Találkozásaim az antiszemitizmussal

By Lajos Nagy

The Project Gutenberg eBook of Találkozásaim az antiszemitizmussal
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Találkozásaim az antiszemitizmussal

Author: Lajos Nagy

Release date: April 14, 2025 [eBook #75866]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Szerző, 1922

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TALÁLKOZÁSAIM AZ ANTISZEMITIZMUSSAL ***


NAGY LAJOS

TALÁLKOZÁSAIM AZ ANTISZEMITIZMUSSAL

SZERZŐ KIADÁSA

BUDAPEST, 1922

Jókai-nyomda rt. Budapest


Az én barátom

René Maran regényt irt, amelynek cime: Batouala. Francia regény ez a
Batouala s érte René Maran megkapta a tavalyi Goncourt-dijat. A
Goncourt-dijról tudnivaló, hogy egy esztendei időtartartam legérdekesebb
és legsulyosabb uj talentumának jár.

A Batouala kitünő regény, René Maran igazi iró s ismeretlenül is barátom
nekem. Lelkemnek rokona ő, barátom és kollégám, földim, szivem szerint
való embertársam. Hogy mi minden ő? Jeles ember. Gondolkodó. Mélyen
érző. Jól látó. Férfi. Harminc és egynéhány éves – ennyinek látom a
friss francia példányon, amely fotografiáját hozza. Egész mellékesen még
gyarmati hivatalnoka is a francia államnak, Afrikában a Kongó tájékán.
No meg azután néger is – erről csaknem megfeledkeztem – Martinique
szigetéről való néger; ez ugyan nem fontos, még csak kuriózummá sem
teszi azt a tényt, hogy ő sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik
kisgazdaképviselő, aki a botbüntetést megszavazta.

Ha a sors négy fal közé juttatna egy ilyen bottal büntetővel, aligha
tudnék vele két szót váltani; a Tejut távolsága a Földtől kicsiny ahhoz
a végtelen ürhöz képest, amely bennünket akkor is elválasztana. Hogy ő
is magyarul beszél? Hogy talán egy vallásban nevelkedett velem? Parányi
esetlegességek ezek ahhoz a kiáltó lényeghez képest, hogy ő bottal
büntet.

De, ha René Marannal, az én barátommal, kerülnék össze, mennyi mindent
tudnánk beszélni, mennyi mindenről tudnánk egymásnak panaszkodni, – mert
a mi fájdalmaink azonosak. Ha beszélnénk Verdiről, Renoirról, Platonról,
Marxról, a grammofonról, a déli sarkról és a dróttalan táviróról (a
bottal büntető kisgazdával még a mütrágyáról se!), végül szóba kerülne a
Batouala. Elmondaná ő a regény keletkezését, hogy kikről mintázta az
alakjait s a mesének mi volt a reális magja. Keserüen panaszkodna nekem
a franciákra és általában a fehér emberre, aki igazságtalanul és
kegyetlenül bánik a négerrel. Ezt különben a Batoualában meg is irta s –
az előszó igérete szerint – még sokat ir majd erről a témáról. (A
siralmak még a börtönön keresztül is feltörnek a magasba, hogy verjék az
egek falát!)… Én meg panaszkodnék a barátomnak a botbüntetésről. A
botbüntetésről és mindarról, amit ez a szó jelent. _Arról a szellemről_,
amelyből a büntetés e neme _sok egyéb istencsapásával_ egyetemben,
fakadt.

Mi mindenben egyetértenénk. Ő panaszkodna a fehér emberre, hogy
kegyetlen és igazságtalan a négerhez – és én is _négerpárti vagyok_.
Mert ha az egyik ember bántja a másikat, én ellenállhatatlanul és
tántorithatatlanul és mindörökké annak a pártján állok, akit bántanak.
És Maran is igazat adna nekem, amikor én beszélnék. Maran, a
néger-francia iró és én, bizonyára nagyon jól értjük egymást, de az
ostoba emberek nem értenek meg bennünket.

Én értem a Batoualat és a lelkembe befogadom minden szavát. De én is
irtam egy könyvet, melyet – sajnos – Maran nem olvashat. Nem regény,
csupán napi használatra szánt elmélkedő, agitáló irat, néhány szó azért,
hogy az emberek jobbak legyenek. Hogy küzdjék le gonosz indulataikat s
ha már megvannak bennük a gonosz indulatok, átszellemitve éljék ki
azokat. De embert ne nyuzzanak, tiz liter vizet egyszerre senkivel ne
itassanak és ne kasztráljanak, ahogyan ezt cselekedték; ilyesmiket ne
helyeseljenek, ahogyan ezt tették; kapu alatt éjjel fütykössel ne
leskelődjenek, amit szintén nem átallottak; mindezeket, ha megtörténnek,
ne igyekezzenek »megérteni«, mint ahogy megértették, nem ugyan az
eszükkel, de a rokon gonoszindulatukkal, és ne higyjék el, mert nem
igaz, hogy Bors László, vagy Paranyacsura Piroska szökést kiséreltek
meg, amikor lelőtték őket.

Az élet: harc. De minden harc megvivható a lovagiasság szabályai
szerint, ha sokan vannak is, akik roncsoló lövedéket használnak s
nyilaikat, mielőtt ellövik, méregbe mártják. Ne akarjon senki, mert ugy
nem kell és nem is lehet uj gazdasági rendet teremteni, hogy aki öt üveg
uborkát félretesz a spájzába, azt halálra itélik, – de nem okvetlenül
muszáj azt a gépiróleányt sem, aki a _Szellemi Termékek Országos
Tanácsának a »Karamazoff testvérek«_ forditását gépelte, a hajánál fogva
felakasztani. (Ne tessék azt sem elhinni, hogy ez hazafias elkeseredés,
vagy keresztény szeretet!)

Csupán a szó durván egyenes értelmében van e könyvben _zsidókról_ szó.
Igazában nem a zsidókért, hanem a bántalmazott emberért beszélek, legyen
az szegényember, vagy »burzsuj«, akár ha szocialista, vagy »kommunista«,
vagy legyenek az ártatlanul bántottak akár az orosz cár leányai, akiket
szegényeket, a jekaterinburgi pincében, mint nyulakat az erdőben,
puffogtatott le a buta és gonosz ember. Rettentően hatalmas az ellenség:
a butaság és a gonoszság; ellenük szót emelni szinte kómikus tett, de
nem vagyok szerénytelen, hangos csupán a jajszavam, élénk csupán az
iparkodásom, könyvem értelmét azonban mindössze annyiban szabom meg: Ha
a gonoszságra lehet bujtogatni – már pedig, hogy lehet, azt
tapasztaltuk, – akkor hinnünk kell abban is, hogy a jó szónak is van
valami hatása, ha mindjárt százszor kisebb is, mint a bujtó
sziszegésnek.

Lehetne itt szó akár vörös, akár fehér terrorról, inkvizicióról, vagy a
reakció eszmekörének fojtó gázáról, esetleg a szabadjára engedett
kapitalizmus lelketlen tultengéséről, – de én antiszemitizmusról
beszélek. Az antiszemitizmus ma az a harctér, amelyre leszállva az igaz
ember szembe találja magát valamennyi fajta gonoszság katonáival. Aki az
antiszemitizmust támadja, az nem okvetlenül zsidó érdek uszályhordozója,
hisz’ maga az antiszemitizmus is, még akkor is, ha csakugyan zsidóra
céloz, a szegényembert találja. Én láttam egy kávéház ablakából a kurzus
antiszemitizmusát. Az Oktogonon keresztül sisakos és szuronyos katonák
közrefogva kisértek egy ötven főnyi tömeget. Kirohantam a kávéházból,
hogy jól megnézzem és feledhetetlen emlékül eltegyem magamnak, mi
történik itt már megint! Az ötven főnyi tömeg fázó, mezitlábas, piszkos,
éhes emberek voltak, férfiak, asszonyok és gyermekek, mind zsidók ugyan,
de mind szegények és ártatlanok. Valahová a fenébe toloncolhatták őket,
bizonyára azért, mert a cipőzsinórt nyolc koronáért vették és tizért
árulták, – hogy mennyit kerestek ezen az üzleten, mutatta a külsejük. És
amikor elszorult szivvel visszamentem a kávéházba, megállapitván
százezredszer, hogy jaj annak, akinek nincsen tizezer hold földje, vagy
három sarokháza, esetleg egy üzemképes gyára, hát az ablakom előtt robog
el a gazdag zsidó – Duna-Tiszaközti nagybirtokos – akkora automobillal,
mint egy hadihajó, a szájában akkora szivarral, mint egy szőlőkaró, arca
hagymaszinben virul a boldogságtól. Én azt mondtam, látván a szivaros
autózót, hogy hála Istennek, bár mindenkinek ilyen jól menne a dolga,
mégis csudálkoztam a kurzus arcátlanságán, hogy ezt a két jelenetet igy
egymás mellett, térben és időben, antiszemitizmusnak meri nevezni. Ha
nem is mondja egyenesen és szószerint antiszemitizmusnak, de keresztény
és nemzeti iránynak minden esetre.




Vita


A négy fehérvári zsidó

A kurzus vezérlő alakjainak komolyabb szellemi megnyilatkozásait alig
ismerem. De mivel ugy látszik, hogy még jóideig lesznek aktuálisak, meg
mivel meg kell állapitanom, hogy a társadalom szerkezetében s az emberi
lélekben erős gyökereik vannak, foglalkoznom kell velük végre, mint
tüneményekkel, mint tőlem erősen különböző, hozzám csaknem idegen agyi
berendezkedésü emberekkel. Megkisérlem, hogy legalább megértsem őket, ha
már egyszer léteznek és hatékony tényezők. Egyelőre, bevallom, oly
különös nekem az indulatuk kegyetlensége, oly meglepő a logikájuk, oly
káprázatos közülök akárhánynak a változékonysága, a következetesség
minimumával szemben is, hogy csak csodálom, de nem értem őket.

Most ott tartok, hogy buzgón olvasom azokat a lapokat, amelyek magukat
kereszténynek és nemzetinek vallják. Minél hamarább könyveket, irodalmi
müveket is olvasok majd a kurzus kiválóbbjaitól. Sajnos, eddig inkább
Tolsztojtól, Flaubert-től, Shaw-tól s efféle destruktivoktól olvastam, s
ezek oly sokan voltak, annyit irtak, hogy például Budavári László
összegyüjtött munkáinak elolvasására a tizedik életem vége felé
szakithatnék csak időt. No, de megtöbbszörözöm szorgalmamat, közelebbről
megismerkedek majd eggyel-mással, legelőször talán Bangha páter legujabb
könyvével, Banghára vagyok a leginkább kiváncsi, őt okosnak, igen
tehetségesnek dicsérik előttem. Egy mérsékelten forradalmár, de erősen
szocialista ismerősöm szinte vallomást tett egyszer előttem, igy:

»A kommün bukása után hetenként a Bazilikában prédikált Bangha páter; én
minden prédikációjára elmentem s egy zugba elrejtőzve hallgattam.
Elrejtőzve, mondom, mert abban az időben s azok közt a viszonyok közt,
állandó szörnyü félelmemben is, az akkori érzéseim mellett is, olyan
hatással volt rám minden egyes prédikáció, hogy felforgatta minden
eddigi gondolatomat, megingatta az önbizalmamat, csaknem elsöpörte egy
egész élet minden élménye és tanulása által szerzett, mindig szilárd és
nyiltan vallott világszemléletemet, gondolkodóba ejtett s már-már rávett
arra, hogy reviziót tartsak önmagamon, feladjam minden eddigi nézetemet
s helytelennek tartsam még az ösztönös érzéseimet is, szóval a
prédikáció csaknem egészen meghóditott. Órák, sőt napok multak el, amig
föl tudtam egyenesedni, a mig megszabadultam egy-egy prédikáció
hatásától és ujra az lettem, aki voltam s azt mondtam, hogy: nem ugy
van, nem ugy van, nem ugy van, a hogy a páter tanitja!«

Ez és sok egyéb éppen elég ahhoz, hogy kiváncsiságomat felkeltse, hogy
elolvassam Bangha müveit s megtudjam, miképpen gondolkodik ő a világról
s a mai magyar élet problémáiról. Majd meglátjuk…

Most azonban Prohászkáról akarok szólni, mert őt már ismerem. Olvastam
tőle és róla egyetmást. Nem emlékszem rá, hogy mit – és ezt jellemzőnek
tartom. Minden esetre hitről és erkölcsről volt szó a kenetteljes
irásban, továbbá arról, hogy az ember fölfelé néz és gyanánt; – ez
utóbbi szavak karrikaturának látszanak, én azonban komoly jellemzésnek
szánom őket. Mindig meglepett az elismerés, amelyben Prohászkát még a
vele nem egy nézeten levők is részesitették. Gondolatait sekélyeseknek,
okfejtését erőtlennek, stilusát ékes szavak árjában szétfolyónak és
magyartalannak találtam. Csupán impresszióm volt róla, de ez impresszió
alapján azok közé az értékek közé soroltam, akik egyetlen egy
megnyilatkozásukból megitélhetők. Az ő müveit nem fogom elolvasni, elég
egy beszéd, egy mondat s ha azt sikeresen meganalizáljuk, teljes és
szilárd lehet az itéletünk. A beszéd, illetve az inkriminált mondat a
napokban hangzott el Benárd Ágoston beszámolóján, ahol a püspök ur is
felszólalt. Ime a mondat:

»Fehérváron négy zsidó ment a püspöki palota alatt és én ezt tudom, mert
hallottam valakitől, aki mögöttük ment és jött mögöttük egy rikkancs,
aki azt kiáltotta: Uj Lap, Uj Nemzedék, Nemzeti Ujság – és az egyik azt
mondta: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó keresztény ujságot nem
vesz!«

Ez a mondat; több nem kell, hisz magában hordja mindazt a
következtetést, amit Prohászka a kis esetből levon, vagy levonhatónak
vél.

Tehát rossz néven veszi Prohászka Ottokár, hogy az egyik zsidó azt
mondta: tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz. Ezt én nem
értem. Az én eszemnek idegen ész termelte ezt a gondolatot, idegen sziv
ezt az érzést, legalább annyira nem értem, mintha az én fülemnek, idegen
nyelven, teszem tótul mondták volna. Mert hát itt a püspök ur rossz
néven veszi egy zsidótól azt, hogy nem vesz olyan lapot, amely őt
szidja, amely őt mindenféle rut tulajdonsággal és bünnel terhesnek
mondja és állandóan fenyegeti. Hogy hát ez a zsidó nem örül az olyan
olvasmánynak, nem kap rajta, nem siet érte két koronát fizetni. Micsoda
különbség az izlések közt! Hiszen bomlott agyu, perverz érzelmü embernek
tartanám azt a zsidót, ha jó érzéssel volna például az Uj Lap iránt.
Hisz’ a nevezett lapok nem is reflektálnak arra, nem is akarják azt,
hogy a zsidók őket szeressék. A nevezett lapok határozottan azt akarják,
hogy a zsidók ne szeressék őket. Mihelyt ezt a céljukat nem érnék el,
megjelenne szerkesztőségükben üzleti és világszemléleti dirigensük és
azt mondaná: Baj van, nem jól dolgoztok, mert a zsidók nem félnek eléggé
tőletek, nem utálnak, nem gyülölnek eléggé titeket. Én megvetném azt a
zsidót, akiben nem váltana ki heves indulatot, ha azt mondják neki, hogy
ő rut, ő gazember, ő svindler, ő a nemzet ellensége, ő gonosz, ő
ártalmas férge az egész emberiségnek, megrontója a világnak. Ha ez nem
keltene félelmet, iszonyatot és haragot abban a zsidóban, akkor azt
hinném – igaz, amit róla mondanak, ő maga is érzi ezt; vagy azt hinném,
hogy igy gondolkozik: én majd gondoskodom az én bőrömről, a többi zsidót
pedig vigye el az ördög.

A püspök ur azonban azt mondhatná, hogy ő másképpen értette, amit
mondott; ő nem azt veszi rossz néven az egyik zsidótól, hogy nem örül a
nevezett lapoknak, vagy nem szereti azokat, vagy nem hajlandó azokat
vásárolni s igy anyagilag munkájukban támogatni, mert ezt megérti ő is,
hanem azt veszi rossz néven, hogy az a zsidó sérelmének nyiltan
kifejezést adott, kifejezést mert adni. Édes Istenem, mondom én, hogy
lehet rossz néven venni attól, akit bántanak, ha feljajdul. Még ha
jogosan bántanák is. Szálljon csak magába a püspök ur, kell, hogy ő
kitünően értse hivatalból a magábaszállás mesterségét és akkor be fogja
látni, hogy igy van, igaz, akit bántanak, attól nem csoda, ha feljajdul,
vagy akár felmordul.

A püspök ur most azt mondhatná: ne csürjük-csavarjuk a dolgot, ő megérti
a feljajdulást is, tehát nem is veszi rossz néven; de itt másról van
szó, itt egy itélet kimondásáról, vakmerőségről van szó. Az egyik zsidó
azt mondta, hogy tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot, tehát az
egyik zsidó ócsárolta a kereszténységet. Én erre azt mondom, hogy
nyilvánvalóan nem erről van szó, a forma talán mást mutat, mint ami a
mondás lényege, de a lényeg az, hogy az egyik zsidó a nevezett lapokról
mondott szentenciát, nem pedig a kereszténységről. És még ha
vonatkoztatható lenne is az egyik zsidó indulata a kereszténységre, az
az egyik zsidó ösztönösen tudja azt, amit én tudatosan tudok és állitok,
hogy nem azonositható a nevezett lapok gyülölködő, kardos-szuronyos és
bunkósbotos »kereszténysége« az igazi kereszténységgel, amiről az egyik
zsidónak bizonyosan vannak halavány sejtelmei.

Tehát ha azt mondta az egyik zsidó a négy közül, amit a püspök ur idéz,
én megértem őt és semmi helytelent nem látok abban, amit mondott. De
csakugyan mondotta-e? A püspök ur azt állitja, hogy ő tudja, mert neki,
hogy ugy mondjam, denunciálták azt a bizonyos egyik zsidót. Én pedig
közlöm a püspök urral, hogy az az egyik zsidó ezt a mondatot: Ne kiabálj
fiam, tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot – ezt, igy nem
mondta. A püspök ur persze hitt annak, aki az egyik zsidót nála feladta,
mert jól esett neki hinni, jól jött egy ujabb kis adat ugy általában a
zsidók ellen. És hitt a feladónak, mert nem ismeri eléggé az embert, sem
a feladót, sem a feladottat, sem a többit – és mert nincs hibátlan
érzéke a realitás iránt. Az ember mást mond a rikkancsnak, ha jön és
ujságok cimeit kiabálja. Az ember vagy vesz, vagy nem vesz ujságot, de
ezt nem indokolja, ha pedig a rikkancs erőlteti a dolgot, az ember nem
szól, vagy elküldi a rikkancsot, teszem, ha dühös ilyesmit mond: erigy a
fenébe. De holmi általános érvényünek szánt szentenciát az ember semmi
esetre sem mond a rikkancsnak. Ha valamit gondol is az egyik zsidó, azt
nem a rikkancsnak mondja, avval ő nem törődik, avval ő nem akar közölni
semmit, hanem mond valamit a második, vagy harmadik, vagy negyedik
zsidónak, (lehet, hogy nem is voltak négyen, talán csak hárman voltak,
vagy ketten, vagy egyen, esetleg – még kevesebben) és azoknak sem
ilyesmit mond, hanem például, ha látja, hogy valamelyik vesz egy Uj
Lapot, csodálkozóan rászól: – Megőrültél?

Amit a püspök ur mond, az szent igaz, de annak a valóságában, amit neki
a négy zsidóról denunciáltak, kételkedem. »Mert hallottam valakitől, aki
mögöttük ment…« Ez a valaki alázatos szolgája lehetett a nagy urnak, a
püspöknek. Már pedig miféle dolgokat mondanak az alázatos szolgák a nagy
uraknak? Kellemes dolgokat. Csakis kellemeseket. Vagy dicsérik őket,
vagy becsmérlik azokat, akiket a nagy ur nem szeret. Igazat semmiképen
sem mondanak. Ha pedig a püspöknek valaki vele egyenrangu ur adta fel a
négy zsidót, hát ezt is tudjuk már értékelni. Képzeljünk csak el egy
jelenetet, azt, hogy német generálisok a világháboru kellő közepén
együtt ülnek és tanácskoznak. Mindegyik a »végső győzelemről« beszél,
mindegyik megingathatatlan hitet, teljes bizonyosságot mutat a többi
előtt, – belül pedig nagyon is sejti, hogy a háboru elveszett. Ennek az
analogiájára: két ur, egy püspök és egy civil beszélgetnek a zsidókról.
Szilárd meggyőződést mutat mindakettő a másik előtt, mely szerint a
zsidók igy, a zsidók ugy, minden baj kizárólagos okai a zsidók. A
meggyőződésük illusztrálására, nehogy ingadozóknak lássanak, vagy hogy
egyik a másik meggyőződését erősitse, hogy olajat öntsön a tüzre, – kis
eseteket beszélnek el. Ezek a kis esetek azután a cél szerint, amelynek
a szolgálatában állanak, idomulnak. Igy került csávába a négy zsidó,
akik, mondom, talán nem is voltak négyen, hanem csak hárman, ketten,
vagy egyen, – esetleg még kevesebben.

Igy fest az én szememben az a csekély történeti mag, amelyből Prohászka
Ottokár következtetéséket von le, olyanféléket, hogy mondjuk: »a
liberalizmus egyre szemtelenebbül üti fel a fejét!« Látjuk a kiinduló
pontot, látjuk a végső következtetést s az ut a kettő közt mily sántitó
logika! És épen ez az a szellemi táplálék, amit fogyasztani nem tartok
üdvösnek.

Bangha páter könyveit megnézem, de Prohászka müveit nem fogom elolvasni.


Első találkozásom az antiszemitizmussal

Első találkozás, tehát gyermekkoromban történt. Hét éves lehettem,
amikor nyári vakációra a nagyszüleimhez utaztam, szülőfalumba. Egy
tanyán töltöttem az egész nyarat, ahonnan néha a nagyanyám bevitt a
falumba. A tanyán mezitláb futkostam, de ilyenkor a falusi nyilvánosság
számára harisnyát és cipőt vettem föl, ugy poroszkáltam gyalogosan
sétáló nagyanyám mellett. Utjaink alkalmával csaknem mindig megtörtént,
hogy amint elballagtunk egy-két parasztgyerek mellett, akik ingben,
gatyában és mezitláb játszottak, vagy őgyelegtek az uton, egyszerre csak
bántó kötekedésképen ez a kiáltás ütötte meg a fülemet: zsidó! zsidó!
zsidó! Többnyire ezt az egy szót kiáltották, ismételgetve, mert gunyul,
meggyalázásul ezt is elégségesnek tartották, de néha drasztikus rimet is
üvöltettek melléje, amely könnyen kitalálható s amely bizonyára országos
népi szólam. Engem bántott ez a guny s minden esetre erős hatással volt
rám, mert több ilyen vélemény eggyé tömörülve, intenziven él az
emlékezetemben. Jól emlékszem a sunyi kis kölykekre, amint közeledtünkre
abbahagyták a játékot, elhallgattak s szótlanul bámultak s ahogy
szeliden rájuk néztem, már valami gonosz kajánság zöld tüze lobogott a
szemükben. Szinte éreztem az ellenséges indulatot, mert sejtettem, hogy
valamire készülnek, de még kussoltak, csak amikor már vagy husz
lépésnyire elhagytuk őket, akkor eredt meg a hangjuk, akkor hullott rám
bántó szavuk piszka. Én dühös voltam s hogy akkor, gyerekfejjel, dühös
voltam, ez természetes. De, szinte csodálatos, még most is, máig is
bosszant, bánt, szégyenit ez a dolog. Ugy kell lennie, hogy az én
számomra fontos ez az élmény, azt _mutatja_ emlékezésem ereje s az
emlékezéshez füződő indulat nem csupán a gyermekkori indulat felujulása,
hanem egy oly állandó reakció, amely azóta ujabb és ujabb tápot kapott.
Ehhez a kezdeti élményhez még sok más csatlakozott az idők folyamán,
melyeknek eredménye, hogy nem csak semmi gondolati s érzelmi közösséget
nem érzek azokkal, akiknek agya s szive az antiszemitizmus szennyét nem
tudja magából kivetni, hanem megvetem és gyülölöm az antiszemitizmust.
Mert elemezzük csak meg emlékemet. Engem akkor bántottak és
megszégyenitettek azok a gonoszkodó gyerekek. Bántottak, mert rossz
indulattal kiáltották felém. Rossz indulattal, kötekedőn, azzal a
szándékkal, hogy az nekem fájjon, hogy szégyeljem magam, hogy féljek
tőlük. Az már itt mellékes, hogy nem voltam zsidó. Azt is kiabálhatták
volna, hogy: pisze, vagy hogy: hegyesfülü. Mindegy, hogy mit kiáltottak,
de bántani akartak. Az én szubjektiv sérelmemet illetően mindegy, hogy
mit kiáltottak. Ha tovább elmélkedünk s valami jelentőségét keressük
ennek a különben ártatlannak tetsző gunyolódásnak, akkor már nem
mindegy. Nem azt kiáltották, hogy pisze azt se, hogy hegyesfülü, hanem
azt, hogy zsidó. Ebben azután a rossz indulaton kivül a butaság is benne
van. Nem a gyerekeké, mert hisz ők csacskák s leszámitva azt a kis
állati gonoszságot, a mellyel az idegen kutyák morogják meg egymást,
csaknem ártatlanok. Hanem _azoknak_ a butasága, akiktől tanulták, hogy
zsidónak lenni az megbecstelenitő. Annál inkább, mert hiszen miért
néztek ők engem zsidónak? Azért, mert matrózgalléros bluz, rövid nadrág
volt rajtam, a fejemen szalmakalap, a lábamon harisnya és cipő! Tehát a
_városi_ ruhám miatt! Ellenszenvet, kötekedő kedvet keltettem a kis
parasztgyerekekben, mert a városból jöttem, mert _kulturmez_ volt
rajtam. Ez az _az ellenszenv_, amelyet nem felejtettem el, _ez_ az,
amellyel oly sokszor találkoztam. És bizonyos, hogy azokhoz a kis
gyülölködő, marakodni kész, butácska és müveletlen parasztgyerekekhez
hasonló felnőttek ma is azt üvölhetnék felém, hogy: zsidó, zsidó, zsidó!
Mert amint azok zsidóztak a városi mez miatt, most már zsidózhatnak
lelki és szellemi hasonmásaik nem a mez miatt, hanem sok minden miatt,
ami több a meznél, ami fontosabb tulajdonom és jelem, mint akkor a ruhám
volt, ami a lényegem, amiatt, hogy fölvilágosodott, szabadon gondolkodó,
európai kulturáju, humánus ember vagyok. (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt,
mert igazi iró vagyok! (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert a lelki
rokonom nem Szabó Dezső, hanem Flaubert. A szellemi rokonom nem Budavári
László, hanem Shaw. Kollégámnak nem Kozma Andort, hanem Gorkij Maximot
tartom. Mert a legszivesebben Anatole France-t olvasom, mert szeretem a
matematikát, mert legkedvesebb operám az Aida, mert azt tartom, hogy a
legszebb kép Rafaello »Sixtusi Madonnája«. (Fuj zsidó, zsidó, zsidó.)


A frivól nóta

Reggeli hat óra tájban a Rákóczi-uton szembe jöttek velem négyen: három
férfi, egy nő. Fiatalok voltak, a férfiak fején valami fehér
vászonsipka, hasonlatos a tengerészekéhez, különben civil a ruházatuk.
Nem igen néztem az arcukba, csak éppen keresztül suhantak a látókörömön;
vagy mulatságról siettek jó későn hazafelé, vagy korán kirándulásra
indultak, mindegy, fontos az, hogy félhangosan valami nótát énekeltek.
Ez a nóta, annak néhány szava, csapta meg a fülem és az eszem; ez volt
az oka, hogy egyáltalában észrevettem őket. Ennyit hallottam a nótából:
»_… huszonhárom, huszonnégy,… rohadt zsidó…_« Ennyit és nem többet.
Tehát valami elmés kis versről, valami bökkölteményről volt szó, valami
olyanfajta reggeli áhitat szállott a négyek ajkáról, mint az
_Ergerberger_, vagy az »_Ennek a zsidónak, de nagy hasa van_«, meg a
»_Kiskertembe zsidómagot ültettem_« és a többi. Szóval egy sornak,
verssornak a végét hallottam, hogy:… huszonhárom, huszonnégy, – egy
másiknak pedig az elejét, ennyit csupán: _rohadt zsidó_… Mondjuk, hogy
igy végződött a sor:… _hová mégy?_

Mellettem baktattak el, amikor ezt énekelték, talán észre sem vettek,
mint ahogy én nem vettem volna őket észre a kis népköltészet nélkül, –
de mondhatom, a daluk inzultusként hatott rám. Dühbe jöttem, megálltam,
utánuk néztem, szörnyü utálattal s ha célja és értelme lett volna,
utánuk futottam volna, valamit mondtam volna nekik.

Visszatérek a miniatür esemény külsőségeire, a hely és az idő alkotta
keretre. A Rákóczi-uton történt, reggeli hat óra tájban. Előttem a
nyilegyenes ut, végén a Keleti pályaudvar képével, fölöttem a tiszta kék
ég, a nap már fölkelt s ontja sárga fényét. Csend. Az emberek még
alusznak. Békességben alusznak. Jobbra tőlem a kis templom, ima és
áhitat helye, mögötte az óriási Rókus, betegek szenvednek benne. Még nem
indult meg az élet zaja, még tart a napi létért való harc
fegyverszünetje, az ember most magába szállhat, vagy legalább is még nem
kell, hogy kikeljen magából. És máris, a nap első jele, amellyel
találkozom, a nap első hangja, amely rám ront, ez a hülye nóta. Mit
várjak ezután? Mi minden van még hátra?! _Szörnyüséges!_

Talán különösnek tünik fel az olvasó előtt érzésem heve és a szélsőséges
szó, melyet leirtam. Ezt értem, de magamat is meg akarom értetni. Tudom,
ha zsidó embernek effélét, ilyen csekélységet, ami itt egyáltalában
történt, elbeszélek, fölényesen mosolyog. Teheti, részén a fölény, mert
hiszen találkozott valami végtelen szellemi és erkölcsi alacsonysággal s
ezen csak mosolyoghat. De én szégyenlem az esetet, engem undorit, engem
lesujt. Elvégre magyarok és keresztények voltak a delikvensek, vagy
szegényemberek – s bennem megvan a szolidaritás érzése; én szeretném
menteni az izlést, a gondolat, sőt a cselekvés esztétikáját, mi több:
_őket_ szeretném menteni az emberiesség, a tisztesség számára. Az
antiszemitizmusukat talán nem is bánom. Ha megmarad nézetnek vagy ha
politikai akció is, de törvényes, akkor vigye őket az ördög az
ostobaságukkal, hadd higyjék, hogy meglelték a minden bajok arkánumát.
Mit bánom én a tömegantiszemiták politikai vezetőinek, gondolatszállitó
bölcseinek és betüvetőinek görbe nemzetmentését. Hozzanak törvényeket,
szabályozzák meg az élet menetét ugy, ahogy legcélszerübbnek vélik,
ahogy tudják. Én nem bánom a _numerus clausust_ és a _trafikrendeletet_
és sok mást, semmit, ami tételes intézkedés. Ha jók, maradjanak, ha
rosszak, majd megváltoztatják ezeket. Jó, elismerem, hogy csakugyan
vannak közgazdasági, sőt más problémák s látom, hogy a problémákat
mindig két-háromféleképen kisérlik megoldani rosszul, amig valami jóhoz
jutnak. De bánt az igazságtalan tömegcselekvés és bántanak a bujtogató
szavak. Mert bármi legyen a végső igazság, annak a kiinduló pontja nem a
»rothadt zsidózás«, nem a hősköltemény, amely azt mondja:

  »_Kis kertembe zsidómagot ültettem,_
  _Minden reggel forró vizzel öntöztem._«

Az undok szavak, a Butaság gyermekei, az undok cselekedetek pedig: éjjel
a kapu alól, »üsd a zsidót!« kiáltással előugrani – a Gonoszságéi; ha a
mai politika urainak van valami igazságuk, – nem az antiszemitizmusban,
hanem a magyar élet rendbeszedésében, – ezek a förtelmek _azt is_ csak
beszennyezik.

Mondom, indulat öntött el s a dalos kedélyek után szerettem volna
vágtatni s rájuk ripakodni:

– Nincs más gondotok?! Nem szégyenlitek beszennyezni a reggeli napfényt?
Nem undorodtok méregport hinteni a tiszta levegőbe? Ha üdülni,
kirándulni mentek, nem átalljátok ezzel az otrombasággal kezdeni a
napot? Kik-mik és hogyan neveltek benneteket, hol szedtétek ezt a
mocskos izlést? Nem érzitek, hogy nincsen igazatok? Vagy van-e
egyáltalában valami célotok? Rendes emberek, férfiak és nők, a lelkük s
a tüdejük megfürösztésére vajjon indulhatnak-e _igy, ezzel_ a zöld
természetbe, Isten szabad ege alá? Milyen ordináré az ábrázatotok,
milyen éretlenül durva a szellemetek! Illenék inkább elrejteni azt, ami
rut bennetek. Persze megragadt rajtatok a fertőzet és megtanultátok,
hogy lelketek ez undoritó felböfögéseivel mostanában szabadon
kérkedhettek, mint perverz exhibitionisták. De vajjon igazak-e, nem
hamisak-e a ti tanitómestereitek? _Ők mossák kezeiket_ s azt mondják
finom, diplomatikus mosolylyal, hogy _ja, ti vagytok a durva és buta
tömeg, nem kell csodálkozni rajtatok_. Ők bölcsen _megértenek
benneteket_, de vajjon ti, ha elgondolkoztok, nem láttok-e át a
praktikáikon s nem szégyenlitek-e a tanitó mestereiteket, akiknek a
durva és buta tömeg minden megnyilatkozására, válogatás nélkül,
szükségük van?

Igen, a tanitó mesterek!! Ők napjaink pathologikus stigmáinak a
kiformálói. Ők minden esetre bünösök ebben a kis incidensben és
valamennyi ehhez hasonlóban s az _ezt magasan tullicitálókban_, mert
elinditották, elnézték, mert bölcsen megértették, mert soha meg nem
kritizálták, le nem intették. A tanitó mesterek, a gondolkodók,
szónoklók és tollforgatók, akik ugyan maguk, ez igaz, soha nem énekelték
nyilvánosan e kis dalokat s személyesen nem rejtőztek a kapuk aljába.


A hősök

Az Abbázia-kávéházban ültem, az egyik köruti ablakban s éppen a Nemzeti
Ujságot olvastam. Esti kilenc óra volt, illetve az uj időszámitás
szerint, ami legujabb korunk egyetlen vivmánya, huszonegy óra. A
forradalmi idők legnagyszerübb eredményének a hidpénz eltörlését tartom,
az ellenforradalmi idők pedig szinte lefőzték a forradalmiakat, az uj
időszámitás életbeléptetésével. Nem is lesz addig az én szememben
tökéletes az ellenforradalom, amig a hidpénzt ujra vissza nem állitja –
s ha vannak még forradalmárok, ugy _kell_, hogy azok programmjának
sarkalatos pontja legyen az óra belső számsorának eltörlése. Tehát
huszonegy óra volt. Benn a kávéházban kevesen lézengtek, a terrasz
azonban tele volt – szerintem emberekkel, némelyek szerint sziriai
sakálokkal és csinos sakálnőkkel.

A vendégek derült hangulatban, vagy legalább is nyugodtan, feketéztek,
fagylaltoztak, – én azonban a levegőt elektromosságtól feszültnek
éreztem. Lehet, hogy ez érzésemnek semmi tárgyi alapja nem volt,
tisztára hangulat volt az, melyet tévesen láttam rá a külvilágra. E
hangulat mégis oly emlékképekből tevődött össze, melyek a világot immár
évek óta elboritó gyülölettengerről valók, a hangulat anyaga a harc
volt, melyet az ember ember ellen visel, fegyverrel, szóval, börtönnel
és izzó indulattal, megkeseritvén a más és az önmaga életét, szennyes
árnyat vetve még a nyári estén ránk ragyogó teliholdra is. Mikor lesz
már egy ilyen, különben gyönyörü este valóban nyugodt és derüs?

De jaj a telhetetlen lirai kedélynek, jaj a szerénytelen ábrándozónak!
Egyszerre vészes sikoltás, nyomában több is, kiáltás, vastag
férfihangok, bődülés, sürgés, felugrálnak és futnak az emberek, széket,
asztalt feldöntenek, tálcát, poharat levernek, egymás hegyén-hátán
menekülnek be a kávéházba. Rémület szállt meg, a hirtelen rámzuduló kép
olyan volt, hogy azt kellett hinnem, legalább is ágyukkal,
gépfegyverekkel támadták meg a kávéházat. Azt kellett hinnem, véres
csata van itt, legalább is egyoldalu harc, népitélet, istenitélet, a
terraszt holtak és sebesültek boritják már.

Elszaladtam volna, de hát hová? Beszaladjak a kávéházba, az összeszorult
tömegbe? Ott ugyis megtalálnak. Kiugorjak a terraszra s onnan az utcára?
Nekiszaladhatok egy golyónak. Különben is futással fölhivom magamra a
figyelmet, olajat öntök a tüzre, tápot adok a harcos indulatnak. Ott
maradtam hát, ülve az asztal mellett, én, magyar és keresztény, előttem
az asztalon a Nemzeti Ujság. Persze, egy csöppet sem éreztem magamat
biztonságban. Mert hát mit hozhatok fel védelmemre, ha megáll az
asztalom előtt harmincadmagával a hős, kezében fütykös, vagy revolver,
szemében tüz, eszében átkozott gondolata a harcnak, szivében
kiengesztelhetetlen indulata és vágya az emberi test elpusztitásának. Mi
véd meg ellene? Ő magyar és állitólag keresztény. Én is az vagyok. De az
nem mentség. Érzem, gondolom, tudom, hogy nem az. Az emberpusztitás
éhsége tápot akar s ha kevés a zsidó, jó lesz a keresztény is.

Ez volt az érzésem. Most utólag tudom megmagyarázni ezt az érzést.
Büntudat volt ez. Érzése annak, hogy én nem vagyok az ilyen harcosokkal
szolidáris. Én ellensége vagyok ennek a harcnak, elitélem azt. A
véleményem pedig ott ül a homlokomon. Én nem kiáltok fel a harci csapat
érkeztére: _Ugy van, üssétek, én is segitek!_ Az én szemem nem ragyog
fel az örömtől, az én arcom nem derül szélesre a mosolytól. Én sápadt és
ijedt vagyok. Mindenféle harcok idején jaj a békességet akarónak!

De hát tudvalevő, hogy nem történt semmi. Egy kisebb csoport, vagy
huszan lehettek, a Friedrich István beszéde után a Vigadó felől jött az
Andrássy-uton. Mikor közeledtek, állitólag az Ergerbergert énekelték s
tőlük s ettől rémült meg a kávéház népe; velem együtt. Amikor az ablakom
előtt elhaladtak, rákanyarodván a körutra, már a Himnuszt énekelték.

Mikor elvonultak, az emberek, azaz sziriai sakálok, visszasompolyogtak a
helyükre. A nők megkönnyebbültek és csakhamar mosolyogtak, talán jól is
esett nekik egy kis sikoltozás. De a férfiak sápadtak voltak,
szégyelték, hogy megijedtek és hogy ettől ijedtek meg. Bizonyára az
egyetlen voltam, aki nem szégyeltem az ijedtséget. Most ez volt, de
valamikor Clubkávéházi eset is volt. És antiszemiták, vagy nem
antiszemiták, én ismerem, sajnos, az embert.

Az _emberiesség_ nem harci szónoklatokról és nem fütykössel indul el
utjára. Korunkban ritkán találkozik az ember az _emberiességgel_.


Pofon a villamoson

Amikor felszálltam, már pörben állott egymással a kalauz s egy utas. A
kalauz erős, katonás ember. Az utas egy szegény asszony. Nem tudom a
dolog kezdetét, de a pénz miatt keletkezett a szóváltás, ugy rémlik,
hogy az asszony nem akarta a rossz kétkoronásokat elfogadni. Mondom, nem
tudom a dolog eredetét, kombinációra is alig van alkalmam, de nem is az
eredet, hanem a folytatás és a végső kifejlés a fontos.

Tehát a kalauz és a szegény asszony pörlekedett. Nem nagyon, csak egy
kicsit, még semmi különösebb gorombaságot nem mondtak egymásnak, vitájuk
abban a stádiumban állott, amit feleselésnek szoktak mondani. De
mindakettő izgatott volt, az asszony arca kipirult a belső indulattól, a
kalauz meg sápadt volt. Én már láttam a dolog lényegét; láttam, hogy ez
a két szegényember, akiket morzsol és tép a gond, akik reggeltől estig
emberi erőn felül harcolnak, akiket tüzes vassal piszkál gonosz sorsuk,
akik sok-sok sérelmet naponta szó nélkül lenyelnek, hogy ez a két ember
most _minden nyomorusága_ miatt _egymásra_ acsarkodik. Láttam én ezt, de
ha ők nem látták meg magukat, lehetetlen lett volna indulatukat
leszerelni.

Egy percre csend lett, de az asszony ujra kezdte a lamentálást. Erre a
kalauz hozzálépett és azt mondta, hogy ha nem fogja be a száját, hát
pofon vágja. Az asszony megdöbbent, de csak egy pillanatra, önkéntelenül
kiszaladt a száján a szó, azt mondta a kalauznak, hogy _szemtelen_. A
kalauz most pofonvágta. Az erős, katonás férfi a szegény asszonyt, még
pedig nem csak ugy markirozva a pofont, hogy a szavának álljon, hanem
hévvel, erővel. Az asszony hangosan, jajveszékelve sirni kezdett.

A kocsi nem volt tele, tehát az egész jelenetet valamennyi utas látta,
hallotta. A pofon után egy fiatalember, távoli padról felugrott, a
kalauzhoz szaladt és rátámadt. Micsoda gyalázatos dolog ez – kiáltotta,
– _hogy_ szabad egy szegény asszonyt pofon vágni?! Egy kalauznak nem
szabad igy bánni az utasokkal; rendőrt fog hivni és a kalauzt feliratja.
A kalauz sápadt volt, de nem ijedt meg, még nem bánta meg tettét,
szembeszállt a rátámadó fiatalemberrel és szavaival hadakozott ellene.
Semmi köze hozzá, őt az a nő megsértette, ha »_ön azt mondja nekem,
szemtelen, önt is pofon vágom!_« – Eféléket mondott a bátorlelkü kalauz.
Az asszony hangosan sirt. Más utasok is közbeszóltak. A kalauz ellen
beszéltek, fel voltak háborodva.

Ismét mondom, hogy a történet kezdetét nem tudom. Tegyük föl, hogy a
szóharc kezdetén igaza volt a kalauznak. Igaza volt egész addig, amig
pofont igért. Ettől a pillanattól fogva már nem volt igaza. Semmi esetre
sem volt szabad pofonnal fenyegetőznie, még kevésbbé volt szabad a
tettet elkövetnie.

Ott tartunk, hogy egy fiatalember és a kalauz közt folyik a heves
szóváltás, a fiatalember igazságot akar tenni, rendőrt akar hivni. A
kocsinak csaknem minden utasa egy véleményen és egy szándékon van vele.
Két férfi azonban gunyosan mosolyog; figyelik az eseményeket és ők is
beleavatkoznak. Nem részletezem tulságosan a dolgot, csak annyit közlök,
hogy az egyik hangosan igy szól bele a vitába:

– _Jól tette, igaza volt!_

Ezt megelőzőleg a férfi már néhány gunyos megjegyzést tett a fölháborodó
s a kalauzra támadó fiatalemberre, eleinte a társához intézve
megjegyzéseit, de már láthatóan azzal a szándékkal, hogy a fiatalemberbe
belé kössön. Eleinte csak ilyeneket mondott: _nem szeretem a kövér
embereket; hogy lehet igy izgulni;_ – később, amikor ezek hatástalanok
maradtak, a fiatalemberhez intézve, igy nemeskedett az illető uriember:

– _Mindjárt kap maga is egy pofont!_

No most tartsunk rövid szemlét a szereplőkön. A kalauz keresztény. A
sértett asszonyon nem láttam, hogy mi, valószinüleg keresztény. A
gaztetten felháborodó fiatalember zsidó. Erőteljes, egészséges, jóképü,
huszonegy-néhány éves. A külön véleményen levő s kötekedő ur keresztény,
én régóta ismerem, mert közismert sportember, amatőr birkózó volt
régebben, különben zsentri, hivatalnok, ő nem ismer engem.

Megint tisztában voltam a helyzettel. Tárgyilagosan, józanul,
tisztességes szempontból kiindulva lehetetlennek látszott előttem, hogy
valaki a kalauz pártján álljon. Mindenkit, tehát ezt a kalauzt is lehet
_védeni_. De itt nem _védelemről_ volt szó, hanem _teljes igazolásról,
helyeslésről_, sőt többről, az illető uriember bele akart kötni a
felháborodó fiatalemberbe, mind erőszakosabb kisérleteket tett, rettentő
gyülölettel nézte ágálását s odáig vetemedett, hogy a gonosz indulatu
krakélerek módjára ok nélkül pofont igért neki. Mellékesen jegyzem meg,
hogy a fiatalember ezt az igéretet vagy nem hallotta, vagy ügyesen
elsiklott fölötte.

Találkoztam ismét az antiszemitizmussal. A zsidóember oktalan és
féktelen gyülöletével. Akkor, a mikor ezt a gyülöletet meg nem
érdemelte, amikor tisztességes dolgot cselekedett, amikor méltán
háborodott fel, amikor olyasmibe kezdett, amit elintézni emberi
kötelesség.

Csudálatos volt ez a jelenet, az egész szörnyü perspektivájával, minden
lelki, politikai és társadalmi mélységekbe szétfutó szálaival.
Vigasztalan volt. Hihetetlen és megdöbbentő volt annak az uriembernek a
szerepe. Egy brutális férfi ok nélkül, igazságtalanul pofon ütött egy
szegény asszonyt – s ő pártjára kelt ennek a betyárnak csak azért, hogy
szembe kerülhessen a zsidóval. Szembe kerülhessen a zsidóval, ha
mindjárt akkor is, amikor kétségbevonhatatlanul szép és tisztességes
dolgot müvel, szembe kerülhessen vele, beléje köthessen, szóváltást és
esetleg verekedést provokálhasson és megüthesse. Ez a fontos, erre volt
sóvár, éhes és szomjas, minden más: igazság, lelki esztétika,
becsületbeli kötelesség, lovagiasság, mellékes volt. Fontos, minden
racionális és erkölcsi értékkel szemben csak egyetlenegy dolog volt: a
zsidót megütni.


A vezércikk

Egy konstruktiv lapnak, talán a legkonstruktivabbnak a vezércikkét
olvasom. Olvasom ezt a cikket, de olvasom párhuzamosan vele azt is, a
melyet a szerző nem akart megirni, amely mégis ott van a lenyomtatott és
mindenki által olvasható cikke mögött, szól persze olyan dolgokról,
amelyekről a szerző dehogy is akar közlést tenni a nyilvánosság számára.

A cikk a vallással vonatkozásban álló témáról tárgyal, a katolikusok és
protestánsok viszonyáról. A cikk igen egyszerü, vezércikkbe kivánkozó
gondolatokat tartalmaz, különben szándékában ebnek kötése a karóhoz,
ugyanazon egy nótának konokul következetes pengetése. A szerző
nyugtalankodó agyának produktumai közül azokat a gondolatokat
tartalmazza, amelyek a felszinen uszkálnak, amelyeket a szerző, önmagába
nyulva könnyedén kifog, megformál és papirra vet. Persze a felszinről
való gondolatok között itt-ott csonkok, cafatok alakjában jelen vannak
az agy mélyebb rétegeiből való gondolatok is, az igaziak, azok,
amelyekről a szerző mit sem tud, amelyeket, ha tudna róluk, mások előtt
is gondosan elrejtene. Némi rekonstrukcióval ezeket a csonkokat, véres
cafatokat próbálom összeállitani, a hézagaikat kitölteni s megmutatni,
mi van, mi lehet egy ilyen felette konstruktiv cikk mögött. Mi lehet a
szobatisztára rendezett és pucolt felszinnek egy kissé mélyebb rétegü
parallelje.

A cikk maga, a felszin, nem érdekel bennünket, mindazáltal, hogy az
ellentétben is gyönyörködhessünk majd, közlöm, hogy a cikknek jellemző
tulajdonsága: hivatkozás a kereszténységre, mint szelid, erkölcsi erőre,
hivatkozás a magyar fajiságra, szerzőnek önmaga-beállitása oly módon,
mint akinek egész lelki élete szüntelenül az és soha nem más, mint
állandó szörnyü aggodalom a haza és a nemzet sorsán, mint akinek
egyetlen vágya, már csecsemő korától eredőleg, minden más vágy
kizárásával, hogy a haza s a világkereszténység boldoguljon, hogy
ezeknek diadala elkövetkezzék és ez legyen a béke és a boldogság. A
gondolat-felhámok közül, mondom: az ellentét kedvéért, idézek néhányat,
persze az összefüggésükkel nem törődve.

»_A protestáns szellemnek és egyházszervezetnek is megvan a maga különös
jelentősége és ereje._«

»_A katolicizmus és protestantizmus egyetemes nemzeti szempontból egymás
mellett csak szine, ize, árnyalata az egyetlen és töretlen magyar
népléleknek és örök kereszténységnek._«

»_Ugy éreztem és érzem ma is, hogy Isten küldött nekünk e nehéz időkben
a keresztény egyházak élére is igaz vezérembereket._«

»_Mély és igaz kereszténység, mély és igaz magyarság, belső és
lényegében ugyanaz a krisztusi hit él Prohászka Ottokárban… stb._«

»_… testvérek között, kik végeredményben ugyanazon örök Krisztust
vallják lelki Istenükül._«

»_Soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy egymásban az igazi értékeket
keressük és becsüljük meg._«

Agyának felszinéről ezeket az ártatlanságokat hámozza le a szerző és
tálalja elénk. Ezek a gondolatok persze közvetlenül nem érdekelnek
bennünket, mert hamisak, hibásak és értéktelenek. De most nézzünk
mélyebbre, lássuk meg, mi van a gondolatok mögött.

Mindenekelőtt föltünnek a cikk jelzői és képei öntudatlan tartalmukkal.
Csoportositom őket:

»Vezuv-lelkének mélységei.«

»Legkeserübb lángész.«

»Bizakodást csepegtet lelkünkbe.«

»_Legkiméletlenebb_ önismeret.«

»Minden belső és külső erő egyenesen szorit arra.«

»… melynek összefüggő erezete soha egy percig meg nem szakad.«

»Vörös métely fertőzte meg.«

»_Vakság_ kell hozzá.«

»_Oroszlánrész_.«

»Belső egységének is _oszlását jelenti_.«

»Botor _rövidlátó_… gonosz _nemzetrontó_.«

»Mélyreásott ősi ösztönök.«

»Fölütötte fejét hol itt, hol ott egy gesztus, egy hang.«

»A _testvérharc_ rettentő kényszerüségébe _hajszolta_, akkorra már ott
vigyorgott a gonosz esemény mögött a budaörsi csatánál sulyosabb
testvérviszály fekete árnya.«

»Gyülölködés sértődöttsége.«

»Nem taposták el az arra hivatottak.«

»_Gonoszok_ és _vakok_.«

»Rosszhiszemü ugratás.«

»Micsoda _citromagyvelő_ az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet
_kisajtolni_.«

»… ezt csak kiirtani lehet és kell mindama magyarokból, kikbe beleette
magát.«

»A mesterségesen szitott _ellentétek fölcsapó lángjait_ el kell
oltogatni.«

»A keresztény egység igazi összekovácsolói.«

»… ez az uj ragály… meg nem mérgezte.«

»Körülárkolni és magukra hagyni kell azokat…«

»Különös hang ütődött ki…«

»… vezérembereinek összefogása.«

»… bevonulni a bünös és idegen Budapest lelki életébe.«

»Kik mély gyökeret vertek a keresztény lelkekbe…«

Egy ujságcikkben a verekedésre, ütésre és üttetésre, tüzre, égetésre,
szoritásra, szakadásra, fertőzésre, erőszakos behatolásra, mérgezésre,
elásásra, sirásásra, ökölre, harcra, eltaposásra, kiirtásra, megevésre,
ragályra, kalapáccsal való verésre vonatkozó ennyi kép, ilyen orgiás
garmadája mind e jónak, meglepő és csudálatos, még a mi harci időnkben
is. Csupán rámutatok erre, de azt hiszem e rámutatás is legalább is
gondolkodóba ejti még azokat is, akik egészen járatlanok a lélektanban.
Mindezen képek jelentőségének a teljes kifejtése és meggyőző erejü
magyarázása egész nagy tudományos cikket igényelne. De én azt hiszem, e
rámutatás is, amelynél többet a hely szük volta nem enged, elégséges
arra, hogy legalább is megsejtse az olvasó, hogy a közérdekü
szempontoknak s a humanizmus eszméjének hig szószával leöntött, különben
ártatlannak látszó cikkben, annak szavai és mondatai mögött, a képeiben
megmutatkozó fantáziákban micsoda óriási erejü indulatok feszülnek,
szinte ugrásra, kitörésre készen, türelmetlen és éhes vágyával a
harcnak, ütésnek, üttetésnek, ölésnek, égetésnek, elásásnak, kiirtásnak,
taposásnak. Csak egy lépéssel kell például tovább fejleszteni az utolsó
képet, mint fantáziát: »_Gyökeret vertek a keresztény lelkekbe_«; a
_ver_ ige egyenes értelmére térve át: gyökeret vertek lelkekbe,
valamivel, ököllel, kalapáccsal, nem is gyökeret, hanem szöget, éles
tárgyat, tőrt, kardot, baltát, lelkekbe, testekbe, fejbe, agyba.

Nemcsak az igék árulók, hanem a jelzők, a főnevek, a képies kifejezések.
Például a lelkes emberről ez a brutális kép: _Vezuv-lelkü_. Sőt ennek is
robusztus indulatu továbbképzése: _Vezuv-lelkének mélységei_.

»_Legkiméletlenebb önismeret_« – kacérkodó, érdekes érintése ez éppen
annak, amitől az efféle neurózisban leledző irtózik, ami ellen hevesen
tiltakoznék.

»_Minden belső és külső erő_« – tobzódó tulhalmozása az erőnek, ismét
öntudatlan érintése a folyton sejtett patologikus _belső_ erőnek, melyet
a cikk irója önmagában érez.

»_Oroszlánrész_«, – kép ez a ragadozó állatok gyilkosságaiból, élő
állatok feldarabolásából. Ha valaki legnagyobb rész-ről akar beszélni s
ahelyett ezt a fantáziás kifejezést használja: oroszlánrész, bár e
kifejezés magában hordja azokat a képeket, melyekre vele kapcsolatban
rámutattam, mégis maga e kifejezés használata még nem lehet _jel_ az iró
lelki alkatára. _Egy_ ilyen kifejezésnek _jelentést_ tulajdonitani –
lehet merő ráfogás. De éppen a _halmazat_ a feltünő és áruló ebben a
cikkben. Az én számomra félreérthetetlenül beszél, bár látom, hogy
közlésem és magyarázatom csak szakemberek számára lehet meggyőző, a
laikust csupán ennyire birhatja: Furcsa, de lehet benne valami!

Menjünk csak zavartalanul tovább:

»_Belső egységének is oszlását jelenti._« Az _oszlását_ szóban benne van
a kielégülés után való érzésre gondolás, egy kép: amikor a harcmezőn már
minden csendes és – a holttestek már oszlásnak indultak.

»_Legkeserübb lángész._« A lángész-hez, ami fizikálisan agy, agyvelő,
épp ez az _izelésre_ vonatkozó jelző: legkeserübb. Önmagában szintén
semmi, de mint _állandóan_ a legváltozatosabb formákban jelentkező
tünet, legalább is gyanus!

Most egyszerüen ismételjünk:

»_Mélyreásott_ ősi ösztönök.«

»Nem _taposták_ el az arra hivatottak.«

»… _citromagyvelő_ az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet _kisajtolni_.
Mindezek a fantáziák az ilyen egyszerü kifejezések helyett: Mély ősi
ösztönök, vagy: silány agyvelő, amely ily gondolatokat termel.

Ime egy cikk, amely a kereszténység jelszava mögé meghuzódott agyvelőnek
a kigondolása, megnyilatkozása, mekkora szadizmust árul el. Harcias és
gyilkos korunk szóval, tollal és tettel müködő emberei közt sok az ilyen
lelki alkatu, csak azt nem értem, hogy meddig lehetséges még az ilyen –
hiszen már csaknem nyiltan megmutatkozó indulatoknak, ilyen patologikus,
öntudatlan vágyaknak sikerrel hivatkozni a szelidséget, megbocsátást,
megértést és türelmet tanitó kereszténységre.

Azt a tényt magát, hogy a szadizmus tényleg szeret a kereszténységgel,
önzetlen hazaszeretettel s más ideálokkal takarózni, még értem, hiszen
rejtve akar maradni. De azt már nem értem, hogy eddig sikerült is a
rövidlátókat, a jóhiszemüeket, – vagy talán a titkon szolidárisokat! –
megtévesztenie, illetve azokkal önmagát szalváltatnia.


A tudományos cikk

Nézzük csak meg, hogyan ragyog az a bizonyos kurzusképes elme,
hallgassuk csak meg, hogyan nyikorognak azok az »Első Turáni
Kerékgyár«-ból szállitott kerekek: nézzük a ragyogványt és halljuk a
nyikorgást!

Efféle élvezetre szottyant kedvem, megvettem tehát a »_Magyar Kultura_«
legujabb számát. Sajnos, husz koronámba került. Átnéztem az egészet s
tüzetesen elolvastam benne egy cikket. Azt választottam ki, amelyik erre
a szépen hangzó cimre hallgat: »_Az elzsidósodott Budapest._« A szerző
nevét nem irom ide, nem fontos, annyit nem érdemel meg, hogy a neve
nyomtatásban megjelenhessen, elég ennyi: _Az elzsidósodott Budapest_,
kigondolta és leirta, mondjuk, _Nemzethy Keresztély_.

Álljunk meg egy percre a cimnél. Tehát: Az elzsidósodott Budapest.
Milyen témaszegény ember is az a G. B. Shaw! Éppen most olvastam egy kis
könyvét, három értekezés van benne: 1. Szociálizmus milliomosok számára.
2. Az anarchizmus lehetetlensége. 3. A szociálizmus illuziói. Az igaz,
hogy Shaw kitünően irta meg ezeket az értekezéseket, de mégis
fájdalmasan érezzük a témák kisszerüségét. Mennyivel szebb és hasznosabb
lenne, ha Shaw ilyen témákról elmélkedne: Hol lakik több zsidó, a
Kőfaragó-utcában-e, vagy a Liliom-utcában? Bizony! »Az elzsidósodott
Budapest!« Ilyent irjon az a Shaw. Akkor aztán majd világhirü iróvá
lesz. Ha nem tud ilyent kitalálni, mért nem kér témát a »Magyar
Kulturá«-tól?

No, de kezdjük meg az élvezetet, szürcsölgessünk a cikkből! Aszongya,
hogy aszongya:

»_A történetiró, a filozófus, a tudós, vizsgálván Magyarország
történetének utolsó ötven esztendejét,_ _főleg a Tisza Kálmán-féle
liberális és az azt követő radikális időket, mely a két forradalomba és
a román megszállásba hajtotta az országot, lehetetlen, hogy rá ne
eszméljen a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa ezekben az
országvesztő mozgalmakban játszott… Budapest volt az a kovász, mely az
országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta,
és ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü
állapotáért._«

Tehát: A történetiró, a filozófus, a tudós. Nemzethy Keresztély azt
hiszi, hogy ő történetiró, filozófus, tudós. Mintha tudós lehetne az,
aki a »Magyar Kulturába« ir. Mintha történetiró volna az, aki azt hiszi,
hogy a mohi csatát azért vesztették el a magyarok, mert sok zsidó
segédszolgálatos volt a katonai irodákban, viszont Batu kán önkéntesei
mind igazi fajtatárok voltak. Mintha bizony filozófus lenne az, aki azt
hiszi, hogy ha zsidók nem lennének, akkor nyáron kellemes hideg lenne s
a beléndek télen is virágozna.

No, nem baj, hagyjuk rá! Tehát: a történetiró, a filozófus, a tudós.
Vizsgálván. Lehetetlen, hogy rá ne eszméljen. Hogy mire ne eszméljen?
Arra a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa az országveszejtő
mozgalmakban játszott. Erre neki rá kell eszmélni. Mert ha nem eszmélne
rá, azt hinné, hogy országátalakitó mozgalmak Dunavecsén, vagy
Sokorópátkán történnek. _Lehetetlen rá nem eszmélnünk arra, hogy a cikkk
első fölfedezvénye mily meglepő._

Azután: Budapest volt az a kovász. Milyen Budapest? A _bünös_ Budapest!
Helyben vagyunk. Valakinek, vagy valaminek _bünösnek_ kell lenni.
Valakinek, vagy valaminek felelősnek kell lenni. Mert azoknak az
eszméknek a jegyében, amelyeket a »Magyar Kultura« képvisel, lehetetlen
bármely témáról tiz soron keresztül elmélkedni, hogy ki ne lássanak a
csattogó fogak, amelyek harapni akarnak. Legyen bár a szóban forgó téma:
az édesvizi halak tenyésztése, – _bünösnek_ kell lenni és _felelősnek_
is kell lenni, mert a kardnak le kell valakire sujtania, azt a rézfán
fütyölő erre, arra!

És miért bünös végső fokban az a Budapest? Hát igen, azért. No persze.
Mert sok benne a zsidó. »_Ez a baktérium elsősorban a zsidóság_« –
mondja később a történetiró, a filozófus, a tudós. Mondja. Vizsgálván.
Ráeszmél. Azután még azt is mondja: »_Az itt következő lapokon
részletesen ismertetni fogjuk az európai nagyvárosok zsidóságának
számarányát, viszonyitva az egyébfaju lakossághoz._« És ismerteti is.
Megmondja, hogy mely városnak mekkora a lakossága s azok közt mennyi a
zsidó. Igy tesz Budapesttel is. Tehát a zsidó az _egyik_ faj, a
keresztény az _egyéb_ faj. _Magyarról, svábról, tótról_ nem szól. Csak
_zsidóról_ és _egyéb_ fajról, azaz: _keresztényről_.

Később ezt mondja a jeles szerző: »_Mennél inkább Nyugatra megyünk,
vagyis mennél közelebb azokhoz az államokhoz, amelyekben kultura van a
városokban és természetszerüleg a falvakban is, annál nehezebb a
zsidóság térfoglalása._« Ehhez csak annyit: Ajánlom antiszemitizmusnak,
antiszemita harci eszköznek: a kulturát a városokban és
»természetszerüleg« a falvakban is.

Egy oldalon az európai nagy városok statisztikáját adja a szerző.
Turinban a lakosok száma 335.636, ebből zsidó 2.751; Flórencben 205.589,
ebből zsidó 2.513; percentben: Turinban 0.8% zsidó lakik, Flórencben
1.2%. Ezek Olaszország legzsidóbb városai. Vajjon a szerző és
»elvtársai« ezekből a számokból meg tudják fejteni az olasz
szocializmust és kommunizmust? Hogyne! Meg. Ők képesek rá. Egész
bizonyos, hogy szerintük Olaszországban is zsidók csinálják a
kommunizmust.

_Érdekes_, mondja valamire a szerző. És mi az érdekes? Az, hogy
valakinek nyolc ujj van a ballábában? Nem. Azaz az is érdekes, de sokkal
érdekesebb az, ami érdekes: »_a budai részt szembeállitani a pestivel._«
Nahát ez idégfeszitően érdekes. »_Amig_ Budán a zsidóság számaránya alig
9.1% _addig_ Pesten már a lakosság 26.3%-a izraelita.« Hihetetlenül
érdekes. Hátha még tovább megyünk s az egyes utcák baloldalát
összevetjük a jobboldallal. Vagy megvizsgáljuk, hogy a páratlan számu
házakban és a páros számuakban lakó zsidók száma percentualiter hogy
viszonylik egymáshoz. Nem tudok ennél érdekesebbet elképzelni. Valóságos
detektivregény ez.

A cikk utolsó fejezete:

»_Egy statisztikai dolgozatban a Lipótváros halálozási arányszám szerint
van feldolgozva. A statisztikus ebből a célból három részre osztotta jel
a Lipótváros területét: egy belső, egy középső és egy külső övezetre. A
megejtett számitások szerint a belső területen 9.3, a középső övön 12.6,
a külső területen pedig 22.4 ezrelék a Lipótváros halálozási arányszáma.
Vagyis, ahol a legtöbb a zsidó, a belső Lipótvárosban, ott a legkisebb a
halálozási százalék, ahol pedig a legkevesebb, a külső Lipótváros
perifériáin, ott a legnagyobb a halálozások arányszáma. Sapienti sat!_«

Persze, minden értelmes ember tudja, hogy ha a Lipótváros _külső
periferiáit_ összevetjük a _mágnésnegyeddel_, _akkor is_ a külső
periferiák halálozási arányszáma nagyobb; ha a _belső Lipótvárost_
összevetjük a _szegényebb Dob-utcával, akkor meg_ a Dob-utca halálozási
arányszáma lesz a nagyobb.

_Sapienti sat!_ – mondom én, hogy micsoda hamisitás ez, micsoda kut- és
levegőmérgezés. Sapienti sat!

De mond igazat is a szerző, a történetiró, a filozófus, a tudós. Térjünk
csak vissza a bevezetésre: »_Nos, Budapest volt az a kovász, amely az
országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta, s
ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü
állapotáért._« Hát ezt a »szörnyüt« én is megszavazom. Ennél
szörnyübbet, mint ami ma van, lidércnyomásos álomban sem élhet át az
ember.


A röpelőadás

Olvasom a lapban, természetesen zsidó lapban, hogy Budavári László az
»Éme« sör- és borházutcai helyiségében előadást tartott arról a bizonyos
kérdésről, melyet enyhén zsidókérdésnek is nevezhetünk. Olvasom a fránya
kis tudósitást, hát benne van maga az előadás is, rövid kivonatban. Jól
jegyezzük meg: _nem szó szerint, hanem kivonatban_. Na mondok ezt
elolvasom, mert ez engem érdekel. Az a bizonyos kérdés csakugyan
létezik, nekem is vannak róla nézeteim és én szeretem az ellenkező
nézeteket; ha az ellenkező nézeteket tehetséggel, okosan és intelligens
módon fejtik ki előttem, az mindig megerősiti a saját nézeteimet s ez
némi optimizmussal tölt el, mert azt hiszem, hogy valami olyasmiről van
szó, ami érvekkel is eldönthető s az érvek harcában végre is győz az
igazság.

Hát amint éppen olvasom az előadást, csak nem találom ám azokat az
intelligens és okos érveket. Ellenben csodálatraméltó egyszerüségekre
akadok: »_Ne higyjétek, hogy elkéstünk, a zsidók még élnek!« Vagy: »Az
»Éme« táborát nagyon fogjuk növelni és el fogjuk tiporni azt, aki
utunkba áll._« Avagy »_Hisz mi nem akartunk mást, csak azt, hogy
mindenki keresztény és nemzeti alapon álljon._«

Istenem, én már vagy százhuszonhetedszer közeledek egészen tárgyilagossá
szordinált érdeklődéssel e felé a bizonyos kérdés felé s ebből az
előadásból, illetve annak a zsidó napilapban közölt kivonatából már
megint nem tudok meg semmit. Pedig most már nagyon, de nagyon szeretném
megtudni, hogy mit és hogyan gondolnak a kurzus antiszemitái, szeretnék
már valami nagyon okos, egészen értelmes, igazságos dolgot hallani,
szavamra mondom meg is hagynám magamat győzni, belátnám, hogy csacsi
voltam eddig, de most lóvá… illetőleg felnyitották a szememet, most már
végre tisztán látok, ismerem a kérdés lényegét és tudom a megoldás
biztos módját.

De hát csak hiába olvasok én a Budavári előadásáról, hiába olvasom a
többi autorokat, azaz humoristákat, hiába közlik velem a zsidó napilapok
a Prohászka, a Zadravec, a Zandrássy szóbeli és irásbeli
megnyilatkozásait. Hiába, hiába, ez a Budavári-féle röpelőadás is már
nem tudom hányadik, amiről olvasok – s maradok tudásra szomjazón,
felvilágositatlanul. És most, ebben a pillanatban, rettentő gyanum
támad! Lehetetlen, hogy ezeknek a jó uraknak a beszédei és iratai olyan
banálisak, olyan üresek, olyan frázisokat puffogtatók legyenek, mint
ahogy azok elém kerülnek. Lehetetlen. Én azt hiszem, hogy azok a zsidó
lapok a ragyogó gondolatokat kihagyják ezekből a szóbeli és irásbeli
kiröppenésekből s az ellenállhatatlan érveket szintén elsikkasztják. De
tovább megyek, azt is gyanitom, hogy a zsidó lapok nem csak a
ragyogványokat lopják és sikkasztják és uzsorázzák ki a többször
körülirt kedélynyilvánulatokból, hanem beleirnak, beleszerkesztenek
olyan részleteket, olyan légüres terekből ugyancsak kilopott szakaszokat
sőt olyan direkt zsidó szemtelenségeket, hogy a szóbanforgó ész- és
szivprodukciókkal a kurzistákat egyenesen kompromittálják. _Én_ mondom,
hogy példátlan zsidó manőverrel állunk itt szemközt! A zsidó szerkesztők
szerződtettek tehetséges irókat, hogy a röpbeszédek és szabad
előiratokba, midőn azoknak drágaköveit vörös ceruzával áthuzzák, szürke
szavakat, süket mondatokat és gondolattalan fejezeteket irjanak, orvul,
galádul, mint ahogy az Babyloniában és Assyriában általánosan elterjedt
szokás volt.

Ez az én gyanum és a nyomozást ebben az irányban már meg is inditottam.
Ha gyanum beigazolódik, dacára annak, hogy nem volt alkalmam olvasni a
röpir- és beszédek kapacitáló erejü ultramélységeit, mert hisz azokat a
zsidók kilopták, levonom a végső konzekvenciát és én is antiszemita
leszek s attól a perctől fogva szentül meg leszek győződve arról, hogy
minden bajnak, ami a világon, akár az Északi-sarkon, akár Paraguayban,
akár Patagoniában is van, kizárólag a zsidók az okai és ha zsidók nem
lennének, akkor minden teremtett embernek ugy csurogna a nyála az
általános és állandó és szünni nem akaró elviselhetetlen boldogságtól,
hogy vödrökben hordanák utána.

De ha rettentő gyanum nem igazolódik be, akkor nincs más hátra – s ezt
ajánlom a kurzista antiszemitáknak – zsidókkal tartassák az előadásaikat
s irassák röpirataikat és tendenciás könyveiket.


Az irodalom

Ismerjük a kurzus természetét, ismerjük a jelszavait – s ha valaki nem
is foglalkozik irodalmi kérdésekkel, e jelszavakból kiindulva könnyen
megszerkesztheti magának a kurzusképes irodalom-szemléletet s a
kurzus-ember irodalmi kritikáját. Hogy milyen a kurzus
irodalomszemlélete, hát… hát… hát… most veszem észre, hogy dadogok. Hogy
ugy mondjam, torkomon akadt a toll. Mert amint egy kicsit meg akartam
határozni a kurzus irodalom-szemléletét, hát nem tudtam. Ezennel
visszavonom tehát előbbi állitásomat s kijelentem annak az ellenkezőjét:
_a kurzus irodalom-szemléletét senki sem tudja megszerkeszteni_. Bizony
nem, hogy egy groteszk viccet mondjak – méltót a tárgyhoz, ahhoz a
bizonyos szemlélethez –: könnyebb a tevének a fából vaskarikát
megszerkeszteni, mint a kurzusbéli irodalom-szemléletet. Nem lehet azt
kérem előre tudni, hogy mi az az irodalom, ami kurzus-ésszel irodalomnak
ismertetik el. Nem lehet azt kérem kiszámitani, hogy mit kell irni,
hogyan kell irni, mit nem szabad és hogyan nem szabad irni. Muszáj-e
vidámnak lenni, mert hisz’ a sötét szemlélet Strindbergé, Ibsené s más
efféle destruktiv zsidóké. Vagy muszáj-e szomorunak lenni, mert nem
illik a mai nehéz időkben vidámnak lenni, disszonáns, tehát hazafiatlan
dolog ma vidámnak lenni, holmi zsidó kabaré és bohózatirók tehetik azt
csak. Szabad-e szegény emberről irni az irónak, amikor az már egyértelmü
lehet az izgatással, mert hisz a szegényember sorsa rózsásnak talán még
sem igen nagyon ecsetelhető ma; szabad-e gazdag emberről irni, ami már
szintén egyértelmü az izgatással, mert hiszen ma a szegény embereknek
megirni azt, hogy a gazdag embernek valamivel talán esetleg mégis csak
jobb sora van, mint az egészen szegénynek, hát ilyesmit nem lehet
csinálni.

Ezt sem lehet, azt sem lehet, de hát mit lehet?! Én nem sorolom el az
összes lehetőségeket s nem mutatom ki valamennyiről, hogy egyiket sem
lehet, csak azt mondom, hogy a kurzusban igazi irónak nem lehet irni. Az
irodalom nem birja el azt a sok gátlást, akadályt, tilalmat, idegen erők
betolakodását, azt a sok illetéktelen pozitiv követelményt, amit a
kurzusnak természeténél fogva támasztania kell az irodalommal szemben.
Inter arma silent Musae, sőt: ciángőzben nem nyilnak virágok.

Persze irnak és szavalnak irodalomról és müvészetről, de ők maguk sem
tudják, hogy mit hogyan lehetne és volna szabad irniok. Két példát
mondok el, hadd helyettesitsék azok a fejtegetést, remélem, kiváló
erejükkel minden ellenvetést eleve leszerelnek. Valaki, az egyik
kurzuslap munkatársa, a lapjának irt egy tárcanovellát. De hát honnan
tudja egy kurzuslap munkatársa, hogy mitől döglik a légy, illetve, mi
az, amit már elvisel a kurzusszerkesztő. Nem tudja, nem tudhatja, ezért
irta bele a novellájába ezt a szót, hogy: _one-step:_ Már hogy a
mulatozó társaságban a fiatalok táncra perdültek és one-stepet
táncoltak. A szerkesztő visszavetette a novellát, a frivól szó miatt.
Ilyen szót kurzus-irónak nem szabad leirni. Bizonyára már csak azért
sem, mert az olyan erkölcstelen népekről, akik one-stepet táncolnak, nem
is irhat a kurzus-iró. Nem méltók azok, kérem az irói tollra. Az iró
figuráinak is kérem, kurzusképeseknek kell lenniök. Istenem, mit
tehetett a szegény iró, élni csak kell kiáltással, de viszont
fogcsikorgatva is, kitörölte az _one-stepet_ és _csárdást_ irt helyébe.
Bizonyára igy kivánja ezt, kurzusék szerint, a »magyaros« szellem. Igy,
még ha mindjárt _Buenos-Ayresben_ játszik is a történet.

Más, szintén kurzusiró, benyujtott a lapjához egy regényt. A szerkesztő
visszaadta. Mert a regény ugy véződött, hogy férj és feleség elváltak
egymástól, – mert hát honnan sejtse az a szegény kurzusiró, hogy mit
kivánnak tőle. De hát a kurzusszerkesztő megmagyarázta. Uj befejezést
kellett a regénynek csinálni, amelyben férj és feleség nem válnak el.
Kurzusregény válással nem végződhetik, mert a katholikus egyház a válást
nem ismeri. Igaz ugyan, hogy a protestánsok elválhatnak, vagy azok, akik
polgári házasságot kötöttek, de vajjon szabad-e irónak protestánsokról
és olyan egyénekről irni, akik csak polgárilag házasodtak össze.
Nyilvánvalóan nem. Nem méltóak azok, kérem, az irói tollra. Csak
házasodjanak, éljenek, s ha akarnak, váljanak is el, de kurzusregény
hősei soha életükben nem lehetnek.

Bizonyos dolgokat tehát mégis tudunk már a kurzus
irodalom-szemléletéről, ha az egészet nem is lehet megkonstruálni. De
mennyi kérdés van még hátra?! Például mindjárt nem lehet tudni, hogy
milyen cenzust kell megütni a mellékalakoknak, – mert amit elmondtam, az
a főhős urra és főhősnő őnagyságára vonatkozik. Én azt hiszem, hogy ezt
a fontos irodalmi kérdést még a kurzus irodalombölcselői, még maga
Császár Elemér sem, tudják, e tárgyban tisztán kombinációkra vagyunk
utalva. Én a magam részéről azt hiszem, hogy a tisztességes
mellékalakoknak szintén nem szabad elválni a regényben, de az
intrikusoknak, akik a derék főhősök kiszipolyázására, megrontására,
vérük kiszivására satöbbire törekszenek, ármányos cselszövényekkel,
azoknak szabad, mert azoknak természetesen zsidóknak kell lenniök.

Lesz itt kérem még akkora irodalom, hogy az a Flaubert, Balsac és
Shakespeare még a sirban is szégyenleni fogják silány törpeségüket s
nagyszabásu kurzusképtelenségüket, amit fércmüveikről még lápiszos
pálcikákkal sem lehet levakarni.


A plakát

A plakát a politikai agitációnak szokásos eszköze. Stilusa egyszerü,
tömör, világos – és rossz, tele hibákkal és magyartalanságokkal. A
hangja pózosan patétikus, az őszinteség hangját még csak meg sem
próbálja utánozni. Érvelése egyszerü, azaz nincs is érvelése, a
plakátokon csak kijelentések olvashatók. De ezek a kijelentések aztán
olyan határozottak, ellentmondást még csak fel sem tételezők, hogy
csalhatatlanságuk nem is lehet kétséges. A plakátot mindig többen
bocsátják ki s igy a plakát szövege alatt mindenkor valamely
tömegalakulat: egyesület, párt, vagy társaság neve olvasható. A plakát
szövegezése és a benne foglaltak egész szervirozása mindig oly módon
történik, hogy a kibocsátó alakulat egészen homogénnek tünjék fel,
mintha mindazok, akik az aláirt név mögött, hogy ugy mondjam, rejtőznek,
gondolatban, érzésben, szándékban, a módszerekről való nézeteikben, de
még talán a korukban és azon izlésükben is, hogy szeretik, vagy nem
szeretik a sárgarépát, teljesen egyek lennének. A plakát hatása
tagadhatatlan és kivételnek kell tartanunk az egyetlen esetet, amikor a
plakát nyilván hiába rikoltott a házak falairól s a kávéházak ablakáról:
mikor a vörös hadsereg egy kis katonáskodásra s egy kis háborusdira
invitálta meg a jámbor embereket, – mert nem hinnénk, hogy akadt egy
proletár is, aki éppen a plakátok imperativuszainak engedelmeskedve,
indult el a kaszárnyákba.

A politikai plakát évek óta gyakori virág a mi utcáinkon. Körülbelül két
és fél esztendő óta ezek a plakátok irásban és képben mind egyet
mondanak. Azt mondják, hogy hát: a zsidók! Megállapitják, hogy a zsidók
igy, meg a zsidók ugy, aztán kiadják a jelszót, hogy: _igy a zsidókat!_
és _ugy a zsidókat!_ Az immár óriási csokorban egyike a legujabb
virágszálnak az

=Éhezünk!…=

cimü és kezdetü plakát. Ezt a plakátot is természetesen a nemzetközi
_plakát-táv-világgverseny_ győztese, az _Ébredő Magyarok Egyesülete_
ragasztotta szemünk elé, okulásunkra.

_Éhezünk!_ – mondja érdemben a plakát. Én pedig azt mondom, hogy éhezik
az, aki éhezik, de nem mindenki éhezik. Vannak, akik nem éheznek, hanem
bőségesen és kitünően táplálkoznak, ötfogásos ebédet esznek, mindenből
csakis a legfinomabbat, ebéd után pompásan megfeketéznek és médiára,
vagy igazi egyiptomi cigarettára gyujtanak. Vannak, akik valamivel
szerényebbek, de még mindig igen kitünően élnek. Vannak, akik gyengén
táplálkoznak és vannak, akik éheznek. Ezt különben a plakát is igy
gondolja, eddig nincs is nézeteltérés köztem és a plakát között.
Olvassuk tehát tovább a plakátot és nézzük meg, hogy kik azok, akik a
plakáton keresztül kiáltják a szörnyü szót, hogy: éhezünk. Kik éheznek?
Azt kell az első szóról hinnünk, hogy a jajszavas plakátot azoknak a
szánandó embereknek a közössége bocsátotta ki, akik éheznek. Mert hiszen
többes számban, többen beszélnek, sőt kiáltanak hozzánk és azt kiáltják,
hogy: éhezünk.

»_Mi hét esztendő nyomoruságától összetört magyarok_ _még mindig csak
éhezünk._« Helyes. Mi, akik éhezünk e hazában, – magamat is közéjük
számitom, – magyarok vagyunk. Legalább is olyan magyarok, mint akik,
hogy ugy mondjam, nem éheznek. Tehát: mi, éhező magyarok.

»_Hát nem mi dolgozunk a pesti gyártól kezdve a magyar termőföldön át a
bányák mélységéig minden munkahelyen?_« Helyes, mi dolgozunk, azaz _mi
éhezők_, illetve: _mi dolgozók éhezünk_. Mert ugyebár elsősorban az nem
tud megélni, aki csak a munkaerejével rendelkezik, akinek vagyona nincs,
aki nem vállalkozó, aki nem köt üzletet, aki a munkabéréből akar
megélni, nevezzék azt fizetésnek, vagy akár honoráriumnak. Azaz mégsem
egészen helyes. Mert talán mégis nekünk éhezőknek más közös ismérvünk is
van, mint az, hogy magyarok vagyunk, minket _más alapon lehetne_ és
_kellene_ egységbe foglalni, mint a _magyarságunk_ alapján; mert _nem
minden magyar_ éhezik. A plakát _magyarokról_ beszél, holott _nem a
magyarok_ éheznek, hanem _más kategória az, amely éhezik_. Ezen a ponton
már gyanum támad, már kezdem kétleni, hogy végig egyetérthessünk, én és
a plakát.

»_A teritett asztalhoz még sem mi ülhetünk!_« Bizony nem! Mi éhezők nem
ülhetünk a teritett asztalhoz! Nem _mi magyarok_. Mert vannak magyarok,
akik ugyancsak teritett asztal mellett ülnek. Kezd nekem ez a plakát
zavaros lenni.

»_Munkánk gyümölcsének lefölözője: a láncoló árdrágitó autokon robog el
szenvedéseink és szégyenünk vagonlakásai mellett!_«

Hohó! Itt valami tévedés van, itt baj van. Két kategória van ugyanis,
éhezők és nem éhezők. A plakát rólunk beszél éhezőkről. A mi nevünkben
szól. A másik kategóriának, a nem éhezőknek, azonban csak egy csekély
részét emliti, _a láncoló_ _árdrágitókat. Ebbe én nem mehetek bele._ Én
kilépek ebből a plakátból, az én nevemben ez már nem szólhat, én már nem
kiáltok e szón keresztül, hogy: éhezünk. Mert én igazságos ember vagyok
és az ilyen sikkasztást, hogy csak a láncolókról beszéljenek, a másféle
összes nem éhezőket pedig elhallgassák, ezt nem irom alá. Ez nem igy
van, ez hamis, ehhez nekem, bár éhezem, már semmi közöm nincsen.

Nézzük tovább, mit mondanak még ők, akik azt állitják, hogy éheznek.
Őszintén megvallva, most már kételkedem abban is, hogy éheznek. Tudom én
nagyon jól, hogy vannak sokan, akik éheznek, de, hogy ők is éheznek,
akik a plakátot kibocsátották, ez még nem biztos. Attól még semmi esetre
sem biztos, mert ők mondják. Hiszen azt már látom, hogy bizonyos
dolgokban _legalább is tévednek_.

»_A hazafiságot és a vele járó nyomort vigyorogva nézi barok és
kávéházak jóléttől görnyedő asztala mellől, amig nekünk az észbontó
drágaság hullámai… kiölik szivünk minden jó érzését._« Na, ezt nem
ajánlanám. Ha a jó érzés kivész belőlünk, azzal még nem szününk meg
éhezni.

»_Ő uralkodik tovább, gyülöli a magyart…_« Ki a csodáról van itt szó? Ki
gyülöli a magyart? A csehekről beszél ez a plakát, vagy a románokról?
Még azokat sem vonnám egy kalap alá ilyen föltétlen bizonyossággal.

»_Hát nem mozdul meg egy komolyan segiteni akaró kéz?_«

»_Mozduljon meg hát a keresztény magyarság!_« Mondom, hogy erről van
szó! Egy kis mozgásról. Testi mozgásról, egy kis sportról. Ettől jó
étvágyunk is lesz, és, mondom, rögvest lesz ennivaló, rogyásig,
mindnyájunk számára. Igy hiszik ezt az ébredő magyarok. Akik a plakátot
irták. Legalább ők igy mondják. Ők, akik azt mondják magukról, hogy
éheznek. Akik az éhezők nevében, a mi nevünkben, beszélnek.


A gyülés

Egy destruktiv lap már megint kompromittálta az országot. Elküldte
riporterét az ébredők közgyülésére, a riporter följegyezte az ott
látottakat és hallottakat, a destruktiv ujság a riportot közzétette. Az
ébredők kiválóságainak szónoklatait csaknem szószerint reprodukálja a
destruktiv ujság – és ez az, amivel megint kompromittálja az országot,
nyilvánosságra hozván egy csomó ostobaságot. Bezzeg a többi lapok, a
konstruktivek, hallgattak az ébredőknél elhangzott beszédekről. Ugy
hallgattak, mint két és fél esztendőn keresztül minden olyan kis
történetről, amelyet az ország érdekében palástolni kellett. Valamint
például a Hamburgerné esetét, ugy nem irták most sem meg, hogy miket
mondtak a főébredők. Sőt reméljük, hogy amint ama kis történetek után
tették, cáfolni fogják, hogy az ébredők egyáltalán összegyültek s ha
összegyültek is, hogy a gyülésükön valaki beszélt és bármit abból, amit
a destruktiv lap rájuk ken, mondtak volna. Minden egyes mondatuk, minden
hasonlatuk, minden képük a destruktiv riporter által kitalált koholmány,
szemenszedett valótlanság, rágalom.

Valóban ezek a mondatok, hasonlatok és képek sulyosan kompromittálják a
magyarságot, de már én csak azon a véleményen vagyok, hogy, valamint
azokat a bizonyos cselekedeteket, ugy ezeket a mondatokat, hasonlatokat
és képeket sem kellett volna elkövetni. Az országot _igy_ kellett volna
védeni, de _nem ugy_, hogy ha már elkövették a bünöket, hát most már
letagadjuk azokat.

Nem, én nem tagadok le semmit, kiteregetek mindent, sőt kommentálom a
történteket.

Ime a mondatok, hasonlatok és képek, az én destruktiv jegyzeteimmel:

Hegedüs elnök megnyitó beszédéből:

»Munkára látott ujra a destrukció és _kiélesitette a széthuzás
sárkányfogait._« A kép pompás. A széthuzás sárkányfogai, azaz fogai. Az
összetartás pávatollai, a torzsalkodás egérfarka s a hasonlat
csirke-esze.

»Mi megőrizzük a szent koronát is.«

Ezt is mondta Hegedüs. Én csak azt kérdezem, hogy vajjon milyen
árfolyammal fogják akkor Zürichben jegyezni.

»Ki felelős a megcsonkitott Magyarországért, ki hozta ránk az ujabb
katasztrófát?«

Ezt kérdezte Hegedüs.

»A zsidók!« – oldották meg egyszerre valamennyien a találós kérdést.

Csak ennyit: Csudálatos, hogy két és fél éven keresztül lehetett és még
mindig lehet ezt a bárgyuságot mondani, amely soha nem volt még
cáfolatra sem érdemes. Csudálatos és szörnyü!

Turchányi Egon beszédéből:

»Nem szolgáltatunk anyagot a külföldi spicliknek.«

Hogyan? Hát az ébredők feladták programmjukat? Tudtommal mindaz, amit az
ébredők eddig csináltak és amit későbbre terveznek és tervezhetnek, mind
anyag a külföldi »spiclik«-nek. Spicliknek, – mondta Turchányi. Szóval,
aki a Hamburgerné-féle szörnyeseteken feljajdul, nem fojthatván el kinzó
fájdalmát, az: _spicli_.

»Az antiszemita gondolat nem tünt el az ország szivéből.«

Nem rossz. Gondolat a szivben! Csizma a spájzban! (Ez már alighanem
eltünt!) Érzés a szivben, kedves Turchányi, és: gondolat az agyban, a
kobakban!

»Zsidómentes Magyarországot csinálunk!«

Véleményem szerint ez csak több százezer zsidó leölése utján lehetséges,
ugy látszik, hogy az ébredő »eszme« ezt a gondolatszörnyet is magába
foglalja.

És vajjon lehet-e okos embernek célja a zsidómentes Magyarország? Talán
előbb mégis csak nyomoruságmentes, butaságmentes és gazságmentes
Magyarországra volna szükség! És még azután is előbb jön: a lázmentes,
tüzmentes, pormentes, poloskamentes Magyarország. Mi az, hogy éppen
zsidómentes, mért nem mindjárt svábmentes, tótmentes, piszementes,
kopaszmentes Magyarország? Miért éppen zsidómentes? Az ország
boldogságának csodaszere _még mindig és már megint_ ez! És mindig _csak_
ez? Hogy mire rá nem érnek az urak!?

»Legeredményesebben a kecskeméti csoport dolgozik.«

Meghiszem azt! És az orgoványi!

Budavári–Buturescu:

»A végső győzelem az ébredőké lesz.«

Hindenburg és Ludendorff már kompromittálták a végső győzelemre
vonatkozó prognózisokat. Valami mást kérünk! Talán csak ilyen szerényet:
»A legelső utcai verekedés az ébredőké lesz.« Egy kis honmegváltó
verekedés. Egy kis eszme. Egy kis »megőrizzük a szent koronát.«

»… ennek csak akkor lesz vége, ha vagy ők, vagy mi a porondon alul
maradunk.« A szórend egészen jó, igazi román szórend, de még jobb lett
volna igy: »ennek lesz csak vége akkor, ha ők mi alul vagy porondon a
maradnak.« Dombos az oldala lett, nem lehet ám gyere ki!

»A nemzetvédelem céljaira meginduló lapot kötelessége lesz minden igaz
magyarnak támogatni.«

No de a zsidóknak is szabad lesz ugy-e? Sőt, ha már _támogatásról_ van
szó, nekik is _kötelességük_ lesz. _Muszáj_ lesz nekik, mi? Egy kis
_kényszerönkéntes_ adományért nem megyünk a szomszédba, mi?

Hegedüs György az egy milliót adományozó Lénárd palihoz:

»Gratulálok. Ez _egy_ óriási lökést ad a dolognak.«

Igen helyes. _Egy_ millió valóban csak _egy_ lökést ad. _Több_ lökéshez
_több_ millióra van szükség. No de majd talán a _zsidók!_

Pálóczi Horváth István:

»A legnagyobb kitüntetés, ami magyar embert érhet, hogy az ébredő
magyarok egyesületének elnöke lehet.«

No én akkor inkább a Nobel-dijra pályázom.


A közbeszólás

A közbeszólás igen jelentékeny parlamenti müfaj. A közbeszólások jobban
mutatják a kort, a melynek parlamentjében elhangzanak, jobban magát a
parlamenti, sőt országos közszellemet, mint bármely más dokumentum. A
parlamenti beszéd, ha érdemes ember mondja, világot vethet a
közállapotokra, nagy területek áttekintését teheti lehetővé, sőt a szem
elől elrejtett jelenségeket is napfényre hozhat. De a közbeszólás a
lelkek rejtelmeibe ad betekintést. A beszédnek is meglehet a maga
objektiv célja, de az elmondójának igazi valójából nem sokat árul el,
gyakran semmit, sőt valószinüleg csak jobban elfedi a beszélő
szándékait, politikai és egyéni rugóit. A lelket gyakran eltakarja a
beszéd, de nem mutatója az értelemnek sem; a beszéd egyrészt eleve
eltökéltség s bizonyos mértékben mindig képmutatás, másrészt előzetes
készülésnek, studiumnak, másokkal való együttmöködésnek eredménye. A
közbeszólás azonban közvetlen, gyors, meztelen és eláruló. A közbeszólás
mögött mindig indulat van. A közbeszólást nem előzi meg előzetes alku
mással, sem a közbeszóló alkuja önmagával. A közbeszólás mindig ugy hat,
mintha a közbeszóló elszólta volna magát.

Számomra döbbenetesen érdekesek a nemzetgyülési közbeszólások. Aki ennek
a kornak a történetét majd megirja, sokat fog meriteni e
közbeszólásokból. Ezek a korszellem legrikitóbb virágai, ezek adják az
egész »virány« szinét. E közbeszólások alkalmával a szájak, mint
barlangok nyilásai nyilnak meg s végtelen sötétségek kénköves mélyébe
pillanthatunk a nyilásokon át. Beniczky beszélt s ha mindent tudtunk is,
megdöbbentettek bennünket a konkrét adatok. De a közbeszólók
közbeszóltak s a Beniczky történeteinek megkaptuk a lelki rugóit,
amelyek mellett eltörpültek maguk a tények. A közbeszólók közbe- és
elszólásaiból a gondolkodás oly pokoli aberrációját, az emberi érzések
oly groteszk karikaruráját olvashattuk ki, amelytől a normális ember
esze és szivverése megáll. Ha ugyan normálisnak mondható ma a kivételes
ember, aki logikusan gondolkodik, egyszerüek és tiszták az érzései s
ösztönszerü hajlamossága van arra, hogy mindig emberséges ember
maradjon.

A nemzetgyülés bármelyik ülése bővelkedik közbeszólásokban. Legfőbb
közbeszólók azok, akiknek lelki konstrukciójuk a legkurzusképesebb. A
közbeszólásaik elárulják, hogy akárki beszél, bármit mond, ha igaza van
is, igazat mond is és okosan és jót is akar, az ő számukra hiába beszél.
Az értelem fegyvereivel ők megközelithetetlenek. Hogy ugy mondjam,
kérlelhetetlenek. A közbeszólások csaknem tisztán mutatják a kurzus
igazi célját és eszközeit; ha maguk az önmagukat eláruló közbeszólók
történetesen beszédet mondanak, egy órai beszéddel sem tudják oly
világosan elénk állitani programmjukat, céljukat és inditó okaikat, mint
egy-egy közbeszólásukkal. A beszédeikben ők maguk is majdnem mindig
valamelyes kulturmezt adnak annak, ami közbeszólások alkalmával
egyszerre nyers meztelenségében ugrik elénk.

Beniczky beszél – és Szabó István, a sokorópátkai, hangosan nevet,
Beniczky beszél, az emberben megfagy a vér – és Fangler Béla azt mondja:
»Ma örömteljes sábesz van Izraelben.« Beniczky hidegen, objektiven
bünnek mondja a rablógyilkosságokat, Meskó Zoltán csaknem lirai
szomorusággal sóhajtja erre: »S ez »keresztény« ember!?« Megtörtént
esetekről van szó s cél az, hogy ilyenek ne történhessenek többé, –
Patacsy Dénes azt mondja: De örülnek ennek az ellenségeink! Bodor
György: Miért nem mondja, hogy mit csináltak a vörösök? Dáner Béla:
Szolgálatot tesznek a zsidóknak!

Olvasom az ülésről szóló tudósitást és szörnyüködöm. Furcsa ötleteim
támadnak, mert valakivel, valakikkel vitára szeretnék kelni. Az az
érzésem, ha a közbeszólás nem lenne felelősség nélkül való müfaj, talán
mégis okosabbak lennének a közbeszólások. Vagy ha nem is a felelősség
érzése változtatná meg őket, mégis a közbeszólók félnének a
következményektől; mindjárt kevesebb közbeszólás hangzanék el például,
ha a közbeszólónak valamely intelligens ember megmagyarázhatná a saját
közbeszólása értelmét s állania kellene az igazság érveit, amely
visszaveri a nivótlan okvetetlenkedést. Mert a valóságban a szónok
beszél tovább, a közbeszólóval senki érdeme szerint nem foglalkozik.
Nincs, aki kijavitson, megmagyarázzon, leintsen. Furcsa ötletem támadt,
szerettem volna elmenni például Fanglerhez, mondjuk interjura. Valahogy
simán kezdeni vele a beszélgetést, ugy szépen, szőrmentén kisimogatni
belőle, hogy hát hogyan is értette azt az örömteljes sábeszt, ez-e
minden mondanivalója a rablógyilkosságokról, ez-e az egyetlen gondolat,
amit az ártatlan kis Duna-Tisza közti történetek az ő elméjében
kiváltanak? Kiváncsi vagyok rá, hogy vajjon kettős beszélgetés közben
is, egy kis előzetes kikészités, hogy ugy mondjam, gyógykezelés után is
olyan-e ez az elme s ez a lélek, amilyennek a közbeszólása mutatja.


A sajtókuli

Egy egyetemi városban harmincan, főiskolai hallgatók, furkósbotokkal
elindultak, hogy három zsidó vallásu kollégájukat igazoltassák.
Megtalálták a három zsidó fiatalembert, körülfogták őket s megkezdték,
megpróbálták az »igazoltatást«. Az egyik zsidó fiatalember revolvert
használt s a harmincnak egyike sulyosan megsebesült. Ez a közismert, nem
uj, de különböző formákban megujuló tényállás, legalább is annak rövid
vázlata.

Már most kiki egészitse ki ezt a vázlatot, az egyes főbb mozzanatokat
kapcsolja össze, kisérelje meg az egész történetet elejétől végig
rekonstruálni, akár a legapróbb részleteiben is. Amikor készen van, akár
Ön, kedves Olvasóm, ezzel a müvelettel, akkor közlöm Önnel, ha
véletlenül még nem tudná, hogy erről az eseményről irván az egyik
kurzuslap, merényletnek bélyegzi a zsidó vallásu tanuló tettét,
merényletnek állitja azt, hogy hogy revolvert használt.

Most álljunk meg egy pillanatra és csodálkozzunk. Ha azután tovább
foglalkozunk az eseménnyel s a kurzus-lap arról szóló hiradásával,
akkor, félek, hogy nem értünk egyet, én és kedves olvasóm, akik pedig az
által, hogy én e cikket irom s Ön azt olvassa, ugy közeledtünk
egymáshoz, hogy nagyjában sok mindenről azonos a véleményünk s aránylag
rövid elmélkedések után azonos konkluziókra juthatunk. Azt hiszem, máris
nem értünk egyet, kedves olvasóm, különösen, ha Ön higgadt, mindent
megértő és megérteni igyekvő ember, mert attól tartok, hogy erről a
dologról ugy vélekedik: Hát van ilyen felfogás is, hát igy is lehet ezt
gondolni, ez is létezik. Ugy képzelem, hogy Ön ezt gondolja. Én pedig
hevesen tiltakozom az Ön véleménye ellen és határozottan állitom, hogy
ilyen felfogás nem létezik. Ezt az otromba gonoszságot csupán leirják és
sok ezer példányban kinyomatják, de nincs élő ember, aki az esetről igy
gondolkodna. Nem igy gondolja az ujsághir megirója sem, ő maga sem
tartja merényletnek a zsidó tanuló cselekedetét, nem igy gondolja a
szerkesztője, nem igy gondolja az olvasója. Mindenki tudja azt, még a
kutmérgező hirek gyártói, kitalálói, hamisitói, szinezői is, hogy nem
merénylet az, ha hármat harmincan az országuton furkósbotokkal
körülfognak, igazotlatnak s ebből aztán az sül ki, hogy a három közül
valamelyik revolvert használ. Mindenki, még ha indián is, tudja azt jól,
hogy itt merényletről, még ha holtan bukna is el a harminc furkósbotosok
egyike, csak a harmincak részéről lehet szó. A sajtókuli azonban, a toll
e morall insannityje, aki éhbérfizetésért még a lelke üdvösségét is
eladja, ugy agyalja ki a hirt, hogy merénylet-ről ir, annál is inkább,
mert a nevét nem irja a hir alá, mert nem ő, hanem a lap maga viseli az
»erkölcsi« felelősséget; a lap pedig, Istenem, ki az a lap? A lap:
senki. Ha ostobaságról, ha gonoszságról van szó, akkor: én nem, hanem a
többiek. A szerkesztő azt mondja: Nem én irtam. A cikk »irója« azt
mondja: Nem irtam alá, tőlem ilyent kivánnak, ezért fizetnek, ilyesmikre
adtak generális utasitást, ilyesmik kigondolásáért, gyártásáért fizetnek
engem, ez a lap »szelleme«. Igy jön azután létre a hazugság, a
sajtó-gonosztett, igy készül el a méreg, a kutméreg, amelynek nincs
gazdája, amelyet senki nem talált fel, senki nem gyártott, amelynek
létrejöttéhez senki még csak segédkezet nem nyujtott, amely azonban
mégis van, van és lesz, még ha senki be nem veszi is, mégis mérgez.

Ha a klubban, vagy a kávéházban az ember szóvá teszi az ilyen kis hirt,
a céhbeliek mosolyognak a naivságon és bölcsek ők velünk,
tájékozatlanokkal, skrupulózusokkal szemben. Ártatlanul mosolyognak a
kaucsukgalléru, lenhaju és kékszemü feketéző és kártyázó partnerek
(partnerei a kutyának, de nem nekem!) – és, ami a fő, velünk egy
véleményen vannak. »Én nem, hanem ők, a marhák«, – mindig ez a
végeredmény. Mindenki szellemi és erkölcsi alibit igazol. Nagy ritkán
akad egy-egy vakmerő, aki köti az ebet a karóhoz és erősiti, hogy igenis
merénylet történt – s előadja az esetet még rikitóbban, mint ahogy
megiródott, hivatkozik tanukra, okiratokra, hogy igenis, ezuttal
rendkivüli esettel állunk szemben, a három zsidók egyike, az ő egészen
hiteles értesülése szerint egészen indokolatlanul használt revolvert,
mert a harmincak nem is voltak harmincan, csupán hárman, vagy ketten,
vagy eggyen, vagy még kevesebben, nem is volt egynél sem furkósbot,
csupán egy-egy pehelyszál, egy aznap született kis galambból, a
szelidség szimbólumaként, nem is akarták a hármakat igazoltatni, csupán
azt szerették volna megtudni, hogy hány óra, mert az övéké nem jár.
Érvelnek, handabandáznak, letagadnak, hazudnak, – ez a ritkább fajta, a
kivételes. A nagy többség siet veled egy véleményen lenni, ő is meg van
botránkozva, ő is elitél, ő is rosszal, – de másnap megint olvashatod a
testvéred esetét, akit éjjel hárman megtámadtak a Wesselényi-utcában,
azt kérdezték tőle, hogy zsidó-e, vagy nem zsidó, s máris fejbe
kólintották, olvashatod a hirt, mely szerint öcséd legalább is
rablógyilkosságot, zsebmetszést és betöréses lopást követett el a kurzus
ellen, gyalázta a vallást, árulta a hazát stb. stb. Olvasod a szörnyü
hazugságot, a kutmérget, s megáll az eszed az elcsodálkozástól, –
délután pedig megint látod a klubban, vagy a kávéházban a hir angyali
szelidségü, mosolygós, lenhaju és kékszemü gyártóját, kitalálóját,
iróját, feldolgozóját, hamisitóját, nyugodtan feketézni, mert hát nem ő,
ő nem, ő nem is antiszemita, sőt ő progressziv és szocialiasta, hanem –
ők, a többiek, a lap szelleme és a szerkesztő. Rettenetes!


„Keresztény-nemzeti“ irány

Giesswein Sándor mondta egyik nyilatkozatában a kurzusról, hogy:
»ugynevezett keresztény« irány. Jól esett ezt a kis módositó szócskát
hallani olyan ember szájából, akit hivatalos tekintélynek is ismerhetünk
el abban a kérdésben, hogy mi keresztény és mi nem keresztény. A mai
politikai és társadalmi irányt feltalálói és továbbfejlesztői
elkeresztelték »keresztény-nemzeti«-nek s makacsul ilyennek nevezik. Az
elnevezés hamis, ezt minden gondolkodó embernek tudnia kell, még talán a
kurzus hivőinek is. Mert vizsgáljuk csak meg, hogy mit foglalhat magában
ez a szó: _keresztény_ és milyen alapon volna a kurzus kereszténynek
nevezhető.

_Keresztény_, – ez a jelző, nemzetközien konvencionális használat
szerint megillethet olyan erényeket, melyekkel az Uj Testamentum
Krisztusa ékeskedett és melyek alapelvei, valamint minden vallásnak, ugy
hangsulyozottan a keresztény vallásoknak is. _Kereszténység_ – ez a szó
összetett fogalmat jelöl meg, amelynek alkatelemei: a felebaráti, minden
emberre egyformán áradó szeretet, megértés és bünök megbocsátása,
szelidség, szerénység, alázatosság. Keresztény például az a férfiu, aki
a mondott erényekkel ékeskedik, akinek eszményképe az Uj-Testamentumban
megkonstruált Jézus. Világszerte ezt értik az alatt, hogy keresztény. De
kereszténynek nem nevezhető például egy köruti illatszertár, azért, mert
keresztény vallásu ember a tulajdonosa. Az illatszertár ettől még marad
épp olyan illatszertár, mint a többi, a tulajdonos vallása miatt magára
az illatszertárra a keresztény jelző még nem alkalmazható, amint nem
alkalmazható például az állami halálos-itéleti végrehajtóra sem;
organikus kapcsolat a jelző és a jelzett szó között ez esetekben fenn
nem állhat, a jelző alkalmazása tudatlanság és visszaélés lenne.
Ellenben keresztény például a templom, amelybe vasárnaponként a
keresztény vallásban megkeresztelkedett hivők összegyülnek és istenes,
keresztényi dolgot müvelnek, imádkoznak. Egy uszoda például már nem
»keresztény«, mert ott összegyülhetnek ugyan keresztény hivek, de amit
ott müvelnek, ha szükséges és emberi is, nem speciálisan keresztényi
cselekedet, nincs vonatkozásban az ő kereszténységükkel, hogy éppen csak
uszodáról beszéljek.

Valamint azonban a köruti illatszertár nem keresztény még amiatt, mert
keresztény a tulajdonosa, ugy a mai kurzus nem keresztény attól, hogy
keresztény vallásu emberek fejéből pattant ki a koncepciója, hogy
keresztény vallásu emberek gyakorolják benne a politikai hatalmat, s
hogy intézményeiben keresztény vallásu embereknek, legalább is azok
bizonyos kategóriáinak az érdekét istápolja. Mindettől a kurzus még nem
keresztény, hijával lévén a keresztényi erényeknek, legelsősorban a
szeretetnek, megbocsátásnak, türelemnek, és szelidségnek. Annál kevésbbé
keresztény, mert viszont ékeskedik oly erényekkel és tulajdonságokkal,
amelyek a kereszténység fogalmával együtt már nem is emlegethetők.
Bosszu, megtorlás, harciasság, fajgyülölet, kiméletlenség és sok esetben
kegyetlenség, bünök elkövetése és palástolása, – mindez ellentétje a
kereszténységnek. A kereszténységgel alig fér össze még az igazi bünösök
megbüntetése is, hát még az ártatlanoké! Az igazi kereszténység
gondolatköréből alig fakadhatnak az uszitó irások, melyeknek cime
nap-nap után: _Sujtson le a kard!_

Ez a »sujtson le a kard« eszmekörü politikai szemlélet lehet magyar és
nemzeti, lehet helyes és igazságos, lehet minden járulékával együtt
okvetlenül szükséges – amint hogy nem az! – és az egyedül lehetséges
politika, minden jóval dicsekedhet, de a keresztény jelző azt soha meg
nem illetheti, akik vele kapcsolatban a keresztény szót használják, azok
bünt követnek el, lényegesen nagyobbat a hamis névhasználatnál.

Istenem, a gyakorlati élet sok alantas cselekedetre is rábirja az
embert, az egyént s néha az összességet. Megtörténhetik, hogy valaki,
végső szorultságában, amikor már nincs másképen megoldás, talán – Uram
bocsá’! még pofon is üti az embertársát. Ez megtörténhetik, de _ez_ a
cselekedet _nem keresztényi_ cselekedet. Istenem, megtörténhetik, hogy
egy társadalom, egy politikai közösség, egy egész ország, végső
szorultságban valamely politikai irány – Uram bocsá’! keresztény-nemzeti
– cselekedeteit követi el, de ezek már nem lehetnek az ő keresztényi
cselekedetei. Istenem, cselekedetek sorozatáról, intézkedésekről és
intézményekről, eszközökről és azok eredményeiről van szó, mindezek
összessége menthető a végső szorultsággal, mindezek összességéről
állitható, hogy okvetlenül szükségesek, hihető, hogy mások helyettük
nincsenek, – ennek a birálatával most nem foglalkozom, azonban mindezek
összességének a _keresztény_ jelzővel való illetését tévedésnek, a
kereszténység ellen elkövetett bünnek állitom. Igy kell, hogy tudja ezt
minden ember, aki magát kereszténynek vallja, igy kell ezt tudnia
magának Friedrich Istvánnak, Bangha páternek és Prohászka Ottokárnak,
sőt még Andrássy Gyulának is odahaza, ha magukban vannak.

Mit akarnak tehát mégis ezzel a jelzővel, hogy _keresztény?_ Mi közük e
szóhoz? Minek nyulnak hozzá? Miért detronizálják, miért rántják le
önmagukhoz, az emberi, sőt tulságosan emberi, profán cselekedeteikhez?
Elvégre az, hogy a kurzus antiszemita, az még nem jelenti azt, hogy a
kurzus keresztény. Sőt ellenkezőleg, ha keresztény lenne, antiszemita
sem lehetne. Mindezt tudniok kellene az igazi keresztényeknek, ezt igy
kellene tudnia, mondom, akár Bangha páternek is. Giesswein Sándor, amint
látom, _igy_ tudja.


Miért oly későn?

Bangha páterről szólok. Tudjuk, hogy a páter nagy beszédet mondott az
egyetemi templomban. A beszéd tartama, legalább kivonatosan, közismert.
A sajtó foglalkozott a beszéddel, kommentárral kisérte azt. A páter,
hogy ugy mondjam, humanisztikus hangokat hallatott. Ő maga a
»humanisztikus« szó helyett bizonyára a »keresztényi« jelzőt használná.
Jól van, ne ragaszkodjunk a szavakhoz, tegyünk egy kis engedményt és
mondjuk mi is, hogy a páter, amikor sok rut gonoszságot, a gyülölködést,
az igazságtalanságot, a hazug önámitást, az ördögi indulatokból fakadó
cselekedeteket elitélte, akkor keresztényien szólt. Ismerjük el, volt a
beszédében bölcseség, igazságosság, méltányosság. Ne legyünk
rosszhiszemüek, ne gondoljunk pálfordulásra, ne köpönyegforgatásra, sőt
eső után köpönyegre se, annál kevésbé, mert még nem mult el az »eső«. Ne
kutassunk titkos rugók, rejtett inditó okok után se, ne kombináljunk
ilyenekről, mert tévedhetünk is. Örüljünk a páter beszédének, tehát ne
becsüljük le jelentőségét, örüljünk annyinak is, amennyit mondott és
örüljünk, ha csak most mondta is. Ebbe a »most«-ba bele kapaszkodhatunk,
ha mégis minden áron rekriminálni akarunk. De megtették ezt már mások,
sokak részéről hangzott fel a beszéd után ez a kérdés: Mért oly későn?
Több, mint két esztendeje élvezzük már az ugynevezett keresztény kurzus
áldásait, gyönyörködünk annak diszes virágaiban – és csak most, több
mint két esztendő multán hallottunk jelentős ember szájából,
potentátéból és kurzusbeliéből, olyan beszédet, amely inti, szeliditi,
sőt szigoruan megrója az elvakultakat. Ez intő, sőt megrovó beszéd után
feltették már sokan a kérdést, hogy mért oly későn? – de én nem átallom,
hogy az immár nem uj kérdést megismételjem, megismétlem pedig azért,
hogy megtoldjam, hogy kiteljesitsem, hogy ne csak a páterre, hanem
másokra is, mindenkire, akit illet, kiterjesszem, hogy elmélyitsem, hogy
annak minden liráját: a csudálkozást, a megdöbbenést, a keserü fájdalmat
kiöntsem, hogy a kérdést más formában, de hasonló tartalommal
elkiáltsam: Uristen, hogy lehet az, hogy két esztendő alatt száz és száz
megbotránkozott lélek el nem harsogta a maga vétóját, kétségbeesett
sikollyal el nem kiáltotta a maga megállj-ját, amikor a kurzust jellemző
tettek dühöngtek, amikor egy egész szörnyü organizáció uszitott azokra,
egy még soha nem volt sajtó védte, letagadta, körmönfont ideológiával
feldolgozta azokat. Felteszem a kérdést: hogy lehet az, hogy
rejtekhelyeken lapult meg az emberiesség, hogy a bátorság csak gonosz
vakmerőség formájában jelentkezett, hogy nem akadt olyan ember, aki
tehette volna s meg is tette volna, akinek a szájából sullyal és
hatással hangzott volna el, hogy intő és elitélő szózatot hallatott
volna. Olvastuk-e valahol, ahol nem tehetetlen és meddő panaszképen
hangzott volna el, hanem leintésképen és hatással, hogy gyilkolni bün,
ártatlan embereket bántani nem igazságos dolog, hogy az élet és az épség
kincs, hogy nem szabad senkinek megsérteni az emberi méltóságát, hogy
senkit nem szabad bántani, még csak sérteni sem, még a bünös felett is
csak az arra hivatott tényezők és megfelelő eljárás után itélkezhetnek,
hogy nem jogosultak a népitéletek és különben is mentegetőző hazugságok
az azokról szóló mesék, hogy minden ember derék, aki dolgozik és
gonoszságot nem követ el, hogy minden helyes ut elérésének meg vannak a
maga észszerü és egyedül célhoz vezető eszközei s más eszközökhöz
folyamodni legalább is ostobaság, hogy nem muszáj balsorsunkban a ránk
zudoló nagy károkért okvetlenül bünbakokat keresnünk.

A Bangha páter beszéde meglepetés. És az a szomoru, hogy még ez is
meglepetés. Nem hangzott el ennyi méltányosság itt két esztendőn
keresztül s nem is iródott le a kurzus-könyvekben és a kurzussajtóban.
Pedig sok minden meg nem történt volna, ha azokat is, akik nem
uszitottak, nem bujtogattak, hangos és hamis viszontvádaskodással nem
palástoltak, akik maguk gaztetteket el nem követtek, legalább is egy
rejtett, hallgatag s talán lélkük mélyén örömérzéseket kiváltó
szolidaritás nem jellemezte volna. Csak ilyen szinte kárörvendő
szolidaritásra tudhat gondolni, aki felismeri annak tragikus
jelentőségét, hogy a Bangha-féle beszéd csak most történt meg, és ilyen
beszédet csak az egyedüli Bangha páter mondott. Pedig milyen szép lett
volna, ha teszem két esztendővel ezelőtt egy főpap, kezében a
kereszttel, megjelenik a nyilvánosság előtt és Jézus által tanitott és
parancsolt módon cselekszik; szól a vandalizmusban részegültekhez és
szelidségről, megbocsátásról, szeretetről beszél. Talán lett is volna
valami hatása.


Néhány feddő szó a Ref. lelkészhez

Lelkész Ur!

Ön levelet irt a Szózathoz, ezt a levelet a Szózat december 29-iki száma
közölte. Ebben a levélben Ön azt állitja, hogy a magyar zsidóság a
világháboru frontharcaiban számarányán alul vett részt. Állitásához
statisztikai számokat mellékel, állitását s a számok helyességét
érvekkel igyekszik bizonyitani.

Ez az Ön levelének tartalma.

E levél alapján bátor vagyok Önt figyelmeztetni arra, hogy az
akasztásokat törvény szerint Bali Mihály hóhér végzi, az utcákat az
utcaseprők tisztitják, a járókelők besározott cipőjét a főbb utak mentén
nem a trafikosok s nem a füszerkereskedők, hanem a cipőtisztitók
pucolják ki, ha pedig valakinek lyukas a foga és fáj, az nem a
konfliskocsishoz, nem is az ügyvédhez megy vele, hanem a fogorvoshoz.
Azaz: kinek-kinek megvan a maga hivatása s kiki végzi a maga
mesterségét. A »sutor ne ultra crepidam«-tilalom nagyjában érvényes a
társadalmi munkát végző emberek közt. És igen helyes, hogy ez igy van,
sok kontárkodás történne, ha másképp lenne.

Bizony, a cipőtisztitó megkeféli, kenőccsel bekeni a cipőt s
kifényesiti, ellenben a tyukszemet már nem ő vágja, azt átengedi pedikür
elnevezésü távoli kollégájának. A tanár tanitja a diákokat és
diákisasszonyokat, de a peres ügyeiket már nem ő intézi, hanem az
ügyvéd, a betegségeiket nem ő gyógyitja, hanem az orvos. Tökéletesen
kiki csak a saját mesterségéhez ért, amelyet kitanult s
hosszabb-rövidebb időn keresztül gyakorolt – más terrénumokra ha bárki
eltéved, nyilván tökéletlent produkál; de különösen azt szokták az
emberek egymás figyelmébe ajánlani, hogy senki hivatlanul ne
prókátorkodjék.

Milyen baj is származnék abból, ha a latin nyelv tanára vakbélroham
esetén felmetszené a tanitványa hasát. Milyen kevés látszata lenne
annak, ha a sebész tanitaná a leendő mérnököket geometriai analizisre.
De milyen idétlen dolog lenne az, ha az elefánt táncolna, a jegesmedve
kukorékolna, a kakas pedig kukorékolás helyett hajnalban azt mondaná,
hogy pitypalatty!

Ön, lelkész Ur, egyelőre még nem igen érti, hogy miért tartozik mindez
Önre s mi az összefüggés az elmondottam igazságok s az Ön levele közt.
Majd segitek.

A lelkészi teendőket a lelkész végzi. A lelkész tartja az
istentiszteletet. A lelkész oktat a vallásra. A lelkész prédikál és a
lelkész imádkozik. A lelkész megáldja a hiveket. A lelkész ápolja az
Istenbe vetett hitet, inti az elbizakodottakat, megfeddi, de megtériteni
igyekszik az Istent tagadókat, a lelkész vigasztalja a szenvedőket. Sok
mindenféle teendője van a lelkésznek, ami szép s ami lelkészhez méltó.
Akár katolikus, akár református, vagy akár zsidó az a lelkész. A
lelkésznek fenkölt gondolkodásu férfiunak, vallási és erkölcsi
példaképnek kell lennie.

Milyen furcsa lenne az a lelkész, aki például nyilvános mulatóhelyeken
táncprodukciókat végezne. Pedig a parkett-táncosok, akik ezt teszik, egy
cseppet sem furcsák. Milyen furcsa, rettentően furcsa, érthetetlen,
elriasztó, kiábránditó lenne az a lelkész, aki például Bali Mihályt
helyettesitené az ő mesterségében. Mert még az a lelkész is disszonáns
hangulatot keltene, aki, mondjuk, fegyveresen kivonulna a lázongó tömeg
ellen és lőne rá. Ebben a hivatásban elképzelhető a katona, a rendőr és
a védőr, – de a lelkész csak ugy képzelhető el, csak ugy lelkész, ha
kereszttel, vagy imakönyvvel a kezében szeliditő szavakkal fordul a
tömeghez.

Különösen a lelkész az, aki sok mindenféle dolgot nem cselekedhetik,
akinek sok minden, amit más valahogyan még csak megtehet, nem áll jól.

Tagadhatatlan, hogy az emberek a szorosan vett foglalkozásukon kivül
mást is csinálnak. De azért vannak határok, vannak egymást kizáró
funkciók, vannak ütköző felületek. A tanár nemcsak tanit, hanem esetleg
ujságba is ir. Az ügyvéd nemcsak peres ügyeket visz, de esetleg
nemzetgyülési képviselő is és politizál.

De a lelkész nem hord kézigránátot és nem hirdet gyülöletet. A lelkész
nem harcol, különösen rut harcban nem vesz részt. A lelkész nem támad,
nem rágalmaz, nem káromkodik, fenyegető röpiratokat nem ir s nem lelkész
mondta el Szabó Dezső fulmináns beszédeit két esztendő előtt. A lelkész
szeliditeni igyekszik az emberből itt-ott kiütköző fenevadat. A lelkész
meg akarja akadályozni a gonosz cselekedetet.

Már most lelkész létére minek avatkozik Ön bele támadó, feljelentő
félként ebbe az áldatlan perpatvarba, amely itt a zsidókérdésben folyik,
minek akkor, amikor az vérre megy? Lelkészhez méltó volt figyelni azt,
hogy miféle kategóriából halt meg több vagy kevesebb a fronton? Én nem
vagyok lelkész, azaz, hogy a legigazabb lelkész vagyok, én küzdök az
emberiségért, küzdök az igazságtalanság ellen, de az én eszközeimen
kivül állnak az afféle adatok, hogy hány zsidó esett el a
frontharcokban, tiz millió-e, vagy egy se. Kisérjék figyelemmel ezeket
az adatokat az ujságirók, politikusok, publicisták és szociológusok – én
akkor, amikor büntettek elkövetését zsidók ellen istentelenségnek
kiáltom ki, nem vagyok figyelemmel az efféle számokra. Sőt még csak nem
is a zsidókat védem, mert védeném a kinaiakat és négereket is,
kegyetlenség, butaság és gonoszság ellen.

Tetszett volna az antiszemita perbe akkor beleavatkozni, mikor ama
bizonyos dunántuliak, vasmegyeiek, szabad a vásár kiáltással megtámadták
községük zsidait s néhányat megöltek. Tetszett volna akkor megjelenni,
kezét az égre emelni s Isten tiltó parancsát dörgeni. Ez lelkészhez
méltó cselekedet lett volna. De ez a levél! A zsidókat feljelenteni,
bevádolni most, a mai időkben? Én, ha egy zsidó se lett volna a fronton
és én lennék az egyetlen ember, aki ezt tudnám, dehogy mondanám el.
Most!? Isten ments.

Különben, anélkül, hogy csak egy ilyen számokra vonatkozó cikket akár
zsidó, akár keresztény lapban is olvastam volna, anélkül, hogy az e
kérdésre vonatkozó adatokat ismerném, állitom, hogy az Ön számadatai s a
valószinüsitő érvei igen gyengék. A levelében elvégzett szellemi müvelet
valódi hivatlan prókátorkodás, nem sikerült jobban, mint mikor a borbély
fogat huz.

Ne tessék ilyen politikát, ilyen harcias, sőt tudományos kirándulásokat
csinálni, kedves Lelkész Ur! Már ha valami furcsát akar cselekedni,
akkor már inkább csak parkett-táncot tessék valahol járni, még az is
helyénvalóbb lesz.

A levél olvasásakor a levél maga nem lepett meg, csupán az aláirás: »Egy
református lelkész.« Ez kiábránditó volt. Nem lett volna abban semmi
különös, ha Ön azt irta volna, hogy egy bus magyar, vagy: egy haragos
ember, vagy: egy antiszemita. Csak azt ne irta volna: hogy: lelkész. Én
szégyenlem magam a tettéért, mint protestáns vallásban nevelkedett
ember.

Meg vagyok azonban győződve arról, hogy ha ezt a kis szemrehányást
elolvassa, igazat ad nekem és Ön is szégyenleni fogja, amit cselekedett.
Bizonyos vagyok ebben, hiszen már előre voltak efféle balsejtelmei, hogy
majdan szégyelnie kell magát, mert hát nem is irta a levél alá a nevét,
csupán ennyit: Egy református lelkész. Tettét tehát, mint az emberek a
kis piszkos dolgaikat, suttyomban követte el.


Tak és nak

Ezek igeragok. A többes harmadik személy ragjai. Például: Gyilkoltak,
uszitottak, hazudnak, letagadnak. Nincsen ma aktuálisabb ragja a magyar
nyelvnek, mint ez a kettő.

A tunk és unk szintén igeragok. De a többes első személy ragjai.
Manapság nem igen használatosak. Nincs is rájuk szükség, mert hát oly
sokat tak és nak, hogy egyelőre másról nem is lehet beszélni; már pedig
ki lenne olyan bolond, hogy ilyesmit mondjon: Gyilkoltunk,
letartóztattunk, kinoztunk, uszitottunk, hazudtunk és hazudunk, de
viszont mindent letagadunk.

Egyre-másra halljuk és olvassuk ezeket a ragokat, már mint az elsőket, a
tak-ot és a nak-ot. Tak, nak, tak, nak, – igy kattog a fülünkbe, mint a
vonat kereke. Tak, nak, tak, nak. Halljuk, és olvassuk, amint a közéleti
nagyságaink és kicsinységeink sorra fölszólalnak – és valamennyien csak
ezt a két igeragot használják. A jó Bangha páter volt az első, aki
kiruccant a kurzus hősei ellen és azt mondta róluk, hogy: tak és hogy:
nak. Most a másik páter, Zadravecz is szónokolt. Ő is igéket mondott.
Csunya igéket s az igékhez ő is ezeket a ragokat ragasztotta, hogy: tak
és nak. Igy mondta: »A kereszténységből politikai jelszót csináltak!«
Kik csinálták: Ők! Persze, hogy ők. Mindig csak ők, Vitéz Adolár,
Fütykös Boldizsár, Bunkófejü Antal, Tüzesnyelvü Pál, Szeretetfy Ábel,
Szelidh Gyula és a többiek. Csakis ők. De mi nem.

Sorra pengetik és kattogtatják ezeket a ragokat korunk hősei. Bangha,
Zadravecz, Bethlen, Friedrich, Andrássy, Haller, Pekár, Szabó, Tassler,
Fangler, Budavári, Szmrecsányi, és mind, mind, valamennyi.

Tehát: proletárnyuzást, destruktivüldözést, antiszemitizmust csinál-tak.
Munkások és zsidók ellen uszitot-tak. Letartóztat-tak, bezár-tak,
ártatlanokat bántot-tak, kinoz-tak, internál-tak, népitéletet
tartot-tak, utcán vereked-tek, mindezt a sajtójukban agyon hallgat-ták,
letagad-ták, magyaráz-ták, védték, a szenvedélyeket tovább szitották,
kádárlehelkedtek és lendvaiaskodtak; akiknek ez nem tetszett, azt
elhallgatat-ták, följelentet-ték, bezár-ták, a kávéházban is
lehurrog-ták, megfenyeget-ték. Tak, ták és ték.

De kik? Kik müvelték mindezt?

Ők!

Közéletünk valamennyi nagyja és kicsinyje szerint: ők. Sőt mondhatnám,
mivel e ragok használata általános, mindenki, minden ember szerint:
csakis ők!

Egyetlen elsőszemélyü ragot még nem hallottunk. Még senki nem mondta a
gonoszságokra, hogy: tam, tuk és tunk. Saját magát még mindenki kivette.
Saját maga szerint senki semmiféle gonoszságot nem cselekedett. Mivel
pedig mindenki azt mondja, hogy a terrort csinálták és senki nem mondja,
hogy csináltuk, tehát a terror nem is volt. Ha senki nem csinálta, akkor
nem is lehetett.

Erre az eredményre jutunk, tisztelt Bangha, Zadravecz, Friedrich,
Bethlen, Andrássy és a többi uraimék. Ha az ő szavaikat igazaknak
fogadjuk el. Ez az eredmény azonban ellenkezik a tényekkel. Ne tessék
tehát az igéket ragozni. Fölösleges. Nem kell önöknek azt mondani, hogy
tak, mert mi ugyis tudjuk, hogy valóban tak, még pedig nagyon is tak. És
egészen fölösleges az is, ha önök nem mondják, hogy tunk, mert nem önök,
hanem a tények beszélnek.

De hát mindez természetes. Mindezt előre tudtuk. Tudtuk, hogy a dolgok
megtörténnek és nem akad gazdájuk. A gonoszságok elkövettetnek, de nem
akad senki, aki elkövette azokat.

Kár a beszédért, kár a vádaskodásért, az irásokért, az intésekért, a
pálfordulásokért, az önigazolásokért. Mindenkiről tudatik minden. És ez
csupán megállapitás, mert sejtjük azt is, nem fog itt senkinek még a
hajaszála sem meggörbülni. De mégis tudatik, hogy ki uszitott, ki müvelt
bármely gonoszat, viszont tudatik az is, kiben van jobb érzés, ki
enyhitett, ki védett, kit ment valamely kényszerhelyzet, ki próbálta meg
a jót, amennyire tőle tellett. Egyelőre a mérleg ez: a gonoszok viselik
lelkiismeretük furdalását, hordják a büntudatot, a jók pedig örvendenek
annak, hogy ők jók. A jók örvendjenek és ők ne nyilatkozzanak. Nem
beszédekre és nem hamis beszédekre van szükség, hanem igaz tettekre. A
bünbánó bünösök ne vádaskodjanak általánosságban, mert hisz ezzel nem az
igazságot segitik, hanem csak alibit akarnak igazolni. Ez ugyis
hiábavaló. Ha csakugyan megtértek, akkor hallgassanak. Egyedül a
hallgatás, az elhallgatás és visszavonulás lehet megtérésük cselekedete.


Mi történjék Anatole France-szal?

Mostanában a kurzus tollforgató legényei, mintha kissé szelidültek
volna. Mintha elfáradtak volna, sőt talán némelyek közülök már öntudatra
is ébredtek részeg álmukból. A szelidülés cselekedetének persze
elhallgatásnak kellene lennie. Mert, amikor a szelidülők mégis hangot
adnak, akkor aztán sulyos következetlenségekbe esnek.

Itt volt például mostanában az a kis zsurnalisztika érdekesség: a
Nobel-dij eseménye. Az irodalmi dijat Anatole France francia iró kapta.
Istenem, kapta, hát kapta, a dolog megtörtént, az esemény kész, utazás
Stockholmba, ünnepi ülés, lakoma a királynál, dij és oklevél átvétele,
dicsőitő beszédek, a kitüntetett szónoklata és nyilatkozata, – mindez
megtörtént, ez a világ minden kulturnépe számára esemény, erről a világ
minden valamirevaló ujságja ir, erről Budapesten is, még a kurzus
lapjainak is kell irni. Erről nem lehet nem irni.

De hát mit irjon egy kurzuslap Anatole Franceról? Anatole Francet ma a
svédekkel együtt az egész világ ünnepli. Anatole Francet, a
kitüntetéséről szóló hireket akár kommentálva, akár kommentálás nélkül
közölve, a világ minden valamirevaló lapja dicsőiti. Mit tegyen hát
Anatole Franceszal a kurzuslap? Szembe helyezkedjék az egész világgal?
Ez lehetetlenségnek látszott a kurzus tollal csatabárdoskodói előtt,
ettől az abszurdumtól visszariadtak. Elkövették tehát a másik
abszurdumot, ők is dicsőitették, irván róla, Anatole Francet.

Ezt pedig nem lehet, kurzus kiváló csatabárdosai! Itt közbelépek és a
történt hibát igyekezem jóvátenni. Anatole France destruktiv, sőt
szocialista. Majdnem zsidó. Anatole France megirta a Pinguinek szigetét
és a Thaist. Anatole Francera tehát rá kell fogni, hogy nemzetét és a
keresztény vallást gyalázta, meg kell róla állapitani, hogy nem is iró,
csak egy tehetségtelen kontárja az irodalomnak. A dijat másnak, ha már
nem Kádárnak vagy Szabó Dezsőnek adták, legalább Frederic Massonnak vagy
Bérardnak, a francia Pekárnak kellett volna odaitélni. A svédek, ugy a
svéd akadémia, mint maga a svéd kormány, sőt a svéd hercegek és a király
is, akik nem átallottak résztvenni Anatole France ünneplésében, nyilván
destruktivok, sőt zsidók. Nem is lehetnek azok, kérem, igazi uriemberek.
A svéd hercegek és a svéd kormány s az akadémikusok, kérem, zsidók, azaz
másodrendü svédek. Anatole France maga is zsidó. A közönség, melynek
világhirét köszöni, szintén zsidó. Még azok a kutya pinguinek is,
amikről irt, még azok is zsidók voltak. Zsidó volt például Paphnucius és
Sylvester Bonnard nem is abbé, hanem rabbé. A Nobel-dij botránya, azaz,
hogy Anatole Francenak itélték, a nemzetközi zsidó szolidaritás egyik
vérlázitó ténye. A zsidók világuralmi törekvéseiből fakadt. Titkos
szövetkezés a svéd, francia, és német zsidók közt, a világ valamennyi
többi fajtája ellen. Anatole France, fuj, kezet fogott egy némettel,
Nernsttel! Hát ez a hazafiság? Ez a fajszeretet? Nyilván az a Nernst is
zsidó, hogy Anatole France kézszoritását elfogadta. Anatole France
megtagadta mindazokat az eszméket, amelyekért Szabó Dezső, Kádár Lehel
és Lendvai-Lehner küzdenek. Anatole France nem keresztény és nem
nemzeti, csupán emberi, Anatole France tehát ellensége mindannak, amit
Szabó, Kádár és Lendvai István tudnak és akarnak s amit az ő gondolataik
és akarásaik végrehajtói meg is próbáltak és megpróbálnak. Anatole
France ellensége a kurzusnak. Anatole Francet kurzuslapnak,
kurzusszellemü ujságirónak, irónak dicsérni nem szabad, csupán támadni,
kicsiteni, tagadni, zsidóvá megtenni.

A svédekről, a svéd akadémiáról, a svéd hercegekről és a svéd királyról
pedig ki kell mutatni, hogy zsidók, szocialisták, kommunisták, mint
ilyenek, csupán másodrendü svédek, ők okozták Svédország megcsonkitását
s tulajdonképen néger eredetüek.




Novella


Lupus et agnus

A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjuság gyötörte őket,
káromkodtak, valamiféle zsivány népséget is szidtak, amikor az egyik
megpillantotta a fürge patakot. Oda rohantak a patakhoz, fölébe hajoltak
és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével
meritgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a
szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas
bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami
jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait
s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a
birka felé irányitották tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik
farkas elkiáltotta magát:

– Héj!

Mint a nyil süvitése, zugott el hangja a birka füle mellett. A nyavalyás
birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, ugy tett, mintha nem
hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz
mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre
megdermedt.

– Héj! – süvitett ujra az éles hang.

– Héj, te jó madár!

A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta,
fölegyenesedett és a farkasok felé nézett.

– Hozd csak közelebb az irhád!

– Zu mir!

A birka nem igen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen befordulnia a
patak vizébe és többé föl sem buknia. A szive nagyon nehéz volt.

Most Farkas szólt feléje, finoman, szinte barátsággal:

– No, jöjjön csak ide!

A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében,
hiszen csaknem jóindulatu volt a hivó szó. Elindult és lassan ment a
farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott és nyelték a nyálukat.

Farkas, ahogy a birka elébe érkezett és illedelmesen, kalaplevéve
megállt, mosolyogva kérdezte:

– Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?

A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt:

– Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én
pedig alul.

– Áh, igen! »Superior stabat lupus.« Nagyon helyes.

És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kisérte.

– No, de ön tavaly rágalmazott bennünket!

A birka szaporán védekezett:

– Ó, dehogy. Isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök
tavaly még nem is léteztek.

Farkas ujra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel:

– Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát… üsse
kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-énn! Ha pedig te
nem, akkor az apád. Vagy az anyád, vagy a testvéred, vagy akármelyik
pereputtyod. Te, vagy ti, a cinkostársaid, mindegy!

Farkas arca már sápadt volt, szemei villogtak, csengő szabályos hangja
már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról,
szeretett volna most fölsikoltani és térdre rogyva, zokogva és
jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csák állt és hallgatott. A
farkasok közelebb huzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik
felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik
a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöldfényü, kéngőzös
lehelet lobbant ki.

A birka dermedten hallgatott. Az egyik farkas rábődült:

– Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk!

»Majd mindjárt kinyitjuk« – kopogtatta a birka agyát s a könnyei
megeredtek és sürün potyogtak. Sirástól meg-megszakitva mekegte:

– Nincs is nekem ap-á-m. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen
meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a há-áboru-uban.

– Elesett? – ismételte valaki vérfagyasztó gunnyal.

– Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen,
testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te
olyan vagy, mint a ma született bárány.

– Igenis, kezét csókolom – mekegte a birka, föltámadó reménységgel.

– Hm. Nincs. Te nem és neked nincs. Te tagadsz. Tehát… én hazudok!!

A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyu csapással sujtott az
arcába. A birka balszeme rögtön kifordult. A farkas felüvöltött a
gyönyörtől.

– Hát ugy-e hazudik a nagyságos ur? Az anyád keserves…

– Hazudik vagy nem hazudik?

Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok
kórusban üvöltöttek.

– Nem hazudik – lihegte a birka.

– Nem hazudik? Hiszen akkor _igazat_ mond! – üvöltött egy másik farkas
és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt.

– Igazat mond.

– Akkor hát _te_ hazudsz!

Ütés. Reped a koponya.

– Hazudsz, vagy nem hazudsz?

Ütés. Szakad a bőr, törik a csont.

– _Én_ hazudok.

– U-ugy? Hazudsz, kutya? Hazudni _mersz?_

Vágás. Csurog a vér.

– Hát hazudtál, griffmadár? Ugy-e, hogy van apád is?

Szurás.

– Van apám is.

– Ugy-e két apád is van?

Rugás.

– Jaj, két apám van.

Törés.

– Ugy-e három apád is van?

Égetés.

– Jaj, három apám van.

Ütés.

– Ugy-e annyi apád van, ahányat akarunk?

Reszelés

– Jajjaj, száz apám van!

Ütés.

– Ugy-e, gyilkoltál?

– Igen, gyilkoltam.

Rugás.

– Ugy-e, raboltál?

Sok, sok ütés, törés.

– Igen, raboltam.

Szurás

– No, ugy-e, hogy rágalmaztál bennünket?

Égetés.

– Igen.

Törés.

– No, ugy-e, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk?

Zuhogó ütések.

– Zavartam.

Ütés, vágás, szurás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén
piheg. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll és komor. Cigarettára
gyujt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Gamasnija tündöklik a
napfényben. A farkasok körülállják és türelmetlen várakozásukban
keservesen vonyitanak. Int nekik.

A farkasok elvitték a birkát az erdőbe.

A szél zugott, zugatta, nyögette a fákat és lóbálta erős ágaik sok, sok
terhét.




Grimász


A zsidó

(Képtelen természetrajzi tanulmány)

A zsidó, miként azt egy Darwin nevü angolzsidó kimutatta, a majomtól
származik. Ezért van az, hogy a zsidó utánozza a keresztényt s ezáltal a
gyanutlan embert, faját s erkölcsét illetőleg gyakran megtéveszti.

A zsidó termete hosszukás és kerek, magassága egy méter és ötven centi
és egy méter kilencven centi közt váltakozik, már aszerint, amint a kis
Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is
több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké
nem, az csal. Mivel pedig a zsidónak kedvenc faji szokása a csalás,
manapság már több egyenes lábu és szabályos fülü zsidót látunk, mint
görbelábut. Törvényhozási intézkedésre van e tekintetben is szükség.

A zsidó a föld minden táján található, részint szabadon, tehát vad
állapotban az utcán és a kávéházakban, részint az ember által
megszeliditve: internáló táborokban. Hazánkban fordul elő legsürübben,
nyilván azért, mert az itteni éghajlati viszonyok a legkedvezőbbek
fejlődésére. A botbüntetésről szóló nemzeti törvényünk éppen az
éghajlati viszonyok megváltoztatását célozza, amennyiben a természetes
csapadék pótlására még mesterséges csapadékról is gondoskodik a zsidók
számára.

A zsidó libahussal, sólettal és retekkel táplálkozik, tehát hust is,
növényi eledelt is fogyaszt, azaz vegyestáplálkozásu. Kártékony volta
már ebben is megnyilvánul, mert táplálkozása által elvonja az ember elől
a libát, a babot és a retket. Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot
eszik. Ezért nem igaz az, amit Friedrich István és más »keresztény«
vallásu előkelőségek mondanak, hogy vannak _tisztességes_ zsidók is.

A zsidó kedvenc szokása a kereskedés. De kereskedésen felül
majomtermészete folytán az ember valamennyi ténykedését elleste és
utánozza. Igy tudománnyal is foglalkozik (Ehrlich, Einstein, Pikler,
Goldziher), költ (Heine), ir (Zangwill), zenét szerez (Bizet, Goldmark),
föltalál (Nobel), utazik (Stein) stb. stb. De ezek csak a fölületes
szemlélőt téveszthetik meg, aki azonban az igazat a hamistól meg tudja
különböztetni, az látja a nagy különbséget a fölsoroltak és például:
Csarada, Timon, Kajuch, Kmetty, Vozáry, Bellaaghné és Kmoskó között.

A zsidó, ha a majomtól származik is, azért tulajdonképpen báránybőrbe
bujt farkas, sőt ereiben tigris- és hiénavér is csörgedez, ami, tekintve
e faj erkölcstelenségét, éppen nem csodálatos.

A zsidónak erényei nincsenek, mert ha gyógyit, ezt a honoráriumért
teszi, ha tanit, ez a fizetésért van, ha ingyen gyógyit, akkor látszatot
akar kelteni, ha elment a háboruba, ezt azért tette, mert muszáj volt
neki, különben bezárták volna, ha elesett, ezt biztosan nem szándékosan
tette, hanem elszámitotta magát. Csakis bünei vannak a zsidónak. A zsidó
idézte elő a világháborut, ő okozta annak az egyik fél által való
elvesztését és a másik fél által való megnyerését, különben egészen
biztos, hogy a háboru remis-vel végződött volna, azaz egyenlő
hadállásban abbahagyták volna a küzdő felek s a dijon osztozkodtak
volna. A zsidó csinálta a forradalmakat és a bolsevizmust, ő vezette
félre és mételyezte meg az orosz nemzeti keresztény Lenint, a zsidó
csinálta a drágaságot, a nagy hideget, a szénhiányt, a nyári
negyvenfokos meleget, az éhinséget és a spanyol-járványt. Szerintem
helyesen nem spanyol-, hanem zsidó járvány ennek a neve. Az a zsidó
pedig, aki spanyol-járványban meghalt, csupán a keresztény
spanyol-halottakat utánozta, nem tudván ellenállni letagadhatatlan és
fönt már méltatott majomtermészetének.


Egy kis nemzetvédelem

A m kir. bölcsvári csendőrkerületi parancsnok leirata. Nem igen
iktatandó. Szolgálati jegy és szabad jegy. Titkos, azaz zsidók ingyen
nem láthatják. Bölcsvár, az Urnak 1921-ik, a keresztény és nemzeti
kurzusnak 3-ik évében, hazánk fénykorában. A nemzeti és keresztény
irányzat megrontásának főtényezője a destruktiv sajtó és irodalom. Ennek
mérgező hatása az egyes emberekre és igy magára a társadalomra
elvitázhatatlan. Ki mint veti ágyát, ugy alussza álmát, illetve: Ki mint
vet ugy arat, vagyis: Ha rövid a fütykösöd, toldd meg egy pár
ballépéssel, azaz: Többet ésszel, mint erővel; szóval: Ki mint olvas,
olyan az ő gondolkodásmódja. A m. kir. csendőrség pedig, már mint a
bölcsvári csendőrkerületi parancsnok legalább is, hivatva van arra, hogy
ugy az egyes emberek, valamint az egész társadalom gondolkodásmódját
befolyásolja, irányitsa, ellenszegülés esetén pedig ellenszegülő
gondolkodásmódot letartóztassa. A Budapesten megjelenő sajtó, továbbá a
Budapesten és a világ bármely más bünös városában megjelenő irodalom a
bölcsvári csendőrkerületi parancsnok, mint arra hivatott szerv által,
dacára annak (trotzdem), hogy tetik, tatik, a magyar nyelvben nem
használtatik, mégis jellemeztetik és osztályoztatik.

Az Est zsidó, mert Zsilinszky Endre nem védi benne az atrocitásokat és
nem magyarázza benne lélektani alapon a népitéleteket. Magyarország,
zsidó, ugyanaz okból, az Az Estnek vérrokona. Pesti Napló, zsidó,
veszedelmes, ugyanaz okból, a Magyarországnak unokatestvére. Világ,
duplazsidó, támadni merészeli az atrocitásokat, jogrendet követel,
hogyisne! Nemzeti Ujság, félzsidó, azelőtt keresztény és nemzeti volt,
de most már nem ir bele Lendvai-Léhner és abba maradt a Pesti Kis Fürész
is. Uj Nemzedék, szintén félzsidó, azelőtt keresztény és nemzeti volt,
de most már nem ir bele Kádár Lehel és abba maradt a Pardon is. Pesti
Hirlap, zsidó, Az Ujság, zsidó, 8 Órai Ujság az is zsidó, róka-bóka az
is zsidó, farkas-barkas nemzeti és keresztény. Zsidó Szemle, Egyenlőség,
Mult és Jövő zsidó, zsidó, zsidó, nem esznek disznóhust, Nyugat, zsidó,
destruktiv, szabódezsőellenes Szabó Dezsőt kivégezte benne Nagy Lajos,
Szabó Dezső, nemzeti és keresztény, minden nap egy-egy zsidót
reggelizik, legalább is szeretne, de sajnos még ott nem tartunk. Anatole
France (Csakis Szabó Dezső után) zsidó, röpiratot irt Thaisz ellen, aki
pedig Tisza Kálmán idejében budapesti rendőrfőkapitány volt;
előállitandó. Flaubert, meghalt, nem számit; egy regényében megmérgezte
Bovaryné, szül. Rouault Emmát, lehet róla beszélni. Patacsi Dénes,
keresztény, nemzeti, számit, Barbusse, Wells, Shaw, Gorkij, zsidók,
kommunisták, szocialisták, anarchisták, bárhol találhatók, endők, andók,
letartóztatandók. Shaw azonfelül, hogy letartóztatandó, még zsidó is,
mert a keresztneve Bernhard, ami magyarul azt jelenti, hogy Bernát.
Tolsztoj, zsidó, paraszt, saját kezüleg szántott, gróf létére nem
szégyelte magát; szidta a háborut a »Háboru és Béke« cimü ujságcikkében,
sürgősen letartóztatandó, amennyiben pedig már meghalt volna, holtteste
elfogandó s hivatalos eljárás céljából Bölcsvárra szállitandó.
Dosztojevszkij, görögkeleti keresztény és orosz nemzeti, szerette az
atrocitásokat (Raszkolnyikov), nemzeti és keresztény, háborus versei a
legénységnek könyv nélkül betanitandók. Népszava kommunista,
szocialista, nihilista és zsidó, Somogyi Béla szerkesztőjének
eltávolittatását nem helyeselte; hamis gondolatai, bárhol találtatnak, a
helyszinén erélyesen megcáfolandók, nem keresztény, számit. Petőfi
Sándor, csavargás miatt előállitandó. Képes Krónika, keresztény,
nemzeti, papok arcképét hozza, nem számit. Összes külföldi lapok zsidók,
irhatnak, amit akarnak, nem számitanak. Shakespeare, Dante, Madách,
Goethe zsidók, elfogatandók, igazolványaik elkobzandók. Shakespeare
azonfelül gyors hajtás miatt is megbüntetendő. A Szózaton, Szabó Dezsőn,
Zsilinszky Endrén, Kádár Lehelen és Lendvai-Léhneren kivül minden és
mindenki zsidó, megfigyelendők, letartóztatandók, internálásra
előterjesztendők, olvasásukban mindenki karhatalommal megakadályozandó,
destruktiv gondolataik a tiszt urak és a legénység által megcáfolandók,
müveik, igazolványaik, nézeteik, destruktiv képességeik, tolluk,
kéziratpapirosaik, ugynevezett kutyanyelveik és mindenféle bünös
eszközeik, mérgeik elkobzandók és részint hivatalos eljárás azaz
elégettetés céljából Bölcsvárra, részint pedig a bünügyi muzeum számára,
Budapestre, szegény, szerencsétlen, a zsidók által tönkretett hazánk
bünös fővárosába beszállitandók.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TALÁLKOZÁSAIM AZ ANTISZEMITIZMUSSAL ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.