ócska ruháját hogy szerezte meg Wilim szabó az Apácasoron, ki azt ma is
mint szent ereklyét őrzi. Mintha bizony 1842-ben széles körben ismerték
volna Petőfi nevét és éppen egy német szabó lelkesült volna Petőfi ócska
ruhájáért. Ez adatot Zilahy Lisznyaitól vette. Látszik rajta a
Lisznyaias fantázia, valamint a Vahot Imrétől vetteken is a dicsekedő
szellem. Az ily aprólékosságokkal teljes életrajz hasonlít az oly
arcképhez, melyen a képíró minden pórust, pattanásocskát megjelöl.
Vásznon vagy könyvben semmi sem árt annyira, mint a lényegtelen dolgok
halmozása. S mégis Zilahy könyvében még ezt is szívesebben eltűrhetni,
mint azt, midőn itt-ott belekezd Petőfi jelleme rajzolásába. Jellemzése
a legtöbbször vagy frázis, vagy esetleges történetnek rendes vonássá
emelése, vagy lélektani kulcs nélkül felhozott különcségek. Egy párnak
cáfolatát idejegyezzük, leginkább Petőfi emléke iránti kegyeletből.

«Na, hogy Petőfinek különös modora volt, tagadhatlan!» – kiált föl
Zilahy s elbeszéli, hogy midőn Vahot Imrének volt segédszerkesztője s
nála lakott, Vahot kis gyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna
vele, soha egy jó szót sem adott, mindenféle grimászokkal, vadállati
fogvicsorgatással és szemhunyorítással ijesztgette őket. Lehet, hogy a
Vahot gyermekei sokat alkalmatlankodtak neki, lehet, hogy ajtójánál
lármázván, rájok ijesztett, mit az érzékeny szülők rossz néven vettek,
de hogy Petőfi a gyermekeket ne szerette volna s goromba lett volna
irántok, az nem való, sőt ellenkezőleg, sok volt magában is a
gyermekies, naiv. 1845-ben Pákh Albert atyjánál mulatva, barátja ifjabb
testvéreivel órákig ellabdázott, Arany János gyermekeivel örömest
játszott, a fiú mulatságára egy költeményt is írt, mely «Arany Laczinak»
címet viseli s a gyermekek számára írt magyar költemények között a
legjobb. A gyermekekhez ily vadnak rajzolván Zilahy Petőfit, a nők
irányában éppen szemtelennek hirdeti s öltözködését a leghóbortosabbnak
festi. Halljuk saját szavait: «A nők irányában nem tudott
szeretetreméltó lenni; ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek,
galambomnak címezte s minden előljáró beszéd nélkül összevissza
ölelgette őket (amiért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni
– csak okkal-móddal); öltözete, magaviselete mind másforma volt, mint
más emberfiáé; főleg viseletében szerette a különcöt játszani, úgy, hogy
aki meglátta, vele álmadott. Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy
rézbogrács, csodálatos süvegeket; majd ember nem látta, fül nem hallotta
zekéket, dolmányokat virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiúságból vagy
hatásvadászatból tette, mert hozzá férni nagyon bajos volt, hanem
szeszélyből és különcségből.» Ezután leírja Zilahy, hogy Tóth Gáspárnál
mily prémes dolmányt, sujtásos mellényt, magyar nadrágot s asztrakán
kucsmát csináltatott magának, mely ruháját aztán majdnem egy esztendeig
viselte. Nem valóságos torzvonások-e ezek? Lehet-e jobban rágalmazni
Petőfit, mint ahogy ott dicsőítője Zilahy teszi? Amott lélektani
képtelenség, emitt a valóság egészen elferdülve. Volt-e, van-e a világon
oly ember, kiről el lehet mondani azt, mit Zilahy Petőfiről oly
határozottan állít s egész cinizmussal, mintegy helyeselni látszik? A
legféktelenebb ember sem viselheti magát így társaságban; hogy Petőfi
nem viselte, azt mindenki bizonyítja, ki őt ismerte. Petőfi inkább
tartózkodó, elfogult volt a nők irányában, mint bátor vagy éppen
vakmerész s ha a finomabb társaskörök illemét megsértette is kendőtlen
nyakával, keztyűtlen kezével, a női becsületről mindig lovagiasan
gondolkozott. Ami öltözetét illeti, azt is túlozva, ferdítve adja elő
Zilahy. Hogy ebben nem volt mindig jó ízlése, ez igaz, de hogy valóságos
ijesztő lett volna, éppen nem áll. A virágos atlaszból készült, szem nem
látta, fül nem hallotta zekékből és dolmányokból csak annyi igaz, hogy
1847-ben volt egy virágos atlasz atillája, de ilyet akkor nemcsak ő
viselt, hanem Egressy, Kuthy, Kazinczy Gábor s mások is. 1845-ben nem
annyira különcségből, szeszélyből, mint nemzeti buzgóságból öltözött
tetőtől-talpig magyar ruhába. A magyar költők sokat emlegették, hogy a
nemzet eldobta ősei bajnoki köntösét s rút idegent cserélt; az ő erős
nemzeti érzése nem akart a szónál maradni. Peleskei nótáriusnak
gúnyolták, de azért nem tágított, részint dacból, részint
kénytelenségből, mert nem élt oly körülmények között, hogy könnyen
csináltathasson új ruhát. Később úgy öltözködött, mint más, kivéve, hogy
frakkot, kabátot nem viselt s mellényén pantalonán mindig volt egy kis
magyar sujtás.

Petőfi különcségei, gyöngéi vagy éppen hibái, egy-egy tiszteletreméltó
elvnek vagy nemes érzésnek voltak túlságai, melyek benső természete és
költészete szellemében lelik leghelyesb magyarázatukat. E nélkül csak
esztelenségeknek tünnek föl, és Zilahy hibája éppen az, hogy e
kapcsolatot nem látja vagy nem emeli ki kellően. Petőfi Zilahy szerint,
büszke, rátartó, szótlan vagy nyers ember volt; akik barátságot
tartottak is vele, panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és
zsarnokoskodó természete ellen; rokonszenveit éppen oly sűrűen gyorsan
változtatta, mint ruháit; az önbecsülésben sem tartott mértéket, néha
túlvitte, máskor nem vette figyelembe; a szeszélyt jellemerőnek, a
makacsságot állhatatosságnak vette. Mindez rágalomnak is beillenék, ha
nem volna értetlenség. Petőfi jellemének és költészetének egyik kiváló
jellemvonása az őszinteség. Sok körülmény hatott oda, hogy ez benne
majdnem a betegségig kifejlődjék. Az őszinteség szép tulajdon az életben
s éltető forrása a lírikusnak, de csak egy bizonyos pontig. Az igen
őszinte költő könnyen megénekel olyat is, miről talán hallgatni kellene,
az igen őszinte ember olyakat is mondhat másnak, mi már nyerseségnek,
gorombaságnak is beillik. Petőfin mindkettő megesett. De az ily
nyerseség az életben nem a szív vadsága, hanem bizonyos szilaj naivitás,
az ily gorombaság nem sértés, mert nincs benne rosszakarat, hanem csak
az illemi formák önkénytelen mellőzése. Ily értelemben volt Petőfi
nyers, mit még feltűnőbbé tett népiessége. Valamint költeményeiben néha
oly népies kifejezésén is megbotránkoztak, mely ellen nem szólhat az
esztétika: úgy az életben is némely igen elfinomodott embert könnyen
bánthatott népies modora. Lehet, hogy később mindebbe vegyült egy kis
affektáció is, de az kétségtelen, hogy nyerseségének alapja az
őszinteség volt, mely előbb mint naivitás nyilatkozott, majd mint elv
kapcsolatban demokráciai, sőt köztársasági érzelmével. Büszkesége,
melyet Zilahy helytelenül rátartással told meg, hasonlított
nyerseségéhez. Eleven önérzete volt; sokat tartott becsületére, melyet
féltékenyen őrzött, függetlenségére, melyet szenvedések árán vásárolt,
táplálta költői tehetségébe vetett erős hitét, mely nem engedte
csüggedni, pályát nyitott számára s fenntartotta a támadások ellenében.
Nem tűrte a megaláztatást bármi formában s néha annak tartotta azt is,
mi csak tapintatlanság volt. Annak nincs alapja, amit Zilahy állít, hogy
önérzete néha elhagyta, vagy amint ő oly furcsán mondja: «olykor nem
vette elég figyelembe önbecsülését». Önbecs érzete sohasem hagyta el,
sőt túlságokba sodorta. Utálván a szerénykedő képmutatást, az alázatos
kevélységet, örömestebb akart szerénytelennek látszani. Ha valaki
lenézte költeményeit s némely költőtársaiét, melyek gyöngébbek voltak,
jobbaknak ítélte, társaság- és irodalomban nem restelte kimondani, hogy
az övéi jobbak, de soha senki után nem járt, senki hiúságának nem
hízelgett, hogy cserébe tömjénezést nyerjen. Költői önérzete vagy éppen
hiúsága kitöréseit a legtöbbször humor enyhíti vagy jókedvű malice. Csak
ha mélyen sértve érezte magát, tört ki heves lelke szilaj
szenvedélyességével, melyet nem igyekezett fékezni. Heves véralkatát,
ingerlékenységét még inkább kifejtette szakadatlan és termékeny költői
munkássága. A sok írás idegessé tette, mozgékony képzelődése, a
benyomásokra oly fogékony kedélye, könnyen ragadta hol kitörő jókedvre,
hol búskomorságra; innen szeszélyei, de hogy a szeszélyt jellemerőnek
vette volna, az mesebeszéd. Inkább a dacot és szenvedélyességet vette
annak, mert erős meggyőződései voltak, elvein majdnem fanatizmussal
csüngött s egész a végletekig alkalmazta. Ami ezek körén kívül esett,
ahhoz nem volt érzéke. Föllengző idealizmusa, költői nemes alanyisága
mintegy ragadta magával; az életben is a lelkesülés rohamai között élt.
Innen csekély okból is könnyen összeütközött barátaival, kikhez
egyébiránt híven ragaszkodott. Gyermekkori barátjai közül csak az egy
Szeberényivel hasonlott meg végkép s nem minden ok nélkül. Pákhkal
kétszer is összezördült, de folyvást barátja maradt. Vörösmartyval
politikai meggyőződése erős összeütközésbe hozta, de polémiái után is
úgy ragaszkodott hozzá, mint atyjához. Zilahy Petőfit a barátságra
méltatlannak rajzolja s mégis egy helyt így kiált fel: «Igazi
ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó vele élő-haló barátja nem is volt
senki». De ennek ellenére ugyanazon lapon mégis idézi Petőfinek egyik
levelét, melyben ez Emődyt leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább
lelkű barátai egyikének nevezi. Ki érti meg ebből, hogy mily barát volt
Petőfi s milyenek voltak barátai?

De halljuk tovább, hogyan jellemzi Zilahy Petőfit, mint barátot és
szerelmest. «Egy futó perc elég volt reá – úgymond – hogy a férfit
barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik perc pedig, hogy örökre
meggyűlölje. Debrecenben 1846-ban történt, hogy színelőadás alkalmával
egy szép színésznő szomszédságába esvén, az első felvonás alatt
megismerkedtek egymással, a másodiknál örök szerelmet vallottak, a
harmadikat végig sem nézték, hanem futottak tiszteletes Tóth Mihály
uramhoz, kivel Petőfi különben is igen jó barátságban állott, hogy
eskesse őket össze azonnal. A tiszteletes szerencsére azt válaszolta,
hogy gyertyavilágnál esküdni hazai kanonjaink értelmében tilos,
legfeljebb diszpenzáció mellett történhetik, azért menjenek, hozzanak
előbb diszpenzációt. Petőfi e szűkkeblűségen rendkivűl fölháborodott,
tiszteletreméltó barátját szidta, mint a bokrot s úgy vált el tőle, mint
halálos ellenségétől. Aztán ismét megbékéltek. A kedélyes művésznő pedig
a helyett, hogy a fölmentés után járt-kelt volna, férjhez ment máshoz.
Petőfi is jobbat gondolt és útjaik többé nem találkozának.» A tény
fővonásaiban igaz s annyival terhelőbb Petőfire nézve, mert akkor már
ismerte és szerette leendő nejét. De vajjon nem volt-e ez eset
kivételes, sőt egyetlen egész életében, valamely gonosz óra kísértése,
melynek nem tudott ellentállani? Vajjon igaz-e, hogy gyakran tett
ilyesmit s ez volt főjellemvonása barátságban, szerelemben, mint Zilahy
állítja? Vajjon nincs-e ez eseménynek lélektani kulcsa, mely megfejti
nekünk e hallatlan könnyelmű, sőt érthetlen tettet? Elmondjuk röviden,
amit tudunk; tartozunk vele Petőfi emlékének; nem menteni akarjuk e
tettét, csak kimagyarázni s megmutatni, hogy Petőfi nem volt kötözni
való bolond, amint Zilahy rajzolja.

Petőfi Szatmár megyében 1846 őszén megismerkedett egy ifjú hölggyel, kit
aztán 1847 őszén nőül is vett. Mindjárt az első napokban szenvedélyesen
megszerette; szerelme viszonoztatott. Visszatérve Pestre, a leányt
levélben megkérte atyjától, kit nem ismert, mert az látogatásakor nem
volt otthon. Az atya azt válaszolta: ő még nem ismeri annyira Petőfit,
hogy határozott választ adhasson, leánya is még nagyon ifjú, várjanak
egy évig s ha akkor is mindkettő megmarad szándéka mellett, ő nem vet a
házasság elébe akadályt, még akkor sem, ha nem helyeselné. Petőfi nem
volt megelégedve a válasszal, azt hitte, hogy a kitűzött határidő csak
arra való, hogy elfordítsák tőle kedvese szívét. Lángoló szenvedélye nem
ismert gátat s égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta az atya
magaviseletét. Végletekre hajló természete, a társadalmi formák
megvetése, meggondolatlan lépésekre ragadták. Erdődre utazott, sürgette
a házasságot s összetűzött a szülőkkel, kik megmaradtak határozatuk
mellett. Ekkor a leányhoz fordult s kérte, hogy szökjék el s esküdjék
meg vele a szomszéd városban. A leány nem hajlott kérésére, de
megigérte, hogy hű marad hozzá s a kitűzött határidő mulva neje lesz,
szülei ellenére is. Petőfit felingerelte a válasz, keserűsége most a
leány ellen fordult, kétkedni kezdett szerelmében s kétségbeesve hagyta
oda Erdődöt. Így érkezett Debrecenbe, hol egy szép és elmés színésznő
kacérsága azt a gondolatot ébreszté föl benne, hogy e leányt par dépit
nőül vevén, bosszút álljon kedvesén, ha magát boldogtalanná teszi is.
Mindez egy óra műve volt; tüstént meg akart esküdni a színésznővel, úgy
látszik félt, hogy egy óra mulva nem lesz elég ereje végrehajtani
bosszúját. Nem találván papot, ki megeskesse, másnap Pestre utazott,
örvendve, hogy nem tette meg azt, amit meg akart tenni s ami miatt most
már önvádat érzett. Íme e kaland indoka és körülményei. Zilahy mindezt
nem tudta, talán nem is tudhatta, de így sem volt följogosítva, egy
puszta, minden indok nélküli esztelenségre képesnek hinni Petőfit s mi
több, jellemrajza alapjául venni. S ezzel megválhatunk e könyvtől. Ennyi
is elég tájékozni az olvasót s az irodalomtörténettel foglalkozókat,
hogy e könyv csak adatgyüjtemény, de nem életrajz s legkevésbbé Petőfi
hű képe.

Térjünk át Zilahy széptani kísérleteire, bírálatai- és polémiáira,
melyekből áll nagyrészt munkái második kötete. Itt inkább helyén van,
mint az életrajz terén. Legalább megvan benne a küzdelmi szenvedély, ha
nem is vezeti mindig erős meggyőződés, van bátorsága, bár könnyen
hetykeségbe vagy cinizmusba sodródik, látköre nem széles, ismeretei
nagyon töredékesek, de amint utolsó, félbeszakadt töredéke mutatja, kezd
nyomósabban gondolkozni. Életrajzírója termékenységét, eszmei
tartalmasságát és önállóságát emeli ki. Szerinte a világirodalomban, az
egy Macaulayt kivéve, nincs példa reá, hogy valaki huszonötéves korában
többet produkált volna Zilahynál. Nem tudjuk, hogy Macaulay hány éves
korában kezdett kritikát írni, de hogy legelső kísérletének egyetlen
lapja is többet ér, mint Zilahy összes kritikai munkássága, az kétséget
nem szenved. Nem jártunk utána, hogy Európa legkitűnőbb kritikusai, hány
éves korukban emelkedtek hírnévre, de azt látjuk, hogy Zilahy egyetlen
kritikát sem írt, mely akár formára, akár tartalomra nézve kitűnő
legyen; legjelesb dolgozata is csak tehetségét tanusítja, egy
fejlődésben levő tehetség küzdelmét, mely még nem találta meg útját. A
termékenység alatt az eszmék és jeles munkák gazdagságát értjük, nem
pedig a puszta számarányt. Ami önállóságát, eredetiségét illeti, melyet
maga Zilahy is nagy önérzettel szokott emlegetni, eszmeköre sokkal
szűkebb, mint a magyar esztétikai irodalomé, még ebben sem tudja magát
biztosan tájékozni, nem hogy szélesbítené. Az bizonyos, hogy Zilahynak
vannak eredeti gondolatjai, de ezek vagy abszurdumok, vagy zavaros
fogalmairól tesznek tanuságot. Ő pálcát tör Molière egyik legkitűnőbb
műve fölött, de Bajza Jenőnek igen gyönge s még némi drámai tehetségre
is alig mutató tragédiáját kitűnőnek hirdeti. Arany János költészetét
inkább a tanulmány, mint a teremtő fantázia szülöttének tartja, de
Vajdában mélységet és eredetiséget fedez fel. A forradalom utáni évekből
1860-ig egyetlen figyelemreméltó lírikust sem talál, azonban Dalmadyt és
Vidát úgy üdvözli, mint őszinteségből és igazságból kivetkőzött líránk
megváltatásának első hírnökeit. Elítéli az egész magyar zsurnalisztikát,
mint amelynek nincs erkölcsi súlya s a közönségnek legfeljebb bohóca
vagy colporteurje s a Vajda János szerkesztette Magyar Sajtóhoz
szegődik, melyet leginkább a botrányok tettek emlékezetessé. Fejtegetése
és stílusa nagyon egyenetlen; a helyes megjegyzéseket helytelenek
követik, a világos és szabatos mondatokat homályosak, majdnem
érthetlenek váltják föl. Fölvet egy-egy fontos kérdést, de megfejtetlen
hagyja, néha megrója, mi nem hiba s dicséri a hibát. Sohasem bocsátkozik
valamelv író vagy mű derekasb boncolatába, megelégszik egy pár
általánosb vonással, vagy egy-egy feltűnőbb részlettel s a fődolgot
ritkán találja el. Keresi a polémiát, néha csak a polémia kedvéért s
küzdő bajnok helyett csak fecsegő Thersites. Hajlamból vagy szükségből
kedveli az ügyvédi fogásokat; erőlteti a legélesb gúnyt egész az
ízléstelenségig, de rosszul esik neki, ha őt is gúnyolni merik. Büszke
reá, hogy nem ismer el tekintélyt s mégis panaszkodik, hogy Arany
tekintélyével nem lépett föl védeni őt valamelyik polémiájában. Szeretne
egy irodalmi új párt vezére lenni, de csak egy kis türelmetlen cotteria
élén találja magát, mely doronggal akarná bevenni Helicont; szeretné az
új költőkkel megverni az idősbeket, az új nemzedékkel a régit, de nem
találván nagy tehetségeket, a kicsinyeket nagyítja; szeretne mint valami
új irány képviselője nagy változást hajtani végre a magyar irodalomban,
de nincsenek új eszméi s maga sem tudja mily irányt követ.

Azonban e hiú küzdelem, ez elkeseredett vergődés közepett folyvást
fejlődik s bizonyos erő nyilatkozik benne, mely alkalmasint előbb-utóbb
kiemelte volna ferde helyzetéből. Az íróság suhancéveit élte s oly
irodalmi körben, hol ő volt a legokosabb ember. Kiocsudása valószínűleg
nemsokára bekövetkezett volna s a csalódások, felköltve
elégedetlenségét, talán oly útra terelik vala, melyen hasznos
szolgálatot tehet a magyar kritika ügyének. Utolsó munkája legalább
ilyesmire mutat. Apró és napi becsű bírálatok helyett egy nagyobb
tanulmányba fog, mely nyomósabb gondolkozást tanusít. A tanulmány címe a
«_Tragédia bölcselete, vonatkozással Teleki László Kegyencére_». Csak
töredék, mert halála félbeszakasztotta, de legtöbbet ér széptani
dolgozatai közt. Nem fejti ki ugyan még nagyjában sem a tragédia
bölcseletét, számos paradoxonra találhatni benne, de néhány jó
gondolatot mond el a tragikumról. Kár, hogy fejtegetésében néhol
hiányzik a benső kapcsolat, előadása helyenként homályos, igen is
filozófiai akar lenni, bár nem otthonos eléggé a filozófiai műnyelvben.
«A tragédia fogalom – úgymond Zilahy – ezen gondolatban összpontosul: a
természetileg igazolható, de erkölcsileg nem jogosult indulatot az
erkölcsi joggal ellenkezésbe hozni és a kettő között az erkölcsi jognak
adni elégtételt. Más szóval: a konkrét emberi ellen az absztrakt
világrendnek szolgáltatni igazságot.» Zilahy, úgy látszik, a világrend
alatt csak az erkölcsiség törvényeinek összességét érti s a tragikum
határát egy kissé szűk körre szorítja. Az egyén, midőn a világrendnek
keztyűt dob, az egyetemes vagy együttleges ellen támad fel s ez nem
mindig az erkölcsiség törvénye. Egy politikai ballépés nem az
erkölcsiség megsértése s mégis lehet tragikai alap. Néha erényeink
hozhatnak tragikai helyzetbe, nem azért, hogy nem voltunk eléggé
erkölcsösök, hanem mert átléptük az okosság határait. Lear nem sérti meg
az erkölcsiség törvényét, csak az okosságét s mégis oly szenvedések
martaléka lesz, mintha nagy bűnt követett volna el. Éppen az a tragikum
egyik jellemző oldala, hagy a nemezis nem csak a bűnt bünteti, hanem
mindent, ami ellenkezik a dolgok kényszerűségével s a büntetés a
tévedéssel nincs mindig arányban. Alább maga Zilahy is észreveszi, hogy
vannak oly drámai hősök, kik nem sértik az erkölcsiség törvényeit s
mégis bukásuk tragikai hatású, de nem tudja megmagyarázni okát. Azonban
igen helyes megjegyzése az, hogy a tragédia mindig oly eszmét juttat
győzelemre, melynek megsértése miatt a hősnek buknia kellett, de abban
téved, midőn a tragédia céljának csak a büntetést tűzi ki s nem
egyszersmind a kiengesztelődést is. Innen van aztán, hogy a tragikai
félelmet is csak a büntetésben helyezi, holott a félelem a részvét
szüleménye, mely már akkor megkezdődik, midőn a hős a bűn vagy tévedés
bonyodalmaiba sodródik s folyvást növekedik a katasztrófig, hol a
kiengesztelődés enyhíti, mely a szánalom és megnyugvás vegyes érzése. Az
ókori és újkori dráma különbségeire a tragikai alapot illetőleg, szintén
helyes észrevételeket tesz; különösen találó az, hogy az ókori drámában
a világrend, melyet mi a dolgok természetébe belehelyezünk, mint a
fölött kívül álló nemezis szerepel, de abban ismét téved, sőt ez
állításával is némikép ellenkezésbe jő, midőn az ókori tragédia egyik
főkülönbségét abban keresi, hogy a régiek egyén helyett típust vagy
általában csak embert rajzoltak, az ember fogalmában pedig csak érezhető
a tragikum, de belőle ki nem hozható. A mondat ez utóbbi részét nem
értjük, de nincs is szükségünk reá. A tragikumra nézve nem tesz
különbséget az, hogy a hős egyén, típus vagy általában ember, mert a
tragikai bűnt bármely alakban elkövetheti. A főkülönbség e tekintetben
az ó- és újkori költészet tragikuma között az, hogy az újkori költészet
a tragikai bűnt a tragikai bukással a a legszorosb kapcsolatba hozza,
míg az ókori ezt nem tartotta okvetlen szükségesnek. Aristoteles
megkívánja ugyan, hogy a hős ne legyen ártatlan, de csak azért, mert egy
tökéletesen erényes embernek szerencsétlensége nem volna részvét- és
félelemgerjesztő, csak iszonyú, borzasztó, de sehol sem emeli ki a
tragikai bűn és katasztróf szoros kapcsolatát. Innen foly az is, hogy az
újkori tragikum teljes magyarázatát nem találjuk meg Lessingben, ki a
tragikum értelmezésében egy hajszálnyit sem tért el Aristotelestől.
Legtöbb fogyatkozást találhatni e tanulmányban, hol a dráma és eposz
közti különbségeket fejtegeti. A nyelv homályos s a legfőbb különbségek
mellőzvék. A dráma és regény közti különbségekről éppen hallgat, pedig
erről annyival inkább kellett volna szólnia, mert a legújabb drámákban
igen észrevehető a regényi kompozició felé hajlás. Teleki Kegyencéről
keveset ír, mert a tartalom elmondásánál megszakad a tanulmány. Bár
nagyon is túlbecsülni látszik e művet, mert bizonyos tekintetben Hamlet
mellé állítja, mindamellett főhibáját helyesen emeli ki. Általában e
tanulmány, fogyatkozásai mellett is, bizonyságot tesz Zilahy kritikai
tehetségéről és tanulmányáról. Kár, hogy Bajza Jenő Zách Feliciánja
dicsőítését ide is belévegyíti. Vagy hitte, hogy barátja tragédiája
lángeszű mű: ekkor ítélőtehetségét kell kétségbe hoznunk; vagy nem hitte
s barátságból dicsőítette: ez lehet szép tulajdon a barátok előtt, de az
irodalomban pajtáskodás, melybe éppen annak kellett volna legkevésbbé
beleesni, ki másokat sokszor ezzel vádolt.

A _Drámai nyelvről_ írt rövid értekezése keveset ér. Fölveti a kérdést,
hamar kész a felelettel, de teljességgel nem fejti meg. «A drámai nyelv
– úgymond – az, mely legközvetlenebbül foly a helyzetből, a szereplő
egyén jelleméből és amelyben a beszélő személy legtisztábban kiadja, mi
lelkében történik, kevés szóval sokat mondván.» Vajjon e meghatározás
nem illik-e a költészet minden nemére? Például a lírai nyelv az, mely
legközvetlenebbül foly a költő helyzetéből és jelleméből, melyben
legtisztábban kiadja, mi lelkében történik, kevés szóval lehető sokat
mondván. Az epikai nyelv az, mely legközvetlenebbül foly a dolog
természetéből, a személyek helyzetéből, jelleméből, legtisztábban kiadja
ami lelkükben történik, kevés szóval lehető sokat mondván. Ez csak azt
teszi, hogy a költészet minden nemében legjobb nyelv az, mely a célt
legjobban szolgálja, de ez oly általánosság, mely a dolog lényegére nem
vet világot, mert éppen azokat az eszközöket mellőzi, melyekkel a célt
elérhetni, azokat a jellemvonásokat nem számlálja elő, melyek az
általános költői nyelv módosulásait jelölik a drámai költészet körében.
A cikk többi része csak esztétikai elmefuttatás, mely a főtételt nem
magyarázza ki. S midőn Zilahy Heine azt a mondatát, hogy a színpadról
inkább hat a retorikai, mint a költői nyelv, elfogadja s a költői
retorika érthetetlen fogalmával toldja meg, bebizonyítja, hogy nincs
fogalma a valódi drámai nyelvről. Heinét nem értette. Heine itt gúnyosan
szól s a nagy tömegre céloz. Az igaz, hogy a lírai vagy értekező
nyelvnél a színpadon hatásosabb a retorikai, mert a rétor is a nagy
tömeghez szól, mint a drámaíró, de ez a valódi drámai nyelvnek csak
legfeljebb pótszere, mint a színpadi csíny a valódi drámai hatásnak. E
cikkébe is belevegyíti Bajza Jenőt, a drámai nyelv példányául hozván föl
egy szerencsétlen hasonlatát.

Zilahy szeretett a drámával foglalkozni. «_A drámai igazság és a magyar
drámairodalom_», «_Baklövések a dramaturgia abcéjében_», «_Hívatlan
bíró, fogadatlan prókátor_» című cikkei mind dramaturgiai polémiák.
Köztök legigénytelenebb és legjobb az első, amennyiben egy lapnak azt az
állítását, hogy Othellóban a zsebkendő ellopatásának történetessége
idézi elő az egész tragédiát, néhány szóval helyesen cáfolja meg. Más
két polémiája nagyobb igényű, de csak esetlegesen vagy a mellékdolgokban
találhatni bennök egy-egy helyes megjegyzést, a fődologban sehol sincs
igaza, még ott sincs, hol az igazság mellett küzd, melyet nem tud
megvédeni. Zavaros eszmék vagy abszurdumok jellemzik e két polémiáját.
Kimeríti olvasottságának egész tárházát s csak még meg nem érett
ítélőtehetségéről tesz tanubizonyságot. A Baklövések című polémiájában
két lap ellen folytat polémiát: a Gombostű és a Magyar Sajtó ellen. A
Gombostű ez állítását akarná cáfolni: «A tragédiának nem főcélja a
költői igazságszolgáltatás, mert különben Romeo és Julia nagyon rossz
tragédia volna, amennyiben az ártatlanság legyilkolása nem bosszultatik
meg; a szép Desdemona, a szenvedő Luiz s más kedves leánykák, akiket a
rosszak bántalmaznak, csak azon reményben szenvednek, hogy túl a síron
megjutalmaztatnak és éppen ez a költő föladata.» Zilahy igen helyesen
szükségesnek tartja a költői igazságszolgáltatást, de Romeo és Julia
bukásának kényszerűségét nem tudja kimagyarázni. Azt mondja, hogy a mű
tragikuma a szeretők indulatának nyilatkozási módjában és mértékében
fekszik s kimutatja azt a határt, melyen túl emberi szenvedély, bármily
fényes legyen, nem emelkedhetik. Tehát Romeo és Julia tragikai bűne az,
hogy igen szeretik egymást, de e miatt még boldogok lehetnének, ha
szerelmök nem ütköznék össze a szülői, családi, sőt egész nemzetségi
kegyelettel, ha Romeo nem ölné meg Tybaltot, ha a két családban
kibékítés helyett nem gyujtana föl még nagyobb gyűlölséget s helyzete
nem ragadná oly pontra, hol csak a legvakmerőbb cselszövény segíthet s a
véletlen uralma kezdődik. Desdemonát sem jól védi. «A költészet eszményi
világában – úgymond – Desdemona halála nem halál, mert alakja
erkölcsileg egészben marad fenn számunkra és fájdalma éppen a költői
igazságnak legnagyszerűbb eszköze (a cél megszentesíti az eszközt),
amely Othellót megejti. Nincs-e Desdemona megbosszulva e bukásban?» Hogy
a hős bukásakor környezetéből ártatlanokat is magával ránt, kik hozzá
ragaszkodtak, az természetes, ez sohasem gyöngíti a tragikumot, de
egyébiránt Desdemonának megvan a maga tragikai bűne:
tapasztalatlanságával, jó szíve gondatlanságával maga is taszítja férjét
amaz örvény felé, melynek ő is martaléka lesz. A vita másik főbb pontja
a reformátor tragikuma körül folyt. A Gombostű azt a tételt állította
fel, hogy minden reformátor született tragikai hős s mennél inkább
sikerült eszméje, annál alkalmasabb. Zilahy inkább csak mellékoldalról
ostromolja ez állítást, de a fődolgot mellőzi, tudniillik, hogy a reform
sikere nem lehet tragédia tárgya, mert nincs bukás, a sikertelenség
pedig mindig az, mert vagy abból foly, hogy a reform idő előtti volt s a
fennálló rend életerejének kényszerűségével jött ellenkezésbe vagy
abból, hogy a reformátor túlsága, ballépései vagy szenvedélyei miatt
eljátszotta a siker jogát. A Magyar Sajtóval a tragikai részvétről
vitatkozik, de szintén nem oldja meg a kérdést. A Magyar Sajtó
tárcaírója nem tartotta szükségesnek, hogy a tragikai hős mindig
részvétre gerjesztő legyen s felhozta a többek között Shakespeare III.
Richárdját, ki a dráma elejétől végig országos gazember s így a részvét
elméleténél fogva nem lehetne tragikai hős. Zilahy vitatja, hogy Richárd
iránt részvétet érezhetünk, mert a rejtett motivumoknak nyilvánulásakor
a cinizmus humora alatt égő fájdalom mély tüzében, a születése által
letiprott és meggyalázott ember átkos végzetében a jellem megkövesült
vadságának erkölcsileg magyarázatát és leküzdhetlen nagyravágyásában
egyéni igazolását találjuk s a kedély elborzasztó kétségbeesett
sivárságán részvétre gerjedünk. Valaminek magyarázata, lélektani
igazolása, még nem részvétgerjesztés, ami pedig elborzasztja az embert,
nem igen gerjesztheti részvétre. Zilahyt a részvét szó hozta zavarba s
nem tudott belőle kibontakozni. A tragikai érdek legszokottabb neme az,
hogy a hős részvétgerjesztő legyen; az ókori drámaírók tragikai hősei
mind ilyenek, sőt a Shakespearéi is. Azonban Shakespeare megkísérlett
olynemű tragikai érdeket is, melyben a részvét nem foglal helyet, hanem
valami egyéb helyettesíti. Ez a nagy bűnösök tragédiája, kik mint kész
bűnösök, sőt gonoszok lépnek föl. A hős nem részvétre gerjesztő, hanem
megdöbbentő tulajdonaival fog érdeket gerjeszteni, minők rendkívüli
szellemi, sőt démoni erő, vakmerő vitézség, mindent feláldozó
tevékenység és szilárdság. Inkább megdöbbenünk, mint részvétre
gerjedünk, nem őt féltjük a bosszuló nemezis karjától, hanem inkább
attól félünk, hogy démoni erejével dacol mindennel s midőn győzelme
tetőpontján, az elért, de rögtön meghiúsult siker percében, a fellázadt
erkölcsi erők a bukás örvényébe sodorják, kiengesztelődünk és
megnyugszunk. Az ily tragikai hős rajza igen nehéz s ritkán sikerül s
még a siker esetében sem oly nagyhatású, mint a másik, mert az abszolut
gonoszság részvétellenes hatását bajos enyhíteni s a költői
igazságszolgáltatás kiengesztelődésébe könnyen vegyülhet az undor
bizonyos íze. Leginkább Shakespeare lábolta meg ez örvényt III.
Richárdjában, de nem azáltal, hogy hőse kedélyének borzasztó sivársága
iránt részvétet keltett, hanem hogy gonoszságába rendkívüli szellemi
erőt és hősiséget tudott vegyíteni. Dramaturgiai polémiái harmadikát a
Koszorú ellen intézte Zilahy; Molière Tartuffeje fölött tör pálcát benne
s azt akarná kimutatni, hogy Molière a romanticizmus költője. Molière
ostromlásában Schlegel fegyvereit használja s elég ügyetlenül.
Színbírálatainkban többször kimutattuk, hogy Schlegel éppen oly
igazságatlanságot, mint korlátoltságot tanusít Molière megítélésében.
Itt nincs miért mindezt ismételnünk; Molière romanticizmusát is éppen
csak megemlítjük. Zilahy életírója panaszkodik, hogy Zilahyt a
klasszicizmus és romanticizmus nemértésével vádolták, pedig e cikke is
mutatja, mily jól értette. Zilahy a romanticizmus költőjének nevezte
Molièret, ki a francia klasszicizmus egyik hőse. S hogyan magyarázza ki
magát? Minthogy a romanticizmus a keresztyén korszak költészete s
Molière keresztyén volt, tehát a romanticizmus vígjátékírója; igaz
ugyan, hogy a francia klasszikai iskolához is tartozik, de az csak a kis
klasszicizmus s így Molièret nevezhetni a nagy romanticizmus költőjének,
melyben benne van a kis klasszicizmus, a kis romanticizmus, de nincs
benne a nagy klasszicizmus. S ez okoskodást, mely éppen annyi
irodalomtörténeti járatlanságot, mint logikátlan gondolkozást tanusít, a
romanticizmus helyes felfogásának tartják Zilahy életírója s munkái
kiadói. Nem zavarjuk őket boldog hitökben, idővel majd felvilágosodnak s
olvasóinknak, úgy hisszük, elég volt az okoskodás felmutatása is.

A lírai költők közül Vajda János, Szabados, Dalmady és Atala
költeményeit bírálta Zilahy, amazokat sok rokonszenvvel, emezt pedig
meglehetős ellenszenvvel, melyeknek esztétikai okaira nem igen
találhatni az illető bírálatokban. Vajda különös kedvence, a jóakaratban
nincs hiány, csak az a baj, hogy amit egész naivitással dicséretkép
mond, megrovásnak illik be. Kiemeli eredetiségét, mélységét, de
egyszersmind megjegyzi, hogy Vajda a Petőfi iskola legközvetlenebb
tanítványa, kin Petőfi Felhőinek hatása érzik. Tehát Vajda eredetisége
abból áll, hogy Petőfi leggyöngébb költeményeiből merítette
lelkesülését. Valóban különös eredetiség. Hibáztatja a közönséget, hogy
nem olvassa Vajdát, magát a költőt is hibáztatja, hogy miért hajhássza a
nem-közönségest, miért költészetének alapszíne sötét, miért
nyerseskedik, shakespeareskedik; azért nem olvassák. Valami egyéb okának
kell lenni, mert a nem-közönséges már az újság ingerével is hat, Byront
költészetének sötét alapszíne mellett is olvassák. Shakespeare és Petőfi
nyersesége nem kergeti el az olvasókat. Valami más miatt nem olvassák
Vajdát, mit Zilahy elfeledett fejtegetni s mi sem fejtegetünk. Szabados
és Dalmady nem részesülnek ily akaratlanul gonosz dicséretben, de nem
érthetni, hogy miért üdvözli őket Zilahy úgy, mint az igazságából és
őszinteségéből kivetkőzött líránk megváltatásának első hírnökeit. Semmit
sem mutat ki bennök, mi rokonszenvét igazolná és az olvasót meggyőzné.
Szabadosban megdicséri az «Utolsó Zrínyi» című balladát drámai voltáért,
holott az egész egy igen hosszúra nyujtott elbeszélő magánbeszéd,
melynek semmi drámai formája sincs; különösen kiemel belőle egy
versszakot, mely csakugyan jó, de inkább elbeszélői ügyes fordulat, mint
Berzsenyi-féle összeszorított ódahang, melyhez hasonlítja. Megjelöl
nehány költeményt, melyek olvasást érdemelnek s fölboncol egy csoport
rossz hasonlatot. Ennyinél sokkal többet találhatni az 1850–60-iki
korszak nem egy költőjében, kiket Zilahy annyira lenéz. Dalmadyban az
érzés valóságát és erejét dicséri, de amiket belőle idéz, nem éppen
igazolják ítéletét, sőt Dalmady nyelve sokszor annyira nem az érzésé,
hogy lapos prózának is beillik. Kiemeli hangjának kenetességét, mely
határzott világnézet visszatükrözése; hogy megvan-e ez Dalmadyban, már
csak azért sem tudhatjuk, mert nem értjük, hogy mit teszen. Általában
nagy hibája Zilahynak, hogy nem tudja jellemezni a bírálandó költőt s
ami helyest mond, az inkább egy-egy versszak szépségére, vagy hibájára
vonatkozik. De megesik rajta, hogy megdícsér egy-egy rossz versszakot
is. Például Dalmady e következő versszakát a hangulat és gondolatmenet
nemes szépségének ízleltetőjéül mutatja be:

  Ki fekszik e mohos sír alján,
  Melynek nincs már keresztje sem?
  Rejtelmesen beszél a szellő:
  Tán egy világ, a szerelem!
  A bogárkák csak jőnek, jőnek,
  Míg eltünnek két oldalán –
  Az alant oly rég álmodónak
  Hírt visznek a földről talán.

Mily nyelvtani hiba mindjárt a második sor. Jól magyarul ez így van:
_Melynek már keresztje sincs_. A sírba mászó bogárkák (talán férgek),
melyek a halottnak hírt visznek, inkább rútság, mint szépség. Zilahy e
bírálatait rendesen egy-egy tájékozó bevezetéssel kezdi, mely a magyar
költészet fejlődésének némely pontjait érinti, de éppen úgy nem találja
el a főjellemvonásokat, mint a bírálandó költőkben. A Szabados
bírálatához írt bevezetésében megemlíti a magyar költészet nemzetibb
fejlődését s ez irány képviselői: Petőfi és Arany mellé oda teszi
Sárossy Gyulát, ki «Arany Trombitá»-jával nagy mértékben elősegíté ez
irány fejlődését. Az Arany Trombita nem is költői mű, hanem egy versbe
szedett politikai pamflet, melynek ugyan volt politikai hatása, de nem
egyszersmind költői s a nép-nemzeties költői irány fejlődésére semmit
sem hatott. Az Atala bírálatában találóan jegyzi meg, hogy e költőnőnek
nem annyira egy húrja, mint inkább csak egy hangja van, de hogy mi ez a
hang, nem mondja meg. Fölboncol egy pár sikerült és nem sikerült
versszakot s abban állapodik meg, hogy Atalában legkevesebb a lírai
természet, s beszély- és regényírásra utasítja. Miért? Mert prózával
érintkező bölcseleti irányt lát benne s bizonyos hajlamot az
absztrakcióra: tehát a bölcseleti irány és absztrakció a beszélyírói
tehetség jelei.

Még e gyüjtemény három bírálatáról kell szólanunk. Egyiknek tárgya
Vadnai «Eszter» című regénye, a másiknak Madách «Ember tragédiája», a
harmadiknak Arany «Buda halála». Vadnai regényének főhibáját abban
találja Zilahy, hogy nincs hibája, azaz nincs benne semmi pozitív jó.
Nem olvasván e regényt, nem tudjuk, mennyiben igaz ez ítélet, mennyiben
nem, de azt különösnek találjuk, hogy Zilahy alább mégis pozitív
hibákról beszél s a többek közt ezt: «Az én kedves kis húgom újra
vidámságot fog hozni a mi szobánkba», émelygő germanizmusnak bélyegzi,
mert ez így van jól: _kedves húgom, szobánkba_ s nem az _én kedves
hugom, a mi szobánkba_. Ebben semminemű germanizmus nincs, sőt
valahányszor nagyobb nyomatékosságot akarnak adni a személyragnak, a
névmás kitétele mulhatlan. Zilahy az Ember tragédiájában semmi feltűnőt
nem talál. Örvend, hogy irodalmunk Madáchban egy tapasztalatokon
megszűrt, mélyen gondolkodó fővel gyarapodott, de meg kell vallania,
hogy műve mint költemény semmit sem ér, mint drámai költemény még
kevesebbet, tehát a semminél is kevesebbet. S mond-e valamit a mű
hiányai- és hibáiról? Keveset, tulajdonkép semmit. Főellenvetése az,
hogy Madách Ádámja nem külön egyén, midőn mint külön alak jelen meg, ha
az lenne, akkor Madách annyiszor multa volna felül Goethét, ahány külön
alakot teremt vala. Mi azt hisszük, hogy úgy sem multa volna felül
egyszer sem, noha Faust is inkább típus, mint egyén. A művészetnek
vannak oly tárgyai, melyek kiválóan eszményítést kívánnak, nem pedig
egyénítést. A Krisztus- és Madonnaképet nem az egyénítés teszi
műremekké. Az Ember Tragédiájának tárgya nem egyéneket követelt, hanem
éppen a különböző korszakok típusait. Hogy e minden esetre nevezetes
költemény, mennyiben sikerült, annak fejtegetése nem ide tartozik, elég
tudnunk, hogy Zilahy minden analizis nélkül tör pálcát fölötte. De
csoda-e? hisz Arany János «Buda halálát» is szintén így ítéli el.
Töredékjegyzeteiben, melyeket e költeményről összeírt a romantikus és
naiv eposzt akarná megmagyarázni. Fogalmai itt is zavartak. Nem érti,
hogy a naiv eposzt nem írják, hanem a nép teremti századokon át s így
főleg a népköltészet szülötte. Azonban a műköltészetben is naiv eposznak
hívják az oly eposzt, mely az eredeti naiv eposz nyomain halad s a
korviszonyokhoz képest, amennyiben lehetséges, sajátságait igyekszik
mintegy visszavarázsolni. Minthogy a keresztyén korszak népköltészetének
jelleme általában véve romantikus, az ily naiv eposz szintén romantikus.
De hogy másnemű romantikus műeposzok is vannak, melyek kevésbbé
támaszkodnak a népköltészetre s ezért nem neveztetnek naivoknak csak
romantikusoknak, az természetes; mert a naivitás nem lényeges része a
romanticizmusnak, amint ez később a műköltészetben kifejlődött. Zilahy
vádolja Aranyt, hogy Attila alakjába nem tudott fönséget lehelni. Hogy
miért nem fönséges Arany Attilája, azt nem mondja meg, hanem
költészetére általában ezt a megjegyzést teszi: «Arany összes
költészetére el lehet mondani, hogy ő meggyőzni mindig tud, megindítani
gyakran, de felemelni alig és igazában soha. Az ő költői természetében a
fantázia a legkevesebb, holott az eposz minden egyéb között ezt kívánja
túlnyomólag. Még csak egyetlen oly dala sincs, mint Csokonainál a
«Földiekkel játszó égi tünemény!» vagy a «Tihanyi echo» hoz írt ritka
varázsú óda, melyekben a szentimentalizmus égető bája a fenségest
csapkodja. Petőfit nem is említem.» Zilahy esztétikai műszavain néha
nagyon nehéz eligazodni. Nem értjük, mit tesz, hogy Arany meggyőzi
olvasóit. Meggyőzni valakit valamiről, a tudomány, a szónoklat dolga,
nem a költészeté. Ily értelemben veszi-e e szót, ez okon tagadja-e meg a
fantáziát Aranytól, nem vehetni ki tisztán, sőt ellenkezőleg, úgy
látszik, hogy ezt éppen dicséri benne, mint alsóbbrendű költői
tulajdont. A fantázia hiányát egyébből látszik következtetni, abból,
hogy Arany eposzaiban nincs lírai föllengzés, szentimentális ábránd,
legalább ide mutat az, hogy Csokonai dalait hozza föl. Hogy a lírai
föllengzés, szentimentális ábránd nem forrása az epikai fönségnek s
általában nem is szükséges az eposzban, úgy hisszük, nem szükség
mutogatnunk. De várhattunk-e más ítéletet Zilahytól, ki Bajza Jenő
tragédiáját dicsőíti s Vajda egyik leggyöngébb költeményét mesterinek
nevezi? Már ez magában fölöslegessé tesz minden cáfolatot.

Íme Zilahy kritikai pályája, mely egy kissé különbözik lapjaink
rajzától, de bizonyára hűbb a valóhoz. Mindamellett halálát veszteségnek
tartjuk irodalmunkra nézve. Egy tehetséget tanusító fiatal írónak
fejlődése első stádiumában sokat szabad hibázni és tévedni. Zilahy még
alig végezte be gimnáziális tanulmányait, midőn már az irodalmi pályára
lépett, alig került ki az egyetemről, midőn már a kritika triposzára
ült. Becsszomja távolról sem állott arányban tehetségével s egyszerre
akart odajutni, hová a lángész is, bár gyorsan, de csak fokonként
emelkedik. A mohó és szertelen ambició talán sohasem volt annyira
divatos irodalmunkban, mint jelenleg. De Zilahynak legalább tehetsége
volt, mely reményre jogosította az embert; ő legalább küzdő és törekvő
ifjú volt, ki nagyrészt csekély becsű műveit alkalmasint becsesebbekkel
feledtette volna el. Nem annyira az, ami volt, hanem ami talán lehetett
volna, nem annyira multja, mint jövője fejezi ki az irodalom veszteségét
s pályája kritikai méltánylatát.




EÖTVÖS EMLÉKBESZÉDEI.[64]

Magyar írók és államférfiak. Br. Eötvös József emlékbeszédei. Pest,
1868. Kiadja Ráth Mór. 333. l.

Ez igen csinos kötetben teljes gyüjteményét vesszük Eötvös
emlékbeszédeinek, melyek koronként, 1839–1867-ig, az Akadémia ünnepélyes
ülésein mondattak el. E majdnem harminc évi időközben Eötvös századunk
első felének nehány legnevezetesb magyar írója és államférfia fölött
tartott emlékbeszédeket. Egy félszázad küzdelme tárul fel előttünk. Itt
találjuk Kazinczyt és Széchenyit, Vörösmartyt és Szalayt, irodalmi és
politikai megújhodásunk bajnokait; itt Kölcseyt, Kőrösyt, Regulyt,
Dessewffy Józsefet és Emilt, kik többé-kevésbbé nevezetes szerepet
játsztak a magyar irodalom, tudomány vagy politika terén. Majd mind oly
férfiak, kik méltók a szónok ihletére, kire egy egész nemzet figyel.

Valóban Eötvös sokkal több volt, mint akadémiai szónok; a nemzet
szónokaként ünnepelte a nemzet halottjai emlékét. Az államférfiú csak
szószékét változtatta, de nem egyszersmind eszméit, érzéseit,
aggodalmait és reményeit. S volt idő, midőn a nemzeti intézmények romjai
közt csak az Akadémia szószéke állott még épen s csak innen lehetett
szólni egy-egy ünnepélyes percben az egész nemzethez. A hazafi bánat és
remény e beszédek alaphangulata. Eötvös az Akadémia szószékén folyvást a
nemzeti élet hullámzásainak befolyása alatt áll s belevegyül a kor
küzdelmeibe. 1839–48-ig ifjú túláradó lelkesedése a hazafi bánatból erőt
merítve, reményt hirdet és tettekre buzdít. 1858–1867-ig lelkesedése
csillapodottabb, de fájdalma mélyebb, lelke gazdagabb eszmékben és
tapasztalatokban, a romokra állva balzsamot csepegtet a nemzet sebeire s
a csalódások keserűségei közt a jövőbe vetett hitet táplálja. A bánat és
remény e folyvást megújuló hangulata egyhangúvá teszi e könyvet. Ez
egyhangúság ugyan nem változatosság nélküli, de mégis egyhangúság. Midőn
egy vagy több évi időközben hallottuk e beszédeket, az egyhangúság nem
tünhetett föl, mint most, midőn összegyüjtve egyfolytában olvassuk. De
lehet-e ezért hibáztatnunk a szónokot? Aligha. Ki tehet róla, hogy a
magyar nemzeti érzés egy félszázad óta bánatból és reményből táplálkozik
s kevés megszakítással egész 1867-ig e hangulat levegőjében éltünk?
Szólhatott-e a szónok máskép oly férfiak fölött, kik a hazafi bánat,
küzdelem és remény megtestesülései voltak s oly korban, mely szégyelve a
jelent, büszke önérzettel küzdött a jövőért vagy csalódásainak
közepette, a kétségbeesés örvénye szélén vigaszt és hitet keresett?
Eötvös engedve belső ösztönének hű maradt magához és a korhoz.
Emlékbeszédei hatásának egyik főoka ebben rejlett. Egy későbbi kor talán
még inkább észreveszi e beszédek egyhangúságát, mint mi, de egyszersmind
egy egész kor kedélyhangulatát látja visszatükröződni bennök, mi mindig
elég kárpótlás marad.

Az emlékbeszéd elméletével tüzetesen nem igen szoktak foglalkozni egy
irodalomban sem, de legalább bírálni szokták az emlékbeszédeket.
Bizonyos hamis kegyelet a magyar zsurnalisztikát ettől egészen
visszatartja. Azt hiszi, hogy kegyeletlenség felszólalni a hízelgés
erkölcstelensége, a szertelen dicsőítés ízléstelensége ellen, melyek nem
egy emlékbeszédben az értelmet és kedélyt egyaránt megbotránkoztatják.
Mióta az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megalapíttatott, számos
emlékbeszédet hallottunk már, de Kölcseynek, az első emlékszónoknak,
valódi kegyelete, férfias méltósága nem igen találtak követőkre. A
legtöbb szónok egész erejéből arra törekszik, hogy rútul ledicsérje azt,
ki felett beszél. Néha, mintha képmutató udvaroncokat vagy béres
zsurnalisztákat hallanánk. Még jó, ha a szónok az elhunytat csak
szerfölött nagyítja vagy oly érdemeket tulajdonít neki, melyek nem
voltak meg benne, de megesik az is, hogy oly szertelen érdemeket olvaszt
össze, melyek együtt aligha lehetségesek. A kegyelet ünnepélyén, nem
kegyeletlenséget tanusítanak-e az ily beszédek, melyek bizonyos
tekintetben nevetségessé tesznek valamely kitűnő vagy jeles tudóst vagy
írót? Nem gúny-e az Akadémiára, hogy a tudomány és irodalom
képviselőinek némán kell végig hallgatniok oly beszédeket, melyek a
tudományt meghamisítják s az irodalmi ízlést sértik?

Mondanunk sem kell, hogy Eötvös éppen nem tartozik az ily akadémiai
szónokok közé. Kölcsey után leginkább ő őrizte meg a valódi kegyelet és
szónoklat hagyományait. Kegyelete csak a valódi érdemekhez fordul s a
személyek tiszteletét az eszmék kultuszává igyekszik emelni. Rokonszenve
néha nagyításra ragadja, de sohasem a szertelenig. Néha, bár ritkábban,
árnyoldalakat is érint, de fényoldal és érdem mintegy kényszerű
kíséretében, mi emlékbeszédben a kegyelet és hűség legszebb
összeolvasztása. Az eszmék gazdagsága és érzelmek nemessége megőrzik őt
a keresettség cifrálkodásaitól s a kötelességszerű dicsőítés
modorosságától. Egészben véve beszédeit e tekintetben nem érheti gáncs,
de itt-ott találhatni bennök egy-egy vonást, mely zavarja a rajz hűségét
s nem szükségképi következménye a kegyelet eszményítésének sem. Igaz, e
vonások nem éppen lényegesek s nem annyira célzatosságból származnak,
mint figyelmetlenségből vagy vizsgálat nélkül elfogadott irodalmi
előítéletekből, de mindamellett nem mellőzhetjük, mert oly kitűnő íróban
találjuk, mint Eötvös. Leginkább a kitűnő írókat kell bírálni s nem a
középszerűeket, kiket mellőzhetni is. Idejegyzünk hát Eötvös
jellemzéseiből egy pár oly vonást, melyeket túlzottaknak tartunk.

«A magyar nyelv – mond Eötvös Kazinczy fölött tartott emlékbeszédében –
amint ez egy élő és fejlődő nép nyelvénél máskép nem is lehet, mindig
újult és fejlődött: a különbség Kazinczy és mások közt csak abban áll,
hogy mit azok, kik a nyelvújításban elődei voltak, a pillanat
szükségétől kényszerítve, rendszer nélkül tettek, azt ő teljes
öntudattal cselekedte, szem előtt tartva a célt, melyet el akart érni és
«_soha meg nem feledkezve azon határokról, melyeket túllépni a
legmerészebb nyelvújításnak sem szabad_».

A végső mondatban nincs igazság s kimaradhatott volna a kegyelet sérelme
nélkül, annyival inkább, mert nem erre van alapítva a beszéd s csak mint
igen mellékeszme fordúl elő benne. Igaz, az emlékbeszéd sohasem kritika,
de az is bizonyos, hogy nem foglalhat magában olyast, mi a kritikával
egyenes ellenkezésben van. A reformátorok pályája nem igen lehet ment
több vagy kevesebb tévedéstől. Ezt mintegy helyzetök kényszerűsége hozza
magával. Küzdelmök hevében nem választhatják meg mindig a legcélszerűbb
eszközöket, tovább mennek, mint szándékuk volt, vagy olyat is akarnak,
mit az idő később tévedéssé derít ki, bár a körülményekben igazolásukat
találhatni. Kazinczy mindenesetre ily reformátor volt. Pályája éppen nem
ment a tévedésektől, de azok nem kisebbítik dicsőségét. A nagy eszme,
melynek bajnoka volt, a nagy mozgalom, melyet megindított, szenvedése,
mely mártírrá avatta, nemzeti újjászületésünk legelső hősévé emelik. E
szempontból nem magasztalhatni eléggé. De a tisztán nyelvészeti és
irodalmi szempont mindig tiltakozni fog az ellen, hogy Kazinczy sohasem
lépte át azon határokat, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak
sem szabad. Egyetlen irodalom sem mutathat föl oly merész nyelvújítót,
mint Kazinczy, talán azért, mert egyetlen irodalom sem volt oly
sajátságos körülmények között, mint a miénk. Lehet, hogy mindaz, mi
Kazinczy tanai- és hatásában tévedés, a történeti kényszerűség
fejleménye volt, melyen át kelle esnünk, de az bizonyos, hogy
Kazinczynak egész irányát ma már nem fogadhatja el se a nyelvész, se a
stiliszta. Mint nyelvújító, ki a gyökök alkotása szabadságát is vitatta
támadói ellen írt polémiáiban, néha túlságokra ragadtatott, melyeket
követői még tovább fejlesztettek. Mint a magyar művészi próza és költői
nyelv megalapítója a művészit a magyarossal nem mindig tudta
kiegyeztetni, idegenszerűségre adott példát. Az újabb költői nyelv
Vörösmartytól napjainkig egy s más tekintetben reakció Kazinczy
tévedései ellen s hogy prózánkban, bár folyvást mutatkozik, kevésbbé
erőteljes e reakció, azt csak sajnálni lehet.

A Vörösmarty, Dessewffy Emil, Szalay fölött mondott beszédekben is
találhatni ily mellékesen odavetett túlságokat. «Vörösmarty az első
magyar költő – úgy mond – kit a szó legszebb értelmében népszerűnek
mondhatunk.» De vajjon Kisfaludy Sándor nem volt-e szintén oly népszerű
a maga korában? Sőt Vörösmarty népszerűsége csak lassan, a kor
fejlődésével, növekedett, míg Kisfaludy S. gyorsan s majdnem egyszerre
lőn népszerű. Mindezt jól tudja Eötvös, ki a Kisfaludy Sándor
tiszteletére 1843-ban rendezett dalünnepen tartott elnöki megnyitó
beszédében így szólt: «Kisfaludy Sándor legnépszerűbb költője
hazánknak»; pedig ekkor Kisfaludy Sándor népszerűsége már hanyatlóban
volt s a Vörösmartyé már elérte tetőpontját. «Szóljak-e Egerről páratlan
varázsával – folytatja Eötvös – szóljak-e Cserhalomról, melynél
nagyobbszerű eposzi mű kevesebb sorban talán még nem iratott?» Hogy Eger
és Cserhalom remekművek, a régibb magyar kritika egyik előítélete, mely
Toldy nyomán átment az irodalomtörténeti kézikönyvekbe is. Nem
tagadhatni, hogy mindkettőben genialis részletek vannak, de egészben
véve egyiket sem mondhatni teljesen sikerültnek; nincs kerek meséjök s
tulajdonkép csak egy pár epizód összefűzéséből állanak, nemcsak a
világirodalomban, hanem Vörösmarty kisebb munkái közt is van oly mű,
mely sokkal költőibb, nagyobbszerű mindkettőnél, például a «Két
szomszédvár».

Dessewffy Emilről ezt jegyzi meg egy helyt: «Azon érdemet senki sem
tagadhatja meg tőle, hogy műveinek ékességét a világosságban kereste».
Ez igen szembeszökő túlzás, bár szerény méltánylat akarna lenni.
Dessewffy stílusából éppen az egyszerűség és világosság hiányzott,
egyike a legnehézkesebb stilisztáinknak. Szalayról ezt olvassuk: «Soha
lángész több szorgalommal nem párosult». Nem tudjuk: vajjon Eötvös a
lángészt a tudományos értelmében veszi-e, vagy csak nagy tehetséget ért
alatta, mint ahogy a közbeszéd használja e kifejezést. Ez utóbbi
értelemben teljesen igaza van, de hogy nagy tehetség több szorgalommal
sohasem párosult annyira, mint Szalayban, az legfeljebb csak akkor
állhat meg, ha hozzá tesszük: Magyarországon, mert ha általában az egész
világra vonatkozólag értjük e mondatot, nemcsak az igazság, hanem az
eszményítés szempontjából is hibáztatnunk kell.

Máskülönben a Szalay fölött mondott beszéd legsikerültebb az egész
gyüjteményben. Itt is bebizonyult, hogy a rokonszenv az emlékbeszéd
valódi múzsája. Lelkesíti a szónokot, hogy érezze s éreztetni tudja a
valódi érdemeket, erőt kölcsönöz az élénk rajzhoz, sőt a közönségesnél
mélyebb kedélyt bizonyos gyöngédségi érzetnél fogva megóvja a dicsőítési
túlzásoktól. Eötvös emlékbeszédeiben senkinek alakja sem emelkedik ki
oly egyszerű fönségben, átlátszó fényben, mint a Szalayé. Mintha nem is
rajzolna, csak fölleplezné e képet, mely évek óta ott él lelkében,
letörülhetlenül. Kissé eszményíti, de nem többel, mint amennyit az
emlékbeszéd eltűr, sőt megkíván. Kevésbbé folyamodik szónoki fogásokhoz,
mint más beszédeiben, mégis ékesszólóbb, mint bárhol. Mindezt nem
mondhatni el a Széchenyi fölött tartott emlékbeszédről. Az ok
alkalmasint a rokonszenv hiányában rejlik. Eötvös tiszteli Széchenyit,
bámulja nagy tehetségét, elősorolja érdemeit, de érezzük, hogy nem
viseltetik rokonszenvvel egyénisége iránt. Inkább értekezik róla, mint
szónokol fölötte, inkább pályája egyes oldalait mutatja föl, mint az
egész államférfiút és embert. Nem áll előttünk az újabb magyar
történelem legnagyobb és legtragikusabb alakja. Széchenyi több, mint
reformer, regenerátora a magyarnak, Széchenyi legeurópaiabb
államférfiaink közt, mégis mindvégig legmagyarabb, Széchenyi a siker
legtöbb nyomát hagyta maga után, mégis legszerencsétlenebb mindazok
között, kik a jelen században a magyar politikai élet színpadán
szerepeltek. Mindezt, minek a beszéd központját kell vala képeznie, csak
érinti Eötvös vagy éppen mellőzi. Lehet, hogy a politikai körülmények,
melyeknek hatása alatt szónokolt, lehet, hogy saját multja, mert egykor
határozott pártállást foglalt el Széchenyi ellenében, szintén
befolyhattak arra, hogy egyetmást mellőzzön, vagy a fődolgot kevésbbé
emelje ki. A beszédben nem hiányoznak egyes szép részletek, de az egész
benyomása nem olyan, minőt Széchenyi pályája és egyénisége mintegy
követel. Széchenyi a történet lapjain, árnyoldalaival, tévedéseivel
együtt nagyobb arányokban fog kiemelkedni, mint ahogy rajzolja ez
emlékbeszéd, mely csak fényoldalait tünteti föl.

Ami a beszédek alkatát illeti, az sokkal változatosb, mint a hangulat,
melynek egyhangúságát már fennebb megjegyeztük. A kezdet és bevégzés
gyakran hasonlít egymáshoz, nem eszmékben, hanem módban, de maga a
beszéd ritkán. Eötvös nem követi akadémiai beszédeinket, melyek gyakran
nem egyebek, mint életrajzi vázlatok a dicsőítés cirádáival
felpiperézve. Tudja, hogy a szónoknak csak annyit kell beolvasztania az
életrajzból, mennyit a beszéd formája megbír, sőt ez sem mindig
szükséges, fődolog a szónoklattá vált jellemrajz vagy egy nagy eszmének,
célnak kultusza, melynek az illető bajnoka volt. Kazinczy fölött mondott
beszédében Eötvös mellőz majd minden életrajzi adatot, az írót és embert
is csak egy pár vonással érinti; beszédét mint központ, a nemzetiség
eszméje uralja, melyet Kazinczy mint író és nyelvújító fölébresztve,
hitté erősített. S mi jól illett leginkább erről beszélnie akkor, midőn
nemzetiségünk ellen irtó háborút indított az osztrák minisztérium s az
országszerte megüllött Kazinczy-ünnep első zajosb tiltakozás volt a
zsarnokság intézményei ellen. Szalayt már rajzolja mint embert, írót és
államférfiút egyaránt s jellemvonásaiban egyszersmind megelevenülnek
mindazon főbb eszmék, melyekért Szalay egész életén át küzdött. Reguly
emlékét egy lélektani és tudományos kérdés vizsgálatával ünnepli, melyet
Reguly pályája kelt föl benne s mely éppen oly világot vet Reguly
egyéniségére, mint tudományos küzdelmeire. Reguly valóságos egyénként
emelkedik ki. Jellemzési tekintetben e beszéd vetekszik a Szalay fölött
mondottal, csakhogy ez utóbibban több a szónoki erő és meghatottság.
Dessewffy Emilben mellőzi a politikust s csak a hazafit és embert
eleveníti meg s jó tulajdonai túlságaiból magyarázza ki némely
árnyoldalait. Politikai ellenfele, de barátja és tiszttársa fölött
kellett beszélnie s minden affektáció nélkül a legfinomabb tapintattal
oldotta meg feladatát. A Vörösmarty fölött mondott beszéde legkevésbbé
sikerült, tulajdonkép nincs alapeszméje s a jellemrajz oly általánosság,
melyet más költőről is el lehet mondani. E mellett bizonyos bágyadtság
ömlik el rajta. Ilynemű a Kölcsey fölött mondott beszéd is, csakhogy a
szónoki erő ifjú felbuzgása némileg takarja a jellemrajz hiányát.
Egyébiránt Eötvös 1848 előtti beszédei általában kevésbbé sikerültek,
mint a későbbiek. Amazokban talán több a hév és csillogás, de se
jellemrajz, se szabatosság, se a reflexiók erejére nézve nem
mérkőzhetnek emezekkel.

Eötvöst, mint szónokot, nem lehet igazságosan megítélni csak
emlékbeszédeiből. A fejtegető és vitatkozó szónok, ki a megyei és
országos termekben nem egyszer vívott ki diadalt, itt egészen háttérbe
szorul s csak az ünnepély szónoka áll előttünk. Azonban egy
tulajdonsága, mely mint írót kiválóan jellemzi, sehol sem lép annyira
előtérbe, mint emlékbeszédeiben s ez a reflexió által felköltött érzés s
az érzés által felköltött reflexió. Nem emelkedik a szenvedélyig,
legfeljebb érinti azt, nem ragadja el hallgatóit, csak meghatja.
Fantáziája nem erős s a plasztikaiság éppen úgy hiányzik rajzaiban, mint
stíljében. Még annyira kedvelt s túlságosan kedvelt hasonlataiban sem
találhatni meg a plasztikai kidomborodást, vagy ragyogó színezetet.
Mintha ezekhez is reflexió által jutna, nem könnyedén árasztja, hanem
némi nehézkességgel tárja ki s olykor mintegy elnyujtja. Innen van, hogy
az elevenség nem kiváló tulajdona s átmenetei, fordulatai ritkán
gyorsak, önkénytelenek s meglepők. Beszédeinek egységét inkább a
hangulat és gondolat képezi, mint a részek aránya s a fokozatos és
szerves emelkedés. Ő gondolkozik és érez, e kettő egy nála s túlsúlyok
olykor megbénítja a fantázia működését s fogyatékossá teszi a művészi
formát. Ebben rejlik főereje és főgyöngesége. Mívelt és gazdag lelke,
könnyen felinduló nemes kedélyének áramlata oly jótékonyan hat elmére és
szívre. Az emberiség és hazafiság, a keresztyénség és kultúra, az
európaiság és magyarság, a kegyelet és igazság, a melankólia és
megnyugvás nagy eszméi és érzéseinek varázsa alatt állunk. Az érzés
reflexióvá, ez pedig érzéssé válik bennünk is. De a reflexiók nagy
tömege, melyekben több finomság nyilatkozik, mint erély, néha a
hallgatót is éppen úgy elbágyasztja, mint a szónokot s mintegy
el-elmosódik előttünk a láthatár.

A könyvet elnöki megnyitó beszédek zárják be, melyeket szerző a
Kisfaludy Sándor tiszteletére rendezett dalünnepen, az Akadémia,
Kisfaludy-Társaság, Erdélyi Múzeum, magyar orvosok és
természetvizsgálók, magyar írók segély-egylete ünnepélyes ülésein
tartott. Közpályájának egyik igen kitűnő oldalát jelölik e beszédek. Ez
intézetek majd mindenike körül feledhetlen érdemei vannak s némelyiknek
még ma is elnöke és szónoka. Az emberszeretet, tudomány és hazafiság, a
mívelt elme és nemes kedély ritka emberben egyesül annyira, mint benne s
teljes mértékben illenek reá Quintilianus e szavai: «Orator esse, nisi
vir bonus non potest».




SZÍNHÁZI SZEMLE.[65]

E jelen közleménnyel megkezdjük színházi szemlénket, amelyet eddig
mellőzni voltunk kénytelenek. E folyó, irat szűk terét érdekesebb
közlemények vették igénybe, másfelől politikai és szépirodalmi lapjaink
kiváló előszeretettel foglalkozván a színkritikával, mi éppen ezért azt
leginkább mellőzhetőnek hittük. Azonban színkritikánk egy idő óta anyira
a drámaírók vagy az általok sugalmazottak kezébe került, hogy éppen nem
fölösleges, ha nem drámaírók is hallatják szavokat; e mellett
színkritikusaink inkább szavakban bővelkednek, mint eszmékben s nem
levén erős meggyőződésök, annyira a pillanat benyomásai alatt írnak,
hogy gyakran nem egyebek, mint a közönség zajosb, de kevésbbé mívelt
részének szószólói. Mi nem vesszük rossz néven, ha jobbak hiányában
gyöngébb eredeti színművek is adatnak, azt sem tartjuk bajnak, ha
valamely gyönge műnek inkább csak jobb oldalai emeltetnek ki, de az már
kórjel, ha a kritika gyarló kísérleteket kiváló tehetség jeleiként
üdvözöl, hibákat szépségeknek hirdet, téves irányokat bátorít s kerülve
minden érdemleges tárgyalást, behatóbb fejtegetést, vagy az egyéni
tetszés önkényét proklamálja a kritika legfőbb elvének vagy a közönség
kevésbbé ízléses részének tapsaira hivatkozva, ezt tartja döntőbírónak
az ízlés legfontosabb kérdéseiben.

Sajnáljuk, hogy szemlénket egy oly mű bírálatával kell megkezdenünk,
amelyre más körülmények között kevés szót vesztegetnénk. Értjük Csiky
Gergely _Jóslat_ című úgynevezett vígjátékát, amely október 11-én
adatott a nemzeti színpadon s a közönség és hírlapok oly érdeklődését
keltette föl, aminőt még akkor sem érdemelt volna, ha sikerültebb. A
műnek egész története van, amelyet, ha röviden is, el kell beszélnünk.

Az Akadémia legközelebbi Teleki-pályázatán Szász Károly volt a
bíráló-bizottság előadója. Jelentésében megtámadta a hírlapokat, amelyek
élesen szokták megróni az Akadémiát bírálatainak részint túlszigora,
részint kíméletlen hangja miatt s egyszersmind kimutatni igyekezett,
hogy az akadémiai jelentések a tehetséget, a művek egyes jelességeit
mindig elismerték és kiemelték s ha az egésznek koszorút nem nyujthattak
is s ha kénytelenek voltak olykor aranyok mellé töviseket is tűzdelni a
koszorúba: tehettek-e róla, ítéletöket nem igazolta-e a következés, a
pályázatok többségét tevő silányságok ellen pedig lehet-e igen éles
bármely modor? Hiszen minden gimnázista, sőt ha a jelek nem csalnak, sok
merész suszterinas vagy legalább borbély- és szabólegények, egyszóval
oly egyének is pályáznak, akikben az írói tehetségnek szikrája sincs,
akik irodalommal és esztétikával komolyan egy percig sem foglalkoztak,
kiknek nemcsak a drámáról, hanem általában a költészetről sincs
fogalmok. Az ily pályázók nem érdemelnek kíméletet, nem jutalmat és
koszorút, arról szó sincs, hanem ostort érdemelnének és huszonöt pálcát.
S ezt kimondani s mert tényleg csakugyan nem szolgáltathatjuk ki nekik,
legalább erkölcsileg éreztetni velök, nemcsak szabad, hanem helyes is,
annyival inkább, mert a teljes ismeretlenség miatt nem válhatik
személyes sértéssé. Azután elmondotta Szász Károly, hogy alig volt
pályázat, amelyen annyi bírálaton alul lévő mű pályázott volna; a sok
selejtes között a még talán szóba jöhető is gyönge s a legjobb is igen
középszerű. A pályázat egyetlen darabja, amely mégis irodalmi
színvonalon áll, a _Jóslat_ című. Ennek van öntudatos alapeszméje,
számítással szőtt meséje, nyomait mutatja a drámai forma és a fejlesztés
iránti érzéknek, jellemek helyett nehány alakot bír felmutatni, nyelve
pedig bár legkevésbbé drámai, itt-ott legalább költői s általában
irodalmi nyelv. A részletekre térvén, kifejtette, hogy a mű tulajdonkép
nem is vígjáték, mert csak a mellékszemélyekben van komikai elem, mint
dráma is elhibázott s legfeljebb az oly közönség előtt víhat ki némi
tetszést, amely a mellékcselekvények és epizódok tarkaságával,
mellékszemélyek hóbortjaival is megelégszik s drámai összhatást nem
követel. Mindezeknél fogva a bírálók többsége, bár elismeri, hogy a
_Jóslat_ pályatársai között határozottan a legérdemesebb mű, sőt
egyetlen, mely általános irodalmi színvonalon áll s így kénytelen azt az
Ügyrend 109. szakasza értelmében a jutalomra ajánlani, de egyfelől, mert
csak külsőleg és mellékszemélyeiben ismerheti el vígjátéknak, mert
általán csak igen relatív becset tulajdonít neki s mert másfelől
színszerűség tekintetében is alig hiszi, hogy közepes sikert is
arathasson, feltétlenül a jutalomra még sem ajánlhajta s az Ügyrend 110.
szakaszának alkalmazását kéri, mely szerint a jeligés levél csak akkor
bontatik fel, ha a szerző jelentkezik. Az Akadémia elfogadta a bírálók
többsége határozatát, bár egyik bíráló, Tóth Kálmán, különvéleményt
adott be, Toldy Ferenc pedig felszólalt, hogy nem vígjátéknak nem lehet
kiadni a jutalmat, midőn a pályázat tiszta vígjátékot követel, de az
Akadémia megmaradt határozata mellett, mert a bírálók kijelentették,
hogy a többi pályaművek, amelyek inkább vígjátékok, oly gyengék, hogy
bármelyik megjutalmazása valóságos botrány lenne.

Szász Károly jelentésén a felolvasás előtt némi javítást tett. Ahol a
minden kritikán alul lévő pályaművekről szól, a _suszterinas, borbély-
és szabólegények_ kifejezéseket _tanulógyerekek és éretlen ifjoncokkal_
cserélte föl s ahol azt mondja, hogy az ily pályázók _ostort és huszonöt
pálcát érdemelnének_, következőkép módosította: _az ily, Petőfi szerint,
mezítlábas suhancok egyáltalában nem érdemelnek kíméletet_. Így is
jelent meg az _Akadémiai Értesítőben_, azonban némely hírlap tévedésből
vagy akaratból a kihúzott helyeket is kiadta.

A hírlapok felzúdultak a bírálat éles hangja ellen, bár ez _csak_ az oly
művekre vonatkozott, amelyek minden bírálaton alul voltak s melyeket
hírlapjaink teljességgel nem ismertek s maig sem ismernek; megtámadták
az akadémiai Ügyrend 110. szakaszát, mely szerint, ha a bírálók egy
művet sem találnak jutalomra érdemesnek, minthogy a jutalmat
mindenesetre ki kell adni, a jeligés levél nem bontatik fel mindaddig,
amíg a szerző ki nem jelenti abbeli szándékát, hogy a rosszaló ítélet
dacára is fel akarja venni a jutalmat; az író prostituálásának nevezték
az ily eljárást s a szakasz eltörlését követelték. Pedig e szakasz nem a
drámaírók ellen, sőt érdekökben hozatott s ha a rosszalásnak a műre
nézve némi élesb kifejezést kölcsönöz is, a személy iránt éppen finom
kíméletet tanusít. Az Akadémia tekintélyét eléggé védi azáltal, ha
szigorú ítéletében kimondja, hogy a jutalmat csak azért adja ki, mert
kénytelen kiadni az alapító akarata szerint. Az illető szakasz 1861-ben
az írók érdekében az Eötvös indítványára hozatott, aki azt hitte, hogy
az író akkor van prostituálva, ha a kedvezőtlen bírálat dacára is
jeligés levele az ő megkérdezése nélkül felbontatik s neve átadatik a
nyilvánosságnak. De amint a példák tanusítják, a mi drámaíróink és
drámaíró színkritikusaink egy kissé híjával vannak a finom érzületnek s
a meg nem érdemelt aranyakat meg nem érdemelt dicsőséggel akarják
fölvenni. Hogy e szakaszt az Akadémia esetenként helyesen alkalmazza-e
vagy nem, az lehet vita tárgya, de hogy az magában véve helyes és éppen
nem prostituálja az írót, azt minden értelmes ember belátja, akit
önérdeke el nem vakít.

Az ismeretlen szerző, Csiky Gergely kath. pap jelentkezett, művét
kinyomatta s a Nemzeti Színház igazgatósága kitűzte azt előadásra is.
Minden jel oda mutatott, hogy bizonyos körülményeket felhasználva, a
drámaírók egész hadjáratot intéznek az Akadémia ellen, amelyre okuk van
neheztelni. Szigligeti a szokottnál nagyobb buzgalommal fogott a mű
szcenirozása- és javítgatásához. Az előadás előtt néhány nappal a Pesti
Napló jelt adott az ütközetre egy heves cikkben bevádolva az Akadémiát s
hízelegve a közönségnek egész a nevetségig. Elmondotta, hogy érdemesebb
kézbe ritkán juttatott az Akadémia száz aranyat színdarabért. Egy vonzó,
ihlettel és ízléssel írt művet jutalmazott meg a vak tyúk, ami nem sűrűn
esett meg eddig rajta, egy hivatott s hozzá képzett tehetséget avatott
fel, szándékán kívül ugyan és kényszerűségből, de fölavatta s megírta
neki az útlevelet a dicsőséghez. Az Akadémia a jó színművektől meg
szokta tagadni a jutalmat. Neki ez sem tetszett, de tetszeni fog a
közönségnek, amely ritka önállósággal s éppen oly egészséges, mint
öntudatos ízléssel és tapintattal ítél a színházi újdonságokról. A mi
közönségünknek ebben alig akad valahol mása Európában. A _Pesti Napló_
ily s ezekhez hasonló ömlengései csak nyegle kortesfogások voltak, de
azzal már együgyűséget árult el, midőn komolyan vitatta, hogy a kérdéses
művet egy a középfajokat kizáró tisztán vígjátéki pályázaton éppen azért
kellett volna megdicsérni, mert nem vígjáték, az pedig valóságos
erkölcstelenség volt, _midőn ráfogta Szász Károlyra, hogy mindazt, amit
a minden kritikán alul álló pályaművekre mondott, a Jóslatról is
mondotta és szerzőjét pellengérre, korbácsra s Isten tudja még mire
ítélte_.

E rágalmat elhitték a többi lapok, a közönség is, amelyek rég elfeledték
az akadémiai bírálatot vagy talán nem is olvasták. Ez volt a mű
hatásának egyik oka. A közönség, amely különben is hajlandó
ellenzékeskedni szemben az irodalmi és tudományos testületek
ítéleteivel, azt hitte, hogy egy legméltatlanabbul meggyalázott írónak
kell igazságot szolgáltatnia. Ezért elfogultan kereste és megtapsolt a
_Jóslat_ban minden olyast, amit csak lehetett: egy pár lírai szebb
helyet s nehány burleszk alakot. Ide járult még az aránylag elég jó
előadás, a szép görög öltözetek, az ünnepélyes menet fénye. Az est némi
demonstráció színét viselte magán. Azonban a demonstrációban a
közönségnek csak zajosb és kevésbbé mívelt része vett részt, a másik
rész hidegen maradt s ízetlennek találta a művet. Mi legalább az előadás
végével nem egy embertől hallottuk, hogy a mű száz krajcárt sem ér,
nemhogy száz aranyat. De a hatás legfőbb okát mindamellett nem a
rágalmazott Akadémia ellen való visszahatásban kell keresnünk. Legtöbbet
tett arra az a körülmény, hogy a szerző katholikus pap s műve
alapeszméjéből és tárgyából bizonyos irányt magyarázhatni ki. A mű
tudniillik Delphiben játszik, Apolló főpapnőjének nem szabad szeretni,
férjhez menni és férjhez megy, a papok pedig megházasodnak. A közönség a
mult leple alatt célzást vélt a jelenre s kitapsolta a szerzőt. A
vásottabb rész gyönyörködni akart egy pap drámaíró hajlongásaiban s
midőn a harmadik előadáskor nem jött ki, egy páholyban meglátva,
megéljenezte, hogy legalább kihajlásait élvezhesse.

Íme, a különben sem igen zajos hatásban mily kevés része van a drámai
művészetnek. A hírlapok, amelyek mindenáron ünnepelni akarták e művet,
többé-kevésbbé kénytelenek bevallani, hogy nem vígjáték, igen sok hibája
és fogyatkozása van, de azért mégis költői mű, egy kitűnő tehetség
terméke s az Akadémia nem ért a dramaturgiához. Valóban alig van valami
mulatságosabb, mint hírlapjaink kritikája e műről, amelyet mindenkép
magasztalva, tulajdonkép elítélnek. «A mű cselekvénye kevés – úgy
mondanak a _Fővárosi Lapok_ – a dikciók kedvéért egy eszmét sokszor és
hosszadalmasan összevisszaforgat és ismétel; sok jelenetben szembeszökőn
emlékeztet _Aesopusra_ és más darabokra, egy-két alakja tökéletlenül
vázolt, úgy, hogy ezekkel a darab végéig sem jöhetünk tisztába; a
vígjátéki légkörből sokszor igen is zord vidékre téved, sőt alapjában a
mű nem is vígjáték s végül igen is kurtán bánik el és nem is valami
eredeti módon a szerelem apoteozisával. Szerkezete némileg laza,
cselekvénye kuszált, bonyodalma mesterkélt.» Mindebből természetesen az
következik, hogy a mű rossz. Teljességgel nem. A _Fővárosi Lapok_nak
egészen más logikája van: a művet jelesnek hirdeti, mely
megszégyenítette az Akadémia ítéletét, költői nyelve és szembeötlő
szépségei által. Az ily tehetséget fel kell keresni s nem elnyomni, ha
napfényre kerül. A hiányok (tehát már hibák nincsenek is a műben),
amelyek a _Jóslat_ban jelentkeznek, nem a szerző tehetségének rovandók
fel, hanem színpadi járatlanságának, papi állásának. A _Nemzeti Hírlap_
szintén ily sajátságos logikával szólott a darabhoz. Kifejtette, hogy a
mű bonyodalma mily gyarló, a drámai élet egészen hiányzik benne, de a
szerző ért az egyénítéshez, valódi költő, a mű egészben véve nyereség
irodalmunkra nézve s az Akadémia blamirozta magát. Az _Ellenőr_ igaznak
találta az akadémiai bírálatot, de hozzátette, hogy mégis igaztalanul
bántak a darabbal, mert az határozott tehetség műve, habár nem is
szorosan a vígjáték és tragédia szabályai szerint nyilvánul, amaz
akadémiai szabályok szerint, amelyeket az író-arisztokrácia talált föl.
A műnek sok jó tulajdona van, amelyek között legfőbb az, hogy költői és
vonzó. Azonban azt nem említi, hogy mik benne azok a vonzó és költői
tulajdonságok, valamint azt sem, hogy ha már nem tud a szerző se
vígjátékot, se tragédiát írni, vajjon tud-e drámát, az íródemokrácia
szabályai szerint. A _Kelet Népe_ három tényezőben kereste a mű hatása
okait: először, mert az Akadémiának nem tetszett, másodszor mert
szerzője pap, harmadszor, mert valóban költői mű, de hogy mennyiben
költői mű, azt később elég hosszas és zavaros bírálatában sem fejti ki.
A _Hon_ nem igen meri dícsérni társainak e magasztalt kegyencét, de
annál inkább szidalmazza az Akadémiát, hisz valamit csak szidalmaznia
kell, ha már a kormányt nem szidalmazhatja. Megvallja, hogy a mű bizony
gyönge, a közönség veszett híre miatt mit sem várván tőle nagyon
alacsony katonamértéket alkalmazott hozzá. Meséjét bajos elmondani, mert
a mű szerencsétlen technikája miatt nehéz megtartani az elbeszélő
filumot. Nagy baja a műnek, hogy alakjait nem egyéníti s nem tudja
irántok felkölteni a néző érdeklődését. De azért a szerzőre, mint
drámaíróra szép jövő vár, mert jó nyelven ír, költői emelkedettségű
helyei vannak s nehány sikerült dialógja. Hisz ennyit Jámbor Pál
drámáiban is találhatni s csodálkozunk, hogy a _Hon_ miért nem sürgeti
Szigligetit ezeknek is színre hozatalára. A pesti német lapok szintén
megbámulták a _Jóslat_ot s csodálkoztak az Akadémia együgyűségén. A
_Pester Lloyd_ különösen kiemelte, hogy a mű helyenként lángoló, de
egészséges érzékiséget lehet (a vén pap szerelmét értette-e ez alatt
vagy az ifjú papnőét, azt nem mondja meg), de egy pár nap mulva megbánta
lelkesülését s egy terjedelmes behatóbb bírálatban igazat adott az
Akadémiának.

Íme, e bírálatok éppen nem tesznek bizonyságot hírlapjaink logikája s
esztétikai míveltsége mellett. Azt hisszük, hogy nemcsak az Akadémiának
nem szükség előttök meghajolnia, hanem másnak sem, akinek egy kis
ítélőtehetsége van. S ha még csak ennyi volna, hagyján! Szász Károly egy
hosszabb cikkben felelt a támadásokra. Elmondotta, hogy éles
kifejezéssel csak a bírálaton alul álló műveket illette, hogy a
_Jóslat_ban mindent méltányolt, amit lehetett, csak jutalomra nem
tartotta érdemesnek, most sem tartja, sőt előadva még élesebben tüntek
fel előtte a mű fogyatkozásai és hibái s ezeket újabban is kifejteni
igyekezett. S vajjon lapjaink megkísérlették-e megcáfolni Szász Károly
fejtegetéseit? Éppen nem. Hallgatnak. De mégsem egészen. Felszólalt a
_Pesti Napló_. Bár hallgatott volna, mert amit mondott, valódi botrány.
Kinyilatkoztatta, hogy a _Jóslat_ értéke fölött nem kíván vitázni.
Sohasem jutott eszébe azt követelni, hogy másnak valami azért tessék,
mert neki tetszik, semmi sincs egyénibb, mint az ízlés (pedig első
cikkében éppen azt vette rossz néven az Akadémiától, hogy egy vonzó,
ihlettel és ízléssel írt művet meg nem dicsért). Senkinek sem jutott
volna eszébe az Akadémiát és bírálóit megtámadni azért, hogy a _Jóslat_
nem tetszik nekik, hanem a bántalmazó hang okozta a megbotránkozást
(tudjuk, hogy Szász Károly a _Jóslat_ ellen nem használt semminemű éles
kifejezést, csak a _Pesti Napló_ fogta reá; élesb kifejezései a minden
bírálaton alul levő művekre vonatkoztak). Még egyszer ismételte, hogy
mindenkinek a maga dolga, hogy mi tetszik neki s mi nem, írónak,
kritikusnak, közönségnek egyaránt; ahhoz nincs másnak szólója. Aztán
hozzátette, hogy olynemű kritizálás mellett, aminővel Szász Károly indul
a _Jóslat_ ellen, egyetlen darabja sem állhat meg irodalmunknak.

Amely lap ily elvet hirdet, az az egyéni önkényt emeli a kritika
főelvévé s lemond arról, hogy az irodalmi komoly közlönyök közé
számíttassék. Ez elv szerint minden ízlés, ítélet jogos, nincs különbség
a jó és rossz ízlés között. Bizonyára bárki félre vethet bármily
remekművet, megtapsolhat bármily gyarló drámát, a nélkül, hogy okát
tartoznék adni. De egy kritikustól, aki ítélőbíró akar lenni az ízlés
dolgában, mást várunk. Hallani akarjuk okait, ítélete kifejtését,
vizsgálódásai és tapasztalatai eredményét. Az ízlés ösztöne nem
esetlegesség, a művészet törvényei nem konvencionális szabályok, hanem
oly igazságok, amelyek a természeten, emberi szíven, a különböző
művészetek és műfajok sajátságain és céljain alapulnak. A lángész oly
kevéssé teremti e törvényeket, mint a kritikus; amaz csak
kinyilatkoztatja s erejéhez képest betölti többé vagy kevésbbé teljesen,
emez pedig csak nyomozza több vagy kevesebb szerencsével. Aki ezt
tagadja, lehet a _Pesti Napló_ dolgozótársa, szerkesztője, de bizonyára
nem oly író, aki esztétikai kérdésekhez szólhatna. A _Pesti Napló_
huszonöt év óta nemcsak politikai, hanem irodalmi lap is; Erdélyi
Jánoson kezdve koronként ide dolgoztak a jobb magyar kritikusok, akik
nem hitték, hogy az ízlés dolga magánügy, sőt nemzeti ügynek tartották,
amely szoros kapcsolatban van az állam és társadalom igen fontos
erkölcsi érdekeivel. Íme a _Pesti Napló_ nemcsak multja hagyományával
szakít, hanem egyszersmind egy gyarló mű kedvéért meggyalázza az egész
magyar drámairodalmat, egy sorban tevén a _Jóslatot_ legjobb
drámáinkkal, amelyek szerinte éppen úgy nem állják ki a kritikát, de
azért mégis tetszenek. Ha az embert megzavarja az indulat, úgy látszik,
nem retten vissza semminemű abszurdumtól.

Mi nem kívánunk se az Akadémia, se Szász Károly mellett ügyvédkedni.
Való, hogy az Akadémia pályázati jelentéseit és jutalmazásait bizonyos
egyenetlenség jellemzi, de ez természetes. Nem mindig ugyanazon
egyénekből alakíttatván a bíráló-bizottság, némi eltéréseknek kell
mutatkozni. De általában e bíráló-bizottságok inkább engedékenyek, mint
túlszigorúak. Hogy oda sülyedjenek, ahová az _Ellenőr_ kívánja, hogy
minden művet dicsérettel jutalmazzanak, ami a nemzeti színpadon talán
előadható, az ellenkeznék az Akadémia méltóságával. A nemzeti színpadon
az ujdonság, jövedelem vagy egy pár színész és színésznő kedvéért oly
darabokat is adnak, amelyeknek alig van esztétikai becsök. Az Akadémia
éppen oly kevéssé hódolhat e szempontoknak, mint a nagyközönség változó
szeszélyeinek. Ami Szász Károlyt illeti, ő nem annyira abban hibás, hogy
kevésre becsülte a _Jóslatot_, mint inkább abban, hogy nem emelte ki
minden hibáját, fölösleges bosszúságot vesztegetett a minden kritikán
alul lévő művekre s mellőzte azon drámai irány kritikáját, amely újabb
drámairodalmunk egész betegségévé kezd válni s amelynek a _Jóslat_ is
egyik szerencsétlen szülötte.

Valóban a _Jóslat_ tisztán irodalmi szempontból leginkább azért érdemel
figyelmet, mert mutatja, hogy mind több követőre talál nálunk bizonyos
drámai irány, amelyet egy rendszeres pajtáskodó kritika úgy félig-meddig
reáerőszakolt közönségre és irodalomra egyaránt. Ez irány Shakespeare
tekintélyével fedezi magát. Shakespeare nem egy tévedésre adott alkalmat
a francia és német romantikában. Miért legyen máskép nálunk is? Ezelőtt
negyven-ötven évvel történelmi drámánk az ő zászlója alatt indult
tévútra. Akkori drámaíróink Shakespearenak nem valódi történelmi drámáit
vették példányul, hanem történelmi ciklusos műveit, amelyek nagyobb
részt inkább csak történelmi rajzok, melyekben erőteljes korrajz,
bámulatos egyénítés s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de
egészben véve sem drámák, sem tragédiák. Azonban e tévedés nem volt
minden haszon nélkül; a mult felé vezette lelkesülésünket s ha nem is
drámai, de ragyogó és emelkedett magán- és párbeszédeivel jótékonyan
hatott költői nyelvünk fejlődésére. Ez újabb írány aligha fog ennyit is
nyujtani. Mintegy kilenc éve már, hogy nehány drámaírónk Shakespeare
leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait kezdi utánozni egy csoport
eredeti hóbort kíséretében. Shakespeare idejében az elmés és különc
beszédmód Lily útmutatása szerint egész tanulmány tárgya volt; Lily
1579-ben _Euphues_ című művében fejtette ki erről nézeteit s igyekezett
utasítást adni az elmés és keresett beszédmód művészetéhez. A
nyakatekert, szimbolikus és mesterkélt beszédmód Lily művéről
euphuismusnak neveztetett. Shakespeare is hódolt ez iránynak első
kísérleteiben, különösen a _Felsült szerelmesek_ című vígjátékában. Új
irányú drámaíróink ezt tanulták el tőle; hajhásszák az élcet, szójátékot
és mesterkélt beszédmódot; stíljök ízetlenségét még inkább kiemeli az,
hogy nem igen jól verselnek s nem levén erős nyelvérzékök némely népies
szót vagy fordulatot nem a maga helyén alkalmaznak. Irányuk a műfajra is
kiterjed. Nem Shakespeare tragédiáit vagy sikerültebb vígjátékait
utánozzák, bár írnak vígjátékot is, de leginkább a középfajú drámákat
kedvelik, melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek, azonban nem
értik a vegyítés módját, mire Shakespeare e fajta jobb művei elég jó
példányok s műveikben a küzdő elemek úgyszólva megsemmisítik egymást.
Shakespeare és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet,
történelem és fantázia minden zeg-zugát, az e korbeli angol dráma magába
olvasztott mindent, amit talált; az emberi viszonyok minden árnyalatát,
a fantázia minden szeszélyét, a kedély minden hullámzását s minden
kérdést, amelyet a gyakorlati élet vagy filozófiai elmélkedés fölvethet.
A dráma e divata és óriási ereje egy ideig mintegy fölemésztette a
költészet minden ágát. Drámai alakban jelent meg minden: eposz, beszély,
népmese, tanköltemény, szatira. Shakespeare is feldolgozott oly
tárgyakat, amelyek nem voltak eléggé alkalmasak drámára s bár
kizsákmányolta drámai oldalukat s bár a jellemrajz gazdagságával fedezte
a fogyatkozást, neki sem igen sikerült legyőzni az anyag nehézségeit.
Azonban bármit dolgozott fel, bárhonnan kölcsönözte tárgyát, tisztelte a
hagyományt, mert tudta, hogy az elősegítője a költői hatásnak s ha a
képzeleti világhoz fordult, azt nem hamisította meg, sőt a jellemrajz és
cselekvény segítségével közelebb hozta a reális világhoz. A mi új
drámaíróink éppen nem zsákmányolják ki nem eléggé drámai tárgyok drámai
oldalát; megvetnek minden hagyományt, lábbal tapodják a történelmet s a
képzelet céltalan korlátlanságát tartják a költői felfogás világának.
Bármit kölcsönöznek Shakespeareból az kezökben gyümölcstelenné válik, de
azt meg sem kísérlik, hogy Shakespeare jellemzési módját s
cselekvényfejlesztése mesterfogásait tanulmányozzák. Valóban ez új
drámai iránynak legfőbb baja, hogy elhanyagolja, sőt nem is tartja
szükségesnek az emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál
költőiebbnek hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Nem
mondjuk, hogy e drámaírók ne tudnának egy-egy érzést erélyesen, sőt
költői bájjal kifejezni, de egy jellemet következetesen nemhogy
kidolgozni, hanem csak felfogni sem igen törekesznek. Nem éppen
szeretetreméltó alanyiságuk könnyen az előtérbe tolul, személyeik
helyett szeretnek magok beszélni s fődolguk az élces fordulat és
retorikai ékítmény. Azt sem mondjuk, hogy ne tudnának írni egy-egy
sikerült jelenetet, de egész művök mesterkélt, erőszakolt s az alapjában
mindig van valami, ami a hóborthoz hasonlít. Ide járul még, hogy kevés
bennök a finomság, gyöngédség, sőt erkölcsi érzékök sem éppen erős.

E drámai mozgalom megindítója és főképviselője Rákosi Jenő; az ő nyomán
indult Dóczy Csókjával, amely annyi nem érdemelt dicséretben részesült,
Csepregi a _Vízözön_nel, Ábrányi Kornél a _Rövidlátók_kal – e két utóbbi
nem adatott, csak nyomtatásban jelent meg és Csiky a _Jóslat_tal.

Rákosi _Aesopus_ című vígjátéka, amellyel először föllépett,
mindenesetre tehetséget tanusított. Az ízetlenség mellett is
nyilatkozott benne bizonyos komikai ér s az egészben véve rossz
kompozicióban nem hiányzott egy pár sikerült részlet. Ez inkább hetyke,
mint merész kísérletnek figyelmet kellett kelteni szemben némely akkori
aluszékony és prózai vígjátékkal. Ezt némi költői fény látszott fedezni,
ha nem is a költészet valódi fénye. Azonban az élesb szem észrevehette,
hogy egy s más, amit a szerző másoktól tanult, nem a legjobb s amit maga
nyujt, az nagyrészt egy kissé rossz. A vígjáték tárgya egészen költött s
csak Aesopus személyét szolgáltatta hozzá a hagyomány. S mivé tette
Rákosi a hagyomány nagyfejű, púposhátú, dadogó, de lángeszű meseköltő
rabszolgáját? Egy deli, bár kissé dadogó ifjúvá, aki azonban a szerelmi
vallomás hevében, ami más embert legalább abban a percben könnyen
dadogóvá tesz, elveszti dadogását, aki egy pillanat alatt meghódítja
gazdája, Xanthus, leányát, igen rossz s éppen nem æsopusi meséket
mondogat s egy pár nap alatt gazdája családját, sőt az egész samosi
udvart újjain forgatja. S még hagyján, ha ezt gyöngeségeiknél fogva
tenné. De akaratnélküli bábokból áll az egész személyzet, akikkel
mindent tehet Aesopus, ha a szerző akarja. A főcselekvényt majd
elborítják a mellékcselekvények, amelyek különben sokkal
mulatságosabbak, bár olykor nem eléggé világosak; egy-egy szerencsés
komikai vonást túlzás vagy ízetlenség vált föl s a párbeszédeken,
amelyektől nem tagadhatni meg bizonyos költőiséget s ötletgazdagságot,
nagyon is meglátszik a _Felsült szerelmesek_ hatása, amelyet Rákosi
akkortájt fordított. A _Régi dal régi gyűlölségről_ vígjáték akart lenni
s dráma lett belőle. A magyar társadalmat rajzolná, de egy jellemző
vonás sincs benne. A mű főszemélye Lévi Shakespeare Shylockjának
valóságos paródiája. Ki ez a mai Shylock? Egy égőbb gyűlöletű zsidó,
mint a régi, de egyszersmind oly lágyszívű, lemondó, feláldozó, mint egy
keresztyén mártír. A _Színre színt_ben jó az alapeszme s talán az
egyetlen a Rákosi színművei közt, amelyben öntudatosan vagy öntudatlanul
lélektani feladatot akart megoldani. Egy ifjú házas féltékeny
bizalmatlansága barátja iránt, amely ezt csábításra ingerli, a nő
sértett önérzete, amely mindkettő ellen fordulva, mindkettő fölött
diadalt ül, igen jó komikai alapeszme. De a jellemrajz elhibázott, a
szövevény durva egész az ízléstelenségig. Általában Rákosi keveset
gondol cselekvénye valószínűségével és művészibb szövésével. Neki elég
bármely gyönge indok vagy körülmény, hogy tovább bonyolítson, előtte fő,
hogy a kínálkozó helyzetet, amelybe cselekvénye belezökkent,
kibányászhassa. Ami a jellemrajzot illeti, Bánfi akkor legkevésbbé
féltékeny, amikor leginkább lehetne. Margitot úgy mutatja be a szerző,
mint a természet naiv szülöttét, aki nem ismeri a nagy világot s íme,
amidőn az udvarnál megjelen, annyi bátorságot, kacérságot,
világismeretet tud kifejteni, amennyit éppen nem vártunk tőle. Mátyás
király, bár van benne egy-egy királyi vonás is, lassanként együgyűvé
törpül s éppen nem a magyar történelem és hagyomány Mátyás királya.
Rákosiban nincs történelmi érzék s korrajz helyett mindig a népmesék
világába téved, a nélkül, hogy valóban naivvá tudna válni. A _Krakói
barátok_ dráma akart lenni s a végén majdnem bohózattá vált. Rákosi
ritkán tudja vagy sejti, mit akar, vagy eredetiséget akar keresni a
komoly és komikai elemek nem igen szerencsés vegyítésében. Újra a
történelemhez fordulva, ami nem neki való, abban lelte gyönyörét, hogy
Hedvig királynőből egészen mást teremtsen, mint aminőnek a történelem,
különösen a magyar hagyomány feltünteti. Valóban, Hedvig hamar szeretni
tudó nő, aztán egy kissé perfid, mint királynő pedig mindent maga szeret
tenni, még futárnak sem küld mást, hanem maga megyen. Látásból, a
trónbeszéd izgalmai közt, halálosan beleszeret a litván követbe, aztán
az elébb kigúnyolt Vilmos hercegnek nyujtja kezét, csakhamar megszegi,
amit igért; barátnak öltözve, mintha senki sem állana szolgálatára,
ellovagol Litvánia határszélére, hogy bizonyos gonosz szándék felől
értesítse Jagellót. A jellemrajz ügyefogyottságával csak a lelemény
szegénysége versenyez e minden tekintetben elhibázott műben. A _Szerelem
iskolája_ formai tekintetben legjobb műve Rákosinak, amennyiben mellőzve
a henye jeleneteket, cselekvénye célra sietőbb s euphuismusait is
valamennyire mérsékelni igyekszik s egy valóban kitűnő jelenetet is
találunk benne. De leleménye, bár különc, éppen nem eredeti s ami a
legnagyobb baj, az alapeszme s a főszemély jellemrajza alig egyéb egy
megfoghatatlan tévedésnél. A mű cselekvénye tulajdonkép egy álom,
amelyet Stella királyleány álmodik, akit atyja, mint a család egyetlen
sarját, bár mindenkép férjhez szeretne adni, mégis a férfinemet gyűlölő
asszonyokkal neveltet, aki már kilencven kérőt elutasított, senkihez sem
akar férjhez menni, sőt annyira gyűlöli a szerelmet, hogy egyik
udvarhölgyét, mert egy testőrrel együtt találta, száműzi udvarából,
aztán fáradtan elalszik. Ezzel végződik az első felvonás. A második,
harmadik, negyedik felvonás nem egyéb, mint a királyleány álma, melyben
férjhez nem-menetelének borzasztó következményei tárulnak fel előtte s
midőn fölébred, álmától annyira megijed, hogy férjhez menne akárkihez,
aminthogy meg is kéri kezét egyik kérőjének. Az egész álomnak nincs
lélektani nyitja és fejleménye. Alig készíthette elő azt valami
kedélyében s nagyrészt oly emberekről álmodik, akiket sohasem látott. Az
álom borzadalmasságai megijeszthetik, de következik-e ebből, hogy
szerelemre ébredjen s rajzolja-e ezt a szerző bármily alapon, mint
Moreto Donna Diannájában, aki úgy látszik, szeme előtt lebegett. Nem egy
büszke, fennhéjázó bölcselkedő leány átváltozása ez, de egy zavart lélek
félelme vagy egy vérkeringési bajban szenvedő beteg kedélyállapotja, aki
felindulásában mindenre kész. Ez mindenesetre sem lélektani, sem költői
felfogás. E mellett a mű nem úgy van írva, hogy a néző tulajdonkép
tudja, mikor kezdődik az álom s ami még különösebb, az álom eseményei
indokoltabbak, mint az ébrenlété. Különben ez is vígjáték akart lenni s
nagyon is komoly dráma lett, a szerző valami nagyon költőivel akarta
meglepni a közönséget s nagyon is költőietlen labirintba tévedt.

Íme e drámai új irány legfőbb művei. Mi nem vonjuk kétségbe Rákosi
tehetségét, jövője felett sem törünk pálcát – jósolgatni különben sem a
kritika tiszte – de annyi bizonyosnak látszik előttünk, hogy ez irány
nem szülhet jó drámát s hogy mégis nem egy követőre talált, az valóságos
kórjel. S csodálatos, Rákosi egyik utánzója, Dóczy, _Csókjával_ sokkal
több tetszést aratott, mint maga a mester bármelyik művével. E
vígjátékot az Akadémia megjutalmazta, ami mutatja, hogy elég engedékeny,
de ha már tette, jobb lesz vala, ha mással irat róla bírálatot s nem
Tóth Kálmánnal, aki népszerű drámaíró lehet, de mindenesetre gyönge
kritikus.

E mű alapszeméje egy kissé erkölcstelen s egy kissé nem igaz. Azt akarja
bebizonyítani, hogy minden ember: férfi, nő, ifjú vagy öreg, házas vagy
férjes, szerelem dolgában tilosban vadász, ha szükség készti vagy
alkalom csábítja. S mi furcsán bizonyítja be ezt két főszemélyében! Egy
ifjú király, aki csak nemrég nősült, szereti nejét, udvarában nem tűri a
tilos viszonyt és csókot, fogadni kész udvara erkölcsiségére s elhagyva
azt, álruhában tér vissza, hogy mindent kikémleljen, először is maga
esik tilos viszonyba s egy paraszleányt, akit a csókolózásért
megbüntetett, maga akar összevissza csókolni, sőt oly őrjöngő felindulás
martaléka, ami igen heves szerelemről tesz tanuságot. Minő szükség
készti? Csak nem az, hogy fogadását elveszítse. Minő alkalom csábítja? A
parasztleány nem igen kínálgatja szerelmével, aztán könnyen megismerheti
benne a királyt s a királyi kert nem éppen legalkalmasabb hely ily
kalandra. De mindamellett a király szereti nejét. Hát neje, a szende
spanyol királyné mit csinál? Ezt, úgy látszik, a spanyol udvari szigorú
szabályok éppen semmiben sem akadályozzák. Elhisz egy mesét, tudniillik,
hogy van egy zsidó, a legrútabb ember a világon, de a világ legnagyobb
gyémántját bírja s ezt a világ legszebb asszonyának akarja adni, ha őt
megcsókolja. Lejön éjjel a kertbe, meg is csókolja a zsidót, tulajdonkép
férjét, aki őt parasztleánynak gondolja. Természetesen nem ismernek
egymás hangjára, pedig sok mindent összebeszélnek. Ennél hóbortosabb
históriát a legrosszabb bohózatban sem láthatni. Valószínűségről,
jellemrajzról szó sincs az egész műben. A szerző minden egyéb, csak nem
objektív. Mindig maga beszél személyei helyett. Az egész mű lírai
verseny, élcek és ötletek pattogása s ezek között vannak sikerültek is;
csakhogy a nyelv és verselés magyarsága kissé hasonlít a _Faust_
fordításához ugyancsak a szerzőtől, amelynek magyartalanságát ezelőtt
két évvel eléggé kimutatta e folyóirat. A cselekvény a
valószínűtlenségek halmaza, melyben minden abszurdumot álruhának s az éj
sötétének kell indokolni. Valódi bujósdi gyermekjáték az egész
bonyodalom. Dóczy, úgy látszik, megirigyelte a _Szentivánéji álom_
összevisszaságát, csakhogy ott egy növény nedvének varázsa költi fel a
szívben élő, bár nyugvó szenvedélyeket s az álom szeszélye fejezi ki a
kedély igaz titkait. Dóczy művének vége, midőn elhitetik a királynéval,
hogy mindez csak álom volt, költőietlen másolata Shakespeare legköltőibb
bohózatának. Valóban e drámai új irány nem egy szülöttéről elmondhatni
Horatiussal: velut ægri somnia. Mi tetszett hát mégis e műben, hogy
annyiszor adatott színpadunkon? Akárki könnyen kitalálhatja. Tetszett
benne néhány lírai hely, különösen a csók dicsőítése, amely ily alakban
ugyan nem illlik a parasztleány szájába, ha jól emlékszünk,
reminiszcencia is, de mindenesetre jól van írva, aztán tetszett az erős
csókolózás, amelyet színészeink egész virtuózitással érzékítettek és
végre egész tűzbe hozta a karzatot az a jelenet, midőn a parasztleány
kedvéért felmász a fára az udvari pap, hogy neki almát szakítson, a
leány pedig elveszi a lajtorját s a pap a fán akad. Ez volt a
legtermészetesb, a legérthetőbb az egész műben, a többiből nagyon
keveset értett mívelt és nem mívelt közönség, mert a mű kuszált és
zavaros meséje még olvasva sem éppen könnyen felfogható. S végre
legtöbbet tett e mű sikerére nézve a hírlapok szertelen dicsőítése. Oly
dicsőítéssel üdvözölték a szerzőt a pesti magyar és német lapok,
aminőben a legnagyobb magyar költők, Vörösmarty, Petőfi és Arany legjobb
művei sem részesültek. Mindenki sietett megnézni e híres művet; némelyek
azért, hogy elmondhassák: láttam, de keveset ér, mások pedig azért, hogy
hódolva a csinált közvéleménynek, felkiálthassanak: valóban nagyszerű!

Nem csoda, ha ilynemű siker reményében a _Jóslat_ szerzője is ez
irányhoz csatlakozott. Hanem szerencsére nyelvet és verselést nem
Rákosi- és Dóczytól tanult, hanem Vörösmartytól, sőt a harmadik felvonás
első jelenete, midőn a fiatal papnők és főpapnő megjöttének örülnek,
hangban igen nagyon hasonlít _Csongor és Tündé_ben a tündérek
párbeszédéhez. Hogy illik-e ide e hang, az egészen más kérdés, de annyi
bizonyos, hogy Csiky jambusai eléggé hangzatosak, nyelve is szabatos s
éppen nem magyartalan vagy keresett, azonban általában véve inkább
lírai, mint drámai nyelv. Csiky, ha szerét teheti, nagyon szeret
ömledezni s minthogy jellemrajzai nagyrészt absztrakciókból állnak s
főszemélyei passzív természetűek, akik csak sóhajtoznak, erre nagyon is
tág tere nyílik. Egyébiránt művének lírai szépségei nem valami
nagybecsűek, gyakran csak közhelyek s olykor az iskolás erőlködés is
megérzik rajtok. Például:

              Feledni téged!
  Felejti-é holdját az ég? Felejti
  A bujdosó vezérlő csillagát?
  Felejti-é a tengert a folyó?
  Felejti-é virágait a méhe?
  Feledni tudná életét a lélek?
  Feledni tudnálak én tégedet.

Amit Csiky újabb drámaíróinktól tanult, az nem más, mint az, hogy
vígjátékot akarván írni, ne írjon az ember vígjátékot, hogy vígjátéka
tárgyát ne a jelenben keresse, hanem a multban, a mesés korban, azonban
ne tiszteljen semmiféle hagyományt, hogy a cselekvény annál költőibb,
mennél kevesebb benne a józan ész és valószínűség, hogy mesterkedjék
egész erejéből, de az emberi szív tanulmányára és rajzára minél
kevesebbet adjon.

A _Pesti Napló_ pedánsoknak nevezte az akadémiai bírálókat, mert tiszta
vígjátéki pályázaton nem méltányolhattak egy nem vígjátékot. «Nem
vígjáték! – úgymond – oh, ti pedánsok! Persze Venus nem csillag, hanem
bolygó, de fényesebb a csillagnál.» Azonban később észre vévén, hogy
mégis csak együgyűség ezt vitatni, egyet kanyarodik s így szól: «Egy
akadémiai bírálónak méltó ambiciója lehet a dolgon fordítani, mondván:
ez a munka nem tiszta vígjáték ugyan a molièri szabályok értelmében, de
ha a _Sok hűhó semmiért_ című shakespearei vígjátékból absztrahálunk
szabályt, a _Jóslatot_ könnyűszerrel megkoszorúzhatjuk». A _Pesti
Napló_, úgy látszik, azt hiszi, hogy Molière csak bohózatokat írt s
nincsenek oly művei, amelyekbe komoly elem vegyül, sőt az úgynevezett
fensőbb vígjátékot, amely bizony nem kacagtató, nem éppen Molière
teremtette volna meg. Való, hogy Shakespeare némely vígjátékaiban vannak
komoly fordulatok, de a legjobbak sokkal derűltebbek, sőt hajlóbbak a
bohózatos felé, mint Molière fensőbb vígjátékai. Való, hogy a _Sok hűhó
semmiért_ című vígjátékban egy fordulat komoly összeütközést idéz elő,
de a mű kezdete oly derűlt hangulatba ringatja a nézőt, a komikai és
humoros alakok annyira mérséklik a komolyabbakat s a herceg testvérének
gonosz cselszövényét annyira meggyengítik a kitűnőleg rajzolt és
elhelyezett törvényszolgák, hogy ott, ahol komoly fordulat kezd
beállani, éppen nem tarthatunk a tragikai katasztróftól. Sőt az, hogy a
herceg testvére gonosz csínyét nem az okos, hanem az együgyű emberek
leplezik föl, éppen komikai vonás. Már maga a mű címe és alapeszméje,
hogy egy kis semmiség mennyi nevetséges és komolynak látszó bajt okozhat
a gyönge embereknek, megőrzi a néző kedélyét a komolyabb felindulástól.
Azonban nem szükség csak Molière- és Shakespearere tekintenünk. Mióta
vígjátékot írnak, bizonyos pontig a komoly elem sohasem volt belőle
kizárva. Már Horatius megmondotta, hogy a vígjáték néha elkomolyodik.
Minden attól függ, hogyan vegyíti a költő az elemeket, művének van e
komikai alapeszméje s főszemélyeiben erősb vagy finomabb komikai vonás.
S ha e szempontból vizsgáljuk a _Jóslatot_, mit találunk? A mű úgy
indul, hogy akár tragédia is válhatnék belőle, már tudniillik olyan,
amilyen. A páthosz fuvallatát érezzük és erős vagy legalább erősnek
látszó szenvedélyek akarnak megküzdeni nemcsak a kötelességgel, hanem
egy végzetszerű jóslattal is. A főpap Adrastos aggódik, hogy a főpapnő
Olympia szívében szerelem gyulhat föl valaki iránt s csókja férfi ajkát
érintheti s akkor a jóslat szerint összeomlik a templom; ő Apolló örök
szűzének szánta a leányt, de ha azé nem lehet, akkor az övének kell
lennie, mert szereti őt egy elkésett szenvedély egész őrjöngésével. S
éppen akkor érkezik haza Olympia szerelmesen; egy ifjú, Helios követi.
Olympia szíve háborog, küzd fogadalmával, de hű marad hozzá. Helios nem
élhet Olympia nélkül, ki kell őt vívnia az ég ellenére is az isten
karjai közül. Nem drámai, sőt tragikai motivumok-e ezek? Van-e a
főszemélyekben, akik a főcselekvényt végrehajtják, még csak árnya is a
komikumnak s a vénülő főpap, akire bizony ráfért volna egy kis komikum,
a mű végén nem egy valóságos gonosztettet akar-e elkövetni? A komikum
csak a mellékszemélyekben és alakokban nyilatkozik, amelyek meglehetősen
elkoptatott színpadi reminiszcenciák s amelyek nélkül az egész
főcselekvény megtörténhetnék. Igaz, hogy a mellékdolgok a főcselekvény
nyakára nőnek, de ez bizonyára nem érdeme a műnek s nem teszi
vígjátékká.

De ne nézzük e művet vígjátéknak, nézzük drámának s vizsgáljuk ez
oldalról. Először is feltűnik, hogy a szerző a görög korba tévedve, nem
elégedett meg a görög mythologiával. Megtanulta újabb drámaíróinktól,
hogy a hagyományt nem kell tisztelni. «Már maga a mythologia is egy
képzelt, nem létező világ nekünk, amelyet a modern drámaíró csak nagy
diszkrécióval használhat – jegyzi meg helyesen Szász Károly e műről
szólva – s e képzelt világba még egy egészen önkényes s magában is
abszurd föltevést csúsztatni belé, oly lábbal taposása minden
tradiciónak, oly hatványozása a képzelt világ képzeleti bővítésének,
melyet a költő nem merhet soha, melyet Shakespeare sem mert, mert ő a
képzelt világban is respektálta a tradiciókat.»

Csiky a következő, nem éppen szerencsés leleménnyel toldja meg a görög
hagyományt. Delphiben, Apolló jóstemplomában minden 20–20 évben négy
szűzet férjhez adnak; ezek egy évre anyák lesznek és pedig egyik
ikerleánykákkal, a más három is leányokkal, úgy, hogy a jóstemplomnak a
négy férjhez adott leány helyett öt leány áll ismét rendelkezésére öt
csecsemő közül a legszebb, az ikrek egyike, Pythiának van kijelölve s
mind az öt együtt neveltetik föl. Mikor húsz évet érnek, hogy az előbbi
eljárást ismételni lehessen, a Pythia-jelöltet kiküldik a világba, hogy
keressen férjet a másik négy leánynak; maga aztán, ha a világ- és
férfilátás e nehéz kísértését a nélkül állja ki, hogy szerelemre
gyuljon, átveszi a Pythia tisztét, a másik négy leányt pedig a kijelölt
férjeknek odaadják azzal a kötelezéssel, hogy első leánygyermeköket a
jóstemplomnak szentelik. De [ha] a férjkeresésben a Pythia szerelmes
talál lenni, ha ajkát férfi ajka éri: vége mindennek, a templom rombadől
s Delphi dicsősége, Apolló tisztelete oda van.

Ez éppen nem naiv és különben sem igen jól gondolt leleményre volt-e
szüksége a szerzőnek műve szempontjából is? Mi szükség arra, hogy egyik
nőnek mindig ikerleánya szülessék. Van-e ennek hatása a mű legcsekélyebb
mozzanatára is? Mi szükség, hogy megpróbáltatás végett a leendő főpapnő
bekóborolja a világot. Ezt a mélyebb erkölcsi alapon nyugvó keresztyén
vallás sem téteti papnőivel. Olympia a nélkül is könnyen találkozhatnék
Heliosszal. Mi szükség, hogy a főpapnő a többi négy számára férj-keresni
induljon a világba, midőn egy felhívásra a templomi szép szűzekhez
örömest csődülnének Görögország ifjai s a mű ügyetlen bonyodalmai így
még könnyebben megtörténhetnének? De a legnagyobb baj az, hogy a mű
vallásos és csodás elemeivel a szerző éppen nem tud bánni. Nemcsak a
nézőket nem ringatja illuzióba, hanem még drámája személyeit sem. A
főpap hinni látszik Kastal forrása csodás erejébe, a hívek csődülnek
Delphibe, hogy vigasztalást találjanak s megtudják jövendő sorsukat; a
jóslat teljesül, a templom összeomlik, de a főpap és papnő kedélyében
éppen nem nyilatkozik félelem a bosszuló istenségtől, a nép, bár a
templom összeomlik s így szeme előtt történik csoda, oly félvállról
veszi a dolgot, mintha valami építőállvány omlott volna össze és
Görögország hit nélkül marad s éppen a csodák korszakában. Midőn a mű
végén a papnő férjhez megy, a papok megházasodnak s majdnem az egész
személyzet megtalálja párját, nemcsak a szerelem ül diadalt a cœlibatus
felett, hanem egyszersmind a nyers természeti ösztön mindennemű hit és
erkölcsi hatalom felett.

A főszemélyekben még külső drámaiság sincs s a mű cselekvénye a lehető
legdurvább, sőt együgyű. Helios és Olympia nem tesznek semmit, csak
ömlengenek és belső küzdelemben emésztődnek s a végső felvonásban is ott
vannak, ahol az elsőben. E két személy jeleneteiből semminemű tett nem
fejlődik ki. Olympia találkozót igér Heliosnak, meg is jelen rajta,
megvallja, hogy szereti, neki is adja gyűrűjét, de visszautasítja a
szöktetés tervét, sőt felfogadtatja Heliosszal, hogy másnap megjelenik a
triposz előtt s amit Apolló a Pythia szája által rendel, azt híven
követi. Olympia tulajdonkép hű akar maradni kötelességéhez, szívében
lemondott Heliosról s egy más leányt akar hozzá nőül adni holnapi
jóslatában. Helios ugyan nem mond le kedveséről, de nem tesz érte semmit
s elvégre is a véletlen által jut hozzá. Az egész műben csak Adrastos a
cselekvő személy, de oly dolgokat tesz, amelyek éppen nem hangzanak
össze azzal, amit akar. Mikor megtudja, hogy Olympia Heliost szereti,
sőt ez a papnőt szöktetni is akarja egyik barátja segélyével, aki
szintén egy másik papnőt akar szöktetni, a helyett, hogy egy pillanatra
se hagyja Olympiát magára vagy éppen elzárja, két hæterát öltöztet fel a
papnők ruhájába, hogy az ifjak ezeket szöktessék el. Midőn a jósnap
szertartásai között Olympia elájul, Adrastos látván, hogy Kastal
forrásának csodatevő ereje nem fog rajta, elhatározza, hogy ő maga
szökteti el őt a templom kincseivel Egyiptomba. S hogyan hajtja végre a
szöktetést? Amíg társa összeszedi a templom kincseit, a Parnass hegyére
hurcolja Olympiát s ott egy barlangba akarja elrejteni, tehát éppen oda
viszi, ahova gyűlnek az ő tudta szerint is a hívek s köztök Helios,
föltalálni kedveseiket, akiket a jósige rendelt számukra nőül.
Természetesen ezek kiszabadítják Olympiát körmei közül s a mű ügyetlen
cselszövője a legügyetlenebbül megbukik.

Van-e ebben józan ész? Szerző jól megtanulta a magyar dráma új
irányától, hogy annál költőibb valamely mű, mennél kevesebb benne a
józan ész. Igaz, hogy a józan ész még nem költészet, de e nélkül még nem
volt valamire való drámaíró. Nem boncoljuk tovább e művet, nem is
jósoljuk azt a _Jóslat_ szerzőjéről, hogy nem lehet belőle drámaíró, de
az bizonyos, hogy e műve inkább csak lírai tehetséget, verselési
gyakorlottságot, némi párbeszédbeli ügyességet tanúsít, mint drámaírói
tehetséget. Az is bizonyosnak látszik előttünk, hogy az irány, amelyet
követ, éppen nem fogja elősegíteni drámaírói fejlődését. Ez irány az
erőlködés hóbortja, az ízetlenség gőgje, amely ellen ideje valahára
minél erélyesebben felszólalni a józan ész és jóízlés nevében.




HELYREIGAZÍTÁS DÓCZY «CSÓK»-JÁT ILLETŐLEG.[66]

Tisztelt szerkesztő úr! Az «Ellenőr» vasárnapi számának tárcájában azt a
megjegyzést olvasom, hogy én annak idejében Dóczy úr «Csók» című
vígjátékáról a «Budapesti Szemlé»-be egy nagyobb esztétikai tanulmányt
írtam, amelyet e műnek bécsi sikere teljesen megcáfol. Nem bocsátkozom e
mű bécsi sikerének boncolatába, hogy t. i. mennyiben segítették azt elő
bizonyos külső körülmények; nem vizsgálom: vajjon az «Ellenőr»
tárcaírója híven idézi-e mindazt, amit e mű pesti sikerének okairól
mondottam; mellőzöm azt is, hogy a bécsi kritika, bár más szóval,
lényegben ugyanazt mondja, amit én mondottam, hogy e műnek, mint
drámának, csekély becse van, cselekvénye és jellemrajza komolyan szóba
sem jöhet, az egész egy lírai verseny, élcek és ötletek pattogása,
amelyek között vannak sikerültek is. Annyira meg vagyok győződve e mű
drámai csekély becséről, oly kevéssé tekintem azt vitás kérdésnek, hogy
reám nézve tökéletesen közönyös, bárki bármennyire kárhoztatja is
bírálatomat.

Azonban egy pont iránt nem vagyok közönyös s éppen csak ezért szólalok
fel. Restelném, ha valaki elhinné, hogy én Dóczy úr «Csók»-ját bárminő
szempontból érdemesnek találtam egy nagyobb tanulmányra. A dolog másként
áll. A «Budapesti Szemle» 18-dik számában «Színházi Szemle» cím alatt
bírálat alá vettem újabb drámairodalmunk azon irányát, amely Shakespeare
leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait utánozza, emellett éppen
Shakespeare ellenére elhanyagolja, sőt nem is tartja szükségesnek az
emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál költőibbnek
hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Ez irányt bírálva, a
többik között természetesen a Dóczy úr vígjátékáról is kellett írnom,
mint ez irány egyik képviselőjéről és írtam is róla másfél ívnyi
cikkemben nem egészen két lapot. Ennyi ami igaz, sem több, sem kevesebb.

Szíveskedjék, tisztelt szerkesztő úr, e sorokat becses lapjába fölvenni.
Budapest, márc. 5. 1877.

Teljes tisztelettel _Gyulai Pál_.




PETŐFI ÉS A M. T. AKADÉMIA.[67]

Tisztelt szerkesztő úr! A Manasszes-féle Petőfi-mondának ugyan
végeszakadt; de a Petőfi emlékét úgy most, mint régebben, folyvást
kísérti bizonyos Manasszes-féle szellem. Hiszen «Szibéria és az
ólombánya» is Pestről származott Erdélybe, az itteni álmodozás ott
hazugsággá alakult s visszakerülve itt mint valóságot kezdették hinni.
De hadd térjek a dologra.

Az «Üstökös» jún. 17-iki számában «Muszka rajzok: Hogy becsülik meg a
poétákat Oroszországban» című cikkben K-s M-n összehasonlítván Puskin és
Petőfi sorsát, a többi között ezt mondja: «Petőfi dalait nem méltatták
semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak:
senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még a tudós
társaságnak sem.»

Ebből egy betű sem igaz. Hogy az Akadémia 1858-ban (1848 óta első
nagygyűlésen) a nagy-jutalommal tüntette ki Petőfi munkáit, azt mindenki
tudja, de ha netalán az «Üstökös» kétkednék benne, álljon itt az
Akadémia 1858-dik nagygyűlése jegyzőkönyvének VI-dik pontja:

«Következvén a nagyjutalmi ügy tárgyalása, _Czuczor Gergely r. t. a
nyelvtudományi osztály_ jelentését olvasta az 1843/48-ki évkörben
megjelent szakbeli legjobb munkákról, mely szerint akadémiai nagy
jutalomra 200 aranyban _Petőfi Sándor költeményei_, Pest, 1847., a
Marczibányi-féle 50 aranyas jutalomra pedig _Fogarasi Jánostól_ «_A
Magyar Nyelv Szelleme_», Pest, 1844. ajánltatnak. Helybenhagyatott;
kéretvén a T. Igazgató Tanács, hogy az első jutalmat, nem élvén többé
szerzője, a költő fiának kiadatni méltóztatnék.»

Hogy az Akadémia 1858 előtt miért nem jutalmazhatta meg Petőfi
költeményeit, az kitűnik magából a jegyzőkönyvből. Petőfi 1844-ben adta
ki költeményeinek első kisebb gyüjteményét, 1845-ben ennek folytatását
és végre 1847-ben nagy gyüjteményét, amely magában foglalta a két első
gyüjteményt és némely önállóan megjelent műveket is. A nagyjutalom hat
évenkint szokott kiadatni s így az Akadémia Petőfit a legjobb akarat
mellett is csak 1849-ben jutalmazhatta volna, azonban akkor nem
tarthatván nagygyűlést, az elmaradt jutalmat csak 1858-ban adhatta ki,
amidőn a nagygyűlés tartása megengedtetett. A 200 arany jutalom ki is
adatott fiának, akinek egyedül ez tette atyjáról maradt örökségét, azzal
az ezer forinttal együtt, melyet Pfeiffer fizetett az általam kiadott
«Vegyes művek»-ért.

Az sem igaz, hagy Petőfit országunk nagyjai semmi figyelemre nem
méltatták s csak a kunyhók becsülték. Eötvös elég országnagy volt mind
rangjára, mind politikai és irodalmi állására nézve és 1846-ban [!] ő
írt egy egész cikket Petőfi mellett. Petőfi dalait éppen úgy énekelték a
szalonokban, mint másutt, midőn a negyvenes években a magyar dalok
divatba jöttek s munkáit a hazafiasb magyar arisztokrácia éppen úgy
ismerte, mint a középosztály és sokkal inkább, mint a szoros értelemben
vett nép. Ha Petőfi csak a kunyhók kedvence lett volna, Emich bajosan
vette volna meg költeményeit örökre és semmi esetre sem adta volna ki
oly díszesen.

Az igaz, hogy Petőfit sem kis, sem nagy úr, sem pedig a kunyhók lakója
nem kínálta meg pénzzel, de azt Petőfi el sem fogadta volna. Azonban
ilynemű jutalomra talán az «Üstökös» sem gondolt. Petőfi munkái ügyében,
csak egyszer folyamodott nem könyvárushoz, de az sem volt magánszemély;
1849-ben Kossuthnak, mint a magyar kormány elnökének, azt az ajánlatot
tette, hogy 1848/49-ben írt költeményeit vegye meg az állam kinyomatás
végett, minthogy a könyvárusok semmire sem vállalkoznak. Kossuth nem
teljesítette Petőfi kérését, azonban később Szemere, a Csengery
közbenjárására, megtett annyit, hogy «Honvéd» című költeményét megvette
az állami pénztárból 500 forinton, kinyomatta és kiosztotta a
hadseregben.

De elég erről ennyi. Soraim közlését kérve, maradtam teljes tisztelettel

Budapest, jún. 24-én, 1877.

_Gyulai Pál_.




VÁLASZ GRÜNWALD BÉLA ÚR NYILT LEVELÉRE.[68]

Bizonyára önmegtagadásunknak s a szerző iránti figyelmünknek adtuk
jelét, midőn a fennebbi cikket e folyóiratba fölvettük. Senkitől sem
vesszük rossz néven, legkevésbbé a megbírált írótól, ha a _Budapesti
Szemle_ nézeteiben nem osztozik, bírálatait nem helyesli, sőt
ellenbírálatra fakad. De hogy ez ellenbírálatokat éppen mi adjuk ki,
amidőn annyi más lap van, amelyek örömest fölvesznek mindent, ami a _B.
Sz._ ellen szól; hogy dolgozótársaink ellen írt és meggyőződésünkkel
ellenkező cikkek közlését kötelességünknek tartsuk: azt ugyan jogosan
tőlünk senki sem kívánhatja. Így lehetetlenné válnék a szerkesztés,
nemcsak elvi, hanem más tekintetben is. Az ellenbírálatok kiadása nem a
kötelesség kérdése, amint sokan hiszik, hanem csak a figyelemé, amellyel
a körülményekhez képest, valamely ügy vagy személy iránt viseltetünk.

Íme az ok, amiért önmegtagadással is kiadtuk Grünwald úr ellenbírálatát.
De éppen azért óhajtjuk vala, ha jobban védi saját ügyét, ha
ellenvetéseinket pontonként cáfolja, ha kevesebbet beszél magáról s
többet arról, ami a dologra tartozik. Grünwald úr, mint író, egész
áldozatnak képzeli magát, pedig még eddig írói pályáján sokkal több
méltánylattal találkozott, mint gánccsal; személyeskedésről panaszkodik,
holott a _B. Sz._ bírálója csak munkájáról, írói egyéniségéről szólt s
benne a magánszemélyt még távolról sem érintette; nagy önérzettel
emlegeti, hogy a valót, a reális életet akarja _bevezetni_
publicisztikánkba, mintha eddig minden magyar publiciszta léha álmodozó
lett volna; senkit sem tart jogosultnak munkája bírálatára, aki
közvetlen tapasztalatok után nem ismeri a felvidéki viszonyokat, de
ugyanakkor munkáját nemcsak a Felvidék, hanem az egész ország
ismertetésének hirdeti, amelyet nem közvetlen tapasztalatok után ismer;
némi úrias szenvelgéssel hánytorgatja, hogy ő nem professzionátus író,
nem keres irodalmi sikert, nem kedveli a banális dicséreteket, nem
bosszankodik a kedvezőtlen bírálatért, mintha bizony a bírálatot az író
kedvéért írnák s nem a közönség számára valamely eszme vagy ügy
érdekében.

Nem háborgatva Grünwald úr fennhéjázó képzelgéseit, áttérünk arra, ami
ellenbírálatában inkább a dologra tartozik.

Grünwald úr először is azzal vádolja a _B. Sz._ bírálóját, hogy
ferdített, mondatait megcsonkította s olyasmiket fogott reá, amiket nem
mondott vagy nem úgy mondott. Mi figyelmesen összehasonlítottuk a
röpiratot a bírálattal, de Grünwald úr vádját nem találtuk alaposnak s
minthogy vádja támogatására ő maga nem hoz fel semmit, fölmentve érezzük
magunkat a további fejtegetéstől s mint ő, a figyelmes és elfogulatlan
olvasóra bízzuk az ítéletet.

Grünwald úr másik fontos vádja az, hogy a _B. Sz._ bírálójának lelkét
nem kapta meg ellenállhatatlanul az a nagy tény, amely a munka tárgyát
képezi s a helyett, hogy ezzel foglalkozott volna, holmi
kicsinyeskedésre vetemedett. E vádnak, ha van valami értelme, nem lehet
más, mint az, hogy a bíráló nem a tárgyat bírálta, hanem a tárgyalást,
hogy nem a tárgyalás szabatossága, ereje határozza meg valamely munka
becsét, hanem a tárgy fontossága. E szerint igen könnyű volna a tudomány
és irodalom bármely ágában kitűnő és remek munkákat írni s a kritikának
nem volna más tiszte, mint vizsgálódni: vajjon elég fontos, nagyszerű-e
a tény, amelyet valamely munka tárgyal, aztán lelkesülni rajta és
lemondani a tárgyalás megítéléséről, mint kicsinyeskedésről. De vajjon a
_B. Sz._ bírálója nem ismerte-e el a munka tárgyának fontosságát s
vajjon nem éppen azért hibáztatta-e a tárgyalás modorát, túlságait,
ellenmondásait, tévedéseit, mert méltatlanok a tárgy fontosságához s
károsak éppen arra a célra nézve, amelyet a szerző el akart érni?

De Grünwald úr nemcsak kicsinyeskedéssel vádolja a _B. Szemlét_, hanem
könnyelműséggel, tájékozatlansággal és nyegleséggel is. Mélyen sértve
érzi magát, hogy rajza hűségét kétségbe hozta a bíráló; csodálkozik,
hogy oly viszonyokról és állapotokról mert írni, amelyeket közvetlen
tapasztalat útján nem ismer, amelyekkel abszolute nem foglalkozott;
hibáztatja a szerkesztőt, aki ily bírálatot nem átallott kiadni s azt
hiszi, hogyha egy író, aki Afrikában nem járt, valamely afrikai híres
utazó könyvéről így írna, bírálatát bizonyára visszautasítanók. Grünwald
úr túlozni, kicsinyleni szeret mindent s ha heve elragadja, éppen úgy
elfeledi a következetességet, mint nem tud különböztetni. Mondotta-e
csak egy szóval is a bíráló, hogy Grünwald úr ez vagy amaz adata azért
nem való, mert ő közvetlen tapasztalat útján, vagy más forrásból máskép
tudja a dolgot? Nem. A bírálatban egyetlen egy oly állítás sincs,
amelyhez a Felvidék viszonyainak részletesb ismerete volna szükséges,
mint amennyi a Grünwald úr könyvében is található. A bíráló a való
tényállást kereste. Ezt nem lelte meg a könyvben, nem azért, mintha a
szerző valótlant akarna mondani, ezzel nem is gyanúsította, hanem azért,
mert modorában van annyira túlozni, hogy ahol valamit fehérnek akar
feltüntetni, ott mindent fehérré, a hol feketének ott mindent feketére
fest. A bíráló a munka belső ellenmondásaiból indult ki s e szempontból
hozta kétségbe a rajz hűségét s így bármely afrikai híres utazó könyvét
is bírálhatja oly ember is, aki sohasem járt Afrikában. Grünwald urat
elragadta az izgatói hév, ahol könyvében a magyar kormány
gyámoltalanságát akarta bebizonyítni, oly nyomorúltnak, tehetetlennek
rajzolta a pánszláv pártot, amely egy csapással megsemmisíthető, ahol
pedig a párt veszélyességét szándékozott kimutatni, oly ügyesnek,
befolyásosnak és áldozatra késznek tüntette föl, hogy megsemmisítése
éppen nem látszik oly könnyűnek. A párt terjedésének indokait is ily
ellenmondóan magyarázza; hol tagadni, hol elismerni látszik a
nemzetiségi eszmék és demokráciai intézmények hatását, sőt fennebbi
nyilt levelében is egy tényt annyira általánosít, oly rózsás színben
tünteti föl a dolgokat, mintha nem ő volna az, aki egész erejéből
kongatja a vészharangot.

Ez ellenmondásokat hibáztatta a bíráló Grünwald úr könyvében s
egyszersmind megrótta modorát, amely dúslakodik az elégedetlenségben,
amelynek örömet látszik adni a zúgolódás korlátlan kiöntése, felfogását,
amely az intéző férfiakban csak képtelen és tehetetlen bábokat lát,
amely nem akar ismerni nehézségeket, nem törődik az akadályokkal,
könnyűnek hiszi minden magában helyes gondolat kivitelét s nem veszi
semmibe azt a hosszú utat, amely egy helyes eszmét, ennek a politikai
intézményekben megvalósításától elválaszt. A bíráló ez állítását
indokolni is igyekezett és példát hozott fel a felekezeti kérdések
kényességére nézve, amelyekkel a szerző könnyen szeretne elbánni.

Mindezt Grünwald úr mellőzi válaszában s cáfolat helyett gúnyos
csodálkozását fejezi ki, hogy mily furcsa bíráló a _B. Szemle_ bírálója,
aki nem emel kifogást a munka alaptételei ellen, az orvosszereket is
helyesli s mégis hibáztatja a munkát s éppen nem magyarázza meg azt a
magasabb álláspontot, amelynek hiányát megrótta a szerzőben. Grünwald úr
szerint, úgy látszik, csak a teljes méltánylat vagy a teljes hibáztatás
a valódi kritika s azt a kritikát, amely a körülmények szerint hol
méltányol, hol hibáztat, egészen haszontalannak hiszi. Valóban a bírálat
helyeselte a munka alaptételeit és javaslatait, tudniillik, hogy a
felvidéki tótságnál a nemzetiségi kérdés nem vált oly veszélyessé, mint
az oláhok és rácok között, hogy elfajulásának elejét venni inkább lehet
kilátásunk, hogy e célra elsősorban a közigazgatás erélyesb vezetéséről
kellene intézkednünk s aztán a jövőre gondolva az elemi iskolákat és
tanítóképző-intézeteket magyar szelleműekké alakítanunk át, de
egyszersmind hibáztatta a felvidéki viszonyoknak zavart, egymásnak
ellenmondó rajzait s azt a túlzást és szenvedélyességet, amelyet szerző
egész munkáján elönt. Vajjon e két dolog ellenkezik-e egymással? A
bíráló nagyrészt egyetértett a szerzővel az orvosszerekre nézve is, de
hibáztatta a módot, amely szerint a szerző azokat alkalmaztatni kívánja,
a részletekkel nem törődve, az akadályokat nem tekintve. Vajjon e két
dolog nem összeegyeztethető-e? Vajjon nincs-e bennök kifejezve az a
magasabb szempont is, amelyeket Grünwald úr teljességgel nem akar
megérteni, tudniillik bizonyos tárgyilagosság, amely kiemelkedik a helyi
tapasztalatok és érzelmek köréből, bizonyos behatóbb és nyugodtabb
fölfogás, mely nem esik hol a pesszimizmus, hol az optimizmus
zsákmányául.

Grünwald úr sokat emlegeti a reális életét, a tényleges viszonyokat,
amelyekből kiindul és szánakozva tekint reánk, akiket ideológoknak tart.
De nekünk úgy tetszik, hogy ő sokkal inkább ideológ, mint mi s
Magyarország reális viszonyait, legalább egy pár főpontra nézve, éppen
nem veszi tekintetbe. Mindnyájan óhajtjuk a rendszeresebb nemzeti
politikát s a magyar állam eszméjének erősb érvényesítését, amennyiben
viszonyaink közt lehetséges. De Grünwald úr szemei előtt mindig külföld
leghatalmasb államai lebegnek s ami ott lehetséges, nálunk is
lehetségesnek hiszi. Hajlandó oly politikát javasolni, aminőt Bismarck
követ Elszászban s a vallásfelekezetek iránt is hasonló eljárást
követel, de igenis kirívó egyoldalúsággal csak a protestánsokra nézve.
Grünwald úr tapasztalván, hogy a felvidéki pánszlávok a protestáns
autonómiát saját céljokra zsákmányolják ki, az 1791: XXVI. törvénycikket
módosíttatni kívánja s fennen hirdeti, hogy mennél nagyobb veszély a
protestáns autonómia az államra nézve, az állam annál nagyobb veszély a
protestáns autonómiára nézve. De, habár hasonló jelenséget tapasztal a
katholika egyházban is, habár elmondja, hogy a pánszláv párt befolyást
gyakorol a bécsi Pazmanæumban, kezében van a primás nagyszombati
tanítóképző-intézete, hogy az esztergomi és nyitrai egyházmegyék tót
részeiben akadálytalanul foly a pánszláv izgatás, mindamellett nem az
illető püspököt támadja meg, hanem csak a kormányt, hogy miért nem
figyelmezteti őket kötelességökre s éppen nem hajlandó Bismarck-féle
rendszabályokat ajánlani a katholikus püspökök irányában. Következetes
politika-e ez s vajjon a protestánsok irányában annyira ki van-e merítve
minden eszköz, hogy bajainkat még felekezeti viszályokkal is
sokszorozzuk?

Nem akarunk Grünwald úr nyilt levelének minden pontjára válaszolni, csak
a legfőbb pontokban védjük e folyóiratot és bírálóját.

Grünwald úr azt mondja, hogy mi rossz néven vettük Bittóval, Szapáryval
és Tiszával való megelégedését. Ez nem áll, mi csak Andrássy torzképét
nem helyeseltük. Ha csak abból ítéljük meg államférfiainkat, hogy a
Felvidékre nézve mit és mit nem tettek, akkor Deák bizonyára éppen úgy
eltörpül Grünwald úr szerint Bittó előtt, mint Andrássy szemben
Szapáryval. De hogy Andrássy miniszterelnöksége alatt is történt valami
a Felvidék érdekében, azt a Grünwald úr könyvéből is kimutathatni. A
felvidéki középiskolák hazafias szellemét általában dicséri Grünwald úr
is és elismeri, hogy mindjárt a magyar minisztérium megalakulásakor
elmozdíttattak belőlök a pánszláv érzelmű tanárok, azt is elismeri, hogy
a kiegyezkedés tette lehetővé a nemzetibb politikát s így Andrássynak e
tekintetben is érdemei vannak. De Andrássy mint közös miniszter szintén
befolyt arra, hogy Bécsben a föderáció felé hajló államférfiak felül ne
kerekedhessenek, amit bizonyára a Felvidék érzett volna meg leginkább.

Egyébiránt mi nem védjük államférfiainknak se mult, se jelen
mulasztásait a felvidéki ügyekre nézve, a közigazgatás erélyesb
vezetését is óhajtjuk, de azt hisszük, hogy különbség van az erély és
erőszak között, valamint a tevékenység és meggondolatlanság között is s
a nehézségek megvetése nem egy legyőzésökkel. Szívesen elismerjük
Grünwald úr könyve jó oldalait, méltányoljuk tehetségét és buzgó
hazafiságát, sőt őszintén köszönjük, hogy a kérdést szőnyegre hozta s
nagy körben figyelmet ébresztett iránta. De újra ismételjük, ha rossz
néven veszi is Grünwald úr tanácsainkat, hogy bizonyos tárgyilagosság,
némi nyugodtabb felfogás nem fog ártani neki, ha akár író, akár
államférfiú, akár csak izgató akar is lenni. S ha Széchenyire
hivatkozik, mi is ugyanezt tesszük s ajánljuk figyelmébe Széchenyinek
1842-ben az Akadémiában elmondott beszédét, amely szintén a nemzetiségi
kérdésről szól s az óvatosságot és eszélyt teljességgel nem tartja
ideológ kozmopolitizmusnak.




A SZERKESZTŐ JEGYZETEI VOLF GYÖRGY VÁLASZÁRA.[69]

Minden csonkítás nélkül, egész terjedelmében veszi itt az olvasó Volf úr
válaszát, amelyet éppen oly gőgös önteltség és durva hang jellemez, mint
majd minden polémiáját. A dolog érdemére nézve V. jegyű bírálónk
bizonyára meg fogja tenni észrevételeit, ha szükségesnek látja, azonban
a magunk részéről egyet-mást addig sem hagyhatunk szó nélkül.

Volf úr nagy ortológus és évek óta a legharsányabb hangon hirdeti a
_Nyelvőr_ben: ne újíts, magyar, de úgy látszik, hogy más tekintetben
nagy kedvelője a gyökeres újításoknak. Meg akarja változtatni nemcsak a
magyar, hanem a külföldi irodalmaknak egy régi szokását, amúgy könnyedén
elítélve az irodalmi névtelenséget és Schopenhauerrel gyávának,
nyomorultnak, becstelennek nevezve mindenkit, aki névtelenül írt, ír és
írni fog. S ez még nem elég. Úgy látszik, a polémiában is némi új
szokást akar meghonosítni. Szerinte először is szükséges, hogy a
polémikus dicsérgesse a maga nagy szellemi erejét, tudományát; másodszor
másban némely nem teljesen szabatos kifejezést, de amelyek a dolog
lényegén mit sem változtatnak, ráfogásnak, hamisításnak bélyegezzen,
azonban magát följogosítva érezze a valóságos ráfogásra is; harmadszor
ellenfelét folyvást bosszúállónak, személyeskedőnek, igazságtalannak,
illetéktelennek nevezve, csak arról szóljon, amit fölvilágosítani vagy
megcáfolhatni vél, de a sokkal számosabb és lényegesebb ellenvetésekről
teljesen hallgasson s mintha azok figyelemreméltók sem volnának,
packázva vesse oda: minderre nem érek rá, inkább ráhagyom, hogy neki
legyen igaza. Íme, az ósdi és újító Volf kettős arca! De úgy hisszük,
hogy Volf úr ortológiája minden ízetlenségével együtt hamarább válhatik
a stiliszták katekizmusává, mint irodalmi újításai a kritika kodexévé.

Volf úr az irodalmi névtelenséget gyalázatos visszaélésnek tartja s azt
mondja, hogy ezért mindeddig csak korlátoltságot vágtak a fejéhez, de
igazi, elfogadható okot egyetlen egyet sem tudtak mondani. Nem tudjuk,
hogy Volf úr mikor és hol fejtette ki elméletét a névtelenségről, de azt
tudjuk, hogy a névtelenség védelmére nálunk is, másutt is sok mindent
összeírtak s hoztak föl oly okokokat is, melyeket ha Volf úr bölcsesége
nem fogadhat is el, de megcáfolásuk nem ellenkeznék méltóságával. De
vajjon ő maga mily okokat hoz föl a névtelenség ellen? Szerinte a
névtelenség mindig gyanús, a bírálók rendesen azért hallgatják el
nevöket, mert az olvasó ítéletén erőszakot akarnak elkövetni vagy
egyenesen nem igazat, vagy csak módjával igazat szeretnének vele
valóságos és teljes mértékű igazság gyanánt elfogadtatni, vagy ha az
igazságot tiszteletben tartják is, azt nem magáért, hanem valami
mellékes célból szolgálják s éppen azért rejtik el nevöket, mert jól
tudják, hogy szíve szándéka ítéli el az embert. Szerinte a névtelenség
káros mind az irodalomra, mind az íróra nézve. Annak silányítja
tartalmát, mivel gondolatok helyett pajtáskodással és személyes
herce-hurcával tölti meg, ennek tompítja és sokszor megrontja erkölcsi
érzékét, mivel fölmenti a személyes felelősség alól. Egyszóval a
névtelenség valóságos átka az irodalomnak, mert csak a pajtáskodásnak,
személyes bosszúnak s minden néven nevezendő egyéb alávalóságnak szolgál
menedékül. Volf úrban a névtelenség gyűlölete valóságos mánia. Neki a
névtelen bíráló hiába szolgálja a teljes igazságot, már névtelenségénél
fogva gyanús és szándéka nem lehet tiszta, ellenben, aki aláírja nevét,
ha nem szolgálja is az igazságot, bizalomkeltő és tiszta szándéka minden
kétségen felül áll. Azt látszik hinni, hogy a hirlapirodalom és kritika
minden bajának a névtelenség az oka s mihelyt aláírja nevét az író,
megszűnik minden fölületesség, igazságtalanság és pajtáskodás. De vajjon
van-e valami lényeges különbség a legkitűnőbb magyar kritikusok és
hírlapírók aláírt és névtelen vagy álnevű dolgozatai között s ha van, a
névtelenség-e ennek az oka? Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Erdélyi, Arany
stb., gróf Dessewffy Aurél, báró Eötvös, Kemény, Deák Ferenc stb.
mindnyájan írtak névtelenül vagy álnévvel s névtelen és aláírt cikkeik
ész és jellem tekintetében általában véve egyértékűek. Hiába nevezi el
őket Volf úr Schopenhauer szájával gyáváknak, nyomorúltaknak,
becsteleneknek, e tekintetben már ítélt fölöttük az idő. S vajjon, ha a
jelent tekintjük, bölcsebbé válnék-e báró Kaas Ivor, ha mindig aláírná
cikkeit és dühöngőbbé-e Verhovay, ha eltitkolná nevét? Szana Tamás és
Irmei Ferenc több együgyűséget írnának-e névtelenül, mint írnak nevök
alatt s vajjon magának Volf úrnak fönnebb közlött és aláírt cikke,
bárminő tekintetben, fölötte áll-e V. jegyű dolgozótársunk bírálatának?
Azt a bűverőt, amelyet Volf úr a névaláírásnak tulajdonít, mi sehol sem
tapasztaltuk.

Azonban nem akarjuk félreérteni Volf urat. Állításaiból ugyan logikaian
következik mindaz, amit megcáfolni igyekeztünk, de ő tulajdonkép nem ezt
akarta mondani, hanem azt, hogy mindennemű írói és kritikai fogyatkozás,
tévedés, sőt bűn kifejlődésére sokkal kedvezőbb a névtelenség, mint az
ellenkező, mert az írót fölmenti a személyes felelősség alól. De vajjon
a névtelen cikkért, bírálatért vagy könyvért senki sem felelős-e s a
szerkesztő és kiadó felelőssége sok tekintetben nem korlátozóbb,
mérséklőbb-e, mint magáé az íróé? Minden szerkesztő és kiadó sokkal
nehezebben ád ki névtelen, mint aláírt cikket vagy könyvet, mert ezért
kevésbbé felelős, amazért pedig a felelősség egész súlya reá nehezedik.
Éppen azért szerkesztő és kiadó sokkal szigorúabbak minden ily esetben,
az írók pedig engedékenyebbek s könnyebben állnak reá módosításokra, sőt
kihagyásokra is. Mindez a névtelenség természetes következménye, amelyet
Volf úr éppen nem vesz tekintetbe. Éppen azért, ha a névtelenséget
elítéljük, vagy éppen törvénnyel tiltjuk, elegendő ok nélkül korlátoljuk
a vélemény szabadságát. Nemcsak arra van jogunk, hogy gondolatainkat,
véleményünket szabadon közöljük, hanem arra is, hogy oly módon és
alakban közöljük, ami természetünknek, ízlésünknek és körülményeinknek
leginkább megfelel. Azt, aki névtelenül akar írni, ugyan miért
korlátolja az állam és társadalom, midőn sértett érdekeiért mindig
feleletre vonhatja a szerkesztőt és kiadót, akik az íróért teljes
felelősséget vállaltak? Az írók részint azért írnak névtelenül vagy
álnév alatt, mert nem bíznak eléggé magokban, félnek a szégyentől, bár
néha váratlan nagy sikert vívnak ki, részint pedig azért, mert mint
politikai cikkírók és kritikusok, természetök miatt vagy állásuk és
körülményeiknél fogva nem akarják magokat kellemetlenségnek, bajnak vagy
éppen veszélynek kitenni. Már Bajza megmondotta, hogy vannak éles,
mélyítéletű, nagy tudományú emberek, de mindemellett is tartózkodók,
félénkek, néha pedig túlságig szerények, kiktől önszemélyökben vagy nem
hallhatni semminemű ítéletet, mert hallgatnak inkább, hogysem valakivel
összeütközzenek vagy legalább való, őszinte ítéletet nem. S vajjon az
ily férfiaktól Schopenhauernek Rousseautól kölcsönzött paradoxonai
kedvéért megfosszuk-e az irodalmat? S ha a névtelenség elítélésével el
tudnánk is nyomni némely léha és nem tiszta forrású cikket, nem
nyomnánk-e el komoly és nemes törekvéseket is? De mit használna az
elnyomás, midőn az aláírt léha és rosszakaratú cikkekben azután sem
volna hiány? Volf úr szűk ajtót akar nyitni a komoly és nemes törekvésű
íróknak, ellenben tág kaput tár a léháknak és rosszakaratúaknak, akik
rendesen tolakodók és szemérmetlenek. Minden korban írtak névtelen vagy
álnevű könyveket, cikkeket, kritikákat s írni fognak ezután is s ami a
dolgok kényszerűségéből foly, azon nem vehet erőt semminemű filozófusi
önkény vagy rossz kedv szülte szofizma.

Volf úr el akarná hitetni velünk, hogy az összes külföldi, sőt a magyar
irodalom is elítéli a névtelenséget s kiírtására törekszik. Ez éppen nem
áll. Az írók most is, mint régen tetszésök szerint névvel vagy
névtelenül írnak s a kiadók és szerkesztők nem igen hajlandók, saját
érdekök ellen, elvkérdéssé fújni föl e kérdést. A magyar irodalomban
most is éppen oly divatos a névtelenség vagy álnevűség, mint ezelőtt
negyven évvel s csak egyetlen folyóiratot tudunk, amely elvül látszott
kitűzni a névtelenség kiküszöbölését. Ez a _Nyelvőr_, de amidőn
kénytelen volt vele, mégis közlött álnevű cikket, sőt újabban nem retten
vissza a névtelen cikkek közlésétől sem s így Volf úr saját fészkét
gyalázza meg, midőn a névtelenségre a becstelenség bélyegét akarja
sütni. Angolországban mindig szokásos volt a politikai cikkek,
röpiratok, tudományos és irodalmi bírálatok névtelen írása s bizonyítja,
hogy a névtelenség éppen nincs szoros kapcsolatban a sajtószabadság és
nyilvánosság kérdésével. Angolország sajtója és alkotmánya régóta a
legszabadabb s írói mégis folyvást gyakorolják a névtelenség jogát. Volf
úr fölhozza, hogy az _Academy_ és _Fortnightly Review_ mindig megnevezik
közleményeik íróit. Senki sem tiltja, ha az íróknak úgy tetszik. De a
_Times_on kezdve a legjelentéktelenebb napilapig nem névtelenek-e az
angol politikai cikkek? S a szemlék, magazinok, hetilapok legtöbbjében
nem találunk-e névtelen közleményeket s a legrégibb és legtekintélyesebb
angol szemle az _Edinburgh Review_ minden közleménye nem névtelen-e? A
német irodalomról Volf úr azt jegyzi meg: mindenki tudja, hogy itt a
kritikusok mindig megnevezik magokat s elég a _Jenaer
Literaturzeitungra_ hivatkoznia. Óhajtjuk, hogy Volf úr nyelvtörténeti
adatai biztosabbak legyenek, mint az irodalomtörténetiek. Ott a
_Literarisches Centralblatt_ s még egy csoport irodalmi és kritikai lap,
szemle, melyek számos névtelen bírálatokat közölnek; a német politikai
lapok mellékletei és tárcái szintén telvék névtelen cikkekkel.
Franciaországban törvény tiltja a névtelenséget, de, ha jól emlékszünk,
e törvény III. Napoleon önkényének szüleménye, aki nem elégedett meg a
kiadóval és szerkesztővel s az írón is bosszút akart állani. De azért
álnevű könyvek és cikkek itt is jelentek meg s olykor nem a szerzők
írták alá cikkeiket, hanem oly írók, akik a felelősséget elvállalni
készek voltak. Minden rendszabály, amely az irodalom és zsurnalisztika
természetével ellenkezik, eredménytelen és megbosszulja magát.

Szint ily alaptalanok Volf úrnak azon vádjai is, melyekben V. jegyű
bírálónkat ráfogással, hamisítással igyekszik megbélyegezni. Volf úr a
_Nyelvemléktár_ IV. kötete előszavában ezt írja az _Érdy-kódex_
szerzőjéről: «Egy pár adatból azt következtetem, hogy déli
Magyarországban élhetett vagy talán oda való volt. Ilyen az, hogy
Prologusában Szlavóniát közel helyhezi s a szlavón vallásos irodalmat
különösen kiemeli. Ilyen továbbá az is, hogy a _szerencse_ szó néha
éppen úgy, mint déli íróinknál mindig _szerencsa_ alakban fordul elő.
Ilyen végre még az, hogy egy helyen a _kutya_ szót gunyhó értelemben
használja, amit csak valamely délszláv dialektusból sajátíthatott el,
mert az éjszakiakban e szó tudtommal nincs meg; a déliek közül magam az
illyrből ismerem». Bírálónk e helyre ezt jegyzi meg: «Nyelvészeti
ismerete is hiányos lehet annak, ki a IV. kötet előszavában azért
gondolja délvidéki írónak az _Érdy-kódex_ íróját, mert _szerencse_ mint
mondja, déli íróinknál általában mindig _szerencsa_ alakban fordul elő.
Ha az Akadémia nagy szótárába tekint, megtanulja, hogy ez alak
Ilosvainál s Szalay 400 levelében is található. Azt pedig tartozott
volna tudni, hogy Tinódinál és Illésházynál is megvan. Ezeket pedig déli
íróknak nem nevezheti».

Volf úr ezért nagy zajt üt, ráfogást, hamisítást emleget, mert ő nemcsak
a _szerencsa_ szóból következtette az _Érdy-kódex_ írójának déli
származását, hanem két más körülményből is s ezeket bírálónk mellőzte.
De vajjon megtámadta-e a bíráló Volf úrnak két más bizonyítékát, nemcsak
e harmadikat hibáztatta-e s nemcsak e harmadikból következtette-e
nyelvészeti ismerete hiányos voltát? Megengedem, hogy bírálónk
szabatosabban szól vala, ha így ír: Volf úr azért _is_ gondolja déli
írónak stb., de az is, ahogy írt, a dolog lényegén mit sem változtat s
Volf úrnak éppen nincs joga ráfogást, hamisítást emlegetni.

A második ráfogás, hamisítás a következő volna: Volf úr a
_Nyelvemléktár_nak ugyancsak IV. kötete előszavát így végzi be: «Több
(hiba) nem igen lehet, mert a kész nyomtatványt még egyszer gondosan
betűről-betűre összevetettem az eredetivel. Kérem az olvasót, hogy a
kijelölteket használat előtt kijavítani s a netalán észre nem vetteket
elnézni szíveskedjék». Bírálónk bővebben kiterjeszkedvén a másolási és
sajtóhibákra s különösen megróván azt az eljárást, hogy előbb
kinyomatták az első kötetet a Gévay és Jászay másolatai után s csak
akkor jutott eszökbe meghozatni az eredetit, így folytatja fejtegetését:
«Volf úr a IV. kötet vége felé egész fideliter mondja: több (hiba) nem
igen lehet, azután kéri az olvasót, hogy az észre nem vetteket igazítsa
ki. Ez kissé nevetséges dolog. Ugyan kérem, miből, micsoda hozzávetéssel
igazítsuk ki stb». Volf úr egész méltatlankodva kiált föl: «Az van-e itt
mondva, amit a bíráló mondat velem vagy más? És ha más, mit gondoljunk a
bírálóról? Nem szándékos hamisítás-e az, ami itt elkövetett?» Bizony nem
szándékos hamisítás, sőt szándéktalan sem. Lehet-e valamely másolási
vagy sajtóhibát elnézni, ha észre nem vettük s ha észre vettük, nem
igyekszünk-e kiigazítani? A bírálónak, Volf úr kérése logikai
következményeit kivonva, joga van fölkiáltani: a Volf úr által észre nem
vett hibákat miből, honnan, micsoda hozzávetéssel igazítsuk ki?

Jól mondja bírálónk Volfról, hogy nem gondol a kicsiségekkel, ha akarja,
de a kicsiségekből nagy dolgot tud csinálni, ha akarja. Íme, kicsiségből
mily hamar tud nagy ráfogást, hamisítást fölfújni s mily kicsibe veszi
azt, ha maga úgy mellékesen valóságos ráfogást követ el. Válaszában több
helyt fitymálón emlegeti bírólónk ítélőtehetségét s a többek közt azt
jegyzi meg róla: «Hogy a bíráló írás- és hangtani nézeteket akar a
kódexekből elvonatni (198. l.) és mégis úgy szeretné kiadatni, ahogy a
_Régi költők tára_ van kiadva (190. l.), tehát a mai ortográfiával, az
mutatja, hogy maga sem tudja, mit akar». Bírálónk sehol egy szóval sem
hibáztatja a kódexeknek eredeti ortográfiával való kiadását, sőt az
ortográfia kérdését föl sem hozza. Amire Volf úr hivatkozik, az egészen
mást jelent. Bírálónk azt hibáztatja, hogy a _Nyelvemléktár_
kódexeinknek csak foto- vagy inkább telegráfja, amely közli a megértett
és meg nem értett szókat és sorokat, értelmező, magyarázó jegyzetek,
szótár stb. nélkül és amaz idézett helyen azon csodálkozik, hogy a
Nyelvtudományi Bizottság ezt így akarta vagy eltűrte, holott Sziládyval
nem így adatta ki a költőket, hanem _értelmező, magyarázó jegyzetekkel,
szómutatóval_ stb. Amint Volf úr fölfogja bírálónk hibáztatását, kétszer
is ismételve, az már a dolog lényegébe vág s valóságos ráfogás.

A keményhangú Volf úr, aki saját kíméletlenségét nagyrabecsüli,
bírálónknak hangján is megbotránkozik és szemünkre hányja, hogy e
személyeskedő bírálatot a _Budapesti Szemle_ ugyanazon számában adtuk
ki, amelyben megróttuk némely politikai lap durva hangját. Annyi való,
hogy a bírálatban van itt-ott élesség, de nincs durvaság. Volf úr
különösen kiemeli, hogy az indulatos bíráló nem igen válogat a
kifejezésekben s őt eszetlennek, pontosságát pedig butának nevezi. Ama
sorok, melyekre Volf úr hivatkozik, így hangzanak: «A IV. kötet 15. l.
ezt mondja: ‚A jelen kiadás kódexünket hű másolatban közli s így az
eredetinek nemcsak ortográfiáját, hanem még íráshibáit is meg kelle
tartanunk’. Így könnyebb is volt. Meg sem kellett érteni, csak
értetlenül adni odább. De nem szégyelletes dolog-e az, a tökéletlenségek
eszetlen közlőjévé lenni? Nem szégyen-e, hogy csak egy szerény
jegyzetben sem vet hozzá gyanítást arról: mi lehet az a sok tarka-barka
alak s miképpen kell kibonyolítani egyik-másik összezavart, érthetetlen,
utavesztett mondatot? Mit gondoljunk, mi oka lehet e buta hűségnek,
micsoda lélekkel adhatni mindezt így a magyar olvasó és éppen
nyelvtanuló közönség, tanuló, tanító kezébe?» Ez idézetből látszik, hogy
az _eszetlen, buta_ kifejezés az elvre, a kiadás rendszerére vonatkozik
s nem Volf úr személyére. Ellenben Volf úr válaszában folyvást a bíráló
személyét illeti a legbecsmérlőbb kifejezésekkel s nemcsak tehetségét,
tudományát támadja meg, hanem egész erkölcsi lényegét. A bosszúállás
tényének bélyegzi a bírálatot, kutatja a személyt s megállapítja, hogy
ellene egy egész összeesküvés alakult: van egy bűnszerző, aki kigondolta
a bosszút és adatokat szolgáltatott, egy orgyilkos, aki stílusba öntötte
az egészet s végre egy szerkesztő, aki mindezt készségesen elősegítette.
Csodálkozunk, hogy Volf úr nem hozta föl a szedőt is, aki a bírálatot
kiszedte, a korrektort, aki kijavította, a Franklin-Társulatot, amely
kiadta, az expeditort, aki szétküldte s az olvasót, aki el merte
olvasni. S ily orgyilkosság fényes nappal történt Budapesten, a
rendőrség szemeláttára. Iszonyú!

Nekünk Volf úr válaszában az tűnt föl leginkább, hogy egész crimen læsæ
majestatisnak tartja azt, hogy őt megbírálni merték és nem kedvezőn.
Mintha ilyesmit tárgyilagos író, tisztességes ember nem követhetne el,
csak elfogult elme és bosszúért lihegő szív. S vajjon, ha így állana is
a dolog, megfosztaná-e az minden becsétől a bírálatot s nem-igazzá
tenné-e ami benne igaz? Mi azt hisszük, hogy a kritikára nem egy esetben
reáillik az, amit Mephisto mondott Faustnak, amikor ez azt kérdezte
tőle, hogy ki ő:

  Ein Theil von jener Kraft,
  Die stets das Böse will, und stets das Gute schafft.

Mi több joggal emlegethetnők a bosszút, ha nem találnók oly
nevetségesnek. Alighogy a _Szemlében_ megjelent a _Nyelvemléktár_
bírálata, a _Nyelvőr_ tüstént nekünk rontott, hirdetve, hogy mi hibásabb
kiadó vagyunk, mint Volf, mert az általunk szerkesztett _Olcsó Könyvtár_
Daykájában e sorokban: «Ha ütsz ismét te boldog óra? Ha fordul végezésem
jóra? _(Esdeklés.)_ Hazám, ha ügyelsz majd tulajdon kincseidre? Ha vonsz
örök homályt balhimezéseidre?» _(Vitéz Imréhez)_ a ha-t _hah_-ra
javítottuk, nem tudva a _ha_ kötőszónak, mint névmásnak független kérdő
használatát, _mikor_, _mely időben_ jelentéssel, pedig megtanulhattuk
volna ezt a Ballagi szótárából, Simonyi nyelvtanából, Aranytól: «Oh
nemzetem _ha_ fognád elfeledni, hogyan viselte súlyos nyavalyád?»
Vörösmartytól: «Csaták miatt _ha_ nyughatol, oh ifjú szép hazánk?»

A _Nyelvőr_ egy kissé mohón kapott az alkalmon; ennyit Ballagi és
Simonyi nélkül sem nehéz tudni. Ha figyelemre méltatta kiadásainkat,
tudhatná, hogy mi, ha javítunk, a régi írók szövegén, azt mindig
megemlítjük jegyzetben; másodszor mi kiadtuk Vörösmartyt is s ha ott a
_ha_-t nem javítottuk ki _hah_-ra, bizony ezt Daykában sem akarhattuk s
itt valamely figyelmetlenségnek kellett okozni a hibát. Úgy is történt.
Daykának két kiadása van: a Kazinczyé és a Toldyé, ez utóbbi a jobb,
mert Toldy az eredeti kéziratból visszaállította a Kazinczytól itt-ott
önkényesen megváltoztatott szöveget. Mi azért a Toldy kiadásából
szedettük ki a munkát, s midőn az egész ki volt szedve, a reviziót
odaadtuk segédünknek, hogy hasonlítsa össze a Kazinczyéval, részint az
írásjelek, részint a Toldy kiadásába becsúszott nyomdahibák miatt.
Segédünk kijegyezte a revizió ívére az eltéréseket, amelyekből némelyt
megtartottunk, némelyt elvetettünk. A Kazinczy kiadásában a kérdő _ha_
mindenütt _hâ_-val van jegyezve s azt segédünk mindenütt _hah_-ra
javította. Ez figyelmünket vagy elkerülte vagy utána akartunk járni,
hogy Kazinczy mit értett ama jel alatt s valami közbe jövén, feledésbe
ment az egész s így maradt benne a hiba. De akárhogy történt, a hiba
hibának marad s a _Nyelvőr_ jól tette, hogy nem hagyta szó nélkül, akár
bosszúból tette, akár ügyszeretetből. Volf úr is jobban tenné, ha nem
emlegetné annyit a bosszút. Ezzel nem lehet lefegyverezni a kritikát,
sem félrevezetni a közönséget. Ami helyes és igaz, helyesnek és igaznak
marad akárki akármely indokból mondja, névvel, vagy névtelenül s
tökéletesen mindegy a _Budapesti Szemlé_ben jelen-e meg vagy a
_Nyelvőr_ben.




A SZERKESZTŐ JEGYZETE.[70]

Íme, egész terjedelmében közöljük dolgozótársunk polémiáját bírálói
ellen, bár azt hisszük, hogy nem éppen szükséges oly cikkekre
válaszolni, melyekben majdnem oly kevés a valódi tárgyismeret, mint a
komoly meggyőződés. De ha már kiadtuk e polémiát, a magunk részéről sem
nyomhatunk el egy pár megjegyzést.

A magyar hirlapirodalom néha oly sajátságos képet tár elénk, minőt a
szatiraíró sem gondolhatna ki jobban. Ilyen ez is. Kossuth egy könyvet
ír, melyben Deákot csempészőnek nevezi, s az újabb közjogi
intézményeinket megállapító 1867: XII. törvénycikkről pedig azt hirdeti,
hogy annak egész alapja történeti falsum. Ez állítás annyira új, oly
hallatlan, hogy minden esetre megérdemelt volna politikai hirlapjainktól
egy pár megjegyzést. S mi történik? Egyetlenegy politikai lap sem szólal
fel. Hallgat az _Ellenőr, Pesti Napló_ és _Lloyd_, hallgat mindenik.
Ugyanakkor egy fiatal kritikus egy elég objektív tanulmányt ír Jókairól,
mint regényíróról s tüzetesen és rendszeresebben igyekszik kifejteni
azt, amit már több kritikus megjegyzett s a műveltebb közönség is rég
érez, tudniillik, hogy Jókainak a pszichológia nem erős oldala. S mi
történik? Néhány politikai lap, mintha összebeszélt volna, felzúdul s
oly zajt üt, mintha valaki a magyar alkotmány alapját támadta volna meg,
vagy a Deák emlékét akarná meggyalázni. A _Lloyd_, mint a nemzeti
becsület védője lép föl, az _Ellenőr_ a lángészen történt sérelmet
bosszulja meg, a _Pesti Naplót_ sem hagyja alunni a nagy ártatlan
igazság és síkra lép a hallatlan igazságtalanság ellen. Egyszóval főbb
politikai lapjaink egy pár napig legfontosabb kérdésnek tartották, hogy
Jókai pszichológiai nagyhatalmasságát egyesült erővel megvédjék. Hát nem
nevetséges-e ez?

Mi harminc év óta sok társaságban megfordultunk, néha olyanokban is,
melyek esztétikai tekintetben műveltebbek voltak, mint a _Lloyd, Pesti
Napló_ és _Ellenőr_ szerkesztőségei, de sohasem hallottuk, hogy valaki
Jókait, mint pszichológot, különösen kiemelte volna. Legőszintébb
tisztelői is ez oldalról nem tartották erősnek s egészen más oldalról
méltányolták. Szerették benne az elbeszélő stíl ritka bájait, a rajz és
színezet élénkségét, a leleményes kalandokat, a humoros ötletek és
genreképek gazdagságát s ezekért sok mindent megbocsátottak neki.
Lélektani botlásait, a jellem- és korrajz szembeszökő, olykor botrányos
hibáit inkább csak menteni igyekeztek, mint igazolni, de sohasem
dicsekedtek velök, mint fényoldallal. Sőt újabban ez őszinte tisztelők
is sokallani kezdik, hogy kedvencök mennél többet ír, annál kevesebb
tiszteletben tartja a fizikai és erkölcsi lehetőség határait.

Valóban óhajtandó volna, ha a _Lloyd, Pesti Napló_ és _Ellenőr_ e
felfogás tévességéről mielőbb felvilágosítanák a magyar közönséget és
kritikát, de nem Asbóth- és Keszler-féle fecsegésekkel, hanem alapos
tanulmánnyal, részletes analizissel. A _Lloyd_ egyszersmind
Németországot is fölvilágosíthatná, mert mi nem ismerünk valamirevaló
német kritikust, aki Jókai pszichológiáját erősnek tartaná. Legalább
Schmidt Julián, aki porosz-német fensősége érzetében egész
leereszkedéssel igyekszik méltányolni Jókait, pszichológiáját meglehetős
gyöngének találja. Világosítsa őt fel a _Lloyd_, védje meg nemzeti
becsületünket, az _Ellenőr_ és _Pesti Napló_ pedig győzzék meg a magyar
közönséget arról, hogy Jókai regényeiben tulajdonkép nem az a jó, amit
benne leginkább élvezhetni, hanem az, ami nem igen élvezhető: az
affektált szenvedélyek s a lélektani abszurdumok – és tegyék tönkre a
_Budapesti Szemlét_, mely mindezek becsét már húsz év óta nem hajlandó
elismerni.




A NYELVŐR ÉS A BUDAPESTI SZEMLE.[71]

A _Nyelvőr_ utolsó száma (1881. XII. füzet) oly nagy zajjal ront reánk,
mintha valami csínyen kapott volna bennünket, pedig ha csínyről lehet
szó, nem mi, hanem ő követte el. A dolog igen egyszerű, bár azt a
_Nyelvőr_ mindenkép összebonyolítni törekszik. Általában természete a
_Nyelvőr_nek, hogy minden kis dologból minél nagyobbat csináljon, az
egyszerűt cigányosan elcifrázza, egész szenvedéllyel támadjon és
dulakodjék, de a legcsekélyebb támadást is rossz néven véve,
üldöztetését panaszolja. De térjünk a dologra.

A _Nyelvőr_ egyik számában (1881. IX. füzet) Bánóczi Greguss
_Költészettanát_ ismertette. A könyv fény- és árnyoldalairól nem tudott
vagy nem akart semmit mondani, hogy mégis mondjon valamit, idézett
belőle, de oly hibás fölfogással, annyira megcsonkítva, hogy annak, amit
az író mondott, éppen ellenkezője következett belőle és fennen hirdette,
hogy mindez a _Nyelvőr_ szellemében van mondva. Az idézet főpontja ez:
«A költői szabadságot rosszul értelmezik, akik a költő azon
szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn
tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_-es igét
_ik_-telenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja _karom_, tájszókat,
népies kiejtéseket, szokatlan szórendet, inverziókot engedjen magának».
A _Budapesti Szemle_ erre fölszólalt, a Greguss könyvéből egész
terjedelmében lenyomatta az idézett helyet, kimutatta az ismertető
tévedését s visszautasította a _Nyelvőr_ szellemének ez újabb
nyilatkozatát, mely éppen oly ellenkezésben áll a dolog természetével,
mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával.

S mit tesz a _Nyelvőr?_ Azt mondja rólunk: «a gyanúsítás szomorú
fegyveréhez nyúlva, a legkétségtelenebb tényeket elcsavarjuk, csakhogy a
közönségben fölszíthassuk ellene a netán már hamvadóban levő
bizalmatlanságot». S mivel bizonyítja be mindezt? Először is elismeri,
hogy Bánóczi csakugyan csonkán idézett s idézetének az az értelme van,
amit mi megtámadtunk s amit most maga a _Nyelvőr_ sem helyesel. De hisz
ezzel éppen ellenkezőt bizonyít be, mint amivel bennünket vádol. A vád
elesik s nincs helye többé a vitának. Mindegy, azért mi mégis
gyanúsítottunk s elcsavartuk a legkétségtelenebb tényeket, mert a
_Nyelvőr_ azt hiszi, úgy akarja; aki oly lehetetlen dolgot is lehetőnek
hisz, hogy nyelvünket vissza lehet erőszakolni a Kazinczy előtti korra,
az bizony ily csekély lehetetlenségen fönn nem akad.

A _Nyelvőr_ a következő okoskodással hiszi bebizonyithatónak vádját: az
nem változtat semmit a dolog velején, hogy dolgozótársa félreértette a
Greguss könyvét, csonkán idézett belőle s megtiltott a költőknek oly
dolgokat, melyek mindenha szabadosak voltak; mert az alaptétel,
tudniillik, hogy nincs költői szabadság, a nélkül is megáll és ez, nem
pedig a magyarázat veendő a Nyelvőr szelleme nyilatkozatának. Különös,
nagyon különös. Az egész könyvismertetésben, valamint a csonka idézetben
is egy szó sincs arról, hogy nincs költői szabadság, hanem csak arról,
hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot. Hogyan állhat meg
tehát a _Nyelvőr_nek egy oly tétele, melyet nem is vitatott? S az a
tétel, melyet tulajdonkép vitatott, hogy némelyek hibásan fogják föl a
költői szabadságot, hogyan lehet helyes, midőn a magyarázó példák azt
mutatják, hogy a dolgot teljesen félreérti? Egyébiránt az a kérdés, hogy
van-e, nincs-e költői szabadság, attól függ, hogy mit értünk alatta.
Jóravaló költő eddig sem értette alatta azt, hogy a költőnek szabad
megsérteni a nyelv legsarkalatosabb törvényeit, hanem csak azt, hogy
különbség van a költői és prózai nyelv között s amabban némely oly
megnyujtások, rövidítések, kettőztetések, összevonások, csonkítások,
archaizmusok, szoloecizmusok, inverziók is szabadosak, melyeket emez
kevésbbé, vagy éppen nem vehet igénybe. S e szabadságot is mindig a
nyelv természete és szelleme korlátozza, azért ami egyik nyelvben
szabad, nem következik, hogy a másikban is szabad legyen. Nálunk nem
Kazinczy volt első hirdetője a költői szabadságnak; nép- és
műköltészetünk századok óta gyakorolja s ezelőtt két századdal Gyöngyösi
már elméletét is megírta.

De vizsgáljuk, hogy mivel támogatja még nagyhangú vádját a _Nyelvőr?_
Azzal, hogy a _karom_-féle használat helyességére nézve már rég
nyilatkozott, továbbá, hogy az _ik_-es ragozás további fenntartásának
szükségét szintén rég megszüntnek hirdette. Jól van, de miért adott hát
ki egy oly cikket, mely a _karom_-féle használatot megtiltja s némely
_ik_-es igéknek _ik_-telen ragozását még a költőknek sem engedi meg? Ha
egy folyóirat előbb így, aztán amúgy beszél, két ellenkező véleménye
közül mindig az utolsót szokás végső megállapodásának venni, kivált ha
azt, mint a folyóirat irányának egyik kifejezését, bocsátják világgá. Mi
tudtuk, hogy a _Nyelvőr_ nyilatkozott mindkét kérdésben, cikkünk meg is
említette, hogy szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges
hölgyé. Egyszóval se nem ferdítettünk, se nem hallgattunk el semmit s a
gyanúsítást s a legkétségtelenebb tények elcsavarását nem mi követtük
el, hanem a _Nyelvőr_ a maga igazságszerető ártatlanságában.

Az ember azt hinné, hogy itt már véget ér a _Nyelvőr_ polémiája. A
világért sem. A _Nyelvőr_ szeret szélesen, hosszan, sőt laposan is írni.
Úgy látszik, az új szók miatt annyira megutálta az újabb magyar
irodalmat, hogy ízlést is a régiből tanul és Sámbár és Matkó mintaírói.
Aztán kedve telik benne, hogy oly irodalmi szabályokat állítson föl,
melyeket sehol a világon nem követnek, sőt maga is áthág, de mástól
szigorúan megköveteli. A minap azt hirdette, hogy nem illik névtelenül
vagy álnévvel írni, de azért közöl névtelen és álnevű cikkeket is. Most
meg azt hirdeti, hogy a megtámadott írónak kötelessége felelni minden
támadásra, minden hozzáintézett kérdésre, bár maga nem egyszer válasz
nélkül hagyja támadóit. Szemünkre hányja, hogy még maig sem feleltünk
ezelőtt harmadfél évvel hozzánk intézett kérdéseire s míg tartozásunkat
le nem rójuk, nem igen van jogunk bíráló megjegyzéseket tenni a
_Nyelvőr_re. Az igaz, hogy nem válaszoltunk ama kérdésekre, nem
válaszoltunk pedig azért, mert nem tartottuk szükségesnek, de a
_Budapesti Szemle_ azóta is folyvást igyekezett kideríteni az ortológia
némely tévedéseit s ama kérdéseket is érintette, amennyiben szükségesnek
látszott. Az író mindig maga határozza meg, hogy válaszoljon-e, vagy ne
valamely támadásra, ő vallja kárát, ha némasága miatt veszti írói
reputációját; azért ne fájjon a _Nyelvőrnek_ a mi fejünk. Úgy látszik,
hogy a _Nyelvőr_ mindenkép vitázni akar velünk. Jól van, mi is hát
kérdéseket intézünk hozzá az ő modorában. Nem követeljük ugyan, hogy
feleljen reájok, magunkat sem kötelezzük a válaszra, de ha polémiai
kedvének táplálék kell, nem annyira a magunk, mint az olvasóközönség
kedvéért, határozza meg világosan és szabatosan:

1. A nyelv csak természeti produktum-e vagy egyszersmind történeti is s
ha ez is, a magyar nyelvújítás csak elméleti tan, futó divat volt-e vagy
történeti tény, amellyel számolni kell?

2. A nyelvész törvényhozója-e a nyelvnek, vagy csak törvényeinek
fejtegetője, tényeinek magyarázója, anomáliáinak fölvilágosítója s hogy
mily szókat használhatni a végső stádiumban, ő dönti-e el vagy az író és
beszélő nemzet java?

3. Szándéka-e a _Nyelvőr_nek kiirtani nyelvünkből mindazon új szókat,
melyek az ő helyes vagy helytelen szabályainak meg nem felelnek, még ha
általánosan elterjedtek és szükségesek is?

4. Minthogy a _Nyelvőr_ is használ oly új szókat, melyeket rosszaknak
tart, megengedi-e másoknak, hogy szintén használhassanak oly új szókat,
melyeket jóknak vagy legalább szükségeseknek tartanak?

5. Ha a _Nyelvőr_ magának, másoknak is engedményt tesz, nem fog-e a
szigorú elmélet ellenkezni a tág lelkiismeretű gyakorlattal s nem lesz-e
kénytelen előbb-utóbb, itt is, ott is, meghajolni az író és beszélő
nemzet szüksége, szokása és ízlése követelményeinek?

S midőn e kérdéseket ajánljuk a _Nyelvőr_ figyelmébe, egyszersmind azzal
a jó tanáccsal is kívánunk szolgálni, hogy dolgozótársait buzdítsa egy
kissé jobb magyarságra. Például Bánóczi újabb cikke egy fordított
regényről oly rosszul van írva magyarul, hogy ritkítja párját. Éppen
most vettünk Kolozsvárról egy névtelen levelet, mely kócsintásait
tárgyalja. De minthogy kifogytunk a helyből, közlését jövő számunkra
halasztjuk.




«TOLDI SZERELME» EGY KIHAGYOTT VERSSZAKÁRÓL.[72]

Valahányszor az Akadémiában hivatalos dolgom volt, menet vagy jövet, ha
csak egy percre is, mindig meglátogattam Arany Jánost. Halála előtt
mintegy három héttel, egy akadémiai ülés előtt, szintén benyitottam
hozzá. Ott ült íróasztala előtt, egy írókönyvre hajolva s jegyezgetve
belé.

– Jó napot, János! Mit csinálsz? Nem vagyok-e alkalmatlan?

– Nem. Mindjárt kész vagyok, csak a napi kiadásokat jegyzem be
számadókönyvembe, aztán beszélgethetünk, – viszonzá s újra lehajolt
számadókönyvéhez s folytatta a jegyezgetést.

– Ugyan mit vesződöl te ezzel? Rontod különben is elgyöngült szemeidet.
Fiadra vagy unokádra bízhatnád vagy akár elhagyhatnád az egészet. Nem
tartozol te senkinek számadással, magadnak pedig csak megengedhetsz egy
kis kényelmet. Semmi hasznod belőle, ha utolsó krajcárig tudod is, hogy
mit adtál ki. Amit kiadtál, hogy vissza nem jő, ezt a nélkül is
tudhatod.

– Ej, milyen meggondolatlanul fecsegsz össze mindent – mondá Arany
föltekintve írókönyvéből – látszik, hogy könnyelmű, rossz gazda vagy.

– Az nem vagyok – viszonzám – többet sohasem költöttem, mint amennyi
jövedelmem volt. Ha kevesebb volt, kevesebbet, ha több volt, többet
költöttem. Néha még valami fönn is maradt. Mi szükség ehhez számadás?

– De hiszen így te sohasem tudod, hogy mennyi a bevételed és mennyi a
kiadásod!

– Az utolsó krajcárig nem, de annyira igen, amennyire szükségét érzem. A
legfőbb az, hogy soha sincs deficitem. Bevételeim részint haviak,
részint negyedéviek; minden hó és negyedév elején fedezem
legszükségesebb kiadásaimat; ami pénzem marad, azt elzárom s költök
belőle, annál kevesebbet, mennél inkább fogy, egész a jövő hónapig vagy
negyedévig. Ez az én rendszerem, amelyhez nem kell számadókönyv;
egyfelől kényelmes, másfelől nem bonyolít bajba.

– Nem kívánok részt bölcseségedből – jegyzé meg Arany röviden.

– Minden ember a maga természete és szükségei szerint bölcselkedik.
Egyébiránt, ha pontosan jegyezném is bevételeimet és kiadásaimat,
szembaj esetében nem vesződném vele, hanem másra bíznám.

– Az én szemem többé meg nem gyógyul – mondá Arany szomorúan – néhány
szám följegyzése már nem árthat neki. De ne veszekedjünk tovább –
folytatá derűltebben – gondolom, nem azért jöttél hozzám. Ülj le,
mindjárt elvégzem dolgomat, addig olvass valamit, aztán beszéljünk
okosabb dolgokról.

Erre leültem egy karosszékre asztala mellé, amelynek végén elszórva
néhány könyv feküdt. Fölvettem közülök egyet, hát alatta egy
Margit-szigetről szóló nyomtatvány tünt szemembe, melynek üres lapjára
irónnal néhány verssor volt írva. Fölvettem és elolvastam; reáismertem
Arany kéziratára, valamint arra is, hogy ez egy _Toldi szerelméből_
kihagyott versszak, még pedig a XII. ének végéből, midőn Toldi Margit
szigetén négy fiatal fűzet ültet kedvese sírjához. A kihagyott
versszakban megemlíti a költő, hogy a négy fűz elárvult sarjai talán még
maig is élnek, egy fejedelmi személy (József főherceg) oltalmában, aki e
sziget nagy multját virányos jövővel szegte be s hagyta, hogy az agg
költő éneke utolját ott zengje el s aztán hallgatva várja ott halálát.

– Miért hagytad ki e versszakot _Toldi szerelméből?_ – kérdém Aranytól,
aki éppen bevégezte számadását s hozzám fordult.

– Mit kutatsz irataim közt? – kiáltott föl némi ingerültséggel.

– Nem irataid közt kutattam, hanem könyveid között, sőt nem is kutattam
Te mondád, hogy olvassak valamit, amíg számadásod bevégezed, így vettem
kezembe e nyomtatványt, melynek üres lapján versed állott. Ez oly
szabályos eljárás, hogy a rendőrség sem találhatna benne hibát. De mondd
csak, mikor írtad e versszakot? Az eredeti kéziratban, melyet nekem
ideadtál volt olvasás végett, e versszak nem volt meg.

– Persze, hogy nem volt meg – mondá Arany lassankint földerülve – de,
hogy most hogyan került e nyomtatvány a könyvek közé, magam sem tudom,
Azonban halld, elmondom néked az egész históriát. Emlékszel, 1879-ben
végeztem be _Toldi szerelmét_. Odaadtam neked olvasás és bírálat végett,
te néhány nap mulva visszahoztad s közölted velem megjegyzéseidet. A
többek között azt jegyezted meg, hogy midőn Toldi kedvese sírjára borul,
a «Piroska» fölkiáltáson kívül egyebet is mondhatna, jól esnék az
olvasónak, ha egy pár sorban kifejezné fájdalmát. Én erre viszont
megjegyeztem, nincs szükség reá, a fájdalom nagyságát éppen a szólni nem
tudás fejezi ki. Azonban eltávozásod után sokat gondolkoztam e
versszakon; eszembe jutott, hogy sehol sem fejeztem ki, pedig akartam,
Toldinak azt a fogadását, hogy szíve sohasem kíván többé asszonyt
ismerni. E hely éppen alkalmas volna reá, azért változtattam az illető
versszakokon s midőn Toldi fájdalmának első rohama valamit enyhült, még
négy sort adtam ajakára, melyek kifejezik fogadását is. Később arról is
gondolkoztam, minthogy a Margit-sziget a jelenet színhelye, vajjon nem
kellene-e beleszőnöm József főherceget is, aki e szigetet a főváros
díszére s a szenvedő emberiség javára egész tündérkertté varázsolta át.
Arra is gondoltam, hogy illő volna személyes hálámat is kifejezni egy
pár sorban, mert lásd, hogy nyaranként e szigeten lakhatom, az reám
beteg emberre nézve valóságos áldás. Aztán József főherceg sok
szívességet tanusított irántam, minden feltünés nélkül, észrevétlen,
gyöngéden. A fürdőigazgatóság a legjobb szobákat adatta nekem, a bért
sohasem emelte, bár a másokét igen; gondoskodott kényelmemről a nélkül,
hogy kértem volna, reggelenként virágokat küldetett nőmnek és unokámnak.
Úgy hiszem, hogy mindezt a fürdőigazgatóság nem magától tette, hanem
alkalmasint József főherceg utasításából, aki meghagyta nekik, hogy
hozzám figyelemmel, szívességgel legyenek. Megvallom, mindez jól esett
szívemnek s ez érzés szülötte az a versszak, amelyet az imént olvastál.
De kihagytam mind az első, mind a második kiadásból, nehogy hízelgőnek
gúnyoljanak vagy valami olyat sejtsenek, aminek semmi alapja nincs.

– Azt ugyan rosszul tetted – mondám egész komolyan – mert jól mondja
Erdélyi János:

  «A mit érzesz, azt soh’se tagadd el».

– Könnyen és hamar ítélsz – viszonzá Arany – az első és második
kiadásból, igaz, kihagytam a versszakot, de a harmadik vagy negyedik
kiadásban, halálom után, benne lesz. Ím, lásd magad – folytatá
könyvtárához lépve s kivéve abból _Toldi szerelme_ nyomott példányát. –
Nézd, mily gondosan bejegyeztem ide a kihagyott versszakot, megjelölve
azt is, hogy hova kell jönnie. – Most halld kapcsolatosan mind a négy
versszakot, a 105. a kihagyott.

És kezdé olvasni, amint következik:


103.

  «Piroska!»… zuhant most körűl a keresztre,
  Kebléhez szorítva, záporba fürösztve,
  Csókolta, ölelte azt a hideg szírtet,
  Mig vele a nagyján valamit enyhített;
    De tovább is egyre zokogott bánatja,
  Mint mikor a sirást el a gyermek hagyja;
  Majd szemeit törlé s a csillagos égre
  Fölnézve sokáig, így szólala végre.


104.

  «Tiszta vagy, ott is vagy! hiszem erős hittel,
  Oda vársz, meggyógyitsz boldog szeretettel;
  Addig soha e szív asszonyt ne ösmérjen,
  Fogadom, s megállom, Isten úgy segéljen.»
    Most kele – négy gödröt vájt neki jó kardja,
  Két keze markával földjét kikaparta,
  Felránta tövestűl négy fiatal fűzet:
  Ezek árnyékolják az apácaszűzet.


105.

  _A négy fűz elárvult sarjai tán élnek_
  _Ma is, oltalmában fejdelmi személynek,_
  _Ki, hogy e szép sziget rászálla idővel,_
  _Beszövé nagy multját virányos jövővel_
    _S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje_
  _Éneke utolját ott elzengicsélje,_
  _Azután hallgatva ott várja halálát,_
  _De kövessük Toldit és a rege szálát._


106.

  Hogy látta-e mind ezt a kolostor népe,
  Ki tudja, hisz ennek ötszáz harminc éve;
  Lehet az, hogy látták vagy meg is ösmerték,
  De megháborítni a nagy hőst nem merték.
    A mely úton jött volt, azon is ment vissza,
  Piroska torát már szomorúan issza,
  Piroska torában szerelme utóját,
  Együtt az Anikó vidám kézfogóját.

– No hát meg vagy velem elégedve? – kérdé Arany az olvasás bevégzésekor,
szelíden mosolyogva.

– Meg, János s ha kívánod, kedvedért ezután rendes számadást viszek
bevételeimről és kiadásaimról.

– Nem kívánom, élj kedved szerint, de engedd, hogy más is kedve szerint
élhessen. Én így is meg vagyok veled elégedve.

Ekkor órámra tekinték s láttam, hogy öt óra már elmult.

– Már öt óra, mennem kell, mert ha te meg vagy is velem elégedve, az
osztály nem igen lesz, ha mint osztálytitkár elkésem az ülésről. Isten
veled! Nem jössz el te is az ülésre?

– Nem, eleget jártam húsz év óta, engedjétek, hogy élvezzem
szabadságomat, úgysem sokáig tart – mondá Arany szomorúan s kezet
szorítva elváltunk egymástól.

És csakugyan, három hét mulva ravatalon feküdt.




DESKRIPTÍV KRITIKA.


I.[73]

A _Hét_ című hetilap 22. számában igen különös elvet hirdet s akar reá
erőszakolni a magyar kritikára. Megtiltja a kritikusnak, hogy valamely
mű értékéről elmélkedjék s vizsgálja, hogy az jó vagy rossz. «Aki nem a
szabályok szemüvegén nézi az irodalmat – úgymond – hanem saját szemével
lát, a maga szívével érez, az már számot akar adni élvezetéről,
mindenekelőtt az író tehetségét, gondolatait, érzelmeit, személyiségét
vizsgálja, mint a természettudós, aki a növényt nem bírálja, hanem
leírja. Nekünk, fájdalom, nincs _deskriptív_ kritikánk, nekünk csak
bíráink és bakóink vannak.» Tehát a kritikusnak nem szabad bírálni, csak
ismertetni. De hát így hogy adhat számot élvezetéről, hogy vizsgálhatja
az író egyéniségét, ha nem szabad bírálnia, ítélnie? Ami még különösebb,
ez elvet Alexander Bernát hirdeti, aki a magyar filozófiai irodalom
egyik érdemes munkása. Képzelhetni-e filozófot elemzés, bírálat, ítélet
nélkül? S vajjon nem bírált-e maga Alexander is regényeket, drámákat és
tudományos munkákat? S nem oly lapban hirdeti-e ez elvet, amely
jól-rosszul szintén bírál, sőt minden indokolás nélkül koronként pálcát
tör az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság fölött? Alexander panegyrist
írva Dóczi arcképéhez, hirdeti ez elvet, mert rossz néven veszi, hogy
Dóczit nemcsak ismertetni, hanem bírálni is merik. Nem jobb lett volna-e
megcáfolni és nevetségesekké tenni Dóczi igazságtalan bírálóit, mint
általában elítélni minden bírálatot? Bizonyára mindenki tetszése szerint
írhat csak ismertetést valamely műről, de megtagadni a bírálat jogát,
annyi, mint a gondolat szabadságát igázni le, ehhez pedig senkinek se
joga, se ereje.


II.[74]

Legyen szabad egy pár rövid megjegyzést tenni e nyilt levélre. Mi minden
fokú és formájú kritikát jogosnak tartunk s éppen azért szólaltunk föl
A. B. ellen, mert bizonyos fokú kritikát megtiltani látszott. Igaz, hogy
minden fokú kritikának megvannak a maga ösvényei, de nem a foktól vagy
formától függ valamely kritika becse, hanem a kritikus szellemétől. Az
is igaz, hogy némely elmélet csinálmány, de vajjon a benyomás mindig
csalhatatlan-e s nem lehet-e a rokon- és ellenszenv, esetleges
körülmények vagy éppen rossz ízlés csinálmánya? Dóczi némely lélektani
abszurdumait se az elméletből, se a benyomásokból folyó kritikával nem
lehet igazolni.




JÁSZAI MARI ASSZONY ELEKTRÁJA.


I.[75]

Minden megjegyzés nélkül közöljük e sorokat, melyeket éppen nem tartunk
igazságtalanoknak, sőt azt hisszük, hogy Jászai Mari Elektrája még más
bajban is szenved: Elektra jellemének nem elég szabatos fölfogásában.
Elektra elkeseredett nő, aki áhítja az atyjáért veendő bosszút, de
egyszersmind nemesszívű s bosszúvágyának is kegyelet a forrása.
Legerősebb fölindulásaiban sem hóbortos vagy elvadult, hanem csak
érzéseitől elragadott királyi nő, aki sohasem vetkőzik ki egészen
nőiségéből. Ezt nem mindig tartotta szem előtt a művésznő s erre befolyt
azon sajátsága is, hogy nála a lelki fájdalom kifejezésében könnyen
túlsúlyra kap a test lázas idegessége. Éppen azért legsikerültebbnek
tartjuk egész Elektrájában azt a jelenetet, midőn a gyászhírtől
lesujtva, odaborul testvére vélt hamvvedréhez és elsiratja: «Oh,
szeretett Orestesem emléke te» stb. Itt nemcsak az átmenet volt
lélektani, hanem a lélek fájdalmának kifejezése is mély, benső és
tiszta, amelyet nem zavart meg a test idegláza.


II.[76]  _Nyilatkozat_.

A _Budapesti Szemle_ februári számában Jászai Mari asszony Elektrájáról
írt _Nyílt levél a szerkesztőhöz_ című álnevű cikk némely kifejezéseit,
amint közvetlen és közvetett forrásból értesültem, a művésznő olyanoknak
találta, melyek őt, mint nőt is sérthetik: ennek ellenében, mint felelős
szerkesztő, kijelentem, hogy a bírálatnak nem volt sértő szándéka s ha a
művésznő azzal magát _nőiségében_ sértve érzi, őszintén sajnálom s _e
tekintetben_ tőle minden vonakodás nélkül bocsánatot kérni lovagias
kötelességemnek ismerem.

Budapest, 1891. február 17.




A BETEG PARLAMENT.[77]

Írta gr. Keglevich Béla. Budapest, 1891. Franklin-Társulat.

E röpirat szerzője parlamentünk betegségét a ferde pártviszonyokban
keresi s azt hiszi, hogy mindaddig, amíg azok máskép nem alakulnak, nem
lehet a bajon segíteni, mert a pártok jelenlegi alakulásukban képtelenek
úgy teljesíteni föladatukat, amint teljesíteniök kellene. Bírálat alá
veszi a pártokat s kimutatni igyekszik, hogy a szabadelvű párt
szabadelvűség tekintetében nem elég tömör. Nem egy tagja vonzódik a
konzervatív irány felé és csak azért állott a szabadelvű párthoz, mert
nem szegődhetett máshová. Ez állapotnak az a következése, hogy a kormány
minden kérdésben nem lehet oly szabadelvű, mint aminő lehetne, hanem
pártja egy része konzervatív irányának megfelelően kénytelen haladni nem
egy kérdésben. A mérsékelt ellenzékről nem sok mondanivalója van a
szerzőnek. Azt hiszi, hogy közte és a szabadelvű párt között elvi
különbség nincs s ellenzéki működése tisztán személyes okokra vezethető
vissza. Ami a szélső baloldalt illeti, ez szintén olynemű bajokban
szenved, mint a szabadelvű-párt, nem mindnyájan vallanak radikális
elveket, sok köztük a maradi; e mellett nem ismervén el a közjogi alapot
s így nem remélhetvén a kormányra jutást, nyugodtan alkalmaznak minden
erőszakos eszközt, amellyel megakadályozhatják a kormány működését, mert
biztosítva érzik magokat azon eshetőség ellen, hogy valamikor ők is
hasonló nehézségekkel lesznek kénytelenek megküzdeni.

A szerző így jellemezve a pártok, a beteg parlament állapotát,
orvosszerűl azt ajánlja, hogy a minden párton található konzervativek
tömörüljenek egy párttá s legyen három pártunk: szabadelvű, konzervatív
és radikális. E pártok küzdelme csak jótékonyan hathatna közéletünkre; a
szabadelvű és konzervatív párt könnyen váltakozhatnék, a kormány s a
radikális párt serkentően hathatna mindkettőre. Úgy látszik, a szerző
előtt az angol tory- és whig-párt küzdelme lebeg s meg kell vallani,
hogy 1867-ben helyén lett volna, ha a konzervatív-párt, elismervén a
közjogi kiegyezést, külön párttá szervezkedik, sőt később, a fuzió után
is, amikor a körülmények még inkább kedveztek megalakulásának. Azonban
Sennyei báró kezdeménye hamar véget ért s azóta semmi ilynemű mozgalom
nem mutatkozott. Ily körülmények között nem várhatni ily párt
megalakulását s a szerző óhajtásának és ösztönzésének nem igen van
gyakorlati oldala.

Részünkről parlamentünk nagyobb és könnyebben gyógyítható betegségének
tartjuk a botrány és obstrukció divatosságát. A bajt nem kell
kicsinyleni, ez nem pártkérdés, nem is csak a házszabályok kérdése,
hanem valóságos alkotmány-kérdés. Belőle a kisebbség vétója fejlődhetik
ki, amelyet nem ismer alkotmányunk. Európa minden alkotmányos országa
csirájában elfojtott minden ily kísérletet; nekünk is ezt kell tenni. A
házszabályok szigorítása s a klotür behozatala, habár enyhe formában,
immár kikerülhetetlen. Ide járul még egy más jelenség is, mely a közjogi
alap erélyes védelmét teszi szükségessé. A mérsékelt ellenzék, új néven
nemzeti párt, a közjogi alapon állónak mondja ugyan magát, de azon
jelszóval, hogy azt nemzeti irányban igyekszik fejleszteni, bár más
úton, más árnyalattal, többé-kevésbbé ugyanazt teszi, mint a szélső
baloldal, amellyel a választásokra szövetkezett is. A dualizmus jelen
alakjának fönntartása nagy érdekében fekszik a magyar nemzetnek;
gyöngülése, bomladozása ellenségeinek volna diadala s különösen Európa
jelen helyzetében hazánkat oly beláthatatlan zavarba, veszélybe döntené,
amelyen aztán nem segíthetnének se Apponyi gróf széphangú szónoklata, se
Kaas báró hipnotikus vezércikkei.




MAGYAR SZELLEMI ÉLET.[78]

Elbeszélések és rajzok a magyar írók és művészek életéből. Szerkesztette
Igmándy Mihály. Budapest, 1892.

Sajátságos irodalmi viszonyok között élünk. Valakinek eszébe jut, hogy
kiadja az élő magyar írók és művészek arcképeit szöveg kíséretében. Ez
eddig helyes. Természetesen azt várja az ember, hogy a szöveget maga a
vállalkozó írja vagy szakférfiakkal iratja. Oh, nem! A vállalkozó
leleményesebb ember, mintsem a szokott úton induljon. Magokat az írókat
és művészeket kéri föl, hogy írjanak magokról valamit, írják meg életök
valamelyik érdekes epizódját. S az írók és művészek engedelmeskednek a
vállalkozó kérésének, mint valamely fensőbb parancsnak. E szokatlan
eljárást mindkét részről csak úgy lehetne menteni, ha a vállalat
jövedelme jótékony célra fordíttatnék. Ily esetben szokatlan módhoz is
folyamodhatik az ember, amit rendes körülmények között nem tenne meg.
Jótékony célból tisztes nők a templom ajtaja elé állhatnak persellyel,
műkedvelők mint művészek léphetnek föl s írók szöveget írhatnak saját
arcképökhöz. A szokatlanság fölkelti a kíváncsiságot s megnyitja a
közönség erszényét.

Ily mentség nélkül olynemű vállalat, mint ez az album, nem igen illik az
irodalom méltóságához s hogy lapjaink mégis föltűnő méltánylattal
fogadták, azt, úgy látszik, az a körülmény magyarázza meg, hogy a
szerkesztők vagy dolgozótársaik szívesen írván ez albumba, saját magok
ellen nem fordulhattak. Ez általános megjegyzést elégnek tartva, nem
szándékozunk az album bírálatába bocsátkozni. Mindenesetre van benne
néhány érdekes és sikerült dolgozat is, de egészben véve meglehetős
szegényes s inkább a hiúság kirakata, mint a szellem kincstára. Az
írónők leginkább írói pályájok sikereit emlegetik; a színésznők első
fölléptök izgalmairól és méltánylóiról írnak; a színészek pályájok
kalandjaiból beszélnek el egyet-mást, ami nem mindig érdekes, de erősen
ki van színezve; a festők és szobrászok a kisebb lapok tárcacikkeit
utánozzák s mintegy mondani látszanak: mégsem oly nehéz az az írói
művészet; a hírlapírók némelyike ártatlan hírlapi csínyeit leplezi le,
az ártalmasokról hallgat; a költők legtöbbje szerénykedve gyermeksége
tehetséget jósló emlékeivel vagy pályája dicsőségével kacérkodik s
egy-egy oldalvágást mér kritikusára. Ifj. Ábrányi Kornél ily cím alatt:
_Mit köszönhetek én Gyulai Pálnak_, egy egész cikkel tiszteli meg e
folyóirat szerkesztőjét, mint kritikust. Elmondja, hogy csaknem egy
negyedszázad óta hadilábon állanak egymással, hogy Gyulai első ifjúsága
óta rosszul bánik vele, hogy a legcsúnyább, legmérgesebb irigység
kígyójával marja folyvást. «Ez a kígyó pedig – végzi elmélkedését –
nemcsak azokat szokta marni, akikre rábocsátják, hanem azt is, aki
keblén melengeti. Nincs borzasztóbb sors, mint egy egész életen át egy
ilyen mérges kígyóval összeakasztva lenni és sohasem tudni szabadulni
tőle. S minél inkább nő éveink száma, annál inkább nő a kígyónak is
hatalma fölöttünk. Nos és ettől a kígyótól csak az van megmentve, aki
még jókor, még gyermekkorában, úgyszólva játék közben, érezte annak
marását s annyiszor érezte, hogy nemcsak hozzá szokott, hanem hozzá is
edződött. Azt később hiába harapják s mivel hiába harapják, hát szállást
sem keresnek nála. Ezt köszönhetem én Gyulai Pálnak. Bármeddig élnék,
soha ezért a hálát el nem felejthetem.»

Hogy e hadilábon állás, üldözés, kígyómarás tulajdonképpen miben
nyilatkozik, azt Ábrányi egy szóval sem említi. Kipótoljuk e mulasztást.
Az egész csak annyi, hogy Ábrányi költői műveit, politikai röpiratait
nem igen kedvezően bírálta meg e folyóirat. Hogy e bírálatok nem voltak
éppen igazságtalanok, azt Ábrányi maga elismerte, midőn a költői
pályától visszavonult, mint amelyre nem érez elég hivatottságot s
egészen a politikának áldozza tevékenységét, amelyre talán nagyon is
hivatottnak képzeli magát. Politikai röpiratai egyikéről, az Andrássy
Gyuláról irottról, szintén maga elismerte a _Pesti Napló_ban, hogy egy
kissé balul ítélte meg Andrássyt. E tények, úgy hisszük, nem Ábrányi,
hanem e folyóirat mellett tanuskodnak. Ami Ábrányi háláját illeti, erről
is hallgat a cikk. E hiányt is kipótoljuk. E hála abban nyilatkozik,
hogy Ábrányi _Pesti Napló_ja minden alkalmat fölhasznál e folyóiratnak
és szerkesztőjének nagyon is heves becsmérlésére. Azonban e hála vagy
hálátlanság semmi esetre nem oly csapás, amelyet bárki könnyen el ne
viselhetne.




A NEMZETI SZÍNHÁZ MŰSORÁRÓL.[79]

Egy pár megjegyzést akarunk tenni a Nemzeti Színház műsorára, de nem
bocsátkozunk bővebb részletekbe s még kevésbbé szándékozunk kimeríteni a
tárgyat, amely különben tüzetesebb fejtegetést is megérdemelne. Azt
hisszük azonban, hogy néhány megjegyzés sem fölösleges különösen akkor,
midőn alig szól valaki e kérdéshez s ha szól is, nem igen tárgyilagos
indokok vezetik.

A Nemzeti Színház műsora kezdettől fogva három irányt egyesített:
először színre hozatalát s fenntartását egy pár külföldi nagy drámaíró
remekműveinek; másodszor kiválogatását az újabb európai drámairodalom
oly sikerültebb újdonságainak, melyek nálunk is sikerre számíthatnak és
végre fejlesztését a magyar drámai irodalomnak, színre hozva minden oly
eredeti művet, mely egy vagy más tekintetben sikerültebb, a jelesbeket
fenntartva mindaddig, amíg jelesbek le nem szorítják, de ekkor sem
mellőzve egy pár olyant, amelyeknek állandóbb becsök van vagy amelyekhez
nevezetes irodalomtörténeti emlék fűződik. E hármas irányt nem az
igazgatók találták föl, ez a viszonyok természetes kényszerűségéből
folyt s egyhamar nem is változtathat rajta senki. Ezért a Nemzeti
Színház műsora megítélésében mindig csak a körül foroghat a kérdés:
vajjon az igazgató e hármas irányt minő ízléssel és sikerrel szolgálja.

Ezúttal mellőzzük a külföld remekeit és újdonságait s csak a magyar
drámairodalomra szorítkozunk s mindjárt minden habozás nélkül ki merjük
mondani, hogy kivéve talán a forradalom után egy pár évet, soha annyi
rossz eredeti színmű nem került színre, mint a közelebbi évtizedben
Paulay Ede igazgatása alatt. Elég lesz csak Mérai Horváth, Kabos Ede,
Szemere Attila, Tolnai Andor, Abonyi Árpád színműveit említenünk.
Megemlíthetnők még más szerzők hasonló értékű műveit is, de elégnek
tartjuk csak a legfőbbekre rámutatni. Mi az oka e jelenségnek? Bizony
nem annyira az ízléstelenség, bár olykor ez is befolyással lehet, mint
inkább részint a hibásan felfogott hazafiság és nemzeti irány, részint
pedig a sajtó nem éppen önzetlen ösztönzése. Politikai és társadalmi
mozgalmaink között is megtaláljuk e jelenséget, mely lelkesedve és
lelkesítve, a nemzeti irányt a nemzetibbel akarja megrontani. A cél és
lelkesedés nemes, de az eszközök rosszak, céltévesztők, sőt
célellenesek. Nem csoda, ha ettől a Nemzeti Színház igazgatója sem ment.
Miért ne higyje ő is, hogy minél több eredeti új mű színrehozatala a
leghatásosabb módja az eredeti drámairodalom fejlesztésének? Pedig ennek
éppen ellenkezője áll. A sok rossz eredeti új színmű árt a jobbak
hitelének, vagy ha nem, megrontja a közönség ízlését; a színészekre
nézve sincs jó hatással, lehangolja őket s nem nagy gondot fordítanak
oly színműre, amely nem soká a lomtárba kerül. Jól tudjuk, hogy senki
sem állhat jót valamely színmű sikeréről, mert az néha a közönség
hangulatától és esetleges körülményektől is függ: a drámairodalom
története nem egy művet említ, amelyek ideig-óráig nagy hatást tettek,
aztán elfeledték őket és volt nem egy oly remekmű is, amely megbukott s
csak később vívta ki a közönség tapsait. Azt is tudjuk, hogy a valóban
sikerült színmű ritka, de az ilyen és a valóban rossz színmű között még
sok fokozat van s éppen a Nemzeti Színháznak nem lehet hivatása az
utóbbi iránt különös rokonszenvvel viseltetni. A Nemzeti Színháznak az
új színművekre nézve mindig a körülményekhez kell alkalmazkodnia;
termékenyebb korszakban, midőn sikerültebb művek között válogathat,
minél ritkábban kell kísérletet tenni a gyöngébbekkel; meddőbb
korszakban természetesen olyanokat is színre hozhatni, amelyek máskor
mellőzhetők, mert megkívánhatja ezt az eredeti drámairodalom
fejlődésének folytonossága, de az olyanok minden időben mellőzendők,
melyekben se drámai, se színi, se nyelvi tekintetben nincs valami
figyelemreméltó vagy éppen ízléstelen léhaságok. Ez nem volna
fejlesztés, hanem sülyesztés, nem a nemzeti irány támogatása, hanem
akaratlan kigúnyolása.

Nem ismerjük a színházi újabb szabályzatokat; ezeket nálunk
kényök-kedvök szerint, szükségeikhez képest szokták változtatni
intendánsok és igazgatók, a kormány folytonos helybenhagyásával, pedig
némi állandóság nem ártana e tekintetben is. Nem tudjuk: vajjon a régi
viszonyban van-e az intendáns az igazgatóval s az ujjonnan
visszaállított drámabíráló-bizottságnak is megvan-e a régi hatásköre s
így mennyiben, mily arányban illeti meg mindnyájokat a felelősség. A
régibb szabályzat szerint az intendáns nem elegyedett belé az igazgatók
teendőinek részleteibe, csak általában ellenőrizte azt a művészeti
irányt, melyben előlegesen megegyeztek; továbbá az igazgató,
felelősségénél fogva, nem tartozott előadatni minden oly művet, amelyet
a drámabíráló-bizottság elfogadott, de a visszavetett művet sem
adathatta elő, vagy ha mégis elő akarta adatni, ez a visszavető
drámabírálók lemondását vonhatta maga után. Így arányosan oszlott meg a
felelősség, a nélkül, hogy egyik a másikat csorbította volna. Ha a régi
szabályzat áll, akkor mind a három intézmény képviselői felelősök, de a
dolog természete szerint legfőkép az igazgató, akinek feleletre vonását,
kirívóbb esetben, a sajtónak kellene gyakorlatba venni.

Azonban a sajtó inkább ösztönzi az úgynevezett hazafiasb, nemzetibb
irányt, mint korlátozza. Az új eredeti színművekről különbözőkép
vélekednek ugyan hírlapjaink, sőt némelyiket keményen el is ítélik, de
abban mindnyájan egyetértenek, hogy a műsorra minél több új eredeti
művet kell kitűzni, mert csak ily módon fejlődhetik drámairodalmunk s
jutunk majd abba a helyzetbe, hogy mennél ritkábban szoruljunk idegen
újdonságokra. Mi legalább nem olvastunk hírlapjainkban olynemű
felszólalást, mely az új eredeti színművek irányában egy kis
mérsékletre, több óvatosságra s némi kritikára ösztönözné a Nemzeti
Színház igazgatóját. Ide járul még az a körülmény is, hogy drámaíróink
legnagyobb része hírlapíró, vagy valamelyik hírlap pártfogoltja. Így még
kevésbbé hajlandók alkalmatlankodni az igazgatónak, oly tanácsokkal
szolgálva, melyek esetleg ellenök fordulhatnának. A drámaírók és
hírlapok előzékenységét az igazgató hasonló előzékenységgel viszonozza s
talán ez egyik oka annak, hogy Paulay oly népszerű a hírlapok hasábjain.

A sikerültebb művek műsoron maradására és a régiek fölelevenítésére sem
a leghelyesebb eljárást tapasztaljuk. Nem egyszer sokáig maradnak a
műsoron oly művek is, melyeknek néhány előadás után végkép el kellene
tűnniök, ami pedig a régiek fölelevenítését illeti, arra rendszerint
csak élő költők számíthatnak, a halottakkal oly kevéssé törődik az
igazgatóság, mint a sajtó. Néhány évtized óta szokás a Nemzeti
Színházban, hogy egy pár elhúnyt drámaíró születése vagy halála napján
előadják valamelyik művét, meglehetős készületlenül, mintegy robotból.
Az igazgatók azt hiszik, hogy ezzel lefizették a kegyelet és
nemzetiesség egész terhes adóját. Miért ne lehetne az ily műveket máskor
és többször is előadni? Mindenesetre ez inkább szolgálná a nemzeti
irányt, mint a rossz művek iránt való előzékenység. A másnemű
fölelevenítéseket inkább személyes tekintetek sugalmazzák, mint tárgyias
okok. Például miért eleveníteni föl Rákosi Jenőnek _A báróné levelei_
című művét, mely csekély becsű s hatást sem tett? Az _Éljen az
egyenlőség_ br. Eötvös Józseftől, a _Tisztújítás_ Nagy Ignáctól,
mindenesetre többet érnek, hatást is tettek a magok idejében s e mellett
a közelmult korrajzai. Miért vetik ezeket sutba s miért elevenítik föl
Bartók Lajos _Legszebb_jét, e drámaitlan, hideg és unalmas vígjátékot?
Ott van régibb vígjátékaink között több sokkal becsesebb. Például, hogy
csak egyet említsünk, Csató _Megházasodtam_ című vígjátéka, mely egykor
kedvelt darabja volt a Nemzeti Színház műsorának. Miért erőnek erejével
fenntartani Dóczi Lajosnak némely gyarlóbb darabját s Bartók Lajosnak
annyira szegényes és zavaros történelmi drámáit, melyeknél sokkal
jobbakat találhatni régibb történelmi színműveink között első sorban
Szigligetitől? Azonban úgy látszik, lassanként maga Szigligeti is
leszorul a nemzeti színpadról, melynek annyi szolgálatot tett.

Nem kívánunk bővebb részletekbe bocsátkozni. Ennyi is elég
figyelmeztetésül. Nem hisszük ugyan, hogy sikere legyen, de
fölszólalásunkkal némi kötelességet véltünk teljesíteni.




A M. T. AKADÉMIA S EGY PÁR HÍRLAPÍRÓ.[80]

A _Hét_ május havi 20-dik számában a következőket olvashatni:

«Magyarország már értesült róla, hogy a magyar tudós társaságnak most
van nagyhete. Az a nagyhét arra való, hogy amit egész esztendőn
keresztül nem csináltak, azt ezen a héten se csinálják meg.
Csodálatosképpen az Akadémiának mégis van jelenteni valója, nagyobbrészt
pályázatokról, melyek meddők maradtak.»

E soroknak vagy az az értelme, hogy az Akadémia egész éven át nem
csinált semmit s mégis munkásságáról jelentést irat, nagyobbrészt
pályázatokról, melyek meddők maradtak, vagy pedig az, hogy az Akadémia
munkálkodik ugyan, de munkásságának semmi tudományos értéke nincs s
pályázatain egyetlen valamirevaló tehetség sem versenyez. Az első
értelemben vett állítás igazán annyi, mint semmi, mert homlokegyenest
ellenkezik a köztudomású tényekkel. Az Akadémia mind a három osztályában
ez évben is számos értekezést olvastatott föl, az Akadémia maga több
tudományos munkát adott ki, azonfelül segélyével sok oly könyv és
folyóirat jelent meg, amelyek máskép bajosan láthattak volna napvilágot
és pályázatai közt nem egy volt sikeres. Ha másik értelemben vesszük a
_Hét_ állítását, hogy az Akadémia munkásságának tudományos értéke semmi,
akkor először is méltán azt kérdhetjük: van-e magyar író, aki egyaránt
jártas annyiféle tudományban, melyeket az Akadémia tagjai művelnek, hogy
az Akadémia egész munkásságáról szakszerű ítéletet mondhasson? Bizonyára
nincs s ha valaki mégis oly vakmerő, hogy ilyenül lép föl, ítéletét
legalább valamivel indokolni igyekszik. A _Hét_ ezt sem teszi. Meg
vagyunk győződve, hogy a _Hét_ dolgozótársai között senki sincs, aki az
Akadémia közelebbi összes kiadványait elolvasta volna, valamint arról
is, hogy köztök éppen nincsenek polyhistorok, s legkevésbbé az, maga a
szerkesztő, Kiss József, akit ugyan, mint balladaköltőt, Silberstein és
Vészi urak Arany mellé helyeztek, de aki egy pár sikerültebb költeménye
mellett is igen középszerű költő s a tudományok bármelyikében való
jártasságának még eddig semmi jelét nem adta. A _Hét_ megsemmisítő
ítélete egyébiránt nem annyira ítélet, mint közhely, melyet egyik
hírlapíró a másiktól kölcsönöz s hogy eredetinek lássék, legalább egy
kissé eltorzítani törekszik.

De nézzünk belé egy napilapba is. A _Pesti Hirlap_ május 15-diki
számában az Akadémia ünnepélyes űléséről a többek között ezt olvassuk:

«Nem tudjuk, hogy miféle állapotok vannak most az Akadémia kebelében, de
a tudós társaság ennél a nagygyűlésnél se Arany János emlékezetét, se
saját hagyományait, se a művelt magyar közönséget nem tisztelte eléggé.
A programm Eötvös Lóránt megnyitó beszédén kívül, amely figyelmet
ébresztett, csak két pontból állott. Az egyik Lévay József fölolvasása
volt _Arany lírájáról_, a másik Szily Kálmán főtitkáré _Aranyról_, mint
akadémiai főtitkárról. Az első nem bírt oly eredeti tartalommal s
előadása sem volt olyan, ami figyelmet ébresztett volna. A másik gyönge
előadás mellett csak vázlatos volt, de nem oly stílszerű irodalmi mű,
mely az alkalomhoz illett volna. Aranyról, mint főtitkárról az Akadémia
sok jellemzőt mondhat ma gának, de a közönség Arany Jánosnak, a nemzeti
ízlés és érzelemvilág alkotó nagy emberének, más érdemeit és sajátságait
akarja hallani ezen a napon.»

A cikk folyamán, midőn részletesebben ismerteti a tudósító az
előadásokat, a következőket olvassuk:

«Lévay József r. tag Arany lírájáról szólt ékes, költői nyelven.»

Szily Kálmánról, akit elébb hibáztatott, hogy miért nem értekezett
arról, amiről Lévay, ezt jegyzi meg:

«Érdekesen írja meg Arany titkárrá választatását s azokat az apró
kellemetlenségeket, melyekkel a költőt az akadémikusok megtisztelték… A
fölolvasás további részében Arany titkári működésével s titkársága
alkotásaival foglalkozott. A szépen előadott emlékezést a közönség
élénken megéljenezte.»

Hogy illik össze a cikk eleje végével? Amott igen becsmérli mind a két
előadót, itt pedig meglehetősen méltányolja. Úgy látszik a tudósítónak
gyönge emlékezőtehetsége van s amit egyik percben ír, arról a másikban
megfeledkezik.

Némely hírlapíró nem egyszer emlegeti büszkén, hogy a sajtó hatalom.
Valóban az, de csak akkor, ha eszméi vannak s komolyan az igazságra
törekszik. E nélkül éppen nem hatalom, hanem csak papirmázoló-gép.




SIMON ZSUZSA.[81]

Regény. Írta Herczeg Ferenc. Két kötet. Budapest, 1894. Singer és
Wolfner.

Ha jól emlékszünk, e mű Herczegnek második regénye. Az első csak félig
sikerült, amennyiben egy pár részlet tehetségéről tőn bizonyságot.
Vajjon e második sikerültebb-e? E kérdésre bajos a határozott felelet.
Mindenesetre ez újabb regény forma és előadás tekintetében jobb az
elsőnél és egyes részletek is sikerültebbek. Herczeg, aki egy pár kötet
elbeszélést és rajzot adott ki s köztök sikerülteket is, néhány
jelenetet, rajzot jól eltalál itt is, de a regény alapeszméjét,
cselekvényét s a főszemélyek jellemrajzát a legjobb akarat mellett sem
lehet sikerültnek mondani. Szerzőnek mentségül szolgálhat, hogy oly
tárgyba fogott, mely a legkitűnőbb írónak sem könnyen sikerül, de
másfelől azt a vádat sem kerülheti el, hogy céljához nem a
legalkalmasabb eszközöket választotta.

A regény tárgya egy elcsábított leány története, aki végre boldog
révpartra jut. Simon Zsuzsa egy nyugalmazott ezredes leánya, aki éppen
akkor veszti el anyját, mikor nagyleánnyá nő fel. Vidám és kedves leány,
akit mindenki szeret. Egy volt képviselő és birtokos, Orlay, fiatal
özvegyember, aki éppen abban a kis városban lakik, melyben az ezredes,
sok rokonszenvvel viseltetik a leány iránt. De fejlődő szerelmét
visszariasztja Réfalvy festő, az ezredes távol-rokona, aki egy pár
hónapra a kis városba jő magát kipihenni s kibe Zsuzsa beleszeret. Az
ezredes észreveszi ezt, kérdőre vonja őket s midőn bevallják titkukat,
abban állapodik, hogy Réfalvy hagyja el a kis várost, menjen vissza
Párizsba, esztendő mulva visszajöhet s ha akkor is egymáséi akarnak
lenni, vegye nőül. Réfalvy másnap indulandó, Zsuzsa négyszemközt el akar
búcsúzni tőle, késő este szobájába suhan s nála tölti az éjet. Hónapok
telnek el. Zsuzsa tévedése, bűne tudatában szenved, de remél s várja
Réfalvy visszajövetelét. Azonban egy francia lap akad kezébe, melyből
Réfalvynak egy botrányos pöréről értesül s egyszersmind arról is, hogy
egy rosszhírű leányt vett nőül. Amennyire lesujtja Zsuzsát e hír,
annyira megörvendezteti Orlayt, aki most gyakrabban kezdi látogatni őt.
Orlay szerelme lassanként erős szenvedéllyé válik, mely a leányt is
magával ragadja, de Zsuzsa mégis csakhamar fölébred mámorából, midőn
Orlay kezét akarja megkérni. Levelet ír hozzá, melyben bevallja
tévedését, bűnét. «Nem lehetek az ön felesége – írja – valamint más
becsületes emberé sem lehetnék. Csak egy embernek volt joga és
kötelessége, hogy engem oltárhoz vezessen.» E válasz sem változtatja meg
Orlay elhatározását, Zsuzsát nőül veszi s a fővárosba költözik. Ezalatt
Réfalvy, aki Párizsban korhely életet élt, nejétől elvált, Pestre
érkezik, hogy egy új festményét a műtárlaton kiállíthassa. Meglátja
Zsuzsát az utcán, színházban s találkozni akar vele. Előbb egy levelet
ír hozzá, hivatkozva a vele töltött éj emlékére, találkozást kér tőle,
de mást gondol, nem küldi el a levelet. Maga megy Zsuzsához, de ez
kiutasítja házából. Réfalvyt más csapás is éri, festménye a tárlaton
teljesen megbukik. Zilált anyagi viszonyai, ideges bántalmai,
reménytelen jövője halálba űzik. Öngyilkos lesz. A rendőrtiszt, aki
lepecsételi holmiját, megtalálja a Zsuzsához írt s el nem küldött
levelet is s hogy idegenek ne olvashassák, kezébe juttatja Zsuzsa egyik
nőrokonának, aki ismerőse volt. E rokon, Osztrovayné, ellensége volt
Zsuzsának és bosszús Orlayra, akihez egykor örömest ment volna nőül s
kivel később is kacérkodott. Most kapva kap az alkalmon, hogy bosszúját
kielégíthesse. Az őt meglátogató Orlaynak megmutatja e levelet azzal a
megjegyzéssel, hogy ezek után Orlayné asszonyt kénytelen kitiltani
házából. Orlay e sértés miatt férjét párbajra hívja ki, de ez elsímítja
az összeütközést. Egy hírlapi cikk, mely Réfalvy halálát tárgyalja, a
nevek elhallgatásával megemlíti, hogy a művésznek egy gazdag leány volt
kedvese, de atyja ellenezte a házasságot; egy gavallér megbocsátotta
tévedését gazdagságáért s nőül vette. E rágalom elkeserítette Orlayt,
meglátogatta a nyilvános helyeket, hogy valaki szemébe mondjon ilyest s
párbajra hívhassa. Végre megnyugodott sorsában, felülemelkedett a világ
ítéletén s hazament a kis városba, hova nejét már elébb elküldötte.
Otthon szótalan s bár nyugodt, mégis meglátszott rajta a kiállott
küzdelmek nyoma. Neje is szenved s midőn egy reggel atyját látja jönni
izgatottan házukhoz, kiejti kezéből a fésűt és felkiált: «Édesatyám
mindent tud, Budapestről jő, ott megmondtak neki mindent.» Bezárja
ajtaját és kihallgatja a másik szobában levő atyjának és férjének
beszélgetését. Az atya dühöng, a férj csöndesíti, megvallja, hogy
mindent tudott, midőn Zsuzsát nőül vette s a világ ítéletét megveti. De
az atya nem bocsát meg neki, az ő becsülete nem tűr szennyet. Zsuzsa
kétségbeesve revolvert ragad, de eszébe jut, hogy anyának érzi magát és
eldobja a fegyvert. Az atya és férj veszélyt sejtenek és betörnek
szobájába. Zsuzsa bevallja öngyilkos szándékát, melytől anyasága
tartóztatta vissza. Az atya elcsöndesült s midőn a házastársak egyedül
maradtak, Orlay a felesége szemébe nézett nem a szerelmes ember lázas
gyöngédségével, hanem a férfi tiszta rajongásával, ki az asszonyban
először tiszteli gyermeke anyját, Zsuzsa pedig rátette két kezét férje
vállára és megkönnyebbülten mondotta: Mégis jobb élni.

E vázlatból is észrevehetni, hogy a szerző könnyen, mondhatni
könnyelműen vette föladatát s megoldására éppen nem alkalmas eszközöket
használt. Egyik főbaj, hogy a regény hősnője, Zsuzsa, nem tud maga iránt
elég érdeket felkölteni s amit fölkelt, az is hamar elenyészik. Nem
tudunk vele tisztába jönni, nincs kulcsunk jelleméhez, nem értjük
eléggé. A szerző rokonszenvesen mutatja be, de egyetlen oly vonással sem
rajzolja, mely elhitetné velünk, hogy oly könnyen csábuló vagy
csábítható. S íme a szegény leány, a naívság minden érzelme, a
szenvedély minden heve s a csábítás minden ostroma nélkül, egyszerre
csak megtéved. Besurran jövendőbeli jegyese szobájába s nála tölti az
éjet. Meglepetve, lehangolva olvassuk tovább a regényt s többé nem
érdeklődünk iránta, nem azért mert tévedt, hanem mert nem értjük, hogyan
tévedhetett. Ide járul még azon körülmény is, hogy csábítójának,
Réfalvynak, rajza éppen nem világosítja meg e rejtélyt. Az ifjú
művészben alig van valami, ami hathatna Zsuzsa képzelmére, kedélyére.
Lehet valaki lelkiismeretlen csábító, de bizonyára van benne valami
vonzó tulajdon, szeretetreméltóság is, mely megejti a tapasztalatlan
szívet. Említi is a szerző, hogy Réfalvy «egyike azoknak a hatalmas
féljellemeknek, melyek örvény módjára vonzzák magok felé a nőt, olyan
ember, akinek ellenállhatatlan erőt kölcsönöz az a hazárd tulajdonsága,
hogy minden pillanatban kész mindenét egy kártyára föltenni; ily
emberrel szemben a leány teljesen védtelen». De mindebből a cselekmény
egész folyama alatt, Réfalvynak se szavában, se tettében nem látunk
semmit. Egy mozzanatot fölhoz ugyan a szerző, mely vezetője lehetne a
rokonszenvnek, vonzalomnak, tudniillik Réfalvy búskomolyságát,
megrontott ifjúságát panaszolja s a leány azt mondja rá: «Neked nem
szabad így beszélned, te nem vagy romlott, te jó vagy, csak valami
bánatod van». De ebből nem válik semmi, a leány nem bánatjáért szereti
meg, hogy vigasztalója, őrangyala legyen. Egyszóval nem igen érthető a
viszony, valamint az sem, hogy Réfalvy, kiről azt mondja a szerző,
szerelme nem léha kaland volt, hanem az igaz szerelemnek várva-várt
megnyilatkozása, hogyan él vissza oly galádul az annyira szeretett leány
vonzalmával.

Általában a regény fordulópontjain a cselekvényt nem igen táplálja a
jellemrajz, pedig e kettőnek összhatásától függ úgy a drámai, mint az
elbeszélő művekben a költői hatás, úgyannyira, hogy valamely cselekvény
valószínű, költői hatású lehet bizonyos jellemekkel, de másokkal éppen
nem az. Itt nemcsak Zsuzsa és Réfalvy jellemrajza árt a költői hatásnak,
hanem az Orlayé is. Orlay képviselő, kormánybiztos, aki szerepet játszik
vidéki és fővárosi társaséletben, lovagias ember, sokat tart világi
becsületére, de nem olyan, ki az életben megtanult lemondani s dacolni a
világ ítéletével, mégis kétszer megbocsát Zsuzsának; először, midőn
elveszi, másodszor, midőn neje esete a világ szájára kerül. Mindezt
megteheti egy sokat szenvedett, emelkedett lelkű s a világban már nem
élő férfiú, de Orlay bajosan. A szerző szembeszökőn erőlteti a dolgot,
hogy megtestesítse alapeszméjét, tudniillik, hogy egy nemesszívű, bár
tévedt leány egy kis szenvedés után, a zavartalan boldogság révpartjára
juthat. Nem vizsgáljuk, helyes-e az alapeszme, de az bizonyos előttünk,
hogy az nincs megtestesítve a regényben. Vajjon zavartalan boldogsággal
végződik-e a regény? Zsuzsa, akinek kétszer megbocsát Orlay, nincs-e
némi alázott helyzetben s egyrangú-e a szerelemben férjével? Nem a hála
rabszolgája-e bizonyos pontig. És Orlay sebe, melyet büszkeségén ejtett
neje esete, nem fog-e sajogni később is. Vajjon zavartalan boldogság-e
ez? Úgy hisszük, ez elemek kiképzésén jobban végezhette volna be
regényét a szerző, ha már a tragikai véget kerülni akarta, mint azzal,
az erőltetett optimizmussal, melyben az olvasó bajosan hihet.

A regényhez függelékül, de tőle teljesen függetlenül egy _Böske, Erzsi,
Erzsébet_ című beszélyke van csatolva, mely igen sikerült, mindenesetre
sikerültebb a regénynél. Szemere Pál szokta volt mondogatni, hogy némely
költő nagy tárgyba fog, de nem tud belőle nagyot alkotni, másik a kis
tárgyat kedveli s belőle, ha nem is mindig nagyot, de mindenesetre
szépet alkot. Némi tekintetben Herczeg egy személyben testesítette meg
Szemere megjegyzését. Regényében ő nagy tárgyba vágta fejszéjét, de
bizony nem tudott belőle sikert kicsikarni, ellenben beszélykéjében a
kis tárgyat természetesen és kellemesen alakította szép művé. Egy ifjú
ember beszéli el történetét; azon kezdi, hogy gyermekkorában milyen volt
Böske, az ő kis nénjének barátnője. Hogy nénje meghalt, majd mindennap
átjött a szomszédból, játszott az árva babákkal s felöltöztette őket.
Anyja rendre mind neki ajándékozta a babákat s midőn az utolsót is
odaadta, többé nem jött el hozzájok. Aztán elmondja, hogy amidőn mint
jogász hazajött, Böske már Erzsi kisasszony volt, kibe ő halálosan
beleszeretett. Azonban Erzsi máshoz ment férjhez s neki azt mondotta:
«Jankó legyen eszed, csak nem vagy belém komolyan szerelmes, hiszen egy
évvel idősebb vagyok nálad», ezzel elment s nem jött többé házukhoz.
Végre azt is elbeszéli, hogy találkozott vele mint Erzsébet asszonnyal,
kinek már felnőtt szép leánya volt, kibe beleszeretett és nőül vette. S
azóta Erzsébet szorgalmasan járt házukhoz, nem úgy, mint Böske és Erzsi.
Mindez oly jól és jellemzőn van elbeszélve, hogy semmi sem zavarja
élvezetünket.

Reméljük, hogy Herczeg harmadik regényéről kedvezőbben nyilatkozhatunk;
nagyobb tárggyal is sikeresebben fog megbirkózni.




A NEMZETI SZÍNHÁZ ÉS SZIGLIGETI.[82]

Nemrég _Egy év statisztikája_ cím alatt egy kis közlemény járta be a
lapokat, mely pontosan beszámol arról, hogy 1894 augusztus hó 18-tól
kezdve 1895 június 14-ig, hány előadás volt a Nemzeti Színházban, hány
tragédia, vígjáték, középfajú dráma került színre, hány eredeti, hány
fordított, hány régi, új vagy ujonnan betanult, kitől és hányszor és
végre a színészek és színésznők közül, kik hányszor léptek föl.

Mellőzzük észrevételeinket a műsorra nézve, mert csak azt kellene
ismételnünk, amit ezelőtt néhány évvel bővebben fejtegettünk. Legföljebb
még csak azt tehetnők hozzá, hogy az a nem igen dicsérendő rendszer,
melyet Paulay az eredeti színművek műsorának összeállítására nézve
követett, éppen nem változott, sőt még rosszabbra fordult. Most csak
egyetlen pontra szorítkozunk. Föltűnő, nagyon föltűnő a statisztikai
közleményben, hogy a mult színházi évben Szigligetinek csak egyetlen egy
műve került színre s az is csak egyszer. Szigligeti száznál több
színművet írt, majdnem egy félszázadig folyvást gazdagította a műsort, a
Nemzeti Színháznak a negyvenes években úgyszólva közönséget teremtett s
íme, halála után még el sem telik két évtized, már elfeledi az a
műintézet, melynek egykor lelke volt; csak egyetlen egy művét adatja
elő, azt is csak egyszer.

Valóban ez nagy kegyeletlenség! De mellőzzük a kegyeletet s induljunk ki
tisztán esztétikai szempontból. Vajjon annyira elavultak-e Szigligeti
művei, hogy a közönség egészen elfordul tőlök? Vajjon az újabb
színművek, amelyek kedvéért annyira háttérbe szorul s talán a jövő évben
már egészen kiszorul Szigligeti a Nemzeti Színházból, nagyobb becsűek-e
az övéinél? Azt hisszük, hogy ezt még a _Budapesti Hirlap_ sem merné
állítani, habár pazar kedvében mindegyre egy-egy nagyszabású költőt
födözget föl. De nézzünk csak belé a statisztikai közleménybe: vajjon
kik azok az újabb drámaírók, akiknek kedvéért annyira mellőzik
Szigligetit? Ott van mindjárt Bartók Lajos, akinek éppen a drámára van
legkevesebb tehetsége s kinek kísérleteit únja a közönség. Tőle a mult
évben négy művet adtak elő nyolcszor, sőt két művét: a _Méheket_ és
_Erzsébetet_ új betanulással, ha ugyan nyaka-tekert jambusait
betanulhatták színészeink. Ott van továbbá Váradi Antal, akinek a mult
évben három darabját adták tizenhárom este. Vajjon az ő hangzatos, de
üres retorikájában és élettelen alakjaiban nyilatkozik-e annyi drámaiság
és történelmi érzék, mint Szigligeti leggyöngébb történelmi
színműveiben?

De elég, nem folytatjuk tovább. Mi nem követelünk a Nemzeti Színháztól
kegyeletet, de egy kis jóízlést mindenesetre megvárhatunk.




BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND EMLÉKEZETE.[83]

Mielőtt megnyitnám ünnepélyes közülésünket, legyen szabad egy rövid
negyedórát báró Kemény Zsigmond emlékének szentelnem, akinek
márványmellszobrát tisztelői adományaiból immár elkészítette társaságunk
s ezennel bemutatja a közönségnek.

Báró Kemény Zsigmond egykor elnökünk volt, buzgó elnökünk, akinek egy
válságos napon veszélyben forgó vagyonunk megmentését köszönhetjük. De
nem ez kegyeletünk főforrása, hanem az ő írói érdemei, melyekkel annyi
fényt árasztott társaságunkra. Kemény harminc éven át, mint regényíró és
publicista szolgálta nemzetét. E két pálya között oszlott meg
munkássága, amíg csak bírta tollát. Politikai szélcsendben regényeket
írt, küzdelmesebb időben politikai röpiratokat és vezércikkeket. Mint
regényírót csakhamar Jósika és Eötvös mellett emlegette a közönség, mint
politikus bár lassabban, de folyvást emelkedett s vezércikkeivel s egy
napilap szerkesztésével nevezetes befolyást gyakorolt közéletünkre.

Kemény sajátságos helyet foglal el regényíróink között, de a legfőbb
sajátság, mely őt megkülönbözteti, a tragikum erős érzéke. Valóban
regényei tragikai művek, tragikaibbak tragédiáinknál. Rajtok nem annyira
kellem ömlik el, mint némi zord fönség s derült hangulat helyett a
búskomolyság árnya borong: a fájdalom és megnyugvás bizonyos vegyülete.
Éles szeme az állami és társadalmi bonyodalmakban hamar meglátja a
végzetest és az egyénekben azt az elemet, mely fejlődve örvény felé
vonja a halandót. Folyvást tragikai összeütközéseket vesz tárgyul; az
egyént rajzolja, aki összeütközik az egyetemessel vagy együttlegessel és
elbukik. De tragikai hőseinek kiindulópontját, fejlődését és
katasztrófáját bajos volna egy rövid szabatos meghatározás alá vonni.
Egyik esetben a viszonyok alakítják tragikai hősét, másikban a hős
tettei idézik föl a bonyodalmat; néha párhuzamosan halad egyik a másik
mellett. Sorsukat a viszonyok és szenvedélyeik döntik el s a végzet és
szabad akarat egymás részei. Az állami és társadalmi viszonyok mily
változatossága táplálja a szenvedélyeket s az emberi természet mily
gazdagsága nyilatkozik az élet küzdelmeiben. Az élet szép, mint a
paradicsom kertje, de a lombok suttogásában kígyó sziszeg; reményeink,
vágyaink tündérligetekbe csalnak bennünket, de minden bokorban nemezis
ólálkodik. A szegény halandó folyvást saját és mások tetteinek hatása
alatt áll s a végeredményt ritkán számíthatja ki. A küzdelem hevében
elvesztjük ítéletünk biztosságát s csak akkor látunk tisztábban, amikor
már késő. E mellett bűnhödésünk ritkán van arányban tévedéseinkkel,
vétségünkkel, bűneinkkel; az állami, társadalmi, általában az erkölcsi
viszonyok fejleményei éppen oly kényszerűek, mint a fizikai törvények:
nem ismerik a szánalmat, könyörületességet, sőt még az igazságosságot
sem. A tévedés, gyöngeség, hiba gyászosabb következményeket szülhetnek,
mint maga a bűn, s a tévedő és bűnös nemcsak magát sodorja örvénybe,
hanem azokat is, akik hozzá ragaszkodtak. Mindez a tragikum
miszticizmusa, melyet az ókor éppen azért a fátum fogalmába foglalt
össze, a keresztyén hit pedig a túlvilágba helyezte a rejtély
megoldását: a végleges, örök igazságosságot.

Így fogta föl Kemény a tragikumot s bár első ifjúsága arra a korra esik,
midőn diadalát ülte a francia romanticizmus, amely annyira kedvelte a
nagy bűnök tragikumát, ő inkább a nemesebb szenvedélyek, mondhatni az
erény tragikuma felé fordult előszeretettel. Senki sem volt buzgóbb
magyarázója azon szárnyas igének, hogy a pokol jószándékkal van
kikövezve. Valóban a nagy bűnöktől inkább meg tudjuk őrizni magunkat,
mint szívünk nemes, de eszélytelen elragadtatásaitól. Boldogítani
akarunk mást és szerencsétlenné tesszük; erényünk könnyen örvény felé
ragadhat bennünket, ha nem párosul eszéllyel; szolgálni hisszük hazánkat
és sértjük érdekeit, mert bonyodalmas voltukat nem tudjuk megérteni;
erélyünk, tevékenységünk éppen annyi bajt hozhat reánk, mint
önmérsékletünk és tétlenségünk; engedünk egy szeszélyes fölindulásnak és
elhatároztuk sorsunk tragikai folyamát. Ily s ezekhez hasonló eszméket
hirdetnek Kemény regényei, melyeknek bonyodalmát erős jellemrajz
táplálja. Kemény kedveli az összetett indokokat, a szenvedélyek rajzában
több indokot, szenvedélyt olvaszt össze, melyek egymásra hatva, egymást
élesztve, vagy mérsékelve idézik elő a bonyodalmat és kifejlést.
Különösen kitűnő a lelki küzdelmek rajzában. Élénken tolmácsolja a szív
és ész dialektikáját, a képzelődés erejét elhatározásunkra, a
tettreragadtatás vagy a tett visszahatásának hangulatát s a
halálrasebzett hős végperceit.

Kemény regényei nagyrészt történelmiek; csak két regényt s egy pár
nagyobb beszélyt írt a jelen korból. Vonzotta szülőföldjének, Erdélynek
történelme. Atyja birtoka közel feküdt Gyulafehérvárhoz, az erdélyi
fejedelmek székhelyéhez, hol egyik őse, Kemény János fejedelem is
trónolt; közel a szentimrei térhez, hol másik őse, Kemény Simon, Hunyadi
Jánosért áldozta föl magát. Családja emlékei megkedveltették vele az
erdélyi emlékírókat, mély benyomást tett reá Magyarország
kettészakadása, Izabella királyné és Martinuzzi, a Báthory- és
Rákóczi-család. A történelmi regény már fölzsendült irodalmunkban,
Kemény emelni igyekezett, történelmi szellemet lehelve belé. Nagy súlyt
fektetett a korrajzra, de nem a külsőségekben, hanem a lényegesekben. A
kor eszméit és szenvedélyeit testesítette meg személyeiben és
összeolvasztotta a költői célt és történelmi hűséget. A családi
tragédiák szoros kapcsolatban vannak az országos viszonyokkal s a
történelmi és költött személyek egyaránt a kor színében jelennek meg.
_Gyulai Pál_ című regényében mily élesen tünteti föl a prágai és
stambuli udvar cselszövényeit, a jezsuitákat és muderrizeket, a pártokat
és államférfiakat s magát Báthory Zsigmond udvarát, melynek körében foly
le a regény tragédiája. Az _Özvegy és leányá_ban és a _Rajongók_ban
jellemzőn társulnak elénkbe I. Rákóczi György kora, az erdélyi
fejedelemség létjoga, politikája, diplomáciája, a katholicizmus és
protestantizmus küzdelme, az elnyomott szekták rajongása s mindezzel
kapcsolatban az örök emberi sznevedélyek harca. Utolsó regényében, a
_Zord idő_ben, egy családi drámát véve központúl, Magyarország állami és
társadalmi fölbomlását rajzolja. Buda eleste, a török hódoltság s az
erdélyi fejedelemség megalakulása a regény főpontjai s a bonyodalom és
jellemrajz egészen e viszonyok szülöttei. Keménynek nemcsak a
történelemből, hanem a jelen életből vett regényein is megérzik a kor
levegője. Hátterök a harmincas- és negyvenes-évek magyar viszonyai.
Kemény mindig tényleges viszonyokból indul ki, erős képzelme a mult vagy
jelen valóságát alakítja s a korfestő és lélekbúvár összhangzik benne a
költővel.

A regényíró Kemény a publicisztában és hírlapíróban sem tagadta meg
magát. A költőt és politikust összekapcsolta az eszme és hangulat
bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes szenvedélyek tévedéseit
rajzolta: úgy politikai műveiben előszeretettel fejtegette a nemes
törekvések tévedéseit, a hazafiság túlságait, némely népszerű eszmék
árnyoldalait, sőt veszélyeit. Regényeiben örömest merült a lélekbúvárlat
mélységeibe, mint politikai író semmit sem kedvelt annyira, mint az
eszmék fejleményeinek, a tények okainak, az események értelmének
nyomozását. Behatóan boncoló tehetségét tudományos műveltség és
széleskörű ismeretek támogatták. Lapja szerkesztésében talán egyetmást
elhanyagolt, de a nevezetes pillanatokban mindig résen állott s a
legfontosabb kérdéseket folyvást tárgyalta. Lapjának határozott színe,
iránya volt, nem szeszélyből, hiúságból vagy önzésből, hanem mély
meggyőződésből s mindig tudta, mit, mikor és hogyan kell írni.
Ellenfelei álláspontját híven fölfogta, akaratlan sem értette félre s a
heves küzdelmek napjaiban is folyvást megőrízte lapja méltóságát. Ma már
nem kívánunk ennyit vezércikkíróinktól és szerkesztőinktől. Megelégszünk
kevesebbel, sőt hajlandók vagyunk lenézni régibb hirlapirodalmunkat.
Nemrég olvashattuk valamelyik napilapban, hogy a fejlődésnek mily
alacsony fokán állott régibb hirlapirodalmunk, a maihoz képest. Csak egy
pár évtizede fejlődtünk oda, hogy a külfölddel is versenyezhetünk.
Bizonyára mai hirlapjaink mozgékonyabbak, gyorsabb közlésűek, amiben
elősegíti őket közlekedési eszközeink fejlődése, bizonyára
terjedelmesebbek, változatosabbak s több ágát ölelik föl a közéletnek,
mit részben a sajtószabadságnak s jobb anyagi helyzetöknek is
köszönhetnek, de mégis régibb hírlapjainktól irigyelhetnek valamit,
azokat a vezérférfiakat, akik a régibb lapok élén állottak, azokat az
államférfiakat, akik írók is voltak egyszersmind s írói munkásságukkal
annyira megtermékenyítették közéletünket. Elég legyen csak Széchenyit,
Kossuthot, Dessewffy Aurélt, Eötvös Józsefet, Szalay Lászlót és Csengery
Antalt említeni.

E férfiak közé tartozott Kemény is. Erdélyben kezdette politikai
pályáját: föl-fölszólalt Kolozs megye közgyűlésein s vezércikket írt
egyik kolozsvári politikai lapba. Igyekezett odahatni, hogy az erdélyi
ellenzék ne csak sérelmi politikát űzzön, hanem foglalkozzék a reform
kérdéseivel is. A _Korteskedés és ellenszerei_ című röpirata, mely
tárgyával kapcsolatban, reformjaink vezéreszméiről, a cenzusról s a
demokráciai törekvések és a magyar nemzetiségi érdekek kiegyeztetéséről
értekezett, szélesebb körben tette ismertté nevét. Az Akadémia tagjává
választotta, Széchenyi pedig meghívta egy általa alapítandó lap
szerkesztőjének. Kemény nem remélve, hogy Széchenyi vezérlete alatt új
pártot alakíthasson, nem lépett ki pártjából, az Eötvös-töredékhez
csatlakozott s 1846-ban Pestre költözve, Csengery _Pesti Hirlap_jának
fődolgozótársa, majd társszerkesztője lett. Itt leginkább oly
kérdésekről írt, melyek alkotmányunknak a képviselőrendszerre való
átmenetelét tárgyazták, majd 1848-ban a márciusi napokon kezdve egész
december végeig folyvást cikkeivel kísérte a mozgalmakat, egyaránt
küzdve a bécsi és pesti szélsőségek ellen. Mint képviselő követte a
kormányt Debrecenbe, Szegedre, Aradra, s a világosi nap után Ugocsa és
Szatmár megyében bujdosott. Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra
fölvette írói tollát, egy pár történelmi tanulmányt írt s két röpiratot,
a _Forradalom után_ s _Még egy szó a forradalom után_ címűeket. Ez
legkitűnőbb politikai műve Keménynek. Bámulatos az a tárgyilagosság, az
a beható boncolás, amellyel a közelmult huszonöt év történelmét
tárgyalja. Kimutatja a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét
sem kímélve. A mult és jelen tanuságaiból ád tanácsot a jövőre.
Egyesülésre szólítja föl a hazai pártokat egy nagy nemzeti párttá; mind
a dinasztiának, mind a nemzetnek azt a tanácsot adja, hogy lépjen vissza
a _Pragmatica sanctio_ alapjára, mely mindkettőjök jogfolytonosságának
legfőbb biztosítéka. Mi volt egyéb e két röpirat lényege, mint magva a
kiegyezésnek, mely 1867-ben terebélyes fává nőtt? De akkor Keményre
senki sem hallgatott, fönt lenézték, alant gyanúsították. Azonban volt
jutalma is. E röpiratok még szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát,
aki azelőtt is nagyrabecsülte jellemét és tehetségét. Kemény 1855-ben
átvette a _Pesti Napló_ szerkesztését s az _Angol királynő_be költözött,
hol Deák is lakott.

E két férfiúval a magyar politika súlypontja az _Angol királynő_be
költözött. Deák szerény, de tágas szobája az ország szalonja volt,
melyet gyakran látogatott meg pártkülönbség nélkül minden rendű és rangú
hazafi. Deák jobban ismerte az ország hangulatát, mint a rendőrség feje.
Látogatói az ország minden részéből értesítést hoztak neki s irányt,
vigaszt vittek el tőle: lelki erőt a türelemre, kitartásra és hazafias
cselekvésre buzdítást oly téren, mely még szabad volt. Sikeretlen
kísérlete után Kemény is a szenvedőleges ellenállás és várás politikáját
követte, de cselekvésre buzdította nemzetét a társadalmi téren. Lapjában
nem foglalkozott a belügyi politikával, csak följegyezte a tényeket s
csak külügyi, társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Erősíteni
törekedett a nemzeti összetartás szellemét, buzdítani a nemzetiséghez
való hűséget, irányt adni a társadalmi erőnek minden téren. A kormány
gyanús szemmel tekintett lapjára, a rendőrség örömest bosszantotta, de
Kemény közönyös türelmén s nyugodt méltóságán nem fogott ki. Nem írt
olyat, amibe beleköthettek volna, arra, amiről hallgatott, nem
kényszeríthették, pedig ez volt leghathatósabb szónoklata.

De végre, 1860-ban, midőn az októberi diploma kiadatott, szólnia kellett
nyiltan és hangosan. Egy pár napi habozás után meg is szólalt s kitűzte
az 1848-iki törvények zászlóját, de óvatosan, ki nem zárva a
kiegyenlítés lehetőségét. A nagy szótól visszhangzott az ország s Kemény
vívta első csatáját Zsedényi Edvárddal, az októberi diploma egyik
képviselőjével. Az országgyűlés megnyiltával Deák vette át a szót, hogy
kifejezze az ország közvéleményét azokban a fönséges föliratokban,
melyekben Magyarország jogai oly világosan és kétségbevonhatatlanul
voltak földerítve, mint államiratban még soha. Kemény ekkor még
szorosabban csatlakozott Deákhoz s lapjának taktikája, fejtegetései
folyvást érlelték a kiegyezés fejleményeit egész a siker stádiumáig.
Ekkor még egyszer síkraszállott egy hosszabb cikksorozatban Kossuth
híres levele ellen. Ez volt hattyúdala:

  Midőn egy nap föléled, győz a jog
  S eltiprott zászlónk újra fellobog,
  Nem érzé már a diadalgyönyört,
  Lélekbe’, testbe végkép összetört.
  És elfeledték.

De mi nem feledtük el. Híven őriztük emlékét, tanusítja e márványszobor
is, mely üléstermünket ékesíti. Emlékeztessen e szobor tovább is minket
és utódainkat azokra az irodalmi eszményekre, melyekért Kemény nem siker
nélkül lelkesült s azokra a hazafias erényekre, melyek egy szomorú
korszakban oly fényesen jelölik pályáját.

S e kegyeletes érzések között ezennel megnyitom a Kisfaludy-Társaság
XLIX. ünnepélyes közülését.




VERES PÁLNÉ EMLÉKEZETE.[84]

Ritka az oly nő, aki családi körének él, szívén viseli a háztartás és
gyermeknevelés nehéz gondjait, mégis a közélet terén is nagyobb
munkásságot bír kifejteni, legyen az irodalom, művészet vagy a
társadalmi tevékenység bármely köre. Az emberi erő korlátozott, a több
irányú munkásság egymást bénítja, kivált a nőnél, aki idegesebb
természetű s érzelemben, lelkesedésben gazdagabb, mint a férfiú. Ha
vizsgáljuk a közéletben kitűnt nők életét, majd mindeniknél megtaláljuk
a nagy szerencsétlenséget vagy nagy szerencsét, melynek pályájokat
köszönik. Az életben korán csalódott leány vagy nő, ha fennkölt
szellemű, örömest fordul oly munkássági körhöz, mely begyógyítja sebeit
s az elveszett boldogságért megnyugvást vagy éppen dicsőséget nyujt
cserébe. A boldog nő is kilép olykor a családi szűk körből, hogy
résztvegyen a közéletben, de leginkább csak akkor, ha szerencsésen
alakult körülményei erre mintegy utat nyitnak, sőt ösztönzik.

Ily boldog és szerencsés nő volt Veres Pálné, Beniczky Hermin, a
nőképző-egyesület kezdeményezője és tanintézetének alapítója, akinek
emlékét ünnepelni gyűltünk össze e teremben. Ő nem úgy vegyült a
közéletbe, mint az életben csalódott nő, hanem mint boldog hitves és
anya, aki fölnevelvén és férjhez adván egyetlen leányát, hogy
betölthesse a munkásságában így támadt ürt, egész Magyarország leányai
gondját vette lelkére. De erre őt egy más körülmény is ösztönözte. Régi
nemes családnak volt sarja s korán árvaságra jutott. Nagyatyja, egy
nyolcvanéves agg, vette házához, aki már koránál fogva sem fordíthatott
sok gondot unokája szellemi kiképeztetésére. Magányban nőtt hajadonná a
gyermek s élénken kezdette érezni elmaradottságát a műveltségben. Maga
igyekezett pótolni a hézagokat a megkapható könyvek olvasásával.
Szellemi küzdelme mély benyomást tőn reá s lassanként tudatára ébredt
annak, hogy hazánkban a nők szellemi kiképeztetésével éppen oly keveset
gondol a család, mint a társadalom és állam.

S e tudat mind erősbödött benne férjhez menetele után is. Férje Nógrád
megye előkelő nemesei közé tartozott, aki részt vett a közügyekben s
barátai közé számította a megye két nagyreményű ifját, Szontágh Pált,
aki nagy barátja volt az irodalomnak és Madách Imrét, aki titkon lírai
és drámai költeményeket írt s örömest foglalkozott filozófiai
kérdésekkel is. E társaság révén az ifjú nő mindinkább érdeklődött a
magyar irodalom iránt, amelyet kevésbbé ismert, minthogy nagyatyja
házánál leginkább német könyveket olvasott. Érdekelték a politikai
küzdelmek is, de a nőnevelés kérdéseit legörömestebb szőtte
társalgásába. Ez annyival inkább természetes volt, mert saját leányának
nevelése egészen elfoglalta lelkét. Otthon neveltette, jeles
tanárjelölteket tartott a háznál, mindig jelen volt a tanításkor, együtt
tanult leányával, sőt nem egyszer maga is tanította. S midőn a nevelés
bevégződött és férjhezment leánya odahagyta a szülői házat, őt már
megszokott gondja nem hagyta el, a nőnevelés kérdése még élénkebben
maradt lelkében s csak időre, alkalomra várt, hogy tettekben
jelentkezzék.

És méltán. A nőnevelés ügye el volt hanyagolva hazánkban. Az állam egész
az újabb időkig figyelmen kívül hagyta; az egyházak csak a
legszükségesebb elemi ismeretekre szorítkoztak, a társadalom
megelégedett a magánvállalkozók intézeteivel, melyeknek gondosabbjai is
inkább csak a látszatra, mint a lényegre törekedtek, arra sem nemzeti
irányban. Az előkelőbbek és vagyonosak külföldről hozattak nevelőnőket,
mert itthon nem voltak oly intézetek, ahol ezek képeztessenek, sőt az is
megtörtént, hogy külföldi intézetekbe küldötték leányaikat. Ez volt
aztán egyik oka annak, hogy a felsőbb női körökben sokkal később vert
gyökeret a nemzeti műveltség, mint a férfiakéban s Vörösmartynak az _Úri
hölgyhöz_ című ódája a negyvenes években is nem költői képzelgés volt,
hanem szomorú valóság. A harmincas- és negyvenes években, amidőn annyi
reform-eszme merült fel közéletünkben, a nőnevelés ügyét is szóba hozta
néhány lelkes író, különösen Fáy András, de kevés sikerrel. Az 1848-ban
történt nagy átalakulás után a magyar kormány bizonyára kezébe vette
volna ez ügyet is, ha közbe nem jő a forradalom. Az ötvenes években
semmi fontosabb lépés nem történt a nőnevelés ügyében s ha történik,
bizonyára nem nemzeti irányban történik vala. Végre 1867-ben
visszaállíttatott alkotmányunk, de eleinte a közoktatás terén annyi
teendő volt, hogy a nőnevelés ügyét ideig-óráig halasztani kellett.

Veres Pálné egy percig sem tartotta halaszthatónak. Feljött a fővárosba
azzal az elhatározással, hogy a nők érdekében mozgalmat indít. Célja
volt egyrészt nyomást gyakorolni a kormányra, másrészt társadalmi úton
egy női tanintézetet létesíteni s általában érdekeltséget kelteni a nők
ügye iránt. Értekezletet hívott össze, melyen 1867 május 24-én huszonkét
nő jelent meg. Abban állapodtak meg, hogy egy nőképző-egyesületet
létesítenek. Még azon évben százra emelkedett a tagok száma, az
alapszabályok csakhamar megerősítést nyertek s 1868 március 23-án
megalakult az egyesület és Veres Pálnét választotta elnökének. A
politikai és közoktatásügyi vezérférfiak némi gyanúval tekintettek a
mozgalomra. Azt hitték, hogy az egyik hulláma azon európai áramlatnak,
mely az úgynevezett nőemancipációval új alapra akarja fektetni a
társadalmat, az államéletben új helyzetet jelöl ki a nőnek s megfosztva
régi előjogaitól, oly új jogokkal ruházza föl, melyek aligha javára
válnak. Valóban a nőemancipáció kérdése sokban hasonlít a
szocializmuséhoz. Mindkettőnek van igaza is, valódi és súlyos bajokat
tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még súlyosabbakat idéznének elő. Nem
a merev elvek valósítása, a gyökeres reform a gyógyszer, hanem a
részletes javítás s megalkuvás a létező társadalmi renddel.

Veres Pálnét sértette a gyanú, annyival inkább, mert saját, _Nézetek a
női ügy érdekében_ című röpiratának némely nem elég szabatos kifejezései
adtak erre okot. Azonban a félreértés hamar kiderült; az egyesület
kérvényét, mely női iskolák alapítását sürgette s melyet kilencezer nő
írt alá, Deák Ferenc nyujtotta be az országgyűléshez s br. Eötvös József
is megigérte a nőnevelés érdekei támogatását. E mellett elhatározta az
egyesület, hogy be nem várva az állam intézkedéseit, a maga erején
alapít egy női tanintézetet, még pedig oly módon, hogy az lassanként
felsőbb leányiskolává alakulhasson át s egyszersmind a nőktől
elfoglalható önfenntartási pályákra szükséges ismeretek megszerzésére is
alkalmat nyujthasson. Veres Pálné buzgalma és erélye nem tűrt halasztást
s az intézet két kis szobában már 1869 október 17-én megnyilt egy
fensőbb osztállyal, tizenkét növendékkel és öt tanárral. Magam is ott
voltam bölcsejénél; elfoglaltságom mellett is örömest elvállaltam egy
pár évig az intézet igazgatását s benne a magyar irodalom tanítását.
Mintha most is előttem állanának a vidám arcú, élénk figyelmű és
tanulékony leánykák. Azóta huszonöt évnél több idő telt el, bizonyára
most nem ismernék reájok, ők sem ismernének reám, aki immár
megöregedtem. De éppen azért bárkinél inkább tanuskodhatom arra nézve,
hogy mily szűkös körülmények között, mily csekély kezdetből indult ki ez
intézet, hogy mily erős, kitartó buzgalom és erély kellett ahhoz, hogy
odáig emelkedjék, ahol most áll.

A kezdeményező lelkesülése hatott társaira is. Mind többen csatlakoztak
az egyesülethez, az alapítványok szaporodtak, a társadalom minden
körében akadtak pártfogói, az állam és a főváros támogatni kezdették. A
tanférfiak örömest nyujtottak segédkezet mind a tantervek kidolgozására,
mind a tanárok ajánlására nézve. Az intézet minden évben fejlődött
szellemileg és anyagilag egyaránt s húsz év alatt megközelítette
kitűzött célját, sőt 1881-ben saját házába költözhetett, ebbe a szép
épületbe, melyet saját szükségei szerint rendezhetett be. A század végén
ismét a magyar műveltségnek szolgálhat e telek, mint szolgált a század
elején is, midőn e helyen egy francia tetőzetű ház állott s Vitkovics
Mihály, a Kazinczy pesti triászának egyike, lakott benne, akinek
estélyei gyakran összegyüjtötték Pest nem nagyszámú íróit, az agg
Virágtól kezdve az ifjú Vörösmartyig. Ahol most az ifjú női nemzedék
ismerni tanulja irodalmunkat, akkor az új magyar irodalom megalkotói
gyűltek össze, hogy felolvassák egymásnak műveiket s megbeszéljék a
nyelv és irodalom ügyeit. A régi, dűledező ház helyén méltán emelkedik
ez új épület, hogy összeolvassza a mult emlékeit és a jövő reményeit.

Alig van valami emberhez méltóbb öröm, mint amidőn az eszmét, amelyért
küzd, munkálkodik, lassanként valósulni látja. Veres Pálné részesült ez
örömben. A nőnevelés eszméje, melynek szószólójaként lépett föl,
folyvást hódít állami és társadalmi életünkben. A nőképző-egyesület
alakulásának és izgatásainak volt hatása arra, hogy egy pár évtized
alatt polgári és fensőbb leányiskolák keletkeztek, községi vagy állami
költségen. Azonban legnagyobb öröme telt a nőképző-egyesület
iskolájában, melynek létrehozásában, gondozásában oly nagy részt vett. A
siker öröme folyvást élesztette munkásságát egész végleheletéig. Annyira
összeforrott munkássága ez intézettel, hogy nem is tudjuk képzelni
nélküle s mintha még most is várnók, hogy újra megjelen köztünk. De nem
jelen meg többé, örökre elhagyta ez intézetet, melyhez annyi hévvel
ragaszkodott s attól távol a vanyarci sírboltban alussza örök álmait.

Vigasztaljanak meg bennünket egyik tisztelőjének, Madách Imrének, sorai,
melyeket egy szintén nógrádmegyei nő halálára írt.

  Mindig mások javára fáradál,
  Mindig csak másoknak kedvéért éltél,
  Ha megkivántad már a pihenést,
  Meg kell nyugodnunk, hogy sírodba tértél.

Pihenj csendesen! Emlékedet az ércnél tartósabban fogja megőrizni ez
intézet folyvást megújuló növendékeinek hálája, akiknek meghalva is
anyjok maradtál. Áldás poraidra, lebegjen szellemed őrangyalként
fölöttök.




ELSŐ KÖNYVEM.[85]

Hazafias és egyéb költemények. Írta Lampérth Géza. Beöthy Zsolt
előszavával. Budapest, 1897.

Egy új lírikus, akit Beöthy Zsolt vezet be, azonban bevezető előszava
nem foglalkozik a költemények esztétikai becsével; inkább csak
általánosságban akarja megjelölni azt az irányt, melynek az ifjú költő
képviselője. Beöthy szerint ifjú költőink táborában különböző jelszavak
alatt, voltakép a falu és nagyváros világa állanak szemben egymással. Az
egyik a magyar természet eredetiségéből, erejéből, egyszerű érzéseiből
és képeiből meríti ihletét. A másikat egy nagy tömeg izgatott idegélete
hevíti, hogy az életnek ezer színű és ezerféle nyüzsgő zűrzavarát a
költői érzés és gondolat villámfényével hassa át. Budapest ma nagyobb,
gazdagabb és szebb, mint a régi volt, de élete még korántsem magyar
nagyvárosi élet. Költészete visszhangozza utcái lármáját, de nem merít
belőle se érzést, se eszméket, melyek magyar valónkkal és céljainkkal
kapcsolatosak lennének. Hogy a fővárosi fejlődés a kivánt irányt vegye,
még erre is a magyar vidék, a magyar falu életének és költészetének
minél nagyobb, minél mélyebb befolyást óhajtanánk. Igazi magyar
költészet eddig más níncs is, mint a magyar vidék, magyar falu
költészete. A kisérletek, amelyek valami egészen másnak kezdésére
történtek, azt mutatják, hogy a tőle és nagy hagyományaitól való
elszakadás a nemzeti lélek irányában is idegenséget jelent. Az új magyar
nagyvilág költészetének csak a régi magyar kisvilág költészetéből lehet
kifejlődnie. Ezért méltánylást érdemel Lampérth, aki nemcsak mintáit
kereste a magyar falu nagy költői közt, de eszményeit és lelkesedését is
a magyar természetből merítette. Ihlete és iskolája egyaránt magyar.
Lelkes ódáival és kedves dalaival, egyszerű és nemes érzéseivel, szép
formáival bizonyára meg fogja találni az utat közönségünk szívéhez. Jó
úton indult, mely nem kifelé visz, hanem fölfelé.

Íme, Beöthy eszmemenete, melyben különösen meglepő az, hogy
költészetünket két részre osztja: falusira és városira s Magyarország
minden nagy költőjét a falusiak közé sorozza s kimondja, hogy igazi
magyar költészet eddig más nincs, mint a magyar vidék és magyar falu
költészete. Maga megvallja ugyan, hogy ez a kategória talán nem
esztétikai, de mi azt hisszük, hogy más szempontból sem igazolható.
Ősidőktől fogva a költészet tárgya az emberi szív, természet, társadalom
és állam; vallásos himnuszok, hazafias és szerelmi dalok zengtek
mindenkor a költők lantján; az állami és társadalmi összeütközések a
családi élet örömei és fájdalmai foglalták el lelköket. Ezekből
merítette a költő ihletét akár falun, akár városon lakott s ha a falusi
magány vagy a zajos városi élet inkább meglátszott művein, az csak oly
egyéni vonás volt, mint sok más egyéb. Zrínyi és Balassa miért volnának
falusi költők, midőn mindketten a renaissanceból merítettek s a vallásos
és hazafias küzdelmek hatása alatt írtak? Miben nyilatkozik Vörösmarty
falusi költészete, mely kiválóan nemzeti és Pest irodalmi és politikai
mozgalmaiból keletkezett? Petőfi és Arany költészetére ugyan nagy
hatással volt annak a magyar vidéknek környezete, ahol születtek, de
mennyi más hatás járult ehhez, részint irodalmi, részint politikai. Igaz
az is, hogy elődeiknél többet merítettek a népköltészetből s a nemzetit
és művészit magasabb fokon egyesítették, de a népköltészet több, mint
egy falu vagy vidék költészete, az az egész népé és több százados
maradvány, mint maga a nyelv; egyik főforrása ugyan a nemzeti
költészetnek, de nem egészen az s midőn Beöthy az egész magyar nemzeti
költészetet falusi költészetnek nevezi, lejjebb szállítja a
népköltészetnél. Az ő falusi költészete nem népköltészet, hanem a
műköltészetnek oly faja, melynek alig lehetnek más sajátságai, mint hogy
falun keletkezik s a falusi életből van merítve. Az első sajátság semmit
sem magyaráz ki, a második csak csekély mértékben igaz s oly kevéssé
illik Vörösmartyra, mint Aranyra vagy Petőfire.

Beöthyt az vezette e különös osztályozásra, hogy nagyobb városaink nem
voltak túlnyomóan magyarok, s ennélfogva inkább vidéken lüktetett a
magyarság szíve. De nem vett észre egy más jelenséget, tudniillik, hogy
nem magyarajkú városainkban is mindig megvolt a magyarságnak bizonyos
nagyobb vagy kisebb köre, mely folyvást növekedett és fejlődött, sőt az
idegen elemeket magába olvasztotta, sokkal nagyobb mértékben, mint
falun. Fővárosunk egy félszázadnál több idő óta inkább központja
szellemi mozgalmainknak, fészke a nemzeti szellemnek, mint bármely
vidéke az országnak, de azért helytelen volna fővárosi és falusi
tudományt és költészetet különböztetnünk meg. A másik ok, amely Beöthy
osztályozására befolyt, az a tapasztalata volt, hogy ifjú költőink közül
nem egy mintegy megtagadni látszik nemzeti költészetünk szellemét s ez
onnan származik, mert Budapest élete még korántsem magyar nagyvárosi
élet. De Párizsban és Londonban nem élnek-e oly költők, akik eltérnek a
francia és angol nemzeti költészet hagyományaitól s vajjon nem ezeket
utánozzák-e némely ifjabb költőink? Hiszen a multban is találunk erre
példát. Kazinczy a vidéken élt, sohasem volt fővárosi lakos, de a
német-görög klasszicizmust igyekezett átültetni irodalmunkba. Arany is a
vidéken élt, hatottak reá a külföldi költők is, de azt nemzetibb
szellemben tudta földolgozni, mint Kazinczy. Nem a falu és főváros dönti
el a költő sorsát, hanem sok minden összehatása, különösen a közszellem,
a nemzeti fejlődés és saját géniusza.

Azért jó lesz fölhagyni a falusi költészet elnevezéssel s megtartani a
nemzeti vagy a nép-nemzeti költészet műszavát. Beöthy is tulajdonkép
azért méltányolja Lampérthet, hogy a nemzeti költészet hagyományainak
híve. Valóban Lampérth többször zendíti meg nemzeti ritmusunkat, mint
sok más társa s a magyar világ eszme- és érzésköréből igyekszik meríteni
tárgyait. Azonban ez még magában senkit sem tett költővé s a nemzeti
költészet fogalma is tágabb körű, mert magában foglalhat különböző
költői egyéniségeket, új tárgyakat hódíthat meg, új eszmék tolmácsa
lehet, de leginkább abban a módban nyilatkozik, amint mindezt a költő
kifejezi s a nemzet szellemébe oltja. E tekintetben Lampérth költészete
nem igen vonja magára a figyelmet. Úgy látszik, hogy tehetsége nincs még
kifejlődve. Költeményei inkább csinos verselési gyakorlatok, mint valódi
költői művek. Megakad bennök egy-egy sikerültebb versszak, de egész vers
ritkán. Nincsenek hóbortjai, de eszmékben éppen nem gazdag s a
szenvedély nem háborgatja. Nem igen esik dagályba, de hasonlatai, képei
nem megragadók. Nyelve elég szabatos, de különösebb báj nem nyilatkozik
benne.

A gyüjteményt hazafias költemények nyitják meg, nagyrészt ódák. A költő
megénekli a kivándorlást, a magyar dalt és nyelvet, a magyar ifjúságot
március 15-én, a honvédek emlékét, Rodostót, az ezredéves ünnepet több
ízben és Jókait jubileuma alkalmával. Ez ódákra sehogy sem illenék a
«falusi költészet» elnevezés; nem falun, hanem a fővárosban merítette
hozzájok a költő ihletét, még pedig a napisajtó vezércikkeiből.
Hírlapjaink némely ünnepélyes alkalommal nagy lelkesedésre tűzelik
magokat, de a legtöbbször csak stereotíp szónoki frázisokban áradoznak s
a hazafiság túlzásában keresik a hatást. Lampérth ódáiban is valami
ilyest találunk, habár csinosabb nyelven, de nem csekélyebb túlzással. A
honvédekről szólva, így kiált fel: «Föld soh’se hordott több ily
katonát!» Továbbá: «Gondolj a dicsőkre, félistenekkel csodás nagy
időkre!» Petőfi és Arany is írtak a honvédekről, de idáig nem
ragadtatták magokat. Lampérth Rodostóról emlékezve, óhajtja, vajha dala
fölrázhatná az alvó nemzetet. Vajjon miért alvó nemzet a magyar? Mert
elfeledte multját s nem hozatja haza a rodostói bújdosók hamvait. Annak
sok más oka lehet, de az álomba sülyedés legkevésbbé. A Jókaihoz írt
ódában azt olvassuk, hogy a nagy mestert az egész nagyvilág hódolattal
veszi körül. Ez is hírlapi cikkek visszhangja; az ódai emelkedés nem ily
frázisokban nyilatkozik. Egyszóval ez ódákban bizonyos obligát tartalom
és hang a túlnyomó. Azonban van köztök egy pár olyan is, mely elüt a
többitől. Ilyen az _Előre_ című, amely a költő küzdelmét, kétségeit s
önbátorítását rajzolja. E költeményben valódi érzés lüktet, szerkezete
lélektani mozzanatokon fordul meg s a nyelv kiszabadul a köznapi
frázisok békóiból. Szintén sikerült az _Ezredik év_, mely
egyszerűségével és szabatos bel- és külformájával ragadja meg a
figyelmet.

A gyüjtemény második részének címe: _Szerelem_ s a költő szerelmi dalait
foglalja magában. Úgy látszik, Lampérth lírájának leggyöngébb oldala a
szerelmi dal. E fajta dalai inkább a reflexió szülöttei, mint az érzéséi
s legkevésbbé van meg bennök a dalnak az a sajátsága, mely az érzést a
ritmussal annyira összeolvasztja, hogy mintegy egymást szülik. Általában
nem ömlik el rajtok az érzés melege vagy a szenvedély fölindulása s ha
felcsillan is itt-ott egy sikerült fordulat vagy elmés ötlet, mint
egészek hidegen hagyják az olvasót. Csak helyeselhetni, hogy Lampérth
kerüli a szerelmi hóbortot, eszeveszettséget, melyre némely fiatal költő
annyira büszke, de a nagy józanság sem forrása a szerelem költészetének.

A harmadik rész _Élet és álom_ cím alatt vegyes tartalmú. Van itt
ballada, életkép, elégia, dal, hol vidám, hol búskomoly hangulat
szülöttei. Költőnket néha megszállja a vallásos érzés is s csak
sajnálhatni, hogy nem tudja azt nagyobb hatással kifejezni. A gyermeki
szeretetnek és gyermeki emlékeinek nem egy lapot szentel, de némi
túlzott érzékenykedésbe esik. Ily tárgyú költeményei között
legsikerültebb az _Itthon_ című. Kevésbbé sikerültek barátja halálára
írt elégiái, melyek alig többek száraz verselésnél. Nem egyszer emlegeti
elhagyatottságát, küzdelmeit, de folyvást bízik a gondviselésben;
legsikerültebben fejezi ki ezt az _Árva dala_ című költeményben. Egy pár
kisebb humoros költeményt is írt, de epigrammai élök egy kissé tompa.
_Kun László_ balladájában van drámaiság, de a szenvedély rajza
erőltetett s az egész nem tud hangulatot ébreszteni. Ennél sokkal
sikerültebb a _Kis libapásztor_ életkép. Egyszerűségében némi keresetlen
báj nyilatkozik s a kis gyerek ártatlanságából bevegyül valami magába a
költeménybe is.

A kötetet _Könyvemhez_ címzett vers zárja be, melyben a költő
útrabocsátja könyvét s utasítja, hogy mit feleljen a kérdezőknek; ha
előtte ajtót zárnának, keressen föl egy kis falut, az ő szülőházát, hol
bölcsőjét ringatták, ott várni fogják és szívökbe zárják minden sorát.
Bizonyára a szülők és rokonok leghálásabb olvasói műveinknek, de ez nem
elég a dicsőségre, szükséges, hogy az olvasóközönség figyelmét és
tetszését is kivívjuk. Lampérth is jobban teszi, ha nem lép ki még
gyüjteményével, hanem vár, amíg tehetsége fejlődik s néhány már sikerült
darabjait újakkal szaporíthatja. De az ifjú költők majd mindenike
mielőbb egész gyüjteménnyel akar föllépni, bár később megbánja.
Óhajtjuk, hogy Lampérth második gyüjteményét ne csak szülőháza fogadja
tetszéssel, hanem a bírálók és a közönség is.




EGY KIS POLÉMIA.[86]

A politikai és irodalmi pártok kiválóbb képviselőiket rendesen
túlbecsülik, sokkal több méltánylatban részesítik, mint amennyit
megérdemelnek s később a történelem tiszte a magasztalásokat valódi
értékökre szállítani le. Mindez természetes, de az már kevésbbé, ha a
magasztalás nem ismer határt és szertelenségbe téved. Ez már kórjel és
sajnos, hogy hírlapirodalmunkban mindinkább növekszik e kóros állapot s
méltán felkiálthatunk:

  Ha annyi volna a nagy emberünk,
  Mennyit naponként folyvást hirdetünk,
  S oly sok dicső tulajdon volna bennünk,
  A legdicsőbb nemzetnek kéne lennünk.

Nem szándékunk részletekbe bocsátkozni, sőt a politikát egészen
mellőzzük s csak az irodalomról szólunk valamit. Itt is csak egy pár
jelenségre szorítkozunk, amint éppen a napokban szemünkbe ötlöttek. Ha
felhánynók lapjainknak egész évi folyamát, bizonyára sok olyant
találnánk bennök, amik igazolnák állításunkat. Hiszen, hogy egyebet ne
említsünk, mindinkább elharapózik az a szokás, hogy kiadóink agyba-főbe
dicsértetik kiadványaikat s az így készült ismertetést nyomtatva, a
könyvhöz mellékelve küldik meg a lapoknak, melyek örömest kiadják, ha az
író iránt nem viseltetnek ellenséges indulattal. De térjünk tárgyunkra.

Egy pár hét óta az _Egyetértés_ homlokán a következő előfizetési
felhívást olvashatni:

«Előfizetőinknek és olvasóinknak szíves figyelmét felhívjuk arra, hogy
törekvésünk, hogy lapunk, mint eddig, úgy a kezdődő új évnegyedben is a
legnagyobb, legjobb és legtartalmasabb magyar lap legyen. – Eötvös
Károly, lapunk vezére s nemzetünk egyik legnagyobb írója, ki édes magyar
nyelvünk ragyogó szépségeit a legtisztábban tárja az olvasó elé, ebben
az évnegyedben is folytatja

_Gróf Károlyi Gábor följegyzései_

című remek művét, melyhez hasonló szép olvasmány nálunk soha s a
világirodalomban is kevés jelent meg. Ezen kívül a bevezető közlemények
most jelennek meg

_Utazás a Balaton körül_

című, szintén páratlan szépségű művéből, mely talán még a másiknál is
gazdagabb lesz érdekes részletekben.»

Így ír az _Egyetértés_ Eötvös Károlyról, aki a lap vezére s így
bizonyára tudtával vagy legalább utólagos jóváhagyása mellett jelent meg
e feldicsőítés. S mily művészi fokozással áradnak benne a gondolatok!
Eleinte Eötvös Károly csak _egyik legnagyobb_ magyar író, de azután
mindjárt nyelvünk ragyogó szépségeit _legtisztábban_ tárja az olvasó
elé, így _legnagyobb_ író mindazok között, kik magyarul írtak vagy
írnak. De ez sem elég! Excelsior! Károlyi Gáborról írt műve _remekmű_,
melyhez hasonló nálunk _soha_, a világirodalomban is _kevés_ jelent meg.
Tehát Eötvös Károly a legremekebb magyar író s a világirodalomban
Shakespeare, Goethe stb. mellett foglal helyet. _Utazás a Balaton körül_
című műve is _páratlan szépségű_, talán még a másiknál is gazdagabb lesz
érdekes részletekben. A szerény _talán_ mennyire emeli a páratlan
szépség szörnyű szerénytelenségét.

Bajos megítélni a két úgynevezett remekmű irodalmi értékét, mert a
szerző még egyiket sem végezte be, de a megjelent részletek sehogysem
igazolják a remekséget. Gróf Károlyi Gábor följegyzéseket hagyott hátra
s Eötvös K. a helyett, hogy ezeket, fölvilágosításokkal kísérve, kiadta
volna, vagy ezek alapján, más adatokat is felhasználva, megírta volna
gr. Károlyi Gábor életrajzát, magát gr. Károlyi Gábort beszélteti,
mintha emlékiratokat hagyott volna hátra! Így már a kiindulópont hibás s
nem eléggé megbízható. De így sem tudja Eötvös eléggé érdekessé tenni
gr. Károlyi Gábor egyéniségét; politikai és társadalmi szereplése nem is
nyujt erre elég anyagot; a korrajzi és lélektani részletek pótolhatnák e
hiányt, de ezekben éppen nem gazdag a mű. Eötvöstől nem vitathatni el az
elbeszélő tehetséget, de az sem oly eredeti és művészi, hogy remekségről
lehetne szó s magyarossága nem ment némi parlagi íztől. Az _Utazás a
Balaton körül_ nem emelkedik följebb a rendes tárcáknál, csak stílje
jobb; hogy Eötvös kedveli a nagyhangú s öntetsző túlzást, tódítást,
talán mondanunk sem kell.

Elég ebből ennyi. Az élő dicsőítésétől térjünk át egy halottéra, mert
hírlapjaink nekrológjai, ünnepélyes alkalmakra írt emlékcikkei szintén
nagy túlzásokba szoktak esni. Éppen nem hibáztatjuk, hogy a
tanáregyesület Szarvas Gábornak szobrot emelt. Ő mindenesetre jeles
nyelvész volt, bár Hunfalvy Pál és Budenz József, a magyar
összehasonlító ugor nyelvészet megalapítói, szorosan tudományos
szempontból mélyebb nyomokat hagytak hátra, de a közönségre nézve
szűkebb körben és kevesebb zajjal mozogva, nem kelthettek annyi
figyelmet, mint Szarvas. Az ünnepély ellen sincs kifogásunk. Beöthy
Zsolt mérsékeltebb beszédet tartott, mint aminőt vártunk, mert őt nem
egyszer ragadja túlságra szónoki heve. Sajó Sándor ódája nem valami
jeles költemény, de ezen nem csodálkozhatni, mert a dicsőítő ódák ritkán
sikerülnek, azonban azon már csodálkozunk, hogy magyar költő annyira
lelkesülni tud Szarvasért, kinek kevés érzéke volt a költői nyelvhez s
éppen nem vette figyelembe a nyelv esztétikai oldalát. Amiket mi
hibáztatunk, azok a hírlapok vezércikkei, melyek ez alkalommal
megjelentek. Különösen a _Budapesti Hirlap_ és a _Magyarország_ tettek
ki magokért.

A _Budapesti Hirlap_ többek között ezt írja:

«Szarvas magyar lelke húsz és néhány év előtt sem a szó-, sem a
mondatalkotásban nem ismert reá az akkori magyar nyelvben a saját
törvényei szerint kifejlődött és kifejleszthető magyar nyelvre.
Lehetetlen korcsok, vakmerő csonkítások csúfitották el s egész nyelvünk
szinte fuldoklott az idegenség áradatában. Lehetett-e vajjon – hogy csak
két példát hozzunk fel – az _arandok_ szóban fölismerni az aranyfarkú
vakondokot, a _szőnyeg_ szóban a szövött anyagot. Lehetett-e az
elkábítóan hömpölygetett körmondatokban s a németből a leggyászosabb
szolgaisággal lefordított kifejezések sokadalmában ráismerni a Pázmány
Péter, a Szenczi Molnár Albert, a Petőfi, az Arany János nyelvére? Nem
lehetett. A hite szent volt, hogy elcsúfitott nyelvünket meg lehet
tisztítani. A lelkét tette rá, hogy megtisztítja és amennyire emberileg
lehetett, megtisztította.»

A _Magyarország_ hasonlókép ír Szarvasról, aki szerinte európai
színvonalra emelte a magyar nyelvtudományt s ekkép vázolja hatását az
irodalomra és közéletre:

«A sajtó nyelve megtisztult, az országgyűlés szónokai restelkedtek sokat
gúnyolt lomposságuk miatt, a tudósok világosabb, magyarosabb írásmódra
törekedtek. S nincs aki meg ne vallaná, hogy mindez Szarvas Gábornak és
az ő Nyelvőrének munkája volt. Pedig mi tudjuk, mi értéke van e
munkának, mi mély jelentősége, mi egyetemes hatása, mi nemzeti
fontossága. Mert az egész nemzetre kihat nyelvének megtisztulása.
Érezzük, hogy több ez a stíl javulásánál, több ez műveltségben való
haladásnál. Mikor az idegen hatáson növekedett nyelvújítókat letaszítják
ítélőszékükből s a székbe beleültetik a romlatlan érzékű, józan eszű,
higgadt gondolkozású népet: akkor válik teljessé csak a negyvennyolcas
alkotások kiépítése, akkor leszen a nemzet nemcsak intézményeiben
demokratikussá, hanem érzéseiben is. – Ki volna oly vakmerő, aki tagadni
merné e mű nagyságát? Ki oly tudatlan, hogy be ne látná? Bizonyára jogos
kegyelet vezette e népet, midőn szobrot emelt ama három nagy férfiúnak,
kik megalkották a mai Magyarországot politikai intézményeiben, a
legnagyobbal, Kossuthtal együtt. De méltó s önmagát megtisztelő vala,
hogy közelségökben hírdesse hatását Szarvas Gábornak is, a ki
_megalkotta a mai Magyarország nyelvét_.»

Ezek szerint a jelen században Szarvas Gáborig senki sem írt jól
magyarul, kivéve Petőfit és Aranyt. De az a baj, hogy Petőfi semmit sem
tanult Szarvas Gábortól, mert nem olvashatta csalhatatlan bulláit s
versei tele vannak a nyelvújítás korcs szavaival s rút csonkításaival;
Arany pedig, aki olvasta, éppen nem szegődött hozzá, sőt egy párszor
ellene nyilatkozott. A szegény _Budapesti Hirlap_nak még azt is meg kell
érni, hogy azt az elátkozott _szőnyeg_ szót mind a két költő használja.
(Egyébiránt a _szőnyeg_ nem új szó, már Zrínyinél s a XVII. század más
íróinál megtaláljuk, de az _anyag_ új szó, melyet, úgy látszik, a _B.
H._ réginek vél.). Mi éppen nem látjuk nyelv tekintetében azt a nagy
különbséget, mely a régibb és újabb irodalmat egymástól elválasztja s
melyet Szarvas nagy művének hirdetnek. Akkor is, most is voltak és
vannak jobb és kevésbbé jó nyelvű írók. Hogy az országgyűlési szónokok
most jobban beszélnek, mint régen, éppen nem állíthatni. Azt a két
feliratot, melyeket Deák 1861-ben írt, ma sem tudná senki megírni jobb
magyarsággal. Kossuth sokkal jobban beszélt és írt magyarul, mint Bartha
Miklós. Csengery vezércikkei nemcsak okosabbak, hanem jobban is irattak,
mint a Kaas Ivoréi; Kemény Zsigmond és Salamon Ferenc felülmulják
Neményit és Vészit. Bajza és Erdélyi kiállják a versenyt Alexander és
Bánóczi magyarságával.

Az sem áll, hogy a nyelvi idegenszerűség és a nyelvújítás erőszakosságai
ellen Szarvasig senki sem lépett föl. A költői nyelvben a visszahatást
már Vörösmarty végrehajtotta s az ő nyomán indultak Petőfi és Arany,
újabb forrásokból is merítve. A prózát illetőleg a nyelvújítás győzelme
után sem szünt meg egyes szók bírálata. Az ötvenes- és hatvanas években,
melyeket a nyelvi barbarizmus korszakának bélyegeznek Szarvas ortológ
hívei, többen szólaltak föl az idegenszerűségek s a szükségtelen vagy
rossz szók ellen. Különösen Brassai és Arany tüntek ki e téren. Bugát
_Szócsíntana_ ellen maga Toldy is kikelt. Az Akadémia azt a véleményt
fejezte ki, hogy csak a műszók magyarosítandók s nem egyszersmind a
műnevek s pályakérdést tűzött ki az idegenszerűségek és a nyelvújítás
visszaélései ellen. Az előkelő írói és nyelvészeti körök nem annyira az
újítás, mint inkább a konzervatizmus felé hajoltak s ezt Arany ki is
fejezte egyik fölszólalásában.

Szarvas nem vett részt e mozgalomban, mert még nem lépett a nyelvészeti
pályára. Először mint szépirodalmi író tett kísérletet egy pár drámával
és Phædrus meséi műfordításával, melyek csekély becsű művek s nyom
nélkül enyésztek el. Első nyelvészeti értekezése 1867-ben jelent meg a
pozsonyi gimnázium _Értesítő_jében _Magyartalanságok_ címe alatt. Újat,
mit már többízben el nem mondottak volna, nem sokat mondott, de az alak,
melyben elmondta, könnyen érthető s magát olvastató volt és figyelmet
keltett. Második nyelvészeti munkája _A magyar igeidők_ című, az
Akadémiától jutalmat nyert pályairat volt, mely a régi nyelv alapos
ismeretéről tett bizonyságot, de gyakorlati hatása nem lehetett, mert a
régi igeidők használatának visszaállítása, melyben Hunfalvy is
fáradozott, hiú feladatnak bizonyult. 1872-ben indította meg a
_Nyelvőr_t, melybe számos jeles etimológiai cikket írt. Küzdött a
magyartalanságok ellen, buzdította társait a népnyelvi adatok
gyüjtésére, tért nyitott a szorosabb értelemben vett magyar nyelvészet
kérdéseinek megvitatására s általában élénk érdeklődést keltett föl a
közönségben nyelvészetünk iránt. Ez volt Szarvasnak legfőbb érdeme.

Ádáz harca a nyelvújítás ellen, melynek semminemű érdemeit nem akarta
elismerni s minden nyomát kiirtani igyekezett irodalmunkból: kétes becsű
föllépés volt s nem is koronázta siker, bár hívei ezt tartják
főérdemének s hírlapjaink ezért dicsőítik. Már kiindulópontja sem volt
helyes. Hirdette, hogy a nyelv természeti termék, pedig az történeti
termék is, sőt a konvenciónak is van benne része s ha valamely szó
bármely úton belekerül a nyelvbe, a közönség elfogadja, a legjobb írók
használják és szükség van reá, a nyelvész ki nem tilthatja a nyelvből,
elég, ha megmagyarázza, hogyan eredt. Hirdette, hogy a népnek, mint a
nyelv őstermelése képviselőjének, minden szabad, az írónak semmi sem,
holott az irodalom és nyelv története eléggé bizonyítja, hogy az írók
mily nagy befolyással voltak a nyelv fejlődésére. A nyelvtudomány
ítélőszéke főbírájának képzelte magát s oly törvények szerint ítélt,
melyeket önkényesen maga alkotott. Elítélte a gyökelvonást, de a
népnyelvi adatok mindinkább kiderítik, hogy a nép rég idő óta használja
a szóalkotás e módját. Elvetette az idegen szóképzővel alkotott szókat,
de vajjon a megmagyarosodott idegen szók immár magyaros szóképzőjével
alkotott szók nem forogtak-e a nép száján a nyelvújítás előtt is? A
hamis analógián alapuló szókat kiirtandóknak vélte, de a népnyelv hamis
analógiáit, szeszélyeit nem merte bántani. Kigondolta a holt képzők
elméletét, mely szerint kiirtandó minden oly szó, mely ezek segélyével
készült, de ha holt szót föl lehet eleveníteni, miért ne a holt képzőt?
S mik azok a holt képzők? Nagy része azon képzőknek, melyeket a
nyelvújítás használt. Igaz, a nyelvújítás e tekintetben sok visszaélést
követett el, használt oly képzőt is, ami nem volt az, de az elvvel való
visszaélés nem döntheti meg magát az elvet.

Ily módon Szarvas a szók igen nagy tömegétől akarta megfosztani
nyelvünket, azonban érezte, hogy az így támadt ürt valahogy be kell
tölteni s ha nem akarunk kevert nyelven írni, a rossz új szókat
helyesebbekkel kell pótolni. Megkezdette a pótlást, de amily gyors és
leleményes tevékenységet fejtett ki a rombolásban, oly lassú és
tehetetlen volt az alkotásban. Az ortológok egész tábora éveken át
fáradozott a pótlás nagy munkájában, de bizony csekély eredménnyel s így
kénytelenek voltak visszafanyalodni az üldözött rossz új szókhoz. Ekkor
azzal vigasztalták magokat, hogy csak addig élnek velök, míg az idő
folyamán pótolhatják. De maig sem pótolták s nincs valami furcsább, mint
az, midőn ortológjaink szidják a nyelvújítást, de használják szavait.
Íme a tanáregyesület, mely emelte és leleplezte Szarvas szobrát,
közgyűlése programmjában ily Szarvastól kiátkozott szókat is használ:
_elnök, titkár, tanár, keret_.

A tanár és hirlapíró urak egy kissé őszintébbek és szerényebbek
lehetnének. Az a nagyhangú dicsekvés nem mutat jó ízlésre. A mai magyar
nyelv nem Szarvas Gábor nyelve, hanem a magyar nemzeté, mely századokon
át fejlődött s melyen Kazinczy és társai kiirthatatlan nyomokat hagytak.
A nyelvújítás tévedései mellett is nagy mozgalom volt nemcsak nyelvi és
irodalmi, hanem társadalmi és politikai tekintetben is. Semmi sem
bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy új ellenségei
akaratlanul is hatása alatt vannak s kénytelenek szavait használni.




A PETŐFI-HÁZ.[87]

Ezelőtt másfél évvel, a Petőfi-ünnepélyek idejében, valaki a
Petőfi-Társaság tagjai közül, talán éppen maga az alelnök, azt
indítványozta, hogy a fővárosban egy házat kellene szerezni vagy építeni
közköltségen, mely a Petőfi-ház nevét viselné, hol a Petőfi-ereklyék
őriztetnének s a Petőfi-Társaság ülései tartatnának; sőt más
szépirodalmi társaságok ülései is: egyszóval e ház a szépirodalom háza
lenne, mint a tudományé az Akadémia palotája. Az indítvány visszhangra
talált a sajtóban. Senki sem vizsgálta a szükségét és kivihetőségét. A
Petőfi-Társaság gyüjtőíveket bocsátott ki s adakozásra szólította föl a
közönséget. Azonban az adakozás gyéren folyt s mindenki beláthatta, hogy
ily módon bajosan fog fölépülni a Petőfi-ház. Belátta ezt maga a
társaság is s amint a lapokban olvassuk, küldöttséget indított mind a
kormányhoz, mind a városhoz segély kieszközlése végett.

Nemzeti kegyeletre hivatkozott az indítvány, nemzeti kegyelet ösztönözte
az adakozókat. De vajjon van-e szüksége Petőfi emlékének ilynemű
kegyeletre? Petőfinek két szobrot emelt a nemzet: egyet a fővárosban,
hol élt, mást Segesvárott, melynek közelében elesett. Ily kegyeletes
kitüntetésben még egyetlen magyar költő sem részesült. E mellett Petőfi
művei újabb meg újabb kiadásban jelennek meg, mindenki veszi, olvassa s
énekli dalait. Az ily kegyelet legszebb koszorúja a költő emlékének.
Nekünk úgy tetszik, hogy nem Petőfinek, hanem a Petőfi-Társaságnak van
szüksége ily kegyeletes házra, hol kényelmesen elhelyezkedjék s a magyar
szépirodalom vezérszerepét kísérelje meg játszani, amelyre nem igen
látszik hivatottnak.

A kegyeletnek az a módja, melyet a Petőfi-Társaság a Petőfi-házzal akar
elérni, éppen nem szokásos Európában. Arra van példa, hogy egy-egy nagy
költő házát hol élt és meghalt, az állam, város vagy község fönntartja s
odahelyezi ereklyéit; így keletkezett Shakespeare- és Goethe-ház, de azt
nem igen hallottuk, hogy valamely nagy író emlékére ház épüljön. Jut-e
eszébe az olasznak, hogy Rómában Dante-házat, a németnek, hogy Berlinben
Goethe- vagy Schiller-házat, az angolnak, hogy Londonban
Shakespeare-házat, a franciának, hogy Hugo Viktor-házat emeljen?
Bizonyára nem. Miért akarnánk hát mi Petőfi-házat építeni vagy venni
kegyeletes emlékül? Hiszen a Petőfi-ereklyék legbecsesebbjei, kéziratai
a Nemzeti Múzeum birtokában vannak, ha van más egyéb is, azt is szívesen
veszi a Múzeum s akár egy Petőfi-szobát rendezhet be. Mire ennek egy
egész palota? Vagy mi túl akarunk tenni más nemzeteken, megmutatva, hogy
csak mi tudjuk becsülni költőinket. Fölösleges gond, hivságos
lelkesedés!

De ha a Petőfi emlékének kegyelete nem kívánja meg a Petőfi-ház
építését, nem kívánják meg vagy legalább nem teszik-e óhajtandóvá a
Petőfi-Társaság nagy érdemei a multban s remélhető nagy szolgálatai a
jövőben? – kérdheti valaki a Petőfi-ház pártolói közül. Amíg erre
felelnénk, jó lesz visszapillantanunk a Petőfi-Társaság alakulásának
körülményeire.

A Petőfi-Társaság ezelőtt mintegy huszonöt évvel alakult meg, mint a
Kisfaludy-Társaság versenytársa. Némely írók panaszkodtak a
Kisfaludy-Társaságra, hogy nem ad ki elég eredeti művet, mert a
műfordításokat éppen nem mellőzi, továbbá tiszteletdíjat sem fizet
eleget, mert egy kiadótársulattal van szerződése s így az üzleti
nyereség jelentékeny része annak a zsebébe foly. Ezért szükség volna egy
oly társaságot alapítani, mely csak eredeti művet ad ki s nem szerződik
semmi kiadótársulattal vagy könyvárussal, maga vezeti az üzletet s a
nyereséget az íróknak juttatja. Az ily alapon indult Petőfi-Társaság
csakhamar megkezdte kiadványait, de sehogysem boldogult velök. A vége az
lett, hogy se pénz, se posztó. E miatt a társaság visszavonult
mindennemű kiadástól. Jelenleg nem is ad ki semmit, csak ünnepélyes
ülései programmját.

A másik ok, mely a Petőfi-Társaságot létrehozta, az a körülmény volt,
hogy a Kisfaludy-Társaság tagjai megválasztásában egy kissé válogatósnak
mutatkozott. A fiatal, sőt az idősb írók közül sem választott meg
olyanokat, akiknek munkásságát nem találta elég komolynak. Az
elégedetlenség, különösen a fiatal írók táborában meglehetősen nagy volt
s a tásaságot nem egyszer erősen megtámadták. Hangoztatni kezdették,
hogy szükség volna egy oly társaságra, mely buzdítná a fiatal írókat
taggá választással és műveik kiadásával. De a Petőfi-Társaság e második
létoka is mindinkább veszti jelentőségét. Néhány év óta a
Kisfaludy-Társaság alább szállította színvonalát, megválaszt tagjául nem
egy oly írót, kit régebben meg nem választott volna, sőt újabban a
Petőfi-Társaság tagjai, akik egyszersmind a Kisfaludy-Társaság tagjai
is, döntőleg kezdenek befolyni a Kisfaludy-Társaság ügyeibe, nemsokára
fölöslegessé teszik saját társaságukat, ami nem igen fog a
Kisfaludy-Társaság javára és dicsőségére szolgálni.

De talán a Petőfi-Társaság a Petőfi életrajza megírásában vagy a reá
vonatkozó adatok összegyüjtésében s tisztázásában és munkái esztétikai
méltatásában fejtett ki nagy munkásságot? Bizony jó lélekkel ezt sem
mondhatni. E tekintetben igen keveset tett; éppen a Kisfaludy-Társaság
igyekezett ebbeli mulasztását pótolni, ha többet nem, legalább kiadott
egy három kötetes munkát, mely tisztázni törekedett a Petőfi életére
vonatkozó adatokat s mindeddig legjobb életrajza Petőfinek. Másutt
valamely nagy író nevét viselő társaságok azt tartják legfőbb
föladatuknak, hogy összegyüjtenek mindennemű adatot az író életére
nézve, kutatják és kiadják levelezéseit, lappangó műveit s
tanulmányokban világítják meg összes munkásságát. A Petőfi-Társaság
megelégszik Petőfi nagy neve hangoztatásával s azokkal a nagy, rímes és
rímtelen frázisokkal, melyekkel koronként megtiszteli emlékét.

Azt a kérést, melyet a Petőfi-Társaság elébb a közönséghez s most a
kormányhoz és a fővároshoz intéz, semmi sem igazolja. Régibb és nagyobb
érdemű irodalmi és tudományos társaságoknak, minők a Kisfaludy-,
természettudományi és történelmi társaságok, eszökbe sem jut ily
kéréssel előállani, pedig inkább hivatkozhatnának multjokra.
Megelégszenek azzal, amit munkásságukkal összeszereznek s legkevésbbé
házra van szükségök a kormány vagy város kegyelméből. Ott van az
Akadémia, mely örömest kölcsönzi oda termeit az irodalmi társaságoknak
ülések tartására s bizonyára a Petőfi-Társaság képzelt háza nem lenne
oly alkalmas ülésekre, mint az Akadémia két szép terme. Azonban némely
szépirodalmi író, hogy orvosi műszóval éljünk, az önérzet túltengésében
szenved s nem csoda, ha az elragad egy egész társaságra is. S éppen most
kérni segélyt kormánytól és várostól, mikor a pénzügyi viszonyok oly
kedvezőtlenek! Hiszi-e a Petőfi-Társaság, hogy a főváros sietni fog
áldozatot hozni a fölösleges Petőfi-háznak, súlyos pénzügyi bajai
közepett? Fölteszi-e a kultuszminiszterről, hogy megfeledkezve
felelősségéről, segélyezni fogja a sehogy sem igazolható Petőfi-ház
fölépítését, midőn tárcája legszükségesebb kiadásaira sincs elég pénze?

Föltünő s éppen nem örvendetes jelenség közéletünkben, hogy egyesek és
testületek mennyire az államra akarnak támaszkodni, mennyire igénybe
veszik pénzerejét. Hát senki sem képes magán segíteni, mindenütt az
állam segítsen s a Petőfi-házat is ő építse föl? Szó ami szó; a
Petőfi-Társaságnak nem annyira házra van szüksége, mint inkább komoly
munkára, költői ihletre és egy kis önbírálatra.




GIROFLÉ ÉS GIROFLA.[88]

Regény két kötetben. Írta Ambrus Zoltán. Budapest, 1901. Singer és
Wolfner.

E könyv nem felel meg egészen címének. A benne szereplő két színésznő
nem sokat hasonlít a _Giroflé és Girofla_ hősnőihez, maga a mű pedig
inkább beszély, mint regény. A szerző ugyan igyekszik regénnyé
kinyujtani könyvét, amennyiben fölösleges személyeket is léptet föl,
részletesen rajzol ott is, ahol nem kellene, de mindez csak külsőleg,
nem bensőleg izmosítja a regényt. Jellemző az egész műalkotásra nézve,
hogy a szerző a bonyodalom legérdekesebb pontján eltünteti főszemélyeit
és sorsukról csak másoktól hallunk némi száraz adatokat.

A mű meséje egyszerű, éppen nem bonyodalmas s ezt nem hibáztatáskép
mondjuk. Lehet igen egyszerű meséből is igen érdekes regényt írni, ha a
lelki állapotok és társadalmi viszonyok rajza beható és eleven s jól be
tud olvadni a bonyodalom fejlődésébe. Mindez e regényben nagyrészt
hiányzik. A szerző elég jól tud elbeszélni, egy pár sikerült rajzot is
nyujt, de leleménye szegényes, a részek közt nincs arány s a bevégzés
elhibázott. Úgy látszik, a szerzőnek nem volt elég ideje megérlelni
regénye alapeszméjét és tervét s a kidolgozásra is kevés gondot
fordított. A rögtönzés nyomai látszanak rajta; hirlapi cikket lehet
rögtönözni, de hosszabb költői művet bajosan.

A regény hőse Vidovics Feri, egy ifjú bácskai földesúr, gavallérember,
aki pártolja a színészetet, szeret udvarolni a színésznőknek s általában
nagy szerepet játszik egy bácskai város társaséletében; sem elég típus,
sem elég egyén, de van benne egy pár jól eltalált vonás. Beleszeret egy
fiatal kezdő színésznőbe, Mirába, aki ikernővérével, Lolával, éppen
akkor lép föl a Vidovics városa színpadán. Mira is szereti udvarlóját
elébb titkon, aztán elég nyiltan is. Azonban Vidovics visszariad attól,
hogy Mirát akár nőül vegye, akár pedig szeretőjévé tegye. Küzdelme
önmagával, lelkiismeretével a regénynek legsikerültebb része mind
tartalomra, mind formára nézve s tanusítja a szerző nem mindennapi
tehetségét. Végre a színésztársaság elhagyja a várost, a két szerelmes
megválik egymástól, hónapokig nem látják egymást, levelet sem írnak
egymásnak. Vidovics szenvedélyét a távolság csak fokozza, látnia kell
őt, találkozni vele és fölkeresi azt a vidéki várost, ahol a
színésztársaság tartózkodik. Csakugyan találkoznak és Vidovics
elszökteti a leányt.

Itt aztán a szerző megszakítja elbeszélése folyamát s nem rajzolja
tovább a fejleményeket. De szerencsénkre egyik bácskai nőt egy Párizsban
élő barátnője értesíti a szeretők sorsáról. Így megtudjuk mi is, hogy
Vidovics Párizsban a Madelaine-templomban oltárhoz vezette Mirát, hogy a
házasságot egy fiúgyermek születése előzte meg, aki igen hasonlít
anyjához. Vidovics bácskai ismerősei csodálkozva hallják e hírt s azt
jegyzik meg reá: biz’ ezt korább is megtehette volna. Ezt mondhatták a
bácskaiak, akik nem ismerték Vidovics küzdelmét, de mi nem mondhatjuk,
akiket a szerző beavatott szilárd elhatározásába, hogy se szeretőjévé
nem teszi Mirát, se nőül nem veszi. S éppen az lett volna a regény
föladata, hogy rajzolja azt a lelki átalakulást, melyen Vidovics átment
a próbaházasságtól a valóságos házasságig. De úgy látszik, ezt a szerző
vagy nehéznek tartotta, vagy az ívek túlhaladták volna a kiszabott
terjedelmet s ideje volt bevégezni a regényt.

S ezzel mi is befejezhetnők rövid bírálatunkat, de legalább egy pár
szóval sajnálatunkat kell kifejeznünk, hogy a szépirodalmi írók is
kezdik követni némely hirlap helyesírását. Ambrus is az _a ki_-t, _a
mi_-t egy szónak írja. Olvasta-e Arany Jánosnak erről a kérdésről írt
rövid értekezését, amelyet összes munkái közt is megtalálhatni? Olvassa
el s meg fog győződni, hogy az Akakiak Arany fejtegetéseit mindeddig nem
tudták megcáfolni. E mellett Ambrus a meg nem magyarosodott idegen
szókat is magyarosan írja. Vagy ez talán nem az ő, hanem a Singer- és
Wolfner-cég hivatalos helyesírása, mint a Légrády-cégé a puszta _c_? De
van még egyéb is, ami megbotránkoztatja az embert Ambrus nyelvében: ott
is, ahol szabatos magyar kifejezéssel élhetne, örömest használ nem
egyszer idegen szót. Például: «_apró passioi_» elárulták (_szenvedélyei_
helyett); Orlovszky herceg nem éppen tündér _szoarejá_ban (estély
helyett); az egész világ _gracia_ját (kegye helyett); a
gyémánt-_collier_ (nyaklánc helyett) stb. Ha a szépirodalmi írók sem
törekesznek nyelvtisztaságra, ugyan kiktől várjuk azt?




POGÁNYOK.[89]

Regény. Írta Herczeg Ferenc. Budapest, 1902. Singer és Wolfner kiadása.

Regényirodalmunk a mult, a történelem felé kezd fordulni, amelyet néhány
évtized óta egészen elhanyagolt; csak a jelennel foglalkozott, csak
onnan vette tárgyait, hőseit s mintegy szakított azzal a műfajjal,
melyet Jósika kezdeményezett s Eötvös és Kemény annyi jeles művekkel
folytattak. Íme Herczeg, a jelen élet rajzolója, egy történelmi
regénnyel lép föl, még pedig a magyar történelem legrégibb korszakából,
melyet eddig csak eposzíróink mertek rajzolni. Vajjon e téren fog-e
annyi sikert aratni, mint a jelen életből vett műveiben? Vajjon a költői
leleményt kellő fokon tudja-e összeolvasztani a korrajzzal? Valóban, a
történelmi regény lényegét a korrajz s a költői lelemény összeolvadása
teszi, vagyis a művészeti cél s a történelmi igazság együttes
szolgálata. Ezért a költőnek bizonyos szabadságai vannak szemben a
történelmi hűséggel; vehet föl költött személyeket és eseményeket is, de
ezekben is a kort kell rajzolnia, csoportokban, egyénekben, viszonyokban
és összeütközésekben tüntetve föl a kor eszméit és szenvedélyeit.

E szempontokból tekintve Herczeg regényét, nem mondhatjuk azt
sikerültnek. A regény tárgya a Szent István halálát követő korból van
véve. Abban az időben játszik, midőn Péter király második királysága
utolsó napjait éli, Vatha kitűzi a lázadás zászlaját, Endre és Leventa
bújdosásukból visszatérve, a mozgalom élére állanak. Azonban mihelyt
győzött a forradalom, Endre megkoronáztatta magát s a keresztyén vallást
és Szent István állami intézményeit visszaállította s ezt annyival
inkább tehette, mert a forradalmat jórészt az idegen uralom idézte elé.
E kort rajzolva tág tere nyílik az írónak a pogány és keresztyén vallás,
a régi és újkori intézmények küzdelmét föltüntetni s egyszersmind
sejtetni a keresztyén és nyugati szellem végleges győzelmét. Mindezt
meglehetős könnyeden veszi Herczeg. Vatha, a pogányság vezére, továbbá
Béla és Leventa csak a regény végén jelennek meg; a küzdelmek inkább
csak érintve vannak, semmint a regény cselekvényébe forrasztva.

Baj az is, hogy a regény nem az egész magyar nép mozgalmát rajzolja,
hanem csak egy kis töredékét, a bessenyőkét, kiknek egy része a
honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakozott. Hőse Alpár, a bessenyő
Thonuzóba fia, ki keresztyénné lett, papnak nevelték, visszavágyik a
pusztára s erős benső küzdelem után a pogány bessenyők vezére lesz és
Vathához csatlakozik. A bessenyő táborban játszik a cselekvény nagy
része. Innen van aztán, hogy a szerző a magyar pogányok szokásai-,
vallásos szertartásairól nem tájékozza az olvasót. Föltűnő, mily kevéssé
ismeri vagy használja a magyar mythologiai hagyományokat; beszél
Holdistenről, Holdlányokról, Göncölistenről, Vadleányokról és
Éjasszonyokról, Fuvó királyról, a Szélanya fiáról; említi a Rétszagoló,
Kulancs, Szilkehordó és Vérszemű csillagokat; elmondja, hogy a tölgyfa,
mint szent fa, tiszteletben részesül stb. Honnan vette mindezt? Talán a
bessenyő hagyományokból, ha ugyan ilyenek vannak.

Bizonyára nehéz föladat a pogány magyarság vallásának és társadalmi
viszonyainak rajza. Kevés adatunk van rólok, de mégis van annyi, hogy
néhány fővonással megeleveníthessük. Íme, példa reá Arany, aki a _Buda
halálá_ban a húnok vallását és társadalmát, mint őseinkét, magyar
hagyományok alapján rajzolja. Ez úton indulhatott volna Herczeg is, de
nem indult. Elvétve, csak egy pár helyt találunk ily törekvést. Midőn a
szerző a bessenyő táborban az előkelők lakomáját írja le, a regössel az
ó-székely balladák modorát és ritmusát szólaltaja meg. Az elénekelt
költemények ugyan nem valami kitűnőek, de a törekvés méltánylást
érdemel. A történelmi regényt a korrajz gondja még nem teszi, ne is
tegye archeológiai repertoriummá vagy történelmi aprólékoskodássá. A
korrajznak csak a költői lelemény emelését kell szolgálnia, mert a
főcél, mint minden költői műben, az esztétikai hatás. S vajjon e
tekintetben sikerült-e a regény? A cselekvény bonyodalma, a jellemrajz
ereje kárpótolja-e, feledteti-e a korrajz hiányát? Sajnálattal kell
megjegyeznünk, hogy nem igen.

A regény meséje inkább események tarka sorozata, mint költői cselekvény,
melynek főszemélyei fölkeltik érdeklődésünket, bonyodalma gyönyörködtet
és katasztrófája meghat. A mű hőse Alpár, Thonuzóba fia, aki csak
eleinte érdekelheti az olvasót, azután mind politikai pályája, mind
szerelmi története meglehetős érdektelen. Elhagyva a keresztyénséget s a
pogány bessenyők élére állva, a Dunántúlra megy s Vatha seregéhez
csatlakozik. Hősiesen küzd ugyan, de semmi tekintetben nem foly be a
forradalom politikai bonyodalmaira. Endre megkoronázása, Leventa halála
után visszatér a Maros partjaira és végre kibújdosik seregével a nem
magyarországi bessenyőkhöz, akik Bizánc ostromára készülnek. Ezzel
bevégződhetnék a regény, de a szerző jegyzet címén még egy pár lapot
csatol hozzá, melyekben beszámol a regényben szereplők további sorsáról.
«Alpár sorsa, úgymond, összeforrt a nagy bessenyőkével, neve pedig
végleg elmerült a nagy háborúk viharos hullámaiba.» Ez lehet történelmi,
de semmi tekintetben sem költői eljárás. Szerelmi története valamivel
érdekesebb, de ez sem kelt valódi költői érdeket. Az ember azt hinné,
hogy a keresztyénből lett pogány könnyen bele fog szeretni Seruzádba, a
bessenyő fejedelemnőbe, aki tárt karokkal fogadja s tüntetően elárulja
hozzá való vonzódását. De Alpár érzéketlen iránta; ő már szeret és
titkon egy a görög udvarban nevekedett leányt, Zenóbiát, a maros-vári
ispánnénak első férjétől való gyermekét, akit Konstantinápolyból
hazatértekor még mint pap ő kísért Maros-Várra. Szerelme szótlan, néma;
csak titkon szereti és védi minden ellen; kétszer menti meg életét, de
semminemű szorosabb viszony nem fejlődik köztök s így nem is hathat a
bonyodalomra. A hallgatag bessenyő vezér csak a regény végén
nyilatkozik, ezt suttogva fülébe: «Asszonnyá teszlek vezéri sátramban!»
Zenóbia, ki a forradalmi harc alatt a görög apácák kolostorában talált
menhelyet s ott fölvette az apácafátyolt, kétségbeesve tördelte kezeit
és így szólt: «Hát testem és lelkem nem a Boldogasszonyé-e?»

Íme, egy erős összeütközés magva, amelyből semmi sem fejlődik ki, mert
Zenóbia, amikor visszatér Maros-Várba s a vidéken egy görög
apácakolostort látogat meg, Seruzád ösztönzésére azt a bessenyők
földúlják s a szegény leány odavész. Ezalatt Alpár is hazakerül s némely
jelekből sejtvén a szomorú eseményt, szíve nagy fájdalmában így
fohászkodik: «Jézus Krisztus, hozzád fohászkodom. Te tudsz csodát tenni,
hát tégy csodát; tedd meg nem történtté, ami megtörtént. Itt vagyok,
láss a szívembe. Vesd ki belőle mindazt, mi nem kedves előtted. Ne
viaskodjál velem. Uram, ne viaskodjál. Hiszen te Isten vagy, énnekem
pedig nincs erőm, akaratom. Te is Boldogasszony, te Gellért úr, ti mind
könyörüljetek rajtam!» Az imádság nem használ, a szomorú hír csakugyan
való; ekkor Alpár elűzi táborából Seruzádot, útnak indul seregével a
nagy bessenyőkhöz. Seruzád lóháton távolról követi a vezért s egy
sziklacsúcson a mélységbe veti magát. Az ember azt várná, s a korrajzba
is éppen beillenék, hogy a megtört szívű Alpár ismét keresztyén lesz,
kolostorba vonul, annyival inkább, mert néhány lappal ez esemény leírása
előtt a szerző ekkép nyilatkozik: «A pogányság elvesztette csatáját már
akkor, mikor még csak kantározott. Mert ők azért fegyverkeztek, hogy
testeket öljenek, a hatalmas ellenség azonban nem a testekben, hanem a
lelkekben lakozik; az erős hit ellen nem lehet kopjával harcolni, csak
még erősebb hittel. Nekik pedig nincs hitök. Alpár, de bizonyára Vatha
is régen nem tudtak már hinni a táltosok és javasasszonyok együgyű
babonáiban; tették magokat, mintha hinnének, erőlködtek, hogy higyjenek,
de nem tudtak.» E néhány vonásból is kitűnik, hogy Alpár jellemrajza, a
rája épített cselekvény teljesen elhibázott; sikerültebbek a regény
mellékalakjai s néhány érdekesen megírt epizód, de egy-egy részlet nem
kárpótlás az egészért.

Még a regény nyelvére és helyesírására teszünk egy pár megjegyzést.
Herczeg régebben a _Budapesti Hirlap_ dolgozótársa levén, reá ragadt
valami e lap nyelvi és helyesírási különösségeiből. Ő is _láthatár_
helyett _szemhatárt_ ír; e helyett hogy _meg voltak lepve, meglepődtek;_
az _udvaronc_ neki _udvaros_, bár egy lappal előbb a _kegyenc_ szót
használja _kedvelt_ helyett; ezeket a _ki_, a _mely_, a _mi_, a _hol_
egy szónak rántja össze, Arany János bosszúságára és Wlassics Gyula
örömére. Saját nevében a _cz_-t kétféleképpen írja: Her_cz_eg és
Feren_c_. De miért tenni mindezért őt felelőssé, midőn annyi más is
teszi s ő nem hiába az _Új Idők_ szerkesztője?




JEGYZETEK.

Rövidítések: _Bp. H. = Budapesti Hirlap; Bp. Sz. = Budapesti Szemle; Sz.
F. = Szépirodalmi Figyelő._

=Irodalmi élet.= A Szilágyi Sándor szerkesztette _Pesti Röpívek_
irodalmi szemléjének beköszöntő cikke. Az _Irodalmi élet_ összefoglaló
címe alatt Gyulai – mint rovatvezető – öt bírálatot írt, valamennyit
névtelenül, de nem egyszersmind jelzés nélkül. A cikkek előtt egy nyilas
silhouetteje látható, s hogy e jegy mögött Gyulai lappang, annak
igazolására – a tárgyi vonatkozásokat (pl. az írói tulajdonjog
tiszteletbentartásának éber gondja), későbbi cikkeiben megismétlődő
idézeteit, kedvelt szóhasználatait stb. nem tekintve – elég lesz
utalnunk arra, hogy a 6. sz.-ban megjelent negyedik bírálatot (Horváth
Döme: _Alföldi színműtár_) Gyulai maga iktatta _Dramaturgiai Dolgozatai_
(I. köt.) sorába.

=Egy földönfutó hátrahagyott novellái.= (Pálffy Albert novellái.) A
_Pesti Röpívek Irodalmi életé_nek harmadik bírálata. Gyulai
szerzőségének bizonyítékait 1. az előbbi jegyzetben.

Az ötödik bekezdés ezen sorai: «… kikeltünk közelebbről a bennlevők
hallgatagsága ellen» – hivatkozás a _Pesti Röpívek_ben megjelent egyik
korábbi bírálatra, amelyben Gyulai többek közt ezeket mondja: «Különös
előítélet kapott lábra jelesebb költőinknél. Tetszenek magoknak
elvonulva, mintha e szegény nemzet már nem is volna méltó hozzájok.
Valóban jól megválaszták az időt… Miért a bánatba merült jó nemzetet
évődésének hagyni s átadni a haldokló nyugalmas álmának, melyből
rendszerént halálra ébrül?… Sokan a politika köpenyével takaródznak… De
nálunk divat mindent politikával vegyíteni össze s meghajolni nehány
balfogalom előtt. Alig tehetjük, hogy ne legyünk keserűek s talán
igazságtalanok is. Kedvünk van a fájdalmat affektációnak, az elvből
hallgatást népszerűséghajhászatnak nevezni, stb.» (_P. R._, 3. sz.
90–91. l.)

A hatodik bekezdés következő helyén: «Különben nekünk sem erről, sem az
ellenkezőről legkisebb tudomásunk sincs» – csillag alatt a szerkesztő
(Szilágyi Sándor) megjegyzi: «De van nekünk. E munkák 1848-ban ki voltak
nyomva, Heckenast még akkor megvette, de a kiütött forradalom miatt
korábban nem jöhetett ki. Az írói jog legkevésbbé sincs sértve.»

=Keveháza.= Arany «kisded eposzának» s két másik költeményének ezen
jellemzése tulajdonképpen egy hosszabb cikk kiszakított fejezete. A cikk
a Császár Ferenc szerkesztése mellett 1853-ban kiadott _Szikszói
Enyhlapok_ c. jótékonycélú album bírálata. (_Szépirodalmi Lapok_, 1853.
15–16. sz.) A bírálat bevezetéséből – általános tájékoztatóul – közlünk
néhány sort: «A _Szikszói Enyhlapok_ történeti cikkeket, novellákat és
költeményeket tartalmaznak. Röviden ismertetésöket adjuk, előre
bocsátván, hogy a jótékony cél az ítészet szavát el nem némíthatja, s
azon különben méltánylandó mentség, mi a véglapon olvasható, oly
könnyelműségre, minőt a költemények megválogatásában tapasztalhatni,
senkit föl nem jogosíthat, annál kevésbbé Császárt, ki egykor több volt,
mint szigorú ítész; mert igazságtalan volt, és egy Petőfi irányában.» –
Következik a kiadó bevezető cikkének, valamint Kővári László, Fáy
András, Ilorváth Cyrill, Bulyovszkyné, Bernát Gáspár, Egressy Gábor,
Degré Alajos, Kovács Pál stb. cikkeinek kritikája; Arany János
költeménye után Lévai, Szász Károly, Császár Ferenc, Tóth Kálmán stb.
verseiről szól Gyulai röviden.

Arra nézve, hogy az _1000_. jegy valóban Gyulai dolgozatait jelzi, –
_Dr. Papp Ferenc_ c. igazgató úr, Gyulai munkái kiváló ismerőjének
becses közlése alapján – utalunk Arany Jánosnak Tompához írott egyik
levelére, hol Arany (éppen a _Keveháza_ bírálatára tett célzással) az
_1000_ jegyű cikkiróban Gyulait nevezi meg: «… a _Gyulai (1000)_
enthusiasmusa megszégyenít.» (Arany János _Hátrahagyott levelezése_,
1888. I. 308. l.)

=Sujánszky Antal vallásos kötleményei.= Aláírva: _1000_. Gyulai
szerzőségét illetőleg l. a fennebbi néhány sort.

=Pünkösd napja.= Mint érdekes ritkaságot: Gyulai kevésszámú csevegő
modorban írt tárcacikkeinek egyikét közöljük ezt a hangulatos és friss
naplótöredéket. Észrevételei, bíráló megjegyzései (pl. a _Szökött
katoná_ról és a népszínműről) különben is helyet követelnek Gyulai
kritikai dolgozatai gyüjteményében. – Hogy a _–g_. jegy Gyulai jegye,
bizonyítják a _Szépirodalmi Lapok_ _–g_. jegyű színi kritikái, melyek
valamennyien szerepelnek a _Dram. Dolg._ I. kötetében.

A harmadik bekezdés első két sora célzás Szabó István _Arkadia a
magyarok hazája_ című dolgozatára. (Megjelent _Új Magyar Múzeum_
1851–52.)

=Egy kis szóváltás.= Gyulai szerzőségére vonatkozólag l. _A Vasárnapi
Ujság XXV. évfordulójára_ írt visszaemlékezés (_Emlékb_. II. 56. l.)
következő sorait: «… amidőn a hivatalos lap megtámadta szerény lapunkat,
a szerkesztőség nevében én állottam ki védelmére _Egy kis szóváltás_
című cikkben.» A hivatalos lap támadó cikke: _Bp. H._ 1854. ápr. 2.,
384. sz. 2166. l. «Vegyes hírlő» c. rovatának második híre. A cikk «A
magyar nép nevelői és informátorai» címmel névtelenül jelent meg. A _Bp.
H._ szerkesztője: Szilágyi Ferenc.

=Kemény Zsigmond regényei és beszélyei.= A Kemény Zsigmond fölött
tartott emlékbeszéddel (_Emlékb_. I.) a legszorosabban összefügg. A
kettő sok tekintetben kiegészíti egymást, sokban egyezik; e dolgozat az
alap, melyen Gyulai emlékbeszéde épül.

=Egy pár jegyzet a «Visszatekintés» című cikkre.= E cikk voltaképpen a
Szász Károllyal folytatott s «hosszúra nyúlt polémiát» zárja le.
Előzményei Gyulainak _Néhány szó a kritikáról_ c. dolgozatára mennek
vissza. (_Sz. F._ 1860–61. I. évf. 17–18. sz. és _Krit. dolg._) Erre
következett _Még néhány szó a kritikáról_ Szász Károlytól. (_Sz. F._
1860–61. I. évf. 21–22. sz.). Ezt követte Gyulai válasza: _Megint a
kritikáról._ (_Sz. F._ 1860–61. I. évf. 29., 34., 35. sz. és _Krit.
dolg._).

Közben a _Sz. F._ 1860–61. I. évf. 30. sz. 478. lapján Szász Károly
«_Gyulay_ (sic!) _Pálnak_» ezeket mondja: «Ön azt állítja, hogy én ön
szavait ferdítve és valótlanul terjesztem elé; de úgy tetszik, ön ezt
nem bizonyította be egyetlen esetben sem. Ez ellenében én bátorkodom
öntől kérdeni: 1-ör. Mikor mondtam én s mikor közölhetett e lapok
szerkesztője oly badarságot,* minőt ön reám fog: hogy _az
értelmetlenség, számítani nem tudás és badarság, mint a költői szellem
szükségképi alkatrészei szerepelhetnek?_ 2-or mikor mondtam én, hogy ön
valamely rögeszmét: _személyes ellenszenv palástolására_ vett volna föl?
Átalában mikor szóltam önnek személyes ellen-szenveiről egy szót is? –
Egész tisztelettel kérdi _Szász Károly_.» A * alatti jegyzetben mintegy
hasábnyi terjedelemben a szerk. (Arany János) közvetítő békítgetése:
«Uraim az istenért! ne olvassanak többet egymás iratából, mint a mennyi
abban írva áll stb.»

Szász Károly fenti kérdéseire vonatkozik Gyulai csillag alatti jegyzete
_Megint a kritikáról_ c. cikke végén: «E számban (t. i. _Sz. F._
1860–61. I. évf. 30. sz.) ön… stb.» – Ugyancsak ott, a csillag előtt
tesz Gyulai megjegyzést Arany János jegyzetére: «A szerk. már megkezdé a
nyilatkozást e lapok 30-ik számában… stb.»

Csak mindezek után következik Arany János _Visszatekintés_ (és nem –
mint Gyulai az eredeti szövegben hibásan idézi – «Visszatekintések») c.
cikke. (_Sz. F._ 1860–61. I. évf. 36–41. sz., aláírva: A. J. Később
kötetben is: _Arany János prózai dolgozatai._ Bpest, 1879.). Arany
_Visszatekintése_ – amint azt maga is mondja – nem annyira Gyulai pörös
ügyét illeti, mint Brassai Sámuelnek _Mégis valami a fordításról_ c.
dolgozatát (Brassai dolgozata: _Sz. F._ 1860–61. I. évf. 19–20., 27–28.,
30–33. sz. Arany _Visszatekintése_ után a többi folytatás a 48–50.
számokban.) – Így tehát Gyulaira csupán a két lapnyi bevezető rész
vonatkozik. (_Sz. F._ 561–562. l.)

Az itt elmondottakhoz fűződnek Gyulai «jegyzetei».

=Adalék népmeséinkhez.= Gyulai verse: _Az Igazság és Hamisság._
(Allegoria). _Sz. F._ 1862. II. évf. 2. sz. 25. l. – A szerkesztő, Arany
János, szóbanforgó cikke, «_Eredeti népmesék._ Összegyüjtötte Merényi
László. I–II-ik kötet. Pest, 1861. Kiadja Heckenast Gusztáv.»: _Sz. F._
1862. 1–4. sz. A Gyulai feldolgozására vonatkozó sorok a 4. sz. befejező
közleményében. – Kriza János gyüjteményében (_Vadrózsák_, Székely
népköltési gyüjtemény. Szerkeszti Kriza János. I. kötet Kolozsvártt,
1863. Stein János.) a mese címe: _Az Igazság és Hamisság utazása_. Ez
azonban a mesének egy másik változata; a királyleányról nincs benne szó.
A mesében háromszor is előforduló _vetéskapu_ helyén Krizánál _város
kapuja_ szerepel.

=Néhány év Petőfi életéből.= A Jósika Miklóst és Szász Károlyt érintő
megjegyzésekre nézve l. Gyulainak _Megint a kritikáról_ c. polémiáját
(_Krit. dolg._), a továbbiakra nézve pedig e kötet _Polémiák_ c. cikkét.

=Két ó-székely ballada.= A szövegben (120. l.) ugyan nem javítottuk ki,
de a «Bátori Boldizsár» c. ballada befejezését méltató sorokban Gyulai
tévesen írta, hogy «Bátori ló halálába érkezik, rohan a vérpadra stb.»
Itt ugyanis nem Bátoriról van szó, hanem az «erdéji kapitányról».

=Budapesti Szemle XLVIII.–XLIX. füz.= Ennek és valamennyi-g jegyű
dolgozatnak eredetére nézve l. e kötet teljes aláírású _Polémiák_ c.
cikkét, mely a szintén _-g_ jegyű _Törökország fővárosa_ c. dolgozattal
kapcsolatos; ez a cikk kétségtelenné teszi Gyulai szerzőségét, mi
egyébként a tartalmi és formai sajátosságokból is kiviláglik. – E cikket
rövidítve közöljük, szaggatott vonalakkal helyettesítvén a mellőzött
idézeteket s az általános tartalmi ismertetést.

=A nemes fészek.= Ennek, valamint az összes _-i_ jegyű dolgozatnak
szerzőségére vonatkozólag l. e kötet _Polémiák_ c. cikkét, melyben
Gyulai többek között ezeket mondja: «E lapban (t. i. a _Sz. F._-ben) az
_-i_ és _-y_ jegyű cikkeket mind én írtam.»

=Apró polémiák.= _Nővilág_ Divatlap a magyar hölgyek számára. Szerk.
Vajda János. 1862. VI. évf. 26. sz. 414. l. Gyulai szószerint idézi a
«_Pesti hírek_» c. rovat első hírét. – _Gombostű_. Szépirodalmi és
társaséleti, divatközlöny. Szerk. Rózsaági Antal. 1862. I. évf. 76. sz.
2409. hasáb, «Hírcsarnok» c. rovat első híre. – A polémia Gyulainak
_Önbírálat_ c. kritikájára (_Sz. F._ 1862. 13–18. sz.) megy vissza.
Ebben mondja többek között a következőket: «Azután a «Gombostű» dicsérte
meg (az Önbírálatot). Különösen kiemelte belőle azt, hogy az egész nagy
magyar alföldön oly kezdetleges ősállapotban van minden, amint nagy
Árpád apánk idejében. Rózsaági úrnak alkalmasint azért tetszett annyira
ez a hely, mert talán a Gombostűből éppen oly kevés számú példány jár az
Alföldre, mint Árpád idejében. A «Nővilágnak» szintén föl kellett
szólalnia. Ajánlotta e «gúnyostorozó» művet az ő kedves honleányainak,
mint igen tanulságost s belőle mutatványt is közlött.»

=Törökország fővárosa.= A továbbiakra nézve l. a _Polémiák_ jegyzeteit.

=Polémiák.= «A szerkesztő kevés tért engedhetett rendelkezésem alá»,
azért mert a _Sz. F._ ezzel a számmal megszűnt; erre utal a cikk végén
ez a sor is: «minthogy a Figyelőben már nincs terem.»

Szeberényi nyilatkozata közvetlenül Gyulai cikke előtt: «_Elkésett
nyilatkozat Gyulainak egy vádjára._» (_Sz. F._ 1862. II. félév, 26. sz.
404–405. l. Aláírva: Szeberényi Lajos.)

A _–z_ jegyű bírálat, melyet nem Gyulai, hanem valószinűleg Szász Károly
írt: _Vegyes cikkek nők számára._ Írta Szabó Richard. Aláírva: _–Z_.
(_Sz. F._ 1862. II. 21. sz. 323. l.)

Br. Horváth Miklós _Egy kis polémia_ c. ellenbírálatát l. _Az Ország
Tükre_ Budapesti Képes Közlöny. Szerk. Balázs Sándor. 1862. I. évf. 23.
sz. 330–331. l. Aláírva: H.

Riedl nyilt levele: _Kritikai Lapok_ a magyar tudományosság,
szépirodalom és művészet érdekében. Szerk. Riedl Szende. 1862. 14. sz.
329–332. l. _A «Kritikai Lapok» szerkesztőjének nyilt levele Gyulai
Pálhoz_.

Az «élesbnél élesb» megjegyzéseket Gyulai Vajda János _Önbírálat_ c.
röpiratának kritikájában (_Sz. F._ 1862. 13–18. sz.) tette. A röpiratot
a _Kritikai Lapok_ 1862. évf. 10. sz. ismerteti: «Legújabb könyv.
Figyelmeztetés ez új jelenségre.» Erre a panegyrisre jegyezte meg
Gyulai: «A röpiratot a «Kritikai Lapok» oly nagy hűhóval üdvözelték,
mintha a szerkesztőség valamelyik tagja írta volna. Valóban e röpirat
éppen oly kevés eszmével meri leckézni a m. nemzetet, mint amily kevés
tudománnyal fogott hozzá a Kr. lapok szerkesztősége az ő úgynevezett
tudományhonosításához.» Alább pedig: «Mi nem vagyunk barátai Riedl
«Kritikai lapjai»-nak, mert az esztétikához keveset ért, tudományos
kritikája pedig a legtöbbször elég felületes és iskolás szagú stb.»

=Dalok könyve.= Névtelen cikk a _Koszorú_ «Irodalom»-rovatában. Gyulai
szerzőségét a tartalmi vonatkozásokon (kifakadás az antológiák
felburjánzása ellen, stb.) kívül főleg az bizonyítja, hogy a rovat
negyedik, _Nemzeti Színház_ c. darabját Gyulai Pál felvette dramaturgiai
dolgozatai sorába: _Dram. dolg._ I. köt. 382. l.: «_Egy új színműtár_.
Kiadja Toldy István. Nemzeti színház. I–II. kötet. Pest, 1863.»

=Budapesti Szemle. LIV. füz.= Névtelen cikk. Gyulai írta, mert az első
sorokban hivatkozik a _Koszorú_ 1863. I. 14. sz.-ban közölt
ismertetésre, melyet _-g_ jellel szignált.

=Gróf Széchenyi István politikai iskolája.= Szintén névtelen cikk, de
soraiból kiérzik Gyulai hangja. V. ö. e cikket az _Önbírálat_
kritikájának (_Sz. F._ 1862. 13–18. sz.) következő soraival: [Vajda
János] «legkiállhatatlanabb, midőn Széchenyieskedni akar s még Széchenyi
szókötéseit is utánozza. Egész második Török János áll előttünk.»

=A magyar orvosok és természetvizsgálók IX-ik nagygyűlése.= Mint különös
érdekességet: Gyulai egyetlen riportszerű dolgozatát közöljük e cikket.

=Újabb magyar lantosok.= Névtelen cikk. Gyulai szerzősége mellett a
következő bizonyítékok szólnak: 1. A _Koszorú_ «Irodalom» rovatának
cikkeit jórészt Gyulai írta. 2. Az antológiákkal való visszaélésről
szólva, elítéli a kiadókat, mint a _Dalok könyve_ c. előbbi cikkben. 3.
Tompáról, Szász Károlyról, Lévayról rokonszenvesen nyilatkozik, ellenben
kifogásolja, hogy Zilahy Károlynak majd minden költeménye ott van a
gyüjteményben (lásd a Zilahy munkáiról írt kritikát). 4. Gyulaira
vallanak végül a Petőfiről mondottak és az antológiát ajánló, befejező
sorok.

=A magyar nemzeti irodalom története.= Névtelen eikk. A hang azonban
Gyulaira vall.

=Petőfi életrajza.= A cikk második felét v. ö. Gyulainak _Zilahy Károly
munkái_ról írt bírálatával.

A «sírhalmomi» szóról. E cikk, mely Gyulai Vörösmarty-kiadásához szolgál
adalékul, válasz Fogarasi János alábbi megjegyzéseire (_Koszorú_, 1865.
III. évf. 6. sz. 142. l., aláírva: Fogarasi):

  «Sírhalmomi gyásznak elég jel
  A sárga levél.

          _Vörösmarty_ [_A haldokló leány._]»

«Vörösmarty minden munkái» első kötete 223. lapján ezen jegyzék áll: «A
_sírhalmomi_ merészb és szabálytalanabb ragozás, mint az annyira divatba
jött _házbani_, _kertbeni_ s ehhez hasonló ragozások. Mindenesetre
hibás, se a régi, se a népnyelv nem igazolja s esztétikai szempontból
sem igen lehet támogatni.»

«Legyen szabad egyik legrégibb, legkitűnőbb eredeti, még pedig prózai
nyelven írt nyelvemlékünkből tökéletesen hasonszerű esetet idézni.

«Az 1403-dik évbeli szentpéteri végzésben olvassuk: «Hogy ha az vidéki
bort valahol az falukon, avagy városokon ez mi _városonki_ gyalánt és
neve alatt valaki eladand.» Senki sem fogja tagadni, hogy a «sírhalmomi»
szó ragozási alakja teljesen azonos a «városonki» (azaz: városunki) szó
ragozási alakjával. Vörösmarty idézett verse még 1829-ben jött ki az
Aurórában, a szentpéteri végzés csak 1840-ben jutott nyilvánosság elé és
csak kevéssel előbb jött napfényre. Vörösmarty tehát innen nem vehette.
Ámde Vörösmartynak oly kitűnő érzéke vala hasonlíthatlan nyelvünkben,
mint csak fölötte keveseknek, mióta azt ősapáink megteremtették.»

Eddig Fogarasi megjegyzései. Gyulai válasza közvetlenül ezen sorok után
következik. – A dologból egy kis polémia lett. A _Koszorú_ következő
számában (_Koszorú_, 1865. III. évf. 7. sz. 165–166. l.) _Felvilágosítás
Vörösmarty «sírhalmomi» szóalakjára címen_ Fogarasi válaszolt Gyulainak.
A polémiát a szerk., Arany János, csillagalatti ötsoros jegyzete zárja
le. «Mi a kérdéses alakot: _sírhalmomi gyász_ oly költői merészségnek
tekintjük, mely egy Vörösmartynál, éppen merészsége által, megkap és
kiragad a mindennapiságból; de azért nem engednők meg, hogy a próza pl.
_bundámi prémet_ írjon vagy mondjon.»

_A «sírhalmomi» szóról_ címet a _Koszorú_ tartalomjegyzékéből vettük át;
mind Fogarasi jegyzete, mind Gyulai válasza ugyanis cím nélkül van
közölve a _Koszorú_ «Irodalom»-rovatában.

=Zilahy Károly munkái.= E bírálattal kapcsolatosan l. a _Petőfi
életrajza_ c. előbbi cikket. – A «Verőfényes napok» c. novelláról
mondottakat v. ö. «Az út a révpart felé» c. bírálattal (Gyulai:
_Bírálatok_).

=Eötvös emlékbeszédei.= E bírálat több részletét (az Akadémia, Eötvös
lelki tulajdonai) Gyulai Eötvös fölött tartott emlékbeszédébe is
beolvasztotta.

=Színházi szemle.= A hírlapok cikkei, melyekre Gyulai hivatkozik, a
következő számokban jelentek meg: _Pesti Napló_, 1875 okt. 3. XXVI. évf.
226. sz. – _Fővárosi Lapok_, 1875 okt. 13. XII. évf. 234. sz. – _Nemzeti
Hirlap_, 1875 okt. 13. I. évf. 284. sz. – _Ellenőr_, 1875 okt. 13. VII.
évf. 284. sz. – _Kelet Népe_, 1875 okt 13. I. évf. 121. sz. – _Hon_,
reggeli kiadás, 1875 okt. 13. XIII. évf. 234. sz. – _Pester Lloyd_, 1875
okt. 13. XXII. évf. 238. sz. – E kritikával kapcsolatban l.
gyüjteményünk _Helyreigazítás Dóczy «Csók»-ját illetőleg_ c. cikkét a
hozzáfűzött jegyzetekkel együtt. – A Rákosi, Dóczy és Csiky darabjairól
mondottakat v. ö. a _Dram. dolg._ II. kötetének következő bírálataival:
_A szent korona varázsa; Vegyes párok; Csiky Gergely újabb színművei,
Proletárok._ E későbbi bírálatok mind hivatkoznak a _Színházi Szemlére_.

=Helyreigazítás Dóczy «Csókját» illetőleg.= A cikk az _Ellenőr_ «Hazai
Irodalom» c. rovatában jelent meg ezzel a bevezetéssel: «– _Gyulai Pál_
egyetemi tanár úrtól a következő helyreigazítást vettük:» – A
«Helyreigazítás» címet Szinnyeitől _(Magyar írók)_ kölcsönöztük. (Itt
említjük meg azt is, hogy Szinnyei adata: «Ellenőr (1877. 62. sz.»)
téves; a cikk ugyanis nem a 62., hanem a 63. számban van; igaz ugyan,
hogy a márc. 5-i példányok fölé is tévedésből 62. sz-ot szedtek 63
helyett.). A cikkecske, mely Gyulai felszólalását provokálta, az
_Ellenőr_ 1877 márc. 4. IX. évf. 62. sz. «Tárca» rovatában olvasható «A
fővárosból» cím alá foglalt pletykahírek között: _«Új közösügy – a
«Csók»_.

=Petőfi és a M. T. Akadémia.= A _Fővárosi Lapok_ szerkesztője, akihez
Gyulai e helyreigazító levelet intézte, Vadnai Károly. Gyulai egyik
adata téves; Eötvös nem 1846-ban, hanem 1847-ben írt cikket Petőfiről
(l. _Pesti Hirlap_ I. 880. sz. 315. l. 1847. május 14.). –
Gyüjteményünknek ez az egyetlen darabja, melynek eredeti szövegében
Gyulai jellegzetes _cz_-je helyett mindenütt egyszerű _c_ szerepel. Ez
mindenesetre a _Fővárosi Lapok_ korrektorának egyéni akciója.

=Válasz Grünwald Béla úr nyilt levelére.= A _Bp. Sz._ 1878. évi
folyamában (16. k. 421–428. l.) egy ilyen című névtelen bírálat jelent
meg: _A Felvidék. Politikai tanulmány. Írta Grünwald Béla. Budapest_,
1878. _Ráth Mór. (Ára 1 frt)_. Grünwald Béla erre _Nyilt levelet_
intézett _Gyulai Pál úrhoz, a Budapesti Szemle szerkesztőjéhez_. (_Bp.
Sz._ 1878. 17. k. 193–203. l.). Gyulai válasza közvetlenül ezen nyilt
levél után következik.

=A szerkesztő jegyzetei Volf György válaszára.= A _Bp. Sz._ 1879.
évfolyamában (21. k. 184–198. l.) _Magyar Nyelvemlékek_ címmel egy V.
jegyű bírálat jelent meg, amely az Akadémia nyelvtud. bizottsága által
1874–1876-ban kiadott _Nyelvemléktár_ I–V. kötetével foglalkozik. A
bírálat azzal kezdődik, hogy e mű már be volt a _Bp. Sz._ közönségének
mutatva (l. _Bp. Sz._ 16. k. 432. l.), de nem volt részletesen
ismertetve; tekintsük egy kissé közelebbről stb. Erre a kritikára Volf
György _Válasz a Nyelvemléktár ügyében_ c. ellenbírálatot írt (_Bp. Sz._
1879. 21. k. 411–425. l.). Volf az egész bírálatban személyes bosszút
lát. A névtelenségnek – úgymond – ma semmi értelme nincs, káros mind az
irodalomra, mind az íróra stb. – A szerk. (Gyulai) jegyzetei közvetlenül
ezen válasz után olvashatók, cím nélkül. A címet mi adtuk. – Ez
éleshangú polémiánál szükséges megjegyezni, hogy a két ellenfél között
később igen jó viszony fejlődött ki; Gyulai szívesen fogadott cikkeket
Volftól a _Bp. Sz._-be s az Akadémiában is örömest dolgoztatta.

Az anonymitas kérdésére nézve l. még gyüjteményünk következő cikkeit:
_Néhány év Petőfi életéből, Apró polémiák, Polémiák._ Gyulainak a
névtelenségről vallott felfogását kizárólag a jelen kötet fenti
dolgozatai tüntetik fel.

=A szerkesztő jegyzete.= Gyulai e jegyzetet Péterfy Jenő _Bírálóimnak_
c. polémiájához (_Bp. Sz._ 26. k. 313–318. l.) fűzte. Péterfy polémiája
felelet Asbóth János és Keszler József bírálataira, melyek a _Pester
Lloyd_ban (1881. 95. sz.), illetőleg _Ellenőr_ben (1881. 172. sz.)
jelentek meg és támadták Péterfynek _Jókai Mór_ról írt s a _Bp. Sz._-ben
(26. k. 1–27. l.) közölt tanulmányát. A _Pesti Naplót_ Péterfy polémiája
nem említi. – A jegyzet elején tett célzás Kossuth _Iratai_ra vonatkozik
s így kapcsolatban van Gyulai _Még egyszer Kossuth és a pragmatica
sanctio_ c. cikkével (_Bp. Sz._ 26. k. 144–155. l. és _Bírálatok_).

=A Nyelvőr és a Budapesti Szemle.= Aláírás nélkül jelent meg, de Gyulai
szerzősége kétségtelen; a cikk közvetlen folytatása Gyulai _A Nyelvőr és
a költői szabadság_ című, szintén anonym dolgozatának _(Bírálatok)_, sőt
kapcsolatban van a Volf György válaszához írt szerkesztői jegyzetekkel
is. – A polémia körébe vágó cikkek sorrendje egyébként a következő:
Bánóczi József: _Greguss Költészettanának is mertetése_ (_Magyar
Nyelvőr_ 1881. X. k. 421–424. l.); Gyulai: _A Nyelvőr és a költői
szabadság_ (Bp. Sz. 28. k. 318–320. l.); Szarvas Gábor: _Fatum est_ (_M.
Nyelvőr_ 1881. X. k. 553–557. l.) s végül Gyulai szóbanforgó cikke: _A
Nyelvőr és a Budapesti Szemle._ – A Gyulainak feladott kérdések a
_Nyelvőr_ VIII. k.-ben (1879 máj. 15. sz.) találhatók; az ezekre való
megfelelésre Szarvas Gábor _Ballagi Mór és a magyar nyelv_ c. cikkében
(_Nyelvőr_ X. k. 59–69. l.) sürgeti Gyulait. – A cikk befejező soraiban
említett nyilt levél a _Bp. Sz._ 29. k. 349–352. lapján olvasható.

=«Toldi szerelme» egy kihagyott versszakáról.= E bensőséges hangú
visszaemlékezés inkább szépirodalmi, mint kritikai mű, – érdekes
irodalomtörténeti vonatkozása miatt azonban jól illik a gyüjteménybe;
mellőzése – úgy hisszük – indokolatlan lenne.

=Deskriptív kritika.= Gyulai első megjegyzése Alexander Bernátnak _Dóczy
Lajos_ról írt cikkére (_A Hét_ 1890. 22. sz.) vonatkozik. Alexander erre
nyilt levelet intézett Gyulaihoz _Deskriptív kritika_ címmel (_Bp. Sz._
63. k. 478–480. l.). Ehhez kapcsolódik Gyulai második, rövid jegyzete.

=Jászai Mari asszony Elektrája.= A _Bp. Sz._-ben (65. k. 318–320. l.)
_Spectator_ aláírású nyilt levél számolt be _Jászai Mari asszony
Elektrájá_ról. Gyulai e nyilt levél végszavához fűzi csillagalatti
(kiadásunkban I. számmal jelzett) jegyzetét.

=A M. T. Akadémia s egy pár hirlapíró.= _A Hét_ből idézett rész az 1893
máj. 14-iki szám _Irodalom_ rovatának _Akadémiai_ kezdetű pár soros
híréből való, a _Pesti Hirlap_ból vett idézet pedig az 1893 máj. 15-iki
szám _Arany emlékezete_ c. részletes tudósításából. – _A Hét_ nem hagyta
szó nélkül Gyulai cikkét; erre vonatkozóan l. _A Hét_ 1893 jún. 4-iki
sz.-nak _A Budapesti Szemlében_ kezdetű polémiáját.

=A Nemzeti Színház és Szigligeti.= A _Bp. Sz._ eredeti szövege alatt
feltűntetett gondolatjel (-) sajtóhiba; Gyulai _–i_ jegyét a
tartalomjegyzék helyesen közli. – «A néhány évvel ezelőtt bővebben
fejtegetett észrevételek» – hivatkozás gyüjteményünknek _A Nemzeti
Színház műsoráról_ c. cikkére.

=Egy kis polémia.= A polémia idézetei a _Bp. H._ 1899 júl. 3-iki
_Szarvas Gábor szobra_ c. vezércikkéből és Sebestyén Károly _Szarvas
Gábor_ról írt cikkéből (_Magyarország_ 1899. júl. 2.) valók.




JEGYZÉKE  GYULAI PÁL AZON KRITIKAI DOLGOZATAINAK, MELYEK KÖTETBE
ÖSSZEGYÜJTVE MÉG NEM JELENTEK MEG.

Gyüjtési munkálatainkban Szinnyei József repertóriuma _(Magyar írók)_
szolgált a legfőbb útbaigazításokkal. Mivel e gazdag, bár nem teljes
repertórium még mindig bő kútfeje a Gyulai-irodalomnak, közöljük
lajstrom gyanánt, hozzávéve az általunk felkutatott dolgozatok címeit s
elhagyva Gyulai szépirodalmi munkáinak, valamint eddigi köteteibe s
gyüjteményünkbe fölvett dolgozatainak jegyzékét.

_Regélő Pesti Divatlap_, 1842. Színi kritika.

Kolozsvári _Nemzeti Társalkodó_, 1843–44. Kisebb dolgozatok.

_Pesti Röpívek_, 1850. 1. sz. Dobsa Lajos: Marquis Brumon; 2. sz. Boross
Mihály: Házasság spekulációból; 3. sz Barna Ignác: Szerelemhangok; 9.
sz. A Hölgyfutár poétái; 4–10. sz. Társaséletünk.

_Fiatalság Barátja_, 1851. Vegyes közlemények.

_Szépirodalmi Lapok_, 1853. 9. sz. Losonczy László költeményei; 14. sz.
Elsz Sándor – B. S. F.: Ő nem féltékeny; 15–16. sz. Szikszói Enyhlapok;
46. sz. A chinai salon.

_Vasárnapi Ujság_, 1854. 1. sz. Irodalmi ismertetések: Toldi,
Hunyadiak-kora; 6. sz. gróf Teleki József; 1866. 44. sz. Kemény
Zsigmond; 1867. 7. sz. Pákh Albert; 1873. 49. sz. Csengery Antal.

_Pesti Napló_, 1855. II. 51. sz. Obernyik Károly; 1857. 10., 25. sz.
Petőfi szülővárosáról; 1862. 224., 236. sz. A magyar írók segélyegylete
és a «Vezér» tárcaírója; 242. sz., 1863. 15., 23., 24., 28. sz. A magyar
írók segélyegylete; 1867–68. Politikai cikkek Deák-párti szellemben, 8.
sz. Perczel Mór emlékirataira; 1872. 78. A Kisfaludy-Társaság utolsó
űléséről; kisebb cikkek; 1874. 135., 142. Deák F. levele B. Wesselényi
Miklóshoz. 236. sz. Petőfi költeményei s az írói tulajdonjog; 1878. 2.,
3. sz. A magyar írók segélyegylete; 1879. Petőfi és Prielle Cornelia.

_Magyar Sajtó_, 1862. 241., 1864. 35., 56., 1866. 81. sz. Magyar írók
segélyegylete.

_Szépirodalmi Figyelő_, 1861. I. 46. sz. Kazinczy Ferenc levelei Cserey
Farkashoz (csillagalatti jegyzet); 1862. 13–18. sz. Önbírálat; 15. sz.
Spanyol népmesék; 20. sz. Szerelem és eskü; 23–24. sz. Kolozsvári album.

_Koszorú_, 1863. I. 19. sz. A magyar ember könyvtára; A magyar
izraeliták évkönyve; A magyar nemzet classicusai; 1864. II. 10. sz. Amit
a nők legjobban szeretnek; 11 sz. Nyelvtudományi Közlemények; Budapesti
Szemle LXI. füz.; 20. sz. Budapesti Szemle LXII., LXIII. füz.

_Budapesti Szemle_, 1866. 4–5. sz. Flegler Szalay Lászlóról; Imre S.:
Magyar irod. tört. 5–8. sz. Kisf.-Társ. 1867. 8. sz. Chateaubriand és
kora, Ponsard emlékezete: 1868–1869. 10–15. sz. Kisf.-Társ.; 1881. 27.
k. Vázlatok a M. T. Akadémia félszázados történetéből; 1882. 33. k.
Válasz Trefort Ágost nyilt levelére; 1884. 39. k. A Pesti Napló és a
Kisf.-Társ.; 1885. 42. k. Budapest a kiállítás alatt; 44. k. A komáromi
és váradi színészet tört. 1891. 66. k. Sipulusz tárcái; 67. k. Magyar
vagy német színház? 1892. 73. k. A Bp. Hirlap és gr. Széchenyi István;
1894. 77. k. A Magyar Nyelvőrnek; 80. k. Huszár Anna; 1896. 87. k.
Testamentum, A szív könyve; 1897. 91. k. Igazság a földön; 1898. 95. k.
A bevándorlók; 1900. 102. k. Korhadt fakeresztek: 103. k. Ugody Lila;
1904. 118. k. Emlékezés Deák Ferencre; 119. k. Jókai Mór önmagáról.

_Politikai Hetilap_, 1866. Bírálatok.

_Budapesti Közlöny_, 1867. Bírálatok; 2629. l. Magyar írók segélyegylete
kimutatása; 1872. 74. sz. Lord Byron és Rutilius.

_Sürgöny_, 1867. 44. sz. Magyar írók segélyegylete.

_Hon_, 1867. 36. sz. Magyar írók segélyegylete.

_Reform_, 1870–71. Vegyes cikkek és bírálatok.

_Ellenőr_, 1877. 438. sz. Petőfiről, előad. után Sümegi Kálmán (Gyulai
egyetemi előadásáról szóló tárcacikk).

_A Kisfaludy-Társaság Évlapjai_, XVII. Jelentés Lukács Móric haláláról;
XVIII. Pohárköszöntője Tóth Lőrinc félszázados írói munkásságának
ünnepén; Bíráló jelentés Pálffy Albert _Eszti kisasszony professzora_ c.
regényéről; XIX. Beszéde a Katona-ünnepen, Kecskeméten, 1883 ápr. 16;
XXI. Bír. jelent. Baróti László _Újabb Petőfi-reliquiák_ c. művéről;
XXIII. Bír. jelent. Kunoss Ignác török népmeséiről; XXV. Bír. jelent.
Ferenczi Zoltán _Petőfi-életrajzáról_; XXVIII. Bír. jelent. Kriza János
költeményeiről; XXIX. Üdvözlet Apponyinak; XXXII. Üdvözlet Rákosi
Viktornak; Jelentés Pálffy Albert haláláról; XXXIV. Bír. jelent. Lehr
Albert _Hermann und Dorothea_-fordításáról.

_Nemzet_, 1882. 52. sz. Petőfi és Klapka; 1893. 28. sz. A
Kisfaludy-Társaság és gr. Apponyi Albert.

_Budapesti Hirlap_, 1882. 248. sz. Petőfi élete és költészete, Gyulai
előadásaiból.

_Akadémiai Értesítő_, 1883–84. Jelentések a Péczely drámai pályázatról;
1885. Jelentése a széphalmi mauzoleumról s javaslatai; 1886. Jelentés a
Péczely drámai pályázatról.

_Egyetértés_. 1883, 357. sz. Felolvasása Petőfi dalairól.

_Magyar Ifjúság Lapja_, 1885. Arany János _Ártatlan dac_ című
költeményének története.




NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ.

  =A.=
  Abonyi Árpád 341.
  Ábrányi Kornél 276, 338, 339.
  – _Rövidlátók_ 276.
  Academy 308.
  Addison 110.
  Akadémia 18, 161, 162, 170, 188, 252–254, 261, 264–273, 280, 292, 293,
    302, 309, 324, 330, 345–347, 362, 385, 386, 389, 392, 393.
  – Értesítő 266.
  – Nyelvtana 110.
  Alexander Bernát 330, 331, 385.
  Almeida-Garrett, de – 196.
  Amade 111.
  Ambrus Zoltán 394, 396.
  – _Giroflé és Girofla_ 394.
  Anakreon 149.
  Andrássy Gyula gr. 301, 339.
  Angol királynő (szálló) 363.
  Apponyi Albert gr. 336.
  Arany János 13–15, 21, 55, 114, 117, 118, 229, 236, 237, 247–250, 282,
    305, 313, 324–326, 328, 329, 346, 347, 375, 376, 383–385, 396, 399,
    402.
  – _Ágnes asszony_ 114.
  – _Árva fiú_ 117.
  – _Buda halála_ 248, 249, 399.
  – _Keveháza_ 13, 14.
  – _Rozgonyiné_ 13.
  – _Toldi_ 13.
  – _Toldi szerelme_ 324, 326, 328.
  – _Török Bálint_ 14.
  – _Visszatekintés_ 38.
  Ariosto 112, 210, 219.
  Aristarchus 77.
  Aristoteles 239, 240.
  Asboth 316.
  Atala 136, 245, 248.
  Athenaeum 67–69, 184.
  Aurora-kör 224.
  =B.=
  Baco, Verulami 128, 129.
  Bajza Jenő 236, 240, 241, 250.
  – _Zách Felicián_ 240.
  Bajza József 68, 81–83, 181, 183, 184, 305, 307, 385.
  – _Hajdankor világtörténete_ 183.
  Balassa Bálint 374.
  Balassa János 186.
  Balogh Pál 189.
  Balogh Zoltán 191.
  Ballagi Mór 313.
  Balzac 36.
  _Bánk bán_ 113.
  Bánóczi József 318, 319, 323, 385.
  Bányai Ágnes 136.
  Bartha Miklós 385.
  Bartók Lajos 344, 356.
  – _Erzsébet_ 356.
  – _Legszebb_ 344.
  – _Méhek_ 356.
  Bazár 42.
  Beck Károly 194.
  Bellermann 196, 197.
  Bene Ferenc 186, 187, 189.
  Beniczky Hermin ld.: Veres Pálné.
  Beöthy Zsolt 373–376, 383.
  Béranger 163.
  Bernard Károly 69.
  Berzsenyi 181, 182, 246.
  Bezerédj László 170.
  Bianka 136.
  Bion 149.
  Bismarck 300, 301.
  Bittó István 301.
  Bodenstedt 210.
  Bozzai 191.
  Brassai 161, 167, 170, 186, 385.
  Budapesti Hirlap 25, 28, 356, 383, 384, 402.
  – Szemle 43, 86, 127, 128, 169, 172, 176, 177, 290, 291, 295–297, 299,
    311, 313, 314, 317–319, 321, 333.
  Budenz József 382.
  Bugát 385.
  – _Szócsíntan_ 385.
  Burns 102, 107, 225.
  Byron 102, 107, 112, 133, 136, 217, 225, 246.
  =C., Cs.=
  Chevalier 170.
  Cicero 77.
  _Cid_ 110.
  Cimabue 173.
  Correggio 170, 172.
  Czuczor 95, 97, 121, 181, 292.
  – _Szűz Margit_ 121.
  Családi Kör (újs.) 42.
  Családi Lapok 17.
  Császár Ferenc 20.
  Csató 6, 344.
  – _Megházasodtam_ 344.
  Csengery Antal 25, 27, 55, 127, 169, 176, 294, 362, 385.
  Csepregi 276.
  – _Vízözön_ 276.
  Cserényi Imre 191.
  Csiky Gergely 264, 267, 276, 283, 286.
  – _Jóslat_ 264, 265, 268, 270–274, 276, 283–285, 289.
  Csokonai 182, 224, 250.
  – _Földiekkel játszó égi tünemény!_ 250.
  – _Tihanyi echo_ 250.
  =D.=
  Dalmady Győző 201, 236, 245–247.
  Dante 105, 112, 390.
  Dávid zsoltárai 17.
  Dayka 313, 314.
  Deák Ferenc 301, 305, 315, 316, 363, 364, 369, 385.
  Délibáb (újs.) 14, 21, 22.
  Dennery 22.
  Dessewffy Aurél gr. 305, 362.
  Dessewffy Emil gr. 252, 256, 257, 260.
  Dessewffy József gr. 252.
  Divatcsarnok 22, 42, 56.
  Dóczy Lajos 276, 280, 282, 283, 290, 291, 331, 344.
  – _Csók_ 276, 280, 290.
  Dolce, Carlo 37.
  Dózsa 191.
  Dömjén József 74.
  Dömötör János 201.
  Dumanoir 22.
  Dumas 22.
  =E.=
  Edinburgh Review 308.
  Egressy 230.
  Egyetértés 381.
  Eleonora 136.
  Életképek 227.
  Ellenőr 270, 273, 290, 315–317.
  Emerson, Ralph W. 170.
  Emich Gusztáv 140, 294.
  Emődy 55, 233.
  Eötvös József br. 6, 186, 227, 252–255, 257–260, 267, 293, 305, 344,
    357, 362, 369, 397.
  – _Éljen az egyenlőség_ 344.
  – _Emlékbeszédei_ 252.
  – _Karthausi_ 212.
  Eötvös Károly 381, 382.
  – _Gróf Károlyi Gábor följegyzései_ 381.
  – _Utazás a Balaton körül_ 381, 382.
  Eötvös Lóránt br. 346.
  Erdélyi János 77, 86, 87, 123, 129, 273, 305, 328, 385.
  Erdélyi Múzeum-egylet 187, 261.
  _Érdy-kódex_ 309.
  «Eszther» szerzője 38, 47.
  Etőfi Andor 73.
  =F.=
  Falusi Esték (újs.) 25.
  Farkas Albert 134.
  – _Nemzeti hárfa_ 134.
  Fáy András 368.
  Ferenczy Teréz 135.
  Figyelő ld.: Szépirodalmi Figyelő.
  Firduszi 170, 177.
  – _Sáhnámé_ 170.
  Flóra 135.
  Fogarasi János 199, 293.
  – _A magyar nyelv szelleme_ 293.
  Fortnightly Review 308.
  Fővárosi Lapok 194, 269.
  Franklin-Társulat 312.
  Frauenfeld 186.
  Frère Judit 163.
  Friebeisz 25, 27.
  Füredi 23.
  =G., Gy.=
  Gaal György 94–96, 110.
  Garay 114.
  Gévay 310.
  Giotto 173.
  Goethe 101, 105, 107, 110, 146, 156, 249, 381, 390.
  – _Faust_ 249, 281, 313.
  Gogoly 137.
  Gombostű (újs.) 83, 150, 151, 242, 243.
  Greguss 162, 318, 319.
  – _Költészettan_ 318.
  Grenzboten 41.
  Grimm 51, 110.
  Grünwald Béla 295–302.
  Gvadányi 224.
  Gyermekbarát (újs.) 133.
  Gyöngyösi 320.
  Gyulai Pál 50, 57, 60, 61, 338, 339.
  – _Igazság és Hamisság_ 50.
  – _Megint a kritikáról_ 38.
  =H.=
  Hazai és Külföldi Tudósítások 26.
  Hebra 186.
  Heckenast G. 181, 190.
  Hegel 105, 130.
  Heine 21, 210, 218, 219, 241.
  Herczeg Ferenc 348, 353, 354, 397–399, 402.
  – _Böske, Erzsi, Erzsébet_ 353.
  – _Pogányok_ 397.
  – _Simon Zsuzsa_ 348.
  Hét 330, 345, 346.
  Hideghéty Antal 189.
  Hírnök 73.
  Homér 94, 97, 100, 110, 112, 113, 149.
  – _Iliász_ 100.
  Hon (újs.) 270, 271.
  Horatius 282, 285.
  Horváth Endre 175.
  Horvát István 182.
  Horváth Miklós br. 152–154, 165–167.
  – _Törökország fővárosa_ 152, 165.
  Hölgyfutár 42, 83, 85, 160.
  Hrúsz Mária 61.
  Hugo Victor 171, 390.
  – _Nyomorultak_ 171.
  Hunfalvy Pál 200, 382, 386.
  =I., J.=
  Iduna 135.
  Iffland 22.
  Igmándy Mihály 337.
  – _Magyar szellemi élet_ 337.
  Illésházy 309.
  Ilosvai 309.
  Iris 42.
  Irmei Ferenc 305.
  Izidóra 136.
  Jámbor Pál 271.
  James 69.
  – _Robin Hood_ 69.
  Jánosi Ferenc 170.
  Jászai Mari 332, 333.
  Jászay Pál 310.
  Jenaer Literaturzeitung 308.
  Jókai 7, 140, 142, 143, 160, 315–317, 377.
  – _Kárpáthy Zoltán_ 143.
  – _Magyar nábob_ 143.
  – _Politikai divatok_ 140, 143.
  – _Régi jó táblabirák_ 143.
  – _Szegény gazdagok_ 143.
  Jókainé 21.
  Jósika Kálmán br. 160.
  Jósika Miklós br. 6, 7, 77, 357, 397. L. «Eszther» szerzője alatt is.
  József főherceg 326, 327.
  =K.=
  Kaas Ivor br. 305, 336, 385.
  Kabos Ede 341.
  Kakas Márton 292.
  Kant 105, 129.
  _Kathrinéta hajó_ 197.
  Kazinczy Ferenc 95, 132, 181, 182, 252, 255, 256, 259, 260, 314, 319,
    320, 370, 376, 388.
  Kazinczy Gábor 94, 96, 97, 102, 108, 110, 111, 114, 124, 230.
  Keglevich Béla gr. 334.
  – _A beteg parlament_ 334.
  Kelet Népe (újs.) 270.
  Kemény Zsigmond br. 25, 27, 30–32, 34–37, 305, 357, 359–365, 385, 397.
  – _Erény és illem_ 30, 35.
  – _Forradalom után_ 363.
  – _Gyulai Pál_ 360.
  – _Korteskedés és ellenszerei_ 362.
  – _Ködképek a kedély láthatárán_ 30, 34, 37.
  – _Még egy szó a forradalom után_ 363.
  – _Özvegy és leánya_ 360.
  – _Rajongók_ 360.
  – _Szerelem és hiúság_ 30, 35, 37.
  – _Szív örvényei_ 30, 35, 37.
  – _Zord idő_ 360.
  Kerényi 69.
  Kertbeny 175.
  Keszler 316.
  Kis János 132.
  Kiss József 346.
  Kisfaludy Károly 95, 97, 114, 125, 201.
  Kisfaludy Sándor 132, 192, 257, 261.
  Kisfaludy-Társaság 87, 102, 188, 254, 261, 331, 357, 365, 391, 392.
  Knöpfler Vilmos 189.
  Kolmár József 174, 175.
  – _Dalok könyve_ 174.
  Kolozsvári Közlöny 86.
  Komócsy József 201.
  Kossuth 294, 315, 362, 364, 384, 385.
  Koszorú 245.
  Kovács Pál 6.
  Kovács Sebestyén Endre 186, 187.
  Kölcsey 149, 252, 254, 260, 305.
  Kőrösy 252.
  Kritikai Lapok 165, 166, 168.
  Kriza János 51, 87, 114, 123, 124.
  – _Vadrózsák_ 87.
  Kubinyi Ágoston 187.
  Kulcsár 26.
  Kunoss 76.
  Kuthy 7, 230.
  Külföldi Regénytár 69.
  =L.=
  Lampérth Géza 373, 374, 376, 378, 379.
  – _Első könyvem_ 373.
  Légrády-cég 396.
  Lendvai Márton 21.
  Leonardo da Vinci 172, 173.
  Lermontov 137.
  Lessing 130, 201, 240.
  Lévay József, 191, 346, 347.
  Lily 274, 275.
  – _Euphues_ 274.
  Lisznyai 228.
  Literarisches Centralblatt 308.
  Lugossi 18.
  Lukácsy 25.
  =M.=
  Macaulay 108, 129, 201, 221, 235, 236.
  Madách Imre 248, 249, 357, 371.
  – _Az ember tragédiája_ 248, 249.
  Magyar Népkönyv 25, 27.
  – Népkönyvtár 25.
  – Nők Házikönyvtára 25.
  – ország (újs.) 383.
  – Sajtó 236, 242, 243.
  – Társaság 61, 62, 64.
  Majláth 95, 110.
  Matkó 321.
  Mérai Horváth 341.
  Merényi 50, 51.
  Michelangelo 172, 173.
  Mikó Imre gr. 87.
  Milton 105, 112.
  Molière 236, 245, 284, 285.
  – _Tartuffe_ 245.
  Montégut 163.
  Moore 102.
  Moreto 280.
  – _Donna Dianna_ 280.
  =N., Ny.=
  Nagy Ignác 7, 68, 344.
  – _Tisztújítás_ 344.
  Nagy Lajos 86.
  I. Napoleon 170, 201.
  III. Napoleon 308.
  Nefelejts (újs.) 42.
  _Negyvenéves hölgy_ 69.
  Neményi 385.
  Nemzeti Hírlap 270.
  – Múzeum 185, 390.
  – Színház 21, 42, 68, 185, 267, 340–344, 355, 356.
  Nibelungenlied 100, 110, 169, 170, 172, 176, 177.
  Nővilág 42, 150.
  Nyelvemléktár 309–311, 313.
  Nyelvőr 303, 308, 313, 314, 318–322, 384, 386.
  Nyelvtudományi Közlemények 200.
  =O.=
  Olcsó Könyvtár 313.
  Orlai-Petrics 55.
  Ország Tükre 160, 165.
  =P.=
  Pákh Albert 55, 57, 229, 233.
  Pálffy Albert 6, 9, 11, 160.
  – _A tiszttartó veje_ 11.
  – _Carteaux_ 10.
  – _Csel és véletlen_ 11.
  – _Egy báróné_ 11, 12.
  – _Egy éj a csárdában_ 10.
  – _Egy kastély az erdőben_ 5, 12.
  – _Etoile-Sombre_ 10.
  – _Harlem Richárd_ 11.
  – _Pesti szerelem_ 11.
  – _Rivuli Dominarum_ 10.
  – _Trois Riviers_ 10.
  – _Városi és falusi elmésség_ 11.
  Patrubány Gergely 189.
  Paulay Ede 341, 343, 355.
  Pazmanaeum 300.
  Pázmány Péter 18, 383.
  Percy 86.
  Pester Lloyd 194, 271, 315–317.
  Pesti Divatlap 73.
  – Hírlap 227, 346, 362.
  – Napló 27, 61, 267, 268, 271–273, 284, 315–317, 339, 363.
  Petőfi István 56, 62.
  Petőfi Sándor 55–76, 78–84, 97, 107, 116, 162, 164, 165, 174, 175,
    190, 191, 194, 195, 201, 218–231, 233–235, 246, 247, 250, 266, 282,
    292–294, 375, 383–385, 389, 390, 392.
  – _Felhők_ 246.
  – _Hóhér kötele_ 222, 227.
  – _Összes költeményei_ 60, 162, 293.
  – _Tigris és hiéna_ 222.
  Petőfi-ház 389, 390, 393.
  – Társaság 389–393.
  Petrarca 217.
  Petrovics István 61.
  Pfeiffer 293.
  Phaedrus 385.
  Planche Gusztáv 31, 77, 170, 172.
  Plato 129, 136.
  Pompéry 161.
  Prévost 215.
  – _Manon Lescaut_ 215.
  Protestáns Lap 17.
  Puskin 137, 210, 292.
  =Q.=
  Quintilianus 262.
  =R.=
  Rafael 148, 172, 173.
  Rákosi Jenő 276–280, 283, 344.
  – _A báróné levelei_ 344.
  – _Aesopus_ 269, 276.
  – _Krakói barátok_ 278.
  – _Régi dal régi gyűlölségről_ 277.
  – _Szerelem iskolája_ 279.
  – _Színre-színt_ 278.
  Régi magyar költők tára 311.
  Reguly 252, 260.
  Religio 17.
  Rembrandt 172.
  Remellay 162.
  Réthy Lajos 131–133.
  – _Szavalmányok_ 131.
  Revue des deux mondes 40, 128.
  Riedl Szende 165–168.
  Riehl 170.
  Roboz 20.
  Romer Flórián 189.
  Rousseau 138, 307.
  Rózsaági 151.
  Rubens 172.
  =S.=
  Sajó Sándor 383.
  Salamon Ferenc 162, 385.
  Samaleder 186.
  Sámbár 321.
  Sárossy Gyula 247.
  – _Arany trombita_ 247, 248.
  Sauer 186.
  Schiller 20, 105, 107, 340.
  Schlegel 245.
  Schmidl Adolf 189.
  Schmidt Julian 40, 317.
  Schopenhauer 303, 305, 307.
  Scott Walter 102.
  Sennyei br. 335.
  Shakespeare 8, 98, 105–107, 112, 118, 129, 135, 179, 201, 222, 243,
    244, 246, 274, 275, 277, 282, 284–286, 291, 381, 390.
  – _Felsült szerelmesek_ 275, 277.
  – _Hamlet_ 240.
  – _Macbeth_ 118.
  – _Othello_ 241, 243.
  – _III. Richard_ 243, 244.
  – _Romeo és Julia_ 242.
  – _Sok hűhó semmiért_ 284.
  – _Szentivánéji álom_ 282.
  Silberstein 346.
  Simonfi Kálmán 20.
  Simonyi 313.
  Singer-Wolfner 396.
  Somogyi Ignác 175.
  Sophokles 81.
  – _Elektra_ 332, 333.
  Spectator 111.
  Sue 171.
  Sujánszky Antal 16.
  – _Vallásos költeményei_ 16.
  Swift 212.
  =Sz.=
  Szabados János 201, 245–247.
  Szabó István 20, 149.
  Szabó József 186, 187.
  Szabó Károly 149.
  Szabó Richárd 133.
  Szalay László 252, 256–258, 260, 362,
  Szalay 309.
  Szana Tamás 305.
  Szapáry 301.
  Szarvas Gábor 382–388.
  – _A magyar igeidők_ 386.
  – _Magyartalanságok_ 386.
  Szász Béla 201.
  Szász Károly 38, 44, 45, 47, 49, 72, 77, 169–171, 176, 177, 191,
    264–266, 268, 271–273, 286.
  – _Két eposz_ 170, 176.
  Szeberényi Lajos 55–57, 59–61, 63–66, 68–76, 78, 80, 81, 163–165, 225,
    227, 233.
  – _Néhány év Petőfi életéből_ 55.
  Széchenyi István gr. 77, 178–180, 252, 258, 259, 302, 362.
  – _Hitel_ 179.
  – _Világ_ 179.
  – _Stadium_ 179.
  Székács 175.
  Székely József 170.
  Székely népballadák 86.
  – _Barcsai_ 90, 114.
  – _Bátori Boldizsár_ 88, 118.
  – _Budai Ilona_ 88, 116.
  – _Julia szép leány_ 91, 120, 121.
  – _Kádár Kata_ 88, 114.
  – _Királyfi_ 90.
  – _Kőmíves Kelemen_ 88.
  – _Molnár Anna_ 114.
  – _Oláh Gerő_ 90.
  – _Szép Ilon_ 90.
  Szemere Attila 341.
  Szemere Bertalan 294.
  Szemere Pál 353.
  Szenczi Molnár Albert 383.
  Szendrey Julia 135.
  Szentmiklóssy 181.
  Szépirodalmi Figyelő 42, 46, 49, 150, 151, 165, 166, 168.
  Szépirodalmi Lapok 13.
  Szépművészetek Csarnoka 160, 162.
  Szigligeti 23, 267, 271, 344, 355, 356.
  – _Szökött katona_ 23.
  Szilády 311.
  Szily Kálmán 346, 347.
  Szokoly Viktor 79–85.
  – _Petőfi életéből_ 79.
  Szollogub 137.
  Szöllősy Nina 135.
  Szontágh Pál 357.
  =T.=
  Tárkányi Béla 17.
  Tasso 100, 113.
  Tavasz (zsebkönyv) 74, 76.
  Teleki László 238, 240.
  – _Kegyenc_ 238, 240.
  Teleki-pályázat 264.
  Thackeray 36.
  Theodóra 136.
  Thewrewk Emil, Ponori 144–147, 149.
  – _Józsa_ 144, 149.
  Times 308.
  Tinódi 14, 309.
  Tisza Kálmán 301.
  Toldy Ferenc 21, 75, 94, 96, 97, 102, 108, 110, 111, 114, 124–126,
    181–184, 192, 193, 257, 266, 314, 385.
  – _A magyar nemzet classicus írói_ 181.
  – _A magyar nemzeti irodalom története_ 192.
  Tolnai Andor 341.
  Tolnai Lajos 201.
  Tompa 190, 191.
  – _Pipás kántor_ 190.
  Tóth Kálmán 266, 280.
  Török János 178, 179.
  – _Gróf Széchenyi István politikai iskolája_ 178.
  Trefort Ágoston 170.
  Turgenyev 137, 210, 216.
  – _A nemes fészek_ 137.
  =U., Ü.=
  Új Idők 402.
  Új Magyar Múzeum 55.
  Újabbkori ismeretek tára 55.
  Üstökös 292, 294.
  =V., W.=
  Vachott Sándor 68.
  Vachott Sándorné 131–133.
  Vadnai 248.
  – _Eszter_ 248.
  Vahot Imre 228.
  Vajda János 162, 236, 245, 246, 250.
  – _Önbírálat_ 150, 151. 161.
  Váradi Antal 356.
  Vas Gereben 25.
  Vasárnapi Újság 25, 27, 56, 61, 160.
  Veres Pálné 366, 368–371.
  – _Nézetek a női ügy érdekében_ 369.
  Verhovay 305.
  Vészi József 346, 385.
  Vida 236.
  Virág Benedek 181–183, 371.
  – _Magyar Századok_ 182.
  – _Poétai Munkái_ 181.
  Virgil 100, 113, 171.
  – _Aeneis_ 110.
  Vitkovics Mihály 181, 370.
  Vohl Janka 136.
  Volf György 303–314.
  Voltaire 105.
  Vörösmarty 24, 68, 69, 75, 81, 82, 95, 97, 113, 116, 120, 121, 125,
    126, 132, 174, 175, 182, 199, 200, 224, 233, 252, 256, 257, 260,
    282, 283, 305, 313, 368, 371, 375, 385.
  – _Cserhalom_ 257.
  – _Csongor és Tünde_ 283.
  – _Eger_ 113, 257.
  – _Gábor diák_ 24.
  – _Hedvig_ 121.
  – _Két szomszédvár_ 114, 257.
  – _Rabló_ 116.
  – _Salamon_ 116.
  – _Szép Ilonka_ 114.
  – _Szilágyi és Hajmási_ 114.
  – _Tündérvölgy_ 95.
  – _Uri hölgyhöz_ 368.
  – _Zalán futása_ 113.
  Wittelshöfer 186.
  Wlassics Gyula 402.
  =Z., Zs.=
  Zalár 191.
  Zilahy Károly 162, 191, 194, 195, 201–204, 208, 211, 215, 216,
    218–226, 228–236, 238, 240–251.
  – _Apropos-k és malapropos-k_ 213.
  – _Baklövések a dramaturgia abécéjében_ 241, 242.
  – _Csalfa álmok, tört remények_ 211.
  – _Dalok földjéről_ 216.
  – _Drámai igazság és a magyar drámairodalom_ 241.
  – _Drámai nyelvről_ 240.
  – _Egy magyar énekesnő külföldön_ 214.
  – _Hivatlan bíró, fogadatlan prókátor_ 241.
  – _Kirándulás Provenceba_ 216.
  – _Nizzai élet_ 216.
  – _Petőfi Sándor életrajza_ 194, 195, 201, 219–235.
  – _Székely legény_ 216.
  – _Verőfényes napok_ 216.
  – _Tragédia bölcselete_ 238.
  Zipser 186.
  Zrínyi Miklós gr. 17, 100, 113, 374, 384.
  Zsedényi Edvárd 364.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Pesti Röpívek. 1850. I. év, 1. sz. 27–28. l., aláírás
nélkül.]

[Footnote 2: Pesti Röpívek, 1850. 1. év, 4. sz. 123–126. l., aláírás
nélkül.]

[Footnote 3: Szépirodalmi Lapok, 1853. Első félév, 16. sz. 255–256. l.,
aláírva: _1000_.]

[Footnote 4: Szépirodalmi Lapok, 1853. Első félév, 31. sz. 496. l.
aláírva: _1000_.]

[Footnote 5: Szépirodalmi Lapok, 1853. Első félév, 40. sz. 628–633. l.,
aláírva: _–g_.]

[Footnote 6: Vasárnapi Ujság, 1854. I. évf. 6. sz. 46–47. l., aláírva:
_A «Vasárnapi Ujság» szerkesztősége_.]

[Footnote 7: Pesti Napló, 1854. V. évf. 50/1193. sz., aláírva: _Gyulai
Pál_.]

[Footnote 8: Szépirodalmi Figyelő, 1861. I. évf. 44–45. sz., 689–691,
705–707. l., aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 9: Avril 15, 1861. 918 p.]

[Footnote 10: 1854. II. Semester. IV. Band. 70. S.]

[Footnote 11: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. 9. sz., 132–134. l.,
aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 12: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 1–3.
sz., 4–6., 20–22., 36–39. l., aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 13: Petőfi iskolai életére vonatkozó adatokat egész a selmeci
líceumba léptéig testvére Petőfi István közlése nyomán (lásd Vasárnapi
U. 1857. 5. sz.), így kell kiigazítni: Petőfi egész hatéves koráig
Félegyházán volt szülőinél; akkor Kecskemétre adták Hábel Józsefhez, ki
atyja akkori félegyházi s kecskeméti székeinek haszonbérlő társa volt.
Két évig járt Kecskeméten az ev. alsóbb iskolába s midőn innen
visszajött, szülei Félegyházáról Szabadszállásra költöztek s innen
nemsokára Szent-Lőrincre (Tolna megyében) vitték iskolába, hol legalább
is egy évet töltött. Visszatértével Pestre vitték, hol három évig,
azután Aszódra, hol szintén három évig járt iskolába. 1838-ban Selmecre
vitték a retorikába, hol azonban félév mulva búcsút vett a kapufélfától.

_Gy. P._]

[Footnote 14: Lásd V. U. 1857. 1. sz.]

[Footnote 15: Lásd V. U. 1857. 5. sz.]

[Footnote 16: Lásd V. U. 1857. 3. sz. Vörösmarty László levelét.]

[Footnote 17: Lásd Petőfi összes költeményei, Pest, 1848. I. db. 158.
l.]

[Footnote 18: Lásd Petőfi összes költeményei 168. lap. Szeberényi
szerint nincs benne.]

[Footnote 19: Lásd Hirnök 1845. I-ső félév 16., 17. sz.]

[Footnote 20: Lásd Pesti Divatlap 1845. I-ső félév 19. sz.]

[Footnote 21: Petőfi feleletében a kompakt betűkkel szedett másik szó
«tömjénét» alkalmasint Dömjén Józsefre vonatkozik, a «Tavasz» című
zsebkönyv egyik szerkesztőjére. Azonban úgy látszik, hogy a bírálatot
Szeberényi írta és Dömjén csak a pápai adatokat szolgáltatta neki Petőfi
ellen.]

[Footnote 22: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 11.
sz. 165–167. l., aláírva: _Gy. P._]

[Footnote 23: Lásd Néhány év Petőfi életéből. Írta Szeberényi 25. l.]

[Footnote 24: Lásd Néhány év Petőfi életéből. 29. l.]

[Footnote 25: Szépirodalmi Figyelő. 1862, II. évf. Második félév, 12–16.
sz., 177–179, 193–197, 209–211, 225–227, 241–245. l., aláírva: _Gyulai
Pál_.]

[Footnote 26: Mett = mert.]

[Footnote 27: Pozsonyi.]

[Footnote 28: Terpedt _a_, hasonló esetben az _l_ előtt a többi
önhangzók is így vannak jelölve.]

[Footnote 29: Közép _e_, a többi is így ponttal van jelölve.]

[Footnote 30: Mindjárt.]

[Footnote 31: Fekete, betűcsere.]

[Footnote 32: A közép e, itt is ponttal van jelölve.]

[Footnote 33: Első.]

[Footnote 34: Nézés, az első _ö_ az _ö_ és _é_ közötti diphtongusszerű
hang.]

[Footnote 35: Engemet.]

[Footnote 36: Sárga.]

[Footnote 37: Gaal György népmese gyüjteménye. Kiadták Kazinczy Gábor és
Toldy Ferenc. Pest, 1857–59. Harmadik kötet, IV–VII. lap.]

[Footnote 38: Gaal György magyar népmese gyüjteménye. Kiadták Kazinczy
G. és Toldy F. Első kötet. 1857. III–IV. lap.]

[Footnote 39: U. a. Második kötet. III–IV. lap.]

[Footnote 40: Színében.]

[Footnote 41: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 12.
sz., 179–182. l., aláírva: _–g_.]

[Footnote 42: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 13.
sz. 205–206. l., aláírva: _–g_.]

[Footnote 43: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 18.
sz. 284–285. l., aláírva: _–g_.]

[Footnote 44: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 20.
sz. 315–316. l., aláírva: _–i_.]

[Footnote 45: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 20.
sz. 316–317. l., aláírva: _–i_.]

[Footnote 46: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 21.
sz. 325–326. l., aláírva: _–g_.]

[Footnote 47: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 21.
sz. 334–335. l., aláírva: _–i_.]

[Footnote 48: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 22.
sz. 339–342. l., aláírva: _–g_.]

[Footnote 49: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 22.
sz. 350–351. l., aláírva: _–g_.]

[Footnote 50: Szépirodalmi Figyelő, 1862. II. évf. Második félév, 26.
sz. 405–406. l., aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 51: Koszorú, 1863. Első félév, 14. sz., 330–332. l., aláírva:
_–g_.]

[Footnote 52: Koszorú, 1863. Első félév, 19. sz. 452. l., aláírás
nélkül.]

[Footnote 53: Koszorú, 1863. Első félév, 22. sz. 523. l., aláírás
nélkül.]

[Footnote 54: Koszorú, 1863. Első félév, 22. sz. 523–524. l., aláírás
nélkül.]

[Footnote 55: Koszorú, 1863. I. évf. Második félév, 5. sz. 113–114. l.,
aláírva: _–g_.]

[Footnote 56: Koszorú, 1863. I. évf. Második félév, 13. sz. 309–310. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 57: Koszorú, 1863. I. évf. Második félév, 22. sz. 523. l.,
aláírás nélkül.]

[Footnote 58: Koszorú, 1864. II. évf. Első félév, 6. sz. 139–140. l.,
aláírás nélkül.]

[Footnote 59: Koszorú, 1864. II. évf. Első félév, 11. sz. 258. l.,
aláírva: _–g_.]

[Footnote 60: Koszorú, 1864. II. évf. Első félév, 12. sz. 284. l.,
aláírva: _Gy. P._]

[Footnote 61: Koszorú, 1865. III. évf. Első félév, 6. sz. 142. l.,
aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 62: Nyelvtudományi Közlemények. Szerkeszti Hunfalvy. Harmadik
kötet. Második füzet. 1864. 207. l.]

[Footnote 63: Budapesti Szemle, 1866. V. köt. 465–495. l., aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 64: Budapesti Szemle, 1868. XI. köt. 186–193. l., aláírva:
_Gyulai Pál_.]

[Footnote 65: Budapesti Szemle, 1875. 9. köt. 18. sz. 408–427. l.,
aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 66: Ellenőr, 1877. IX. évf. 63. sz.]

[Footnote 67: Fővárosi Lapok, 1877. XIV. évf. 144. sz.]

[Footnote 68: Budapesti Szemle, 1878. 17. köt. 33. sz. 203–208. l.
aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 69: Budapesti Szemle, 1879. 21. köt. 42. sz. 425–434. l.,
aláírva: _Szerk_.]

[Footnote 70: Budapesti Szemle, 1881. 26. köt. 53. s. 319–320. l.,
aláírás nélkül.]

[Footnote 71: Budapesti Szemle, 1882. 29. köt. 61. sz. 173–176. l.,
aláírás nélkül.]

[Footnote 72: Budapesti Szemle, 1883. 34. köt. 76. sz. 129–133. l.,
aláírva: _Gyulai Pál_.]

[Footnote 73: Budapesti Szemle, 1890. 63. köt. 163. sz. 160. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 74: Budapesti Szemle, 1890. 63. köt. 165. sz. 480. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 75: Budapesti Szemle, 1891. 65. köt. 170. sz. 320. l.,
aláírva: _Szerk_.]

[Footnote 76: Budapesti Szemle, 1891. 65. köt. 171. sz. 480. l.,
aláírva: _Gyulai Pál, a Budapesti Szemle szerkesztője_.]

[Footnote 77: Budapesti Szemle, 1891. 68. köt. 180. sz. 492–493. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 78: Budapesti Szemle, 1892. 69. köt. 181. sz. 156–158. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 79: Budapesti Szemle, 1893. 74. köt. 196. sz. 156–159. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 80: Budapesti Szemle, 1893. 74. köt. 198. sz. 477–478. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 81: Budapesti Szemle, 1894. 80. köt, 214. sz. 153–157. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 82: Budapesti Szemle, 1895. 83. köt. 223. sz. 157–158. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 83: Mint elnöki megnyitó fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság
1896 febr. 9-én tartott közülésén.

Budapesti Szemle, 1896. 85. köt. 231. sz. 463–469. l., aláírva: _Gyulai
Pál_.]

[Footnote 84: Mint emlékbeszéd fölolvastatott a nőképző-egyesület folyó
év máj. 30-án tartott emlékünnepélyén.

Budapesti Szemle, 1896. 86. köt. 234. sz. 454–458. l., aláírva: _Gyulai
Pál_.]

[Footnote 85: Budapesti Szemle, 1897. 92. köt. 250. sz. 148–152. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 86: Budapesti Szemle, 1899. 99. köt. 272. sz. 306–312. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 87: Budapesti Szemle, 1901. 105. köt. 289. sz. 156–159. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 88: Budapesti Szemle, 1901. 107. köt. 297. sz. 475–477. l.,
aláírva: _–i_.]

[Footnote 89: Budapesti Szemle, 1904. 117. köt. 325. sz. 137–140. l.,
aláírva: _–i_.]

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GYULAI PÁL KRITIKAI DOLGOZATAINAK ÚJABB GYÜJTEMÉNYE, 1850-1904 ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.