Világ ura

By Jules Verne

The Project Gutenberg eBook of Világ ura
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Világ ura

Author: Jules Verne

Illustrator: George Roux

Translator: Andor Gábor

Release date: January 19, 2025 [eBook #75143]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1906

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VILÁG URA ***


VERNE GYULA.

*

VILÁG URA.

REGÉNY.

FORDITOTTA

GÁBOR ANDOR.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1906.

_Minden jog fenntartva._

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




I. FEJEZET.  Mi történik a vidéken?

Az a hegysor, mely az Atlanti Óceán amerikai partjával párhúzamosan
húzódva végigbarázdálja Északi Carolinát, Virginiát, Marylandet,
Pennsylvániát és New-York államot, két nevet visel: Alleghany és
Apalaches hegységnek is nevezik. Két különálló lánc alkotja ezt,
nyugatfelől a Cumberland-hegyek, keleten a Kék-hegyek.

Ámbár ez a hegyrajzi rendszer – Észak-Amerika e részének
legtekintélyesebbje – körűlbelűl kilencszáz mérföldnyire vagyis tizenhat
kilométernyire nyúlik hosszában; magasságra hatezer lábat sehol meg nem
halad s legkiemelkedőbb pontja a Washington-hegy mindössze 1918 méter
magas.

Ez a hegygerinc, melynek két végső nyúlványa közűl az egyik Alabama, a
másik Szent-Lőrinc vizeinél szűnik meg, nem csábítja valami túlságosan a
túristákat. Csúcsai nem merednek a légkör magasabb rétegeibe fel. Ezért
nem hat vonzóerővel, mint az új és óvilág hatalmas hegyóriásai. Azonban
mégis volt e hegycsoportnak egy pontja, melyet a túristák nem tudtak
volna elérni, mivel úgy látszott, mintha valóban megközelíthetetlen
lenne.

Egyébiránt, ha eddig el is hanyagolták a hegymászók: a Great Eyry (nagy
fészek) nemrégiben közfigyelmet, sőt nyugtalanságot keltett bizonyos
különös okok alapján, melyekről szólnom kell történetem elején.

Hogy a magam személyét állítom előtérbe, ez azért történik, mert – amint
kitűnik – szoros összefüggésbe kerűlt oly eseményekkel, melyek minden
kétségen kivül huszadik századunk legrendkívülibb dolgai közé tartoznak.
És magam is gyakran kérdem önmagamtól vajjon megtörtént-e, valóban úgy
folyt-e le, ahogy emlékezetemben – vagy helyesebben mondva,
képzeletemben – őrzöm. De tekintetbe véve, hogy a washingtoni
rendőrségnél a főfelügyelői tisztet viselem, amely minőségemben,
kiváncsiságom ösztönétől hajtva, – s ez az ösztön rendkivűlí mértékben
fejlődött ki bennem, – tizenöt év óta igen különféle ügyekben vettem
részt, s gyakran oly titkos megbízatásokban, melyek különösen kedvem
szerint valók voltak, semmi csodálatos nincs abban, hogy főnökeim engem
küldtek belé e valószínűtlen kalandba, melyben kifürkészhetetlen
rejtelmekkel állottam szemben. De, már ez elbeszélés elején, föltétlenül
szükséges, hogy puszta szavamnak hitelt adjanak olvasóim, mert e
csodálatos tények bizonyítására senki másnak tanúságával nem
rendelkezem, csupán a magaméval. De ha nem akarnak hinni nékem, azt sem
bánom – ne higyjenek!

A Great-Eyry éppen a festői Kék-hegyek láncának képezi egyik pontját,
Észak-Karolina nyugati határán. Gömbölyded alakja elég jól
megkülönböztethető Morganton mezővárosából, mely a Satowba-rives partján
épűlt, s még jobban látható Pleasent-Garden városának utcáiról, melyek
néhány mérfölddel közelebb fekszenek a Great-Eyryhez.

Tulajdonképpen mi is ez a Great-Eyry?…

Igazolja-e nevét, melyet a Kék-hegyvidék szomszédos kerületeinek lakói
adtak neki?… Hogy a Kék-hegyeket azért nevezték így el, mert remek
körvonalaik bizonyos légköri viszonyok közepett azúr színt vesznek fel –
ennél semmi sem természetesebb. De hogy a Great-Eyryből fészket
csináltak – vajjon azért történt-e ez, mert rajta sasok, keselyűk vagy
kondorok tanyáznak?… Talán ezt a csúcsot választották főképen
lakóhelyükűl a vidék nagy szárnyasai?… Ezeket látni tán rikoltozó
rajokban kerengeni a meredek fölött, melyet csak ők tudnak
megközelíteni?…

Nem, ez sem áll, mert e madarak itt sincsenek nagyobb tömegekben, mint
az Alleghany-hegyek többi csúcsai körűl. Sőt inkább, határozottan
észlelték már, hogy bizonyos napokon, ha a madarak közel jutnak a
Great-Eyryhez, sietve igyekeznek menekülni onnan, és miután többszörös
kört írva le, ott keringtek felette, szanaszerte röpűlnek, fülsiketítő
lármájukkal kavarva fel a hegyvidék nyugalmas levegőjét.

Miért nevezik hát Great-Eyrynek – nem jobban illett volna-e rá a
medence, vagy teknő név, amellyel, mint csúcsnévvel, oly gyakran
találkozunk e hegyes vidékeken? Mert csakugyan mély és tágas medence
lehet ott fenn, meredek falaktól körűlvéve… Ki tudja nincs-e benne egy
kis tó, tengerszem, melyet a nyár esője s a tél hava táplál – hiszen ily
tavacska igen sok van, nemcsak az Apalache-láncolatban, hanem az új és ó
világ hegyvidékeinek igen különböző magasságaiban.

Végűl, hogy a feltevések sorozatát kimerítsük: nem lehet-e a Great-Eyry
valamely tűzhányó tölcsére; ez a vulkán pedig tán eddig csak aludta
hosszú álmát, melyet egyszer majd megszakít a belső háborgás?… Vajon nem
kellett-e a környék lakóinak rettegnie attól, hogy megismétlődik velük a
Krakatva vagy a Pelée-hegy irtózatos esete?… Ha feltételezzük, hogy
csakugyan tengerszem van a Great-Eyryn, nem kell-e tartani tőle, hogy a
tengerszem vize lehatolván a föld belsejébe, a központi tűz által gőzzé
változtatva, ugyanoly veszedelemmel fenyegeti a Carolina-síkságait,
aminő 1902-ben Martinique-szigetét elpusztította?…

S csakugyan ez utóbbi eshetőség mellett tanúskodott nehány jel, melyet
nemrégiben észleltek: a csúcs fölött gőz képződött, mely a föld méhének
izzó munkásságát látszott bizonyítani. Sőt, egy alkalommal, a mezőkön
foglalatoskodó földművesek tompa és megmagyarázhatatlan zajt hallottak a
Great-Eyry felől.

Majd egy éjszaka lángkévék jelentek meg a hegy fölött és füst szállt fel
a Great-Eyry belsejéből, s miután a szél kelet felé földre verte ezt a
füstöt: hamú vagy korom-nyomok maradtak vissza a talajon.

A hegy ködében felvillanó sápadt lángok, melyet az alacsonyan úszó
fellegek visszatükröztek, komor világosságot vetettek a vidékre.

Fontolóra vévén e különös körűlményeket, cseppet sem csodálni való, hogy
a környék lakóiban komoly aggodalmak ébredtek. S ez aggodalomhoz járult
a parancsoló szükség: meg kell tudni, mihez tartsák magukat a vidék
lakósai. A Carolinában megjelenő lapok napról-napra hasábokat írtak e
jelenségekről, melyeket «_A Great-Eyry rejtelmei_» cím alatt foglaltak
össze. Feltették a kérdést: nem veszedelmes-e a környékén való
tartózkodás?…

A lapok e cikkei kiváncsiságot és aggodalmat keltettek.

Kiváncsiságot azok részéről, kik, anélkül, hogy maguk veszedelemben
forognának, érdeklődtek a természeti tünemények iránt, aggodalmat
azoknál, kik esetleg áldozataivá lehettek a katasztrófának, ha a
jelenségek valóban fenyegető jellegűek volnának. S ez utóbbiak elég nagy
számmal voltak: Pleasant-Garden és Morganton városának, több falunak s
azon telepítvényeknek lakói, melyek elég sűrűen voltak az
Apalache-hegylánc lábainál elszórva.

Tény, hogy igen sajnálatraméltó az a körülmény, hogy a hegymászók
mindaddig kisérletet sem tettek a Great-Eyry megközelítésére. A sziklás
kereten, mely környékezte, soha át nem hatoltak még, s lehet, hogy
egyetlen részecske sem volt, melyen át a túristák céljukat elérhették
volna.

Hát nem volt csekély távolságra a Great-Eyrytől egyetlen olyan kúp- vagy
ék-alakú csúcs, melyről a rejtelmes hegyet egész terjedelmében meg
lehetett volna tekinteni?… Nem, – több kilométernyi kerületen egyetlen
hegy sem volt, mely a Great-Eyry magasságát felűlmúlta volna. A
Wellington-hegy, az Alleghany-láncolat egyik legmagasabb csúcsa,
túlságosan távol esett tőle.

Mindamellett most már okvetlenül szükséges volt, hogy a Great-Eyryt
megösmerjék és átkutassák. A vidék érdekében meg kellett tudni, vajjon
csakugyan nem tűzhányó tölcsér-e, nem fenyegeti-e kitörése
Északi-Carolina nyugati kerületeit? Kisérletet kellett tehát tenni
megközelítésére és az észlelt sajátságos tünemények földerítésére.

E kisérlet előtt azonban, mely elé nyilvánvalóan komoly akadályok
tornyosúltak, történt valami, ami azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a
csúcs megmászása nélkül is betekintést nyerhetni a Great-Eyryn uralkodó
természeti viszonyokba.

Ez év szeptemberének első napjaiban Wilker, a léghajós, ballonjával
Morgantonban fel akart szállani. Felhasználva a keleti szelet, a
léghajónak a Great-Eyry felé kellett volna haladnia, s volt rá némi
eshetőség, hogy fölébe tud kerűlni. S ha nehány száz lábnyira felette
lebeg el, Wilkernek alkalma van kitűnő messzelátóval megvizsgálni a
csúcsot, legmélyéig kifürkészni, s fölismerni: tűzhányó nyílik-e magas
sziklái között?…

Tulajdonképpen ez volt a főkérdés.

S ha ezt eldöntötték, meg lehet határozni azt is, hogy a csúcsot
környékező vidéknek van-e oka valamely előbb vagy utóbb bekövetkező
kitöréstől tartania.

A felszállás a fennebb jelzett terv szerint meg is történt.

Közepes és állandó irányú szél fújdogált; az ég tiszta volt. A reggeli
ködöt már kezdte eloszlatni a nap meleg sugárözöne. Ha a Great-Eyry
belseje nincs füsttel, párával tele, a léghajós egész terjedelmében
átkutathatja szemével. Ha pedig gőz emelkedik belőle, okvetlenűl
észlelheti azt is. Ez esetben el kell fogadni, hogy a Kékhegyek vulkáni
természetűek s a Great-Eyry a tölcsérük.

A léghajó körülbelül ezerötszáz láb magasra emelkedett mindjárt eleinte
s egy negyed óráig nem mozdúlt el helyéről. A szellő tehát, mely a föld
színén lengett, ott fenn már nem volt érezhető. De aztán – mily
csalódás! – ellenkező irányú légáramlat keletkezett, mely nyugat felé
vitte a gömböt. Így mindjobban eltávolódott a hegylánctól s nem volt
remény, hogy valamiképpen visszakerűlhessen még oda. A városka lakói
elől nemsokára eltűnt s később megtudták, hogy Észak-Carolina
fővárosának Raleíghnak közelében szállott földre.

Miután e kisérlet kudarcot vallott, elhatározták, hogy kedvezőbb
körűlmények közt meg fogják ismételní. Közben újra tompa dübörgés
hallatszott a hegyből, melyen szikrázó füst és a fellegeken visszaverődő
reszkető fény jelent meg. Tökéletesen érthető tehát, hogy a nyugtalanság
nem csökkent s mindenki földrengéstől, vagy vulkáni tüneményektől
rettegett.

Ez év áprilisában pedig az eddig meglehetősen bizonytalan szorongást
rémület váltotta fel, és pedig elég alapos okon!

A környék ujságaiban csakhamar meg is nyilatkozott a közönség rettegése.
A hegylánc és Morganton városa közt elterülő egész vidék riadtan várta a
legvészesebb eseményeket.

Április negyedikéről ötödikére forduló éjszaka Pleasant-Garden lakóit
rázkódás ébresztette fel, melyet rettentő zaj követett. Köröskörül
ellenállhatlanul terjedt a rémület, hogy a hegyláncolatban kitörés van
készülőben. Az emberek kirohantak házaikból, menekülésre készen s attól
félve, hogy valamely szörnyű szakadék támad köröttük, mely tíz-tizenöt
mérföldnyi kerületben magábanyeli a községeket, majorságokat.

Az éj igen sötét volt.

Sűrű fellegek mennyezete borúlt a síkság fölé. Ha fényes nappal lett
volna, akkor sem láthatták volna a Kék-hegyek gerincét.

[Illustration: NAGY TÖMEGBEN TOLONGTAK.]

Ez áthatolhatlan sötétségben a tárgyakat megkülönböztetni, a köröskörül
sikoltozó kiáltásokra felelni sem lehetett. Ijedt embercsoportok:
férfiak, nők, gyermekek igyekeztek a járható útat megtalálni s nagy
tömegben tolongtak, kavarogtak.

Erről is, arról is a rettegés hangja hallatszott.

– Földrengés van!…

– Kitört a tűzhányó!…

– Melyik csúcs?…

– A Great-Eyry!…

És Morgantonig terjedt a hír, hogy kövek, láva, salak hullottak záporban
a rónára.

Legalább annyit megfigyelhettek volna, hogy – ha csakugyan tűzhányó tört
ki – a dübörgésnek fokozódnia kellett volna. S a csúcson lángnak kellett
volna megjelennie. És az ízzó lávafolyam a ködön is átvilágított volna.

De mindez senkinek eszébe nem jutott s a megréműlt emberek azt
erősgették, hogy földrengést is éreztek. Egyébiránt lehetséges, hogy e
rázkódásokat valamely sziklatömb okozta, mely levált a hegység
oldaláról.

Mind ébren maradtak, halálos aggodalomban, hogy Pleasant Garden vagy
Morganton felé meneküljenek.

Egy teljes óra telt el minden további tünemény nélkül Alig rezdűlt némi
nyugati szellő a síkság mocsarai körül nagy csoportokban álló tűlevelű
fák sűrű koronájában; ezt a szelet különben az Apalache-hegység
szirtfala egyrészt meg is gátolta abban, hogy a rónára jusson.

Tehát a réműlet nem ujult meg s a lakósok már vissza akartak térni
házaikba. Úgy látszott, nincs már mitől tartani, mindamellett igen
nehezen várták a hajnalt.

Hogy valami változás történt, legalább egy hatalmas szikladarab
legördűlt a Great-Eyryről, abban senki sem kételkedett. Erről már a
hajnal első fényénél könnyű lesz meggyőződni, ha nehány kilométernyire
körüljárják a hegyet.

De ime, reggel három óra felé új riadalom… ismét lángok csaptak fel a
Great-Eyry sziklás párkányán… A felhők által visszaverve tűzfénybe
vonták nagy messzeségben a légkört… Ugyanakkor dübörgés is hallatszott…

Tűz ütött volna ki ottfenn magától?… de hogyan történhetett ez?… Villám
semmi esetre sem gyújtotta!… Mert még villámlás fénye sem zavarta a
homályt… Igaz, a tűz nem nélkülözhette volna a tápláló anyagot: abban a
magasságban, az Alleghany-hegylánc még erdővel borított, épp úgy, mint a
Cumberland-hegység és a Kék-hegyek csúcsai is. Cyprusok, legyezőpálmák
és egyéb állandó lombú fák még növekednek ott.

– A tűzhányó! A tűzhányó!

E kiáltások visszhangzottak mindenfelől. Kitört a vulkán! A Great-Eyry
tehát mégis a hegylánc belsejébe fúródó tűzhányó tölcsér volt! S most,
hogy már annyi évszázad óta kialudt, újra lángra lobbanna? A lángokat
izzó kövek zápora s egyéb pusztító vulkáni termékek is követik? És
lávafolyamok és zuhatagok is következnek, melyek útjukban mindent
megsemmisítenek: falut, várost, birtokot, egyszóval az egész környéket,
mezeivel, rétjeivel, erdeivel egyetemben Pleasant-Gardenig, vagy tán
Morgantonig?

Most már kitört a fejvesztett riadalom, semmi útját nem állhatta. Az
asszonyok, ijedtségtől félőrűlten, gyermekeiket magukkal vonszolva
tolongtak a keletre vivő útakra, hogy minél előbb eltávolodjanak a föld
belső háborgásának színterétől. A férfiak batyúba kötötték legértékesebb
holmiikat, szabadon bocsátották a háziállatokat: lovat, szarvasmarhát,
juhot s ezek szét is szaladtak a szélrózsa minden irányában.

Mily óriási zavar uralkodott ebben az ember- és állattömegben, a vulkán
tűzének esetleg szabadjára hagyott erdőkben, a mocsarak víze mellett,
mely talán eláraszthatta a vidéket! S vajjon a föld is nem sűlyedhetett
volna el a futók lábai alól? Lett volna-e idejük a menekülésre, ha izzó
láva-csíkok eléjük vágtak volna a földön s eltorlaszolták volna útjukat,
lehetetlenné téve az előrejutást?

A legnagyobb birtokok tulajdonosai között azonban akadt néhány
higgadtabb ember, aki nem vegyűlt el ebben a megréműlt tömegben, melyet
hiába igyeztek visszatartani.

Körűlbelűl egy mérföldnyire megközelítvén a hegyet, arra a meggyőződésre
jutottak, hogy a lángok fénye csökken, sőt a tűz már kialvóban van
odafenn. Mindent számbavéve úgy látszott, nem fenyegeti a vidéket
kitörés veszedelme. A csúcsról egyetlen kő sem repűlt a légbe, a sziklák
élét nem hordta el láva-áradat és a föld belsejében nem hallatszott
semmi hang, Tehát mi sem volt észlelhető a föld méhében dúló zavarokból,
melyek egy pillanat leforgása alatt egész vidékeket tönkre tehetnek.

S miután ezt megfigyelték – és helyesen figyelték meg – azt
következtették, hogy a Great-Eyry tűzének lohadnia kellett. A fellegek
visszfénye is mind halványabbra vált. És a tájat reggelig ismét teljes
sötétség borította.

Eközben a menekűlők tömege is megállt, ahol már biztosnak érezte magát a
veszéllyel szemben. Aztán visszafelé indúltak s néhány falu és majorság
már a kora hajnali órákban benépesűlt előbbi lakóival.

Négy óra felé már alighogy némi fényt sugároztak a Great-Eyry párkányai.
A tűz – táplálék híján bizonyára – kialudt s bár kiütésének okát nem
tudták még, remélték, hogy nem fog felújulni.

Annyi mindenesetre valószínűnek látszott, hogy Great-Eyry nem vulkánikus
tünemények színtere volt. Eszerint tehát a környék lakóinak nem kellett
valamely kitöréstől vagy földrengéstől rettegniök.

De íme, reggeli öt óra felé, a még éjszakai ködbe burkolt hegy felett
különös zaj hallatszott a levegőben; valami szabályos zihálás-féle,
melyet hatalmas szárnycsattogtatás követett. S ha nappal van: a faluk s
városok népe megpillantotta volna tán az óriási ragadozó madarat, azt a
légbeli szörnyeteget, mely miután a Great-Eyryről fölemelkedett, kelet
felé tűnt el!




II. FEJEZET.  Morgantonban.

Április 26-án indúltam el Washingtonból s másnap érkeztem meg Raleighbe,
Észak-Karolina fővárosába.

Két nappal előbb a rendőrség főparancsnoka szobájába hívatott. Főnököm
kissé tűrelmetlenűl várt rám.

A beszélgetés, melynek következménye utazásom lőn, így folyt le
közöttünk:

– John Strock, – kezdte a főparancsnok, – ön még mindíg oly éleseszű és
ragaszkodó emberünk, amilyennek oly sok esetben mutatkozott?

– Ward úr, – feleltem én és meghajtottam magam, – nem illenék, ha én
mondanám, hogy ma is épp oly éleseszű vagyok, mint ennekelőtte. De ami
ragaszkodásomat illeti, biztosíthatom, hogy még most is hűséges embere
vagyok.

– Nem is kételkedem benne, – jelentette ki Ward úr, – s most még ezt a
határozottabb kérdést engedje föltennem: Ma is oly kíváncsi, minden
rejtelem mélyére hatolni igyekvő ember ön, amilyennek eddig ismertem?

– Az vagyok, Ward úr.

– S a kíváncsiság ösztöne nem tompúlt el önben, hosszú rendőri működése
közben?

– Legkevésbbé sem.

– Helyes, Strock, akkor figyeljen rám.

Ward úr ötven esztendős volt akkor, értelme teljes erejével rendelkező
férfi, aki kitűnően betöltötte nagyfontosságú állását. Már többször
megbízott nehéz vállalatokkal, melyeket eredményesen bonyolítottam le s
ezzel gyakorta kiérdemeltem elismerését.

[Illustration: WARD ÚR ÉS STROCK.]

Néhány hónap óta azonban nem nyílt alkalom arra, hogy szolgálatomat
igénybe vegye s ez a kényszerű renyheség valósággal elgyötört.
Izgatottan vártam tehát, mit közöl velem Ward úr. Tudtam, hogy csak igen
fontos dolog lehet az, melynek elintézésére engem küld ki.

A rendőrfőnök arról az ügyről beszélt velem, mely akkor az egész
közvéleményt foglalkoztatta, nemcsak Észak-Karolinában s a szomszédos
államokban, hanem Amerika egész területén.

– Ön bizonyosan tud afelől, – így szólt Ward úr hozzám, – ami az
Apalache hegyek környékén, Morganton mezővárosa mellett történt.

– Tudok róla, Ward úr és véleményem szerint azok a jelenségek elég
különösek ahhoz, hogy a nálamnál kevésbbé kíváncsi emberek érdeklődését
is fölébresszék.

– Hogy azok a jelenségek különösek, sőt furcsák, abban semmi kétség,
Strock. De most már fel kell tennünk a kérdést, vajjon az említett
jelenségek, melyeket a Great-Eyry körűl megfigyeltek, nem képeznek-e
veszedelmet a vidék lakói számára, vajjon nem előljáró jelei-e valamely
tűzhányó-kitörésnek vagy földrengésnek?

– Félős, hogy így van, Ward úr.

– Érdekünkben van tehát, Strock, megtudni, hogy áll a dolog. Ámbár
fegyvertelenűl állunk a természet rendjének véletleneivel szemben, mégis
azon kell törekednünk, hogy az érdekelteket idejében értesítsük az őket
fenyegető katasztrófáról.

– A hatóságok feladata ez, Ward úr, – feleltem én. – Számot kellene
adnunk önmagunknak arról, mi történik ott fenn.

– Jól mondta, Strock, de úgy látszik, ez nagy nehézségekkel jár. Azt
mondogatják váltig a környéken, hogy lehetetlen a Great-Eyry szikláit
megmászni, a hegy belsejét felkutatni. De vajjon megkísérelték-e már
egyáltalán s alkalmas körűlmények között? Nem hinném és véleményem
szerint a komoly eszközökkel végrehajtott kísérlet csak jó eredménnyel
járhat.

– Semmi sem lehetetlen, Ward úr s az egész ügy kétségkívűl pénz kérdése
csupán.

– S ez a pénz igen jogos és megokolt kiadás, mert nem szabad pénzre
tekintenünk, ha arról van szó, hogy megnyugtassuk egy vidék egész
népességét, vagy figyelmeztessük s ezzel a veszély torkából ragadjuk ki.
Egyébként, csakugyan oly biztos az, hogy a Great-Eyry öve annyira
megközelíthetetlen, mint mondják? S ki tudja, talán valamely gonosztevő
banda ütötte fel ott tanyáját, mely csak az általuk ismert ösvényen
közelíthető meg?

– Valóban! Ward úr gyanakszik, hogy gonosztevők?

– Lehetséges, hogy csalódom, Strock s mindaz, ami ott fenn történik,
természetes okokra vezethető vissza. De hiszen éppen ezt akarjuk
eldönteni és pedig a lehető legrövidebb időn belűl.

– Kockáztathatok egy kérdést, Ward úr?

– Csak tessék, Strock.

– Ha megvizsgáltuk a Great-Eyryt, felismertük tüneményei eredetét s ha
valóban kráter van ott és közeli kitörése várható: megakadályozhatjuk
azt?

– Nem, Strock, de értesíthetjük a vidék lakosait. A falvakban tudják, mi
a tennivalójuk s a majorosokat sem lepi meg az esetleges veszély. Ki
tudja, az Alleghany hegylánc vulkánja nem teszi-e ki Észak-Karolinát
ugyanoly veszedelemnek, mint amely Martinique szigetét a Pelée hegy tűze
által érte? Okvetlenűl szükséges, hogy a lakosság legalább védelmi
intézkedéseket tehessen.

– Szívesen hiszem, Ward úr, hogy a környéket nem fenyegeti ilyen baj.

– Kívánom is, Strock, s különben is valószínűtlennek látszik, hogy a
Kék-hegyek e részén vulkán létezzék. De mégis, tény, hogy a hozzánk
beérkezett jelentések szerint, lángot láttak a Great-Eyryből kicsapni.
És úgy vélték, rengéseket, vagy legalább reszketéseket éreznek a talajon
átfutni, körűlbelűl Plasent-Garden vidékéig. Valóságos vagy csak képzelt
tények-e ezek? Illendő, hogy e tekintetben tájékozva legyünk.

– Valóban úgy van, Ward úr és nem is szabad soká késlekednünk.

– El is határoztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Great-Eyry
tüneményei dolgában. Ki fogunk küldeni valakit mihamarabb a vidékére s
adatokat gyűjtetünk, kihallgattatjuk a városok és faluk lakóit. S olyan
embert szemeltünk ki e célra, akinek személye biztosít az eredményről;
ön az az ember, Strock.

– Köszönöm, Ward úr! – kiáltottam én. – Bizonyos lehet benne, hogy
semmit el nem mulasztok, amivel kegyednek e kitűntetést meghálálhatom.

– Tudom, Strock s hozzáteszem, hogy ez a küldetés nagyon megfelelhet az
ön ízlésének.

– Igen kedvemre való, Ward úr.

– Szép alkalma nyílik gyakorolni azt a különös szenvedélyét, mely
vérmérsékletének alapját képezi.

– Úgy van, Ward úr.

– Máskülönben szabadságában áll a körűlmények szerint cselekedni. Ami a
kiadásokat illeti, ha esetleg nagy költségekkel jár a hegy megmászása:
korlátlan összeg áll rendelkezésére.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, Ward úr s számíthat reám.

– Most pedig, Strock, hadd figyelmeztetem még, hogy a lehető legnagyobb
óvatossággal járjon el a környéken az adatok gyűjtése körűl. A kedélyek
ott még túlizgatottak. Igen meg kell rostálnia mindazt, amit önnek
elbeszélnek és legfőképpen vigyázzon, nehogy újból feltámadjon az a vak
félelem.

[Illustration: STROCK ÉS SMITH ELIÁS.]

– Magától értetődik, Ward úr.

– Morganton polgármesterét értesítem az ön odaérkeztéről, az majd önnel
együtt fog működni. Még egyszer, Strock: legyen óvatos s vizsgálódásaiba
csak azokat az embereket vonja be, akikre feltétlenűl szüksége van.
Gyakran tett már bizonyságot értelmességéről, ügyességéről s most is
számítunk rá, hogy sikerrel jár el megbízatásában.

– Ha sikertelen lesz, Ward úr, akkor bizonyára lehetetlenségek
tornyosúltak elém, mert végre az is megeshetik, hogy csakugyan nem lehet
behatolni a Great-Eyry sziklái közé s az esetben…

– Az esetben majd meglátjuk, mit kell tennünk. Ismétlem: tudjuk, hogy
természete, hogy ösztöne révén ön a világ legkíváncsiabb embere s ez
most felséges alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

S ezzel Ward úr igazat mondott.

Megkérdeztem tőle:

– Mikor kell elutaznom?

– Már holnap.

– Holnap elhagyom Washingtont, holnapután Morgantonban leszek.

– Levelek vagy táviratok útján fog mindig értesíteni az ügy állásáról…

– Nem fogom elmulasztani Ward úr s mielőtt elbúcsúznám, még egyszer
köszönöm, hogy a Great-Eyry dolgában tartandó vizsgálat vezetésével
engem méltóztatott megbízni.

Hogy sejthettem volna még akkor: mit rejt számomra a jövő,

Nyomban hazatértem s megtettem előkészületeimet az útra, s másnap
hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem.

Még este Raleighbe érve, ott töltöttem az éjt, s másnap délután a vasút,
mely az állam nyugati felén át haladt, Morgantonban tett le.

Morganton tulajdonképen egészen apró mezőváros. Teljesen
jura-képződményű talajon épült, mely rendkívül dús kőszénben, amit
Morgantonban elég szorgalmasan bányásznak ki. Ásványvizek bőségesen
bugyognak sziklái közül, s a meleg évszak tartamára az üdülők nagy
tömegét vonzzák e tájra. Morganton körül meglehetősen megművelt a tájék,
a lakosok szép eredménnyel termelik a gabnaneműeket, a náddal-szittyóval
tömött mocsarak hosszában. Erdeiben sűrű az örökzöld lombú fa.

A talaj összetételéből és terményeiből önként következik, hogy a vidék
sűrűn lakott. Falvak, majorok egymásután sorakoznak az Apalache hegyek
lábáig, itt erdők közt összebújva, odébb már a hegység nyúlványain
elszigetelve. A környék több ezer lakót számlál, kiket nagy vész
fenyeget, ha a Great-Eyry valóban kráter, ha kitörése hamuval, salakkal
borítaná a vidéket, lávafolyamok árasztanák el a síkot, s a föld belső
háborgásának vonaglásai Pleasant-Gardenig vagy Morgantonig érezhetővé
válnának.

Morganton polgármestere Elias Smith úr magas termetű, erős, vállalkozó
szellemű, legfeljebb negyvenéves férfi volt, olyan egészséggel, melynek
akár mindkét Amerika valamennyi doktora sem árthatott volna meg, aki épp
úgy tűrte a tél hidegét, mint a nyár hevét, pedig mindkettő túlságosan
nagy Carolinában. Azonfelül nagy vadász is Smith, de nemcsak az Apalach
hegyekkel szomszédos síkok tollas-prémes vadainak kergetője, hanem bátor
megtámadója medvének, párducnak, ami szintén nem ritka a sűrű ciprusfa
erdőkben és az Alleghany-hegység kettős láncának vad szakadékaiban.

Elias Smithnek, gazdag földbirtokos létére, több majorsága volt
Morganton közelében. Nehányat maga kezelt közülök. De a többiben lakó
majorosokat gyakran meglátogatta, úgy hogy ha a városkában fekvő
házacskájában nem volt található, bizonyára kinnjárt birtokán vagy
vadászgatott, mert a szabad élet erősen vonzotta.

Még aznap délután Smith Eliáshoz vezettettem magam. Otthon volt, mert
sürgöny értesítette érkezésemről. Átadtam neki Ward úr ajánlólevelét,
mely igazolta személyemet, s csakhamar összeismerkedtünk.

A morgantoni polgármester őszinte szívességgel, minden formaság nélkül
fogadott, pipával szájában s a brandys pohárral maga előtt asztalán.
Nyomban másik poharat hozatott cselédjével s mielőtt tárgyalásunkat
megkezdtük volna, felszólításának eleget téve, innom kellett.

– Ward úr küldi kegyedet – mondta kedélyesen – igyunk hát mindenekelőtt
Ward úr egészségére.

Koccintottunk és a rendőrfőnök egészségére ürítettünk poharat.

– S most lesz szíves elmondani, miről is van szó? – kérdezte Smith
Éliás.

Erre aztán én elbeszéltem, mi indított arra, hogy Észak-Carolina e
kerületébe utazzam és mi utazásom célja.

Emlékeztettem azokra az eseményekre, vagy inkább tüneményekre, melyeknek
ez a vidék színtere volt. Jeleztem – s ő is egyetértett vélem ebben –
mennyire fontos dolog, hogy a vidék lakóinak nyugalmát biztosítsuk, vagy
legalább is előkészítsük a lakosságot az esetleges veszedelemre.
Kijelentettem neki, hogy igen helyes, hogy a hatóságok a dolgok
állásával foglalkoznak és segíteni akarnak a környéken, – ha ugyan
hatalmukban áll ez.

Végül hozzátettem, hogy főnököm szabad kezet engedett nekem, hogy minél
gyorsabb és hathatósabb vizsgálatot vezessek a Great-Eyry ügyében.
Semminő nehézség, semminő kiadás elől nem kell meghátrálnom, mert, amint
természetes is, az állam viseli megbizatásom költségeit.

Smith Éliás egyetlen közbevetett szó nélkül hallgatott végig, ellenben
többször is megtöltötte saját poharát meg az enyémet. Bár sűrű
füstgomolyokat fújt egyre pipájából, bizonyos, hogy feszűlt figyelemmel
kisérte előadásomat. Láttam, hogy élénkül meg egyszer egyszer arca, és
sűrű szemöldöke alatt meg-meg csillan a szeme. Kétségkívül Morganton
első tisztviselője is nyugtalankodott a Great-Eyryn végbemenők miatt, s
épp oly türelmetlenül várta, mint jómagam, a tünemények okának
felderítését.

Mikor a beszédet abbahagytam, Smith Éliás kis ideig hallgatva nézett
szemembe.

– Egy szó mint száz – mondotta aztán – odalenn, Washingtonban, tudni
szeretnék, mi van a Great-Eyry gyomrában?…

– Úgy van Smith úr…

– S ön is azt szeretné tudni.

– Úgy van, Smith úr…

– Nohát, én magam is, Strock úr!

Valóban nagy hasznát vehettem, hogy a morgantoni polgármester épp oly
kiváncsi ember volt, mint én.

– Ön tökéletesen megérti – tette hozzá aztán, kirázva pipájából a hamut,
– hogy engem, mint földbirtokost érdekel a Great-Eyry históriája, és
mint polgármester köteles vagyok az igazgatásom alatt álló lakosság
érdekében foglalkozni az üggyel…

– Kettős ok ez arra, Smith úr – feleltem neki – hogy kegyed maga is
fürkéssze azon tünemények okát, melyek esetleg az egész környék csendjét
háboríthatnák!… S bizonyos, hogy ön is épp oly kimagyarázhatatlannak
látta a jelenségeket, mint amily nyugtalanítónak a kerület lakosaira
nézve…

– Főként kimagyarázhatatlannak, Strock úr, mert én a magam részéről alig
hiszem, hogy a Great-Eyry vulkán lenne, hiszen az Alleghany hegylánc
egyetlen pontján sem tűzhányó jellegű. Sehol, sem a cumberlandi
szakadékokban, sem a Kékhegyek völgyeiben nem találni még nyomát sem
hamunak, salaknak, lávának vagy egyéb vulkanikus anyagnak. Nem hiszem
tehát, hogy ez oldalról valami veszedelem fenyegetné a kerületet…

– Ez a kegyed véleménye, Smith úr?

– Határozottan ez.

– De akkor hogy magyarázhatók meg a rázkódások, melyet a hegység
közelében éreztek?…

– Igen, igen… a rázkódások… azok a rázkódások… – ismételgette Smith
Éliás fejét bólogatván. – De vajjon egyáltalán bizonyos-e, hogy azok a
rázkódások valóban megvoltak? Véletlenül éppen a lángok megjelentekor
ott jártam wildoni majoromban, amely körülbelül egy mérföldre fekszik a
Great-Eyrytől, s ha volt is valami zavar a levegőben, de a föld
legcsekélyebb rázkódását sem észleltem…

– Mindamellett a Ward úrnak küldött jelentések szerint…

– Azokat a jelentéseket az első rémület hatása alatt írták!… –
jelentette ki Morganton polgármestere. – Én azonban éppenséggel nem
szóltam felőlük a magam jelentésében.

– Ezt jól meg kell jegyeznünk… És ami a sziklapárkányon felcsapó
lángokat illeti?…

– Ó, a lángok, Strock úr… ez már egészen más lapra tartozik!… Azokat én
is láttam… a saját szemeimmel láttam s a felhők nagy távolságban is
visszatükrözték fényüket. Azonfelül még zaj is hallatszott a Great-Eyry
csúcsa felől… sivító zaj, mint mikor a kazánból gőzt bocsátanak ki…

– Ezt tehát hallotta kegyed?…

– Hallottam bizony… sőt valósággal belesiketültem…

– Aztán a nagy felfordulás közepette, nem vélt ön, Smith úr hatalmas
szárnycsapásokat is hallani?…

– De igen, Strock úr. Azonban ami e szárnycsapásokat illeti, vajjon
miféle óriási madár lehetett az, mely felszállt a levegőbe az utolsó
lángok eltűnése után?… S micsoda rettentő szárnyai lehettek?… Ezért hát
én azt kérdem önmagamtól: nem képzeltem-e csak úgy az egészet?… Hogy a
Great-Eyryt légbeli szörnyetegek laknák!… Ha ez áll, nem vettük volna-e
már észre, amint hatalmas sziklafészkük felett lebegnek?… Valóban,
mindebben van valami rejtelmes, amit eleddig lehetetlen volt
felderíteni…

– De fel fogjuk deríteni, Smith úr, ha szíveskedik segítségemre lenni
ebben…

– Természetesen Strock úr, és ezt annál szívesebben teszem, mert
kötelességünk megnyugtatni a környék lakosságát…

– Eszerint holnap útnak indulunk?…

– Úgy lesz.

Ezzel elbúcsúztam Morganton polgármesterétől.

Visszatértem szállómba, s megadtam az utasításokat kirándulásunk
előkészítésére, mely, ha a vizsgálat esetleg megkivánja, hosszabb időre
is terjedhetett. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy Ward úrnak írjak.
Értesítettem megérkezésemről Morgentonban, megismertettem a város
polgármesterével való első tárgyalásom eredményével, s tudtára adtam
azon elhatározásunkat, hogy legrövidebb idő alatt végére járunk a
dolognak. Megigértem, hogy vagy levélben, vagy táviratilag értesíteni
fogom továbbra is minden kisérletünkről, hogy folyton tájékozva legyen
Carolina e részének közhangulatáról.

Délután még egyszer találkoztam Smith Éliás úrral, s elhatároztuk, hogy
kora hajnalban indulunk utunkra.

A terv, melynek a felmerülő többi között előnyt adtunk, a következő
volt:

A hegy megmászása két olyan vezetővel történik, akik afféle
kirándulásokban igen jártasnak bizonyúltak már. Már több ízben
megmászták a Kék-hegyek legmagasabb csúcsait. Igaz, hogy a Great-Eyryre
feljutni még sohasem próbáltak, egyrészt tudva azt, hogy oly sziklafalak
övezik a csúcsot, melyeket megkerűlni lehetetlen, másrészt, mert a
legutóbbi eseményeket megelőző időkben a Great Eyry egyáltalán nem
ösztökélte a turisták kiváncsiságát. Különben bátran rábizhattuk
magunkat e két vezetőre, kiket Smith Éliás személyesen ismert és pedig
ügyes, vakmerő és hűséges embereknek. Bizonyos, hogy nem fognak
meghátrálni, s az is bizonyos, hogy mi követni fogjuk őket. Egyébiránt,
amint Smith úr megjegyezte, talán most már nem is lehetetlen feljutni a
Great-Eyryre.

– Miért? – kérdeztem tőle.

– Mert néhány héttel ennekelőtte egy sziklatömb zuhant le a hegyről, s
talán járható útat hagyott maga után…

– Ez igen szerencsés véletlen volna, Smith úr.

– Majd meglátjuk, Strock úr és pedig már holnap meglátjuk…

– Tehát holnap!…




III. FEJEZET.  A Great-Eyry.

Másnap kora reggel Smith Éliás velem együtt hagyta el Morgantont azon az
úton, mely a Saranoba-River balpartján húzódva Pleasant-Garden
mezővárosába vezet.

Két vezető kisért bennünket: Horn Harry, aki harminc éves és Bruck
James, aki huszonöt esztendős volt – mindketten Morgantonban laktak s
rendelkezésére álltak azoknak a turistáknak, akik a Kék-hegyet s a
Cumberland hegység főbb csúcsait akarták meglátogatni, melyek az
Alleghany-hegység kettős láncát képezik. Bátor hegymászók, erőskezű-lábú
ügyes és tapasztalt emberek voltak, s jól ismerték a hegy lábáig terjedő
egész környéket.

Egy kétfogatú kocsi vitt bennünket az állam nyugati határáig. Csak három
napra való eleség volt a kocsin, mert kirándulásunk ennél hosszabb időre
semmi esetre sem nyúlhatott. Az elemózsia összeválogatását bátran Smith
úrra bízhattuk: volt velünk párolt marhahús-konzerv, nagymennyiségű
sonka-szelet, egy sült ürücomb, egy kis hordó sör, több üveg whisky és
egyéb pálinka és elegendő kenyér. Ami a friss vizet illeti, nem kellett
szükségtől tartanunk: a hegy forrásai, melyeket a záporok, s az ebben az
évszakban nem ritka felhőszakadások táplálnak, bőven szolgálhattak vele.

Fölösleges hozzátennem, hogy Morganton polgármestere, mint szenvedélyes
vadász, magával hozta puskáját és Nisko nevű kutyáját, mely ott futott
és ugrándozott a kocsi mögött. Nisko rendeltetése az volt, hogy
felhajtsa a vadat, ha erdőben vagy mezőn járunk; de a kocsival
egyetemben a wildoni majorban kellett maradnia, a Great-Eyry
megmászásának ideje alatt. Nem tudott volna nyomunkba járni, az
átugrandó szakadékok és megmászandó szikladarabok miatt.

A mennyboltozat elég tiszta volt s az amerikai éghajlat nem ritkán kissé
zordon áprilisának levegője: elég hűvös. Változó szellők szárnyán,
melyek az Atlanti-Oceán hatalmas felülete felől fujdogáltak, felhők
úszkáltak az égen. Közűlök ki-ki siklott a napsugár és aranyszínűvé
tette az egész vidéket.

Az első napon elértük Pleasant-Gardent, ahol a mezőváros birójánál,
Smith úr jóbarátjánál háltunk meg. Volt elég időm rá, hogy megszemléljem
ezt az érdekes vidéket, melyben a mocsarak mezőségekkel, a mezők
cipruserdőkkel váltakoztak, melyek körül egyre szaporodik a falvak és
majorságok száma. A meglehetősen jókarban tartott út keresztül megy
rajtuk, vagy mellettük halad el, anélkül, hogy kanyarodásokkal
hosszadalmas kerülőket tenne. A kissé mocsaras területeken remekül
tenyész a ciprusfa, mely tövénél kissé vaskos és apró tobzokkal
púpozott, amikből e vidéken kaptárokat állítanak össze. A sápadt-zöld
lombozatukon átjáró szellő ide-odahimbálta a szürke hosszú
rostaszálakat, e «spanyol szakállt», mely az alacsonyabban sarjadó
ágakról le a földre ér.

A környék erdeiben különféle állatok egész világa nyüzsgött. Kocsink
elől felriadva menekültek erdei egerek, mezei patkányok, rikítószínű és
fülsiketítően rikácsoló papagályok, fiahordók, melyek gyorsan ugrálva
haladtak, a hasukon lévő erszényben magukkal vivén csemetéiket; a
madarak százait láttuk a banánák, legyezőpálmák, narancsfák lombjai
között, melyek bimbói a tavasz első lehelletére ki fogják tárni
kelyhüket és hatalmas rhododentronokat, melyek gyakran több embernyi
vastagságúak.

[Illustration: A GREAT-EYRY.]

Este megérkeztünk Pleasent-Gardenbe, s kényelmesen elhelyezkedtünk
éjszakára. A következő napot arra szántuk, hogy megtegyük a wildoni
majorig terjedő útat, mely már csaknem a hegy lábánál feküdt.

Pleasent-Garden csekély jelentőségű mezőváros.

A bíró szívesen fogadott és kitünően megvendégelt bennünket. Csinos
házának ebédlőjében vidáman fogyasztottuk vacsoránkat. A ház pompás
hársfák alatt épűlt.

A társalgás természetesen a kirándulás körül forgott, melyet a
Great-Eyry belső viszonyainak tanúlmányozására rendeztünk.

– Igazuk van – szólt házigazdánk – míg nem tudjuk, mi történik vagy mi
lappang odafenn, addig vidékünk lakói meg nem nyugodhatnak.

– Vajjon – kérdeztem én – semmi újabb tűnemény nem jelentkezett azóta,
hogy a Great-Eyry fölött lángnyelvek mutatkoztak?…

– Semmi, Strock úr. Pleasent-Gardenből könnyen megfigyelhető a hegy
felső gerince, egészen a Black-Dom-ig, mely a legmagasabb pontja…
Egyetlen gyanus hang sem jutott fülünkbe, egyetlen fénysugár sem villant
meg… S ha valami ördög légió fészkel odafenn, úgylátszik befejezte
pokoli kotyvasztását és elment az Aleghany hegyek egy másik odujába…

– De én – kiáltott Smith úr – azt hiszem: nem távozhattak úgy, hogy itt
tartózkodásuknak némi nyoma ne maradt volna a Great-Eyryn… akár a
szarvuk, akár a farkuk csücske… Majd meglátjuk!…

Másnap, huszonkilencedikén, hajnalban eléállt fogatunk. Smith úr
elfoglalta helyét s én is a magamét. A kocsis megsuhogtatta ostorát és
lovaink sebes ügetve indúltak meg. E napi utunk célja a wildoni major
volt, mely már a Kék-hegyek kinyúló ágai közt fekszik.

A tájék semmi változatosságot nem nyújtott. Most is épp úgy váltakoztak
az erdők mocsarakkal, mint tegnap, de ez utóbbiak mindinkább ritkúltak,
mert, közeledvén a hegységhez, a talaj egyre emelkedett. A vidék is
kevésbbé népesnek mutatkozott. Itt-ott egy-egy falucska, mely szinte
alig látszik a hatalmas bükkök lombozata alól, elszigetelt majorok,
melyek területét böven öntözték a hegy lejtőiről alárohanó patakok, –
valamennyi a Sarawba mellékfolyója.

[Illustration: KÜLÖNFÉLE ÁLLATOK EGÉSZ VILÁGA NYÜZSGÖTT.]

A növény és állatvilág ugyanolyannak mutatkozott, mint az előző napon, s
ha túlsok nem is, de annyi vad akadt, amennyi egy vadászt kielégíthetett
volna.

– Az ember valóban kisértésbe esik, hogy felfogja puskáját és fütyüljön
kutyájának!… – szólt Smith úr. – De igaz is, hogy először járok itt úgy,
hogy nem pazarlom a port s a golyót fürjre, nyulakra. Ezek a derék
állatok rám sem ismernek többé!… De mivel készletünk még távol van
attól, hogy kimerűljön: egyelőre más forog a fejünkben: a rejtelmekre
való vadászat…

– És – tettem hozzá én – bár ne kellene üres tarsollyal hazatérnünk…

A délelőtt folyamán végtelen síkon haladtunk át, melyen a ciprusok és
legyezőpálmák csak itt-ott, kis ligeteket képezve, zöldeltek. Ameddig
szemünk ellátott, apró halmok domborúltak, szeszélyesen sorakozva egymás
mellé s közöttük a rágcsálók mindenféle fajtája futkározott. Ezer meg
ezer mókus élt itt nagy tömegekben, abból a rendből, melyet Amerikában
«mezei kutya» néven ösmernek. Ezt a nevet nem azért kapták az állatkák,
mintha a legcsekélyebb mértékben is hasonlítanának a kutyák akármelyik
tipusához. Nem, hanem mivel olyanféle ugatást hallatnak, mint az ölebek.
S míg erős ügetéssel vágtunk a rónaságon át, valósággal fülsiketítő zajt
csaptak ezek a mezei kutyák.

Nem ritka dolog az Egyesült Államokban, hogy az ember ilyen tömegesen
egyféle állat által lakott területeket talál. A természettudósok többek
között egy Dog-Ville (ebváros) nevű helyet említenek, mely nevét onnan
kapta, hogy egy milliónál több ily négylábú lakója van.

Ezek a mókusok, melyek gyökerekből, füvekből és szöcskékből élnek – ez
utóbbiakat mint nyalánkságot igen kedvelik és mohón keresik – egyébként
ártatlan állatok, csak rettenetes csaholásuk űzi el körükből az embert.

Az idő derűs maradt, kissé csipős szellő fujdogált. Nem kell azt
hinnünk, hogy a szélességnek e harmincötödik foka alatt, a két
Carolinaállam éghajlata aránylag meleg volna. A tél hidege gyakran
túlságosan éles itt. Nagymennyiségű narancsfa pusztul is el telenként s
a Sarawba-Riveren sokszor úsznak jégtáblák.

Délután feltűnt a kékhegyek láncolata, melytől már csak hat
mértföldnyire jártunk, és elfogta a látóhatár nagy részét. Gerince
világosan rajzolódott ki az elég tiszta égbolton, melyet könnyű felhők
barázdáltak. Alul sűrű erdők borították a hegyet, melyekben tűlevelűek
gyantás ágai borúltak egymás fölé, de feljebb a fekete sziklákon is
mutatkozott néhány sudár fa.

Jobbról-balról különös alakú csúcsok meredtek az égre, s mindnyája
fölött uralkodott a Black Dome[1] hatalmas feje, mely néha-néha
valósággal felragyog a napsugártól.

– Ön már megmászta ezt a csúcsot, Smith úr?… – kérdeztem én a
polgármestertől.

– Nem én, – felelt az – mondják, hogy igen nehéz feljutni rá. De néhány
turista már járt odafenn s azt beszélik, hogy a Great-Eyry belsejéből
semmit sem látni onnan.

– Úgy is van – erősítette meg egyik vezetőnk, Horn Harry – magam is
tapasztaltam már.

– Talán az idő nem volt kedvező, nem volt elég tiszta – jegyeztem meg
erre.

– Sőt éppen: nagyon tiszta volt, Strock úr, hanem a Great-Eyry párkányai
igen magasak és eltorlaszolják a kilátást.

– No akkor – kiáltott Smith Éliás – éppen nem fogok haragudni, ha oda
tehetem lábamat, ahol szemével sem járt még senki!

Tény azonban, hogy e napon a Great-Eyry nyugodtnak látszott, se gőz, se
láng nem mutatkozott rajta.

Öt óra felé kocsink megállt a wildoni major előtt, melynek lakói
kijöttek uruk elé.

Itt kellett töltenünk az utolsó éjszakát.

A lovakat nyomban kifogták és az istállóba vitték, ahol bőséges
takarmányt találtak, a kocsit pedig a színbe tolták. Itt fogja bevárni a
kocsis visszaérkezésünket. Smith úr bizonyos volt benne, hogy mire
Morgantonbe visszatérünk, küldetésünk közmegelégedésre lesz befejezve.

A wildoni majoros pedig biztosított bennünket róla, hogy a Great-Eyryn
hosszabb idő óta semmi különös nem történt.

A major személyzetével együtt fogyasztottuk el a vacsorát s álmunkat ez
éjszaka semmi sem zavarta.

Másnap kora hajnalban megkezdtük a hegymászást.

A Great-Eyry mindössze ezernyolcszáz lábnyira nyúlik – ami elég szerény
magasság – s így az Alleghany hegyek legalacsonyabb csúcsa. Úgy
számíthattunk tehát, hogy fáradságunk nem lesz túlságosan nagy. Nehány
óra elég lesz a hegytömeg felső gerincének elérésére. Igaz, hogy
útközben akadályok is várhatnak reánk: szakadékok, melyek fölött át kell
menni, vagy szirtek, melyeket veszedelmes vagy vesződséges ösvényen
lehet csak megkerülni… Ez volt vállalkozásunk ismeretlen fele,
kockázata. Amint tudjuk, erről vezetőink sem adhattak felvilágosítást.
Legjobban az nyugtalanított, hogy a Great-Eyry csúcsát az egész
környéken megközelíthetetlennek tartották.

De mindent összevetve, ezt a tényt még senki meg nem állapította, s
talán meg volt az az eshetőség, hogy a leszakadt szikla rést ütött a
vastag szirt-kereten.

– Annyi szent – szólt Smith úr, rágyújtva az első pipa dohányra a húsz
közűl, melyet egy nap leforgása alatt rendesen végigszítt – annyi szent,
hogy nekivágunk és pedig frissen, erélyesen. Ami most már azt illeti,
hogy ez a hegy mászás több vagy kevesebb időt vesz igénybe…

– De úgy-e bár Smith úr – kérdeztem én – mindenesetre végére járunk
vállalkozásunknak?…

– Okvetlenűl, Strock úr.

– Főnököm megbízott, hogy derítsem fel ennek a pokoli Great-Eyrynek
titkát…

– Fel is derítjük, akár tetszik az ördögöknek, akár nem – válaszolt
Smith Éliás és kijelentése tanújáúl az eget tette meg – még akkor is, ha
a hegy legmélyére kellene is furakodnunk!

– Mivel azonban lehetséges, hogy kirándulásunk egy napnál hosszabb időre
nyúlík – tettem hozzá én – talán helyes volna, ha élelmiszerekkel látnók
el magunk…

– Legyen nyugodt, Strock úr, vezetőink batyújában két napra való
elemózsia van s mi magunk sem indulunk üres zsebbel útnak… Egyébként, ha
a majorban hagyom is derék Niskomat, magammal viszem puskám… Az erdős
tájék nem lehet vad híjján, és az előrenyúló ágak szakadékai sem… Egy
kevés rőzsét meg mindíg tördelhetünk zsákmányunk megsütéséhez, ha ugyan
odafenn nem vár bennünket már a lobogó tűz…

– Lobogó tűz, Smith úr?…

– Miért ne, Strock úr?… Azok a lángok, azok a pompás lángok, melyek
annyira megriasztották környékünk derék lakóit!… Ki tudja, egészen
kihűlt-e odafenn a tűzhely s nem pislog-e némi láng a hamu alatt?… És,
ha a medence kráter tulajdonképen, ha tehát tűzhányóval van dolgunk:
vajjon kialudhat-e annyira a tűzhányó, hogy egy darabka parázsra se
lehessen akadni benne?… Őszintén szólva, igen siralmas kis vulkán volna
az, ha annyi tűz sem égne benne, amennyi egy tojás keményre főzésére
vagy egy burgonya megsütésére kell!… De hiszen, ismétlem: majd
meglátjuk… majd meglátjuk!…

Arról, hogy mit látunk ott fenn, bevallom, semmi véleményt nem alkottam
magamnak. Én parancsot kaptam, hogy felkutassam, mi van a Great-Eyryn!…
ha semmi veszedelem nincsen, nos, úgy is jó: megtudjuk és
megnyugtathatunk mindenkit. De alapjában véve – s nem természetes-e ez
az érzés oly embernél, aki a kiváncsiság ördögének hatalmában áll –
boldog lettem volna, a magam személyes hiúsága érdekében, melyet
vállalkozásunk eredményének közzététele erősen legyezgetett volna: ha a
Great-Eyry oly tünemények középpontjának bizonyúl, melyek felderítése az
én érdemem!

Kirándulásunknak ily rendben kellett megtörténnie:

Vezetőink elől mennek és keresik a járható ösvényeket, Smith Éliás meg
én nyomukban, egymás mellett vagy egymás mögött, már aszerint, milyen
széles az út, melyen haladnunk kell.

Horn Harry és Bruck James egy keskeny, nem túlságos hirtelenűl emelkedő
sziklatorkolatba vezettek bennünket legelőbb. Ez a völgytorkolat elég
meredek lejtők közt kanyargott, melyeket sűrűn összegabalyodott bozótok
takartak: toboztermő, fekete tűlevelű bokrok, hatalmas, széles tenyerű
páfrányok, vad ribiszkék. Lehetetlen lett volna ezeken át útat törni.

A bozótban igen sok madár zajongott s a legnagyobb lármát a teli
torokkal rikácsoló papagályok csapták, melyek betöltötték éles
hangjukkal a völgy levegőjét. A mókusokat alig hallhattuk itt-ott a
bokrok között, ámbár százával ugráltak az ágakon.

A hegyi patak medre, melynek ez a völgytorok ágyául szolgált,
szeszélyesen kanyargott a szikladarabok közt alá. Az esős évszakban,
vagy hatalmas viharok után bizonyára erős zuhatagokat képezett. De
valószínűleg pusztán az esővíz táplálta, s mert most egyetlen cseppet
sem találtunk benne, ez azt bizonyította, hogy nem a Great-Eyry
magasságain felbuggyanó forrásból ered.

Félórai előrehaladás után az emelkedés oly hirtelenné lett, hogy
jobbra-balra kellett kanyarognunk és nagy kerűlőket tennünk. A
völgytorok járhatatlanná vált, s lábunk nem talált elégséges
támasztópontot a maga számára. Fűcsomókba kellett kapaszkodnunk, térden
kúsznunk és ily körűlmények közt beláttuk, hogy naplemente előtt alig
érünk a csúcsra.

– Bizisten! – kiáltott Smith úr, miközben fellélekzett kissé – kezdem
megérteni, miért volt olyan ritka a hegymászó a Great-Eyryn… olyan
ritka, hogy egyetlenegy sem volt, tudomásom szerint…

– Annyi bizonyos – feleltem én – hogy jól meg kellett volna szenvedniök
igen vékonyka eredményért… s ha nem volna különös okunk vállalkozásunk
véghezvitelére…

– Már az igaz – jelentette ki Horn Harry – társam meg én, mi, akik már
gyakran megmásztuk a Black-Domot, soha ennyi nehézségre nem akadtunk
még.

– Ilyen nehézségekre, melyek egészen lehetetlenné tehetik még utunkat –
tette hozzá Bruck James.

A feladat az volt most, hogy elhatározzuk, melyik oldalon keressünk
utat?

Jobbról is, balról is sűrű erdők és bozótok meredtek elénk. Oly helyet
kellett keresnünk, mely a felfelé haladásra nem túlságosan meredek.
Talán az erdők sűrűségén áthaladva, jobb ösvényre akadunk? S úgy
legalább látjuk, merre megyünk. Semmi esetre sem szabadott
megfeledkeznünk arról, hogy a Kék-hegyek keleti lejtői alig-alig
járhatók, mert a hegylánc egész hosszában legalább ötven fokos szögben
merednek fel.

De akárhogy álljon az ügy, legjobb volt két vezetőnk és különösen Bruck
James ösztönére bíznunk magunkat. Azt hiszem a derék fickó ügyességre
egy majmot, mozgékonyságra akármelyik gyíkot felülmúlta volna.
Szerencsétlenségünkre azonban sem Smith Éliás, sem magam, nem
merészkedhettünk azokra a helyekre, ahová Bruck James bátran lépett.

Ami azonban engem illett: reméltem, hogy nem maradok hátra, mert már
természetemnél fogva szeretem a mászkálást, különben is hozzászoktam a
kemény testgyakorlathoz. Bármerre menjen Bruck James, elhatároztam, hogy
követni fogom, ha nehány ugrásba kerül is. De egészen másként állt a
dolog Morganton első tisztviselőjével, aki nem volt oly fiatal, oly
erőteljes, mint én, ellenben nagyobb és vaskosabb termetű és kevesebb
biztonsággal lépkedett a sziklákon.

Szemmelláthatólag elkövetett mindent, hogy ne szakadjon el tőlünk.
Néha-néha úgy szuszogott, mint egy fóka, s bár szabadkozott,
meg-megállítottam, hogy kipihenje magát.

Egyszóval kitűnt, hogy a Great-Eyry megmászása több időt igényel, mint
amennyit mi rászántunk. Úgy hittük, tizenegy óra előtt elérjük a
sziklamedencét és legrosszabb esetben déli harangszóra már csak nehány
száz lábnyira leszünk tőle.

Azonban tíz óra felé, miután ismételten megkísérlettük, hogy járható
utakat fedezzünk fel, miután újra meg újra előrementünk és
visszatértünk: egyik vezetőnk megadta a pihenésre szólító jelet. Elértük
az erdős öv felső szegélyét. A ritkuló fák közül már fel lehetett látni
a Great-Eyry első kiszögelléseig.

– Ördög bújjék belé! – fakadt ki Smith Éliás, hátát egy pálmának vetve,
aztán így verselt: – nem is volna bolondság pihenni… egy pár falat húst
kivenni… megenni…

– Pihenjünk hát vagy egy órácskát? – kérdeztem tőle.

– Persze, és ha eddig tüdőnk meg lábunk dolgozott, hadd legyen a
gyomrunknak is valami foglalatossága!

Ebben mindnyájan egyetértettünk.

[Illustration: PIHENŐ A «BLAD» ALATT.]

Össze is kellett már kissé szedni erőnket. Azonban némi aggodalomra
adott okot a látvány, melyet a hegynek ez az oldala fel, egészen a
Great-Eyry medencéjéig nyujtott.

Fejünk felett olyan csupasz, meredek sziklarészlet nyúlt égnek, melyet
itt _blad_nak mondanak. A síma sziklák között egyáltalán nem mutatkozott
ösvény. Ez vezetőinket is nyugtalanította, s hallottam, hogy Horn Harry
odaszól társának:

– Nem lesz kényelmes munka…

– Sőt tán lehetetlen… – felelte Bruck James.

A dolog boszantani kezdett.

Ha úgy kell visszatérnem, hogy el sem érhettem a Great-Eyry csúcsát, ez
vállalkozásom teljes kudarca volna! Nem is szólva kíváncsiságomról, mely
így kielégítetlen maradna. S ha majd jelentkezem Ward úr előtt
szégyenkezve és zavartan, igen szomorú ábrázatot vághatok!

A batyúkat felbontották s hideg húst és kenyeret ettünk. Nehány kortyot
ittunk is. S befejezvén az étkezést, félóra sem telt bele, Smith úr
felkelt s kijelentette, hogy kész az utat folytatni.

Bruck James elől járt és nekünk csak követnünk kellett, arra törekedvén,
hogy el ne maradjunk mögötte.

Csak lassan jutottunk feljebb. Vezetőink nem is titkolták, hogy nem
tudnak mihez kezdeni és Horn Harry előre ment, hogy megnézze, mely irány
mellett döntsünk végleg.

Körülbelől húsz percig voltak távol. Visszatérve, az északnyugati irányt
jelölte ki, s mi folytattuk utunkat. Ez oldalról meredt elénk a
Black-Dome körülbelől három-négy mértföldnyi távolságban. Mint tudják,
hasztalan másztuk volna meg, mert csúcsáról kitűnő messzelátóval sem
fürkészhettük volna ki a Great-Eyry belsejét.

A hegymászás igen kínosan és lassan folyt, különösen a hosszú, sikamlós
lejtőkön, melyeken bozótok és élősdi füvek tenyésznek nagy csomókban.
Nagynehezen jutottunk kétszáz lábbal magasabbra, mikor Bruck James mély
árok előtt állt meg, mely a talajt kettéválasztotta. Itt-ott nehány
frissen megtépett gyökeret láttunk, letört ágakat, mintha valamely
áradat zuhogott volna alá a hegynek ez oldalán.

– Erre kellett mennie annak a hatalmas szikladarabnak, mely levált a
Great-Eyryről – szólt Bruck James.

– Bizonyára – felelt Smith úr – s a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy
követjük az utat, melyet estében szakított magának.

Csakugyan ezt az utat választottuk s kitűnt, hogy helyesen cselekedtünk.
Lábunk megtámaszkodhatott a szikla által ütött résekben. Könnyebben
haladhattunk fölfelé, csaknem egyenes vonalban, úgy hogy
féltizenkettőkor a _blad_ felső szegélyére értünk.

Előttünk, nehány száz lépésnyire csupán, de körülbelől száz láb
magasságban, már azok a falak emelkedtek, melyek a Great-Eyry párkányát
alkották.

Erről az oldalról ez a szirtkeret igen szeszélyes alakot mutatott;
kúpokat, ékeket, többek közt egy sziklát, mely hatalmas, szárnyait
repülésre kiterjesztő sashoz hasonlított, mintha az egekbe akarna
felszállani. Úgy látszott, hogy keleti felén ezt a szikla-övet csakugyan
lehetetlen megmászni.

– Pihenjünk kissé – indítványozta Smith úr – aztán majd meglátjuk:
feljuthatunk-e a Great-Eyryre…

– A szikladarabnak – jegyezte meg Horn Harry – minden esetre innen
valahonnan kellett leválnia, s mégis semmi rés nem látszik a szirt-övnek
ezen a részén…

Valóban így volt, ámbár bizonyos, hogy a szikla a _blad_nak ez oldaláról
gördűlt alá.

Tíz percnyi pihenő után a két vezető fölkelt s egy elég csúszós
meredeket megmászva, elértük a fensík szélét. Egyéb most már nem volt
hátra, mint áthaladni ezen a csíkon, melyből középen, mint egy kosár
falai, körülbelűl ötven lábnyi magasságra hajoltak ki és felfelé a
medencét képező sziklák.

Szemlélődésünk eredménye az volt, hogy még elegendő magasságú létrával
sem lehetséges az öv felső párkányát elérni.

A Great-Eyry valósággal fantasztikus alakban meredt elém s ha sárkányok,
ördögök és egyéb hitregebeli szörnyetegek népesítették volna be, hogy
őrizzék, ez sem lepett volna meg túlságosan.

Közben azonban folytattuk utunkat a körfal körűl, melynek megalkotásával
a természet mintha emberi munkát végzett volna, annyira szabályosnak
mutatkozott. És sehol félbe nem szakadt a falazat, sehol egyetlen rés
két szikla közt, melyen át lehetne bujni! Köröskörűl a kifelé hajló
meredek, melyre feljutni lehetetlen!

Miután egy órahosszat jártunk körben a fensíkon, visszaértünk kiindulási
pontunkra, ahol legutóbb megpihentünk a _blad_ megmászása után.

Nem titkolhattam boszúságomat útunk eredménytelensége fölött s úgy
láttam, Smith úr is épp oly dühös volt, mint én.

– Ördög-pokol! – kiáltotta, – hát nem tudjuk meg, mi van ennek az
átkozott Great-Eyrynek a gyomrában! Hogy tűzhányó-e?

– Akár tűzhányó, akár nem, – jegyeztem én meg, – bizonyos, hogy semmi
gyanús zajt nem hallat, sem füst, sem láng nem csap ki belőle, semmi sem
mutat egy közeli kitörésre!

S valóban mély csend uralkodott a párkányzaton kívűl is, belül is. Tüzes
gőzök nem szálltak fel, a fellegeken, melyeket a keleti szél a hegy
felett áthajtott, semmi fény nem tükrözött. A talaj épp oly nyugodt
volt, mint a levegő. Sem földalatti moraj, sem rázkódások nem
háborgatták a nyugalmat lábunk alatt. A nagy magasságok tökéletes
csendje vett körűl bennünket.

Nem szabad elfelednem megmondani, hogy a Great-Eyry medencéjének
kerülete körűlbelűl ezeregy-ezerkétszáz lábra rúghatott, amit abból az
időből ítélhettünk meg, melyre megkerüléséhez szükségünk volt,
leszámítva a keskeny fensíkon való haladás nehézségeit.

Hogy a medence belső területe mily nagy lehet, miként becsűlhettük volna
meg azt, hiszen nem tudhattuk, milyen vastagok a környékező sziklafalak.

Magától értetődik, hogy az egész táj elhagyatott volt, ami alatt azt
értem, hogy sem eleven, sem holt teremtmény nem mutatkozott, néhány nagy
ragadozó madarat kivéve, melyek a Great-Eyry felett lebegtek.

Zsebóráink három órát mutattak és Smith úr bosszús hangon így szólt:

– Ha estig maradunk is itt, többet ki nem szaglászhatunk! Indúlnunk
kell, Strock úr, ha még az éj leszállta előtt Pleasant-Gardenbe akarunk
érni.

S mert nem feleltem szavára s nem mozdúltam a helyről, melyen álltam,
mellém lépett:

– Miért nem szól, Strock úr? Nem hallotta talán, mit mondtam?

Valóban igen kínos volt rám nézve, távozni onnan s visszatérni anélkűl,
hogy megbízatásomnak eleget tettem volna.

S éreztem, hogy növekszik megcsalatkozott kíváncsiságom a
továbbfürkészés vágyával egyetemben.

De mit volt mit tennem? Megfúrhattam-e ezt a vastag szirtfalat,
feljuthattam-e rá?

Bele kellett nyugodnom Smith úr indítványába s miután még egy utolsó
pillantást vetettem a Great-Eyryre, követtem társaimat, akik már lefelé
haladtak a _blad_ meredekein.

Útunk lefelé minden különös nehézség vagy fáradalom nélkűl ment végbe.
Még öt óra előtt magunk mögött hagytuk a hegység utolsó nyúlványait s a
wildoni majoros már várt reánk ebédlőjében, ahol frissítő ételt-italt
készített ki számunkra.

– Tehát nem hatolhattak a hegy belsejébe? – kérdezte tőlünk.

– Nem, – felelt Smith úr – s végre még azt kell hinnem, hogy a
Great-Eyry, a nagy medence, csak a környék derék lakóinak képzeletében
létezik.

Este félkilenckor kocsink a pleasant-gardeni bíró háza előtt állt meg.
Ott töltöttük az éjszakát.

És míg hasztalan lestem-vártam az álmot, azt kérdeztem magamtól, nem
lenne-e jobb néhány napig a községben maradnom s újabb kísérletet
szerveznem a hegy megmászására? De vajjon több eredménnyel járna-e az,
mint az első?

Legokosabb volt visszatérni Washingtonba s tanácskozni Ward úrral. S
másnap reggel csakugyan kifizetvén két vezetőmet, búcsút vettem Smith
úrtól és a pályaudvarra hajtattam, ahonnan Raleigh felé indúlt a
gyorsvonat.




IV. FEJEZET.  Az Automobil-Klub versenye.

Lehúll-e a lepel a Great-Eyry rejtelméről, valamely előre nem látható
véletlen folytán? Ez a jövő titka volt. Fontos-e, hogy ez megtörténjék?
Kétségkívűl az, mert Észak-Karolina lakóinak biztonsága is ettől függött
talán.

Bármiként álljon a dolog, tény, hogy Washingtonba való visszatérésem
után tizennégy nappal a közfigyelmet ismét a legnagyobb mértékben
lekötve tartotta egy egészen másfajta eset. Ez az eset épp oly rejtelmes
maradt, mint azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry volt színterük.

Május közepe táján Pennsylvania újságai tudtára adták olvasóiknak az
említett esetet, mely az állam több táján is megismétlődött.

Egy idő óta a Philadelphia körűl szétsugárzó útakon valami rendkívűli
járómű közlekedett, melynek sem alakját, sem természetét föl nem
ismerhették, sőt méreteit sem, – oly sebességgel vágtatott. Hogy
automobil, abban senki sem kételkedett. De hogy mily motor hajtotta, azt
csak többé-kevésbbé elfogadható hozzávetésekkel találgatták s ha a nép
képzelete ilyen dolgokba avatkozik, lehetetlen határt szabni neki.

Akkor még a legtökéletesebb automobilok – bármily rendszerűek, akár gőz,
akár petroleum, akár alkohol vagy elektromos hajtóerővel – nem tettek
meg óránkint százhatvan kilométernél többet, vagyis körűlbelűl két
mérföldet percenkint s Amerika és Európa legjobb vonalai sem voltak
képesek e sebességet megadni expresszeiknek vagy gyorsvonataiknak.

De az említett járómű okvetlenűl felűlmúlta ezt a gyorsaságot.

Felesleges hozzátennünk, hogy ez igen-igen veszedelmes volt az útakon
közlekedő egyéb kocsikra és a gyalog járókra. E rohanó tömeg villám
gyanánt jött, annyira kiszorítva helyéből a levegőt, hogy az út szélén
álló fák ágai recsegve törtek le, megvadította a mezőkön legelő
állatokat, szétriasztotta a madarakat, melyek nem tudtak volna
ellentállni az útja nyomán keletkező hatalmas porforgatagnak.

És – érdekes részlet ez, melyre az újságok különösen felhívták a
közönség figyelmét – az útak kövezetét alig rongálta a járómű kereke,
mely nem hagyott oly vágást maga után, mint a terhes szekerek szoktak.
Alighogy keréktalpának könnyű lenyomatát lehetett látni.

«Valószínű, – jegyezte meg a _New York Herald_, – hogy a nagy sebesség
csökkenti a súly nyomását.»

Természetesen Pennsylvánia számos kerületéből egyre-másra érkeztek a
panaszok. Hogy tűrhetné meg a hatóság az olyan járómű őrűlt
nyargalászását mely esetleg mindent felborít, mindent eltapos, amerre
megy, – szekeret csak úgy, mint gyalog-embert! De mi módon kerítse
hatalmába, hogy ezt a veszedelmet aztán megakadályozhassa?! Hiszen nem
tudták kié, honnan jön és hová megy. Csak abban a pillanatban látták,
melyben elhaladt, mint a lövegeket szédületes útjukon. Próbálja meg
akárki feltartóztatni az ágyúgolyót, mely a csőből kiröpűl!

Ismétlem: semmi jelünk nem volt arra, hogy minő motor hajtja a csoda
automobilt. Csak annyi volt bizonyos, – mert ezt határozottan
megállapították, – hogy sem füstöt, sem gőzt, sem petroleum-, vagy egyéb
természetes fűtőanyag-szagot maga után nem hagyott. Ebből aztán azt
kellett következtetni, hogy elektromos erő hajtja és akkumulátorai,
melyek ismeretlen mintájúak, valósággal kimeríthetetlen árammal
rendelkeztek.

[Illustration: A TITOKZATOS AUTOMOBIL MEGJELENÉSE.]

De a túlizgatott népképzelet egészen mást látott e rejtelmes
automobilban: természetfeletti szekeret, amit valamely kísértet vezet, a
pokol valamelyik fűtője, egy túlvilági garaboncás, vagy valamely
történetelőtti korból való szörnyeteg – s hogy mindent egy alakban
egyesítsenek: maga az ördög, Belzebub, Astaroth, aki ellen minden földi
beavatkozás hasztalan, mert rendelkezésére áll a sátáni láthatatlan és
végtelen hatalom!

De magának a sátánnak sem volt joga ily sebességgel rohanni az
Egyesűlt-Államok útvonalain – külön engedély, sorszám és rendes útlevél
híjján. Bizonyos, hogy egyetlen hatóság sem engedte volna meg neki a
kétszáz kilométeres gyorsaságot és a közbiztonság szempontjából
szükségesnek látszott, hogy a titokzatos gép tulajdonosának szeszélyét
megfékezzék.

De nemcsak Pennsylvánia szolgált versenypályáúl a titokzatos automobil
sport-különlegességei számára. A rendőrség jelentései csakhamar más
államokban is szóltak a furcsa jelenségről: Kentuckyben, Frankfurt
környékén; Ohióban, Kolumbia táján; Tennesseeben, Nashville mellett;
Missouriban, Jefferson alatt; végűl még Illinoisban, a Csikágóba torkoló
különböző útakon.

Most, miután a közfigyelem az ügyre irányúlt, a hatóságokra tartozott,
hogy megtegyék óvóintézkedéseiket a közveszedelem ellen. S vajjon egy
ily sebességgel szágúldó járómű elé nem volna-e a legokosabb az útakon
erős sorompókat fektetni keresztűl, melyeken előbb vagy utóbb okvetlenűl
összezúzza magát?

– Ugyan, – mondták a tamáskodók, – ez az őrűlt vágtató bizonyára el
tudja hárítani az ilyen akadályokat.

– Sőt szükség esetén átugorhatja a sorompókat! – tette hozzá valaki.

[Illustration: TERMÉSZETFELETTI SZEKÉRNEK GONDOLTÁK.]

– Aztán meg, ha maga az ördög, akkor, mint egykori angyalnak, szárnya is
van: nem jön zavarba, hanem felröppen a levegőbe.

Valóságos «komámasszony-vélekedések» voltak ezek, melyekkel nem kell
törődni. De különben, ha a pokol e királyának valóban van szárnya, miért
makacskodik, miért jár a földön, ahol esetleg agyontapossa a
járókelőket, miért nem szárnyal fenn, mint a lég szabad madarai?

Ilyen volt a helyzet; – valóban tűrhetetlen már s volt oka a washingtoni
rendőrségnek arra, hogy törje fejét, miként lehetne ez állapotnak végét
vetni.

De íme, mi történt május havának utolsó napjában. S ez az esemény azt a
reményt keltette, hogy az Egyesűlt-Államok megszabadúlnak e
«szörnyetegtől», melyet addig nem sikerűlt elfogni. Sőt az Új-világgal
egyetemben az Ó-világ is azt hihette, hogy nem lesz kitéve ez épp oly
különös, mint veszedelmes automobil látogatásának.

Ez időben a következő eseményről adtak hírt az Unio összes újságai, – s
hogy a közönség mily megjegyzésekkel kísérte, azt igen könnyű
elképzelni:

Az Automobil-Klub versenyt rendezett Wisconsinban, ez államnak, melynek
Madison a fővárosa, egyik legjobb útján. Ez az út kitűnő versenypályát
képez kétszáz mérföldnyi hosszúságban; Prairie-du-Chienből indúl ki, a
nyugati határvárosból, áthalad Madisonen és valamivel Milwaukee felett
végződik a Michigan-tó partján. Csak Japánban van egy ennél megfelelőbb:
a Nikko és Namadé közötti út, – melyet óriási cédrusok szegélyeznek, –
mert ez nyolcvankét kilométernyi teljesen egyenes vonalat képez.

A legkülönfélébb gyártmányú és legjobb hírű gépkocsik neveztek a
versenyre, s a rendezőbizottság elhatározta, hogy bármily rendszerű
mótoroknak megadja a részvételi engedélyt. Ott lesznek a Hurter és
Dietrich cég kocsii, a Gobron-Brike, Renault testvérek, Richard-Brasier,
Decauville, Darracq, Ader, Bayard, Clement, Chenard és Walcker gyárak
könnyű járóművei, a Giket-Forest, Harward és Watson, Pipe, Wolseley
cégek automobiljai, a Mors, Fiat, Mercedes, Charron-Girardot-Voigt,
Hotchkiss, Panhard-Levassor, Dion-Bouton, Gardner-Serpollet, Turcat
Méry, Hirscher és Lobano gyárak hatalmas alkotmányai, a különböző
nemzetek összes gyártmányai. Több díj volt kitűzve, melyek együttvéve
tekintélyes összeget tettek ki – körülbelül ötvenezer dollárt.

Semmi kétség tehát: a díjakért bizonyára sokan fognak megkűzdeni. A
gyárosok eleget tettek az Automobil Klub felszólításának és legjobb
gépeiket küldték a kűzdelembe. Körülbelűl negyven különböző rendszerű,
gőzzel, petróleummal, alkohollal, elektromossággal hajtott automobilt
vártak, melyek mindegyike jelét adta kiválóságának valamely versenyen.

A számítások szerint, melyek az elérhető legnagyobb sebességen alapúltak
– s ez akkoriban százhatvan kilóméterre rúgott – e nemzetközi verseny
lefolyása nem fog több időt igényelni három óránál, a kétszáz mérföld
befutására. Hogy tehát esetleges veszélyeknek elejét vegyék, a
wisconsini hatóságok betiltották a közlekedést Praine-du-Chien és
Milwaukee között május harmincegyedikére.

Így tehát semminő balesetre nem számítottak, eltekintve azoktól, melyek
a kűzdelem hevében magukat a versenyzőket érhetik. Ez azonban az ő
dolguk, mint mondani szokás. De az óvatos elővigyázati rendszabályok
következtében sem kocsiknak, sem gyalogosoknak nem kellett veszélytől
tartaniok.

Óriási közönség gyűlt össze, nemcsak Wisconsinből. Több ezer kiváncsi
utazott a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganból, Jovából,
Indianából, sőt még New-Yorkból is, a versenypálya mellett fekvő
városokba.

Magától értetődik, hogy a sport iránt érdeklődők között nagy számmal
voltak képviselve az idegenek: angolok, franciák, németek, osztrákok és
belgák és igen természetes, hogy mindegyik a maga nemzete versenyzőjének
kivánta a győzelmet.

Megjegyzendő még, hogy mivel a kűzdelem az Egyesült-Államokban folyt le,
– a nagy fogadások csodálatos országában – számos igen különböző alakú
és hatalmas összegre rúgó fogadás történt. Külön ügynökségek jegyezték
őket s különösen május utolsó hetében szaporodtak el e fogadások, úgy
hogy összegük több százezer dollárt tett ki.

Az indulási jelet reggel nyolc órakor adta meg kronométer szerint az
egyik versenybiró. Hogy elkerűljék a kocsik torlódását és az abból
származható baleseteket, az automobilok három percnyi időközökben
kezdték meg utjukat. Az út szegélyein sűrű tömegekben álltak a nézők. Az
első díjat az az automobil igényelhette, mely a Prairie-du-Chien és
Milwaukee közti távolságot a legkisebb időtartam alatt futja be.

A sorshúzás által tíz elsőnek kijelölt kocsi reggel nyolc óra és fél
kilenc között indúlt el. Ha csak valami baj nem éri őket, tizenegy óra
előtt el kell érniök a célt. A többiek indúlási rendjét is sorshúzás
határozta meg.

Félmérföldenként rendőrök álltak őrt az út mellett. A kiváncsiak, kik
hatalmas csoportokban verődtek össze az indító hely körül Madisonban,
épp oly sokan voltak a befutandó út közepén s talán még többen a célnál
Milwaukeeben.

Két óra telt el. A telefonösszeköttetés által az érdeklődők minden öt
percben megtudhatták a verseny állását és azt, mily sorrendben
következnek egymásután a versenyzők. Renault testvérek cég egy négy
hengerű húsz lóerejű, Michelin gummis kocsija járt elől a
Madison-Milwaukee közötti félúton; nyomában egy Harward-Watson és egy
Dion-Bouton gép járt.

Néhány baleset már is történt, egy-két mótor felmondta a szolgálatot,
egy-két gépkocsi feladta a versenyt. Valószínűleg tizenkettőnél nem
sokkal több automobil fogja kibírni az út végéig. Néhány vezető
megsebesült ugyan, de nem súlyosan. De ha halálos balesetek történtek
volna, abból sem csinálnak valami nagy dolgot Amerika csodálatos
földjén.

Érthető, hogy a kiváncsiság és a szenvedélyek legmagasabb fokukra
Milwaukee közelében kellett hogy hágjanak. A Michigan-tó nyugati partján
állott a cél-oszlop, valamennyi a versenyben résztvevő nemzet színével
diszítve.

Már tíz órakor bizonyos volt, hogy az első dijért – amely húszezer
dollárt tett ki – csak négy kocsi küzd, két amerikai, egy francia és egy
angol, melyek már most is tekintélyes előnyt szereztek, mert
versenytársaik apróbb balesetek folytán elmaradtak mögöttük.
Elképzelhető, mily dühvel kötötték az utolsó fogadásokat, melyekben már
a yankee hiúság játszott szerepet. Az ügynökségek alig tudtak megfelelni
az óriási munkának. A jegyzések lázas gyorsasággal szaporodtak…

Az élen járó gépkocsik képviselői csaknem hajbakaptak egymással, s ha
nem is került revolverre és _bowieknif_ra a dolog – nem sok hijja volt
ennek sem.

– Egy: három ellen a Harward-Watson gépre!…

– Egy: kettő ellen a Dion-Boutonra!…

– Egy: egy a Renault testvérekre!…

Ezek a kiáltások, mondhatni az egész útvonal mentén visszhangzottak,
kavarogtak, s annál hangosabban, minél inkább terjedtek a
telefonjelentések.

De ime féltízkor ez történt: két mérföldre Prairie-du-Chien városától
valami rettentő robogás hallatszott az úton, sűrű porfelleg közepéből,
éles fütyüléstől kisérve…

A kiváncsiaknak alig volt idejük, hogy félreugráljanak az eltipratás
elől, melynek bizonyosan több száz ember esett volna áldozatul. A
porfelhő viharsebesen elnyargalt s az irtózatos sebességgel vágtató
kocsit alig hogy meg lehetett pillantani.

Túlzás nélkül kimondhatni, hogy legalább is kétszáznegyven kilóméteres
gyorsasággal szágúldott a láthatatlan automobil.

Egyetlen szempillantás alatt eltűnt, hosszú, fehér por-csíkot hagyva
maga után, ahogy az express vonatok mozdonya hosszú füst-vonalat hagy
hátra.

Bizonyos, hogy automobil volt, melyet valamely rendkívűli mótor hajtott.
Ha sebességét egy óra hosszat megtartja, okvetlenül utóléri a legelső
kocsikat is, sőt, ezzel az övéknél kétszerte nagyobb sebességgel, el is
kerüli őket és elsőnek ér a célhoz.

S ekkor minden oldalról zsivajgó lárma zendült föl, ámbár az útszegélyen
tömegbe verődött nézőknek nem kellett veszedelemtől tartaniok.

– Ez az a gép, melyről két hét előtt az ujságok írtak!…

– Igen!… ez az, amelyik átvágtatott Illinoison, Ohion, Michiganon s a
rendőrség nem tudta elfogni!…

– S aztán a közbiztonság szerencséjére eltűnt!…

– Azt hitték róla, hogy összetört és örökre nyoma veszett!…

– Igen, igen!… Az ördög szekere!… melyet a pokol tüze fűt… és maga a
sátán vezet!…

S valóban, ha nem az ördög volt, ki más lehetett a rejtelmes gépkocsis,
aki ezzel az elképzelhetetlen gyorsasággal szágúldott a nem kevésbbé
titokzatos gépezeten?

Mindenesetre kétségtelen volt, hogy a Madison felé rohanó járómű azonos
azzal, mely már felhívta magára a közfigyelmet, s melynek a rendőrség
nyomát sem lelte azután! S ha a rendőrség azt hitte, hogy soha többé nem
hall felőle: a rendőrség egyszerűen tévedt, ami Amerikában épp úgy
megesik, mint bárhol másutt a világon.

A bámulat első izgalmának csillapúltával a higgadtabbak a telefonhoz
futottak, hogy értesítsék a többi állomást is, és így elháríthassák a
veszedelmet, mely az úton szétszórt automobilokat fenyegeti a
szélvészként rohanó titokzatos gép megjelenésével. Eltapossa, összetöri,
szétzúzza őket s ki tudja, tán maga sértetlenül, épségben kerül ki az
irtózatos összeütközésekből?…

De mindent összevetve, úgy látszott, hogy ez a minden vezetők vezetője
oly biztos szemmel és kézzel kezeli gépét, hogy eddig még minden
akadályt kikerűlt! Hasztalan tették meg a wisconsini hatóságok a maguk
óvóintézkedéseit, hogy az útvonalra csak a nemzetközi verseny részvevői
jussanak: a titokzatos gép mégis megjelent!

A telefon útján értesítést kapott versenyzők, akik abbanhagyták
küzdelmüket az első díjért, a következőket jelentették;

Számításuk szerint ez a csodaszerkezet legkevesebb százharminc mérföldet
tett meg óránként. Ennyi volt gyorsasága, mikor mellettük elhaladt,
úgyhogy alig láthatták a gép formáját, mely elnyúlt orsóra emlékeztetett
s a tíz métert alig haladta meg. Kerekei oly sebesen forogtak, hogy
küllői mintha egybeolvadtak volna. És sem gőzt, sem füstöt, sem szagot
nem hagyott hátra.

Ami pedig a vezető személyét illeti, azt lehetetlen volt megpillantani;
eszerint épp oly ismeretlen maradt, mint akkor, midőn először tűnt fel
az Egyesült-Államok útain.

Telefonjelentések által Milwaukee előre tudomást nyert a váratlan
versenyző megjelenéséről. Könnyen elképzelhető, mily izgalmat keltett a
hír. Eleinte az a terv merűlt fel, hogy sorompót fektetnek keresztbe az
útra, melyen ez a «löveg» ezer darabra málik!… De volt-e rá elegendő
idejük?… Nem jelenhetik-e minden pillanatban meg a rejtelmes kocsi?…
Azután meg úgyis meg se kellett fékeznie sebességét _volens aut nolens_,
hiszen az út a Michigan-tó partján ért véget, s azon túl nem haladhat,
hacsak hajóvá nem változik!…

Így gondolkoztak a nézők, akik Milwaukee előtt csoportosúlva vártak,
miután elég óvatosan távol tartották magukat az úttesttől, nehogy
eltiporja őket a pokol szekere.

Azután itt is, mint Prairie-du-Chienben, majd Madisonban a legfurcsább
föltevések keringtek a közönség soraiban. S még azok, kik nem voltak
hajlandók a titokzatos gép vezetőjét magával az ördöggel azonosítani,
még azok sem vonakodtak attól, hogy az Apokalypsis egy elszabadúlt
szörnyetegét lássák benne.

Most már nem percről-percre, hanem pillanatról-pillanatra várták az
izgatott kiváncsiak az automobil megjelenését!…

Még nem múlt el tizenegy óra, mikor az úton távoli dübörgés hallatszott
s a por örvénylő fellegekben emelkedett magasra. Éles sívitások
szaggatták meg a levegőt, mintegy figyelmeztetvén a nézőket, hogy várják
a szörnyeteget, mely nem lassította meg sebességét…

De a Michigan-tó már csak egy félmérföldnyire feküdt tőle, s ez a
sebesség most már akarata ellenére is egyenesen beleragadná!… A gépész
talán nem ura már gépének?…

Efelől csakhamar semmi kétség sem lehetett. Az automobil
villámsebességgel ért Milwaukee magasságáig… És… elhagyva a várost, a
Michigan-tó vizébe veszett tán?…

Annyi tény, hogy eltűnvén az út kanyarúlatánál, semmi nyomát nem lelték
azután.




V. FEJEZET.  Uj-Anglia partvidékén.

Midőn ez események közhírré lettek, én már egy hónapja otthon voltam,
morgantoni kirándulásom után.

Mindjárt megérkezésemkor első gondom volt, hogy főnökömnél jelentkezzem.
De nem találkozhattam vele. Családi ügyek elintézésére néhány hétre
elutazott. De kétségtelen, hogy Ward úr értesűlt vállalkozásom
kudarcáról. Észak-Karolina több ujságja is hozott részletes jelentést a
Great-Eyry megmászásáról, melyre a morgantoni polgármesterrel együtt
útnak indúltam.

Mindenki teljesen megérti, mennyire boszantott a hiábavaló kisérlet, nem
is szólva kielégítetlen kiváncsiságomról. S valóban nem tudtam
belenyúgodni abba a gondolatba, hogy a jövőben is kielégítetlen
maradjon… Ne tudnók hát fölfedni a Great-Eyry titkát?… Nem, ezt nem
tűrhetem, ha tízszer, ha húszszor előlről kell kezdenem a próbálkozást…
ha ott veszek is…

Bizonyos, hogy nem haladja felül az emberi erőt a hegy belső medencéjébe
jutás nagy munkája. Állványt építeni a magas falak párkányáig, vagy rést
fúrni a vastag sziklákon át: nem volt lehetetlen eszme. Mérnökeink
csaknem minden nap vállalkoznak sokkalta nehezebb munkára is! De a
Great-Eyry átkutatásának dolgában azzal is számolni kellett, ho az
előirányzott költség esetleg sokszorosan felülmúlja a belőle származó
eredmény hasznát.

A költség több ezer dollárra rúgott volna, s végre is mire való ez a
drága munka?… Ha a Kék-hegyek e pontján vulkán tölcsére nyilott,
eloltani úgysem lehetett, s ha a környéket kitörés fenyegeti, az sem
akadályozható meg… Az egész fáradságos munka tehát tiszta veszteségre
ment s csak a közkiváncsiságot elégíthette volna ki.

Bármennyire is érdekelt az ügy, bármennyire is szerettem volna a lábam a
Great-Eyry párkányára tenni, eszemágában sem volt a magam vagyonkájával
végrehajtani a vállalatot. _In petto_ így gondolkodtam róla:

– Lám, ez a cél csábíthatná a mi amerikai milliárdosainkat!… Ezt a
munkát minden esetre el kellene hogy végeztessék a Gouldok, Astorok,
Vanderbiltek, Rockfellerek, Mackayk. Pierpont-Morganok!… Az ám! De
eszükbe sem jut s ezek a trust-emberek egészen más dolgokat forgatnak
fejükben.

Oh, ha a Great-Eyry gazdag arany-ereket rejtene méhében, akkor e bátor
pénzemberek belemennének a vállalkozásba!… De ez a feltevés alig volt
elfogadható, az Apalache-ok láncolata sem Kaliforniában, sem Klondykeban
nem fekszik, sem Ausztráliában, sem Transválban, a kimeríthetetlen
aranybányák egyedűli területein!…

Június tizenötödikén délelőtt fogadott Ward úr irodájában. Noha tudott
már a rám bízott vizsgálat eredménytelen voltáról: szívesen fogadott.

– Itt a szegény Strock – kiáltotta beléptemkor – a szegény Strock,
akinek beletört a kése nagy vállalkozásába…

– Olyan vállalat volt ez Ward úr, mintha kegyed a Hold fővárosában
valamely nyomozással bízna meg! – feleltem én. – Tény, hogy pusztán
anyagi körülmények, a hegy felépítésének természete gördítettek akadályt
elénk, de ez akadályok, az adott viszonyok között elháríthatatlanok
voltak!…

[Illustration: AZ ÚJ ANGLIAI PARTOKON.]

– El is hiszem, Strock, szívesen elhiszem. Annyi azonban bizonyos, hogy
semmit sem tudott meg arról, mi történik a Great-Eyry belsejében…

– Semmit, Ward úr…

– Nem látott legalább lángokat?…

– Egyáltalán nem.

– Semmi gyanús zajt sem hallott?

– Azt sem.

– Még most is földerítendő kérdés, hogy tűzhányó van-e ott?

– Még most is az, Ward úr, s ha tényleg tűzhányó van ott, azt hiszem
igen mély álommal alszik…

– Eh! – folytatta Ward úr – semmi sem biztosít bennünket arról, hogy
egyszer csak mégis fölébred!… Lássa, Strock, az még nem elég, ha egy
vulkán alszik, ki kell egészen aludnia! Föltéve ugyan, hogy mindaz, amit
mesélnek, nem egyszerűen a Carolina lakóinak képzelgése…

– Alig hinném, Ward úr, – feleltem erre – Smith Eliás, Morganton
polgármestere és barátja, a pleasent-gardeni biró, erre vonatkozólag
igen határozott adatokról számolnak be. Igen is: lángok jelentek meg a
Great-Eyry fölött!… Igen is: megmagyarázhatatlan zaj hallatszott
belőle!… E tünemények valósága felől semmi kétség nem lehet!…

– Helyes – jelentette ki Ward úr. – Megengedem, hogy ezek a
főtisztviselők és a lakosok nem tévedtek!… De végre, akármint áll a
dolog, a Great-Eyry nem árúlta el titkát!…

– Ha ezt a titkot ismerni akarjuk Ward úr, meg kell adni árát, és a
szükséges költségeket rászánva: a csákány és a dinamit majd megteszik
magukét…

– Okvetlenül – felelt Ward úr – de ez a munka nem sürgős, s jobb lesz
várni!… Különben az is lehet, hogy maga a természet adja meg végűl a
Great-Eyry rejtelmének kulcsát…

– Elhiheti Ward úr, szívből sajnálom, hogy nem járhattam végére a
munkának, mellyel megbízni szíveskedett…

– Jó, jó, csak kétségbe ne essék, Strock, s viselje bölcs nyugalommal a
kudarcot!… Nem mindig vagyunk szerencsés kezűek dolgainkban, és a
rendőrség vállalkozásait sem koronázza mindenkor siker… Lássa,
bűnügyekben is hány tettes síklik ki kezünkből, s én bizony azt hiszem,
hogy egyetlenegyet sem foghatnánk el, ha valamivel okosabbak lennének s
főként kevésbbé vigyázatlanok s nem árúlnák el magukat olyan ostobán!…
De össze-vissza beszédükkel ők maguk törik ki a saját nyakukat…
Véleményem szerint a világ legkönnyebb dolga egy bűntényt, gyilkosságot
vagy lopást jól előkészíteni, s aztán úgy végrehajtani, hogy a gyanúnak
nyoma se ébredhessen, s kijátszon a tettes minden üldöző hatóságot… Ön
megérti, Strock, hogy mindamellett nem megyek el ügyességből és
óvatosságból leckéket adni a gonosztevő uraknak!… S egyébként, ismétlem,
nagy számmal vannak, kiket a rendőrség soha fel sem kutathat!…

E tárgyban teljesen osztottam főnököm véleményét: valóban a gonosztevők
világában akadnak a legostobább emberek!

Ami pedig a másik rejtelmes ügyet illeti: be kell vallanom, legalább is
bámulatosnak találtam, hogy a hatóságok, községek, városok, még nem
derítettek fényt azokra a tényekre, melyeknek több állam volt színhelye.
S mihelyt Ward úr rátért erre, nem titkolhattam előtte végtelen
csodálkozásomat.

Az elfoghatatlan automobilról volt szó, mely kínnjárt az államok útain,
gyalogosok, kocsik, lovak veszedelmére. Önök már tudják, mily óriási
sebességekkel szorította háttérbe az automobil sport összes eddig elért
eredményeit. Feltűnésének mindjárt első napjaiban megparancsolták a
bajról értesített hatóságok, hogy véget kell vetni a rettenetes
gépvezető szeszélyeinek. Felbukkant, nem tudni honnan, megjelent és
eltűnt – villámsebességgel. Ámbár sok és tevékeny rendőrbiztos indúlt
nyomozására, nem tudták a tettest utólérni… S most legutóbb is
Praire-du-Chien és Milwaukee között az Automobil Klub által rendezett
versenyen másfél óránál kevesebb idő alatt tette meg a kétszáz
mérföldnyi útat!…

Aztán semmi hír nem érkezett arról, hogy mi történt a járóművel? Az út
végére érve, önönsebességétől elragadva, megállás nélkül belerohant
volna a Michigan-tó vizébe?… Azt véljűk hát, hogy a gépész is, gépe is
elpusztúlt, s sem erről, sem arról nem hallunk többet?… De a közönség
nagy többsége nem fogadta el ezt a megoldást, mely a legjobbnak
mutatkozott, hanem napról-napra várta, hogy a titokzatos automobil
megint csak megjelenik!

Bizonyos, hogy ez az esemény Ward úr szemében is a rendkívűliek közé
tartozott és én osztottam ezt a vélekedését. Ha az ördögi gépész nem
mutatkozik többé, megjelenése azon rejtelmek közé sorolandó, melyekbe
behatolni nem adatott meg az embernek.

Főnököm sokáig beszélgetett velem ez ügyről, s már azt hittem, vége
tárgyalásunknak, midőn szobájában fel s alá járva így szólt hozzám:

– Igen… annak az automobilnak a milwaukeei úton való megjelenése éppen a
verseny alkalmával: igen-igen különös dolog – de ez sem kevésbbé furcsa!

És Ward úr egy jelentést tett elém, melyet a bostoni rendőrség küldött
neki, egy oly eset következtében, amelyet az ujságok még aznap este
elmondtak olvasóiknak.

Míg én a jelentést olvastam, Ward úr visszaült íróasztala mellé, s egy
levelet fejezett be, melyet még beléptem előtt kezdett írni. Én az ablak
mellé telepedtem s a legnagyobb figyelemmel olvastam a jelentésben
foglaltakat.

Néhány nap óta Új-Anglia partvidékét, a Maine, Connesticut,
Massachussetts államok felé eső részen egy oly jelenség háborgatta,
melynek természete felől senki biztosat nem tudott.

Egy mozgó tömeg, mely két-három lábnyira emelkedett ki a vízből, sebesen
megközelítette – szinte csúszva a vízen – a partot, aztán megfordúlt és
eltűnt a nyilt tengeren.

[Illustration: EGY MOZGÓ TÖMEG EMELKEDETT KI A VÍZBŐL.]

Ez a tömeg oly gyorsan haladt, hogy a legjobb messzelátók is alig tudták
követni. Hossza nem lehetett több harminc-negyven lábnál. Alakja
orsóforma volt és teste zöldes színű; színe így lehetségessé tette, hogy
a tenger alapszínétől alig üssön el. Az amerikai partvidékek azon részén
vették észre a legtöbbször, mely Connecticut állam északi foka és
Uj-Skócia nyugati felén fekvő Homokfok között terül el.

Providence, Boston, Portsmouth és Portland kikötői mellett nagyobb
gőzbárkák többször is megkisérlették e mozgó test közelébe jutni, sőt
üldözni is próbálták. De soha elérni nem tudták. Az üldözést egyébiránt
csakhamar hiábavalónak itélték. Olyankor néhány pillanat alatt a
látóhatáron kívűl járt már.

Cseppet sem csodálatos, hogy a legkülönbözőbb vélemények kerültek
forgalomba ez úszó tárgy természetét illetőleg. De mindeddig egyetlen
feltevés sem nyugodott biztos alapon s a tengeren élő emberek sem tudtak
egyebet gondolni, mint a többiek.

Legelőbb úgy vélték a tengerészek és halászok, hogy valamely emlős lehet
a cetfélék családjából. Azonban tudvalevő, hogy ezek az állatok bizonyos
szabályos időközökben víz alá merűlnek néhány pillanatra s a felszínre
jövén, orrlyukaikon át hatalmas, levegővel kevert víz oszlopokat
föcskendeznek magasra. De ez az állat – ha ugyan állat volt a mozgó test
– soha még «le nem bukott», ahogy a bálnavadászok mondják, soha így el
nem tűnt a nézők elől, sohasem hallatta lélekzetvételének hatalmas fujó
zaját.

Ha tehát nem tartozott a tengeri emlősök közé, valamely oly ismeretlen
szörnyet fürkésszenek benne, mely felbukkant az óceán mélységeiről, mint
azok, melyek a föld korszakának legendás történetében szerepelnek?… A
tengeri krokodilus leviátánok, színes vízi-kígyók közé kell talán
sorolni, melyek támadásától rettegjen minden hajó?…

Mindenesetre tény, hogy mióta ez a szörnyeteg – akármi volt is
valóságában – feltűnt Uj-Anglia partvidékén, a kisebb csónakok,
halászbárkák, nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt észrevették,
hogy ott úszkál valahol, siettek a legközelebbi kikötőt elérni. Az
óvatosság meg is követelte ezt, mert ha az állat támadó természetű, jobb
volt nem is adni alkalmat támadásaira.

Ami a hosszújáratú vitorlásokat, a nagy gőzhajókat illeti: azoknak nem
kellett félni e szörnyetegtől, akár bálna, akár más egyéb. Legénységük
már gyakran több mérföldnyi távolságból megpillantotta. De mihelyt
közeledni próbáltak hozzá, oly sebességgel távozott, hogy lehetetlen
volt utólérni. Sőt egyszer az Egyesült Államok egy kisebb cirkálóhajója
is kiindúlt Boston kikötőjéből, ha nem is azért, hogy üldözze, hanem
hogy legalább néhány golyót küldjön utána. Rövid néhány pillanat
leforgása alatt az állat lőtávolságon kívűl járt s minden lövöldözés
hasztalannak bizonyúlt. De eddig egyáltalán nem mutatott szándékot a
halászbárkák megtámadására.

Egy pillanatra abbanhagytam az olvasást és Ward úr felé fordúlva így
szóltam:

– Egy szóval, eddig még nem volt okuk panaszra a szörnyeteg megjelenése
miatt… A nagy hajók elől menekül… Nem támadja meg a kicsinyeket… Az
izgalom nem is lehet valami túlságos a partvidék lakói közt…

– Pedig mégis az, Strock, amint ez a jelentés bizonyítja…

– Mindamellett, Ward úr, a szörnyeteg nem látszik veszedelmesnek…
Különben csak két eshetőség lehetséges: vagy elhagyja egy napon az állat
a partvidéket, vagy végre mégis csak elfogják, s ott fogjuk látni a
washingtoni muzeum csodái között.

– S ha nem is tengeri szörnyeteg?… – kérdezte Ward úr.

– Mi egyéb lehetne? – szóltam én meglepetve.

– Olvassa csak tovább! – felelt Ward úr.

Meg is tettem, s a jelentésnek második része, melyből főnököm néhány
sort vörös ceruzával húzott alá, a következőket adta tudomásomra.

Hosszabb ideig senki sem kételkedett benne, hogy tengeri szörnyetegről
van szó, s ha szorgalmasan és kitartóan üldözik, végre mégis csak
elfogják és megszabadítják a partvidéket kellemetlen jelenlététől.

De csakhamar meg kellett változnia a közvélekedésnek. Néhány élénkebb
észjárású ember fölvetette a kérdést: hátha nem is tengeri állat, hanem
valamely hajó, mely Uj-Anglia vizeiben cirkál.

Bizonyos, hogy a hajó szerkezetének ritka tökéletességgel kellett
rendelkeznie. Talán a feltaláló, mielőtt feltárná találmánya titkát, így
akarja a tengerparti nép figyelmét, sőt rémületét felhívni.

Gyakorlatainak ily biztos kivitele, oly nagy haladási sebessége, az a
szerfeletti könnyűség, mellyel üldözői elől menekül, éppen nagy
gyorsasága következtében: mindez nagyon alkalmas volt a kiváncsiság
felébresztésére.

Ez időszakban nagy haladás történt a hajózás művészetének
fejlesztésében. Az óceánjáró hajók oly sebességre tettek szert, hogy öt
nap tökéletesen elegendő volt nékik az ó és ujvilág közti út
megtételére.

S a mérnöki tudomány még nem mondta ki az utolsó szót. S ami a
haditengerészetet illeti, az sem maradt hátra. A cirkálók,
torpedó-hajók, torpedó-rombolók megküzdhettek az Atlanti-, a Csendes
Óceán vagy Indiai Óceán- leggyorsabb személyszállító hajóival.

Mindenesetre új mintájú hajóról lehet szó – külalakját még nem volt
lehetséges pontosan megfigyelni. De ami mótorját illeti, annak
tökéletesebbnek kellett lennie a mi mótorjaink legkitűnőbbjeinél is!
Honnan veszi hatalmas mozgató erejét, gőzének vagy elektromosságának
nagy feszűltségét? – lehetetlen volt felismerni. Annyi tény, hogy
vitorlái egyáltalán nem voltak, s így a szelet nem használhatta fel,
kéményei sem voltak, tehát gőz sem hajthatta.

A jelentés e sorainál ismét félbeszakítottam az olvasást, s
elgondolkodtam az írásban foglaltak felől.

– Mire gondol, Strock?… – kérdezte tőlem főnököm.

– Arra, Ward úr, hogy a nevezett hajó itt említett motora épp oly erős
és ismeretlen szerkezetű kell, hogy legyen, mint a rejtelmes automobilé,
melyről nem hallottunk az Automobil Klub hirhedt versenye óta…

– Ezen gondolkodik, Strock?

– Ezen, Ward úr.

És most ez a következtetés kinálkozott: ha a rejtelmes gépkocsi vezetője
eltűnt, s gépezetével együtt el is veszett a Michigan-tó vízében, meg
kell szerezni – bármibe kerűljön is – a nem kevésbbé rejtelmes hajónak
titkát, ne hogy az is a tengerben pusztúljon el, mielőtt még ideje lett
volna közkinccsé tenni azt. Nem kézenfekvő érdeke-e a feltalálónak, hogy
találmánya napfényre kerűljön?… És akár Amerika, akár egy másik állam,
nem adná-e meg neki a kívánt jutalmat?…

Ha a szárazföldi gépezet feltalálója szerencsétlenségünkre ismeretlen
maradt, nem félős-e, hogy a tengeri szerkezet feltalálója magának akarja
tartani titkát?… Föltéve, hogy az előbbi élt is még – senki sem látta
többé, senki sem hallott felőle…

Vajjon a másodikkal is nem járunk-e ugyan úgy, s a titokzatos hajó,
miután megfordúlt Boston, Porstmouth, Portland kikötői előtt, nem
tűnik-e el szintén, minden nyom hátrahagyása nélkül?…

És ami e feltevésnek már is adott némi értéket: az a körűlmény volt,
hogy a jelentésnek Washingtonba érkezte óta – aminek teljes huszonnégy
órája már – nem jelentették a rendkívűli hajó feltűnését sehol a part
mentén felállított szemafórok!…

Hozzá kell tennem, hogy más partokon sem mutatkozott. Igaz, ebből már
végleges eltünésére következtetni túlmerész dolog lett volna!

Meg kell azonban jegyezni, mint fontos tényezőt, hogy a cethal, tengeri
krokodil, vagy vízi kígyó eszméjét teljesen feladták. Még ugyane napon
az ujságok értesűlvén a különböző újabb hírekről, azok magyarázatában
azon következtetésre jutottak, hogy a feltűnt jelenség hajószerkezet,
mely gyorsaság dolgában csodás eredményt produkál. Mindannyi megegyezett
abban, hogy elektromos mótorral kell ellátva lennie, de azt, hogy mely
forrásból merítette az áramot, már elképzelni sem tudták.

De egy körülményre elfeledte felhívni a sajtó a közönség figyelmét –
amit kétségtelenül mihamarabb meg fog tenni – s amire Ward úr ugyanazon
pillanatban bukkant rá, mint én magam is.

Valóban: csupán a hírhedt automobil eltűnte után jelent meg a még
hírhedtebb hajó… És mindkét szerkezetnek hatalmas erejű mótorja kell
hogy legyen… Ha mindkettő ismét feltűnne, egyik a szárazföldön, másik a
tengeren, ugyanoly veszély fenyegetné a vizi járóműveket, mint a
kocsikat és gyalogosokat. És akkor okvetlenül szükség volna, hogy a
rendőrség valamiképpen gondoskodjék az útak és vizek közbiztonságáról.

Ezt mondta nékem Ward úr s e körül semmi kétség nem foroghatott fenn. De
hogyan érjük el ezt az eredményt?…

Végre, még hosszú ideig elnyúló beszélgetés után távozni készültem, de
Ward úr visszatartott.

– Nem vette észre, Strock, szólt hozzám, hogy furcsa hasonlatosság van a
két szerkezet, az automobil viselkedése, megjelenési módja s egyéb
körülmények között?…

– Okvetlenül. Ward úr!…

– Nos hát ki tudja, a kettő nem azonos készülék-e?




VI. FEJEZET.  Első levél.

Miután Ward úrtól távoztam, lakásomra mentem, a Long-Street 34. szám
alá.

Ott volt elég időm magamra maradni gondolataimmal, anélkül, hogy
megzavartak volna; – mert sem feleségem, sem gyermekeim nincsenek.
Kiszolgáló személyzetem egyetlen vén cselédből állott, akit – miután
anyám szolgálatában öregedett meg – most tizenöt éve én is házamba
fogadtam.

Egy hónappal előbb szabadságot kaptam. Még tizenöt napom lett volna
belőle hátra, ha nem jönnek közbe olyan előreláthatatlan körülmények,
melyek megkivánják minden késlekedés nélkül való szolgálatbalépésemet.

Mint tudják: szabadságomat három napra megszakítottam a Great-Eyry
tüneményeinek kifürkészése érdekében.

És most nem kellett-e igyekeznem rajta, hogy fényt derítsek azokra az
eseményekre, melyeknek egyrészt a milwaukeei út, másrészt a bostoni
tengerpart volt a szintere?… Majd meglátom… De hogy találjam fel nyomát
ennek az eltűnt automobilnak és a hajónak is?… Bizonyos, hogy a
közérdek, a vizek és útak biztonsága megkivánta, hogy ez ügyben
vizsgálatot indítsanak… De valóban, mit is tehetünk, a míg a vezetőt
vagy vezetőket nem ismerjük s ha ismernők is, hogy fogjuk el
menetközben?…

Hazatérve reggeli után pipára gyujtottam és kibontottam újságomat…
Bevalljam-e?… A politika kevéssé érdekelt, úntatott a köztársaságiak és
demokraták örökös küzdelme!… Tehát nyomban a napi hírek rovatára
lapoztam…

Ne is csodálkozzanak azon, ha első gondolatom az volt, hogy valamely
értesítést keressek amely Észak-Karolinából jött a Great-Eyry ügyében.

Talán ráakadok egy közleményre, melyet Morgantonból vagy
Pleasant-Gardenből küldöttek?… Egyébiránt Smith úr határozottan
megigérte, hogy értesíteni fog a dolgok újabb fordulatairól. Táviratban
értesítene rögtön, mihelyt a levegőt lángok világítanák meg. Erősen
hiszem, hogy a morgantoni polgármester épp úgy szeretne behatolni a hegy
medencéjébe, mint magam s hogy ő is csak az alkalomra vár, mely
kisérletünk megújítását megokolttá teszi… De megérkezésem óta nem
érkezett hozzám sürgöny tőle.

Hírlapomból semmi újat meg nem tudhattam. Kiejtettem hát kezemből,
anélkül, hogy ügyet vetettem volna reá s gondolataimba merűltem…

Az jutott eszembe, amit Ward úr mondott, hogy az automobil és a hajó
vezetője talán azonos személy… S akkor igen valószínű, hogy a két
járóművet egyazon személy állította össze… És kétségtelen, hogy azonos
motor adja meg nekik azt a rettentő nagy sebességet, mely kétszeresével
múlja felül az eddig elért összes rekordjainkat szárazon és vizen…

– Egyazon feltaláló!… – ismételtem magamban.

Szemmel látható, hogy ez a feltevés nem ellenkezett a valószínűséggel.
Sőt az a körülmény, hogy a két járóművet egyidőben soha nem jelezték,
némely tekintetben elfogadhatóvá is tette…

És így szóltam magamban:

– Határozottan különös: A Great-Eyry rejtelme után, most ime a bostoni
kikötőé!… Ezzel is csak úgy járunk, mint az elsővel?… Hát csakugyan
titok marad előttünk mind a kettő?…

[Illustration: GONDOLATAIMBA MERÜLTEM.]

Meg kell jegyeznem, hogy az új esemény ismét nagy feltűnést keltett a
közönség körében, mert újra a közbiztonság fenyegetéséről volt szó. A
Great-Eyry dolga következtében csak a Kék-hegyek lakói forogtak abban a
veszedelemben, hogy egy esetleges kitörés vagy földrengés elpusztítja
őket, de most bármelyik egyesült-állami útvonalon, bármelyik amerikai
partvidéken feltűnhet akár az automobil, akár a hajó és valósággal
veszélybe dönthette megjelenésével az unió polgárságának
egyetemlegességét…

Olyan dolog volt ez, mintha valakit a villám csapna meg, derűlt időben,
tehát akkor, midőn a komor ég nem is figyelmezteti az óvatosságra!…
Mihelyt házából kilépett, meglephette a békés polgárt a kikerűlhetetlen
automobil-vezető hirtelen megjelenése… Tessék most már kimerészkedni az
utcára vagy az útra, melyen mintegy lövegek hasogatják a levegőt!… Ezt
hangoztatják az újságok ezrei, melyeket a közönség mohón kapkodott szét…

Nem is lepett meg tehát, hogy e felfedezések óriási izgalmat keltettek
és különösen az én túlságosan hiszékeny vén cselédem természetfeletti
legendákat mesélt az ügyről.

E napon is, ebéd után, miközben az asztalt leszedte, Grad, egyik kezében
a vizes üveggel, a másikban a szalvétával, megállt és szemembe nézve így
szólt:

– Eszerint, uram, nincs hát semmi újabb hír?…

– Nincs – feleltem én – jól tudván mi felől kérdezősködik.

– A gépkocsi nem került meg?

– Nem, Grad.

– Sem a hajó?…

– Az sem… még a legjobban értesűlt újságokban sem!

– És a rendőrség?…

– Az sem tud róla semmit!…

– Akkor, Strock úr, mondja kérem: mire is jó a rendőrség?…

– Ez oly kérdés, amelyet én magam is gyakran felvetettem!…

– No ez aztán megnyugtató dolgocska uram: egy szép napon csak megjön
minden bejelentés nélkül és végigsöpör Washingtonban a Long-Streeten és
a járó-kelők egész sorait tiporja agyon…

– O… Grad, akkor bizony volna remény rá, hogy meg tudnók fogni…

– Azt soha el nem érik, jó uram!…

– Miért nem?

– Mert azt a gépkocsit az ördög vezeti és az ördögöt senki el nem
foghatja!…

Bizonyos, gondoltam magamban, hogy az ördögnek jó széles háta van, s azt
hiszem, csak azért találták ki, hogy a derék, tudatlan emberek nagy
tömege vele tudja megmagyarázni az olyan dolgokat, melyeknek egyéb
magyarázata nincsen! Az ördög gyújtott a Great-Eyryn is tüzet!… Az ördög
verte meg óriási sebességgel a wisconsini automobil verseny összes
részvevőit!…

Az ördög cirkál Connecticut és Massachussets vizeiben is!…

De hagyjuk a gonosznak ezt a földi dolgokba való avatkozását, mely oly
jól megfelel – ezt be kell ismernem – némely kevéssé művelt agynak!…

Kétségtelen volt most már az, hogy valamely emberi lény két oly
gépezettel rendelkezik, melyek gyorsaságra, mind szárazon, mind vizen,
felűlmúlják az általunk ismert legtökéletesebb szerkezeteket is.

És akkor fölmerűl ez a kérdés:

– Miért nem hallani most már felőle?… Attól fél talán, hogy végre mégis
elfogják őt magát és találmánya titkát, melyet bizonyosan meg akar
őrizni, felfedezik?… Ha ugyan – s akarva nem akarva mindegyre erre a
megoldásra bukkant az ember – ha ugyan valamely balesetnek esvén
áldozatul el nem vitte titkát a másvilágra!… Es akkor, ha csakugyan
elveszett, akár a Michigan-tó, akár Uj-Anglia vizében, hogyan
fürkészszük ki csak nyomát is?… Tehát eltűnt volna, mint egy meteor,
mint egy csillagtöredék, mely átcsap az űrön, és ezer év múlva legendává
válik, melyet a jó Gradok szívesen mesélgetnek!

Amerika lapjai, majd később az európaiak is, egy ideig foglalkoztak
ezzel az eseménnyel. Cikk-cikkre halmozódott! Hamis hír hamis hírrel
váltakozott! A két kontinens közönsége csodálatos érdeklődést tanúsított
– ami egyébként könnyen érthető is. Ki tudja, némelyik európai állam nem
féltékenykedett-e Amerikára, mert éppen annak partjait választotta
gyakorlatai színteréül a titokzatos föltaláló, aki, ha véletlenül
amerikai is: talán megajándékozza országát e zseniális találmánnyal?… S
vajon ily készülék birtoka, akár ingyen jutott hozzá az Egyesült-Államok
kormánya a feltaláló hazafisága révén, akár bármely magas áron: nem
biztosít-e az Uniónak elvitázhatatlan fölénye minden nagyhatalommal
szemben?…

S elsőnek a _New-York Herald_ adott ki ez ügyben egy hatalmas
visszhangot verő cikket, tizedikén. Összevetve az Egyesült-Államok
leggyorsabb cirkálóinak sebességét ez új gépezetével, kimutatta, hogy
ennek segítségével Amerikából, ha az Unió a titokzatos szerkezet
birtokosává lenne, csak három napi távolságra volna Európa, míg ellenben
Európából még mindig öt napi út vezetne Amerikába.

Ha a rendőrség már a Great-Eyry tüneményeinek okát is fürkészte, most
nem kevésbbé ösztökélte a vágy, hogy felvilágosítást szerezzen a
titokzatos feltalálóról, akiről már semmi hír nem érkezett. Erre a
beszédtárgyra Ward úr szívesen vissza-visszatért. Főnököm – tudom, nem
mintha a legcsekélyebb mértékben is bánatot akart volna okozni nékem –
gyakran tett célzást carolinai vállalkozásomra, annak sikertelenségére,
meg lévén róla győződve különben, hogy a kudarc nem az én hibámból
eredt… Ha a falak túlmagasak és létra nélkűl meg nem mászhatók, s ha
létra nincsen, okvetlenűl bizonyos, hogy nem lehet a falakra feljutni…
ha csak rést nem vágunk rajta…

[Illustration: A KÖZÖNSÉG CSODÁLATOS ÉRDEKLŐDÉST TANUSÍTOTT.]

Mindamellett Ward úr sokszor mondotta:

– Egy szó, mint száz, szegény Strock, ön kudarcot vallott, úgy-e bár?

– Kétségkívűl, Ward úr, de bárki más szintén kudarcot vallott volna az
én helyemben… Az egész dolog költség kérdése… Hajlandó kegyed azt
rendelkezésemre bocsátani?…

– Sebaj, Strock, sebaj s remélem nyílik alkalom arra, hogy derék
főfelügyelőnk kiköszörűlje a csorbát!… És lássa, itt van ez az automobil
és hajó-ügy, ha ezt tisztázni tudná, milyen fényes elégtételt, milyen
boldog megelégedést szerezhetne magának!…

– Csakugyan, Ward úr, tessék hát kiadni a parancsot, hogy megkezdjem
munkámat…

– No, ki tudja Strock!… Csak várjunk… várjunk még…

Így álltak a dolgok, mikor június tizenötödikén reggel a posta
megérkezte után Grad egy levelet hozott be, egy ajánlott levelet,
melynek postaköltségét nekem kellett kifizetnem.

Rátekintettem a címzésre, melynek írása ismeretlen volt előttem. Két
nappal előbbről kelt és Morganton bélyegzője volt ráütve.

Morgantonból jön a levél?… Nem kételkedhettem, hogy csak Smith Éliás
írhatta.

– Igen, igen – mondtam vén cselédemnek – Smith úr írta… Csak tőle jöhet…
Ő az egyetlen ember, akit Morgantonban ismerek… S ha ír, akkor bizonyos
– mert, úgy állapodtunk meg, benne – hogy valami fontos dolgot akar
közölni velem…

[Illustration: STROCK OLVASSA A FENYEGETŐ LEVELET.]

– Morganton?… – ismételte Grad. – Nem ebben a városban gyújtotta meg az
ördög a pokol tűzét?…

– De bizony ebben, Grad.

– Remélem, csak nem megy el újra oda?

– Miért ne?

– Mert a vége csak az lehet, hogy ott reked a Great-Eyry kazánjában, s
én nem szeretném, ha ez megtörténnék.

– Legyen nyugodt, Grad, előbb azt kell megnéznünk, miről is van
egyáltalán szó.

Feltörtem az igen vastag papirú boríték pecsétjeit. A pecsétek vörös
viaszból voltak, s valami cifra paizsokat ábrázoltak, fölöttük három
csillaggal.

Kivettem a levelet borítékából. Egyetlen lapból állt, mely négyrét volt
hajtogatva s írás csak egyik oldalán állott.

Első gondom az volt, hogy az aláírást elolvassam.

De aláírása a levélnek: nem volt… Csak két nagy kezdőbetű az utolsó sor
alatt…

– Ez a levél nem a morgantoni polgármestertől való… – jegyeztem meg én.

– Hát kitől?… – kérdezte Grad, akit asszony s egyszersmind vénasszony
volta kétszeresen kiváncsívá tett.

Miközben az aláírás helyén álló nagy betűket nézegettem, így szóltam:

– Én Morgantonban, se másutt nem ismerek olyan embert, akinek neve ilyen
betűkkel kezdődnék!

Az írás erőteljes volt, vastag és vékony vonalai szabályosan váltakoztak
– mindössze húsz sor volt az egész.

Ime a levélnek másolata, melynek eredetíjét gondosan megőríztem. A
kelet, legnagyobb meglepetésemre a Great-Eyryt jelölte meg a levélíró
tartózkodási helyéül:

Great-Eyry, a Kék-hegyekben, június 13.

(Észak-Karolina.)

Strock úrnak, a rendőrség felügyelőjének

Washington, Long-Street 34.

Uram!

Ön arra vállalkozott, hogy a Great-Eyry belsejét átkutatja.

El is jött, április huszonnyolcadikán Morganton polgármestere és két
vezető kiséretében.

Felhatolt a sziklaövig és megkerűlte a falakat, melyek túlmagasak és így
megmászhatatlanok.

Ön rést keresett, de nem talált.

Tudja meg tehát; senki be nem hatolhat a Great Eyrybe, de aki behatol,
nem távozhatik onnan.

Ne próbálja megújítani kisérleteit, mely másodízben csak úgy nem
sikerűl, mint először és önre nézve súlyos következményekkel járhat.

Fontolja meg hát ezt a figyelmeztetést, különben szerencsétlenség éri!

_V. U._




VII. FEJEZET.  A harmadik titokzatos esemény.

Mindjárt be kell vallanom, hogy igen elcsodálkoztam ezen a levélen.
Csupa _ah_ meg _oh_ hagyta el ajkamat.

A vén cseléd csak nézett rám – nem tudta mire vélje viselkedésemet.

– Rossz hírt tetszett talán kapni?…

Grad e kérdésére – mert semmi titkom nem volt e vén cseléd előtt – azzal
feleltem, hogy felolvastam neki a levelet elejétől végéig.

Grad nagy nyugtalansággal hallgatta meg az írást.

– Valaki rám akar ijeszteni – szóltam vállvonva.

– Ha ugyan nem az ördög maga, mert ez a levél az ördög birodalmából jön!
– tette hozzá Grad, aki mindig hajlandó volt az ördög kezének nyomát
fürkészni az emberi dolgokban.

Magamra maradva másodszor is átfutottam ezt az annyira váratlanul
érkezett levelet, és némi gondolkodás után arra a meggyőződésre
jutottam, hogy rossz tréfa lehet pusztán. Nincs semmi kétség… Kalandomat
mindenki ösmerte… Az újságok részletesen leírták, miként indúltam
vállalkozásom kivitelére Észak-Karolinába, miként próbáltam behatolni a
Great-Eyry szikla-övébe, s mindenki tudta azt is: miért vallottam
kudarcot Smith Éliással egyetemben… Valami rossz tréfálkozó aztán, –
amilyen igen sok akad mindenütt, még Amerikában is, – tollat fogott és
hogy csúfolódjék, megírta ezt a bolond levelet.

Valóban, ha feltételezzük is, hogy a Great-Eyry medencéje menedékűl
szolgál valamely gonosztevő-bandának, melynek érdekében van, hogy a
rendőrség fel ne fedezze rejtekét – akkor sem követhette el egyik tagja
sem ezt a vigyázatlanságot. Nem kellett-e óvakodniok attól, hogy a
rendőrség egyáltalán megtudja rejtekük létezését?… Nem volt-e ez a levél
ösztökélés arra, hogy a rendőrügynökök újabb és újabb kutatásokat
eszközöljenek a Kék-hegyek e tájékán?… Ha arról van szó, hogy gyanús
emberek egy csoportját elfogjunk, végre mégis csak utólérjük őket!… A
melinit, vagy dinamit csak útat nyít a sziklafalba… De igaz: – hogy is
juthattak be oda maguk a gonosztevők is, ha nincs oly rés, melyet mi nem
vettünk észre?… Bármint álljon is a dolog, s még ha e feltevést valónak
fogadnók is el: soha egy gonosztevőnek sem jutott volna eszébe ily
bolond gondolat, hogy ezt a levelet megírja!…

Az egyetlen magyarázat tehát ez volt: a levél vagy egy csaló vagy egy
bolond kezétől származott s véleményem szerint nem volt érdemes sem
nyugtalankodnom miatta, sem foglalkoznom vele.

S bár egy pillanatra az jutott eszembe, hogy értesítem róla Ward úrat,
de azután mégis csak elhatároztam, hogy nem teszem.

Bizonyos, hogy semmi fontosságot nem tulajdonítana neki. Mindamellett
nem téptem el s csak úgy találomra íróasztalom egyik fiókjába dobtam. Ha
még ilyesfajta levél érkezik, ugyanezen nagy betűkkel aláírva: melléje
teszem azt is, és ügyet sem vetek rájuk.

Néhány nap minden különösebb esemény nélkűl telt el, szokásomhoz híven
be-benéztem a rendőrség palotájába. Volt néhány befejezésre váró
megbízatásom, semmi jel nem mutatott arra, hogy a közel jövőben el kell
hagynom Washingtont. Igaz ugyan, hogy mi a rendőrséghez tartozó emberek
sosem tudjuk, mit hozhat a holnap. Mindennap akadhat olyan «eset»,
melynek következtében kénytelenek vagyunk átszágúldozni az
Egyesült-Államok egész terűletén, az Orégontól Floridáig, Mainetől
Texasig!

– És – ez a gondolat gyakran fordúlt meg a fejemben – ha új megbízást
kapok s abban sem tudok nagyobb sikerrel eljárni, mint a Great-Eyry
ügyben, akkor nem marad hátra más, mint lemondanom s nyugdíjaztatnom
magam!…

Ami pedig a titokzatos gépészt, vagy gépészeket illeti: arról vagy
azokról nem volt semmi hír. Tudtam, hogy a hatóságok elrendelték az
útak, folyók, tavak, valamennyi amerikai víz szemmeltartását. De vajjon
egyáltalán lehetséges-e, egy oly hatalmas földdarab eredményes őrizete,
mely a hatvanadik délkörtől a százhuszonötödikig terjed, s a harmincadik
szélességi foktól a negyvenötödikig?… Amerikát egyik oldalán a Csendes
Óceán, a másikon a hatalmas mexikói öböl határolja, mely keleti és déli
partjait mossa – ez oly óriási terűlet az eltűnt titokzatos hajó
számára, melyen akár mindörökre rejtve maradhat…

Azonban, ismétlem, sem az automobilt, sem a hajót nem pillantották meg
sehol, pedig, mint tudják utolsó megjelenéseiből, feltalálójuk nem
kereste éppen a néptelenebb helyeket: hiszen a wisconsini úton a
nemzetközi verseny alkalmával szágúldott végig s a vízen is Boston
partvidékén tűnt fel, melyet állandóan ezer meg ezer hajó látogat!…

Ha tehát ez a feltaláló nem pusztúlt el – ami egyébként lehetséges volt
– akkor most vagy Amerikától távol tartózkodik valahol, talán az ó-világ
tengereiben, vagy pedig elrejtőzött egy olyan helyen, melyet csak ő
ismer, ha a véletlen rá nem segit bennünket!

– Eh! – mondtam gyakorta magamban – ha titkos és megközelíthetetlen
rejtekhelyet keres, akkor ez a szinte mesebeli feltaláló keresve sem
találhat jobbat a Great-Eyrynél!… Igaz ugyan, hogy sem automobillal, sem
hajóval oda be nem juthat!… Csak a hatalmas szárnyú ragadozó madarak, a
sasok, a keselyűk üthetnek odafenn tanyát!

Meg kell jegyeznem, hogy Washingtonba való visszatérésem óta lángkévék
újabb megjelenése nem zavarta meg a kerület lakosságának nyúgalmát. S
mivel Smith Éliás sem írt, ebből joggal következtethettem, hogy semmi
rendkívűli a Great-Eyry vidékén nem történt. Minden jel arra mutatott,
hogy a két különös ügy, mely annyira felizgatta a közkiváncsiságot, sőt
a publikumban nyugtalanságot is keltett, – teljesen feledésbe fog
merűlni.

Június tizenkilencedikén reggel nyolc óra tájt a rendőrségre akartam
menni, midőn kapumon kilépve két embert vettem észre, akik szokatlan
figyelemmel kisérték személyemet. De mert nem ismertem őket, ügyet sem
vetettem rájuk, s ha mindamellett figyelmet fordítottam az ügyre, csak
azért történt, mert a jó Grad hazatértemkor beszélt felőle.

Vén cselédem néhány nap óta azt látta, hogy két ember leselkedik rám az
útcán, fel és alá jár házam előtt és követ, valahányszor a Long-Streeten
felfelé haladok, hogy a rendőrségi palotába menjek.

– Bizonyos abban, amit mond? – kérdeztem tőle.

– Persze, hogy bizonyos vagyok benne… és csak tegnap is, hogy hazafelé
tetszett jönni, az a két ember a kapuig folyton sarkában volt.

– Lássuk csak, Grad, nem tévedés ez?…

– Dehogy tévedés, jó uram…

– Ha találkoznék azzal a két emberrel, megismerné őket?…

– Meg bizony!…

– Ejnye, ejnye, édes Grad – feleltem neki nevetve, – magának valóságos
rendőrszimatja van… Előbb-utóbb még be kell soroztatnom az embereim
közé…

– Csak tréfálkozzék, Strock úr, csak tréfálkozzék!… Nekem még jó szemem
van és semmi szükségem okuláréra, ha az emberek veséjébe akarok látni!…
Semmi kétség: leselkednek önre és nagyon jól cselekednék, ha néhány
rendőrt küldene a fickók után…

– Igérem is, Grad, – feleltem én, hogy eleget tegyek a vén cseléd
kivánságának – s a detektivjeim majd megmondják, mit kell tartanom
ezekről a gyanús emberekről.

Alapjában azonban semmi komolyságot nem tulajdonítottam Grad közlésének.

Mindamellett hozzátettem:

– Ha majd távozom hazulról, jobban szemügyre veszem a járókelőket.

– Okosan is teszi, Strock úr!…

Grad képzelgését könnyen felébreszthette akármi csekélység, ezért nem is
gondoltam többé beszédére.

– Ha újra meglátom őket – ismételte a vén cseléd, majd szólok, mielőtt
Strock úr elhagyná a házat…

– Természetes…

S félbeszakítottam a beszélgetést e tárgy felől, mert előre láttam: ha
folytatjuk, Grad végre biztosít róla, hogy maga Belzebub s egy pokollakó
kollegája leselkedik rám.

A két következő napon azt tapasztaltam, hogy senki sem les utánam, sem
menet, sem jövet.

Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Gradnak tévednie kellett.

Azonban június tizenkilencedikén délelőtt a lépcsőn oly gyorsan
lesietve, amennyire ezt kora és elvénhedt teste megengedte, ime Grad,
rohan be ajtóstúl szobámba és lihegve így szól:

– Uram!… uram!…

– Mi baj, Grad?…

– Itt vannak!…

– Kik?… – kérdeztem tőle, minden egyébre gondolva, csak a «kémkedésre»
nem, melynek tárgya állítólag én magam lettem volna.

– A két kém…

– Ahá, az a két pompás fickó?

– Az az… ott lenn az útcán, szemben az ablakkal, s megfigyelik a házat
és várják, hogy Strock úr kimenjen!

A jobboldali ablak mellé léptem s csak kissé fellebbentettem a függönyt,
nehogy figyelmüket esetleg magamra irányítsam.

Valóban két embert pillantottam meg az utcán.

Két alacsony termetű, széles, izmos embert, körülbelűl harminc-negyven
esztendősek lehettek, öltözetük olyan volt, mint a falusi embereké
rendesen: széles karimájú nemezkalap, durva gyapjú nadrág, vastag cipő;
kezükben botot tartottak.

Semmi kétség: makacsul egyre házam kapuját és ablakait nézegették.
Aztán, néhány szót váltva egymással, tíz-tizenkét lépéssel odébb mentek,
majd ismét visszajöttek, hogy állásukat elfoglalják.

– Ezek azok az emberek, akiket maga már észrevett, Grad?… – kérdeztem a
vén cselédemtől.

– Bizonyos vagyok benne!

Most már csakugyan nem hihettem, hogy Grad téved, s igéretet tettem
magamban, hogy az ügyet felderítem. Nem akartam én magam követni a két
kémet, mert nyomban felismertek volna, s mit használ akkor, ha egyenesen
hozzájuk fordúlok felvilágosításért? Elhatároztam, hogy még aznap egy
titkos rendőrt állítok házam elé, s ha este vagy másnap visszajönnek,
nyomukat követni fogja… Elkiséri őket oda, ahová menni fognak és végre
megállapítja kilétüket.

Vajjon most azért vártak-e rám, hogy a rendőrségi palotáig utánam
jöjjenek?… Ezt mindjárt meg fogom látni, s ha megteszik, talán alkalmunk
lesz felajánlani nékik vendégszeretetünket, melyet nem köszönnek majd
meg.

Fogtam kalapomat s míg Grad az ablak mellett állott, lementem,
kinyitottam a kapút és kiléptem az utcára.

A két ember nem volt már ott.

De személyleirásuk oly jól emlékezetembe vésődött, hogy el nem
mosódhatik onnan.

Noha kerestem, kutattam, azontúl sehol sem pillanthattam meg őket.

E naptól fogva sem én, sem Grad, nem láttuk a gyanús alakokat a ház
előtt, s útközben sem találkoztam velük.

Talán – így gondolkodtam – ha valóban kémkedtek utánam, most, mivel
megtudták felőlem, amit tudni akartak, miután saját szemükkel láttak –
abbanhagyták a dolgot, s én végűl oly kevés figyelmet fordítottam rá,
mint a V. U. betűkkel aláírt levélre.

De a közkiváncsiságot ismét felébresztette egy esemény, és pedig igen
különös körűlmények között.

Helyesen cselekszem, ha ismét rámutatok, hogy az újságok nem beszéltek
már olvasóiknak a Great-Eyry tüneményeiről, melyek nem ismétlődtek.
Éppen így hallgattak a rejtelmes automobil és hajó felől, melynek
legjobb titkos rendőreink sem tudtak nyomára akadni. S valószínűleg
mindez feledésbe merűlt volna, ha egy újabb esemény emlékezetbe nem
idézi őket.

Az Evening Star június huszonkettedik számában ezer meg ezer olvasó
láthatta a következő cikket, melyet másnap az összes napilapok közöltek:

«A Kirdak-tó, mely Kanzasban, az állam főhelyétől, Topeka városától,
nyolcvan mérföldnyire fekszik, kevéssé ismert tavaink egyike. Azonban
megérdemli a legnagyobb figyelmet, s bizonyára fel is fogja kelteni,
mert igen különös dolgok mentek végbe rajta.

Ez a tó, mely hegyek közé van zárva, úgy látszik, semmi összeköttetésben
nincs az Egyesült Államok vízrajzi hálózatával. Amit párolgás által
veszít, azt a Kanzas e részében előfordúlni szokott bőséges esők
pótolják ki ismét.

A Kirdak felülete hetvenöt négyzetmérföld. Hegyei közé zárva, csak igen
nehezen közelíthető meg néhány sziklaszoroson át. Mindamellett több falú
épűlt partján. Mert nagy bőségben szolgáltat halat, s halászbárkák
barázdálják minden irányban.

Tegyük még hozzá, hogy a Kirdak mélysége igen változó. A partok mentén
sem csekélyebb ötven lábnál. Csaknem hegyesen végződő szirtek képezik a
vízmedence keretét. A szél által felkavart hullámok gyakran nagy erővel
csapkodják partvidékét, s a borús-ködös idő és a felhőszakadásszerű esők
miatt a halászok gyakran járnak rajta szerencsétlenül. A tó víze, mely
már a part mentén elég mély, még mélyebbé válik a tó közepe felé, ahol a
mérő-ón néha csak háromszáz lábnál ér feneket.

Tiszta, áttetsző víz tölti meg a tó medencéjét. Természetesen semmiféle
tengeri hal elő nem fordúl benne, hanem csuka, sügér, pisztráng, ponty,
gobhal és ángolna csodálatos mennyiségben, és rendkívűl szép
példányokban található benne.

Érthető ebből, hogy a halászat a Kirdak mellett erősen űzött mesterség.
Több ezerre becsülhetjük a környékén lakó halászok, s több százra a
halászbárkák számát. E flottillához még hozzáadandó néhány
személyszállító gőzhajócska, melyek a tóparti községek közti forgalmat
bonyolítják le. A hegyek övén túl vasútak hálózata húzódik, mely
megkönnyíti a halászipar termékeinek terjedését Kanzasban és a
szomszédos államokban».

A tó eme leírása szükséges az elmondandó események megtérésére.

S ime, mit mondott el az Evening Star a szenzációs cikkben:

«Egy idő óta a halászok azt vették észre, hogy a víz felszínén
megmagyarázhatatlan zavarok mutatkoznak. A tó síkja néha-néha
fölemelkedik, mintha a mélyből hullám csapna föl. Ha semmi szél sincs,
teljesen nyúgodt időben is észlelhető ez a felület-változás tajtékzás
kiséretében. Amint a halászbárkákat ez a hullámzás oldalba kapja, nem
tudják helyes útirányukat megtartani, egymáshoz verődnek, csaknem
elsűlyednek és súlyos sérüléseket szenvednek.

Annyi bizonyos, hogy a víz háborgása a Kirdak legalsóbb rétegeiből
származik, amely tüneménynek különböző magyarázatait keresték.

Mindenekelőtt azt a kérdést vetették fel, hogy e zavar nem földrengési
mozgásoktól ered-e, melyek a tó fenekét a belső erők következtében
megváltoztatják. De ezt a föltevést el kellett vetni, mikor azt
észlelték, hogy a háborgás nem helyhez kötött, s a tó egész területére
kiterjed, nyugatra épúgy, mint keletre, délre csakúgy, mint északra,
mind közepén, mind szélén – majdnem azt lehetne mondani, hogy
szabályosan, ami földrengésnek, vulkanikus hatásnak eszméjét eleve
kizárja.

Csakhamar másik föltevéshez folyamodtak. Talán valamely tengeri szörny
háborgatja ily veszedelmesen a Kirdak-tó vízét!… De, hacsak ez a
szörnyeteg nem itt a tóban született és nevelődött óriási naggyá, – ami
alig tételezhető fel, – akkor másünnen kellett beszármaznia a Kirdak
vízébe. De a Kirdaknak semmi más vízzel nincs közlekedése… Az a
magyarázat, hogy földalatti csatornái volnának, melyek összeköttetésbe
hozná a Kanzas egyéb vízeivel – nem állhatja meg helyét. Ilyesvalami még
elfogadható lett volna, ha Kanzas állam az Atlanti, vagy a Csendes Óceán
mellett, vagy a Mexikói öböl közelében feküdt volna. De nem! erről szó
sincs: a Kirdak központi tó, s valamennyi amerikai tótól nagy távolságra
van.

Egyszóval a kérdés nem látszik könnyen megoldhatónak és könnyebb az
okvetlenül hamis magyarázatokat megcáfolni, mint az igazságot
kideríteni.

[Illustration: A HALÁSZBÁRKÁK ÖSSZEVERŐDNEK…]

Ha pedig kiderűl, hogy egy tengeri szörny jelenléte a Kirdakon
lehetetlen, nem az a legelfogadhatóbb-e, hogy egy vízalattjáró hajó
úszik a tó mélységeiben?… Hiszen van manapság nem egy ilyenfajta
készülék… És éppen Bridgeport kikötőjében Connecticutban néhány éve,
hogy vízrebocsájtottak egy hajót, a _Protector_ nevűt, mely vízen, víz
alatt és szárazon tudott mozogni… Egy Lake nevű feltaláló állította
össze; két motorral volt ellátva: egy elektromossal, mely hetvenöt
lóerejű volt és két ikercsavart hajtott és egy petroleumost, mely
százötven lóerőt fejtett ki. Azonfelül egy méter átmérőjü kerekei
voltak, melyek lehetségessé tették, hogy országúton épúgy gördülhessen
tova, mint a tengerfenéken.

E feltevés talán helyes, de ha elfogadjuk, hogy a megfigyelt
felületzavarok egy Lake-rendszerű, talán tökéletesített kivitelű
vízalatt járó cirkálása által idéztetnek elő, még mindíg fennáll az a
kérdés: Hogy juthatott a Kírdak-tóra?… Mily földalatti úton érkezett
oda?… Ismételjük, hogy e minden oldalról hegyek által körűlvett tó épp
oly megközelíthetetlen bármely hajó, mint a tengeri szörnyeteg számára.

Erre a kérdésre nem tudunk feleletet adni, s így még a legelfogadhatóbb
föltevés is az marad, hogy efféle vízalattjáró gépezet jár a Kirdakon,
és hozzá tesszük: egyetlenegyszer sem mutatkozik napközben a víz
felületén. Ez most már kétséget sem szenved, azok után, amik június
húszadikán történtek.

E napon a _Markel_ nevű hajócska, mely összes vitorláit kibontva haladt
északnyugat felé, valamely a vízben úszó idegen testbe ütközött.
Bizonyos, hogy sem zátony, sem szikla azon a helyen nincsen, mert a
mérő-ón nyolcvan-kilencven lábnyi mélységet mutat ott.

A hajócska, melynek hátsó bordáit így megtámadták, csaknem elsűlyedt,
mert sok víz tódúlt bele. De sikerűlt a rést betömni s a _Markel_
bejuthatott a legközelebbi kikötőbe, mely onnan három mérföldre feküdt.

Miután a _Markel_ terhét kirakták s a hajócskát a partra vonták, a
sérűlést kivűl-belűl megvizsgálták s minden jel arra vallott, hogy a
_Markel_ valóságos sarkantyúdöfést kapott.

Ha ezt már megállapították, lehetetlen tagadni egy víz alatt járó hajó
jelenlétét a kirdaki vízekben, ahol óriási sebességgel mozog ez a
gépezet.

De most már megtehetjük ezt a megjegyzést is: föltéve, hogy csakugyan
ilynemű gépezet juthatott a tó belsejébe, mi keresni valója van ott?…
Alkalmas hely kisérletei folytatására?… S miért nem mutatkozik az a
gépezet a felületen s miért érdeke, hogy ismeretlen maradjon?…»

És az _Evening Star_ cikke e mondatokkal végződött:

«A rejtelmes automobil után jött a rejtelmes hajó.

A rejtelmes hajó után következik a rejtelmes vízalattjáró.

Azt következtethetjük-e, hogy mindhárom egy föltalálótól származik s a
három voltaképp egyetlen gépezetet képez?»




VIII. FEJEZET.  Minden áron.

A titoknak valóságos megnyilatkozása volt ez utóbbi megjegyzés; óriási
hatást keltett és e megoldást egyhangúan el is fogadta a közvélemény.
Miután az elméknek meg van már hajlandósága a rendkívűli, sőt gyakran a
lehetetlen iránt, senki sem kételkedett benne.

Nem csak egyazon feltaláló, de egyazon gépezet volt ez.

De mégis: hogyan történhetett a gyakorlati kivitelben az automobilnak
hajóvá, majd tenger alatt járó zárt helyiséggé való átalakulása?… Tehát
oly helyváltoztató készülékről van szó, mely alkalmas a földön, vízen és
víz alatt járásra egyaránt!… Nos, még csak az hiányzott belőle, hogy a
levegőben repülni is tudjon!

De az egész ügyben semmi irányitó fonalunk nem volt s mindaz, amit
megállapítottak, amire számos tanúbizonyság akadt: igen, igen különösnek
látszott.

A közönség, mely már beleúnt az utóbbi napok találgatásaiba, ismét
élénken érdeklődött a dolog iránt.

Mindenekelőtt az ujságok ezt az igen helyes megfigyelést jelentették:
Föltéve, hogy három külön szerkezet van benne, mind a hármat ugyanazon
rendkívűli erejű motor hajtja, mely felűlmúlja az általunk ismert összes
motorokat. Ez a motor bebizonyította kitünőségét – és mily módon
bizonyította be!… Hiszen másfél mérföldnyi sebességet ért el
másodpercenként.

Nos: e gép megalkotójától okvetlenül meg kellett venni titkát, – minden
áron. Hogy három motora volt-e a készüléknek vagy csak egyetlenegy, mely
földön, vízen és víz alatt tovamozgatta: az mellékes körűlmény.

A dolog tehát úgy állt, hogy meg kellett szerezni a motort, mely ilyen
eredményeket mutat fel s ki kell aknázni kitünő tulajdonságait egész
terjedelmükben.

Bizonyos, hogy a többi államok nem fognak semmit elmulasztani arra, hogy
birtokába kerűljenek egy oly találmánynak, mely annyira fontossá válhat
a hadseregben és a tengerészetben. Megérthető, mily nagy előnyöket
szerezhetne magának ebből akármelyik nemzet szárazon és vízen!… Hogy
akadályozza meg romboló hatását az ellenfél, ha nem tudja utólérni?…
Tehát milliók árán is meg kell szerezni; és Amerika valóban nem vehetné
jobb hasznát a maga millióinak.

Így okoskodott a hivatalos világ és a nem hivatalos is.

A hírlapok hatalmas cikkeket írtak az izgalmas témáról.

És természetes, hogy Európa sem akart ily körűlmények között elmaradni
az Egyesült-Államok mögött.

De ahhoz, hogy megvegyék a találmányt szükséges az is, hogy a feltalálót
felleljék és ebben már nagy nehézségek mutatkoztak.

Hiába kutatták fel a Kirdak-tavat s hiába járt a buvár-ón a vízek
mélyében!…

Azt kellett-e ebből következtetni, hogy a tenger alatti hajó már nem jár
a mélységekben?… Ez esetben hogyan távozott onnan?… De az is igaz:
hogyan ment oda egyáltalában?…

Megoldhatatlan probléma!

És azután nem mutatkozott sehol: sem mint automobil az Egyesült-Államok
útjain, sem mint hajó az amerikai partvidékeken.

Ward úrnál tett látogatásaim alkalmával többször is beszéltünk erről az
ügyről, amely állandóan foglalkoztatta a rendőrfőnököt. Folytassák-e a
kiküldött rendőrbiztosok az eddig eredménytelenül tett kutatásokat?…

Június 27-én reggel a rendőrség palotájába hívattak s mikor szobájába
léptem, Ward úr így szólt hozzám:

– Nos, Strock, most itt az alkalom, hogy kiköszörűlje a csorbát…

– A Great-Eyry dolgában szenvedett kudarcomat méltóztatik gondolni?…

– Azt.

– S mi volna az az alkalom? – kérdeztem én, jól tudva, hogy főnököm
komolyan beszél.

– Lássuk csak – folytatta Ward úr – nem szeretné-e felfedezni a
három-egy készűlék feltalálóját?…

– És ön még kételkedhetik ebben, Ward úr?… – kiáltottam fel. – Csak adja
meg a parancsot, hogy útnak induljak s én a lehetetlent is megteszem,
hogy vállalkozásom sikerüljön!… Bár azt hiszem, hogy nehéz dolog lesz…

– Valóban, Strock, úgy van; sőt tán nehezebb is, mint a Great-Eyrybe
való behatolás!

Bizonyos dolog, hogy Ward úr szívesen hánytorgatta utóbbi vállalatom
kudarcát, – igaz, hogy minden rossz akarat nélkül, inkább csak tréfásan
emlegette. Jól ismert különben s tudta, hogy semmire jobban nem
vágyakoztam, mint az először teljesen meddő kisérlet megismétlésére.
Csak újabb parancsra vártam.

Ward úr azután legbarátságosabb hangján ígyszólt hozzám:

– Tudom, Strock, ön mindent megtett, ami erejétől tellett és semmit sem
vethetek szemére… De most már nem a Great-Eyryről van szó… Amely napon a
kormány be akar hatolni e hegybe, elegendő lesz, ha rászán némi
költséget… néhány ezer dollárral eléri a célját.

– Így vélekedem én is…

– Azonban – tette hozzá Ward úr – azt hiszem hasznosabb, ha kezünket
arra a furcsa személyre tesszük rá, aki folyton kisíklott eddig körmeink
közül… Ez a rendőrség kötelessége és pedig minden jó rendőrség helyesen
felfogott kötelessége!…

– A jelentések nem szólnak róla újra?…

– Nem, és ámbár jogosan hisszük, hogy a Kirdak-tó vízében forgolódott;
lehetetlen fellelni nyomát. Csakugyan azt a kérdést kell feltennünk,
hogy sok rejtelmes tulajdonsága mellett, még a láthatatlansággal nem
rendelkezik-e ez a gépész-Proteus!

– Minden esetre, ha ezzel az adománnyal nem is rendelkezik – feleltem én
– valószínű, hogy csak akkor pillantatja meg magát, amikor ez neki
tetszik.

– Helyes, Strock és véleményem szerint nincs más mód arra, hogy ezzel a
különccel végezzünk, mint az, hogy olyan árat kináljunk gépéért, amelyet
vissza nem utasíthat.

Ward úrnak igaza volt.

A kormány is ebben az értelemben fog kisérletet tenni arra, hogy
tárgyalásba bocsátkozzék e «nap hősével» – (megérdemelte-e jobban ezt a
címet valamikor is emberfia?…) A sajtó segítségével elérjük, hogy a
különös személyiség meg fogja tudni, mit akarnak tőle… Meg fogja ismerni
a kivételes feltételeket, melyeket felajánlanak neki, ha titkát
elárulja.

– És valóban – mondta ki a határozatot Ward úr – másként hogyan lehetne
hasznára a találmány, ha csak ő maga használhatja?…

– Nem helyesebb-e, hogy ha drágán eladja?… Semmi okunk arra a
feltevésre, hogy az ismeretlen gépész gonosztevő, aki gépe gyorsasága
által minden üldözés elől menekülni akar és tud!

Most már, amint főnököm értesített róla: magasabb helyen elhatározták,
hogy más eszközöket alkalmaznak az ügy sikere érdekében. Az őrség,
melyet számos rendőrbiztos gyakorolt, az útakon, folyókon, partok
mentében, tavakon, sőt a szomszédos partvidékeken is: semmi eredménnyel
nem járt. És ha a feltaláló gépével nem veszett el valamely veszedelmes
vállalat közben – ami esetleg megtörténhetett – akkor annak oka, hogy
nem láthatták többé, csak abban kereshető, hogy értett ahhoz, miként
tűnjön el a kiváncsiak szeme elől… A _Markel_ esete óta a Kirdák-tavon
semmi hír nem érkezett a rendőrségi palotába és az ügy egyetlen lépéssel
sem jutott előre. Ezt ismételgette egyre Ward úr előttem s nem is
igyekezett rossz kedvét leplezni.

Igen! Rossz kedvét, csalódását, egy szóval tehetetlenségét. Hiszen egyre
nehezebben tudja megóvni a közbiztonságot! Tessék üldözni az olyan
gonosztevőket, akik földön és vízen egyaránt utólérhetetlenek… Tessék
utánuk menni a víz alá! És ha majd a kormányozható léghajók elérték
tökéletességük legfelső fokát, tessék a gazembereket a levegőben
hajszolni!… S fel kellett vetnem a kérdést, hogy egyszer majd nem
kényszerítenek-e teljes tehetetlenségre és tétlenségre kollégáimat és
engem a megváltozott körülmények s akkor, mint használhatatlan
embereknek, nem kell-e végleg nyugalomba mennünk?!… E pillanatban
eszembe jutott a tizennégy nappal előbb kapott levél – az a Great-Eyryn
keltezett levél, mely szabadságomat, sőt életemet fenyegette, hogyha
kisérletemet megújítanám! Eszembe jutott az a különös kémkedés is,
mellyel személyemet követték. Azóta egyetlen ilyen levelet sem kaptam s
ami a két gyanús embert illeti: azokat sem láttam többé. Az éber Grad,
ámbár folyton leselkedett, nem látta megjelenni őket a Long-Streeten.

Föl is vetettem magamban a kérdést, vajjon nem volna-e jó Ward úrral
közölnöm a dolgot; de ha jól meghányom-vetem a dolgot: a Great-Eyry ügye
most már egyáltalán nem fontos.

A másik egészen kiszorította a közérdeklődésből…

Valószínűleg a kerület lakosai sem igen gondolnak már rá, miután azok a
tűnemények, melyek a közréműlet okozói voltak, nem újultak meg és
Karolina földmívelői is nyugodtan folytatták dolgaikat. Amellett
maradtam tehát, hogy nem közlöm a levelet főnökömmel, csak akkor, ha a
körűlmények később esetleg megkivánják. Egyébiránt annyi bizonyos, hogy
csak rossz tréfát látott volna a dologban.

Fölvévén tehát a néhány percre abba hagyott beszélgetés fonalát, Ward úr
így szólt hozzám:

– Megpróbálunk érintkezésbe lépni ezzel a feltalálóval és tárgyalásokba
bocsátkozunk vele. Eltűnt, az igaz, de semmi ok nincs arra, hogy
felnetűnjön egyszer újra és akkor bizonyára jelezni fogják az amerikai
terület egyik vagy másik pontjáról… Önt szemeltük ki e célra, Strock, s
legyen készen arra, hogy mihelyt alkalom nyilik, minden késedelem nélkűl
útnak índúlhasson. Lakásából máshová, mint a rendőrségi palotába, ne
távozzék, itt kapja majd meg utolsó utasításainkat, ha szükség lesz rá…

– Rendelkezésére állok, Ward úr – feleltem én – s akármily célból
hajlandó vagyok Washingtont elhagyni… De engedjen meg még egy kérdést:
magam indúlok útnak, vagy kisérőim is lesznek?

– Természetesen kisérői is lesznek – szólt Ward úr szavamba vágva –
válasszon ki két embert, akikben teljesen megbízik…

– Ez könnyű feladat lesz, Ward úr, és hogyha már egy napon
szemtől-szembe kerülök _V. U._ úrral, mi lesz a teendőm?…

– Mindenekelőtt nem szabad elvesztenie újra szeme elől, sőt szükség
esetén le is tartóztathatja, mert elfogatási parancsot is adunk ki
önnek…

– Ez igen hasznos elővigyázatossági rendszabály, Ward úr, ha esetleg
felugrok automobiljára s a már ismert sebességgel száguldani kezd,
tessék megpróbálni utólérni egy fickót, aki óránként kétszáznegyven
kilométerrel menekűl.

– De hátha egyáltalán nem menekűlhet, Strock?… És ha elfogta,
sürgönyözzön nekünk… A többi a mi dolgunk.

– Számíthat rám, Ward úr; a nap vagy az éjszaka bármely órájában készen
állok arra, hogy útnak indúljak két emberemmel… Köszönöm, hogy engem
bízott meg ezzel a feladattal, mely ha sikerűlne, nagy tisztességemre
válnék…

– És nagy hasznára – tette hozzá főnököm, miközben kezet szorítottunk.

Hazatérve, megtettem előkészűleteimet az útra, amely esetleg hosszabb
időre nyúlhatott.

Grad valószínűleg azt hitte, hogy a Great-Eyryre kell visszatérnem s
olvasóim már tudják, mi volt a véleménye a pokol emez előszobájáról.

Mindamellett egy szót sem szólt a dologról, én pedig jobbnak láttam fel
nem világosítani a készűlődés céljáról, ámbár bizonyos voltam felőle,
hogy titkomat megőrízné.

Ami a két detektivet illeti, akiknek velem kellett jönniök: azokat már
előre kiválasztottam. Mindaketten az információsosztályhoz tartoztak,
egyik harminc, a másik harminckét esztendős volt s gyakran adták már a
vezetésem alatt álló ügyekben bizonyságát szorgalmuknak,
értelmességüknek, vakmerőségüknek.

Egyiket Hart Johnnak hívták, illinoisi volt; a másikat, aki
Massachusettesből származott Walker Nabnek.

Szerencsésebb választást nem is tehettem volna.

Néhány nap telt el. Sem az automobilról, sem a hajóról, sem a
vízalattjáróról semmi hír nem érkezett. Ha jött is valami a rendőrségi
palotába, csakhamar kiderűlt róla, hogy hamis és hitelt nem érdemel.

Ami az újságok meséit illeti, azoknak semmi értékük nem volt, hiszen
tudják, hogy még a legjobb értesűltségű lapok is csak nagy kritikával
olvashatók.

Azonban két alkalommal semmi kétség nem fért ahhoz, hogy «a nap hőse»
valóban mutatkozott; először Arkanzas útjain Little-Rock környékén,
másodszor a Felső-tó déli partvidékein.

S ami tökéletességgel megmagyarázhatatlan: június 26-án délután történt
első megjelenése, a második pedig ugyanaz nap este, Mível e két pont
közötti távolság nem kevesebb nyolcszáz mérföldnél, ha az automobil a
már ismert óriási sebességgel haladt is, s így megtehette az útat ily
csekély idő alatt, akkor is meg kellett volna hogy pillantsák, amint
Arkanzason, Missourin, Iowán, Wiskonsinon átszágúldott. Bizonyos, hogy a
gép csak szárazföldön tehette meg útját, sehogy másképpen s még sem
jelezték sehonnan sem, hogy látták volna.

Ez teljesen érthetetlen dolog volt, amint mindenki bevallhatja s valóban
egyáltalán nem is értették.

De kettős megjelenése után, a littlerocki úton és a Felsőtó-partvidékén,
nem látták ismét többé. Tehát ügynökeim és én nem indúlhattunk útnak.

Tudják, hogy a kormány érintkezésbe akart lépni a titokzatos
személyiséggel. De arról, hogy őt magát elfogják, le kellett tenni s más
eszközökre kellett gondolni. Az volt a fontos s a miatt nyugtalankodott
leginkább a közönség, hogy az Egyesült-Államok lehessenek kizárólagos
birtokosai egy gépezetnek, mely kétségbevonhatatlan fölényt biztosít
nekik minden más országgal szemben, különösen háboru esetén. Egyébiránt
hihető volt, hogy a feltaláló amerikai származású, – mert csak amerikai
területen mutatkozott – s így talán szívesebben fog tárgyalni éppen
Amerikával?

Július harmadikán az Egyesült-Államok következő jegyzékét közölték az
összes hírlapok:

«Folyó év április havában egy automobil járt Pennsylvánia, Kentucky,
Ohió, Tennessee, Missouri, Illinois és május huszonhetedikén, az
Amerikai-Klub versenyének idejében Wisconsin útjain, – azután
nyomtalanul eltűnt.

Június első napjainak folyamán egy igen nagy sebességgel járó hajó
jelent meg Új-Anglia partvidékén, az Északi-fok és a Homok-fok között,
különösen Boston tájékán – aztán nyomtalanul eltűnt.

Ugyanazon hónap utolsó két hetében egy vízalattjáró gyakorlatozott a
Kirdák-tó mélyén – aztán nyomtalanul eltűnt.

Minden jel arra mutat, hogy mind három készülék ugyanazon feltaláló
tulajdona, melyek talán mindössze talán egy gépezetet alkotnak s az
szárazon, vízen és víz alatt egyaránt közlekedni képes.

A következő ajánlatot tesszük, tehát nevezett feltalálónak, bárki legyen
is az, a célból, hogy az említett gépet megszerezzük: Kérjük ismertesse
meg magát s egyszersmind jelölje meg az árat, melynek fejében hajlandó
az amerikai kormánnyal tárgyalásba bocsátkozni és küldje válaszát minél
hamarabb a rendőrségi palotába – «Washington, Kolumbia, Amerikai
Egyesült-Államok.»

Így hangzott a nagy betűkkel minden újságban kinyomtatott jegyzék.
Bizonyos, hogy a feltaláló szeme elé kerül, bárhol is tartózkodjék ez az
ember; el fogja olvasni és okvetlenűl felelni fog rá így vagy amúgy,
mert semmi oka arra nem lehet, hogy ily ajánlatot el ne fogadjon!…

Most már csak várni kellett a feleletre.

Minden megerőltetés nélkül elképzelhető: a kiváncsiság mily láza fogta
el a közönséget. Estétől reggelig izgatott és zajongó tömeg tolongott a
rendőrségi palota előtt, mely levél vagy telegramm érkeztét leste. Az
ujságírók el nem hagyták helyüket. Mily dicsőség és haszon jut azon
újság osztályrészeül, mely a nagy hírt először fogja közölni!… A
közönség végre megtudja a titokzatos személy nevét s ha beleegyezik,
érintkezésbe léphet vele az Egyesült-Államok kormánya!…

Magától értetődik, hogy Amerika bőkezű lesz. Milliók híjján most
sincsen, de szükség esetén milliárdosai is okvetlenűl megnyitják előtte
kimeríthetetlen pénzszekrényeiket!…

Egy nap letelt. Hány ideges és türelmetlen embernek úgy tűnt fel, mintha
húszonnégy óránál sokkal többje s minden órának nem hatvan, de
kétszerannyi perce volna…

Semmi válasz: se levél, se távírat! A következő éjjel szintén semmi hír!
És így maradt az állapot három napon keresztül!

Ekkor az történt, ami előrelátható volt. A kábel tudtára adta Európának,
mit ajánl a feltalálónak Amerika. Természetes, hogy az óvilág államainak
is óriási haszna volna a találmányból, mint Amerikának! Miért ne
próbálják elvitatni tőle a találmányt, melyből oly óriási előnyöket
húzhat?… Miért ne kűzdenének meg vele – a milliók fegyverével?…

A nagyhatalmak, Franciaország, Anglia, Oroszország, Itália, az
Osztrák-Magyar monarchia és Németország csakugyan meg is kisértették a
dolgot. Csak a másodrendű államok nem avatkoztak a harcba, attól
tartván, hogy költségvetésüket zátonyra viszik vele. Az európai sajtó az
Egyesűlt-Allamokéhoz hasonló jegyzékeket tett közzé. S valóban csak a
titokzatos «gépész» – től függött már, hogy a Gouldok, Morganok,
Astorok, Vanderbiltek és a francia, angol vagy osztrák Rotschildok
versenytársa legyen-e?…

S mert a nevezett feltaláló nem adott életjelt magáról, most már
határozott összegű ajánlatokat tettek, hogy a titokzatos ember körűl
eloszlassák a ködöt. Az egész világ egyetlen nagy piaccá változott,
nemzetközi tőzsdévé, melyen a valószínűtlenségig hatalmas jegyzések
történtek. Az újságok naponként kétszer nyilvántartották őket –
napról-napra milliókkal növekedett a felajánlott összeg!

Végre az Egyesült-Államok maradtak, amaz emlékezetes kongresszusi űlés
után, győzedelmesek – húsz millió dollárral vagyis csaknem százmillió
koronával!

És lám: nem volt Amerikának egyetlenegy polgára, bármelyik társadalmi
osztályhoz tartozott is, aki ezt az összeget túlmagasnak találta: oly
nagy fontosságot tulajdonítottak e csodálatos járómű birtokának. S én
magam is egyre ismételgettem a jó Gradnak, hogy «ennél többet is megér!»

Bizonyos, hogy a többi nemzetek nem vélekedtek így, mert ajánlataik ez
összeg alatt álltak meg. S mikor az Egyesült-Államok így győzelmet
arattak, kezdetöket vették a legyőzöttek áskálódásai: A föltaláló nem
fog jelentkezni… Nem is létező ember… Soha nem is létezett… Valami
nagyszabású szélhámos… Egyébként is, ki tudja nem veszett-e el
gépezetével együtt, nem zuhant-e szakadékba, nem merűlt-e a tenger
mélységeibe?… így akarták az óvilág lapjai Amerika tettének jelentőségét
csökkenteni…

Szerencsétlenségünkre az idő egyre múlott. Semmi hír emberünkről… Semmi
válasz tőle… Sehonnan sem jelezték feltűnését… A Felső tavon való
megjelenése óta sehol sem látták…

Én, a magam részéről, nem tudtam, hogy mit gondoljak már, kezdtem
reményemet veszteni, hogy még valaha világosan láthatunk a rejtelmes
ügyben.

De július tizenötödikén reggel bélyeg nélkül való levelet találtak a
rendőrségi palota postaszekrényében.

Miután a hivatalos hatóságok értesűltek tartalmáról: átadták a
washingtoni lapoknak, melyek külön kiadásban, hasonmásban közölték.

A levél így hangzott:




IX. FEJEZET.  A második levél.

A «Rémület» fedélzetén.

Július 15.

Az ó- és új világnak!

Európa különböző országai, valamint az Egyesült-Államok által tett
ajánlatokra csak ez lehet a válaszom:

Kereken és határozottan visszautasítok minden árt, melyet készűlékemért
kínálnak.

Ez a találmány se francia, se német, se osztrák, se orosz, se angol, se
amerikai nem lesz.

A gépezet az én birtokomban marad és én úgy használom fel, ahogy nekem
tetszik.

Vele a világ minden hatalma kezemben van, s nincs emberi erő, mely nékem
bármily körűlmények közt ellentállhatna.

Meg se kisértsék megszerzését. Fölötte áll és fölötte fog állani minden
ily kisérletnek, S a rosszat, melyet nekem okozni akarnak százszorosan
fizetem vissza.

Ami a felajánlott összegeket illeti: nincs szükségem rájuk. Amely napon
milliókra vagy milliárdokra vágyom, csak utánuk kell nyúlnom s kezemben
vannak.

Tudja meg az ó- és újvilág, hogy semmit sem tehetnek ellenem, de én
mindent megtehetek ellenük.

Azért így írom alá e levelet:

_Világ Ura_




X. FEJEZET.  Törvényen kívül.

Így hangzott az Egyesűlt-Államok kormányához intézett levél, melyet a
rendőrségi palotában tettek le, a pósta közvetítése nélkűl. Az embert
magát, aki a július tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel
hozta: senki sem látta.

Bizonyos, hogy a türelmetlen kíváncsiak elég nagy tömege özönlött egész
éjjel napnyugtától napkeltéig a palota tájékára. Hogy is láthatták volna
meg a levél hozóját – sőt talán szerzőjét magát – aki a gyalogjárón
odasuhant és az írást a ládába dobta?… Éjszaka volt, újhold éjszakája.
Az utca egyik oldaláról a másikra is alig lehetett oly jól átlátni, hogy
az ember felismerte volna egyesek arcát.

Mondottam, hogy a levél hasonmása megjelent a lapokban, melyeknek maguk
a hatóságok adták át nyomban közlés végett. De ne képzeljék, hogy az
első benyomás mindjárt ez lett volna:

– Rossz tréfa az egész.

Nem, ezt a benyomást csak én éreztem legelsőbb, mikor a Great-Eyryn
keltezett levél, öt héttel ennekelőtte hozzám érkezett. De vajjon, hogy
őszinte legyek, most is úgy gondolkodtam-e felőle? A töprengés nem
módosította-e véleményemet? Annyi tény, hogy már nem voltam olyan biztos
a dologban, és a valóságban, azt sem tudtam, mit gondoljak már.

De, mondom, nem ezt a hatást tette a levél sem Washingtonban, sem az
Egyesűlt-Államok egyéb helyein. Ami alapjában véve igen természetes is.
Az elmék izgatottsága közepette, ha akadt volna valaki, aki azt mondja,
hogy a levelet nem kell komolyan venni, a közönség óriási többsége
sietett volna így válaszolni neki:

[Illustration: A VILÁG URÁNAK LEVELÉT A SZEKRÉNYBE DOBTA.]

– Nem áll, nem szélhámos kezétől származik a levél! Bizonyára az
elfoghatatlan gépezet feltalálója írta!

A kérdést tehát senki kétségesnek nem látta, ami eléggé megmagyarázható
a kedélyek különös állapotából. Valamennyi furcsa eseménynek, melyekhez
hiányzott a kulcs, most formális magyarázatát tudták adni.

És ez a magyarázat így hangzott:

Ha a feltaláló bizonyos időre el is tűnt, most egy újabb ténnyel ad
életjelt magáról… Szó sincs róla, hogy valamely baleset folytán
elpusztult volna, csak egy olyan helyre vonúlt vissza, ahol a rendőrség
fel nem fedezheti… És aztán, hogy feleljen a kormány ajánlatára, megírta
ezt a levelet. De, ahelyett, hogy egy vidéki városban postára tette
volna, hogy így jusson el rendeltetési helyére, maga jött el az
Egyesűlt-Államok fővárosába s személyesen tette le a levelet a rendőrség
palotájában.

Nos, ha ez az ember arra számított, hogy újabb ténykedése zajt üt
mindkét világrészben, akkor megkapta, amit kivánt. E napon az
ujságolvasók milliói olvasták el újra meg újra lapjaikat, – s hogy a
közismert frázissal éljünk – «nem akartak hinni szemüknek» – látván a
cikkek tartalmát.

A levél szövege, melyet egyre vizsgálgattam, súlyos kéztől származó
vonásokból állott. Bizonyos, hogy valami irásszakértő e vonásokból heves
temperatumot, erőszakos természetet olvasott volna ki.

S miközben így nézegettem a levél hasonmását: hirtelen felkiáltottam –
amit azonban Grad, szerencsémre nem hallott meg. Hogy is nem vettem
mindjárt észre a hasonlatosságot e levél írása s amazé között, mely
Morgantonból érkezett hozzám?…

Azután – ami még jelentősebb megegyezés – a nagy kezdőbetűk, melyek
annak aláírásáúl szolgáltak, azonosak voltak a Világ Ura két
kezdőbetűjével… S hol írták ezt a levelet?… A _Rémület_ fedélzetén… Ez
volt tehát a szárazon, vízen és víz alatt működő járómű neve!…

Eszerint az ő kezéből eredne ez a második levél is, éppúgy, mint az
első, mely súlyos következményekkel fenyeget, ha megújítom a Great-Eyry
felkutatásának kisérletét!…

Fölkeltem, kivettem íróasztalomból a június tizenharmadiki levelet, s
összehasonlítottam az újságban közölt hasonmással… Semmi kétség!…
Ugyanaz a különös írás!… Egy kéztől kell, hogy származzék mindakettő!…

S ekkor agyam megfeszített munkájával fürkésztem ennek a csakis általam
ismert kapcsolatnak következményeit; mit jelent az, hogy mindakét levél
a _Rémület_ kapitányától való?… Mily jogosan nevezte el így az az ember
gépezetét!…

S azt a kérdést vetettem fel magamban: vajjon most már némileg biztosabb
adatokra támaszkodva folytathatjuk-e a nyomozást?… Komolyabb nyomon
indíthatjuk-e útnak detektivjeinket, melyek célra is vezetik őket?… S
végűl, tulajdonképpen mi összefüggés lehet a _Rémület_ és a Great-Eyry,
a Kék-hegyek tűneményei és a mesés gépezet nem kevésbbé tűneményes
megjelenései közt?…

Azt tettem, amit tennem lehetett: zsebemben e levéllel a rendőrségi
palotába mentem.

Megkérdeztem: szobájában van-e Ward úr? Az igenlő válasz után csaknem
úgy rohantam az ajtó felé, s az illendőnél talán kissé hangosabban is
kopogtattam rajt’, s mikor kihallatszott a «szabad», lihegve szöktem az
íróasztal elé.

Ward úr előtt éppen az ujságok által közölt levél feküdt, de nem
hasonmása, hanem maga az eredeti, melyet a rendőrségi palotába hozott az
ismeretlen.

– Valami ujat tud, Strock?…

– Mindjárt látni méltóztatik, Ward úr!…

Kihúztam a nagy kezdőbetűkkel aláírt levelet zsebemből.

Ward úr kezébe vette, s úgy nagyjából vizsgálgatta, majd mielőtt
elolvasta volna, megkérdezte:

– Micsoda levél ez?…

– Bizonyos _V. U._-tól érkezett, amint látni tetszik…

– És hol adták fel?

– Észak-Karolinában, a morgantoni postahivatalban…

– Mikor kapta?

– Mult hónap tizenharmadikán!… körűlbelűl ma négy hete…

– Mit gondolt felőle először?…

– Hogy rossz tréfa az egész…

– És… ma mit gondol… Strock?…

– Azt, amit önnek is kell felőle Ward úr, ha majd elolvasta.

Főnököm újra kezébe vette a levelet és első sorától az utolsóig
végigolvasta.

– Aláírásúl két nagy kezdőbetű van alatta… – jegyezte meg aztán.

– Úgy van, Ward úr s ez a két betű megegyezik a hasonmásokban látott
Világ Ura két kezdőbetűjével…

– Itt az eredeti – szólt Ward úr és föl kelt.

– Kétségtelen, hogy a két levél egyazon kézből származik…

– Valóban, Strock…

– Látja, Ward úr, mily fenyegetésekkel illet az esetre, ha másodszor is
megkisérteném a Great-Eyrybe való behatolást?…

– Igen, igen… halálos fenyegetésekkel!… De, Strock, hisz ön már egy
hónapja kapta ezt a levelet… Miért nem mutatta elébb nekem?…

[Illustration: A «RÉMÜLET» KÉPES A SASOKKAL VERSENGENI.]

– Mert nem tulajdonítottam semmi fontosságot neki… De ma, hogy ez a
második érkezett a _Rémület_-ről: komolyan kellett már vennem…

– Az már igaz, Strock… Az esetet igen komolynak látom, s azt kérdem
magamtól, nem oly természetű-e, hogy nyomára vezessen bennünket a
titokzatos személyiségnek?…

– Én is ezt kérdeztem, Ward úr…

– Csakhogy… mily összefüggés lehet a _Rémület_ és a Great-Eyry között?…

– Erre én sem tudtam felelni és el nem képzelhetem…

– Csak egy magyarázat volna – folytatta Ward úr – ámbár ez nem
túlságosan elfogadható, sőt mondhatnók lehetetlen is…

– Melyik volna az?…

– Hogy éppen a Great-Eyry az a hely, melyet a feltaláló arra szemelt ki,
hogy anyagkészletét ott tartsa együtt…

– Ugyan már!… – kiáltottam én. – De hát mi módon jut fel oda és mi módon
jut le onnan?… Én ismerem az ottani viszonyokat, s tudom, hogy a kegyed
magyarázata el nem fogadható…

– Hacsak… Strock…

– Hacsak?… – ismételtem én.

– Hacsak a Világ Ura gépezetének szárnyai is lennének, melyek
megengedik, hogy ott fenn fészkeljen a Great-Eyryn!…

Miközben elgondoltam, hogy a _Rémület_ képes a sasokkal és keselyűkkel
versengeni, nem tudtam a tamáskodás egy élénk mozdúlatát elnyomni, s
Ward úr sem szólt többet e feltevésről.

Kezébe vette ismét a két levelet; újra összehasonlította őket,
megvizsgálta irásukat egy kis nagyítóval, s megállapította teljes
egyezésüket. Nemcsak egyazon kéz, hanem egyazon toll is vetette papirra
őket!… Aztán meg ott volt még egy megegyezés: az egyiken _V. U._ állott,
a másikon Világ Ura!…

Néhány pillanatnyi gondolkodás után, Ward úr így szólt hozzám:

– Megőrzöm levelét, Strock, s határozottan úgy vélem: önnek sorsa, hogy
fontos szerepet játszék ebben a furcsa ügyben… vagy jobban mondva, ebben
a két ügyben!… Hogy mily kötelék fűzi össze őket, azt még nem tudom
elgondolni, de véleményem szerint kapcsolatban vannak egymással… Ön
avatkozott be először s nem volna meglepő, ha másodszor is ön keverednék
belé…

– Szeretném is, Ward úr s nem is kell, hogy meglepje kegyedet, ha a
kíváncsiság…

– Ami önben nagy mértékben megvan, Strock! Helyes, helyes s én csak
ismételhetem önnek: Legyen készenlétben, hogy az első utasításra
elindúlhasson.

A rendőrségi palotát azon benyomással hagytam el, hogy csakhamar
szükséges lesz szolgálataimra. S az esetben ügynökeim és magam egy rövid
órán belűl megkezdjük munkálkodásunkat, – erre számíthatott Ward úr.

Ezalatt a közvélemény mind izgatottabb lett a _Rémület_ kapitányának
válasza miatt, mely elutasította az Egyesűlt-Államok ajánlatát. Érezték
a Fehér-házban és a minisztériumban is, hogy a közvélemény parancsa
kényszeríti a kormányt valamely cselekvésre. De mit tehetne? Hol találja
meg a Világ Urát s ha fel is bukkan valahol, miképp kerítse hatalmába
személyét? Még mindíg voltak teljesen kimagyarázhatatlan részletek a
különös ügyben. Hogy gépezete csodás gyorsaságot tudott kifejteni,
afelől már semmi kétség nem lehetett. De hogyan juthatott be a
Kirdall-tóra, melyet hegyek vesznek körűl s hogyan távozott el róla?

Azután meg a Felső-tó vízében jelezték utóljára s ismétlem, anélkűl,
hogy a kettő közt levő nyolcszáz mérföldes távolságon valaki is
észrevette volna! Bizony, bizony, furcsa dolgok és kimagyarázhatatlan
tünemények! S ez egy okkal több, hogy végükre járjunk! Ha a
dollármilliók kudarcot vallottak, erőszakhoz kell folyamodni. A
feltaláló és találmánya nem volt megvásárolható s önök tudják, mily
gőgös és fenyegető szavakban adta tudtára a világnak az elutasító
választ… Ám legyen! Gonosztevőnek fogják tekinteni, akinek ellenében
bármely olyan eszköz, mely ártalmatlanná teszi, törvényessé válik!
Nemcsak Amerika, hanem az egész világ biztossága megköveteli ezt!

Az a föltevés, hogy valamely baleset következtében elpusztúlt: nem
állhatta már meg helyét a julius tizenötödiki hirhedt levél óta… Ez az
ember eleven volt, de milyen eleven! És élete közveszélyt képezett,
minden pillanatban ránk zúdulható veszedelmet!

Ez eszmék hatása alatt a kormány a következő jegyzéket tette közzé:

«Mivel a _Rémület_ parancsnoka vonakodik titka eladása céljából
tárgyalásokat kezdeni, ámbár milliók ajánltattak fel neki; mivel
gépezetének nem az ő módja szerint való használata oly veszedelmet idéz
fel, mely ellen védekezni lehetetlen: nevezett parancsnok törvényen
kívűl állónak nyilváníttatik. Minden rendszabály előre helyeslést nyer,
melynek eredménye gépének vagy személyének megsemmisítése lesz.»

Szóval háborút üzentek, a legvégsőkig viendő háborút a Világ Ura ellen,
aki azt hitte, hogy elég ereje van s dacolhat egy egész nemzettel,
Amerika egész népével!

E naptól fogva tekintélyes jutalmakat tűztek ki mindenkinek, aki
felfedezi a veszedelmes ember rejtekét, mindenkinek, aki őt magát el
tudja fogni, mindenkinek, aki az országot megszabadítja tőle.

Ilyen volt a helyzet julius utolsó két hetében.

S vajjon, ha jól meggondoljuk, nem okvetlenűl azt következtetjük-e, hogy
csupán a véletlen oldhatja meg a bogot? Mindenekelőtt arra volt
szükségem, hogy ez a «törvényen kívűl álló» ember ismét megjelenjék
valahol s feltűnéséről értesűlést nyervén, a szerencsés körűlmények
alkalmat adjanak letartóztatására. Olyankor, mikor a szárazon futó
automobil, mikor a vízen vagy víz alatt járó hajó, el nem fogható ez a
gépezet. Nem! Váratlanúl kell majd meglepni, mielőtt ideje volna
elmenekűlnie annak az óriási gyorsaságnak segítségével, melyet mi
semminő gépünkkel elérni nem tudunk.

Folyton készenlétben voltam tehát, Ward úr parancsát várva, hogy
ügynökeimmel útnak indúljak. S a parancs csak nem érkezett meg, mert az,
akit el kellett volna fognunk, egyelőre láthatatlan maradt.

Közeledett július vége. Az újságok még egyre ezzel az üggyel
szórakoztatták olvasóikat. Néha újabb hírek érkeztek a régebbi
eseményekről, melyek még jobban felizgatták a közönség kíváncsiságát.
Újabb nyomokat jelöltek meg. De alapjában véve semmi komoly fordúlat be
nem állt. Távíratok keresztezték egymást a föld egész felűletén,
egymásnak ellentmondva, egymást megcáfolva. Érthető különben, hogy a
kitűzött jutalomdíjak csalétke csak egy sor tévedés okozója lett csupán,
melyek nagyobbára jóhiszeműek voltak.

Egyszer az automobil vágtatott el szélvész gyanánt valamerre, másszor a
hajó merűlt fel Amerika oly számos tavainak egyikén. Aztán a
tengeralatti járómű tűnt fel a part közelében valahol… Valójában pedig
mindezt csak az erősen működő képzelet, az épp oly izgatott, mint
megriadt elmék produkálták, melyek e jelenségeket csak a jutalomdíjak
nagyító üvegén át vehették észre! Végre julius huszonkilencedikén
főnökömtől azt a parancsot kaptam, hogy percnyi késlekedés nélkűl
jelenjek meg dolgozószobájában.

Húsz perc múltán előtte álltam.

– Egy óra múlva indúljon, Strock, – így szólt hozzám.

– Hová?

– Toledoba.

– Ott látták?

– Igen s ott megkapja a további útbaigazítást.

– Egy óra múltán ügynökeimmel együtt útban leszek.

– Helyes, Strock s én formális parancsot adok önnek arra…

– Mire, Ward úr?

– Hogy célját elérje… igen arra, hogy elérje célját!




XI. FEJEZET.  Munkában.

Tehát a megtalálhatatlan kapitány ismét feltűnt az Egyesűlt-Államok
területének egyik pontján. Nem mutatkozott Európának sem útain, sem
tengerein. Nem tette meg tehát az Atlantióceánon keresztűlvivő – neki –
négy napos útat. Tehát csak Amerikát akarta megtartani ténykedése
színteréűl. S ebből azt a következtetést kellett levonni, hogy amerikai.

Ne csodálkozzanak azon, ha hangsúlyozom, hogy a tenger alatt járó hajó
megtehette volna a nagy útat, mely az újvilágot az óvilágtól
elválasztja. Nem is szólva gyorsaságáról, mellyel valóban rövidnek
mondható idő alatt futotta volna be az útat (összevetve Anglia, Francia-
és Németország akár leggyorsabb gőzöseivel), – nem kellett, alapjában
véve, tartania a viharos időjárástól, mely e vízeken oly gyakori.
Hullámverés e járómű számára egyáltalán nem is létezett. Elegendő volt,
ha lemerűlt: a felszín alatt körűlbelűl húsz lábnyi mélységben már a
legteljesebb nyugalmat találhatta.

De, amint kitetszett, egyáltalán meg sem kísértette e vállalkozást s ha
elfogatása sikerűlni fog, ez Ohióban történik majd meg, mert Toledo
városa ebben az államban fekszik.

A _Rémület_ újabb felbukkanásának titkát jól megőrizte egyrészt a
rendőrség, másrészt az a detektiv, kitől a hír táviratilag jött s akivel
nekem érintkezésbe kellett lépnem. Egyetlen újság sem szimatolhatta ki,
pedig drágán megfizette volna akármelyik! De érdekünkben állott, hogy
nyilvánosságra ne kerűljön, mielőtt a vállalkozás befejezést nem nyer.
Tehát sem én, sem társaim a világért el nem árúltuk volna. A detektivet,
kihez Ward úr megbízásából utaztam, Wells Arturnak hívták.

Toledóban várt rám.

Amint tudják, már jó előre megtettünk minden előkészületet útunkra.
Három nem túlságosan nagy bőrönd volt minden podgyászunk, – ennyi is
csak azért, mert útunk esetleg hosszabb időt vehetett igénybe.

Toledo városa az Erie-tó délnyugati partján épűlt. Ez a tó mossa Ohio
állam északi partjait. A gyorsvonat, melyben három helyet tartottak fenn
számunkra, reggel nyolc órakor megérkezett a toledoi állomásra. A
perronon már várt ránk Wells Artur. Alig hogy kiszálltunk, nyomban
felismertem a mi emberünket, aki azon igyekezett, hogy az útasok közt
észrevegyen bennünket.

Elébe léptem.

– Wells úr? – kérdeztem tőle

– Strock úr? – felelte ő.

– Az vagyok.

– Rendelkezésére állok, – szólt Wells úr.

– Néhány óráig Toledoban kell még maradnunk? – kérdeztem én.

– Nem, Strock úr, még az est beállta előtt a helyszínen leszünk.

– El fogjuk kísérni önt, – mondtam én es intettem két emberemnek, hogy
kövessenek. – Messze megyünk? Milyen helyre?

– Black-Rock öböl a neve.

Ámbár minél gyorsabban az öbölbe kellett érnünk, szükséges volt, hogy
szállót válasszunk, melyben podgyászunkat elhelyezzük. A választás
könnyű volt ebben a százharmincezer lakót számláló városban, mert Wells
Artur előre gondoskodott elszállásolásunkról. A kocsi a White-Hotel elé
vitt bennünket, ahonnan reggeli után tíz órakor el is indúltunk.

A kocsin négy ülőhely volt, a bakot nem számítva. A ládáiban elrakott
élelmiszer szükség esetén több napra kifutotta. Mert a Black-Rock-öböl,
ez a teljesen elhagyatott partvidék, melyet sem a környék lakói, sem a
halászok nem látogatnak, semmit nem nyújthatott volna. Egyetlen korcsma
sem volt ott, melyben étkezhettünk, egyetlen szoba sem, melyben
meghálhattunk volna. Benne jártunk a legmelegebb nyárban, július
havában, melyben a tüzes nap nem fukarkodik sugaraival. Nem kellett
tehát félnünk a hőmérséklettől, akkor sem, ha szükségesnek mutatkoznék
néhány éjszakának a szabad ég alatt való eltöltése is.

S igen valószínű, hogy ha kísérletünk egyáltalán sikerűl, az egész
néhány óra kérdése lesz. Vagy meg tudjuk lepni a _Rémület_ kapitányát,
mielőtt ideje volna a szökésre, vagy pedig menekűl s mi feladhatjuk az
elfogatás minden reményét.

Wells Artur, ki körűlbelűl negyven esztendős lehetett, a rendőrség
legkitűnőbb detektivjei közé tartozott. Bátor, vakmerő és vállalkozó
ember, amellett hidegvérű is, amiről gyakran tett már tanúbizonyságot,
nem egyszer élete kockáztatásával. Igen nagy bizalmat tudott ébreszteni
előljáróiban, akik becsűlték is. Egészen más ügyben járt Toledo körűl,
midőn a véletlen a _Rémület_ nyomára vezette.

A kocsis nem kímélte ostorát s sebesen gördűltünk az Erie víze mentén a
délnyugati part felé. A nagy tófelület a Kanada földje és Ohio,
Pennsylvania és New-York állam között nyúlik el. Az elbeszélés következő
részletei érdekében nem haszontalan, ha vázolom e tó földrajzi fekvését,
mélységét, kiterjedését, azokat a folyóvízeket, melyek táplálják és a
csatornákat, melyeken fölöslege távozik.

Az Erie-tó felülete nem csekélyebb huszonnégyezerhétszázhatvannyolc
négyzetkilométernél. Magassága a tenger színe fölött hatszáz lábat tesz
ki. Északnyugat felé közlekedésben áll a Huron-tóval, a
Saint-Claire-tóval és a Détroit folyóval, melyek az Eriebe öntik
vízüket, melyet még kevésbbé fontos mellékfolyók, mint a Rocky, Guyaghe,
a Black is szaporítanak. Maga az Erie aztán az Ontario-tóba folyik le, a
híres vízesésű Niagara partjai között.

Legnagyobb mélysége, melyet a mérő ón felderített, százharmincöt láb.
Ebből látható, mily tekintélyes víztömeget tartalmaz. Azon a területen
nyúlik el, mely valóban a pompás tavak legszebb vidékének nevezhető:
Kanada s az Egyesűlt-Államok között.

Ezen a vidéken, noha a negyvenedik szélességi fok alatt fekszik, az
éghajlat télen igen hideg, a sarki tájak légáramlatai, melyeket semmi
akadály föl nem tartóztat, kegyetlenűl végigsöpörnek rajta. Semmiképpen
nem meglepő tehát, hogy az Erie minden év novemberétől április végéig be
van fagyva.[2]

A nagy tó partján épűlt főbb városok a következők: Buffalo és Toledo,
melyek New-York államhoz tartoznak, egyik keleten, másik nyugaton;
Cleveland és Sanduskry, délen, ezek Ohio területén vannak. Ezenfelűl
kisebb fontosságú mezővárosok és falvak is feküsznek partvidékén. Így a
tó kereskedelmi forgalma elég jelentékeny, évenkint kétmilliókétszázezer
dollárnál nem kevesebb.

Kocsink elég kanyargós úton járt, mely a part hajlásait követte.

Míg a kocsis egyre lovait ösztökélte gyors ügetésre, én Wells Arturral
beszélgettem s megtudtam indító okait annak a táviratnak, melyet ő
Washingtonba küldött.

Negyvennyolc órával előbb, július huszonhetedikén Wells lóháton Hearly
városa felé haladt s attól öt mérföldnyire egy kis erdőn lovagolt
keresztűl éppen, midőn észrevette, hogy merűl ki a tenger alatt járó
hajó a vízből. Megállította lovát, leszállt, az erdőcske szélére ment s
egy bokor mögűl látta, saját szemével látta, hogy a hajó megáll a
Black-Rock-öbölben. Vajjon ez az itt fölmerűlő, majd kikötő hajó volt-e
az az elfoghatatlan gépezet, melyet Boston vidékén és a Kirdall-tónál
láttak?

[Illustration: A HAJÓ MEGÁLL AZ ÖBÖLBEN.]

Mikor a hajó a sziklák alá ért, két ember ugrott róla partra. Talán
egyik éppen az a Világ Ura volt, kiről legutolsó megjelenése óta a
Felső-tavon, semmi hír nem érkezett? A hajó, mely az Erie mélyéből
fölmerűlt, a rejtelmes _Rémület_ lett volna?

– Egyedűl voltam, – mondta Wells, – egyedűl ebben az elhagyatott
öbölben. Ha ön, Strock úr itt lett volna az embereivel, akkor négyen
kettejük ellen megkísérelhetjük a határozott fellépést, elcsíphetjük a
két embert, mielőtt még hajóra szállanak és menekűlnek…

– Bizonyára, – feleltem én. – De vajjon nem volt-e több ember is a
hajón? Különben mindegy, ha a kettőt elfogjuk, talán ez is elégséges
lett volna…

– Különösen, – tette hozzá Wells, – ha egyik esetleg a _Rémület_
kapitánya.

– Csak egytől félek, Wells; hátha a hajó az ön távozása óta elhagyta az
öblöt.

– Néhány óra múlva megtudjuk s bár Isten adná, hogy megtaláljuk újra!
Akkor, beállván az éj…

– De – szakítottam félbe elbeszélését, – ön nem maradt estig az
erdőcskében?

– Nem, öt órakor elindúltam és este Toledoba érkezve, feladtam ott
Washingtonba a sürgönyt.

– Tegnap visszament a Black-Rock-öbölbe?

– Vissza.

– Ott volt még a hajó?

– Ugyanazon a helyen.

– S a két ember?

– A két ember is. Véleményem szerint valami kijavítandó sérűlés hozta
őket erre az elhagyatott tájékra.

– Valószínű, – mondtam én, – valami sérűlés, mely nem engedte, hogy
rendes menedéküket fölkeressék. Bár így volna!

– Joggal hihetjük ezt, mert szerszámokat és egyéb anyagot raktak ki a
partra s amennyire lárma-csapás nélkűl megfigyelhettem, úgy láttam, a
fedélzeten erősen munkálkodtak.

– Csak az a két ember?

– Csak az.

– De vajjon elégséges-e akkora személyzet egy ily óriási sebességű
készülék kormányzására, mely hol automobil, hol vízen úszó vagy víz
alatt járó hajó?

– Nem hiszem, Strock úr. De akkor én csak az előttevaló napon is látott
két embert vettem észre. Többször egészen az erdőcskéig jöttek, melyben
rejtőztem, néhány ágat vágtak, tüzet raktak a homokon. Az öböl oly
elhagyott, hogy nem kellett meglepetéstől tartaniok.

– Fölismerné őket?

– Okvetlenűl… egyik alacsony termetű, izmos, kemény arcvonású,
körszakállas, a másik zömök, kisebb… Aztán, mint az előző napon, tegnap
is öt órakor visszaindúltam. Toledoba érve Ward úr táviratát kaptam meg,
melyben értesít az ön érkezéséről s akkor elébük mentem a pályaudvarra.

Ez tehát bizonyos: a tengeralatti hajó harminchat óra hosszat a
Black-Rock öbölben tartózkodott, valószínűleg szükségesnek mutatkozó
javítások megejtésére s talán, ha a szerencse kedvez, még most is ott
találjuk. Ami a _Rémületnek_ az Erie-tavon való jelenlétét illeti, ezt
igen természetesen meg lehetett magyarázni, amint Wells Artur s magam is
hamarosan átláttuk. Legutóbb a Felső-tó vízén mutatkozott a titokzatos
hajó. E tó és az Erie közti távolságot akár szárazföldön is megtehette –
a Michigan útjait követve a tó nyugati partjáig, akár vízen, a
Detroit-vízeren fölfelé haladva. Tény, hogy szárazföldi útjáról semmi
hír nem jött, noha a rendőrség épp oly gonddal figyelte meg ez államot
is, mint akármelyik másik amerikai területet. Hátra volt tehát az a
föltevés, hogy az automobil hajóvá változott. Ily körűlmények közt aztán
a kapitány és kísérői feltűnés nélkűl elérhették az Erie-tó partjait.

És most, ha a _Rémület_ elhagyta már az öblöt, vagy elmenekül előlünk,
mikor elfogni próbáljuk, elvesztettük-e a játszmát? Nem tudom.
Mindenesetre igen kétségessé lesz.

Tudtam, hogy két torpedó-hajó horgonyoz éppen Buffalo kikötőjében, az
Erie-tó túlsó végén. Indúlásom előtt Ward úr tudatta ezt velem. Szükség
esetén egy távirat e torpedók parancsnokaihoz elégséges lesz arra, hogy
a _Rémület_ üldözésére indúljanak. De miképp érjék utól és ha vízalatti
járóművé változik, hogy kövessék az Erie mélyére, ahová menekűl? Wells
Artur ki is mondta, hogy az egyenlőtlen harcban nem a torpedók lesznek
majd előnyben.

Ha tehát mindjárt ma éjjel nem járunk sikerrel, vállalatunk kudarcot
vallott!

Wells úgy mondta, hogy a Black-Rock öble elhagyatott. Még az az út is,
mely Toledoból a néhány mérfölddel odébb fekvő Hearlybe visz,
elkanyarodik tőle. Kocsink, mikor az öböllel egy irányban érkezett, a
partról nem volt látható.

Ha már elértük az erdőcskét, mely fölötte nyúlik el, könnyű szerrel
rejtőzhetünk a fák alá. Onnan társaim és én az éj leszálltával kimegyünk
lesre az erdő szélére, az Erie partja felé s minden nehézség nélkűl
megfigyelhetjük, mi történik lenn az öbölben.

Különben Wells igen jól ismerte ezt az öblöt. Toledoban való
tartózkodása alatt nem egyszer meglátogatta. Csaknem hegyes sziklák
szegélyezték, melyeket a tó víze nyaldosott; mélysége egész területén
mindössze körűlbelűl harminc láb lehetett. A _Rémület_ tehát akár víz
alatt, akár vízszínén megközelíthette az öböl partját. Két-három helyen
rés nyílott a sziklák közé, mely rések a homokos partra vezettek, mely a
kis erdő széléig nyúlott, körűlbelűl két-háromszáz lábnyi távolságban.

Este hét óra volt, mikor kocsink a félúton való egyszeri etetés után
elérte az erdőt. Még túlságosan világos volt ahhoz, hogy akár a fák
védelme alatt is, megközelítsük az öböl szegélyét.

Kitettük volna magunkat annak a veszedelemnek, hogy megpillantanak
bennünket s föltéve, hogy a hajó még ugyanott áll, gyorsan elmenekűl,
persze, ha a javítások már véget értek.

– Itt állunk meg? – kérdeztem Wellstől, mikor a kocsi az erdőcskéhez
ért.

– Nem, Strock úr, – felelt Wells. – Jobb lesz odabenn ütni fel
tanyánkat. Akkor bizonyosak lehetünk felőle, hogy nem jutnak nyomunkra.

– A kocsi tovább haladhat a fák alatt?

– Tovább, – mondta Wells. – Én már bejártam ezt az erdőt minden
irányban. Egy kis tisztáson, mely innen öt-hatszáz lépésnyire van,
lovaink ellegelészhetnek. Mihelyt a sötétség megengedi, lemegyünk a
partra a sziklák lábáig, melyek az öblöt övezik.

Wells tanácsát kellett megszívlelnünk. A kocsit a lovak kantárszáránál
fogva vezette kocsisunk, mi magunk gyalog mentünk be az erdőbe.

Tengeri fenyők, tölgyfák és ciprusok szabálytalan csoportokban
váltakoztak benne. A talajt száraz levelekkel behintett fűszőnyeg
borította. A magas fakoronák oly sűrűen álltak egymás mellett, hogy a
nap utolsó sugarait át sem bocsátották. Útnak, ösvénynek nyomát sem
láttuk.

Végre tíz perc múlva elérkezett a kocsi néhány zökkenés után tisztásra.

A nagy fáktól környezett tisztás tojásdad alakot képezett; üde zöld fű
takarta. A tisztáson világos volt még s látszott, hogy egy órán belűl
nem is lesz sötétség. Lesz tehát bőségesen időnk kipihenni magunkat a
meglehetősen rázós út fáradalmai után.

Nagyon szerettük volna minél előbb elérni az öblöt s megnézni, ott van-e
még a _Rémület_. De az óvatosság visszatartott bennünket. Még egy kis
türelemmel kellett lennünk, hogy a sötétség megengedje az öböl
megközelítését anélkűl, hogy a felfedeztetés veszélyében forognánk. Ez
volt Wells véleménye s én is helyeseltem.

A lovak kifogva és a tisztás fűvén szabadon bocsátva kocsisunk őrizete
alatt itt fognak legelgetni távollétünk ideje alatt. A kocsi ládái
kinyitva, John Hart és Nab Walker elemózsiát szedtek ki belőle, amit egy
pompás ciprus tövében helyeztek el, mely Morganton és Pleasant Garden
erdőségeit juttatta eszembe. Éhesek voltunk, meg is szomjaztunk.
Étel-ital jól fog esni éppen.

Aztán pipára gyújtottunk, hogy füstöt fújva várjuk be az elhatározó
percet.

Az erdőben tökéletes csend uralkodott. A madarak utolsó dala is
elnémúlt. Minél sötétebb lett, annál halkabbá vált a szellő s a legfelső
ágak csúcsán is alig rezdűltek meg a levelek. Naplemente után hamar
esteledett és a szürkület nyomán megjött a sötétség.

Órámra néztem. Félkilencet mutatott.

– Mehetünk, Wells.

– Ha úgy tetszik, Strock úr.

– Gyerünk.

Nyomatékosan meghagytuk kocsisunknak, hogy ne hagyja a lovakat eltávozni
a tisztásról, míg mi ott nem leszünk.

Wells járt elől. Én mögötte, utánam Hart John és Walker Nab. A homályban
nehezen tájékozódtunk, ha Wells nem vezet bennünket.

Végre az erdő szélére érünk. Előttünk nyúlik el a part, a Black-Rock
öbölig.

Minden néma, minden elhagyott. Bátran kimerészkedtünk. Ha a _Rémület_ az
öbölben van, a sziklák alatt kell tartózkodnia.

De ott van-e még? Ez a kérdés, az egyetlen és nagy kérdés és bevallom,
hogy ily közel állván az izgalmas ügy lebonyolításához, szívem hevesen
dobogott.

Wells int, hogy menjünk előbbre. A part homokja csikorog lábunk alatt.
Kétszáz lépés megtevésére elég néhány perc s már ott vagyunk egyik
sziklarésnél, mely a tó vízéhez vezet.

Semmi! Semmi!

A hely, melyen Wells a _Rémületet_ huszonnégy órával előbb hagyta: üres!
A Világ Ura nincs már a Black-Rock öbölben.




XII. FEJEZET.  A Black-Rock öböl.

Mindenki tudja, mily nagy befolyással vannak az illuziók az emberi
természetre. Bizonyos, nem egy eshetőség szólt amellett, hogy az annyira
keresett hajó már nincs e helyen; ha föl is tesszük, hogy az volt az,
melynek fölmerűlését Wells április huszonhetedikén délután észrevette…
Valamely véletlen sérűlés, mely hármas szerkezetét érte, megakadályozta
abban, hogy földön vagy vízen rendes menedékét fölkeresse s
kényszerítette a Black-Rock öbölbe vonúlásra: mit gondoljunk, látván,
hogy már nincs ott? Mi egyebet, minthogy sérűlését kijavítva útnak
indúlt és elhagyta az Erie-tó e partvidékét.

Nos, ez eshetőségeket, melyek pedig oly valószínűek voltak, minél
előbbre haladt az idő, annál kevésbbé voltunk hajlandók elfogadni. Nem!
Egyáltalán nem kételkedtünk sem abban, hogy csakugyan a _Rémület_-ről
van szó, sem abban, hogy a szikla mellett pihen, ahol Wells annakelőtte
látta.

S mily csalódás, sőt mondhatnám kétségbeesés várt ránk! Egész
vállalkozásunk semmivé omlott! Ha a _Rémület_ még itt úszik is a tó
vizén vagy vize alatt, megtalálni, utólérni, elfogni – ez már nem állt
hatalmunkban és – miért csaljuk meg önmagunkat e tekintetben – semminő
emberi hatalom erre nem képes.

Ott álltunk megsemmisűlve, Wells és én, míg Hart John és Walker Nab nem
kevésbbé bosszankodva az öböl különböző pontjaira mentek.

[Illustration: A «RÉMÜLET» MÁR NEM VOLT OTT.]

Pedig rendszabályaink helyesek voltak: minden eshetőség megvolt arra,
hogy sikerre vigyenek. Ha megérkezésünk percében a Wells által jelzett
két ember kint van a parton, mi – kúszva – elérhetjük, meglephetjük és
elfoghatjuk őket, mielőtt hajójukra visszajuthatnának. Ha a hajón
vannak, a sziklák mögött mi bevárjuk, míg szárazra szállnak s könnyű
szerrel elvágjuk visszavonúlásuk útját. Valószínű, hogy mivel Wells sem
az első, sem a második napon két embernél többet észre nem vett, a
_Rémület_ személyzete mindössze ennyiből állott.

Ezt gondoltuk mi el és eszerint cselekedtünk volna. De
szerencsétlenségünkre a _Rémület_ már nem volt ott.

A sziklarés legvégére állva alig néhány szót váltottam Wellsszel. S
volt-e szükségünk sok szóra ahhoz, hogy megértessük magunkat egymással?
A bosszankodás után harag öntött el bennünket lassankint. Kudarcot
vallottunk s tehetetlennek éreztük magunkat arra is, hogy folytassuk,
arra is, hogy újra kezdjük vállalatunkat.

Csaknem egy óra folyt le így. Nem is gondoltunk rá, hogy helyünket
elhagyjuk. Tekintetünk egyre a sűrű homályba mélyedt. Néha a tó
felületén a víz reszketése következtében valami fény villódzott, majd
kialudt s vele egy megcsalt reményünk tűnt el hirtelen. Néha mintha
körvonalakat láttunk volna átrajzolódni a sötétségen… egy hajó testét,
mely mindegyre közelít. Aztán meg hullámgyűrűk keletkeztek, mintha az
öblöt mélyében felkavarná valami. De ezek a bizonytalan jelek csaknem
azonnal eltűntek. Csak érzékeink csalódása, elbódúlt képzeletünk
tévedése volt az egész.

De két emberem mellénk lépett s első kérdésem hozzájuk ez volt:

– Semmi új?

[Illustration: FIGYELMÜNKET A VÍZ MOZGÁSA HÍVTA FEL.]

– Semmi, – felelt Hart John.

– Megkerűlték az öblöt?

– Meg, – felelt Walker Nab – s még annak az anyagnak nyomát sem láttuk,
melyet Wells úr a parton észrevett.

– Várjunk, – szóltam én, mert nem tudtam ráhatározni magam arra, hogy az
erdőbe visszatérjek.

De e pillanatban figyelmünket a víz bizonyos mozgása hívta fel, mely a
sziklák lábáig terjedt.

– Mintha hullámverés volna ez? – jegyezte meg Wells.

– Igen, az, – feleltem én, ösztönszerűleg halkítva hangomat. – Mitől
származhatik? A szél teljesen elűlt! Talán valami zavar ez, mely a tó
felszínén támadt?

– Vagy a víz alatt? – tette hozzá Wells, aki le is görnyedt, hogy jobban
hallja a zajt.

Valóban föl lehetett vetni a kérdést, vajjon valami hajó, melynek
csavara ezt a mozgást okozza, nem közeledik-e az öböl partja felé?

Hallgatva, mozdulatlanúl álltunk s megpróbáltuk szemünkkel áttörni a
mély sötétséget, míg a parti sziklákhoz mind hangosabban verődtek apró
hullámok.

Közben Hart John és Walker Nab felkúsztak jobb kéz felől a szikla
tetejére. Én a víz fölé hajolva megfigyeltem mozgását, mely nem
csökkent. Sőt inkább mind érezhetőbbé vált és már bizonyos szabályos
ütemet is felfedeztem benne, amilyet forgó csavar okozhat csupán.

– Semmi kétség! – jelentette ki Wells, fülemhez hajolva. – Hajó
közeledik.

– Okvetlenűl, – feleltem én, – hacsak cetek vagy bálnák nincsenek az
Erie vízében.

– Nem! Ez hajó! – ismételte Wells. – Vajjon az öböl mélyére igyekszik,
vagy feljebb köt ki?

– Itt látta ön mind a kétszer?

– Itt, Strock úr.

– Ha ez az – s nem lehet más – akkor semmi ok arra, hogy vissza ne
jöjjön ugyane helyre.

– Ott! Ott! – szólt Wells, karját az öböl bejárata felé nyújtva ki.

Két emberem csatlakozott hozzánk. Mind a négyen félig hasra fekve a
parton, a jelzett irányba tekintettünk.

Bizonytalan körvonalú fekete tömeget láttunk, mely mozgott a homályban.
Igen lassan haladt előre s még egy kábelhossznál távolabb lehetett
tőlünk északkeleti irányban. Alig hogy kissé hallottuk motorja búgását.
Különben talán a gép már nem is működött, a hajó csak magától síklott a
vízen?

Eszerint hát, mint tegnap is, a hajó az öbölben tölti az éjszakát? Miért
hagyta el révét, ha újra visszatér belé? Ismét sérüléseket szenvedett s
azok nem engedik, hogy végleg távozhasson? Vagy tán tegnap kénytelen
volt a javítások teljes befejezése előtt menekűlni? Mi ok kényszeríti e
hely ismételt fölkeresésére? Volt valami kényszerítő erő, mely nem
engedte meg, hogy automobillá válva végigszágúldjon Ohio útjain?

Mind eme kérdések egyszerre tolúltak agyamba s könnyen megérthető, hogy
nem tudtam megfelelni rájuk.

Wells és én, mindketten úgy vélekedtünk, hogy ez a hajó a Világ Uráé s
innen kelt az a levél, melyben visszautasítja az Egyesűlt-Államok
ajánlatát.

Ámbár, noha mi biztosnak láttuk, e meggyőződésünk még sem bírhatott a
valóság értékével.

De bármint állt legyen a dolog: a hajó csakugyan közeledett s látszott,
hogy kapitánya kitűnően ismeri a Black-Rock szorosait, különben nem
merészkedett volna teljes sötétségben közéjük. A fedélzeten egyetlen
lámpás sem égett, belsejéből egy sugár sem szűrődött ki. Egy-egy
pillanatra hallottuk gépezetét, mely halkan működött. A hullámverés
egyre nőtt s a hajónak néhány pillanat múltán a part mellett kellett
lennie.

– Ne maradjunk itt, – szólt Wells s megragadta karomat.

– Csakugyan, – feleltem neki, – esetleg észrevehetnek, menjünk beljebb a
partra, rejtőzzünk el egy gödörbe és várjunk.

– Önök után megyünk.

Veszteni való egyetlen percünk sem volt. A sötét tömeg folyton
közeledett, a kevéssel a víz színe fölé emelkedő fedélzeten két ember
körvonalai látszottak.

Valóban nem volnának kettőnél többen ezen a hajón?

Wells és én, Hart John meg Walker Nab miután a sziklarésen
visszamentünk, a sziklák hosszában kúsztunk egy darabig. Itt-ott
mélyedések voltak. Én Welsszel beállottam egybe, a két ügynök egy
másikba.

Ha a _Rémület_ emberei kiszállnak a partra, nem láthatnak meg bennünket,
míg mi látjuk őket s aztán majd úgy cselekszünk, ahogy a körűlmények
magukkal hozzák.

A zajból, mely a tó partján hallatszott, az angolúl kiejtett szavakból
következtetve a hajó már ki is kötött. Csaknem nyomban aztán kötelet
vetettek éppen annak a rétnek végére, melyet elhagytunk.

A szikla sarkáig előrecsúszva Wells megállapította, hogy a kötelet egyik
ember erősítette meg, aki szárazra ugrott. Hallhattuk a vasmacska foga
hogy súrolja a földet.

Néhány pillanat múlva léptek zaja csikordúlt meg a homokban.

Két ember, a résen átjőve, a kis erdő szegélye felé haladt, egymásután
lépegetve egy lámpás világánál.

Mit kerestek itt? A Black-Rock talán egyik pihenő helye a _Rémület_-nek?
Kapitánya talán élelmiszer- vagy anyag-raktárt halmozott föl itt? Vagy
itt szokta javításait eszközölni, ha szeszélyes utazásai az
Egyesűlt-Államok területének a részére hozták? Oly elhagyatottnak,
embertől elkerűltnek ismerte ezt a helyet, hogy soha sem kellett a
felfedeztetéstől tartania?

– Mit tegyünk? – kérdezte Wells.

– Hagyjuk visszatérni ezeket az embereket és akkor…

A meglepetés elvágta szavam.

A két ember alig harminc lépésnyire volt tőlünk, mikor egyikük
megfordúlt és a kezében levő lámpás fénye arcába hullott.

Ez az arc a két ember egyikének arca volt, akik rám lestek házam előtt a
Long-Streeten. Nem csalódhattam. Megismertem, amint vén cselédem is
megismerte volna.

Ez volt, igenis ez volt a két kém egyike, kiknek nyomát veszítettem.
Semmi kétség: a levél, melyet kaptam, tőlük jött; igen, tőlük jött a
levél, melynek írása azonosnak bizonyúlt Világ Ura vonásaival. Ez is, az
is a _Rémület_ fedélzetén kelt? Igaz, hogy az elsőben foglalt
fenyegetések a Great-Eyryvel kapcsolatosak… s most ismét azt kérdeztem
magamban: mi összefüggés lehet a Great-Eyry és a _Rémület_ között?

Néhány szóval értesítettem Wellset felfedezésemről s feleletűl az csak
ennyit mondott:

– Mindez érthetetlen!

Közben a két ember csak ment a kis erdő felé, sőt szélét elérve beljebb
is hatoltak.

– Csak észre ne vegyék kocsinkat! – mormogta Wells.

– Attól nem kell tartanunk, ha ezek nem hagyják el a fák első sorait.

– És ha mégis… ha észrevennék?

– Visszafutnak, hogy hajóra szálljanak s az lesz az ideje, hogy elvágjuk
őket gépezetüktől…

A tó felől, onnan, ahol a hajó állt, semmi zaj nem hallatszott.

A gödörből kimásztam, átkusztam a sziklarésen s ott álltam meg, ahol a
vasmacska a homokba mélyedt…

A hajó nyugodtan feküdt a kötél végén. Fedélzetén semmi fény, hídján
senki élő… Nem volt-e alkalmas ez a pillanat arra, hogy a hajóra
ugorjunk s ott várjuk be a két ember visszatértét?…

– Strock úr… Strock úr…

Wells hivott vissza. Odasiettem és mellé kuporodtam.

Talán már késő volt arra, hogy a hajót elfoglaljuk, de tán nem is
sikerült volna a kisérlet, ha még mások is vannak rajta?…

Bármint is volt, tény, hogy a lámpás ember és társa ismét megjelentek az
erdő szélén és haladtak a part felé. Bizonyosan semmi gyanusat nem
láttak.

Mindegyikük egy csomaggal megterhelve jött és megállt a parton.

Aztán egyiknek a hangja hallatszott.

– Hé! Kapitány?…

– Itt vagyok! – volt a válasz.

Wells fülembe súgta:

– Hárman vannak…

– Talán négyen – jegyeztem meg én – talán öten vagy hatan.

A helyzet mind bonyolultabbá vált. Túl nagy számu személyzet ellenében
mit tehettünk volna?… Mindenesetre drágán megfizethettük volna a
legcsekélyebb vigyázatlanságot!… Most, hogy a két ember visszatért,
hajóra fognak szállni csomagjaikkal?… Aztán felhúzván horgonyát,
elhagyja a hajó a kikötőt, vagy benne marad napfölkeltéig?… De ha
megindúl, nem veszett-e el számunkra?… Hol találjuk meg ismét?… Hiszen
az Erie-tó elhagyására itt voltak a szomszédos államok útai, vagy a
Detroit-River, mely a Huron-tóba vezetne?… S vajjon kinálkozik-e még ily
kedvező alkalom?… Megjelenik-e még a Black-Rock öbölben?…

– Fel, a hajóra… – szóltam Wellsnek, – mi négyen vagyunk, ön, én, Hart,
Walker… Ezek nem is sejtenek támadást. Meglepjük őket. Isten nevében,
előre!…

Éppen két detektivemnek szóltam, mikor Wells megragadta kezem:

– Figyeljen csak!

A két ember egyike a kötélnél fogva kijjebb húzta a hajót, mely
közeledett a sziklákhoz.

És a kapitány és társai ily szavakat váltottak:

– Minden rendben volt ott?…

– Minden rendben, kapitány.

– Még két csomag maradt?…

– Kettő.

– Egy út elegendő lesz hát, hogy a _Rémület_re hozzuk?…

A _Rémület_! Tehát csakugyan a Világ Urának titokzatos járóműve volt ez?

– Elég lesz egy út… – volt felelete.

– Helyes… Holnap reggel napköltekor indulunk!

Tehát mindössze hárman voltak a hajón, a kapitány és két embere?

A kettő bizonyosan elmegy a csomagokért az erdőbe… Aztán hajóra
szállnak, fekvőhelyükre mennek és elalusznak!… Nem volna-e akkor a
legjobb meglepni őket, mielőtt védelemre gondolhatnának?…

S mert a kapitány szájából hallottuk, hogy hajnal előtt nem indúlnak,
megnyugodtunk, s elhatároztuk, hogy vissza hagyjuk menni a két embert és
ha már elaludtak, hatalmunkba kerítjük a _Rémület_et…

Most már nem is próbáltam megmagyarázni, miért hagyta el a kapitány
tegnap a révet, mielőtt az anyag hajóraszállítását befejezte volna,
amiért aztán kénytelen volt az öbölbe visszatérni. Mindenesetre itt volt
a szerencsés véletlen s csak fel kellett használnunk célunk elérésére.

Féltizenegy volt akkor. E pillanatban lépéseket hallottunk a homokon.

A lámpásos ember megjelent társával, mindketten visszamentek az erdőbe.
Mihelyt elérték a fákat, Wells embereinkhez ment, hogy a haditervet
elmondja, míg én a sziklarés végéig kusztam ismét előre.

A Rémület közvetlen közelemben feküdt a vízen. Amennyire megitélhettem,
csakugyan orsóalakú volt, sem kéményt, sem árbócokat, sem kötélzetet nem
láttam rajta, tehát megegyezett az Uj-Anglia vízeiben észrevett hajóval.

Elfoglaltuk helyünket gödreinkben, miután megvizsgáltuk revolvereinket,
melyekre esetleg szükségünk lehetett.

Öt perc tellett el körülbelül a két ember eltűnése óta s percről-percre
vártuk, hogy feltűnjenek, hátukon a csomagokkal. Szándékunk az volt,
hogy miután hajójukra szállnak, bevárjuk az alkalmas pillanatot s a
fedélzetre ugrunk, de semmi esetre egy óra leforgása előtt, hogy a
kapitány és társai már mélyen alhassanak. Vigyáznunk kellett, nehogy
idejük legyen megindítani a gépezetet a nyílt tó felé, vagy nehogy
lemerítsék a víz alá, mely esetben minket is magukkal rántottak volna.

Nem! Soha egész életpályámon nem éreztem az akkorihoz fogható
türelmetlenséget!… úgy véltem, a két embert visszatartja valaki az
erdőben, vagy megakadályozza őket valami abban, hogy kijöjjenek.

Hirtelen zaj hallatszott, elszabadúlt lovak patkódobogása, valóságos
versenyfutás az erdő szélén!

A mi két lovunk vadúlt meg, elhagyta a tisztást és a part homokján
nyargalászott!

Nyomban utánuk megjelent a két ember és most már minden erejükből futva
közeledtek a hajóhoz…

Semmi kétség: lovaink megjelenése figyelmeztette őket a veszedelemre…
Azt hitték, hogy az erdőben a rendőrség emberei leselkednek rájuk. Hogy
kikémlelik őket és mindjárt el is fogják!… Azért rohantak így a
sziklarés felé s a horgonyt felkapván, a fedélzetre fognak ugrani. A
_Rémület_ villámgyorsasággal eltűnik és mi végkép elvesztettük a
játszmát.

– Előre!… – kiáltottam fel.

S rohantunk le a partra, hogy elvágjuk a két ember útját…

Mihelyt megpillantanak bennünket, eldobják csomagjukat és ránk sütik
revolverüket, megsebesítik Hart Johnt, akit lábán találnak el.

[Illustration: MI IS LÖVÜNK…]

Mi is lövünk, de kevesebb szerencsével. A két futó egy pillanatra sem
áll meg. A sziklarés végére érve, fel sem veszik a horgonyt, hanem
egyenesen a fedélzetre szöknek fel.

A kapitány a hajó orrán áll, kezében revolvere, tüzel és a golyó súrolja
Wellset.

Walker Nab meg én a kötélbe kapaszkodunk és húzzuk. De ha a födélzeten
elvágják a másik végét, a hajó elindúlhat…

A horgony hirtelen kiakad a homokból s egyik ága átfogja derekam, míg
Walkert a rántás földre veti, engem magával visz a horgony, még mielőtt
időm volna kibontakozni… E pillanatban a _Rémület_, motora által hajtva,
szinte előre szökik és teljes sebességével úszik a Black-Rock öblön át.




XIII. FEJEZET.  A Rémület fedélzetén.

Mire magamhoz tértem, nappal volt. Derengő fény hatolt át a szűk kabin
vastag ablakán, melyben feküdtem… Hány óra óta lehettem ott: nem tudnám
megmondani. De a nap ferdén beeső sugaraiból úgy látszott: még nem
járhat túlságos magasan az égboltozaton.

Kis matrózágyon feküdtem, egy takaró volt rám dobva. Ruhám, mely egyik
sarokban lógott, megszáradt már. A vasmacska foga által félig
összetépett övem a padlón hevert.

Egyébként nem éreztem, hogy meg volnék sebesűlve, mindössze annyit, hogy
kissé törődött vagyok. S noha elvesztettem eszméletem, bizonyos, hogy
nem gyöngeségem miatt történt. Mivel fejem néha víz alá merűlt, miközben
a horgony magával vonszolt, rövidesen megfulladtam volna, ha nem húznak
idejekorán a _Rémület_ fedélzetére.

És most magam volnék a titokzatos hajón a kapitánnyal és két emberével?…

Ez valószínű volt, csaknem bizonyos. A black-rocki egész jelenet eszembe
jutott. Hartot egy golyó sebesítette meg és a homokra is zuhant, Wells
szintén megsebesűlt egyik revolverlövéstől, Walker pedig elesett abban a
pillanatban, mikor a horgony vasfoga övemnél fogva magával rántott. S
társaim nem kénytelenek-e azt gondolni, hogy belepusztultam az Erie tó
vízébe?…

Vajjon e pillanatban, hogyan haladt előre a _Rémület_?… Hajóját
automobillá változtatva a kapitány talán a tóval szomszédos államok
útjain szágúldoz?… Ha így áll a dolog, akkor – feltéve, hogy hosszú idő
óta fekszem eszméletlenül, – a teljes gyorsaságával rohanó automobil már
messze járhat… Vagy víz alatt járóvá tette a hajót és most folytatja
útját a tó mélyében?…

Nem, a _Rémület_ hatalmas vízfelűleten úszott. A fény, mely kabinomba
szűrődik, azt mutatta, hogy a készülék nem merült alá. Másrészt pedig
egyetlen zökkenést sem éreztem, mely a szárazföldi úttal okvetlenül
velejárt volna. Eszerint a _Rémület_ nem ment ki a szárazföldre.

Ami azt a kérdést illeti, hogy a hajó még most is az Erie vízén
úszott-e, arra már nem tudtam megfelelni. Hiszen a kapitány követhette a
Detroit-River medrét s eljuthatott akár a Hudson, akár a Felső tóra,
vagy az óriási tóvidék bármely más tavára?… És ezt igen nehezen
ismerhettem volna fel.

Azonban elhatároztam, hogy fölmegyek a fedélzetre. Ha már kinn vagyok,
könnyebben tájékozódhatom. Az ágyból fölkelve, felöltöttem ruhámat,
anélkül, hogy tudtam volna: nem vagyok-e véletlenül lakat alatt is e
kabinban?

Megpróbáltam fölemelni a fejem fölött lévő csapófedelet.

A fedél engedett és én félig kiegyenesedhettem.

Első gondom volt: előre, hátra és jobbra balra széttekinteni a _Rémület_
fedélzetének padlózata fölött.

Mindenfelé a víz sima abroszát láttam! Partot semerre! A látóhatárt az
égboltozat vonala képezte! Hogy tengeren vagy tavon járunk, azt is
meghatároztam csakhamar. Mert nagy sebességgel haladtunk, a hajó orra
által szétszeldelt víz fel-felcsapott és cseppjei sűrű záporban
hullottak a fedélzetre.

Édes víz volt… valószínűleg az Erie-tó víze.

Hét-nyolc órája lehet mindössze annak, hogy a _Rémület_ elhagyta a
Black-Rock öblöt, mert a nap még csak fele útján volt a zenitnek. S
biztosra vettem, hogy a dátum július harmincegyedike.

[Illustration: KÉT FÉRFI ÁLLT A FEDÉLZETEN.]

És ismerve az Erie hosszát, mely kétszázhúsz mérföld és szélességét,
mely körülbelül ötven mérföldnyi, nem kellett elcsodálkoznom azon, hogy
nem látom partjait, sem a New-York állam felé eső keleti, sem a Kanada
felé eső nyugati oldalon.

E percben két férfi állt a födélzeten, egyik elől, a hajó futását
vizsgálva, a másik hátul a kormánynál. Az elől álló az volt, kiben a
Long-Streeten utánam suhanó egyik kémet ismertem föl, mikor a Black-Rock
partján felfelé haladt.

A másik a lámpást vitte tegnap.

Hasztalan kerestem a harmadikat, akit tegnap hajójukra visszajövet
«kapitány» névvel illettek… Nem láttam sehol.

Megérthetik, mennyire vágytam arra, hogy szemtől-szembe álljak e csodás
gépezet megalkotójával, a _Rémület_ parancsnokával, a titokzatos
emberrel, kinek személyével az egész világ foglalkozott, a vakmerő
feltalálóval, ki nem félt küzdelemre hívni az emberiséget és a Világ
Urának jelentette ki magát!…

Az elől álló férfihoz léptem s egy pillanatnyi hallgatás után
megkérdeztem tőle?

– Hol a kapitány?

Rám se nézett, szemét tovább is félig lehunyva tartotta. Mintha nem
értett volna meg. Holott úgy emlékeztem, tegnap este angolul hallottam
beszélni.

Különben – úgy vettem észre – épenséggel nem nyugtalankodott amiatt,
hogy a födélzetre kerültem. Egyszerűen újra háttal fordúlt felém és
tovább nézte a látóhatárt.

A hajó hátsó része felé haladtam, azzal az elhatározással, hogy
megismétlem a kapitányra vonatkozó kérdésemet. Mihelyt a kormányossal
szemben álltam, az egyik kezével eltolt maga elől s én választ most sem
kaptam.

Nem tehettem egyebet, minthogy békességgel vártam annak megjelenésére,
aki revolver-lövésekkel fogadott bennünket, mikor a _Rémület_
horgonyához közeledtünk.

Volt még elég időm rá, hogy kényelmesen megtekintsem külső alakját a
hajónak, mely most magával visz… ugyan hová?…

A fedélzet és a bordázat fémből valók voltak, de a fémet nem tudtam
felismerni, miféle. Közepe táján félig nyitott csapófedél vezetett abba
a rekeszbe, ahol a gépek működtek, csaknem zajtalan szabályossággal.
Mint mondottam már, se árbóc, se kötélzet, sőt egyetlen zászlórúd sem
volt a hajón. Az orr közelében egy periskop állott, melynek segélyével a
_Rémület_ a víz alatt is tájékozódhatott.

Két oldalán két hosszú domborodást láttam, hasonlót a holland árbócos
hajókéhoz – melyek célját nem tudtam megmagyarázni magamnak.

Elől még egy csapófödél volt, mely valószínűleg azt a fülkét takarta,
ahol a két férfi tartózkodott, mikor a _Rémület_ nem mozgott.

Hátúl egy harmadik ugyanolyan fedél, valószínűleg a még eddig nem
mutatkozó kapitány kabinjába vezetett.

Ha e fedelek rácsukódtak kaucsuk keretükre, oly pontosan elzártak minden
nyilást, hogy a víz, ha a mélységben jártak, nem hatolhatott be.

A motorból, mely a hajónak ezt a csodálatos sebességét adta, semmit sem
láthattam, épúgy, mint a csavarból vagy turbinából sem. Mindössze annyit
állapítottam meg, hogy a hajó igen csekély barázdát hagyott maga mögött,
bizonyára, mert oly karcsú testű volt, hogy vihar esetén is könnyen
szegdelhette a hullámokat.

Egyszóval, hogy ne ismételjem többé: a hajtóerő, mely a gépet mozgatta
sem vízgőz, sem petroleum-gáz, sem alkohol vagy más efféle, szagáról
felismerhető anyag nem volt, melyeket általában automobiloknál és
vízalatt járóknál használnak. Kétségtelenül elektromosságnak kellett
lennie, mely a födélzet alatt volt rendkívűl nagy feszültséggel
felhalmozva.

S most ez a kérdés merűlt fel: honnan származik ez az elektromosság?…
Akkumulátorokból vagy egyebünnen?… De hogy töltötték meg ezeket az
akkumulátorokat?… Mily kifogyhatatlan forrásokból merítették az áramot?
Hol működött az áramot előállító gépezet?… Hacsak a környező levegőből
vagy vízből nem vonta ki, előttünk még ismeretlen módon?… És a jelen
körűlmények közt azt kérdeztem magamtól: sikerül-e egyáltalán
kifürkésznem e titkot?…

Aztán társaimra gondoltam, akik a Black-Rock öböl partján maradtak.
Egyik megsebesűlt, a másik kettő Walker Nab és Wells talán szintén?…
Mikor látták, hogy a horgony magával vonszol, feltételezhették-e, hogy a
_Rémület_ utasai a fedélzetre vesznek fel? Nem, bizonyára nem!… Ward úr
okvetlenül halálom hírét kapta meg egy toledói távírat által… És most
már ki merne újra vállalkozni a Világ Ura ellen?

E gondolatok kergetőztek agyamban, míg vártam, hogy a kapitány
megjelenjék a fedélzeten…

De nem jelent meg!

Azonban én már igen éhesnek éreztem magam, ami végre sem volt csoda a
huszonnégy óránál hosszabbra nyúló böjtölés mellett. Tegnapi reggelink
óta semmit sem ettem, s annak jó ideje elmúllott már! S ha korgó gyomrom
szavára hallgatok, el kell hinnem, hogy már két napja, sőt előbb
kerültem fel a _Rémület_re…

Szerencsémre az a kérdés: Kapok-e enni, s ha igen: mit kapok – csakhamar
el lett döntve.

Az előlálló férfi leszállt fülkéjébe, majd ismét megjelent a fedélzeten.
Aztán szó nélkűl elém tett némi élelmiszert és újra a hajó orrára ment.

Húskonzervből, szárított halból, kétszersültből állott reggelim, melynek
becsületesen meg is feleltem. Azonfelűl egy pohár oly erős _alet_ is
kaptam melléje, hogy vízzel kellett kevernem.

A többiek bizonyára ettek, még mielőtt én kabinomat elhagytam, mert nem
vettek részt lakomámban.

Egyetlen szót sem tudtam kicsikarni belőlük és ismét gondolataimba
merűltem.

– Hogy végződik ez a kaland… vajjon?… Ez a láthatatlan kapitány
mutatkozik-e majd, s visszaadja-e szabadságomat?… Vagy megszökhetem-e,
akarata ellenére? Ez a körűlményektől függ!… De ha a _Rémület_ mindíg a
vízen tartózkodik, vagy alámerűl, hogyan hagyhatom én el?… Ha csak
automobillá nem változik újra – le kell mondanom minden szökési
kisérletről?…

Különben: miért ne vallanám be?… Nem tudtam beletörődni abba a
gondolatba, hogy távozzam anélkűl, hogy a _Rémület_ titkát földeríteném…
Mert végeredményében, noha eleddig nem volt miért szerencsét kivánnom
magamnak új vállalkozásom sikeréhez – sőt kevésbe múlt, hogy életembe
nem kerűlt – s noha a jövő több rossz esélyt tárt elém, mint jót: az ügy
mégis tett egy lépést előre… Viszont azonban, ha nem tudok ismét
érintkezésbe lépni a hozzám hasonlókkal, akkor, valamint a Világ Ura ki
van rekesztve a törvény korlátai közűl, én is ki vagyok rekesztve az
emberiségből.

A _Rémület_ tovább is északkeleti irányban haladt előre, tehát az
Erie-tó hosszában. Most már csak félsebességgel úszott, mert ha a
legnagyobb gyorsaságával ment volna, mindössze néhány óráig tartó úttal
eléri a tó északkeleti partját.

E végén a tónak nincs más kifolyása, csak a Niagara-folyó, mely az
Ontarióval köti össze. Azonban e folyón elállja az útat a hírneves
vízesés, Buffalo, e New-York állami igen nagyfontosságú város alatt
körülbelül tizenöt mérföldre. Ha a _Rémület_ nem a Detroit-Riveren
távozott, hogy hagyhatja már most el a tavat, hacsak nem megy a
szárazföldre ki?…

A nap magasan állt az égen. Az idő szép volt, igen meleg, de mégis
elviselhető, mert friss szellő mozgása űdítette a levegőt. A tó partja
még nem tűnt fel, sem Kanada, sem Amerika felől.

Vajjon a kapitány egyáltalán nem akar mutatkozni előttem?… Volna valami
különös oka rá, hogy ne fedezze fel kilétét előttem?… Ez az óvatosság
azt jelentette talán, hogy szándéka visszaadni szabadságomat, mihelyt az
est leszálltával partot ér a _Rémület_?… Ezt nem tartottam valószínűnek!

Azonban délután két óra felé zaj hallatszott a fedélzeten, a középső
csapófödél fölemelkedett és a türelmetlenül várt férfiu megjelent
előttem.

Meg kell mondanom, hogy épúgy nem vetett ügyet se rám, mint emberei; a
kormányos felé ment, s elfoglalta helyét a fedélzet hátsó részén. A
kormányos nehány halkan kiejtett szó után, lement a gépek rekeszébe.

A kapitány körüljártatta tekintetét a látóhatáron, megnézte az iránytűt,
mely a kormány előtt állt, kissé megváltoztatta menetünk irányát és a
_Rémület_ gyorsasága is növekedett.

Ez az ember már elmúlhatott ötven éves, középtermetű, széles vállú, igen
egyenes tartású volt. Feje erősen űlt két válla között, haja inkább
szürkének látszott, mint feketének, bajuszt nem viselt, hanem sűrű
amerikai körszakállt. Izmos keze, lába, hatalmas állkapcsa, széles melle
volt, s ami nagy erélyről tanuskodik: szemöldökét állandóan
összeráncolta. Bizonyos, hogy vasszervezete lehetett, minden
viszontagságnak ellentálló egészsége és lángoló vére megbarnúlt bőre
alatt.

Mint társai, a kapitány is tengerészruhát hordott, mely fölé viaszos
köpeny borúlt, fején lapos gyapjusipkát viselt.

Jól megnéztem.

Noha nem kerülgette tekintetemet, bizonyos, hogy olyan különös közönyt
mutatott, mintha a fedélzeten nem is lett volna valaki oda nem való.

[Illustration: ÖN A KAPITÁNY?]

Azt hiszem, el sem kell mondanom, hogy a kapitány volt egyike a két
férfinak, akik a Long Streeten házam előtt rám lestek… S ha én
ráismertem, kétségtelenül felismerte bennem ő is Strock főfelügyelőt,
akit megbíztak azzal, hogy a Great-Eyry titkát földerítse.

És míg nézegettem, az ötlött eszembe – amire pedig Washingtonban nem is
gondoltam, – hogy ezt az arcot láttam már valahol… ugyan hol?… a
tudakozódó osztály egyik ügydarabján, vagy egyszerűen mint fotográfiát
valamely kirakatban?…

De ez az emlékem annyira bizonytalan volt, hogy nem tudtam, nem
csalódom-e véletlenül…

Azonban, ha társai nem is voltak oly udvariasak, hogy feleltek volna
kérdéseimre, talán ő nagyobb tiszteletben részesíti őket?… Bizonyos,
hogy ugyanazon nyelvet beszéltük, ámbár nem állíthattam volna
határozottan, hogy velem együtt amerikai születésü… Egyébiránt lehet,
hogy feltette magában, hogy nem érti meg beszédemet, így aztán felelnie
sem kell rá!…

De végre is mit akar tenni velem?… Úgy vélte, hogy minden formaság
nélkül eltehet láb alól?… Csak az éjszakára várna, hogy a vízbe dobjon?
Az a kevés, amit tudtam felőle, elegendő volna arra, hogy veszedelmes
tanúvá tegyen?… De hisz akkor jobb lett volna, ha a horgonyon hagynak…
Akkor legalább nem kellett volna, hogy ők személyesen öljenek meg…

Fölkeltem, hátramentem és megálltam előtte.

Erősen szemembe nézett. Tekintete lángolt, mint a tűz.

– Ön a kapitány? – kérdeztem tőle.

Hallgatott.

– Ez a hajó a _Rémület_?

Nem válaszolt kérdésemre.

Feléje hajoltam és meg akartam ragadni a karját.

Erre hátra tolt; nem erőszakosan, de úgy, hogy érezhettem rendkívüli
izomerejét.

Másodszor is feléje léptem:

– Mit akar velem cselekedni? – kérdeztem, most már izgatottabb hangon.

Azt hittem, végre mégis kiszalaszt néhány szót összeszorított ajkain,
mert láttam, hogy ő is izgatott volt.

Hogy önmagát megakadályozza ebben, elfordította fejét; aztán a
szabályozóra tette nyugodtan a kezét.

A gép azonnal gyorsabban működött.

Harag fogott el s nem tudtam uralkodni magamon. Hangosan kiáltottam
neki:

– Jó! Hát hallgasson csak! Én úgyis tudom, ki ön, azt is tudom, hogy ez
a gép az, mely Madisonnál, Bostonban és a Kirdall-tavon feltűnt! Igen,
ugyanaz a gép, mely a szárazföldön, vízen és víz alatt egyforma
gyorsasággal jár! Ez a hajó a _Rémület_ és ön a kapitánya! Ön írta azt a
levelet a kormánynak, ön, aki azt hiszi, elég erős arra, hogy harcoljon
az egész világ ellen… ön… a Világ Ura!

Szerencsére lecsillapodtam s mert láttam, hogy kérdéseimre úgysem kapok
választ, leűltem fülkém fedele közelében. És hosszú órákon át csak egyre
néztem a láthatárt, azt remélve, hogy végre szárazföld tűnik fel
valahonnan.

Igen: remény és várakozás, ez volt minden, amit tehettem, remélhettem,
várhattam!

Bizonyos, hogy még napnyugta előtt el kell érnie a _Rémület_-nek az Erie
partját, mert iránya állandóan északkeleti maradt.




XIV. FEJEZET.  A Niagara.

Az idő azonban csak telt, csak múlott és a helyzet nem változott. A
kormányos visszatért a fedélzetre, a kapitány lement a hajó belsejébe,
hogy a gépek működését ellenőrizze. Ismétlem, hogy még mikor a gyorsaság
fokozódott, akkor is zajtalanúl és csodálatos szabályossággal működött a
motor. Egyetlenegyszer sem éreztem olyan lökést, mely elkerűlhetetlen a
henger és ramács alkalmazásánál. Ebből azt következtettem, hogy a
_Rémület_ hajtóereje, minden formájában, szárazföldön és vízen valamely
turbina által hajtott gépezet.

De lehetetlen volt erről meggyőződnöm.

Azt is észrevettem, hogy útirányunk nem változik. Folyton a tó
északkeleti partja felé, tehát Buffalo irányában haladtunk.

– Miért követi a kapitány ezt az útat? – kérdeztem magambam. – Csak nem
lehet szándéka, hogy e kikötőbe megy be, a halász- és kereskedelmi-hajók
egész serege közé? Ha távozni akar az Erieről, csak nem a Niagara az
alkalmas út erre? Hiszen a vízeséseken oly géppel sem haladhat át, mint
az övé. Az egyetlen lehetséges út a Detroit-River és a _Rémület_ szemmel
láthatóan távozik tőle.

Ekkor ez jutott eszembe: A kapitány talán az éjszaka bekövetkeztét
várja, hogy az Erie valamely partján kikössön. Ott aztán a hajót
automobillá változtatva, átmennénk valamelyik szomszédos állam
területén? Ha szárazföldi út tartama alatt el nem tudok menekűlni,
minden reményem elveszett arra, hogy szabadságomat még visszanyerjem.

Igaz, hogy végre mégis csak megtudom így: hová rejtőzik ez a Világ Ura
oly jól el, hogy senki föl nem fedezhette még búvóhelyét. Megtudom, ha
ugyan valami más módon meg nem szabadúl tőlem a kapitány.

A tónak ezt az északkeleti partját jól ismertem, mert gyakran jártam
New-York államnak e részén, mely Albany – az állam fővárosa – és Buffalo
között terűlt. Valamely hivatalos rendőrségi ügyben, ami jó három évvel
ennekelőtte játszódott le, bejártam a Niagara partjait a vízesések alatt
és felett Suspension-Bridge-ig, meglátogattam a két legnagyobb szigetet
Buffalo és Niagara-Falls mezővárosa között, továbbá Navy szigetét és
Goat-Islandot, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja.

Ha tehát alkalom kínálkozik a szökésre: nem ismeretlen területen kell
járnom. De vajjon kínálkozik-e majd alkalom és alapjában kívánom-e én,
felhasználnám-e általában? Hisz mennyi titka van még ez ügynek, melyhez
jó szerencsém – vagy tán a gonosz éppen? – oly szorosan odakötött!

Különben alig is tételezhettem föl, hogy lehetővé válik a Niagara
partjainak egyikét elérnem. A _Rémület_ nem merészkedhetik e kijárás
nélkűl való folyóra s valószínűleg meg sem fogja közelíteni az Erie-tó
partját. Szükség esetén víz alá merűl és lemenvén a Detroit-Riveren,
automobillá változik és az Egyesült-Államok országútjain szágúld
keresztűl.

Ily gondolatok kóvályogtak fejemben, mig szemem hasztalan kalandozta be
a látóhatárt.

És még mindig megoldhatatlan maradt ez a makacs kérdés: Miért írta a
kapitány nekem azt a fenyegető levelet? Miért kémkedett utánam
Washingtonban? És végűl, mily kapocs fűzte a Great-Eyryhez? Hogy
földalatti csatornákon bejuthatott a Kirdall-tó vízére – ez lehetséges!
De a megmászhatatlan sziklaövön át hogy jutna a Great-Eyryre? – nem,
erre nincs mód!

Délután négy óra felé, tekintetbe véve egyrészt a _Rémület_ sebességét,
másrészt irányát: már mindössze tizenöt mértföldnyire járhattunk
Buffalotól, melynek körvonalai nemsokára fel kellett hogy tűnjenek
északkeleten.

Ez útunk közben, ha láttunk is hajót, mindíg nagy távolságra voltunk
tőle s ezt a távolságot a kapitány tetszése szerint gyarapíthatta.
Különben is alig lehetett meglátni a _Rémület_-et a víz felszínén és egy
mértföldről már nem hiszem, hogy meg tudták volna különböztetni a
hullámoktól.

Lassankint azonban kezdtek feltünedezni az Eriet környékező magaslatok
és megalkották egymás mellé sorakozva azt a torkolatot, melyen át az
Erie-tó a Niagara folyóba önti vízét. Jobbfelől néhány homokbucka
emelkedett, itt-ott facsoportok feketedtek. A part hosszában több
kereskedelmi hajót és halászbárkát láttam, részint gőzösöket, részint
vitorlásokat. Az égboltozatot helyenkint füstsávok szennyezték be,
melyeket könnyű keleti szél hajtott maga előtt.

Mit akar a kapitány, hogy e kikötő felé irányítja hajóját? Nem tiltja
meg az óvatosság, hogy oda merészkedjék? Minden pillanatban azt vártam,
hogy a kormány elcsavarásával visszairányítja a hajót a nyugati part
felé, hacsak azt nem tervezi, hogy víz alá merűl és az Erie mélységeiben
tölti az éjszakát?

De teljesen érthetetlen volt előttem ez a makacsság, mellyel egyenesen
Buffalonak tartott.

Ekkor a kormányos, kinek szeme az északkeleti partszegélyt fürkészte,
intett társának. Ez felkelt, a középső fedélhez ment és leszállt a
géprekeszbe.

Csaknem azonnal megjelent a kapitány a födélzeten, a kormányos mellé
lépett és halkan beszélgetett vele.

A kormányos Buffalo felé nyújtva kezét, két feketéllő pontra mutatott,
melyek öt vagy hat mértföldnyire lehettek előttünk.

A kapitány figyelmesen nézett arra; aztán vállat vonva leűlt a hajó
farán s nem változtatta meg a _Rémület_ irányát.

Negyedóra múltán láttam, hogy két vékony füstoszlop rajzolódik ott a tó
fölé. Lassankint a pontok alakja is határozottabbá bontakozott. Két
gőzös volt, melyek kijőve Buffalo kikötőjéből, sebesen közeledtek
felénk.

Hirtelen az jutott eszembe, hátha e gőzösök azok a torpedó hajók,
melyekről Ward úr tett említést, melyek kis idő óta azzal vannak
megbízva, hogy felügyeletet gyakoroljanak a tó e része felett. Talán
azok a torpedó hajók, melyeket szükség esetén magam is igénybe vehettem
volna.

Ezek a hajók, melyek a legújabb tipus szerint épűltek, az
Egyesűlt-Államok leggyorsabb torpedó hajói közé tartoztak. A
tökéletesség eddig elért legmagasabb fokán álló gépezetek hajtották őket
és megtettek huszonhét mértföldet is óránkint.

Viszont azonban igaz, hogy a _Rémület_ sokkal gyorsabban is tudott
haladni és arról sem szabad semmiesetre megfeledkeznünk, hogy ha nagyon
közelről szorongatják, tehát a menekülés másként már lehetetlen:
elegendő, ha a víz alá merűl – minden üldözésnek elejét veszi.

Igazában tehát ezeknek a hajóknak is víz alatt járóknak kellett volna
lenniök, ha a siker némi reményével akarták a küzdelmet fölvenni s nem
tudom, ugyis egyenlő erővel menne-e a két fél a harcba?

Most már kétségtelennek láttam, hogy a hajók parancsnokai értesítést
kaptak, valószínűleg Wellstől, aki Toledoba visszatérve sürgönyözhetett
nekik.

Az is bizonyosnak látszott, hogy észrevéve a _Rémület_-et, teljes
sebességükkel haladtak feléje. És íme, a kapitány nem is törődvén velük,
folytatta útját a Niagara felé.

Mit fognak tenni a torpedó hajók? Bizonyosan úgy fognak eljárni, hogy a
_Rémület_ kénytelen legyen az Erie sarkába menni, Buffalo városa felé,
mert a Niagaráról azután el nem menekűlhetett.

A kapitány vette át a kormány kezelését. Egyik embere a hajó előrészére
ment, a másik a gépkamarába.

Vajjon nem parancsolják-e meg, hogy fülkémbe lemenjek?

Nagy örömömre ez nem történt meg s hogy őszintén bevalljam: senki sem
törődött velem, mintha csak ott sem lettem volna.

Élénk izgalommal láttam, hogyan közelednek a hadihajók. Két mértföldre
megközelítve bennünket, oly mozdulatot tettek, melynek következtében a
_Rémület_ két tűz közé kerűlt.

A Világ Urának arca pedig csak mélységes megvetést árúlt el. Tudta, hogy
e hajók semmit sem tehetnek ellene. Ha egyetlen szót szól a gépkamra
felé, már messze maga mögött hagyja őket, bármily sebesen jönnek is! A
_Rémület_ motorának néhány fordúlatával az ágyúk lőtávolán kívűl
leszünk; vagy lenn az Erie mélyében várjuk be, hogyan hullanak a lövegek
egymásután a vízbe.

Két perc múlva alig egy mértföld választott el bennünket a két üldöző
hajótól.

A kapitány meg közelebb engedte őket.

Aztán a szabályozóhoz nyúlt és a _Rémület_ csavarainak kettős
erőfeszítése következtében szinte kiszökött a vízből. A kapitány
játszott a torpedó hajókkal s ahelyett, hogy hátrafelé indúlt volna,
egyenesen feléjük haladt. Ki tudja, talán vakmerőségében megkockáztatja,
hogy közöttük elússzék s maga után csábítsa őket mindaddig, míg az éj
leszálltával kénytelenek lesznek abbahagyni a hiábavaló üldözést.

Buffalo városának már határozott körvonalait láttam az Erie-tó partján.
Láttam épületeit, a tornyokat, az elevátorokat. Kissé északnyugatibb
irányban nyílott a Niagara folyó bejárása, négy vagy öt mértföldnyi
távolságban.

[Illustration: A RÉMÜLET SZINTE KISZÖKÖTT A VÍZBŐL.]

Mire határozzam magam ily körűlmények közt? Jó úszó létemre nem volna-e
jó, mikor a két hajó között leszünk, a vízbe ugranom, mert bizonyos,
hogy ily jó alkalom többé soha sem fog kínálkozni szabadúlásomra. A
kapitány nem késlekedhetik azzal, hogy kihalásztasson. S különösen, ha
egy ideig víz alá merűlve úszom, nem valószínű-e, hogy megmenekülök?
Egyik vagy másik hadihajó okvetlenűl észrevesz. Ki tudja, nem
értesítették-e a hajók parancsnokát arról, hogy esetleg én is a
_Rémület_ fedélzetén lehetek? Akkor csolnakot küldenek értem és
fölvesznek.

Kétségtelen, hogy a siker eshetősége nagyobb volna, ha a _Rémület_ a
Niagara két partja közé merészkednék. Navy szigete mellett kiugorva oly
területre léphetnék, melyet jól ismerek. De lehetetlen volt
föltételeznem, hogy a kapitány be merjen menni erre a folyóra, melyet a
vízesések mintegy korláttal zárnak el. Tehát azt határoztam el, hogy
bevárom, míg a torpedó hajók még közelebb lesznek, az alkalmas
pillanatban kísérletet teszek.

Azaz hogy elhatározásom nem volt elég erős még! Nem! Nem tudtam
beletörődni, hogy elmenekűlvén elveszítsem minden lehetőségét a titok
földerítésének. Rendőri ösztönöm fellázadt e gondolatra, mikor csak
kezemet kell kinyújtanom, hogy hatalmamba kerítsem ezt a minden
törvényből kirekesztett embert! Nem! Nem fogok elmenekűlni! Ez annyit
jelentene, hogy örökre feladom a játszmát! Igaz, hogy nem tudom, mi sors
vár rám, meddig hurcol magával a _Rémület_, ha fedélzetén maradok. De
mindegy!

Hat óra elmúlt már. Az üldöző hajók mellénk értek, körűlbelűl
tizenkét-tizenöt kábelnyi távolságot hagyva maguk között. A _Rémület_,
ha nem is gyarapítja sebességét, néhány pillanat múlva köztük lesz
egészen.

Nem hagytam el helyemet. A hajó elején álló ember közvetlenűl mellettem
volt.

A kapitány csillogó szemmel, összeráncolt szemöldökkel állt a kormány
mellett s talán azt várta, hogy egyetlen mozdulattal véget vessen az
egész játéknak.

Hirtelen dörrenés hallatszott a baloldali hadihajó fedélzeten. Egy
löveg, a víz felszínét horzsolva, elfütyült a _Rémület_ előtt és eltűnt
a jobboldalon közelgő torpedó hajó mögött.

Kiegyenesedtem.

A mellettem álló ember mintha a kapitány jeladására várt volna…

De az meg sem moccantotta fejét és én soha el nem feledem, mily megvetés
tükrözött e pillanatban arcán!

De ekkor fülkém födele felé löktek, a födél becsapódott fejem fölött s
ugyanez történt a többi födelekkel is. Egy pillanat sem telt el és a víz
alá merűltünk.

A _Rémület_ a mélységbe tűnt el üldözői szeme elől.

Még több ágyúlövés is eldördűlt. De azoknak csak tompa zaja érkezett
hozzánk. Aztán minden elnémúlt. Bizonytalan világosság szűrődött be
kabinom ablakán. A hajó minden ingadozás nélkűl csendesen úszott az Erie
vízében.

Ebből látható, mily gyorsan és mily könnyedén alakúlt át a _Rémület_ s
kétségtelen, hogy épp ily gyorsan, épp ily könnyen változott
automobillá, ha a szárazföldi útakra kellett kimennie.

S most ugyan mit fog tenni a Világ Ura? Igen valószínű, hogy a _Rémület_
megváltoztatja irányát, vagy pedig a partra érve automobillá lesz. De
jól megfontolva azt kellett gondolnom, hogy inkább nyugatra fordúl,
mihelyt az üldöző hajók hatásköréből kikerült és a Detroit-River
torkolatába úszik be. A víz alatt tartózkodás bizonyára csak annyi ideig
fog tartani, amennyi arra szükséges, hogy a _Rémület_ túllegyen az ágyúk
lőtávolán s aztán az éjszaka úgyis végét szakítja üldöztetésünknek.

De nem így történt.

Alig telt el tíz perc, mozgás támadt a hajó testében. Néhány szót
hallottam a gépkamra felől. A gép maga is valami zajt hallatott. Úgy
véltem, azt hallom, hogy valamely sérűlés kényszeríti a kapitányt, hogy
a víz felszínére menjünk vissza.

Nem is csalódtam.

Fülkém félhomálya egy pillanat alatt teljes világossággá lett. A
_Rémület_ közeledett a víz színéhez. Csakhamar lépéseket hallottam a
fedélzeten, a fedelek – köztük az enyém is – kinyíltak.

A kapitány ismét elfoglalta helyét a kormány mellett, míg két társa a
hajó belsejében foglalatoskodott.

Körűlnéztem: láthatom-e még az üldözőket. Meg is pillantottam őket, alig
nagyobb távolságra tőlünk, mint az imént. Mihelyt a _Rémület_ újra
feltűnt, nyomába indúltak. Most azonban határozottan a Niagara felé
haladtunk mind a hárman.

Bevallom, egyáltalán nem értettem a dolgot. Ha ebbe a zsák-utcába úszunk
s a sérülés miatt víz alá merűlni nem tudunk, a két hajó el fogja zárni
útunkat, ha visszafelé akarunk haladni. Talán a szárazföldre akart
kimenni a kapitány s automobil alakban elmenekűlni, vagy New-York állam
valamelyik országútján, vagy a kanadai területen át?

A _Rémület_ ekkor körűlbelűl félmértföldnyi előnyben volt. A torpedó
hajók teljes gőzzel üldözték, igaz, nagyon kevés kilátással arra, hogy
utól is érhessék. Mert a kapitány egyelőre beérte azzal, hogy e
távolságot fenntartsa. De igen könnyen viselhette s akkor, az éj
bekövetkeztével, nyugati irányban visszafordúlhatott.

Buffalo már elmaradt a jobb kezünk felől s kevéssel hét óra után a
Niagara bejárásánál voltunk. Ha a kapitány, teljes tudatában annak, hogy
nem jöhet ki belőle, bele megy: elvesztette eszét. De különben is volt-e
eszetlen az olyan ember, aki Világ Urának jelentette ki és hitte is
magát?

Nyugodtan, közönyösen állt a kormány mellett s meg sem fordította fejét,
hogy a két hajót nézze.

A tó e része egyébként egészen elhagyatott volt. Mivel a Niagara partján
épűlt községeknek mindössze kevés hajójuk van, nem is csodálkoztam, hogy
egyetlenegy sem mutatkozott. Még csak egy halászbárka sem keresztezte a
_Rémület_ útját. Bizonyos, hogy ha az üldöző hajók követnek is bennünket
a Niagarára, csakhamar kénytelenek lesznek megállani.

Mondottam, hogy a Niagara az amerikai és kanadai part között nyílik.
Egyik oldalán Buffalo, a másikon az Erie erőd áll. Szélessége, mely
körűlbelűl háromnegyed mértföld, a vízesések közelében csökken. Hossza
Erietől az Ontarióig körűlbelűl tizenöt mértföldet tesz ki és északfelé
haladva e tóba önti a Felső-tó, a Michigan és a Huron vízét.
Háromszáznegyven lábnyi magasság különbözet van az Erie és az Ontario
között. A vízesés százötven láb magas. «Horse-Shoe-Fall»-nek hívják,
mert patkó alakú, az indiánok pedig «Vizek mennydörgésé»-nek hívják,
valóban folyton dübörgő mennydörgés, melynek zaja több mértföldre
elhallatszik.

Buffalo és Niagara-Fall községe között két sziget osztja meg a folyó
medrét: Navy szigete, egy mértfölddel a Horse-Shoe-Fall fölött és
Goat-Izland, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja. E sziget
csúcsán állt azelőtt a kis kilátó torony, mely vakmerően a vízesés fölé,
a mélység partjára volt építve; de le kellett rombolni, mert a vízesés
mindegyre többet mos el a sziget talajából s magával rántotta volna
előbb-utóbb ezt a tornyot is.

Két község említésreméltó a Niagara felső folyása mentén: Schlosser, a
jobbparton, Chipewa, a balparton, mindkettő közvetlenűl Navy szigetével
szemben. Itt már az áram a víz nagy lejtésétől mind sebesebbé lesz, hogy
két mértfölddel alább a híres vízesés váljék belőle.

A _Rémület_ elhaladt az Erie erőd mellett. A nap már ott lebegett nyugat
felé a kanadai láthatáron és a hold, mely éppen telőben volt, a
délnyugati ködből emelkedett ki. Sötét éjszaka tehát egy óránál hamarább
nem lesz. Az üldöző hajók még erősebb gőzzel egy mértföldnyi távolságban
követtek bennünket, de a távolság nem csökkent. A fáktól árnyalt,
házakkal behintett part közelében jártak, melyen zöld síkságok terűlnek
el.

Most már bizonyos, hogy a _Rémület_ vissza nem fordúlhat. A hajók
okvetlenűl elsűlyesztik. Igaz ugyan, parancsnokuk nem tudta, amit én
tudtam, hogy a készüléken esett sérelem kényszeríti járóművünket a víz
színén való tartózkodásra s most már lehetetlen víz alá merűléssel
menekűlnie. Mindazonáltal csak jöttek utánunk s kétségtelenűl jönni
fognak, ameddig egyáltalán tehetik.

Nem értettem ezt a makacs vadászatot sem, de még kevésbé értettem a
_Rémület_ viselkedését. Útját egy félórán belűl el fogja zárni a
vízesés. Bármily tökéletes is a gépezet, lehetetlen áthatolnia a
Horse-Shoe-Fall-en s ha az ár magával ragadja, okvetlenűl elvész abban a
száznegyvenöt lábnyi mélységben, melyet a lezuhanó víz vájt ki magának
az esés alatt. Vagy tán partra menve, még elmenekűlhetünk
automobil-kerekeinken kétszáznegyven kilométeres sebességünkkel?

Mit tegyek most? Próbáljak elmenekűlni Navy szigete felé, melyet
úszással igen könnyen elérhetek? Ha most fel nem használom az alkalmat,
a Világ Ura, miután már ennyit tudok titkaiból, soha sem adja vissza
szabadságomat…

De azután világosan láttam, hogy ez egyszer lehetetlen szabadúlásomat
megkísértenem. Noha nem csuktak fülkémbe, erősen vigyáztak rám. Míg a
kapitány a kormánynál állt, társa, aki mellettem tartózkodott, egy
pillanatra le nem vette rólam tekintetét. Első mozdulatomra bizonyára
megragadott és fülkémbe zárt volna. Most tehát sorsom szorosan
összefüggött a _Rémület_ sorsával.

Azonban a távolság köztünk és üldözőink közt ismét néhány kábelnyire
csökkent. Talán a _Rémület_ motora, valamely baleset következtében nem
tudna már oly nagy sebességet adni hajónknak, mint eddig? A kapitány
azonban semmi nyugtalanságot nem tanúsított és a szárazföld felé nem
tartott.

[Illustration: A RÉMÜLETET MAJD ELRAGADTA AZ ÁR.]

Hallhattuk a gőz süvítését, mely fekete füstoszlopok közepette kitódúlt
a két hadihajó kürtőjén. De hallhattuk már az alig három mértfölddel
alább lezuhanó vízesés mormolását is.

A _Rémület_ balkéz felől haladt el Navy sziget mellett, melynek
csakhamar csúcsát is elhagyta. Negyedóra múlva feltűntek Goat-Izland
első fái. A víz áramlása mind gyorsabb-gyorsabb lett s ha a _Rémület_
nem akar megállani, a hadihajók már nem sokáig üldözhetik. S ha ennek az
átkozott kapitánynak eszébe jutna a Horse-Shoe-Fall örvényeibe
temetkezni, bizonyára nem fogják követni a halál torkába. Csakugyan
füttyjelek hallatszottak és a két hajó, midőn már mindössze öt-hatszáz
lábnyira volt a vízesésektől, megállt. Aztán dördülések hallatszottak
fölöttünk és több löveg fütyölt el a _Rémület_ mellett, anélkűl, hogy
eltalálták volna. A nap lehanyatlott és a homályban a hold kezdte már
sugarait hinteni északon. A gép sebessége, melyet az áramé fokozott,
csodálatos volt. Egy pillanat múlva belezuhan a fekete üregbe, melyet a
kanadai esés képez.

Ijedt szemmel néztem Goat-Izland utolsó partlejtőit, aztán a Három-Nővér
szigetkéit, melyeket már elnyelt a háborgó víz párázata.

Fölkeltem, a folyóba akartam vetni magam, hogy a szigetet elérjem. A
mellettem álló ember vállamra tette a kezét.

Hirtelen nagy zaj hallatszott a belűl működő gépezet felől. A hosszú
dúdorodások, melyek a hajó két oldalán elnyúltak, kibomlottak, mint a
szárnyak s abban a pillanatban, mikor a _Rémületet_ már elragadta volna
az ár, felemelkedik a légbe s a vízpárákon megtörő holdfény
szivárványától körűlvéve lebeg a harsogó vizek felett.




XV. FEJEZET.  A sasfészek.

Másnap, midőn elég tompa álom után felébredtem, a gépezet már nem
mozgott. Ezt rögtön észrevettem: nem gördűlt szárazföldön, nem úszott
sem vízen, sem víz alatt és nem repűlt a levegőben. Azt következtettem
ebből, hogy föltalálója arra a rejtekhelyre ért, hová soha emberi lény
nem tette még lábát?

És ha ez igaz, akkor – mivel személyemtől még nem szabadúlt meg – titka
végre világossá lesz előttem!

Talán elcsodálkozhatnak azon, hogy oly mélyen aludtam a légi út tartama
alatt. Magam is csodálkoztam rajt’ s fel is vetettem magamban a kérdést:
vajjon ezt az álmot nem valamely altatószer okozta-e, melyet ételembe
kevertek? A _Rémület_ kapitánya így akart megakadályozni abban, hogy
földreszállásának helyét megismerjem. Annyit határozottan mondhatok,
hogy rettenes volt az a benyomás, mely áthatott abban a pillanatban,
midőn a _Rémület_ nemhogy a vízesés örvényeibe zuhant volna, hanem
motorja működésének hatására fölemelkedett, madár gyanánt, melynek
széles szárnyai rendkívűli erővel csapkodták a levegőt! Tehát a Világ
Urának gépezete négyféleképpen működött: mint automobil, mint hajó, mint
víz alatt járó és mint repűlő gép. Földön, vízben és légben – mindhárom
elemen át mozoghatott s mily erővel, mily gyorsasággal mozoghatott! S
néhány másodperc elégséges volt arra, hogy ez átalakúlásokat végbe
vigye! És ugyanazon gép szolgáltatta mindeme változásaiban a hajtóerőt!
Magam voltam tanúja átalakulásainak!

De nem tudtam még azt, – ámbár lehetségesnek tartottam, hogy
kifürkészhetem még, – mely forrásból meríti erejét a gépezet s végűl: ki
az a feltaláló lángész, aki, miután a legapróbb részletekig
megszerkesztette, ily ügyességgel és vakmerőséggel igazgatja?

Mikor a _Rémület_ a kanadai vízesés fölé emelkedett, fülkém fedelének
támaszkodtam. A világos este lehetségessé tette, hogy megfigyeljem az
útirányt, melyet a repűlő gép követett. A folyó felett lebegett és
elszállt – három mértfölddel a Horse-Shoe-Fall alatt – Suspention-Bridge
felett. Ezen a helyen kezdődnek a Niagara áthatolhatatlan sodró helyei;
itt kanyarodik el a folyó, hogy Ontario felé fordúljon.

Innen kezdve úgy tetszett, mintha a _Rémület_ kelet felé szállt volna.

A kapitány még folyton a kormány mellett állt. Nem szóltam hozzá. Minek
is? Hisz úgy sem felelt volna!

Észrevettem, hogy a Rémület meglepő könnyedséggel mozog a levegőben. Úgy
látszik, a légi útak épp oly ismerősek voltak előtte, mint a
szárazföldiek vagy a víziek.

S ugyan ki nem érthetné meg, hogy az az ember, aki ily eredményeket ért
el, végtelen gőggel telt be és a Világ Urának nyilvánította magát? Hisz
oly géppel rendelkezett, mely fölötte áll minden emberi kézből kikerűlő
műnek s amely ellen az ember a maga eszközeivel egyáltalán semmit sem
tehet. S valóban: miért adta volna el, miért fogadta volna el a
milliókat, melyeket felajánlottak érte? Igen, igen, most már meg tudtam
magyarázni azt a határtalan önbizalmat, mely egész lényében
megnyilatkozott, De vajjon hová ragadja becsvágya, ha őrűltséggé
gyarapodik esetleg?

Félórával a _Rémület_ felszállása után teljes öntudatlanságba estem,
anélkűl, hogy számot tudnék adni róla magamnak: miképpen? Ismétlem, ezt
az állapotot valószínűleg valamely altatószer idézte elő.

[Illustration: A RÉMÜLET A KANADAI VIZESÉS FÖLÖTT.]

Kétségtelen: a kapitány nem akarta, hogy lássam, mily irányt követ.

Tehát nem tudnám megmondani: a repűlő gép folytatta-e útját a levegőn
át, vagy valamely tenger vagy tó felűletén úszott-e, vagy pedig az
amerikai szárazföld egyik útján szágúldott-e? Semmit nem őrzök
emlékezetemben arról, ami július harmincegyedikéről augusztus elsejére
virradó éjszaka történt.

Most ugyan mi lesz e kaland folytatása és legfőképpen, személyemet
illetőleg, mi lesz a vége?

Mondottam, hogy midőn különösen mély álmom véget ért, a _Rémület_ mintha
teljes nyugalomban lett volna. De nem tévedhettem: bármily módon
nyilatkozott volna meg a mozgás, éreznem kellett volna, még akkor is, ha
a levegőben lebegünk.

Fölébredvén, fülkémben találtam magam, ahová úgy zártak be, hogy nem is
tudtam felőle, – ami a _Rémületen_ töltött első éjszakán történt.

Az volt most a kérdés, vajjon föl engednek-e mennem a födélzetre, miután
a gépezet már a földön áll.

Megpróbáltam fölemelni a födelet, de nem nyílott ki.

– Ejnye, – szóltam magamban, – talán vissza sem adják szabadságomat, míg
a _Rémület_ nem repűl vagy úszik újra?

Mert csakugyan e két körűlmény zárta ki csupán teljesen a szökés minden
lehetőségét.

Megérthetik tehát türelmetlenségemet, nyugtalanságomat, mellyel
szorongva vártam, meddig tart ez a szárazföldi tartózkodás.

Mindössze tíz percig kellett talán várnom. Hirtelen zajt hallottam a
födélzetről. A födelet kívűlről felnyitották. A világosságnak és
levegőnek egész özöne áradt fülkémbe.

Egy szökéssel kinn termettem a födélzeten, rendes helyemen.

Szemem egy pillantással bejárt mindent, amit látnom lehetett.

A _Rémület_, amint gondoltam is, valóban szilárd talajon állt, egy
körűlbelűl ezerötszáz-ezernyolcszáz láb átmérőjű medencében. Sárgás
homokréteg takarta egész területét, melyen egyetlen fűcsomó sem sarjadt.

A medence csaknem szabályosan ovális-alakú volt, nagyobbik átmérője
észak-dél irányban fekhetett. Ami szikla-keretét illeti, nem tudtam, mi
a magassága s miféle szirtek alkotják felső gerincét? Lehetetlen volt
megítélnem. Felettünk sűrű ködtömegek lebegtek, melyeket a napsugár még
nem űzhetett szét. Néhány szélesebb páracsík a medence homokos fenekéig
csüggött alá. Bizonyára még csak a reggeli órákban lehettünk s ez a köd
szét fog majd foszlani.

Igaz, úgy éreztem, hogy elég hideg hőmérséklet uralkodott ebben a
medencében, noha augusztus elseje volt már. Ebből azt következtettem,
hogy a medence az Új-világnak valamely magasan fekvő vidékén lehet. De
melyiken? Lehetetlen még csak hozzávetőleg is megállapítani.
Mindenesetre bizonyos annyi, hogy bármi gyorsan haladtunk is, a repűlő
gépnek nem volt elég ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átszelésére
s a Niagaráról való távozásunk óta körűlbelűl tizenkét óránál több el
nem telhetett.

E pillanatban a kapitány egy üregből lépett ki, melyet valószínűleg ők
törtek itt e ködös medence falában.

Néha-néha a ködön át nagy madarak körvonalai tűntek fel. Rekedt
kiáltozásuk meg-megzavarta a mély csendet. S ki tudja, nem réműltek-e
meg e rettentő szárnyú szörnyeteg megérkezésétől, mellyel sem erőre, sem
gyorsaságra nem mérkőzhettek?

Így minden körűlmény arra a feltevésre juttatott, hogy e helyre szokott
a Világ Ura visszavonúlni, mikor csodálatos utazásai véget értek. Ez
volt az automobil kocsiszíne, a hajó kikötője, a repűlő gép fészke.

És a _Réműlet_ mozdulatlanúl állt most a medence közepén.

Végre pontosan megszemlélhettem s úgy látszott, eszük ágában sincs, hogy
ebben akadályozzanak. Tény, hogy a kapitány éppen úgy nem törődött velem
most sem, mint mindezideig. Két társa hozzálépett. Azután mindhárman
eltűntek az üregben, melyről szólottam. Megnézhettem tehát a járóművet –
kívűlről legalább. Ami belső részét illeti, valószínű, hogy a
feltevésekre kell ezután is szorítkoznom.

Az én fülkém fedelét kivéve a többi valamennyi zárva volt és hasztalan
próbáltam kinyitni őket. Legérdekesebb lett volna megtudnom: mily motor
hajtja a _Rémület_-et folyton változó alakulataiban?

A földre ugrottam s volt bőven időm rá, hogy az első vizsgálódást
végbevigyem.

Az egész készülék orsó alakú volt, elől élesebb, mint hátúl, teste
aluminiumból épűlt, szárnyai oly anyagból készűltek, melyet nem
ismertem. Négy két láb átmérőjű kereken nyugodott, melyek talpát igen
vastag gummi vette körűl, hogy bármily gyorsaság mellett is síma
gördűlést biztosítson neki. A kerekek küllői kiindúlási pontjuktól
kezdve homorodva szélesedtek, tehát ha a _Rémület_ vízen vagy víz alatt
úszott, gyorsították menetét.

De nem e kerekek voltak fő hajtókészülékei. Farának két oldalán
hosszában Parson-féle turbinák voltak megerősítve. Óriási sebességgel
forgattatván a gépezet által, a víz hátratolásával taszították a hajót
előre, sőt azt kérdeztem magamban, vajjon a levegőben való szárnyalás
alkalmával is nem voltak-e hasznára a készüléknek?

Mindenesetre azt, hogy a készülék a légben lebeghetett és mozoghatott,
hatalmas szárnyainak köszönte, melyek bevonva, nyugalmi állapotban két
hosszanti dudort képeztek törzsén. Tehát a feltaláló azt a rendszert
alkalmazta, melynek jelszava, hogy a repűlő gép súlyosabb legyen, mint a
levegő – s ez a rendszer tette lehetővé, hogy a levegőben talán a
leghatalmasabb madaraknál is gyorsabban repűlhessen.

Az erő pedig, mely e háromféle mozgatószerkezetet hajtotta, ismétlem,
elektromosság volt, csakis elektromosság lehetett. De mily forrásból
merítették akkumulátorai? Volt valahol egy elektromos erőt előállító
hely, ahol az akkumulátorok töltése történt? Az e célt szolgáló dinamók
itt a medencében működnének?

Vizsgálódásom eredménye tehát csak annyi volt, hogy a készülék kerekek,
turbinák, szárnyak segélyével mozog, de semmit sem tudhattam meg afelől,
milyen szerkezete van s mily erők tartják működésben? De igaz: mi
hasznát vettem volna annak, ha fel is derítem e kérdéseket?
Értékesítésükhöz okvetlenűl szükséges, hogy szabaddá legyek s azok után,
amiket már tudtam, – bármily csekélység volt is ez aránylag – a Világ
Ura bizonyára nem adja vissza szabadságomat!

Még hátra volt a szökés lehetősége.

De vajjon kínálkozik-e még erre alkalom? S ha utazásai közben el nem
hagyhatom a _Rémületet_, innen, e medencéből szabadúlhatok-e?

Mindenesetre az első megoldandó kérdés ez volna: hol fekszik e medence?
Hol szállott le tulajdonképpen a repűlő gép? Mily közlekedés nyílik
innen a környező vidékre? Van-e kijárása e sziklaövnek? Csak repűlő
géppel lehet-e falai közé eljutni? Az Egyesűlt-Államok mely részén
vagyunk?

Határozottan áll, hogy bármily gyors repűléssel is, lehetetlen volt a
_Rémület_nek – feltéve, hogy tegnap indúlt légi útjára – elhagynia
Amerikát, vagy az Ó-világból az Új-világba átérnie. Nem legokosabb-e
mindössze néhány száz mértföldnyire becsűlni az útat, melyet az éj
folyamán megtett?

Volt ugyan egy föltevésem, mely néha-néha eszembe ötlött s megérdemelte,
hogy foglalkozzam vele, ha el nem is fogadom mindjárt. Miért ne volna a
_Rémület_ rejtekhelye a Great-Eyry éppen? Hiszen ez a repűlő gép a
legnagyobb könnyedséggel behatolhatott medencéjébe. Amit a sasok, a
keselyűk megtettek, miért ne tehette volna meg azt egy repűlő gép? Nem
nyújtott-e ez a megközelíthetetlen zúg oly titkos rejteket, melyet
rendőrségünk föl nem fedezhetett s amelyben a Világ Ura elfoghatatlannak
tartotta magát? S különben Niagara-Falls és a Kékhegyek e lánca között
nem nagyobb a távolság négyszázötven mértföldnél s a _Rémület_ ezt igen
könnyen átrepűlhette tizenkét óra alatt!

Igen! Ez a gondolat lassankint megragadt agyamban valamennyi másik
közűl! S így az a kapcsolat, melyet nem értettem meg a Great-Eyry és a
nagy kezdőbetűs levél írója között: szintén magyarázatát leli. És a
fenyegetés is, mellyel az esetre illet, ha kísérletemet megújítom… S a
kémkedés, mellyel egy ideig körűlvettek… S azok a tünemények, melyeknek
a Great-Eyry színtere volt, vajjon szintén nem a _Rémület_-nek
tulajdoníthatók-e valamely oly oknál fogva, melyet egyelőre még nem
ismerek?

Igen! Igen! A Great-Eyry! A Great-Eyry ez!

S ha akkor lehetetlen volt eljutnom medencéjébe, vajjon most
lehetetlen-e távoznom belőle más módon, mint a repűlő gép fedélzetén?

Ah! Majd ha szétfoszlik a köd, talán fölismerem? Talán valósággá
változik ez a föltevés?

Közben pedig, míg szabad volt járnom-kelnem, mert a kapitány és társai
nem törődtek velem, megkerűltem a medence belső falát.

Mert ekkor mindhárman az ovál északi részén fekvő barlangban
tartózkodtak, körútamat a déli félen kezdtem meg.

A fal mellé mentem, melybe számos mélyedés nyílott. Felettük símán
meredtek az oldalfalak, melyek ugyanazon kőzetből valók, mint az
Alleghany-hegység egész láncolata. Mily magas e falazat s felűl milyen
forma, azt még nem láthattam a ködtől s várnom kellett, míg a szellő és
a napsugár azt szétoszlatja.

Az üregek mélyét csak a bejárásukon beszűrődő fény világította meg.
Bennük mindenféle töredék holmi hevert, fadarabok, száraz fűcsomók.
Egyikben még meglátszottak a kapitány és két társa léptének nyomai a
homokon.

Ők hárman egyébiránt nem mutatkoztak; úgy látszik, sürgős dologgal
foglalkoztak abban az üregben, mely előtt több csomag volt a földre
téve. Vajjon e csomagokat a _Rémületre_ akarják vinni s így ez
előkészületet jelentene e rejtekhely végleges elhagyására?

Befejezve körútamat, egy félóra múltán a medence közepére tértem vissza.
Itt-ott kihűlt hamúnak hosszú halmai hevertek, melyeket az idő fehérré
tett, megszenesedett gerendák maradványai, néhány olyan farészlet,
melyen még ott volt a vasalás, továbbá ércszerkezetek, melyeket a tűz
meggörbített, – mintha az egész valamely tűz által elpusztított gépezet
romja lett volna.

Kétségtelen, hogy nem is túlságosan régen e medencében nagy tűz
pusztított, mely vagy szántszándékkal gyújtatott, vagy véletlenségből
gyúladt. Lehetetlen volt össze nem kapcsolnom e tüzet a Great-Eyryn
észlelt tüneményekkel: lángokkal, melyek a sziklaöv fölött megjelentek,
a levegőben búgó hangokkal, melyek annyira megrémítették e kerület
földmívelőit, Pleasant-Garden és Morganton lakosait. De mi lehetett az,
amit a kapitány elégetett s miért kellett elégetnie?

E pillanatban a szellő erősebben neki lendűlt kelet felől. Az ég
hirtelen kibontakozott a ködfátyolból. A sziklaövet fény öntötte el,
melyet a láthatár és zenit közt félúton járó nap árasztott.

Felkiáltottam.

A sziklák gerince körűlbelűl száz lábnyi magasságban emelkedett. És a
keleti oldalon szemembe ötlött az a jellegzetes körvonalú szikla: a
sasalakú.

Az volt ez, melyet megjegyeztünk magunknak Smith Eliás meg én, mikor a
Great-Eyryt megmásztuk.

Tehát semmi kétség!

Az elmúlt éjszakán a repűlő gép az Erie-tó és Észak-Karolina között
elnyúló távolságot járta be. A Great-Eyry medencéjében nyugodott tehát a
készülék. A Great-Eyry volt tehát az a méltó fészek, melyben a
feltalálója lángesze által megalkotott hatalmas, óriási madár
kiválasztott s melynek áttörhetetlen falai közé csak ő juthatott be! S
ki tudja, nem fedezett-e föl az üregek valamelyikében földalatti útat,
melyen át elhagyhatta a Great-Eyryt, ha a _Rémület_ esetleg ott is
maradt?

Így tehát mindennek teljesen nyitjára bukkantam! Igy lett világossá a
Great-Eyryről keltezett első levél, mely halállal fenyegetett.

S ha akkor behatolunk a medencébe, ki tudja, nem fedezzük-e fel a Világ
Ura titkait, mielőtt még minden emberi hatalommal dacolni tudott?

Csak álltam ott, a kőből formált sasra meresztvén szemem, élénk
izgalommal lelkemben. S megkérdeztem önmagamtól: nem kell-e mindent
megkísérlenem e készülék tönkretételére, mielőtt még útnak indúlhatna a
nagy világba?

Lépéseket hallottam csikorogni.

Megfordúltam.

A kapitány hozzám lépett s előttem megállva szemembe nézett.

Nem tudtam elfojtani felbuzgó érzésemet és így kiáltottam fel:

– A Great-Eyry! A Great-Eyry!

[Illustration: A RÉMÜLET A GREAT-EYRY MEDENCÉJÉBEN.]

– Igen az! Strock felügyelő úr!

– És ön: a Világ Ura?

– Igen, ura e világnak, melynek bebizonyítottam már, hogy leghatalmasabb
embere vagyok.

– Ön?! – kérdeztem tőle a legnagyobb csodálkozással.

– Én! – felelte s gőgösen kiegyenesedett. – Én… Robur… a Hódító Robur!




XVI. FEJEZET.  A Hódító Robur.

Alacsony termetű ember, szinte mértanilag szögletes, úgy, hogy törzse
szabályos trapézt képezett, melynek párhuzamos hosszabb oldala: a vállak
vonala. E vonalra izmos nyak által hatalmas fej illeszkedett. Szemeit a
legcsekélyebb izgalom lángolóra gyújtotta és fölöttük folyton ráncba
vonva a szemöldök-izom, ami nagy erély jele. Rövid, kissé göndör,
csaknem fémfényű haj, mely hasonlított egy csomó drótsörtéhez. Széles
mell, amely mint kovács-fújtató emelkedett és esett. Karja, lába, keze
méltó volt a pompás törzshöz. Bajúszt, barkót nem viselt, csak sűrű
amerikai körszakállt, ami szabadon hagyta állát, melynek
kapocs-csontjaiban irtózatos erő lakhatott.

Ez volt ennek a különös embernek arcképe, melyet az Egyesűlt-Államok
valamennyi újsága kiadott az 18**. év juniusának tizenharmadikán, vagyis
a philadelphiai Weldon-Institutban való szenzációs megjelenését követő
napon.

S a Hódító Robur most megmondta nekem: ki ő, hatalmas nevét fenyegetés
gyanánt hangoztatván előttem, itt, a Great-Eyry medencéjében.

Röviden el kell mondanom azon eseményeket, melyek az egész világ
figyelmét Roburra irányították annak idején.[3] Azokból folynak e
csodálatos kaland következményei, melyek végső kibonyolódása kívűl esett
az emberi előrelátáson.

Junius tizenkettedikén délután gyűlést tartott a Weldon-Institut,
Prudent bácsi elnöklete alatt, aki Pennsylvánia fővárosának egyik
legfontosabb személyisége volt. E társaság titkára: Phil Evans, szintén
előkelő szerepet játszott Philadelphiában. A kormányozható léggömb nagy
kérdését tárgyalták. Az intéző bizottság vezetése alatt negyvenezer
köbméter űrtartalmú léggömböt készítettek, melynek _Go a head_ volt a
neve. Vízszintes irányban való előrehajtását egy dinamónak kellett
végezni, mely könnyű s egyszersmind nagyerejű lévén, a legjobb
eredményeket várták tőle. A dinamónak egy csavart kellett forgatnia. De
hová erősítsék ezt a csavart: a naszád elejére, mint némelyek akarták,
vagy hátúljára, mint mások óhajtották?

Ez a kérdés még nem nyert elintézést. Az intézet tagjai két pártra
szakadtak. S a vita oly élénkké lett, hogy a Weldon-Institut néhány
hevesebb vérű vitázója már csaknem ökölre ment, mikor a legnagyobb
zajongás közepette egy idegen kért bebocsáttatást az ülésterembe.

Azt mondta: Robur a neve.

Szót kért, mire csend támadt és az idegen beszélni kezdett. Nyíltan
állást foglalt a kormányozható léggömb dolgában s kijelentette, hogy
miután az ember urává lett a tengernek vitorlával, kerekes lapáttal vagy
csavarral mozgatott hajói által, ezek után csak úgy válhat a légkörnek
is urává, ha a levegőnél súlyosabb szerkezetet alkalmaz, mert csakis így
mozoghat odafenn teljesen szabadon.

Örökös küzdelem folyt a léggömb és a repűlő gép kérdésében mindaddig.

És e gyűlésen, ahol túlsúlyban voltak a levegőnél könnyebb szerkezetnek,
a léggömbnek hívei, oly heves ellentmondást váltott ki Robur – akinek
gúnyolódó ellenfelei adták ott a «Hódító» melléknevet, – hogy el kellett
hagynia a termet.

De a különös ember eltűnése után mindössze egynéhány órával a
Weldon-Institut elnökét és titkárát vakmerően és erőszakkal
elszöktették. Mikor a Fairmont-Parkon mentek át éppen, inasuk Frycollet
kíséretében, több ember rájuk vetette magát, szájukat fölpeckelte,
kezüket megkötözte; azután, nem törődve ellenkezésükkel, az elhagyatott
fasorokon át egy hajóforma építménybe vitték őket, mely egyik tisztáson
állt. Másnap reggel látták, hogy foglyok Robur léghajójában, mely már
oly vidék fölött repűlt, melyet hasztalan igyekeztek fölismerni.

Prudent bácsi és Phil Evans a saját személyükön tapasztalták, hogy a
tegnapi szónok nem csalta meg a gyűlés jelenlevő tagjait, mert oly
repűlő szerkezet birtokában volt, mely a levegőnél súlyosabb léghajó
elvén épűlt s amelyen a két jó úrnak jó vagy gonosz sors következtében –
ami később tűnt csak ki – különös utazást kellett megtennie.

E szerkezet, melyet Robur mérnök eszelt ki, épített meg, a csavar kettős
működésén alapúlt. A csavar ugyanis, miközben forog, tengelye irányában
igyekszik előrehaladni. Ha e tengely függőleges, a csavar függőlegesen
halad, ha vízszintes akkor vízszintesen.

Robur léghajója, az _Albatros_, harminc méter hosszú hajótestből állt,
melynek két előre hajtó csavarja volt: egyik elől, a másik hátúl,
azonfelűl harminchét függélyes tengelyre erősített csavara,
tizenöt-tizenöt a hajó két oldalán, hét magasabbra nyúló a közepén. Az
egész egy harminchét tagú árbocerdőt képezett, melynek csavarjait e
hajtóerő csodasebesen forgatta.

Ezt a hajtóerőt pedig, mely a léghajót előre és fölfelé vitte, sem
vízgőz, sem egyéb folyadék, sem komprimált levegő, sem más rugalmas gáz
nem szolgáltatta. Robbantó gázkeverékekhez sem folyamodott Robur, hanem
azt az erőt használta fel, mely annyiféleképpen üzemben van: az
elektromosságot. De vajjon honnan meríthette a feltaláló ezt az
elektromosságot akkumulátorai számára? Valószínűleg – ez csak föltevés,
mert a titok soha ki nem derűlt – a környező levegőből vonta el,
amelyben mindíg többé-kevésbbé erős áramok vannak, valamint a környező
vízből merítette a híres Nemo kapitány, midőn a _Nautilius_-szal az
óceán mélységeit bejárta.

E sajnálatos tény, hogy sem Prudent bácsi, sem Phil Evans nem tudták
földeríteni a titkot, a hosszú légi utazás alatt, melyet az _Albatroson_
csaknem a föld egész fölülete felett megtettek.

A személyzet, mely Robur mérnök rendelkezésére állott, mindössze egy
kormányost – kinek Turner John volt a neve, – három gépészt, két
fűtő-félét és egy szakácsot tett ki, nyolc embert tehát, ami elegendő
volt a hajón felmerülő minden munka elvégzésére.

– Így tehát – szólott Robur két utasához, kik akaratuk ellenére lettek
útitársai, – léghajómmal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely
nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika, Európa és Afrika, ura
vagyok e légbeli Ikáriának, a légkör egész óriási birodalmának, melyet a
közel jövőben ezer meg ezer ikáriai fog átszeldelni!

Ezután megkezdődött a két filadelfiai kalandos utazása az Albatroszon,
mely eleinte Észak-Amerika óriási területe fölött lebegett. Prudent
bácsi és Phil Evans többször felemelték tiltakozó szavukat, melyeket
azonban Robur az erősebb jogára támaszkodva semmibe sem vett. Bele
kellett nyugodniok a megváltoztathatatlanba, vagy jobban mondva
engedniök kellett az erőszaknak.

Az _Albatros_ nyugat felé haladva átment a Sziklás-hegység óriási
láncán, a kaliforniai síkokon; aztán elhagyva San-Franciskot, átlebegett
a Csendes-tenger északi övén, Kamcsatka félszigetéig. A léghajó
utasainak szeme alatt ezután a Mennyei birodalom képe tárúlt fel;
Peking, a khinai főváros ott feküdt alattuk négyszeres fal-övével.
Függélyes tengelyű csavarai által emelve a léghajó még nagyobb
magasságra ment, a Himalája ormai, a hótól fehér, jégtől csillogó
csúcsok fölé. Az _Albatros_ nem tért el nyugati útirányától. Miután
elszállt Perzsia és a Káspi-tó felett, áthaladt Európa határain, a
moszkvai puszták legén, követve a Volga völgyét. Észrevették Moszkvában,
meglátták Péterváron is, jelezték megérkezését Finnország lakói és a
Balti-tenger halászai. Átrepűlt Stockholmnál Svédország, Krisztiániánál
Norvégia fölött, délre fordúlt, ezer méternyi magasságban lebegett
Franciaország levegőjében, néhány száz lábnyi magasságból
megtekinthették utasai a nagy fővárost, míg reflektorai hatalmas
fénykévéket szórtak alá. Végre Itáliát látogatták meg, Flórencet, Rómát,
Nápolyt, aztán áthaladtak ferdén a Földközi-tenger felett. Elérték a
hatalmas Afrika partjait, melyeket a marokkói Spartel-foktól Egyiptomig
bejártak, meglátogatván Algeriát, Tuniszt, Tripoliszt. Aztán visszatérve
Timbuktu-Szudán királynője felé, az _Albatrosz_ neki vágott az
Atlanti-óceánnak.

Most délnyugati irányban haladt. És semmi föl nem tartóztathatta e
végtelen sík víz felett; semmi, – a viharok sem, melyek rettentő erővel
tomboltak, szörnyű víztölcsér sem, mely forgatagába rántotta, de amelyet
kormányosának ügyessége és hidegvére folytán sikerűlt egy ágyúlövéssel
összeomlasztaniok.

A szárazföld a Magellan-szorosnál tűnt szemükbe ismét. Az Albatros
észak-déli irányban ment át fölötte s elhagyván azt, a Horn-foknál a
Csendes-óceán déli partvidékeire repűlt.

Ezután áthatolva a déli Jegestenger puszta vidékein, egy cyclon ellen
küzdve, melynek sikerűlt aránylag nyugodt gócpontjába jutnia, Robur
bejárta e csaknem ismeretlen földrészeket, a Graham-földet, remek
sarkifények közepett és néhány óra hosszat a sark fölött lebegett. Majd
ismét orkán ragadta meg és az Erebus felé vonszolta, mely vulkáni lángot
okádott, úgy, hogy valóságos csoda volt, hogy az Albatros
megmenekedhetett.

Végre ugyanazon év júliusában, miután ismét a Csendes-óceán felé szállt
vissza, megállt az Indiai-óceán egy szigete fölött. A kivetett horgony
belekapaszkodott a part sziklájába és _Albatros_ elindúlása óta először
megállt a talajtól száz lábnyi magasságban, fenntartva függélyes
tengelyen forgó csavarjainak mérsékelt mozgása által.

E sziget, mint Prudent bácsi és társa megtudták később: a Chatam-sziget
volt, mely Új-Zélandtól tizenöt foknyira keletre fekszik.

A léghajó csak azért állt meg itt, mert a legutóbbi orkánban megsérűlt
előrehajtó csavarjai javítást igényeltek, mert különben Robur el nem
érhette volna az X szigetet, mely még kétezernyolcszáz mértföldnyire
feküdt onnan, – a Csendes-óceán ez ismeretlen szigetét, melyen az
_Albatros_ épűlt.

Prudent bácsi és Phil Evans megértették, hogy a javítások megtörténte
után a léghajó folytatni fogja végtelen utazásait. S most, midőn az
Albatros a föld felett lebegett és hozzá volt erősítve, elérkezettnek
látták az időt a megszökésre.

A horgony-kötél, mely az _Albatrost_ a földhöz kötötte, körűlbelűl
százötven láb hosszú volt. Ezen leereszkedve a két utas és inasuk,
Frycollin, minden nehézség nélkűl földre érnek s ha a szökés éjszaka
történik, nem fenyegette őket az a veszedelem sem, hogy észreveszik
távozásukat. Igaz, hogy hajnalban aztán fölfedezik a szökést s akkor a
szökevények, nem tudván távozni Chatam szigetéről, ismét elfogatnak.

S íme, a következő vakmerő terv fogamzott meg agyukban:

Légbe röpítik az _Albatrost_ egy dinamit tölténnyel, melyet a szertárból
csennek el, összezúzzák a hatalmas léghajó szárnyát, tönkre teszik a
feltalálót találmányával egyetemben. Mielőtt a töltény felrobbanna, ők
már lebocsátkoztak a kötélen s látni fogják, hogy zuhan le az
_Albatros_, melynek csak szomorú romjai maradnak.

S amint elhatározták, úgy is tettek. A töltény kanócát meggyújtva,
mindhárman észrevétlenűl földre bocsátkoztak. De e pillanatban
fölfedezték szökésüket. A födélzetről puskalövések hallatszottak, de a
szökevények nem sérűltek meg. Ekkor Prudent bácsi a horgony-kötélre
vetve magát, elvágta azt és az _Albatros_, mivel előrehajtó csavarjai
nem működtek, egyelőre a szél martalékává lett, hogy azután a robbanás
által összezúzva, a Csendes-óceán vízébe hulljon.

Június tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel tűnt el Prudent
bácsi és Phil Evans Frycollinnal együtt, miután a Weldon-Institutból
távoztak. Azóta semmi hír nem érkezett felőlük. Az amerikaiak el sem
tudták képzelni, hová lett a két ember. Van-e összefüggés e különös
eltűnés és a Roburral való emlékezetes jelenet között? E gondolat
senkinek eszébe nem jutott, de nem is juthatott.

De Prudent és Phil Evans sorsa nyugtalanította kollegáikat. Nyomoztatták
őket, az ügybe a rendőrség is belevegyűlt, táviratokat küldtek minden
irányba, az új- és ó-világon keresztűl.

Az eredmény: semmi.

Még az az ötezer dolláros jutalomdíj is, melyet annak ígértek, aki bármi
néven nevezendő értesítést hoz az eltűntek felől, még az is a
Weldon-Institut pénzszekrényében maradt.

Ilyen volt a helyzet akkor. Az izgalom, különösen az Egyesűlt-Államokban
legmagasabb fokára hágott. S én magam is igen jól emlékszem még az akkor
történtekre.

De szeptember huszadikán egy hír terjedt világgá Philadelphiából.

E nap délutánján Prudent bácsi és Phil Evans megjelentek a
Weldon-Institut elnökének házában.

A még aznap este összehívott ülésen az intézet tagjai óriási
lelkesedéssel fogadták kollegáikat. A kérdésekre, melyeket feltettek a
kíváncsiak, mindketten igen óvatosan feleltek, vagy jobban mondva
egyáltalán nem feleltek.

Azonban később a következő tények lettek nyilvánossá.

A szökés és az _Albatros_ eltűnése után Prudent bácsi és Phil Evans
igyekeztek valami módon biztosítani életüket, hogy aztán a legelső
kínálkozó alkalommal távozhassanak Chatam szigetéről. A szárazföld
nyugati részén egy bennszülött törzsre akadtak, mely nem fogadta rosszúl
őket. De a szigetet ritkán érintették az óceán-járó hajók. Türelemmel
kellett tehát vértezniök magukat s csak öt hét múlva szállhattak a lég
hajótöröttjei egy Amerikába menő gőzösre.

S tudják-e, mi volt Prudent bácsi és Phil Evans egyetlen törekvése,
mihelyt haza értek? Egyszerűen az, hogy folytassák a félbeszakadt
munkát, befejezzék a _Go a head_ nevű léggömb építését, hogy újra
bejárhassák a levegő rétegeit, melyekben oly hosszú ideig kóboroltak – s
mily körűlmények közt, minő léghajó födélzetén!

Ha nem így cselekedtek volna, nem is lettek volna igazi amerikaiak!

A következő év áprilisának húszadikán a léggömb útrakészen állt Harry W.
Tindernek, a híres léghajósnak vezetése alatt, aki a Weldon-Institut
elnökének és titkárának kísérőjéűl ajánlkozott.

Hozzá kell még tennem, hogy Prudent és Phil Evans megérkezése óta
egyetlen szó sem hallatszott Robur felől, mintha ez az ember soha sem is
létezett volna.

S valóban, nem volt-e joguk rá, hogy azt higyjék: vége kalandos
életpályájának, miután az _Albatros_ felrobbant és a Csendes-óceán
vízébe esett?

Elérkezett a fölszállás napja.

Magam is ott voltam a bámúlók ezrei között, a Faimont-Parkban. A _Go a
head_ a legnagyobb magasságokig emelkedhetett, óriási köbtartalma
segítségével. Magától értetődik, hogy a csavarok kérdését épp oly
egyszerűen, mint logikusan intézték el: egy csavart elől, egy csavart
hátúl erősítettek rá, melyeket az elektromosságnak minden eddig elért
sebességnél sebesebben kellett forgatnia. Az idő kedvező volt, az égen
felhő nem úszott, a levegőben szellő nem lendűlt.

Tizenegy órakor ágyúlövés jelentette a tömegnek, hogy a _Go a head_
indúlni készűl.

– Bocsássátok el!

E szent kiáltás magának Prudent bácsinak ajkáról hangzott el.

A léghajó méltóságosan, lassan emelkedett a levegőben. Aztán
megkezdődtek a vízszintes mozgás kísérletei, melyeket ragyogó siker
koronázott.

Hirtelen egy kiáltás hangzott, melyet ezer meg ezer ember ismételt.

Északnyugatról a levegőben egy úszó test közeledett, mely óriási
sebességgel haladt a _Go a head_ felé.

Ugyanaz a hajó volt ez, mely egy esztendővel előbb magával vitte a
Weldon-Institut két főemberét és megsétáltatta Európa, Ázsia, Afrika és
a két Amerika felett.

Az _Albatros_! Az _Albatros_!

Igen, az Albatros volt s bizonyos, hogy fedélzetén állt Robur is, a
Hódító Robur.

És mily nagy lehetett Prudent meg Phil Evans csodálkozása, midőn újra
megpillantották az _Albatrost_, melyről azt hitték, hogy elpusztították!
Valóban, úgy is történt, az _Albatrost_ szétzúzta a robbanás és darabja
a feltalálóval és személyzetével együtt a tengerbe zuhantak. De nyomban
felvette őket egy hajó és ők Ausztráliába mentek, ahonnan az X szigetre
siettek.

Roburnak egyetlen gondja volt ezután: boszút állani. S hogy boszúja
kivitelét biztosítja, új léghajót épített, talán az elsőnél
tökéletesebbet. Aztán értesülvén arról, hogy a Weldon-Institut elnöke és
titkára folytatni akarják kísérletüket a _Go a head_-del, az
Egyesűlt-Államok felé vette útját és a mondott napon, a kitűzött órában
megjelent Philadelphia fölött.

Vajjon óriási ragadozó madár gyanánt le fog most csapni a _Go a
head_-re? S míg egyrészt boszút áll, másrészt nyilvánosan demonstrálni
fogja Robur a léghajó felsőbbségét a léggömb és minden, a levegőnél
könnyebb szerkezettel szemben?

A naszádban álló Prudent és Phil Evans számot adtak maguknak a
veszedelemről, mely várta, a sorsról, mely fenyegette őket. Menekülniök
kellett, de nem vízszintes irányban, mert úgy könnyen utólérheti az
_Albatros_ a _Go a head_-et, hanem mind följebb törekedve, ahová
rettentő ellenfele talán nem követheti.

A _Go a head_ tehát mintegy ötezer méternyire emelkedett. Az _Albatros_
követte és mint az újságok írták, melyek tudósítását élénken őrzöm még
emlékezetemben: folyton körötte keringett, mindegyre kisebb átmérőjű
körökben.

Vajjon egyetlen lökéssel meg fogja-e semmisíteni a léggömböt,
felszakítván gyönge burkát?

A _Go a head_ kidobta terhének egy részét és ezer méterrel feljebb
szökött. Az _Albatros_ csavarjainak legnagyobb sebességű forgásával
követte.

Hirtelen robbanás történt.

A léggömb szövete, melyet az e magasságban rendkívűl kitágúlt gáz
túlfeszített, meghasadt és a _Go a head_ hirtelen összelapúlva, gyorsan
zuhant alá.

S ekkor az _Albatros_ feléje repűlt, nem hogy megadja neki a
kegyelemdöfést, hanem hogy segítségére legyen. Igen! Robur elfeledte
boszúját, utólérte a _Go a head_-et és útasait s a léghajó fedélzetére
vivén Prudent bácsit, Phil Evanst és Tindert, megmentette őket. A
léggömb azután csaknem teljesen üresen, óriási rongydarab gyanánt a
Fairmont-Park fáira hullott.

A közönség magánkívül volt izgalmában, rémületében.

S most, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára ismét Robur foglyai
lettek, mi történik velük? Magával viszi-e őket léghajóján s most már
mindörökre?

De csakhamar felvilágosítást nyertek e kérdésben. Miután az Albatros
néhány percig öt-hatszáz méter magasan lebegett, lejebb bocsátkozott,
mintha földre akarna szállni a Fairmont-Park tisztásán. De kétséges
volt, hogy a tömeg nekivadúlva, nem ront-e a léghajóra s nem használja-e
fel az alkalmat arra, hogy a Hódító Roburt hatalmába kerítse?

Az _Albatros_ egyre lejebb jött s mikor mindössze öt-hat lábnyira volt a
föld színétől, megállt.

Mintha az egész tömeg megmozdúlt volna, hogy a tisztásra rohanjon.

Ekkor Robur hangja hallatszott s íme, szóról-szóra a következőket
mondta:

– Egyesült-Államok polgárai! A Weldon-Institut elnöke és titkára ismét
hatalmamba kerültek. Ha fogva tartanám őket, csakis jogos megtorlással
élnék. De a vak szenvedélyről, melyet az _Albatros_ sikerei keltenek,
láttam, hogy az elmék állapota még nem olyan, hogy érett volna arra a
nagyfontosságú forradalomra, melyet a levegő meghódítása egykor okozni
fog. Uraim: önök szabadok!

A Weldon-Institut elnöke, titkára és Tinder a földre ugrottak. A léghajó
pedig harminc lábbal följebb szállt, hogy minden merénylet hatáskörén
kívül álljon.

És Robur folytatta beszédét:

– Egyesült-Államok polgárai! Az én kísérletem sikerült, de mindennek a
maga idejében kell elkövetkeznie. Én győztem, de még nem győzhetem le az
egymással vitázó és megoszló érdekeket. Elmegyek tehát és magammal
viszem titkomat. Nem fog elveszni az emberiség számára s birtokába megy
át akkor, ha elég érett lesz arra, hogy vissza ne éljen vele. Üdvözlöm
önöket, Egyesűlt-Államok polgárai!

Aztán az Albatros csavarjai által emelve és hajtva, a tömeg
«hurráh!»-riadala közt eltűnt északi irányban.

Különös súlyt fektetek ez utolsó jelenetre, azért, mert megösmertet
bennünket e különös ember akkori lelkiállapotával. Úgy látszik, akkor
nem töltötték el szívét ellenséges érzelmek az emberiséggel szemben.
Megelégedett azzal, hogy magának tartotta fönn a jövendőt. De bizonyos,
hogy már akkor kiérzett magaviseletéből lángeszébe vetett
megingathatatlan hite és az óriási gőg, melyet emberfeletti hatalma
keltett benne.

Nem csodálandó tehát, hogy ez érzelmei lassankint gyarapodtak és
veszedelmesekké váltak, úgy, hogy ma már le akarta igázni az egész
világot, amint legutolsó leveléből és fenyegetőzéséből kiderűl. Vajjon
feltételezhető-e, hogy idővel szellemének túlfeszűltsége ijesztő
mértékűvé növekedik és esetleg végzetes ballépésekre ragadja?

Az _Albatros_ eltűnése óta történt eseményeket könnyen elképzelhettem
mindazok alapján, amit Roburról tudtam. Ez a csodálatos feltaláló nem
érte be azzal, hogy repűlő gépet alkotott, ha mégannyira tökéletes volt
is az.

Az az eszméje támadt, hogy oly készüléket épít, mely alkalmas a földön,
vízen, víz alatt s a légben való mozgásra. S valószínűleg az X sziget
műhelyében sikerűlt neki válogatott személyzetével, mely titkát
megőrizte, a hármas szerkezetet megalkotni.

Aztán a második _Albatrost_ elpusztította, valószínűleg itt, a
Great-Eyry hozzáférhetetlen medencéjében. S nemsokára utána megjelent a
_Rémület_ az Egyesűlt-Államok útjain, a szomszédos tengerekben, ahová
talán a levegőn át jutott el. S olvasóim tudják, mily körűlmények között
menekűlt el a légi úton át, az Erie-tavon utána úszó hadihajók elől, míg
én fogolyként fedélzetén voltam.




XVII. FEJEZET.  A törvény nevében.

Mi lesz a vége e kalandnak, melybe bonyolódtam? S közeli vagy távoli
kibonyolúlását elő tudom-e idézni? Vajjon nem egyedűl Robur tartja-e azt
kezében? Nekem valószínűleg sosem fog kedvező alkalmam nyílni arra, hogy
szökhessem, mint Prudent bácsi és Phil Evans tették a Chatam szigeten.
Várnom kell tehát,… de meddig tart ez a várakozás?

Bizonyos, hogy kíváncsiságomat az egész dolognak csak a Great-Eyry
rejtelmére vonatkozó részletek elégíthették ki mindeddig. Most, hogy
fölismertem e medencét, megtudtam okát a Kékhegyek környékén észlelt
tüneményeknek. Bizonyos lehettem felőle, hogy sem Észak-Karolina e
részének földmívelőit, sem Pleasant-Garden és Morganton lakosait nem
fenyegeti tűzhányó kitörésének vagy a föld rengésének veszedelme. Semmi
plutonikus erő a föld méhében itt nem dolgozott. Tölcsér az Alleghany
hegylánc e részén nem nyílott. A Great-Eyry egyszerűen a Hódító Robur
tanyája volt. E megközelíthetetlen fészekben tartotta raktárát
anyagainak, élelmiszereinek; véletlenűl fedezte fel bizonyára légi
utazásai alkalmával e helyet, mely a Csendes-óceán X szigeténél is
biztosabbnak mutatkozott.

De ha fel is tárúlt előttem a csodálatos járómű titka, többszörös
működése, végeredményében mit is tudtam? Föltéve, hogy gépezetét az
elektromosság hajtotta s ezt az elektromosságot Robur, mint az
_Albatros_-nál, most is a környező levegőből vonta el, valami új
eljárási mód segélyével: milyen volt ennek a gépezetnek szerkezete?
Eddig nem engedték megtekintenem, ezután sem fogják megengedni.

Szabadságom dolgában pedig, melyet esetleg visszanyerek Roburtól
valamikor, így gondolkodtam:

– Bizonyos, hogy Robur ismeretlen akar maradni. Ami gépével való céljait
illeti: félek s különösen ha fenyegetéseire gondolok, félek tőle, hogy
abból több rossz, mint jó származik az emberiségre. Semmi kétség a körűl
fenn nem foroghatott, hogy ha megőrizte inkognitóját a múltban, meg
akarja őrizni a jövőben is. S csak egyetlenegy ember képes megállapítani
a Világ Urának azonosságát Hódító Roburral s ez az ember én vagyok, a
_Rémület_ foglya, én, kinek jogomban van letartóztatni őt, kinek
kötelességem kezemet a törvény nevében vállára tennem!

Honnan várhatnék külső segedelmet? Bizonyos, hogy sehonnan. A hatóságok
tudják ugyan, mi minden történt Black-Rocknál. Hart John és Walker Nab
Wellsszel egyetemben visszatérhettek Washingtonba. S Ward úr, akit
szintén értesítettek az ügy állásáról, semmiesetre sem táplál illuziókat
sorsom felől és a kérdés e szavakba volt kristályosítható az ő számára:

Vagy belefulladtam én az Erie-tó vízébe, midőn a _Rémület_ a kikötőt
elhagyván, horgonyán magával hurcolt engem is, vagy a _Rémület_
fedélzetére vonva, kapitányának keze közé kerűltem.

Az első esetben mi egyebet tehetett volna, mint hogy meggyászolja John
Strockot, a washingtoni rendőrség főfelügyelőjét.

A második esetben hogy remélhette volna, hogy valaha viszontlát még?

Amint tudják: az éj további tartama alatt s másnap egész nap a _Rémület_
az Erie-tó felületén úszott. Négy óra táján két hadihajó Buffalo
közelében üldözőbe vette s akár azért, mert nagyobb sebességet
fejthetett ki, akár mert idején víz alá tudott merűlni: a _Rémület_
elmenekűlt előlük. S midőn követték a Niagara partjai között, meg
kellett állaniok, mert a folyó áramlása már azzal fenyegetett, hogy
elragadja őket. A nap már leszállt s mi mást gondolhattak a hadihajók
födélzetén, mint azt, hogy a _Rémület_ a vízesés örvénylő mélységeibe
veszett? Különben bekövetkezett az éjszaka s minden jel arra vall, hogy
az üldözők nem láthatták meg a repűlő gépet, a Horse-Shoe-Fall fölött,
valamint senki más nem láthatta röptében a Great-Eyry felé.

S ami engem illet: ráhatározzam-e magam, hogy kérdést intézzek Roburhoz?
Hajlandó lesz-e egyáltalán meghallgatni? Nem volt-e elegendő, hogy nevét
odavetette nékem s az ő gondolkodása szerint már neve nem felelt-e meg
előre minden kérdésre?

A nap eltelt anélkül, hogy helyzetemben bármi változás állt volna be.
Robur és társai jelenleg a gépezettel foglalkoztak, mely többféle
javítást tett már szükségessé. Ebből azt következtettem, hogy útnak
fognak indúlni, tehát megint mennem kell velük. Igaz ugyan, hogy itt
hagyhattak volna e medence fenekén, melyből lehetetlen távoznom s ahol
életem fenntartásáról hosszú időre gondoskodhattak volna.

Igen gondosan megfigyeltem Robur lelkiállapotát, melyen úgy láttam,
valami állandó izgalom uralkodott. Mit tervelt folyton forrongó
agyveleje? Mit akart a jövendőben tenni? Mily vidék felé szándékozott
fordúlni? Ki akarta vinni a levelében foglalt fenyegetéseket, melyek
kétségkívűl őrűltségre vallottak?

Az ezután következő éjszakán száraz fűből vetett ágyon aludtam a
Great-Eyry falának egy barlangjában, ahol élelmiszereket állítottak
rendelkezésemre. Augusztus másodikán és harmadikán a munkák folytatódtak
és e munka annyira elfoglalta mindegyiküket, hogy Robur és társai alig
váltottak közben egy-két szót. A _Rémület_ élelmiszer-készletét is
megújították, valószínűleg mert hosszabb útra indúltak. S ki tudja, a
_Rémület_ nem merészkedik-e valamely óriási vállalatra, nem akarja-e
kapitánya az X szigetet fölkeresni, mely a Csendes-óceán közepén
fekszik? Néha-néha láttam, amint gondolataiba merűlve bolyongott a
medence homokján, megállt, karját ég felé nyújtva megfenyegette Istent,
akivel meg akarta osztani a világ uralmát. Vajjon gőgje nem ragadja-e
őrületbe? Őrületbe, melyet társai, kik épp oly különös emberek, nem
tudnak majd megfékezni. Mily őrült kaland volna az, melybe az emberek
nem követnék úrukat? Nem hihette-e, hogy erősebb az elemeknél, melyekkel
már vakmerően dacolt akkor is, midőn csak egy léghajója volt? S most nem
végtelen tere nyílt neki földön, vízen és légben, ahol senki sem
követhette?

Volt jogom rosszat, sőt veszedelmes katasztrófát várnom a jövőtől. Az,
hogy a Great-Eyryből megszökjem, mielőtt az új utazás kezdetét venné:
lehetetlen. Azután pedig, ha a _Rémület_ szágúld, vagy repűl, vagy
úszik, miképpen meneküljek? Egyetlen eshetőség, hogy egyszer tán
lassabban fog haladni a szárazföldön.

Láthatják, hogy ez vékony remény volt csak!

Amint tudják, a Great-Eyryre való megérkezésünk óta már megpróbáltam
választ kapni tőle a személyemet illető kérdésre. E napon megismételtem
a kísérletet.

Délután ott jártam-keltem a medence legnagyobb barlangja előtt. Robur a
barlang szájánál állva követett szemével. Talán beszélni akart velem?

Eléje léptem.

– Kapitány, – szóltam hozzá, – már föltettem önnek a kérdést, de ön nem
akart rá felelni. Most ismétlem a kérdést: Mit akar tenni velem?

Egymással szemben álltunk, alig két lépésnyire egymástól. Robur mellén
keresztbe fonta karját és úgy nézett rám s én megrettentem tekintetétől.
Megrettentem! Ez az egyedül helyes szó! Tekintete már nem az esze
tudatában levő emberre vallott, e tekintetben már semmi emberi nem volt.

Kérdésemet határozottabb hangon ismételtem. Egy pillanatra azt hittem,
hogy Robur ajka szóra nyílik.

– Mit akar tenni velem? Visszaadja szabadságomat?

Kétségtelen, hogy Robur elméjét valamely rögeszme hálózta be, melytől
szabadúlnia lehetetlen volt. Azt a kézmozdulatot, melyet megfigyeltem
nála, mikor a medence homokján fel-alá járt, láttam most újra:
kinyújtott karjával a zenith felé mutatott. Úgy látszott,
ellenállhatatlan erő vonzza az ég magas légrétegei felé, úgy látszott,
ez az ember nem tartozik már a földre, elhatározta már, hogy fenn él az
űrben, a légkör állandó vendégeűl.

Nem felelt kérdésemre, mintha nem is hallotta volna szavaimat, hanem
bement Turnerhez a barlangba.

Mennyi ideig fog tartani e tartózkodásunk a Great-Eyry medencéjében? Nem
tudhattam. Anynyit azonban észrevettem, hogy a javítási munkálatok
augusztus harmadikán véget értek. A _Rémület_ kamrácskái megteltek
élelmiszerekkel, melyek itt a medencében bőségesen fel voltak halmozva.

Ezután Turner és társa a medence közepén összehordták mindazt, ami a
készletekből és anyagból megmaradt még. Üres ládákat, ácshulladékokat,
fadarabokat, melyek valószínűleg a régi _Albatros_-ból származtak,
melyet az új gép kedvéért feláldoztak. E halmaz alatt vastag
szárazfű-réteg volt. Az jutott eszembe, hogy Robur talán úgy akarja
elhagyni e menedéket, hogy soha többé ide vissza ne térjen.

S valóban Robur tudta, hogy a közfigyelem már a Great-Eyry felé fordúlt
s már újabb kísérletet tettünk arra, hogy behatoljunk a sziklaövbe. Nem
kellett-e tartania tőle, hogy előbb vagy utóbb megismétlik és pedig
eredményesebben ismétlik meg a kísérletet? S végre mégis hatalmukba
kerítik a fészkét s akkor – valószínűleg így tervelte – ne találják ott
neki s a _Rémület_nek semmi nyomát.

A nap eltűnt a Kék-hegyek csúcsai közt. Sugarai már csak Black-Domot
világították meg, mely északkeleten meredt az égnek. Valószínűleg az
éjszakát várja a _Réműlet_ s akkor újra megindúl, a legekbe fel! Eddig
senki sem tudta még, hogy az automobil és hajó repűlő géppé változhatik.
Eleddig különben sehonnan sem jelezték, hogy észrevették a levegőben. S
vajjon e negyedik átváltozási alakja nem éppen azon napon válik-e
köztudomásúvá, melyen a Világ Ura hozzá fog őrűlt fenyegetéseinek
kiviteléhez?

Kilenc óra felé teljes sötétség borúlt a medencére. Csillag egyetlen egy
sem ragyogott az égen, ellenben felhők úsztak rajt, melyeket a keleti
szél hajtott maga előtt. A _Rémület_ távozását nem fogják megláthatni
sem az amerikai szárazföldről, sem a szomszédos tengerekről.

E percben Turner a medence közepén fölhalmozott máglyához lépve,
meggyújtotta a száraz fűvet.

Egy pillanat alatt minden lángba borúlt. Vastag füstoszlopok közepette
fényes tűzkévék emelkedtek, melyek kicsaptak a Great-Eyry medencéjéből.
Morganton s Reasant-Garden lakói ismét azt hihették, hogy kráter nyílt
meg és e lángok valamely közeli kitörés előjelei!

Néztem a tüzet és hallgattam a csendet felkavaró recsegést, ropogást.

A _Rémület_ fedélzetén állva Robur is a tűzbe nézett.

Turner és társa a lángok közé vetették újra a fadarabokat, miket a tűz
nagy ereje kidobált a medence földjére. Aztán a fény lassankint
csökkent. Csak némi pislákoló parázs maradt a vastag hamúréteg alatt és
újra csend támadt a fekete éjszakában.

[Illustration: EGY PILLANAT ALATT MINDEN LÁNGBA BORULT.]

Hirtelen éreztem, hogy karon ragadnak. Turner a _Rémület_ felé húzott.
Az ellentállás hiábavaló lett volna s különben is: mit csináltam volna –
most már élelmiszerek híjján – ez elhagyatott sziklateknőben?

Mihelyt a fedélzeten voltam, Turner és társa is beszállottak; ez a
járómű előrészére ment, Turner pedig a gépkamrába szállt le, melyet kis
villanylámpák világítottak meg. De a fényből egyetlen sugár sem
szűrődhetett ki.

Robur hátúl állt, a kormánynál; kezét a szabályozón tartotta, hogy
megadja a gép gyorsaságát és irányát.

Nekem kabinomba kellett vonúlnom, melynek fedele bezárúlt fölöttem. Ez
éjjel – épp úgy, mint Niagara Fallstól való távozásunk alkalmával – nem
engedték meg, hogy lássam a _Rémület_ útirányát.

Ámbár semmit sem láthattam abból, ami a fedélzeten történt: hallhattam a
gép zaját. Sőt azt is éreztem, hogy a _Réműlet_ lassan emelkedve
elhagyja a földet. Néhányszor megingott teste, aztán az alsó turbinák
óriási gyorsasággal forogtak, míg a szárnyak tökéletes szabályossággal
csapkodták a levegőt.

Így hagyta el a _Rémület_ – valószínűleg örökre – a Great-Eyryt és a
«nyílt légbe ért», amint a hajókról azt szokták mondani, hogy a nyílt
tengerre érnek. A repülőgép ott lebegett az Alleghany hegyek kettős
lánca fölött s valószínűleg nem hagyja el a magas rétegeket, míg a
hegységek közűl ki nem bontakozik.

De mily irányt követett? Északi-Karolina hatalmas síkságain szállt át,
hogy az Atlanti-óceán felé haladjon? Vagy éppen ellenkezőleg: nyugatra
repült, a Csendes-óceán fölé? Vagy pedig délre, a Mexikói-öböl vidékére?
Ha majd kihajnalodik, miként ismerem fel, melyik tenger fölött repülünk,
ha köröskörűl csak eget és vízet látok?

Jó egynéhány óra telt el így. És mily hosszúnak látszottak ez órák! És
álom nem tudott szememre szállani. A gondolatok, többnyire
összefüggéstelen gondolatok egész tömege ostromolta agyamat. Ugy
éreztem, a lehetetlenségbe ragad ez a légi szörnyeteg, mely az űrben
vitt most magával! Óriási sebességével meddig jut el e véghetetlen
éjszaka alatt? Visszaemlékeztem az _Albatros_ kalandos útjára, melyet
Prudent bácsi és Phil Evans elbeszélése nyomán a Welden-Institut
kiadott! Amit Robur már léghajójával megtett, ismét megteheti repülő
gépével, sőt könnyebben megteheti, mert földön, vízen, levegőben
egyformaképpen járhat. Végre a nap első sugarai behatoltak kabinomba.
Megengedik-e majd, hogy kimenjek s elfoglaljam helyemet a fedélzeten,
mint az Erie-tavon tettem?

Megpróbáltam feltaszítani a fedelet. Kinyílott.

Félig kiegyenesedtem.

A _Rémület_ körűl csakugyan tengert és eget láttam csupán. Valamelyik
óceán fölött repűlt, körűlbelűl ezer, ezerkétszáz lábnyi magasságban.

Nem láttam Roburt: a gépkamrában volt elfoglalva.

Turner állt a kormánynál, társa a gép elején.

Mihelyt a fedélzeten álltam, láttam azt, amit még nem volt alkalmam
megfigyelni a Niagarától a Great-Eyryig terjedő légi útakon: a hatalmas
szárnyak működését, melyek jobbról és balról csapkodták a levegőt, míg a
turbinák őrűlt sebességgel forogtak a repülő gép két oldala alatt.

A nap helyzetéből láttam, hogy déli irányban haladunk. Eszerint, ha az
irány nem változott, mióta a _Rémület_ elhagyta a Great-Eyry medencéjét,
alattunk a Mexikói-öböl terűlt el.

Forró nap igérkezett; ólomszínű felhők úsztak a levegőben, melyek nyugat
felől jöttek. A közelgő vihar előjelei Robur figyelmét sem kerűlték el,
nyolc óra felé a födélzetre jött és átvette a kormányt Turnertől. Eszébe
jutott talán a víztölcsér, melyben az _Albatros_ csaknem elpusztúlt és
az irtózatos cyclon melyből valóságos csoda folytán menekült ki a sarki
tájon?

Igaz, hogy amit a léghajó nem tehetett meg, azt megtehette az új
repülőgép. Leszállhatott a felsőbb régiókból, ahol az elemek harcolnak,
a tenger felszínére és ha a hullámzás ott túlságosan veszedelmes volna,
nyugalmat találhatna a csendes mélységekben.

Egyébként némely jelből Robur – akiben bizonyára megvolt az időjóslás
tehetsége is – azt látszott következtetni, hogy a vihar nem is tör ki
ma. Fennmaradt tehát a levegőben és délután leszállt ugyan a vízre, de
nem mintha a rossz időtől tartott volna. A Rémület tengeri madár, vöcsök
vagy sirály, mely megpihenhet a hullámokon, de annyiban különbözik az
említett madaraktól, hogy a fáradság nem vehet erőt ércszervezetén,
melyet a soha ki nem merűlő elektromosság működtet.

Az óriási vízterület elhagyatott volt. Sem vitorla, sem füstoszlop nem
mutatkozott a legmesszebbről sem. A repűlőgép megjelentéről tehát senki
nem értesűlhetett.

A délután folyamán semmi nevezetes nem történt. A _Rémület_ csak
félsebességgel úszott. Mi volt a szándéka kapitányának: ki nem
találhattam. Ha ez irányban megmarad, eléri a Nagy-Antillák egyik-másik
szigetét, vagy az öböl mélyén Venezuela, esetleg Kolumbia partjait. De
éjszaka talán ismét felszáll a levegőbe a repűlőgép, hogy áthaladjon a
hosszú guatemalai és nikaraguai földszoroson s elérje az X szigetet, a
Csendes-óceán sziget-vidékén?

Az est leszállt, a nap lenyugodott a vérvörös égen. A tenger parázslott
a _Rémület_ körűl, mely mintha szikravonalat hagyott volna maga után
hátra. Valami olyan viharra lehettünk elkészülve, amilyet a matrózok
«veszett idő»-nek mondanak.

Robur is így vélekedett. Nem engedett a fedélzeten maradnom; vissza
kellett térnem fülkémbe, melynek födele bezárúlt fejem fölött.

Kevéssel azután, a készülék testéből hallatszó hangokból úgy ítéltem, a
_Rémület_ víz alá merűl. Csakugyan, öt perc múltán csendesen úsztunk
néhány méternyire a tenger színe alatt.

A fáradtságtól és gondolataimtól kimerűlve, mély álomba merűltem, –
természetes álomba, melyet nem altató por idézett föl.

Felébredésemkor – hogy elalvásom után hány órával ébredtem fel: nem
tudom – a Rémület még nem ment fel a tenger felszínére.

De csakhamar ez is megtörtént. Ablakomon fény áradt be, de egyszersmind
oldalba kapott bennünket egy nagy hullám, melytől hajónk erősen
megingott.

Felmehettem a födélzetre; elfoglaltam helyemet fenn és körűlnéztem.

Északnyugat felől vihar közelgett, súlyos felhőkkel, melyekben már
fényes villámok cikáztak. Már dörgött a menny és dörgését sokszorosan
visszhangozta az üres tér.

Meglepett – azaz nem is ez a helyes kifejezés – megijesztett az a
sebesség, mellyel a vihar a zenith felé szágúldott. Valamely vitorlás
hajónak alig lett volna ideje rá, hogy bevonja vásznait a veszély
kikerülésére, – oly hirtelen, oly erőszakkal rohant a vihar!

A szél hallatlan erővel csapott meg bennünket, mintha áttörte volna a
párák korlátját. A tenger egy pillanat alatt rettentő hullámokat vert. A
hatalmas tajtékzó, háborgó hullámok átcsaptak a _Rémület_-en. Ha nem
kapaszkodom erősen a korlátba, lesodor a víz helyemről.

Csak egy lehetség maradt számunkra: víz alatt járóvá alakítani a
készüléket. Tíz-húsz lábnyi mélységben nyugalmat és biztonságot
találunk. Ha tovább dacolunk a feldühödt tenger haragjával: okvetlenűl
elpusztúlunk.

Robur a kormány mellett állt s vártam parancsát, mellyel fülkémbe
küldjön. De nem adta ki e parancsot. Egyáltalán nem készülődtek arra,
hogy a _Rémület_-et víz alá merítsék.

Még tüzesebb tekintettel, mint rendesen, közönyösen állt a kapitány.
_Szemébe nézett_ a szélvésznek, mintha keztyűt vetne néki, mert tudja,
hogy ártalmára nem lehet. Egy percnyi veszteség nélkül víz alá kellett
volna már merűlnünk és Robur úgy látszik, még mindíg nem határozta rá
magát.

Nem! Megtartotta büszke viselkedését, mint az olyan ember, aki
véghetetlen gőggel magát az emberiségen felűl és kívül állónak tudja!
Amint láttam így állani ott, réműlten kérdeztem önmagamtól: nem valamely
gonosz szellem-e ez, mely a természetfeletti világból szabadúlt közénk?

S ekkor hang hallatszott ajkán, a vihar süvöltésének, a mennydörgés
recsegésének közepette. Így szólt:

– Én… Robur… Robur… Világ Ura!

Kezével intett s e mozdúlatát Turner és társa megértették. Parancs volt,
melyet e szerencsétlenek, kik épp oly őrűltek voltak már, mint
kapitányuk, nem haboztak teljesíteni.

Nagy szárnyait kibontva, a repűlőgép fölemelkedett, mint ahogy a Niagara
fölött tette. De akkor a vízesés forgatagait kerűlte ki, míg most az
orkán forgatagai közé vitte eszetlen röpűlése…

A repűlőgép ott szállt ezer villám, mennydörgés-robaj között, a
lángbaborúlt égen. Ott szállt a vakító elektromos kisűlések között,
kockáztatva azt is, hogy villám sújtja le.

Robur magatartása nem változott. Egyik kezét a kormányon, a másikat a
szabályozón tartotta; a szárnyak irtózatos erővel csapkodtak s a
repűlőgép egyenesen arra tartott, ahol a vész legjobban dühöngött, ahol
a legnagyobb elektromos szikrafolyamok cikáztak egyik felhőről a másikra
át.

Rá kellett volna rohanni ez őrűltre, meg kellett volna akadályozni
abban, hogy repűlőgépét ez égi kemence kellős közepére vigye.
Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, hogy a víz alatt keresse
az egyedűl lehetséges menekűlést, melyet most sem a vízen, sem a
magasabb légrétegekben föl nem lelhetett. Ott biztonságban várhatta
volna be, mikor ér véget az elemek e szörnyű csatája.

[Illustration: UJRA MEG UJRA BELESUJTOTT A VILLÁM.]

Ekkor a kötelességteljesítés egész ösztöne, egész szenvedélye fellázadt
bennem. Igen! Ez őrűltség, de meg nem akadályozni az őrűltség
kivitelében e gonosztevőt, kit hazám törvényen kívűl helyezett, ki az
egész világot fenyegette rettentő találmányával, nem galléron ragadni és
átadni az igazságszolgáltatásnak. Oh! Én voltam-e Strock, a washingtoni
rendőrség főfelügyelője?

És elfeledve, hol vagyunk, hogy magam állok három emberrel szemben, a
féktelen óceán felett, a fedélzet elejére szöktem és oly hangon, mely
túlharsogta a vihar dörgését, Roburra vetve magam, így kiáltottam:

– A törvény nevében…

E pillanatban a _Rémület_ megrázkódott, mintha elektromos ütés érte
volna. Egész gerince reszketett, mint az emberi gerinc az áram hatása
alatt. Teste legközepén találta a villám s a repűlőgép zuhanni kezdett.

Aztán újra meg újra belésújtott a villám és tört szárnnyal, összezúzott
turbinákkal ezer méter magasságból az öböl vízének mélységébe bukott.




XVIII. FEJEZET.  Mit szólt hozzá a vén Grad?

Mikor hosszú ájúlás után magamhoz tértem – mennyi ideig feküdtem
öntudatlanúl: nem tudom – tengerészek állták körűl a szűk hajóágyat,
melyen feküdtem.

Egy tiszt kikérdezett s én amennyire emlékezetemet össze tudtam szedni,
feleltem is kérdéseire.

Mindent elmondtam… igen, mindent s valószínűleg hallgatóim azt hitték,
hogy egy szerencsétlennel van dolguk, aki ugyan visszanyerte életét, de
eszét nem.

Az _Ottawa_ gőzös fedélzetén voltam, mely a Mexikói öblön át Új-Orleáns
felé haladt. Miközben a vihar elől menekűlt, találkozott azzal a
gerendával, melyen én megkapaszkodtam és kihalászott.

Én megmenekűltem, hanem a Hódító Robur és két társa befejezték kalandos
pályafutásukat az öböl vízében. A Világ Ura örökre eltűnt, lesújtotta a
villám, mellyel a szabad térben dacolni akart és elvitte magával a
semmiségbe rendkívüli találmányának titkát.

Öt nap múlva az _Ottawa_ megérkezett a louissianai partokra és másnap
délelőtt tíz órakor horgonyt vetett az új-orleánsi kikötőben.

Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, egy Washingtonba indúló vonatra
űltem s csakhamar útban voltam szülővárosom felé, melynek
viszontlátásáról bizony-bizony lemondtam már.

Mindenekelőtt a rendőrségi palotába mentem, hogy első látogatásomat Ward
úrnál tegyem meg.

Mily nagy volt főnököm öröme és meglepetése, midőn szobája ajtajában én
jelentem meg! Hiszen joggal azt hihette, társaim jelentése után, hogy
többé soha viszont nem lát!

Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy Robur gépe készülék, épp úgy mozgott
a levegőben, mint akár a földön vagy a tengeren.

S valóban, ily gépezet birtoka nem jogosította-e fel arra, hogy felvegye
a «Világ Ura» nevet, melyet ő adott magának? Hiszen bizonyos, hogy az
emberiség soha biztonságban nem lehetett volna miatta, mert egyáltalán
nem volt eszköze, mellyel védekezhetett volna ellene. De a gőg, melyet
mindegyre növekedni láttam e csodálatos emberben, arra ösztökélte, hogy
fenn a légben küzdjön az elemek legborzasztóbbja ellen s csoda volt,
hogy én is épen, egészséggel megmenekűlhettem a rettentő katasztrófából.

Ward úr is alig hihetett szavaimnak.

– Egyszóval, kedves Strock, – így szólott, – ön itthon van újra és ez a
fődolog! E hirhedt Robur után most ön a nap hőse! Remélem, ez a helyzet
nem fogja úgy megzavarni fejét, mint azét az örjöngő feltalálóét!

– Arról szó sincs, Ward úr! – feleltem én. – De be kell ösmernie mégis
annyit, hogy soha kíváncsi ember, aki kíváncsiságát ki akarta elégíteni,
ily viszontagságokon keresztűl nem ment!

– Be is ösmerem, Strock. És a Great-Eyry rejtelmét, a _Rémület_
átváltozásait ön föl is derítette! Szerencsétlenségünkre a Világ Urának
titkai vele együtt haltakmeg.

Az Egyesűlt-Államok újságai még aznap este közölték kalandjaim leírását,
melynek igazságát senki kétségbe nem vonta és amint Ward úr már ki is
jelentette, valóban én voltam a nap hőse.

Egyik újság ezt írta:

«Strock felügyelőnek köszönhetjük, hogy a rendőrség rekordja Amerikát
illeti. Míg másutt csak földön és vízen működik több-kevesebb sikerrel a
rendőrség, addig az amerikai a bűnösöket már a tengerek mélyén és a
levegőben is üldözi.»

S mikor megtettem azt, amit itt elbeszéltem, tettem-e egyebet, mint azt,
ami századunk végén jövendő kollégáimnak feladata lesz?

Elképzelhetik, hogy fogadott vén cselédem, mikor Long-Street-i házamban
megjelentem! Azt hittem, a jó asszony nyomban belehal a nagy örömbe.

Miután könnyes szemmel végig hallgatta elbeszélésemet, hálát adott a
Gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megmentett.

– No, úgy-e, jó uram, – mondta Grad, úgy-e, – igazam volt?

– Igaza, Grad, de miben?

– Abban, hogy azt mondtam, hogy a Great-Eyry magának az eleven ördögnek
búvóhelye!

– De hiszen Robur nem volt az!

– Az ám! – felelt a vén Grad. – De méltó lett volna rá, hogy az legyen!

[Illustration]




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: 2041 méter magas.]

[Footnote 2: 1867 április 12-én a szerző Buffaloban volt; akkor az egész
tavat jégkéreg fedte.

_V. Gy._]

[Footnote 3: Lásd: _A Hódító Robur_. Irta _Verne Gyula_.
Franklin-Társulat kiadása.]




TARTALOM.

ELSŐ FEJEZET.

  Mi történik a vidéken.  3

MÁSODIK FEJEZET.

  Morgantonban  14

HARMADIK FEJEZET.

  A Great-Eyry  27

NEGYEDIK FEJEZET.

  Az Automobil-Klub versenye  45

ÖTÖDIK FEJEZET.

  Új-Anglia partvidékén  57

HATODIK FEJEZET.

  Első levél  69

HETEDIK FEJEZET.

  A harmadik titokzatos esemény  80

NYOLCADIK FEJEZET.

  Minden áron  92

KILENCEDIK FEJEZET.

  A második levél  103

TIZEDIK FEJEZET.

  Törvényen kívül  104

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

  Munkában  115

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

  A Black-Rock öböl  126

TIZENHARMADIK FEJEZET.

  A Rémület fedélzetén  139

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

  A Niagara  150

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

  A sasfészek  163

TIZENHATODIK FEJEZET.

  A Hódító Robur  175

TIZENHETEDIK FEJEZET.

  A törvény nevében  187

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

  Mit szólt hozzá a vén Grad?  201






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VILÁG URA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.