Képzelet-királyfiak : Mese

By Margit Kaffka

The Project Gutenberg eBook of Képzelet-királyfiak
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Képzelet-királyfiak
        Mese

Author: Margit Kaffka

Release date: November 19, 2025 [eBook #77268]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1909

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉPZELET-KIRÁLYFIAK ***

KÉPZELET-KIRÁLYFIAK

MESE

IRTA

FRÖHLICHNÉ-KAFFKA MARGIT

BUDAPEST

LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. És Fiai) r. t. könyvkiadóvállalata

1909

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




Képzeletország.

A királyi palota kertjében valamennyi csodálatos virág munkában volt
ezen az éjszakán; ők szolgáltatták a zenét az ünnepséghez. Sápadt és
előkelő virágok hangversenyszámokat énekeltek pompás estélyi
öltözetükben és büszke, fehér nyakukat a holdvilág felé nyujtogatták,
hogy kivághassák a magas c-t. A zenekarban is csupa finom és kitünő
származású virág működött és egy hosszúra nyúlt tűzililiom szigorúan
ütötte a taktust. Ám a kert távolabbi részén katonabanda játszott.
Vörössel sujtásozott dolmányú szegfűvek, piroscsákós mályvák
feszítettek; mindegyik előtt kotta volt. Egy kényes, szép sarkantyúvirág
felváltva három kis rézdobon is tudott játszani egymaga, míg a
bazsarózsa, aki már őrmester volt, a pukkadásig fölfújt arccal, izzadva
trombitált. És ezeken kívül voltak még a tömegben magános hárfáslányok,
szép, teljes violák, akik gyöngéd ujjakkal pengették a holdsugárból való
aranyhúrokat. És voltak bolondos jelmezekbe öltözött kis hegyi
csajkárok, cickórók és csöngettyűkék, akik furcsa nótákat adtak elő és
táncoltak, hajladoztak is hozzá. Sőt még cigánybanda is játszott
valahol. Szép szál búzavirág volt a prímás, ügyes kis muskátli
kontrázott és egy derék máklegény emberségesen dolgozott a nagybőgőn; de
minderre mégis csak azt mondta a közönség, hogy nem művészi, mert ezt
nagyon is jól meg lehetett érteni.

A virágok tehát muzsikáltak ezen az éjszakán a kastély gyönyörű
kertjében; mert Képzeletországban minden virágnak született hajlama van
a zenéhez. Ám be volt rendelve villamossági szolgálattételre a császári
és királyi bogár-hadsereg Szentjánosról nevezett szárnyasezrede is; és a
miriád sejtelmesen csillogó színes lámpácska mint mélytűzű drágakő
csillogott és pompás lampionfüzérekké sorakozott a lombok közt s az
oszlopos terraszok csipkés kőfaragványain. A kivilágított utakon pedig
ott sürgött-forgott Képzeletország népének színe-java és kivette a
részét minden mulatságból. Volt szökőkút, amelyből színes bor ömlött
márványmedencébe; volt tűzijáték és rakéta, aztán léghinta, célbalövés
és minden, amit csak kivánni lehet. De mindenkinek mégis az tetszett a
legjobban, hogy apró lakájok, selyemlábú gnómok futkostak az ünneplő
sokaság közt párolgó tálakkal, feltornyozott süteményestálcákkal, és a
ráncos kis kék pofájuk hizelkedően mosolygott, ahogy kinálkoztak. Sőt az
is megesett, hogy valamelyik bámészkodónak egyszer csak a lábához
dörzsölődzött egy pirosra sült, ropogós malac vagy pulyka és oldalt
pislogott rá, mondván:

– Szelj csak a hátamból!

A hátába kés volt szúrva és ha szeltek belőle, mindjárt újra nőtt és nem
fájt neki egy csöppet sem; ellenkezőleg, nagyon jól esett.

Azt mindenkinek tudnia illenék, hogy Képzeletországban nem ismerik az
éjszakai alvást; hiszen ez a népség éjjel még sokkal elevenebb. Ilyen
nagy mulatozásra azonban még ott sincs mindig alkalom. De ma az egész
országnak ünnepelnie kell, mert a Képzelet-király három szép, fiatal
legényfia jutott leventesorba. Egyidősek voltak, egy napon kellett a
nagy útra indulniok és ma a búcsúlakomájukat ülték.

Most pedig egészen különös dolgot kell elmondanom, ami azonban ebben az
országban egészen megszokott és cseppet sem csodálatos. Abból áll pedig,
hogy, ha itt valamelyik királyfi a gyereksorból kijut és eléri a
huszadik évét, egyszer csak egy holdvilágos, tavaszi éjszakán eljön érte
valami sohasem látott, idegen, hófehér fogat. Az oldala átlátszó, mint a
víz, lágy köd az ülése, felhőből a nyereg, ökörnyálból a kantár, négy
fehér ló van elébe fogva, olyan szelidek, mint a fátyolos menyasszonyok
és a kétfelé vált, hosszú, síma sörény úgy omlik le a nyakukon, mint egy
bolyhos éjjeli lepkének leeresztett két szárnya. És ez a puhán robogó
fehér fogat elvisz egyszer életében minden fiatal királyfit nagyon
messze vidékekre, – talán épp a Valóság országa felé, bár ezt sohasem
lehet egészen bizonyosan megtudni. Mert míg oda vannak, hírt sem hall
senki az eltávozott felől; mikor pedig egy idő mulva honnét, honnét nem,
csak otthon teremnek megint, egy darabig olyan különösen viselik
magukat, zavaros, furcsa dolgokat mesélnek, aztán egyre jobban
elfelejtik ennek az ifjúkori kalandnak az emlékét. Később már csak úgy
tűnik fel az egész, mintha egy másik életben, még a születésük előtt
történt volna velük; és amikor megöregszenek, meleg kályha mellett, puha
karósszékből mint nagyanyók és nagyapók sok fura mesét mondanak erről az
unokáiknak. A gyermekek nyitva felejtett szájjal hallgatják, de a
felnőttek mosolyogva legyintenek és azt mondják rá: álom. Nem tudni,
honnét vették épp ezt a szót, de úgy illett rá, hogy el is nevezték az
egész titokzatos utazást Álomnak és úgy megszokták, hogy már nem is
csodálkoztak rajta.

Azonban a fontosképű öreg tudósok Képzeletországban is mind azon törik a
fejüket, amit más ember a megszokás miatt egész természetesnek tart.
Hogy miképpen lehet egy szem magocskából virágos nagy fa; vagy hogy
miképp jöhet el hozzánk a napról a melegség, mikor nincs neki
országútja. Úgy-e, ti még nem gondolkodtatok ezen? Nos, a tudósok vastag
könyveket írtak össze a fehér utazásról és kisütötték, hogy ennek is
valami rejtett értelmének kell lennie, mint minden rendes dolognak. És
megírták, hogy Valóságország valahol a messzeségben, a nagy Üresség
másik oldalán van és egyre arra vár, hogy Képzeletországban teremjen már
egyszer egy olyan királyfi, aki megtudja hódítani. Ám a képzelet csak az
Álomban juthat el a Valóság tájékára és ezért jön minden királyfiért a
puha álomfogat, hogy szerencsét próbálni vigye. Hogyha nem sikerül, – és
eddig egynek sem sikerült a hódítás – akkor a visszatérő büntetésből
mindent elfelejt, amit látott vagy tapasztalt, csak homályosan dereng az
emlékezetében valami összevisszaság. De egyszer majd csak akadnia kell
valami ügyes, okos ifjúnak, aki eltalálja a módját és akkor egyszerre
nagy világfelfordulás lesz és minden meg fog változni És a világ
megváltozásától szoktak-e egyebet várni, mint jót? Hiszen ki volna a
sorsával megelégedve? Azért Képzeletországban már erősen várták azt a
megjövendölt, világhódító daliát.

Ma pedig a királynak egyszerre három egyidős fia lett nagykorú és a
pompás királyi lakban búcsúlakomát ültek; ezen az éjszakán kell eljönnie
értük az Álom ködös kocsijának. A virágok muzsikáltak a kertben, az
emberek pedig csillogó szemmel jártak, a széles kerti utakon
keresztül-kasul tolongott a vigadó sokaság és a három szép hercegfiúról
beszélt mindenki.

– Ki tudja? Hátha ők az igaziak? Hisz oly szép, fiatal és gondosan
nevelt mindegyik! Oh, oh, nagy idők következhetnek ránk, nagy
változások, – mondották a fontoskodók, akik mindent tudni látszanak.

Odabenn a nagyteremben pedig miniszterek ültek a lakománál és
pohárköszöntőket mondtak egymásra, miközben ha nem jutott már semmi az
eszükbe, addig beszéltek, míg megint eszükbe nen jutott valami. Más
termekben a palotahölgyek lejtették a táncot és a legyezőjük mögül egyre
a szomszédnőjük felé pislogtak, nem csipkésebb e annak a rokolyája és
nem mondanak-e több bókot neki. Lenn a kunyhóban pedig egy szemtelen kis
kukta már a harmadik darab lincifánkot pofázta be titokban és egy másik,
szelid kis kukta már a harmadik nyaklevest kapta emiatt ártatlanul. Csak
az ünnepelt három királyfi nem volt sehol a mulatók közt.

Fenn, a vártorony nagy fegyvertermében az öreg király most búcsúzott a
legkedvesebbik fiától, aki épp egy órával volt idősebb a másik kettőnél.
Szép, izmos, hatalmas növésű legényke volt Acháj királyfi, a
fegyverruhája csak úgy csillogott rajta és a bőrtűszője csupa
buzogányokkal, hegyes tőrökkel, feszes íjjakkal volt körültűzködve. Az
öreg király a vállára tette a kezét.

– Mintha magamat látnám benned, édes fiam, ilyen lehettem éppen húsz
esztendős koromban. Ami nekem nem sikerült, sikerüljön neked, mert tudd
meg, hogy csak egy dologért érdemes élni és ez a hatalom. Ez legyen a te
álmod is és az Álom a Valóság országába vigyen!

És az öreg király megáldotta Acháj királyfit.

A második herceg Námán, aki csak félórával volt amannál fiatalabb,
ezalatt a kert egy elhagyatottabb zúgában sétált tanítómesterével, az
udvari tudóssal. Mindketten sötétszínű talárt és a fejükön háromszögletű
barétet viseltek és csendesen járkáltak a fák alatt, míg a mulatók zaja
csak gyéren hallatszott idáig. Ez a fiatal herceg is szemrevaló legény
volt, csak egy kicsit sápadtabb és komolyabb arcú és a szép fekete
szeméből okosság és töprengés látszott. Egy fordulónál megszólalt a
tudós csendes meghatott hangon:

– Te voltál a legjobb tanítványom hármatok közül és amire én
taníthattalak, azt már mind tudod. Sőt azt hiszem, már sokkal többet is,
amiket magadtól találtál ki. Fiam, ez még mind kevés ahhoz a sokhoz
képest, amiket ketten sem tudunk. Én, tudod, egy nagy könyvet írtam
egész életemben, amelyben bebizonyítom, hogy egy kétszázezer év előtt
élt vízipóknak csak hat lába volt és nem nyolc. De ebben eltelt az élet
és nem értem rá egyébre. De te még ráérsz, siess, gyermekem és, ne
feledd, hogy, ha találnál a mindenségben egy szilárd pontot, annak a
segítségével kiforgathatnád a világot a sarkából.

Meleg kézszorítással búcsúzott tanítványától és Námán királyfi
szeretettel viszonozta, bár ha valaki a homályban okos fiatal arcára
néz, láthatta volna, hogy magában egy kicsit mosolyog.




Acháj.

Acháj királyfi megdörzsölte a szemét és szétnézett. Homályos, hajnali ég
alatt találta magát és körülte szirtes hegyvidék terült el. A kövek
barnás mohával voltak borítva és nagy messzeségben egyetlen szál virág
se látszott, csak fekete hegyszakadékok és óriás sziklák.

– A Valóság országa meglehetősen szürke és egyhangú – mondotta a fiatal
herceg ásítva és talpra szökött. – Lássuk csak!

Néhány lépést tett előre és a hegypárkány széléig jutott. Alatta mély
völgység terült el, sötét, irtatlan őserdőkkel, fenn a magasságban pedig
tömött gránitból való nagy sziklaormok mint bókoló vén óriásfejek
sorakoztak. A legtávolabbiak csúcsa hófehér volt és a jégmezők pompás
színekben ragyogtak, mert bár a nap még nem kelt fel, a látóhatár széle
alól odaküldte a magasságba az első éles és friss sugarait. Igen,
bizonnyal nagyszerű kép volt ez! Acháj kinyujtóztatta zsibbadt karjait
és domború mellét kifeszítve tele tüdővel szívta be magába a pompás,
zamatos hegyi levegőt. Eközben a keleti ég széle lassan pirulni kezdett
és mint egy óriási tűzgolyó, bíborszínű lángoló arccal emelkedett lassan
feljebb a fenséges égitest. A királyfi tágranyílt csillogó szemmel nézte
és amint a nap egészen elvált az ég aljától és teljes szépségében
mutatta arcát, akaratlanul is felkiáltott az elragadtatástól és kitárta
mind a két karját feléje. Lehet, hogy ez volt az első imádság.

– Oh milyen erős, milyen hatalmas itt minden, – suttogta. – És oly
világosan, tisztán lehet látni a Valóságban a tárgyak vonalait. Itt
minden olyannak látszik, amilyen. Ezt szeretem én! És milyen felséges
volna urává lenni ennek a világnak és parancsolni neki. Ki lehet az,
akinek a hegyek, erdők és vizek engedelmeskednek?

Míg az ifjú így tünődött az új világ csodáin, lassankint egészen nappal
lett és az erdős völgyekből is felszállt, eltisztult a köd; látni
lehetett a fák zúgó koronáját odalenn.

– Éhes vagyok! – mondta Acháj hirtelen és megtapogatta íjját és tegzét.
– Éhes vagyok és az erdőben bizonnyal sok a vad.

És ruganyos léptekkel indult meg a hegyfal meredek sziklái közt, hogy
lejebb ereszkedjék. Nehéz és veszedelmes volt az út, de épp ez
csodálatos jókedvre derítette. Az ereiben csak úgy bizsergett a vér.

– Jó napom van, érzem, – gondolta csaknem ujjongva – ma királyi vadat
kell ejtenem.

Már az erdőség szélén járt és a bozótos sűrűség sok helyen útját vágta,
úgy hogy késével kellett rést egyengetni magának. Majd az őserdő
hatalmas, évszázados fatörzsei közt haladt előre. Sokszor megzörrent
mögötte a bokor és apróbb erdei vadak keresztezték az útját. Menekülni
engedte őket, pedig az éhségét csillapíthatta volna velük. Ám ma valami
különös, mámoros diadalvágy tüzelte – nagyszerűbb zsákmányra várt.

Végre úgy tünt fel neki, hogy előtte ritkulnak a fák s egy szirtes lejtő
közelében hűs, tiszta erdei forrásvízre akadt, mely egy kristályos, szép
kis zuhatagból kapta vizét. Néhány gyönyörű égerfa hajtotta fölé lombját
s a királyfi megállott az egyik fatörzsnél. Fölötte a sziklafal
meredezett kúszó, csenevész bokraival és a királyfi látta, hogy az egész
hegyoldal mély barlangokkal és odvakkal van megszaggatva. Nem messze
innét, az ellenkező oldalon volt egy szép, fűves erdei tisztás.

– Az erdő vadjai e forrásra járnak, itt várok kissé, – gondolta Acháj és
csendesen maradt a sűrűségben.

Nemsokára különös, lassan erősödő morajlást hallott és a fák ágainak
zörejét, amint valami száguldó csoport letöredezi útjában. A királyfi
jobban odafigyelt és gyakorlott fülével mindjárt észrevette, hogy a
szakgatott kiáltozás semmi ismerős vadállat hangjára nem vall. Pedig
mintha egész falka közelednék erre.

Egy pillanatig zavarodottan állt Acháj, aztán hirtelen előrehajolt. Oh,
már látni lehetett, a tisztás másik oldaláról, a fák közül fülrengető
bődülést hallatva vált ki a vad, egy hatalmasan kifejlett, gyönyörű
szarvasbika és hátraszegzett, pompás agancsaival dühös iramban
közeledett feléje a füves térségen át. Úgy látszott, hogy üldözők elől
menekül.

Csak egy pillanat műve volt az egész. Acháj kifeszítette íjját, célzott
és a nyíl szügyen találta a pompás állatot. A vad horkanva esett össze,
ám sebe mégsem lehetett halálos, mert a fűbe rogyva fájdalmas kiáltással
vetette hátra szép fejét, félelmes dühvel rugdalt és csapkodott maga
körül, vére szétfreccsent és pirosra festette a pázsitot.

– Nem akarom, hogy kínlódjék! – mondta a királyfi részvéttel. És
merészen a közelébe sietve, egy bámulatosan ügyes mozdulattal félkézzel
megragadta az állat veszettül csapkodó agancsait s fejét így vasmarokkal
előre görbítve, hirtelen tarkójába szúrta kését. A szarvas abban a
pillanatban kiszenvedett.

Acháj csak akkor nézett szét maga körül és a szája is nyitva maradt a
csodálkozástól. A sürűségből előbukkanva, a fák alól és a kövek mögül
bámuló, idegen arcok meredtek felé és félmeztelen lényeket látott, akik
őhozzá hasonlítottak, ám torzonborz alakjukat állatbőrök fedték és
kőbaltákkal, fadorongokkal voltak fegyverkezve. A Valóság emberei
voltak.

Acháj egy pillanatra sem ijedt meg és nem gondolt menekülésre.
Ösztönszerűen érezte, hogy azok nem ellenségei. Egy percig még így
farkasszemet néztek egymással, aztán az idegenek csoportja egy hatalmas
kiáltással kivált a sűrűből, a királyfi felé rohant és földre vetette
magát előtte.

– Parancsolj nekünk! Szolgáid vagyunk és te vagy urunk!

Acháj vigignézett rajtuk és szíve megdobbant, habár alapjában véve
szinte természetesnek látta a dolgot. Hogy ő az úr, aki parancsolni fog.
Érezte, hogy erre született.

A csoportból egy őszhajú, de azért marcona kinézésű férfi emelkedett fel
és így szólt:

– Te vagy urunk! A barlanglakók mindegyikének parancsolni fogsz ezentúl
a fekete hegységben. Mert úgy egyeztünk meg valamennyien ez erdőségek
népe, hogy parancsoló vezért fogunk választani, akinek a szavát
kövessük, ha vadászatra megyünk, hogy így több vadat ejthessünk el. Aki
önkezével öli meg ma e szarvast, – így mondták a vének – az legyen a
barlanglakók vezére! Te megtetted. Ám te talán nem is vagy hozzánk
hasonló ember, a karod erősebb, a fegyvered csodálatos és a szemed
nézése parancsolni tud. Talán az elhalt apák lelke vagy te?

– Uratok vagyok! – mondotta Acháj egyszerűen.

És egy kézmozdulattal jelt adott az elejtett szarvas felbontására. Mikor
pompás bőrét lehúzták és átnyujtották neki, ő kiválasztott a közelben
egy hatalmas vándorsziklát, épp azt, amely mellett a szarvas elesett,
beterítette az állat bőrével és helyet foglalt rajta.

– Ez a kő lesz trónusom és itélőszékem! – mondotta.

A barlanglakók remegtek az izgatottságtól, hogy a zsákmányhoz jussanak
és mohó, falánk éhség csillogott a szemükben. Már valamennyien rá
akartak rohanni, mikor az új vezér a pillantásával visszautasította
őket, aztán három öreggel felosztatta a húst. Valamennyiüknek bőven
jutott, annyi, hogy jóllakhatott és családját jóltarthatta belőle, – bár
a legszebb darabot jóelőre a vezérnek nyujtották hódolatul. És bámulva
néztek egymásra. Valóban, még sohasem volt osztozkodás vérontás nélkül,
most pedig mindenik meg van elégedve s a zsákmány jórésze még
osztatlanul hevert a földön.

– Hozzátok a maradékot utánam! – intett Acháj a véneknek.

– Miért, uram? Hiszen most már mindenki jóllakott.

– El fogom tenni, – mondta Acháj – hogy ne kelljen holnap is vadászni.

A három öreg elbámult. Sok évet éltek vadászva a rengetegben, de
valahányszor jóllaktak, sohasem gondoltak többé a holnapra.

Most elvezették ifjú vezérüket odvaikhoz és megmutatták a neki szánt
barlangot. Valamivel tágasabb volt a többinél, de épp olyan kemény
szikla a földje és szűk lyuk a nyílása. De Acháj azért jól érezte itt
magát és amikor az elejtett vad bőrén pihenni tért, boldogan suttogta:

– Hatalmas vagyok máris, van hadseregem és minden barlang az enyém. De
ez még semmi!

Másnap valóban nem kellett vadászniok, a tegnapról maradt hús
kielégített minden barlanglakót. Acháj tehát maga köré gyüjtötte a
férfiakat és elkérte fegyvereiket. Bizony kezdetleges szerszámok voltak.
Egy-egy átfúrt fadorong, melybe valami nyelet dugtak, vagy egy durva
kődarab, amit úgy találtak és valamelyik oldala véletlenül éles volt
vagy hegyben végződött. Acháj kezébe fogott két ilyen követ és elkezdte
őket erős kezével egymáshoz dörzsölni, ugyanazt parancsolva a többieknek
is. Nehéz munka volt és az alattvalók százszor is elvesztették a
türelmüket de a vezér parancsoló nézése megfélemlítette őket és tovább
folytatták. A nap már lehanyatlott, mikor a kőfegyverek két oldala
elvesztette érdességét, símára csiszolódott és úgy hajolt össze, hogy az
ék hegyes és éles volt; a vérontásra valóban kitünő eszköz. Most már
mindenki örült új fegyverének és alig várta, hogy kipróbálhassa.

Másnap üvöltöző, össze-vissza csoportban állták körül a vezér
barlangját, mert ismét éhesek voltak és vadászni akartak. Mikor Acháj
kijött, szigorúan nézett végig rajtuk.

– Így nem megyünk, mint az állatok csürhéje. Azonnal oszoljatok két
csoportba. Az asszonyok és a gyermekifjúk menjenek a nagy szikla tövéhez
és álljanak sorfalat. Ha jelt adok, rohanjanak kiáltozva és az ágakat
csapkodva előre, de nem egy csapatban, hanem széles vonalban, hogy az
erdőség jó része át legyen zavarva. Mi a tisztás felé megyünk a
fegyveres férfiakkal, hármasával elrejtőzünk körülte és úgy várjuk be a
vadakat, amiket azok felénk hajtanak.

A nép most már vakon és jókedvvel, lelkesen engedelmeskedett. Érezték,
hogy már nemcsak karral és marokkal, hanem ésszel indulnak zsákmány után
és a Képzeletnek is szerep jut a harcban. Hiszen a vadászat előre ki
volt gondolva. Ezentúl így ment ez, előre tervezve és szabályos rendben,
– hamarabb jutottak így zsákmányhoz és kedvet leltek a munkában.

Most már több szabad idejük maradt és sokszor ültek otthon a barlangban,
a leölt állatok bőrével babrálva, amit egyre ügyesebben sikerült
öltözetté formálniok.

Új fegyvereket is készítettek. Hegyes nyílvesszőket faragtatott velük a
vezér a kőkések segítségével és íjjakat csináltak feszes, hajlós
faágból, amire állati beleket húztak. Milyen könnyű volt most már a
vadászat. Hisz az állatoknak nincs fegyverzetük.

Egy ízben ép az íjj favázán dolgoztak, de a husáng nem akart hajlani,
törékeny és reves volt, s ahogy széttört Acháj kezében, apró, fényes
szikrák pattantak szét belőle. A vezér megnézte a két fát,
összedörzsölte és újra szikrázott. Most már szakadatlanul dörzsölte és a
revült fa bevilágította a barlangot, s a félénk, bámuló arcokat. Egyszer
aztán felcsapott magasra egy piros tűznyelv és a fadarab füstölögve
égett a vezér kezében. Egy asszony sikoltva kapta el a kezét, amint
feléje kapott, a tűz megpörkölte ujjait. Már-már rémülve menekültek a
bennlevők, de Acháj kemény szava visszaparancsolta őket. A barlang
közepére tette az égő fát és többet is rakatott oda. Mind tüzet fogott
és nemsokára barátságos, piros fényt hintve, vidáman csapkodott fel az
első tűzhely lángja. Ah, milyen gyönyörűen táncoltak az apró, lobogó
nyelvek, mennyi szépet láthatott játékukban az, aki Képzeletországból
került a Valóságba. De a barlanglakók arca is földerült és a hűvös
éjszakában jólesően bizsergette tagjaikat valami.

Egy fiatal leány, a nép vénjének unokája, merészen a tűz fölé tartotta
izmos karját és azt mondja: Meleg! Soha, senkitől sem hallotta ezt a
szót, csak úgy véletlenül pattant ki ajkán abban a percben. De nemsokára
többen is utána mondták: meleg! és amíg nekibátorodva közelebb húzódtak,
úgy találták, hogy ez az új szó legjobban illik az új jelenségre. Acháj
vezér fölemelte fejét, a fiatal leány mellette állott, izmos, szép
alakját pettyes menyétek összeaggatott szőrméje fedte, sötét haja
gyűrűzve omlott el a vállán és mosolygó, üde arcát besugározta a tűzhely
fénye.

Egy idős asszony ekkor egy darab nyers őzcombot hozott elő és odavetette
a tűzhöz, a többiek pedig kacagtak a tréfán; vajjon megérzi-e az
élettelen hús is az új meleget, ami az áldott nap erejéhez hasonlít. S
valóban, az őzcomb lassan sercegni kezdett, átpirult és a barlangban
csodálatosan kellemes illat terjedt szét. Mikor az asszony elvette a
húst, már az is annyira forró volt, hogy a kéz nem állta ki. Acháj
azonban egy síma kőre tette és fölszelte a combot, amely lassan hűlni
kezdett, már csak gyengén meleg, porhanyó, puha és zamatos volt és
felségesen ízlett mindenkinek, aki belekóstolt.

És a tűz használata nagyon megváltoztatta a barlanglakók életét.

– Uram! – szólt egy napon egy fiatal vadász a vezérhez. – A szomszéd
völgyön egy nagy víz folyik végig, melybe a hegyoldal összes forrásai
beleszakadnak. A vízben sok pikkelyes állat van, halnak hívják és a
húsát enni lehet. Ha a mi tüzünkön megsütnők a halat, jó étel volna az
is.

– Hát hozzatok! – mondta Acháj.

– Nem lehet, uram. A folyó környékén másik nép lakik, amely nem ismer
barlangokat, hanem cövekeket ver le a víz fenekére és azokra fatörzseket
fektet. Ők már régen megtanulták a fákat kidönteni és úgy rakják össze
őket a víz felett, hogy barlangformájú lakás lesz belőle a víz közepén.
És a parttól a lakásukig is fatörzseket fektetnek, hogy ki-be,
járhassanak, de éjszakára ezeket felszedik és akkor a víz megvédi őket.
Ez a nép nem engedne minket halat fogni a folyóban, mert a víz az övék.

– Holnap ellenük indulunk s elvesszük tőlük! – mondta a vezér csillogó
szemmel. A halra pedig nem volt nagy szükségük, de Acháj érezte, hogy
valami harcra ösztönzi. Szeretett volna a vízinépnek is ura lenni.

Másnap felfegyverezte a férfiakat, harcba indultak és legyőzték a
cölöplakókat. Mikor az őserdők fáiból készült tutajokon a vízre épült
házakhoz közeledtek, a vízi emberek nem kőből, hanem fából készült
nyilak záporát lőtték feléjük és az idegen nyilak okozta seb mind
halálos volt. De a sereg mégis előre tört, bejutottak a cölöpházakba és
lefegyverezték az idegeneket.

– Nem engedem, hogy megöljétek őket. Élve maradnak és szolgálni fognak
nekünk, ti pedig, a győzők, urai lesztek a legyőzötteknek és
parancsoltok nekik, mint én tinektek.

S a cölöplakók hódolattal borultak le az új vezér előtt, majd pedig
megtanították a győzőket az ő tudományukra, hogy miképp kell a nyilak
sebét halálossá tenni. Egy rosszszagú, ragadós fű termett ott a mezőkön
és az ember meghalt, ha belőle kóstolt. Ennek a nedvével kenték be
azontúl a nyilak hegyét.

Az élet ezután vadászatban és harcokban folyt le. Mert a szomszédos
völgyekben még más erdők, vizek és barlangok voltak és mindenütt laktak
emberek, akik megtámadták őket, ha tanyáik közelében akartak vadászni.
Acháj pedig kijelentette népének, hogy valamennyi erdő vadja az övék, ha
el tudják ejteni. Hadat viselt, fegyveres erőt vitt azok ellen, akik
miatt állítólag nem vadászhattak szabadon. Az Acháj népe lassanként
uralomra jutott az egész hegyvidéken, valamennyi völgy lakói, mint
alattvalóik, nekik hozták el adóképp a legszebb prémeket és amaz
edényeket és más eszközöket, amiket készítni tudtak. A legyőzötteknek
kellett fegyvereket és ruhákat készíteni számukra, maguk az achájiak már
csak hadakozással foglalkoztak.

Egy ízben Acháj vezér haditanácsot hirdetett ama sziklához, melyet
trónjául választott, mikor ott az első szarvast megölte. És tudtára adta
a népnek, hogy ismét hadat fognak viselni, de most már nem a hegyek
között, hisz itt már minden rég az övék, hanem a messze elterülő síkság
ismeretlen népe ellen. Mikor szavai elhangzottak, szólásra emelkedett a
nép vénje, aki régen az ő vezérségét kihirdette. Már ősz volt és harcra
erőtlen, de okossága sokszor hasznos volt a csatákban.

– Vezér, – szólott – bocsáss meg, hogy szóra nyílik ajkam előtted. Sok
harcban követtelek a hegyek vidékén, mert különb vagy mindnyájunknál és
halat, vadat, meg idegen zsákmányt szereztél a harcok árán a népnek.

– De íme, – folytatta a nép vénje – most már mindenünk van. A síkság
lakói, úgy mondják, szelíd állatokat őrizgetnek a füves helyeken,
ide-oda járnak velük, vagy összeőrölik a földből nőtt füvek magját és
azzal élnek. Mi itt az erdőkben vadhúsra vagyunk szokva, mit vehetnénk
mi el tőlük, miért is bántanók őket, uram?

Acháj királyfi rászögezte kemény, szigorú tekintetét és a fegyverzetére
ütve, ezt felelte:

– Harcolni fogunk velük a hatalomért. Azért, hogy megmutassuk erőnket;
azért, hogy féljenek tőlünk és szolgáink legyenek.

A nép egy darabig hallgatva nézett urára, de aztán lelkesült, helyeslő
zsivajban tört ki, összecsendítették fegyvereiket, a nép véne pedig
csendesen visszavonult.

Acháj királyfi azonban azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott
állatbőrein. Különös gondolatai voltak és mikor kissé elszenderült, úgy
érezte, mintha valami ismeretlen szellemhang szólítaná őt.

– Acháj vezér!

Úgy tetszett neki, amint felemelkedett félig fekvőhelyén, hogy a hang
nagyon messziről jő.

– Acháj vezér! Tudod-e, mi van a síkságon is túl?

A vezér szívdobogva figyelt és nem mert felelni. A hang folytatta:

– A síkságon túl újra hegyek és völgyek következnek, aztán megint sík
mezők, erdők és vizek. Azt hiszed, mindent meghódíthatsz egy életben?
Igaz, hogy a Valóság világa csupa küzdelem, de mit gondolsz, mi lesz a
küzdés vége? A halál az! Mert el fog jönni egyszer időd és tudod-e
akkor, miért éltél? Hiszed-e, hogy a te diadalod az igazi?

Acháj szívdobogva ugrott fel. A távoli hang végleg elhalt, de a vezér
nyugtalanul, háborgó lélekkel járt-kelt sokáig a tágas barlangban.

Mi pedig épp ezen a töprengő, gondoktól nehéz éjszakán fogunk elbúcsúzni
egy időre az erős Achájtól, a Képzeletbeli hercegtől.




Námán.

Ugyanazon időben-e, vagy később, – az nem fontos dolog, mert hisz jól
tudjátok, hogy Képzeletországban nem sokat törődnek az idővel – elég az
hozzá, hogy a fehér Álomutazás után a második királyfiú, Námán is
öntudatra jutott és ő is megdörzsölte a szemét. Kiterjedt, széles síkság
közepén volt és amint szétnézett maga körül, úgy tetszett neki, hogy az
ég alja köröskörül lehajlik a látóhatár széléig és az egész mintegy
sötétkék üvegharang borul le a tányérforma kerek földre.

– Lám, – mondta Námán egyszerre – tehát a valóságban sem látszik minden
olyannak, amilyen. Mert én jól tudom, hogy ez a föld nem tányérforma,
hanem gömbölyű, az ürességben lebeg és az ég kékje csak puszta levegő,
mely messziről kék színt mutat. De úgy látszik, hogy ennek a
megértéséhez itt éppen a Képzelet szükséges.

A nap már alkonyodóban volt. Námán elővette a körzőjét, megmérte a nap
magasságát fokokban kifejezve és ebből gyorsan ki tudta számítani, hogy
milyen égtájon és milyen napszakban lehet, sőt azt is, hogy milyen
hónapnak hányadika van. Mikor ezzel tisztába jött, már leáldozóban volt
a nap, az égen feltüntek a csillagok és, csodák csodája, lent a földön
is, szerte a síkon, közelebb-távolabb enyhén lobogó, vagy messze
pislákoló kis fényességek támadtak.

– Ilyesmiről nincs szó a könyveimben, – mondta Námán – de épp azért meg
kell tudnom, mi lehet a sok fényes, földi csillag.

Összehúzta magán sötét köpenyegét és az alkonyati szélben, puszta
fűtérségen át egyenesen az egyik fénypont felé vette útját. Amint
közeledett, egyre jobban nőtt a fényesség és meglátszott, hogy nem egyéb
az felfellobbanó, füstölgő, barátságos pusztai tűznél. Már azt is
kivehette, hogy a tűzhelyet három oldalról valami fonott sövényfal védi
a szél ellen és hogy a tűz körül sorjában emberi alakok ülnek. Most már
örömmel és kiváncsisággal telve szaporázta a lépteit Námán királyfi.

Nemsokára a cserény közelébe jutott, úgy hogy egészen jól láthatta annak
berendezését és környékét. A tűz a háromoldalú fal balsarkában állt és
férfiak, öregek, ifjak és asszonynépek ülték körül, lehettek mindössze
vagy három-négy család. A jobb sarokban fából durván összerótt láda állt
és belőle az egyik fiatal leány épp most emelte ki a jó barna kenyeret
meg egy szép kerek juhsajtot. Egy asszony tejet szűrt le egy sajtárból,
a tüzön pedig kerek bográcsban pompás báránytokány rotyogott,
illatozott. A cserény falán báránybőrbundák és süvegek lógtak és szögre
akasztott pásztortarisznyák meg kampósvégű botok. A cserény mögött egy
szép falka juh meg bárány pihent a füvön, előttük a bejárat körül pedig
négy hatalmas fehér juhászkutya.

Námán királyfi megállott kissé, hogy zavartalanul gyönyörködjék a kedves
képben és mondanom sem kell, hogy a pompás pecsenye szaga nagyon
kellemesen csiklandozta a bölcs és komoly ifjú hercegnek orrát. – Hja,
hosszú utat tett Képzeletországból idáig, jól megéhezhetett. Már épp be
akart térni a cserénybe, mikor az egyik kutya álmában elvakkantotta
magát. Erre felébredt a többi is, megérezték az idegen szagot és nagy,
dühös csaholással rontottak elő. De mielőtt megrohanhatták volna,
felemelkedett a tűz mellől egy fiatal legény, fogta kampós botját és
szólt a kutyáknak, mire azok morogva sompolyogtak vissza, a legény pedig
kilépett a sötétbe.

– Ki az, aki közeledik? Ellenség, vagy jóbarát?

– Idegen vagyok, – hangzott a válasz.

– Mi járatban?

– Elfáradtam a vándorúton, pihenőt kérnék éjszakára.

– Térj be!

Námán herceg belépett és levette fejéről fekete barétját.

– Béke veletek, jó emberek,

– A hatalmas Bálvány vezérelt közénk, holnap épp az ő ünnepe lesz. Ülj a
mi tűzhelyünkhöz, egyél eledelünkből és igyál italunkból.

Námán megköszönte szépen és közéjük ült. Egy öreg pásztor erre felkelt,
vizet vett egy agyagtálba és lehúzva a vendég saruját, megmosta lábait.
Egy asszony kenyeret és sajtot nyujtott neki és ő jóízűen falatozott a
többiekkel, majd pedig közös tálból ették a pompás birkatokányt. Míg
tartott, nem beszélt senki.

Mikor aztán elkészültek, a család feje tisztelettel szólította meg a
vendéget.

– Sok földet bejárhattál, idegen, sokat tapasztalhattál. Beszélj nekünk
valamit a világról!

– A világ – felelt az ifjú – sokkal nagyobb, semhogy egy ember
bejárhatná és amit tudok, annak a nagyobbik felét nem is tapasztalásból
tudom, hanem onnét, hogy gondolkodni tudok mindenről, amit látok.

– Nem érem föl ésszel, amit mondasz – szólt egy másik pásztor. – Hiszen
mi is sok mindent látunk, a föld füveit, a csillagos eget, a négylábú
állatokat és az ég madarait, gondolkodni is lehet a nyáj után ballagva,
vagy ha a tűzhely lángjába nézünk, mégsem tudunk meg mindebből mást,
mint amit látni lehet.

– De tudjuk azt, – szólt egy harmadik – hogy a hatalmas Bálvány, mely a
törzsatya tűzhelyét őrzi, esőt és jó időt, dögvészt vagy szárazságot ad,
aszerint, hogyan tetszik neki az égő áldozat fiatal állatainkból. Te nem
ismered a mi Bálványunkat, idegen; egy szent topolyafának törzséből való
az alakja, de a fakéreg repedései fent egy csodálatos és félelmetes
emberarcot mutatnak. Emberkéz nem nyúlt soha a fához, éjnek idején, nem
tudni ki döntötte le és vitte a törzsatya hajlékába már őseink korában.
Annyi bizonyos, hogy a fakéreg emberarcot mutat és a Bálvány a mi
istenünk. Te nem ismered őt, idegen, és lám gondolataidból sem tudhatsz
felőle semmit.

Námán örömest megfelelt volna e beszédre, de nem akarta megsérteni a
tűzhelyet, amelynek vendége volt, azért meghajtotta fejét és annyit
mondott:

– Áldassék az, akit ti áldotok, én megmelegedtem tüzeteknél és ettem
kenyeretekből.

Majd rövid hallgatás után ő fordult kérdéssel hozzájuk.

– Mondjátok el inkább ti, jó emberek, miképp megy a sorotok e vidéken?
Jó-e a legelő, bőven tejelnek, jó gyapjút adnak-e az állatok, van-e
bőven legelőjük?

– Megvolna minden, – felelték – de mégis nagy baj szakadt ránk
nemrégiben. A Hatalmas Bálvány haragja sujt minket és a jószág százával
vész el valami szörnyű kórságban, amit sem a javasasszonyok, sem a
bűbájossághoz értők, vagy a garaboncok meg nem tudnak gyógyítani. Egyik
juh a másik után esik bele a kórságba.

– A bajt apró, szemmel se látható lények okozzák, – felelt Námán – azok
vándorolnak egyik állat testéből a másikba és mert nagyon gyorsan
szaporodnak, azért nő egyre a betegség

– Valóban, – szólt erre az egyik férfi – most már látom, hogy bölcsesség
lakik benned. Mert a táltos is ilyenformán mondta a mult ünnepen. Hogy
ártó, gonosz kis láthatatlan szellemek vagy ördögök bujnak a szegény
juhokba, egyikből a másikba és nincs, aki kiűzze őket.

Námán királyfi zavarba jött. Ő bizony nem így mondotta, nagyon
félreértették szavait, de nem akart sérteni senkit, azért újra
hallgatott.

Az öreg pásztor jelt adott a lefekvésre és az emberek sorra pihentek el
a cserény körül s benn a száraz fűből való almokon. A vendégnek a
legvédettebb helyet engedték át a fal zúgában.

Reggelre kelve azonban a királyfi így szólt a család öregjeihez:

– Ti jó szívvel voltatok irántam és nekem semmim sincs, amit ajándékul
adhatnék nektek. De hogy mégis megmutassam hálámat, megpróbálom
meggyógyítani beteg állataitokat.

– Ah, kiűzöd az ártó ördögöket? – kérdezték a pásztorok.

– Megnéztem jól a ti földetek porának színét és megtapintottam ujjaim
közt. Ezen a földön bizonnyal kell nőni egy apró háromlevelű, bolyhos
virágú kis dudvának, menjünk, keressük meg azt.

Egypáran elindultak vele s a cserénytől nem messze, egy sekélyvizű
pusztai kút környékén nemsokára örömmel fedeztek föl egész csomó olyan
füvet, amilyet az idegen említett.

Námán jó csomót szedetett belőle, hazavitte a cserénybe és tüzet
rakatott. Egy agyagbögrében jó sokáig főzte a füvet, aztán hintett bele
porrátörve abból a vörös agyagföldből, amit szintén a közelben talált,
aztán ment az egyik beteg birkához, amelyik kínosan hánykolódott a
földön és az egyik labdacsot a nyelvére tette, hogy lenyelje. Hát bizony
egy félóra mulva az állat lecsendesedett, majd fel is tápászkodott a
földről és füvelgetni kezdett. Nem volt már annak semmi baja.

Nosza, nem csinált egyebet aznap az egész pásztornép, mint a juhoknak
való orvosságot, amint az idegen ifjútól tanulták, nemcsak a vendéglátó
cserény, hanem valamennyien a szomszédbeliek is. Mivel pedig aznap a
Hatalmas Bálvány ünnepe volt, minden cserény fejének el kellett
zarándokolnia áldozati bárányával a közös szentélyhez, mely a törzsfő
hajlékában volt. Így aznap még az egész törzs pásztorai megtudták a jó
hírt: vége a dögvésznek, mert a Bálvány egy csodatevő idegent küldött
hozzájuk, aki a föld füvével és porával űzi el a rossz szellemet.

Körül is vették Námán királyfit aznap a pásztorok. Hoztak neki
ajándékokat, a magok szőtteseit, jó, égetett cserépedényt, illatos
sajtokat, köntöse szélét is csókolták, úgy kérték, marasztalták, ne
hagyja még el őket. A királyfinak meg kellett igérnie, hogy egy ideig
még közöttük marad.

Két nap mulva követek érkeztek a törzs főnökétől, a legfőbb atyától.
Elmondták, hogy már a törzsfő is hírét vette az idegen ifjú tudományának
és arra kéreti, jönne el a követekkel és tisztelné meg az ő hajlékát.
Mert – mondották – volna ő neki egy gyönyörű szép, ifjú hajadon leánya,
egész világon a legkedvesebbje, aki jó ideje már nagy betegen fekszik,
senki meg nem gyógyíthatja. Ha a tiszteletre méltó idegen az állatok
betegségével olyan könnyen elbánik, hátha tudna emberen is segíteni,
hátha a szépséges Jezabel kórságát is meg tudná szüntetni.

A királyfi tehát elment a követekkel a törzs atyjához. És hogy a szót
hiába ne űzzem-fűzzem, csakhamar megtalálta a beteg hajadon gyógyulására
való italt és balzsamokat is. Összekereste a réten, összefőzte pusztai
füvekből, bogarak porrátört szárnyából, fa mézgájából, kövek
izzadmányából, úgy ahogy a természet ingyen adja a hozzá értőnek a
szenvedések enyhülését. A nagybeteg szép Jezabel arca nemsokára
átpirosodott, szeme fényes lett, mint régen, újra kedvesen és ügyesen
járt-kelt a karámok körül, megint lehetett hallani okos, kedves beszéde
zengését és a szentély sátorában a Hatalmas Bálvány ünnepein újra ő
helyezte az oltárra a füstölgő áldozat bárányait s ő lejtett ifjú
leánytársai élén virágtáncot az égő oltár körül, mert mindez a törzs
hajadon leányának tiszte volt.

A főnök most már minden tőle telhető jóval meg akarta jutalmazni az ifjú
idegent, aki megmentette gyermekét. A saját lakóhelye közelében, – mert
a törzs főbbjei már nemcsak sövényfalaktól védve, hanem valódi ponyvás
sátorban laktak – tehát az ő sátrához közel adott neki szállást, mely a
legkényelmesebbek közül való volt, ellátta minden jóval, amit a
pásztorok egyszerű élete nyujthatott és olyan nagy tisztelettel,
hódolattal vette körül, hogy Námán csúnya dolognak tartotta volna
mindjárt tovább állni és elvándorolni a Valóság egyéb tájai felé. Hisz a
pásztornép oly együgyű, ártatlan és ragaszkodó volt, valósággal
megszerette őket, mintha maga is e nép fia volna. Gondolta, egy időre
megtelepszik közöttük.

Nemsokára aztán elkövetkezett az az idő, amikor minden évben idegen
tartománybeli kereskedők jönnek e vidékre, hogy a fölösleges gyapjút és
bőröket elvigyék és helyette edényt, szövetet, szerszámokat és az
asszonyok számára kösöntyüket hagyjanak itt cserébe.

A főnök karámja előtt történt az adás-vevés; odahozták a pusztai emberek
árúikat, s az idegenek ott rakták le sorjában a csereértékeket. Námán
királyfi elnézte, mint sorjázzák, számlálják el a lenyúzott juhbőröket.
A pásztorok ujjaikon számláltak, minden darabnál egy ujjat egyenesítve
ki az ökölből. Mikor tízig jutottak, akkor késsel egy vonalat rótt be az
árú gazdája a pásztorbot nyelébe és ahány vonal volt, annyi részben
kapta ő is a csereportékát alkú szerint. Minthogy mindenkinek tíz ujja
volt, tizével számolták az árút. Csak az volt a baj, hogy a sokszor
tizet újra számlálni kellett, s a tizet jelentő vonal több volt a
tíznél, sőt néha tízszer tíznél is. Ebből aztán annyi zűrzavar,
veszekedés, újrakezdés, bíráskodás volt, hogy hallgatni is nehéz. Námán
nézte egy darabig türelemmel, aztán elővett egy botot és ő is rótt; úgy
azonban, hogy a második tizet másforma vonallal jelezte, mint az elsőt,
a harmadikat is, a többit is. Százon felül újra kezdte a formákat, csak
most az egyszázast mutatta mindegyik jelnél egy külön húzáska. Egy-két
értelmesebb fiatal pásztor bámulva nézte Námánt, hogy lám, mennyivel
könnyebb így a dolog és ott helyben hamarosan meg is tanulták az első
számjegyeket, amiket Námán hirtelenében kitalált számukra.

Később a gyapjú eladására került a dolog. Ezt kosarakba tették, hogy
megmérhessék, de mert egyik szakajtó nyomottabb volt a másiknál, vevő
is, eladó is sorba emelgette a gyapjúcsomókat és összepöröltek rajta,
melyikben van több, melyik könnyebb, melyik nehezebb. Námán királyfi
összehúzta egy percre a homlokát, gondolt egyet. Hirtelen egy ágasforma
gerendácskát faragott, keresztbefektette egy fatőcskén és egy helyen jól
ráerősítette, de úgy, hogy le-fel hajladozhatott, mint a kút gémje. A
két végére két bográcsot akasztott és kész volt az első mérleg. Egyik
bográcsba tette azt a gyapjúcsomót, amelyiknek a nagyságát mind a két
fél helyesnek itélte, a másikba annyi követ, hogy egyensúlyba kerüljön.
Ez a rakás kő volt most már mértéke a többi gyapjúnak, s az egész vásár
könnyebben és gyorsabban folyt le, mint annak előtte.

Az áldomás lakomáján a törzsatya maga mellé ültette a tűzhelynél Námán
királyfit és ő maga szedte ki neki a bográcsból a legjobb falatokat.

– Jöjj, leányom, és tiszteld meg te is az idegent, akit a Hatalmas
Bálvány küldött nekünk, hogy csodadolgokat műveljen itt és megnyissa
elménket!

Námán szólni szeretett volna, megmondani, hogy amit ő kitalál, az egy
sem csodadolog, csak a természet felhasználása a képzelet segítségével;
és hogy neki semmi köze sincs a fatörzs-bálványhoz. De Jezabel már
feléje indult egy üveg itallal, mely mézből és erjesztett tejből készült
és édes-csípős ízű, kellemesen melegítő erejű volt. Olyan szíves
mosollyal, olyan szelíd és zengő szóval tudott kínálkozni, hogy Námán a
pohár után nyúlt és nem felelt a főnök szavaira.

A vásárok után esős, borús idők jártak, a pásztorok ponyvát húztak a
cserény tetejére, hogy tüzet rakhassanak, összebújtak subáikba és
csendesen beszélgetve, szunyókálva ölték az időt, a törzs legfőbbjei
alig másképp, mint az egyszerű pásztorok, Azok a fiatal emberek, akik a
minap megtanulták Námántól a számjegyírást, most is egyre körülte
lebzseltek és örültek, ha egy szavát elleshették. A fiatal
tanítómesternek igazán öröme telt bennük.

Egyszer aztán előkeresett néhány síma, égetett agyagtáblát, amilyennel a
módosabb pásztorcsaládok a tűzhely alját szokták szépen kirakni. Aztán
bekente őket a méhek köpüjéből vett viasszal és egy kis fapálcikát
finomra meghegyezett. Ha ezzel vonalat húzott az agyagtáblára, nyoma
maradt annak. A borús napokon, mikor a falka lucskosan barangolt,
egy-két sáros-pásztor néha ki-kinézett megterelni, a cserény oldalát eső
verte és a tűzparázs sistergett a nedves földön, ilyen időben kezdte meg
Námán az írás mesterségét tanítani. A szóknak vagy hangoknak a képét ő
találta ki rendesen, bár néha egy-egy értelmesebb pásztorfiú is formált
egészen magától csinos és könnyen leírható formájú betűt. Milyen nagy
volt az öröm, ha a mester ezt fogadta el jónak. S a második leckeórán
már honnét, honnét nem, egyszer csak körükbe telepedett ám a szép
Jezabel is a tanulóknak és egyik ifjú sem volt ő nála szorgalmasabb vagy
találékonyabb. Ez a kis tanulósereg aztán hívebben ragaszkodott
mesteréhez, mint akár a testvér a testvérhez, vagy gyermek a szülőjéhez.

Este, mikor az ég fellegeit el-elhordta az alkonyati szél, az eső
elállt, s az öregebb pásztorok is a tűz köré gyülekeztek, ezek is kérték
Námánt, tanítaná őket is valamire. Az égen fényesen ragyogtak a
csillagok s a pásztorok révedező szeme ezek kósza járását bámulta.

– Taníts valamit a csillagos égről, – mondták. – Úgy-e, azok a Hatalmas
Bálvány szemei?

A fiatal mester most már igazán elkedvetlenedett kissé. Mit is feleljen
ő ezeknek, hogy félre ne értsék, hibásan ne magyarázzák. És mi az a
tudás, ami nekik hasznos lehet az ő egyszerű életükben. Gondolkozott
kissé, aztán egyszerű szavakban elmagyarázta nekik a csillagképek
helyét, fekvését, és hogy ezek szerint, hogy lehet eligazodni annak, aki
a pusztában eltéved, hogy lehet megtudni az időt a csillagok állásából,
hajnallik-e már, vagy még messze a reggel, és hogy mind e képletek
egyszer kerülik meg az eget, míg az eső és szárazság, virágnyílás,
levélhullás, hidegség, melegség egyszer felváltja egymást a földön. És a
nép örült az új tudománynak, kedvtelve nézegette, hogy hasonlít
oroszlánra, bikára, kosra, medvére, miegyébre a csillagok fénylő
csoportja. És mint aki most már nagyon sokat, éppen eleget tud
valamiről, nyugodtan hajtották álomra fejüket.

Hanem Námán királyfi szemére nem jött álom. A lelke háborgott és
bensejében önmagát vádolta amiért ezek előtt a jó emberek előtt
mostanáig elhallgatta, rejtve tartotta az igazságot, a természet és az
élet nagy törvényeit, amik a tudománynak igazi kincsei. Úgy érezte, hogy
ő hálátlan volt vendégszeretetükért, amiért nem tanította meg őket
mindenre, amit ő felfoghat és ért a világból, és csak válogatva adott
nekik a tudásból valamit. Hisz igaz, hogy mindannak, amit tőle tanultak,
jó hasznát vehetik, de szabad-e őket mégis balhiedelmükben meghagyni?
Nem, nem, ezt nem érdemelték tőle. És a lelkében nagy elhatározás kelt.
Ezentúl a teljes igazságot fogja tanítani.

És másnap nagy gyülekezést hirdetett ki a törzsfő karámja elé, mondván,
hogy új tudományra fogja tanítani a hallgatókat. És az egész puszta
apraja-nagyja összesereglett a térségen, ahol egy mesterséges kis
földhányás csúcsáról, amit azért emeltek, hogy messzebb lássanak el
onnét a tébolygó nyáj után, e dombocska tetejéről szólni kezdett
hozzájuk. Mondotta pedig körülbelül ezeket:

– Barátaim, mielőtt egy napon végképp elbúcsúznám tőletek, meg akarlak
titeket tanítani mindarra az igazságra, amihez a természet idáig
hozzáférni engedett. Hallgassatok rám! Az, amit magatok körül láttok,
legtöbbször nem igaz, hanem csak látszat. A föld, amin álltok, nem
nyugszik a talpatok alatt, hanem őrült sebességgel forog és kereng. Az
ég alja nem ér le a földre, mert a föld gömbölyűbb egy óriás almánál és
támaszték nélkül lebeg a ürességben, égbolt pedig nem is létezik, mert
az csak messze levegő. A betegségeket nem ördögök vagy szellemek
okozzák, hanem nagyon picike állatok vagy gombák; azért nem láthatók,
mert igen kicsinyek, de épp úgy élnek, esznek és szaporodnak, mint a
többi élő. Az írás, számolás sem bűbájos tudomány, hanem az emberi
észnek a kitalálása. A gyógyító erő benne van a füvekben, kövekben, de
azok épp úgy a föld porából valók, mint az ember teste. A természet
egyik gyermekével neveli, gyógyítja a másikat. Az ég csillagai közelről
óriási napok, vagy szürke földgolyók, akár ez a mienk és egymás körül
keringenek, forognak, mint a föld a nap körül. Ez a régi, eres fatörzs
pedig, a Bálvány, higyjétek el, barátaim, nem egyéb ócska fánál, a
kérgén csupa véletlen ákombákom a rajz, tűzre való, nem arra, hogy
imádják. Akit igazán imádni kell, azt soha nem látja emberi szem, bár
jelen van mindenütt, fűben, fában és bennünk és ő a jóság, az erő és a
gondolat.

Elhallgatott. Az emberek kővé meredten a meglepetéstől, halálos zavarban
és szorongó csendességben álltak körülte és mindegyiknek a tekintete a
törzsfőnököt kereste, aki haragtól és ijedtségtől pirosan ült sátora
előtt. Az emberek végre fellélekzettek és egymásra néztek, kutatva,
szorongva és mosolyogva.

– Borzasztó, miket mondott!

– Oh, milyen merész! Csoda, hogy a Hatalmas Bálvány torkán nem
fullasztotta. Hogy tűz nem csapott ki a földből!

– Menjünk! Még minket is baj ér!

– Hogy a beteg emberben gombák vannak! Ilyen balgatagság!

– Hogy a csillagok olyanok, mint ez, amin állunk!

– Hogy a föld gömbölyű! Hát nem látjuk-e mind, hogy kerek?

– Hogy az ég nincs is! Oh, hát nem látjuk-e most is kékleni felettünk!

– És a Bálványról mit mondott, a szent Bálványról! Miért is hallgattunk
rá!

– És mi tápláltuk, kiszolgáltuk az istentelent. Csak meg ne büntessen a
Bálvány!

– Hogy az igazi Istent nem lehet látni, azt mondta. Eh, tűzre vele!

– Meg kell bosszulni a Bálványt. Halál a szentségtörőre!

És a főnök szava hangosan, mennydörgőn zengett át a sokaságon:

– Igen, halál az idegenre!

Csak a Jezabel szép arca lett nagyon sápadt erre. De ki látta azt?

A karámok előtt mély verem volt, szűk nyilású és lent kiszélesített
üreg, ahol a hideg és nedves évszakban száraz takarmányt őriznek az
egész törzs állatjai számára. Ide vetették be Námán herceget, hogy
másnap máglyán égessék meg a szent Bálvány kiengesztelésére. Az egész
nép zajongott és dühösen követelte a szörnyű büntetést; csak az a
tíz-tizenkét ifjú, az írástudó tanítványok serege gyűlt össze csendben
egy elhagyatott karám mögött és sírva virrasztották szeretett
mesterüket.

Az éj is leszállt és Námán királyfi a verem fenekén várta biztos halált.
A néptől, amelyet szeretett és tanított, akikkel a lelkét is meg akarta
osztani.

– Ez tehát a Valóság! Megérdemeltem, mert hinni tudtam az emberi
jóságban és abban, hogy a félállatok elméjét megnyithatom a szent
igazságnak. Addig lábaim előtt csúsztak, míg a tanításom hasznukra vált
a falánk kenyérszerzésben, most, hogy fel akartam őket emelni magamhoz,
vesztemre törnek. Ez a Valóság világa!

A hold fénye betűzött a verem szűk nyílásán és a fényfoltban valami
árnyék rezzent meg. Námán felnézett, egy emberarcot látott odafenn, oh
igen, a Jezabel kedves leányarca volt. Aztán a kőzávár csikordult a
verem ajtaján.

– Mester! Itt van nálam a hágcsó, amivel a pásztorok lejárnak, ha
takarmányt hoznak fel a veremből. Fent megerősítem, csak hágj fel rajta
bátran.

És a kötélhágcsó gombolyodva hullott a fenékre.

– Nem megyek, Jezabel – mondta az ifjú komoran. – Mindenben csalódtam,
az emberek hálátlanok, közönségesek és hitványak, úgy sem tudnék köztük
élni. Teljen csak kedvük; ha nem hittek nekem, szívesen meghalok.

Fentről pedig nagyon komoly, tiszta csengéssel hangzott vissza a leány
felelete:

– Mester, én hiszek neked!

Az ifjú bölcs szíve megdobbant és felhágott az első fokra.

Mikor fenn volt, a leány két felszerszámozott koshoz vezette. A templom
szent állatai voltak, melyek körmeneteken húzták a fabálvány kocsiját.

– Siessünk, – mondta Jezabel – hajnalra a látóhatár szélén, amaz erdők
alatt kell lennünk. Ott, a folyón túl, más törzsek birodalma van, azok
nem fognak bántani.

– És te, Jezabel? – kérdezte bámulva Námán.

– Veled megyek, természetesen. Hisz… megölnének itt.

– Elhagyod apáid sátorát?

– El. Hisz te tanítottál meg az igazságra.

Egy határkő mellett emberek csoportja feketéllett. Námán megdöbbent.

– A mi embereink azok, – szólt mosolyogva Jezabel. – Tanítványaid
serege, rád várnak, hogy kövessenek ők is téged.

Valóban úgy volt. Az írástudó ifjak néma örömmel fogták körül,
megtapogatták, él-e vajjon? Aztán felkaptak állataikra ők is és egyhangú
meggyőződéssel mondták:

– Vezess bennünket akárhova, mi veled leszünk mindig, soha el nem
hagyunk. Mi hiszünk neked.

Hajnaltájt valóban elétrék a távoli erdőség első fáit, átkelhettek a kis
folyón. Itt már biztonságban voltak, és a pásztornép karámjai teljesen
elvesztek, elmosódtak a távolban Ha akarnák, sem üldözhetnék őket, hisz
állataik közül azok a különösen erős és nagyfajta juhok, melyeket az
istenség szolgálatára és körmeneten a papok és a bálvány hordására
neveltek, mind velük, a szökevényekkel vannak. Námán végre
leheveredhetett kissé és a szürkülő hajnalban végignézett kis csapatján.
Okos, fiatal arcán töprengés es szomorúság volt, de az ajka gyengén
mosolygott.

– Ez tehát seregem, e hű, kis földönfutó csoport. Ez a néhány lélek
mindaz, amit meghódíthattam a Valóság országából. Kevés, nagyon kevés!
És én az igazság hódító diadaláról álmodoztam!

És a víz sodrát nézte, amint elfut és újra támad örökkön-örökké a sok
apró, változó hullám. Ilyen zaklatott, ilyen hányódó a földön az igazság
felkent papjainak élete, – gondolta a királyfi.

És ennél a mélabús gondolatnál hagyjuk magára egy ideig őt is,
Képzeletország bölcs, fiatal királyfiát, akinek csalódnia kellett a
Valóság birodalmában.




Yonos, a kedves.

Holdvilágos, ezüstös, szép nyári éjszaka volt, amikor Yonos, a legifjabb
királyfi, aki annyira hasonlított édesanyjára és akit ez a három
királyfi között a legjobban szeretett – egyidőben e, később-e
bátyjainál, az nem sokat számít – legelőször széjjelnézett a zsibbasztó
álomutazás után a Valóság világában. Különös helyen találta magát. Egy
alacsony kőfal párkányán ült, bíborral szegett fehér tógája és szíjas
szandálja átnedvesedett a lágymeleg könnyű harmattól; a mezők felől
édes, fűszeres virágillatot hozott feléje a szellő, amely gyöngéden
játszott barna hajfürtjeivel; előtte pedig a messzeségben kéklett,
morajlott, hullámzott a tenger, lombos, szép szigetek csoportjait,
lepkeszárnyú, kicsiny vitorláshajókat lengetve tükrén.

– Milyen szép itt minden! – suttogta Yonos, és a holdfényben csillogó,
nagy vizet nézte. – Milyen lágyan mormolnak a habok, milyen zengve
ütődnek a parti sziklához! Ez talán nem is a Valóság országa!

Amint a szeme lassan az éjszaka homályához szokott, kezdte
megkülönböztetni maga körül is a valóság tárgyait. A tengernek egy kies,
szép öble nyúlt ott be a szárazföldbe s az öböl partján lombos,
csalitos, fiatal erdők mindenütt; madárhangtól zengők, vadvirágtól
illatosak. Ám a berek itt a part közelében irtva volt már,
emberkéz-alkotta tisztásoktól megszaggatva, s e tiszta helyeken fehér,
csillogó kőből emelt, félig kész faluk, megkezdett, összetákolt
építmények részei látszottak szerteszét. A királyfi azt hitte, romok
között van, s a zsongó, gyönyörű éjszakában kedve támadt körülnézni a
környéken.

Nem, nem lehettek elhagyott, ócska romok ez építmények. E fehér falak
még hótiszták és illetetlenek voltak, néhol nedvesek a kődarabok
összeillesztése helyén, s itt-ott emberi eszközöket, építéshez való
szereket lehetett találni, mintegy tegnapról mára félretéve egy-egy
falszöglet árnyékába. Egy épülőben levő város falai közt volt Yonos.

Már felismerte a lakóházak alaprajzát, az udvarok térségét és az utcákul
hagyott közökben járt-kelt. Lengő, fehér ruhájával az éj szellője
játszott és a holdfény beragyogta szép, fiatal arcát. Olyan volt itt a
kék, ezüstös homályban, a néma, fehér kövek és magányos utak közepett,
mint az éj ifjú istene.

Elfáradt kissé és egy nagyobb, üresen hagyott térség közelében egy
kőlapra ült, mely az egyik ház küszöbén állott. A tengert nézte, az ég
mély, titokzatos kékjét, a készülő falak zegzúgos formáit és a néma,
halvány holdat, mely olyan titokszerűnek, bűbájosnak tünt fel előtte,
hogy egyre hosszan, mélyen nézett fénylő arcába és valami különös
bágyadtság fogta el. Ebben a percben olyan dolgot is látott és érzett,
amik rendes körülmények közt rejtve vannak élő szemek elől.

Most behúnyta a szemét és valami különös, magasztos érzés járta át. Egy
kép kezdett kibontakozni előtte a semmiből, az éjszaka homályából, egy
gyönyörű asszonyi alak, nemes királynői fővel, szelíd és mégis
parancsoló szemekkel, pompás, tökéletes testalkattal. Hasonlított
királyi anyjához, de ifjabbnak látszott, és kinyujtott fehér kezében
olajág volt.

Az ifjú herceg fölrezzent és a földre nézett. Egyszerű véső hevert
lábainál, olyan, amit a mívesek használhattak az építés közben. Yonos
lehajolt érte és valami különös indulattal ütötte a csillogó fehér
kőtömb felé, amely feldolgozatlanul támaszkodott még a fal tövéhez. Egy
darab márvány csengve hullott le a tömb csúcsáról, de ezzel a felső rész
gömbölydedebb lett, emberi fejhez jobban hasonló. Yonos felállt és most
már óvatosabban pattantott le egy-egy darabot. Ah, ime nagyjában a
vállak formája és a kar domborulata! Most már lázasan, hévvel dolgozott
és rövid idő mulva, mikor karja kimerülten hullt alá és kissé pihennie
kellett, az alak durva, nagy vonásokban egy asszony karcsú formáját
mutatta. Ám e kőasszony rejtett, elburkolt vonalait, a kő érdes
szögleteit már alig látta Yonos. Lelki szemei előtt a holdfényben
megálmodott alak állt és csak érzésébe kellett elmerülnie, hogy annál
világosabban lássa azt. Oly könnyűnek tetszett neki e képmást egészen
olyanná formálnia. Újult lelkesedéssel, csillogó szemmel, izgatottan és
fáradatlanul dolgozott, tört, simított, csiszolt és gömbölyített a
kövön, – és mire a hold korongja gyors ívben aláhanyatlott az égen,
előtte állt az elképzelt gyönyörű alak, szelíd, komoly szemeivel,
királyi fejével, nemes és tiszta formáival; leomló, redős köntös fedte
és kinyujtott kőkarjában olajágat tartott. A hold rézsút világította meg
a szoborművet, és Yonos, amint végignézett rajta, maga is megdöbbent.
Mintha csoda történt volna vele, maga sem értette egészen, hogyan
történhetett, hogy a durva kőtömeg ilyen fenséges formákba idomult az ő
keze alatt. Hisz ez az ő képzelete alkotása, ő hozta létre, szinte a
semmiből teremtette. Tegnap még senki sem álmodta meg és holnaptól
kezdve bámulatot és gyönyörűséget fog kelteni, amíg csak emberek élnek.

A művészt egyszerre mély megindulás fogta el; szemébe könnyek gyűltek,
ajka mosolygott és öntudatlanul borult le a saját keze műve előtt. Arcát
félkarjára támasztva terült el a hűvös, harmatos földön, barna haja
szép, lelkes arcába hullott és a nagy fáradtságtól úgy szunnyadt el,
álmában is látva a kőasszony tökéletes szépségű arcát, szelíd mosolyát.

Nagysokára, húnyt szemmel ébredezve még, emberi hangokat hallott maga
körül, és körülte sereglő léptek neszét.

– Egy idegen ifjú szunnyad a küszöbön! – mondta az egyik.

– Egy fehér tógás, szép arcú ifjú!

– Milyen fáradt lehet! Hagyjuk pihenni.

– Milyen szép, selymes haja van. És hogy mosolyog álmában.

Aztán egyszerre az álmélkodás szaggatott hangjai következtek és a
hirtelen támadt csendben szinte kiáltott egy hang:

– Ide nézzetek! Ime, egy kőből való asszony!

Az emberek reszketve az örömtől és csodálkozástól, elnémulva állták
körül a márványszobrot és Yonos, aki közben felnyitotta szemét és
félkarjára könyökölt, láthatta arcukon a remekmű hatását.

– Hogy csodálják! Ugyanazt érzik láttára, amit én éreztem, amíg faragtam
– ujjongott a királyfi.

Jó idő mult el, amíg fölocsudtak a gyönyörűségtől és Yonos felé
fordultak. Akkor körülsereglették őt, elhalmozták nyájasságukkal és
kérdéseikkel.

– Te valóban a Napisten fia vagy, s ez itt Niobé, aki kővé változott,
amint beszélik.

– Nem, te az erdei szellem vagy és ez a virágtaposó leány, akit
haragodban kővé változtattál.

– Vagy az égből szálltál alá és megáldottad a darab követ, mire ez
isteni alakká változott.

Yonos felemelkedett, elsímította hajfürteit és felvette a földről az
elejtett vésőt.

– Hogy én ki vagyok és honnét jöttem, azt ne kérdezzétek. Ezt a
kőszobrot a ti szerszámotok segítségével magam véstem a kőből egy
éjszakán. De hogy miként lett épp ilyenné, honnét van csodálatos
mosolya, szelíd szeme és gyönyörű karjai, erre nem felelhet a véső és
kezem. Képzeletemben a semmiből alkottam egy pillanat alatt, a kivitel
már szinte magától jött.

– De hát ki ő, akinek képmását megalkottad?

Yonos elmosolyodott. Oly megnyerő bájjal tudott az idegen ifjú
mosolyogni.

– Ha úgy tetszik, mondjuk, az istennő szobra. Talán a nemes és tiszta
istennője, aki a béke úrnője és a Szépség kifejezője. Aki megtanítja a
híveit a szépmesterségekre és szent örömöket ad. Talán épp ti vagytok az
ő választott népe. Oh igen, bizonyára ő védelmébe fogadja az épülő
várost.

Halk felkiáltások, boldog örömzaj kisérte szavait. Most már áhitattal
járultak a szoborhoz és könnyes szemmel, boldog tisztelettel néztek rá.
Aztán megint Yonost vették körül.

– Beszélj még valamit nekünk! Olyan édes a fülnek a te hangod.

– Kedvelitek a mesét? – mondta az ifjú és leült a márványlépcsőre. –
Figyeljetek tehát.

És kedves, zengő hangján, beszédes arcával, lelkes mosolyával beszélni
kezdett, csak úgy hirtelenében találva ki, amit mond. Mesélt egy messze,
boldog helyről, ahol csupa istenek laknak, boldogan lakomáznak és az
élet italát ízlelik. Ők vezetik az ember sorsát. A legfőbb közöttük a
mennydörgés ura, kinek nyílai a villámok és haragja a vihar. Mellette
van a nap istene, aki tüzes szekéren hajtat át az égen, pompás négy
lovával, s alkonyatra a tengerbe zuhan, hogy ott megtisztuljon és
felfrissüljön ismét hajnalig. Ám a tengernek is van istene, ki háromágú
szigonnyal felzavarja a vizet és akkor vihar lesz. Felesége az ezüstlábú
istennő és szolgálói a halfarkú vízi asszonyok, kiknek teste derékon
alul pikkelyes haléhoz hasonlít. És a gabna érését, a mezők virágzását
is egy szép, jóságos istenasszony adja, akinek leányát az alvilág komor
ura elrabolta feleségül. Csak félévre jöhet vissza a szép leány kesergő
anyjához és ilyenkor a földön tavasz meg nyár van; de ha visszatér
férjéhez, beköszönt a hideg tél. És beszélt az erdők játszadozó kis
istennőiről, a karcsú nimfákról, a gyöngéd najádokról és a lompos,
állattestű férfiakról, akiket faunoknak hívnak.

Az emberek előregörnyedve lesték minden szavát. Milyen szépen volt
kigondolva mindez! És mint a méz, oly édesen folyt ajkairól a szó.

De hiszen ez nem volt igaz, amiket beszélt, mondhatná valaki. Oh, ezek
az emberek azt nem is tudakolták, ők megelégedtek azzal, hogy szép és
jól esik hallani. Különben is, mindez mese gyanánt volt mondva, ki
tehetett róla, ha a hallgatók úgy beleélték magukat, hogy igaznak
gondolták. Aztán meg azt se feledjétek, hogy Yonos királyfi a Képzelet
országából való volt, ott pedig nincsen hazugság, mert ott igaz minden,
amit az ember kigondol magának.

Az emberek tehát boldogan hallgatták az ifjút, elhallgatták volna
estélig, hajnalig is.

– No, de most már dologra, emberek! – nevetett Yonos királyfi. – Az
istennőnek szentélyt kell építenünk, hogy szobrát elhelyezhessük abban.

– Te köztünk fogsz maradni, nemde, és meséddel üdítesz fel, ha
elfáradunk?

– Engedjétek meg, – kérte Yonos – hogy én vezessem az istennő
templomának építését.

– Igen, igen! Parancsolj nekünk! – szóltak és örömmel siettek utána.
Künn az utcákon s a megkezdett falak között már sürűn hullámzott,
tolongott a többi nép, s amíg a herceg mesélt, a bennlevők tolmácsként
adták tovább szavait a körülállóknak. Akik eddig nem férhettek a szobor
közelébe, azok most jöttek, egymásnak helyet adva, hogy sorban színe elé
járuljanak. De mindez csendben, tolakodás nélkül ment, a szépség hatása
megszelidítette az embereket.

Yonos egy kicsiny magaslatra vezette az építésre kiválogatott embereket.
A tetőről messze el lehetett látni a tenger hullámzó síkjára, ahol
lepkeszárnyú kis vitorláshajók néztek a szigetekre és a szárazföld zöld
berkeire. A domb szellős, napfényes fensíkján kivánta Yonos a szentélyt.
Vesszőt keresett és a puha földbe rajzolva megcsinálta a sokszögű
templom tervét. Míg ebben fáradt, újra elfogta az alkotás öröme és
lelkesültsége és különös világossággal magyarázta meg tervét.

– Oszlopsorok fogják körülvenni, kettős rendben. Karcsú márványsudárok
ezek; magasba szökkenők, lomblevél koszorúzta fejükön hordják az épület
megosztott terhét. A templom homlokzata háromszögű oromfal lesz, arra
képeket faragunk, melyek félig domborúan tekintenek elő a kő síkjából.

És hozzáfogtak. Yonos maga is vésőt fogott néha, vagy igazított a
terven, csiszolt a formákon, a fehér oszlopsudárok karcsún nőttek ki a
földből és éjszaka, a méla holdfényben, némán, mintha még magasabbra
nyúltak volna. A nyitott csarnokon átlengett a friss, zamatos tengeri
szél, vagy a rónák virágillatos lehellete, a templom orma pedig
napkeletre nézett és köszöntötte a biborruhás, diadalmas hajnalt.
Valóban, a csodálatos szoborműhöz méltó volt hajléka is.

Mikor belsejét is elkészítették és falait elsímították, Yonos néhány
vörösszínű bogárkát morzsolt szét egy edény vízben. A víz bíborszínű
lett tőle.

– Ime, ez hasonlít a vér vagy a láng színéhez. Próbáljatok olyan nedvet
készíteni, mely kék legyen, mint az ég, majd zöldet, mint a fák lombja,
érett narancshoz hasonlót és feketét, mint az árnyék.

Az emberek hozzáláttak a próbálgatáshoz. Felhasználták a virágok színes
szirmait, a kövek porát, a föld ásványait és a vizek színes fövényét; és
nemsokára együtt volt a szivárvány valamennyi színe. Akkor Yonos ecsetet
készített állati sörtéből és bement a templomba. Oh, régen formálódtak
már az ő lelkében a különös vonalak különös formái, meglepő hajlások,
csavarodások és elágazások; rég látja már, ahányszor lehunyja szemét, a
tarka mintákat kialakulni, gyönyörű színes foltokat összefolyni és a
háttérből kiválni, ő már nem is látta üresnek képzeletében a templom
falait. Oly könnyű volt előkeresni a színeket és a mesés arabeszkek
pompás szőnyegmintáit vetni a színtelen síkra, leveleket és viráglombot,
állatfejeket, mesebeli sárkányokat és bőségszarúkat, mind a természet
képeit, ám a képzelet új kapcsolásában, úgy fonódva, bogozódva össze,
ahogy az a valóságban nem látható. És a fogékony nép lelke megint
gazdagodott a szépségnek egy új kifejezésével: megtanulták a
festészetet.

Ezután már szorgosan látott hozzá kiki a saját háza befejezéséhez. Yonos
királyfi álmodozva ült egy-egy kövön, míg a munka folyt; úgy látszott,
éppen csak pihen, pedig képzelete sokszor sokszorozva működött és a
képírás, a faragás, építés legcsodásabb formáit varázsolta elő. Ő adta
meg tervét mindannak, ami a várost diszítette, kapukat és oszlopokat,
kútszobrokat és kőpárkányokat talált ki és magyarázott meg. S a szép
márványváros olyan gyorsan és csodálatosan, olyan fehéren és ragyogón
támadt elő, mintha egy reggelen a tenger habjaiból született volna.

Ha az építők fáradtak voltak és kedvük lankadt, kimerült, letelepedtek
Yonos körül és ő meséket mondott nekik. Nem volt olyan fa, virág, állat
vagy bogár, barlang vagy odú, amiről ő gyönyörű mesét ne tudott volna
kitalálni. Amit mondott, az nem volt _igaz_ közönséges értelemben, mert
nem történt épp úgy, ahogy mesélte, de sokszor a valóságnál is igazabb
volt, mert az életet, a Valóságot tükrözte, de olyan képletesen, mint a
templomfal festett arabeszkjei az erdő virágait és madarait. Ám ha a
mesélésben elfáradt, vagy sokáig hallgatta a tenger moraját, a madarak
énekét és a szellő danáját az oszlopok között, akkor elővette lantját,
melynek favázára vékonyabb-vastagabb állati húrok voltak feszítve; s az
igénytelen szerszámból oly változatos, csodás dallamokat csalt ki, hogy
aki hallgatta, a szíve legmélyéig érezte rezegni a muzsikát. Nem
lehetett azt megmagyarázni, csak érezni; érezni lehetett, hogy a tenger
moraja, a szél zúgása, a madarak éneke, a tavasz virulása és a nyár
napsugara, minden öröm és minden fájdalom, minden szeretet és minden
szomorúság megszólalt ezen a lanton. És Yonos szöveget is énekelt hozzá
hősi csatákról, pásztori egyszerű boldogságról, haldokló ifjúról vagy
mosolygó szép menyasszonyról és a dal szövege is a lélekbe hatott, mert
a lélek szülötte volt. Végre, mikor már a munka legfőbbjén túl voltak,
Yonos, hogy kedvet öntsön beléjük a hátralévő kevéshez, felövezte
bíborral szegett ruháját és a zene ütemére táncba fogott. Oly könnyedén
lejtett szíjas sarújában, szép ifjú alakja oly nemes mozdulatokban
hajolt és lengett; s tánca majd puha, finom és könnyű volt a báj
kifejezésére, majd dobbanó, erőteljes és hatalmas, mint a harci
vitézség; majd meg gyászos, méltósággal teljes és komor; a nézők
megértették, hogy ez egyszerű, gyermekies művészettel is ki lehet
fejezni minden emberi érzelmet, minden szépséget.

És mire a kifejezésnek minden formája így belopta magát az emberek
lelkébe és a Szépség szinte éltető levegőjük lett, egy szép napon
tökéletes formáiban, az utolsó darab tégláig készen állott a gyönyörű
város. És elkövetkezett a nap, mikor nagy ünnepséggel akarták
felszentelni az istennő szobrának szentélyét és megalkotni a város
alaptörvényeit.

A nagy nap reggelén összegyűlt az egész lakósság a város nagy, oszlopos
terén és rajongó tisztelettel várták a királyfit. Ám Yonos szokatlanul
komolyan, némán ment végig soraikon, fel egyenesen a szentély dombjára.
És belépett egyedül a csarnok színes homályába, szemben a márványasszony
csodás szobrával, leborult a szentély hideg kövére és a művészet
mosolygó ifja egyszer igazán, komolyan és megilletődve tárta föl lelkét
valami előtt, ami talán nem is az önkeze alkotta faragott kép volt,
hanem valami magasabb, tisztultabb és fenségesebb, a neve talán ez:
eszmény!

– Te, akinek nem merek nevet adni, – kezdte az ifjú királyfi remegő
hangon – hallgasd meg imádságom! Mióta e nép között élek, a szépet
szolgálom csupán teljes lelkemmel és a szépnek minden formája
visszhangot keltett az emberekben, felemelte és megtisztította a
lelküket. De mit ér mégis, ha ők nem tudnak utánozni engem a szép
kifejezésében, egyetlenegy sem tud alkotni közülük, sem zenét, sem zengő
verseket, sem irott vagy faragott képet. De ezek az emberek, míg a
szépet élvezik, tudnak dolgozni a hétköznapok szürke ügyein is,
habarcsot kenni, eledeleiket elkészíteni és kedvtelve fogyasztani,
csacska beszédeken mulatni; és oh, tudnak egymáshoz olyan balgán
ragaszkodni, társat keresni, közösen melegedni a tűzhelynél, megosztani
a kenyerüket és, igen, ez oly csodás és gyönyörű, hogy tudnak örülni
apró, buksi gyerekeiknek! Te nagy Névtelen, aki mindenek felett vagy,
oszd meg az emberek között az alkotás gyönyörét és tégy engem egészen
olyan emberré, mint ők, mert úgy érzem, mintha csak elvont fogalom,
igazi Képzelet-királyfi volnék!

A herceg felemelkedett és a templom színes üvegablakán egy meleg, piros
sugárnyaláb szökkent be s egyenesen az ő alakjára esett. S ebben a
percben úgy tetszett neki, mintha az istennő szobra szeliden, biztatón
mosolyogna.

Mikor az oszlopos térre jutott, bámulva látta, hogy a lakósság még
mindig nem oszlott szét, hanem felvirágozva, lobogódísszel és ünnepi
csendben várja őt. Mikor pedig közelükbe ért, sok ezer emberajkon zúgott
fel a lelkes kiáltás:

– Éljen a mi ifjú mesterünk, akit magunk fölé választunk. Éljen a nép
fejedelme!

Jó ideig tartott, amíg a lelkes rivalgás elcsöndesült. Akkor Yonos
emelkedett szólásra a díszes emelvényen és így felelt a népnek:

– Köszönöm bizalmatokat és a szeretet jeleit irántam, de az istennő,
kinek templomából jövök, másképp határozott. A városnak sohasem lesz
fejedelme, csak polgárai. Együtt, egyenlő munkával emeltétek falait,
együtt, közösen kormányozzátok hát önmagatokat és egymást békében és
egyenlőségben. Aki a többinél nagyon is különb volna, vagy nagyon is
kedves a nép szemében, azt száműzzétek cserépszavazattal a városból,
nehogy fölétek kerekedjék, mert e város csak addig lesz nagy, míg
polgárai egyenlők és szabadok.

Szavai elhangzottak és a nép meghatva nézett ifjú mesterére. S ebben a
pillanatban valamennyien csodálatos, égi zengésű hangot hallottak a
magasból, mely így szólt:

– Úgy legyen! Én pedig szétosztom a Képzelet adományát a nép közt s a
Valóság eleven erejét ajándékozom a Képzelet-királyfiának, az alkotó
gondolatok papjának. Yonos, nézz szét magad körül!

Zúgó szélroham jött a tenger felől és mikor a királyfi széjjelnézett, a
szeme is elkáprázott a csodától, amit a téren látott. A nép, mely eddig
szép rendben, hallgatva állott körülte sorfalat, most bomlott,
össze-vissza csoportokban, tarka zagyvaságával hullámzott körülte, mint
a kavargó örvény, keresztül-kasul tolongtak, sürgölődtek a téren és e
nagy zűrzavarban, a hullámzó csoportok sűrűjében, igen, ez nem volt
káprázat, Yonos királyfi megismerte régi hazája népét, elvegyülve a
városi lakókkal. Ott voltak bizony mind. Egy baldachinon az agg királyt
vitték fényesruhájú ifjak, s egy oszlop mellől királyi anyja integetett
felé; korona nem volt fejükön, de arcuk üde, természetes színű és
szelíden mosolygó volt, oh, egészen igazi, mint a többi piaci embereké.
És ott voltak mind a miniszterek, akik pohárköszöntőket mondtak a
búcsúlakomán, ott voltak a palotahölgyek, a szakácsok, a tudósok és a
kukták, az egész nép. És messziről, a tengerpartról két sereg közeledett
a város felé. Az egyik, a nagyobb, fegyveres harcosok csapata volt, a
másik, mindössze tíz-tizenkét sötéttaláros ifjú tudósból állott. Oh, ti
már bizonyára kitaláltátok, kik jöttek a két csapat élén. Senki más,
mint a Yonos két testvérbátyja, Acháj, az erős és Námán, a bölcs
királyfi. Igen, igen, a város befogadja és megbecsüli őket, hisz szükség
van a harcosra, hogy a békét őrizze és a jólétet védelmezze, és szükség
van a tudósra is, aki az élet titkait kutassa és a hétköznapi élet fölé
emelje a gondolkodást.

A két sereg nemsokára odaért a térségre, elvegyült a tömegben s a három
testvér igaz szeretettel borult egymás karjaiba az emelvényen.

De még itt sem volt vége a csodáknak.

Amikor Yones épp fel akart ocsudni ámulatából, egyszerre csak még a
szíve dobbanása is elállt és egy percre megállt ereiben a vér, aztán
egyszerre mind az arcába szökött. Olyan piros lett a fehérarcú királyfi,
mint a rózsa, a szeme is úgy ragyogott, mint a világító drágakő és
szólni sem tudott, úgy meredt a piac közepére, mintha valami bűbájos
csoda venné el a szeme világát. És gondoljátok-e, mi volt az egész? Oh,
szinte kacagnivaló bizony! Nem volt az semmi csoda, semmi túlvilági
bűbáj, csak egy icipici kis leány, de szó sincs róla, gyönyörű kis
leány. Az arca minden vonala igazi, tökéletes szépség megtestesülése
volt, a szeme oly szelid, feje tartása oly nemes, mosolya édes, alakja
gyönyörű vonalú és ruhája minden ránca művésziesen omlott el rajta.
Kicsiben, egész kicsiben tökéletesen olyan volt, mint az istennő szobra.

S a téren hömpölygő sokaság egy pillanatig nem látta a három királyfit,
amint együtt álltak összeölelkezve az emelvényen; egy illatos,
rózsaszínű felhő borította el őket a kiváncsi szemek elől.

Csak egy pillanatig tartott az egész, de ebben a pillanatban a három
Képzelet-herceg átalakult igazi, földi emberré. Ereikben meleg, emberi
vér keringett, nem érezték már magukat más világból valónak, hanem az
emberek igazi testvérének, akik kiválnak a tömegből nagy
tulajdonságaikkal, de lényükben ugyanazok.

Mikor a felhő eloszlott, a gyönyörű kicsi leány, bizony-bizony, ott volt
már fenn az emberré vedlett Yonos királyfi karjai közt. És íme, a
barlanglakó harcos nép vénje már vitte is, vezette is karján felfelé
szép, ifjú unokáját, a pettyes menyét bőrébe öltözött, feketehajú szép
leányt, aki hajdan a barlangban nevet adott a tűz melegének és a láng
fölé tartá izmos karját. És Námán, a bölcs királyfi felé is közelgett
már a szépséges Jezabel, komoly, kicsi papnője, kedves, ifjú tanítványa,
aki legelőször hitt az igazságban. És ott álltak mind a hárman, karjukon
szép menyasszonyukkal, akiknek a lelke tükrözte az övéket. Most már
igazán tökéletes földi emberek voltak.

És feleséget, társat keresett mindenki az ujonnan épült városban, hogy
legyen kivel melegednie az új tűzhely enyhében; legyen kivel megosztani
a kenyeret és apró, édes gyermekeik legyenek, akiknek gyügyögésében
gyönyörködhessenek. Mire a nap harmadszor leszállt, mindenki boldogan,
elégedetten pihent választottjával a márványváros szép házaiban.

Éjfél idején azonban Yonos királyfinak eszébe jutott valami. Gyöngéden
megcsókolta alvó, fiatal felesége szép homlokát és észrevétlenül
kilopódzott az oszlopos terraszra, onnét meg a kert illatos, fehér
utaira. A lég tele volt a sok virág illatával és Yonos mélyen, boldogan
lélekzett és behúnyta szemét.

– Képzeletország tehát leszállott a Valóságba. De vajjon tudnak-e itt
muzsikálni a virágok?

És így, húnyt szemmel a saját bensejébe figyelt. És egyszerre csak halk,
édes zümmögés kelt a kertben, a holdsugárból való ezüsthúrok zenéje,
amit fehér, magános hárfáslányok, szép, teljes violavirágok pengetnek
gyöngéd ujjakkal. És hallani lehetett az előkelő, büszke orkhideák
hangversenyénekét is, amint a holdvilág felé nyújtott nyakkal mesterien
kivágják a magas _c_-t. A katonabanda is remekelt, a sújtásos szegfű
pici rézdobokon dobolt és a bazsarózsa fölfújt arccal, izzadva
trombitált; sőt cigánybanda is játszott, egy máklegény volt a primás, a
muskátli kontrázott és emberségesen dolgozott a nagybőgő is, bár mindez
nem volt művészi. Igen, igen, a virágok zenéje itt is olyan édes, olyan
gyönyörű volt, mint odahaza, Képzeletországban. S mikor a királyfi egy
percre felnyitotta a szemét, a kerítés mögé lapulva még valakit vett
észre, aki boldog, átszellemült arccal hallgatózott, mert ő is hallotta
a virágok muzsikáját. Kitaláljátok-e: a szegény, ártatlanul bántatmazott
szelid kicsi kukta volt.

Mert bizony, bizony, higyjétek el, itt mi közöttünk, a Valóság világában
is hangversenyeznek néha éjnek idején a kert virágai, és nagy, menyei
boldogság lehet azt hallani. De nem mindenki jut ahhoz! Nem hallja azt
más, csak a költők, akiknek a lelkében játszik a tündéri zene; és
kivülök meg azok a szelid kis álmodozók, akik az élet minden nyaklevesét
ártatlanul kapják a mások hibájáért napközben, s az éjszakának kell őket
kárpótolni. De ezek után szebbnek is látják a Valóságot minden más
halandónál, mert számukra a képzelet minden finom, rejtett
gyönyörűségével van az felékesítve.




TARTALOM.

  Képzeletország
  Acháj
  Námán
  Yonos, a kedves




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉPZELET-KIRÁLYFIAK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.