Az ember helye a természetben

By Mihály Lenhossék

The Project Gutenberg eBook of Az ember helye a természetben
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az ember helye a természetben


Author: Mihály Lenhossék

Release date: February 1, 2024 [eBook #72853]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1915

Credits: Albert László from page images generously made available by the Library of the Hungarian Academy of Sciences


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN

IRTA LENHOSSÉK MIHÁLY dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN

IRTA

LENHOSSÉK MIHÁLY dr.

AZ ANATOMIA NY. RENDES TANÁRA A BUDAPESTI EGYETEMEN

HAT ÁBRÁVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


Bevezetés.

Nevezetes kis könyv érte meg 1913-ban félszázados jubileumát: _Huxley
Th. H._ híres értekezése «Az ember helyéről a természetben».[1] Ennek a
könyvecskének az ad szinte történelmi jelentőséget, hogy ebben tárgyalja
_Huxley_ először az ember származásának és az állatvilághoz való
viszonyának nagy kérdéseit _Darwin_ tana értelmében. Maga az a szinte
szállóigévé lett kifejezés is, hogy «az ember helye a természetben»
ebből a jeles értekezésből kelt szárnyra.

_Huxley_ ezzel eléje vágott _Darwin_nak, aki négy évvel előbb, 1859-ben
megjelent első alapvető művében[2] az ember származását nem érintette,
még pedig, miként egy későbbi munkájának előszavában[3] mondja, azért
nem, mert félt attól, hogy e kényes ügy felvetésével növeli a tana
elleni elfogultságot. Csak jóval későbben, 1875-ben szánta reá magát
_Darwin_, hogy kifejtse nézeteit erről a kérdésről,[4] évekkel, miután
már nemcsak _Huxley_, hanem mások is, mint _Rolle_ (1866), _Haeckel_
(1866–68), _Büchner_ (1868) kiterjesztették az ő elméletét az emberre
is.

_Huxley_ óta az a nagy probléma, melyet a jeles angol biológus «a
kérdések kérdésének[5].» nevez, hogy mi is hát voltaképen az ember,
honnan jön s milyen viszonyban van a körülötte élő szerves világhoz,
állandóan foglalkoztatja az ember kutató és tépelődő elméjét. S valóban
lehet-e ennél magasztosabb célja, méltóbb tárgya a mindent kutatásai
körébe vonó tudománynak és bölcselkedésnek? Ámde itt is elénk tárul a
nagyratörő emberi igyekezetek közös sorsa: a korlátozottság. Az ember
valami nagy célt tűz maga elé s első felbuzdulásában azt hiszi, hogy
azt, bár ereje megfeszítésével, de egyenes úton el is tudja majd érni. S
ime már az első lépések után eléje tornyosulnak a nem várt,
legyőzhetetlen nehézségek. A kishitű visszafordul, a vakmerő nekivág az
akadálynak, de vesztére, mert csakhamar zátonyra jut; az okos,
számbavéve az adott körülményeket, megkerüli az akadályt s így, bár
kerülő úton is, de mégis csak célhoz ér; igaz ugyan, hogy az elért
eredmény sokkal szerényebb keretű a célba vett feladatnál, sőt
legtöbbször messze elmarad mögötte.


Az ember, mint értelmi lény.

S így vagyunk azzal is, ha arra a kérdésre keressük a megoldást, hogy
milyen polcot foglal el az ember a természetben? Mi az ő igazi rangja a
mindenségben? Mindjárt fennakadunk egy nagy kérdőjelen: az ember értelmi
egyéniségének, erkölcsi természetének problémáján. Hogyan értékeljük azt
az óriási űrt, ami kétségtelenül elválasztja ennek a gondolkodó,
elmélkedő, szellemével a nagy mindenséget átfogó és saját egyéniségének
mélyébe hatoló, erkölcsileg a jót és rosszat megkülönböztető lénynek
lelki világát az állati lélek kezdetleges megnyilvánulásaitól? A
természettudománynak és bölcselkedésnek egy radikális iránya könnyű
szerrel végez ezzel a kérdéssel: nem fogadja el ezt a nagy űrt s
megelégszik annak a kijelentésével, hogy az emberi értelem csak
fejlettebb alakja az állatokon észlelhető szellemi tüneményeknek. Az
ember és a legmagasabb emlős állatok psychéje közt csak azért látszik
olyan nagynak a hézag, mert a közbeeső alakok kihaltak. Nem is biztosít
a lelki műveleteknek valami különleges helyet a szervezet működései
között. A lelkiek tüneménye is csak szervi működés, «a neuronok
életműködésének összesége» _(Haeckel)_, épen olyan valami, mint a
szervezet többi testi működése, s minősége és megnyilatkozása épúgy,
mint a többié, egyedül csak a maga életműszerének alkotásától, helyes
vagy helytelen anyagcseréjétől s a reá kívülről ható energiáktól függ. S
van sok ember, aki azt hiszi, hogy ezzel csakugyan meg is oldotta, el is
intézte a lelki élet ügyét.

Ha a lelki élet mivolta az agyműködés szóval ki volna merítve, akkor az
ember szereplése az élet színpadján csak amolyan gépies folyamat volna,
mint valamely felhúzott óramű mozgása, s mindaz, ami cselekvéseinket az
önálló választás, a szabad elhatározás érzése alakjában kíséri, csak
jelentéktelen, csalóka egyéni érzés volna, csak melléktüneménye,
következménye s nem oka a fizikai ok és okozat törvényszerűsége szerint
előre megszabott cselekvéseinknek.


A lelki élet autonómiája.

Ámde minden érzésünknek, egész valónknak s józan ítéletünknek is fel
kell lázadnia a lelkiek világának e rideg, vigasztalan mechanikai
felfogása ellen. Hogy az az ember, aki az anyag törvényeit kutatva, az
anyag fölé emelkedik, aki tud szeretni, gyűlölni, a jóért, szépért
lelkesedni, ennek a bonyolódott kulturának a megteremtője csak
értelmetlen báb, gépiesen működő mechanizmus legyen, melyet csakis belső
szerkezetének törvényszerűsége s külső hatások ingere mozgat ide-oda,
mint egy dróton mozgatott bábot; hogy egész öntudatunk a maga érzelmi
világával és erkölcsi törvényeivel egy nagy illuzió legyen, azt csak az
tudja elhinni, aki az egyoldalú doctrinär gondolkozás révén elvesztette
ebben a kérdésben a dolgok tárgyilagos megfigyelésére és megítélésére
való tehetségét. A kultura haladásával az emberi értelem és akarat, az
emberi egyéniség mint figyelmen kívül nem hagyható önálló tényező
jelenik meg a világesemények alakulásában. Ezt a tényezőt egészen
kikapcsolni a természet háztartásának számottevő, önálló erői közül épen
olyan önkény, mint a legkalandosabb filozófiai rendszer fantazmagorái. A
lelki életet sem a fizika, sem a chemia törvényeiből, de még az életnek
e törvényekből meg nem fejthető tüneményeinek analógiájából is
megmagyarázni nem lehet. Saját autonómiája van a léleknek, s az, hogy
ennek a mivoltát még nem ismerjük, hogy róla fogalmat sem alkothatunk
magunknak, még nem ok arra, hogy tagadjuk, hogy nem létezőnek tekintsük.


Ignoramus!

Igaz, hogy ha ennek az autonómiának kézzel fogható tényéről tovább
elmélkedem, nem tudom azt összeegyeztetni más, szintén a bizonyosság
ismertető jeleit magukon viselő tényekkel, aminő a szellemi működések
törvényszerű kötöttsége az anyaghoz, függő viszonya az agyvelő
alkotásához és ép vagy kóros állapotához, fejlődésének párvonala az
agyvelő fokozatos kialakulásával az állatvilágban s az ember egyéni
fejlődésében, továbbá az öntudat valamennyi, érzékszerveinkkel
felfogható megnyilvánulásának megszünte az öntudat szervének
elpusztulásával. Ime a nagy diszharmónia! De az ellenmondás bizonyára
nem a dolgok velejében van, mert a természet nem ismeri a visszásságot,
az minden részében összhangzatos, hanem a disszonancia a mi becsvágyunk
és másfelől tudásunk és értelmi tehetségünk korlátozottsága között van.
Az emberi lélek rejtélyéhez érve, az emberi értelem eljutott a maga
végső korlátaihoz, egyikéhez azoknak a nagy kérdéseknek, amiket
_Dubois-Reymond_[6] a hét nagy világrejtvénynek nevezett, amik
_Weismann_ szerint[7] a határt jelzik a tudás s a hit világa közt.

Ime, látjuk, hogyan fonódik össze a természettudománynak egy kérdése a
bölcselkedésnek egy nagy problémájával. Ha eredménnyel akarjuk kutatni
az embernek a természetben elfoglalt helyét, ki kell kapcsolnunk ezt a
kérdést a tárgyalás menetéből, meg kell kerülnünk az elénk meredő
nehézséget. Az emberproblémának s az emberi lélek mibenlétének
metafizikai részét a bölcselőnek engedve át, az embert csak a
természettudós szemével kell vizsgálnunk, vagyis őt tisztán csak mint a
Föld felszínét ellepő élőlények világának egy tagját kell szemügyre
vennünk. Csak ezzel kapunk eredményt igérő alapot természetének
megvizsgálására.


Az ember, mint az állatország tagja.

Ezt az alapot már a klasszikus ó-kor is megtalálta, mely a Földet ugyan
a mindenség középpontjává avatta, de a Földön élő embert belesorozta az
állatvilág közösségébe. Ez a felfogás szólal meg abban, midőn
_Aristoteles_ az embert «zoon politikon»-nak, társas állatnak nevezi, ez
a felfogás volt annak az alapja, hogy az emberi test szerkezetének és
működésének megismerésére a régi tudósok jóformán nem is tartották
szükségesnek magának az emberi testnek a belső megvizsgálását, hanem
beérték az emberhez közelálló állatok boncolásával. A középkor ismét
kiragadta az embert ebből a kapcsolatból és szinte szembe helyezte a
természettel. A nagy _Linné_ állította be ismét helyesen az ember képét,
midőn őt 1735-ben «Systema naturae» című művében a majmokkal,
félmajmokkal és denevérfajtákkal a Főállatok (Primates) rendjévé
olvasztotta egybe.

Azt, hogy az ember az ő testisége s lelki életének legelemibb alapvető
folyamatai szerint is az állatországba tartozik, hogy tagja az emlősök
osztályának, a művelt embernek ma már bizonyítani nem kell. Hiszen
minden tudomány, mely az emberi test szerkezetével és ép és kóros
életműködéseivel foglalkozik, csak ezt bizonyítja. Az emberi szervezet
egész külső idomában s belső felépítésében az állati típust viseli
magán. Nincsen olyan különleges szerve az embernek, mely a hozzá közel
álló lényeken meg ne volna. Különbség van elég, de az eltérések inkább
csak fokozatbeliek s nem oly természetűek, hogy áthidalhatatlan határt
vonnának az ember és az állat közt: kisebbek, mint aminőket gyakran a
rokon állatok között látunk. Testének mikroszkópi alkotása is azonos az
állatokéval: ugyanaz a protoplasma, ugyanazok a szövetek, ugyanazok a
sejtféleségek építik fel s fejlődése is minden lényeges mozzanatában
megegyezik a magasabb emlősökével. Az ember fejlődése is, épen úgy mint
minden többsejtű állaté, a megtermékenyített petesejtből veszi
kiindulását s ugyanazokon az első alapvető folyamatokon: a
barázdálódáson, a csiralemezek és ősszervek képződésén át jut el a
végleges szervek kialakulásának állapotáig. A fiatal, például négy hetes
emberi magzat külső testidomában annyira hasonlít egy ugyanolyan
fejlődésfokon levő emberszabású majommagzathoz, például a
gibbon-magzathoz, hogy szinte nehéz őket megkülönböztetni egymástól.[8]
Ugyanazt mondhatjuk szervezetének működéseiről is, ha az alapvető
folyamatokat vesszük tekintetbe: hisz az emberi élettannak egyik
legfontosabb kutató eszköze az állaton végzett kísérlet. S végül megvan
a megegyezés a kórtan terén is. Nagyjában ugyanolyan módon felel az
ember szervezete is az épségét fenyegető hatásokra, mint a magasabbrendű
állatoké; ezért használhatja fel a kisérletező kórtan az állatokon
végzett kísérletek eredményeit az emberi kórtan homályos kérdéseinek
felderítésére.


Ember és majom.

Azt is tudja mindenki, mert hiszen szemmel látható dolog, hogy a mostan
élő állatok közül a majmok állanak az emberhez legközelebb,[9] s a
majmok közül azok, amelyeket épen az emberhez való hasonlatosságuk miatt
emberszabású majmoknak neveznek. Ezek: a gorilla, a csimpánz, az
orangután s a legtöbb szerző szerint még a gibbon is. Ezek a majmok már
külső megjelenésükkel, egész viselkedésükkel mintha csak torzképei
volnának az embernek, ami csak a közeli rokonságot bizonyítja. Arról,
hogy közülök melyik közeledik leginkább az emberhez, eltérők a
vélemények. Nagysága, külső alakja, testarányai, viselkedése,
spermaszálainak minősége s agyvelejének alkotása szerint is _(Bolk)_[10]
kétségtelenül leghasonlóbb az emberhez a gorilla, mégis a legtöbb szerző
(_Keith, Sarasin, Waldeyer, Selenka,_ stb.) az anatómiai viszonyok,
különösen pedig a koponya és medence idoma és fogazata alapján inkább a
csimpánznak ítéli oda az elsőséget. Az orangután már valamivel távolabb
áll tőlünk. Egyenes testtartásával a gibbon jut legközelebb az emberhez;
csakhogy ez a majom egyebekben, különösen óriási felső végtagjaival,
csak egy métert elérő nagyságával, fargumóival, egyszemölcsű veséjével,
stb. lényegesen eltér az embertől, amiért némelyek (_Weber, Matschie,
Martin,_ stb.) nem is sorozzák az anthropoid majmok közé. Valójában úgy
áll a dolog, hogy egyik tekintetben az egyik, másikban a másik férkőzik
közelebb a mi fajunkhoz. A hasonlatosság nagyobb, ha az emberszabású
majmok fiatal példányait vesszük szemügyre.

Érdekes _Sergi_nek (1908) és _Klaatsch_nak (1910) az a nézete, hogy az
afrikai szerecsennek s az ausztráliai őslakónak, különösen pedig a
kihalt neanderthali embernek a két afrikai emberszabású majomfajta: a
gorilla és a csimpánz a legközelebbi rokona, míg az ázsiai népfajoké,
különösen a malájoké, a Borneóban és Szumatrában élő orangután. A mai
európai rasszokra nézve a két szerző véleménye szétágazik. _Klaatsch_
őket inkább az ázsiai népfajokkal s ezzel az orangutánnal hozza
rokonságba, míg _Sergi_ őket _Homo eurafricanus_ néven az afrikai
népfajokkal s a gorillával kapcsolja egybe.

A majmokkal való közeli rokonságunkat meggyőzően tanusítják a vér
bizonyos reakcióiban megnyilvánuló viszonyok. Volt idő, nem is olyan
régen: a mult század 70-es éveiben, amikor azt hitték, hogy nagy
vérveszteségek esetén azzal lehet segíteni az emberen, hogy valamely
magasabbrendű emlősállat vérét bocsátjuk az ereibe. Kiderült, hogy ez
nagy tévedés, mert amiként különösen _Friedenthal_[11] (1900) és
_Uhlenhuth_[12] (1904, 1907) vizsgálatai óta tudjuk, az állat vére
méregként hat az emberére s az egyik állaté is a másikéra, mert benne
haemolysist okoz, vagyis feloldja a vér legfontosabb alakelemeit, a
vörös vérsejteket. Csak a nagyon közeli rokon állatok vére nincs ilyen
káros hatással egymásra. Ha a házinyúl vérsavóját például a macska
ereibe fecskendezzük, az állat meghal, de már a ló és szamár, a
vaddisznó és sertés, a kutya és farkas, a patkány és egér vérét bátran
összekeverhetjük, a vörös vérsejtek kárt nem szenvednek. Hogyan
viszonylik e tekintetben az ember és a majom vére? _Friedenthal_
vizsgálatai szerint a legtöbb majomra vonatkozólag a két vérfajta
egészen idegen egymáshoz: ha az ember vérsavóját a majom véréhez
keverjük, a vörös vérsejtek benne elpusztulnak. Kivételt tesznek azonban
az emberszabású majmok (csimpánz, orangután, gibbon): ezeknek a véréhez
bátran hozzákeverhetjük az ember vérsavóját, a vérsejtek kárt nem
szenvednek.

De a vér rokonságának vizsgálatára ma már a vér és vérsavó egyszerű
összekeverésénél sokkal érzékenyebb módszereink vannak. Ilyen különösen
a _Bordet_-féle 1898 praecipitinreakció, mely röviden összefoglalva a
következőkből áll: _A_ állat bőre alá _B_ állat vérét fecskendezve, _A_
állat vérsavója arra a tulajdonságra tesz szert, hogy _B_ állat vagy
hozzá rokon állat véréhez keverve, benne csapadék képződését okozza, míg
idegen állat véréhez adva a savót, e tünemény elmarad. E reakció oly
rendkívül érzékeny, hogy a megvizsgálandó vér még 100,000-szeres
higításban is adja, s hogy sikerült azt még 60 évesnél régibb emberi
vérnyom oldatán is kimutatni. _Uhlenhuth_-nak (1904) a nagy érdeme, hogy
először használta fel ezt a módszert az egyes állatok s különösen az
ember s a majmok közötti rokonsági fokozat megállapítására. De e tudós
kutatásainál sokkal nagyobb arányúak az angol _Nuttall_ tanulmányai[13]
(1904), aki az emberen kívül 900 állatfajta, köztük 45 féle majom
«biológiai vérreakczió»-ját vizsgálta meg. A két tudós vizsgálatainak
egybehangzó eredménye az, hogy az emberszabású majmok valóban igen
közeli rokonaink: az ő vérük, az embervérrel megvizsgálva, ép úgy adja a
jellemző erős csapadékot, mint akárcsak magának az embernek a vére. De
kiderült, eltérőleg _Friedenthal_ eredményeitől, hogy ezenkívül
rokonsága van az ember véréhez, de már sokkal csekélyebb fokban, a többi
majom vérének is, s általában véve úgy látszik, bizonyos fokozatosság
van ebben a tekintetben is. A vér szérumreakciói is csak azt
bizonyítják, hogy legközelebbi atyánkfiai az emberszabású majmok,
távolabbiak az ó-világi majmok. A lemurok (félmajmok) vére _Nuttall_
kisérleteiben egyetlen egy esetben sem adta a csapadék-reakciót. A
vérreakcióról tudjuk ma, hogy az tulajdonképen fehérje-reakció s nemcsak
a vérre jellemző, hanem épúgy adja azt a test minden szövetnedve. A
reakció jelenlétéből azt következtethetjük, hogy a két megvizsgált rokon
állat protoplasmájának atom-csoportosulása hasonló.

Az emberszabású majmokkal annyi közös vonása van az embernek sok más
egyéb tekintetben is, így különösen a szőrözet, a növekedésbeli
viszonyok, a spermaszálak,[14] a méhlepény s a köldökzsinór fejlődése
tekintetében, hogy _Selenka_ és _Friedenthal_[15] szerint az embert az
emberszabású majmokkal közös csoportba kell összefoglalni s ilyennek
alakjában kell szembeállítani a többi majommal. Ma is nagyjában
helyesnek ismerjük még, habár a szervezetnek nem minden részletére
vonatkozólag, _Huxley_ (1869) pithecometra-törvényét, vagyis azt a
tételt, hogy az emberszabású majmokat az embertől csekélyebb különbség
választja el, mint az alacsonyabbrendű majmoktól.[16]


Származástan.

De ez a nagy hasonlatosság a mai tudománynak már mást jelent, mint csak
véletlen alakbeli megegyezést, «rendszerbeli rokonság»-ot. Több ez
annál: kifejezése a közös származás kapcsainak, a genealógiai
együvétartozásnak. Ma a tudomány már, mondhatni, az egész vonalon a
származástan álláspontján áll. Akik ezt a tant merőben légből kapott,
bizonytalan föltevésnek tüntetik fel, s válságát és közelgő csődjét
hirdetik, azok helytelen képet adnak a tudomány mai állásáról s az
általános tudományos felfogásról. A valóság az, hogy a legilletékesebb
tudósok, vagyis az emberi, állati és növényi szervezet igazi ismerői és
kutatói s hasonlóképen az őslénytan és palaeopraehistoria művelői is
kevés kivétellel a származástan hívei. A természetről való felfogásunk
egyik alaptétele, hogy a szerves világon a fejlődés nagy gondolata vonul
végig, hogy ez hozta létre az állati és növényi lények nagy tarkaságát.
Az ember se lehet kivétel az élet e törvényszerűsége alól, az ő
bonyolódott szervezete is fejlődés eredménye, vagyis az ember is egy
nagy összefüggő történelmi láncolat utolsó szeme. Még néhány évtized
előtt veszedelmesnek látszott ez a tétel, mert megingatni látszott egy
világfelfogás alapjait, amely millió és millió ember lelki világát hatja
át és kedélyének egyik szükséglete. Ma ezt a tételt vallja nagyon sok,
különben konzervatív, sőt a pozitív vallás talaján álló tudós és
gondolkodó is, s valóban nincs is ok arra, hogy a hittudomány az
evolució elvével kérlelhetetlenül szembe helyezkedjék, mert ez a
gondolat beleilleszthető a vallásos világfelfogás keretébe is.[17]
Helyesen mondja _Méhely_:[18] «A származástanból semmi olyas sem
következik, ami okot adhatna az ember értelmi és ethikai kiválóságának
lealacsonyítására, mert az emberi nem nemessége nem származásában, hanem
magasra emelkedésében rejlik».

Két, orthodoxnak tartott tudós nyilatkozatát akarom csak ehelyütt
felemlíteni, az egyik _Reinke_, a másik _Obermeier_. _Reinke_ szerint «a
származástan gondolata a biológia mai állása szerint axiomának
nevezhető, vagyis elutasíthatatlan követelménye értelmünknek».
_Obermeier_[19] szavai szerint «az emberi nem is tagadhatatlanul a
tökéletesedés és fejlődés törvényének van alárendelve».


Csökevényes szervek, mint az ember állati származásának bizonyítékai.

Az ember állati származásának egyik meggyőző bizonyítéka a testében
található sok csökevényes szerv. Ezek a működésnélküli csenevész
képződmények az embernek nemcsak hogy hasznára nincsenek, de részben
épenséggel kárára vannak, nemcsak azzal, hogy jelenlétükkel tápláló
nedveket vonnak el a többi értékes szervtől, hanem főképen azért, mert
egyikük-másikuk betegségnek, bajnak lehet kútforrása. Teljesen
érthetetlenek, ha csak az emberen vesszük őket szemügyre. A megértés
első fokához jutunk el, ha fölkeressük őket olyan állatokban, ahol
kifejlődésük és működésük teljességében vannak meg; ebből annyit tudunk
meg, hogy mi volt az eredeti feladatuk a szervezet háztartásában. A
teljes megértést csak azzal érjük el, hogy a mult hagyományaiként fogjuk
fel őket, utolsó, mindinkább elenyésző nyomoknak a fajfejlődés olyan
állapotaiból, amikor a mai ember elődje hasznukat vette élete folyamán.

Csak nehányat említek fel közülök; valamennyinek a megemlítése messze
vezetne, mert ilyen csenevész és regressiv[20] szervek valamennyi
szervrendszerünkben vannak, nevezetesen megtalálhatók a csontvázon,
izomzaton, emésztő rendszerben stb.[21]

Csenevész képződmény az ember füle az ő laposan a fejhez illeszkedő
elhelyezkedésével; akárcsak ott se volna, mert ha valaki elveszti
például valamely baleset következtében, a hallása mit sem szenved. De
kiváltképen csökevényes az a néhány izmocska (musculus helicis major et
minor, m. tragicus, m. antitragicus, stb.), amely a fülkagyló porcogóján
a bőr alatt fut. Még a kívülről a fülhöz menő három csenevész izom (m.
auricularis anterior, superior, posterior) egyik-másik emberen a fület
kissé mozgatni tudja; de ezek soha semmi nyomát se mutatják a
működésnek. A fül külső alakjára nincsenek hatással, ezért esztétikai
szempontból, vagy a nemeket egymásra vonzóvá tevő testi ékességek
szempontjából sem lehet őket magyarázni s így jelenlétüknek valóban
egyedüli észszerű magyarázata az, hogy a mult emlékei: maradványok a
fajfejlődés egy olyan korából, amikor a fülnyilást még zárni tudták.[22]
Csodálatos, hogy bár egészen működéstelenek, mind e mai napig
fennmaradtak.

Csökevényes képződmény az orr középső válaszfalának alsó részén
nyomaiban még mindig megtalálható _Jacobson_-féle szerv: egy letünt
érzékszerv maradványa abból az ősi időből, amikor az ember állati ősének
szaglószerve a mainál még sokkalta tökéletesebb volt. Szép példája a
csökevényes képződményeknek az a satnya, működésnélküli izomzat, mely a
gerincoszlop legalsó részén, az utolsó elsatnyult csigolyákon tapad, s
melyben az egykori farkot mozgató izomcsoport végső nyomait ismerjük
fel. Megemlíthető továbbá a szem kötőhártyájának félholdalakú redőjében
az emberen néha (japánokon _Adachi_ szerint 20%-ban, az európaiakon
_Giacomini_ szerint csak 0·50%-ban) előforduló porcogócska, mely azért
érdekes, mert a majmokon úgy látszik állandóan megvan (_P. Bartels_,
1911). Ilyen csökevény végül a féregnyúlvány is, melyet növényevő
őseinktől örököltünk; valami kis szerepe lehet ugyan még ma is az
emésztésben és vérsejtképzésben, mert vannak benne mirigyek és
nyiroktüszők, de ez a kis haszon számba se jöhet ahhoz a nagy kárhoz
képest, amelyet gyakori megbetegedéseivel okoz az emberiségnek.

Csökevényes szerv végül a férfi emlőbimbója is, melyet csakis abból
magyarázhatunk, hogy a mostani emlősök kihalt őseinél a hím is kivette a
maga részét az ivadék táplálásából. Igaz, hogy ilyesfélét egyetlen ma
élő emlős állaton se látunk. De bizonyítékát találhatjuk e felvételnek
abban a tényben, hogy a legalsó emlősökön (echidna, erszényesek) a hím
emlői nem oly csökevényesek, mint a magasabbrendűeken, nem gyengébbek a
nőstényéinél, sőt néha erősebbek azoknál.

Mindezek a szervek, s az a sok egyéb csökevényes képződmény, amit nem
említettem meg, nemcsak az emberen, de már az emberszabású majmokon is
satnyák, részben még nagyobb fokban, mint az emberen. Az orangutánnak és
gibbonnak pl. már csak három farkcsigolyája van, az embernek pedig még
4–5. A fülizmok az emberszabású majmokon még csenevészebbek, mint az
emberen, sőt az orangutánon nyomuk sincs.

Egyes szervekről, amelyeket valaha a csökevényes szervek közé soroztak,
utóbb kiderült, hogy nem ide tartoznak, hanem a szervezetnek valóban
szereplő, hasznot hajtó részei. Ilyen pl. a pajzsmirigy. Ezt régebben
működésnélküli, értéktelen szervnek tartották, ma pedig tudjuk róla,
hogy fontos működése van, sőt a szervezetnek nélkülözhetetlen
alkotórésze. A tudománynak ezekből a tévedéseiből a származástan
ellenségei érvet kovácsoltak a csökevényes szervek tana ellen általában,
de alaptalanul, mert sok oly szerv van testünkben, melynek csökevényes
jellegéhez kétség nem férhet, aminő például a fülkagyló satnya izomzata.
Ezek a csökevényes szervek megokolttá teszik azokat a szavakat,
amelyekkel Darwin befejezi az ember eredetéről szóló művét, hogy «az
ember valamennyi nemes sajátságaival, isteni értelmével és minden
magasztos tehetségeivel együtt testének alkotásán alacsony
leszármazásának kitörülhetetlen bélyegét viseli.»


Fejlődéstani bizonyítékok.

A fejlődéstan is reávilágít az emberi nem multjára, mert azt tanusítja,
hogy a kialakuló magzaton a fejlődés felszínre hoz sok olyan mulandó
jelenséget, amely alig értelmezhető másképen, mint hogy
visszatükröződése amaz út egyes mozzanatainak, amelyen áthaladt a
tökéletesülő őslény, míg elérte a mai ember magaslatát. Magának a
fejlődésnek semmi elképzelhető szükséglete nem tudja e jelenségeket
megmagyarázni, csak a mult vethet reájuk világot. Legcsodálatosabb
példája ennek az a sajátszerű finom, pehelyszerű szőrözet, amely ellepi
az embrió testét, még az arcát is, az ötödik hónaptól kezdve, de csak
ideig-óráig, mert még a születés előtt kihull; az ember végleges haja és
szőre nem ebből, vagy nem egészen ebből a «lanugo»-ból lesz, hanem
teljesen, vagy jórészt új képződés.

Ilyen további példa az a furcsaság, hogy az emberi magzatnak fejlődése
első heteiben (a 4 és 12 mm hosszúság közt) a gerincoszlopa végén
szabadon kiálló farka van, melynek egy része azután finom fonallá
sorvadva lefoszlik, a másik része pedig a környező szövetek erősebb
szaporodása folytán a felszín alá kerül s külsőleg láthatatlanná lesz;
később ez a rész is elsorvad fölös farkcsigolyáival s egyéb
képződményeivel együtt. Ilyenek: a mulandó gerinchúr (chorda dorsalis),
mely a lándzsahal (Amphioxus) és az alacsonyrendű körszájú halak
(Cyclostomata) állandó vázát tükrözi elénk; ilyenek a nyak kopoltyuívei
s a bennük futó aortaívek: a vízben élő ősi alakról reánk maradt
örökség; ilyen a maradó vese fejlődését megelőző két vesenemzedék: az
elővese (pronephros) és az ősvese, a halak és kétéltűek végleges
veséjének mulandó megismétlődése, és ilyen még sok más dolog, amit itt
említetlenül kell hagynom.

De az emberi s általában az emlős magzat a maga egész fejlődési
típusával multjának nyomait viseli magán. Mert habár a petesejt majdnem
egészen híján van annak a tápláló anyagnak, melyet sok állatosztályban
az anyaállat a «peteszik» alakjában ad a petéjének útravalóul
fejlődéséhez, mégis többé-kevésbé olyan módon fejlődik (pl. sziktömlőt
fejleszt), mintha szíkben bővelkednék, akárcsak a tyúktojás. Ennek a
sajátszerűségnek a fejlődéstanban általánosan elfogadott magyarázata,
hogy az emlősöket a fajfejlődés során ilyen «ovipar», vagyis tojásrakó
állatok előzték meg, aminők mai nap is még az emlősök legalsó fokozatán
álló csőrös-emlősök. A fejlődés módja a méhen belüli magzatfejlődéssel
megváltozott, de néhány nagyon fontos vonás anachronizmus gyanánt
megmaradt az eredeti tipusból.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy ezeknek a fajfejlődésileg magyarázható
fejlődési tüneményeknek elismerése mellett is mégis csak erős túlzásnak
tartom _Haeckel_nek úgynevezett «biogenetikai alaptörvény»-ét, vagyis
azt a tételt, hogy az egész egyénfejlődés nem egyéb, mint rövid
megismétlése a fajfejlődésnek. Olyan túlzásnak vélem ezt, mintha azt
mondanók, hogy az egész emberi szervezet csupa csökevényes szervből áll.
Nem látom be, hogy miért nem elégedhetnénk meg annak a megállapításával,
hogy a fejlődés egyes jelenségei a törzsfejlődéstan alapján
értelmezhetők s miért kell a tényekkel ellenkezésben az egész fejlődésre
reáerőszakolnunk a törzsfejlődési megismétlődés dogmáját. Olyan félszeg
szabályt állítunk fel ezzel, amely alul több a kivétel, mint a beleillő
tény, s mely az elfogulatlan kutatásnak inkább kerékkötője, mint
elősegítő tényezője.


Atavizmusok.

Rendkívül sok bizonyítékot meríthetünk az ember származására a
torzképződésekről és változatokról szóló tudományból.[23] Az adatok nagy
halmazából csak néhányat ragadok ki: nevezetesen a hypertrichosist,
vagyis a szőrözet rendellenes, nagyfokú kifejlődését az arcon s a test
egyéb részein, továbbá a hypermastia és hyperthelia névvel jelölt
rendellenességet, vagyis azt a szabálytalanságot, mikor a két emlő vagy
emlőbimbó helyett három, négy, vagy akár tíz is jelenik meg.
Atavizmusnak, visszafajzásnak fogjuk fel ezeket a ritka eseteket,
néha-néha felbukkanó emlékeztető jeleknek egy olyan korra, amikor az
ősalak testét még dús szőrözet fedte s amikor kettőnél több emlője volt,
kapcsolatban azzal, hogy egynél vagy kettőnél több utódnak adott életet,
mert az állatországban az emlők száma általában, párosával számítva,
megegyezik a kölykök számával. Ebből a szempontból visszaütésnek kell
minősítenünk az emberen a rendes egyes szülésekhez 1:80 arányban
előforduló kettős, hármas stb. ikerszüléseket is.[24]

Ilyen atavisztikus jelenség, ha a gyermek a gerincoszlopa végén szabadon
kiálló farkszerű képződménnyel születik, mint pl. _Harrison_nak 1901-ben
leírt híres esetében. Ide sorozhatók még a következő szabálytalanságok:
13. és 14. bordapár kifejlődése (az emberszabású majmok közül csak az
orangutánnak van 12 bordája, a többi háromnak 13 vagy néha 14), ilyen a
kéztőcsontok közt feles csontként 0·4%-ban megjelenő központi csontocska
(os centrale carpi), mely még az orangután és gibbon kéztövének állandó
eleme, ilyen a rendellenes középső szegyizom (musc. sternalis), a
felkarcsontnak processus supracondyloideus névvel jelölt nyujtványa (a
félmajmokon és egyes újvilági majmokon állandóan előfordul). Ide
sorozható egy harmadik kis-zápfog rendellenes megjelenése, ami az új
világi majmokon a rendes állapot, míg az ó világi és emberszabású majmok
fogainak száma egészen olyan, mint az emberé. Ilyen az az eset, ha az
ujjakat a helytelenül «úszóhártyá»-nak nevezett bőrredő köti össze: a
gorillán ez a redő mindig megvan s a második ujjpercig húzódik. Ilyen a
kettéosztott méh (uterus bipartitus), ilyen a jobb tüdőn néha előforduló
szívburok alatti lebeny (lobus subpericardiacus), ilyen az alkaron az
arteria mediana erős kifejlődése, ilyen a gége Morgagni-féle tasakjából
néha kiinduló, az anthropoid-majmok gégetasakjára emlékeztető
kitüremkedés, mely néha akkora, hogy a nyelvcsont alatti hártyát maga
elé tolva kivülről is megjelenik a gégén. Ilyen «pithekoid» változat a
halántékpikkely homloknyulványa, mely az európai emberen 1·5%-ban, a
szerecsenen és ausztráliai őslakón 15%-ban fordul elő. Az anthropoid
majmokon, ha nem is állandóan, de igen gyakran jelen van. Sőt ilyen,
hogy egy nagyon közönséges, lépten-nyomon szemünk elé kerülő esetet
említsek: a fejtől elálló lapos fül is; ilyen füle van a csimpánznak,
míg a gorilláé és orangutáné kicsinységével és különösen a fejhez való
odasimulásával már az emberi fül közönséges alakját és helyzetét állítja
elénk. Ezt az elálló fület az emberen mindenki szépséghibának tartja,
holott a működés szempontjából, vagyis a fül hangfogó szerepét tekintve,
voltaképen többet ér a fejhez odafekvőnél; példája ez annak, hogy az
emberi ízlésnek nem mindig az a szép, ami jó és célszerű.


Az emberi test jellemző tulajdonságai.

Manapság az emberi nemnek azállatországgal való szoros együvétartozása,
sőt állati származása is olyannyira átment már a köztudatba, hogy,
miként _Klaatsch_[25] mondja, a tudománynak ma jóformán már nem is arra
kell az igyekezetét fordítania, hogy kidomborítsa az ember és állat
közti megegyezést, hanem inkább arra, hogy kiemelje és szabatosan
körvonalozza azokat a szerkezetbeli sajátságokat, amelyek elválasztják
az embert a hozzá legközelebb álló lényektől. Ezek az ő valóban jellemző
tulajdonságai, s ezekben rejlik a természetben elfoglalt helyzetének
magyarázata is.

Ha nagy vonásokban reá akarok mutatni az emberi szervezet jellemző
tulajdonságaira, ellentétben az állatéival, elsőben is meg kell cáfolnom
azt a balvéleményt, hogy az ember minden ízében a legtökéletesebb
teremtés. Koránt sem az, sőt ellenkezőleg: ha nem tekintjük az
agyvelejét, szervezetére épen bizonyos kezdetlegesség, bizonyos
differenciálatlanság jellemző.

A természet az állatok nagy részét az élet küzdelmeihez hatalmas védelmi
eszközökkel látta el. Rettenetes tépőfogakkal, agyarakkal, agancsokkal,
karmokkal, tüskékkel fegyverezte fel őket, érzékszerveiket élessé tette,
a hideg ellen meleg bundával védte őket, szárnyakat adott nekik, hogy a
levegőbe emelkedhessenek. Az állat szervezetével ellentétben az emberé
valóban gyámoltalannak mondható. Se agyara, se szarva, se karma nincs,
amivel támadhatna vagy védekezhetne. A fogai satnyák, olyannyira, hogy
nemcsak az önvédelemre alkalmatlanok, de már-már a táplálék
szétaprítására is alkalmatlanok kezdenek lenni. Két zömök, husos lábával
aránylag lassan, nehézkesen mozdul tova a talajon, szárnya nincs,
amellyel a talaj fölé tudna emelkedni. Érzékszervei összemérve az
állatokéival tökéletlenek, különösen a szaglása gyenge. Az
állatországban ez az érzékszerv egyik legfontosabb eszköze az élet
fenntartásának, mert ezzel szimatolja meg az állat már messziről a
közeledő ellenséget vagy zsákmányt s ezzel tájékozódik a rengetegben
vagy a pusztaságban. Az embernek ez az érzéke jóformán csökevényes. Még
csak fogalmat sem alkothatunk magunknak arról, hogy micsoda érzéseket
kelt, hogyan működik ez az érzékszerv a kutyán, mely távollevő gazdáját
megtalálja annak az elképzelhetetlenül parányi szagnak nyomán, mely a
járó ember kigőzölgéseiből odatapadt a lábnyomokhoz. Aránylag fejlettebb
még az ember szeme, de ez is távol marad pl. a sas szemének élességétől,
mely a magasban kóvályogva meglátja a mélyen alatta futkosó nyulat s
hirtelen lecsap reá. Nagy gyarlósága az embernek az ő mezítelen bőre is,
mely védtelenül hagyja az időjárás viszontagságaival szemben.

De ezekért a hiányokért bőven kárpótolta a természet az embert két nagy
tökéletességgel. Az egyik egyenes testtartása, a másik pedig óriási
módon kifejlődött agyveleje. Ennek a két dolognak a kombinációjában
rejlik első sorban az ember fölényes egyéniségének kulcsa.

Szervezetének egyéb tekintetekben való egyszerűsége,
differenciálatlansága nemhogy kárára volna, de épenséggel egyik
feltétele az ő fölényes helyzetének, mert minden egyoldalú, csak
bizonyos feltételekhez szabott alakulás mellőzésével épen ezen az alapon
tartotta meg bámulatos alkalmazkodó képességét a környezet változó
viszonyaihoz.


Az ember egyenes testtartásáról.

Az _egyenes testtartás_ első nyomait megtaláljuk már egyik-másik állaton
is. A kenguru például elülső végtagjainak rövidsége és fejletlensége
miatt fölegyenesedett helyzetben végzi, lábainak és farkának
segítségével, hatalmas ugrásait, s hasonlóképen az ugró egér is; a medve
is tud a talpán állani. Ezek azonban egészen különleges esetek, ú. n.
convergentia-jelenségek, melyeknek az ember egyenes testtartásához semmi
közük nincs. Sokkal inkább közeledik ehhez az emberszabású majmok
testtartása, különösen a gibboné. Ez a legkülönb tornásza a majmok
családjának a fákon él, de néha leszáll a földre is, s ilyenkor, kivált
ha gyorsan akar haladni, térdben behajlított lábaira állva fut, kissé
előre görnyedt testtel, döcögve, gyámoltalanul, mialatt óriási, a
lábainál kétszerte hosszabb karjait egyensúlyozó rúdként lóbálja a
levegőben. A többi majomnak igazi egyenes testtartása nincs, mert járás
közben – az idomított példányokat nem tekintve – valamennyi a keze
fejére támaszkodik, még pedig vagy a második ujjperc kézháti felszínére,
vagy a kéz szélére. Ha a kezek és lábak egyforma hosszúak, a törzsöknek
vízszintes a helyzete, mint az a legtöbb mostani majmon (páviánok,
makákók, Semnopithecusok, stb.) s a miocénbeli kihalt fajtákon
(Mesopithecus) is tapasztalható, de ha a karok hosszabbak, mint a lábak,
az állat ennek következtében félig-meddig egyenes testtartáshoz jut.
Látható ez a gorillán és az orangutánon. De mindez távol marad az
emberen észlelhető tüneménytől: az ő büszke, egyenes, szabadon az ég
felé meredő állásától, melynek egyik jellemző, épen csak az emberen
előforduló vonása, hogy a hosszú, izmos, oszlopszerű lábak a csípőben és
térdben ki vannak nyujtva. Csak az emberen észleljük azt a sajátságot,
hogy a test mindig csak a lábakra támaszkodik, és állás valamint járás
közben, ha csak a botra való támaszkodást nem vesszük tekintetbe,
karjait támaszkodásra sohasem használja.

Csodálatos egy tünemény ez, mert az emlősállatok szervezete
nyilvánvalóan a vízszintes helyzetre van berendezve s az ember testében
is sok vonás utal erre az eredeti alaptervre, így pl. a most már
vízszintesen futó bordaközti és ágyéki gyüjtőerek billentyűi, melyek
ezeknek az ereknek egykori függőleges lefutásából érthetők. Ebből a
szempontból magyarázható az is, hogy az emberen is, épúgy, mint az
emlősállatokon, a has- és medenceüreg gyüjtőereinek nincsenek
billentyűi; ezek az állaton vízszintes, sőt részben kissé lejtős
helyzetben viszik a vért a szívhez s ezért billentyűkre nincs szükségük.
Az emberen függőlegesen felszálló helyzetbe jutottak, s így nagyon is
reájuk férne a billentyűknek a vérsülyedést meggátló berendezése; csak
az emberi nem multjából érthető, hogy a természet megvonta tőlük a
billentyűket, melyek megvannak a végtagok, a fej és nyak
gyüjtőereiben.[26] S ime az ember, ezzel az alaptípussal ellenkezésben,
fölegyenesedik, s a négy végtag közös feladatát egyedül a hátsó
végtagokra ruházva, testének egész helyzetét, háti és hasi felszínének
térbeli viszonyát gyökeresen megváltoztatja.

Akik sokat vadásztak exotikus vidékeken, azt állítják, hogy voltaképen
minden állat, még a leghatalmasabb is, megijed az embertől, s ha az
ember őt meg nem támadja, elfut előle. Talán épen ez a merev tartás az,
ami megriasztja az embernél sokkal hatalmasabb állatokat is.
_Hoernes_[27] helyesen mondja: «Der zweibeinige Mensch ist ein Art
Monstruosität in der Natur, ja, man könnte sagen: gegen die Natur.»

Ha erről az egyenes testtartásról elmélkedünk, arra az eredményre
jutunk, hogy annak összefüggésben kell lennie az ember hátsó, vagy
mondjuk alsó végtagjainak hosszúságával. A kényelmes négykézláb járásnak
egyik föltétele, hogy a törzsököt elől-hátul alátámasztó négy végtag
körülbelül egyforma hosszú legyen. Már az elülső végtagok hosszabb volta
is megnehezíti a járást, mint azt a majmokon látjuk, de nem annyira,
mint a hátulsóké. Annak, hogy az ember fölvehette ezt a sajátszerű
függőleges tartást, kapcsolatban kell lennie alsó végtagjainak erős
kifejlődésével. Ez a két hosszú, oszlopszerű, izmos láb különleges
emberi vonás, eltávolodás az elemi típustól, épen olyan értelemben, mint
ahogy eltávolodás ettől az emberszabású majmok hosszú karja, melyet a
fákon való életmódhoz való alkalmazkodásból lehet magyarázni. Azt, hogy
az emberi láb aránytalan hosszúsága a másodlagos differenciálódás
szempontja alá esik, a fejlődési viszonyok is bizonyítják. A magzat alsó
végtagjának fejlődése a felsőéhez képest eleinte visszamarad s még az
újszülött lába is rövidebb, vagy legalább is nem hosszabb, mint a karja.
Csak a serdülő ifjún vagy leányon alakul ki a végleges állapot, vagyis
az a viszony, hogy a lábak egyharmaddal hosszabbak a karoknál, s az
egész testhossznak majdnem felét (47%-át) teszik.


Az egyenes testtartás keletkezéséről.

Merőben a spekuláció ingatag talajára lépünk, ha azt a kérdést vetjük
fel és fejtegetjük, hogy milyen körülmények idézhették elő, hogy az
emberi típus felé fejlődő lény az egyenes testtartásra tért át. Már
_Darwin_ foglalkozik e kérdéssel az ember származásáról szóló nagy
művében, de magyarázata nem mondható sikerültnek. _Haeckel_hez
csatlakozva, az egyenes testtartásból származó előnyöket: a karoknak
felszabadulását a törzsök alátámasztásának feladata alól mondja a
fölegyenesedés okának. Véleményem szerint a szelekció segítségével nem
lehet az egyenes testtartás kifejlődését megmagyarázni, mert a
felegyenesedés első stádiumai inkább kárára, mint hasznára vannak az
állatnak: kezeinek célszerű használatát még nem tanulta meg, a futásban
pedig ügyetlenebb lett.

_Klaatsch_ (1901) és _Schwalbe_ (1904) az elsőleges oki mozzanatot a láb
kialakulásában keresik. Szerintük előbb a lábnak kellett az egyenes
járásra alkalmassá fejlődnie s csak azután, vagy ezzel párvonalasan
tudott fölegyenesedni a törzsök. Az ember lába nemcsak hosszúságával s
izmainak, különösen a lábszárizmoknak erősségével tér el a majom
lábától, hanem egyebekben is. A legfeltünőbb emberi sajátosság nem is
ebben, hanem a lábfej alakulásában s a lábujjak viselkedésében
mutatkozik. A majom talpa lapos, az emberé boltozatszerűen kivájt,
miáltal a láb rugószerű készülékké, a járás ruganyossá, könnyeddé lesz.
A majom lábának hüvelykújja rövid, a többitől szögletben eláll, s velük
olyan mozgékony viszonyban van, mint a kéz hüvelykujja a többi ujjhoz;
az első lábtő-lábközépizület, mely az emberen feszes izület, a majmon
csuklóizület. Ezért nevezték azelőtt, _Buffon_ és _Blumenbach_ nyomán, a
majmokat «négykezű állatok»-nak (Quadrumana), szemben a kétkezű emberrel
(Bimana), elég helytelenül, mert a majom hátulsó végtagja az ujjaknak
mozgékonysága s kapaszkodásra alkalmas volta mellett is mégis csak láb
és nem kéz s anatómiai szerkezetében a kéztől épen annyira és épen oly
módon különbözik, mint az ember lába a kezétől. Az ember lábának
hüvelykujja megváltozott, megnyúlt, úgy hogy immár nemcsak hogy nem
rövidebb, de még valamivel hosszabb is a szomszédos második ujjnál,
továbbá ettől nem áll el szögletben, hanem szorosan hozzája illeszkedik,
amivel kapcsolatban elvesztette szabad mozgékonyságát, a többi ujjal
való szembeállíthatóságát, habár az erre való izmok a talp hústömegében
még ma is megvannak. Ezzel a láb szilárdabb talapzattá lett ugyan, de
másfelől működésében sokkal korlátozottabbá; teljesen vagy csaknem
teljesen híjával van a fogódzkodás képességének, mely a növényevő majmon
a fákon töltött, örökösen tornászó életmód mellett nagy fontosságú, de
az ember megváltozott életviszonyai között fölösleges. Érdekes, hogy,
miként először _Turner_ mutatta ki, az emberi magzat lábhüvelykujját az
első 2–3 hónapban épen olyan «abdukciós», vagyis a többi ujjtól
eltávolított helyzetben találjuk, mint a kifejlődött majomét, s még
érdekesebb, hogy a majmok viszonyaira emlékeztető, a második ujjnál
rövidebb s tőle rézsutosan eltérő első lábujj mint rendellenesség
előfordul néha a felnőtt emberen is _(Klaatsch, Bälz, Neuhaus)_,
különösen alsórangú rasszokon.

_Klaatsch_ a lábujjaknak erre az átalakulására veti a fősúlyt. Nem az
egész láb megnyúlása és megerősödése, hanem az ujjaknak e megváltozása
volt az első esemény a felegyenesedés történetében, ez tette, szerinte,
lehetővé az egyenes testtartást. _Schötensack_kal együtt ezt a
megváltozást pedig kissé kalandos módon – Lamarck szellemében – az
embert megelőző ősalak mászó mozdulatainak módosulásában keresi. Mert
míg addig az a bizonyos ősalak majommódra kuszott fel a fákra, vagyis
olyanformán, hogy lábát kapaszkodó, a gallyakat az ujjakkal kézszerűen
közrefogó eszköznek használta, hosszú idők folyamán lassan áttért a
mászásnak egy más módjára, nevezetesen arra a módra, amelyet
_Schötensack_nak (1901) és utána _Klaatsch_nak (1901) Ausztrália mai,
még nagyon kezdetleges őslakóin volt alkalma megfigyelni. Ezek az ez idő
szerint legkezdetlegesebb emberek úgy másznak fel az őket édes
gyümölccsel kecsegtető kókusz- és eucalyptus-fákra, hogy a talpat
összeszorított lábujjakkal laposan vagy a belső szélével illesztik a fa
törzséhez s kinyujtott karokkal megfogódzkodva, gyakran még valami
kötélfélének a felhasználásával, szinte lépegetve haladnak fel a fa
törzsén. Ettől a mászásmódtól változtak meg _Klaatsch_ szerint az
ősember lábujjai, s ennek a következménye, hogy felállhatott lábára s
egyenes testtartású emberré nemesedhetett.

_Morris_ amerikai tudós,[28] a kéz felszabadulásának okát a test növekvő
súlyában keresi. «A miként a nehéztestű gorilla (különösen a hím) mai
nap is leginkább a földön tartózkodik, mert nagy súlyánál fogva nehezen
mozog a fa ágai között, úgy az ember ősalakjául tekintendő majmot is
testének megnövekedett súlya és nagysága kényszeríthette arra, hogy a
fákról leszálljon s utóbb az erdőt is elhagyja. De mihelyt ennek az
állatnak elülső végtagjai meg voltak fosztva a fáktól, tehát természetes
támasztékuktól, mihelyt fogódzó-kapaszkodó munkájuk megszünt, a
következő nemzedékek során mindinkább rövidülni kezdtek, míg végre
annyira megrövidültek, hogy a négylábon való járás már nehezére esett az
állatnak s ennek következtében egyenes testtartásra, fennálló járásra
volt kényszerítve.»[29]

Így történt-e valóban a dolog, vagy máskép, ki tudná megmondani? De
bárhogy történt is, bizonyos, hogy a fölegyenesedéséből óriási haszon
háramlott az emberre s hogy ez a testi sajátsága vált további
haladásának egyik főtényezőjévé. Agyveleje most a gerincoszlop szilárd
talapzatán szabadon bontakozhatott ki növekvő súlyával s az ember két új
fontos szervre, a haladás két új nagyszerű eszközére tett szert: a
kezekre. Ezek most teljesen fölszabadulva a törzsök hordozásának s így a
talajjal való folytonos érintkezésnek durva munkája alól, a finomabb
műveletekre alkalmasabbá fejlődhettek. Így lett az ember, értelmes
agyvelejének segítségével, mindinkább – _Franklin_nal szólva –
eszközkészítő állattá (toolmaking animal); ennek köszönheti azt a nagy
ugrást szellemi fejlődésében, hogy szervezetének hiányzó védelmi
eszközeit már most bőven tudja kárpótolni mesterséges szerszámaival.

Azt, hogy milyen nagy szerepe van az ember életében a kéznek, hogy
mennyire alapja és föltétele ez minden tökéletesedésnek, legjobban
láthatjuk a két karját elveszített vagy kéz nélkül született nyomorék
ügyefogyottságán.

Az előbb azt mondottam, hogy az ember két kezével két új szervhez
jutott. Ez nem úgy értendő, mintha az egyenes testtartással két elülső
végtagja alakilag is gyökeresen megváltozott, valami egészen újjá
idomult volna át, valamivé, ami más állaton nincs és nem is volt meg
soha. Ellenkezőleg, a kezet az ember minden jel szerint régi örökségként
vette át az ősalakoktól, _Klaatsch_ szerint a karbon-, perm- és
triász-kor Chirotheriumaitól, amely rejtélyes kihalt állatokat csak
csodálatosan emberszerű kéz- és lábnyomaikból ismerünk.[30] A kéz
anatómiai szerkezete nem is változhatott meg valami lényegesen az
egyenes testtartással, hanem az ember nagyszerűen tudja ezt a szervét
használni: a működés az, ami a talajtól való felszabadulással olyan
tökéletessé finomulhatott, hogy az emberi kezet, bármilyen régi örökség
is, szinte új szervnek nevezhetjük.


Az egyenes testtartás következményei az ember szervezetében.

Az egyenes testtartásból származó nagy nyereség mellett alig jöhet
számba az a néhány káros következmény, amivel a test tartásának e
megváltozása járt. Mert az, hogy hátrányai is vannak az egyenes
testtartásnak, kétségtelen. Az orvosok jól tudják ezt.[31] A test
hasoldala, mely sokkal érzékenyebb a hátoldalnál, ezzel védtelenebb,
veszélynek kitettebb helyzetbe jutott. Az ember, mivel csak két
végtaggal s nem néggyel tolja előre a testét, ügyetlenebb, lassúbb a
futásban, mint a legtöbb, még nálánál kisebb emlősállat is. Az egyenes
testtartásnak róható fel bűnül az embernek néhány olyan betegségre való
hajlandósága is, mely az állatokon teljesen hiányzik, vagy csak nagyon
ritka. Ilyen a gerincoszlop egyik-másik elferdülése, a vér sülyedéséből
származó lábszárfekélyesedés, a vándorvese s a többi hasi szervnek
sülyedése (enteroptosis), a méh- és végbélelőesés, az egyenes testtartás
okozta úgynevezett «orthostatikus» fehérjevizelés, a combnyak
elgörbülése («coxa vara»), a lúdtalp, s különösen a lágyék- és
combsérvek keletkezése.

Érdekes, hogy miként változott meg egy csomó sajátság az ember testében,
különösen a csontvázán, az egyenes testtartás következtében úgynevezett
«működésbeli alkalmazkodás» révén.[32] Gerincoszlopa S-alakú hajlást
öltött, mellkasa elülről hátra lelapított alakot vett fel, szemben a
legtöbb emlősállatnak jobbról balra összenyomott «elsődleges»
mellkas-alakjával. Keresztcsontja a nagy megterhelés miatt nagyon
erőssé, szélessé fejlődött, s hasonlóképen nagyon zömökké, erőssé
fejlődtek ágyékcsigolyái is. Medencecsontjára most reánehezedik a belek
egész tömege, s ezért egész medencéje szélesebb, tömörebb lett, a
csípőcsontok lapátjai fejlettebbek s laposabban állanak szét, mint
minden más emlősállaton; egész medencéje megrövidült felülről lefelé
(craniocaudalis irányban). Far-, comb- és lábizomzata hatalmas
fejlődésre tett szert, míg nyak- és tarkóizomzata a szalagkészülékkel
együtt satnyának nevezhető, mert a fej hordozásában a gerincoszlop
mellett már csak másodrendű jelentőségű.

_Friedenthal_ a felegyenesedésből magyarázza azt, hogy az emberen az
exponáltabb hasi oldal szőrősebb, mint a háti, holott minden állaton,
még az emberszabású majmokon is, a háti oldal az.


Az ember agyvelejéről.

De még az egyenes testtartásnál is fontosabb és sajátlagosabb bélyege az
embernek, hogy agyveleje hatalmasan fejlett. Mert valahogy csak
elképzelhetünk négykézláb járó, de fejlett agyvelejű, értelmes
emberfajta lényt; de nem képzelhetünk el olyan értelemmel felruházott
teremtést, amelynek bár felegyenesedett, emberszabású testén apró,
fejletlen, állati agyvelő trónolna; az ilyen alak csak hülye vagy
egészen állatias színvonalú lény lehetne, s embernek semmikép sem volna
nevezhető.

Nem is kell a szélsőségeket egymással szembeállítanunk, hogy az embernek
e nagy fölényéről meggyőződjünk, vagyis nem kell az ember agyvelejét az
alsóbbrendű emlősökével összemérnünk, hanem elég, ha az embert a hozzá
legközelebb álló állatokkal, az emberszabású majmokkal hasonlítjuk
össze.


Agysúly az emberen és állaton.

Az ember agyvelejének súlya (a férfié) átlag 1375 gramm, az embernél
valamivel nagyobb gorilláé pedig csak 463 gramm, tehát körülbelül
egyharmada az ember agysúlyának. Egy 70 kg súlyú, tehát egy jól
megtermett emberrel egyforma testtömegű orangután agyveleje még
valamivel kevesebb, 431 gramm volt, a csimpánzé pedig csak 406. Az ember
nem sorozható a nagyobb emlősállatok közé, ami különösen akkor lesz
nyilvánvaló, ha őt nem a maga kápráztató felegyenesedett helyzetében,
hosszú, kinyujtott lábainak magaslatán állva tekintjük, hanem négykézláb
járónak képzeljük, s mégis az egész állatországban csak két állat van,
melynek abszolut agysúlya felülmulja az emberét. Az egyik az elefánt, a
másik a cethal. Az elefánt agyveleje 5473 gramm súlyú, tehát 4-szer
akkora, mint az emberé, de az állat maga nem négyszer, hanem 46-szor
nehezebb az embernél (3048 kg), s ha az embernek a maga testéhez képest
csak annyi agyveleje volna, mint az elefántnak, agyvelejének súlya nem
haladná meg a 18 grammot. Az óriás-cetnek 7000 gramm agytömege van,
annyi, mint öt embernek összevéve, de 74,000 kg testsúlyával az ember
agyfejlődésének mértéke szerint 1138 ember agytömegével kellene bírnia,
s ha az ember agyvelő dolgában a cethal színvonalán állana, a
gondolkozás szerve nála a 6 g-nyi súlyt sem haladná meg, vagyis akkora
volna, mint egy mogyoró.

Azt, hogy milyen magasságban áll az ember agyvelő dolgában a majom
fölött, akkor látjuk legszebben, ha az ember és majom fejének középső
hosszmetszetét hasonlítjuk össze, nevezetesen ha azt tekintjük, hogy e
hosszmetszetből mennyi esik az egyiknél és a másiknál a koponya agyvelői
és arczi részére. Az emberen az átmetszeten az agyvelői rész úgy
aránylik az archoz, mint 100:42, a majmon, még pedig az emberhez
leghasonlóbbon, a csimpánzon, mint 100:90, vagyis az átmetszetnek
csaknem a felét a nagyterjedelmű, ormányszerűen előre nyúló arcrész
foglalja el. Az ember feje két részének ezen arányával mintegy
szimbolumos kifejezője az emberben csúcspontjához ért fejlődési
iránynak, mert egyfelől az értelem szervének hatalmas kibontakozását,
másfelől a vegetatív életet, a durva állati ösztönöket megtestesítő
faló, harapó készüléknek szinte elsatnyulását állítja elénk.


Az agyféltekékről.

De az emberi és állati agyvelő összehasonlításában nem kapjuk meg a
megitélés teljes mértékét, ha annak csak az egész tömegét, mennyiségbeli
fejlődését vetjük egybe. Ez csak akkor volna megbízható alapja az
agyvelő értékelésének, ha az agyvelő a maga egészében, minden részében
egyaránt székhelye volna a szellemi műveleteknek. Ámde tudjuk, hogy az
ügy nem így áll; az agyvelő nemcsak az öntudatos lelki élet központja,
hanem legfőbb kormányzó szerve a testi működéseknek is. Ide térnek be és
itt jutnak az öntudat világába a test felszínét és az érzékszerveket érő
s hasonlóképen a test belsejében keletkező érzések, és innen indulnak ki
mint központból azok a tudatos parancsok vagy öntudatlan ingerek,
amelyek izmainkat mozgásra késztetik s mirigyeink működését
kormányozzák. Világos, hogy mennél nagyobb valamely állat teste, mennél
terjedelmesebb bőrének felszíne, izmainak és mirigyeinek tömege, annál
nagyobbak lesznek agyvelejében a testi működésekkel kapcsolatos részek
is, függetlenül attól, hogy az állat milyen fokán áll a pszichikai
fejlődésnek. Megbízható mértéket az emberi agyvelő igazi rangjának
megbecsülésére csak azzal kapunk, ha az agyvelő egész fejlődésének
tekintetbe vételén kívül szemügyre vesszük benne a magasabbrendű részek
viszonyát az alacsonyabbrendűekhez is, s ezen az alapon hasonlítjuk
össze az állati agyvelővel. Csak ha azt mérlegeljük, hogy milyen óriási
fejlődésű az ember agyvelejében a legfontosabb rész: a két agyfélteke,
értjük meg a maga valójában az emberi agyvelő előkelő alkotását. Mint
két hatalmas félgömb domborodik ez a két agyfélteke a többi agyrész
fölé, eltakarva az agyvelőből minden egyebet, holott még a majomban is
fedetlenül marad fölülről való megtekintéskor a nyúltvelő s a kisagyvelő
egy része.


Az agykéreg szférái.

De tudjuk, hogy a működés szempontjából még a féltekéket se foghatjuk
fel minden részükben egyenrangú egységnek. Az agyvelő működéséről szóló
fejezetnek egyik biztosan megállapított, sarkalatos tétele, hogy az
agyféltekéknek legfontosabb része az a harmadcentiméter vastag, szürke
állományból álló, idegsejtekben bővelkedő réteg, mely, a felület
nagyobbítására redőkbe szedődve, a féltekék felszínén terül el: az
agykéreg. Már a lángeszű, de később beteges, misztikus irányba tévedt
_Swedenborg_ is (1688–1772) gyanította és ki is fejtette ezt.[33] Alapja
volt e felfogás _Gall_ (1758–1828) híres, vagy inkább hirhedt
frenológiai rendszerének is, melyben épen csak ez az alapgondolat
helyes, minden egyéb hóbort. A tudománynak szabatosan bebizonyított
tételévé ez a megismerés csak a mult század utolsó harmadában lett, az
élettan és kórtan kísérletes vizsgálatai s az orvostudománynak a
betegágyon és a boncolóasztalon tett megfigyelései alapján.

Az agyélettan további haladása azonban annak felismerésére vezetett,
hogy ez a szürke kéregállomány sem egyenlő szerepű az agyvelő
felszínének minden területén. Az élettan most már biztosan meg tudja
vonni a féltekék felszínén az egyes különböző jelentőségű területek,
úgynevezett «szférák» határát; körvonalozni tudja a mozgató mezőket,
vagyis a test egyes izomcsoportjainak összehúzódását kormányzó
központokat s hasonlóképen az érzékszervek felől jövő ingereket felvevő
és öntudatosan percipiáló érző területeket. S ha az agyvelő felszínén
elhatároltuk a kísérletek és kórtani tapasztalatok alapján mindazokat a
területeket, amelyek a szorosabb értelemben vett testi működésekkel
kapcsolatosak, maradnak a kéregállománynak egyes mezői, amelyekről
tapasztalataink szerint fel kell tennünk, hogy nem ily testi központok,
hanem a magasabb asszociációs szellemi működések székhelyei: azok a
helyek, ahol a külvilág benyomásaiból s az emlékezeti képek társításából
kialakul az emberi értelem, a tudatos emberi lélek világa. Ezeknek a
részeknek megbetegedése és sérülése nem okoz se a mozgás, se az érzés
terén mélyebbre ható zavarokat, hanem ilyenkor a magasabb szellemi
műveletekben észlelhető a károsodás vagy pusztulás. Ezekhez a részekhez
fűződik tehát, a mi emberi értelmünknek megfoghatatlan módon, az emberi
psziche.


Asszociációs központok az agyvelőben.

_Flechsig_, a nagyhírű lipcsei elmeorvos, aki ezeket az asszociációs
területeket az anatómia és fejlődéstan módszereivel, nevezetesen az
agykéreghez futó idegrostpályák fejlődésének és kapcsolatainak
vizsgálatával igyekezett megállapítani, az emberi agyvelő felszínén
három ilyen nagy asszociációs területet különböztet meg: elülsőt,
középsőt és hátulsót. A három közül nyilván legfontosabb az elülső,
vagyis a homloki szféra. Számos tapasztalat utal arra, hogy az
agyféltekék homloki részéhez van kötve elsősorban az öntudat. Hogy csak
a legegyszerűbb, de talán legmeggyőzőbb bizonyítékot említsem: már saját
érzésünk is azt tanusítja, hogy énünk, gondolkodó egyéniségünk valahol a
homlok mögött, a szemünk felett székel, hogy ezen a területen s nem
talán a nyakszirt tájékán vagy egyebütt él és zsibong a mi belső
világunk.


A homlokkarélyról.

Az agyvelő homloki része az emberen már külső alakjával is elárulja erős
fejlődését: hatalmasan domborodik előre és felfelé, reátolulva az arc
felső részére, úgy hogy a szemek egészen alája kerülnek, holott még az
emberszabású majmokon is a szemek mögött húzódik meg az agyvelőnek elől
taréjszerűen megkeskenyedő homloki része. Ezzel a különbséggel függ
össze, hogy az ember homloka magas, domború, a majomé pedig lapos,
hátradülő.

  |Házinyúl|2·2%|
  |Kutya|6·9%|
  |Törpemaki (Chirogale)|7·2%|
  |Maki|8·3%|
  |Karmos majom (Hapale)|8·9%|
  |Csuklyás majom (Cebus)|9·2%|
  |Pávián|9·5%|
  |Mandrill|10·1%|
  |Babuin|10·3%|
  |Cerkófmajom (Cercopithecus)|11·1%|
  |Macacus|11·3%|
  |Gibbon|11·3%|
  |Csimpánz|16·9%|
  |Ember|29·0%|
Az agyvelő homloki részének összehasonlító vizsgálatában eddigelé
határjelzőül leginkább azt a barázdát használták fel, amely elhatárolja
a homlokkarélyt hátrafelé. Ámde ez nagyon megbízhatatlan alap, mert a
barázdák típusa különböző, analógiájuk kétséges az egyes állatokon, sőt
még egy-egy állatfaj különböző példányain is más-más helyet foglalhat el
ugyanaz a barázda a fiziológiai kéregmezőkhöz képest. Megbízhatóbb
alapot kaptunk a hasonló működésű kéregmezők összehasonlítására
_Brodmann_[34] legújabb, nagyjelentőségű vizsgálatainak alapján. Ez a
tudós kiderítette, hogy az agykéreg mikroszkópi szerkezete a működésük
tekintetében különböző területeken kissé eltérő s hogy ennek a
körülménynek felhasználásával egészen szabatosan meg lehet állapítani az
egyes kéregmezők határait, nemcsak az emberen, de az állatokon is. Így
például egészen különleges szövettani szerkezet-típusa van a homloki
asszociációs központnak. _Brodmann_ fölötte pontos mikroszkópi
vizsgálatokkal kimutathatta, hogy ez a központ egyáltalában csak a
magasabb emlősökön van meg; a házinyúlon kezdődik, a sündisznón még
hiányzik. Fokozatos kifejlődését látjuk az ember felé, ahol fejlődésének
tetőpontját éri el s csaknem egyharmadát foglalja el a féltekék
felszínének. A következő táblázat ennek a homloki asszociációs
központnak («regio frontalis») arányát mutatja a féltekék egész
felszínéhez viszonyítva.

Még egy nagyon érdekes eredménye van _Brodmann_ vizsgálatainak. Tudjuk,
hogy a beszéd tehetségének is megvan a maga központja az agykéregben.
Ennek a központnak legfőbb része az úgynevezett alsó homloktekervény,
melyet e fontos tény fölfedezőjének tiszteletére _Broca_-féle
tekervénynek is neveznek. Ennek a kéregrészletnek egészen jellemző
szerkezete van («typus unicostriatus»), kapcsolatban sajátlagos
működésével. _Brodmann_ kutatásai azt tanusítják, hogy ezt a
szerkezetbeli típust csak az emberen lehet megtalálni, tehát a többi
állat agyvelejében nyoma sincs a beszéd központjának. Hiába van nekik
jól fejlődött nyelvük és gégéjük: nem tudnak beszélni, mert
agyvelejükben nem alakult ki a kéregbeli idegsejtek elrendeződésének az
a típusa, amely feltétele a tagolt beszédnek, a lelki állapotokat és
gondolatokat a hangformációkkal szimbolumosan összekapcsoló tehetségnek.


Az emberi agyvelő hatalmas fejlődésének következményei.

Az agyvelő óriási fejlődése s ezzel kapcsolatban értelmességének
kibontakozása tette az embert a természet urává, ennek köszöni az ő
fölényes helyzetét a többi élőlény felett. Immár könnyen el lehet a
hatalmas agyarok és karmok nélkül, mert a védelemnek e kezdetleges
szerveit busásan pótolja sokkal tökéletesebb mesterséges eszközeivel,
fegyvereivel. Fortélyosságával felismeri és elkerüli a fenyegető
veszedelmet, felhasználja a maga hasznára a kedvező körülményeket; az
állatokat tőrbe csalja s könnyen elbánik velük, még a
leghatalmasabbakkal is. Fegyvereivel eléri őket a levegőben s a vízben.
Nem is a legerősebb állatoktól fél a mai ember leginkább, hanem épen a
legapróbb lényektől: a szabad szemmel nem is látható parazitáktól és
mikroorganizmusoktól, melyek szervezetébe furakodva s benne
elhatalmasodva, vesztét okozhatják. Ezek ellen tud legnehezebben
védekezni, mert nem látja a reá lépten-nyomon leselkedő apró ellenséget
s csak akkor szerez róla tudomást, mikor szervezetében már olyannyira
megfészkelte magát, hogy csak nehezen vagy egyáltalában nem tudja őt
onnan kipusztítani.

Mint ahogy a legtöbb szerencsés dolognak megvan a maga rossz oldala is,
az agyvelő óriási fejlődése se maradt egészen káros következmények
nélkül az emberre. Az agyvelő nagyon hamar fejlődik ki a többi szervhez
képest; az újszülött nek a testéhez mérten aránytalanul megnövekedett
feje nem egyszer mechanikai akadálya lesz a szülésnek. Ennél még
jelentősebb körülmény az, hogy az agyvelő túlnövekedésével hozható
kapcsolatba az a temérdek ideg- és elmebaj, amely annyi embert és
családot tesz szerencsétlenné. Ez a hatalmasan kifejlődött szerv
kényszeríti az embert a maga örökös szellemi éhségével, lázas
tépelődésével arra, hogy a nyugodt, egyszerű élet helyett a tudomány
bonyolult tételein s a létnek megoldhatatlan problémáin töprengjen s a
szellemi munka izgalmaival zavarja lelki nyugalmát. Ez a nagy agyvelő az
oka a kedély hullámzásaiból fakadó sok öngyilkosságnak.


Az ember és állat gégéje.

Az embernek egyik privilegiuma az állatokkal szemben az ő szép hangja és
tagolt beszéde. A tagolt beszéd psichikai tünemény, melynek anatómiai
magyarázata az agykéreg bizonyos tájékának erős és különleges
fejlődésében van. Tekintsük az emberi hangot.[35] Igazi zenei hangja az
emlősállatok közt csak az embernek van; az állat csak ordít, bőg, ugat,
rikácsol stb., de olyan szép, egyenletes, csengő, mellékzörejek nélküli
hangot, mint az ember, nem tud adni, ha nem tekintjük a természet
színpadjának primadonnáját, a madarat, mely azonban az összehasonlításra
nem alkalmas, mert a hangját nem a gégéjével, hanem egy külön szervével,
a syrinx-szel hozza létre, mely gégéje alatt, a légcsöve kettéoszlásának
helyén van.[36]

Ez a szép zenei hang tehát – csak az emlősállatokat vonva az
összehasonlítás körébe – különleges emberi tulajdonság, s az a kérdés
már most, hogy milyen anatómiai viszonyokon alapszik az embernek ez a
hangképzésbeli felsőbbsége? Az állati gége ugyanazokból a lényeges
részekből áll, mint az emberé, ugyanazokat a porcogókat, szalagokat és
izmokat találjuk meg benne, mint emebben. Az eddigi szerzők a
gégebejárat alakját tartották legfontosabbnak, de dr. _Némai_ nagyérdekű
összehasonlító vizsgálatai szerint, melyeket a vezetésem alatt álló
anatómiai intézetben végzett az emlősállatok és különösen a majmok
gégéjén, se ez, se a hangszalagok formája vagy lefutásuk iránya, se az
izomzatban található kisebb-nagyobb eltérések nem adják meg az emberi és
állati hang közti különbség elfogadható magyarázatát. De igenis
megtalálhatjuk ezt dr. _Némai_ szerint a hangrésnek egy eddig figyelmen
kívül hagyott tulajdonságában. A hang az által jön létre, hogy a
gégeizmok összehúzódására a hangszalagok s hátul a kannaporcogók is
szorosan egymáshoz szorulnak és a köztük levő hasadék egész hosszában
zárt réssé lesz, melyet az átáramló levegő nagy erővel feszít szét,
miközben rezgésbe hozza a rést közrefogó ajkakat: elől a hangredőket,
hátul a kannaporcogókat.

Így van ez az emberen, de nem az állaton. Dr. _Némai_ szerint nincs
olyan állat, amely a hangrését egészen zárni tudná; hátul a két
kannaporcogó között mindig marad kisebb-nagyobb nyitott hézag, még pedig
azért, mert e porcogók nem fordítanak lapos felszíneket egymás felé,
mint az emberen, hanem kisebb-nagyobb fokban kivájtak, s így bármennyire
illeszkednek is egymáshoz, mindig csak likat fognak közre. Mennél
nagyobb a gége, annál szembeszökőbb ez a jelenség; a lovon például a
mutatóujjunkat is betehetjük a nyitva maradó hézagba. Ennek a hézagnak
pedig az a következménye, hogy a levegő nem tud egyenletesen kiáramolni
a hangrésen át, hanem kinyomulásában más-más viszonyokat talál a hangrés
elülső és hátulsó részében, ami mellékzörejekkel s a hang
egyenetlenségével jár.

Mennél alacsonyabbrendű az állat, annál erősebb a kannaporcogónak ez a
vájulata, de annál nagyobb darabot foglal el a hangredőben maga az egész
kannaporcogó is. A kengurun például a hangrést közrefogó ajkakat
nagyrészt a két kannaporcogó teszi s egészen rövid a zárt szalagos
részlet. Mennél fejlettebb emlősosztályt vizsgálunk, annál kisebbek a
kannaporcogók s annál fejlettebbek, hosszabbak a hangszalagok.

Az emberszabású majmokon ez a fejlődési irányzat már magas fokot ért el,
de a kannaporcogók még mindig kissé homorúak, még mindig marad köztük az
elzáródó gégében is valami kis nyitott kapuja a kiáramló levegőnek. Csak
az ember tudja hangrését teljesen zárni, mert kannaporcogói aprók és
síma felszínekkel fekszenek egymáshoz.

Ezzel a gége tökéletesebb hangszervvé lett ugyan, de a lélekzés
tekintetében tökéletlenebb készülékké. Az ember a tüdejéből kiáramló
levegő kapujának megszűkülése miatt könnyebben fullad, melle erősebben
zihál a futásban, mint az állaté. A nyálkahártyának már kisfokú
duzzadása is megfulladást, vagy legalább is nehéz lélekzést okozhat, míg
az állaton a mindig tátongó porcogóközti rés miatt ez a veszedelem
sohasem fenyeget. A gégének a beszédre, énekre, a lelkiállapotok
közlésére alkalmasabbá fejlődése tehát más irányban hátránnyal járt.
Ehhez hasonló esetet találhatunk az emberi tökéletesedés egyéb
területein is.

_Dr. Némai_ vizsgálatai szerint az emberszabású majmok közül a csimpánzé
közelíti meg leginkább az ember gégéjét; a gorilláé már kissé eltérőbb s
még inkább az orangé, mely gégenyílásának sajátszerű alakulásával
alacsonyabb formát állít elénk. A gibbon gégéje külső megjelenése
szerint leginkább hasonlít az emberi gégéhez, de a belsejében olyan
sajátszerűsége van, melylyel feltünően eltávolodik nem csak az ember,
hanem valamennyi más emlősállat gégéjének alkotásától: a hangját nem
annyira a közönséges hangszalagjával, hanem inkább egy alatta
kifejlődött új nyálkahártyaredővel, egy valóságos járulékos
hangszalaggal hozza létre.

Az orangnak óriási, hat litert magába fogadó gégetasakja van, mely
nyilván nemcsak a hang erősítésére szolgál, hanem arra is, hogy a fejet
légpárna módjára megtámassza. Elég nagy a tömlő még a gorillán; a
csimpánzon már csak diónyi, s majdnem egészen hiányzik a gibbon
gégéjében. Említettük, hogy majomhasonlatosságként az emberen is
előfordulhat ilyen gégetömlő.


Az ember testének szőrtelensége.

Emlékezzünk meg még röviden az ember testének egy másik jellemző
tulajdonságáról: a szőrtelenségéről. Határozottan emberi sajátság ez,
eltávolodás az emlősök tipusától, s ezért feltünő, hogy épen az
alacsonyabbrendű emberi rasszokon, a melanodorm és xanthodorm (fekete-
és sárgabőrű) népfajokon látjuk ezt kifejezettebben, mint a poikilodorm
(fehérbőrű) fajokon. Hogy az a bizonyos ősalak, mely a fajfejlődés során
megelőzte a homo sapiens-t, szőrös testű, vagy a mainál szőrösebb
lehetett, annak bizonyítéka a magzati életben megjelenő és ismét eltűnő
piheszőr (lanugo) s különösen az atavizmusként néha-néha felbukkanó
hypertrichosis (túlságos szőrfejlődés a testen), melyről már egy ízben
volt szó.

Már _Darwin_ felvetette azt a kérdést, hogy milyen körülmények folytán
vesztette el az emberré tökéletesedő ősalak a szőrözetét. Darwin az
ivari kiválást okolja, vagyis azt véli, hogy a mindkét nemű szőrtelenebb
egyének inkább nyerték meg az ellenkező neműek tetszését s így inkább
jutottak hozzá a szaporodáshoz s egyéni sajátságuknak az utódokra való
átruházásához. Ebből még a női nem nagyobb fokú szőrtelenségét is meg
lehetne magyarázni, mert az erősebb hím inkább érvényesíthette izlését,
mint a passivabb nő. _Kirchhoff_[37] a természetes kiválogatódás hatását
látja az elszőrtelenedésben, mert a szőrösebb egyénnek erősebb a
kigőzölgése, mint a csupaszé s így előbb szimatolja őt meg az életére
törő ellenség. Mások a domestikációban vagyis a művelődés hatásában
keresik a szőrelvesztés okát, arra utalva, hogy a tüzelés, ruházkodás
stb. feleslegessé tette a természetes bundát, mely ezért az
elcsenevészés lejtőjére jutott.

Mindezek érdekes kísérletei a magyarázatnak, de egyikük sem nevezhető
kielégítőnek. Még kevésbbé emelkednek túl a merész hipothézis
színvonalán azok az elméletek, amelyekkel a szőrzetnek a test egyes
helyein (hajzat, bajusz, szakáll, hónaljszőr, stb.) való megmaradását
próbálták megmagyarázni. Darwin mindent az ivari kiválásból magyaráz. Az
emberéhez hasonló szakálla az anthropoid majmoknak is van, míg a bajusz
jellemző emberi sajátság. A fejen levő hajzatot a koponyatető és agyvelő
meleg takarójának, a hónaljszőröket a dörzsölődést meggátló vánkosnak
lehet minősíteni. Mégis legvalószínűbb, hogy a szőrzet eloszlásának
sajátságai az emberi testen beletartoznak abba az ezer és ezer alakbeli
és egyéb fajta sajátságába az állati és növényi szervezeteknek, amelyek
egészen közömbösek, se nem hasznosak, se nem károsak, s amelyeket se a
szelekció elvéből, se a Lamarck-féle tényezőből nem tudunk megfejteni.

Előttünk áll az ember mint «a természet koronája», mint az a lény,
melyben mintegy öntudatra ébredt a természet, mint hordozója az
«értelem»-nek: valaminek, ami nem anyag, és nem is csak olyanféle, a
fizikai és chemia törvényeiből megmagyarázható tulajdonsága az anyagnak,
mint az erők egyéb nyilvánulásai, sőt nem is olyasvalami, mint az élet
többi tüneménye. De a szervezet egyéb anyagi működéseivel bizonyos
tekintetben megegyezik; megegyezik abban, hogy az anyaghoz van kötve, s
megegyezik abban is, hogy az emberen elért kialakulása szintén csak
fejlődés eredménye lehet.


Származástan.

_Az ember a maga egész testi és lelki egyéniségével végső szeme egy
mérhetetlenül hosszú, az idők végtelenségébe visszanyúló fejlődési
láncolatnak._ Ez a tétel axiomaként áll előttünk, de az evolucióhoz
fűződő sok nagyfontosságú részletkérdésre nézve úgyszólván teljesen a
sötétben botorkálunk s biztos tények híján lenge spekulációkkal
elégítjük ki fürkésző és a tünemények alapokát kutató ösztönünket. Nem
tudjuk, hogy ez a fejlődés – nemcsak az emberé, hanem valamennyi szerves
lényé – hogyan ment végbe: egy vagy néhány kezdő alaknak
szerteágazásával, vagy végtelen sok elemi kezdőalaknak párvonalas,
egymástól független fejlődésével. A tudósok még mindig két táborba
oszlanak, aszerint, amint a mono- vagy polyphyletikus fejlődés hívei. S
forrongó vita tárgya még az a nagy kérdés is, hogy micsoda okok és
tényezők indíthatták meg ezt a fejlődést, micsoda erők vitték előbbre és
irányították menetét.


A szelekció-tan elégtelensége.

_Darwin_ legbuzgóbb híveinek is el kell ismerniök, hogy a darwinizmus
fénykora elmult s hogy mindinkább elterjed az a felfogás, hogy a nagy
_Darwin_ magyarázata, ha sok helyeset és elfogadhatót tartalmaz is, s
ha, mint azt ő maga is tette, beléolvasztjuk még a _Lamarck_-féle
tényezőt, vagyis a használat és környezet hatását is, mégsem elegendő az
evolució okainak és irányító erőinek teljes megfejtésére. Talán nem kell
mondanom, hogy _Darwin_ nevével nem magát az evolució és transzformizmus
gondolatát jelöljük, mert hisz azt már egy félszázaddal előtte
(1809-ben) kifejtette a lángeszű, de félreértett és szegénységben
meghalt _Lamarck_, bár való igaz, hogy _Darwin_ nélkül s különösen az ő
lelkes zászlóvivőinek, _Huxley_nek és _Haeckel_nek irodalmi hadjárata
nélkül sohasem lett volna ez a felfogás azzá a nagy, a világot
megmozgató, a lelkeket széltében forrongásba hozó gondolattá, amivé
lett. Történelmileg helyesen darwinizmusnak csak azt a kész,
lekerekített magyarázatot nevezhetjük, amellyel az angol tudós
mechanikai, materialisztikus módon, minden az anyaghoz fűződő rejtélyes
fejlődési erők s hasonlók mellőzésével igyekezett a fejlődés
szükségszerű bekövetkeztét, irányát és módját emberileg érthetővé tenni.
Erre a darwinizmusra áll az, hogy ma már nem tekinthetjük annak a
mindent megmagyarázó egyetemes elméletnek, aminek a lelkesedés első
évtizedeiben sokan hitték. Mind többen kezdenek kételkedni a
_Darwin-Wallace_-féle természetes kiválogatódás (selectio)
varázsigéjének hatalmában, különösen, mert nem tudja megmagyarázni a még
szelekciós értékkel nem biró első nyomok megjelenését és fennmaradását
és nem tudja megmagyarázni azt a tengernyi közömbös tulajdonságot,
rajzolatot, részletet, melyet az állat- és növényországban észlelünk,
nemcsak a szabad szemmel láthatók körében, hanem a mikroszkópi szerkezet
világában is.


Megszabott irányú fejlődés.

Magam is a kétkedők közé tartozom, többek között azért is, mert
_Klaatsch_csal együtt[38] nem tudom az emberi típus kialakulását a
természeti kiválogatódás dogmájával összhangzásba hozni. Hogyan lehetne
ennek a teste tekintetében talán leggyámoltalanabb lénynek sajátlagos
formálódását a létért való küzdelem győzelmeiből magyarázni? Nem csoda,
hogy a darwinizmussal, weismannizmussal, mutációs-tannal s hasonló
mechanikai elméletekkel szemben mindinkább homloktérbe nyomul mint
legveszedelmesebb vetélytársuk _Nägeli, Askenazy, Romanes, Eimer,
Driesch_ különböző árnyalatokban kifejtett elmélete: _a fejlődési
predesztináció_, a «megszabott irányú fejlődés» tana, melyet minálunk
_Apáthy István_[39] fejtett ki legutóbb olyan szépen: az a gondolat,
hogy a fajfejlődésnek nemcsak szükségszerűsége, de iránya is önálló,
eredendő tulajdonsága az élő anyagnak; hogy nem külső hatások véletlene,
hanem a szerves lényt felépítő protoplazma belső önálló fejlődési erői
szabják meg előre, törvényszerűen a fajbeli fejlődés bekövetkeztét és
irányát. Már az ősi kezdősejtben benn nyugszanak a faj jövőjének
körvonalai, ép úgy, mint ahogy a megtermékenyített petesejtbe
kérlelhetetlenül bele van már oltva, hogy belőle milyen lénynek kell
fejlődnie. A tyúk- és kacsatojást a költőkemencébe téve s egyforma
költésnek vetve alá, az egyikből tyúk, a másikból kacsa kel ki: a
tojásban tehát már előre meg kell annak szabva lenni, hogy belőle milyen
állat _kell_ hogy fejlődjék. A petesejtre vonatkoztatva ezt a tételt
mindenki elismeri, sőt önként értetődőnek tartja s ennek a kimondásában
senki miszticizmust nem lát, ugyanezen felvételnek a fajfejlődésre való
alkalmazását ellenben a szelekciós elv hívei zavaros, misztikus,
természettudóshoz nem illő felfogásnak minősítik. Pedig a biogenetikai
alaptörvény hangoztatása azt mutatja, hogy ők idegenkednek legkevésbé
attól, hogy a kétféle fejlődést, a fajfejlődést és az egyéni fejlődést
egymással párvonalba állítsák. Az ismétlődési elmélet egyáltalában csak
a fajfejlődési predesztináció tana mellett jöhet szóba, mert, miként azt
_Hertwig Oszkár_ joggal hangoztatja,[40] egy teljesen differenciálatlan,
közömbös protoplazmából álló ősi kezdősejt nem hasonlítható össze a
petesejttel, melynek kétségtelenül végtelenül bonyolult láthatatlan
szerkezete már magába zárja a belőle fejlődő lény testi és lelki
tulajdonságainak csíráját, mely _Hertwig_ szerint nem valamely közömbös
sejt, mint aminő _Darwin_ tana értelmében az a bizonyos ősi kezdősejt
lehetett, hanem _maga az egyén fejletlen állapotban_. Az önálló erőkön
alapuló fajfejlődés felvétele különben nem zárja ki a természetes
kiválogatódásnak, továbbá a környezet és a használat hatásának bizonyos
fokú szereplését a fejlődésben.


Az ember törzsfája.

Jelenleg az emberre nézve nem annyira az evolució útján vagy talán
másféle módon való származás kérdése tárgya a vitatkozásnak a
tudományban, mert ez a tudósok túlnyomó többségére nézve már elintézett
dolog, még pedig az első értelemben, hanem inkább az, hogy milyen
alakokon keresztül jutott el az emberi nem mai magaslatáig, milyen
formák előzték meg őt, milyen az ő törzsfája? Biztosat erről mai nap is
ép oly kevéssé tudunk, mint a 60-as években, amikor először vonta
spekulációi körébe ezt a kérdést _Haeckel_. A jövőtől, egy későbbi kor
szerencsés őslénytani leleteitől kell várnunk e kérdés megoldását.
Elméletekben ugyan nincs hiány, de a legtöbbről elmondhatjuk
_Kohlbrugge_val, hogy piramishoz hasonlítanak, melynek alapja a
levegőben van s mely épen csak a csúcsával érinti a szilárd talajt.
Természetes, hogy az ilyen piramis nagyon is ingadozik. A fajfejlődés
kiegészítésének és szemlélhetővé tételének kísérlete ma még hasonlít
ahhoz, mint mikor valaki egy pár szerte heverő oszloptöredékből vagy
kőből akarná visszaállítani az egykori nagykiterjedésű palota vagy vár
képét. De azért az ilyen elmélet felállításának jogosultságát és hasznát
nem lehet kétségbe vonni. A tudománynak nem a föltevések ártanak
leginkább, hanem a tétlenség.


Elméletek az emberi nem fejlődéséről.

A kérdés óriási irodalma _Kohlbrugge_ művében,[41] s hasonlóképen
_Fischer E._ cikkében[42] van legbővebben, habár nem is kimerítően,
összeállítva; ezekből a dolgozatokból szerezhetünk legjobban tudomást a
szerteágazó nézetek zűrzavaráról. A leginkább számbavehető s legtöbb
figyelmet keltett nézeteket öt elmélet köré lehet csoportosítani.
Igyekszem ezeket az elméleteket röviden összefoglalni.


Haeckel.

1. _Haeckel_-nek már 1866-ban[43] felállított s maig is fenntartott
törzsfejlődési elmélete az embert a félmajmokból és majmokból
származtatja a következő sorrendben: félmajmok, szélesorrú vagy újvilági
majmok, keskenyorrú vagy óvilági majmok, emberszabású majmok, ember. De
kiemeli _Haeckel_, hogy az ember fejlődési vonalába eső emberszabású
majmokon nem a most élő alakokat, tehát nem a gorillát, csimpánzot,
orangutánt kell érteni, hanem bizonyos kihalt harmadkorbeli formákat; a
mostaniak sajátlagosan átidomult formák, melyeknek egyikéből sem
származhatott közvetlenül az ember, szóval ezek csak oldalágai, nem
pedig egyenes állomásai az emberhez vezető útnak.


Schwalbe.

2. _Schwalbe_ (1899–1910), a nagyhírű strassburgi anatómus és
anthropológus felfogása közel áll a _Haeckel_éhez. Ő is a harmadkori
kihalt emberszabású majmokat tartja az ember közvetlen őseinek, de a
sorozat feljebb eső részéből _Haeckel_től eltérően kirekeszti a másik
két majomfajtát. A három majomcsoport mindegyike külön ágként hajtott ki
a fosszilis félmajmok (Lemuridák) törzsalakjából. Először a délamerikai
majmok csoportja vált le belőle, még pedig már az eocénban; ez az alak
nem fejlődött tovább, hanem mintegy zsákutcába került. A miocénban újabb
két ág bontakozott ki, jelesen a keskenyorrú majmok osztályának és az
emberszabású majomtípust meg az embert magába foglaló törzsalaknak ága.
A keskenyorrú majmok sem esnek az emberhez vezető fejlődési pálya
egyenes irányába; ezt különleges szervezetük: kettős méhlepényük,
pofazacskóik, fargumóik stb. tanusítják. Az embert megelőző két
lépcsőfok tehát csak az őslemuridák s a miocénbeli vagy még régibb
kihalt emberszabású majmok csoportja lehetett. Az ősmajomalak a
harmadkorban kettéoszlott, nevezetesen a mostani emberszabású majmok
sajátlagosan elkülönült csoportjára és az emberi nemre. A fejlődési alap
közösségéből érthető az a nagy hasonlóság, amit az ember s a ma élő
emberszabású majmok közt találunk. Az ember és majomszerű ősei közé
_Schwalbe_ még közbeiktatta a _Dubois_-féle jávai majomembert
_(Pithecanthropus)_ s a tőle _Homo primigenius_nak nevezett
neandervölgyi embert.

_Schwalbe_ elméletéről az a véleményem, hogy valamennyi között még a
leggondosabban megalapozott s legvalószínűbb is; a most élő alakok
legbehatóbb morfológiai összehasonlításán alapul. A legfőbb ellenvetés,
amit ellene tettek, az, hogy az ember törzsfájából kirekesztett újvilági
majmok minden eltérő vonásaik, például kettős méhlepényük és három kis
zápfoguk ellenére is egyes dolgokban még az emberszabású majmoknál is
közelebb állanak az emberhez, így például hiányzó peniscsontjuk s
zápfogaik gumóinak elrendeződése tekintetében. A sárga mókusmajom
_(Chrysothrix)_ agyvelejének viszonylagos súlya még valamivel nagyobb,
mint az emberé s a koponya öreglikjának helyzete is közeledik az
emberéhez. Különösen a pókmajomban _(Ateles)_ van sok olyan jellemvonás,
mely az ember magasabbrendű típusához közeledik; _Van den Broek_ (1908)
40 ilyen vonást említ fel, főkép az idegrendszer, izomzat és
koponyavarratok köréből. Kétségtelen, hogy _Schwalbe_ elméletének ez az
Achilles-sarka.


Klaatsch.

3. _Klaatsch_ (1902) az emberhez vezető egyenes fejlődési útból még az
emberszabású majmokat is kihagyja s az embert közvetetlenül kihalt
félmajom alakokból, őslemuroidákból származtatja. Ezek pedig egyenesen,
minden más emlőscsoport közbeiktatódása nélkül a ma már csak kéz- és
lábnyomaikból ismert úgynevezett «primatoid»-ok (Chirotheriumok)
származékai, melyek már az emlősök és a csúszómászók közti határon
állanak. E primatoidok elemi típusa az emlősök különböző rendjeivé
ágazódott szét, leginkább a végtagok másodlagos módosulásaival. Csak egy
rend, az őslemurok csoportja tartotta meg az elemi, differenciáltan kéz-
és lábtípust, s ebből a csoportból alakult ki közvetetlenül, a kéz- és
láb kezdetleges szerkezetének megőrzésével, az emberi nem. A majmok az
embernek csak oldalrokonai, nem pedig ősei; a fákon való életmód révén
hosszúra megnőtt karjaikkal, a létért való küzdelem s különösen a nemi
élet versengő tusái érdekében hatalmasan fejlődött szemfogukkal,
megrövidült kéz- és lábhüvelykujjukkal a másodlagos differenciáltság
képét állítják elénk, szemben az embernek ősi, kezdetleges
jellemvonásaival. Ez még a kihalt harmadkori alakokra is érvényes, bár
ezek – például a _Schlosser_-féle _Propliopithecus_ – fogaiknak
egyszerűségével az ősformához közelebb esnek a mai alakoknál. A majmok
eszerint nem őseink, hanem a félmajmoktól _(Lemur)_ való közös eredést
tekintve, csak oldalrokonaink. Teljesen észszerűtlen tehát, hogy mindig
a hiányzó láncszemet («missing link») keresik az ember és a majom közt.
A jávai majomember _(Pithecanthropus)_ sem «hiányzó láncszem», nem is
majomember, hanem csak majom, jelesen kihalt magasabbrendű gibbonfajta,
melynek, bármily közel jutott is párvonalas fejlődésében az emberi
típushoz, az ember fejlődési láncolatában nincs helye.

_Klaatsch_ elméletének egyik nagy fogyatékossága, hogy nem méltatja
figyelemre az ember s az emberszabású majmok szervezete között feltünő,
sok mindenféle apró részletre is kiterjedő hasonlóságot és megegyezést,
aminő a féregnyúlvány, a rekeszhez nőtt szívburok, a farkcsigolyák
elcsenevészése, a méhlepény (placenta simplex) és magzati burkok
megegyezése stb. Ezeket a hasonlatosságokat egymástól függetlenül
fejlődő állatcsoportok véletlen «konvergenciajelenségei» gyanánt
felfogni szinte lehetetlenség. _Klaatsch_ nézeteit leginkább _Adloff_
(1908) és _Ameghino_ (1909) tette magáévá; _Sergi_ nézetei (1903 és
1914) is közel állanak hozzájuk.[44]


Hubrecht.

4. _Hubrecht_ belga tudós a maga elméletét (1909) főképen a fejlődéstan
alapján építette fel. Ő nemcsak a majmokat, de még a félmajmokat is
kikapcsolja az emberi nem őseinek sorából, különösen méhlepényük
alakjára _(placenta diffusa)_ való tekintettel.[45] Az embernek a maga
szervezetbeli differenciálatlanságával még elemibb alakok közvetetlen
leszármazottjának kell lennie. A magzatburkok viselkedése szerint,
különösen pedig tekintettel az egyszerű korongalakú (discoidalis)
méhlepényre, fel kell tennünk, hogy az Emberfélék (Hominida) családja a
Rovarevők (Insectivora) családjából fejlődött, ahová a sünök, cickányok,
vakondokfélék tartoznak, de nem a mostani Rovarevőkből, hanem az
eocénbeli kihalt formákból. A Rovarevők és az Emberfélék közé _Hubrecht_
közbeiktatja a «Palaeopithecus»-ok rendjét, melynek két eocénbeli kihalt
(_Anaptomorphus_ és _Necrolemur_) s egy még most is élő faját, a
pápaszemes makit _(Tarsius spectrum)_ ismerjük. Ezt a pápaszemes makit
eddig a félmajmokhoz sorozták, de, _Hubrecht_ szerint, hibásan, mert
ezektől eltérő, az emberhez sokkal inkább közeledő, magasabbrendű forma.
A pápaszemes makinak az emberrel két nagy fejlődéstani megegyezése van:
egyszerű korongalakú méhlepénye s úgynevezett függesztő nyele. Ebből a
Palaeopithecus-csoportból fejlődött azután közvetlenül az ember. De a
pápaszemes makinak ezt az előkelő rendszertani és genealógiai helyzetét
nem minden szerző ismeri el. Így _Smith Elliot_ (1903) az egész agyvelő,
_Bolk_ (1905) a kisagyvelő kutatása alapján, _Earle_ (1897) és _Chapman_
(1900) más alapon félmajomnak minősítik ezt az állatot. Ezzel szemben
_Fischer_ vizsgálatai (1903) a pápaszemes maki koponyafejlődéséről és
_Wortmann_ kutatásai (1903) csontvázának viszonyairól inkább kedveznek
_Hubrecht_ ama felfogásának, hogy ez a sokat vitatott állat a
félmajmoktól elütő, az emberi típushoz közeledő alak. Csakhogy
_Wortmann_ szerint a pápaszemes maki visszamenőleg nem a Rovarevőkhöz,
hanem inkább a legrégibb Erszényesekhez _(Marsupialia)_ mutat
vonatkozásokat; ezekből indulna ki tehát szerinte az ember fejlődési
vonala. _Hubrecht_ elméletének hívei _Bölsche_ és _Stratz_ (1904).


Kollmann.

5. _Kollmann_ elmélete (1905) legfurcsább és legvalószínűtlenebb
valamennyi elmélet között. Szerinte az ember nem a majmoktól származik,
hanem a majmokkal együtt egy közös törzsalaktól. De ez az ősalak
féligmeddig emberfajta volt; az emberalakhoz sokkal közelebb állott,
mint a mai majmok, még az emberszabásúak is, különösen koponyájának
alkotása tekintetében. A majmok e «Proanthropos» elfajulása, elvadulása
útján keletkeztek; úgyszólván ismét állati sorba visszaesett, majommá
visszadurvult emberek! S erre az elméletre _Kollmann_nak csak egy alapja
van: az a már _Cuvier_től kiemelt körülmény, hogy a fiatal majom
koponyája emberibb szabású, mint a felnőtté, mert a fej agyvelői része
az agyvelővel együtt gyorsabban haladva fejlődésében, eleinte tetemesen
túlszárnyalja az arci részt. Ime hova vezet a «biogenetikai alaptörvény»
kritikátlan felhasználása! _Schwalbe_ találóan jegyzi meg, hogy akkor
meg az embernek vízfejű ősöktől kellene származnia; mert csak a vízfejű
embernek van kifejlődött állapotban olyan előredomborodó homloka, mint a
magzatnak és újszülött gyermeknek. De én még tovább megyek s azt mondom,
hogy _Kollmann_ okoskodása értelmében azt kellene fölvennünk, hogy
valamennyi emlős állat magasabb alakok elkorcsosodásából keletkezett,
mert általános fejlődéstörvénye a fejnek az egész emlősosztályban, hogy
az agyvelői rész gyorsabban fejlődik ki az arci résznél s csak utóbb
növekszik ennek arányához az arc. _Kollmann_ elméletének egy második
része az, hogy az a bizonyos föltevéses _Proanthropos_ nevű törpe lény
valami 1 méter magas teremtés volt s hogy a belőle fejlődött első
emberek szintén apró törperasszok voltak, aminők mai nap is még a
busmanok, az andamanbeli minkopik, a Filipin-szigeteken lakó aéták, és
különösen a középafrikai őserdők ismert törpe lakói: az akkák,
vambuttik, stb.[46] Ennek az elméletnek mindaddig semmi jogosultsága
nincs, amíg _Kollmann_ nem tud bemutatni a pleisztocénből származó törpe
csontvázat. Az eddig ismert ásatag törpe-rasszok mind a jégkorszakot
követő neolithicumból valók; a diluviumi fajok mind vagy középtermetűek,
vagy a középtermetnél csak valamivel alacsonyabbak voltak, mint a
neandervölgyi ember (160 cm), vagy pedig ennél még nagyobbak, mint a
crô-magnoni ember. Az eddig ismert két legrégibb emberi csontmaradvány,
a piltdowni koponyatöredék s a maueri állkapocs, középtermetre vall.
Mindezek szerint azt kell mondanunk, hogy _Kollmann_ elmélete, melyhez a
törpe rasszokra vonatkozólag hozzájárult _Schmidt W._ is (1910), egészen
csak a levegőben szállingózó föltevés.

A vélemények e szerteágazása csak azt tanusítja, hogy milyen bizonytalan
talajon mozgunk e kérdésben. De bizalommal, a majdani megismerés
reményével tekinthetünk a jövőbe. Természetesen ezt a jövőt mi, mai
emberek, sajnos már nem fogjuk megérni. Távoli unokáink lesznek abban az
irigylésre méltó helyzetben, hogy annyira-mennyire belátnak az emberi
nem multjába, melyet ma még a mi szemünk elől sűrű köd és homály fed el.


Az ember palaeontológiája.

A fajok eredetének és származásbeli kapcsolatainak ügyében legfontosabb
szerepe az őslénytannak van. Az ember eredetének problémájában is ettől
a tudománytól várhatjuk az útbaigazító adatokat és döntő bizonyítékokat.
A föld mélyéből előkerült porhanyó csontok és csonttöredékek fognak
hirtelen fellobbanó elektromos fényként bevilágítani annak az útnak
sötétségébe, amelyen áthaladt a fejlődő állati szervezet, amíg
felvergődött az emberi forma magaslatáig. Sajnos, eddigelé az őskornak
még nagyon kevés ilyen hagyománya jutott napfényre, amit megérthetünk
abból, hogy nagyon ritka szerencsés körülmények összetalálkozása
szükséges ahhoz, hogy a kihalt ősalakok csontvázának részei napjainkig
is ellent tudjanak állani az enyészetnek. Leginkább csak olyan állatok
csontjai maradnak reánk, amelyek nagy áradások, katasztrófák alkalmával
az iszapba jutottak s ennek hatására lassan megkövesültek. De az ember
ősei valószínűleg a mai emberszabású majmokhoz hasonlóan őserdőkben
tanyázó állatok voltak s a nagy áradások elől az erdő mélyebb részeibe s
magasabb fáira tudtak menekülni. Holttesteik ott pusztultak el
nyomtalanul a csontvázzal együtt a nyirkos rengeteg lombhulladékai
között. Az eddigi leletekből megbízható eredményként az emberre
vonatkozólag csak magának a törzsfejlődésnek ténye bontakozik ki, de az
ember törzsfájának megrajzolására az eddigi adatok még nem elegendők.


Az emberi nem megjelenésének ideje a földön.

Mielőtt azonban magukat a leleteket vennők szemügyre, foglalkozzunk pár
szóval az emberi nem korának kérdésével. Hogy az emberiség múltja nem,
mint azelőtt hitték, csak pár ezer évre, hanem ennél sokkal de sokkal
hosszabb időre nyúlik vissza, az iránt ma már nem lehet kétség. Legalább
is néhány százezer évre kell becsülnünk az emberi nem korát, sőt lehet,
hogy igazuk van azoknak, akik egy millió évnél is többre becsülik azt az
időt, amióta megjelent az ember a világ színpadján.

Ha talán kissé nagyzolva is, de nagyon szemléletesen hasonlítja össze
_Steinmann_,[47] a bonni egyetem jeles geológus-professzora, a
történelmi időt vízcseppel, az ember történelemelőtti korát tóval s a
Föld történetét világtengerrel.

Az emberi nem mérhetetlen hosszú idők óta él a Földön s folytatja itt
küzdelmes életét, de nagyon hosszú időn keresztül nem tudott a
kezdetleges állapotból kimozdulni, szellemi élete a legelemibb fokon
maradt meg, habár már mai értelemben vett ember volt s agyvelejében
bizonyos fokig már megvoltak a művelődésnek anyagi alapjai. Szinte el se
tudjuk képzelni, hogy talán valami 100,000 évig vagy még tovább is
megmaradt az ember a palaeolith-ipar kezdetleges fokán, s hogy ezer és
ezer év kellett mindig ahhoz, hogy egyszerű kőeszközeinek idomán valami
keveset változtasson. Csak a diluvium végétől, _Penck_ szerint
körülbelül 50,000 év, mások szerint 20,000 év óta óta látjuk
művelődésének gyorsabb s végül szédítően rohamos haladását. Aránylag
rövid idő alatt jutott el az újabb kőkorszakon, a bronz- és a
vaskorszakon s végül a történelmi korszakon keresztül a kultura mai
fokára, melyen kétségtelenül még nem állapodott meg, Kulturánk
szemlátomást tovább fejlődik még s szinte beláthatatlan perspektivája
tárul elénk a művelődés egykor elérhető magaslatának.

Hol találjuk meg az ember első nyomait? A Föld történetének melyik
korszakában akadunk először az ő életének és szellemi tevékenységének
első jeleire?

Az őskori állatok nyomait, amelyekből megjelenésük és virágzásuk idejét
állapítja meg a tudomány, csakis testük szilárd alkotórészei: csontjaik,
agyaraik stb. szolgáltatják, vagy legfeljebb még lábnyomaik és ürülékeik
(a koprolithok). Az emberre nézve némiképen jobb helyzetben vagyunk,
mert csontmaradványain kívül megtaláljuk még az ő szellemi
tevékenységének a jeleit is: kőből, csontból, szarúból készült
kezdetleges eszközeit, tűzhelyeinek és lakomáinak maradványait, sőt
kezdetleges művészetének a nyomait: festményeit, faragványait is.
_Franklin_ az embert eszközkészítő állatnak (toolmaking animal)
jellemezte s ezzel nagyon eltalálta az igazat, mert az emberi nem
életének úgyszólván kezdetétől fogva ott találjuk csontvázának
maradványai mellett kezdetleges szerszámait is.

A történelem előtti anthropológiában vagy «palaeanthropológiá»-ban,
ahogy az ősemberrel foglalkozó tudományt nevezzük, ma két irány, két
iskola áll egymással szemben. Az első irány óvatosabb s csak az egészen
biztos tényekhez ragaszkodik, a másik merészebb s tért enged a tények
mellett az elméletnek is. Az első irány képviselői közül kiemelem
_Boule_t, a párizsi Musée d’Histoire Naturelle tanárát, _Hoernes_ bécsi
egyetemi tanárt s _Obermaier_t, előbb bécsi, most párizsi tanárt. E
tudósok s velük sokan az ember megjelenésének idejét a jégkorszakra
teszik, azaz arra az időre, amelyből az ősembernek már első
csonttöredékei maradtak reánk. A legrégibb embercsontokat (piltdowni
koponyatöredék, maueri állkapocs) a diluvium elejére kell helyeznünk;
ekkor tehát már bizonyosan élt az ember Európában. Ebből a korból
(piltdowni palaeolithok) származnak a legelső egészen biztos, senki
által kétségbe nem vont és nem is vonható emberi kézalkotta kőeszközök,
a «palaeolith»-ok.


Eolith-kérdés.

A tudósok merészebb csoportja, akik között első helyen kell említenünk a
bruxellesi _Rutot_-t, s csak másodhelyen a német _Klaatsch_ot,
_Verworn_t, _E. Krausé_t stb., az ember eredését és földi létének
kezdetét sokkal korábbi időre teszi: a harmadkorra, annak a közepére,
sőt az elejére. E nézetüket az említett tudósok részben elméleti
okoskodással, részben bizonyos pozitiv leletekkel támogatják. A
harmadkor különböző rétegeiből ugyanis már a 60-as évek óta bizonyos,
látszólag durván megfaragott köveket ástak ki, amelyek több tudósnak
véleménye szerint minden kezdetlegességük mellett is magukon viselik
annak a jelét, hogy emberi kéz formálta őket. _Prestwich_ (1892) óta
ezeket a köveket _eolith_oknak nevezik. Ámde a tudósok nagy része, s
köztük nem egy olyan is, akit legkevésbbé sem érhet a túlságos
konzervativizmus vádja, _Rutot_, _Klaatsch_ és társaik nézetével szemben
tartózkodó álláspontot foglal el s nem hajlandó elismerni, hogy az
úgynevezett eolithok s különösen a harmadkorbeliek emberi kéz alkotásai,
hanem azt vitatja, hogy ezek sajátszerű alakjukhoz természetes úton,
különösen a víz hatása következtében jutottak.

Saját tapasztalatok híján tartózkodnom kell attól, hogy az
eolith-kérdésben egyik vagy másik irányban állást foglaljak. De
elméletileg azokhoz kell csatlakoznom, akiknek véleménye szerint az
emberi nem már a harmadkorban is élt; hisz a harmadkorra következő
pleisztocén elején az ember már a mostanihoz közelálló formában
(piltdowni koponya) áll előttünk. Mindezek szerint a harmadkorban
játszódott le az emberré alakulás folyamata, sőt e korból már primitiv
emberi típusokat várhatunk. De ez, bármily valószínű is, egyelőre csak
elmélet. Egészen határozottan csak annyit mondhatunk, hogy a
jégkorszakban (pleisztocén) élt már az ember. Erről nem lehet
véleménykülönbség, hisz ott találjuk már e kor küszöbén a kétségbe nem
vonható bizonyítékot: csontvázának maradványait.

Mielőtt a jégkorszakbeli emberrel foglalkoznánk, tekintsük magát ezt a
korszakot s azt a környezetet, melyben csecsemőkorát töltötte az emberi
nem.


A jégkorszakról.

A harmadkor végén földrészünkön trópusi vagy szubtrópusi éghajlat volt,
amint azt az állat- és növényvilágnak e korból származó maradványaiból
megállapíthatjuk; az egész földön a mostaninál jóval magasabb
hőmérséklet uralkodott. S most ismeretlen okból alászállott a
hőmérséklet.

Hogy mi volt az oka ennek a hosszú időkre terjedő lehülésnek, azt nem
tudjuk. Magyarázatára sok elmés föltevést gondoltak már ki, de eddig még
egyik sem tudott végleges polgárjogot nyerni a tudományban. Az
elméleteknek egyik sora a világegyetemben, másik sora magán a Földön
keresi a lehűlés okát.

Bárhogy álljon is az ügy, biztos ténynek fogadhatjuk el, hogy a
középhőmérséklet a Földön ebben a korban tetemesen (_Steinmann_ szerint
5–6 fokkal) alászállott s a hóhatár legalább 1000 méterrel mélyebben
volt, mint ma.

Azelőtt ezt az egész korszakot, melyet _diluviumnak_ vagy újabban inkább
_pleisztocénnek_ nevezünk, zavartalan, egyforma hideg időszaknak vélték.
Újabban a tudomány felfogása erről gyökeresen megváltozott s a
diluviumnak mint egységes korszaknak képe többé-kevésbbé
elhomályosodott. Kiderült ugyanis, hogy a diluviumban a lehülés nem volt
állandó; időnként a nagy hideg engedett, a hőmérséklet megint
felszökött, még pedig nemcsak a mai európai éghajlattal egyenlő
magasságra, hanem ennél még valamivel magasabbra is; a jég részben
elolvadt, a gleccserek visszahúzódtak, s ez a közbeeső melegebb időszak
hosszú ideig, 100,000 évnél is tovább tarthatott. De ennek is vége
szakadt s a jégtömegek újra előnyomultak s e váltakozás többször
megismétlődött, úgy hogy a jégkorszakban több glaciális és
interglaciális (intermoränalis) időszakot kell megkülönböztetnünk.
_Penck_, a berlini egyetem hírneves földrajzprofesszora, _Brückner_
bécsi tanárral írt alapvető művében,[48] melyben a jégkorszaknak az
Alpesekben megállapítható nyomaival foglalkozik, négy glaciális
időszakot különböztet meg, három inter- és egy postglaciális időszakkal.
A négy glaciális időszakot günzi, mindeli, rissi és würmi jegesedésnek
nevezi. _Penck_ felosztását széltében elfogadták a tudósok s mondhatni,
hogy ez ma az uralkodó a geológiában.


Európa a diluvium idején.

A jegesedések csúcspontján Európa jó részét jégtakaró fedte, akárcsak
Grönlandot vagy az antarktist mai nap. A jégtömeg legfőbb eredő pontja
Skandinávia és Finnország volt. Az innen kiinduló jég a mostani
Keleti-tenger területén áthaladva, befedte egész Dániát és Hollandiát,
lenyomult Németországba s annak egész északi, részben középső részét is
összefüggő jéglepellel vonta be. Az északról lenyomuló jégtömeg déli
határa Németországban körülbelül a Ruhrnak a Rajnába való betorkolásánál
kezdődve, keletfelé a Harz-hegység, a Thüringi-erdő, az Érc-hegység és a
Szudéták északi szélének mentén haladt. Az óriási jégtömeg tehát
körülbelül a mai Weimar környékéig jutott el és ott, ahol ma a
leghaladottabb művelődés nyüzsgő képét látjuk, pl. Berlin vagy Lipcse
környékén, akkor a több száz méter magas egységes jégtakaró alatt a
halál csendje honolt.

De Németországba délfelől is benyomult a jég. Az Alpeseket a mainál
sokkal hatalmasabb gleccserek fedték s a belőlük kiinduló jégárak
elborították nemcsak Svájc középponti és északi részét és Tirolt, hanem
magasan felnyomultak a sváb és bajor felvidékre is, csaknem München
színvonaláig. S ha még hozzávesszük, hogy a Vogézek, a Schwarzwald, a
sváb Jura és az Érc-hegység is jéggel voltak fedve, mint a jégképződés
önálló gócpontjai, megállapíthatjuk, hogy Németországnak aránylag csak
egy keskeny, harántul futó sávja maradt a jégtől szabadon.

A jégképződésnek egy másik gócpontja Európában Skócia volt; az innen
eredő jég ellepte egész Angliát, legdélibb részének, a Themse
területének kivételével. A mai európai Oroszországnak kétharmadát
borította a jég. Önálló gleccserközpontok voltak ezenkívül még Európában
a Pireneusok, az Apenninek, a korzikai hegyek, a Kaukázus, az
Uralhegység stb. Középeurópában a jég csak egy országot hagyott majdnem
egészen szabadon: Franciaországot; ez kiemelésre méltó körülmény, mert
talán ebből magyarázható, hogy épen Franciaországban találták legnagyobb
mennyiségben a jégkorszakbeli ősember nyomait. Ide hátrálhatott az
előnyomuló jég elől az angliai ősember is, amire annál is inkább megvolt
a lehetőség, mivel akkoriban a Calais-csatorna helyén szárazföld volt,
mely összekötötte Angliát a mai kontinenssel. S mikor azután az enyhébb
interglaciális időben a jég ismét hátrált, az ősember nem követte ennek
a visszahúzódó szélét, hanem ott maradt Franciaországban, bőven
benépesítve délre fekvő völgyeit és barlangjait. Ezzel függ az részben
össze, hogy Franciaország klasszikus hazája az ősemberre vonatkozó
leleteknek és hogy az ősemberrel s különösen kulturájával foglalkozó
tudományban a francia tudósok viszik a vezetőszerepet.


Magyarország a jégkorszakban.

De minket leginkább az érdekelhet, hogy Magyarországban milyenek voltak
a viszonyok a jégkorszak idején. Hazánk nagy része szabadon maradt a
jégtől.[49] Az északról délre törő nagy jégtömeg hazánkat nem érte el s
csak hegységeinek egy részét borította ott helyben képződött jég. A
Magas-Tátrát számos gleccser fedte; ezeknek a maradványa a 114
tengerszem is. Az előtörő, majd visszahúzódó gleccserek durva munkájának
nyomait megtaláljuk a morénák, a lecsiszolt és karcolt sziklák és más
biztos jelek alakjában. A hegység déli lábánál, a szepesi fensíkon a
gleccserek négy kilométer széles jéglepelt alkottak, de tovább délre nem
nyomultak. Jég borította az Alacsony-Tátrát, a Máramarosi-Havasokat, a
Keleti-Kárpátokban a Radnai-Havasokat és az Erdélyi-Havasok nagy részét
is: a Bucsest, a Fogarasi Havasokat, a Retyezátot stb., amint azt
különösen _Lehmann_,[50] _Schafarzik_,[51] _Lóczy_[52] és _Schréter_[53]
vizsgálataiból tudjuk. _Szádeczky_[54] megfigyelései szerint még a
Bihar-hegységben is volt kisebb jegesedés. Egészben véve, mint látjuk,
hazánk a pleisztocén idején kisebb területek kivételével a jégtől ment
maradt, s így alkalmas volt a jégkorszakbeli ősember tartózkodására,
annál is inkább, minthogy hazánk Európának egyik barlangokban legdúsabb
országa, már pedig tudjuk, hogy az ősember, kivált a jegesedések hideg
időszakában, a barlangokra volt utalva. S hogy valóban élt is itt az
ősember, azt már eddig is beigazolták azok a nagyérdekű ásatások,
melyeket az utóbbi években szorgalmas barlangkutatóink hazánk különböző
barlangjaiban, különösen a Miskolcz környékbeliekben végeztek s amelyek
már eddig is nagy mértékben felkeltették fényes eredményeikkel a külföld
érdeklődését is.

Hatalmas kiterjedése volt a jégnek Észak-Amerikában. Grönlandból
kiindulva Kanadán keresztül mélyen lenyomult az Egyesült-Államok
területén nemcsak a mai New-Yorkig, hanem még lejebb, körülbelül a 40.
fokig, vagyis St. – Louis tájékáig.

De a jégkorszak gleccserei nemcsak Európa és Északamerika nagy részét
borították be, hanem a többi világrész jó részét is. Az északi és déli
sarktól, a Himalájától és más magas hegységektől hatalmas jégtömegek
nyomultak elő, hegységeket törve át, nagy tengermedencéket vájva ki,
hatalmas kavics-, agyag- és lőszlerakódásokat hagyva maguk után, és
valószínű, hogy a Föld felszínének mai alakját jórészt ezek a jégtömegek
és megolvadt vizük formálta át. Az egyenlítő tájékán jég nem volt, itt a
jégkorszakot hosszú esős-időszak helyettesítette.


A jégkorszak állatvilága.

A pleisztocén-kor állatvilága a mostanitól jórészt eltérő volt. Épúgy,
mint ahogy a pleisztocén maga sem egységes korszak, az állatvilága sem
egységes. Három jégkorszakbeli faunát kell megkülönböztetnünk: az
enyhébb éghajlatra utaló interglaciális faunát, a hideg, nedves
éghajlatnak megfelelő tulajdonképeni glaciális faunát, s a hideg, száraz
éghajlatra valló késői jégkorszakbeli vagy postglaciális faunát, mely
mintegy átvezet a mostani európai állatvilághoz.

A meleg jégkorszakbeli, vagyis az interglaciális fauna leghatalmasabb
példánya az őselefánt _(Elephas antiquus)_; simabőrű óriás, ősapja a mai
afrikai elefántnak. 5 méternél is magasabbra nőtt meg és az agyara is
meghaladta az 5 métert. Ez volt _Pohlig_ szerint minden idők legnagyobb
szárazföldi emlősállata. Siciliából és Malta szigetéről a diluviumból az
őselefántnak egy elkorcsosodott törpe válfaját (Elephas melitensis)
ösmerjük. Valamivel csekélyebb számban fordult elő a kisebb, de még
mindig óriási délielefánt _(Elephas meridionalis)_. Velük egyidőben élt
a _Merck-féle_ orrszarvú _(Rhinoceros Merckii)_, továbbá a víziló
_(Hippopotamus major)_, mely a mai alakoktól épen csak nagyobb termete
által különbözött. Legveszedelmesebb ellenségük egy tigrisszerű állat, a
_Machairodus leoninus_ lehetett, melynek félelmetes, hajlott kardra
emlékeztető agyara sok, nálánál jóval nagyobb és erősebb állat vesztét
okozhatta. Igen csekély számban található e korból, különösen
Dél-Oroszországban, de még a Rajna vidékén is, egy orrszarvúszerű, de
elefántnagyságú állat, az _Elasmotherium_, melynek hatalmas szarva nem
az orrán, hanem a homloka közepén emelkedett ki. Mindezek az állatok
főképen a diluvium első felében éltek és arra jellemzők, de
csontmaradványaik elvétve megtalálhatók még a második és harmadik
interglaciális időszakban, tehát részben a pleisztocén második felében
is.

A tulajdonképeni glaciális vagy hideg-nedves időszakhoz kötött emlősök
között legismertebb a mammut _(Elephas primigenius)_. A mai indiai
elefántnál körülbelül egy méterrel nagyobb (négy méter magas), vöröses
barnás szőrrel fedett, nehézkes állat volt. Ezt az állatot ismerjük
legpontosabban a jégkorszak kihalt állatai közül, egyfelől, Skandináviát
kivéve, egész Európában feltalálható csontmaradványaiból, másrészről az
ősember barlangi rajzaiból, és végül onnan, hogy már több (összesen 22)
mammut-holttestet ástak ki szőröstül-bőröstül nemcsak Szibéria keményre
fagyott földjéből (1799-ben, 1846-ban, 1901-ben stb.), hanem 1907-ben
Galicia talajából is. A jégkorszak végén ez az állat, amely csak a hideg
klimában tudott meglenni, a visszahúzódó jégtakaróval együtt
északkeletre vándorolt és ott alkalmasint csak néhány ezer év előtt
pusztult ki végképen.

Társa volt a gyapjas orrszarvú _(Rhinoceros antiquitatis seu
tichorhinus)_; ugyancsak hosszú szőrrel fedett, hatalmas emlősállat,
melyet szintén nagyon jól ismerünk nemcsak a Szibériában kiásott teljes
példányok révén (az elsőt már 1771-ben ásta ki _Pallas_), hanem abból a
példányból is, amelyet 1907-ben Galiciában, a staruni-i ozokerit-
(földviasz) bányák ásása alkalmával emeltek ki a föld mélyéből.

Egy másik nagyon jellemző állata a glaciális időszaknak a barlangi medve
_(Ursus spelaeus)_; a mainál nagyobb, hatalmasabb medvefajta; ha talpára
állt, 2·5 m magasságot is elért. A mai medvétől a hímpéldány meredekebb
homloka, s a hím és nőstény egyaránt végtagcsontjainak bizonyos
sajátságai és az által különbözött, hogy kifejlődött állapotban
hiányzottak az előzápfogai. Nagy testi ereje ellenére is főként
növényevő állat volt. Télire a barlangokban húzódott meg, és ide vonult
vissza betegen, haldokolva is. Pedig egészségtelen tartózkodás volt neki
is a barlang, amit abból következtethetünk, hogy csontjain gyakran
látjuk a barlangi köszvény (arthritis deformans) nyomait. Csontvázának,
agyarának maradványait nagy számban találták Magyarországon is. Így a
Miskolcz melletti Szeleta-barlangban már magas piramisra emelkednek a
barlangi medvének eddig kiásott csontjai és fogai. Az ősembernek egyik
kedvelt tápláléka volt s az őskori barlanglakó ember különösen szerette
a csontjaiban levő velőt. A barlangokban talált medvecsontok nagy része,
különösen a fiatal medvecsontok az ősember lakomáinak hulladéka.

A barlangi medvén kívül vetélytársa volt az ősembernek a barlangok
elfoglalásában a barlangi hiéna _(Hyaena spelaea)_ és a barlangi
oroszlán _(Felis spelaea)_. Ezek az állatok egymással nem igen fértek
meg; amelyik barlangban nagyobb számmal leljük az egyiknek csontjait,
ott hiányoznak a másiknak csontjai; vannak medvebarlangok és
hiéna-barlangok.

E korszaknak kétségtelenül legformásabb állata az óriás szarvas _(Cervus
megaceros)_; két méternél is magasabb, hatalmas, karcsú állat, két és
fél méternyire szétterülő, lapszerű agancsokkal. Csontjait nagy
mennyiségben találták Magyarországon is, de klasszikus lelőhelye, ahol a
legtöbb és legszebb példányokat emelik ki a tőzegből, Irország. Az óriás
szarvas szívós természetére vall, hogy átélte a glaciális és
interglaciális időszakokat is: vértezve volt a hideg és a meleg ellen
egyaránt.

Az ősember egyik fő vadászprédája volt az ősbölény vagy bizon _(Bison
priscus)_, amely nehány többé-kevésbé csenevész példányban még most is
fennmaradt Európában (Litvániában és a Kaukázusban) és nagyobb számban
Amerika Yellowstone-parkjában, és az őstulok _(Bos primigenius)_, a
mostani szarvasmarha őse, mely csak néhány évszázada halt ki végképen. A
középkorban még vadásztak reá Lengyelországban. Ezek hatalmas csordákban
vándorolhattak a jégkorszaknak tundraszerű[55] vidékein. Mert Európának
jéggel nem borított területeit a jegesedés idején ne képzeljük
őserdőnek, sőt ellenkezőleg, kevés fájú, leginkább gyeppel és alacsony
cserjével borított, egyhangú vidéket kell magunk elé képzelnünk. Itt
tanyázott a vadló is, melyből a diluviumban több fajtát ismerünk, s
hasonlóképen a vadszamár is.

A jégkorszak vége felé, ugyancsak mint a hideget kedvelő állat, jelenik
meg rendkívül nagy számban a rénszarvas _(Rangifer tarandus és
grönlandicus)_, egészen olyan alakban, mint a sarki vidékek mai
rénszarvasa. Az ősemberre nagyfontosságú lehetett, mint vadászatának
egyik legfőbb tárgya; szelidíteni még nem tudta, már csak azért sem,
mert nem volt meg neki ehhez a nélkülözhetetlen szelidített kutyája. A
kutya előfordul, habár csekély számban, a jégkorszakban is, de csak mint
vadállat. Ugyanebben a korban élt a tatár-antilóp _(Antilope saiga)_ és
a pézsma-tulok _(Ovibus moschatus)_. Mind a kettő él még, de már csak
Európán kívül, az előbbi Közép-Ázsiában, az utóbbi Észak-Amerikában.


Postglaciális korszak.

Az utolsó glaciális időszak elmultával a viszonyok megváltoztak; a
jellemző glaciális állatok kihaltak, elvándoroltak. A jég alól
felszabadult területeket olyanféle növényzet lepte el, mint aminőt a mai
sivár szibériai tundrákon találunk és megtaláljuk a tundrákra jellemző
állatvilágot is, melynek fő képviselője a lemming _(Myodes torquatus és
obensis)_ és a havasi róka _(Canis lagopus)_. A tundra a szélviharok
szárnyán szétterülő lősz révén steppévé alakul át, benépesedve apró
rágcsálókkal, ürgékkel, marmotákkal. Ezt dús legelő váltja fel, mely bő
táplálékkal szolgál különösen a vadlovak csordáinak, és végül, a szerves
maradékok szaporodásával, a felszínes talajréteg kémiai átalakulásával
az egykor jéggel fedett területeken kibontakozik az őserdő a nemes
szarvassal, vaddisznóval s általában a mai erdei állatvilághoz hasonló
faunával.

Az ember szívós természetét mutatja, hogy míg, amint láttuk, a diluviumi
állatok legnagyobbrészt vagy csak a glaciális, vagy csak az
interglaciális időben tudták földrészünkön az életükhöz szükséges
feltételeket megtalálni, ő ehhez is, ahhoz is tudott alkalmazkodni, s
egyaránt meg tudott élni s faját tovább tudta szaporítani a glaciális
időszakok hidegebb éghajlatában és a közbeeső időszakok enyhébb
klímájában. Csontjait együtt találjuk a diluvium meleg-égövi és
hideg-égövi állatai maradványaival. Az ősember kibőjtölte az egész
hosszú és változó éghajlatú pleisztocént, és a létért való küzdelem
nehéz tusáiban megedzve, megerősödve látjuk őt az újabb kor hajnalán,
mely őt a magasabb kultura felé vezette.


A jégkorszak tartama s az emberi nem kora.

Tekintsük végül azt a kérdést, hogy mennyi ideig tarthatott a jégkorszak
s mennyi idő telhetett el a vége óta. Természetes dolog, hogy a
geológusok időszámításai csak nagyon hozzávetőlegesek, de ha különböző
alapon indulva ki, egy-egy geologiai időszakra körülbelül megegyező az
eredmény, a számok valószínűsége igen növekszik. A jégkorszak tartamát
_Penck_ ½–1 millió évre teszi, s ugyanilyen eredményre, vagyis egy
millió év felvételére vezettek _Strutt_ amerikai tudós legújabb
kutatásai is,[56] amelyek egészen más alapon, nevezetesen a rétegek
heliumtartalmának tekintetbe vételén épülnek fel. Hogy valamely kőzetben
a radiumemanatio alfasugaraiból helium keletkezzék, arra bizonyos
számításokkal meghatározható idő szükséges, amely idő kiszámításával
megállapíthatjuk az illető kőzet vagy réteg korát is. Ugyanezen az
alapon _Schlundt_ és _Moor_ a jégkorszak vége óta eltelt időt, a
«holocént», 20,000 évre becsülik, amely adat megegyezik _Nuesch, Heim,
Brückner_ és _Steck, Torell, Warren, Upham_ más úton nyert
eredményeivel, míg _Penck_ ezt az időt 50,000 évre, _Pohlig_ 30,000-re
teszi. A tudomány mai állása szerint tehát valószínűséggel mondhatjuk,
hogy a jégkorszak vége óta legalább 20,000 év telt el s hogy maga a
jégkorszak a maga közbeeső interglaciális melegebb időszakaival mindenek
szerint egy millió évig tartott. _Pilgrim_ a jégkorszakot 1 millió
300,000 évre, _Hillebrand_ csak ½ millióra becsüli. Ennek a korszaknak
az elején vagy első felében jelenik már meg az ember: tehát az emberi
nem korát is legalább több százezer évre kell becsülnünk.


Pithecanthropus erectus.

A csontleletekre térve át, mielőtt a határozottan emberi
csontmaradványokat ismertetném, szólanom kell a híres, sokat vitatott
_pithecanthropusról_. 1891- és 1892-ben találta ezeket a
csontmaradványokat 12–15 méter mélységben _E. Dubois_, akkor még
hollandi katonaorvos, jelenleg a földtan tanára az amsterdami egyetemen,
Jáva szigetén Trinil helység közelében, a Bengawan folyó partján, egy
szomszéd kialudt tűzhányóhegy ősi tufalerakodásában. A lelet a
koponyatetőből, a 2. és 3. bal zápfogból s a bal combcsontból áll, de
ezt az utóbbit 15 méterre találták a koponyatetőtől, amiért némelyek
kétségbe vonják a koponyatöredékhez való tartozását, de jogosulatlanul,
mert nagyon hozzáillik a koponyához. _Dubois_ e csontmaradványok egykori
tulajdonosát különösen a combcsont idoma alapján _Pithecanthropus
erectus_nak, azaz fennálló majomembernek keresztelte, mert az volt
meggyőződése, hogy benne megtalálta az ember és a majom közt eddig
hiányzó közbülső alakot, _Haeckel Homo alalus_át. _Schwalbe_ és vele a
tudósoknak egy sora teljesen magáévá tette e nézetet, különösen a
koponyatetőből kiszámított nagy koponyatérfogatra való tekintettel. A
Pithecanthropus koponyatérfogata _Dubois_ szerint 850–900 cm3-re,
_Macnamara_ szerint 950 cm3-re, _Selenka_ szerint csak 800 cm3-re
tehető; ekkora koponyaürege egy mai emberszabású majomnak sincs: a
gorilláé is csak 463 cm3. Eszerint a jávai ásataglény koponyatérfogata,
vagyis ami ezzel egyre megy, agyvelejének fejlettsége tekintetében
szinte a középen látszik állani a majom és az ember (átlag 1500 cm3,
minimum 950)[57] közt. A szerzők egy része azonban _Dubois_ és
_Schwalbe_ nézete ellen foglalt állást s a Pithecanthropust kihalt
óriási majomfajtának tartja, mely talán a mai nap is még ugyanazon a
vidéken élő gibbonok valamely ásatag ősalakja _(Hylobates gigas)_.[58]

A gibbon-rokonság elméletével nehéz megbarátkoznunk. A mai gibbonok csak
egy méter magasságot érnek el, ami összhangzásban van örökösen a fákon
tornászó, könnyű testet követelő életmódjukkal. Ezzel szemben a
Pithecanthropust 45 cm hosszú combcsontjából ítélve legalább
gorillanagyságunak, ha nem nagyobbnak kell képzelnünk; ekkora
testsúllyal alig folytathatott ez a lény a törékeny gallyakon himbálódzó
életmódot. Általában azt látjuk, hogy kisebb alakok nagyobbakká
fejlődnek a fajfejlődés során, s nem megfordítva, a valószínűség tehát
ellene szól annak, hogy a Pithecanthropus őse volna a mai gibbonoknak,
bár az ellenkezőre is van több példa. Még inkább elfogadható volna a
csimpánzzal való rokonság, csakhogy a koponya alakja nem igen egyezik a
csimpánzéval s még kevésbé a combcsont alakja. A majomelmélet ellen szól
még az a különösen _Leché_től[59] kiemelt körülmény is, hogy a
koponyatető felszíne feltünően síma; teljesen hiányzanak rajta azok az
izomlécek, különösen a halántéktájékon, amelyek mindig megvannak az
emberszabású majmok teljesen kifejlődött nagy példányainak, kivált a
hímeknek koponyáján, legerősebb fejlődésben a gorilláén, leggyengébben a
csimpánzén és gibbonén. Ez az állat _Leche_ szerint nem lehetett valami
nagy majom, mert különben ott volnának koponyáján a hatalmas rágóizomzat
tapadását jelző csonttaréjok. De leginkább ellene szól a majomminőségnek
a koponya nagy térfogata s az ebből megállapítható 750 grammnyi agysúly
_(Duckworth)_, mely nem áll arányban a combcsontból kiszámítható
magassággal; említettem, hogy a combcsontja szerint a Pithecanthropust
gorillanagyságúnak kell gondolnunk, míg a koponya térfogata 300–350
grammal meghaladja a gorilláét. _Manouvrier_ szerint a Pithecanthropus
175 cm magas lehetett.

Ezzel szemben _Klaatsch_, _Bumüller_ stb. nem tulajdonítanak oly nagy
jelentőséget a Pithecanthropus nagy koponyatérfogatának, hanem inkább a
morfológiai viszonyokat veszik irányadóul s ezen az alapon nem látnak
elég okot arra, hogy ezt a lényt másnak minősítsék, mint egy nagy,
kihalt emberszabású majomnak. A koponyatető görbületéről és egész
alakfejlődéséről maga _Schwalbe_ is elismeri, hogy nem nagyon különbözik
a gibbonétól. Valóban, egymás fölé rajzolva a Pithecanthropus és a
gibbon fejtetői profilgörbéjét, alig látunk eltérést. _Török_[60]
nyomatékkal utal a Pithecanthropus koponyájának nagyfokú megszűkülésére
a halántéktájékon a szemöldökléc mögött, miből hatalmas halántékizomra,
vagyis rendkívül erősen fejlett rágókészülékre kell következtetni. Ilyen
halántéktáji megszűkülés még a neandervölgyi embernek s a mai rasszok
legalacsonyabbrendűjének koponyáján sincs s ezért úgy véli, hogy a
koponyatető állati lénytől ered. _Klaatsch_ szerint[61] ez a lény nem
lehetett egyenesen álló, mert nyakszirtcsontjának nagy nyílása, az
«öreglik», amellyel odarögzítődik a koponya a gerincoszlophoz, sokkal
hátrább volt, mint az emberen, hátrább, mintsem hogy fennálló helyzetben
a koponya a gerincoszlopon szilárdan állhatott volna.

A szerzők nagy része úgy véli, hogy a Pithecanthropus az ember
közvetetlen fejlődési láncolatából már a geológiai kora miatt is kiesik.
_Dubois_ harmadkorinak, nevezetesen pliocénbelinek tartotta, de a lelet
helyszínén végzett újabb földtani, őslénytani és florisztikai
vizsgálatok _(Martin, Volz, Elbert, Schuster)_[62] ha nem is egészen
bizonyossá, de legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy valamivel
fiatalabbkorú, mint _Dubois_ hitte, vagyis nem a pliocénből, hanem a
pleisztocén elejéről, sőt _Volz_ szerint talán a közepéről való, tehát
olyan korszakból származik, amikor az ember is már biztosan élt a
Földön. Ennek a körülménynek ugyan a magam részéről döntő jelentőséget
nem tulajdonítanék s nem tudnám elismerni, hogy a Pithecanthropus már
csak ezért sem vehető számba az emberi nemet megelőző állatforma
gyanánt. Elképzelhető, hogy egyes vidékeken a fajbeli továbbfejlődést
előmozdító tényezők híján az ősalak egy csoportja megmaradt, mint élő
anachronizmus, a maga eredeti formájában s nem fejlődött tovább emberré;
más esetekben is találkozunk ezzel a tüneménnyel, melyet _Eimer_
genepistasisnak nevezett. Az őstulok _(Bos primigenius)_ például, mely
valószínűleg törzsalakja a mai szarvasmarhának, csak néhány száz éve
pusztult ki.

Csak futólag említem, mint furcsaságot, _Brancá_nak azt a bizarr nézetét
(idézett helyen, 76. lap), hogy a Pithecanthropus egy emberszabású majom
és egy diluviumi ősember kereszteződésének eredménye.

A Pithecanthropus combcsontja _Bumüller_ pontos vizsgálatai szerint
inkább majomszabású; leginkább hasonlít a gibbon combcsontjához, csak
kissé hosszabb, karcsúbb. _Klaatsch_nak kissé homályos nyilatkozata
szerint[63] «a csont egész viselkedése szerint olyan formakörhöz
tartozik, amely közel áll az ausztráliaiakhoz, ázsiai népfajokhoz és az
indo-ázsiai emberszabású majmokhoz».

[Illustration: _1. ábra._

A Pithecanthropus erectus koponyateteje, felülről és oldalról.]

[Illustration: _2. ábra._

A piltdowni ember koponyája; Woodward után (2. reconstructio). A
pontozott részek hiányzanak.]

[Illustration: _3. ábra._ A maueri állkapocs (Homo heidelbergensis) és a
maueri állkapocsnak s egy mostani ember állkapcsának körvonala, egymásra
rajzolva; az ujkori állkapocs pontozott.]

Véleményem szerint a Pithecanthropus emberszabású majom volt, de
magasabbrendű, fejlettebb alak valamennyi ma élő formánál s a miocénbeli
_Dryopithecus_nál is, talán csak a _Schlosser_-féle apró
Propliopithecus-t leszámítva, melynek azonban csak az állkapcsát és
nagyon emberszabású fogait ismerjük. _Schlosser_[64] találta ezt
1910-ben a Nilus deltájának oligocénkorbeli fluviális üledékében. Arra a
felvételre, hogy a Pithecanthropus már nem majom, hanem ősember volt,
nem találok elég alapot, valamint arra a nézetre sem, hogy ez az ásatag
majom közvetetlenül az emberi nem fejlődési vonalába esik. Hasonlóság
még nem jelent genealogiai összetartozást. A Pithecanthropusból olyan
kevés maradt meg, hogy a vázolt következtetéseknél egyelőre tovább nem
mehetünk.

Térjünk már most át a _határozottan emberi_ csontleletekre. A
diluviumból s különösen annak korábbi szakaszaiból csak nagyon kevés
embercsont maradt reánk. Az emberek száma akkor még sokkal csekélyebb
volt, mint ma s úgy látszik, csak a diluvium vége felé haladt az ősember
művelődése annyira, hogy halottait eltemette. Addig a holttesteket
elásatlanul hagyta s ezek prédájává lettek a hiénáknak, farkasoknak s
más vadállatoknak, de enélkül is hamar elrothadtak és elporladtak.
Ezenfelül valószínű, hogy az ősember emberevő is volt. Mindez
megmagyarázza a biztos diluviumi csontleletek nagy ritkaságát.


Heidelbergi állkapocs.

A legrégibb emberi csontlelet eddig a _heidelbergi_ vagy _maueri
állkapocs_. Heidelbergtől 10 kilométernyire délkelet felé, Mauer falu
közelében találták 1907-ben, egy homokbánya ásásakor. Ha ezt az
állkapcsot megtekintjük, első benyomásunk az, hogy nem lehet ember
állkapcsa, hanem valamilyen majom állkapcsának kell lennie. Feltünő
ennek az ősi állkapocsnak zömök, durva, idomtalan volta, különösen pedig
az állkapocs hátsó felszálló ágának szélessége (60 mm a mostani 37 mm
átlag helyett), melyből a rágóizom hatalmas fejlődésére
következtethetünk. Ennek az ágnak két felső nyúlványa között csak alig
kifejezett félholdalakú bemetszés látható, a különben mélyebb bevágás
helyett. A másik feltűnő jellemvonás az állcsúcs hiánya, az állcsontnak
legömbölyödése, hátrahajlása ezen a helyen. Már _Linné_ tudta, hogy az
emberi nemnek egyik jellemző tulajdonsága a szabadon kiemelkedő áll, a
_mentum prominulum_. Ez a tulajdonság egy állaton sem található meg,
mindenütt hátra húzódik az áll. A maueri állkapocs e tekintetben valóban
majomszerű jellegű, amennyiben az áll középső része nemcsak hogy nem
szögell ki, hanem hátrahúzódik, akár csak a majom álla. Nem is tartaná e
csontot senki emberi állkapocsnak, ha a fogai nem bizonyítanák egészen
világosan, hogy mégis csak emberé lehetett. A majom fogazatának ugyanis
van egy sajátsága, mely sohasem hiányzik sem a mostani, sem a kihalt
ásatag majmokon s ez az, hogy a szemfogak erősebben fejlettek a
többinél. E tekintetben a maueri állakapocs teljesen emberi, fogai
egyenletesen fejlődtek, egyik sem sokkal erősebb a többinél. Még az is
megjegyzendő, hogy a harmadik zápfoga gyengébb a másodiknál, ami szintén
emberi vonás, sőt mondhatnók: magasabb emberi vonás, mert még a ma élő
alacsonyabbrendű népfajokon is gyakran találjuk ennek az ellenkezőjét. A
fogak általában feltünően kicsinyek a hatalmas állkapocshoz képest,
habár erősebbek a mai európai ember fogainál. A fogak egyedüli
alsóbbrendű vonása a feltünően tág fogbélüreg. Még egy fontos tényt kell
kiemelnem. A maueri állkapocs belső oldalán hiányzik az a tövis, melyen
a nyelv egyik fő mozgató izma, az állnyelvi izom (musculus genioglossus)
tapad s amely a mai ember állcsontján sohasem hiányzik. Ebből azt lehet
következtetni, hogy ennek az embernek nyelvizomzata gyengébben volt
kifejlődve és a nyelve nehézkesebb volt, mint a mai emberé, sőt egy kis
merészséggel arra is következtethetünk, hogy ha egyáltalában tudott már
beszélni, csak dadogva, nehézkesen beszélhetett.

A maueri állkapcsot a diluvium legelejére kell helyeznünk, erre utalnak
a kiséretében talált állati csontok[65].


Piltdowni koponyatöredék.

Nem régen méltán nagy feltünést keltett a _piltdowni lelet_, melyről
elmondhatjuk, hogy a Pithecanthropus feltalálása óta a legfontosabb
lelet az emberi nem őstörténetének és eredésének ügyében. _Dawson és
Woodward_[66] találták ezt a koponyatöredéket 1912-ben Anglia délkeleti
részében, Sussex grófságban, Piltdown község közelében. A kis Sussex
Ouse folyó kanyarog e helyen, Ez a folyócska az ősidőkben sokkal
hatalmasabb lehetett; a szóban forgó helyen egy nagy medencét alkotott,
melynek a helye egy sötétbarna, vastartalmú kavicsrétegről ismerhető
fel. Ez a kavicsréteg 1–1,5 m. vastagságban fedi a sárga homokkőböl álló
alapot, őt magát a felszín felé vékony alluviális réteg fedi.

E kavicsréteg mélyebb színvonalán találták a koponyatöredéket. A réteg
geológiai kora s a vele talált állatmaradékok tanusága szerint igen ősi
lelettel van dolguk. A közelében többek közt egy Mastodon zápfogát
találták, ami azért fontos, mert Európában a Mastodon már a harmadkor
végével kipusztult. Eszerint a piltdowni embert a harmadkor végső
szakaszára: a pliocénra, vagy a pleisztocén elejére kell tennünk, tehát
egyenlő korú a maueri állkapoccsal, ha ugyan még nem idősebb valamivel
nála.

A lelet csak a koponya töredékeiből áll, a törzsök és a végtagok
csontjaiból semmi sincs meg, a koponyából is csak a koponyaboltozat 9
töredéke s az állkapocs jobb felének egy darabja, két zápfoggal.

Figyelmünket elsősorban az állkapocs köti le. Ennek a típusa a
heidelbergiével egyező, talán még valamivel durvább, állatiasabb idomú
annál. Ugyanazok a tulajdonságok találhatók meg rajta is, mint amazon,
nevezetesen a majomszerűen hátrahúzódó áll, a vaskos, széles felszálló
ág, a gyenge bemetszés ennek felső végén s ama csontkiszögellések hiánya
az állkapocs belső felszínén, melyeket a mai állkapcson a nyelvet
mozgató izomzat okoz tapadásával. Ezekre való tekintettel elég alapot
látok arra, hogy a két csontleletet egy közös emberfajtára, a
heidelbergi ősember _(Homo heidelbergensis)_ típusára vonatkoztassam,
Egy két év előtt közzétett dolgozatomban azt a véleményemet
nyilvánítottam,[67] hogy a heidelbergi ősember a neandervölgyi típussal
tartozik együvé, mint annak valamivel durvább, kezdetlegesebb válfaja.
Ma ezt a nézetet nem vallom többé. A piltdowni koponya fejtetői részlete
azt mutatja, hogy itt merőben más típus van előttünk. A
heidelberg-piltdowni ősember, Európának ez az eddig ismert legrégibb
őslakója, a neandervölgyi típustól távol áll. Épen az nincs meg rajta,
ami e típusnak legszembeötlőbb bélyege: a szemek fölött kiemelkedő
haránteresz és a homloknak állatiasan hátradülő alakulása. A homlok a
piltdowni emberen simán emelkedik föl az orr tövéről s elég domború is,
habár messze marad a mai európai ember homlokának alakjától s
hasonlóképen egészen eltérő, még pedig a mostanihoz inkább közeledő
alakulású a nyakszirt is.

Nézetem szerint a két csontlelet közös emberfajtára vonatkoztatható:
maradványa az eddig ismert legősibb európai emberféleségnek. Időbelileg
megelőzte talán néhány 100,000 évvel a neandervölgyi embert, melynél
bizonyos tekintetben, jelesen a koponyatető és nyakszirt alakulatában
magasabb, de más tekintetben, nevezetesen az állkapocs idomában viszont
alacsonyabb típusú. Nem nagyon hihető, hogy a két fajta közt közvetetlen
származásbeli kapcsolat volna.

Embernek tekinthetjük-e még a piltdowni ősalakot, a maga csimpánzszerű
állkapcsával? Ha az emberfaj fogalmát a ma élő emberi rasszok
színvonalához mérjük, s e fogalomból kirekesztjük mindazt, ami e szintáj
alá esik, oly értelemben, hogy mint változat sem fordul soha elő a mai
emberi alak ingadozásai körében: akkor a piltdown-heidelbergi ősalakot
csakugyan nem lehet már egészen határozottan a _Homo sapiens_ keretébe
illeszteni. A ma élő emberi fajt megelőző, nagyjában azonban már a mai
emberhez közel álló alak volt az, valószínűleg már emberi pszichikai
alaptulajdonságokkal.

Az, hogy egyenesen ettől az ősembertől származik-e a mai napig
fennmaradt emberiség, miként azt _Woodward_ hiszi, nem biztos. A
heidelbergi állkapocs fogai kissé gondolkodóba ejthetnek, mert a miként
hallottuk, azok a mai kezdetlegesebb rasszokénál bizonyos tekintetben
magasabb típust állítanak elénk, holott a mai emberi faj közvetetlen
őseitől elemibb fogképződést kellene várnunk. Így az a lehetőség
tolakszik elénk, hogy talán a heidelberg-piltdowni ember is kihalt ága a
harmadkori «Proanthropos»-nak s hogy a mai ember egyenes leszármazottja
egy eddig még nyomaiból sem ismert harmadkori ősembernek.


Homo Neandertalensis.

Az ember fajfejlődésének történetében a következő állomás a híres
_neandertali ember_. Tekintsük elsőben is a legfontosabb idetartozó
leleteket.

Ez az ősi, kihalt emberfajta a nevét az első lelet helyétől kapta.
1856-ban Düsseldorf és Elberfeld között, a kis Düssel folyó völgyének, a
Neandertalnak egy ma már meg nem levő, apró barlangjában fedezték fel
kőbánya feltárása alkalmával. Az Eifel-hegység devoni mészkövébe vájt
barlang, mely 25 méternyire feküdt a völgy szintje fölött, mindössze
csak 5 méter mély, 3·30 méter széles és 2·60 méter magas volt. A barlang
fenekét 1·5 méter magas diluviumi kemény agyagréteg fedte, ebben
találták a munkások 0·6 méter mélyen a csontmaradványokat. A csontváz
fejjel a barlang szájának feküdt a talajban. Mire a csontok szakértő
ember kezébe kerültek, a csontvázból már csak a következő részek voltak
meg: a koponyatető, a két combcsont, a két felkarcsont, az alkar egyes
csontjai, a medencecsont és jobb lapocka egy-egy töredéke, a jobb
kulcscsont és öt borda. Ezeket a csontokat a bonni Provinzial-Museumban
helyezték el; ott vannak ma is. Se állatcsontokat, se kőeszközöket nem
találtak velük, de kilenc év múlva, 1865-ben, 150 lépésnyire az első
barlangtól egy hozzá egészen hasonló barlangban, épen olyan
agyagrétegben, a barlangi medve és hiéna meg a gyapjas orrszarvú
nyomaira akadtak, olyan faunáéra tehát, amely valamelyik jegesedés hideg
éghajlatára utal. A leletet először _Fuhlrott E._ anthropologus írta le
1857-ben, de szélesebb körben csak _Schaaffhausen_ bonni tanár közlései
révén vált ismertté, aki 1865-től 1888-ig több értekezést írt róla.

A neandervölgyi koponyatető nagy állathasonlóságánál fogva csakhamar
érdeklődést keltett mindenfelé. A francia és angol tudósok (Huxley,
Lyell) azonnal elfogadták _Schaaffhausen_nek azt a nézetét, hogy itt egy
ma már kihalt ősi emberfajta sarjának a csontjai kerültek napvilágra. De
itt is bevált az a mondás, hogy «nemo propheta in patria sua», mert
Németországban az illetékes körök e csontoknak nem nagy jelentőséget
tulajdonítottak, aminek különösen a nagyhírű _Virchow Rudolf_
állásfoglalása (1872) volt az oka. _Virchow_, aki mint anthropológus
egyáltalában túlhajtotta a kételkedést, elsőben is a lelet régi voltát
vonta kétségbe. Még súlyosabb volt az az ellenvetése, hogy a koponya
sajátszerű alakja kóros folyamatoknak, torzító köszvénynek (arthritis
deformans), a combcsont és orsócsont görbült idoma pedig angolkórnak
(rachitis) a következménye. Ennek folytán a német anthropológusok a
neandervölgyi koponyát hosszabb időn keresztül agyonhallgatták, míg a
franciák azonnal elfogadták biztos ténynek _Schaaffhausen_ nézetét,
csakhogy a neandervölgyi fajt hibásan cannstatti rassznak nevezték
(_Quatrefages_ és _Hamy_ 1882), összekapcsolva ezt a koponyát egy már
régebben, 1700-ban Stuttgart mellett, Cannstattban talált koponyával,
mely pedig egészen más formájú és alkalmasint nem is a diluviumból
származik, hanem újabb keletű.

Valóban, amíg ez a lelet egymagában állott, egészen meggyőzőnek abban az
irányban, hogy élt volna valaha egy ilyen emberfajta, nem is igen volt
elfogadható. Mert lehetséges volt az az ellenvetés, hogy itt talán csak
egy rendes alkotású emberfajtának torzképződésű kivételes példánya
került elő. Hozzájárult még az a körülmény is, hogy e leletnek geológiai
viszonyairól, a «Feldhofner-Grotte» fenékrétegeinek
«stratigraphiá»-járól hiányoztak a pontos adatok. A lelet jelentősége
csak akkor jutott kellő megvilágításba, mikor évtizedek multával
sorjában kerültek elő a hasonló alakú, biztosan diluviumi koponyák és
csontvázak. Ezzel bizonyossá vált, hogy nem szólhatunk itt különálló
egyéni sajátságokról, hanem hogy a neandervölgyi csontvázzal valóban egy
külön kihalt emberfajta sarja került először napfényre, amit különben
élete vége felé maga _Virchow_ is elismert.

Ezt a felfogást mintegy betetőzték azok a kitünő vizsgálatok, amelyeket
_Schwalbe Gusztáv_[68] strassburgi anatómus végzett 1901-ben a
neandervölgyi koponyán. _Schwalbe_ újra kimutatta, amit már
_Schaaffhausen_ is hangoztatott _Virchow_-val szemben, hogy a koponyán
nincs semmi kóros jellemvonás s egyúttal a legtisztább megvilágításba
helyezte a koponyának összes kraniológiai tulajdonságait.

A neandervölgyi koponyának két legfeltünőbb sajátsága a szemgödör
feletti tájéknak hatalmas, taréjszerű kiemelkedése (torus
supraorbitalis), és az alacsony, keskeny, hátradülő homlok, melyet az
előbb említett taréjtól elég éles vízszintes barázda választ el.
Jellemző továbbá a nagyon alacsony fejtető, mely laposan esik le a
nyakszirtbe; ez ismét taréjszerű szögletben találkozik a majnem
vízszintes elhelyezésű tarkótájékkal. Mindez a koponyát feltünően
majomszerűvé minősíti. A fejtető magasságának, vagy helyesebben
alacsonyságának meghatározására _Schwalbe_ felállította az úgynevezett
koponyatető-indexet (Kalottenindex), mely két vonal hosszúságának
százalékban kifejezett viszonyából áll, az egyik az úgynevezett
glabeliainion-vonal, mely a két szemgödör feletti kiemelkedés közepét a
nyakszirtcsont középső tövisével köti össze, a másik pedig az ezen
vonalra húzható függőleges vonalak közül a leghosszabb. A vízszintes
vonalat 100-nak véve s a függőlegest hozzáviszonyítva, megkapjuk az
előbb említett indexet, mely a mai fajok közül még a legalsóbb rendűeken
is legalább 52, míg a neandervölgyin csak 40·4.

A koponya hosszú, hátul meglehetősen kiszélesedő, körülbelül 1400 cm3
űrtartalmú, tehát nem sokkal kisebb térfogatú a mai hasonló nagyságú
európai koponyáknál.

A többi csontot legpontosabban _Klaatsch_, boroszlói tanár vizsgálta
meg, ugyancsak 1901-ben.[69] Vizsgálatainak az az eredménye, hogy a
csontváz többi részén is találhatók egyes sajátszerűségek, melyek
külön-külön előfordulnak ugyan elvétve a mai emberen is, de sohasem
együttesen. Ilyen például a combcsontok feltünő görbülete (melyet
_Virchow_ annak idején hibásan angolkórosnak minősített), a
végtagcsontok durva alakja, végrészeiknek feltünően zömök idoma, s
különösen az orsócsont erős görbültsége, mely ilyen fokban csak az
emberszabású majmokon található meg.

[Illustration: _4. ábra._

A neandervölgyi ember koponyája, a hiányzó részek pótlásával, Klaatsch
nyomán.]

[Illustration: _5. ábra._

A la chapelle-aux-saints-i neandertipusú koponya, a hiányzó részek
kiegészítésével. Boule nyomán.]

[Illustration: _6. ábra._

A combe-capelle-i koponya (Homo Aurignacensis) koponyája, Klaatsch
nyomán.]


A spy-i koponyák.

Az 1886-os év hozta meg a döntő fordulatot a neandervölgyi lelet
megítélése dolgában. Ebben az évben találták a két híres _spy_-i
_koponyát_. A lelet helye a Spy sur l’Orneau falu (Belgium, Namur
tartomány) közelében fekvő Bèche-aux-Roches-barlang. E barlang előtt
lapos térség van; itt találta a két csontvázat két liègei geológus, _de
Puydt M._ és _Lohest N._, Részletesen _Fraipont J._ és _Lohest N._ írta
le.[70] A két csontváz 2·5 méterre feküdt egymástól, igen kemény,
sokféle diluviumi állat csontjait tartalmazó brecciaszerű rétegben.
Közvetetlenül felettük sziklatömböket ástak ki, amiből _Fraipont_ azt
következtette, hogy ez a két ősember a barlangja előtt pihenve, a
hegyről lezuhanó szikladarabok áldozata lett. S talán ezeknek a reájuk
zuhant és őket befedő szikladaraboknak is köszönhető, hogy csontjaik
reánk maradtak, mert különben a holttesteket széttépték s a csontokat
széthordták volna azok a hiénák, amelyeknek maradványait a csontvázak
körül nagy számban találták, más diluviumi állatok, különösen a mammut,
bolyhos rinocerosz és vadló csontjaival együtt. Mások, mint például
_Breuil_ abbé[71] a két csontváz megmaradását abból magyarázzák, hogy a
hozzátartozóik eltemették, elföldelték őket. A lelet helyéről azonkívül
tűzhelyek nyomai s több száz Moustérien-típusú kőszerszám került elő; a
felettük levő rétegben a kőeszközök az Aurignacien-típust mutatták.

Mind a két csontváz férfié, az egyik idősebbé, a másik fiatalabbé;
mindkettő jellegzetesen mutatja a neandervölgyi faj sajátságait.
Koponyáikon épen olyan erős szemgödörfeletti taréjt látunk, mint a
neandervölgyi koponyán, mind a kettőnek a homloka hátraeső, a fejteteje
alacsony, a nyakszirtje rézsutos. Az I. számmal jelölt koponyának
különösen lapos a homloka, a II. számúé valamivel domborúbb, de a
különbség nem lényeges. Mind a két koponya hosszú; az elsőnek a belső
térfogatát is meg lehetett állapítani: 1233 cm3-nek bizonyult. A
laposabb homlokú koponyának jórészben megmaradt az arci része is s
megvan az állkapcsa is, mely idomának durvaságával, vaskos voltával s az
állcsúcs hiányával a maueri állkapocshoz közeledik. E koponya fogait
_Walkhoff_[72] vizsgálta meg 1903-ban. A koponyán kívül a test számos
csontja is teljesen megegyezik valamennyi sajátsága tekintetében a
neandervölgyi csontvázzal. Ily sajátságok a combcsontoknak erős, előre
irányuló görbülete, a combcsont és a sípcsont vaskos alakja s különösen
e csontok végrészeinek, az úgynevezett epifiziseknek vastag volta.


Krapinai lelet.

Európaszerte nagy feltünést és érdeklődést keltettek azok az ásatások,
amelyeket _Gorjanovic-Kramberger K._ zágrábi tanár végzett 1895-től
1905-ig _Krapina_ helység közelében.[73] Itt folyik a kis
Krapinicza-patak, mely valaha sokkal hatalmasabb lehetett s melynek
színtája régebben jóval magasabban állott. E folyó felett 25 méterre a
homokkőben kis odú volt, melyet a Krapinicza moshatott ki valaha. Idők
során teljesen megtelt ez a sziklafülke, még pedig a fenekén még a patak
által bemosott iszappal s feljebb, nyolc méter magasságban, a barlang
tetejéről lemálló diluviumi homokkal, melyet _Gorjanovic_ «eluvium»-nak
nevez.

_Gorjanovic_ 10 év folyamán, a nyári hónapokban rendszeresen ásatott e
barlangban, s azt tökéletesen, eredeti fenekéig kiaknázta. E kutatások
igen bő eredményt szolgáltattak emberi és állati csontok tekintetében
egyaránt. Az állati csontmaradványok _Rhinoceros Merckii_, barlangi
medve és őstulok csontjaiból állanak, főképen tehát a diluvium egyik
melegebb, interglaciális időszakára utalnak. Valamennyi állati csont
összetördelt, felrepesztett, részben pörkölt állapotban került elő,
jeléül, hogy ételmaradékok: az ősember lakomájának hulladékai, amit a
kilenc rétegben egymás felett talált tűzhelymaradványok is bizonyítanak.
Ezek a barlangnak inkább a középső részét foglalták el, míg a csontok
oldalt voltak, amit úgy lehet magyarázni, hogy a nomád ősember
vándorlása közben betérve a barlangba, a régibb tűzhelyek körül talált
csontokat egyszerűen a barlang széle felé dobta, hogy a barlang középső
részében újra tüzet rakhasson.

Az ásatások 500-nál több emberi csontdarabot hoztak napfényre, ezek
legalább is 10 egyénnek a részeit alkotják, még pedig fiatalabbaknak és
idősebbeknek vegyest. Valamennyi emberi csont is összetördelt,
fölrepesztett állapotban és az állatcsontokkal összekeverve került elő;
egy részükön a pörkölés nyomai is láthatók. Hogy jutottak ide ezek az
embercsontok? _Gorjanović_ szerint alig lehet a viszonyokat másképen
megmagyarázni, mint úgy, hogy ezek az emberi csontok is ételmaradékok:
egy nagy kannibál-lakoma nyomai. Talán ezért olyan kevés a csontok
között a végtagcsont, mert az őskori kannibáloknak is meglehetett az a
szokásuk, amelyet _Klaatsch_ a mostani emberevő fajokról ír le, hogy a
karokat, lábakat nem fogyasztották el mindjárt, hanem füstölve magukkal
vitték vándorlásukban. A csontok mellett kőeszközöket is találtak. Ezek
azonban nem nagyon jellegzetesek, s ezért jellegük meghatározása vitára
adott alkalmat; nagyon durva alakúak és megmunkálásuk is kezdetleges,
emlékeztetnek az úgynevezett eolithokra, anyaguk leginkább a
Krapinica-patak hordalékköve. _Obermaier_ őket késői chellesi
típusúaknak tartja, különös tekintettel a kísérő meleg éghajlatbeli
állatvilágra, _Hoernes_ és _Boule_ Moustérien-típusúaknak.

Egész koponya, vagy csak egész koponyatető is egy sincs a
csontmaradványok között, de a megmaradt koponyatöredékekből mégis meg
leletett állapítani, hogy a legtöbb, ha ugyan nem mindegyik csontváz
neandervölgyi típusú emberé volt. A homlokcsont maradványain megvan a
jellemző szemüregfeletti eresz; a koponyatető lapos, a nyakszirttájékon
fölismerhető a jellemző harántléc s a nyakszirt szögletszerű megtörése.
Igen jellemzők az állkapcsok, melyekből kilenc maradt meg, egy részük
elég jó állapotban. Valamennyi világosan mutatja a neandervölgyi rassz
bélyegeit.

A krapinai ősember leginkább szintén hosszúfejű (dolichocephal) volt, de
már nem valamennyi; egyesek közelednek a szélesebb koponyaidomhoz. A
fogakon jellemző a zománc erős redőzöttsége, amely az emberszabású
majmok (orang, csimpánz), fogaira emlékeztet, jellemző továbbá a
zápfogak gyökereinek gyakori (50 %) egybeolvadása egy hengeres
oszlopszerű gyökérré, ami olyan feltünő jelenség, hogy _Adloff_ ezen az
alapon a krapinai embert a neandertali rassz egy külön varietásának vagy
külön diluviumi rassznak akarja minősíteni. Ezt azonban a legtöbb szerző
nem fogadja el s a foggyökerek sajátszerű alakulását nem
rassz-bélyegnek, hanem szükebb körre szorítkozó rendellenességnek fogja
fel. _Klaatsch_ a csontok megvizsgálása alapján azt állítja,[74] hogy
nem valamennyi tartozik neandervölgyi típusú emberhez, hanem hogy van
közöttük Aurignac-típusú is, amit azonban _Gorjanović-Kramberger_ tagad.


A gibraltári koponya.

A _Gibraltár-szikla_ északi oldalán, kőbánya készítésekor akadtak még
1866-ban[75] arra az érdekes koponyára, melyet 1900ban _Macnamara_ és
1907-ben sokkal pontosabban az oxfordi egyetem geológustanára, _Sollas
W. J._[76] írt le. Jellemzően neandervölgyi koponya, amit csak későn
ismertek el, bár már 1882-ben reámutatott erre két francia szerző,
_Quatrefages_ és _Hamy_. Itt is megvan a jellemző szemüreg feletti
eresz, habár kissé gyengébben fejlődve, mint a neandervölgyi koponyán,
amit talán az magyaráz meg, hogy ez a koponya nőé lehetett. A
koponyaüreg belső térfogata 1260 cm3. Az állkapocs hiányzik, de viszont
az arc többi része majdnem egészen megvan; nagyfontosságú ez a koponya,
minthogy teljességében mutatja a neandervölgyi emberarcnak típusát s
ezzel kiegészíti a többi leletet. E típus meglepően állatias; ilyenné
teszik az óriási, kerek szemgödrök, amelyek aránylag távol állanak
egymástól, a rendkívül széles orrnyílás, a keskeny, hosszú, majomszerű
arc. A felső állcsontnak az orrnyílástól kifelé eső bemélyedése (fossa
canina) teljesen hiányzik; e helyen a csont inkább kiemelkedik. A
koponya talán a legfiatalabb a neandervölgyi leletek között, vagyis a
diluviumnak aránylag legkésőbbi szakából való. _Sera_[77] és _Keith_[78]
véleménye szerint a gibraltari koponya arci része oly alacsonyrendű
idomú, hogy a koponya nem sorozható a neandervölgyi fajtához, hanem egy
azt megelőző præneandertaloid tipushoz.


Homo Mousteriensis.

1908-ban nevezetes csontlelettel gazdagodott a történelemelőtti ember
anthropológiája. _Hauser Ottó_ svájci régiségkereskedő, aki azonban
emellett maga is tudós a praehistoria terén, saját költségén ásatásokat
végzett Franciaországnak a praehistoria tekintetében legklasszikusabb
vidékén, a Vezère völgyében, Dordogne départementban. Ez a vidék a
leggazdagabb lelőhelye a diluviumi embernek. Az ősember itt, ebben a
barlangokban bővelkedő völgyben valóságos koloniában tömörült össze s a
sok barlang mindegyike nagy számban tárja elénk az ő kulturájának s
részben csontvázának is a maradványait. A barlangok egy része még
kiaknázatlan, minthogy a lakosság most is lakásul használja fel őket,
egyszerűen falat építve a barlang nyílása elé.

_Hauser_ itt végezte ásatásait, a _Le Moustier_ plateau alatt, még pedig
nem is a barlangok egyikében, hanem egy még kiaknázatlan «abri sous
roche» helyén, vagyis egy előugró szikla alatti védett helyen. 1908
március 7-én már 40 cm-nyire a felszín alatt számos kőszerszám között
embercsontokra akadt. _Hauser_ erre azonnal beszüntette az ásatásokat, a
helyüket ismét beföldeltette s gondoskodott arról, hogy az ásatás helyét
senki se zavarja meg. Öt hónappal később a német anthropológusok
Frankfurtban üléseztek s _Hauser_ meghívást intézett a kongresszuson
résztvevő tudósokhoz, hogy keressék őt fel Le Moustierban s legyenek
mint szakemberek tanúi a csontváz teljes kiásásának. A kongresszuson
résztvevők közül nyolcan engedtek e meghivásnak, köztük _Klaatsch_, az
ismert boroszlói anthropológus is. Augusztus 10.-e és 12.-e között nagy
gonddal kiemelték a csontvázat a földből s elvitték Németországba, ahol
_Klaatsch_ ragasztotta össze a csonttörmelékeket.[79] A francia
tudós-világ az ő földjükön talált őskori csontváznak Németországba való
exportálását nagyon zokon vette; _Hauser_ azonban jól járt, mert a
csontvázat a combe-capelle-i «Aurignac-típus»-belivel együtt 180,000
márkáért adta el a berlini Museum für Völkerkunde-nak, ahol a két
koponyát a nyilvános gyüjteményben helyezték el.[80]

A csontváz körülbelül 16 éves fiúé,[81] aki 1·45–1·50 méter magas, tehát
a mai középtermetnél valamivel alacsonyabb lehetett. Az egész csontváz
megvolt, de a kiásás közben a csontok egy része porrá mállott s így a
koponyán kívül csak a két combcsontot, az egyik sípcsontot, az egyik
felkarcsontot s az egyik orsócsontot tudták összeállítani. E lelet abban
a tekintetben nagy feltünést keltett, hogy a holttest helyzete s egyéb
körülmények, különösen a körülötte gondosan elhelyezett kőeszközök azt
mutatják, hogy ez az ősember, aki típusos képviselője volt a
neandervölgyi fajnak, temetésben részesült.

A csontváz oldalt feküdt, az alvó ember helyzetében, jobb karja fel volt
húzva s könyökben behajlítva, úgy, hogy a könyöke az arca alatt foglalt
helyet, jobb keze pedig a nyakszirtjén feküdt; bal keze ki volt nyujtva,
lába felhúzva. Feje és jobb könyöke kőeszközökből összerakott
vánkosszerű emelvényen nyugodott. A holttest kőeszközökkel volt
körülrakva; összesen 70 darabot találtak a környezetében. Különösen szép
példány az a 17 cm hosszú szakóca, mely egy kisebb kaparószerszám
kíséretében a bal kéz közelében hevert. Az eszközök _Obermaier_ szerint
nem chelles-i vagy acheul-i típusúak, mint eleinte hitték, hanem már a
korai Moustérien-fokozathoz tartoznak. A csontváz mellett sok
állatcsontot találtak, de csak egyfélét: őstulok _(Bos primigenius)_
csontjait, összetört és részben pörkölt állapotban (halotti tor
nyomai?). Kétségtelen tehát, hogy ezt a fiatalembert hozzátartozói
eltemették, melléje rakva a legértékesebb holmit, ami birtokukban volt:
durva kőeszközeiket. Ez arra utal, hogy a neandervölgyi emberben megvolt
már a szeretetnek és kegyeletnek bizonyos foka, s talán igaza van
_Klaatsch_nak (1908), aki ebből az eltemetésből s különösen a
kőeszközöknek a holttest mellé való helyezéséből azt következteti, hogy
az ősember hitt már a túlvilági életben, a lélek halhatatlanságában.

A koponya és a csontváz jellemvonásai teljesen megegyeznek a többi
neandervölgyi csontlelet tulajdonságaival, s csak ismétlésekbe kellene
bocsátkoznom, ha e tulajdonságokat részletezni akarnám. Megvan a fiatal
kor ellenére is a jellemző szemgödörfeletti taréj s a homlok és fejtető
alacsonysága, habár nem olyan fokban, mint e fajta teljesen kifejlődött
példányain. Feltünő az igen nagyfokú prognathia s az állkapocsnak durva,
a maueri állcsontéhoz közeledő alakja.


Homo Chapellensis.

1908 augusztus 3-ikán a _La Chapelle-aux-Saints_ falu területén (Corrèze
département) levő «La Bouffiâ» barlangban három francia abbé,
_Bouyssonie J._ és _A._ és _Bardon L._ ásatásaik közben egy őskori
csontvázra akadtak. A csontokat kiemelték a földből, ládába csomagolták
s elküldték _Boule M._ tanárnak Párizsba, aki rögtön fölismerte, hogy
egy újabb neandervölgyi lelettel gazdagodott a tudomány. Boule az
érdekes leletről részletes munkában[82] számolt be.

A lelet közelében körülbelül 1000 darab fiatalabb Moustérien-tipusú
kőeszközt, továbbá bolyhos rinocerosz, rénszarvas, ősbölény és barlangi
hiéna csontjait találták. Ez tehát valamivel későbbi lelet, mint a le
moustier-i; _Boule_ szerint a harmadik interglaciális időszak végéről,
vagy az utolsó jegesedés idejéről való.

A csontváz körülbelül 50–55 éves, alacsony (160 cm magas) férfi
csontvázának bizonyult. A koponya feltünően nagy; csontjai felette
vastagok. A koponyatető teljesen megvan, az arc csontjai részben
hiányosak. A koponyatető varratai már részben elcsontosodtak; ebből
lehetett a koponya egykori tulajdonosának korát hozzávetőleg
megállapítani. A koponya űrtartalma nagy, valamivel meghaladja a mostani
átlagos értéket: 1626 cm3. A koponya dolichokephal, 208 mm hosszú, 156
mm széles, hossz-szélességi indexe 75 (a mesokephalia határán van).
Típusos neandervölgyi, sőt talán a legkezdetlegesebb típusú valamennyi
eddig kiásott neandervölgyi koponya között. A szemgödrök felett hatalmas
taréj emelkedik ki, a homlok s a koponyatető lapos, alacsony. A
szemgödrök tágak s hasonlóan nagyon széles az orrüreg nyílása is;
feltünő az orr hátának magassága; ennek az ősembernek hatalmas sasorra
lehetett, ami jellemző emberi vonás. Megtaláljuk az állkapocsnak
jellemző alakját is: az állcsúcs hiányát, az állkapocs durva, vaskos
idomát, a fogsorok prognath helyzetét. Kiemelendő még az is, hogy a
fogsorok íve a zápfogak felé nem tér annyira széjjel, mint a mai
emberen, hanem az ív két szára csaknem párvonalasan halad hátra, ami
kétségtelenül korlátozhatta a la chapelle-i ősember nyelvének a
mozgását. Alkalmasint ezt az embert is eltemették; a csontváz ugyanis a
csak 1–1·5 m. magas, 2·5 széles, 6 m. mély, lakásra nem alkalmas barlang
fenekének egy 1·45 m hosszú, 1 m széles sírgödörszerü mélyedésében
feküdt s a feje alá is kő volt helyezve.


La Ferrassie-i csontlelet.

Le Bugue helység közelében 1909 őszén _Peyrony J._ tanító a Vezère
völgyében (Dordogne) egy a néptől La Ferrassienak nevezett barlangban
találta e csontvázat, 3·5 m. mély rétegben. A csontváz első nyomaira
akadva, az ásatásokat nem folytatta, hanem értesítette a leletről a
szakférfiakat, akik közül többen a lelet színhelyére siettek s így egész
szakbizottság jelenlétében folytathatta és fejezhette be a csontváz
kiemelését. Jelen voltak _Boule, Breuil, Capitan, Cartailhac, Bouyssonie
J._ A csontváz mellett Moustérien-típusú köveket találtak. Eltemetés
nyomai nem voltak biztosan megállapíthatók. _Boule_ rövid ismertetést
közölt róla a _L’Anthropologie_ című szakfolyóirat 1909.-i évfolyamában,
amelyben kiemeli, hogy ez is valódi neandervölgyi koponya, de
részletesebb leírást még nem közölt róla. A koponya neandervölgyi típusú
voltát erősíti egy a kiásásnál jelen volt másik szakember, _Breuil_
abbé[83] is. A csontváz közelében, egy méterre tőle, 1910 októberben egy
másik, idősebb nőtől való csontvázat találtak, mely azonban úgy látszik
nem neandervölgyi-típusú.


Charente-i lelet.

A legújabb hírek szerint Franciaországban megint találtak, 1911 szept.
18-án egy neandervölgyi csontvázat, még pedig ezúttal _La Quiná_ban,
Charente département-ban. A csontváz a szerencsés találó, _Henry Martin_
szerint négy és fél méter mélyen feküdt, a Voulton-folyócska régi
medrének homokos-agyagos rétegében, még pedig a legrégibb
Moustérien-típusú kőeszközök kíséretében.[84] Hogy eltemették volna,
arra semmi nyom sem utal. A koponyán a neander-típus jellemző sajátságai
valamennyien megvannak: a szemgödörfeletti eresz, a lapos fejtető és
nyakszirt, a gyenge csecsnyulvány, a hatalmas prognath állású fogzat, a
jellemző pithekoid állkapocs. Martin szerint ez a legalacsonyabb típusú
valamennyi neander-rasszbeli koponya közt. A koponya aránylag kicsiny,
csontjai inkább vékonyak, amiből női nemre lehet következtetni. Idoma
dolichokephal.


Neandervölgyi típusú állkapcsok.

Az eddig említett emberi koponya- és csontvázleleteken kívül több olyan
neandervölgyinek minősíthető leletet ismerünk, amely csak állkapocsból
áll. Annak, hogy miért találták ezeket egyedül, a többi csont nélkül,
több oka lehet. Elsősorban az, hogy a koponya s a csontváz többi része a
mérhetetlen hosszú idők során elmállott, míg az állkapocs, mely a
fogakkal együtt a koponya legkeményebb, legellentállóbb része, ami a
rágásnál való nagy mechanikai szerepéből érthető, épen maradt. Másfelől
pedig úgy is magyarázhatók az ilyen esetek, hogy az állkapocs egykori
tulajdonosát vadállatok tépték szét, akár élő állapotban, akár már csak
a holttestét, s így jutott az alsó állkapocs mint különálló, elhurcolt
darab az utókor birtokába.

Legalább öt olyan állkapcsot ismerünk, amelyről határozottan
állíthatjuk, hogy neandervölgyi típusú emberé volt. Ilyen először is a
_la naulette_-i állkapocs, melyet már 1866-ban talált _Dupont E._
Belgiumban, a Lesse balpartján, Dinant helység közelében, 4·2 méter
mélyen, egy barlang fenéklerakodásában, mammut, rinocerosz, rénszarvas
stb. csontjaival együtt. Az állkapocs igen alacsonyrendű típusú s ezért
már annak idején nagy feltünést keltett. _Pruner-Bey_ (1866), a híres
anthropológus, kijelentette, hogy ez az első láncszem az embert a
majommal összekötő sorozatban, de _Topinard_,[85] szintén kiváló francia
tudós, pontosabban megvizsgálva az állkapcsot, úgy nyilatkozott, hogy
még sem annyira állatias, mint _Pruner Bey_ hitte. A la naulette-i
állkapocs egészen olyan, mint az eddig ismert neandervölgyi koponyák
állkapcsa: vaskos, állcsúcs nélküli.

1882-ben _Maška_ Morvaországban, Stramberg mellett, a
_Sipka-barlangban_, határozott diluviumi rétegben, tűzhely nyomainak
közelében, 1·4 méter mélyen állkapocstöredéket fedezett fel. Az
állkapocsnak csak a középső része van meg a hozzátartozó fogakkal
együtt, de szerencsére épen ez az a tájéka az állkapocsnak, amely a
neandervölgyi típusra oly nagyon jellemző. E töredéken a többi
neandervölgyi koponya állcsontjának sajátságai láthatók; különösen
feltünő az állcsúcs hiánya.

Ide sorolandó a _malarnaud_-i állkapocs is, melyet Montseron mellett,
Franciaország Ariège département-jában, barlangi medve csontjaival
együtt találtak 1888-ban egy barlangban, öt méter mélyen, sztalagmitek
alatt; leírta _Filhol H._ 1889-ben. Ide tartozik az az állkapocs is,
melyet _Petit-Puymoyen_ben (Charente) ásott ki 1906-ban _Favraud A._
diluviumi brecciából, palaeolithokkal és rénszarvas-csontokkal együtt;
leírta _Gaudry A._ 1907-ben. S végül ide sorolandó az _Ochosnál_,
Morvaországban talált és _Rzehak A._-tól 1906-ban leírt[86]
állkapocstöredék is, mely _Kramberger_ szerint a legkezdetlegesebb
valamennyi neandervölgyi típusú állkapocs között, nem számítva
természetesen a heidelbergi ősember állkapcsát.


A neandervölgyi ember jellemzése.

Megismertük a neandervölgyi emberre vonatkoztatható eddigi leleteket.
Igyekezzünk ezek alapján összefüggő képét adni.

Középnél valamivel alacsonyabb, körülbelül 155–160 cm magas, aránylag
rövid lábú és karú, vaskosfejű, rendkívül izmos, zömök egyén lehetett ez
az ősember: a nyers erő képe. Arcát és fejét mai fogalmaink szerint igen
durvának, állatiasnak, csúnyának kell képzelnünk. A szeme felett
hatalmas taréjként emelkedett ki a két torus supraorbitalis, amelyek a
középen összefüggtek egymással s amelyeknek hatását talán még növelte a
rajtuk levő bozontos szemöldök. E taréj elég élesen határolódott el a
nagyon rézsutosan hátraeső homlok felé, mely alacsony fejtetőbe
folytatódott. A mai ember értelmes arckifejezését első sorban a szép,
domború, egyenesen felemelkedő homlok adja meg; ezzel szemben a
neandervölgyi ősemberen a homlokból lapossága s az előtte levő taréj
miatt előlről alig lehetett valamit látni. Maga a koponya határozottan
hosszú (dolichokephal) volt. A koponyatető profilja nanyon laposan ment
át a nyakszirttájékba, melyet éles harántléc (torus occipitalis)
választott el a vele szögletben találkozó alsó nyakszirtrésztől.

Az arc a fej agyvelői részéhez képest hatalmasan fejlődött s keskeny,
hosszukás volt; a nagy, kerek szemgödrök feltünően nagy, előálló
szemekre, s a koponyának széles, majdnem kerek orrnyílása és kiálló
orrcsontja széles és erősen kiszögellő orra enged következtetni. A két
szem közötti távolság is nagyobb volt a mainál. A szájnak és környékének
megfelelő koponyarész a hatalmas fogakkal együtt erősen előreállott
(prognathia), az orr és száj közti távolság feltünően nagy volt. Egyik
igen jellemző része a neandervölgyi koponyának az állkapcsa. Ez durva
idomú, zömök volt, különösen oldalsó részében, melynek szélességéből a
rágóizmoknak igen erős fejlettségére következtethetünk. Az állcsúcs
legömbölyödöttsége, rézsutos hátrahajlása növelte az arcnak majomszerű
kifejezését. A fül mögött levő kiemelkedő csontrész (processus
mastoideus), melyen a fej egyenes tartását biztosító izom (musculus
sternocleidomastoideus) tapad, a mostani emberéhez képest gyengén volt
kifejlődve, akár csak a majmon.

Végtagcsontjai durvák, vaskosak s megvastagodott végrészükben feltünően
zömökek voltak. A karoknak kissé más lehetett a tartásuk, mint ma, amit
a felkarcsont felső részének erősebb csavarodása (torsio) bizonyít,
vagyis azon körülmény, hogy a felkarcsont feje hátrább fordult, mint a
mai emberen. Jellemző az orsócsont erős görbültsége, mely viselkedésével
az emberszabású majmok hasonló csontjára emlékeztet. Medencéje magas és
keskeny volt. A combcsonton az előre domború görbület érdemel különösen
említést, továbbá a rendkívül vastag alsó vég, mely nem fokozatos
megvastagodással, hanem hirtelen képződik ki a combcsont hengeralakú
középdarabjából. A sípcsontra vonatkozólag kiemeljük, hogy felső
felszíne nem állott vízszintesen, mint a mai emberen, hanem kissé
hátrafelé fordult (retroversio). Ebből _Fraipont_, a spy-i koponyák
leírója, nézetem szerint nem alaptalanul azt következtette, hogy a
neandervölgyi ősember térde sohasem volt egészen kinyujtva, s ha ez
igaz, akkor azt kell fölvennünk, hogy a gerincoszlopa se lehetett olyan
egyenes, mint a mai emberé, mert behajlított térdek mellett a törzsök
egyensúlya csak kissé előrehajlított gerincoszloppal tartható fenn.
_Manouvrier_ [1893] és _Michel R._ [1904] tagadja a térd behajlított
helyzetét). _Fraipont_ e felfogásával megegyezik az, hogy a
neandervölgyi ember combcsontjának hátulsó felszínén gyengén van
kifejlődve az a léc (linea aspera), melyhez a térdet kiegyenesítő izmok
tapadnak. _Fraipont_ nézetéhez hozzácsatlakozott _Boule_ is (1909) a la
chapelle-aux-saints-i ember sípcsontjának vizsgálata alapján. Hogy a
neandervölgyi ősember az ő vaskos, zömök, aránylag rövid lábakon nyugvó
törzsökét állandóan kissé előre hajlítva tartotta, azt _Boule_ szerint a
csigolyák viselkedéséből s a koponya «öreglik»-jánek a helyzetéből is
lehet következtetni.

A neandervölgyi ember agyveleje a mostani átlaggal kb. egyenlő súlyú, de
alkotásában a mostani típusnál alacsonyabbrendü volt. Primitiv vonás az
agyvelején a homlokkarélynak taréjszarü megkeskenyedése elől («rostrum
frontale»), a homlokkarélynak kisebb aránya a féltekék egész tömegéhez
képest (mai ember 43·3%, neandervölgyi ember 37·75%, emberszabású majmok
átlag 32·2%), az agytekervények egyszerűbb elrendeződése és lefutása, a
kisagyvelő «féreg»-ének szabadon fekvése a két oldalkarély közt, stb. Az
agyvelő alkotásának e viszonyait a koponyaüreg öntvényén lehetett
megállapítani; a legpontosabb ezirányú vizsgálatot a la
chapelle-aux-saints-i koponyán végezték Boule és Anthony.

Egyebet a testi tulajdonságairól nem mondhatunk; azt, hogy a bőre
világos volt-e, vagy sötét, mint _Luschan_ hiszi,[87] hogy szőrös
volt-e, vagy csupasz, nem tudjuk.

Az eddig talált csontmaradványok lelőhelyéből azt következtethetjük,
hogy a neandervölgyi ember csaknem egész Európában el volt terjedve.
Eddig Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban, Morvaországban és
Horvátországban állapították meg biztosan a jelenlétét. Ha Morvaországot
összekötjük Horvátországgal, a vonal Magyarországot is érinti; e szerint
valószínűnek mondhatjuk, hogy a neandervölgyi ősember a mi hazánkban is
élt, s így azt a reményt táplálhatjuk, hogy valaha talán nálunk is a
nyomára akadnak. Európán kívül a neandervölgyi embernek eddig sehol sem
találták csontmaradványait; az igaz, hogy földrészünkön, Észak- és
Délamerikán meg Egyiptomon kívül eddig még nagyon keveset kutatták az
ősember nyomait. Azok a koponyák, amiket eddig Észak- és Dél-Amerikában
ástak ki a régibb geológiai rétegekből (calaveras-i, trenton-i,
larsing-i és florida-i csontleletek), mind többé-kevésbé a mostani
típust mutatják s leginkább a mai észak-amerikai indiánus koponyájához
hasonlítanak.

A neandertali emberre jellemző tulajdonságok, a mai emberi típust véve
az összehasonlítás mértékéül, nemcsak alacsonyrendű, állatias vonások,
hanem speciálisan a majom típusához közeledő bélyegek. Még közelebbről
vizsgálva a dolgot, ezek a jellemvonások az emberszabású majmok közül
leginkább az afrikaiak: a gorilla és csimpánz típusához mutatnak némi
közeledést. Igaz ugyan, hogy egyikük-másikuk előfordul néha varietásként
a mai emberen is, de ebben az _állandó, jellemző kombinációban_ egy
egyénen sohasem, s ezen fordul meg a dolog. _Branca_nak (1901),
_Rauber_nak (1906), _Kollmann_nak (1906), _Stolyhwo_nak (1908),
_Wasmann_nak (1910) és még több más szerzőnek az a nézete, hogy ma is
találkozhatunk hébe-korba még Európában is «neandervölgyi ember»-rel,
nem állhat meg; e tudósok egyike se tudott még bemutatni minden ízében
neandervölgyi típusú egyént, sőt még ilyen koponyát sem. Bizonyos, hogy
a mostani népfajok közül ehhez az ősemberhez még legközelebb az
ausztráliai őslakó áll, amit már _Huxley_ kiemelt,[88] de az is
bizonyos, hogy a hasonlatosság közöttük csak egyben-másban van meg, s
nem lehet szó arról, hogy ugyanaz a fajta áll előttünk. Ezt
bebizonyította nagyon pontos kraniológiai vizsgálataival _Klaatsch_,[89]
az ausztráliai őslakók egyik legalaposabb ismerője. Az ausztráliai
őslakó magas termetű, aránylag hosszú, karcsú végtagokkal bíró ember,
míg a neandervölgyi rövid végtagú, alacsony, zömök ember volt; a fej és
arc alakulásában is nagy a különbség közöttük. Több tekintetben
hasonlítanak a neandertípushoz a mai sarkvidéki mongoloid rasszok
(eszkimók, lappok), de koponyájuknak és arcuknak bizonyos
tulajdonságaiban viszont lényegesen eltérnek e típustól.


Külön species, vagy csak alacsonyrendű rassz?

Kétségtelen, hogy a neandervölgyi ember nagyon alacsonyrendű, még a most
élő legelemibb emberfajtáknál is kezdetlegesebb lény volt, mely más
fajokkal össze nem keveredve, minden egyes tagjában megtartotta jellemző
ősi tulajdonságait. A vitás kérdés az, hogy kihalt elemi rasszként még a
mai _Homo sapiens_ névvel jelölt fajhoz sorozzuk-e, vagy pedig
megkülönböztessük-e már külön faj alakjában, állattani értelemben véve,
a _Linné_-féle _Homo sapiens_-től? A külön fajelmélet főzászlóvivője
_Schwalbe_, aki, hogy ezt a felfogását jobban kidomborítsa, a
neandervölgyi ember megjelölésére felkarolta a már előbb _Wilser_től
forgalomba hozott _Homo primigenius_ nevet, amelyet az ő példájára most
széltében használnak is. A rassz-elmélet mellett főkép _Klaatsch_
kardoskodik, aki már ugyancsak 1901-ben, mikor _Schwalbe_ felfogását
közölte, állást foglalt ellene. _Klaatsch_ szerint «jogosulatlan dolog a
neandervölgyi embert _Homo primigenius_nak nevezni; felfogásom szerint
ez a legszerencsétlenebbül választott elnevezések egyike, mely reményem
szerint megint el fog tünni.»[90] Egyik és másik tudós táborában is
egész sorát találjuk a jeles szakembereknek; nálunk a _Schwalbe_
nézetének különösen lelkes híve: _Hillebrand Jenő dr._, barlangjaink
szorgalmas és szerencsés kutatója.[91] E mellett nyilatkozott újabban a
jeles francia anthropologus, _M. Boule_[92] is. A vita biztos megoldását
szinte lehetetlenné teszi az, hogy ennek az ősembernek csak a csontjait
ismerjük, a lágyrészeit nem, s különösen az a körülmény, hogy nem
tudjuk, tudott-e már a vele egyidőben élt «recens» emberfajtákkal
eredményesen kereszteződni oly értelemben, hogy a kereszteződésből
származott utódok még tovább tudtak szaporodni? Utóbbi kérdés eldöntése
az egy fajhoz való tartozás biológiai próbaköve! Ezért a kérdés nemcsak
most vitás, hanem alkalmasint vitás marad örökre.

De az ember fajfejlődése szempontjából ez a kérdés voltaképen nem is
olyan nagy fontosságú; megelégedhetünk annak a biztos ténynek
kijelentésével, hogy a diluvium második felében olyan fajta teremtés élt
e földön, még pedig itt Európában, mely ha embernek nevezhető is már,
alacsonyrendű, majomszerű bélyegeinek állandó és jellegzetes
kombinációjával a ma élő emberiségnél kezdetlegesebb típust képviselt. A
fejlődés bizonyítására már ez elég. Ezzel a kijelentéssel azonban nem
azt akarom mondani, hogy a mai európai ember a neandervölgyinek
közvetetlen ivadéka, hogy belőle fejlődött tökéletesedés útján a _Homo
europaeus hodiernus_.


A neandervölgyi ember eltünése.

A neandervölgyi ember végighúzódott a diluvium legnagyobb részén s csak
röviddel a vége előtt, az utolsó jegesedés vége felé, a felső
Moustérien-fokozaton tünt el. Legrégibb időből való a krapinai lelet,
utána következik a legújabban Charente-ban s a Le Moustier-ben talált
csontváz. Legfiatalabb rétegből nyilván a neandervölgyi és a gibraltári
koponyatöredék való. Az utolsó interglaciális időszaktól fogva a
neandervölgyi ember együtt élt az alább leírandó magasabbrendű diluviumi
fajokkal.

A kérdés most már az, hogy milyen módon tünt el ez az emberfajta? Az ez
idő szerint legelterjedtebb felfogás szerint, amelyhez hozzácsatlakozom
én is, kihalt, anélkül, hogy a többi emberfajtával összekeveredett
volna. Minden jel arra vall, hogy a neandervölgyi ember holt ága az
emberiség élő fájának, vakon végződő oldalhajtása a haladó emberi
nemnek. Ezt abból következtetem, hogy a többi kiásott diluviumi koponyák
egyike sem mutat közvetetlen átmenetet ehhez a koponyaalakhoz.
_Adloff_[93] (1907) a krapinai koponyák fogainak összehasonlítása
alapján is tagadja, hogy ez a neandervölgyi ősember közvetetlenül átment
volna a többi diluviumi emberfajtába. Lehet, hogy a hiányzó átmeneti
alakokat napfényre fogják még hozni a további ásatások, de amíg
ilyeneket nem ismerünk, addig véleményem szerint azt kell feltennünk,
hogy a neandervölgyi emberfajta teljesen kipusztult s nem folytatódott a
többi rasszba, mint azt például _Walkhoff_ (1903), _Schlitz_ (1908),
_Gorjanovic-Kramberger_ (1909), _Leche_ (1911) és mások hiszik.[94]


A jégkorszak végének «recens» emberfajtái.

A diluvium utolsó harmadában a neandervölgyi ember mellett más
emberfajták is megjelentek Európában, melyek sokkal közelebb állnak a
mai ember típusához. Ezeket a fajtákat a _Homo neandertalensis_-szal
szemben _Homo diluvialis recens_ néven foglaljuk össze.

Az eddigi csontleletek azt tanusítják, hogy a diluvium végső szakában
máris több ilyenféle emberfajta élt földrészünkön. Valószínűleg
mindannyian kívülről vándoroltak be, keletről és délről.

Legalább három ilyen diluviumi «recens» emberfajtát kell
megkülönböztetnünk: az Aurignac-fajtát, a Crô-Magnon-fajtát és a
Grimaldi-fajtát. Mind a három hosszúfejű, épen úgy, mint a neandervölgyi
ember. A hosszúfejűség az emberi koponyának kezdetlegesebb, ősibb
alakja. Csak az újkor küszöbén, a palaeolithicum és neolithicum
átmenetét jelző azilienben (Ofnet-leletek) tűnik fel Európában a széles
koponyájú, ú. n. brachykephal ember.

Az emberi nem törzsfejlődése szempontjából ezek a recensfajok már nem
szolgáltatnak adatokat; tanulmányozásuk inkább embertani szempontból,
nevezetesen a mai európai rasszok kialakulása kérdésében fontos.


Homo Aurignacensis.

Megjelenésének idejét tekintve, a recens fajták közt legrégibb, s
koponyájának alkotása szerint is legközelebb áll a neandervölgyi
emberhez a _Homo Aurignacensis_. Ezt a nevet _Klaatsch_[95] adta neki az
egyik legújabb idetartozó lelettel talált kőszerszámok típusa szerint.
Eddig öt ilyen koponyát, illetőleg koponyatetőt ismerünk;[96]
valamennyin fölismerhető ennek a fajtának jellegzetes tulajdonsága: a
nagyfokú hoszszúfejűség. Keskeny, hosszúra nyúlt koponyájú ember volt
ez. Testmagassága körülbelül akkora volt, mint a neandervölgyié (160
cm). Csontvázának sokkal karcsúbb volta azt tanúsítja, hogy durva
fizikai erő dolgában nem vetekedhetett a neandervölgyi ősemberrel, de
koponyájának előkelőbb alkotásából, magasabb homlokából viszont azt
következtethetjük, hogy amannál élelmesebb, ügyesebb, fortélyosabb volt
és e tulajdonságainak segítségével bizonyára könnyű szerrel
győzedelmeskedett is rajta.

A legtökéletesebb e fajtához tartozó leletet 1909 augusztus 26.-án ásta
ki _Hauser O._ a Couze völgyének (départ. Dordogne) egy kis
sziklamenedékéből (abri sous roche), azon a hegyoldalon, melyet az
odavaló lakosság Combe-Capellenek nevez. A csontokat _Klaatsch_ írta le
tüzetesen.[97] A csontváz 40–45 éves férfié lehetett. Itt is megtaláljuk
az Aurignac-fajtára jellemző rendkívül hosszú koponyatetőt. A homlok már
meredekebben áll, de még alacsony; a szemgödrök fölött nincs már olyan
erősen kiemelkedő eresz, mint a neandervölgyi emberen, csak mérsékelt
kiemelkedés. Az arc keskeny, hosszú, a szemgödrök már nem kerekek, hanem
inkább négyszögletesek. A fogak és a száj tájéka mérsékelt prognathiát
mutat. A fej legalacsonyabbrendű típusú része az állkapocs, mely zömök,
durva alakjával még a neandervölgyi fajta állkapcsára emlékeztet, de az
állcsúcs már nem húzódik visszafelé, mint azon. Igaz, hogy nem is ugrik
előre, mint a mai emberen, hanem függőlegesen esik le, vagyis _Klaatsch_
elnevezése szerint közömbös. E szerző szerint e koponya típusa a mai
ausztráliai őslakóéhoz hasonlít.

Az Aurignac-fajtához kell soroznunk azt a gyermeket is, amelynek
csontjait 1909 nyarán hozta felszínre _Hillebrand Jenő_[98] a
borsodmegyei répáshutai Balla-barlangból.


Grimaldi-rassz.

A csak két példányból ismert _Grimaldi-rassz_ közel áll Afrika északi
részének mai negroid lakosságához. Nem lehetetlen, hogy onnan vándorolt
be az a férfi s az a nő, akinek a csontvázát a Menton melletti barlangok
egyikének (Grotte des enfants) fenékrétegéből ásták ki.


Crô-magnoni ember.

Még kevésbé rí ki a mai emberiség formaköréből a diluvium utolsó
szakaszának ú. n. _cromagnoni embere_, ez a hatalmas termetű, zord
rénszarvasvadász, aki nemcsak kőből, de már állatcsontból és agancsokból
is nagyon formás eszközöket tudott faragni s aki Dél-Franciaországban és
Észak-Spanyolországban már mint festő- és képfaragóművész is tanújelét
adta kulturára való rátermettségének.[99] Ennek a Magdalénien-korbeli
embernek barlangi festményeit és a sziklákra vésett domborműveit ma is
csodálattal szemléljük.[100]

A crô-magnoni ember egységes, jól jellegzett rassz, minden sarjában
egyforma tulajdonságokkal, úgy a koponya, mint a testalkat tekintetében.
Leginkább Nyugat-Európában volt elterjedve. Középmagas vagy magas ember
volt, rövid, széles arccal, erős állkapoccsal, jól fejlődött szemgödör
feletti kiemelkedésekkel, melyek arcának talán némi vad kifejezést
adtak, de emellett szép, magas homloka volt. Prognathia itt már nincs
jelen, ami nagy különbség az Aurignac-emberhez képest. Az állcsúcs is
már a mai típushoz hasonló. A koponyája ennek is hosszú volt.

_Keith_[101] szerint ez a durva arcvonású ősi népfaj olyanféle lehetett,
mint azok a népek, amelyek mai nap a Himalaya északi és déli lejtőit
lakják. Mások inkább a mai eszkimókban találják meg a crô-magnoni ember
mását. Bár _Ranke_[102] szerint elvétve akad Közép-Európa mai lakossága
közt is ilyenforma koponyaalakú egyén, mégis mondhatjuk, hogy Európában
ilyen durva típusú nép ma már egy sincs többé. De igenis él Európán
kívüli földrészeken s így a crômagnoni ember mint az emberiség egy ősi
fejlődési alakja nem vehető számba.


Furfooz-rassz.

A jégkorszak legvégső szakaszában, helyesebben már az átmeneti
időszakban az utána következő holocénhoz (a «geologiai jelenkor»-hoz)
találkozunk első képviselőivel az Európa mostani lakosságában oly nagy
szerepet vivő rövidfejű, brachykephal emberfajtának. Az első lelet helye
után (E. Dupont találta az első ilyen koponyát 1867-ben Belgiumban, a
Lesse völgyében) Furfooz-rasznak nevezik ezt az emberfajt, mások
Grenelle-rasznak, egy Párizs melletti lelet után. Igen érdekesek R. R.
Schmidt újabb leletei (1908) a bajor-württembergi határ közelében, bajor
területen fekvő Ofnet-barlangból. 33 koponyát talált itt a fáradhatatlan
barlangbuvár 0,85 m. mélyen a felszín alatt, a palaeolith- és
neolith-kor, vagyis a pleisztocén és holocén határát jelző
Azilien-kulturafok kőeszközeivel. Valamennyi koponya arccal nyugat felé
fordult helyzetben feküdt; itt sajátszerű temetési kultusz, ú. n.
részleges temetés esete forog fenn. A koponyák egy része még a régibb,
dolichokephal alakot mutatja, nagyobb része azonban már az újabb, e
korban felmerülő brachykephal idomot. A Furfooz-fajtához tartozik az a
híres koponya is, melyet Hantken Miksa ásott ki a löszből 1872-ben
Nagysápon, Győrmegyében s mely a budapesti egyetem anthropologiai
intézetében van.


Az emberi fejlődés eredménye.

S ezzel végigtekintettünk az ember eredésére vonatkozó legfontosabb
palaeontologiai leleteken. Azt kell mondanunk, hogy bármily érdekesek is
az edigi leletek, távolról sem elegendők még arra, hogy ezeknek alapján
megrajzolhatnók az ember igazi törzsfáját, sőt hogy megmondhatnók:
milyenek voltak a mai emberi fajt közvetlenül megelőző alakok. De a
viszonyok tárgyilagos és higgadt megítélése mellett mégis egy dolog
szükségkép megragadja figyelmünket, nevezetesen, hogy _a harmadkor végén
s a pleisztocén elején és közepén a mainál sokkalta kezdetlegesebb
emberiség élt e földön, olyan emberfajta, mely különösen a gondolkodás
szervét magába rejtő koponya alakulásában jóval közelebb állt az állati
formához, különösen pedig az emberszabású majmok típusához, mint a mai
ember._ Nevezzük ezeket az ősalakokat külön emberszerű (hominid-) fajnak
vagy a mai _Homo sapiens_ kissé durvább válfajának, egyre megy; fődolog
maga az a tény, hogy visszalapozva a Föld történetének korábbi
fejezeteire, egy kezdetlegesebb emberalak maradványai kerülnek szemünk
elé. S ez mégis csak nagyon meggyőzően szól amellett, hogy _az ember is
alá van rendelve a fajfejlődés törvényszerűségének_, hogy az ő
szervezete is egy az idők végtelenségébe visszanyúló evoluciós láncolat
végső szeme.


Az emberiség jövője.

De valóban végpontja-e e fejlődésnek az ember mai állapota olyan
értelemben, hogy ezen a fokon túl már fejlődés nem képzelhető, nem
várható? Ime szinte észrevétlenül eljutottunk az emberiség jövőjének
nagy kérdéséhez. Fog-e még szervezetében változni, agyvelejében
gyarapodni, értelmi tehetségeinek mélységében és határaiban
tökéletesedni az ember? Már a diluvium végső szakasza óta, legalább
valami 50,000 éve, nevezetesebb, törzsfejlődéstanilag számbavehető
változást rajta, legalább is a csontvázán, nem észlelünk. Már _Huxley_
during type-nak, azaz változhatatlan alaknak nevezte az embert s
különösen _Darwin_ vetélytársa, _Wallace_ volt az, aki 1864-ben
kifejtette, hogy az emberi nem szervezetbeli fejlődésében már holt
pontra érkezett, mert szellemi tulajdonságai arra képesítik őt, hogy
szervezetének további változásai nélkül is harmóniában tudjon maradni a
külvilággal s annak változó körülményeivel. Mintha csakugyan zsákutcába
került volna ez a fajta: immár csak a kultura változik és fejlődik ő
mellette, mint valami önálló lény, a fejlődésnek önálló törvényeivel. Az
ember mindig egyformán megismétlődő tudatlanságban, ősi, elemi
állapotban születik bele ebbe a bonyolult kulturába, évezredek
munkájának ebbe a felhalmozott és örökösen gyarapodó eredményébe.
Rövidke életében – ki kisebb, ki nagyobb mértékben – részesévé lesz
ennek a kulturának s talán maga is hozzájárul valamivel a
gyarapításához.

De véleményem szerint elhamarkodott dolog volna az embernek ebből a sok
évezred óta fennálló látszólagos fizikai változatlanságából arra
következtetnünk, hogy ez a lény csakugyan mindörökre képtelenné lett a
továbbfejlődésre. Lehet, hogy ez a fejlődés végtelenül lassú, szinte
észrevehetetlen, még legcsekélyebb mozzanataiban is a diluvium vége óta
elteltnél hosszabb időt igénylő. S ha a diluvium óta az ember nem
változott, ez még mindig nem zárja ki azt, hogy a hosszú tespedés után
ismét fejlődésnek indulhat.


Automatikus fejlődés.

Ha azt a fentebb kifejtett nézetet valljuk, hogy a szerves lények
fajfejlődését elsősorban magához az élő anyaghoz fűződő automatikus erők
szabják meg, hogy az élőlények önmagukban rejlő fejlődéstörvények
alapján önként és szükségszerűen haladnak előre a tökéletesbülés útján,
ép olyan módon, mint ahogy az embrió halad előre a maga kialakulásában:
akkor nincs okunk arra a föltevésre, hogy az emberi szervezet immár
végleg megállapodott, hogy nem haladhat többé tovább a fejlődésében. Az
emelkedés eddigi irányából arra kell következtetnünk, hogy a még
bekövetkezendő haladás az emberi nemet az értelemnek az eddiginél
magasabb színvonala felé vezeti, egyes csökevényes szervek végleges
eltünése mellett.


A természetes szelekció többé nem szerepelhet.

Azok a tényezők, amelyek _Lamarck_ és _Darwin_ rendszerében mint a fajok
formálódásának egyedüli okai és irányító erői szerepelnek, most már nem
fejthetnek ki lényegesebb hatást az emberre. A létért való küzdésnek
alig lehet ma már az emberi szervezetre átalakító hatást tulajdonítani.
Közbejött valami, ami a természet vak erőinek az embert átformáló
hatalmát megtörte, hatását ellensúlyozza, jelesen az emberi kultura, s
mennél haladottabb a kultura, annál inkább szorul háttérbe a természetes
kiválogatódás szerepe az ember fizikai átalakításában. Valaha az izmos,
erős ember nagy előnyben volt a gyönge, a vézna fölött: legyőzte,
megölte, kipusztította őt. Ma a nagy testi erőnek sem a békés munka
versengésében, sem a háború küzdelmeiben döntő fontossága nincs: a
produktiv munkában a gépek, a háborúban az öldöklő géppuskák és ágyúk
vetettek véget a jelentőségének. Találó példát hoz fel _Weismann_
ugyanennek a bizonyítására. A közellátó vagy messzelátó ember azelőtt ki
volt szolgáltatva élesszemű ellenfeleinek s a vadászatban is
gyámoltalanabb volt, mint jól látó társai, miért is hamarább pusztult
el, könnyebben halt meg éhen, mint amazok. Ma a szem fénytörésbeli
rendellenességeit teljesen kijavíthatjuk szemüvegeinkkel s az élet
küzdelmeiben már szinte teljesen közömbös, hogy valaki rendes szemű,
közellátó vagy messzelátó-e. S áll ez többé-kevésbé az embernek
valamennyi fizikai tulajdonságára nézve.

A _Darwin_-féle ivari kiválás szintén kezdi mindinkább elveszteni
tenyésztő szereplését az emberi nem körében, mert azt látjuk, hogy a
házasulandó férfiak és nők már nem annyira a szépségre és más fizikai
tulajdonságokra néznek, mint inkább a lelki tulajdonságokra, de
leginkább az anyagiakat szemmel tartva választják meg élettársukat.
Általában véve a testi és szellemi tulajdonságok tekintetében kevésbé
kiváló férfi is talál feleséget s nem a legszebb és legtökéletesebb
emberek a legszaporábbak.

S végül a _Lamarck_-féle elv, vagyis a környezet és az életmód hatása
sem vehető ma olyan fokban számba az emberi nem átalakítása
tekintetében, mint annakelőtte, mert az ember ma már nagyon tökéletes
eszközökkel védekezhetik a külső hatások ellen, s bármennyire változnak
is a külső tényezők, egyforma életmódot folytathat. A hidegtől ma már
nem félünk annyira, mint ahogy félhetett tőle a szabadban tanyázó vagy
barlanglakó ősember, mert tüzelőszereinkkel, kályháinkkal, meleg
lakásainkkal, ruházatunkkal bátran szembeszállunk vele s még attól se
kellene nagyon tartanunk, ha csakugyan egy újabb jégkorszak következnék
be, mint azt azok hiszik, akiknek nézete szerint még mindig a
jégkorszakban élünk, még pedig annak egy interglaciális szakaszában.

A tapasztalás azt látszik mutatni, hogy manapság a létért való
küzdelemben a legjobb fegyver az eszélyesség, a vállalkozó és üzleti
szellem, a szorgalom, szívós kitartás, takarékosság és hasonló lelki
tulajdonságok.

De a dolog még sem olyan egyszerű, hogy épen csak ezek a tulajdonságok
szabnák meg a természetes kiválogatódás eszközével a faj
továbbfejlődésének irányát. Csak egy dolgot említek: közismert tény,
hogy épen a legintelligensebb körök s a legokosabb, legszámítóbb,
leggazdaságosabb emberek óvakodnak leginkább fajuk korlátlan
szaporításától, náluk van leginkább elterjedve az «egyke» és «semmike»
rendszer, s épen a naiv, kevésbé okos és művelt házaspárok járulnak
hozzá minden megszorítás nélkül az emberi nem számának növeléséhez. S e
«szaporodási kiválás»-nak (_Schallmayer_[103]) hasonló szereplését
látjuk a kulturában előhaladott és kevésbé művelt népek
összehasonlításakor: a haladott francia nép már szinte kihalófélben van
a születések folytonos csökkenése miatt: 1910-ben 1000 emberre
Oroszországban 43·9, Magyarországon 35·7. Németországban 29·8 gyermek
született, de Franciaországban már csak 19·6. A születések számának e
folytonos csökkenése úgy látszik a kultura haladásától elválaszthatatlan
tünemény. Az agyvelő a maga óriási fejlődésével és ravaszságával mintha
úgy viselkednék, mint az állatországban egyes differenciálódásoknak
mértéken túl való kifejlődése: gátat vet a fajta további fejlődésének s
kipusztulásának lesz szülő okává.


Eugénika.

De az emberi nem fejlődésének egy új irányító tényezője jelenik meg
felkelő napként a jövő szemhatárán: a _mesterséges szelekció_ eszméje.
Egy nagy gondolat, egy hatalmas szellemi mozgalom indult Angliából
diadalútjára s máris bűvös körébe vonta az egész világ gondolkozó főit,
a közjóért lelkesülők sziveit: az eugenika eszméje. Ami _Darwin_ neve az
emberi nem multjának kérdésében, az _Francis Galtoné_, az eugenika apjáé
az emberiség jövő fejlődésének gondolatában. Míg eddig az ember
haladását csak a természet vak erői: szervezetének veleszületett
fejlődési törvényei és külső véletlen hatások irányították, most egy más
tényező kezdi kifejteni erre hatását: az emberi értelem, az emberi
tudás, az emberi akarat. A létének tudatára ébredt ember a tudomány
módszereivel kutatja s állapítja meg az emberi nem boldogulásának és
további fajbeli haladásának feltételeit s kezébe vette saját fajtája
testi és lelki tökéletesítésének és nemesítésének ügyét.[104] Ennek a
mozgalomnak alapja az emberi szolidaritás érzése s az emberiség távoleső
jövőjére, későbbi nemzedékek jólétére kiterjedő gondoskodás. Az
ösztönszerű állati életből emberi méltóságának tudatára eszmélt ember
érzi, hogy tagja egy nagy társadalmi közösségnek s hogy e közösséggel
szemben kötelezettségei vannak nemcsak a jelenre, de a jövőre kihatólag
is. Mint ahogy a művelődés növekedésével az egyén cselekvése indító okai
közé mindinkább fölveszi a pillanat szükségletein túl, a jövőre irányuló
gondoskodást, ép úgy az egész emberiség is a kultura haladásával
feladatává teszi a távoli időkbe nyúló, az emberiség jövőjét szolgáló
eszmények megvalósítását. Mert nagy célokat rövidesen elérni, hamarosan
tető alá hozni nem lehet, arra idő kell, sok nemzedéknek folytatólagos,
serény munkája. A vad ősember néhány óra alatt összetákolta nyomorúságos
kunyhóját; a középkorban már óriási dómok emelkedtek évszázadok
váltakozó nemzedékeinek verejtékes munkájával. Az emberiség jövő
fejlődése már nem is annyira a természettudomány, mint inkább a
szociológia dolga. Az emberi kultura története a győzelmek sorából áll,
amiket az emberi értelem a természeten s annak vak erőin aratott.
Legfényesebb győzelme lesz, ha majdan sikerül az emberi nemet
céltudatosan a fejlődés egy magasabb foka, s ezzel egy szebb jövő felé
irányítani a selejtes, degenerált elemek visszaszorítása s a faj
szaporításából való kizárása, a magasabbrendű, értékesebb emberi
egyéniségek tenyésztő pártolása, s az egészséges továbbfejlődés minden
feltételének célirányos előmozdítása által. Ez lesz az emberi értelem
legnagyobb győzelme a természet fölött, a tudománynak legfényesebb
gyakorlati eredménye s legnagyszerűbb bizonysága annak, hogy _a tudomány
hatalom_.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Huxley, Th. H._, Evidence as to man’s place in nature.
London, 1863.]

[Footnote 2: _Darwin, Ch._, On the origin of species by means of natural
selection, 1859. Magyarul: A fajok eredete a természeti kiválás útján. A
3. kiadás után fordította _Dapsy L._, Budapest, 1873.]

[Footnote 3: Az ember eredéséről szólóéban. Hasonlóképen nyilatkozik
Darwin már első nagy műve megjelenése előtt, 1857 december 22-én
Wallace-hoz írt levelében. «You ask wether I shall discuss «man». I
think I shall avoid the whole subject, as so surrounded with prejudices;
though I fully admit that it is the highest and most interesting problem
for the naturalist». Lásd Fr. Darwin, Life and letters of Ch. Darwin.
London, 1887., II. k. 109. lap.]

[Footnote 4: _Darwin, Ch._, The descent of man, 1871. Magyarul: Az ember
származása és az ivari kiválás. A 2. kiadásból fordították _Török Aurél_
és _Entz Géza_, Budapest, 1884.]

[Footnote 5: «The question of questions, the problem which underlies all
others.»]

[Footnote 6: _Dubois-Reymond E._, Ueber die Grenzen des Naturerkennens
und die sieben Welträtsel. Leipzig, 1891.]

[Footnote 7: _Weismann A._, Vorträge über Deszendenztheorie. 2. kiad.,
II. köt., Jena, 1904, 331. lap.]

[Footnote 8: _Selenka E._, Die Gleichartigkeit der Embryonalformen bei
Primaten. Biolog. Centralblatt, XXI., 1901, 484. lap.]

[Footnote 9: Már _Ennius, Cicero_ kedves költője, énekelte, hogy: Simia
quam similis turpissima bestia nobis. (Mennyire hasonlít hozzánk a
majom, ez a förtelmes állat.)]

[Footnote 10: _Bolk L._, Beiträge zur Affenanatomie; Zeitschrift für
Morphologie, 1910, 242. lap.]

[Footnote 11: _Friedenthal H._, Über einen experimentellen Nachweis von
Blutsverwandtschaft; Archiv f. Anat. u. Physiol., 1900 és 1905.]

[Footnote 12: _Uhlenhuth P._, Ein neuer biologischer Beweis für die
Blutsverwandtschaft zwischen Menschen- und Affengeschlecht; Archiv f.
Rassen- und Gesellschaftsbiologie, 1904.]

[Footnote 13: _Nuttall G. H. F._, Blood immunity and blood relationship.
Cambridge University Press 1904.]

[Footnote 14: _Retzius G._ legújabb vizsgálatai szerint (Anat. Anzeiger,
1913, 577. lap) az ember és a gorilla hímcsirasejtjei között úgyszólván
nincs különbség; a csimpánzéi már valamennyire eltérnek az emberéitől s
még inkább az orangutánéi és a gibbonéi.]

[Footnote 15: _Friedenthal H._, Die Stellung des Menschen im
zoologischen System; Zeitschrift f. Ethnologie, 42. évf., 1910., 989.
lap.]

[Footnote 16: Már _Buffon_ mondja az orangról: «Il diffère moins de
l’homme pour le corps qu’il ne diffère des autres animaux auxquels on a
donné le nom des singes.»]

[Footnote 17: _Kiefl F. X._, Charles Darwin und die Theologie.
Rektoratsrede. Würzburg, 1909.]

[Footnote 18: _Méhely Lajos_, Megdőlt-e a származástan?
Természettudományi Közlöny, Pótfüzetek, 1912.]

[Footnote 19: _Obermeier H._, Der Mensch aller Zeiten, I. köt., 1912,
366. lap.]

[Footnote 20: Regressivnek egy szervet vagy testrészt akkor nevezünk, ha
már satnya ugyan, de még némi működés füződik hozzá, csenevésznek
(rudimentariusnak), ha már semmi működése sincs.]

[Footnote 21: Tüzetes ismertetésüket _Wiedersheim R._ híres munkájában
találjuk: Der Bau des Menschen als Zeugnis für seine Vergangenheit. 4.
kiad., Tübingen, 1908. – Magyar nyelven _Mihálkovics Géza_ írt róluk
ismertetést «A csenevész szervek jelentősége az emberre» címen a
Természettudományi Közlöny 1897. évfolyamában (281. lap.).]

[Footnote 22: Nagyon sok emlős állat el tudja zárni a fülnyílását,
különösen a vízben élő és földet túró állatok; van olyan emlős is, mely
a téli álom idejére elzárja a fülnyílását, hogy a hangok ne zavarják az
álmát. Lásd erről: Henneberg, B. Ueber die Bedeutung d. Ohrmuschel.
Anatomische Hefte, 40, 1910, 97. lap.]

[Footnote 23: _Schwalbe E._, Die Morphologie der Missbildungen des
Menschen und der Tiere. I. Teil, Allg. Missbildungslehre. Jena, 1906.,
105. lap. – _Bluntschli H._, Über die individuelle Variation im
menschlichen Körperbau und ihre Beziehungen zur Stammesgeschichte.
Leipzig, 1910.]

[Footnote 24: Pontosabban: csak az ú. n. két vagy több petéjű ikreket,
mert az egypetéjű ikrek nem ez alá a szempont alá esnek, hanem
torzképződmények. A lovakon a többes szülések ritkábban észlelhetők,
mint az embereken (1:400 arányban az egyes szülésekhez képest), a
teheneken 1:80 arányban, tehát körülbelül olyan számban, mint az
emberen.]

[Footnote 25: _Klaatsch H._, Die Stellung des Menschen im Naturganzen.
In: Die Abstammungslehre. Zwölf gemeinverständliche Vorträge. Jena,
1911., 322. lap.]

[Footnote 26: Lásd _Ephraim_, Berliner klinische Wochenschrift, 50.
évf., 1913., 700. lap.]

[Footnote 27: _M. Hoernes_, Natur- und Urgeschichte des Menschen. I.
Band. Wien u. Leipzig, 1901, 141. lap.]

[Footnote 28: _Morris_, Ch.. From brute to man. American Naturalist, 14.
k. 1890, 341. lap.]

[Footnote 29: Méhely Lajos után idézve. (A származástan mai állása.
Állattani közlemények, 4. kötet, 1905 84. lap.)]

[Footnote 30: Ezekre a Chirotherium-nyomokra először
Közép-Németországban a mult század 30-as éveiben lettek figyelmessé; a
legfontosabb leleteket Thüringia szolgáltatta. Később máshonnan is
kerültek elő hasonló kéz- és lábnyomok, Angliából és Európán kívüli
területekről. Ezek a leletek mind triász-korbeliek; e korban a
Chirotheriumok az egész világon el voltak terjedve, de semmiféle
csontlelet sem ismeretes, amely reájuk volna vonatkoztatható. Kéz- és
lábnyomaikból azonban biztosan következtethetjük, hogy végtagjaik
alaptipusa tekintetében az emlősállatokhoz közel állottak. Még inkább
közelítik meg az emlőstípust a legújabban talált «taubachi nyomok»,
melyeket különösen dr. _Pabst_, a gothai természetrajzi múzeum
igazgatója ismertetett. E nyomok még régibb időre utalnak vissza, mint
az eddig ismert Chirotherium-nyomok, nevezetesen a perm-re; ezek
egyedüli bizonyítékai annak, hogy abban az időben egyáltalában voltak
már szárazföldi emlősök.]

[Footnote 31: _Klapp R._, Der Erwerb der aufrechten Körperhaltung und
seine Bedeutung für die Entstehung orthogenetischer Erkrankungen;
Münchener mediz. Wochenschrift, 57. évf., 1910., 564. lap. – _Ephraim_,
Berliner klinische Wochenschrift, 50. évf., 1913., 700. lap.]

[Footnote 32: _Klaatsch H._, Die Einwirkung der aufrechten Körperhaltung
und ihre Folgen für den menschlichen Organismus; Berliner klinische
Wochenschrift. 50. évfolyam, 1913., 653. lap.]

[Footnote 33: Lásd: _Lenhossék_ M., Swedenborg; Orvosi Hetilap, 1904.
évf.]

[Footnote 34: _Brodmann K._, Beiträge zur histologischen Lokalisation
der Grosshirnrinde. Journal f. Psychiatrie u. Neurologie, I–VII. köt.,
1903–1909. U. a., Neue Ergebnisse über die vergleichende histologische
Lokalisation der Grosshirnrinde mit besonderer Berücksichtigung des
Stirnhirnes; Anatomische Gesellschaft. 26. Versaml. München, 1912., 157.
lap.]

[Footnote 35: Dr. _Némai József_, Milyen anatómiai viszonyokon alapszik
az emberi hangképzés felsőbbsége? Orvosi Hetilap, 1913., 393. lap.]

[Footnote 36: Állítólag az egyik emberszabású majom, a gibbon
(Hylobates), szintén tudna éneklő hangot adni. Már _Darwin_ említi, hogy
a gibbon valóságos skálát tud énekelni, _Haeckel_ és _Brehm_ pedig egész
himnuszt zengedeznek az ő szép énekéről. Tudakozódásainkra egyik helyről
(Retzius tanártól Stockholmban) azt az értesítést vettük, hogy a gibbon
csak a nemi érés idején szólal meg, egyszerű ó-ó-ó hangot hallatva, a
másik helyről pedig (Heck dr.-tól, a berlini állatkert igazgatójától)
azt, hogy a hangja nem szép ugyan, de az egyes hangok határozott
magasságban mozognak és lekottázhatók. Az emberi hanghoz hasonló zenei
hangnak azonban ez nem nevezhető.]

[Footnote 37: _A. Kirchhoff_, Darwinismus, angewandt auf Völker und
Staaten. Frankfurt, a. M. 1910, 25. lap.]

[Footnote 38: _Klaatsch H._, Die Enstehung und Erwerbung der
Menschenmerkmale. Fortschr. d. naturw. Forschung. Herausg. v. A.
Abderhalden. 3. kötet, 1911., 322. lap.]

[Footnote 39: _Apáthy István_, A fejlődés törvényei és a társadalom.
Budapest, 1912.]

[Footnote 40: _Hertwig O._, Über die Stellung der vergleichenden
Entwickelungslehre zur vergl. Anatomie, zur Systematik und
Descendenztheorie; Handb. der vergl. und experimentellen
Entwickelungslehre der Wirbeltiere. Herausgegeben von _O. Hertwig._ 3.
kötet, 3. rész, Jena, 1906., 149. lap.]

[Footnote 41: _Kohlbrugge J. H. F._, Die morphologische Abstammung des
Menschen. Stuttgart, 1908.]

[Footnote 42: _Fischer E._, Anthropogenese; Handwörterbuch der
Naturwissenschaften. Jena, 1912., I. köt., 472. lap.]

[Footnote 43: _Haeckel E._, Generelle Morphologie. Leipzig, 1866.]

[Footnote 44: Újabban (1910.) _Klaatsch_ elméletét még a következővel
egészítette ki. Az ember fejlődése a lemuroid ősalakból nem egységesen
ment végbe, hanem egymástól függetlenül két vagy három gócpontban. A
«nyugati centrum»-ban közösen fejlődtek az ősalakból az afrikai
emberszabású majmok (gorilla, csimpánz) s a neandervölgyi ember, továbbá
az ausztráliai őslakó, az egyik «keleti centrum»-ban együtt fejlődött a
gibbon a kihalt _Pithecanthropus_-szal s másfelől az orangután a
jégkorszak Aurignac-emberével. A mai népfajok közül az afrikai szerecsen
s a még változatlanul fennmaradt ausztráliai őslakó a gorilloid ág
származékai, a sárgabőrű fajok, különösen a malájok az ázsiai orangoid
ágéi. Az európai fajok is ez utóbbi ághoz állanak közelebb, de részben
talán a gorilloid és orangoid emberfajta (a naeanderthali és az
aurignacrassz) keveredésének az eredményei.]

[Footnote 45: Hasonló nézetet nyilvánított már 1886-ban _Cope_, a
nagyhírű amerikai palaeontologus. Ő is közvetlenül alsóbbrendű
emlősöktől származtatja az embert, a majmok és félmajmok kizárásával, de
nem mint _Hubrecht_ a rovarevők családjából, hanem az eocénbeli
Őspatásokból (Condylarthra), jelesen Phenacodus-félékből. _Cope_-hoz
csatlakozott 1888-ban _Topinard_, a jeles francia anthropologus is.]

[Footnote 46: Ez az elmélet megfelel az ú. n. Gaudry-Déperet-féle
tételnek, mely szerint az ősalakok mindig kisebbek, mint késői
származékaik. Az afrikai törpe-rasszokról lásd: Poutrin, Les Négrilles
du centre africain. L’Anthropologie, 22. kötet 241. lap és 23. kötet
349. lap.]

[Footnote 47: _G. Steinmann_, Die Eiszeit und der vorgeschichtliche
Mensch., Leipzig, 1910.]

[Footnote 48: _Penck A._ und _Brückner E._, Die Alpen im Eiszeitalter. 3
kötet, Lipcse, 1901–1909.]

[Footnote 49: _Székány Béla_, A jégkorszak. Budapest, 1908.]

[Footnote 50: _P. Lehmann_, Beobachtungen ü. Tektonik u. Gletscherspuren
im Fogarascher Hochgebirge; Zeitschrift der deutschen geologischen
Gesellschaft, 32. köt., 1881., 11. lap.]

[Footnote 51: _Schafarzik F._, Borlova és Pojana Mörul környékének
geológiai viszonyai. A m. kir. Földtani Intézet évi jelentése 1897-ről,
133. lap.]

[Footnote 52: _Lóczy L._, A Retyezát tavairól; Földr. Közl., 32. köt.,
1904., 224. lap.]

[Footnote 53: _Schréter Z._, A Páreng-hegység orografiai és glaciológiai
viszonyairól; Ugyanott, 36. köt., 1908., 142. lap.]

[Footnote 54: _Szádeczky Gy._, Glecsernyomok a Bihar-hegységben.
Ugyanott, 34. köt, 1906., 299. lap.]

[Footnote 55: Az eljegesedés időszakaiban Európának jégtől men tes
vidékein olyan növényzet honolt, mint a mai szamojéd tundrákon: e flora
kisebb cserjékből, törpe fákból, kórókból, különféle mohák- és zuzmókból
áll. A tundra csenevész növényzetének egyhangúságát csak hellyel-közel
tarkítja kis fenyőerdő-sziget.]

[Footnote 56: Lásd erről: V. Hilber, Die geologischen Zeiträume. Die
Umschau, 1913, pg. 294.]

[Footnote 57: _Török Aurél_ említi (Az egyenes testtartású
majomemberről; Természettud. Közlöny, 1896., 478. lap), hogy a
gyüjteményében két, különben egészen szabályosan alkotott női koponya
van, melyek közül az egyiknek csak 925, a másiknak csak 930 cm3-nyi
koponyaürege van.]

[Footnote 58: _Birkner F._, Der Mensch aller Zeiten, 2. köt., 288. lap.]

[Footnote 59: _Leche W._, Der Mensch, sein Ursprung und seine
Entwickelung. Jena, 1911., 361. lap.]

[Footnote 60: Természettudományi Közlöny, 1896., 458. lap.]

[Footnote 61: _Klaatsch H._, Die Stellung des Menschen im Naturganzen;
Abstammungslehre, Jena, 1911., 431. lap.]

[Footnote 62: Lásd erről bővebben: _Branca W._, Der Stand unserer
Kenntnisse vom fossilen Menschen. Leipzig, 1910., 56. lap.]

[Footnote 63: Abstammungslehre, 425. lap.]

[Footnote 64: _Schlosser M._, Über einige fossile Säugetiere aus dem
Oligocän von Ägypten; Zoologischer Anzeiger, 1910., 500. lap.]

[Footnote 65: A maueri állkapoccsal nemcsak a diluviumi Elephas antiquus
csontjait találták, hanem a még valamivel régibb Rhinoceros etruscus,
Ursus Deningeri és Equus Stenoniséit is. Ezért nem fogadható el _Werth_
és _Obermaier_ azon nézete, hogy a maueri csontmaradvány kora a 2.
interglacialis időszakra (mindel-riss) teendő; ennél mindenek szerint
idősebb.]

[Footnote 66: _Ch. Dawson and A. Smith Woodward_, On the discovery of a
palaeolithic skull and mandible in a flint-bearing gravel overlying the
Wealden (Hastings beds) at Piltdown, Fletching (Sussex). Quart. Journ.
of the Geolog. Soc. March 1913. Vol. LXIX. pg. 118.]

[Footnote 67: Természettudományi Közlöny, 1912. évf., 44. köt. 163.
lap.]

[Footnote 68: _G. Schwalbe_, Über die spezifischen Merkmale des
Neandertalschädels; Verhandl. Anat. Gesellsch., 15. Vers. in Bonn,
1901., 44. lap. – U. a., Die Vorgeschichte des Menschen. Braunschweig,
1904.]

[Footnote 69: _H. Klaatsch_, Das Gliedmassenskelett des
Neandertalmenschen; Verhandl. d. Anat. Ges., 15. Vers. in Bonn, 1901.]

[Footnote 70: _J. Fraipont et M. Lohest_, La race humaine de Neanderthal
ou de Cannstatt en Belgique; Archives de Biologie, T. 7., 1887.]

[Footnote 71: _H. Breuil_, Les plus nciennes races humaines connues.
Fribourg, 1910, 23. lap.]

[Footnote 72: _O. Walkhoff_, Die diluvialen menschlichen Unterkiefer
Belgiens und ihre pithekoiden Eigenschaften. _Selenka_, Menschenaffen,
1903, XI.]

[Footnote 73: K. _Gorjanović-Kramberger_, Der diluviale Mensch von
Krapina in Kroatien. Wiesbaden, 1906.]

[Footnote 74: _H. Klaatsch_, Die Aurignac-Rasse und ihre Stellung im
Stammbaum der Menschheit; Zeitschr. f. Ethnol., 42. köt., 1910., 513.
lap. – Cfr. 571. lap.]

[Footnote 75: Bemutatta _M. Busk_ 1868-ban a norwichi anthropológiai
kongresszuson. Legújabb adatok szerint (l’Anthrop., 1911, 623. lap) már
1848-ban találták.]

[Footnote 76: _W. J. Sollas_, On the cranial and facial characters of
the Neanderthal race; Phil. Trans., Vol. 199., 1907., 281. lap.]

[Footnote 77: Sera. G. L., Nouve osservazioni ed induzioni sul cranio di
Gibraltar. Arch. per l’Antrop e la Etnol. 39, 1909.]

[Footnote 78: Keith, A., Ancient types of man. London, 1911, 130 l.]

[Footnote 79: A koponyát ujabban ismét szétszedték részeire s újra
összeragasztották Luschan, Virchow H. és mások közreműködésével.]

[Footnote 80: _O. Hauser_, Découverte d’un squelette du type de
Néanderthal sous l’abri inférieur du Moustier. l’Homme préhistorique.
1909. – _H. Klaatsch_, Preuves que l’Homo mousteriensis Hauser
appartient au type de Néanderthal. U. o. – _H. Klaatsch_ és _O. Hauser_,
Homo Mousteriensis Hauseri; Arch. f. Anthropol., 7., köt. 1909., 287.
lap.]

[Footnote 81: Ezt abból lehetett megállapítani, hogy a csöves csontok
epiphysisei még nem forrtak össze a diaphysissel s a négy bölcseségfog
se bujt még ki.]

[Footnote 82: M. Boule, L’homme fossile de La Chapelle-aux-Saints Paris,
1913.]

[Footnote 83: _H. Breuil_, Les plus anciennes races humaines connues.
Fribourg, 1910., 40. lap.]

[Footnote 84: _H. Martin_, Sur un squelette humain de l’époque
moustérienne-, trouvé en Charente; Compte Rend. Acad. Sc., Tome 153,
1911., 728. lap. – U. a.: L’homme fossile de La Quina. L’homme
préhistorique, 1912, No 8, 225. lap.]

[Footnote 85: _P. Topinard_, Les caractères simiens de la mâchoire de la
Naulette; Revue d’Anthropologie, 1886., 384. lap.]

[Footnote 86: _A. Rzehak_, Der Unterkiefer von Ochos; Verhandlungen d.
Naturw. Vereines in Brünn, XLIV. köt., 1905., 2. lap.]

[Footnote 87: _Luschan_ véleményét arra alapítja, hogy a mostan élő
prognath rasszok valamennyien sötét bőrűek.]

[Footnote 88: _Huxley Th._, Evidence as to man’s place in nature.
London, 1864., 155. lap.]

[Footnote 89: _Klaatsch H._, Ergebnisse meiner australischen Reise;
Korrespondenzblatt d. Deutsch. Ges. f. Anthropol., Ethnol. u. Urgesch.,
38. évf., 1907., 8–12. sz. _Klaatsch_ ezenkívül még számos dolgozatot
írt e tárgyról.]

[Footnote 90: _Klaatsch H._, Verhandlungen d. 22. Versaml. d. Anat.
Gesellschaft, Berlin, 1908., 269. lap.]

[Footnote 91: _Hillebrand Jenő_, A fossilis ember kérdése; Földtani
Közlöny, 1913.]

[Footnote 92: _Boule M._, L’homme fossile de la Chapelle-aux-Saints.
Paris, 1913, 239. lap.]

[Footnote 93: _Adloff P._, Die Zähne des Homo primigenius von Krapina
und ihre Bedeutung für die systematische Stellung derselben; Zeitschrift
f. Morphol. u. Anthropol., X. köt., 1907., 197. lap. – _Adloff_ arra
alapítja nézetét, hogy a krapinai koponyák zápfogain feltünően gyakran
fordul elő a gyökerek egybeolvadása. 23 felső zápfog közül, amelyek közt
13 első moláris, csak kettőn van meg a rendes három gyökér, 24 alsó
közül csak kettőn a rendes két gyökér. Ez pedig _Adloff_ szerint
progressziv, magasabbrendű vonás. Ugyanilyen vonás az is, hogy a
krapinai koponyák alsó zápfogainak rágó felszínén ritkábban fordul elő
öt gumó, mint a mai koponyák zápfogain.]

[Footnote 94: A fentebb mondottak alapján nem fogadható el Forrernek az
a nézete (Urgeschichte der Europäers, 1908), hogy a neandervölgyi
ősember a nagy hideg miatt kivándorolt Európából s vándorutján
Ausztráliába jutva, (mely akkor még közvetlenül összefüggött az ázsiai
kontinenssel), ott telepedett meg s hogy utódai e földrésznek még mai
napig is élő őslakói.]

[Footnote 95: _Klaatsch H._, Die Aurignacrasse und ihre Stellung im
Stammbaum der Menschheit; Zeitschr. f. Ethnologie, 42. évf., 1910., 537.
lap.]

[Footnote 96: Galley Hill (1888), Brüx (1871), Brünn (1891), Combe
Capelle (1908), Balla-barlang (1909).]

[Footnote 97: _H. Klaatsch_ u. O. Hauser, Homo Aurignacensis Hauseri,
ein paläolithischer Skeletfund etc.; Prähistorische Zeitschrift, 1.
kötet, 1910., 274. lap.]

[Footnote 98: Dr. _Hillebrand Jenő_, A répáshutai Balla-barlangban
talált diluviális gyermekcsontok maradványai; Földtani Közlöny, XLI.
köt., 1911., 2. füzet.]

[Footnote 99: Lásd erről bővebben: _Lenhossék Mihál_y: A jégkorszakbeli
ember kulturája. Természettud. Közlöny, 1912.]

[Footnote 100: A crô-magnoni emberre vonatkozó csontleletek elég nagy
számúak. A legfontosabbak a következők: Crô-Magnon (1875),
Laugerie-Basse (1872), Duruty (1874), La Chancelade (1888), Grotte des
Hauteaux (1894), Lautsch (1900), Menton (1872–1902), Romanelli-Castro
(1904), Ofnet (1908), Laugerie-Haute (1909).]

[Footnote 101: _Keith A._, Ancient Types of man. London, 1911., 71.
lap.]

[Footnote 102: _Ranke J._, Der Mensch, 2. kiad., II. köt., 1902., 467.
lap.]

[Footnote 103: _Schallmayer W._, Vererbung und Auslese, 2. kiad., Jena,
1910.]

[Footnote 104: Helyesen mondja Tylor: Mankind is passing from the age of
unconscious progress to that of conscious progress.]




TARTALOM.

  Bevezetés  1
  Az ember mint értelmi lény  3
  A lelki élet autonómiája  4
  Ignoramus  5
  Az ember mint az állatország tagja  6
  Ember és majom  8
  Származástan  13
  Csökevényes szervek, mint az ember állati származásának bizonyítékai  14
  Fejlődéstani bizonyítékok  18
  Atavizmusok  20
  Az emberi test jellemző tulajdonságai  23
  Az ember egyenes testtartásáról  25
  Az egyenes testtartás keletkezéséről  28
  Az egyenes testtartás következményei az ember szervezetében  34
  Az ember agyvelejéről  35
  Agysúly az emberen és állaton  36
  Az agyféltekékről  37
  Az agykéreg szférái  38
  Asszociációs központok az agyvelőben  40
  A homlokkarélyról  41
  Az emberi agyvelő hatalmas fejlődésének következményei  43
  Az ember és állat gégéje  44
  Az ember testének szőrtelensége  48
  Származástan  50
  A szelekció-tan elégtelensége  51
  Megszabott irányú fejlődés  52
  Az ember törzsfája  54
  Elméletek az emberi nem fejlődéséről  55
  Haeckel  55
  Schwalbe  56
  Klaatsch  58
  Hubrecht  60
  Kollmann  61
  Az ember palaeontológiája  63
  Az emberi nem megjelenésének ideje a földön  64
  Eolith-kérdés  67
  A jégkorszakról  68
  Európa a diluvium idején  69
  Magyarország a jégkorszakban  71
  A jégkorszak állatvilága  73
  Postglaciális korszak  78
  A jégkorszak tartama s az emberi nem kora  79
  Pithecanthropus erectus  80
  Heidelbergi állkapocs  86
  Piltdowni koponyatöredék  88
  Homo Neandertalensis  91
  A spy-i koponyák  95
  Krapinai lelet  97
  A gibraltári koponya  100
  Homo Mousteriensis  101
  Homo Chapellensis  104
  La Ferrassie-i csontlelet  106
  Charente-i lelet  106
  Neandervölgyi típusú állkapcsok  107
  A neandervölgyi ember jellemzése  109
  Külön species, vagy alacsonyrendű rassz?  114
  A neandervölgyi ember eltünése  116
  A jégkorszak végének «recens» emberfajtái  118
  Homo Aurignacensis  118
  Grimaldi-rassz  120
  Crô-magnoni ember  120
  Furfooz-rassz  122
  Az emberi fejlődés eredménye  122
  Az emberiség jövője  123
  Automatikus fejlődés  125
  A természetes szelekció többé nem szerepelhet  125
  Eugénika  128





        
            *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN ***
        

    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.