Pán : Regény

By Knut Hamsun

The Project Gutenberg eBook of Pán
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Pán
        Regény

Author: Knut Hamsun

Translator: Ferenc Bán

Release date: December 16, 2024 [eBook #74917]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum

Credits: Albert László


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PÁN ***


KNUT HAMSUN

PÁN

– REGÉNY –

BÁN FERENC FORDITÁSA

BUDAPEST

ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADÁSA

Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk fölött.

(IBSEN)

A forditó minden jogot fentart magának


KNUT HAMSUN

Loniban született, ami egy kis norvég falu. Suszterinas volt, majd
kikötőmunkás, hajópincér, azután iró, poéta. Autodidakta, aki
kényszerült mindent a maga szemével látni; a zseniálitásán kivül talán e
körülménynek is van némi szerepe abban, hogy ő lett a világ egyik
legeredetibb, legönállóbb irója. Iró? Olyan hideg ez a megállapitás az ő
végtelen meleg egyéniségéről. Poéta ő, a Jakobsen teremtette lirai
regény tovafejlesztője, sőt mai fogalmaink szerint betetőzője. Életének
külső körülményei szinte kinálják az összehasonlitást Gorkij Maximmal, a
csavargóból lett müvésszel, ám valójában senki nem távolabb tőle. Ha
hasonlitani kell valakihez ezt a mindenkép hasonlithatatlan embert, ha
nyitját keressük, hol kezdődött, miből fejlődött a csodálatos tehetsége,
ha keressük, ki volt az iró, aki a szivébe legmélyebbre nyult, akkor
Jakobsenre akadunk. Nincs a világon senki, akinek elődje, mintaképe ne
lett volna, és nincs a világon senki, aki gyorsabban bontotta volna le
testéről az idegen szárnyakat, mint Knut Hamsun.

A kevesek, a kiválasztottak irója. Nem szolgál izgalmakkal,
érdekességekkel, nem igyekszik a kiváncsiságunk ingerlésével száz
oldalakon végig orrunknál fogvást vezetni bennünket, nem hiv ő, nem
invitál senkit olvasói táborába, hanem akik hivei közé szegődnek,
mindannyian a szivük parancsára teszik. Knut Hamsunnak kevés az
olvasója, hanem nincs iró, akit lelkesebben, őszintébben szeretnének,
mint őt. Mint a legtöbb zseni pályafutásában, Knut Hamsunéban is az a
karakterisztikus vonás, hogy a müvészek, a pályatársak lelkesedése emeli
őt a dicsőség felé. Előkelő, finom ur Knut Hamsun, szivében csak
szeretet van és meleg, nagy szive az érző emberek egyik fejedelmének
teszi. Nemes a lelke. Mint Anatole France, ő is magasabb, igazabb
kulturállapot felé vezeti szelid szóval az olvasóit. Üdülés elmerülni az
irásaiba, kéj, gyönyörüség. Sorai nemesitenek, egy könyve után kipusztul
a gyülölködő szivekből a harag s aki érző szivü, az ő könyvei révén
képes megismerni még Krisztus nagyságát is. Knut Hamsun a prioritás
nélkül való müvész. Nincsenek kész formulái, amikre majdan ráhuzza az
életet, szive nem egyéb, mint csodás zengésü, hatalmas hangszer, amelyen
az élet játszik káprázatos melódiákat. Egy nagyon későn eljövendő
társadalom gondolatvilágát, nemességét, gyöngédségét reprezentálja
nekünk Knut Hamsun. A kultura legmagasabb csucsán szeretheti majd olyan
módon ember az embert, mint Knut Hamsun. Szinte a testruhába öltözött
álomnak kell vélni őt, amikor arra gondolunk, hogy az emberszeretet nem
is ád teljes képet lelkének finomságáról. Szereti az állatot, szereti a
növényt, a virágot, szereti az élettelen sziklát, a levegőt, a vizet, a
tárgyakat. Mindent, mindent szeret, mert lelkének csudás gazdagságából
még a legridegebb, legdurvább lénynek aranyozására is telik. És miként
az emberben nem, ugy az állatban, a virágban, a sziklában se a külső, a
fizikai szemmel látható szépségeket keresi. Lelkéig hatol mindennek,
lelket, érzést fedez föl még a kősziklában is.

A kősziklának is a lelkét látja! Ugyebár világos ebből, hogy micsoda
csudálatos és döbbenetes igazságokat, szépségeket tud napvilágra tárni a
szenvedő emberek mélyéből. Aki valaha boldogtalanul szerelmes volt,
akinek szivét megsebezte a fájdalom, annak bibliája lesz minden könyve,
főként pedig a »Pán«. Knut Hamsun könyveiben folyton önmagára ismer a
szenvedő. A maga bizonytalan, nagy, égető vágyakozásait látja csudás
tisztasággal megelevenedni Knut Hamsun irásaiban; a könyv, a szó, a
nyomtatott betü elsikkad, eltünik olvasás közben, s mig szemünk
öntudatlan rohan a sorokon végig, ugy tünik, mintha mimagunknak tennénk
vallomást a bánatunkról, a szenvedésünkről. A fekete betüket véresre
festi a magunk kinja; Edvarda, mintha a magunk kedvese lenne; Glahn
Tamás, mintha mi lennénk nemesebb, fenséges formában és ezért Knut
Hamsun könyvét elfeledni épen ugy lehetetlen, mint lehetetlen elfeledni
a nagy élményeinket. Élményünk lesz minden irása, napokon át a varázsa
alatt állunk és akárhányszor azon kapjuk magunkat, hogy kedvenceink,
barátaink egy-egy szavában, egy-egy mondatában Knut Hamsun valamelyik
alakjára ismerünk.

A hősei mindig szenvednek, hősei mindig áldozatai lesznek a nemességnek.
A szó, a beszéd, az érzések nyilvánitása irtózatos kin a hőseire. Nem
tudnak beszélni, mert érzéseik finomságáról halvány másolatot se képes
adni a szó, s ha azután egymást imádó szerelmeseinek egyszer mégis
vallomásra nyilik az ajkuk, gyülölködve fordulnak egymástól el. Hősei
hallgatagok, minden, ami történik velük, a lelkükben gyülemlik föl s ha
azután a szenvedés megnyitja a tulontul keserüséggel tellett sziv
szelepeit, akkor, mint valami szörnyü robbanás miatt, egyetlen pillanat
alatt, sokszor néhány szóban, kiürül a lelkük. A sok szépséget, amit
éveken át magukba gyüjtöttek, egyetlen pillanat alatt kiárasztják
magukból, ömlesztik magukból, hogy magukat mindenestül, föntartás,
okoskodás nélkül odaadhassák a másiknak, az imádottnak. Az a másik
mindig elviszi a hős lelkének minden kincsét és bár az a másik is
odaadja a hősnek minden lelki gazdagságát, nem tudnak egyesülni mégsem.
A féktelen, a határtalan, az ideális szerelemnek tragédiája! A
szerelmükért kipusztitották magukat és amikor az egyesülés egymás felé
hajlitaná a testüket, akkor ellentétes irányokban megszöknek, mert üres
a lelkük, mert a lelkük a szerelmüknél is kedvesebb és eltaszitja őket
egymás közeléből a szégyenkezés, a szemérem, mert a szemérmük nem birja
el a szörnyü látványt, hogy a szavak csunya kompján a világba usztak, a
lelkük imádattal gyüjtött kincsei.

Az ideális szerelem teljesülését Knut Hamsun nem meri elhinni: a szörnyü
valóság, az élet durva materializmusának tökéletes ismerése miatt! És
korunk sivárságát annál nem jellemzi jobban semmi, mint, hogy az
ideálizmus diadalában még Knut Hamsun, a legnemesebb szivü álmodó se tud
hinni.

=Bán Ferenc=


I.

A legutóbb mult napok alatt mindig és mindig, ujból és ujból az északi
nyár örök-napjára gondoltam. Itt ülök és rágondolok; azután egy
kunyhóra, amiben laktam, majd az erdőre a hegyek mögött; igy készitgetem
magam az irásra. Ám csak a magam mulatságára irok és még legföljebb
azért, hogy az órák ne muljanak annyira unalmasan. Az idő igen hosszu és
nem mulik olyan gyorsan, amint szeretném, lassan mulik, habár a lehető
legvidámabb életet élem. Elégedett vagyok mindennel és harminc évemmel
még öreg sem vagyok; néhány nappal ezelőtt messziről-messziről valaki,
aki egyáltalában nem tartozott nékem ezzel, két madártollat küldött
nekem. Igen, két zöld madártollat cimeres boritékban és a boritékon
finom pecséttel. Igen mulattat, hogy ilyen ördöngősen zöldszinü
madártollakat nézhetek. Egyébként semmi bajom nincsen; néha a köszvény
kinozza kissé a ballábam; a köszvény régi, lőtt sebből származik, de a
seb begyógyult már régen.

Emlékszem még, két évvel ezelőtt sokkal gyorsabban mult az idő,
hasonlithatatlanul gyorsabban, mint mostan. Két évvel ezelőtt volt;
1855-ben; a magam mulatságára erről az időről akarok irni; akkor különös
dolgok történtek velem; vagy álmodom talán? Most már sokat elfeledtem
akkori élményeimből, mert azóta ritkán gondoltam reájuk; ám azt tudom,
hogy az éjszakák igen világosak voltak. Némely dolgok teljesen forditva
történtek; az évnek tizenkét hónapja volt ugyan, de az éj nappallá
változott és csillagot soha nem láttam az égen. És az emberek, akikkel
akkor érintkeztem, képzelődők voltak és egészen más természetüek
azoknál, akiket korábbról ismerek; néha elég volt egy éjszaka, hogy ők
minden fenségességben álljanak elém. Nem volt ebben semmi boszorkányság,
de hasonló nem történt velem azelőtt. Nem.

Nagy, fehérre meszelt házban, ott lent a tenger partján találkoztam egy
személlyel, akire igen sokat gondoltam egy időben. Most már nem gondolok
rá, nem, többé nem, végleg elfeledtem őt és most inkább a dolgokra
gondolok: a pinguinok kiáltozására, vadászgatásomra az erdőben, a nyár
sok meleg órájára; egyébként tiszta véletlenség, hogy megismertem őt és
e véletlenség nélkül bizonyára nem gondoltam volna rá egyetlen napig
sem.

Kunyhómból láthattam a szigeteket, a zátonyokat, a szirteket, keveset a
tengerből is, néhány kéklő hegyfokot és a kunyhó mögött nyult el az
erdő; szörnyü nagy erdő. Öröm, boldogság áramlik rajtam, amikor a
gyökerek, lombok illatát érzem; csak az erdőben volt nyugton a bensőm,
lelkem egyensulyba jutott és én hatalmasnak éreztem magam. A
hegycsucsokat nap-nap után megmásztam, habár a talaj még jéggel és
gyenge hóval boritott volt. Egyetlen pajtásom Asopus volt, most Cora a
pajtásom, de akkor Asopus volt; a kutyám, amelyet később agyonlőttem.

Esténként, ha a vadászatról visszatértem a kunyhóba, gyakran átfutott
rajtam, fejemtől a lábamig az otthonosság kellemes érzése és ilyenkor
sokat fecsegtünk Asopussal arról, hogy milyen kitünő dolgunk is van
nekünk. Ugy-e! – nos rakjunk hát tüzet, és itt, a tüzhelyen megsütünk
egy madarat, mit szólsz hát hozzá? Mikor elkészült minden és mikor jól
bevacsoráztunk mindketten, akkor Asopus leheveredett rendes helyére, a
tüzhely mögé, én pedig meggyujtottam a pipám, leheveredtem a fapadra és
egy kis ideig hallgattam, hallgattam az erdő morajló beszédét. Gyönge
szél indult utnak. A szél épen kunyhóm felé fujt és igy tisztán
hallhattam messzi távolról a fajdkakas kiáltozását. Egyébként csendes
volt minden.

Megesett néha, hogy teljesen felöltözötten, ugy amint jártam-keltem,
aludtam el és nem is ébredtem előbb, mig a tengeri madarak kiáltozni nem
kezdtek.

Ha kinéztem az ablakon, a távolból láttam a vásártér nagy, fehér házait,
Sirilund üzletét, a boltot, ahol kenyeret szoktam vásárolni, akkor még
fekve maradtam egy darabig és csudálkoztam azon, hogy itt, északon, a
tenger partján, az erdő szélében kunyhóm van nékem.

Akkor Asopus a tüzhely mögött rázni kezdte hosszu, karcsu testét,
nyaklánca csörgött, ugatott, farkát csóválta és én fölugrottam és a
három-négy órányi alvás után tökéletesen kipihent voltam és örvendtem
mindennek, mindennek.

Igy mult el némely éjszaka.


II.

Eshet az eső, vihar is lehet – ebből még semmi nem következik; esős
napon is gyakran elhatalmasodik az emberen a boldogság és ilyenkor
csöndes, magános helyekre vonul. Akkor föláll, egyenesen előrenéz,
csöndesen fölnevet, itt is, amott is és körültekint. Mire gondol
ilyenkor az ember? Egy ragyogó tábla egy ablakban, egy napsugár az
ablaktáblán, kilátás a kis patakra, talán egy kék nyilás a felhős égen.
Egyéb nem kell ilyenkor.

Más időkben viszont még a rendkivüli események sem képesek kizavarni
csöndes, emóciótlan, vagy unott hangulatából az embert; bálterem közepén
nyugodtan, közönyösen, részvétlenül ülhet az ember. Igen, mert az örömök
és bánatok forrása a magunk belsője.

Bizonyos napra emlékszem. A parton jöttem lefelé, az eső utközben lepett
meg és az eső elől valami nyitott halászkunyhóba menekültem. Úgy
dudoltam magam elé, de minden kedv, minden öröm nélkül, azért csupán,
hogy némileg üzzem az időt. Asopus is velem volt. Hirtelen fölállott és
hallgatózni kezdett, abbahagytam a fütyülést és figyeltem, hangokat
hallottam, emberek közeledtek. Véletlenség, egészen természetes
véletlenség! Két férfiból és egy leányból álló társaság rontott
fejvesztve a kunyhóba. Nevetve kiálltottak egymásra:

– Gyorsan, itt menedéket találunk!

Fölállottam.

Az urak egyike fehér, megerősitetlen ingmellet viselt, mely valósággal
ugy lógott a nyakán, mint valami zacskó mert az eső megpuhitotta és
összegöngyölitette; e vizes ingmellben gyémántkő volt. Lábán hosszu,
hegyes cipők voltak. Üdvözöltem őt, Mack ur volt, a kereskedő, őt a
boltból ismertem, ahol kenyeret szoktam vásárolni. Egyszer beinvitált a
családjához, de én nem mentem.

– Ah, jó ismerős – mondta, mikor meglátott. Mi a malom felé indultunk,
de vissza kellett térnünk. Micsoda idő? Mi? Ám, hogy kerül ön Sirilundba
hadnagy ur?!

Bemutatta a kis, feketeszakállas urat, aki velük volt; egy orvos, a
templom közelében lakott. A lány orrára tólta a fátyolát és csöndesen
beszélgetni kezdett Asopussal. Vizsgálgattam a ruháját és a gomblyukakon
megláttam, hogy festett a ruhája. Mack ur őt is bemutatta, a leánya volt
és Edvardának hivták.

Edvarda a fátyolán keresztül rám nézett egy pillahunyásig, akkor
lehajolt a kutyához és olvasni akarta, ami a nyakláncán volt.

– Ah, ugy, téged Asopusnak hivnak?!… Doktor, ki volt Asopus? Az
egyetlen, amit tudok róla annyi, hogy meséket irt. Nem frigiai volt?
Nem, én nem tudom.

Egy gyermek, egy iskoláslány. Megnéztem; magas volt, de formái még nem
tellettek meg, tizenöt-tizenhat éves lehetett, kezei hosszuak, barnák
voltak és keztyüt nem viselt. Lehet, hogy ma a lexikonban kikeresi
»Asopus«-t.

Mack ur vadászataim után érdeklődött. Mit lövök leggyakrabban? Csónakjai
egyike minden időben rendelkezésemre áll, csak szólnom kell. Az orvos
egy szót sem szólt. Amikor a társaság eltávozott, észrevettem, hogy az
orvos sántit kissé és botra támaszkodik.

Ugyanolyan közönyös lelkiállapotban, mint azelőtt, ballagtam tova és
utközben egykedvün dudoltam magam elé. A halászkunyhóban való e
találkozás még semmi irányban nem hatott a gondolkodásomra; ami az egész
találkozásból leginkább emlékezésemben maradt, az volt, hogy Mack ur
ingmelle átázott, vizes volt és hogy abban gyémánttü volt, de az is
vizes és fénynélküli.


III.

Kunyhóm előtt egy kő állott; egy magas, szürke kő. Jó hatással volt
reám, mert mindig ugy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi
kirándulásomból hazatérek. Ha reggel elindultam, mindig a kő mellett
haladtam el és ugy tünt, mintha jó barátot hagynék mögöttem, aki
hüségesen vár a visszatérésemig.

És fönt az erdőben megkezdődött a vadászat. Egyszer lőttem valamit,
másszor nem.

Kint, a szigeteken tul a tenger feküdt megzavarhatatlan nyugalomban.
Sokszor fölmásztam a dombokra és ha már igen magasan voltam,
letekintettem a vizre; csöndes napokon egyáltalában nem haladtak a
hajók; ilyenkor három nap egymásután is láttam ugyanazt a vitorlát,
kicsiny és fehér volt, akár egy fóka a vizen. Ám, ha táncba kapott a
szél, messzire tüntek az árbocok; vihar jött, erős délnyugati orkán és
ekkor valósággal szinjáték kezdődött, aminek én voltam egyetlen nézője.
Ilyenkor mindent beburkolt a köd, föld és ég egybefolyt, a tenger a
levegőbe táncolt és embereket, lovakat, szétszaggatott zászlókat
alkottak a hullámai. Egy szikla alatt állottam és a legkülönbözőbb
dolgokra gondoltam, a lelkem feszült volt. Isten tudja, gondoltam, minek
vagyok a tanuja és miért rohan a magasba szemem előtt a tenger? Talán e
pillanatban belátok a föld mélyébe, a föld agyába és látom ottan a lázas
munkát!

Asopus nyugtalan volt, időről-időre fölemelte az orrát és
beleszaglászott a levegőbe és láthatóan reszkettek a lábai; nem szóltam
hozzá, igy hát lábaim között elnyult a földön és velem együtt rámeredt a
tengerre. Semmi kiáltás, semmi emberi szó nem hangzott sehol, csak a
tompa moraj zugott a fejem körül. Messzi künn szirtsziget feküdt,
magányosan feküdt; ha a tenger rátört erre a szigetre, ugy hajladozott,
mint valami őrült, nem; mint a tenger istene, aki büszkén magasra
emelkedik, elnéz a világ fölött és ugy forog, hogy haja és szakálla
keréknek látszik a feje között. Azután ismét bemerült a ködbe.

És e vihar közepette kicsiny, szénfekete hajó erőlködött, hogy a
tengerről bejusson.

A kis, szénfekete hajó akkor érkezett a kikötőbe, amikor délután
lementem a kikötőhidhoz; a postagőzös volt. A parton sok ember gyült
össze a ritka vendég bámulására; észrevettem, hogy most valamennyinek
egyforma kék szeme volt, ha máskor teljesen különbözőknek tetszettek is.
Nem messzire fiatal leány állott fehér gyapotkendővel a feje körött;
haja igen sötét volt és a fehér kendő sajátosan ütött el a haja
szinétől. Kiváncsian nézett engem, a fegyverem, a bőrruhám, de mikor
megszólitottam zavarba jött és elforditotta a fejét. »Mindig fehér
kendőt kell viselned – mondtam – igen illik neked.« E pillanatban
szélesvállu ember lépett melléje, akin Izland-ing volt és aki Évának
szólitotta őt. Ismertem a szélesvállu embert, kovács volt, a falu
kovácsa. Néhány nappal ezelőtt uj gyujtószöget csavart a puskámba.

A szél és az eső elvégezte munkáját és akkor hullani kezdett a hó.
Néhány nap alatt kellemetlen, hideg hangulat szállt a föld fölé, a
korhadt ágak letöredeztek, a hollók csapatokba gyültek és károgtak
szakadatlanul. Nem tartott soká, a nap közeledett már és egy reggel
feltünt az erdő mögött. Mint szelid simogatás fejemtől-lábamig, ugy
hatott, amikor fölkelt a nap; csöndes örömmel hátamra vettem a puskám.


IV.

Ebben az időben nem volt hiányom vadban; azt lőttem, ami épen
kezemügyébe akadt, foglyot, nyulat és ha véletlen a parton kóboroltam a
tengeri madarakra is rálövöldöztem, ha lőtávolságba merészkedtek. Jó
idők voltak ezek; a napok egyre hosszabbodtak és a levegő mindig
tisztább lett; két napi szükséggel láttam el magam és megindultam a
hegyekbe, a hegycsucsokra; találkoztam a hegylakókkal és sajtot kaptam
tőlük, kis, kerek sajtot, aminek káposztához hasonló volt az ize.
Többször fölmentem oda. Amikor hazatérőben voltam, az uton mindig lőttem
egy madarat és bedugtam vadásztáskámba. Rendbeszedtem a ruhám és Asopus
nyakára rákötöttem a zsinórt. Mértföldnyire alattam a tenger zugott; a
hegyoldalak feketék voltak és még nedvesek a sok esőtől, ami parányi
szemekben most is csörgedezett róla, csörgedezett és csepegett mindig
ugyanabban az egyhangu melódiában. Ez egyhangu melódiák, messze a hegyek
között, sokszor megkurtitották az időt, miközben üldögéltem és
szórakozottan néztem körül. Itt csobog ez az egyhangu, végtelen melódia
– gondoltam – itt a teljes magányosságban, senki nem hallja, senki nem
gondol rá és mégis csobog itten magányosan, örökkön, örökkön!

És ha a csobogást hallottam, ugy találtam, hogy nem olyan sivár a
sziklafal. Néha-néha történt is valami: egy menydörgés megreszkettette a
földet, egy sziklatömb lemállott és legördült a tengerbe, maga mögött
pedig valósággal utat vert a málló szikla szerteszállongó pora; e
pillahunyásban Asopus fölemelte az orrát és szagolgatott,
elcsodálkozottan az égésszagon, aminek eredetét sehogy nem tudta
megmagyarázni. Ha a hóviz csatornákat ás a sziklába, akkor elég egy
lövés, vagy egy hangosabb kiáltás és a nagy sziklatömb leválik és
görögve megindul a tenger felé…

Egy óra telhetett el igy, talán több is, az idő olyan gyorsan mulik.
Asopust ismét szabadon bocsájtottam, a vadásztáskát a másik vállamra
akasztottam és megindultam hazafelé. A nap hanyatlóban volt. Az erdőben
rátértem régi, jól ismert ösvényemre, amely szinte keskeny szalagként
kigyózott a zöld lombfalak között és pedig a leghihetetlenebb
kanyarodásokkal. Kényelmesen követtem minden kanyarodást; nem volt miért
siessek, otthon senki nem várt rám. Büszkén, mint valami uralkodó, ugy
sétálgattam a békés erdőben és mindig olyan tempóban, amint az nékem
tetszett épen. Minden madár hallgatott, csupán a fajdkakas kezdett bele
melódiátlan kiáltozásába, ez mindig énekel.

Hogy kiértem az erdőből, két embert láttam magam előtt, két kóborlót,
rövidesen utólértem őket; az egyik a kis Edvarda volt, ismertem őt, hát
ráköszöntem; aki kisérte, az orvos volt. Megkellett mutatnom nekik a
puskám, megnézték az iránytüm és a vadásztáskám is; meghivtam a
kunyhómba őket és megigérték, hogy eljönnek egyszer.

Este lett. Hazamentem, tüzet raktam, madarat sütöttem és elköltöttem a
vacsorát. Reggel ujból egy nap kezdődött…

Csend, nyugalom mindenütt. Feküdtem egész estén át és kibámultam az
ablakon; valami tündéri szelidség oszlott el mostan erdőn és mezőn. A
nap lenyugodott már és a horizontot beföstötte a sulyos, vörös fény, ami
olyan mozdulatlanul terült szét akár az olaj. Az ég köröskörül felhőtlen
volt és tiszta. Bebámultam a tiszta tengerbe és ugy tünt, mintha
szemtől-szembe ülnék a teremtővel és a szivem olyan hevesen dobogott.
Isten tudja, gondoltam, miért öltözött a horizont ma lilába és aranyba,
talán ünnep van odafönn, nagyszerü ünnepség a csillagok zenéjével és a
sugarak futárszolgálatával. Egészen ilyen volt minden. Lehunytam szemem
és ugy éreztem, én is utasa vagyok a futárként szolgáló sugaraknak és
gondolat gondolatra tornyosodott az agyamban.

Több nap mult el igy.

Céltalanul csavarogtam és azt vizsgálgattam, mint olvad vizzé a hó, és
mint fut tócsába a jég. Ha elég készlet volt konyhámban, napokon át
megesett, hogy nem is lőttem ki a puskám; kószáltam, élveztem a
szabadságom és hagytam mulni az időt. Ahová csak elvetődtem, mindenütt
akadt valami kevés hallani, látnivaló, némileg minden megváltozott egyik
napról a másikra és még a boróka és a füzfabokor is várta a tavasz
jöttét. Például lementem a malomhoz; még jég közé ékelten hevert; ám a
talaj emberemlékezet óta köröskörül letaposott volt és ez adta
tanuságát, hogy emberek járnak ide, hátukon nagy gabonazsákokkal és
őröltetnek itten. Ugy jártam a malom falai között, akárha emberek között
járnék; a falakban sok betü és évszám volt.

Valóban!


V.

Irjak többet is? Nem, nem. Legföljebb a magam mulatságára, csupán azért,
hogy megkurtitsam az időt azzal, hogy leirom, két évvel ezelőtt mint
jött a tavasz és milyen volt akkor a föld talaja. Erdőben, tengerről
illatok áradtak már; az erdőben korhadó hervadt lombból édeses
kénsavszag áradt és a szarkák ágacskákkal a szájukban röpdöstek és
épitgették a fészküket. Még néhány nap és a patakok csobogni, tajtékosan
hullámozni kezdtek, néha-néha egy-egy halat is lehetett látni és a
halászok megjöttek evezőállomásaikról. A kereskedő két yachtja szinültig
hallal rakodottan tért meg és a száritóhelyen kötött ki; a nagyobb
szigeteken, amiken a száritást végezték, szinte pillanat alatt megujult
a mozgás, az élet. Mindezt ablakomból néztem.

Ám a kunyhóig nem hatott semmi lárma, egyedül voltam és egyedül
maradtam. Néha-néha elhaladt valaki arra; Évát is láttam, a
kovácsleányt; néhány pattanás volt az orrán.

– Hová készülsz? – kérdeztem.

– Fáért az erdőbe – felelte nyugodtan. Kezében kötelet lógatott, hogy
abba rakja a fát és fején a fehér gyapotkendő volt. Sokáig néztem utána,
de ő nem fordult vissza.

Azután sok-sok nap mult el anélkül, hogy embert láttam volna.

A tavasz mind előbbre nyomult és az erdőben elevenedett az élet. Igen
mulatságos volt nézni a rigókat, amint magasan, a fák tetején ültek,
belemeredtek a napba és rákiáltoztak az ég óriás kohójára; sokszor már
éjjel két órakor fölkeltem, leginkább azért, hogy tanuja lehessek annak
a gyönyörüségnek, ami a madarakból, állatokból áramlott ki, ha fölkelt a
nap.

A tavasz hozzám is elérkezett és ugy kopogott az ereimben, akárha járt
volna valaki azokban. Kunyhómban ültem és arra gondoltam, hogy ideje
lenne rendbehozni horgaimat és halászó zsinórjaimat, ám az ujjam sem
mozditottam meg, hogy tegyek valamit; szerencsés, sötét nyugtalanság
járt a szivemen ki-be. Asopus fölállott hirtelen, lábait megmerevitve
állott és röviden, vakkantásszerüen ugatott. Emberek értek a kunyhóm
elé, a sapkát gyorsan lekaptam a fejemről és mindjárt rá a kis Edvarda
hangját hallottam az ajtóm előtt. Barátságosan, vidáman jött – ő is, a
doktor is, amint megigérték, meglátogatni engem.

– Igen, – itthon van, – hallottam, amint mondta, akkor belépett és a
maga kislányos módján kezet adott nekem.

– Tegnap is itt voltunk – magyarázta – de nem volt itthon.

Leült a fapadra és körülnézett a kunyhómban; az orvos mellé ült a hosszu
padra. Összevissza beszéltünk és gondolkodás nélkül elmondtunk mindent,
ami a lelkünkről leszállott; én elmondtam azt is, hogy milyen állatok
élnek az erdőben és azt, hogy a tilalom miatt, milyen vadakra nem szabad
lőnöm mostan. Ez időszerint a fajdkakasra nem szabad lőni.

Az orvos most sem beszélt sokat, ám amikor véletlenül pillantása ráesett
a puskaporos szerszámra, amelyen Pán-figura diszelgett, gyorsan, frissen
magyarázgatni kezdte Pán legendáját.

– Tulajdonképen miből él majd akkor, ha tilalom lesz minden vadra? –
kérdezte hirtelen Edvarda.

– Halból – válaszoltam – legfőként halból. Valami ennivaló mindig akad.

– Hiszen ön eljöhetne hozzánk – mondotta – és étkezhetne nálunk.

Tavaly valami angol lakott a maga kunyhójában; ő igen gyakran étkezett
nálunk.

Edvarda megnézett engem és én megnéztem őt. E pillanatban a szivemet,
mintha valami kedves, barátságos simogatás érte volna. Ez a tavasz
következménye volt és a tiszta, világos napoké; azóta sokat gondolkodtam
erről. Különben kigyózó szemöldökei is csudálattal töltöttek el.

Néhány megjegyzést tett a lakásomra. A falakat különböző állatbőrökkel
és sokszinü madártollal aggattam tele; a kunyhó belseje tisztára olyan
volt, mint valami medvebarlang. Ez tetszett neki. »Igen, épen olyan,
mint egy medvebarlang« mondta.

Semmit nem adhattam vendégeimnek, ami elfogadható lett volna, elméláztam
és azt gondoltam, tréfából madarat sütök nekik; vadászmódon tálalom
eléjük és ők az ujjaikkal egyék. Végre ez is időtöltés!

– Az angol alighanem ir volt? – kezdte a doktor.

– Ugy? Ir?!…

– Nem igaz?! Hiszen katolikus volt.

Edvarda elpirult, tekintetét elforditotta és halkan mondotta:

– Különben meglehet, lehet, hogy ir volt.

E pillahunyástól kezdődően eltünt a jó kedve. Fájt nekem ez, igen
szerettem volna helyreütni mindent és azért ezt mondottam:

– Nem, magának igaza van. Irek soha nem jönnek Norvégiába.

Megbeszéltük még, hogy legközelebb kievezünk és megnézzük, hogy mint
száritják a halakat…

Azután, hogy vendégeimet egy darabon elkisértem, hazatértem ujból és
halászó eszközeimmel foglalkoztam. Hálóm egy szögön az ajtón lógott és
sok csomót elpusztitott benne a rozsda; meghajlitgattam néhány horgot,
kijavitottam a háló egy-két szakadását és megvizsgáltam a
horogzsinórokat is. Milyen nehezemre esett ma, dolgozni valamit! Agyamon
gondolatok rohantak keresztül olyanok, amiknek semmi közük nem volt
ahhoz, ami foglalkoztatott; most ugy tünt, hogy sulyos hibát követtem
el, amikor a kis Edvardát a fapadon hagytam ülni, holott a magam helyét
kellett volna fölajánlani neki. Hirtelen magam előtt láttam barna arcát
és barna nyakát; kötényét elől lehuzta kissé, hogy hosszabbnak tünjék a
dereka, ahogy az divatban volt akkor; állának szelid, leányos formája
kellemesen hatott reám és álla alatt az a pár ránc maga volt a vidámság.
Az ő szája nagy volt, de virágzó.

Fölállottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. Semmit nem
hallottam és nem is volt okom a hallgatózásra. Ujból becsuktam az ajtót;
Asopus fölkelt a fekvőhelyéről és csudálkozón fogadta a nyugtalanságom.
Arra gondoltam, hogy utána futhatnék a kis Edvardának azzal az ürüggyel,
hogy selyemfonalat kérek tőle a háló rendbehozására; ez különben nem is
volt ürügy, megmutathatom neki a hálót és benne a szétfoszlott csomókat.
Már az ajtónál álltam, amikor eszembe jutott, hogy magamnak is van
selymem, még pedig több is, mint amennyi szükséges. Bátortalanul,
kedvetlenül tértem vissza… mert magamnak is volt selymem.

Amikor beléptem, valami idegen lehellet érte az arcom, mintha nem lettem
volna egyedül.


VI.

Valaki ember kérdezte, hogy abbahagytam-e a vadászást; két napja nem
hallotta, hogy lövöldöztem volna a dombon, habár ő a két napon keresztül
folyton az öbölben hevert és halászott. Nem, én semmitse lőttem;
mindaddig kunyhómban maradtam, amig végleg elfogyott az ennivalóm.

Harmadik napon indultam vadászatra. Az erdő kissé zöld volt már és a
föld, meg a fák enyhén illatoztak; a fücsemete már zölden kandikált ki a
megfagyott moha alól. Kinoztak a gondolataim és többször kénytelen
voltam leülni. Három nap óta nem találkoztam egyetlen emberrel, azon a
halászon kivül, aki tegnap a kunyhómba jött; azt gondoltam: ma este
talán találkozom valakivel az erdőszélen, ott, ahol legutóbb a doktorral
és Edvardával találkoztam. Lehetséges, hogy megint arra sétálnak, –
talán – talán nem. Ugyan miért is gondolok épen azokra? Egy pár fajdot
lőttem és az egyiket rögtön elis készitettem. Asopust azután zsinórra
kötöttem.

Mig ettem, a száraz földön heverésztem. Csönd volt köröskörül, csak a
szél szelid susogása és néha-néha egy madárhang. Feküdtem és néztem a
faágakat, amelyek ide-oda ingadoztak, amerre a szél fujt; a szelid szél
kötelességét teljesitette és ágról-ágra vitte a himport és megtöltött
vele minden ártatlan kelyhet; ugy tetszett, elragadtatásban volt az
egész erdő. Egy zöld hernyó vándorolt egy ág hosszában, vándorolt
szakadatlanul, mintha nem is ismerné a nyugodalmat. Nem lát csaknem
semmit, pedig van szeme; gyakran egyenesre mered és a levegőben
tapogatódzik valami után, amire támaszkodhatna; olyan volt, mint valami
kurta, zöld fonál, amely lassu öltésekkel selymet varr az ágra. Estére
talán elért oda, ahová igyekezett.

Minden csendes. Fölállok és megindulok, leülök és fölállok megint;
körülbelül négy óra van: ha hat óra lesz hazamegyek és meglátom, nem-e
találkozom valakivel. Még két órám volt odáig, de máris nyugtalan lettem
és a mohát meg a hangát letaszitottam a ruhámról. Jól ismertem az utat,
amelyre ráléptem, fák és sziklák állottak oldalán ugyanolyan magányosan,
mint azelőtt, mint régóta már és a haraszt zörgött a lábaim alatt. A
monoton susogás és a sok ismert fa, meg szikla, sok is volt számomra;
különös hálaérzés fogott el; minden a bensőmbe hatolt, minden elvegyült
velem, én szerettem mindent. Száraz ágat vettem a kezembe, amint ültem,
vizsgálgattam és közben a magam dolgaira gondoltam. Az ág csaknem
korhadt volt már, megrepedezett kérge erősen hatott rám és részvéttel
töltött el. Mikor felállottam és tovább mentem, nem hajitottam el az
ágat, hanem lassan letettem, állottam mellette és soká néztem rá;
mielőtt otthagytam volna ránéztem mégegyszer és könnyes volt a szemem.

És öt óra lett. A nap rosszul mutatta az időt; egész napon át nyugatnak
haladtam és a kunyhómban talán egy félórával továbbra vettem a nap
állását. Mindezt számitásba vettem, ám hat óráig mindig volt egy órám
még, ezért fölállottam és megindultam egy darabon. A haraszt zörgött a
lábaim alatt. Igy mulik el egy óra.

Magam alatt láttam a kis folyót és rajta a kis malmot, amely a télen jég
közé ágyaltan feküdt és akkor megint megállottam; az estharang kongott
és kongása fölriasztott. Késő van! – mondottam hangosan. Fájdalom futott
rajtam át, megfordultam rögtön, nekivágtam a hazavezető utnak, ám közben
bizonyosan tudtam, hogy elkéstem végleg. Gyorsabban mentem, futni
kezdtem; Asopus megsejtette, hogy történik valami; sorompóba állott,
versenyt futott velem, lihegett, de azért sietős volt az ut neki is. A
hervadt lomb fölröpült körülöttünk. Ám mikor leértünk az erdőszélre,
senki nem volt ott, nem, csendes volt minden, nem volt ott senki.

Senki! – mondottam. Ám ez nem volt rosszabb annál, amit előre tudtam.

Nem vonakodtam tovább, engedtem gondolataim unszolásának, elhaladtam a
kunyhóm előtt, lementem Sirilundba, Asopussal, puskámmal és minden
fölszerelésemmel.

Mack ur igen barátságosan fogadott és meghivott vacsorára.


VII.

Azt hiszem, hogy tudok azok lelkében olvasni, akik körülöttem vannak; de
lehet, hogy nem igy van. Óh, ha jó napom van, mindig azt hiszem, hogy
mélyre tudok pillantani az emberek lelkének tengerébe, habár nem is
tulságosan okos a koponyám. Többen ülünk a szobában, néhány férfi,
egy-két asszony és én és ugy tetszik, én látom, hogy mi történik az
emberek belsejében, tudom, hogy mit gondolnak rólam. Pilláik minden
rebbenésének tulajdonitok valami jelentőséget. Néha arcukba szökik a vér
és pirosra festi őket; akkor megint ugy tesznek, mintha a másik oldalra
néznének, de mégis engem tartanak szemmel. Itt ülök, megfigyelek mindent
és nem sejti senki, hogy belelátok mindenki lelkébe. Sok éven keresztül
hittem, hogy tudok az emberek lelkében olvasni. De talán nem is igy van…

Egész estén át Mack urnál maradtam. Elmehettem volna mindjárt is, semmi
érdekem nem volt, hogy ott üljek, ám – nem azért jöttem, mert idehuzott
minden gondolatom? Elmehettem hát rögtön? Whistet játszottunk és vacsora
után Toddyt ittunk; háttal ültem a szobának és lehanyatlott a fejem,
mögöttem Edvarda járkált ki meg be. A doktor után szólt. Mack ur
megmutogatta uj lámpája szerkezetét, az első paraffinlámpa, amely
eljutott ennyire északra; valóságos remekmü, nehéz ólomlábakon;
esténként ő maga gyujtotta meg, nehogy szerencsétlenség történhessen.
Többször is beszélt nagyapjáról, a konzulról: nagyapám, Mack konzul,
Károly János király saját kezéből kapta ezt a tüt és rámutatott a
gyémánttüjére. Felesége meghalt már, egyik mellékszobában megmutatta az
olajföstésü arcképét; előkelő asszony volt, szőke haju és mosolygós
arcu. Ugyane szobában volt a könyvszekrény is, amelyben még francia
könyvek is állottak, de ezek olyanok voltak, mintha örököltek lennének;
a táblák finomak voltak és aranyozottak és már sok egykori tulajdonos
irta rájuk a nevét. A könyvek között tudományos munkák is voltak; Mack
ur gondolkodó ember volt.

A whisthez kisegitésül behivták a két segédet is; lassan, tétován
játszottak, pontosan utánaszámoltak mindent, de mégis sok hibát követtek
el. Az egyiknek Edvarda segitett.

Föllöktem a poharam, igen szerencsétlen voltam emiatt és fölállottam.

– Oh, nem – föllöktem a poharam.

Edvarda hangosan nevetett és igy felelt:

– Igen, de hiszen azt látjuk mi is!

Mindenki arról biztositott, hogy nem tesz az egész semmit. Adtak egy
asztalkendőt leszáritani magam és tovább játszottunk. Tizenegy óra lett.

Mikor Edvarda kacagott, borongós rosszulérzés fogott el; ránéztem és
találtam, hogy semmitmondó az arca és nem is igen szép. Mack ur azzal
hagyta a játékot abba, hogy aludni kell a két segédnek; akkor
elnyujtózott a szófán és arról kezdett beszélni, hogy boltja fölé uj
cimtáblát készül akasztani és tanácsot kért tőlem, hogy milyen szinüre
festesse. Unatkoztam és minden gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy
feketére; Mack ur rögtön felelt:

– Feketére. – Ugyanezt gondoltam én is. »Só és üres hordók lerakata«
vastag, fekete betükkel, az a legelőkelőbb… Edvarda, nem mennél aludni?

Edvarda fölállott, bucsuzásul kezet adott mindkettőnknek és kiment.
Egyedül maradtunk. A vasutról beszélgettünk, ami tavaly készült el és az
első táviróvonalról. Isten tudja, hogy itt északon mikor kapunk
távirót?!

Szünet.

– Nézze csak, kérem, – mondta Mack ur – én most negyvenhat éves vagyok
és hajam, szakállam megőszült. Igen, igen, ugy érzem, hogy megöregedtem.
Legtöbben nappal látnak, ezért fiatalnak tartanak; ám ha eljön az este
és egyedül maradok, egészen összeroskadok. Akkor itt ülök a szobámban,
patience-ot játszom. Egy kevés csalafintasággal könnyen megy a dolog.
Haha.

– A patience csalafintasággal megy? – kérdeztem.

– Igen.

Ugy tünt, mintha olvasnék a szemében.

Fölállott, az ablakhoz ment és kinézett; meghajlott háttal állt és a
háta meg a válla szőrös volt. Fölállottam én is. Megfordult és hosszu,
hegyes cipőin felém jött; hüvelykét mellényébe dugta és karjaival a
röpülést utánozta; egyidejüleg nevetett. Akkor mégegyszer fölajánlotta
egyik csónakját és kezét nyujtotta.

– Engedje meg kérem, hogy elkisérjem önt – mondta és eloltotta a lámpát.
– Igen, egy kis sétát akarok tenni, még nincsen késő.

Kimentünk.

Rámutatott az utra, ami a kovács előtt vezetett és mondta:

– Ez az ut. Ez a legrövidebb.

– Nem – mondtam én – a csür előtt vezető ut a legrövidebb.

Beszéltünk még erről, de nem tudtunk megegyezni. Erős volt a
meggyőződésem, hogy igazam van és meg nem foghattam a nyakasságát.
Utoljára azt ajánlotta, hogy kiki menjen a maga utján és aki előbb ér
oda, az várjon a kunyhónál.

Megindultunk és ő csakhamar eltünt az erdőben.

Megszokott járásommal mentem és ugy számoltam, hogy legalább öt perccel
előbb érkezem, mint ő. Ám mire a kunyhóhoz értem, már ott állott.
Rámszólt:

– Nos, látja ön? Nem, én mindig ezen az uton járok és valóban, ez a
rövidebb.

Meglepetve néztem, nem izzadt egyáltalán és semmiből nem látszott, hogy
futott volna. Rögtön elbucsuzott tőlem, megköszönte a látogatásom és
elment azon az uton, amelyiken jött.

Némán álltam és azt gondoltam: milyen különös! Valamit én is értek a
távolságokhoz és többször végigmentem mindakét uton. Kedves ember, te
csalsz megint! Vagy az egész história ürügy volt csupán?

Az erdőben láttam eltünni megint a hátát.

A következő pillanatban gyorsan és óvatosan utána mentem, láttam, hogy
egész uton folyton az arcát törülgette és most nem tudtam, hogy nem
futott-e az előbb. Most nagyon lassan ment, folyton szemmel tartottam és
láttam, hogy megállott a kovács háza előtt. Elrejtőztem és láttam, hogy
az ajtót megnyitják és Mack urat bebocsájtják a házba.

Egy óra volt. A füről, meg a tengerről tudtam.


VIII.

Néhány nap mult el fölöttem, egyetlen barátom az erdő volt és az erdő
végtelen magányossága. Te jóságos Isten, soha annyira nem kisérlettem
meg, hogy egyedül maradhassak, mint ezekben a napokban. Tavasz közepében
voltunk; csillagfüvet találtam és a cinke is megérkezett… minden madarat
ismerek. Néha elővettem két huszonnégy sillingest és csörömpöltem velük,
hogy megtörjem az elhagyatottságot. Azt gondoltam: Ha Diderik és Iselin
idejönne!

Nem volt éjszaka többé; a nap csupán pillanatra merült a tengerbe és
azután fölbukott ismét, vörösen, megfiatalodottan, mintha azért ment
volna a viz alá, mert megszomjazott. Milyen csudás dolgok történtek
velem az éjjel, azt senki el nem hiszi. Pán egy fa tövében ült és nézett
engem, hogy mint fogok viselkedni? És a hasa nyitva volt és annyira
magába roskadt, mintha a gyomrából enné, amit evett. Ám ezt csupán azért
tette, hogy rámsandithasson, hogy nyugodtan figyelhessen és csendes
kacagásától valósággal rengett a fa. Az erdőben mindenütt az élet
morajlott, az állatok orditoztak, a madarak egymást hivták és kiáltásaik
betöltötték a levegőt. A cserebogár röpülési évadjában volt,
elkeveredett az éjjeli pillék közé és mindenütt az ő zümmögésüket
lehetett hallani. Mennyi minden történt itten! Nem aludtam három éjjel
és Diderikre és Iselinre gondoltam.

Lásd csak, gondoltam, ők csakugyan ide jöhetnének. És Iselin majd egy fa
mögé csalja Dideriket és ezt mondja neki:

– Maradj itt, Diderik, vigyázz rám, Diderik, őrködj Iselin fölött, a
vadász, ott, az a vadász megakarja oldani a saruszijam.

És a vadász az én vagyok és ő majd int nekem a szemével, hogy
megérthessem őt. És hogy ő eljön, mindent megért a szivem, a szivem, ami
nem is ver többé, hanem vészesen dobol. És gyolcsleple alatt meztelen ő
fejétől az ujja hegyéig, meztelen és én a kezemmel érintem őt.

– Bontsd ki a saruszijam! – mondja ő és élpirul az arca.

És mindjárt rá mintegy belesusogja a számba, ráleheli az ajkamra: Óh,
kedvesem, ne bontsd ki a sarum szijját, nem, ne bontsd ki… ne bontsd…

Ám a nap bemeriti szegélyét a tenger hüs vizébe, azután ujból fölbukik,
vörösen, megfiatalodottan, mintha csak azért bukott volna alá, hogy
igyék. És susogás tölti meg a levegőt.

Egy órával később a szájamra hajolva mondja:

– Most el kell, hagyjalak.

Visszaint nékem, amikor elment már, arca lángol még, arca szelid és arca
elragadó. Megint visszafordul és megint int nekem.

Ám Diderik előlép a fa mögül és azt mondja neki:

– Iselin, mit tettél? Én láttam.

Ő feleli:

– Diderik, mit láttál? Én semmit se tettem.

– Iselin, én láttam, hogy megtetted, – mondja ujból. – Én láttam azt,
Iselin.

Ekkor fölhangzik az ő hangos, vidám kacagása és megy vele diadalmasan
életerősen fejétől a lába ujjáig. És vajjon hová mennek? A legközelebbi
fickóhoz, egy másik vadászhoz, egy másik erdőbe.

Éjfél volt. Asopus kiszabaditotta magát, a maga kedvtelésére kezdett
vadászni, magasan a hegytetőkről hallottam az ugatását és már egy óra
volt, amikor visszatért. Pásztorlányka jött az erdőn, harisnyát kötött,
dudolgatott és nézegetett köröskörül. De hol maradt a nyája? És mit
keres éjjel az erdőn? Semmit, semmit. Félig nyugtalan, némileg örvendve
is azt gondoltam: hallotta Asopus ugatását és tudta, hogy az erdőben
vagyok.

Mikor mellém ért, fölálltam és megnéztem: milyen szép, milyen bájos
volt. Asopus is fölállott és megnézte ő is.

– Honnan jössz? – kérdeztem.

– A malomból! – mondta ő.

Ugyan mi keresni valója lehetett ily késő éjszaka a malomban?

– Hogyan lehetsz ennyire merész, ily késő éjjel az erdőben sétálni,
hogyan lehetsz… te, aki oly szép és oly fiatal vagy.

Nevetett és ugy válaszolt:

– Nem vagyok fiatal; tizenkilenc éves multam már.

Ám ő nem lehetett még tizenkilenc éves, bizonyos voltam benne, hogy
hozzáhazudott két évet a korához és még csak tizenhét éves volt. Azonban
miért hazudja öregebbnek magát?

– Ülj le – mondtam – és mondd meg, mi neved?

És ő elpirultan ült le mellém és azt mondta, hogy Henriette a neve.

Azt kérdeztem:

– Van kedvesed néked és átölelt ő már téged?

– Igen, – mondotta és zavarodottan mosolygott.

– Sokszor már?

Hallgatott.

– Hányszor? – kérdeztem ujra.

– Kétszer – mondotta csendesen.

Magamhoz vontam és megkérdeztem:

– Hogy ölel ő? Igy ölel?

– Igen, – susogta és reszketett.

Négy óra lett.


IX.

Edvardával beszélgettem:

– Nemsokára esni fog! – mondottam.

– Hány óra? – kérdezte.

A napra néztem és válaszoltam:

– Öt óra lehet!

Ő kérdezte:

– Csakugyan? Olyan bizonyosan tudja ön azt a napról?

– Igen – mondottam. – Egész bizonyosan tudom.

Csend.

– Ám ha nem látja a napot, akkor mi után igazodik?

– Akkor más dolgok felé fordulok. Az apály, vagy az ár, a fü, amely
lekonyul bizonyos időben, a madarak éneke, ami változik mindig; az egyik
akkor kezd énekelni, amikor a másik abbahagyta már. Azután tudom az időt
a virágokról, amik délután lecsukódnak, a lombról, ami majd világoszöld,
majd sötétzöld; ezenkivül érzem is.

– Valóban? – mondta ő.

Tudtam, hogy eső van készülőben és azért nem akartam tovább állani véle
az uton; sapkámhoz nyultam. Ekkor hirtelen ujabb kérdéssel tartóztatott
és én maradtam. Elpirult és azt kérdezte, hogy tulajdonképen miért
vagyok itt, miért járok vadászni, miért ezt, miért azt? – Csak annyit
lövök, amennyi a táplálkozásra szükséges, pihenni hagyom Asopust.

Vörös lett és alázatos. Láttam, hogy valaki beszélt rólam és ő hallotta
azt, mindez nem tőle származott. És fölkeltette az érzékenységem, olyan
elhagyottnak tetszett, ráeszméltem, hogy nincsen anyja és sovány karja
olyan elhagyatottságra vallott. Mindez ugy elhatalmasodott rajtam.

Nos igen, én nem azért lövök, hogy öljek, csupán azért, mert élnem kell.
Ma csupán egy fajdra van szükségem, igy hát ma egyet lövök csupán és a
másikat holnapra hagyom. Miért lőnék többet? Az erdőben élek, én az erdő
fia vagyok; junius elsején megkezdődik a tilalom a nyulra és a hófajdra;
akkor alig marad, amire lőhetek; jó, akkor horgászok és halból élek.
Apja ád egy csónakot nékem és azon fogok halászgatni. Mindenesetre, nem
vagyok olyan vadász, aki lövöldöz csupán, én inkább azért vagyok vadász,
hogy az erdőben élhessek. Ott jól érzem magam, csöndesen ülök a földön
az asztalomnál és nem mereven egy széken: és nem döntök fel egy poharat
sem. Az erdőben nem tiltok el magamtól semmit, hátamra feküdhetem,
behunyhatom a szemem; és ott azt beszélhetem, ami nékem épen tetszik. Az
ember néha egész hangosan akar mondani valamit, nyiltan megteheti és az
erdőben ugy hangzik ez, mint a sziv mélyéből szálló beszéd.

Mikor megkérdeztem, hogy ért-e engem, igennel felelt.

Tovább beszéltem, mert a szeme rajtam pihent. »Tudja meg hát, hogy mi
mindent látok én a mezőkön. Télen például előfordulhat, hogy a hóban
megtalálom a hófajd nyomát. A nyom hirtelen eltünik, a madár elszállt.
Ám a szárnyak leyomódásából láttam, hogy milyen irányba röpült és rövid
idő multán megtalálom a vadat. Az ilyesmi mindig olyan uj az én
számomra. Ősszel például a csillaghullást vizsgálhatom. Ilyenkor azt
gondolom az én méla magányosságomban: hogy egész világ volt az, ami a
semmiségbe rohant, egész világ, ami a szemem előtt szakadt darabokba? És
nékem – nékem adatott meg, hogy láthassam a csillaghullást! Ha jön a
nyár, ugy talán minden levél sikján él egy kicsike állat; látom, hogy
némelyiknek közülök nincsen szárnya, ezek nem tudnak előrehaladni és
ezek ott, azon a lombon kénytelenek élni és meghalni, amelyen születtek.
Gondolja csak! Néha kék hegyeket is látok. Minderről oly keveset
beszélnek és én nem tudom, hogy maga megért-e engem«.

– Persze, persze, én értek mindent!

– Igen, igen. Néha ránézek a füre és talán a fü is néz engem, mit tudjuk
mi? Megnézek egy magános fücsomót, reszket kissé és nekem ugy tetszik,
valami történik vele, azt gondolom: itt áll ez a fücsomó és reszket!
Azután akad egy bokor és azon egy zizegő ág, ami esetleg gondolkodóba
ejt. Néha pedig emberekkel is találkozom a csucsokon, igen ez is
megesik.

Megnéztem, előrehajoltan állt és figyelt. Rá sem ismertem. Annyira
figyelmes volt, hogy magára sem ügyelt, hanem gondolattalanul átadta
magát a vizsgálódásomnak: alsó ajkai bágyadtan hullottak le.

– Igen, igen, mondotta és összeszedte magát.

Az első cseppek hullottak.

– Esik, mondottam.

– Igen, látja kérem, esik, mondotta és már indulni készült.

Nem kisértem haza, egyedül ment az utján és én a kunyhómba siettem.
Néhány perc mult el és hevesen, erőszakosan szakadt az eső. Egyszerre
gyors, futó lépéseket hallok magam mögött, hátranéztem: Edvarda rohant a
nyomomban, kipirosodott az erőfeszitéstől és nevetett.

– Egészen elfeledtem, mondta lélekvesztve, elfeledtem a száritóhelyre
való utunkat. A doktor holnap jön, van ideje holnap?

– Holnap? Igen! Igen, ráérek!

– Egészen elfeledtem, mondta ujból és nevetett.

Mikor elindult, föltünt, hogy milyen szép és milyen karcsu lábai vannak;
szoknyája csaknem a térdéig vizes volt. Cipője sarka félretaposott volt.


X.

Igen jól emlékszem ma is egy napra. Az a nap volt, amelyiken megjött a
nyaram. A nap már éjszaka sütött és reggelre megszáritotta a nedves
földet, az utolsó eső folytán a levegő tiszta volt és finom.

Délután volt, amikor kiértem a kikötőhidhoz. A viz csendesen csobogott
és a szigetekről áthallottuk a halakkal foglalatoskodó férfiak és
asszonyok beszélgetését. Kedves délután volt.

Hát nem volt kedves délután? Eleséggel, itallal teli kosarakat vettünk
és annyian voltunk, hogy két csónakba oszlottunk, sok fiatal lány volt,
sok fiatal lány világos ruhákban. Olyan elégedett voltam és boldogan
dudolgattam magam elé.

Mikor beültem a csónakba, azt kérdeztem magamtól, vajjon hová készül ez
a sok fiatal nép. Itt voltak a kerületi orvos leányai, a
templomfelügyelő leányai; néhány nevelőnő és a hölgyek a paplakból; soha
nem láttam őket, idegenek voltak reám, de ennek dacára oly kedvesen
beszélgettünk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Sok
ügyetlenséget követtem el, elszoktam az emberekkel való társalgástól és
többször te-nek szólitottam a fiatal lányokat; ám rossz néven ezt sem
vették. Egyszer azt mondtam: »Kedves!«, vagy azt; »Kedvesem!«, de még
ezt is megbocsátották és ugy tettek, mintha semmit sem mondottam volna.

Mack ur, mint rendesen, most is ingmellet hordott és benne volt a
gyémánttü is. Ugy látszott, igen jó kedvében van és harsányan kiáltott a
másik csónakban ülőkre:

– Emberek, ti esztelenek, vigyázzatok a boros üvegekre! Doktor maga
felelős az üvegekért!

– Igen, kiáltotta vissza a doktor.

És ez a két kiáltás a tenger fölött, egyik csónakról a másikra
ünnepiesnek, de kedvesnek tetszett előttem.

Edvardán tegnapi ruhája volt. Talán nem volt több ruhája, de lehet, nem
akart fölvenni másikat. Cipői is ugyanazok voltak. Ugy tetszett, mintha
kezei nem lettek volna egészen tiszták, ám a fején vadonatuj tollaskalap
ült. Föstött kabátkáját is elhozta és azon ült.

Mack ur kivánságára, amikor a szigetre értünk, lekaptam a puskám és két
üdvözlő lövést tettem: akkor mindenki hurrá-t kiáltott. Lassan haladtunk
a sziget belsejébe; a szállitással foglalkozó munkások mindannyiunkat
köszöntöttek és Mack ur elmulatott az embereivel. Találtunk
csillagvirágot, kökörcsint, amit gomblyukainkba dugtunk, néhányan
harangvirágot találtak.

Tengeri madarak és sirályok rikoltoztak a levegőben és a parton.

Füves helyen telepedtünk le, ahol fehér hámu körtefák állottak; a
kosarakat kiüritettük és Mack ur kibontotta az üvegeket. Világos ruhák,
kék szemek, pohárcsengés, a tenger, a fehér vitorlák. Énekeltünk.

És az arcok kipirultak.

Egy órával később káprázatos volt minden gondolatom; kis dolgok is
hatottak rám; egy kalapon fátyol lengett; egy gomb kipattant, két szem
becsukódott nevetés közben és én megindult voltam. Ez a nap, ez a nap!

– Azt hallottam hadnagy ur, hogy maga csinos kis kunyhóban lakik!

– Kis fészekben. Istenem, mennyire a szivemhez nőtt az. Jöjjön el
egyszer, kisasszony, látogasson meg: nincs a világon még egy olyan
kunyhó. És a kunyhó mögött hatalmas erdő van.

Valaki odajött és barátságosan kérdezte:

– Ön most van először északon?

– Igen, feleltem. De én már ismerek mindent, hölgyeim. Éjszaka
szemtől-szemben állok a hegyekkel, az erdővel és a nappal. Nem akarok
hizelegni. De ez a nyár, ez az isteni nyár! Éjszaka érkezik, amikor
alszik mindenki és reggelre birtokba vett mindent. Kinéztem az ablakon
és láttam őt. Két kis ablakom van.

Egy harmadik is odajött. Elragadó volt a hangja és a kis keze is. Milyen
elragadóak voltak mindannyian!

A harmadik mondta:

– Ne cseréljünk virágot? Az szerencsét hoz.

– De igen, mondtam és kinyujtottam a kezem. Cseréljünk virágot, én
szépen megköszönöm. Milyen szép maga, milyen elragadó a hangja, egész
idő alatt magát hallgattam.

Ám ő visszaadta kék harangvirágját és sértődötten mondta:

– Mi jut eszébe? Egyáltalában nem önre gondoltam.

Nem engem gondolt! Fájdalmas volt, hogy ennyire tévedtem; hazavágyódtam,
szerettem volna messze lenni, kis házikómban, ahol csak a szél beszélget
hozzám.

– Bocsásson meg, mondtam, engedjen meg nekem.

A többi hölgy egymásra nézett és eltávozott, nehogy megszégyenitsen
engem.

E pillanatban sebesen jött valaki; látták valamennyien, Edvarda volt.
Egyenesen felém jött, mondott valamit, mellemre vetette magát, karjait
nyakam köré fonta és ajkát a számra nyomta. Többször megcsókolt,
mindannyiszor mondott valamit, de én semmit nem értettem. Nem értettem
az egészet; szivem csöndesen dobogott és csak szeme bőrét éreztem.
Amikor szabadon bocsájtott, kis melle sebesen szállongott föl és alá.
Mindig ott állt még, barna hajával, barna nyakával magasan, karcsun,
ragyogó szemekkel és teljesen öntudatlanul, mindenki őt nézte. Most
valósággal megriadtam fekete szemöldökeitől, melyek haragosan
boltozódtak a homlokára.

Ám, jóságos isten, mégis, ez a leány megcsókolt mindenki jelenlétében.

– Mi történt, kis Edvarda? kérdeztem és egyidejüleg dobogni hallottam a
szivem. A torkomban dobogott és megakadályozott az értelmes beszédben.

– Semmi, igazán semmi – mondta – akartam, egész egyszerüen. Nem tesz
semmit!

Levettem a sapkám és mechanikusan hátrasimitottam a hajam. Álltam és
néztem őt. »Nem tesz semmit«, gondoltam.

Ekkor kiáltani hallották Mack urat, aki a sziget másik végén volt, de,
hogy mit kiáltott, azt nem érthettük: örömmel gondoltam arra, hogy Mack
ur nem látott semmit, nem tapasztalt semmit. Milyen jó, hogy épen most a
sziget másik végén volt! Ez megkönnyitette a szivem, odaléptem a
társaság elé, nevettem és közönyösséget szinlelve, ezt mondtam:

– Szabad arra kérnem önöket, hogy megbocsássák illetlen magaviseletemet;
én magam is kétségbeesett vagyok miatta. Fölhasználtam a pillanatot,
amikor kis Edvarda virágot akart cserélni velem és megsértettem őt;
kérem önöket, mindannyiokat, bocsássanak meg. Képzeljék az én
helyzetembe magukat: egyedül élek és szokatlan, hogy hölgyek körül
legyek; ehhez hozzá jön még, hogy bort ittam ma, holott bort nem iszom
soha. Megbocsájtanak nekem?

Nevettem és egészen közönyösen viselkedtem a semmiség felett, hogy
elfeledtessem velük; belsőmben azonban komoly voltam. Szavaim semmi
hatással nem voltak Edvardára, nem is kisérelte meg, hogy eltüntesse
izgatott viselkedésének hatását, nem, hanem épen ellenkezőleg szorosan
mellém ült és le nem vette rólam a szemét. Néha-néha szóltunk is
egymáshoz. Mikor később az »özvegy« játékra került a sor, hangosan
mondotta:

– Én Glahn hadnagyot akarom. Más után nem szaladok!

– Ördögbe is, hallgasson már! sugtam neki és dühösen dobbantottam a
földre.

Arcán meglepetés rajzolódott, orrával fájdalmas grimaszt csinált és
zavarodottan nevetett. Igen megindultam; nem tudtam ellenállani
megalázott nézésének, sovány, törékeny alakjának; éreztem, mint ébred
szivemben a szerelem és hosszu, keskeny kezét a magaméba vettem.

– Később! mondottam. Most nem többé. Holnap reggel találkozhatunk!


XI.

Éjszaka azt hallottam, hogy Asopus fölkel a fekvő helyéről és morogni
kezd, álmomban is hallottam ám, mert épen vadászatról álmodtam, a morgás
beillett álmomba és nem ébredtem föl. Mikor reggel két óra tájt
kimentem, a füvön köröskörül emberi lábnyomokat találtam; valaki volt
itt és valaki az egyik ablaktól a másikhoz ment. Lejebb, az uton, a nyom
eltünt.

Kipirult arccal és ragyogó szemmel jött szembe velem.

– Várt ön, kérdezte, attól féltem, hogy várnia kell!

Nem vártam semmit, ő már jött szembe velem, az uton.

– Jól aludt? kérdeztem. Alig tudtam beszélni.

– Nem, ébren voltam! felelte. Azután elbeszélte, hogy nem aludt az
éjjel, hanem csukott szemmel egy széken ült. Sétát is tett.

– Ma éjjel valaki a kunyhóm körül járt, mondtam. Reggel a füben láttam a
nyomokat.

Arca megszinesedett, az ut közepén megfogta a kezem és nem szólt semmit.
Ránéztem és megkérdeztem:

– Maga volt talán?

– Igen, mondotta és mellemre préselte magát, én voltam. De nem
ébresztettem fel önt, olyan csendesen jártam, mint csak tudtam. Igen, én
voltam. Még egyszer az ön közelében akartam lenni. Szeretem!


XII.

Mindennap, mindennap találkoztam vele. Beismerem, szivesen találkoztam
vele, igen, a szivem röpült feléje. Két éve már, most csak akkor
gondolok rá, ha akarok és az egész kaland mulattat, szórakoztat csupán.
Ami a két zöld madártollat illeti, arról legközelebb számolok be.

Több helyen találkoztunk, az uton, a malomnál, sőt a kunyhómban is;
odajött, ahová hivtam. Jó napot! kiáltott mindig ő elsőként. Jó napot,
mondottam én.

– Ma elégedett vagy; te énekelsz, mondotta és szikrázott a szeme.

– Igen, én elégedett vagyok, válaszoltam. A válladon egy folt van, por
lesz, talán az ut piszkolt be; megakarom csókolni azt a foltot, hagyd
megcsókolni azt a foltot. Minden olyan vonzó, ami rajtad van, te
megőrjitesz engem. Az éjjel aludni sem tudtam.

És igaz volt ez; sok éjjel mult el akkoriban álmatlanul fölöttem.

Egymás oldalán mentünk az ut hosszában.

– Mi bánt? tetszik neked a viselkedésem? – kérdezte. Talán sokat
fecsegek? Nem? De akkor megkell mondanod, hogy mi bánt? Különben azt
kell gondolnom, hogy ez igy nem mehet tovább…

– Mi nem mehet tovább? kérdeztem.

– Ez, mi velünk. Ez nem mehet jól. Hiszed, vagy nem hiszed, de vacogok
mostan: jéghidegség áramlik a hátamon által és különösen akkor, ha a
közeledben vagyok. Csupa boldogságból van ez igy.

– Igen, velem is épen ez történik, mondtam, rajtam is hidegség fut át,
valahányszor csak látlak. De mégis, minden jóra fordul. Különben
szeretném egy kicsit megveregetni a vállad, hogy fölmelegitselek.

– Óh, nem, ne légy olyan kedves, ne üss a hátamba, kiáltotta.

Ez a néhány szó. Olyan segélytelenül hangzott, amint azt mondta: »Ne
légy olyan kedves!«

Akkor tovább mentünk hosszában az utnak. Talán békétlen velem a tréfám
miatt?! Magamtól kérdeztem és azt gondoltam: Majd meglátjuk! Azt
mondtam:

– Eszembe jutott valami. Egyszer egy csónak kiránduláson valami fiatal
hölgy levette nyakáról a fehér selyemkendőjét és az én nyakamra kötötte,
este azt mondottam annak a hölgynek: »Reggel ismét visszakapja a
kendőjét, addigra kimosatom«. Nem, tiltakozott, nem, adja ide mostan, el
akarom tenni és megőrizni épen ugy, amint maga használta. Én visszaadtam
a kendőt. Három évvel később ismét találkoztam ezzel az ifju hölggyel.
»A kendő!« mondtam. Elővette a kendőt.

Papirban feküdt és még mosatlan volt; »igen, én láttam«.

Edvarda meglepetten nézett rám:

– Nos, tovább semmi, mondtam. Ám ugy tetszik, hogy szép volt ez.

Csend.

– Hol van most az a hölgy?

– Külföldön!

Nem beszéltünk többet erről, de mikor haza kellett mennie, azt mondotta:

– Jó éjt hát! Nem, ne gondolj többé arra a hölgyre. Én nem gondolok
senki másra, csak te rád.

Hittem neki, láttam, hogy azt mondotta, amit érzett és az nékem az
örökkévalóságig is elég volt, ha ő nem gondolt másra, mint rám. Utána
mentem.

– Köszönöm Edvarda! mondtam később, egészen a szivemből mondtam: Te
nagyon jó vagy hozzám, de én igen hálás leszek azért, hogy te szeretsz
engem; Isten megjutalmaz érte. Én valóban nem vagyok olyan ragyogó, mint
mások, akik eljönnének érted, de én egészen a tiéd vagyok, teljesen a
tiéd, lelkem üdvösségére. Mire gondolsz? Könnyek vannak a szemedben?

– Semmi, felelte. Olyan különösen hangzott, hogy isten megjutalmaz érte.
Ugy mondtad, mintha… Én annyira szeretlek!

Egyszerre, hirtelen, az ut közepén nyakamba ugrott hevesen megcsókolt.

Mikor elment, letértem az utról és elbujtam az erdőben, hogy egyedül
lehessek a gyönyörüségemmel. Hirtelen megrettenten futottam az utra
vissza, meggyőződni, hogy nem látta-e valaki, amikor az erdőbe
rejtőztem. Nem láttam senkit!


XIII.

Nyáréjek, csendes vizek és végtelenül csendes erdők. Az utról semmi
kiáltás, semmi lépés nesze, a szivem ugy tele volt, mintha nehéz bor
töltötte volna meg.

Ablakomnak csendesen, nesztelen legyek, szunyogok röpültek, a tüzhely
lángja és a sülő madár illata csábitotta őket. Tompa zúgással ütődtek a
tetőnek, fülem mellett rohantak el, hogy hideg futott keresztül rajtam,
azután ráültek a falonlógó fehér lőporszarumra. Szitakötők, szunyogok,
pillék ültek egymás közelében, gyenge testük reszketett és engem néztek.

Kiállottam a kunyhó elé és hallgatóztam. Nem, semmi zaj, aludt minden. A
levegő szinte világitott a fénylő rovaroktól, milliónyi zizegő
szárnytól. Ott, az erdőszélen kicsiny virágok bólongattak. A hanga
virágzott és én szeretem ezt a kicsiny virágot. Hála néked isten minden
kicsiny hangavirágért, amit valaha láttam, olyanok voltak, mint lábam
elé szórt parányi rózsák és én sirtam annyira szerettem őket. A közelben
valahol vadrózsák is voltak; nem láttam őket, de éreztem az illatukat.

Ám most, az éj óráiban az erdőben hirtelen nagy, fehér virágok
fejlődtek, kelyhük kitartón állt és lélegzettek. Szőrős éjjeli pillék
dörzsölődtek leveleikhez és reszketésbe hozták az egész növényt. Egyik
virágtól a másikig mentem, részegek voltak, igen részegek a virágok és
én láttam, mint részegednek meg.

Könnyü lépések, egy ember lélegzetvétele és egy kedves jó estét.

Feleltem neki, a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét és
simogattam a ruháját.

– Jó estét Edvarda! – mondottam még egyszer és kimerült voltam a
boldogságtól.

– Mennyire szeretsz engem! – susogta.

– Mennyire hálásnak kell lennem, válaszoltam. Te az enyém vagy és a
szivem egész nap csendesen fekszik bennem és rád gondol folyton. Te vagy
a világ legszebb lánya és én megcsókoltalak téged. A gyönyörüségtől
mindig kipirul az arcom, ha arra gondolok, hogy megcsókoltalak téged.

– Miért szeretsz ennyire éppen ma este? – kérdezte.

Számtalan oka volt ennek, csak gondolni kellett rá, hogy imádjam. Az a
nézés a boltos, a homlokra ivelt szemöldök alól és az a sötét, bájos
bőr!

– Talán ne szeresselek! – mondtam. Itt járok köröskörül, és ha nézek,
arra gondolok, hogy te eleven, hogy te egészséges vagy. Egyszer egy
bálon volt egy fiatal hölgy, aki végigült minden táncot, akit senki nem
vitt táncba. Nem ismertem őt, de vonzott az arca és meghajtottam előtte
magam. Nos? Nem, ő a fejét rázta. Kisasszony nem táncol? – kérdeztem.
Megfoghatja ön azt, mondotta, apám hatalmas volt, erős, anyám tökéletes
szépség és az anyámat erőszakkal vette el az apám. És én – sánta lettem.

Edvarda rámnézett.

– Üljünk le! – mondotta.

Leültünk.

– Tudod, mit mond a barátnőm rólad? – kezdette. Azt mondja, hogy olyan a
szemed, mint valami fejedelmi állaté és azt mondja, megőrjited, ha
ránézel. Azt mondja, ugy hat a szemed rá, mintha megérintenéd.

Hogy ezt hallottam, önző öröm futott rajtam végig; nem magamért, de
Edvarda kedvéért, azt gondoltam: csak egy valaki van, aki érdekel engem,
vajjon mit mond ő a tekintetemről?

De azt kérdeztem:

– Ki az a barátnőd?!

– Azt nem mondom el, – felelte. – Ám egyike volt azoknak, akik velünk
voltak a száritóhelyen.

– Ugy, ugy! – mondottam.

Azután más dolgokról beszélgettünk.

– Apám nemsokára Oroszországba utazik, – mondotta – és akkor ünnepet
rendezünk. Voltál a kék dombon már? Két kosár bort viszünk magunkkal; a
hölgyek is eljönnek a paplakból; apa már átadta a bort. Ugy-e, többé nem
nézel ugy a barátnőimre? Nem, ugy-e?! Mert különben nem hivlak meg.

És minden további beszéd nélkül karjaimba vetette magát, rámnézett,
belemeredt az arcomba és hallottam a lélegzését. Tekintete fekete volt,
fekete egészen.


XIV.

Megrészegitett az öröm. Kilőttem a puskám és a feledhetetlen echó
felelgetett hegyről-hegyre, a dörrenés átszállt a tengeren és
beleütődött egy elaludt kormányos fülébe. Tulajdonképen minek is
örvendtem én? Egy gondolatnak, ami agyamba szállt, egy emléknek, egy
hangnak az erdőben, egy embernek. Rágondoltam, lehunytam a szemem, némán
álltam az ut közepén és rágondoltam; a perceket számoltam.

Most szomjas vagyok és iszom a patakból; most száz lépést számolok
előre; most már késő van, – gondolom.

Közbejött valami talán? Egy hónap mult el és egy hónap nem hosszu idő:
semmi nem jöhetett közbe, Isten tudja, hogy volt ez a hónap. Ám az
éjszakák hosszuak voltak néha és ha vártam, az idő megkurtitására, azt
találtam ki, hogy bemeritettem sapkám a vizbe és lestem, amig
megszáradt.

Éjszakákban számitottam az időt. Néha eljött az éjszaka, Edvarda
elmaradt, megesett, hogy két éjjel sem jelentkezett. Két éjszaka! Nem
történt semmi, de ugy éreztem, hogy szerencsém áthaladt a zeniten.

És nem igy volt?

– Hallod, Edvarda, hogy milyen nyugtalan ma éjjel az erdő? Szakadatlanul
mozog a föld belseje és reszketnek a nagy falevelek. Talán készül
valami; de nem, nem erről akartam beszélni. Fönt a csucson madarat
hallok énekelni, cinke csupán; de már második éjszaka ugyanazon a helyen
ül és csábit, csalogat. Hallod a sajátságos zajt?

– Igen, hallom, de miért kérded?

– Oh, semmiért. Már ott ül két éjszaka. Csak mondani akartam… Köszönöm,
köszönöm, hogy eljöttél ma este. Szerelmem. Itt ültem és vártalak ma
estére vagy holnap estére és örvendtem, amikor jöttél.

– Én is ébren voltam. Rád gondoltam; összegyüjtöttem és megőriztem a
cserepeit annak a pohárnak, amit egyszer összetörtél; emlékszel még?
Apám ma éjszaka utazott el; megkell bocsátanod a kimaradásom; annyi
csomagolni valóm volt és emlékeztetni kellett őt némely dologra. Tudtam,
hogy itt vagy az erdőben és vársz reám, tudtam és én csomagoltam és
sirtam.

De hiszen két éjszaka mult el, gondoltam, mit csinált az első éjszakán?
És a szeme miért nem ragyog ugy, mint máskor?

Egy óra mult el. Fönn a csucson hallgatott a cinke. Az erdő halott volt.
Nem, nem történt semmi, minden ugy van, mint régen volt, kezét adta jó
éjt kivánásul és szerelmesen nézett rám.

– Holnap? – mondtam.

– Nem, holnap nem.

Nem kérdeztem miért.

– Holnap van az ünnepünk, – mondta nevetve. – Meglepetést akartam
szerezni neked, ám te olyan kétségbeesett arcot vágtál, hogy kénytelen
voltam már most elmondani neked. Levélben invitáltalak.

A szivem kimondhatatlan módon megkönnyebbedett. Megindult és intett
bucsuzásul.

– Még egyet, – mondtam és még ugyanazon a helyen állottam.

– Mennyi ideje annak, hogy összegyüjtötted és félretetted a cserepeket?

– Mennyi ideje?

– Igen, lehet egy hete már? Két hete?

– Igen, lehet, hogy két hete már. Azonban miért kérded? Nem, én
megmondom az igazat néked, tegnap történt.

Tegnap tette tehát! Tehát tegnap gondolt először reám? Nos, rendben volt
minden.


XV.

A két csónak a vizen himbálózott és mi beszállottunk és csevegtünk. A
kék dombok a szigeteken tul feküdtek és igy meglehetősen hosszu időt
vett igénybe odáig evezni; közben azzal mulattunk, hogy átkiáltoztunk
egyik csónakról a másikra. A doktor világos ruhában volt, épen olyanban,
mint a hölgyek; még soha nem láttam ennyire mulattatónak; csevegett
folyton, nem volt csendes hallgató többet. Rám olyan hatással volt,
mintha ivott volna keveset és innen a jókedve. Amikor kikötöttünk, egy
pillanatra magára irányitotta a figyelmet és néhány szóval üdvözölte a
társaságot. Azt gondoltam: No, nézd csak, Edvarda gazdának nevezte ki!

Legnagyobb szeretetreméltósággal forgolódott a hölgyek körül. Edvardával
szemben udvarias, barátságos volt, sokszor atyai szinte, sőt néha
pedáns, oktató. Valami időpontról beszélt Edvarda és azt mondta: »én
harmincnyolcban születtem« és a dokor megkérdezte:
ezernyolcszázharmincnyolcat gondol bizonyára? Ha mondottam valamit,
udvariasan, figyelmesen meghallgatott és nem nézett el fölöttem.

Fiatal hölgy lépett mellém és üdvözölt engem. Nem ismertem meg, nem
tudtam emlékezni rá és néhány csodálkozó szót mormogtam, ami fölött
nevetett. A bérlő egyik leánya volt; együtt voltam vele a halszáritónál
és ő volt az, akit meghivtam a kunyhómba. Beszélgettünk egy darabig.

Egy, vagy talán két óra mult. Unatkoztam és közönyösen ittam a bort,
amit a poharamba töltöttek, elvegyültem a társaságba és csevegtem
mindenkivel. Ám néha ügyetlenségeket követtem el, bizonytalan területen
mozogtam és abban a pillanatban, amelyben megtiszteltek vele, nem
tudtam, hogy miként válaszoljak az az előzékenységre; megesett, hogy
minden összefüggés nélkül beszéltem, vagy hogy perceken át némán
maradtam és mindez kinzott engem. Tulfelől, az asztalnak használt kő
mellett ült a doktor és hevesen gesztikulált.

Lélek! Mi a lélek tulajdonképen! – mondta. A bérlő leánya
szabadgondolkodással vádolta őt; nos jó, tehát az ember ne legyen
szabadgondolkodó? Az ember ugy képzeli el a poklot, mint valami házat a
föld alatt, az ördögöt pedig hivatalfőnöknek képzeli, – nem felség az. A
fogadalmi templom oltárképéről beszélt: egy egy krisztus-alak, néhány
zsidó, néhány zsidónő, azután vér, ami borrá változik; jó. Ám Krisztus
feje körül glória fénylik. Mi az a glória? Sárga karika, amit három rúd
erősit a hajra.

Két hölgy szörnyüködve csapta össze a kezét, de a doktor tudott segiteni
magán és tréfásan folytatta:

– Nem igaz, ez borzalmasan hangzik? Elismerem. Ám ha az ember
nyolcszor-tizszer hallja ezt és azután gondolkodik is egy kissé felette,
akkor másként áll a dolog. Szabad a megtiszteltetést kérnem, hogy
koccinthassak a hölgyekkel?

Letérdelt a két hölgy előtt, ám sapkáját nem tette le maga elé a földre,
hanem a balkezében fogva, magasan a feje fölött forgatta és hátrahajtott
nyakkal üritette ki a poharat. Nagy biztossága engem is elragadott és
bizonyára ittam volna az egészségére, ha akkorra nem üritette volna ki a
poharát.

Edvarda szemei mindig rajta függtek. Én melléje álltam és azt mondtam
neki:

– Játszunk ma is »özvegy«-et?

Könnyedén megrázkódott és kinyujtotta a testét.

– Ne felejtsd, hogy itt nem tegezhetjük egymást! – susogta.

És nem is szólitottam »te«-nek. Eltávoztam tőle.

Megint elmult egy óra; tulságosan hosszu volt ez a nap; régen hazamentem
volna már, ha lett volna egy harmadik csónak is! Asopus megláncoltan
feküdt a kunyhóban és talán rám gondol. Edvarda gondolatai messzi
kalandoztak tőlem; arról beszélt, hogy milyen gyönyörüség messzi tájakra
utazni; arca egészen forró lett és rosszul is beszélt!

– Senki nem lehet jobban szerencsés, mint én, azon a napon…

– Jobban szerencsés! – mondta a doktor.

– Hogyan? – kérdezte.

– Jobban szerencsés!

– Ezt nem értem!

– Ön azt mondta: jobban szerencsés, tovább semmi.

– Ezt mondtam. Bocsánatot kérek. Senki nem lehet szerencsésebb, mint én,
azon a napon, amelyiken a hajó fedélzetén állok. Néha olyan helyekre
vágyódom, amelyeknek még a nevét sem tudom.

Ő elvágyódott innen, ő tehát nem törődött velem. Láttam az arcán, hogy
végleg elfeledett engem. Nos, erről nem volt mit beszélni: de hogy az
arcán is láttam! És a percek olyan kinos lassusággal teltek. Többektől
megkérdeztem, hogy ne eveznénk-e haza? Késő van, – mondtam, – és Asopus
megláncoltan fekszik a kunyhóban. Ám senki nem készült haza.

Harmadszor is odamentem a bérlő leányához; azt gondoltam, hogy ő mondta:
olyan a szemem, mint valami hatalmas állaté.

Koccintottunk; pillái folyton megrebbentek, soha nem maradt nyugton, de
változatlanul nézett rám.

– Nem gondolja, kisasszony – kezdtem – hogy ezen a tájon hasonlitanak az
emberek az itteni rövid nyárhoz? Gyorsak ők is és elragadóak ők is.

Hangosan beszéltem, igen hangosan beszéltem és szándékosan tettem ezt.
Tovább is hangosan beszéltem és megkértem a kisasszonyt, hogy látogasson
meg engem és nézze meg a kunyhóm, »Isten megjutalmazza érte« – mondtam
nagy szükségemben és már arra gondoltam, hogy majd csak találok valamit,
amivel megajándékozom, ha eljön; talán nincs semmi más a tulajdonomban,
csak a lőporos szaru, gondoltam.

És a kisasszony megigérte, hogy eljön.

Edvarda elforditotta az arcát, és nem bánta, akármennyit beszéltem.
Különben mindent hallott, amit közöttünk beszéltek és közbe-közbe ő is
mondott egy-két szót. A doktor a tenyerükből jósolt a kisasszonyoknak és
szabadjára engedte a nyelvét; az ő keze is finom volt és kicsiny, egyik
ujján gyürü csillogott. Boldogtalannak éreztem magam és kis időre
félreültem egy kőre. Késő délutánra járt már. Itt ülök egészen egyedül,
gondoltam és az egyetlen személy, aki elmozdithatna innen, nem törődik
velem. Egyébként ez is közönyös volt reám.

Az elhagyottság végtelen érzése hatalmasodott el rajtam. A mögöttem ülők
beszélgetése belecsengett a fülembe, és hallottam, hogy Edvarda kacag: e
kacajra hirtelen fölállottam és odamentem a társasághoz. Fölindulásom át
meg átjárta a testem.

– Csak egy pillanatra, – mondtam. – Ahogy magamban ültem, eszembe
jutott, hogy ön talán szivesen megnézné a légyszelencém. Elővettem a
légyszelencém. Bocsássanak meg, hogy korábban nem gondoltam erre. Nem
lenne olyan szives átnézni, nagy örömet szerezne nekem, mindegyiket meg
kell néznie; vörös és zöld legyek. Amig beszéltem, kezemben tartottam a
sapkám. Magam is rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, amikor
leemeltem a sapkám és azért megint a fejembe csaptam.

Egy ideig mély csend volt és senki sem nyult a légyszelence után. Végre
a doktor kérte és udvariasan mondta:

– Köszönöm, igen, engedje meg, hogy megnézzük a legyeket. Előttem mindig
rejtély volt, hogy miként illesztik össze ezeket.

– Én magam illesztem össze őket, – mondtam és eláradt bennem az iránta
való hálaérzés. Rögtön magyarázgatni kezdtem, hogy milyen az eljárása.
Olyan egyszerü: a tollat meg a horgot vásároltam; nem voltak jól
készitettek, de azért alkalmasak a magam használatára. Az ember kész
legyeket is kap és azok nagyon csinosak.

Edvarda közönyösen nézett rám, azután a szelencére vetett egy pillantást
és tovább beszélgetett a barátnőivel.

– Itt van az anyag is hozzá, – mondta a doktor. – Nézze csak ezeket a
szép tollakat.

Edvarda föltekintett.

– A zöldek csakugyan szépek, – mondta. Mutassa, doktor.

– Tartsa meg, kérem, – kiáltottam. – Igen, tartsa meg, én kérem rá, két
zöld madártoll az. Tegye meg a kedvemért, az emlék.

Ő az orvosra nézett és azt mondta:

– Ezek zöldek és aranylók is, amint épen a nap felé tartják. Köszönöm,
ha nékem akarja adni.

– Igen, önnek akarom adni, mondtam.

Magához vette a tollakat.

Nemsokára a doktor visszaadta a szelencét és megköszönte. Fölemelkedett
és azt kérdezte, nem volna-e ideje hazatérésre gondolni.

Én feleltem:

– Igen, az isten nevére. Otthon egy kutyám van; igen, nézze kérem,
kutyám van nekem, barátom valósággal; fekszik és rámgondol és ha én
jövök, első lábait az ablakpárkányra teszi és ugy üdvözöl engem. Oly
szép volt ez a nap, este lesz mindjárt; evezzünk haza hát. Köszönöm
mindenkinek.

Távolról néztem, hogy Edvarda melyik csónakba száll és én elhatároztam,
hogy a másikba ülök. Egyszerre magához hivott. Csodálkozva néztem rá.
Odajött hozzám, a kezét nyujtotta és engesztelőn mondotta:

– Köszönöm a tollakat… Egy csónakban megyünk, ugy-e?

– Ha kivánja! feleltem.

Beültünk a csónakba, ő mellém ült a kormány mellé és megérintett a
térdével. Ránéztem és egy pillanatra rámnézett ő is. Olyan jót tett
velem, amikor megérintett a térdével; már kárpótoltnak éreztem magam a
mai nap sok szenvedéséért és már örvendeni kezdtem, amikor hirtelen
megváltoztatta a helyét, hátat forditott nekem és a doktorral kezdett
beszélgetni. Teljes negyedórán át nem léteztem a számára. Ekkor olyasmit
tettem, amit igen megsajnáltam és amit nem feledtem el ma sem. A cipő
lecsuszott a lábáról én utána nyultam és messzire behajitottam a
tengerbe, afölött való örömömben, hogy ilyen közel volt hozzám, vagy
azért, hogy ilyen módon érvényesitsem magam, vagy talán emlékeztetni őt,
hogy létezem én is – én nem tudom.

Az egész oly gyorsan történt, én nem gondoltam semmit, csak megtettem. A
hölgyek kiáltásban törtek ki. Magam szinte megbénultam afölött, amit
tettem; ám mit használt ez? A dolog megtörtént. A doktor jött
segitségemre és kiáltott: »Odakormányozni!« Odakormányoztunk és a
kormányos abban a pillanatban kapta ki a cipőt, ámikor elmerülni
készült. Az ember könyökén fölül vizes lett. Ekkor a két csónakból
többszörös hurrá zengett föl, mert kimentettük a cipőt.

Rémségesen lesujtott voltam és miközben zsebkendőmmel száritgattam a
cipőt, ugy éreztem, hogy arcom minden pillanatban változtatja a szinét.

Edvarda némán vette el a cipőt és csak kis idő multán szólalt meg:

– Ehhez hasonló még nem történt velem!

– Ugyebár? Nem! mondtam én is. Nevettem és azt szinleltem, mintha ezt a
kis heccet valami célból követtem volna el és mintha még titkolnék
valamit. Ám mi rejlhetett e mögött! A doktor most kicsinylőn nézett
rajtam végig.

Eltelt egy kis idő, a csónakok hazafelé közelegtek, a társaság rossz
hangulata tünőfélben volt, énekeltünk és közeledtünk a kikötőhidhoz.
Edvarda mondta:

– Tudják, hogy nem ittunk meg mindent és hogy még sok bor maradt. A
maradékból még második ünnepre is futja; később még egy ünnepet tartunk;
táncolni fogunk, bált rendezünk odahaza.

Mikor szárazra értünk bocsánatot kértem Edvardától.

– Mennyire vágyódom a kunyhóm után, mondtam később, milyen gyötrelmes
nap volt ez a mai.

– Gyötrelmes volt önre, hadnagy ur?

– Ugy gondolom, mondtam és félrefordultam, én megsértettem magát és
megsértettem – mindenkit. Én a vizbe hajitottam a maga cipőjét!

– Igen, az tényleg csodálatos volt.

– Bocsásson meg érte! mondtam.


XVI.

Mi következhet rosszabb ezután? Elhatároztam, hogy minden történendő
ellenére is, megőrzöm a nyugalmam; isten a tanum erre. Talán én voltam
az, aki ráerőszakolta magát. Nem, nem, soha; én ott állottam egy
hétköznap az ut közepén és ő arra jött. Micsoda nyár volt az, ott,
északon! A cserebogár megunta a röpködést már és az emberek egyre
megmagyarázhatatlanabbaknak tüntek előttem, habár a nap éjjel-nappal
egyformán, mindig tisztán ragyogott. Hol merengett a kék szem és mi
gondolatok lehettek különös szemöldei alatt? Egyébként ő is, a többi is,
teljesen közömbös volt reám. Elővettem horgászóvesszőm és halásztam két
napon, négy napon át; éjjelenként azonban nyitott szemmel feküdtem a
kunyhóban…

– Edvarda, négy napja nem láttam magát!

– Négy napja? Ugy van! Hallja ön: sok dolgom volt. Jőjjön el és
meggyőződhet róla.

Bevezetett a terembe. Az asztalokat kivitték, a székek köröskörül a
falak mellé szorultak; minden tárgyat elmozditottak a helyéről; a
koronaégő, a kályha, a négy fal mindenfelé friss hangával és az üzletből
származó fekete szövettel fantasztikusan diszitett volt; a zongora a
sarokban állott.

Ezek a »bál« előkészületei voltak.

– Mint tetszik önnek? kérdezte.

– Csudálatos! feleltem.

Kimentünk a szobából.

Én mondtam:

– Mondja csak, Edvarda, mondja, hát teljesen, hát végleg elfeledett
engem?

– Nem értem önt! mondta csodálkozón. Nem látja hát, hogy mennyi dolgom
volt? Mehettem hát magához?

– Nem, mondtam, talán nem is jöhetett hozzám!

A sok virrasztástól fáradt, kimerült voltam, beszédem semmitmondó,
ösztönös volt és boldogtalan voltam egész napon át.

– Nem, igy nem is jöhetett hozzám! Mit is akarok mondani; egyszóval:
valami változás mégis történt közöttünk, valami mégis közénk állott.
Igen, de a maga arcáról nem tudom leolvasni, hogy mi az. Milyen
csodálatos a maga homloka Edvarda! Most látom.

– De én nem feledtem el magát! kiáltott elvörösödve és karját a kezem
alá füzte.

– Nem, nem, maga talán nem is felejtett el engem, de akkor én nem is
tudom, hogy mit beszélek. Egy a kettőnk közül!

– Holnap meghivást kap. Önnek velem kell táncolni. Hogy fogunk táncolni!

– Nem kisérne el egy darabon? kérdeztem.

– Most? Nem, nem tehetem, felelte. A doktor megérkezik mindjárt, ő segit
a rendezkedésben és még annyi a tennivalónk. Ugy? vagy talán azt
gondolja, hogy a szoba rendben van már? Nem, ne higyje…

Három kocsi állt meg.

– Kocsin jön ma a doktor? kérdeztem.

– Igen, kocsit küldtem érte. Azt akartam…

– Igen, kimélni a beteg lábát! Igen! Most hagyja kérem, hogy mehessek
mielőbb. Jó napot doktor, jó napot…

– Örvendek, hogy viszontlátom. Mindig erős, mindig egészséges? Remélem,
megbocsát, hogy eltünök…

Künn, a lépcsőn megfordultam, mégegyszer. Edvarda az ablakban állt és
utánam nézett; a függönyt két kézzel huzta félre, hogy jobban láthasson;
arca töprengő volt. Valami nevetséges öröm szállt rajtam végig, gyorsan
távoztam a háztól, könnyü lépésekkel, erőszakoltan haragos szemmel és a
puskát oly könnyedén tartottam, akárha sétabot lett volna. Ha az enyém
lesz, jó ember leszek, gondoltam. Beértem az erdőbe és azt gondoltam: ha
az enyém lesz, fáradhatatlanabb leszek a szolgálatában, mint bárki más
és ha méltatlanul viselkedik is velem szemben és ha az jut eszébe, hogy
lehetetlent követel tőlem, megteszek mindent, amit birok, igen, többet
is annál, amit tudok és örvendeni fogok, ha az enyém lesz…
Elcsöndesedtem, letérdeltem és alázatosságtól, reménykedéstől eltöltve
hajlongtam egy fücsomó előtt, azután fölállottam megint.

Végül teljesen biztos voltam a dolgomban. Az utóbbi időben való
megváltozott viselkedését a természetére kell visszavezetni; ő ott állt
az ablaknál és utánam nézett, ott állt és követett a szemével, amig el
nem tüntem; mit tehetne többet? Boldogságom teljesen zavarodottá tett;
éhes voltam és nem is éreztem azt.

Asopus előrefutott és egy pillahunyással később ugatásba kapott.
Fölnéztem; a kunyhó sarkának támaszkodottan egy fehérszemély állt, feje
körül fehér kendő; Éva volt, a kovács leánya.

– Jó napot Éva! kiáltottam.

A nagy, szürke kő mellett állt, arca vörös volt és szivta az egyik
ujját.

– Te vagy az Éva? Mi bajod? kérdeztem.

– Asopus megharapott! mondta és fáradtan hunyta be a szemét.

Megnéztem az ujját. Ő maga harapta meg. Sejtés futott az agyamon át és
megkérdeztem:

– Régóta itt állsz már?

– Nem, nem régen.

És anélkül, hogy egyikünk is szólt volna valamit még, megfogtam a kezét
és bevezettem a kunyhómba.


XVII.

Mint rendesen, a halászatról tértem meg; puskával és vadásztáskával
állitottam be a bálra, de azért a legjobb bőrruhám vettem föl. Késő volt
már, amikor Sirilundba érkeztem; hallottam, hogy odabenn táncolnak már;
nemsokára rá kiáltást hallottam: »Itt a vadász, a hadnagy!« Néhány ifju
körülfogott és ezek mindenáron a vadászzsákmányt akarták látni: néhány
tengeri madarat lőttem és néhány lazacot fogtam. Edvarda mosolyogva
üdvözölt, ő táncolt már és az arca piros volt.

– Velem az első táncot! mondta.

És táncoltunk. Nem történt semmi szerencsétlenség; fejem kóválygott
ugyan, de nem éreztem. Nagy csizmáim meglehetős lármát csaptak; a zajt
hallottam magam is és elhatároztam, hogy nem táncolok tovább; különben
is karcolásokat vágtam a frissen viaszkolt parkettbe. Mennyire
örvendtem, hogy nagyobb bajt nem okoztam.

Mack ur két segédje is jelen volt és komolyan, alaposan táncoltak
mindaketten, a doktor nagyban buzgólkodott minden turban. Még négy
fiatal ur is volt itt, az uraság, a pap és a kerületi orvos fiai. Épen
akkor érkezett egy idegen kereskedelmi utazó; kellemes hangjával tünt ki
és azzal, hogy taktusban dudolt a zenével. Néha-néha a hölgyeket is
fölváltotta a zongoránál.

Azt már nem tudom, hogy miként mult el az éj első része, de az utolsó
órákra emlékszem ma is, pontosan. A nap egész idő alatt vörösen sütött a
szobába és a tengeri madarak aludtak. Bort, süteményt kaptunk, hangosan
beszéltünk, énekeltünk és Edvarda kacagva, vidáman csevegett
szobáról-szobára. Ám hozzám miért nem szólt egyetlen szót? Közeledtem
hozzá és már amennyire tellett tőlem, minden szellemességem összeszedve,
valami ügyeset akartam mondani neki: fekete ruhája volt, talán még a
konfirmációs ruhája, mert szük volt és rövid, de táncközben nagyszerüen
illett neki és ezt akartam megmondani neki…

– Ez a fekete ruha… kezdtem.

Ám ő fölállott, belekarolt egyik barátnőjébe és tovább ment. Többször is
megkiséreltem. Jó, gondoltam, mit tegyek hát? Ám akkor miért állott az
ablakhoz és miért nézett szomorún utánam, amikor elmentem?

Táncra kért valami hölgy. Edvarda a közelben ült és én hangosan
mondottam:

– Nem, mindjárt elmegyek!

Edvarda kérdőn nézett rám és megkérdett:

– Megy már? Óh, ugy-e, még nem megy?

Megborzongtam és fogam beleharaptam az ajkamba. Fölállottam.

– Amit most mondott, jelentősnek tünik előttem, kis Edvarda! Komoran
szóltam és néhány lépést tettem az ajtó felé.

A doktor utamba állt és Edvarda maga is felém sietett.

– Ne értsen félre, mondta melegen. Azt akarom mondani, hogy remélhetőleg
maga lesz az utolsó, aki elmegy a legutolsó. Azonkivül egy óra csupán…
Hallja kérem, tette hozzá ragyogó szemmel, ön egy öttallérost adott a
csónakos legényünknek, amiért kimentette a vizből a cipőm. Ez igen nagy
ár volt. Jóizüen nevetett és a többiek felé fordult.

Tátott szájjal állottam, lefegyverezetten és zavarodottan.

– Ön szeret tréfálkozni, mondtam, én nem adtam semmiféle öttallérost a
csónakos legényüknek!

– Ugy! Hát nem adott neki? kinyitotta a konyhára szolgáló ajtót és
behivta a csónakos legényt. Jakab, emlékszel még az utolsó
kirándulásunkra? Te mentetted ki a cipőm a vizből! Ugy-e?

– Igen, mondta Jakab.

– Öt tallért kaptál, amiért kimentetted a cipőt?

– Igen. Ön adta…

– Jó. Most elmehetsz.

Mit akar ezzel a fogással? gondoltam? Meg akar szégyeniteni? Ez nem
sikerül: nem fogok pirulni a dolgon. Hangosan és érthetőn mondtam:

– Ki kell jelentenem mindenki előtt, hogy ez itt vagy tévedés, vagy
hazugság. Eszembe se jutott, hogy öttallérost adjak az ő cipője
kimentéséért a csónakos legénynek. Talán kellett volna, hogy megtegyem
ezt, de idáig nem történt meg.

– Folytassuk a táncot, mondta összeráncolt homlokkal. Miért nem
táncolunk?

Ezért magyarázattal tartozik, állapitottam meg magamban és ügyeltem az
alkalomra, hogy kérdőre vonhassam őt. Egy mellékszobába ment és én utána
mentem.

– Üdv! mondtam és koccintani akartam vele.

– Üres a poharam! mondta kurtán.

– Azt hittem, hogy ez a pohara?!

– Nem, az nem az én poharam! mondta és szomszédjához hajolt.

– Akkor bocsásson meg! mondtam.

Ezt a kis jelenetet több vendég megfigyelte.

Szivem vadul dobogott; reszketve mondtam:

– Ön magyarázattal tartozik nekem…

Fölállott, megfogta a két kezem és elfogódottan mondta:

– De nem ma, nem most. Oly rossz hangulatban vagyok. Istenem, hogy már
engem… De hiszen mi jó barátok voltunk!

Teljesen legyőzötten megfordultam és bementem a táncolók közé.

Nemsokára Edvarda is bejött; a zongora mellé állt, a zongorán az utazó
játszott valami táncot; e pillanatban mély fájdalom ült az arcán.

– Sohasem tanultam játszani, mondta és szomoru szemmel nézett rám. Ha
tanultam volna valaha.

Nem tudtam, mit feleljek, de a szivem megint feléje huzott és
megkérdeztem:

– Edvarda, miért lett olyan szomoru!? Ha tudná, mennyire szenvedek
miatta!

– Nem tudom, miért! mondta. Talán mindenért. Ha elmennének végre ezek az
emberek, egyik a másik után. Nem: maga nem. Ne felejtse el, maga kell,
hogy az utolsó legyen.

E szavakra ujból megélemedtem és láttam a világosságot, a nap
beragyogott a terembe. A pap leánya jött hozzám és kérdezősködni
kezdett, szerettem volna messzi-messzi futni és kurta feleleteket adtam.
Nem néztem rá, mert ő volt az, aki a szememről azt mondta, hogy olyan,
mint egy hatalmas állaté. Ekkor Edvardához fordult és arról beszélt,
hogy külföldön egyszer, Rigában azt hiszem, egy ur követte az utcán.

– Utcáról-utcára futott utánam és nevetett rám folyton.

– Vak volt talán! tört ki belőlem, hogy tetszésére legyek Edvardának és
fölvontam a vállam.

A fiatal hölgy rögtön megértette goromba szavaimat és igy felelt:

– Igen, csakugyan annak kellett lennie, annak, ha egy vén, ráncos
perszóna után futott.

Ám nem vivtam ki Edvarda háláját; barátnőjébe karolt és azzal távozott;
összesugtak és bólogattak a fejükkel. E pillahunyástól kezdődőn végleg
magamra hagytak.

Még egy óra mult el; a szirteken odakünn ébredezni kezdtek a tengeri
madarak; kiáltásuk behatolt hozzánk a nyitott ablakokon át. Az öröm
elárasztott valósággal, mikor meghallottam a madarak első kiáltásait és
elvágyódtam a szirtekre…

A doktor megint kitünő hangulatban volt és magára irányitott minden
figyelmet. A hölgyekre nem volt kellemetlen, hogy közelében lehettek. Ez
volna a riválisom? gondoltam és lenézőn gondoltam a béna lábára, a
szánalmas alakjára. Megint talált valami uj, tréfás kiszólást, azt
mondta: »kezet és halál!« és valahányszor ezt a tréfás kiszólást
mondotta, én hangosan fölkacagtam mindannyiszor. Nagy fájdalmamban odáig
tévedtem, hogy ami csak tehetségemtől tellett, minden előnyt ráruháztam
erre az emberre, akit riválisomnak véltem. Hallottam, hogy a doktor itt
volt, azután amott volt, én fölkiáltottam: »Hallgassák csak, mit mond a
doktor!« és arra kényszeritettem magam, hogy hangosan kacagjak a furcsa
beszédmódján.

– Imádom a világot, mondta. Kézzel-lábbal kapaszkodom az életbe. És ha
meghalok egyszer, ugy remélem, hogy az örökkévalóságban az én helyem
Páris vagy London fölött lesz és igy azután folyton meg folyton
hallhatom a kánkán tombolását!

– Nagyszerü! kiáltottam és köhögtem a kacagástól, bár egy csöppet sem
voltam becsipett.

Ugy látszott, Edvarda épen ennyire elragadhatott.

Amikor a vendégek bucsuzkodni kezdtek, a kis mellékszobába szöktem és
türelmesen várakoztam. Egyik bucsuszó a másik után hangzott el a
lépcsőkön és hallottam azt is, amint a doktor elbucsuzott. Nemsokára
elhalt minden beszéd. Amig vártam, a szivem hevesen dobogott.

Edvarda bejött. Amikor meglátott, egy pillavillanásig csudálkozón
nézett, azután kacagón mondta:

– Ah, maga itt van? Igazán szép volt, hogy utolsónak maradt. Halálosan
fáradt vagyok!

Állva maradt.

Fölállottam én is és azt feleltem:

– Igen, most bizonyára pihenni kiván. Remélem, hogy a rossz kedve elmult
már. Az előbb olyan szomoru volt még és az annyira fájt nekem.

– Majd elmulik, ha aludni megyek!

Nem volt mit mondanom, az ajtónak tartottam.

– Köszönetet mondok önnek a mai estéért, mondta és felém nyujtotta a
kezét. Amikor leakart kisérni a lépcsőkön, megkiséreltem, hogy
lebeszéljem erről.

– Nem szükséges, mondottam, ne fárassza magát, kitalálok egyedül is.

Ám ő mégis kikisért. A folyosón állt és nyugodtan várt, amig
összekeresgéltem a sapkám, a fegyverem, a vadásztáskám. A sarokban egy
sétabot állt; jól láttam a botot, rámeredtem és megismertem, a doktor
botja volt. Amikor észrevette, hogy mire irányozom a szemem, elpirult
zavarában; látható volt az arcán, hogy kellemetlenül érinti az eset és
hogy az egészről nem tudott előre semmit. Talán egy perc mulhatott el
igy. Végül szinte megrázta a türelmetlenség és reszketve mondotta:

– Az ön botja. Ne feledje el a botját.

És az én szemem előtt odanyujtotta nekem a doktor botját.

Ránéztem, még mindig kinálgatta a botot és reszketett a keze. Hogy véget
vessek a históriának, kivettem kezéből a botot és visszaállitottam a
sarokba. Azt mondtam:

– Ez a doktor botja. Nem tudom elképzelni, hogy sánta ember mint
feledkezhet meg a botjáról.

– Hallja maga, azzal az örökös, sánta emberével! kiáltott föl
elkeseredetten és közvetlenül elém lépett. Maga nem sántit, semmiesetre
sem sántit, de ha sántitana is, még akkor sem érhetné fel őt. Igen!

Felelni akartam, de egy szó nem jutott eszembe hallgattam. Mély
meghajtással háttal mentem ki az ajtón és háttal mentem le a lépcsőkön.
Odakünn megállottam és előremeredtem egy pillanatra mielőtt elmentem
volna onnan.

Ugy, ugy, – gondoltam, ő tehát ott felejtette a botját; akkor hát ezen
az uton kell visszamennie érte. Hát nem akarta, hogy én legyek az
utolsó, aki elmegy a házból… Igen lassan haladtam előre, azután
megfordultam és le-föl kószáltam; végül megálltam az erdő szélén. Talán
félórai várakozás után megjelent végre a doktor, ő látott engem és
sebesen jött. Mielőtt szólhatott volna, megemeltem a sapkám, hogy
próbára tegyem. Ő is levette a kalapját. Egyenesen feléje mentem és
megszólitottam:

– Én nem köszöntöttem önt!

Hátralépett egy lépést és vizsgálni kezdett.

– Ön nem köszöntött?

– Nem! – mondtam én.

Szünet.

– Különben közömbös reám, hogy mit tett ön, – mondta elhalványodottan. –
A botomért megyek, amiről megfeledkeztem.

Ehhez nem volt mit szólanom, de más módon állottam boszut; kinyujtottam
előtte keresztbe a puskát és mintha kutya lett volna, rákiáltottam:

– Ugorj! Hopplá!

Fütyültem és szememmel csalogattam az átugrásra.

Néhány másodpercig harcot vivott magával, arca kifejezése folyton
változott, fogait összeszoritotta és szemet a földre szögezte. Hirtelen
keményen rámnézett, könnyü mosoly futott át az arcán és megszólitott:

– Miért teszi mindezt tulajdonképen?

Nem feleltem, de szavai hatással voltak rám.

Felém nyujtotta kezét és érzékenyült hangon mondotta:

– Valami baja van magának. Ha megmondaná mi az, talán…

A szégyen és a kétségeskedés hatalmasodott el rajtam; csöndes szavai
hatása alatt elvesztettem az önuralmam. Jóvá akartam tenni mindent,
karommal átfogtam őt és fölkiáltottam:

– Bocsássa meg ezt nekem, hallja-e! Mi bajom lehetne nekem? Nálam
rendben van minden, nincs szükségem az ön segitségére. Edvardát keresi
talán? Otthon találja. Ám siessen, mert különben aludni tér mielőtt ön
odaérne; olyan fáradt volt, én magam láttam. Most azt mondom, amit a
legjobbat tehetek önért; otthon találja, menjen csak!

Megfordultam, elsiettem mellőle és hosszu lépésekkel befurtam magam az
erdőbe és azután sietve üzve magam, hazasiettem a kunyhómba.

Egy ideig ugyanugy ültem a fapadon, ahogy hazaértem, a vadásztáska
vállamon és a fegyver kezemben. Különös gondolatok születtek az
agyamban. Miért is engedtem szabadon a doktort?! Most boszantott, hogy
átfogtam a karommal és hogy könnyes szemmel néztem rá; bizonyára mulatni
fog ezen, gondoltam, e pillanatban talán már Edvarda oldalán ül és
együtt mulatnak rajtam. Ő a folyosóra állitotta a botját… Ha ráadásul
sántitanék is, még akkor sem érném föl a doktort, ezek saját szavai
voltak…

A szoba közepére állottam, fölhuztam a puskám kakasát, a csövet
nekiirányoztam a ballábamnak és megnyomtam a ravaszt. A golyó
keresztüljárt a lábamon és belefuródott a padlóba. Asopus rövid,
megrettent ugatásban tört ki.

Rögtön rá kopogtak az ajtón.

A doktor volt.

– Bocsásson meg, ha zavarom, – kezdte. – Ön olyan hirtelen távozott és
én azt gondoltam, hogy nem ártana, ha csevegnénk egy keveset.
Lőporszagot érzek!

Teljesen bátortalan volt.

– Megtalálta Edvardát? A botját megkapta?

– A botot megtaláltam. Nem… Edvarda aludni tért már… De mi ez itt??! De
az isten szerelmére, hiszen ön vérzik?

– Nem, alig vérzem. El akartam tenni a puskám és akkor elsült; nem tesz
semmit. Az ördög vigye el hát köteles vagyok én itt ülni és
fölvilágositást adni önnek mindenről?… De ön megkapta a botját, ugy-e?

Nyugtalanul nézett a szétroncsolt csizmámra és a vérre, amely
szertefolyt. Gyors mozdulattal félretette a botját és egy-kettő
megszabaditotta magát a kezyüiől.

– Üljön csendesen, – mondta – a csizmát le kell huzni. Tehát igaz volt,
ugy tünt nekem, hogy lövést hallottam.


XVIII.

Mennyire sajnáltam később ezt az esztelen lövést! Nem volt semmi
értelme, nem használt semmit, de néhány hétre ágyhoz kötött. A sok
boszuság és kellemetlenség ma is elevenen áll a szemem előtt; a
mosónőnek kellett mindennap bejárni hozzám, mellettem volt egész napon
át, ő gondoskodott ennivalóról és ő látta el a háztartásom. Több hét
mult el igy. Valóban!

A doktor egy napon Edvardáról kezdett beszélni! Hallottam a nevét,
hallottam, mint él, mit csinál és mindennek nem volt semmi jelentősége
számomra, ugy hallgattam mindezt, mintha idegen, tőlem teljesen távoleső
dologról lett volna szó. Milyen könnyen felejt az ember! – gondoltam
csudálkozón.

– Na mit gondol tulajdonképen ön Edvardáról, ha már engem kérdez?
Becsületemre mondom, én hetek óta nem is gondoltam rá. Várjon csak, ugy
tünik nekem, mintha önök kettőjük között történt volna valami; önök oly
sokat voltak együtt és a csónakkiránduláson ön volt a gazda. Ne tagadja,
doktor, önök között volt valami egyetértés. Nem, különben ne, az isten
nevére, ne feleljen nékem; ön nem tartozik számadással nekem és én nem
azért kérdezek, hogy halljak valamit; hagyjuk az egészet és beszéljünk
más dolgokról inkább, ha ugyanez tetszésére van önnek. Mikor állhatok
talpra a beteg lábammal?

Ülve maradtam és azon gondolkodtam, amit mondottam. Lelkem mélyén vajjon
miért féltem attól, hogy a doktor válaszolni találna? Mi közöm
Edvardához? Hiszen elfeledtem!

Később megint Edvardára terelődött a beszélgetés és én félbeszakitottam
a doktort; isten tudja, hogy mitől féltem.

– Miért szakit félbe? – kérdezte. – Hát egyáltalán nem tudja elviselni,
ha nevét az ajkamra veszem?

– Mondja hát, kérem – mondtam – mi az ön igazi véleménye Edvardáról?
Igen érdekel tudni ezt!

Gyanakodón nézett rám:

– Az igazi véleményem?

– Talán uj dolgokat mondhatna nekem; ön talán meg is kérte őt és ő
bizonyosan »igen«-t mondott önnek. Gratulálhatok önnek? Nem? Eh, az
ördög hisz önnek! Hahahaha!

– Tehát ettől félt ön?

– Féltem? kedves doktor!

Szünet.

– Nem, én nem kértem meg őt, igy hát »igen«-t se mondhatott. Talán ön
tette ezt? Edvardát nem lehet megkérni; ő azt választja magának, aki
épen tetszik neki. Azt hiszi ön, hogy parasztleány ő? Itt, északon
megismerkedett vele, látta őt. Gyermek még, aki kevés nevelést kapott és
asszony emellett, igen szeszélyes asszony! Hideg? Ettől nem kell
tartania. Meleg? Jég! – én mondom önnek. Mi ő hát? Kis
tizenhat-tizenhétéves leány, nem igaz? Ám kisértse meg és érvényesitse
befolyását erre a kis leányra és meglátja majd, hogy mint gunyolja
minden erőlködését. Még az apja sem bir vele; látszólag engedelmeskedik
neki, de valójában mégis ő uralkodik. Egyszer azt mondta, hogy az ön
szeme olyan, mint valami hatalmas állaté…

– Ön téved, másvalaki mondta azt, hogy a szemem olyan, mint valami
hatalmas állaté.

– Másvalaki? Ki más mondhatta?

– Azt nem tudom. Egyik barátnője. Nem, azt nem Edvarda mondotta. Ám
várjon csak – lehet, hogy mégis Edvarda mondotta.

– Ha ön rászól, ilyen és ilyen hatással van rá – ezt mondta. Ám azt
hiszi ön, hogy ezzel hajszálnyit is közelebb jut hozzá? Alig. Nézzen
csak rá; sohase kimélje a szemét; ám amint észreveszi, hogy a szemével
vizsgálja őt, rögtön megmondja: lám csak, itt áll ez az ember, rámnéz és
azt hiszi, hogy nyert játéka van. És egy tekintettel, vagy egy büvös
szóval tiz mértföld távolságra küldi önt. Azt hiszi, hogy nem ismerem
őt. Mit gondol, mennyi idős lehet?!

– Hiszen harmincnyolcban született!

– Hazugság. Félig tréfából kutatni kezdtem. Husz éves; különben
tizenötévesként is teljes bátorsággal szerepelhetne. Nem boldog
teremtés; sok keserü harc történik az ő kis fejecskéjében. Ha ő fönáll a
hegyen és kinéz a tengeren és ha száján ez a vonás látszik és ha ezt a
ráncot látni rajta, akkor boldogtalan ő, ám sokkal büszkébb, sokkal
nyakasabb, semhogy sirjon valaha. Azonkivül még kalandos természetü,
fantáziája hevesen müködik és ő valami herceget vár. Mint is volt az a
história azzal az öttallérossal, amit önnek kellett volna
odaajándékozni?

– Tréfa volt. Nem, az nem volt semmi…

– Nem annak is volt jelentősége. Egyszer hasonlót csinált velem is. Egy
éve már. Mi a postahajó födélzetén voltunk, benn voltunk a kikötőben,
hideg volt és esett az eső. A födélzeten egy anya ült a gyermekével és
didergett. Edvarda megkérdezte: Nem fázik? Igen, az asszony fázott.
Bizonyosan a kicsike is fázik? Igen, fázott a kicsike is. Miért nem megy
le hát a kajütbe? – kérdezte Edvarda. – A jegyem csak fedélzetre
érvényes! – mondta az asszony. Edvarda rámnézett. – Az asszony jegye
csak a fedélzetre érvényes! – mondta. Mit tegyek hát? – mondtam ugy
magamban, de elértettem Edvarda pillantását. Nem vagyok gazdag ember, a
magam erejéből lettem azzá, aki vagyok és megszámolom a pénzt, mielőtt
kiadnám. Továbbmentem hát az asszony mellől és azt gondoltam: ha már
fizetni kell az asszonyért, hadd fizessen Edvarda, vagy az apja, nekik
több a pénzük, mint neked. És Edvarda valóban uj jegyet váltott az
asszonynak. Ilyen dolgokban nagylelkü ő, oh, a szive igen lágy, de én
láttam a szemén, a nézésén, hogy azt várta, én váltsak kajütöt az
anyának és a kicsikének. Mi volt tovább? Az asszony fölállott és
megköszönte a segitséget. Edvarda rám mutatott: Ne nekem köszönje, hanem
annak az urnak, – mondta. Mit szól ehhez? Eltürtem, hogy köszönetet
mondjon az asszony nekem is, nem felelhettem neki semmit és hagytam,
menjen az utjára. Látja, ez egy eset csupán, de többet is
elbeszélhetnék. És ami a hajóslegény öt tallérját illeti, bizonyos, hogy
azt is ő adta neki. Ha ön tette volna, bizonyosan a nyaka közé ugrik;
előkelő urnak kellett volna lennie, aki vidám szivvel kész az áldozatra
egy kitaposott cipőért; az illik bele az ő fantáziájába, ilyennek
képzeli ő a maga emberét. Mert ön nem tette meg, megtette ő és pedig a
maga nevében. Ilyen ő: esztelen és számitó egyszerre.

– Azt hiszi, hogy senki sem nyeri el őt?

– Szigoruan kell bánni vele! – felelte kitérőn a doktor. Nagyon rosszul
van, hogy mindenben szabad a keze, megtehet mindent, amire kedve van és
annyiszor diadalmaskodik, ahányszor épen jólesik neki. Az emberek
hódolnak előtte, nem mutatkoznak közönyösnek szemben vele és mindig akad
valaki, akin érvényesitheti hatalmát. Megfigyelte ön, hogy miként bánok
vele? Mint egy iskolás lánnyal; fölügyelek rá, javitgatom a botlásait és
mindig sarokba szoritom a kérdéseimmel. Azt hiszi talán, hogy ő nem érti
ezt? Óh, ő nyakas és büszke és az én bánásmódom folyton sérti őt; ám ő
sokkal büszkébb, semhogy megmutatná, hogy megsértették. Ám igy kell
bánni vele. Amikor ön ideérkezett, már egy esztendeje ezzel a módszerrel
bántam vele, már hatottam is rá, sirni kezdett a boszuságtól és
gyötrődéstől és már kezdett megokosodni. Akkor jött ön és ön szétrombolt
mindent. Igy van ez; az egyik hidegen bánik vele és akkor jön valaki,
aki térdre rogy előtte; ön után bizonyára egy harmadik jön; ki tudja.

Ohó, gondoltam, a doktor meg akar boszulni valamit és azt mondtam:

– Mondja most azt, doktor, miért vett annyi fáradtságot, hogy mindezt
közölje velem? Segitsek talán kordában tartani Edvardát?

– Egyébként olyan forró ő, mint valami vulkán! – mondta a doktor
anélkül, hogy ügyelt volna a szavaimra. – Azt kérdezte, hogy senki nem
hódithatja meg őt? Óh, dehogy, miért ne? Ő hercegre vár, de az nem jön,
ujból meg ujból csalódás éri, magáról is azt hitte, hogy herceg,
bizonyosan azért, mert olyan a szeme, mint valami hatalmas állaté, haha!
Hallja, hadnagy ur, ön mindenesetre jól tette volna, ha magával hozza az
uniformisát. Annak lenne most jelentősége. Miért ne hódithatná meg
valaki őt? Én reszketni láttam valaki után a kezét, akinek jönni
kellene, aki magával vinné, elvinné és uralkodna a testén, a lelkén.
Igen. Ám annak messziről kell jönni és egy napon, mint valami rendkivüli
lénynek fölbukkanni itt. Ugy tünik, hogy Mack ur expedicióra ment és
valami rejlik az utazás mögött. Egyszer már egy idegen ur kiséretében
jött haza Mack ur egy ilyen utazásból.

– Egy ur kisérte?

– Igen, de az az ur nem vált be, – kacagott fájdalmasan a doktor. – Az
én koromban volt az az ember; sántikált az is, épen, mint én. Az nem a
herceg volt.

– És hová utazott? – kérdeztem a doktort és erősen a szeme közé néztem.

– Hová utazott? Innen? Azt nem tudom, – felelte zavarodottan. – No,
meglehetősen soká untattuk egymást. Egy hét multán pompásan szaladgálhat
az erdőben. A viszontlátásra.


XIX.

Női hangot hallottam a kunyhóm előtt, a vér fejembe szökött: Edvarda
hangja volt.

– Glahn, Glahn, beteg? – Azt hallottam.

Mosónőm az ajtóból válaszolt:

– Óh, csaknem egészséges már.

Ez a »Glahn, Glahn« keresztüljárta a velőm, a csontjaim; kétszer
mondotta a nevem; megreszkettetett ez és az ő hangja is csengő, de
megindult volt.

Kopogás nélkül nyitott be az ajtómon, belépett és hosszan nézett rám.
Egészen olyan volt, mint a régi napokban; a sokszor szinezett bluza volt
rajta és a kötényét mélyebbre huzta, hogy hosszabbnak tünjön a dereka.
Egyszerre láttam mindezt és a szeme, a barna arca, a homlokára magasan
ivelt szemöldöke, igen nagy hatással volt reám és zavarodottá tett
teljesen. Én megcsókoltam őt, gondoltam. Fölálltam és állva maradtam.

– Ön föláll, ön állva marad? – mondta. Üljön le kérem, a maga lába
rossz, hiszen meglőtte. Jó isten, de hogy történt az? Csak most
értesültem róla! Egész idő alatt azon töprengtem, hol marad Glahn, miért
nem jön. Nem tudtam semmiről. Ő meglőtte magát, ez néhány hét előtt
történt és én az egészről nem tudtam meg semmit. Hogy van mostan? Igen
sápadt mostan, alig ismerek magára. És a lába? Sánta marad? A doktor azt
mondja, hogy nem lesz sánta, köszönetet mondok istennek érte. Remélem
megbocsájt, hogy minden bejelentés nélkül törtem magára; inkább
futottam, mint jártam…

Rámhajolt, közel volt hozzám és lehelletét az arcomon éreztem,
utánanyultam a kezemmel. Ekkor följebb emelkedett. A szeme könnyes volt
még.

– Ugy történt, – motyogtam – a puskát a sarokba akartam állitani,
forditva tartottam, a cső nyilását lefelé; ekkor egyszerre lövést
hallottam. Véletlenség volt.

– Véletlenség? – elgondolkodott és bólintott a fejével. – Hadd lássam
csak, a ballába. De miért épen a bal? Igen… véletlen volt.

– Igen, tiszta véletlen – vágtam közbe. – Honnan tudhatnám, hogy miért
épen a bal? Maga is láthatja; igy tartottam a puskát, a jobb lábam tehát
nem is sebesülhetett meg. Tényleg, cseppet sem volt kellemes.

Elgondolkodottan nézett rám.

– Nos, ön tehát a javulás utján van. – Mialatt ezt mondta, szétnézett a
kunyhóban. – És enni-innivalót miért nem tőlünk hozatott? Miből élt
tulajdonképen?

Még néhány percig beszélgettünk, azután megkérdeztem:

– Amikor bejött, megindult volt az arca, a szeme ragyogott és kezet
adott nekem. A szeme most közönyös lett, tévedek talán?

Szünet.

– Az ember mindig nem lehet egyforma.

– Most az egyszer mondja csak – szóltam – mit tettem mostan, mit tettem,
ami rosszul esett magának? A jövőre utmutatóul szolgálhat ez nekem.

Kinézett az ablakon, elnézett a távol horizont felé, ott állott, oly
álmodozón nézett maga elé, én mögötte állottam és ő válaszolt, anélkül,
hogy hátrafordult volna:

– Semmit, Glahn! Az embernek gondjai vannak néha. Haragos most ön? Ne
feledje el, némelyek keveset adnak és ez sok az ön számára, mások
mindent önnek ajándékoznak és ez nincs semmi hatással önre; ki adott
többet tehát? Ön rosszkedvü lett a betegsége alatt. Tulajdonképen mint
is történt, hogy mi most erről beszélgetünk. Rám nézett hirtelen, az
öröm festette meg arcát és ezt mondta: Ám ön egészséges lesz nemsokára.
A viszontlátásra tehát!

Kezet nyujtott.

Ekkor az jutott eszembe, hogy nem fogadom el a kezét. Fölemelkedtem,
kezem keresztbe fontam és meghajoltam mélyen; igy akartam megköszönni az
ő szeretetreméltó látogatását.

– Bocsásson meg, hogy nem kisérhetem el.

Amikor elment, leültem ujból és elgondolkodtam a történteken. Levelet
irtam és azt követeltem, hogy rögtön küldjék utánam az uniformisom.


XX.

Első nap az erdőben.

Eleven, boldog voltam; közel jött hozzám minden állat és megnézett
valamennyi. A falombokon bogarak ültek és némelyik lebukott az utra. Üdv
néktek! – gondoltam. Az erdő hangulata magával ragadta a fantáziámat;
sirtam az örömtől és lényem szinte föloszlott a hálaadásban. Te
otthonom, te jóságos erdő, isten csendje te, igaz szivemből mondom…
Szünetet tartottam, elfordultam minden irányba és sirva neveztem nevükön
a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat. A másik irányba
néztem és üdvözöltem ezeket ugyane sorrendben. Felnéztem a hegyekre és
mintha csak hivásra válaszoltam volna, ugy gondoltam: Igen, jövök már!
Magasan odafönn fészkelt a törpesólyom és én tudtam, merre van a fészke.
Ám amikor a keringelő törpesólyomra gondoltam, messze-messze dolgok felé
szállt a fantáziám.

Déltájban kicsónakáztam, és a kikötőn tul, kis szigeten szállottam
partra. Sok lilaszinü virág volt itt, magas szárakon és a szárak
térdemet verdesték. Csudálatos növények, málnabokrok között tapostam; a
fü durva, érdes volt, állatot nem láttam semerre és talán ember se volt
e szigeten. A tenger szeliden verődött a sziget partjaihoz és a vizpára
ködbe burkolt valósággal; messziről – messziről hangosan kiáltozott a
sok parti madár. A tenger ugy fogott körül minden oldalról, akár az
ölelés, áldott legyen az élet, a föld és az ég, áldottak legyenek az
ellenségeim, ebben az órában alázatos akarok lenni a legádázabb
ellenségem iránt is és meg akarom áldani a saruja szijját…

Hangos ének szállt felém Mack ur bárkái egyikéről és a lelkem napfénnyel
telt meg az ismerős hang hallásán. A kikötőhidhoz eveztem, elhaladtam a
halászkunyhók előtt és hazamentem az otthonomba. A nap lement,
megvacsoráztam, a vacsorám megosztottam Asopussal és elindultam az
erdőbe. Szelid szellő csapódott nesztelen az arcomnak. Áldott légy,
mondottam a szellőnek, áldott légy, mert arcomnak szállasz és
hálaadásként meghajol előtted ereimben a vér. Asopus térdemre tette az
egyik lábát.

Fáradtság hatalmasodott el rajtam és elaludtam.

Ging-galang. Harang-szó? Néhány mértföldnyire a tengerben egy hegy
állott. Két imát mondottam, egyet Asopusért, egyet magamért és
megindultunk a hegyre. A kapu becsukódott mögöttünk, lökés rázott meg és
fölébredtem.

Lángolón vörös ég, a nap fejem fölött állt és a szemem kápráztatta, és
az ég és a horizont lázongott a világosságban. Asopus és én árnyékban
haladtunk. Csend mindenfelé. Nem, mi nem alszunk tovább, mondtam
Asopusnak, vadászni indulunk, a nap vörösen süt le ránk és mi nem
megyünk a tenger közepén álló hegyre… Csudálatos hangulatok éledtek
életre bennem és fejembe szállott a vér. Kimerülten és fáradtan még, azt
éreztem, hogy megcsókol valaki, ajkamon éreztem a csókot. Körülnéztem,
nem láttam senkit. Iselin! – mondottam. A fü zizegett, lomb is lehetett,
amely lehullott a fáról, de lépés is lehetett. Sóhaj szállt át az erdőn;
ez Iselin lélekzetvétele volt talán, gondoltam. Ezekben az erdőkben
kóborolt Iselin és itt hallgatta meg a sárgacsizmás, zöld hajtókásvadász
esdeklését. Künn, két mértföldnyire innen, a kastélyában ül ő, az
ablakban ül négy emberöltő óta már és hallgatja, hogy az erdőkben
köröskörül mint zengenek a kürtök. Rénszarvasok, farkasok, medvék voltak
itt és sok-sok vadász; ezek látták felnőni őt és a legdélcegebb közülök
érte epedett. Egy látta a szemét, másik hallotta a hangját; ám egy éjjel
fölkelt egy álmatlan legény, furót vitt magával, a furóval megfurta
kamrája ajtaját és meglátta az ő teste selymét. Mikor ő tizenkét éves
lett, eljött Dundas. Dundas skót volt, halakkal kereskedett, a tengeren
sok hajója járt és egy fia is volt. Mikor Iselin tizenhat éves lett,
akkor nézte meg először az ifju Dundast. Ez volt az első szerelme…

Ilyen csudálatos hangulatok szállottak testemen át és miközben ott
ültem, oly nehéz lett a fejem; lehunytam a szemem és megint éreztem
Iselin csókját. Iselin, te itt vagy, te az élet szeretője, itt vagy és
fa mögé állitottad Dideriket?… És mindig nehezebb és mindig nehezebb
lett a fejem és ringtam az álom hullámain.

Hallo! Halló! Egy hang beszélt, mintha uj érzék énekelt volna a
véremben; Iselin hangja ez.

Aludj, aludj. Mig alszol, beszélni akarok veled a szerelmemről, beszélni
akarok az első éjszakámról. Emlékszem még, elfeledtem bezárni az ajtóm;
tizenhat éves voltam, tavasz volt és szelid szellők jártak; akkor jött
Dundas. Olyan volt, mint egy szarvas, oly büszkén jött. Vadászat előtt
találkoztam vele, huszonöt éves volt akkor és messzi utról jött; oldalam
mellett ődöngött a kertben és mikor megérintett a karjával, szeretni
kezdtem őt. Két lázvörös folt támadt a homlokán és én szerettem volna
megcsókolni ezt a két foltot.

Este, vadászat után, elmentem, körülnéztem a kertben és attól féltem,
hogy nem találkozom véle többet. Csendesen magam elé susogtam a nevét és
attól féltem, hogy meghallja ő. Ekkor előbukkant a bokrok közül és azt
sugta: Ma éjjel! Egy óra után! Azután eltünt.

Ma éjjel. Egy óra után. Mit akart mondani ezzel? – gondoltam. Nem
értettem. Azt akarta mondani talán, hogy ma éjjel, egy óra után
elutazik? De mit érdekel az engem, hogy utazik-e ő?

Ekkor történt, hogy elfeledtem bezárni az ajtóm…

Egy órát ütött és belépett ő.

– Nem volt bezárva az ajtóm? – kérdeztem.

– Majd bezárom! – mondta ő.

És ő bezárta az ajtót és elzárt minket.

Féltem, hogy lármát csap a nagy csizmájával.

– Ne költsd föl a cselédem! – mondtam. A recsegő széktől is féltem és
mondtam: – Nem, ne üljön székre, az recseg.

– Szabad az ágyadra ülnöm? – kérdezte.

– Igen, – mondtam.

Ám csak azért mondtam ezt, mert recsegett a szék.

Az ágyamon ültünk. Elhuzódtam tőle és ő utánam nyomult. A földre ültem.

– Te fázol, – mondta és megfogta a kezem. Nemsokára azt mondta: –
Mennyire reszketsz! – és körülölelt a karjával.

Melegem lett a karjaiban. Igy ültünk egy ideig. Kukorékolt egy kakas.

– Hallod, – mondta – kakas kukorékol, reggel lesz mindjárt.

Megérintett és megbabonázott az érintéssel.

– Ha egész bizonyos vagy benne, hogy a kakas kukorékolt, – dadogtam.

Megint kigyulni láttam homlokán a két lázvörös foltot és föl akartam
emelkedni. Visszatartott; ekkor megcsókoltam a két lázvörös foltot a
homlokán és behunytam előtte a szemem…

Azután reggel lett, nappal volt már. Amikor fölébredtem, nem ismertem rá
a kamarám falaira; fölállottam és nem ismertem meg a magam kis cipőit;
valami végigáramlott rajtam. Mi lehet az, ami végigáramlik rajtam? –
gondoltam és mosolyogtam. És mennyit ütött a harang mostan? Nem tudtam
semmit és csak arra emlékeztem, hogy az este elfeledtem bezárni az
ajtót.

A cselédem jött.

– Virágaidnak nem adtál vizet! – mondta.

Megfeledkeztem a virágaimról.

– Te elszakitottad a ruhád! – mondta tovább.

Hol szakitottam el a ruhám? – gondoltam nevető szivvel; ezt bizonyosan
ma éjjel tehettem.

A kertajtó előtt kocsi haladt el.

– A macskád pedig nem kapott enni! – mondta a cseléd.

Ám én megfeledkeztem virágról, ruháról, macskáról és azt kérdeztem:

– Dundas az, aki künn jár? Mondd neki, hogy rögtön jőjjön hozzám, mert
várom őt, valami… valami… És magamban azt gondoltam: Ha bejön, vajjon
megint bezárja maga mögött az ajtót?

Ő kopogott. Bebocsátottam őt és a reteszt én toltam vissza, hogy
szolgálatára lehessek.

Iselin! kiáltott ő és tovább egy percnél csókolta a szám.

– Én nem küldtem követet utánad! susogtam.

– Nem küldött? kérdezte.

Megint zavarodott lettem és azt mondtam:

– De igen, én követet küldtem utánad és kimondhatatlanul vágyódtam
utánad. Maradj egy ideig.

És nagy szerelmemben behunytam a szemem. Ő nem bocsájtott el, én
megroskadtam és elrejtőztem a mellén.

– Ugy tetszik nekem, megint a kakas kiáltott! mondta és hallgatózott.

Ám én hallottam, hogy mit mondott és olyan hangosan, amint csak tudtam,
szakitottam félbe őt:

– Nem, hogy gondolnád, hogy a kakas kiáltott volna. Semmi kukorékolás
nem volt!

Ő megcsókolta a mellem.

– Csak egy tyuk volt, amelyik kiáltott, mondtam az utolsó pillanatban.

– Várj egy kissé, elreteszelem az ajtót, mondta és fölakart emelkedni.

Visszatartottam és a fülébe susogtam:

– Be van reteszelve…

Este lett és akkor Dundas elment. Valami boldogság ömlött el rajtam. A
tükör elé állottam és két szerelmes szem nézett reám; valami vonzó volt
a szememben és a szivem körül egyre áradt, egyre nőtt a megelégedés.
Istenem, ilyen szemmel soha nem néztem magamra és nagy szerelmemben
megcsókoltam a tükörben az ajkam…

Ám én csak az első éjszakámról beszéltem neked és azt követő reggelről,
meg estéről. Egyszer majd, valamikor Svend Herbiesenről is beszélek
neked. Őt is szerettem, egy mértföldnyire lakott innen, szigeten, a
tengeren és nyári éjszakákon én mentem hozzá, mert nagyon szerettem őt.
Stummerről is szeretnék beszélni neked. Ő pap volt és én szerettem őt.
Mindenkit szerettem…

Szunnyadásomban egy kakas kiáltását hallottam Sirilundból.

Hallod, Iselin, nékünk is kukorékol a kakas! Örömtől telten kiáltottam
és kinyujtottam a karom. Fölébredtem, Asopus már futkározott körülöttem.
Előre! mondottam égőn a nyugtalanságtól és tétován néztem körül: nem
volt itt senki, nem járt erre senki! Kimerülten tértem haza. Reggel volt
és a sirilundi kakas még mindig kiáltozott.

Kunyhóm mellett egy asszony állt, Éva volt. Kötél volt a kezében és fát
szedni indult az erdőbe. Életöröm sugárzott a fiatal leányról, melle
hevesen emelkedett és sülyedt és a nap bearanyozta alakját.

– Nem szabad, hogy azt gondoljam… hebegte.

– Mit ne gondoljak, Éva?!

– Nem azért jöttem, hogy találkozzam magával, csak erre vitt az utam…

És sötét pirosság vonult az arcán át.


XXI.

A lábam igen gyakran kényelmetlenséget és fájdalmat okozott; éjenként
gyakran sajgott és ébren tartott engem, néha hirtelen szurások jöttek,
amik jólestek és ha az idő megváltozott, a sebesült lábom csupa köszvény
volt. Sok napon tartott ez igy, ám mégse lettem sánta.

Elmultak a napok.

Mack ur visszaérkezett és nékem tudomást kellett vennem erről az
eseményről. Visszavette tőlem a csónakját és nagy zavarba hozott engem
ezzel, mert tartott még a vadászati tilalom és nem volt mit lőnöm. Ám
mégis; minden további nélkül, miért rabolta el a csónakom? A következő
reggelen Mack ur két halászlegénye kievezett egy idegennel.

A doktorral találkoztam.

– Elvették a csónakom! mondtam.

– Egy idegen jött ide, mondta. Minden reggel kiviszik a tengerre és csak
este térnek vele vissza. A tenger mélységeit kutatja.

Az idegen finn volt; Mack ur véletlenül találkozott vele a hajó
födélzetén; a Spitzbergákról jött és egész sereg osztrigát meg másfajta
apró tengeri állatot hozott magával; bárónak ismerték őt. Mack ur
házában elegáns szalont és kis hálószobát kapott. Nagy föltünést
keltett.

Nincs husom, gondoltam, és este kérhetnék valami ennivalót Edvardától.
Elsétáltam Sirilundba. Rögtön észrevettem, hogy uj ruha van rajta, ugy
tünt, mintha megnőtt volna; a ruhája egészen hosszu volt.

– Bocsásson meg, hogy ülve maradok, mondta röviden és hidegen és felém
nyujtyotta a kezét.

– Leányom sajnos, nincs jól! mondta Mack ur. Meghült, vigyázatlan volt…
Valószinüen a csónak miatt jött? Kénytelen vagyok egy másikat
kölcsönözni önnek, egy ladikot, nem uj ugyan, de ha ön szorgamasan
meritgeti… Igen, házunkban egy tudós ember vendégeskedik és látja egy
ilyen ember… Nincs sok fölös ideje, szorgalmasan dolgozik egész napon át
és csak este jön haza. Ne menjen el kérem, mielőtt ő jönne, megfogja
látni őt, igen érdekes lesz önre, ha megismerkedik vele. Itt a névjegye,
cimeres, ő báró. Igen kedves ember. Egészen véletlenül találkoztam vele.

Aha! gondoltam, tehát nem hivnak meg vacsorára. Istennek hála, csupán
látogatóba jöttem ide, elmehetek haza is, hiszen van otthon még egy
kevés husom. Akad még valami ennivaló. Nahát.

Megjött a báró. Alacsony, körülbelül negyvenéves ember, arca keskeny
volt és hosszu, pofacsontjai kiállottak és ritka, fekete szakálla volt.
Tekintete szurós, átható volt, de igen erős szemüveget viselt.
Inggombjain is ott hivalkodott az ötágu korona. Kissé meghajoltan járt
és sovány kezein kiduzzadó kék erek voltak; körmei azonban sárga érchez
hasonlitottak.

– Örvendek hadnagy ur. Régen itt van már hadnagy ur?

– Néhány hónapja!

Igazán kellemes ember. Mack ur megkérte, hogy beszéljen az osztrigákról,
a tengeri rákokról és ő készségesen vállalkozott erre, azután
megmagyarázta a szirtlakók sajátos beszédmodorának okát, bement a
terembe és mutatóba hozott néhány darabot a Fehér tengeren való
fogásából. A jobb mutatóujját állandóan magasra emelgette a levegőbe és
aranykeretü szemüvegét állandóan le meg föltologatta az orrán. Mack ur
nagymértékben érdeklődött minden iránt. Egy óra mult el.

A báró az én balesetemről beszélt, arról a szerencsétlen lövésről. Hogy
meggyógyultam-e már? Valóban? Igen örült neki.

Arra gondoltam, hogy ki beszélhetett a balesetemről. Megkérdeztem:

– Ki beszélt báró urral a balesetemről?

– Ki… igaz, ki is volt az? Mack kisasszony, gondolom. Nem ugy van, Mack
kisasszony?

Edvarda lángolón vörös lett.

Olyan kifosztottlelküen jöttem ide; néhány nap óta földig nyomott a
tompa kétségbeesés; ám az idegen utolsó szavainál – mégis
keresztülfutott rajtam az öröm. Nem néztem meg Edvardát, de azt
gondoltam: köszönöm neked, hogy beszéltél rólam, köszönöm, hogy
nyelveddel érintetted a nevem, köszönöm még akkor is, ha a nevem örökre
jelentőségtelen marad is számodra Jó éjt.

Elbucsuztam. Edvarda most ülve maradt és a formaság kedvéért a
rosszullétével mentegetőzött. Közönyösen nyujtotta felém a kezét.

Mack ur élénk beszélgetésben volt a báróval. A nagyapjáról beszélt, Mack
Konrádról:

– Nem tudom, mondottam-e már a báró urnak, ezt a tüt Károly János
sajátkezüleg tüzte a nagyapám mellére.

Leértem a lépcsőre, senki sem kisért ki. Mialatt áthaladtam,
betekintettem a terembe; magasra nyultan az ablakban állott Edvarda, két
kezével a függönyöket huzta széjjel és kinézett. Elfeledtem köszönni,
elfeledtem mindent; az elragadtatás áramlata dőlt át rajtam és gyorsán
távoztam.

Mikor elértem az erdőt, igy szóltam magamhoz: Halt! Várj egy pillanatig!
Istenre az égben, ennek véget kell vetni! Melegem lett a dühtől és
sóhajtottam. Ah, nem volt többé büszkeség bennem; bőségesen számitva,
egy hétig élveztem Edvarda kegyét, most már régen vége az egész
históriának és én még ma sem tudtam e szerint berendezkedni. Mostantól
kezdve visszaveszem tőle a szivem; por, levegő, föld legyen az utamon,
istenre az égben…

Itt kószálsz tehát, az életed keserited egy iskolásleány miatt és az
éjszakáid könyekkel telik. És a te fejed fagyasztó szél fogja körül,
borzongató, erős szél. Az éj pedig csudálatos kétségben ragyog és hivnak
a hegyek. Jőjj, Asopus, hopplá!


XXII.

Egy hét mult el. A kovácstól béreltem csónakot és addig halásztam, amig
csónakomban ficánkolt a vacsorám. Ha este visszajött a tengerről a báró,
mindig Edvardával volt együtt; egyszer a malomnál is láttam őket. Egy
este a kunyhóm előtt haladtak el, lassan visszahuzódtam az ablaktól és
minden eshetőségre való tekintettel, bezártam az ajtóm. Egyébként pedig
semmi hatással nem volt reám, hogy igy együtt láttam őket; a vállamat
vontam. Egy másik este az uton találkoztunk és köszöntöttük egymást;
hagytam, hadd köszönjön a báró előbb, én mindössze két ujjal nyultam a
sapkámhoz. Csöndesen mentem tovább és közönyösen néztem rájuk.

Megint elmult néhány nap.

Mennyi este, hosszu nap mult el mostan. Valami nyomott hangulat
uralkodott rajtam és a lelkem céltalanul csapongott a tárgyakon; még a
barátságos, szürke kő ott a házam mellett, még az is olyan hatással volt
reám, mint a kin és kétségbeesés. Eső volt a levegőben; a fülledtség
formálisan elém állt és követett, amerre léptem; lábamban bent ült a
köszvény; reggel láttam, hogy Mack ur egyik lova beleharapott a
zabolájába; mindennek megvolt a jelentősége reám. A legjobb, amit
tehettem, nagy huskészlettel látni el a házam, mielőtt bekövetkezne az
esős idő.

Megkötöztem Asopust, előszedtem halászszerszámaim, vállamra akasztottam
a puskát és megindultam a kikötőhid felé. Igen furcsán éreztem magam.

– Mikor jön a postahajó? kérdeztem egy halásztól.

– A postahajó? Az csak három hét multán jön, mondta.

– Az uniformisom várom, mondtam.

Ezután Mack ur egyik halászlegényével találkoztam, kezet fogtam vele és
azt mondtam:

– Mondja az isten szerelmére, Sirilundban nem játszanak whistet többé.

– Óh, dehogy nem. Gyakran.

Szünet.

– Néhány nap óta nem nézhettem át, mondtam.

Kieveztem a magam halászvizére. Az idő igen kellemetlen volt, a
szunyogok rajokba csoportosultak és egész idő alatt dohányoznom kellett,
hogy megmeneküljek tőlük. A lazac horogra akadt, kettős horoggal
halásztam, igy tehát igen jó fogást csináltam. Hazatértemben két alkát
lőttem.

Amikor a kikötőhidhoz értem, a kovácsot láttam állani ott. Nagy munkában
volt. Ekkor egy ötlet futott át rajtam és megkérdeztem:

– Nem kisérne el hazáig?

– Nem lehet, mondta. Mack ur éjfélig adott munkát nekem.

Bólintottam és azt gondoltam, hogy ez rendben van igy.

Vállamra vetettem a zsákmányom és a kovács háza felé vágtam otthonomnak.
Évát egyedül találtam.

– Annyira szivből vágyakoztam utánad! mondtam. Megindult voltam, amikor
ránéztem és ő alig tudott rámnézni a meghatottság miatt. Kerestem a
fiatalságod és a szelid szemed, mondtam. Büntess meg ma hát, mert valaki
másra többször gondoltam, mint te reád. Hallod, azért jöttem csupán,
hogy láthassalak, te jó vagy hozzám, én szeretlek téged. Hallottad, mint
hivtalak az elmult éjjel?

– Nem! felelte.

– Én Edvarda, a kis Edvarda után kiáltottam, de te reád gondoltam. Végre
fölébredtem. Egész bizonyosan te rád gondoltam, de meglehet, hogy
Edvarda nevét kiáltottam. Ám ne engedd, hogy tovább beszéljek róla.
Istenem, te vagy Éva, te vagy az én kedves lánykám. Olyan piros ma az
ajkad és a lábad szebb, mint Edvarda lába. Nézd csak meg. Fölemeltem a
szoknyáját és megmutattam neki a saját lábát.

Olyan öröm futott át az arcán, amelyhez hasonlót még sohasem találtam
rajta. Elakart fordulni, de meggondolta és karját a nyakam körül fonta.

Mult az idő. Beszélgettünk, egész idő alatt a hosszu padon ültünk és sok
minden dologról beszéltünk. Azt mondtam:

– Elhiszed nekem, hogy kis Edvarda még mindig nem tanult meg beszélni;
ugy beszél, mint valami gyermek, egyszer azt mondta: »jobban
szerencsés«, én magam hallottam. Azt hiszed, hogy szép a homloka? Én nem
találom. Borus a homloka. Különben a kezét sem mossa.

– Hiszen azt mondtad, hogy ne beszéljünk többé róla!

– Csakugyan. Szórakozottságból történt.

Megint elmult egy kis idő. Gondoltam valamire és azért hallgattam.

– Miért könnyezik a szemed? kérdezte Éva.

– Egyébként csakugyan szép a homloka, mondtam és a kezei mindig tiszták.
Csupán véletlenség volt, hogy egyszer piszkosak voltak. Nem akartam
semmi rosszat mondani. Nemsokára hevesen és összeharapott fogakkal
folytattam: Fáradtan ülök és rádgondolok Éva. Ám ugy tetszik nekem, hogy
te talán nem is hallod, amit most el akarok beszélni neked. Amikor
Edvarda először látta Asopust, azt mondta: »Asopus az egy tudós volt,
frigiai«. Nem bolond dolog ez? Mindezt ugyanaz nap olvasta valami
könyvben; meg vagyok győződve.

– Igen, mondta Éva, és azután?

– Ahogy emlékszem, azt is mondta akkor, hogy Asopus tanitója Xanthus
volt. Ha-ha-ha.

– Ja, ugy.

– Az ördögbe is, az mégis mulatságos, hogy valaki társaság előtt mondja,
hogy Asopus tanitója Xanthus volt? Ám te rosszkedvü vagy ma, Éa,
különben betegre nevetted volna magad.

– De igen, csakugyan komikusnak találom! mondta Éva és elkezdett
kényszeredetten nevetni. Ám én nem értem ezt olyan jól, mint te! mondta.

Hallgattam és gondolkodtam, hallgattam és gondolkodtam.

– Kedvesebb neked, ha csöndesen ülünk és nem beszélünk semmit? kérdezte
szeliden Éva. A jóság a szeméből sugárzott és kezével végigsimitotta a
hajam.

– Te jó, te jóságos lélek! tört ki belőlem és magamhoz szoritottam.
Bizonyos vagyok benne, hogy a szerelem hajt feléd, jobban és jobban
szeretlek téged; és ha elutazok innen, hát velem fogsz jönni. Majd
meglátod. Eljöhetsz velem?

– Igen! felelte.

Ugyszólván nem is hallottam »Igen« szavát, de éreztem a lélekzetvételén,
éreztem rajta, vadul öleltük egymást és eszméletlenül adta oda magát.

Egy órával később bucsuzásul megcsókoltam Évát és elmentem. Az ajtóban
Mack urral találkoztam.

Mack urral magával.

Megrándult a válla és bemeredt a szobába, ott állott a küszöbön és a
szobába meredt. Na! mondta, de ismételni nem tudta ezt, annyira
megzavarodott.

– Ön bizonyára nem remélte, hogy itt találkozunk? mondtam köszöntve őt.

Éva nem mozdult.

Mack ur ujból megrázkódott, de összeszedte magát, csodálatos biztonság
áradt át rajta és beszélni kezdett:

– Ön téved, én épen önt kerestem. Figyelmessé akarom tenni önt arra,
hogy április elsejétől augusztus tizenötödikéig a haltelepek környékén,
egy nyolcad mértföldnyi területen nem szabad lőni. Ön ma két madarat
lőtt az egyik szigeten; látták önt.

– Két alkát lőttem! mondtam egészen leverten. Tisztában voltam vele,
hogy ennek az embernek igaza van.

– Két alka vagy két pinguin, egyre megy. Ön tilos területen vadászott.

– Ezt elismerem, mondtam. Ám mindez csupán e pillanatban jutott eszembe.

– Ám mindez előbb is eszébe juthatott volna.

– Én már májusban is kilőttem és pedig a puskám mindakét csövét és pedig
ugyanazon a helyen. Akkor volt, amikor a szigetre mentünk. Az ön
határozott kivánságára történt.

– Az egészen más! mondta Mack ur kurtán.

– Na hát az ördögbe is; ön mindenesetre tudja, hogy mit akar tenni!

– Mindenesetre!

Éva fölkészült. Amikor elindultam, elment hazulról ő is, kendőt csavart
a nyaka köré és láttam, hogy a szin felé veszi utját. Mack ur hazafelé
ballagott.

Gondolkodtam a históriáról. Micsoda kellemetlenség, mint menekülök ki a
csávából! Milyen szuró volt a szeme! Egy lövés, két lövés, két alka,
pénztárca, birság! Ezzel azután mindent elvégeztem Mack urral és háza
környékével. Alapjában mindent rendkivül nyugodtan fogadtam.

Nagy cseppekben esni kezdett, lágy cseppekben hullott az eső. A fecskék
közvetlenül a föld szine fölött röpködtek és amikor hazatérve, szabadon
bocsájtom Asopust, füvet eszik. A szél zugni kezdett.


XXIII.

A tenger mértföldnyire van alattam. Zuhog az eső, fönt vagyok a
hegyekben és egy nagy szikla alá menekültem a megázás elől. Pipáztam
kurta, kis pipámból, egyik pipáról a másikra gyujtottam rá és ha
gyujtóval közeledtem hozzá a dohány mindannyiszor csomósan emelkedett,
mint a kicsiny féreg emeli föl homokból a fejét. A gondolataim is
zürzavarosan éltek az agyamban. A földön előttem egy csomó száraz ág
hevert, egy szétcibált fészek maradványai. És amilyen ez a madárfészek
volt, olyan volt az én lelkem.

Ma is emlékszem a nap és a következő napok minden legkisebb élményeire.
Hahó! milyen rossz kedvem volt akkor…

Itt ülök a hegyekben és a tenger, a szél nyugtalankodik, a szél, a
zivatar egybeolvad és borzalmasan panaszkodott a fülemben. Messzi
távolban pici bárkák és yachtok voltak láthatók, amint dagadt
vitorlákkal haladtak; a födélzeten emberek vannak, bizonyosan igyekeznek
valahová; isten tudja, hová igyekszik minde sok ember! gondoltam. A
tenger tajtékosan emelkedik a magasba és harsog, harsog; mintha nagy,
dühös alakokkal népesedett volna be, amelyek tagjaik csapdosásával
törnek egymásra, nem ez tizezer tomboló ördög ünnepe; ördögöké, akik
hónuk alá dugják a fejüket, a fejüket megcsavarják a testük körül és a
tengert fehérre verik szárnyaik hegyével. Messzi, messzi künn egy
szirtsziget feküdt és e szigetről a hatalmas, fehér tengerember
emelkedett föl és fejét egy oldalt hajtott hajó mögött emelgette; a
hajót a tenger felé kormányozta a szél, a tenger felé, ki a tomboló
tengerre…

Örvendek, hogy egyedül vagyok, hogy senki nem láthatja, a szemem,
bizalommal, szeretettel ölelem át a sziklafalat és tudom, hogy nem áll
mögöttem senki és hátulról nem figyeli meg senki a mozdulataimat. Egy
madár szállt el a hegy fölött és ijedt kiáltást hallatott; ugyane
pillanatban nem messzi tőlem megingott egy sziklatömb és legörgött a
tengerbe. Csöndesen ültem jó időn át a helyemen, nyugalomba sülyedtem és
a kényelmesség meleg érzése áramlott át rajtam, amiért itt, a biztos
helyen ülhetek mialatt künn zuhog az eső. Begomboltam a kabátom és
köszönetet mondtam istennek a meleg kabátért. Mult az idő és én
elaludtam.

Délután lett, hazamentem, bár még mindig esett az eső. Ekkor valami
rendkivüli történt velem; Edvarda jött szembe az ösvényen. Teljesen
átázott volt, mintha már hosszu ideje kószálna az erdőben, de azért
mosolygott. Nos! gondoltam rögtön, haragos lettem, reszkető ujakkal
megragadtam a puskám és ugy mentem feléje, bár ő mosolygott.

– Jó napot! köszöntött rám.

Vártam, mig néhány lépéssel közelebb jutottam hozzá és ekkor mondtam:

– Üdvözlöm, szép szüz!

Ő meghökkent a tréfálkozásomon. Óh, én nem tudtam, hogy mit mondtam.
Rejtelmesen mosolygott és nézett engem.

– A hegyekben volt ma? – kérdezte. Akkor megázhatott. Van egy kendőm; ha
akarja, én szivesen nélkülözöm… Nem, de hiszen nem ismer rám! Lehunyta a
szemét és bólintott a fejével.

– Egy kendőt? – feleltem és reszkettem a dühtől, meg a csodálkozástól.
Ám én inkább egy kabátot adhatnék, akarja, hogy kölcsönadjam? Én
nélkülözhetem; én szivesen kölcsönadtam volna bárkinek, nyugodtan
elfogadhatja tehát. Egy halászasszonynak is szivesen odaadtam volna.

Láttam, hogy kiváncsi volt arra, amit mondani fogok; olyan feszült
várakozásban hallgatott, hogy öntudatlan lett és elfeledte becsukni a
száját. Ott állott kezében a kendővel, fehér selyemkendő volt és
nyakáról vette le. Épen ugy lerángattam magamról én is a kabátot.

– Isten nevére, de vegye föl ismét! – kiáltott. Ne tegye ezt. Olyan
haragos rám? Nem, az isten nevére, vegye föl a kabátot ismét mielőtt
átázna teljesen!

Fölhuztam a kabátom.

– Hová készül? – kérdeztem kissé mogorván.

– Nem, sehová… Nem tudom megérteni, hogy maga levetette a kabátját…

– Hol hagyta ma a bárót? – kérdeztem. Ebben az időben a gróf talán
mégsem ment ki a tengerre.

– Glahn, csak egyet szeretnék mondani magának.

Félbeszakitottam:

– Szabad kérnem, hogy adja át üdvözletem a hercegnek?

Egymásra néztünk. Hajlandó voltam arra, hogy tovább is elbeszéljek vele,
ha ő megkér erre. Végül fájdalmas vonás jelent meg az arcán; elfordultam
és azt mondtam:

– Becsülettel mondva, kosarazza ki a herceget, kis Edvarda. Nem magának
való. Biztosithatom, hogy minden napon céltalanul kószál és azon
töpreng, hogy feleségül vegye-e magát, vagy sem, ez pedig nem jelent jót
a maga jövőjére.

– Nem; erről ne beszéljünk inkább; nem igaz? Glahn, én magára gondoltam;
ön megteheti azt, hogy valaki más kedvéért lehuzza a kabátját és nem
törődik vele, ha megázik; de én magához jöttem…

Ránditottam a vállamon és tovább beszéltem:

– Ehelyett én inkább a doktort ajánlanám. Mi kivetni valót talál rajta?
Férfi a legszebb idejében és a feje kitünő. Gondolkozzon erről.

– Hallgasson meg egy pillanatra…

– Asopus, a kutyám a kunyhóban vár rám.

Levettem a sapkám, köszöntöttem és megint azt mondtam: Üdvözlöm, szép
szüz!

Akkor elmentem.

Ő fölsikoltott:

– Nem, ne tépd ki mellemből a szivem. Hozzád jöttem ma, vártalak,
lestelek és mosolyogtam amikor jöttél. Tegnap majd az eszem vesztettem
el, mert nem tudtam semmire visszagondolni; minden körbe forgott velem
és én mindég terád gondoltam. Ma a szobában ültem; egy ember lépett be,
én fölnéztem bár tudtam, hogy ki igaz, aki bejött. Tegnap egy
negyedmértföldet mentem! mondta. Nem fáradt? kérdeztem én. De igen, igen
fáradt; és hólyagos lett a kezem, mondta azután és igen szomoru lett
emiatt. Azt gondoltam: Nézd csak, az ilyesmi miatt szomoru. Nemsokára
azt mondta: Az éjjel susogást hallottam az ablakom alatt; a cselédjük
volt és az egyik boltoslegény intim beszélgetésben. Igen, megházasodnak!
mondtam én. Igen, de az éjjel két órakor volt! És tovább? kérdeztem és
hozzátettem mindjárt: Az éjszaka az övék! Ekkor az orrára tolta az arany
szemüvegét és megjegyezte: De nem gondolja mégis, ilyenkor, éjszaka
közepén, mégis illetlen dolog! Még mindig nem tekintettem föl és igy
ültünk tiz percen keresztül. Megengedi, hogy egy sált teritsek a
vállára? kérdezte. Ah! Nem, köszönöm, feleltem én. Ha nékem adná a
kicsiny kezét? mondta. Nem válaszoltam, a gondolataim másutt voltak. Kis
dobozt tett az ölembe, én fölnyitottam a dobozt és egy tüt találtam
benne; a tün korona is volt és én tiz követ számláltam benne… Glahn, itt
van az a tü, akarod, hogy megmutassam? Összetapostam; jőjj ide és nézd
meg, hogy összetapostam… Nos, mit csináljak ezzel a tüvel? kérdeztem.
Ékesitse magát vele! mondta. Ám én visszaadtam neki a tüt és azt
mondtam: Hagyjon békében, én másra gondolok. Kire másra? kérdezte. Egy
vadászra; ő csupán két szép tollat adott emlékbe nekem; vegye vissza a
tüjét, kérem. De ő nem akarta visszavenni a tüt. Most néztem először rá;
átható volt a szeme. Nem veszem vissza a tüt, csináljon vele amit akar;
tapossa össze, ha akarja. Fölállottam, a sarkam alá tettem és
megfordultam rajta. Ma reggel történt… Négy órája járok itten és várok;
ebéd után mentem el. Találkoztam vele, odafönn. Hová tart? kérdezte.
Glahnhoz! mondottam, arra akarom kérni, hogy ne feledjen el engem!… Egy
óra óta állottam itten, egy fa alatt álltam és láttam, amikor jöttél,
mint egy isten olyan voltál. Szeretem a termetedet, a szakállad, az erős
vállad, mindent szeretek rajtad… Te most türelmetlen vagy, te most menni
akarsz, csak menni, én közönyös vagyok előtted, te nem is nézel reám…

Mig beszélt állva maradtam, mikor elhallgatott megindultam. Kimerült
voltam a kétségeskedéstől, mosolyogtam és kemény volt a szivem.

– … Igaz! mondtam és megállottam. Valamit akart mondani nekem!

Ez a tréfa elevenére talált:

– Mondani akartam valamit? Igen; de én már mondottam valamit; nem
hallotta? Nem, nem, semmi mondanivalóm nincs többé magához…

Hangja különös módon reszketett, de ez nem inditott meg.


XXIV.

Másnap reggel, ahogy kiléptem Edvardát az ajtóm előtt találtam.

Az éjszaka folyamán átgondoltam mindent és határoztam. Nem, miért
kábitassam el magam ettől a szeszélyes perszónától, egy halászlánytól,
egy müveletlen teremtéstől; nem ült elég ideig szivemben a neve és nem
kinozott eleget? Elég ebből! Egyébként ugy tünt nékem, hogy épen a
közönyösségemmel jutottam közelebb hozzá és azzal, hogy gunyoltam őt.
Ah, milyen elragadóan gunyoltam őt; miután ő több perces beszédet
tartott; nyugodtan csak annyit mondtam: Igaz! Valamit mondani akart
nekem!…

Ő a kő mellett állott. Igen izgatott volt, elém akart futni, már
kiterjesztette a karját, de állva maradt és a kezét dörzsölte. Sapkámhoz
nyultam és némán köszöntöttem őt.

– Ma csak egyet kivánok öntől, Glahn! Megindultan beszélt, de én semmit
nem erőlködtem, hogy meghalljam, amit mondani akar. Hallottam, hogy ön a
kovácsnál volt. Egy este volt, amikor Éva egyedül ült odahaza.

Kihuztam magam és eleltem:

– Ki mondta ezt?

– Én nem spionkodok! – kiáltott. Tegnap este hallottam, az apám
beszélte. Amikor tegnap este annyira átázottan mentem haza, akkor mondta
az apám: Te ma kigunyoltad a bárót? Nem! feleltem. Hol voltál mostanig?
kérdezte akkor. Azt feleltem: Glahnnál voltam! Ekkor beszélte el az
apám.

Leküzdöttem a vágyakozásom és azt mondtam:

– Éva nálam is volt!

Itt is volt? A kunyhóban?

– Többször is! Én kényszeritettem, hogy bejöjjön. Azután beszélgettünk.

– Itt is!

Szünet! Tartsd magad keményen, gondoltam és azt mondtam:

– Most, hogy oly szives volt ön és beleegyeledett a dolgaimba én sem
tartom vissza magam. Tegnap a doktort ajánlottam önnek; gondolkodott már
erről? A herceg ugyanis teljesen tehetetlen.

Harag lángolt föl a szemében.

– Tudja mit, egyáltalában nem lehetetlen! mondta hevesen. Nem, ő sokkal
különb magánál; ő meg tud fordulni a házban anélkül, hogy összetörne
csészét, poharat és békében hagyja a cipőmet is. Igen, ahhoz is ért,
mint kell érintkezni az emberekkel; de maga egyenesen nevetséges,
szégyellek elmenni magával, maga egyenesen elviselhetetlen; megértette?

Szavai most nagy fájdalmat okoztak és lehanyatlott a fejem.

– Abban igaza van; én csakugyan nem értek ahhoz, mint kell érintkezni az
emberekkel. Legyen könyörületes; ön nem ért meg engem; én legszivesebben
az erdőben élek, az az én legnagyobb gyönyörüségem. Itt, az én
magányosságomban nem árt senkinek, ha én olyan vagyok, amilyen vagyok;
ám, ha másokkal vagyok együtt, akkor igen kell erőlködnöm, hogy olyan
lehessek, amilyennek illik. Két év óta oly keveset forogtam az emberek
társaságában…

– Magával az ember minden pillanatban a legrosszabbra készülhet el,
mondta tovább. Az idő miatt igen kimeritő magára fölügyelni.

Milyen könyörtelenül mondta ezt! Hasonlithatatlanul fájdalmas fájdalom
furódott rajtam át, szinte visszarettentem a gyülöletétől, Edvardának
még volt mondanivalója:

– Talán kivihet Évánál annyit, hogy ő vigyázzon magára. Az a kár csupán,
hogy ő már férjes.

– Éva? Ön azt mondja, hogy Éva házas?

– Igen, házas.

– És ki a férje?

– Azt tudnia kellene önnek. A kovács Éva férje.

– Hát nem leánya a kovácsnak?

– Nem; a felesége. Azt hiszi talán, hogy hazudok?

Semmit nem gondoltam, olyan nagy volt a csodálkozásom. Álltam és azon
töprengtem: Éva házas?

– Tehát csakugyan szerencsésen választott – mondta Edvarda.

Nem, ennek nem lesz vége! A keserüségtől reszketni kezdtem és azt
mondottam:

– Tehát, amint ajánlottam, menjen a doktorhoz. Hallgasson a baráti
tanácsra; a herceg egy vén bolond. És nagy keserüségemben gunyolódni
kezdtem rajta, tuloztam az életkorát, mondtam, hogy kopasz már és
nemsokára vak lesz egészen; azt is hangoztattam, hogy a koronát csupán
azért hordja az inggombján, mert igen nagyra van a nemességével.
Egyébként nem igen ismerem őt, mondottam. Semmi nincs rajta, ami
jellemezné, belőle épen a fő jellemző tulajdonságok hiányzanak; egy
senki, nem más.

– De ő valaki, valaki! – kiáltotta és nagy izgalom miatt hangja
fölmondotta a szolgálatot. Ő sokkal több, semmint te gondolnád, te erdei
vadember. Ám várj csak, ő beszélni fog veled, én kérem meg erre. Te nem
hiszed, hogy szeretem őt, de meg fogod látni, hogy mennyire tévedsz; én
a felesége leszek, én éjjel-nappal csak rá fogok gondolni, jegyezd meg:
én szeretem őt. Hivd csak Évát, hohó, hivd csak, kimondhatatlanul
közönyös az reám. Igen, most már csak azt kivánom, hogy minél előbb
elkerüljek innen… A kunyhó mellett vezető ösvényen ment lefelé, néhány
apró, gyors lépést tett, azután halotthaloványan visszafordult és
sóhajtott: És ne jőjj a szemem elé többet!


XXV.

A lomb sárga lett, a krumplivirág magasra nőtt, most állt virágzásban és
a vadászati tilalom letelt már; hófajdokat, fajdokat, nyulakat lőttem;
egy napon sast lőttem. Csöndes, magas ég, hüvös éjszakák, sok tiszta
hang és kedves csendülések erdőn-mezőn. Nagyszerüen és békésen pihent a
világ…

– A két alka dolgában azóta semmit nem hallottam Mack urról! mondottam a
doktornak.

– Azt Edvardának köszönheti, mondta. Tudom, magam is hallottam, hogy
mennyire ellene szegült apja tervének.

– Nem köszönöm meg neki…

Vénasszonyok nyara. Az ösvények ugy nyiltak a lombja hulló erdőbe, mint
bőrövek, mindennap uj csillag szállt az égre és a hold árny módjára
kószált, árny módjára, amit aranyba és ezüstbe mártottak.

– Isten segits, de hiszen te házas vagy Éva!

– Nem tudtad?

– Nem, nem tudtam.

Némán szoritotta a kezem.

– Isten legyen veled gyermek, mit teszünk most?

– Amit te akarsz. Talán még nem utazol el; amig itt vagy, boldog leszek.

– Nem, Éva.

Zavarodottan nézett és egész idő alatt a kezem szorongatta.

– Nem Éva, nem, menj. Soha többé!

És multak az éjszakák és jöttek a napok; már a harmadik nap mult el ama
beszélgetés óta. Éva nagy kötéllel ment az uton. A nyár alatt mennyi
tüzifát hordott is haza az a gyermek!

– Éva tedd le a köteget és mutasd; hadd nézzem meg, kék-e még a szemed?

A szeme vörös volt.

– Nem, mosolyogj megint. Éva én nem tudok elleni nélküled tovább, a tiéd
vagyok, a tiéd vagyok.

Este. Éva énekel, hallom a hangját és forróság lep el.

– Éva, szépen énekelsz ma este.

– Igen, én boldog vagyok!

És mert ő kisebb, ugrott egyet, hogy karját a nyakam köré fonhassa.

– De Éva megsebezted a kezed? Istenem, hogy lehettél ennyire
vigyázatlan?

– Az nem tesz semmit!

Arca is rendkivüli mód ragyogott.

– Éva, beszéltél már Mack urral?

– Egyszer!

– Mit mondott ő és mit mondtál te?

– Igen szigoru lett hozzánk, az uramat éjjel-nappal a szinben
dolgoztatja és engem rákényszerit minden lehetetlen munkára. Azt is
rámparancsolta, hogy munkát végezzek.

– Miért teszi ezt?

Éva a földre nézett

– Miért teszi ezt, Éva?

– Mert téged szeretlek!

– Honnan tudja ő?

– Én mondtam neki.

Szünet.

– Bár adná isten, hogy ne lenne ily kegyetlen hozzád.

– Nem tesz semmit! Most nem tesz semmit!

És mint gyöngéd, reszkető hang éneke fölcsendült az erdőn.

És a lomb még sárgább lett, erősen haladtunk az őszbe, az égen már
sokkal több csillag volt és a hold most olyannak tünt, mint az
ezüst-árny, amit aranyba mártottak.

Nem volt hideg, nem, csupán hüvös csend és forrongó élet volt az
erdőben. Minden fa állt és merengett. A málna megért.

Igy következett el augusztus huszonhatodika és ezzel a három jeges
éjszaka.


XXVI.

Az első a jeges éjszakák közül.

Kilenc óra tájban elmerült a nap. Sürü sötétség ereszkedett a földre,
néhány csillag volt csupán látható, két órával később pedig a hold
karéjja. Puskámmal és kutyámmal vándoroltam az erdőben, nagy galyrakást
hordtam össze, meggyujtottam és a lángok fénye a fenyőágak között
lobogott. Semmi fagy.

Az első a jeges éjszakák közül! mondottam. És bóditóan heves öröm áradt
el rajtam.

Üdv nektek emberek és állatok és madarak, üdv a magányos éjszakára az
erdőben, az erdőben. Üdv a sötétségre és istennek a fák között szálló
susogására, üdv az édes, egyhangu mormolására a csendnek, a mint fülembe
suhan, üdv a zöld lombra, a sárga lombra, üdv az élet hangjára, amelyet
hallok a fü csittegő növésében és a kutya horkolásában. Dörgő éljen a
vadmacskára, amely a hasán fekszik, les és készenlétben van, hogy
rávesse magát a vadra, a sötétben, a sötétben. Üdv a föld könyörületes
csöndjére, a csillagokra, a holdkaréjra, mindezekre, mindenre…

Fölegyenesedtem és hallgatóztam. Nem hallott senki. Leültem megint.

Köszönet a magányos éjszakáknak, a hegyeknek, a sötétségnek és a tenger
mormolásának: a szivemen csapkod át! Köszönet az életemért, a
lélegzésért, a kegyért, hogy élhetek ma éjjel, mindezért köszönetet
mondok igaz szivemből. Hallgatózz keletnek, hallgatózz nyugatnak, nem,
hallgatózz. Az örök isten ez! Ez a csönd, ami fülembe susog, a mindenség
vére, az isten árasztja, aki bennem él és aki az egész világban él. A
máglyám fényében csillogni látok egy pókhálót, a tengerről evezővel
hajtott csónakot hallok és északon az északi fény tör az ég felé! Ó,
hallhatatlan lelkemre mondom, hogy köszönetet mondok azért is, mert én
vagyok az, aki itt ül…

Csend. Egy fenyőtoboz tompán bukott a földre. Egy fenyőtoboz lehullt!
gondoltam. A hold magasan járt az égen és a láng libegett a félig
leégett máglyán és alvásra készült. És a késő éjszakában lassan
hazavándoroltam.

A második jeges éjszakában ugyanaz a csönd, és ugyanaz a csöndes, szelid
időjárás. Lelkem nyugtalan. Mechanikusan megyek egy fa alá, sapkám a
szemembe huzom mélyen, hátammal nekitámaszkodok a fának és kezem a
nyakam köré fonom. Magam elé meredtem és gondolkodtam: a magamrakta tüz
fölcsapó lángja vakitotta a szemem és én nem éreztem azt. Hosszu ideig
álltam ugyanabban a helyzetben, gondolatlanul és belemeredtem a tüzbe;
először lábam mondotta föl a szolgálatot és fáradt lett; egészen
megmerevedett és leültem. Csak most tudtam gondolkodni azon, hogy mit
cselekedtem. Miért is néztem annyi ideig a tüzbe?

Asopus fölemelte a fejét, hallgatózott, lépéseket hallott, Éva tünt föl.

– Ma este végtelenül gondterhes és szomoru vagyok! – mondottam.

Nagy részvétében nem tudott szólni szemmit.

– Három dolgot szeretek, mondtam azután. Szeretek egy szerelmes álmot,
amit álmodtam valaha, téged szeretlek, és szeretem ezt a darab földet.

– És mit szeretsz leginkább?

– Az álmot.

Csönd lett megint. Asopus ismerte Évát, oldalára hajtotta a fejét és
nézte őt. Tovább mormoltam:

– Ma az uton láttam egy leánykát, kedvesével ment, kar a karban. A
lányka rámmutatott a szemével és amikor elhaladtam mellettük a
nevetéstől alig tudta tartóztatni magát.

– Min nevetett?

– Azt nem tudom. Valószinüen rajtam nevetett. De miért kérded?

– Ismered őt?

– Igen, köszöntöttem őt.

– És ő nem ismert meg?

– Nem… Ám miért ülsz most itt és miért kémlelsz engem. Ez nem szép
tőled. Nem fogsz arra kényszeriteni, hogy megmondjam a nevét.

Szünet.

Ujból mormolni kezdtem:

– Hogy min nevetett? Nagyon kacér ő; de hogy min nevetett? Jézus
Krisztus nevére, mit is tettem neki?

Éva válaszolt:

– Csunya volt tőle, hogy kinevetett téged.

– Nem, nem volt csunya! – kiáltottam. Nem szabad vádolnod őt, semmi
rosszat nem tett és igaza volt, ha nevetett rajtam. Hallgass, az ördögbe
is, hagyj engem békében, érted?

Éva megijesztett a mozdulatlanságával. Ránéztem és ugyanabban a
pillanatban megsajnáltam kemény szavaimat, térdre estem előtte és
összekulcsoltam a kezem.

– Menj haza, Éva! Te vagy az, akit legjobban szeretek a világon; hogyan
is szerethetnék egy álmot? Az tréfa volt csupán; te vagy az, akit
szeretek. Ám most menj haza, reggel eljövök hozzád; gondolj rá: én a
tiéd vagyok, ne feledd ezt. Jó éjt!

És Éva hazament.

Harmadik a jeges éjszakák közül, egy éjjel a legfeszültebb várakozásban.
Ha legalább valami kevés fagy lenne! A fagy helyett csöndesen mozgó
meleg naplemente és az éjszaka olyan volt, mint a langyos szellő.
Fölpiszkáltam a tüzet…

– Éva, alighanem nagy gyönyörüség lehet, ha valakit a hajánál hurcolnak.
Az ember annyi őrültségre képes. Az embert például völgybe le, hegyre
föl hurcolják a hajánál és amikor megrettenten kérdezik, hogy mi
történik itten, nyugodtan felelheti: a hajamnál hurcolnak. És ha azt
kérdik: ne segitsek neked, ne szabaditsalak meg? akkor azt lehet
felelni: Nem! És ha kérdik: és kibirod ezt? akkor felelni: igen, én
kibirom; mert imádom a kezet, amely hurcol engem… Éva, tudod, mit tesz
remélni?

– Igen, azt hiszem.

– Látod Éva, hinni az valami csodálatos, sőt néha egészen rendkivüli.
Például az ember egy reggelen mehet az uton és remélheti, hogy
találkozik azzal, akit szeret. És találkozik vele? Nem! Miért nem? Mert
az a valaki azon a reggelen máshol járt és mással beszélt… A hegyekben
megismertem egy öreg remetét. Ötvennyolc éve vak már és elmult már
hetven éves Ugy tünik neki, hogy időről-időre jobban lát; egyöntetüen
halad a javulása és reméli ha semmi közbe nem jön, néhány év multán
meglátja a napot. A haja fekete még, de szeme már egészen fehér. Amikor
együtt ültünk az ő erdei kunyhójában és pipáztunk, akkor arról a sok
mindenről beszélt, amit látott, mielőtt vak lett volna. Kemény, erős
ember, nem érzelgős, megingathatatlan és őrizi a reménységét. Amikor
bucsuzni kezdtem, kikisért és odakünn különböző irányokba mutogatott.
Arra van észak, mondotta és arra van dél. Egy darabig ebben az irányban
menj, mondta, és ha már lefelé haladtál a hegyről, akkor megfordulsz és
ebben az irányban haladsz tovább. Nagyon helyesen, mondottam én. Ekkor
fölnevetett az öreg remete és az tmondta: Látod, negyven vagy ötven
évvel ezelőtt nem tudtam ezt; azóta jobban látok tehát; mindig javul.
Akkor meghajolt és eltünt a kunyhóban, az ő földi otthonábun. Akkor
azután leült a háza elé és tovább reménykedett abban, hogy pár év multán
meglátja a nap karéjját… Éva, valami igen csudálatos a reménykedés. Most
például abban reménykedem én, hogy elbirom feledni azt a személyt,
akivel ma reggel nem találkoztam a hegytetőn.

– Olyan különösen beszélsz.

– Ma van az utolsó jeges éjszaka! Igérem neked, Éva, hogy holnapra
egészen más ember leszek. Hagyj most egyedül. Holnap nem fogsz
rámismerni; ha hozzád jövök, nevetni fogok és megcsókollak téged te édes
gyermek. Gondolj rá: ez az éjszaka még az enyém; azután más ember
leszek; néhány óra multán már bekövetkezik az. Jó éjt Éva!

– Jó éjt.

Közelebb huzódtam a tüzhöz és bámultam a lángokat Egy fenyőtoboz hullt
le az ágról; itt, amott egy száraz ág is lehullott, az éjszaka mély.
Behunytam a szemem.

Egy óra multán az agyam bizonyos ritmusra munkált; énekeltem a nagy
csöndben. Fölnéztem a félholdra és ugy tünt nékem, mint valami fehér
kagyló és én olyasfélét éreztem iránta, mintha szerelmes lennék belé és
éreztem, hogy elpirulok. Ez a hold! mondtam csöndesen és fájdalmasan. Ez
a halál! A szivem szelid verésekben kopogott felé. Néhány
pillavillanásig tartott az egész. Zugott némileg, valahonnan idegen szél
kerekedett elé, egy különös légnyomás. Mi ez? Körülnéztem, de nem láttam
semmit, senkit! A szél hiv magához és szivem fájdalmasan engedelmeskedik
a hivásnak. Ugy éreztem, hogy kiemeltek a környezetemből, kiemeltek
önmagamból, odanyomtak egy láthatatlan mellre és szemem könnyes lett;
reszkettem – isten lát engem és valahol a közelben van. Mindez néhány
pillahunyásig tartott. Oldalt forditottam a fejem, a különös légnyomás
eltünt és én olyasmit láttam, mint a hátát egy szellemnek, aki hangtalan
lépésekkel kifelé tart az erdőből…

Rövid ideig sulyos némaságérzéssel kinlódtam, a nagy izgalom egészen
kimeritett, olyan halálosan fáradt lettem és elaludtam.

Mire fölébredtem, eltünt az éjszaka. Ah, régen nem kóboroltam ilyen
sanyaru állapotban, láz volt minden tagomban és vártam minden
pillanatban, hogy valami betegség a földre terit. Gyakran mindent a feje
tetején láttam állani, mindent kigyulladt arcommal láttam és mély
szomoruság uralkodott rajtam.

Most elmult már.


XXVII.

Ősz van. A nyár elmult; épen olyan sebesen tünt, mint ahogy jött: ah,
milyen sebesen tünt el. A napok meghidegültek, vadászok, halászok és
énekelek az erdőben. És vannak napok, amikor a tengerről sürü köd
huzódik be és mindent sötétségbe von. Egy ilyen napon történt valami.
Magányos bolyongásaimban beletévedtem az erdőbe és a fiókközségben
bukkantam ki, közvetlenül a doktor háza mellett. Vendégek voltak nála és
azok a fiatal hölgyek is, akikkel együtt voltam egyszer.

A kapu elé kocsi robogott: a kocsiban Edvarda ült. Visszahőkölt, amikor
meglátott engem. Az ég áldja meg! köszöntöttem csendesen őt. A doktor
azonban visszatartott. Kezdetben Edvarda elfogódott volt a jelenlétem
miatt és ha megszólaltam, lehunyta a szemét; később azonban könnyebben
vett engem, sőt pár kurta szót is intézett hozzám. Föltünően halvány
volt és a köd hidegen, szürkén feküdt az arcán. Nem szállott ki a
kocsiból.

– Küldetésben utazom! – mondta nevetve. – Az anyaegyházban voltam, de
nem találtam ott senkit közületek és ott mondták, hogy ti itt vagytok.
Órákhosszat hajtottam le meg föl, hogy megtaláljalak benneteket. Holnap
egy kis ünnepség lesz nálunk; az alkalom az, hogy a báró elutazik a jövő
héten. Engem biztak meg, hogy meghivjalak titeket. Tánc is lesz. Tehát
holnap este.

Mindannyian meghajoltak és megköszönték a meghivást.

Nékem ezt mondta később:

– Legyen olyan jó és ne maradjon el maga se. És az utolsó pillanatban ne
kérjen bocsánatot valami kártyán.

Ezt senkinek másnak nem mondotta. Nemsokára tovább hajtott.

Olyan megindult voltam e váratlan jóakaraton, hogy egy pillanatban
észrevétlenül eltüntem és örvendőn mosolyogtam magam elé. Nemsokára
elbucsuztam a doktortól és a társaságtól és megindultam hazafelé. Milyen
kegyes volt, milyen kegyes volt! Mint viszonozhatom én ezt?! A kezem
száraz lett és édes hüvösség áradt el csuklóimon. Uram, istenem, itt
megyek és tántorgok az örömtől és nem tudom összekulcsolni a kezem, de
könyek vannak a szememben a nagy elernyedéstől; mit lehet ez ellen
tenni?… Késő este volt már, amikor hazaértem.

A kikötőhid felé vettem az utam és egy hajóstól megkérdeztem, hogy
megjön-e holnap estig a postahajó? Ah, nem, a postahajó majd csak
valamikor a jövő héten jön. Fölsiettem a kunyhóba és kutatni kezdtem a
legjobb ruhám után. Tisztogattam, simitgattam; néhány helyen lyukas volt
és én sirtam és stoppoltam a lyukakat.

Mikor elkészültem, leheveredtem a fapadra. Egy pillanatig tartott a
nyugalmam csupán; egy gondolat ötlött az agyamba, fölugrottam és állva
maradtam a szoba közepén. Valami fogás az egész! susogtam. Engem
bizonyosan nem hivott volna meg, ha véletlenül nem lettem volna jelen,
amikor meghivta a többit; azonkivül elég világosan intett arra, hogy
maradjak el, amikor a bocsánatkérő kártya küldéséről beszélt…

Nem aludtam egész éjjel, és amikor megjött a reggel, fázva, borzongva,
kialvatlanul, lázasan mentem az erdőbe. Hó! Sirulundban már készülnek a
vendéglátásra! És tovább? Nem is megyek oda, de kártyát sem küldök. Mack
ur igen gondolkodó ember, most a báró tiszteletére ünnepet rendez, de én
nem megyek el arra, értitek?…

A köd sürün ráfeküdt a völgyre és a hegyre és ruhámra hideg jégréteg
rakódott, megsulyositotta a ruhám és az én arcom hideg és nedves volt.
Csak néha-néha jött egy-egy szélfuvás és kényszeritette az alvó ködöt
sülyedni, emelkedni, sülyedni, emelkedni.

Késő délután volt, sötétedett már, a köd mindent eltakart a szemem elől
és nékem nem volt semmi eszközöm, amivel megmérhettem volna az idő
állását. Órákhosszat csavarogtam a hazafelé vezető uton; nem volt semmi,
ami sietésre ösztönzött volna; a legnagyobb lelkinyugalommal tértem az
ellenkező irányba és nekivágtam az erdőnek, az erdő teljesen ismeretlen
részeinek. Végül puskám nekitámasztottam egy fa törzsének és tanácsot
kértem az iránytümtől. Pontosan magam elé jelöltem az utat és megint
megindultam. Nyolc, vagy kilenc óra lehet.

Most történt valami.

Félóra multán zenét hallottam a ködön át; néhány pillahunyással később
ráismertem a helyre; Sirilund főépülete előtt álltam. Hát az én iránytüm
épen abba az irányba tévesztett engem, amelyet kerülni akartam? Ismerős
hang hivott; a doktor hangja volt. Nemsokára bevezettek.

Talán a puskám csöve is befolyással volt az iránytüre és talán az is
közremüködött a megtévesztésemben. Később is történt ilyesmi velem, most
ebben az évben. Nem tudom, hogy mit kell gondolnom.


XXVIII.

Egész este az a keserves érzésem volt, hogy nekem nem kellett volna
eljönnöm ebbe a társaságba. Az érkezésem alig vették észre, annyira el
voltak foglalva egymással és Edvarda futólag üdvözölt. Nekiláttam az
ivásnak, mert ugy éreztem, hogy hivatlanul jöttem ide de nem mentem el
mégsem.

Mack ur sokat nevetett, mindenkinek megmutatta a nevető arcát és frakkot
viselt, ami igen jól illett neki. Majd itt volt, majd amott, ebben a
szobában is, amabban is, elvegyült a félszáz vendég között, néha-néha
táncolt egy táncot. Tréfálkozott és nevetett. Szemében a barátságosság
csillogott.

Az egész házon a zene és az ének moraja áradt el. Öt szoba telt meg
vendéggel és ezenkivül táncoltak a nagy teremben. Épen akkor ültek
vacsorához, amikor érkeztem. Szolgáló leányok szaladgáltak köröskörül,
kezükben étel, pohár, bor, kávéskanna, szivar, pipa, gyümölcs, torta.
Semmivel sem takarékoskodtak. A koronaégőt rendkivül vastag gyertyákkal
ültették körül, amiket egyenesen e célra öntöttek; azonkivül az uj
paraffinlámpák is égtek.

Éva a konyhában segédkezett és néha láttam őt.

A báró nagy figyelem tárgya volt, bár igen szerényen viselkedett és
egyáltalában nem tolta előtérbe magát. Ő is frakkot viselt, de annak
szárnyai a csomagolástól sajnálatosan gyürődöttek voltak. Minden
föltünés nélkül mulatott Edvardával, követte a szemével, koccintott vele
és kisasszonynak szólitotta őt, épen ugy, mint a pap leányait és mint a
körorvos leányait. Leküzdhetetlen ellneszenvvel voltam iránta és alig
tudtam ránézni anélkül, hogy szomoru és buta grimaszt ne vágjak felé. Ha
szólt hozzám, kurtán feleltem és utána ajkamba haraptam.

Néhány részlet eszembe jut erről az esetről. Fiatal szőkeséggel
beszélgettem, aki mindannyiszor nevetésben tört ki, valahányszor mondtam
valamit, vagy elmeséltem valami történetet. Aligha volt valami különös
történet; de talán némileg becsipett állapotomban elevenebben adtam elő,
mint ahogy most emlékezni tudok rá; különben a történet maga kisuhant az
emlékezetemből. Egyszóval hát: amikor megfordultam, Edvarda állott
mögöttem. Elismerő pillantást vetett felém. Később megjegyeztem, hogy a
szőkeséget magával vitte és azután érdeklődött, hogy mit mondtam én. Ki
sem mondhatom, hogy mennyire jól esett Edvarda barátságos pillantása,
miután mint a kitaszitott kószáltam egész estén át szobáról-szobára;
mindjárt megjött a kedvem, bátor lettem és mulattatón beszéltem több
emberrel. Annyit tudok, hogy semmi ügyetlenséggel nem tettem bünössé
magam…

Künn álltam a lépcsőházban. Éva kijött az egyik szobából és több üres
tálat vitt. Meglátott, kijött hozzám, kezével hevesen végigsimitotta a
kezem, azután mosolygott és elment. Egyikünk sem szólt egy szót. Amikor
nem sokkal később én is be akartam menni, Edvarda a folyosón állt és
engem nézett. Ő is csak nézett, ő sem szólott semmit. Bementem a
terembe.

– Gondoljátok csak, Glahn hadnagy azzal az ürügygyel, hogy friss
levegőre van szüksége, kimegy a lépcsőházba és ott cselédleányokkal
szórakozik. – Edvarda mondta ezt; igen hangosan. Az ajtóban állott és
több ember hallotta a beszédet. Mosolygott és ugy tett, mintha tréfálna
csupán, de arca igen halvány volt.

Nem feleltem, csak ugy magam elé mormoltam:

– Véletlenség volt, ő kijött, a folyosón találkoztunk…

Mult az idő, talán egy óra is elmult. Egy hölgy a ruhájára döntött egy
pohár bort. Edvarda, alig hogy meglátta ezt, fölkiáltott:

– Mi történt? Bizonyosan Glahn tette!

Nem én voltam, amikor a szerencsétlenség történt, a szoba másik sarkában
állottam. Mostantól kezdődőn alaposan nekiláttam az ivásnak és állandóan
az ajtóhoz szorultan álltam, nehogy utjában legyek a táncolóknak.

A báró megint maga köré gyüjtötte a hölgyeket és azon panaszkodott, hogy
gyüjteményét elcsomagolták már és igy nem mutogathatja meg a
Fehér-tengeren szerzett kincseit, a tenger mélyéről halászott csigákat,
kagylókat, tengeri állatokat. A hölgyek kiváncsin pislogtak az inggombja
felé, az ötágu koronára, amely bárói rangot jelentett tehát. E
körülmények között a dokornak semmi szerencséje nem volt és a halálról
meg az ecsetről való mulatságos históriája is hatástalanul hangzott el.
Ha azonban Edvarda beszélni kezdett, ugy a doktor rögtön figyelmessé
lett. Javitgatta nyelvbotlásait és nyugodt fensőbbséggel javitotta ki,
amit helytelenül mondott.

Edvarda mondta:

– Amig átlépek a halál völgyén…

A doktor kérdezte:

– Min lép át?

– A halál völgyén. Nem ugy mondják, hogy a halál völgyén?

– Mindig a halál folyójáról hallottam beszélni. Bizonyosan erre gondol.

Később arról beszélt, hogy ő ugy tud megőrizni valamit, mint egy…

– Mint egy sárkány! – vágott közbe a doktor.

– Igen! Mint egy sárkány.

Ám az orvos könyörtelen volt:

– Köszönje meg, hogy megmentettem. Bizonyos vagyok, hogy azt mondotta
volna: mint Árgus.

A báró magasra huzta a szemöldökét és vastag szemüvegén keresztül
csudálkozón nézett a doktorra; ám a doktor ugy tett, mintha nem venné
észre. Törődött is ő a báróval!

Még mindig az ajtó mellett álltam, a teremben vidáman táncoltak. Végre
sikerült egy tanitónővel beszélgetést kezdenem. A háboruról
beszélgettünk, a krimi alakulásokról, a francia eseményekről, a
császárról, Napoleonról, a törökökről, akiket Napoleon védelmébe vett; a
fiatal hölgy szorgalmas ujságolvasó volt és friss hireket beszélt nekem.
Végül egy szófára ültünk és ott beszélgettünk tovább.

Edvarda jött felénk, megállott előttünk és hirtelen azt mondotta:

– Hadnagy ur, önnek meg kell bocsátania, hogy megleptem a lépcsőn. Nem
teszem soha többé.

Nevetett most is és nem nézett rám.

– Kis Edvarda, hagyjon már föl ezzel! – mondottam.

»Ön«-nek szólitott, ez nem mutatott jóra és vonásai is gonoszságra
mutattak. A doktorra gondoltam és fölényesen ugy vontam föl a vállam,
mint ahogy ő tett volna. Azt mondta:

– Ám miért nem megy ön a konyhába? Éva ott van. Ugy tetszik, önöknek ott
künn a helye.

Gyülölködve nézett rajtam végig.

Azt mondtam:

– Kis Edvarda, ne tegye ki annak a veszedelemnek. magát, hogy
félreértésbe essék.

– Nem, hogyan? Természetes, az lehetséges! Oh, hogy gondolja?

– Ön egy kissé indulatosan beszél. Most például ugy tünik nekem, mintha
formálisan kiutasitott volna a konyhába; ez csak félreértés lehet.
Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem volt szándéka ilyen szemtelenséget
tenni.

Néhány lépéssel távolabb ment tőlünk. Láttam rajta, hogy folyton azon
gondolkodik, amit mondottam neki. Megfordult, visszajött és
lélekzetvesztve mondta:

– Egyáltalán nem félreértés volt; ön jól hallott hadnagy ur, én a
konyhába utasitottam önt.

– De nem, Edvarda, ne! kiáltott a megrettent tanitónő.

Ujból a háboruról beszéltem és a krimi viszonyokról, de gondolataim
messzi jártak mindezektől. Nem voltam részeg, nagyon kábult csupán, a
padló elszaladt a lábam alól és mint máskor is ilyen szerencsétlen
alkalmakkor elvesztettem az egyensulyt. Fölemelkedtem a szófáról és
kiakartam menni. A doktor tartott vissza:

– E pillanatban hallottam egy dicsőitő beszédet magáról! mondotta.

Beszédet? Kitől?

– Edvarda mondotta. Még most is a sarokban áll és vágyón néz magára.
Soha nem feledem; a szerelem ugyan sugárzik a szeméből, de ő hangos
szóval is mondotta, hogy csudálja önt.

– No ez jó! mondtam nevetve. Óh, de a fejemben nem volt egy tiszta
gondolat.

A báróhoz mentem, lehajoltam hozzá, mintha a fülébe akartam volna sugni
valamit, mikor elég közel hajoltam hozzá, belefujtam a fülébe.
Megrettent, meredten nézett rám és ugy bámult, mint valami eszelős.
Később láttam, hogy Edvardához ment és közölte vele a történteket.
Edvarda boszusan, haragosan hallgatta. A cipőjére gondolt, amit a vizbe
hajitottam, a tányérokra, a poharakra, amiket elég szerencsétlen voltam
összetörni, rágondolt mindarra a botlásra, amit az illem ellen követtem
el, mindez megélemedett agyában. Szégyenleni kezdtem magam, lehetetlen
voltam; amerre fordultam, mindenütt aggódó és csodálkozó pillantásokkal
találkoztam, és erre bucsuvétel, köszönés nélkül megszöktem Sirilundból.


XXIX.

A báró el fog utazni; valóban! Fölpakkolom a puskám, fölmegyek a
hegyekbe és az ő és Edvarda tiszteletére hangosat lövök a levegőbe. Mély
lyukat bányászok a sziklába és az ő és Edvarda tiszteletére, lerobbantom
a sziklát. És ha a hajója elhalad előttem, hatalmas sziklatömeg válik le
a hegyből és lerohan pusztitva és belerohan előtte a tengerbe. Tudtam
egy helyről, egy repedésről a sziklában, ahol nemrégiben volt már
sziklaomlás és ahol igy szabad utja van a lerohanó kőtömegnek egészen a
tengerig. Mélyen alattam csónakkikötő volt abban az irányban.

– Két bányászó furót! mondottam a kovácsnak.

És a kovács két bányászó furót készitett…

Évát véglegesen alkalmazták és az volt napestig a dolga, hogy egy lóval
járjon a csür és a malom között. Egy férfi munkáját kellett végeznie és
nehéz buzászsákokat emelgetett. Találkoztam vele és gyönyörü volt friss,
egészséges arcával. Jó isten, milyen bájos volt a szelid mosolya. Minden
este találkoztam vele.

– Éva, szerelmem, olyan vagy, mintha nem lenne semmi gondod!

– Te a szerelmednek nevezel! Tudatlan asszony vagyok csupán, de én hü
maradok hozzád. Hü maradok hozzád, ha meg is kell halnom miatta. Mack ur
mindennap kegyetlenebb lesz, de én nem törődöm vele; ő dühöng, de én nem
felelek neki. Megkapott a kezemnél és szürke lett dühében. Egy gondom
mégis van.

– Egy gondod? Mi az?

– Mack ur megfenyegetett téged. Azt mondta nekem: Az a hadnagy csavarta
el a fejed. Azt feleltem; Igen, én az övé vagyok. Ekkor mondta: Na várj
csak, rajta leszek, hogy elpusztuljon innen! Ezt tegnap mondta.

– Nem tesz semmit, hadd fenyegetőzzön… Éva, szabad megnéznem, hogy még
mindig oly parányiak a lábaid? Hunyd be a szemed, hadd nézzem meg.

Becsukott szemmel hullott a nyakamba. Reszketett.


XXX.

A hegyen ülök és bányászok. Kristályos őszi levegő fog körül, a kalapács
ugy hangzik, ütemesen csapkod a furóra, Asopus mellettem ül és
csodálkozón nézi a munkám. Néha-néha az elégedettség árad el lelkemben;
nem tudja senki, hogy itt ülök a kopár sziklákon.

A vándor madarak elmentek már; szerencsés utazást és boldog
viszontlátást. Cinegék, sólymok és néhány hegyi veréb éldegélt még a
sivár, köves mezőn és a csenevész bokrok között; pipp pip! Olyan
különösen megváltozott minden; a lucfenyő vörösen válik el a szürke
kövektől, amott egy harangvirág, a bojtorján közül egy madár emelkedik,
szeliden ringatja magát és csöndesen énekel: hallga. Ám minden fölött
egy halászkeselyü kóvályog, a nyakát előrenyujtja és eltünik az erdő
irányában.

Megjött az este; leteszem a vésőt, a kalapácsot és elrejtem egy szikla
alá. Pihenek. Minden szunnyad, északon fölkel a hold és a hegyek
rengeteg árnyékot vetnek. Telihold van; olyan, mint valami virágzó
sziget, olyan mint valami ércből való rejtély és én nézem és én
kerülgetem és én csudálom. Asopus fölemelkedik és nyugtalan lesz.

Mit akarsz Asopus? Ami engem illet, én kimerült vagyok a fájdalomtól,
elakarom feledni őt, borba akarom fojtani őt. Parancsolom Asopus,
nyugodtan feküdj, semmi nyugtalanságot nem akarok látni. Éva kérdezte:
Gondolsz néha-néha rám? Én feleltem: Mindig te reád! Éva megint kérdi:
És örvendsz, ha rám gondolhatsz. Feleltem; nagy örömmel, semmi mással,
mint örömmel. Akkor mondta Éva: A hajad őszül. Én feleltem: Igen,
őszülni kezd. Ám Éva kérdezte: De amiatt őszül, amire gondolsz? Erre azt
feleltem: Talán… Végül azt mondta Éva; Akkor nem csupán énrám gondolsz…
Asopus feküdj csöndesen inkább, valami mást beszélek el neked…

Ám Asopus fölállott és idegesen a völgy felé ráncigált, ugatott és a
kabátom rángatta. Mikor fölállottam és követtem végre, nem tudott elég
gyorsasággal rohanni. Az égre és az erdők fölé vörösség szökött; szemem
előtt fatüz lobogott, egy óriási máglya. Megállottam, magam elé
meredtem, mentem néhány lépést és megint magam elé meredtem – a kunyhóm
lángokban állt.


XXXI.

A gyujtogató Mack ur volt; az első pillanatban rájöttem erre.
Elvesztettem az állatbőreim, elvesztettem a madártollaim, elvesztettem a
kitömött sasom; mindenem elveszitettem; elégett minden. Nos hát? Két
éjszakán a szabadban háltam és nem mentem Sirilundba hajlékot kérni;
végül egy elhagyott halászkunyhót béreltem a rakodóhidnál és a
nyilásokat száraz mohával tömködtem. Nagy csomó vörös hangán feküdtem,
amit a hegyekben kerestem össze. Ujra születtem.

Edvarda követet küldött hozzám: hallott szerencsétlenségemről és apja
nevében egy szobát ajánlott föl Sirilundban. Edvarda érzékeny? Edvarda
nagylelkü? Nem válaszoltam. Istennek hála, nem voltam hajlék nélkül
többé és büszke örömmel töltött el, hogy hallgathatok Edvarda
ajánlkozásán. Az uton találkoztam vele meg a báróval, karöltve mentek;
arcukba néztem és amikor mellettük elhaladtam, köszöntöttem őket. Ő
megállott és megkérdezte:

– Hadnagy ur, hát ön egyáltalán nem akar nálunk lakni?

– Az uj lakásom csaknem készen van már! – mondottam és megállottam én
is.

Rámnézett, a melle hullámzott.

– Nem történt volna nálunk se semmi baja!

A szivemben köszönetféle éledt; ám nem voltam olyan állapotban, hogy
ilyesmit mondjak.

A báró lassan továbbment.

– Nem akar többé látni. Ugy-e, – kérdezte.

– Köszönöm szépen, hogy kunyhóm leégésekor hajlékkal kinált meg. Ez épen
olyan nemes volt, amennyire nem történt az apja beleegyezésével. És
mégegyszer hajadonfőtt köszöntem meg a szivességét.

– Isten nevére, hát nem akar látni többé Glahn? mondta egyszerre.

A báró kiáltott:

– A báró hivja! mondtam és most mélyre emeltem a sapkám.

Fölmentem a hegyre bányászni tovább. Nem, nem, semmi sem hoz ki a
sodromból többé. Évával találkoztam. Na, látod-e, kiáltottam felé. Mack
ur nem tud elüzni innen. Fölgyujtotta a kunyhóm, de van már egy ujabb
kunyhóm… Kefe volt nála és egy kátránykanna. Mi az Éva?

Mack ur a csónakkikötőbe, a sziklák alá, a csónakkikötőbe egy bárkát
vitetett és Évának az a kötelessége, hogy bekátrányozza. Vigyáz minden
lépésére és néki engedelmeskedni kell.

Ám miért épen a csónakkikötőbe? És miért nem a kikötőhidhoz?

Mack ur igy parancsolta…

Éva, Éva, szerelmem, rabszolgává alacsonyitanak és te nem panaszkodol
mégsem. Lám, most mosolygasz mindent és mosolyodon az élet tör
keresztül, ha rabszolga vagy is!

Mikor a bányászó helyemre értem, megmeredtem a meglepetéstől. Láttam,
hogy emberek jártak ezen a helyen, felkutattam a nyomokat a fövenyen és
megismertem Mack ur hosszu, hegyes cipőit. Mit csavarog az erre?
gondoltam és körülnéztem. Nem láttam senkit. Nem is gyanakodtam.

Leültem, ráütöttem a vésőre és nem is gyanitottam, hogy milyen
őrültségbe kezdtem.


XXXII.

A postahajó megjött és meghozta az uniformisom; a hajóra azután berakták
a báró sok ládáját, kagylóit, moszatait, mindenét. Most nagy kannákat
cipeltek heringgel telin; este már tovább megy állitólag.

Előszedtem a puskám és mindkét csövét erősen megtömtem puskaporral.
Mikor elvégeztem ezt, jelentősen pillantottam magam elé. Kimentem a
hegybe, puskaporral tömtem meg a bányászott lyukat és megint felentősen
pillantottam magamra. Mindent elkészitettem hát. Lefeküdtem és vártam.

Óraszám néztem. Egész idő alatt azt hallottam, hogy a kikötőhidnál, mint
recseg-ropog láncain a hajó. Most várnom kell néhány pillanatig. A hold
nem jött fel még és én eszeveszettként bámultam a sötét éjre. Amikor az
előárboc csucsa megjelent a szirtek között, meggyujtottam a kanócot és
gyorsan visszavonultam. Egy perc telt el.

Hirtelen borzalmas robbanás hangzott, a szikla port szórt magából, egész
sereg kőszilánk szállt a magasba és irtózatos dörgéssel zuhant, zuhant a
mélységbe egy óriás darab szikla. A hegyeken köröskörül visszhangzott ez
a zaj, ez a dörgés. Elővettem a puskám és kilőttem az egyik csövet: az
soká tizszeresen verte vissza. Egy pillanattal később a másik csövet is
kilőttem és a levegő reszketett az üdvözlő lövésektől. A visszhang pedig
messzi vidékeknek vitte hirül az én üdvözlő lövéseim és ugy hangzott
mindez, mintha a hegyek egyetlen kórusban kiáltoznának üdvözléseként a
távozó hajónak. Kurta pillanat mult el, a visszhang elcsöndesedett, a
hegyek megnémultak és a földön békességes csönd volt megint. A hajó
eltünt az alkonyulatban.

Valami különös izgalomtól remegtem; hónom alá vettem a furót, a táskát
és merev térddel lefelé tartottam a hegyről. A legkurtább uton mentem és
folyton nyomon követtem az általam okozott hegyomlást, ami füstölgő,
forró nyomot hagyott maga után. Asopus az egész idő alatt nyugtalanul
ment és tüszkölve rázta fejét az égés szaga miatt.

Amikor leértem a csónakkikötőbe, nagy fölindulásom megmerevitett egy
pillanatra: a lezuhant sziklatömbtől szétzuzottan egy csónak hevert és
mellette összeroncsolt tagokkal Éva, Éva megőrölten, szétszaggatottan az
irtózatos lökéstől. Teste a fölismerhetetlenségig szétszaggatott volt.
Éva holtan feküdt azon a helyen.


XXXIII.

Mi irni valóm is van még? Több napon át egyetlen lövést nem tettem; nem
volt ennivalóm és nem is gondoltam az evésre; összegörnyedten ültem a
kunyhómban. Évát Mack ur fehérre mázolt csónakjában szállitották a
temetőbe, én gyalog mentem és leeresztettem magam az előre megásott
sirjába…

Éva meghalt. Emlékszek még kicsi, leányos fejére és hajára, mely olyan
volt, mint az apácáké? Ő olyan csöndesen jött, ledobta a kötelét és
mosolygott. És látod, hogy mennyi élet ragyogott az ő mosolyában? Maradj
csöndben Asopus, régi-régi, különös mondásra emlékezem, még abból az
időből való, amikor Izelin itt járt és amikor Stamer volt a pap. Négy
emberöltő előtt történt.

Kőfalu toronyban fogva volt egy lány. Egy urat szeretett. Miért? Kérdezd
a szellőt, a csillagokat, kérdezd az élet istenét; más nem ismer ehhez
hasonló titkot. És az ur barátja volt és kedvese volt; ám mult az idő és
egy szép napon máson felejtette a szemét és attól kezdve arra gondolt.

Mint egy siheder, ugy szerette szerelmesét. Gyakran mondta áldásának,
galambjának és a melle forró volt és hosszan hullámzó. Azt mondta neki
az ifju: Add a szived nekem! És ő odaadta. Akkor azt mondta: Szerelmem,
szabad tőled valamit kérnem? És ő megrészegülten mondott igent. Mindenét
odaadta neki, de az ifju nem köszönte meg mégsem.

A másikat ugy imádta, mint egy rabszolga, mint egy eszelős, mint egy
koldus. Miért? Kérdezd az ut porát, a hulló falevelet, az élet rejtélyes
istenét; mert senki más nem ismer hasonlót ehhez. És a lány nem adott
néki semmit, nem, nem adott néki semmit és az ifju hálás volt mégis. Azt
mondta neki: Add nékem a nyugalmad, add az eszed nékem! És az ifju azon
szomorkodott csupán, hogy nem kérte az életét is egyuttal.

És az ő szerelmes lányát toronyba zárták…

– Mit csinálsz lányka, te ülsz és nevetsz?

– Gondolok valamire, aminek tiz éve már. Akkor találkoztam vele.

– Még mindig rágondolsz?

– Még mindig rágondolok.

És mult az idő…

– Mit csinálsz lányka? Miért ülsz és mit nevetsz?

– Kendőbe varrom a nevét.

– Ki nevét? Azét, aki idezárt téged?

– Igen, az övét, akivel husz éve találkoztam.

– Rágondolsz még mindig?

– Most is, mint azelőtt.

És mult az idő…

– Mit csinálsz, te fogoly?

– Öreg lettem és nem tudok varrni többé, lemorzsolom a falról a meszet.
A mészből kis szobrot gyurok neki. Ajándékot készitek neki.

– Kiről beszélsz?

– A szeretőmről, aki toronyba zárt!

– És te mosolyogsz, amikor ő idezárt?

Arra gondolok, hogy mit fog mondani. Ni, ni, hát az én kedvesem kis
szobrot küldött nekem, harminc éve már és lám még mindig nem felejtett
el.

És mult az idő…

– Hogyan, te fogoly, te ülsz, te nem csinálsz semmit és mosolyogsz?

– Megöregedtem, megöregedtem, megvakultam, már gondolkodni tudok csupán.

– Arra, akivel negyven év előtt találkoztál?

– Arra, akivel akkor találkoztam, amikor még fiatal voltam. Talán
negyven éve is már.

– Hát nem tudod, hogy ő meghalt már? Öreg, te elhalványodsz, öreg, te
nem felelsz, az ajkad fehér, te nem lélegzel többé…

– Látod, ez volt a torony lányának különös uracskája. Várj csak Asopus,
valamit elfeledtem; egy napon az udvarról fölhangzott hozzá szerelmese
szava, meghallotta; elpirult és térdreesett, akkor negyvenéves volt…

Én sajnállak Éva és alázatosságomban a sirod porát csókolom. Ha
rádgondolok, üdvös, rózsaszin emlékezés száll a lelkemen át és a
boldogság tulárad bennem, ha a mosolyodra gondolok. Te odaadtad
mindened, mindened és gyötrődés nélkül tetted, mert te voltál az élet
legigazibb, legőszintébb gyermeke. Ám gondolataim mégis másoké, azoké,
akik pillantásaikkal is takarékoskodnak. Miért? Kérdezd a tizenkét
hónapot és a hajókat a tengereken, kérdezd a szivek rejtelmes istenét…


XXXIV.

Egy ember szólitott meg:

– Nem vadászik többé? Asopus szabadon csatangol az erdőben és egy nyulat
hajszol.

Azt mondtam:

– Menj és lődd le a számomra!

Néhány nap mult el, akkor fölkeresett Mack ur, szemei beesettek voltak
és az arca szürke. Azt gondoltam: ugy áll a dolog, hogy belelátok az
emberekbe, vagy nem igy van ez? Én magam sem tudom.

Mack ur a katasztrófáról beszélt, a sziklaomlásról. Szerencsétlenség
volt, véletlen, én nem tehetek róla.

Azt mondtam:

– Ha van olyasvalaki, aki Évát és engem elakart választani, akkor azé a
bün. Verje még az Isten!

Mack ur gyanakodón nézett rám. Valamit mormolt a szép temetésről és
arról, hogy nem takarékoskodtak semmivel.

Bámultam a nagy nyugalmát.

Ő nem is kivánt semmi kárpótlást a csónakért, amit szétmorzsolt a
lezuhant szikla.

– Igen! mondtam. Valóban nem kiván kárpótlást a csónakért, a kátrányért
és a keféért?…

– Nem, kedves hadnagy! válaszolta. Hogy gondolhat ilyet?! És gyülölettel
teli szemmel nézett rám.

Három hét alatt nem láttam Edvardát, de egyszer – mégis. A boltban
találkoztam vele, ahová kenyeret vásárolni mentem. A pult mögött állt és
a szövetek között turkált. Kivüle csak a két boltoslegény volt a
boltban.

Hangosan köszöntem, föltekintett, de nem válaszolt semmit. Ekkor az
jutott eszembe, hogy az ő jelenlétében nem veszek kenyeret; a
boltossegéd felé fordultam és puskaport, meg horgot kértem. Mig mérték a
puskaport, folyton Edvardát néztem.

Szürke, igen szük ruhát viselt, a gomblyukaknál meglátszott, hogy
viseltes volt, kis melle hevesen munkált. Mennyire megnőtt a nyár alatt!
A homloka, gondoltam, merészebb és finom, merész ivü szemöldei ugy
kigyóznak föl rája, mint két rejtély, a mozdulatai pedig büszkébbek,
öntudatosabbak lettek. Kezére néztem és hosszu, finom ujjai olyan
hatással voltak reám, hogy reszketni kezdtem. Még mindig a szövetek
között turkált.

Ott állottam és azt kivántam, bár Asopus hátraszaladna a pult mögé,
odaszaladna hozzá, megismerné őt, hozzádörgölődne, akkor én visszahivnám
Asopust és bocsánatot kérnék tőle; vajjon mit szólna akkor?

– Tessék kérem! – mondta a boltoslegény.

Fizettem, hónom alá kaptam a csomagom és elköszöntem. Ő felnézett, de
nem válaszolt most sem. Na jó! – gondoltam – talán már menyasszonya is a
bárónak. És elmentem, kenyér nélkül.

Mikor kiértem fölnéztem az ablakra. Senki nem lesett utánam.


XXXV.

Akkor egy éjszakán leesett az első hó és a kunyhómban igen hideg lett.
Volt ugyan tüzhely benne, amin ételeim főztem, de a fa rosszul égett
benne és a nyilásokon át állandóan erős volt a légvonat és a nyilásokat
hiába tömködtem rongyokkal, mohával. Az ősz elmult már és kurták lettek
a napok. Az első hó elolvadt a nap tüzétől és a föld megint mesztelenül
feküdt; ám az éjszakák hidegek voltak és megfagyott a viz. És meghalt
minden fü és meghalt minden rovar.

Az embereken titokzatos nyugalom terült el, komorak voltak, hallgatagok
és szemeik a telet várták. A halszáritóról nem tört többé kiáltás felém,
a kikötőhid csendesen feküdt és minden az északifény éjszakája felé ment
és a nap a tenger mélyén álmodott. Egy-egy magányos csónakról tompán
hatottak felém az evezőcsapások.

Egy lányka jött evezve:

– Hol voltál, gyermekem?

– Sehol!

– Sehol? – Lássuk csak, te, én megismerlek téged, a hegyekben
találkoztunk!

Kikötött, a csónakot megerősitette.

– Te pásztorlányka voltál, te harisnyát kötöttél és én egy éjszaka
találkoztam véled.

Szelid pirosság szökött az arcára és zavarodottan nevetett.

– Kicsi kincsem, jőjj be a kunyhómba, hadd nézzelek meg. Ugy-e
Henriettenek hivnak?

Ám ő hallgatagon elment mellettem. Az ősz, a tél megfagyasztotta őt;
aludtak az érzékei.

A nap befeküdt a tengerbe már.


XXXVI.

Akkor vettem föl először az egyenruhám és bementem Sirilundba. Szivem
hangosan vert. Mind-e napok elsejére gondoltam, arra, amelyen Edvarda
hozzám futott és annyi sokak jelenlétében átölelt; nos azóta, sok
hónapon át ide vetett, oda vetett, keseritett és ő tette, hogy
megszürkült a hajam. A magam büne talán? Igen, a csillagom vezetett
félre. Arra gondoltam! Milyen elragadtatott lesz, ha lába előtt térdre
vetem magam és bevallom a szivem titkát. Székkel fog megkinálni, bort
hozat föl és mielőtt inna a pohárból azt fogja mondani: hadnagy ur,
köszönöm azt az időt, amit együtt töltöttünk, soha nem feledem el önt!
Ám, ha én akkor örvendeni fogok és meglátja, hogy reményeket táplálok
akkor ugy tesz, mintha inna és érintetlenül teszi a poharat vissza. És ő
nem fog titkot csinálni abból, hogy ő teszi azt csupán, mintha inna; sőt
fitogtatni fogja azt. Ilyen ő!

Jó, nemsokára üt az utolsó óra!

Mig lefelé mentem az uton, tovább gondolkodtam: Az egyenruhám bizonyosan
hatni fog reá; a rózsák ujak és csinosak, a kard pedig csörömpölni fog a
padlón. Nervózus öröm áradt el bennem és elsusogtam magamnak: Ki tudja,
hogy mi minden történhetik még. Fölkaptam a fejem és kezemmel
belecsaptam a levegőbe. Semmi alázatosság többé, büszkeséget a szivbe!
Amint tovabb mentem, közönyös lett előttem minden és nem akartam többé a
közeledést keresni. Szép lányka, bocsássa meg, hogy nem törődöm magával
többé…

Mack urral a vásártéren találkoztam, szeme még üvegesebb volt és az arca
még szürkébb.

– Utazik? Igazán? Az utóbbi napok nem valami kellemesen teltek ugy-e? A
kunyhója is leégett! És Mack ur mosolygott.

Pillanatig ugy tetszett, hogy a világ legokosabb embere áll előttem.

– Menjen be hadnagy ur! Edvarda otthon van. Igen, isten önnel! Isten
önnel! Egyébként valószinüen találkozunk még a kikötőhidon elutazása
előtt!

Lehajtott fejjel, elgondolkodottan és fütyülve távozott.

Edvarda a szobában ült, olvasott. Amikor beléptem egy pillanatra
meglepetten nézte végig az uniformisom és oldalvást ugy nézett rám, mint
valami madár. Elvörösödött. Kinyitotta a száját.

– Isten hozzádot jöttem mondani! szóltam végre.

Hirtelen fölállott és láttam, hogy hatottak rá a szavaim.

– Glahn el akar utazni? Mostan?

– Mihelyt a hajó megérkezik! Megragadtam a kezét, esztelen elragadtatás
vett hatalmába és fölkiáltottam: Edvarda! és hosszan néztem őt.

Ugyane pillanatban hideg lett, hideg és haragos. Minden gyülölt benne és
fölállott. Ugy állottam előtte, mintegy koldus, elengedtem a kezét,
szabadon bocsájtottam őt. Emlékezem még, hogy ettől a pillanattól
gépiesen állottam előtte és folyton ismételtem: Edvarda! Edvarda!
Többször mondtam, anélkül, hogy rágondoltam volna és amikor azt
kérdezte: Mit akar kérdezni? nem feleltem semmit.

– Gondolja csak, ön már elutazik! Ugyan ki jöhet jövő évben?

– Valaki más! – mondottam. A kunyhót bizonyosan fölépitik!

Szünet. A könyve után nyult.

– Sajnálom, hogy apa nincsen itthon! – mondotta. Ám én üdvözlöm önt az ő
nevében is.

Erre nem feleltem. Előreléptem, mégegyszer megfogtam a kezét és azt
mondottam:

– Igen; hát éljen boldogul!

– Isten önnel! – mondotta.

Fölnyitottam az ajtót és ugy tettem, mintha indulnék. Ő már a könyvvel a
kezében ült és olvasott, valósággal olvasott, lapozta a lapokat. Semmi,
semmi hatást nem tett reá az én elutazásom.

Köhintettem.

Megfordult és meglepetéssel mondotta:

– Még itt van? Azt hittem, elment már!

Isten egyedül tudja, de nagy, nagy volt a csudálkozása, nem gondolkodott
eléggé és igen tulozta a meglepetést és ezért ugy tünt nekem, hogy ő
tudta, hogy én az egész idő alatt mögötte állottam és néztem őt.

– Most fogok menni! – mondottam.

Ekkor fölemelkedett és hozzám jött.

– Ha mindenáron elutazik, szeretnék valamit, ami magára emlékeztet.
Valamire gondoltam, valamit elkérni magától, de az mégis sok lenne.
Nekem adná Asopust?

Nem gondoltam semmire, de igennel válaszoltam.

– Akkor hozza el holnap reggel! – mondotta.

Fölnéztem az ablakra. Nem volt ott senki.

Nos, igy elmult ez is…

Utolsó éjszaka a kunyhóban. Gyötrődtem; számláltam az órákat; amikor
megjött a reggel, enni kezdtem. Hideg volt.

Miért kért arra, hogy én magam vigyem hozzá a kutyát? Beszélni akar
velem talán és utolszor mondani valamit mégis? Semmi reményem nem volt
többé. És mint fog Asopussal bánni? Asopus, Asopus kinozni fog téged!
Lehet, hogy korbácsolni fog téged, lehet, hogy cirógatni is néha, de
mindenesetre időtlen időn át kinozni fog téged, halálra kinoz téged…

Magamhoz hivtam Asopust, megsimogattam, összedugtuk a fejünket és a
puskám után nyultam. Ugrándozni kezdett örömében és azt hitte bizonyára,
hogy vadászni indulunk. Megint egymásra hajtottam a fejünket, a csövet
Asopus nyakára szoritottam és megnyomtam a ravaszt.

Fölpénzeltem egy embert és megbiztam, hogy vigye el Edvardának Asopus
holttestét.


XXXVII.

A postahajónak a délután folyamán kellett elindulni.

Lementem a kikötőhidra, podgyászom a födélzeten volt már. Mack ur
megszoritotta a kezem, biztatott, hogy kellemes lesz az idő és azzal
bátoritott, hogy ilyen időben ő is szivesen vállalkozna tengeri utra. A
doktor jött és a kisérője Edvarda volt; éreztem, hogy térdeim táncolni
kezdenek.

– Fölkisérjük önt a födélzetre! – mondta a doktor.

Megköszöntem.

Edvarda egyenesen az arcomba nézett és azt mondotta:

– Köszönetet kell mondanom a kutyáért! Összeharapta a száját – ajkai
fehérek voltak.

– Mikor indul a hajó? – kérdezte a doktor egy embertől.

– Félóra multán.

Nem szóltam semmit.

Edvarda zavarodottan tekintgetett arra is, amarra is.

– Doktor – mondta – nem mennénk haza? Megtettem ami kötelességem volt.

– Ön elvégezte a kötelességét? – kérdezte a doktor.

Az ő örökös helyreigazitó módján nevetett; Edvarda azt mondta:

– Igen, hát nem az volt, amit tettem.

Nem! mondta szárazon.

Ránéztem. A kis ember hidegen és elszántan állt; ő megcsinálta a maga
tervét és elszántan tört a felé. És ha veszitene mégis? Nos, nem mutatja
mégse; az ő vonásai nem torzulnak soha.

Alkonyodott.

– Nos, Isten önnel! – mondtam – köszönet minden napért!

Edvarda némán nézett rám. Akkor elforditotta a fejét, egy helyben állt
és a hajót nézte.

Beléptem a csónakba. Edvarda a rakodón állott még. Amikor a födélzetre
értem, a doktor istenhozzád-ot kiáltott utánam.

Visszanéztem a partra. Edvarda abban a pillanatban indult haza a
rakodónál, lassan ment és a doktor messzi bicegett mögötte.

Ez volt az utolsó eset, amikor láttam őket.

A gyötrődés felhője szállt a lelkemre…

A gőzhajó megindult; még láttam Mack ur cimtábláját: Üres tonnák és só
eladása; ám nemsokára eltünt ez is. A hold, a csillagok serege kibujt, a
hegyek körbe sorakoztak körülöttem és amerre néztem végtelen erdőt
láttam mindenütt. Ott állt a malom, és ott, ott állt a kunyhóm, amely
leégett; a nagy szürke kő most magányosan busong a leégett területen.
Izelin, Éva…

Az északi fény éjszakája elterült hegyen, völgyön.


XXXVIII.

Mindezt azért irtam, hogy elüssem az idő unalmát, mulattató
visszagondolni az északi nyár örök napjára, különösen arra, amikor
számláltam az órákat és amikor mégis mult az idő. Most megváltozott
minden, a napok már egyáltalában nem akarnak elmulni.

Néha akad még egy-két vidámabb órám, de az idő nyugodtan áll és én
képtelen vagyok megfogni, mint állhat ennyire nyugodtan. Kvietált katona
vagyok, szabad, mint egy herceg, társaságom is van és néha kocsikázni is
járok; néha-néha behunyom az egyik szemem, mutatóujjammal fölirok
valamit az ég aljára, megcsiklandom a hold állát, és ugy tünik, mintha
nevetne, teli szájjal nevetne afölött való bolond örömében, hogy
megcsiklandták az állát. Mosolyog minden. Nagy mulatságot csapok és
vidám embereket invitálok rá.

Ami Edvardát illeti, nem gondolok rá. Miért is ne feledtem volna el itt,
ezekben az unalmas órákban? A lelkem büszke. És ha valaki megkérdi, hogy
mi bánt, röviden azt felelem: semmi. Nem bánt engem semmi…

Cora fekszik és rám néz, a kályhán egykedvüen mondogatja az óra a
tik-tak-ot és a nyitott ablakokon keresztül behallszik a város lármája.
Kopognak az ajtón és a póstás levelet ád nekem. A levélen korona van.
Tudom, ki küldte; megértettem rögtön, vagy talán valamelyik álmatlan
éjszakán álmodtam ezt. Ám a levélben nem volt semmi irás, két, zöld
madártoll feküdt benne csupán.

Hideg reszketés futott át rajtam, fáztam. Két, zöld madártoll! Mondtam
magam elé. Nos, mit tegyek velök! De miért is borzongok annyira? Lám
csak, az ablakon át átkozott léghuzat tódul be.

És becsuktam az ablakot.

Itt fekszik két madártoll, gondoltam azután; ugy tetszik, ismerősek, egy
kis tréfára emlékeztetnek odafönn, északon, egy olyan kis élményre,
egyre a többi közül; igazán elragadó viszontlátni ezt a két tollat.
Hirtelen ugy tünt, mintha egy arcot látnék és mintha egy hangot
hallanák; és azt mondja a hang: Tessék, hadnagy ur, itt vannak a
madártollai…

A madártollai…

Cora, csendesen feküdj, agyonváglak, ha megmozdulsz! Az idő forró,
elviselhetetlen a forróság; mi is juthatott eszembe: bezárni az ablakot!
Kitárni az ablakot, sarkáig kitárni az ajtót. Ide, ti vidám emberek,
jőjjetek! Heda, szolgám, menjen és járjon el a dolgaimban…

És a nap elmult, de az idő csöndesen állott.

Mindezt csak a magam mulatságára irtam és mulattam mellette már
amennyire lehetett. Nincs semmi bánatom, csupán messzire vágyódom innen,
hová, nem tudom, csak minél messzebb innen, talán Afrikába, talán
Indiába; csak el-el, mert én az erdők és a magányosság fia vagyok.




GLAHN HADNAGY HALÁLA

1861-BŐL VALÓ IRÁS


I.

A Glahn-család hosszu ideig hirdethet még az eltünt Glahn Tamás hadnagy
után; nem jön ő többé vissza, mert meghalt és én tudom azt is, hogy hol
és milyen körülmények között halt meg.

Ha nyiltan akarok szólni, egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy a
család fáradhatatlanul küzd a megtalálásáért; Glahn Tamás sok
tekintetben rendkivüli, sőt szeretetreméltó ember volt. Elismerem ezt,
az igazság kedvéért, dacára annak, hogy Glahn még mindig ellenséges a
lelkemnek és dacára annak, hogy gyülölet fog el, ha rá emlékezem. Pompás
termetü volt, ifjusága ragyogott és a lénye elragadó volt. Ha ránézett
valakire, sötét, állati erejü szemével rögtön hatalmába keritette azt; a
szeme hatalmát én is éreztem. Valami hölgy mondta egyszer róla:
Zavarodott leszek, ha rámnéz, mert olyan az érzésem, mintha megérintene.
Ám Glahn Tamásnak hibái is voltak és nékem eszemágában sincs, hogy
eltitkoljam ezeket, már csak azért sem, mert gyülölöm őt. Néha olyan
bohó tudott lenni, mint egy gyermek, annyira nagyszivü volt ő és isten
tudja talán ez a tulajdonsága volt az, ami annyira elvarázsolta az
asszonyokat. Tudott fecsegni az asszonyokkal, tudott szivből kacagni
azok semmitmondó megjegyzésein és isten tudja, talán azért szerették őt.
Egyszer azt mondta egy a városban lakó kövér emberről, hogy olyan,
mintha zsirt hordana a nadrágjában; és ezen a tréfán ő maga is nevetett,
én mindenesetre szégyenkeztem volna a helyében. Egyszer, jóval később,
amikor együtt laktunk már, nyilvánvalóan megmutatta, hogy mennyire bohó
tud lenni: a korcsmárosné egy reggel bejött hozzám megkérdezni, hogy mit
kivánok reggelizni, sietségemben azt feleltem, hogy egy tojást, egy
szelet kenyérrel, Glahn Tamás épen nálam volt – ő fölöttem lakott a
toronyban, közvetlenül a tető alatt – és gyerekesen kacagni kezdett ezen
a jelentéktelen szóváltáson. Egy tojás és egy szelet kenyér! ismételte
szünetlenül mindaddig, amig rá nem néztem és hallgatásra nem birtam.

Később talán eszembe jut még több nevetséges vonása és akkor
könyörtelenül leirom, nem fogom kimélni őt, mert ellenségem volt. Miért
lennék nagylelkü? Ám annyit meg kell engednem, hogy hasonló
esztelenségeket csak akkor fecsegett, ha ittas volt és be kell ismernem,
hogy ittas volt a két emlitett esetben is. Ám az ittasság nem nagy hiba
maga is?

Amikor 1859 őszén találkoztunk harminckét éves volt, annyi, mint én.
Akkoriban sürü szakállt viselt és gyapjuinget. A gyapjuing igen kivágott
volt és mégis megesett, hogy begombolatlanul hagyta a legfelső gombot.
Kezdetben ugy találtam, hogy a nyaka rendkivül szép, de nemsokára
halálos ellenségek lettünk és akkor nem találtam, a nyakát olyan szépnek
és nem is volt szebb az én nyakamnál, ha én nem is mutogattam. Egy
csónakon találkoztunk először és vadászni én is ugyanabba a helyiségbe
készültek, amelybe ő; rögtön elhatározták, hogy közösen bérelünk
ökörfogatot, ahol az ország belseje felé nem visz a vasut tovább. Nem
akarom elárulni a hely nevét, amely felé igyekeztünk, nehogy nyomra
vezessek bárkit; ám a Glahn-család nyugodtan abbahagyhatja a
tudakozódásokat, mert abban a helységben, amely felé igyekeztünk és
amelyet nem akarok megnevezni, ő meghalt és ott el is temették.

Egyébként Glahn Tamásról hallottam beszélni, a nevét ismertem
megismerkedésünk előtt is. Hallottam, hogy viszonya volt egy előkelő
házból való északi lánynyal, de ő valami módon komprommitálta a lányt és
ezért a lány szakitott vele. Ostoba dühében Glahn ekkor megesküdött,
hogy önmagán állt boszut, de ez semmi hatással nem volt a lányra és
hagyta, hogy tegyen ami a tetszésére van. Glahn Tamás igazi természete
csak ekkor lett ismertté, tombolt, mint valami vadállat, egyik botrányt
a másikra halmozta és kilépett a hadseregből. Mindenesetre különös módja
volt a kosár miatt való bosszunak!

A fiatal lányhoz való viszonyáról egy másik verzió is keringett: hogy ő
egyáltalában nem komprommitálta a leányt, hanem egyszerüen kiüzték őt a
családi házból és ennél a lány is segédkezett, miután menyasszonya lett
egy svéd grófnak, aki nevét nem akarom megnevezni itten. Ám ezt a
verziót nem fogadom el és az elsőt tartom valószinünek, mert én gyülölöm
őt és képesnek tartom minden becstelenségre. Ám bármiként álljon is a
dolog ezzel az előkelő házból származó leánynyal, ő maga soha nem
beszélt erről a históriáról és én nem kérdezősködtem nála. Mi közöm
hozzá?

Mig a csónakban ültünk nem emlékszem, hogy másról beszéltünk volna, mint
a kis faluról, amely felé igyekeztünk és amelyben idáig nem volt
egyikünk sem.

– Valami szállófajta is van ott! – mondta Glahn betekintve a térképbe.
Ha szerencsénk lesz, találunk ott helyet, amint beszélték a korcsmárosné
egy vén, angol half breed. A főnök a szomszédos faluban lakik; sok
felesége van, köztük néhány tizéves is.

Nos én nem tudtam arról semmit, hogy a faluban szállóféle van, hogy a
főnöknek sok a felesége és ezért nem szóltam semmit; ám Glahn mosolygott
és a mosolya szép volt.

Egyébként elfeledtem megemliteni, hogy egyáltalában nem lehetett őt szép
embernek nevezni, ha mindjárt pompás is volt a termete; ő maga beszélte,
hogy a ballábán régi, lőtt seb van és hogy ez a seb rossz időben tele
van csuzzal.


II.

Egy héttel később már beszállásoltuk magunkat a vén half breedhez, abba
a nagy kunyhóba, ami szállóként szerepelt. Ah, micsoda szálló volt! A
falak enyvvel összeragasztottak voltak és valamifajta fa volt a fal, de
a falakat végleg összerágták a mindenféle nyüzsgő fehér hangyák. Én a
vendégszoba mellett laktam, kis lyukban, zöld ablakkal az utcára,
egyetlen üvegtábla volt, nem is nagyon tiszta. Glahn fölöttem lakott az
enyémnél is kisebb lyukban, innen is nyilt az utcára egy ablaktábla, de
sokkal kisebb az enyémnél. Ez a szoba sötétebb volt az enyémnél és
sokkal kellemetlenebb volt a benne való lakás. A nap keresztülsütött a
szalmatetőn és éjjel-nappal elviselhetetlenül forróvá tette a szoba
levegőjét; mindehhez hozzájárult az, hogy e lyukat nem lépcsőn, de
csupán egy nyomoruságos, négyfoku létrán lehetett megközeliteni. Tehetek
én erről?

Én Glahnnak hagytam a választást és azt mondtam:

– Két szoba van itt, egy lenn, a másik fönn. Válasszon.

Glahn megnézte mindkét szobát, azután a felsőt választotta, talán azért,
hogy nekem hagyja a jobbat; de nem voltam talán hálás ezért? Nem
maradtam adósa.

Mig az irtózatos hőség tartott nem is gondoltunk vadászatra és egész
napon át a kunyhó körül heverésztünk; a hőség emberfölötti volt.
Éjjelenként a rovarok ellen hálót feszitettünk ágyunk köré, de megesett
gyakran, hogy vak denevérek nekirepültek és nagy lyukat szakitottak a
hálóba; ez Glahnnal történt meg gyakran, mert az irtózatos hőség miatt ő
kénytelen volt lyukat vágni a háztetőbe; velem sohasem esett meg. Nappal
padokon heverésztünk a kunyhó előtt és figyeltük a többi kunyhóban folyó
életet. A bennszülöttek barna, vastag ajku emberek voltak, karika lógott
a fülükben és halott, nagy szemük volt; ugyszólván meztelenek voltak,
csupán lágyékuk körül viseltek keskeny gyapotvászon övet, a nőkön kurta
szoknyácska volt, hogy eltakarják testüket. A gyermekek nappal-éjjel
anyaszült meztelenek voltak, a hasuk nagy volt és kidomborodó és ugy
fénylett, mint az olaj.

– Az asszonyok igen kövérek! – mondta Glahn.

Magam is ugy találtam, hogy igen kövérek az asszonyok és talán nem is
Glahn, hanem én voltam az, aki először észrevette ezt; én e fölött nem
veszekszem és neki engedem a dicsőséget. Egyébként nem volt minden
asszony riasztó, habár valamennyinek kövér és duzzadt volt az arca; a
faluban találtam egy leányt, egy fél-tamulett leányt, a haja hosszu volt
és a foga hófehér, ő volt a legszebb valamennyi között. Egy este a
rizsföld szélén találkoztam vele, a hasán feküdt és lábával a levegőben
kalimpált. Tudott beszélni velem és addig beszélgettünk, amig meg nem
untam; csaknem reggel volt, amikor elváltunk és ekkor ő nem ment
egyenesen haza, hanem ugy tett, mintha a szomszéd faluban járt volna. Ez
estén Glahn a falu közepén ült két fiatal leánynyal, igen fiatalok
voltak, talán nem többek tiz évesnél; ezekkel mulatott és rizsbort
ivott; már a maga izlése szerint.

Néhány nappal később vadászni indultunk. Teaültetvények, rizsföldek,
füves terek mellett haladtunk el, magunk mögött hagytuk a falut és
megindultunk a folyó irányában. Nagy erdőbe jutottunk, csodálatos,
idegen fák, bambuszok, mangostanok, tamarindák, tiakfák, olaj és
gummicserjék voltak benne. Isten tudja, hány fajta fa mellett haladtunk
el, közülünk egy sem értett hozzá. Ám a folyóban igen kevés volt a viz
és az esős évszakig mindig kevés volt benne a viz. Vadgalambokat,
vadkacsákat lőttünk, délután tájt két keselyüt is láttunk és papagályok
is röpdöstek a fejünk fölött. Glahn bosszantóan biztosan lőtt, mindig
talált, de ez annak volt az oka talán, hogy az ő fegyvere jobb volt az
enyémnél. Én nem sokat törődtem ezzel, de Glahn igen gyakran mondogatta:
ennek a farkába pörkölök, ennek a fejét szakitom szét. Ilyesmit mondott
mielőtt lőtt volna és amikor a madár lehullt csakugyan kiderült, hogy
vagy a fejét vagy a farkát zuzta szét. Később, amikor két orrvszarvuval
találkoztunk, Glahn mindenáron söréttel akart rájuk lőni. Ám én
lebeszéltem erről az esztelenségről, mert esteledett már és mindössze
néhány töltényünk volt. Ezzel megint a bátorságát akarta fitogtatni,
hogy ő söréttel mer orrszarvura vadászni.

– Boszant, hogy mégis nem lőttem rájuk! mondta később. Ugyan az ördögbe
is, miért olyan óvatos ön? Olyan soká akar élni talán?

– Örvendek, hogy előrelátóbbnak gondol engem, mint saját magát!
válaszoltam.

– Igen, de ne civódjunk ilyen semmiségeken! – mondta.

Ezek az ő szavai voltak és nem az enyéim; alighanem civódást akart
kezdeni velem; miattam ugyan! Kezdtem elhidegülni tőle, főleg könnyelmü
viselkedése és csábitó lénye miatt. Tegnap este egészen nyugodtan
sétáltam az uton Maggieval, a tamulettlánynyal és mindketten igen
elégedettek voltunk. Glahn a kunyhó előtt ült és amikor elhaladtunk
előtte mosolyogva üdvözölt bennünket; Maggie most látta először őt és
kiváncsian kérdezősködött utána. Olyan hatással volt reá, hogy a
bucsuzás után különböző irányban mentünk el; ma nem kisért haza.

Mikor mindezt elbeszéltem neki, Glahn könnyen vette az egészet és ugy
igyekezett volna feltüntetni, mintha semmi jelentősége nem lenne. Ám én
nem feledtem el. Amikor elmentünk a kunyhó előtt nem rám nevetett, hanem
Maggiere.

– Miért rág ő mindig? – kérdezte.

– Nem tudom, – feleltem. Rág, mert hiszen arra valók a fogai.

Egyébként nem volt ujság előttem, hogy Maggie állandóan rág valamit; már
régen észrevettem. Ám az nem gyökér volt amit rágott, mert a fogai
fehérek voltak; ellenben megvolt az a rossz szokása, hogy ami
keze-ügyébe akadt mindent a szájába kapott és ugy rágta, mintha
nagyszerü ize lenne. Amit csak látott – pénzdarabot, papirrongyot,
madártollat, mindent rágni kezdett. Ám ez még sem volt ok a
lekicsinylésre, mert mégis ő volt a falu legszebb lánya; Glahn
irigykedett rám és ennyi volt az egész.

A másik estén egyébként megbékültünk Maggievel és Glahnt nem is láttuk.


III.

Elmult egy hét, naponta eljártunk vadászni és egész tömeg vadat lőttünk.
Egy reggel, amikor az erdőben haladtunk, Glahn hirtelen megragadta a
karom és a fülembe sugta: Halt! Ugyane pillanatban arcához emelte a
puskát. Fiatal leopárdot talált. Magam is lelőhettem volna, de Glahn
magának követelte a dicsőséget és ő lőtt elsőnek. Mennyire büszkélkedik
majd megint! gondoltam. Közeledtünk az állathoz, tökéletesen döglött
volt, a baloldala fölszakitott volt és a golyó a hátában ült.

Soha nem volt inyemre, ha megkapják a karom és azért mondottam:

– Ezt a lövést én is megtehettem volna.

Glahn rámnézett.

Ismételtem:

– Talán nem hiszi, hogy én is megtehettem volna?

Glahn nem felelt most sem. Ehelyett azonban megint megmutatta, hogy
mennyire gyermekes a természete. Fölkapta a fegyverét és rálőtt a
mozdulatlan állatra, most azonban a fejébe. Ugy néztem rá, mintha a
felhőkből esett volna le.

– Igen, mondta magyarázatul. Nem engedem, hogy azt mondja valaki, hogy
én oldalán találtam egy leopárdot!

Kevés volt a hiuságának, hogy ilyen egyszerü lövést tett; mindig az első
akart lenni. Milyen balga is volt! Ám semmi közöm az egészhez, én nem
árulom el őt.

Este, amikor hazacipeltük a döglött leopárdot egy csomó benszülött jött
hozzánk csudálkozni. Glahn csupán annyit mondott, hogy reggel lőttük és
nem büszkélkedett többet a zsákmányával. Maggie is bejött.

– Ki lőtte? – kérdezte.

Glahn válaszolt:

– Látod jól, hogy két lövés van rajta; ma reggel lőttük, amikor
elindultunk! Erre megforditotta az állatot és megmutatta neki mind a két
lövést, az oldalán is, a fején is. Itt ment keresztül az én golyóm!
mondta és a baloldalon levő sebre mutatott, mert balgaságában nekem
akarta átengedni a dicsőséget, hogy én lőttem az állat fejébe. Nem volt
érdemes fáradnom, hogy helyreigazitsam a szavát és nem is tettem meg.
Glahn ekkor ittatni kezdte a benszülötteket és annyit adott
mindegyiknek, amennyit épen csak kivánt.

– Ketten lőtték? – mondta elgondolkodottan Maggie, de azért az egész idő
alatt folyton Glahnon függött a szeme.

Félrehuztam őt és azt mondtam neki:

– Miért nézed folytonosan őt? Nem állok szorosan melletted?

– Persze! – mondta. Estére eljövök hozzád!

Néhány nap multán Glahn levelet kapott. A folyó mellett levő állomásról
külön futárral küldöttek egy levelet utána és a levél százhatvan
mértföldnyi kerülőt tett. A boritékon nőirás volt és arra gondoltam,
hogy régi barátnője, az előkelő leány irta. Amikor elolvasta, Glahn
idegesen nevetett és még külön borravalót is adott a futárnak, amiért
utána hozta. Ám nem tartott soká és hallgatag, komor lett és nem tett
óraszám egyebet, mint maga elé bámult. Estére társaságban ivott, két
törpével, egy apával meg a fiával, engem átölelt és mindenáron azt
akarta, hogy vele igyak én is.

– Ön igen kedves ma este! – mondtam.

Hangosan nevetett és azt mondta:

– Mi ketten itt ülünk India közepében és vadakra lövöldözünk, ugy-e? Nem
szörnyüségesen kómikus ez? Üdv a világ minden földjére, országára, üdv
minden szép hölgyre, férjesekre és hajadonokra, közel és távol. Hahó!
Képzeljen el egy férfit, akit egy szép asszony kér meg, egy házas
asszony!

– Egy grófnő! mondtam gunyosan. Igen gunyosan mondottam ezt, ami
sértette őt, ugy kiáltott föl, akár egy kutya, mert fájt a sértésem.
Hirtelen összeráncolta a homlokát, hunyorgatott a szemével és azon
gondolkodott, hogy nem mondott-e tulságosan sokat; kis titkára ilyen
méltóságos éberséggel vigyázott. Ám ugyane pillanatban nagy tömeg
gyermek szaladt a kunyhónk felé és orditozták torkukszakadtából: A
tigris, ohoi, a tigris!! Közvetlenül a falu mellett, egy cserjében a
tigris egy gyermeket ragadott el.

Ez elég volt Glahnnak, aki amugy is ittas volt és földult lelkiállapotu;
puskája után kapott és abban a pillanatban a cserje felé rohant; sapkát
sem vitt magával. Ám miért vitte most a golyós fegyvert a sörétes puska
helyett, ha egyszer már annyira bátor. Keresztül kellett gázolnia a
folyón, ami nem volt minden veszedelem nélkül való vállalkozás, habár a
folyó csaknem teljesen kiszáradt volt most; közvetlenül ezután két
lövést hallottam és rá egy harmadikat. Három lövés egy állatnak!
gondoltam. Két lövés egy oroszlánt is összetörne és ez tigris csupán. Ám
a három lövés sem használt, amikor Glahn kijött, a gyermek
összeszaggatott volt és félig megették már; ha Glahn nem lett volna
ittas, bizonyára kisérletet sem tett volna a megmentésére.

Ezt az éjet rettenetes orgiával töltötte el a közelünkben lakó
özvegygyel és két leányával, isten tudja, hogy melyikkel közülök.

Két napon át Glahn egyetlen pillanatig sem volt józan és már nagy
ivókompániát toborzott maga köré. Hiába kért arra, hogy résztvegyek az
ivásban; már nem is törődött azzal, amit mondott és egyszerre kibökte,
hogy azért nem akarok inni vele, mert féltékenykedem rá.

– A féltékenység elvakitja önt! – kiáltotta.

Az én féltékenységem? Hogy én féltékeny vagyok ő reá?

– Nos, tudja mit? mondotta. Féltékeny, magára!

Miért lennék féltékeny magára?

– Nos, jó, mondta. Akkor hát nem féltékenykedik reám! Egyébként ma este
Maggienél voltam. Rágott, mint mindig.

Lenyeltem a válaszom és tovább mentem.


IV.

Megint vadászgatni mentünk. Glahn ugy érezte, hogy igazságtalanul bánt
velem és bocsánatot kért ezért.

– Egyébként nyomorultul fáradt vagyok, mondta. Szeretném, ha ön egy
napon elhibázná a lövést és golyót küldene a nyakamba. Emlékezetében
talán ujból megélemedett a grófnő levele és azért azt mondottam neki:

– Ki mint veti ágyát, ugy alussza álmát!

Napról-napra komorabb és hallgatagabb lett; nem ivott többé és nem
beszélt többé; orcái beestek.

Egy napon hirtelen csevegést, nevetést hallottam az ablakom alatt.
Kinéztem: Glahn megint előkeresgélte a legvidámabb arcát és Maggievel
beszélgetett. Előszedte minden csábitó müvészetét. Maggie alkalmasint
egyenesen hazulról jött és Glahn lesett rá! Egyáltalán nem voltak
óvatosak és egyenesen az én ablakom alatt beszélgettek.

Minden tagomban reszketést éreztem, fölhuztam a puskám ravaszát, de nem
nyomtam meg. Kimentem az utcára és megfogtam Maggie karját; hallgatagon
mentünk végig a falu hosszában; Glahn rögtön eltünt a kunyhóban.

– Miért beszéltél megint vele? – kérdeztem Maggiet.

Nem felelt semmit.

Halálosan kétségbeesett voltam, a szivem annyira vert, hogy alig tudtam
lélegzeni. Soha nem láttam Maggiet annyira szépnek, mint mostan; soha
fehér leányt nem láttam ennyire szépnek és ezért elfeledtem, hogy
tamulettleány ő, a kedvéért mindent elfeledtem.

– Felelj, mondtam, miért beszéltél vele?

– Ő jobban tetszik nekem! – mondta.

– Jobban tetszik, mint én?

– Igen.

Nos, ő jobban tetszik neki, mint én, habár én könnyüszerrel tudnám
összemérni magam vele! Nem voltam mindig jóságos hozzá, nem adtam pénzt
neki, nem vettem ajándékokat neki? Mit tett ő?

– Ő gunyol téged, azt mondja, hogy te folyton rágsz!

Ezt nem értette meg és erre elmagyaráztam neki, hogy megvan az a rossz
szokása, hogy minden tárgyat a szájába vesz és rágni kezdi azt. Glahn
pedig igen sokat mulat ezen. Ez sokkal nagyobb hatással volt rá, mint
bármi más, amit mondottam neki.

– Hallgass meg Maggie! mondottam ezután. Azt akarom, hogy örökre az
enyém légy; nem akarod talán? Meggondoltam a dolgot, ha elutazom innen
elfogsz jönni velem és én feleségül veszlek. Hallod, az én hazámba
fogunk utazni és ezentul ott lakunk. Akarod?

Ez is hatással volt reá; és Maggie elevenebb lett és sokat beszélt, amig
sétálgattunk. Glahnról csak egyszer beszélt!

– És Glahn is velünk jön, ha elutazunk?

– Nem! mondtam. Ezt nem teszi. Szomoru vagy emiatt?

– Nem, nem! mondta hevesen. Örvendek inkább!

Többet nem beszélt róla és én megnyugodtam. Mikor megkértem rá, Maggie
haza is eljött velem.

Mikor néhány óra multán eltávozott tőlem, fölmásztam a Glahnhoz vezető
lépcsőkön és bekopogtam a vékony ajtón. Otthon volt. Azt mondtam:

– Azt jöttem megmondani, hogy holnap reggel talán ne menjünk vadászni.

– Miért ne?

– Mert nem állhatok jót azért, hogy elhibázom a lövést és golyót lövök a
nyakába!

Glahn nem válaszolt és én ujból lementem. E figyelmeztetés után holnap
bizonyára nem lesz kedve vadászni menni; különben miért csalta Maggiet
épen az ablakom alá és miért beszélgetett épen ott vele? És miért nem
utazott haza, ha a levélben valóban hazahivták? E helyett inkább járkál
a fejem fölött, a fogait vicsorgatja és azt kiáltja: Soha többé! Soha
többé! Inkább négyfelé vágatom magam!

Ám arra következő reggel, hogy megfenyegettem őt, Glahn teljes
vadászkészültséggel állott az ágyam előtt és rámkiáltott:

– Föl, föl, pajtás! Gyönyörü idő van, lőnünk kell valamit. Egyébként
ostoba dolog volt az, amit tegnap este mondott.

Nem volt még négy óra sem, de én rögtön felugrottam és készülődni
kezdtem, mert megvetette a fenyegetésemet. Mielőtt elmentem volna,
megtöltöttem a fegyverem és őt otthagytam állani és nézni
előkészületeimet. Egyébként egyáltalában nem volt olyan pompás idő, mint
mondotta, esett az eső és ez még inkább bőszitett; ám vigyáztam arra,
hogy ne áruljak el semmit és hallgatagon mentem mellette.

Egész napon át az erdőben csatangoltunk és mindegyikünk a maga
gondolataival volt elfoglalva. Nem lőttünk semmit, egyik vad a másik
után törtetett el mellettünk és mi még puska után sem nyultunk, mert
mindenre gondoltunk, csak vadászatra nem. Déltájban Glahn előttem
kezdett járni, mintegy kitünő alkalmat szolgáltatva arra, hogy azt
tegyek vele, ami tetszésemre van épen; szorosan a puskám csöve előtt
ment, de lenyeltem ezt a gunyt is. Este azután hazatértünk anélkül, hogy
bármi történt volna. Azt gondoltam: Most talán észretér és békében
hagyja Maggiet.

Este, amikor a kunyhó előtt állottunk, ezt mondta Glahn:

– Életemben ez volt a leghosszabb nap!

Többet nem beszéltünk.

A következő napon a legelkeseredettebb hangulatban volt, nyilván a levél
miatt. Nem birom ki, egyáltalában nem birom ki! – mondotta többször az
éjszakában; az egész kunyhóban mindenütt hallották sopánkodását.
Komorságában annyira ment, hogy akárhányszor nem válaszolt a
korcsmárosné legbarátságosabb kérdéseire sem és alvás közben folyton
sóhajtott. Lelkiisme retére nagyon rásulyosodik valami! – gondoltam; ám
az égre is, vajjon miért nem utazik haza? Bizonyosan a gőgje tiltja el
ettől, nem akar az lenni, aki visszamegy oda, ahonnan eltávozott
egyszer.

Maggievel minden este találkoztam és Glahn nem beszélt vele többé.
Megfigyeltem, hogy fölhagyott a rágással, már egyáltalában nem rágott;
örvendtem ennek és azt gondoltam: nem rág többé, tehát egy hibával
kevesebb és én még jobban szeretem ezért. Egy napon Glahn után
kérdezősködött; igen óvatosan. Egészséges-e? Itt van-e még?

– Ha nem halt meg és ha nem utazott el – mondtam – ugy bizonyosan
odahaza fekszik. Rám teljesen közönyös. Nem tudom elviselni a
társaságát.

Ám amikor ugyane pillanatban a kunyhó elé értünk, előtte, a földön, egy
matracon heverve, megpillantottuk Glahnt; karja a nyakát támasztotta és
szeme az égre meredt.

– Egyébként itt fekszik! – mondtam.

Mielőtt megakadályozhattam volna, Magie egyenesen feléje lépett és
kedveskedőn mondotta:

– Nézze csak, én nem rágok többé! Se papirt, se pénzt, se tollat nem
rágok többé!

Glahn alig nézett rá és nyugodtan feküdt tovább; Maggie és én elmentünk.
Amikor szemrehányásokat tettem neki és azt mondottam, hogy megszegte
igéretét és mégis beszélt Glahnnal, azzal felelt, hogy rendreutasitotta
csupán.

– Igen, az helyes, utasitsd csak rendre; ám nem az ő kedvéért szoktál le
a rágásról?

Nem felelt. Hogyan? Nem akar válaszolni?

– Beszélj, hallod-e, az ő kedvéért történt?

– Nem, nem – mondta akkor – a te kedvedért.

És mást nem is tudtam hinni. Miért is tette volna Glahn kedvéért?

Maggie igérte, hogy estére eljön és el is jött.


V.

Tiz óra tájt jött, hallottam künn a hangját, amint beszélgetett egy kis
gyermekkel, akit a kezénél vezetett. Miért nem jön be, és miért hozta
magával azt a kölyket? Megfigyeltem és rájöttem, hogy jelt ád, amikor
olyan hangosan beszél a gyermekkel; láttam azt is, hogy tekintetét a
tetőnek irányozta, Glahn ablakának, Amikor meghallotta a hangját, az
ablak mögül intett neki talán? Annyi mindenesetre világos volt előttem,
ha az ember odalenn egy apró gyermekkel beszélget, semmi szüksége arra,
hogy a magasba nézzen.

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy kimegyek hozzá és megragadom a
karját; ám ugyane pillanatban elengedte a gyermek kezét, a gyermeket
egyedül hagyta állani és ő megindult, megindult a folyosó felé. Nos, igy
mégis megjött végre; az volt a szándékom, hogy alaposan lehordom, amint
belép.

Most állok és hallom, hogy Maggie a folyosón jár, egyáltalában nem
tévedek, ő most közvetlenül az ajtóm előtt áll. Ám ahelyett, hogy bejött
volna hozzám, a lépcsőn hallottam recsegni a lépéseit, fölment a
padlásra, Glahnhoz ment, mindezt igen jól hallottam. Fölrántottam az
ajtót, fölnéztem, de Maggie megérkezett már, az ajtó bezárult mögötte és
nem hallottam semmit többé.

Ez tiz óra tájt történt.

Visszamentem a szobámba, előkerestem a puskám és megtöltöttem, igen, ezt
tettem, habár éjszaka volt. Tizenkét óra tájban fölmentem a lépcsőn és
hallgatóztam az ajtón; hallottam, hogy Maggie bent volt még mindig, bent
volt és ugy látszik, igen jól mulattak, azután lementem ujra. Egy óra
tájt fölmentem megint, akkor csöndes volt minden. Vártam az ajtó előtt,
amig fölébrednek, két óra lett, három óra, négy óra és akkor
fölébredtek. Ám ugyane pillanatban nagy lármát hallottam lentről, a
korcsmárosné szobájából és nekem gyorsan lekellett sietnem, nehogy
meglephessenek ők. Glahn és Maggie bizonyosan ébren volt már és én egész
bizonyosan sok mindent kihallgathattam volna, de hiába, lekellett
mennem.

A folyosón ezt mondtam magamnak: Látod, itt ment el ő, könyökével
surolta az ajtóm, de ő nem ide nyitott be, ő fölment a lépcsőn, itt van
a lépcső is, ő ezen a négy lépcsőfokon ment föl.

Ágyam érintetlen volt még és én nem feküdtem le most sem; odaültem az
ablakhoz, kezembe vettem a puskát és azzal babráltam. A szivem nem vert,
hanem reszketett.

Félórával később Maggie lépéseit hallottam a lépcsőn. Odahuzódtam az
ablaktáblám mellé és láttam, amint kilépett a konyhából. Az a kurta, kis
gyapotszoknyácska volt rajta, ami a térdéig sem ért, vállán pedig egy
gyapju kendő volt, amit bizonyosan Glahntól kölcsönzött. Különben
teljesen mezitelen volt és a kis gyapotszoknyácska teljesen összegyürött
volt. Mint rendesen, szokása szerint, lassan ment most is és nem is
tekintett az ablakom felé. Azután eltünt a kunyhók között.

Nemsokkal azután lejött Glahn, puskával a hóna alatt és teljesen
fölkészülten a vadászatra. Komor volt és nem is üdvözölt. Egyébként
nagyszerüen kiöltözött és rendkivüli gondot forditott a toalettjére. Ugy
kiöltözött, akár egy vőlegény! gondoltam.

Egy pillanat alatt elkészültem, elindultam vele és egyikünk sem szólt
egyetlen szót. Az első két fajdot, amit lőttünk, a szó szoros értelmében
szétroncsoltuk, mert golyókkal lőttünk rájuk, ám azért mégis megsütöttük
ezeket egy fa alatt és szótlanul fogyasztottuk el. Igy mult az idő
tizenkét óráig.

Glahn rámkiáltott:

– Bizonyos benne, hogy megtöltötte a fegyverét, valami váratlan
zsákmányra akadhatunk. Töltse meg minden esetre!

– Megtöltöttem! válaszoltam.

Akkor egy pillanatra eltünt valami bokor mögött. Milyen gyönyör lenne
lelőni őt, lelőni, mint egy kutyát! Nem volt sürgős, ő még töprenghet
egy ideig ezen, ő bizonyosan tudta, hogy mit forgatok az agyamban,
bizonyosan tudta és azért kérdezte, hogy megtöltöttem-e a puskám. Még ma
sem tudott ellenni anélkül, hogy kielégitse a hiuságát, kiöltözött és
piros inget vett magára; vonásai minden mértéken fölül gőgösek voltak.

Egy óra tájt halványan, dühödten állott elém és azt mondta:

– Nem, ezt nem birom tovább. Nézzen utána hát, nézze meg, ember nézze
meg, hogy megtöltötte-e a puskáját!

– Szabad arra kérnem, hogy inkább a maga fegyvere miatt aggódjon!
feleltem. Ám én igen jól tudtam, hogy miért érdeklődik folyton a puskám
után.

Ám ekkor eltávozott mellőlem. A válaszom olyan hatással volt reá, hogy
elcsöndesedett és lehorgasztotta a fejét, amikor eltávozott.

Nemsokára egy galambot lőttem és ujra töltöttem. Mig ezzel
foglalatoskodtam, Glahn félig egy fa mögé rejtőzködötten vizsgált engem,
figyelte azt, hogy valóban megtöltöttem-e ujra a puskám, mindjárt azután
pedig egy éneket kezdett énekelni és pedig egy lakodalmas éneket.
Lakodalmas éneket énekel – gondoltam – és a legjobb ruháiba öltözött,
bizonyára azt gondolja, hogy ilyen módon teljesen ellenállhatatlan lesz.
Mielőtt éneke végére jutott volna, előttem lassan le meg föl kezdett
járni és mig előttem járt, énekelt folyton. Megint szorosan a puskám
csöve elé állt, mintha azt gondolta volna: látod, mindjárt megtörténik
és azért éneklem én ezt a lakodalmas éneket. Ám az nem történik meg
mégsem és amikor elhallgatott kénytelen volt rámnézni.

– Ma nem lövünk semmit? kérdezte és mosolygott. Mintegy bocsánatkéréssel
tette amiért énekelt a vadászat közben. Ám ugyane pillanatban megszépült
a mosolya, ugy tünt, mintha sirna bensejében és valóban ajkai
reszkettek, habár ugy tett, mintha mosolyogni tudna ebben a komoly
pillanatban.

Én nem voltam fehérszemély és ő láthatta jól, hogy nem volt semmi
hatással reám; türelmetlen lett, elhalványodott, céltalanul, ideges
lépésekkel csavargott körülöttem, majd jobbra, majd balra volt tőlem,
néha-néha megállott és várt reám. Öt óra tájt hirtelen egy csattanást
hallottam és közvetlenül rá egy golyó süvitett el a bal fülem mellett.
Fölnéztem, Glahn néhány lépésnyi távolságban állott tőlem, rámnézett és
füstölgő fegyverét a karján nyugtatta. Le akart lőni? Azt mondtam:

– Ön hibázott; egy idő óta igen rosszul lő ön!

Ám ő nem lőtt rosszul, ő nem hibázott soha, engem akart fölizgatni
csupán.

– Ugy! Az ördögbe is, bosszulja meg hát magát! kiáltott vissza.

– Ha megjön az ideje! kiáltottam és összeharaptam a fogam.

Szembeállottunk, néztük egymást, Glahn hirtelen fölrántotta a vállát és
átkiáltotta hozzám:

– Gyáva!

Miért kellett, hogy gyávának is nevezzen? Arcomhoz kaptam a puskát,
egyenesen a szeme közé céloztam és megnyomtam a ravaszt.

Ki, mint veti ágyát, ugy alussza álmát…

Ám most már igazán fölösleges, hogy a Glahn család továbbra is
költekezzen a kutatásra, igen izgat engem, hogy egy ilyen meg ilyen nagy
dijakat igérgetnek annak az embernek, aki hirt hoz arról, aki már régen
halott. Glahn Tamás meghalt egy szerencsétlenség miatt, India közepén
egy eltévedt golyó miatt. Az ő nevét és az ő végét a biróság egy
átfüzött jegyzőkönyvbe foglalta és ebben a jegyzőkönyvben benne van az
is, hogy egy szerencsétlen lövés következtében halt meg.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PÁN ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.