Gulliver utazásai

By Jonathan Swift

The Project Gutenberg eBook of Gulliver utazásai
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Gulliver utazásai

Author: Jonathan Swift

Contributor: József Pogány

Translator: Frigyes Karinthy

Release date: May 7, 2025 [eBook #76042]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Révai, 1914

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GULLIVER UTAZÁSAI ***


VILÁGKÖNYVTÁR

SZERKESZTI

Dr POGÁNY JÓZSEF.

KÖNYVE

SWIFT

GULLIVER UTAZÁSAI

FORDITOTTA

KARINTHY FRIGYES

1914

RÉVAI-KIADÁS

_Minden jog fenntartva._

_A cimlap és kötés rajzát Zádor István készitette._




SWIFT

Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el _kell_ az irásai
közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól
szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a
história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos
könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem
belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással,
gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes,
az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektiv
megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy
látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem
mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan
mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és
belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja
– és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.

Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az
emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és
élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De
Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta
szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A
harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok
birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust
naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és
Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv
egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük,
pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre
emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél,
rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész
mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva
minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a
környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca
az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc
és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is,
Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a
századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok
lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is
oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való
birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az
igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse,
hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A
legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a
puszta szigeten, a magányosságben is az emberi társadalom barátja lesz,
Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden
emberi együttélés ellen.

Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült,
természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem
filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcsprédikációkkal teszi, hanem azzal,
hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más
viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körülhizelgő bizantinizmus, a
kormányzás bünei és zsarnokságai olyan bünök, amiket meg tud mutatni a
filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift
hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg,
milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen
elképesztően barbár az emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni,
milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát
toronymagasnyira óriásitja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságura
nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült
pórusaival szerelmeskedés közben. A császár a liliputiaknál csak egy
körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy
döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek
kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a
pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a
táncfigurákban. Egy kifeszitett zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas
katonákat, véres, évtizedes háborukat vivnak azért, hogy melyik végén
kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a
cipősarok magasságának külömbsége.

De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei
sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az
állam büneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok,
kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja
meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a
nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csufolja meg,
hanem – és ez az igazi és legmélyebb nagysága – magát az embert, a
meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézvé valaki az
embereket, ugy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos
objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit
hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen
bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága
az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi
mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csufolódni az
emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem
fölemelkedésben, sem csufondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem
mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy
valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy
az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember
hallja a vadember károgását, ahogy a fehérember különállónak, tőle
másnak érzi a szines ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak,
alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, ugy nézi
Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes
emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja
vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csufolója, nem is az emberi
társadalmak szatirikusa. Mind ennél több – magának az emberi nemnek a
szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen,
akkor Swift volt az. Ő nem azt csufolja, ami egyéni, osztály vagy
nemzeti, vagy történelmi előitélet, bornirtság, hanem magának az emberi
fajnak a bornirtságait. Minden más szatirikus speciális bornirtságok
szatirikusa, Swift az univerzális bornirtság kicsufolója. Az ő szemében
nem a sánta vagy pupos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a
csufolni való, nem a selypitő vagy a rosszillatu az utálatos, hanem
magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi
gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja
ugatásnak, magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amig Gulliver
csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát
látja, addig csak az emberi háboruk és királykodások, emberi
haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező
világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az
emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak
és kipusztitásra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem
más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra
jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az
emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel
rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt,
szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem
ismerő, tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensulyozott
társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó,
aljasságtól és hazugságtól tulcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az
ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a _Yehu_, ahogy Swift
megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésü tükör, amit valaha az
emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de
mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri
szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és
gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen „kultur“-yehu,
görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a
nemes paripák szóbaállnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az
ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, ugy akar járni,
ugy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem
tartják mégsem maguk közé méltónak, ujra visszakerül a yehuk
társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta
szigeten akar élni egyedül, mint ujra a mocskos, aljas yehuk között.
Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és
elájul az undortól – megérezte rajtuk az emberszagot.

Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél
jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az
emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása
nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép, csak
egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha
megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba
sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni,
hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az
embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely
ilyen irtózattá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a
sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg
kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő, szurok és lóláb
ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.

*

Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az
emberiség is többször vedlett a szemeláttára. A tizenhetedik és a
tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift számára az emberiséget. Az
az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte
keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális
bőrét. Swift Jonathan 1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában
1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a
király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a
köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban
elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy
aztán 1688-ban, a „dicsőséges“ forradalommal örökre lebukjon. Háromszor
változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és
osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek
állandósága kérésszé lett. Szociális és politikai intézmények háromszor
fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma
csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes
kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán
harcosok. Ma parancsos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos
rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és
szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő
fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta
tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke
és teste, beszéde és ruhája, tekintete és mozdulata háromszor változott
meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belső ember és mi benne a
szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami
változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a
kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor
öltözött át, annyi szerepet játszott a história komédiájában, hogy
kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a
grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik
mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó
középkor irója sohasem juthatott volna el odáig, hogy meglássa, mi van
az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás
maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás
változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez
eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak
társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla, hogy
a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai
Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a
fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a
fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az
ember, az általános emberi absztrakciója.

A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor
emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig
megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert.
Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban a kapitalizmus
urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek
később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a
világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az
„ursprüngliche Akkumulation“ a profit állatjaivá sülyesztette a
burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke
világrajövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még
rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korában végre világra jöhetett a
feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig
minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a
világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a
hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.

A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát,
akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként
lógtak az akasztófákon, emberszeretővé tette, egy uj társadalom, a
szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század
kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi
társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak
bontakozott. Az emberekben még élt a középkor paraszti robusztus ereje,
de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket, megroppant a
renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük.
A feudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a
kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az
Angol Bankot és a „Kapital“ pörölycsapása állapitja meg: „Az idő tájt,
mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a
bankóhamisitók égetését.“ Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és
gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai
röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi
szempontból kitünő megoldást ajánl arra, hogy a szegények gyerekei ne
legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge,
rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket
sütve, kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer
gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret
pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek. Persze az
anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól
szoptassa a gyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő
asztalok számára. Egy gyerekből két tál étel telne ki vendégségek
alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően tápláló étel.
Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen ha a
gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a
házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik
iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban.
Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg
már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.

És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek
igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az
elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az
elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir
népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, – de Swift, ha
gyülölte is az angol urakat, mélységesen megvetette az ir rabszolgákat
is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas
és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy
ir a saját népéről is: „Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre
inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy
annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rabszolga-népnek a tébolyát
és aljasságát, amely közt élek.“

Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir
história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek.
Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: „A
hóditóháboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követték a
vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül
Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru
Németországban, a hugenottaháboruk Franciaországban, az inkvizició
Spanyolországban.“ Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld
sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak
a megtizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol
forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden
hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi
bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és
közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak
Anglia és az ir gyarmat között, de az ir nép elfásult és Macaulay
szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok
nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyeg-actról való vitája
iránt.

Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért,
hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört
tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a „pénz, rang és
gőg“ által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi
reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A
középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége
elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek
nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen
keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével.
Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája
tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt
egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.

_Pogány József._




ELSŐ RÉSZ.  Utazás Liliput-ba.


ELSŐ FEJEZET.

(Szerző bemutatkozik és beszél családjáról. Mi inditotta utnak először?
Hajótörést szenved, uszással menekül, Liliput-tartományban biztonságosan
partravetődik. Elfogják, majd az ország belsejébe hurcolják.)

Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a
harmadik közöttük. Tizennégy évvel Cambridge-be küldött a kollégiomba,
ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából
azonban még arra a kis zsebpénzre se futotta, ami fentartásomhoz
kellett, igy hát beadtak tanoncnak Mr. James Bates-hez, ez kiváló sebész
volt Londonban. Négy évig éltem nála. Atyám néha küldött valami kicsike
pénzt, ebből hajózástant és más matematikai tudományokat tanulmányoztam,
csupa olyan dolgot, amire utazó embernek szüksége lehet, mert szentül
hittem, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a sorsom. Mr. Bates-t ehagyva,
visszautaztam atyámhoz, ahol John nagybátyám s még nehány rokonom
hozzájárulásával négy fontot kaptam, azonkivül azt is megigérték, hogy
évente további harminc fontot juttatnak nekem, ami elég lesz, hogy
Leydenban éldegéljek. Két évig s hét hónapig tanultam ott az orvosi
fakultáson, tudván, hogy hosszu utakon mindig szükség van orvosra.

Kevéssel azután, hogy Leydenből visszatértem, jó mesterem Mr. Bates
ajánlatára felvettek seborvosnak a „Fecske“ nevü hajó fedélzetére Pannel
Ábrahám parancsnok mellé. Három és fél évet időztem e hajón, egy-két
utat tettem, Levantéba, egyebüvé. Visszatérve elhatároztam, hogy
megtelepszem Londonban, amire jó mesterem, Mr. Bates is biztatott,
nehány előnyös ajánlattal könnyitve sorsomon. A régi Zsidó-utcában
kivettem egy kis lakást, majd, hogy a legényéletemet meguntam, elvettem
Burton Mary kisasszonyt, Mr. Edmund Burton harisnyakereskedő második
leányát, aki a Newgate streeten lakott. Négyszáz font hozományt kaptam.

Sajnos, két évvel ezután meghalt jó mesterem, Bates, s nekem kevés
barátom lévén, jövedelmem kezdett megcsappanni, lelkiismeretem pedig nem
engedte meg, hogy társaim módjára gonosz praktikákkal kisértsem növelni.
Éppen azért, miután feleségemmel és nehány ismerősömmel alaposan
megbeszéltük a dolgot, elhatároztam, hogy ujból tengerre szállok.
Egymásután két hajón voltam seborvos és több utat tettem hat év
leforgása alatt. Voltam Előindiában és Hátsóindiában, némileg
felnöveltem vagyonkámat. Szabad óráimban a legjobb szerzőket olvastam,
régieket, ujakat vegyest. Könyvekkel mindig el voltam látva, szép
számban. Ha valahol partraszálltunk, a nép erkölcseit és szokásait
tanulmányoztam és megtanultam nylvüket. Ez utóbbihoz, kitünő
emlékezőtehetségem lévén, különös kedvet éreztem.

Utolsó utam nem sült el szerencsésen, ki is fáradtam volt a vizen s
elhatároztam, hogy most már otthon maradok, nőm és családom körében. A
régi Zsidó-negyedből Fetter-Lane-be költözködtem, innen Wapping-ba,
reméltem, hogy a tengerészek közt munkához jutok – de számitásom nem
vált be. Három évi várakozás után William Prichard kapitány, az Antilop
tulajdonosa, ki a déli vizekre volt indulóban, előnyös ajánlatot tett
nekem és én elfogadtam. 1699. május negyedikén Bristolból futott ki
hajónk. Utunk igen kellemes volt.

Nem akarom az olvasót kalandjaink részletezésével untatni – annyit
jegyzek csak fel, hogy Hátsóindiához közel heves szél ragadott el
bennünket és Van Diemen földje felé sodort. A mérésnél kitünt, hogy a
déli szélesség 30°2′-én vagyunk. Tizenkét emberünk a tulfeszitett
munkába, s elégtelen táplálék következtében, meghalt, a legénység többi
része is teljesen kimerült. November ötödikén – e vidéken a nyár kezdete
ez a dátum – igen borus idő volt. A matrózok félcsomónyi távolságban
sziklát jeleztek, de a szél oly erős volt, hogy már nem tudtuk
kikerülni. Egyenesen rámentünk s hajónk kettéhasadt abban a pillanatban.
Hatodmagammal csónakot bocsátottunk a vizre és megkisértettük, hogy a
sziklát kikerüljük. Számitásom szerint mintegy három mértföldet
evezhettünk, ekkor végleg kifáradtunk. A hullámokra biztuk magunkat.
Félóra mulva heves északi szél felboritotta a csónakot. Hogy társaimal
mi történt, nem tudom. Azt kell hinnem, hogy egytől-egyig elvesztek,
azok is, akik a sziklára kerültek, vagy a hajóroncson maradtak. Uszni
kezdtem: ár és hullámverés ragadott magával. Gyakran tapogatóztam
lábaimmal, de nem értem feneket – már éppen elhagyott volt minden erőm s
ugy tünt, hogy elmerülök, midőn hirtelen lábam szilárd talajt ért;
egyidejüleg a vihar is csillapult. Ez a part, melyre sorsom vetett, oly
lejtős volt azonban, hogy csaknem egy mértföldet tocsogtam a vizben, mig
szárazat értem, ami, ugy tudom este nyolc óratájt lehetett. Még egy
félmértföldnyi utat gyalogoltam most, de nem láttam semmi lakhelyet és
nem találkoztam senkivel, oly fáradt és gyenge voltam, hogy talán nem is
vettem volna észre. Kimerülten lihegtem, a levegő forró volt és az a
pohár brandy is dolgozni kezdett, amit még a hajón ittam. Szóval nagy
kedvet éreztem, hogy elaludjak. Lefeküdtem a fübe, mely csodálatosan
gyengéd és rövidszáru volt és elaludtam, azt hiszem, soha még ilyen
mélyen. Világos nappal volt, mire felébredtem. Fel akartam kelni, de
kiderült, hogy képtelen vagyok mozdulni – karjaimat és lábaimat
kétoldalt a földhöz erősitették – hosszu és sörü hajam is le volt kötve.
Testemen, vállamtól egészen sarkamig, számos vékony kötelék huzódott.
Csak fölfelé nézhettem; a nap hevesen sütni kezdett, fénye máris
türhetetlenné vált. Valami zavart zajt hallottam, de helyzetemet
tekintve, nem láthattam egyebet a a kék égnél. Kis idő mulva valami élő
dolgot éreztem ballábamon, mely lassan mozgott előre és mellemhez
közeledett, csaknem államig ért már, mikor lesütve szemem, amennyire
csak birtam, piciny emberi lényt pillantottam meg, mely alig volt hat
hüvelyk magas. Kezében ijj és nyil, hátán tegez. Ugyanazon időben
legalább negyven társát éreztem, amint az elsőt követik. Meglepetésem
példátlan volt: oly hangosan kezdtem orditani, hogy mindnyájan ijedten
megfutottak, mint később megtudtam; ez alkalomból néhányan meg is
ütötték magukat, amint siettükben kétoldalt leugráltak rólam. De
csakhamar visszatértek megint, és az egyik, aki annyira merészkedett,
hogy megláthatta arcomat, két kezét bámulva csapta a levegőbe és éles,
de tiszta hangon e szavakat kiáltotta: _Hekinah degul_. Társai többször
ismételték e szavakat, melyeknek értelmét akkor még nem fogtam fel.
Helyzetem, amint az olvasó elképzelheti, igen kényelmetlen volt. Végre
azonban, hosszas vergődés után szerencsésen elszakitottam a köteléket és
kihuztam a cövekeket, melyekhez ballábam erősitve volt – mert cövekekhez
kötöttek – majd egy heves rántással, mely jelentékeny fájdalommal járt,
meglazitottam a hajamat letartó köteléket, ugy, hogy fejemet két
hüvelyknyire elfordithattam. De a kis teremtések ujból elfutottak,
mielőtt egyet is megfoghattam volna – mire éles hangon, hangos
kiáltozásban törtek ki – majd az egyik igy kiáltott: _tolgo phonac_.
Ugyanabban a percben legalább száz nyil hegye érte balkezemet, mint
megannyi finom varrótü. Egy második vezényszóra testemre és arcomra
irányultak az ijjak. Ez utóbbit eltakartam balkezemmel. Mikor ennek a
nyilzápornak vége volt, fájdalmamban felnyögtem s ujból megkiséreltem
eltépni kötelékeim. Erre ujabb sortüz következett, még hevesebb, mint a
megelőző. Néhány bátrabb legény dárdáját próbálta oldalamba döfni,
szerencsémre bőrzubbony volt rajtam, amin a vékony rudak nem hatolhattak
át. Ugy véltem, legjobb, ha szép csendbe fekszem. Az volt a tervem, hogy
igy maradok estig, amikor is, balkezem szabadon lévén, könnyen
letéphetem kötelékeim. A mi a benszülötteket illeti, azokkal majd csak
elbánok, ha mégakkora hadsereget küldenek is ellenem, ha csak ekkorák,
mint az, akit láttam. De sorsom másként rendelte. A kis népség, látván,
hogy megnyugodtam, abbanhagyta a nyilazást. A növekedő zaj tudatta
velem, hogy egyre többen vannak. Bal fülemtől mintegy három lábnyira
állandó kopogást hallottam, egy egész órán át, midőn odafordultam,
amennyire a kötelékek és cövekek engedték, másfélláb magas emelvényt
pillantottam meg, melynek tetejében négy vagy öt benszülött fért el,
akik létrákon jutottak fel. Ez emelvényről egyikük, aki tekintélyes
személynek tünt, hosszu beszédet intézett hozzám, melyből egyetlen szót
sem értettem. Meg kell jegyeznem, hogy mielőtt belefogott volna,
háromszor igy kiáltott: _Langro dehul san_. E szavak értelmét később
tudtam meg.

Erre mintegy ötven benszülött nekemesett, elvágták a kötelékeket, melyek
fejem leszögezték, ugy, hogy most oldalt fordulhattam és szemlélhettem
azt a személyt, aki beszélt hozzám, szavait taglejtésekkel kisérve.
Középkoru férfinak látszott, magasabb volt, mint az a másik három, aki
kiséretét alkotta. Ezek egyike, apród módjára, uszályát tartotta, valami
kevéssel lehetett nagyobb, mint a középső ujjam. A másik kettő, mint
kivehettem, kétoldalt foglalt helyet. A beszélő férfi minden tekintetben
a gyakorlott szónok eszközeivel élt; hangjából hol fenyegetőzést, hol
igérgetést, hol könyörgést, hol szelidséget vehettem ki. Kevés szóval
válaszoltam, de a legalázatosabb hangon, balkezem és szemeimet az égre
emeltem, mintegy tanuként idézve a napot. Tekintve, hogy emellett
halálosan éhes voltam, nem állhattam meg, hogy parancsoló étvágyam
közöljem velük (talán a tisztelet rovására) egyik ujjamat ismételten
szájamhoz emelve. A _hurgó_ (igy hivták a szónokot, mint később
megtudtam) azonnal megértette mozdulatom. Leszállt az emelvényről és
parancsot adott, hogy támasszanak létrákat oldalamhoz. E létrákon
mintegy száz benszülött futott fel rám, szájamig szöktek és ételekkel
megrakott kosarakat hoztak. Mindez a király akaratára történt, rögtön
azután, hogy tudomásul vette vágyamat. Többféle állat husát
különböztettem meg, de csak látásból, izéről nem. Voltak itt lapockák,
combok, szegycsontok, ürü-hus formájuak és jól lehettek elkészitve, de
akkora volt minden, mint egy pacsirta-szárnya. Két-három koncot ettem
egy harapásra, hozzá három cipó kenyeret, ezek meg akkorák voltak, mint
egy-egy puskagolyó. A kis emberkék mindent megtettek, hogy éhségem
csillapitsák, közben a csodálkozás és bámulat kitöréseit hallottam,
annyira meglepte őket étvágyam és terjedelmem. Ezekután jelekkel
tudattam, hogy szomjas vagyok. Most már tudták, hogy valami kis adagról
nálam nem lehet szó; de igen értelmes népség volt ez, ügyesen
hengergettek egy nagy hordót, kezemre guritották és beverték a fenekét.
Egyetlen kortyra kiittam, ami nem volt nagy dolog, félpint lehetett az
egész és ize a gyenge burgundiéhoz hasonlitott, de finomabb volt.
További hordó következett, melynek tartalmát az első után küldtem s
jeleztem, hogy még szeretnék: de már nem volt több. Miután e csodákat
végrehajtottam, örömkiáltásokban törtek ki, körbetáncoltak és többször
hallottam, amint a „_Hekinah degul_“ szavakat harsogják. Jelt adtak,
hogy dobjam le a hordókat, de előbb hangos kiáltásokkal figyelmeztették
az alant állókat, hogy félre az utból. _Borah mevolah_, ezt kiabálták,
majd mikor a hordókat ledobáltam, megint: _Hekinah degul_. Bevallom,
csaknem kisértésbe jöttem, hogy negyven vagy ötven kis legényt hirtelen
elkapva, amint mellemen járkáltak fel és alá, odaverjek a földhöz. De a
nyilacskák emléke, meg annak megfontolása, hogy ez még nem a
legveszedelmesebb fegyverük hihetőleg, meg aztán előbbi igéretem és
alázatos hangom felidézése csakhamar lecsillapitották ezt az ösztönt.
Különben is, most már ugy kellett tekintenem magam, mint akit a
vendégszeretet törvényei kötnek; hisz ez a kis népség igazán nagylelküen
és bőkezüen bánt velem. Magamban mindazonáltal nem keveset csudálkoztam
e piciny halandók vakmerőségén, hogy ilyen félelmetlenül és bátran
járkálnak testemen, mig egyik kezem szabadon van anélkül, hogy
megremegnének ilyen csudás lény látására, amilyennek én kellettem,
feltünjek szemökben. Egy idő mulva, mikor látták, hogy már jóllaktam,
egy magasrangu személy jelent meg, a császári felség kiküldetésében.
Őexellenciája jobblábom bokáján szállt fel, arcomig jött előre, mintegy
tizenkét főből álló tetőrségével. Felmutatta nekem a királyi jelvényt s
mintegy tiz percig beszélt, harag nélkül, de igen határozottan, gyakran
előre bökve kezével, mint megtudtam, a főváros irányában, mely
félmértföldnyire volt innen. Megértettem, hogy őfelsége kivánságára oda
kell szállitaniok. Kevés szóval feleltem, szabadonlévő kezemet a
másikhoz illesztve (közben vigyáztam, hogy meg ne üssem véletlenül
őexellenciáját, vagy a kiséretét) majd fejemre és testemre mutatva,
jeleztem, hogy szeretném szabadságomat visszakapni – de eredménytelenül.
Ugy látszik, elég jól megértett, mert tagadólag rázta a fejét és
mutatta, hogy el kell szállitaniok és hogy fogoly vagyok. Más
mozdulatokkal viszont azt adta értésemre, hogy kapok elég enni- és
innivalót és hogy jó bánásmódban lesz részem. Ezekután még egy
kisérletet tettem, hogy letépjem kötelékeim, de rögtön megindult a
nyilzápor, arcomon és kezemen apró, kellemetlen szurások, mire, látva,
hogy elleneim száma egyre növekszik, jelt adtam, hogy megadom magam.
Erre a _hurgó_ és kisérete visszavonult, de udvarias modorban bucsuztak
elébb. Néhány perc mulva üdvrivalgás tört ki köröttem, többször
hallottam e szót: _Peplom selan_. Éreztem, hogy lazitják meg kötelékeim
oly mértékben, hogy jobboldalamra fordulhattam és kiürithettem
hólyagomat. Nagy megkönnyebbülésemre szolgált, de a kis nép csudálkozása
nem ismert határt. Mihelyt mozdulatomon észrevették, mit akarok,
kétoldalt szétálltak és utat hagytak a zuhatagnak, mely oly hevesen és
ellenállhatatlanul áradt belőlem. Ezután bebalzsamozták arcomat és
kezemet valami kenőcscsel, aminek igen jó szaga volt. Az a kenőcs néhány
perc alatt elmulasztotta a nyilak kellemetlen csipését. Ezekután
elálmosodtam és elaludtam. Nyolc órát alhattam, mintahogy később
értésemre adták. Nem csoda, mert az orvosok, a császár kivánságára,
altatószert kevertek volt a borba.

Ugy látszik, megérkezésem után kevéssel felfedeztek, amint a földön
aludtam, futárt menesztettek a császárhoz, aki tanácsot hivott össze és
parancsot adott, hogy kötözzenek meg, lássanak el étellel-itallal és
csináljanak valami szerkezetet, amivel a városba szállithatnak.

Ez a határozat talán vakmerőnek és veszedelmesnek tünik, és azt hiszem,
hasonló alkalommal Európa kevés fejedelme járna el hasonlóképpen. De
ahogy később utánagondoltam, nagyon bölcsnek láttam ezt az intézkedést.
Mert tegyük fel, hogy megkisérlették volna azonnal megölni engem
nyilakkal és dárdákkal – nagyon valószinü, hogy az első döfésre
felriadtam volna – a düh valószinüleg elég erőt ad, hogy széttépjem
kötelékeim és akkor kegyetlenül összetapostam vala a védtelen
társaságot.

Ez a nép igen fejlett és jártas a matematikai tudományokban, főleg a
mekanikában. Fejedelmük a tudományok barátja és pártfogója. Többféle
szerkezetük van, kerekekkel és emelőkkel, amik nagy fák és terhek
szállitására szolgálnak. Legnagyobb hadihajóikat, melyek között négy láb
hosszuak is vannak, az erdők közelében épitik, ahol a nagy szálfák
teremnek, ezeket aztán ilyen alkalmatosságon leviszik a tengerpartra,
néha háromszáz, négyszáz méternyire. Ötszáz ács és épitész azonnal
munkába fogott, hogy előkészitsék a legnagyobb szállitószerkezetet. Nagy
fakeret volt ez, három hüvelyknyire emelve a föld fölé, hosszában hét
láb, széltében négy. Az egész huszonkét kereken forgott. Velem
párhuzamosan helyezték el. De a legnagyobb nehézség már most abban
állott, hogyan emelnek rá erre a szerkezetre. Nyolcvan rudat emeltek,
lábnyi magas mindegyik, erős kötelekből horgokat csináltak, ezeket
nyakamra, kezemre, lábamra akasztották. Kilencszáz erős ember huzta
aztán e köteleket, csigákon – három óra kellett hozzá, hogy ráemeljenek
a szekérre és odakössenek. Mindezt csak elbeszélés után tudtam meg.
Közben, mig ezek történtek, én mélyen aludtam, az italomba kevert
altatószer hatása alatt. Most a császár méneséből ötszáz erős ló állt
elő, négy hüvelykes állatok; ezek szállitottak be a fővárosba, mely mint
emlitettem, félmértföldnyire volt innen.

Négy órával azután, hogy utrakeltünk, különös, mondhatnám nevetséges
eset riasztott fel álmomból. Egy percre megállt a szekér, valamit ki
kellett igazitani. Ez alkalmat felhasználva három vagy négy fiatal
benszülött kiváncsiságból felmászott az arcomra, szerették volna látni,
hogy nézek ki, mikor alszom. Ezek egyike, gárdatiszt, fegyverének éles
végét egyik orrlikamba dugta és ugy csiklandozott, mint holmi
szalmaszál, tüsszentenem kellett, mire visszahuzódtak. Csak három hét
mulva tudtam meg, mi volt az oka, hogy felriadtam. A nap többi részében
nagy utat tettünk, éjszakára ötszáz embert helyeztek el kétoldalt,
fáklyákkal és nyilakkal, készen arra, hogy lőjjenek, mihelyt
megmozdulok. Másnap reggel, hajnalban, folytattuk utunkat, délben
kétszáz méternyire jutottunk, a város falai elé. A császár, egész
udvarával, elénk jött, de a főurak semmiképpen nem engedték meg
őfelségének, hogy felmásszon testemre és személyét veszélyeztesse.

A téren, ahol szekerünk megállt, öreg templom meredt fel, állitólag a
császárság legmagasabb épülete. Néhány évvel előbb természetellenes
gyilkosság szenyezte be. A nép jámborsága ugy tekintette, mint
megszentségtelenitett hajlékot, azért közhasználatnak adták át, minden
diszét és berendezését kiüritették. Ugy döntöttek, hogy ebben az
épületben szállásolnak el. Az északra nyiló kapu négy láb magas volt és
csaknem két láb széles, könnyen átmászhattam rajta. A kapu mindkét
oldalán keskeny ablak volt, hat hüvelyknyire a föld felett, a
baloldalába a király kovácsa horgonyt és tizenegy láncot helyezett el;
mindegyik oly vastag, mint az európai hölgyek óralánca és a láncokat
harminchat kulcscsal bokámhoz erősitették. A templomon tul, az országut
szélén, mintegy husz lábnyira, öt láb magas torony emelkedett. Ezt
mászta meg a császár, hogy láthasson engem. Én magam nem láttam az
udvart, csak beszélték nekem. Kiszámitották, hogy mintegy százezernyi
tömeg vonult ki a városból, megtekintésemre; ezek közül legalább tizezer
őreimmel dacolva megmászta testemet, a létrák fokán. Csakhamar azonban
halálbüntetés terhe alatt eltiltották ezt a mulatságot. Mikor kiderült,
hogy a láncokat nem tudom eltépni, kötelékeimet elvágták, végre
felállhattam, de szomoru és kétségbeesett voltam tovább is. A nép
csudálkozása határtalan volt, amint igy járkálni kezdtem. A láncok
mintegy harmadfél méter hosszuak lévén, annyi mozgást se tehettem,
amennyivel félkörben fel és alá járhat az ember, csak éppen arra voltak
elegendők, hogy letérdelve bemászhattam a templom kapuján és egész
hosszában végig heveredhettem.


MÁSODIK FEJEZET.

(Liliput császára a főnemesség kiséretében meglátogatja szerzőt. A
császár személye és öltözéke. Tudósokat megbiznak, hogy szerzőt tanitsák
ki a nép nyelvén szólani. Szelid modorával kegyes hangulatot idéz fel.
Zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyait elveszik.)

Mihelyt talpamra állhattam, első dolgom volt körülnézni. Be kell
vallanom, soha ilyen mulatságos látványban nem volt részem. A vidék nagy
kertnek tünt, amint egy pillantással áttekintettem, a földek, keresztben
negyven láb szélességben, mint megannyi virágágy. A legmagasabb fa,
ahogy kivehettem, hét lábat ért el. Balkézfelől a torony: olyan volt,
mint a betlehemes gyerekek kis szinháza.

Néhány órája bizonyos természetes szükségletek kinoztak hevesen – nem
csoda, hiszen két napja nem volt alkalmam könnyiteni magamon. A kérdés
sürgős volt, de resteltem magam. Végre mégis bemásztam házamba,
becsuktam az ajtót és amennyire láncomtól lehetett, megszabaditottam
testem a kényelmetlen tehertől. De ez első és utolsó ilyen tisztátalan
cselekedetem volt – remélnem kell, hogy a szives olvasó megbocsát nekem
érte, ha elfogulatlanul s részrehajlás nélkül megfontolja helyzetemet és
kétségbeesésemet. E naptól fogva rendes szokásommá vált, felkelés után
szükségletemet a szabad ég alatt elintézni, amennyire láncomtól tellett;
a kellemetlen hulladékot aztán, mielőtt még a város felébredt volna,
kerekes targoncán elszállították; erre két szolga ügyelt. Nem időztem
volna oly hosszasan e tárgy körül, mely első percben kevéssé fontosnak
tünik, de felhasználtam az alkalmat, hogy az olvasó figyelmét felhivjam
tisztasági ösztönömre, melynek létezését rosszakaróim, egy és más
alkalommal, kétségbevonták.

E kis kaland után kijöttem odumból friss levegőt szivni. A császár akkor
már leszállt volt a toronyból és most lóháton közeledett, amit csaknem
drágán fizetett meg, az állat megriadt a szokatlan látványtól, hogy egy
hegy járkálni és mozogni kezd, megtorpant és hátsó lábaira emelkedett,
de a császár, aki nagyszerü lovas, nyergében maradt, mig testőrei
odafutottak, megragadták a zablyát és őfelsége leszállt a nyeregből.
Ezután nagy álmélkodással vizsgált meg tetőtől-talpig, vigyázva, hogy
láncom körzetébe ne lépjen. Parancsot adott szakácsainak és a
csaposoknak, gondoskodjanak ételről és italról; kerekes targoncákon
hoztak mindent közelembe, mig elérhettem. Kezembe vettem e targoncákat
és ugy üritém ki – husz ételes-targonca volt és tiz italos – az
ételekkel néhány harapásra végeztem, az italokat, melyek agyagedényekben
illatoztak, összeöntöttem és egyszerre ittam ki. A császárnő és a kis
hercegek, mindkét nemben, székeken üldögéltek körben, csekély távolban.
Mikor a ló megbokrosodott, egy pillanatra felugrottak és odafutottak
urukhoz.

A császár magas, vállas férfi: körömnyivel nagyobb egész udvaránál, már
ez tiszteletet kell hogy gerjesszen a szemlélőben. Vonásai erősek,
férfiasak, ívelt orr, osztrák ajak; arcbőre zöldesbarna, tartása
egyenes. Alakja és testrészei szépen tagoltak, mozdulatai előkelőek és
méltóságosak. Akkor, mikor én láttam, tul volt már első tavaszán –
huszonnyolc évet élt volt; hetet dicsőségteljes uralkodásban. Hogy
jobban láthassam, oldalamra feküdtem, ugy, hogy arcom szembekerült az
övével – mintegy három méternyire állt tőlem – azóta persze sokszor a
kezemben tartottam őfelségét és igy leirásom megbizható. Ruhája egyszerü
és tiszta, az európai és ázsiai divatok sajátságos keveréke. Fején
könnyü aranysisakot hordott, melyet drágakövek és egy nagy kócsag
diszitett. Kardját kezében tartotta, mintegy védekezve, az esetre, ha
mégis eltépném láncom, csaknem három hüvelyk hosszu kard volt, hüvelye
és markolata gyémánttal tüzdelt arany. Hangja éles, metsző – de tiszta
és tagolt – tisztán kivehettem egyes szavait, állva is. A hölgyek és az
udvaroncok pompázatos ruhákban tündököltek; az a hely, ahol
összegyülekeztek, oly tarkának és szinesnek tünt, mint holmi női
szoknya, arany és ezüst himzésekben dus, amit a földön szétteregettek. A
császári felség több izben megszólitott és én feleltem – de,
természetesen, nem értettük egymást. Papok és törvénytudók is voltak
ott, ezek is elővettek és én mindazon nyelven beszéltem hozzájuk, amin
csak gügyögni tudtam – dánul, latinul, franciául, spanyolul, olaszul –
hiába. Két óra mulva az udvar visszavonult. Engem erős őrség fedezetére
biztak, mert a csőcselék orditozva és szemtelen kiváncsisággal
tolakodott felém; voltak pimaszok köztük, akik nyilakkal lődöztek rám,
amint házam kapuja alatt feküdtem, egyik csaknem balszememet találta. De
a parancsnok ezek közül hatot elfogatott és a legmegfelelőbb büntetésnek
találta, ha egyszerüen kezeimhez szolgáltatja a hencegőket – a katonák
azonnal végre is hajtották a parancsot. Dárdahegyekkel belökdösték a hat
legényt abba a körbe, melynek kerületét elérhettem. Jobb kezemmel
összefogdostam mind a hatot, ötöt betettem a zsebembe, a hatodikat magam
elé tartottam és ugy tettem, mintha elevenen meg akarnám enni. A szegény
kis ember borzalmasan üvöltött – még a parancsnok és a tisztek is
zavarba jöttek, látván, hogy előszedem zsebkésemet – de csakhamar
megnyugtattam őket. Szeliden néztem szét, a késsel elvágtam a vékony
madzagokat, melyekkel megkötözték, gyengéden letettem a földre és a kis
ember elfutott. Igy bántam a többi öttel is, egyenkint szedtem ki
szegénykéket zsebemből és észrevettem, hogy a katonák és a nép el voltak
ragadtatva irgalmasságom jeleitől. Ez az eset nagyban növelte
tekintélyemet az udvarnál.

Estefelé némi nehézségek árán behuzódtam hajlékomba és lefeküdtem a
földre. Tizennégy napig földön háltam, ez idő folyamán a császár
parancsára fekvőhelyet készitettek nekem. Hatszáz ágyat hoztak szekéren,
százötvenet hosszában helyeztek el, négyesével összevarrva, – ez volt a
derékalj – ugyanilyen módon paplant, vánkost és lepedőt is kaptam,
mindez elég türhető fekhely volt olyan ember számára, ki, mint én,
nélkülözésekhez edzette magát.

Abban a percben, amint megérkezésem hire a császárságban elterjedt: a
gazdagok, kiváncsiak és léhütők egész hadserege zarándokolt a fővárosba,
hogy megtekintsen. Sok falu egészen kiürült, kezdték elhanyagolni a
gazdaságot és földmivelést, mig aztán a császári felség néhány kemény
rendelettel és proklamációval helyre nem állitotta a rendet. Elrendelte,
hogy mindazok, akik már megtekintettek, térjenek azonnal haza és udvari
engedély nélkül ötven méternyire ne közeledjenek többé házamhoz. Ez
intézkedéssel az udvari titkárok szép mellékkeresetre tettek szert.

Közben őfelsége több tanácsülést hivott egybe, megbeszélni, mitévők
legyenek velem. Később egy jó barátom, magas állásu udvari hivatalnok,
elbeszélte nekem, hogy az udvart alaposan zavarba hozta ez a nehéz eset.
Féltek, hogy kiszabaditom magam, attól is tartottak, hogy élelmezésem
tulsokba kerül és általános inséget idézhet elő. Egyszer-kétszer az is
szóba jött, hogy éhen kellene veszejteni engem, vagy mérgezett nyilakkal
megsebesiteni arcom és kezeim, ami hamar végezne velem, de aztán
meggondolták, hogy ekkora hulla büze döghalált okozhatna az egész
országban. A tanácskozások folyamán csapattisztek, akik a tanácsterem
ajtajánál álltak, bebocsáttatást kértek és beszámoltak már emlitett
magatartásomról, ahogy a hat bünössel bántam, ez az elbeszélés oly
kedvezően hangolta irányomban őfelségét, hogy azonnal császári
rendeletet küldetett szét, mely szerint mindama falvak, melyek
kilencszáz méternyi kerületben környezik a fővárost, reggelenkint hat
ökröt, negyven juhot s más élelmiszereket tartoznak szolgáltatni
eltartásomhoz, ehhez megfelelő mennyiségü kenyér, bor és egyéb ital jár.
Őfelsége e termékeket utalványokkal fizette, melyeket a kincstár terhére
iratott, – ez a fejedelem ugyanis főleg uradalmainak jövedelméből tartja
fenn udvarát – adót csak nagyon ritkán, rendkivüli esetekben, vet ki
népére. Ezzel szemben, ha háborut viselt, a katonák saját költségükre
vesznek részt a hadmüveletekben.

Szolgálattételre hatszáz embert osztottak mellém. Ezek megfelelő zsoldot
kaptak és kényelmes sátrat rendezhettek be hajlékom ajtaja mellett.
Nemkülönben háromszáz szabót biztak meg, hogy tisztességes ruhát
szabjanak, számomra, az ország divatja szerint valót. A császár hat
legkitünőbb tanárját pedig kirendelték, hogy az ország nyelvére
oktassanak. Még arra is volt gondjuk, hogy a császár és a főemberek
lovai gyakran előttem gyakorlatozzanak: ezzel hozzászokjanak
jelenlétemhez. Mindezeket a rendeleteket pontosan végrehajtották. Három
hét alatt szép előmenetelt tanusitottam a nyelvtanulásban, őfelsége ez
idő alatt gyakran megtisztelt látogatásával és nagy érdeklődéssel
figyelte a tanitást. Nemsokára rövid társalgások indultak meg. Az első
szavak, amiket megtanultam, abbeli vágyamat fejezték ki, hogy őfelsége
adja vissza kegyesen szabadságomat. Ezt naponta, térdenállva,
megismételtem előtte. Válasza, ahogy kivehettem, annyiból állott, hogy
ez idő kérdése, hogy tanácsosaival kell beszélnie erről és előbb _lumos
kelmin pesso desmar lon emposo_ – vagyis, hogy előbb esküt kell tennem
az ország törvényeire. De viszont ezt az időt nyugodtan kivárhatom, ők
barátságosan bánnak velem és javamat akarják. S hogy tanácsolja,
„nyugodt és türelmes modorommal szerezzem meg az ő és alattvalói
becsülését“. Ama kivánságát fejezte ki: „ne vegyem rossz néven, ha
néhány derék tisztjét megbizza, kutassák ki a zsebeimet, mert nyilván
fegyvereket hordok magamnál, amik, feltéve hogy arányban állanak
csodaszerü termetemmel, veszedelmes jószágok lehetnek.“ Én feleltem:
„Felséged nyugodjék meg és legyen kivánsága szerint, hajlandó vagyok
kiforditani zsebeimet jelenlétében.“ Ezt félig szavakban, félig jelekben
adtam tudtára. De ő azt felelte, hogy: „az ország törvényei szerint e
kutatást két tiszt kell hogy végezze, hogy érzése szerint ez az én
beleegyezésem nélkül nem történhetik meg, s hogy becsületességemben és
jóságomban annyira megbizik, miszerint nyugodtan (és szószerint)
kezeimre bizza három embere életét és hogy bármit kobozzanak el tőlem,
minden tárgyat visszakapok, abban a percben, mikor el óhajtom hagyni
országukat, vagy kifizetik azt az összeget, melyet a tárgyak értékéül
megállapitok.“ Én tehát tenyeremre emeltem a két tisztet, először
zubbonyom zsebébe, aztán a többi zsebbe sülyesztettem őket, csak
nadrágom két kis rekeszét, meg egy titkos zsebet hagytam ki, ezekben
apró, csak nekem szükséges tárgyak voltak, melyek őket nem
érdekelhették. Egyik ilyen rekeszben ezüstórám volt, a másikban néhány
arany, erszénybe kötve. A két tiszt tentát, tollat és papirt szedett
elő; rendes leltárt vettek fel, később megkértek, ülnék le velük, hogy
őfelségének felolvashassák. Ezt a leltárt később leforditottam magamnak,
ugy, hogy a következőkben szórul-szóra adhatom:

_Leltár:_

A nagy Emberhegy jobb kabátzsebében (igy forditottam a _quinbus
flestrin_ szavakat) tüzetes kutatás után csak egy nagy darab durva
szövetet találtunk, őfelsége állami tanácstermébe elég volna szőnyegnek.
A baloldali zsebben nagy ezüst dobozt találtunk, fedéllel, mely szintén
ezüstből való, ezt a fedelet nem tudtuk felemelni. Kivánságunkra az
Emberhegy kinyitotta s egyikünk belépve, térdig sülyedt valami porba,
mely arcunkba csapott, mire mind a ketten többször egymásután
kénytelenek voltunk tüsszenteni. A jobboldali mellényzsebben egy köteg
csodálatos, fehér és vékony lemezt találtunk, a lemezeken fekete
figurák, alázatos véleményünk szerint ez valami irás lehet, melynek
egy-egy betüje féltenyér nagyságu. A baloldali mellényzsebben valami
szerkezet volt, ennek oldalából husz hosszu rud áll ki, hasonlóan ahhoz
a keritéshez, mely felséged udvarát környezi: szerény nézetünk szerint
az Emberhegy ezzel fésüli a haját, biztosak nem vagyunk ebben, mert
kérdésekkel ritkán zavartuk az Emberhegyet, tekintve, hogy igen nehezen
érti még szavainkat. Abban a nagy zsebben, mely középruhájának (igy
forditom a _ranfu-lo_ szavakat, melylyel nadrágomat jelezték)
jobboldalán van, embernagyságu üres vaspillért találtunk, ez egy nagyobb
darab szálfához van erősitve, a pillér két oldalán erős vasdarabok,
sajátságos alakzatokba vésve, melyeknek jelentőségét nem ismertük fel. A
baloldali zsebben ugyanilyen szerkezet. A jobboldali kisebb zsebben több
kerek, lapos tárgy fehér és veres fémből, különböző nagyságban, a
fehérek közt olyan nehezek is voltak, hogy ketten se tudtuk felemelni. A
balzsebben két szabálytalanul metszett pillér, a zseb szélén állva nem
tudtuk elérni végüket. Ezek egyike egy darabból látszik lenni, burokkal
ellátva, a másiknak felső végén kerek, fehér tárgy, két fej nagyságban.
Mindkettőben hatalmas acéllemezek; ezt, felszólitásunkra, az Emberhegy
megmutatta, mert feltettük, hogy veszélyes gépezetek. Kivette tokjaikból
és elmondta, hogy az ő országukban az egyikkel szakállt borotválnak, a
másikkal ételt apritanak. Két zseb volt, amibe nem tudtunk behatolni,
ezekről azt állitotta, hogy csak két kis rekesz az, amit középöltönyének
szélébe metszett, ezeket különben hasának kifeszitésével
összeszoritotta. Az egyikből vastag ezüstlánc lógott ki, végén
sajátságos szerkezettel. Felszólitottuk, hogy mutassa meg, mi van a lánc
másik végén; kiderült, hogy félgömb, melynek egyik fele ezüst, másik
fele valami átlátszó fém; az át látszó fémen keresztül sajátságos
figurákat figyelhettünk meg, közben elhelyezve – azt hittük,
hozzányulhatunk, de ujjainkat ez a fényes anyag feltartóztatta. Ezt a
szerkezetet fülünkhöz tartotta, mely a vizi-malmok zakatolásához
hasonló, állandó zajt ütött. Véleményünk szerint vagy valamely
ismeretlen állat lehet ez, vagy valami fetis, amit az Emberhegy imád;
inkább ez utóbbit tartjuk valószinünek, mert (ha jól értettük tökéletlen
szavaiból) olyanfélét mondott, hogy ritkán kezd valamibe, mielőtt e
tárgygyal tanácskozott volna. Orákulumának nevezte s azt mondta,
életének minden eseményét e tárgy kijelöli számára. A baloldali
rekeszből holmi hálót szedett ki, melyet bármely halász felhasználhatna,
de ugy csukódik, mint az erszény és állitása szerint az a rendeltetése
is; több sárga fémtárgyat találtunk benne, melyek, ha valóban aranyból
vannak, mérhetetlen értéket képviselnek.

Felséged parancsának legalázatosabban engedelmeskedve, ekként
szorgalmasan átkutattuk a zsebeket, majd az Emberhegy derekán széles
övet figyeltünk meg, mely nyilván valamely hatalmas állat bőréből
készült. Erről az övről, a baloldalon, öt ember hosszuságnyi kard lóg
le, jobboldalán, táska, két zárkára osztva, mindegyikben kényelmesen
elfér felséged három alattvalója. Egyik zárkában gömbök voltak, igen
nehéz fémből, fejnagyságban, a másikban apró szemek, melyekből ötven
darab is elfért tenyerünkön.

Ez kimeritő leltárunk mindarról, amit az Emberhegy testén találtunk. Az
Emberhegy igen udvariasan bánt velünk és tisztelte felséged akaratát.

Irtuk és lepecsételtük felséged dicsőséges uralkodásának
nyolcvankilencedik hónapjában és negyedik napján.

_Clefrin Frelock, Marsi Frelock._

Miután ezt a leltárt őfelségének felolvasták, szeliden, de határozottan
felszólitott, hogy szolgáltassam ki a felsorolt tárgyakat. Elsősorban
szablyámat kérte, hüvelyestül, minden tartozékkal. Közben három ezred
katona bizonyos távolságban felállt köröttem, ijjak és nyilak
készenlétben, de akkor ezt észre se vettem, mert minden figyelmem
őfelsége kötötte le. Azután felszólitott, huzzam ki a szablyát. A
tengerviztől kissé megrozsdásodott a penge, némelyütt azonban ragyogó
volt még, amint kirántottam, a csapatok a rémület és meglepetés
kiáltásában törtek ki. A nap ugyanis hevesen sütött és amint pengémbe
ütközött, szinte elvakitotta szemeiket, különösen, hogy egyet-kettőt
suhintottam a pengével. Őfelsége kevésbé ijedt meg, mint a hogy vártam
volna, felszólitott, hogy tegyem vissza a kardot hüvelyébe, azután oly
óvatosan, ahogy csak tőlem tellett, le kellett raknom elébe a földre,
hat lábnyira láncom végétől. Aztán az üres vascsöveket kérte,
pisztolyaimat értette ezalatt. Kihuztam zsebemből és amennyire módomban
állt, elmagyaráztam, hogyan kell használni. Most megtöltöttem lőporral –
lőporom ugyanis szárazon maradt a tökéletesen csukódó szelencében
(ilyennel minden okos tengerész ellátja magát). Előbb figyelmeztettem
őfelségét, ne ijedjen meg, azután tüzeltem, a levegőbe. A meglepetés
ezuttal jóval meghaladta az iméntit. Száz meg száz ember elvágódott,
mintha villám csapta volna le őket, maga a császár, bár állva maradt,
percekig nem tudott magához térni. Ezután átszolgáltattam a pisztolyokat
is éppugy, mint kardomat, majd lőporos szelencém és golyóimat,
figyelmeztetve, hogy az előbbit óvja tüztől, mert egyetlen szikrától
meggyullad és palotáját levegőbe röpiti. Átadtam zsebórámat is, amire
őfelsége igen kiváncsi volt; két nagytermetü gárdistát utasitott, hogy
vállukon hozzák el, rudra lógatva – igy viszik Angliában a
söröshordókat, ászokfán. Nagyon meglepte az állandó zaj és a percmutató
mozgása, amit nálam jobban megfigyelhetett – e kis nép mindent
tisztábban lát – megkérdezte irástudóinak véleményét, a válaszok annyira
különbözők és távolesők voltak, hogy az olvasó igazán megbocsát, ha nem
sorolom fel mindegyiket, különben nem is értettem világosan, mit
beszéltek. Elég az hozzá, hogy átadtam ezüst és rézpénzemet, kilenc
aranynyal erszényemet – késemet és beretvámat, fésümet és ezüst
tubákszelencémet, zsebkendőmet és naplómat. Szablyám, pisztolyom és
lőporos dobozom kocsira tették és beszállitották őfelsége raktáraiba, a
többit visszakaptam.

Mint emlitettem, volt egy zsebem, ami kikerülte figyelmüket, ebben
szemüvegemet tartottam, aminek gyenge szemem miatt gyakran szükségét
érzem, egy zsebmesszelátó és más apró kellékek, ezek igazán nem
érdekelhették őfelségét s igy lelkiismeretfurdalás nélkül elrejthettem.
Különben tartottam tőle, hogy elrontják, ha kiadom a kezemből.


HARMADIK FEJEZET.

(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli
nemességet. A liliput-i udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos
feltételek mellett visszakapja szabadságát.)

Szelidségem és jó modorom annyira megnyerte őfelségét, udvarát – a
hadsereget és általában egész népét, hogy remélni kezdtem, nemsokára
visszaadják szabadságomat. Minden módot felhasználva tápláltam ezt a
kedvező hangulatot. Fokról-fokra kevésbé féltek ama veszélyektől,
melyeket képviseltem. Sokszor lefeküdtem és öt-hat kis ember akár a
fejemen táncolhatott – a kis fiuk és kis leányok csakhamar odáig
merészkedtek, hogy bujócskát játsztak a hajamban. Most már kezdtem
egészen jól érteni és beszélni nyelvüket. Egy napon a császárnak ötlete
támadt, hogy megmutatja nekem az ország leghiresebb akrobatáit és
látványos müvészeit; e nemben oly ügyességet és bátorságot tapasztaltam
e kis népnél, amire eddig nem volt példám. Különösen a kötéltáncosok
mulattattak módfelett. Vékony, fehér cérnán szaladgáltak, tizenkét
hüvelyknyire a talaj felett. Az olvasó engedelmével e pontra bővebben
kitérek.

Ezt a mulatságot, a kötéltáncolást, ugyanis azok a személyek üzik,
akiket valami magas hivatalra jelöltek, és kegyben állanak az udvarnál.
Ezeket gyermekkoruktól fogva tanitják e müvészetre, gyakran nem kell
hozzá nemesi rang se, vagy müveltség. Mikor valami nagy állás
üresedésben áll, akár halál, akár kegyvesztés miatt – ez utóbbi gyakori
eset – öt vagy hat e jelöltek közül kérvényt nyujt be az udvarhoz, hogy
engedtessék meg nekik őfelségét és udvarát kötéltánccal mulattatni. Aki
a legmagasabbat tudja ugrani, anélkül, hogy leesnék a kötélről, megkapja
az állást. Igen gyakori eset, hogy a főminisztereknek is be kell
mutatniok ügyességüket, meggyőzni az uralkodót, hogy mozgékonyságukat
még nem vesztették el. A kincstárnok, _Flimnap_, egyedül birt ama
előjoggal, hogy bukfencet vethetett a kifeszitett madzagon, mely nála
legalább egy ujjal magasabb volt, mint bárkié az országban. Láttam őt
egyszer dupla saltoval ugrani legtöbbször egymásután, a vékony kötélről,
amit nálunk _halálugrásnak_ neveznek. _Reldresal_ barátom, a király
személye körüli miniszter, véleményem és részrehajlatlan meggyőződésem
szerint mindjárt második e produkcióban, Flimnap mögött – a többi udvari
ember és államférfi egyformán ügyesek.

Ezt a mulatságot sokszor végzetes baleset zavarja meg – több ilyenről
hallottam, sőt magam is tanuja voltam két-három olyan esetnek, hogy a
jelölt karját-lábát törte. A veszély persze sokkal nagyobb olyankor,
mikor minisztereknek kell bemutatni, mit tudnak! ezek ugyanis folyton
versengenek és abban erőlködve, hogy a többiek közül kiváljanak, annyira
megfeszülnek, hogy alig van köztük egy is, aki ne zuhant volna már le
egyszer, de akár kétszer, meg háromszor is. Elmondták nekem, hogy egy
vagy két évvel ideérkezésem előtt, Flimnap biztosan kitörte volna a
nyakát, ha véletlenül nem fekszik ott a király egyik vánkosa a földön és
nem tompitja az esés erejét.

Vannak más szórakozások, melyeket szintén csak kiváló alkalmakkor, a
császár, császárné és legfőbb miniszterek jelenlétében üznek. A császár
három finom, hathüvelykhosszu ezüst szálat tesz az asztalra – az egyik
vörös, a másik kék, a harmadik zöld. Ezek a fonalak jutalmul szolgálnak
olyanok számára, akiket a király ki akar tüntetni kegyeinek jelével. A
szertartás őfelsége tanácstermében folyik le, ahol a jelöltek
ügyesség-próbán mennek át. Ez a próba egészen másfajta, mint az előbbi –
sokat jártam az uj- és óvilág tartományaiban, de ehhez hasonlót még nem
láttam. Szóval a dolog ugy történik, hogy a császár egy pálcát tart ki a
kezében, vizszintesen – a jelöltek már most közelednek a pálca felé –
néha átugranak rajta, néha alatta bujnak el, aszerint, amint őfelsége
emeli vagy sülyeszti a pálcát. Sokszor ugy játszák ezt, hogy a pálca
egyik végét őfelsége, másik végét a miniszterelnök tartja – de sokszor
maga a miniszterelnök, egyedül. Aki e játékban a legügyesebb és
legtovább birja az ugrálást és bujkálást, azt kitüntetik a kékszinü
ezüst-fonállal – a második legügyesebb kapja a vöröset, a harmadik a
zöldet. Az urak kétszer a hasuk köré csavarva hordják ezt a kitüntetést
– nagyon kevés ur van az udvartartás körül, akik még nélkülöznék.

A hadsereg és a királyi istálló lovai lassankint hozzám szoktak, nem
riadtak meg, egészen lábamig léptettek, ösztökölés nélkül. Voltak
lovasok, akik átugrattak a föld fölé kitartott kezemen – őfelsége egyik
hajtója egyszer, az egyik nagy versenyen, átugratott lábfejemen,
cipőstül – ami igazán szép mutatvány volt. Egy napon nagyon sajátságos
módon volt alkalmam mulattatni őfelségét. Megkértem, hozzasson nekem két
láb magas rudakat. Őfelsége azonnal utasitotta erdészeit, tegyenek
eleget kivánságomnak. Másnap reggel tiz erdész jött, nyolcfogatu
kocsival mindegyik. Fogtam kilenc ilyen pálcát és négyszögben a fölbe
dugdostam, további négy pálcával két láb magasságban összekötöttem az
előbbiek végét, aztán a mereven álló kilenc pálca fölé kifeszitettem a
zsebkendőmet, leszoritva, mint a dob fedelét. A négy vizszintes pálca,
öt hüvelyknyire a zsebkendő fölött, keritette be az egészet, kétoldalt.
Mikor készen voltam, arra kértem őfelségét, hogy legjobb lovai közül
huszonnégyet tehessek rá a megfeszitett zsebkendőre. Őfelsége
beleegyezett; egyenkint megfogtam a felnyergelt lovakat, lovassal
együtt. Alig, hogy zsebkendőt értek, két részre oszlott a kis sereg,
szinlelt rohamokat inditott, tompa nyilakkal lődöztek, kardot rántottak,
támadtak és visszahuzódtak: röviden, a legszebb katonai fegyelem
látványosságát nyujtották őfelségének, aki annyira el volt ragadtatva,
hogy kivánsága szerint több napon egymásután meg kellett ismételnünk a
játékot, sőt egy alkalommal kegyesen részt is vett benne, vezényelt.
Nagy rábeszéléssel még a császárnőt is rávette, engedné meg, hogy
zártszékestül felemeljen őt, a szinpad magasságáig, ahonnan az egész
teret áttekinthette. Szerencsém volt, hogy semmiféle baleset nem zavarta
meg e szórakozásokat csak egyszer történt, hogy egy tüzes mén –
valamelyik kapitányé – patájával dobogva kilukasztotta a zsebkendőmet,
fel is bukott, lovastul együtt, de gyorsan felemeltem mindkettőt és
egyik kezemmel befogva a lukat, másikkal leszállitottam az egész
társaságot. A ló meg is sebesült, a lovasnak semmi baja se történt.
Zsebkendőmet megfoltoztam, amennyire lehetett, de többé nem mentem bele
ilyen veszélyes játékba.

Két-három nappal azelőtt, hogy szabadságomat visszanyertem, éppen efajta
mulatságokkal szórakoztattam az udvart, midőn futár érkezett
őfelségéhez, hirül hozva, hogy egyik alattvalója, azon a helyen, ahol
engem találtak nagy, fekete tárgyat látott a földön. Nagyon különös
alakja van, kerek körzete akkora, mint őfelsége hálószobája, középen oly
magas, mint egy ember. Eleinte azt hitték, hogy élő állat, de nem az,
mert mozdulatlanul feküdt a füvön, néhányan többször körüljárták, fel is
másztak a tetejébe, mely sima és egyenletes, dobogtak rajta és kiderült,
hogy belül üres. Azt hiszik tehát, az Emberhegyhez tartozik, s ha
őfelsége megengedi, öt lóval idevontatják. Én azonnal tudtam, miről van
szó és örültem ennek a hirnek. Ugy látszik, a hajótörés után partot
érve, oly zavarban voltam, hogy megfeledkeztem kalapomról, melyet
zsinórral erősitettem volt fejemhez a vizben, – valahogyan leszakadt
nyilván, én meg azt hittem, a tengerben vesztettem el. Kértem őfelségét,
adna rendeletet, hogy minél előbb idehozzák. Elmagyaráztam természetét
és rendeltetését. Másnap meg is kaptam, de nem valami ragyogó
állapotban, a karimájába két lukat furtak, hogy horgokat akasszanak
bele, a horgok köteleken lógtak, egyenesen a lovak szerszámjához kötve,
igy hurcolták a kalapot fél angol mérföldön keresztül. Hála istenek a
talaj e vidéken egyszintü és igen puha, igy nem ment mégse annyira
tönkre, ahogy vártam.

Két nappal e kaland után a császár, seregének egy részét készenlétbe
helyezve a város különböző pontjain, különös ötletét közölte velem. Azt
kivánta, álljak fel, mint holmi kolosszus és terjeszem szét két lábam,
amennyire csak tudom. _Munt_ tábornokát (kitünő, tapasztalt katona és
nekem jó barátom) felszólitotta, vezetné fel zárt sorokban a csapatokat,
s vonultatná el két lábam között, a gyalogság huszonnégyes, a lovasság
tizenhetes sorokban, dobokkal, zászlókkal, előreszegzett dárdával. Ez a
hadtest háromezer gyalogosból és ezer lovasból állott. Őfelsége
halálbüntetés terhe alatt megparancsolta, hogy a felvonuló katonák
személyem iránt a legnagyobb tiszteletet tanusitsák, ami nem tarthatott
vissza néhány fiatal tisztet, hogy fel ne pislogjanak, amint alattam
elléptetett a sereg és, az igazat megvallva, nadrágom oly rossz
állapotban volt ez időben, hogy az igy feltárult látvány okot
szolgáltathatott a derültségre és csudálkozásra.

Annyi kérvényt és emlékiratot nyujtottam be szabadlábra helyezésem
céljából, hogy őfelsége végre foglalkozni kezdett ezzel a kérdéssel.
Előbb a minisztertanácson emlitette fel, aztán a gyülés elé
terjesztette. Nem ellenezte senki, csak egy _Skyresh Bolgolam_ nevü
tanácsos, aki minden érthető ok nélkül halálos ellenségem volt, de
tiltakozása nem használt, a tanács elhatározta és őfelsége szentesitette
kérésem teljesitését. Ez a Bolgolam az ország tengernagya volt, igen
beavatott férfi, jártas az államügyekben, de mogorva és savanyu
természet. Végre azonban engednie kellett, annyit köthetett csak ki,
hogy ama feltételeket, melyeknek alapján szabadonbocsátanak, ő maga
ellenjegyezhesse. A feltételekről szóló cikket, melyre esküdnöm kellett,
maga Skyresh Bolgolam hozta el, két titkár és több bizalmi férfi
kiséretében. Miután felolvasták nekem, esküt tettem, – előbb saját hazám
módján, másodszor ama szertartások szerint, melyeket az ő törvényeik
előirnak: jobblábamat meg kellett fognom balkezemmel, mig jobbkezem
középső ujja fejem bubjára került, hüvelykem pedig jobbfülem szélére. Az
egész cikket, szóról-szóra leforditottam, abban a reményben, hogy az
olvasót érdekelni fogja e nép sajátos stilusa és kifejező modora, meg az
is, milyen feltételek mellett nyertem vissza szabadságomat. A cikk tehát
igy hangzott:

„_Golbasto Momarem Evlame Gurdilo Shefin Mully Ully Gue_, Liliput
országának legdicsőségesebb fejedelme, a világegyetem öröme és
megfélemlitője, kinek országa ötezer _blustrug_ (tizenkét
négyzetmértföld) terjedelmü s igy a földgömb széléig ér: az uralkodók
uralkodója, nagyobb minden emberfiánál: kinek lába a föld közepéig ér,
feje pedig az eget veri, kinek intésére a föld minden fejedelme térdet
hajt, ki kellemetes, mint a tavasz, bőséges, mint a nyár, gazdag, mint
az ősz és félelmetes, mint a tél. Ő legmagasabb felsége felszólitja az
Emberhegyet, ki mennyei birodalmunk területére ért, tegyen ünnepélyes
esküt a következő feltételekre, melyek alapján szabadságát visszanyeri.

1. Az Emberhegy nem hagyhatja el országunkat, nagy pecsétünkkel
pecsételt engedelmünk nélkül.

2. Külön, sürgős parancs nélkül nem léphet a főváros területére, mely
idő előtt két órával a lakók figyelmeztetendők, hogy ki ne lépjenek
házaikból.

3. Fentnevezett Emberhegy sétáit országutjainkra korlátozva, ne sétáljon
és ne feküdjék le réteinken, földeinken.

4. Az országuton járva a legnagyobb figyelemmel vigyázzon, nehogy
szeretett alattvalóink valamelyikére ráhágjon, lovat, kocsit el ne
taposson, kezébe ne vegyen senkit, aki ebbe előbb bele nem egyezett.

5. Ha egy futár rendkivüli megbizatást kap, az Emberhegy tartozik vinni
őt, zsebében, lovastul együtt, hat napi járóföldön, egyszer egy hónap
alatt. Nevezett küldöncöt épségben visszaszolgáltatni tartozik (ha ugy
kivánjuk) királyi személyünkhöz.

6. Ellenségeinkkel szemben az Emberhegy szövetséget köt velünk, főleg
Blefuscu sziget ellen – minden tőle telhetőt elkövet, hogy hajórajukat,
melyet most épitenek a mi meghóditásunkra, tönkretegye.

7. Fentnevezett Emberhegy szabad óráiban segit munkásainknak, köveket
emel, mellyel a királyi kertet kövezzük és palotát épitünk.

8. Fentnevezett Emberhegy tartozik két hónap alatt körüljárni
birodalmunkat és annak kiterjedéséről nekünk számot adni, megszámolva
lépteit.

Végre, ha ünnepélyes esküt tesz a fentemlitett pontokra, az Emberhegy
részére kiutalunk annyi ételt és italt, amennyi 1724 alattvalónk
táplálékát képezi, királyi személyünk szine elé bármikor járulhat és
kegyeink egyéb jelével kitüntetjük. Kelt _belfaboraci_ palotánkban,
uralkodásunk kilencvenegyedik hónapjának tizenkettedik napján.

Aláirtam e szerződést és letettem az esküt. Mindenki meg volt elégedve
velem, bár voltak, akik nem viselkedtek személyem iránt olyan
tisztelettel, ahogy elvártam volna. Ezt Skyresh Bolgolam tengernagy
rosszakaratának köszönhettem. Ezekután levették láncaimat és szabad
voltam. Az egész szertartást végignézte őfelsége is, személyesen.
Hálámat ugy akartam kifejezni, hogy lábai elé vetettem magam, de ő
felszólitott, álljak fel és több kegyes szó után, melyeket ismételni
szerénységem tiltja, még megjegyezte, reméli, „hogy az országnak hasznos
szolgája leszek s kiérdemlem mindazt a kegyet, melylyel irányomban volt
eddig s lesz a jövőben is.“

Az olvasó bizonyára észrevette, hogy őfelsége a felszabaditó okirat
utolsó passzusában annyi táplálékot utaltatott ki számomra, amennyi 1724
liliput-i alattvalónak elég. Később egyszer megkérdeztem egy udvari
személyt és barátomat, hogy állapithatták meg azt a számot ilyen
pontosan. Ő aztán elmagyarázta, hogy a császári matematikusok megmérték
magasságomat, kvadránssal megállapitották, hogy az arány köztem és
közöttük egy a tizenkettőhöz, már most, testünk hasonlóságából arra
következtettek, hogy a számitás, mely szerint köbtartalmam 1724-szer
akkora, mint az övék, helyes és hogy tehát következésképpen ennyivel
több eledelre lehet szüksége testemnek. Ebből láthatja az olvasó, milyen
képzett és értelmes néppel volt dolgom és hogy uralkodójuk mily helyes
gazdasággal tartotta fenn birodalmát.


NEGYEDIK FEJEZET.

(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és
egy államtitkár között, az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait
a császárnak háboru esetére.)

Szabadságom visszanyerése után legelső kérésem az volt, hogy
megtekinthessem Mildendo-t, a fővárost – őfelsége ebbe szivesen
beleegyezett, de előbb ujfent a lelkemre kötötte, nehogy valamelyik
alattvalójában, vagy a házakban kárt tegyek. A népet falragaszokon
figyelmeztették, hogy meglátogatom a várost. A város fala harmadfél láb
magas és legalább tizenegy hüvelyk széles, ugy, hogy egy szekér
kényelmesen elvonulhat rajta – tiz lábnyi távolságokban erős állványok
támogatják ezt a falat. A nagy nyugati kapu fölött léptem át és óvatosan
mentem végig a főutakon, zubbonyban, nehogy a házak ereszét kabátom
szárnya letördelje. Nagy körültekintéssel sétáltam, nehogy rálépjek
valakire, aki esetleg ott maradt az utcán, bár mindenkit
figyelmeztettek, hogy a saját érdekében, óvakodjék kilépni házából. A
padlásablakok és háztetők persze tele voltak kiváncsiakkal, soha ennyi
embert nem láttam együtt. A város alakja szabályos négyzet, minden
oldala ötszáz láb hosszu. Két nagy ut keresztezi és osztja négy részre,
öt láb szélességben. Az utcák és átjárók, melyekbe nem hatolhattam be,
tizenkét-tizennyolc hüvelyk szélesek csak. Ebben a városrészben
ötszázezer lélek lakik, a házak három és ötemeletesek, sok a bolt és
árucsarnok.

A királyi palota a város közepén áll, ott, ahol a két főut keresztezi
egymást. Két láb magas fal veszi körül, az épülettől tizenkét lábnyi
távolságban. Őfelsége engedelmével átléptem ezt a falat, s elég helyem
lévén még az épületig, kényelmesen áttekinthettem az egészet. A külső
udvar negyven láb széles négyzet, belül még két udvar van, legbelül a
császár lakosztálya, amit nagyon szerettem volna látni, de egy kicsit
nehezen ment – a legnagyobb kapuk tizennyolc hüvelyk magasak és hét
hüvelyk szélesek lévén. Már most a külső épitkezések legalább öt láb
magasak, ezeket nem lehetett átlépni, anélkül, hogy peremüket
megsértsem, bár a falak vert kőből valók és négy hüvelyk vastagok. De
őfelsége nagyon szerette volna, ha kastélyának pompáját megszemlélhetem
s igy három napot fáradtam azzal, hogy a császári parkban, száz
méternyire a várostól, zsebkésem segélyével nehány nagy fát kivágjak: e
fákból aztán három láb magas zsámolyokat szerkesztettem, melyek elbirták
sulyomat. A falragaszok mégegyszer megjelentek, mégegyszer bementem a
városba, kezemben tartva a két kis zsámolyt. A külső udvar széléhez érve
ráálltam az egyik zsámolyra, a másikat kézbevettem, áttettem a másik
udvarba. Már most az egyik zsámolyról kényelmesen át tudtam lépni a
másik zsámolyra, kampós botommal a másik zsámolyt aztán felhuztam. Igy
jutottam be a legbelsőbb udvarra, oldalamra feküdtem és ugy néztem be a
középső emelet ablakain, amelyeket ez alkalommal nyitvahagytak. A
legragyogóbb berendezés kápráztatott el: ott volt a császárné és a
fiatal hercegek, mindegyik a maga lakosztályán, kiséretük főbb tagjai
közt. Ő császári felsége kegyes volt igen szivesen mosolyogni rám s az
ablakon keresztül csókra nyujtotta a kezét.

Ezuttal nem bocsátkozom további leirásokba, tekintettel arra, hogy
megfigyeléseimet különben is egy nagyobb müben akarom összegyüjteni,
mely sajtó alá kerül nemsokára: – e müben a császárság részletes leirása
foglaltatik, megalapitásának és uralkodóinak története, különös
tekintettel háboruikra, törvényeikre, vallásukra, – leirom növényeiket,
állataikat – erkölcseiket és szokásaikat, más hasznos és tanulságos
adatokkal egyetemben. Jelen müvemben csak azokat az eredményeket akarom
vázolni, melyek e birodalomban töltött, mintegy kilenc hónap folyamán
velem kapcsolatban az olvasót érdekelhetik.

Egy reggel, mintegy két héttel azután, hogy szabadságomat visszanyertem,
egyetlen szolga kiséretében meglátogatott _Reldresal_, a császár
személye körüli államtitkár. Meghagyta kocsisának, hogy várja be és
kért, beszélhessen velem egy óráig. Szivesen rendelkezésére álltam,
részint személyes érdemeire, részint arra való tekintettel, hogy sok jó
szolgálatot tett nekem az udvarnál, kérvényeim ügyében. Hogy könnyebben
beszélhessen a fülembe, mondtam, hogy majd lefekszem, de ő inkább
szerette, hogy csak vegyem a tenyerembe. Azon kezdte, hogy gratulált
szabadlábrahelyezésemhez. Megjegyezte, hogy némi érdeme is volt benne,
legalább is abban, hogy ilyen hamar elintézték az ügyet, de be kell
vallania, ugymond, hogy az udvar jelenlegi helyzete szerepet játszott e
kérdésben.

„Bármily virágzónak lássék birodalmunk idegen ember szemében, – mondta
továbbá – két nagy baj nyugtalanitja huzamosabb idő óta: belső
pártvillongások és egy külső támadás alakjában, mely ama hatalmas,
tengeri nép részéről fenyeget. Ami az első kérdést illeti, tudnia kell,
hogy hetven hónapja immáron két hevesen küzdő pártra szakadt az ország
politikai tábora, a _Trameksan_ és a _Slameksan_ pártokra. Az egyik párt
alacsony cipősarkot visel, a másik magasat. A magassarkuak a régi
rendszer hivei, de őfelsége inkább az alacsonysarkuakat alkalmazza a
kormányzásban és minden állást velük tölt be, amint bizonyára észre is
vette már. Ő császári felsége sarkai legalább egy _drurr_-ral
alacsonyabbak, mint az udvaroncoké (_drurr_, ez egy hüvelyknek
tizennegyedrésze). A feszültség a két párt között ott tart már, hogy nem
esznek, nem isznak együtt, nem is beszélnek egymással. Jelenleg ugy áll
a dolog, hogy a magassarkuak száma meghaladja a miénket, a hatalom
azonban a mi részünkön van. Viszont attól tartunk, hogy ő császári
fensége, a trónörökös, nem ellenszenvez a magassarkuakkal, legalább
lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a fenség egyik sarka valamivel
magasabb, mint a másik, minek következtében a fenség kicsit csámpásan
jár. Már most, e belső viszálykodás közepette mind komolyabban fenyeget
Blefuscu-sziget felől a támadás. Blefuscu, a világ másik nagy birodalma,
csaknem oly nagy és hatalmas, mint a miénk. Ami ugyanis az Ön állitását
illeti, hogy még más, hatalmas államok és birodalmak is léteznének a
világon, oly terjedelmü lakókkal, mint Ön: e feltevést tudósaink
kétségbevonják s inkább azt vélik, hogy uraságod a holdból pottyant
közénk, vagy valamelyik csillagról, hiszen nyilvánvaló, hogy száz olyan
ember, mint Ön, rövid idő alatt fölenné őfelsége birodalmát, különben
is, történelemtudósaink, akik hatezer hónapot irtak le, nem emlitenek
fel Liliput és Blefuscu-n kivül más császárságokat. Ez a két nagyhatalom
harminchat hónappal ezelőtt már heves és makacs háboruban állt
egymással. Az ellenségeskedés igy kezdődött: hosszu ideig a két ország
megegyezett abban, hogy a tojást, mielőtt megesszük, vastagabb felén
kell feltörni. Dicsőséges uralkodónk nagyatyja azonban, még
gyermekkorában, egyszer feltörvén a tojást vastagabb végén, megvágta az
ujját. Atyja, a császár, ekkor rendeletet adott ki, mely szigoru
büntetés terhe alatt megtiltotta a népnek, hogy a tojást vastagabb felén
törje fel. A népet annyira felbőszitette e rendelet, hogy hat izben
lázadás tört ki. E forradalmak folyamán egyik császárunk életét, másik
trónját vesztette. Blefuscu uralkodói állandóan szitották ezeket a
polgárháborukat és ha elfojtották őket, a számüzöttek rendesen
Blefuscuba menekültek. Feljegyezték, hogy tizenegyezer ember szenvedett
inkább kinhalált, semhogy a hagyományok ellenére a vékonyabb felén törje
fel a tojást. Több száz kötetet irtak erről a kérdésről: a
_Vastagvégüek_ müveit hosszabb időn át betiltották és elkobozták,
törvény mondta ki, hogy a vastagvégüek nem választók és nem
választhatók. E villongások folyamán Blefuscu nagykövetei többször
szólaltak fel, vádolva bennünket, hogy megszegtük _Lustrog_, a nagy
próféta alapvető tételét, mely _Blundecral_-ban, a mi Bibliánkban
foglaltatik, s mely szerint mindenki ott töri fel a tojást, ahol
leghelyesebb feltörni, már pedig azt mindenki maga tudja legjobban, hogy
neki hol esik jobban, ez tehát lelkiismereti kérdés.“

„Már most a vastagvégü számüzötteket szivesen fogdaták
Blefuscu-szigetén, addig bátoritották és támogatták őket, még véres
háboru nem tört ki, a két nagyhatalom között, mely változó szerencsével
folyt sokáig. Közben negyven nagy hadihajót, sok kisebbet és harmincezer
embert vesztettünk. Az ellenség részén valamivel nagyobb volt a
veszteség. Mégis, az ellenség annyira öszeszedte magát, hogy igen
tekintélyes hajórajt épitett és jelenleg éppen azon vannak, hogy
megtámadjanak bennünket. Ő császári felsége az Ön erejét és értékét igen
nagyrabecsüli, kegyesen megbizott, terjesszem elő ügyét és kérjem
véleményét“.

Válaszomban megbiztam az államtitkárt, adja át őfelségének
legalázatosabb hódolatomat és tudassa vele, „hogy nem illenék hozzám,
idegenhez, pártügyekbe avatkozni; de ha az ő személyének és birodalmának
védelméről van szó, életemmel és véremmel rendelkezhetik“.


ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel
és ranggal tüntetik ki. Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné
lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)

Liliput szárazföldi tartomány. Blefuscu északkeleti fekvésü sziget, – a
két országot nyolcszáz méter széles csatorna választja el egymástól.
Blefuscut nem láttam volt még. A part arranéző oldalán nem akartam
megjelenni, nehogy a blefuscui hadihajókról észrevegyenek, s eddig még,
tudomásom szerint, nem hallottak rólam. A háborus időre való tekintettel
a két ország között megszakadt az érintkezés: őfelsége blokádot
terjesztett ki a hajókra is, halálbüntetés terhe alatt. Közöltem
őfelségével tervemet, melylyel az ellenséges hadihajókat elfoghatjuk.
Vitorlásaink értesitése szerint a blefuscui hajóraj a kikötőben
horgonyozik, várva a kedvező szelet, hogy rajtunküssenek. Egy tapasztalt
tengerésztisztet megkérdeztem, milyen mély a csatorna, tudván, hogy
többször megmérték. Középen, mondotta, hetven _glumgluff_ a mélység, ár
idején, európai mértékre átszámitva ez hat lábat jelent. Átsétáltam az
északkeleti partra, lehasaltam egy domb mögé, kivettem messzelátómat és
vizsgálni kezdtem a horgonyzó hajóhadat. Mintegy ötven darab lehetett és
sok szállitóhajó. Azután hazamentem és parancsot adtam (rendelkezésre
kaptam jogot), hogy készitsenek sok erős hajókötelet és vasrudakat is. A
hajókötél olyan vastag volt, mint a mi csomagoló-madzagunk, a rudak
hossza és nagysága mint egy-egy varrótü. Három-három kötelet
összesodortam, hogy erősebb legyen, a rudakat is hármankint
összeerősitettem, végükön kampóba hajlitottam. Ötven horgot ugyanannyi
kötélre erősitettem, aztán mentem az északkeleti partra. Ott levetettem
kabátot, cipőt, harisnyát; bőrnadrágomban bementem a vizbe, félórával az
ár előtt. Sietve tocsogtam, mig lehetett, majd uszni kezdtem, harminc
méter után földet értem megint. Félóra alatt értem el a hajóhadat. Az
ellenség ugy megrémült, mikor meglátott, hogy egyszerüen kiugráltak a
hajókból, partra usztak, ahol legalább harmincezer lélek szorongott.
Ekkor fogtam a horgokat, a kampókat egyenkint, egymásután
beleakasztottam a hajók elejébe, végre a kötelek végét összekötöttem.
Mig ezzel foglalatoskodtam, a partról sok ezer nyilat kilövöldöztek
felém, sok nyil arcomat és kezemet érte s a kellemetlen csipéstől
eltekintve, igen zavart munkámban. Legjobban persze szememvilágát
féltettem, okvetlen el is vesztettem volna, ha jóelőre nem gondoskodom
védelemről. Már emlitettem, hogy titkos nadrágzsebemben szemüveget
tartogattam, mely elkerülte megmotozóim figyelmét. Ezt most elővettem,
jó szorosan orromra erősitettem. Igy felfegyverkezve, frissen ment a
munka, a nyilak sürün pattantak vissza szemüvegemről: hatástalanul.
Végre mind a kampót megerősitettem. Most, kezembefogva a csomót, huzni
kezdtem, de a hajók nem mozdultak, le lévén kötve mindegyik horgonynyal.
Igy hát eleresztettem a kötelet, a kampókat rajthagytam a hajókon. Most
kést szedtem elő s bátran nekimentem a horgonyköteleknek – nyilak százai
zuhogtak arcomra, kezemre, – de nem engedtem, mig mind el nem vágtam.
Akkor ujra megragadtam az összecsomózott kötélvégeket s a legnagyobb
könnyüséggel rántottam magam után ötven darab nagy hadihajót.

Blefuscu népe, eleinte sejtelme sem lévén, mit akarhatok: megzavarva és
álmélkodva nyüzsgött a parton. Csak nézték, hogy metszem át a
horgonyokat, akkor kaptak csak észbe, mikor az egész hajóraj szép
rendben megindult és jött utánam és akkor a kétségbeesés és fájdalom
orditása, mint egy torokból, ugy jajongott fel az égre. Soha nem
hallottam ilyen gyászkiáltást.

Mikor tul voltam minden veszélyen, megálltam nehány percre, hogy
kirángassam az arcomba és kezeimbe ragadt nyilakat: azután bekentem
magam ugyanazzal a balzsammal, amiről már beszéltem egyszer. Azután
levettem az okulárét és vártam vagy egy órát, hogy az ár apadjon.
Épségben jutottam Liliput partjára, terhemet vontatva hoztam magam után.

A császár, egész udvarával, ott állt a parton, a nagy manőver kivitelét
szemlélve. Csak a nagy félkörben uszó hajó-sort láthatták, én magam
nyakig vizbe lévén merülve, meg is ijedtek, mikor, a csatorna közepén
elvesztve szem elől, azt kellett hinniök, hogy megfulladtam és hogy a
közeledő hajórajt az ellenség vezeti, támadásra. Csakhamar nagy öröm
váltotta fel a félelmet: mikor elég közel voltam a parthoz, felemeltem
kezemet, melyre a kötélcsomót erősitettem volt és hangosan igy
kiáltottam: „Sokáig éljen Liliput dicső királya!“ Az uralkodó öröme
határtalan volt: azon a helyen, ahol partra szálltam, elémjött s nyomban
_nardac_-nak nevezett ki, ami a legnagyobb cim és rang Liliputban.

Őfelsége később azt kivánta, hogy az összes ellenséges hajókat vontassam
be az ő kikötőjükbe. És ime, az uralkodók határtalan becsvágya: nem
kisebb tervet dolgozott ki magában, minthogy egész Blefuscu-t
annektálja, s alkirályt nevez ki élére, népét leigázza s kényszeriti,
hogy a tojást vékonyabb felén törje fel – ezzel elérje, hogy ő legyen a
világ egyetlen ura. De én igyekeztem rávenni, mondjon le erről a
szándékáról: a méltányosság és nagylelküség számos érveivel tiltakoztam
az ellen, „hogy eszköz legyek, melylyel egy szabad és derék népet
rabszolgává tesznek“ – s e kérdés a tanács elé kerülvén, a kormány
bölcsebb fele osztotta véleményem.

Sajnos, ez a nyilt és bátor fellépés ellentétben állott őfelsége
politikai nézeteivel, becsvágyával és soha nem tudott nekem megbocsátani
többé. Később hallottam, hogy a minisztertanácsban – igen finoman és
diszkréten bár – beszélt erről a dologról, s végre a bölcsebb
államférfiak hallgatással jelezték, hogy már nincsenek az én
álláspontomon, mások viszont, titkos ellenségeim, nem rejthettek el
néhány megjegyzést, burkolt célzással támadva személyem. E perctől
kezdve megindult az áskálódás ellenem, kevesebb mint két hónap alatt
nyiltan kitört s csaknem teljes bukásommal végződött. Ilyen csekély
sulya van a legnagyobb szolgálatoknak is, ha a mérleg másik oldalán
császári szenvedélyeknek való ellenszegülés nehezül.

Ez események után mintegy három héttel ünnepélyes követség érkezett
Blefuscu-ból, békekötést esedezve. A békét csakhamar meg is kötötték,
Liliput-ra nézve igen előnyös feltételekkel. A részletekkel nem untatom
az olvasót. Kilenc nagykövet jött, mintegy ötszáz emberből álló
kisérettel, igen ünnepélyes és nagyszerü bevonulást tartottak, amilyen
királyunkat és ügyünket megillette. Az udvarnál kiérdemelt, legalább is
látszólagos tekintélyemmel a követeknek igen szép szolgálatokat tettem.
Arról is értesültek, privátim, hogy barátságos indulattal védtem
ügyüket, távozásuk előtt, éppen ezért ünnepélyes látogatást tettek
nálam. Bókokkal kezdték, hogy mennyire méltányolják nagylelküségem,
királyuk nevében meghivtak országukba s kérték, adnám jelét csodálatos
erőmnek, amelyről annyit hallottak. Eleget tettem kérésüknek, a
részletekkel nem akarom untatni az olvasót.

Mikor legnagyobb álmélkodásukra és megelégedésükre befejeztem
mutatványaimat, abbeli óhajomnak adtam kifejezést, adnák át
legalázatosabb hódolatomat uralkodójuknak, s közöljék vele, hogy mielőtt
visszatérnék hazámba, királyi szine elé járulok. Mikor legközelebb
Liliput császárral beszéltem, meg is kértem őt, adna engedélyt, hogy
Blefuscu fejedelmét meglátogassam; – amit kegyesen jóváhagyott, de igen
hideg modorban, aminek okát nem foghattam fel. Később sugta meg nekem
valaki, hogy „Flimnap és Bolgolam a nagykövetekkel való tárgyalásomat a
hütlenség jelének tüntette fel“ – képzelhető, hogy fájt ez, minden
effajta gondolat távol állott tőlem. Akkor először kezdtem megérteni
homályosan, mit jelent ez a szó: udvar és mit ez: miniszter.

Meg kell még jegyeznem, hogy a nagykövetek tolmács segitségével
beszéltek hozzám, a két ország nyelve éppen ugy különbözik, mintahogy
két európai országé szokott. Mindkét nemzet igen büszke nyelvének
szépségére, régiségére és erejére, a szomszéd ország nyelvét ellenben
megvetik. A mi császárunk tehát, amaz előnyökre támaszkodva, melyeket
neki az ellenséges hajóraj meghóditása biztositott, arra kényszeritette
Blefuscut, hogy üzleti ügyeiket liliputi nyelven bonyolitsák le. Az is
igaz, hogy a kereskedők és a matrózok, szóval a partlakók, mindkét
nyelvet beszélik. Ennek oka a két nemzet közt fennálló nagy kereskedelmi
forgalomban kereshető, abban, hogy a számüzöttek átmentek a szomszéd
országba – hogy a rang- és pénzarisztokrácia ifjai szivesen rándultak át
a csatornán, uj embereket, uj erkölcsöket ismerni meg. Az emlitett
kölcsönös nyelvismeretekről néhány héttel később győződtem meg, mikor
Blefuscu császárát meglátogattam. Ez a látogatás az ellenségeim
áskálódása okozta bánatom közepett, gyönyörüséges emlékemmé vált,
amiről, megfelelő helyen, még beszélni fogok.

Az olvasó még emlékszik, hogy abban a bizonyos fogadalomban amit
aláirtam, s melynek alapján szabadságomat visszaadták, voltak pontok,
amik sértettek, nagyon is szolgai jelleget kaptam ezáltal és csak nagy
és sürgető szükség kényszerithetett rá, hogy e pontokat elfogadjam.
Most, hogy _nardac_ voltam, magasrangu államhivatalnok, e pontok
betartása méltóságomon alul állt és a császár (hogy igazságos legyek)
egyszer sem emlitett előttem ilyesmit. Nemsokára alkalmam volt, nézetem
szerint igen jelentős szolgálatot tehetni őfelségének. Éjfélben
riasztottak fel: sok száz ember orditozott kapum előtt, „_burglum,
burglum_“ hangzott szüntelenül: a tömegen átfurakodva nehány udvari
személy törtetett hozzám s könyörögtek, jönnék azonnal a palotába: ő
császári felsége lakosztálya tüzben áll! Egy udvarhölgy meggondolatlanul
elaludt olvasás közben és a gyertya égett. Pillanat alatt talpon voltam,
a népet elhajtották utamból. Holdvilágos éjszaka volt, elértem a
kastélyt, anélkül, hogy utközben eltapostam volna valakit. Mire
odaértem, a falakhoz már létrákat támasztottak volt, vödrök is lettek
volna, csakhogy a viz messze volt. E vödrök akkorkák, mint egy-egy
gyüszü – a jó emberek annyit adtak fel nekem, amennyit csak lehetett, de
a lángok oly hevesen csapkodtak már, hogy ezzel nem sokra mentünk.
Könnyen elolthattam volna az egészet a kabátommal, csakhogy azt
szerencsétlenül otthon feledtem nagy siettemben: csak bőrnadrágom volt
rajtam. Egészen kétségbeejtő és siralmas eset volt s a nagyszerü palota
feltétlen porráég, ha nálam szokatlan lélekjelenlét nem sugall egy
váratlan ötletet. Megelőző este bőségesen ittam _glimigrimet_, ez kitünő
borfajta, de a vesékre erősen hat. Ehhez járult a hőség, amit a lángok
és az oltás fáradalma idézett elő, a bor dolgozni kezdett vesémben,
melynek tartalmát bőven és ügyesen üritettem ki magamból, vigyázva, hogy
a legveszedelmesebb pontokra zuhogjon az áradat. Három perc alatt
kialudt a tüz – és a kastély többi része, annyi év fáradtságos munkája,
meg volt mentve a pusztulástól.

Már nappal volt, mire hazajutottam, anélkül, hogy bevártam volna a
császárt; bár nagy volt a szolgálat, amit tettem, az a mód, ahogy
végrehajtottam, bizonytalanná tette a császár háláját. Szigoru törvények
szólnak ugyanis arról, hogy a liliput-i császár palotájában senkinek sem
szabad azt tenni, amit én tettem. Kissé megnyugtatott őfelsége követe,
aki tudtomra adta, hogy „őfelsége átiratott a táblához, hogy
eszközöljenek ki számomra kegyelmet“. Azt csak titokban közölték velem,
hogy a császárné, elborzadva azon, amit tettem, a kastély legfélreesőbb
sarkába vonult vissza, kijelentette, hogy soha nem lépi át a
megszentségtelenitett szobák küszöbét és hogy legbelsőbb bizalmasai
körében boszut esküdött ellenem.


HATODIK FEJEZET.

(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik. Hogy tanitják gyermekeiket?
Hogyan élt a szerző ebben az országban? Szerző tisztára mossa egy
magasrangu hölgy hirnevét.)

Áskálódások és civakodások: – oly megszokott mindez az udvaroknál, hogy
nem időzök tovább amaz ármányok vázolása mellett, melyekkel irigyeim a
király még mindig haragos szivét ellenem ingerelték. Más tárgyra térek.

A liliputi ember hat hüvelyknél valamivel kisebb, az állatok és növények
aránya pontosan megfelel e nagyságnak. A legnagyobb ló, vagy ökör
például négy hüvelyk magas; a juh másfél hüvelyk; a ludak akkorák, mint
egy verébfióka; és igy lefelé, a legparányibb lényekig, amelyeket szabad
szemmel alig tudtam észrevenni; ezeket csak a lilipuutiak láthatják,
akiknek látása rendkivül éles, igen tisztán látnak, csak, persze,
csekély távolságra. Egyszer nagyon mulattam egy szakácson, aki holmi
pacsirtát rántott ki, – az egész nem volt akkora, mint egy szunyog, –
máskor meg egy fiatal leányt figyeltem, aki láthatatlan tübe láthatatlan
selymet füzött.

Legmagasabb fáik hét láb magasak, a királyi parkban láttam nehányat,
melyeknek tetejét éppen hogy elértem. Igy aránylanak más növények: az
olvasó képzeletére bizom a többit.

A liliputiak müveltségéről itt csak futtában szólhatok. Éppenhogy
irásukat kell felemlitsem, nem balról-jobbra irnak, mint az európai
népek, nem is jobbról-balra, mint az arabok és zsidók, nem is lefelé,
mint a kinaiak, hanem keresztbe, a papir egyik sarkából a másik felé.
Effajta irást eddig Angolországban tapasztaltam csak, ahol hölgyeink
alkalmazzák, mikor leveleznek.

Halottaikat fejjel lefelé temetik el, azt hiszik ugyanis, hogy tizezer
hónap mulva mindenki feltámad és hogy abban az időben a Föld (amit
laposnak képzelnek) felfelé lesz fordulva: – igy aztán a feltámadás
talpra állitja az egész Liliput-ot. Maguk között a tanult emberek már
régen felismerték e tétel tarthatatlanságát, de a nép tartja magát hozzá
és a gyakorlat ma sem egyéb.

Van nehány igen sajátos törvény és szokás a császárságban, melyeket, ha
nem volnának szeretett hazánk törvényeivel éppenséggel ellentétben: még
magyarázni és mentegetni is tudnék, hozzátéve, milyen kivánatosnak
tartanám, hogy e törvényeket végre is hajtsák. Az első ilyen törvény a
besugókra vonatkozik. Az állam ellen elkövetett bünöket itt igen
szigoruan büntetik, de ha a megvádolt személy ártatlanságát
nyilvánvalóan bebizonyitja: a vádlót szégyenteljes halálbüntetés éri,
azonnal: az ártatlan vádlottat pedig négyszeresen kárpótolják: először
vesztett idejéért, másodszor a veszélyért, amit kiállt, harmadszor a
börtönért, amit elszenvedett és negyedszer ama költségekért, melyeket
védelmére kiadott. Ezenkivül a császár nyilvános módon kegyeibe fogadja
őt és ártatlanságát az egész városban falragaszok hirdetik.

A csalást nagyobb bünnek tekintik, mint a lopást, többnyire halállal
büntetik. Ugy okoskodnak, hogy éberséggel és vigyázattal, és nagyon
kevés értelemmel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló
ravaszsága ellen semmi se védi a becsületes embert. Másrészt a vétel és
eladás örökös forgalma hitelt tételez fel, itt nem lehet büntetni a
csalást, a becsületes kereskedő mindig pórul jár, a svihák
meggazdagszik. Emlékszem, egyszer jelen voltam egy tárgyaláson, a bünös
gazdáját kárositotta meg, nagy összeg pénzzel, amit rábiztak és amivel
megszökött. Én őfelségének odavetőleg megjegyeztem, hogy hiszen ez csak
_bizalommal való visszaélés_, de ő azt mondta, kegyetlenség volna a
legsulyosabb minősitést alkalmazni a bünös ellen; mire meglepetve és
zavartan csak annyit tudtam mondani: minden nemzetnek más a szokása s
bevallom, igen resteltem magam.

Mi az uralkodás tengelyének a büntetést és a jutalmazást tekintjük, de
még nem láttam egy nemzetnél se, hogy ez elvet keresztülvitték volna,
Liliput-ot kivéve. Aki bizonyságát tudja adni, hogy hetvenhárom hónapon
keresztül az ország törvényeit szigoruan betartotta: bizonyos előjogokat
élvez, életviszonyainak és képességeinek arányában, egy erre szolgáló
alapból megfelelő pénzösszeget is kap. Felveszi a _snilpall_, azaz
_törvényes_ cimet és jelleget, amit nevéhez kapcsolnak, de e cim nem
örökölhető. Nagyon csudálkoztak, mikor elmondtam, hogy a mi törvényeink
betartására büntetésekkel kényszeritik az embereket, ellenben
betartásukat nem jutalmazzák. Birósági épületeikben az Igazságot éppen
azért hét szemmel ábrázolják a liliputiak, kettő elől, kettő hátul, fent
is, kétoldalt is egy-egy, jelezve, hogy az Igazság körültekintő: jobb
kezében nyitott aranyzacskó, bal kezében hüvelyes kard, jelezni, hogy
inkább szeretne jutalmazni, mint büntetni.

Hivatalok betöltésénél inkább jó erkölcsökre, mint képességekre
tekintenek, ugy okoskodnak, hogy közepes emberi értelem nagyon elégséges
valamely hivatal betöltésére, ha már az embereknek kormányzásra van
szükségük: – a nyilvános ügyek intézése nem lehet valami mélységes
rejtély, amit csak nehány, kiválasztott lángész foghat fel – hiszen
ilyen alig három születik egy emberöltő alatt – ellenben felteszik, hogy
igazság, méltányosság, türelem: ezek oly erények, melyek minden embernek
hatalmában vannak; jóakarattal és gyakorlattal ezek az erények bárkit
képesithetnek állami szolgálatra, kivéve, ha különös tanulmányok
kellenek hozzá. Szerintük erkölcsi tisztaságot sohasem pótolhat a
szellem élessége vagy emelkedettsége, mert sohasem lehet oly veszélyes
az a hivatalnok, aki értelmiségi hiányból valami hibát követ el, mint
az, aki ügyes és ravasz eszével ezt a hibát takargatni, rendezni,
sokszorozni, szépiteni tudja.

Hasonlóképpen nem kaphat hivatalt az sem, aki nem hisz az Isteni
Gondviselésben, a liliputiak ugy okoskodnak, hogy az ilyen ember saját
magát tekinti a Gondviselésnek, szolgálatába hajtja a többieket – a
császár nem alkalmazhat olyasvalakit, aki az ő tekintélyét tagadja.

Én e törvények felsorolása alkalmával mindig az eredeti intézményeket
idéztem, de az ember természettől fogva, romlásra hajlik és megrontja
törvényeit. Ha az olvasó emlékeztet rá, hogy beszéltem a
kötéltáncolásról, bot fölött átugrásról, bot alatt elbuvásról, amivel
Liliputban magas állásokat érnek el, emlékezzék arra is, hogy ezt a
szokást a császár nagyatyja hozta be és jelenlegi fejlettségét a
pártoskodás földjéből szitta.

A hálátlanság náluk főbenjáró bűn. Ugy okoskodnak: aki rosszal fizeti
meg a jót, szükségképpen ellensége az egész emberiségnek, minden más
embernek, akik részéről nem részesült semmi jóban: – azért nem célszerü,
hogy tovább éljen.

Szülők, gyermekek egymásiránti kötelességeikről is merőben másként
vélekednek, mint mi. A férfi és nő viszonyát, mondják ők, éppen ugy a
természet határozza meg, mint az állatvilágban; férfi és nő az ösztön
sugallatára szeretkezik: a gyermekek iránt érzett gyöngédség is
ugyanilyen okokra vezethető vissza. Éppen azért természetellenes és
ostoba dolog, hogy a gyermek hálás legyen apja iránt, amiért az nemzette
őt, vagy anyjával szemben kötelességei legyenek, amiért az világra hozta
– hiszen az emberi élet nyomoruságát tekintve, ez magában nem
jótétemény, nem is indult annak, a szülők egészen mással voltak
elfoglalva, szeretkezés közben, eszükbe se jutott, hogy ők most
jótéteményt gyakorolnak. Innen magyarázható az is, hogy a liliputiak
sohasem bizzák szülőkre a gyermeknevelést, vagy csak a legutolsó
esetben; minden városban nyilvános csecsemőérlelők vannak, ahová a
szülők tartoznak mindkétnemü gyermekeiket elküldeni, ahol felnevelik
őket, huszadik hónapjukig; felteszik, hogy ebben a korban már hajlitható
a gyermek. Innen iskolákba kerülnek: nemek és pályák szerint. Ügyes
tanárok készitik elő a gyermekeket, hajlamaiknak, képességeiknek,
lehetőségeiknek megfelelően.

Az arisztokraták gyermekeit tudósok és komoly professzorok nevelik. A
gyermekek ruházata, táplálkozása, egészen egyszerü. A becsület,
bátorság, szerénység, alázatosság, hazaszeretet és vallásosság jegyében
nevelkednek. Mindig el vannak foglalva, keveset alusznak, két órát
szórakoznak és sok testgyakorlatot végeznek. Négyéves korukig öltöztetik
őket – innen kezdve maguk öltözködnek – és a cselédek csak a
legszükségesebb szolgálatokat végzik. Szolgálókkal nem szabad
érintkezniök, együtt mulatnak, együtt járnak, mindig a tanár vagy
segédje kiséretében, ezzel óvják a gyermekeket mindama fenyegető
bolondság és gonoszság ellen, mely a fejletlen lelket könnyen megrontja.
A szülők évenkint kétszer tekinthetik meg gyermeküket, egy órára –
megcsókolhatják a gyermeket, kétszer, mikor jönnek és mikor távoznak, de
a jelenlevő tanár őrködik, nehogy sugdolózzanak, kényeztessék a
gyermeket, ajándékot, édességet adjanak át.

A neveléshez szükséges összeget, amennyiben a szülők nem szolgáltatják
be rendesen, levonják a császári tisztek fizetéséből.

Kereskedők, kézmüvesek, polgárok gyermekeiket körülményeik arányában, de
ugyanigy nevelik. Kiskereskedők gyermekei tizenegyéves korukban
tanonciskolába kerülnek: – mások tizenötéves korukig tanulnak – a három
utolsó évben fokozatosan csökken az elfoglaltság.

Előkelő nőintézeteikben éppen ugy nevelik a leányokat, mint a fiukat,
csakhogy itt női cselédek veszik körül a gyermeket, mindig a tanár
felügyelete alatt. Ötéves koruktól fogva maguk öltözködnek. Nyilvánosan
háromszor megkorbácsolják az olyan cselédet, aki bolondos, vagy rémes
meséket mond a gyerekeknek: aki erkölcstelent, egy évi börtönt kap és
számüzik az ország elhagyatott vidékeire. A fiatal hölgy nem
cifrálkodik, – müvelt és értelmes, mint a férfiak – ugy nevelik őt, hogy
mint feleség, kellemes, értelmes életpárja legyen a férfinak. Mikor a
leány házasodhatik – náluk tizenkét évvel érettek a nők – szüleikhez
hazakerülnek, rendesen könyezve és busan hagyják el az intézetet.

Polgári leánynevelőkben mindenféle foglalkozásra, munkára oktatják a
gyermekeket: a tanulólányokat hétéves korukban üzletbe adják, mások
tizenegy évig ott maradnak. Minden szülő tartozik jövedelme arányában
hozzájárulni gyermeke neveltetéséhez. A módosabbak bizonyos összeget
kell letétbe helyezzenek, amit az állam okos és méltányos gazdasággal
kezel, hogy átadja a gyermeknek, mire az felnő.

A parasztok és földmüvesek gyermekei otthon maradnak, ezek a földet
müvelik, nem kell tanulniok; az öregeket és munkaképteleneket azonban
kórházba viszik. Náluk a koldulás ismeretlen fogalom.

Talán érdekelni fogja az olvasót, hogyan éltem én Liliputban, kilenc
hónapot és tizenhárom napot. Némi műszaki hajlamaim lévén, meg a szükség
is kényszeritett rá: csináltam magamnak egy elég kényelmes asztalt, meg
széket, a park legnagyobb fáiból. Kétszáz varrónő készitette ingemet és
ágynemüimet, amilyen durva és vastag anyagból csak lehetett, de még igy
is négyrét kellett összehajtani, hogy a mi gyolcsunkhoz hasonló vásznat
kapjak.

A varrónők ugy vettek rólam mértéket, hogy lefektettek a földre: – egyik
nyakamra állt, másik hasamra. Hosszu kötelet feszitettek ki, melynek
hosszát egy harmadik mérte le. Aztán megmérték a mutatóujjam nagyságát
és kijelentették, hogy kész a mérték, a többit a matematikusok végzik,
akik tudják, hogy az emberi test milyen arányokban függ össze – két
hüvelykujj, az egy csukló, két csukló, az egy nyak, két nyak, az egy
derék. Ruhámat ugyanilyen módon készitette háromszáz szabó, csak a
mértéket vették máskép. Letérdeltem és ők létrát támasztottak a
nyakamhoz, az egyik felmászott ezen a létrán, ólom-pilumot bocsátott le
a földig: ennek hossza jelentette a kabátomat. Derekamat, karjaimat
magam mértem le. Mikor azután elkészült (az én házamban készitették,
csak itt volt elegendő hely), olyan formája volt, mint valami
összerakott szőnyegnek.

Élelmemről háromszáz szakács gondoskodott. Házam körül kényelmes kis
kunyhókat épitettek, itt éltek családostul. Ebédkor husz kiszolgáló
pincért tenyeremre tettem és felraktam az asztalra, száz pincér lent
várakozott, az asztal alatt, husos tálakkal, tálcákkal, itallal;
szellemes módszerünk volt, mindezt köteleken huzni fel, mint ahogy a
vödröt rántjuk fel a kutból. Egy-egy tál étel egy-egy harapást
jelentett; egy vödör bor, vagy más ital egy kortyantásra elég. A mi
ürühusunk jobb, de a marhahusuk kiváló. Egyszer kaptam egy akkora
marhacombot, hogy hármat is haraptam belőle, de az ilyen ritkaság.
Szolgáim állandóan csodálkoztak azon, hogy eszek meg mindent,
csontostul, ahogy nálunk a pacsirtacombot eszik. A libát és pulykát
egyszerre kaptam be – be kell vallanom, izesebb, mint a mienk. Kisebb
szárnyasokból husz-harmincat szurtam fel villámra egyszerre.

Egy napon őfelsége abbeli óhaját fejezte ki, hogy „boldog lenne“, (igy
szokta mondani) „ha egész családjával egyszer szivesen látnám ebédre“.
Pontosan jelentek meg és én karszékekben helyeztem el az egész családot,
asztalomon. A kiséret sorai közt ott volt Flimnap kincstárnok is,
gyakran láttam, hogy alattomos és savanykás tekintettel néz rám, de ugy
tettem, mintha nem venném észre és annyit ettem, amennyi csak belém
fért, az udvar mulattatására. Vannak okaim feltenni, hogy ez a látogatás
Flimnapnak jó alkalmat adott ellenem való aknamunkákra: mindig titkos
ellenségem volt, bár külsőleg a legmesszebbmenő udvariassággal bánt
velem. De a császárnak a kincstár csökkenéséről beszélt és hogy nagyobb
kölcsönt kell felvenni; hogy az állampapirok egyre esnek; hogy már eddig
másfél millió _sprug_-ba kerültem (ez a legnagyobb aranypénzük, akkora,
mint egy halpikkely) és hogy egészben, pénzügyileg, legjobban tenné
őfelsége, ha az első kinálkozó alkalmat felhasználva, elbocsátana.

Ezen a helyen kell elégtételt szolgáltatnom egy kitünő és magasrangu
hölgynek, aki ártatlanul szenvedett miattam. A kincstárnoknak egy napon
az a képtelen ötlete jött, hogy féltékenykedjék a feleségére: gonosz
nyelvek besugták neki, hogy a kegyelmes asszony heves vonzalmat érez
irányomban; tartotta magát az udvarnál az a botrányos pletyka, hogy
egyszer egyedül meglátogatott a lakásomon. Ünnepélyesen kijelentem, hogy
ez rosszakaratu rágalom. Annyi igaz, hogy a kegyelmes asszony gyakran
tüntetett ki barátságának jeleivel. Sokszor meg is látogatott, de mindig
legalább negyedmagával – nővérei, vagy kis leánya kisérte el többnyire –
de ez nem volt szokatlan, udvari hölgyek részéről. Szolgáimra is
hivatkozhatom, láttak-e valaha kocsit megállani a kapum előtt, melynek
gazdáját nem ismerték volna. Szokás szerint, ha a szolga jelezte, hogy
látogatóm érkezett, azonnal az ajtóhoz kusztam, udvariasan kezembe
vettem a kocsit, lovastul (ha hat lóval jöttek, a kocsis rendesen négyet
lekapcsolt) és letettem az asztalra, melynek, baleseteket elkerülendő,
kis farácsa volt három oldalon. Sokszor négy kocsi is volt az
asztalomon, tele vendégeimmel, mig én székemen ültem az asztal mellett.
Ilyenkor, mikor az egyik vendégemmel beszélgettem, a többi kocsis szépen
áthajtatott az asztal tulsó felére. Sok kedves délutánt töltöttem ilyen
látogatások fogadásával. De felszólitom a kincstárnokot és besugóit
(igenis, megnevezem őket, hadd szégyeljék magukat) _Clustril_-t és
_Drunlo_-t, bizonyitsák be, hallgassák ki szolgáim, jött-e hozzám valaki
_inkognitó_, kivéve _Redresal_-t, az államtitkárt, akit őfelsége küldött
és akinek látogatásáról már beszéltem. Nem foglalkoznék ily behatóan e
kérdéssel, ha nem egy magasrangu hölgy jóhirnevéről volna szó, nem is
beszélve az enyémről; mert hiszen akkor már _nardac_-i méltóságom volt,
ami még a kincstárnokot sem illeti meg: mindenki tudja, hogy ő csak
_glum-glum_, ez egy fokkal alacsonyabb rang. Szóval, ezek a rágalmak
idézték elő, – mintahogy egy véletlen, melyet nem illik elmondani,
meggyőzött róla, – hogy egy ideig a kincstárnok rosszul bánt a
feleségével és velem nagyon hidegen. Később ugyan megtudta a valóságot
és kibékültek – én azonban minden bizalmát elvesztettem. Őfelségére, aki
a bizalmasainak szavára szivesen hajlott, csak természetes, hogy
átragadt a gyanu és rosszindulat.


HETEDIK FEJEZET.

(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. – Blefuscuba
menekül. – Ott szivesen fogadják.)

A császárságból való távozásom összefüggött azzal az ármánynyal, amit
két hónapja faragtak ellenem.

Egyszerü nevelésü és alacsony származásu ember lévén, eleddig idegen
volt nekem minden udvari élet. Sokat olvastam és hallottam uralkodókról
és miniszterekről, de a valóság még bonyolultabbnak bizonyult.

Éppen előkészületeket tettem volt, hogy Blefuscu császárját
meglátogassam, amikor az udvar egy jelentékeny személye, akinek
szolgálatokat tettem egy időben, mikor kegyvesztett volt az udvarnál,
egészen egyedül, éjnek idején meglátogatott; zárt kocsiban, nevét sem
jelentve be, kért, hogy fogadjam azonnal. Elküldtük a kocsist; – a
kocsit, őméltósága kivánságára, zsebrevágtam. Meghagytam a szolgának,
hogy gyengélkedem és lefeküdtem, bereteszeltem az ajtót, szokásom
szerint letettem a kocsit az asztalra és eléje ültem. A kölcsönös
üdvözlések után, látván, hogy őméltósága mily felindult, megkérdeztem,
mi történt. Arra kért: „hallgassam meg türelemmel, oly ügyben, mely
becsületemmel és életemmel függ össze“. Szavait távozása után azonnal
leirtam, ugy, hogy szószerint idézhetem.

– Tudja meg, – mondta, – hogy több tanácsot hittak össze a napokban,
szigoru titoktartás mellett. Önről volt szó és két napja őfelsége
végleges határozatot hozott.

– Tisztában kell lennie azzal, hogy Skyresh Bolgolam, a tengernagy,
önnek halálos ellensége, csaknem azóta, mióta megérkezett. Okait nem
ismerem, de azt tudom, hogy gyülölete csak növekedett, mióta önnek azok
a sikerei voltak, Blefuscu-val szemben, mely sikerek az ő tengernagyi
dicsőségét erősen elhomályositották. Ez az ur, szövetkezve Flimnappal –
aki a felesége miatt haragszik önre – Limtoc tábornokkal, Lalcon
kamarással és Balmuff kancellárral, felterjesztést dolgoztak ki, mely
önt hazaárulással és más, főbenjáró bünökkel vádolja.

Ez a bevezetés, érdemeim és ártatlanságom tudatában, annyira
felinditott, hogy csaknem közbekiáltottam már, mire intett, hogy várjak
és igy folytatta:

– Hálából azokért a szivességekért, melyekkel nekem szolgált,
utánajártam a dolognak és megszereztem a vádirat másolatát – a fejemet
kockáztatom e percben, hogy önt megmentsem.

Vádirat Quinbus Flestrin, az Emberhegy ellen.

Első cikkely.

„Dacára a törvénycikknek, melyet ő császári felsége _Calin Deffar Plune_
szentesitett, s mely szerint az az egyén, aki a császári palota
területén belül vizzel csunyit, felségsértést követ el s mint ilyen
halállal büntetendő: Quinbus Flestrin, nyiltan ellenszegülve e
törvénynek, s oly ürügygyel, hogy eloltja ő császári felsége fenséges
nejének lakosztályában kitört tüzvészt; – áruló és ördögi módon üritette
ki szükségét, eloltván ama palotarész tüzét, mely a királyi vár
területén belül lévén, ahhoz tartozik, miáltal a fentemlitett
törvénycikkelyben jelzett bün ismérvei fellelhetők.

Második cikkely.

„Quinbus Flestrin, miután a blefuscui császári hajóhadat bevontatta
kikötőnkbe, ő császári felsége által felszólittatott, hogy az emlitett
Blefuscu többi hajóját is hasonlóképpen hozza el, miáltal elértük volna,
hogy Blefuscu Liliput tartománya legyen, egy alkirály uralkodjék rajta s
népét kényszeritsük a vékonyabb tojásvég feltörésére, halállal sujtva a
számüzött Vastagvégüeket –: emlitett Quinbus Flestrin, áruló módon,
vonakodott teljesiteni a bölcs császári parancsot, oly ürügygyel, hogy
nem akar egy ártatlan nép szabadságának megrontásában eszközül
szolgálni, s azért nem hajlandó engedelmeskedni.“

Harmadik cikkely.

„Midőn pedig Blefuscu udvarából nagykövetek érkeztek, hogy békét
kérjenek őfelsége szine előtt, nevezett Quinbus Flestrin, áruló módjára,
nevezett nagyköveteket mulattatta, fogadta, tárgyalt velük – jóllehet
tudnia kellett, hogy azok oly császár szolgái, aki kevéssel azelőtt
nyilt ellensége volt még ő császári felségének és ellene nyilt háborut
szándékozott viselni“.

Negyedik cikkely.

„Nevezett Quinbus Flestrin, megszegve a hüséges alattvaló kötelességét,
meglátogatni készül Blefuscu országot és annak udvarát – jóllehet erre ő
császári felsége részéről csupán szóbeli engedélyt kapott eddig – ez
engedély ürügye alatt, álnok és áruló módon segélyezi, támogatja
Blefuscu császárát, aki nemrég nyilt ellensége volt még ő császári
felségének és ellene nyilt háborut szándékozott viselni“.

– Ime, ez a legjelentősebb irat, azok közt, amik kezeimhez jutottak. Ezt
a vádiratot már sok ülésen hánytorgatták és be kell vallanom, hogy
őfelsége sok jelét adta kegyességének: gyakran előhozta, milyen nagy
szolgálatokat tett ön neki és bünének jelentőségét kisebbiteni próbálta.
A kincstárnok és a tengernagy azonban ragaszkodott hozzá, hogy ön csufos
és szégyenletes halált érdemel, hogy tehát éjnek évadján fel kell
gyujtani az ön házát, a tábornok meg várjon künt, huszezer emberrel,
mérgezett nyilakkal, hogy összelövöldözze önt, ha kitör. Ugy volt, hogy
szolgái utasitást kapnak, öntsék le ágynemüjét és ingét folyós méreggel,
ami leeszi a hust s borzalmas kinok között öl meg. Ez volt a tábornok
véleménye is – hosszu ideig a többség ön ellen volt – csak a kamarás nem
szavazott, látván, hogy őfelsége kimélni akarja az ön életét.

– Őfelsége ekkor _Redresal_-hoz, a személye körüli miniszterhez fordult,
aki mindig jó barátja volt önnek, hogy mondana véleményt ő is. Mondott
is és érdemesnek mutatta magát az ön barátságára. Elismerte ugyan, hogy
az ön bünei nagyok, de kijelentette, hogy van helye kegyelemnek, hogy a
kegyosztás legszebb erénye az uralkodónak és ez erényben őfelsége
dicsőségesen kivált mindenkor és mindenütt. Hozzátette, tudja, hogy a
közte és ön közt fennállt barátság azt a gyanut keltheti a nagyrabecsült
gyülekezetben, mintha ő nem tudna pártatlanul itélni, de őt megkérdezték
és ő legjobb érzése szerint válaszolt. És hogy, ha őfelsége –
megfontolván az ön szolgálatait s követve saját irgalmas szivének
sugallatát – megkiméli az ön életét s megelégszik azzal, hogy például
kitolatja az ön szemeit: ezáltal a törvénynek is eleget tettünk, s a
világ amellett tapsolni fog a császár kegyességének épp ugy, mint azok
bölcseségének és becsületességének, kik boldogok, hogy e nagy császár
tanácsosai lehetnek. Viszont az, hogy szemevilágát elveszti, nem fogja
testének erejét csökkenteni – ugy, hogy őfelségét azután is szolgálhatja
majd – hogy a vakság csak növeli a bátorságot, elrejtvén előlünk a
veszélyt: hogy éppen szeme világát féltette ön legjobban akkor is, lám,
mikor a hajórajt áthozta, és éppenséggel jó lesz, ha ön a miniszterek
szemeivel lát – hisz a legnagyobb uralkodók se különben.

– Ezt a javaslatot az egész tanács nagy hevességgel szavazta le.
Bolgolam, a tengernagy, nem tudott uralkodni indulatain, dühösen
felugrott és kijelentette, hogy nagyon csodálja, hogy miniszter
lehessen, aki egy áruló életét védelmezi, hogy azok az állitólagos
szolgálatok, amiket ön tett, csak sulyosbitják az ön bünét; hogy ön, aki
oly szégyenletes módon oltotta el a tüzet, mely őfelsége lakosztályában
kitört – (borzongás nélkül emliteni sem lehet) – máskor, ugyanilyen
módon, majd árvizbe fojtja az egész palotát: hogy ugyanazzal az erővel,
melylyel áthozta az ellenséges hajórajt, majd egyszer, ha megharagszik,
vissza is viheti; hogy alapos oka van hinni, hogy ön, szivének mélyében,
a tojást vastag végén szeretné feltörni; hogy az árulás a szivben
kezdődik már s nem a tettekben; hogy tehát ön áruló és hogy ő
ragaszkodik ahhoz amit kijelentett: halál az árulóra!

– A kincstárnok szólt most, ő is osztja ezt a nézetet. Rámutatott, mily
mértékben csökkent őfelsége jövedelme, mióta az országnak el kell
tartani önt – soká ez nem tarthat igy – és hogy erre nem orvosság, ha a
titkár tanácsára kitolatjuk az ön szemeit, sőt csak bonyolitja a
helyzetet; megfigyelték ugyanis, hogy sok szárnyas, ha szemeit
kiszurják, csak annál többet eszik és akkor kezd el hizni; hogy ő
császári felsége, az egész tanácscsal egyetemben, bőségesen
meggyőződhetett az ön bünösségéről, mely elég ok a halálbüntetésre, bár
nincsenek is formális bizonyitékok, aminőket azonban csak a törvény
szigoru betüje követel.

– De őfelsége, aki ellene volt a halálbüntetésnek, kijelentette, hogy
hiszen, amennyiben a tanács az ön szemeinek kitolatását könnyü
büntetésnek itélné, később esetleg sulyosabbat is alkalmazhatunk.
Redresal erre alázatosan szót kért s vitatva a kincstárnok érveit, hogy
az ön eltartása milyen teher, felvetette a tervet: hisz ez ellen a
kincstárnok, ez ügyeknek vezetője, sokat tehet. Csökkenteni kell csak
fokozatosan az ön élelmezését, mire ön, elegendő táplálék hiányában,
elgyengül és elerőtlenedik, elveszti étvágyát s néhány hónap alatt
megemészti önmagát: ebben még az is jó, hogy holtteste azután nem áraszt
majd akkora büzt, ha ön felire fogyik le. Ha aztán meghalt, őfelsége öt
vagy hatezer alattvalója azonnal levagdalhatja csontjairól a hust,
elviheti targoncákon és eltemetheti különböző helyeken, elkerülni a
fertőzést. A csontvázat később fel lehet állitani, emlékoszlopul, az
utókor bámulatára.

– Igy aztán, a miniszter szavaira, az egész dolog elsimult.
Elhatározták, hogy az ön fokozatos elemésztését szigoruan titokban
tartják, azt az itéletet ellenben, mely szerint ön szemevilágától
megfosztandó, bevezették a törvénykönyvbe, vita nélkül, csak Bolgolam
haragudott, aki a császárné bizalmasa lévén, makacsul az ön halálát
követelte. Tudnia kell, hogy a császárné kérlelhetetlen ön iránt, ama
csufos és törvénytelen eset óta.

– Már most igy áll a dolog: három nap mulva barátja, a miniszter,
megjelenik önnél és felolvassa a vádiratot: majd, őfelsége és a tanács
kegyes jóindulatát tolmácsolva, közli önnel, hogy csupán szemevilágának
elvesztésére itélték. Őfelsége nem kételkedik benne, hogy ön hálásan és
engedelmesen aláveti magát az itéletnek. Mire őfelsége husz sebésze
jelenlétében azt végrehajtják, ön lefekszik a földre szépen és türi,
hogy szemeibe kiélesitett, mérgezett nyilakat lövöldözzenek.

– Belátására bizom, mi legyen ezekután a teendője. Most pedig távoznom
kell, elővigyázatosan, ahogy jöttem, nehogy gyanut keltsen távollétem.“

Őméltósága elment és én magamra maradtam, nagy zavarommal és bánatommal.

Ez a császár egy uj szokást hozott be, amit az előbbiek nem ismertek. E
szokás abban áll, hogy ha a tanács valami kegyetlen itéletet hajtott
végre, akár azért, hogy a császár bosszuvágyát kielégitse, akár
valamelyik udvaronc fondorlatából kifolyóan: a császár összehivta a
teljes ülést és nagy beszédet tartott, az ő kegyességét és irgalmasságát
emlegetve, melyet az egész világ elismer. Ezt a beszédet aztán
kinyomatták és szétküldték az országba, a nép azonban mindig megrémült,
mikor egy-egy ilyen falragasz megjelent, mert rájöttek, hogy minél
bővebb és fellengzőbb volt a dicshimnusz, mely a császár kegyességét
zengte: a büntetés mindig annál kegyetlenebbnek bizonyult és annál
ártatlanabb volt az elitélt. A magam részéről be kell vallanom, lehet,
hogy azért, mert sem születésem, sem neveltetésemnél fogva nem vagyok
udvaronc: nem tudtam az itéletben sem kegyet, sem irgalmasságot
felfedezni, sőt azt (talán tévesen) inkább keménynek és igaztalannak
éreztem. Gondoltam arra is, hogy biráim elé állok. Lehetetlen, hogy ne
találnának módot az itélet enyhitésére. De aztán eszembe jutott, hogy
ahány felségsértési pert eddig tanulmányoztam, mindig a birák tetszése
szerint dőlt el az itélet, igy hát nem tanácsos effajta veszélyes
kisérletet kockáztatnom ilyen hatalmas ellenségekkel szemben. Aztán
ellenállásra gondoltam, – mert hiszen ha szabadon mozoghatok, aligha
bánnak el velem és nehány jókora kővel összerombolhatom az egész
fővárost – de gyorsan elvetettem ezt a csunya ötletet, eszembe jutott
esküm, őfelsége sok kegyessége és a _nardac_-i cim, melyet viselnem
engedett. Ahhoz, hogy a császár mostani szigorusága által magam minden
hála alól felmentettnek érezzem, még nem voltam elég udvaronc.

Végre elhatároztam magam. Megértem, ha ezt az elhatározást sokan
kárhoztatják majd, talán nem alaptalanul, de viszont szemeim világát és
szabadságomat éppen a gyors cselekvésnek és gyakorlatlanságomnak
köszönhetem. Mert ha akkor ismerem az uralkodók és fejedelmek
természetét, amint azt később más udvaroknál alkalmam volt megismerni,
ha már akkor tudom, hogy nálam sokkal kisebb bünösöket hogy itéltek el
szigorubban, bizonyára készséggel és halogatás nélkül vetem magam alá
ilyen könnyü büntetésnek. De ifju voltam még és életvágyó s tekintve,
hogy különben is engedélyem volt meglátogatni Blefuscu császárát,
felhasználtam az alkalmat. Irtam _Redresal_ barátomnak egy levelet,
jeleztem, hogy ma reggel Blefuscuba utazom; a választ nem vártam be,
hanem szépen kimentem a tengerpartra, oda, ahol hajórajunk állott.
Fogtam egy nagy hadihajót, elejére kötelet kötöttem, felszedtem a
horgonyt, levetkőztem, ruháimat a hajóra tettem, letakartam egy
lepedővel, aztán gázolva és uszva, magam után vontattam az egészet.
Blefuscu partján már vártak, két embert adtak mellém, ezek kisértek az
ország hasonnevü fővárosába. Természetesen a kezemen vittem őket. Száz
méternyire a város kapujától előreküldtem a két embert, „tudassák
őfelségével, hogy megérkeztem és várom parancsait“. Egy óra mulva jött a
válasz: „őfelsége egész udvarával maga jön elém fogadtatásomra“. Meg is
érkeztek csakhamar: a császár és kisérete leszállt a lóról, a császárné
és hölgyei felálltak, sem zavart, sem félelmet nem vettem észre
viselkedésükön. Lefeküdtem, hogy kezet csókolhassak őfelségeiknek.
„Eljöttem“ – mondtam aztán – igértemhez hiven, uram és császárom
engedélyével, hogy láthassam őt s hogy felajánljam neki szolgálataimat,
amennyire erőmből telik s összeütközésbe nem kerül saját uramnak esküdt
fogadalmammal.“ Arról nem beszéltem, hogy kegyvesztett vagyok,
hivatalosan nem értesitettek még s nem voltam köteles tudni; másrészt
nem volt valószinü, hogy a császár, mig ekként hatalmán kivül állok,
felfedi a titkot. (Ez utóbbi pontban, mint kiderült, tévedtem.)

Nem untatom az olvasót a fogadtatás ünnepélyes részleteivel, sem azzal,
milyen kényelmetlenül kellett aludnom a földön, takarómba burkolva, nem
lévén ágyam és házam.


NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni
Blefuscu-t, némely nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)

Kiváncsiságból félig, félig unalomból, három nappal később a sziget
keleti partján sétáltam. Ekkor fél tengeri mértföld távolságban valami
uszó tárgyat pillantottam meg, felfordult csolnaknak tünt. Levetettem
cipőt, harisnyát. Háromszáz métert gázoltam a vizben, ekkor az emelkedő
ár közelebb hozta azt a tárgyat. Kiderült, hogy valóban csolnak, holmi
vihar ragadhatta el a hajóról. Azonnal visszatértem a városba és
őfelségét arra kértem, adna mellém husz nagy hajót a maradék rajból és
háromezer tengerészt, altengernagy vezényletével. Magam ismét a partra
futottam, a csolnakot addig még közelebb hozta az ár. A tengerészek
bőven el voltak látva hajókötéllel, amit előzőleg többszörösen
összesodortam. Mikor a hajók megjelentek, levetkőztem és száz méternyire
a csolnak közelébe gázoltam, itt uszni kezdtem, mig elértem a csolnakot.
A tengerészek áthajitották nekem a kötelek végét, ezt beleerősitettem a
csolnak elején egy lukba, a másik végét egy hadihajóba, de nem nagy
sikerrel járt a müvelet, mert lábam nem érte a földet. Mögötte usztam
hát és löktem magam előtt egyik kezemmel. De az ár kedvezett: csakhamar
földet ért a lábam. Pihentem két percet, aztán most már komolyan
munkához láttam: kilenc hajóhoz kötöttem a magunkkal hozott köteleket. A
szél kedvezett és a tengerészek derekasan vontattak. Negyven méternyire
a parttól, vártunk, mig beáll az apály, ekkor a csolnakhoz mentem és
kétezer ember segitségével, kötelekkel és gépekkel megforditottuk a
csolnakot: kiderült, hogy nem rongálódott meg nagyon.

Nem untatom az olvasót ama nehézségek részletezésével, hogy csigák és
emelők segélye mellett hogyan vontattam be a csolnakot Blefuscu
kikötőjébe, tiz napi megfeszitett munka után. A parton nagy sokaság
várta már megérkezésem, mindenki álmélkodott a csodás alkotmányon. A
császárnak kifejtettem, „hogy jó szerencsém dobta utamba ezt a
csolnokot, melyen visszatérhetek szülőhazámba. Kértem, adna utravalót
nekem és engedélyt, hogy utrakelhessek“, amit sok nyájas marasztalás
után meg is igért.

Az egész idő folyamán nagyon meglepett, hogy Blefuscu császárához nem
érkezik semmiféle követ, vagy futár az én uram részéről, aki ügyemben
felvilágositaná. Később magánuton értesültem, hogy őfelsége nem is
álmodta szándékaimat. Ő azt hitte, Blefuscuba csak azért megyek, hogy
igéretemet az ő engedélye alapján beváltsam és hogy nehány nap mulva, ha
a szertartásos fogadtatás megvolt, visszamegyek szépen. Hosszu
elmaradásom később kinosan érintette, tanácskozást tartott
kincstárnokával s a többi, ellenem áskálódó miniszterrel s abban
állapodtak meg, hogy tekintélyes követet küldenek a rólam tárgyaló
vádirat másolatával. A küldöttség azt kellett közölje Blefuscu
császárával, hogy „az ő császáruk nagy kegyessége dacára, aki csak arra
itélt, hogy a szememet kitolják, kivontam magam az igazságszolgáltatás
keze alól és ha két óra leforgása alatt nem térek vissza, akkor
megfosztanak _nardac_-i cimemtől és árulónak nyilvánitanak“. A
küldöttség továbbá kijelentette, „hogy a béke és barátság fentartása
végett elvárja Blefuscu császárától, hogy kezemet és lábamat
összekötöztetve, visszaküld Liliputba, ahol ugy bánnak majd velem, mint
árulóval szokás“.

Blefuscu császára három napos tanácskozás után udvarias és mentegetőző
választ küldött. „Testvérem jól tudja, – ugymond – hogy nem lehet őt
megkötözve visszaküldeni, miután hajórajától megfosztotta az országot,
másrészt, bár meg is fosztotta az országot, mégis hálával tartozunk neki
a béke körül tett jószolgálataiért.“ Különben pedig nemsokára mindketten
megszabadulnak tőlem, mert valami csudálatos járművet találtam a parton,
ő parancsot adott, hogy vezetésem és segédkezésem mellett javitsák ki
ezt a jármüvet és reméli, hogy nehány hét mulva mindkét császárság
megszabadul ettől a veszedelmes és tarthatatlan tehertől.

Ezzel a válasszal visszatért Liliputba a küldöttség – Blefuscu császára
elmondott nekem mindent, – ugyanekkor szigoruan bizalmas hangon
felajánlotta védelmét, ha volna kedvem nála maradni és szolgálatába
állni. Elhittem, hogy jóhiszemüen szól, de már el voltam határozva, nem
bizni többé uralkodókba és miniszterekbe, azért hát alázatosan
megköszönve kegyes jóakaratját, kértem, engedne utamra. „Ha már a sors –
ugymond – akár jóvégre, akár rosszra, hajót küldött nekem, rábizom magam
a tenger kényére inkább, semhogy ily hatalmas két uralkodó között
állandó viszály oka és eszköze legyek.“ A császár nem haragudott és egy
véletlen eset alkalmából felfedeztem, hogy tulajdonképpen örül
elhatározásomnak, ő is, meg kormánya is.

Ezek a körülmények csak siettették utamat. Az udvar türelmetlnül,
szivesen segitett mindenben, csakhogy menjek már. Ötszáz munkást biztak
meg, készitenének két vitorlát, harminc-rét erős vászonból. Köteleket
husz, harminc erős hajókötélből sodortunk egybe. Horgonyul egy jókora
kődarab szolgált, amit hosszas keresés után véletlenül találtam a
tengerparton. Háromszáz tehén zsirját szedték ki, hogy mázoljam be
hajómat, meg egyéb használatra. Az árboc és más vendégfák okozták a
legnagyobb nehézséget. Nagy épitőfákat vágtam ki. Őfelsége hajóácsai
támogattak munkámban, ők gyalulták le a nyers anyagot.

Egy hónap alatt készültünk el. Ekkor megüzentem a császárnak, hogy
indulásrakészen várom parancsait. A császár és családja kijött a partra,
arcra feküdtem és kezet csókoltam neki, nemkülönben nejének és a kis
hercegeknek. Őfelsége megajándékozott: ötven erszényben kétszáz
_sprug_-ot kaptam, életnagyságu arcképével egyetemben, amit azonnal
elrejtettem keztyümben, nehogy megsérüljön. A szertartások leirásával
nem untatom az olvasót.

Hajóm rakományát száz levágott ökör és háromszáz bárány alkotta, italt,
kenyeret is vittem és annyi sült hust, amennyit négyszáz szakács
készithetett. Vittem magammal hat élő tehenet és két bikát, ugyanannyi
juhot és kost is, azzal, hogy otthon tenyészteni fogom az állatokat,
nagy doboz buzát és szénát hoztam magammal, hogy a hajón éhen ne
vesszenek. Szivesen hoztam volna vagy egy tucat benszülött embert is, de
a császár ebbe semmiképpen nem egyezett bele, még a zsebeimet is
megmotoztatta és becsületszavamat vette, hogy saját beleegyezésük és
kivánságuk ellenére nem viszek magammal egyet sem alattvalói közül.

Ekként felkészülva, vitorlát bontottam és utra keltem 1701 szeptember
24-én reggel hat órakor. Északi irányban indulva négy tengeri mértföldet
tettem meg, ekkor délkeleti szelet kaptam és este hat órakor
északnyugatra, félmértföldnyi távolságban szigetet pillantottam meg.
Első pillanatra lakatlannak látszott. Kikötöttem és horgonyt vetettem.
Ezekután ittam, ettem és lefeküdtem aludni. Mintegy hatórai mély álom
után felébredtem: a nap még nem kelt fel. Megreggeliztem és ujra
tengerre szálltam, iránytüm vezérlete alatt. Jó szelem volt, ugyanakkora
utat tettem, mint megelőző nap, az volt a szándékom, hogy megközelitem
ama szigetek valamelyikét, melyek Van-Diemen földjétől északkeletre
fekszenek. E napon nem láttam száraz földet. Másnap, délután három
órakor, mikor számitásom szerint huszonnégy tengeri mértföldnyire
lehettem Blefuscu szigetétől, a délkeleti láthatáron vitorlát
pillantottam meg. Hangosan kiabáltam, de nem feleltek. Ekkor,
hálistennek, csökkent a szél. Félóra mulva mégis észrevettek;
felszalajtották az árboclobogót és egy ágyu dördült. Örömöm leirhatatlan
volt, hogy ime, ujra láthatom majd hazámat és enyéimet. A hajó bevonta
vitorláit, szeptember 26-án, este öt és hat óra között értem el és
szivem majd kiugrott, látván lobogóján az angol szineket. Kis teheneimet
és báránykáimat zsebretettem és csekély felszerelésemmel együtt
behajóztam. Angol kereskedőhajó volt, Japánból jött, kapitánya Mr. John
Biddel kitünő tengerész és valódi uriember. A déli szélesség 30-ik fokán
voltunk. Ötven tengerésze volt, közöttük nagy örömmel ismertem fel régi
pajtásomat, Williams Pétert, aki beajánlott a kapitány jóindulatába. A
kapitány nagy szivességgel bánt velem, kikérdezett, honnan jöttem és ki
vagyok. Kevés szóban elmondtam élményeimet: azt hitte, félrebeszélek és
hogy a kiállott veszélyek megzavartak. Ekkor előszedtem zsebeimből
kicsiny nyájamat: nagy álmélkodással kellett, elhigyje most már
szavaimat. Az aranyakat is megmutattam s mégnéhány ritkaságot. Két
erszény _sprug_-gal megajándékoztam és megigértem, hogy mihelyt
partraszállunk, adok neki egy tehenet és egy vemhes juhot.

Nem untatom az olvasót utazásunk részleteivel. 1702 április 13-án
vetettünk horgonyt Downs-ban. Sajnos, egyik juhomat elvesztettem: a
fedélköz patkányai rabolták el nyilván, egy lukban megtaláltam tisztára
koppasztott csontjait. A többit épségben patraszállitottam és
_Greenwich_ mellett, ahol oly finom a pázsit, meglegeltettem. Csakhamar
megkedvelték az uj abrakot, ami nagyon meglepett, bár a hajón a végefelé
már mesterségesen kellett a nyájat etetni, kétszersültet törtem porrá és
kevertem el vizzel, azt ették. Angolországi tartózkodásom folyamán szép
hasznot hajtottak, nehány kiváló személynek megmutattam őket s mielőtt
ujra utrakeltem volna, hatszáz fontért eladtam az egész nyájat. Mint
hallom, azóta szépen tenyészik ez a fajta, de különösen a juhok.
Gyapjuiparunknak szép szolgálatokat tehet még ez a finom és ritka
nyerstermény.

Nőmmel és családommal két hónapot töltöttem csak együtt. Csillapithatlan
vágy üzött uj országokat látni és idegen vidékeket. Tizenötszáz fontot
hagytam otthon és feleségemet elhelyeztem Redriff-ben, egy csinos kis
házban. Fenmaradt készletemet magammal vittem, részint pénzben, részint
egyéb javakban, remélve, hogy megsokszorozom vagyonom. Legidősebb
nagybátyám, John, Epping közelében évi harminc fontot jövedelmező
birtokot hagyott rám, kibéreltem Fetter-Lane-en a „Fekete ökör“ fogadót
is: nem kellett aggódnom, hogy családomat az eklézsia kell, hogy
eltartsa majd. Johnny fiam – nagybátyjáról nevezték igy – akkor elemi
iskolába járt még, tanulékony és szorgalmas gyerek. Leányom, Betty (ma
már férjes nő, gyerekei is vannak) akkor varrni tanult. Elbucsuztam
nőmtől, leányomtól és fiamtól, könyek között és behajóztam a „Kaland“
fedélzetére. Három tonnás kereskedő hajó volt ez, kapitánya John
Nicholas, Liverpoolból. Rendeltetéshelye Surate. Ennek az utnak
történetét könyvem második részében beszélem el.




MÁSODIK RÉSZ.  Utazás Brobdingnag-ba.


ELSŐ FEJEZET.

(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a
csolnakkal megy, hogy az országot kitapasztalja. – Ott felejtik a
parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. – Hogyan fogadják – több
esemény történik közben. – A benszülöttek leirása.)

Természetem és a sors nyugtalan életre teremtett. Hazatérésem után két
hónappal ujból elhagytam hazámat. _Downs-ban_ hajóztam be 1702 junius hó
20-ik napján a „Kaland“ fedélzetére. Kapitányom, John Nicholas, Suratbe
volt vezénylendő a hajót Cornishből indulva. Jó, erős szelünk volt,
egészen a Jóreménység fokáig, ahol horgonyt vetettünk, hogy friss vizet
szerezzünk be. Ekkor észrevettük, hogy hajónk léket kapott: kihordtuk a
rakományt és ott kiteleltünk, tekintve, hogy kapitányunk meg is
betegedett. Csak márciusban folytattuk utunkat, jó széllel, egészen
Madagaszkárig, itt szembekerültünk azzal az állandó passzát-széllel,
mely decembertől májusig tart, április 19-én igen hevessé vált és nyugat
felé ragadott bennünket, husz napon keresztül. Ez idő alatt kissé
keletre hagytuk a Molucca-szigeteket. Május másodikán hirtelen szélcsend
állt be, aminek nagyon örültem. Kapitányunk gyakorlott, s különösen e
vizeken járatos tengerész, figyelmeztetett bennünket, hogy most heves
vihar következik majd, ami a rákövetkező napon be is állott: ekkor érte
utol hajónkat a nyugati, ugynevezett _monszun_-széljárat.

Attól tartva, hogy felborit bennünket, bevontuk középvitorlánk. De hogy
egyre hevesebb lett a vihar, megvizsgáltuk, vajjon jól meg vannak-e
erősitve ágyuink és kifeszitettük az elő-vitorlát. A hajó oldalára
feküdt, beláttuk, jobb lesz, ha rábizzuk magunkat az áramlatra, mint
hogy lavirozzunk. Nehéz dolga volt a kormánynak, de a hajó szépen
viselte magát. Végre kifeszitettük a vontatóvitorlát, de ez kettérepedt,
gyorsan leoldottuk az egészet és leszedtük. Igen heves vihar volt,
idegen, veszedelmes szél. Mindnyájan segitettünk a kormányosnak.
Főárbocunkat nem engedtük le, hagytuk állani, tudván, hogy igy jobban
birja hajónk a vihart; nyilt tengeren ha zátonytól félni nem kell, ez a
szokás. Nyugat-észak-nyugat felé futottunk, két vitorlán. Számitásom
szerint a vihar, melyet erős délnyugati szél követett, ötszáz tengeri
mérföldre ragadott magával. Hajónk legöregebb tengerésze se sejtette,
melyik részén vagyunk a világnak. Készletünk kitartott, hajónk nem
lazult és a legénység jó egészségben, csak vizünk fogyott el, majdnem
teljesen. Ugy találtuk, legjobb, ha maradunk ebben az irányban, mintsem
most északnak forduljunk, Nagytatárország felé, a Jegestenger
veszedelmes vizeire.

1703 junius 16-án az árbockosárban figyelő hajós-inas földet kiáltott.
Tizenhetedikén nagy szigethez, vagy szárazföldhöz értünk (magunk se
tudtuk, mi legyen), a keleti partról keskeny földnyelv nyult ki a vizbe,
mögötte öböl, mely azonban száztonnás hajónkat nem fogadhatta be. A
földnyelvtől mintegy mérföldnyire horgonyt vetettünk. Kapitányunk a nagy
csónakban tizenkét embert küldött, hordókkal hoznának vizet, ha van.
Megkértem, hadd tarthassak velük, mert érdekelt a vidék. Partot érve se
folyót, se forrást nem találtunk, emberi lénynek nyoma sehol. A hajósok
visszatértek a partra, azzal, hogy a tenger közelében majd csak találnak
friss édesvizet, magam beljebb sétáltam. Kopár, sziklás talaj
terpeszkedett előttem mindenütt. Elfáradtam s látván, hogy semmi látni
vagy felkutatni való nem kinálkozik, visszafordultam az öböl felé. Ekkor
a tengert pillantottam meg és rajta a csolnakot, melybe kisérőim
beszálltak már s oly sebesen és lóhalálban eveztek a hajó felé, mintha
valami veszedelem üldözné őket. Kiabálni akartam, de e pillanatban
rémitő alakot pillantottam meg, mely a vizbe gázolt, térdig és sebesen
kapkodott a csolnak felé. Óriási léptekkel gázolt, de a mi embereink
félmérföldnyi előnyben voltak, másrészt a tenger itt tele van hegyes
sziklákkal és a szörnyeteg igy nem érhette utól a csolnakot. Ezt utóbb
tudtam meg, mert akkor nem volt bátorságom végignézni a hajszát,
visszafordultam és futni kezdtem, felkapaszkodtam egy dombra, ahonnan
beláthattam a vidéket. Mezőket láttam és földeket. Ami először lepett
meg, a fü volt (legelőn voltam, mint később kiderült), husz láb
magasságban csapott össze a fejem fölött.

Széles országuton futottam végig, én legalább annak tartottam, bár,
ahogy aztán értesitettek, ez csak holmi gyalogösvény volt, egy
árpa-földön átvezető. Futottam és nem láttam semmit magam körül: aratás
ideje volt és a kalászok legalább negyven láb magasságban lengették
fejüket.

Mintegy óráig tartott, mig a tábla végére jutottam, sövényfal állta el
utamat, legalább százhusz láb magasságban. A fák tetejét nem láttam, nem
is mondhatom meg, mekkorák voltak. Átbujtam e sövény alatt. Most egy
lépcső következett, ez a másik földre vitt, – csak négy foka volt,
tetején kődarab, – de rajta fel nem kapaszkodhattam, tekintve, hogy
mindegyik fok magassága hat láb, a kődarabé husz. Azon voltam, hogy
elrejtőzzem a sövényben, mikor a szomszéd földön egy benszülöttet vettem
észre, éppen akkorát, mint az a másik volt, aki csolnakunkat üldözte. A
lépcső felé tartott. Első pillanatra körülbelül toronymagasságunak
becsültem, egy-egy lépése harminc lábnyi. A legnagyobb rémület és ámulat
meresztett kővé. Magamhoz térve ujból az árpa közé futottam, hogy
elbujjak. Ekkor láttam, hogy felemeli kezét s a másik föld felé kiált
valamit. A hang oly magasan szállt, a levegőben, hogy első pillanatban
azt véltem, menydörög. Hét hasonló nagyságu szörnyeteg tünt fel,
odajöttek, kezökben kaszával. Ezek ruházata durvább volt az elsőnél,
szolgái vagy munkásai lehetnek, ami abból is kiderült, hogy intésére
átjöttek arra a földre, ahol én bujkáltam és kaszálni kezdték a termést.
Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamat, egy helyen
azonban a szél és eső lefektette a gabonát és amint át akartam bujni
köztük, a kalász szálai oly hegyesek és kemények voltak, hogy
átlukasztották ruhámat és megsértettek. Ugyanakkor hatszázméternyire
hallottam az aratókat. Végleg kimerülten, eltelve keserüséggel és
bánattal, lefeküdtem két barázda közé és csak azt kivántam, hogy itt
haljak meg, békében. Szegény, elhagyott özvegyem jutott eszembe és
apátlan gyermekeim. Jajgatva átkoztam gonoszságom és ostobaságom, mely
addig zargatott, mig barátaim és rokonaim intelme dacára másodszor is
utra keltem. E szörnyü percekben nem tehettem, hogy Liliput-ra ne
gondoljak, Liliputra, melynek lakói ugy néztek rám, mint a világ
legnagyobb csodájára, ahol egész hajórajt vontattam el egy kézzel s más
oly cselekedeteket vittem véghez, melyek amaz ország történetében örökké
fel lesznek jegyezve s az utókor mégis alig hiszi el majd e feljegyzések
valóságát, bár milliók tanuskodnak mellette. Elgondoltam, mily
kétségbeejtő helyzet, oly jelentéktelennek tudni magam, mint amilyen
holmi liliput-beli kis legény volna közöttünk. De ez még kisebbik bajom
volt. Borzasztó volt gondolni rá, hogy az embert, terjedelme arányában,
kegyetlenebbnek és vadabbnak mondják, s hogy mit várhatok egyebet,
minthogy e szörnyü barbárok valamelyike egy harapással végez velem, ha
kezébe kerülök? A tudósoknak igazuk van, midőn azt állitják, hogy nincs
nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben. Ha a végzet ugy akarja, a
liliputbeliek egyszer oly országra bukkannak, hol az emberek akkorák
hozzájuk képest, mint amilyenek hozzám képest ők voltak. És ki tudja,
valami távoli országban, hol magunkfajta ember nem járt még soha,
nincsenek-e halandó lények, melyek e szörnyü óriásokhoz képest akkorák,
mint én hozzám képest e szörnyü óriások?

Megzavarva és rémülten, mégis gondoltam effajtákra, mikor az egyik arató
oly közel ért hozzám, hogy láttam: a következő lépéssel vagy
szétlocscsant talpa alatt, vagy kettészel a kaszával. Abban a
pillanatban, midőn lábát felemelte, félelmemben torkomszakadtából
felorditottam. A szörnyeteg megtorpant s miután néhány percig
csodálkozva keresgélt tekintetével a földön, végre meglátott engem,
amint ott heverek. Pár pillanatig habozott, olyan ember óvatos
módorában, aki valami veszedelmes kis állatkát szeretne megfogni, de
ugy, hogy az ne haraphassa meg az ujját. Földi egeret magam is fogtam
igy odahaza. Végre az óriás hirtelen ragadott meg, derekamnál,
mutatóujjával és hüvelykjével, három rőfnyire szemei elé emelt, hogy
megszemléljen. Láttam, mit akar és volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne
moccanjak, hatvan láb magasságban a föld felett, bárhogy szoritotta a
derekam, nehogy ujjai közt kiessem. Csak annyit tehettem, hogy felnéztem
az égre és két kezem könyörögve kulcsoltam össze. Néhány szót is
ejtettem, alázatos és bus hangon, helyzetemhez illőt, minden pillanatban
attól tartottam, hogy ledob a földre, mint ahogy mi cselekszünk, ha
valami utálatos féreg kerül a kezünkbe. De jó csillagom ugy akarta, hogy
mozdulataim és hangom megtetszettek az óriásnak: csudálkozva hajolt
fölém és nagyrameresztette szemét, tagolt szavakat hallván szájamból,
bár azokat nem értette. Közben hangosan nyögtem és sirtam is, fejemet
oldalt kapkodtam, mintegy értésére adva, amennyire tőlem tellett, hogy
nagyon fáj két ujjának szoritása. Egyszerre, ugylátszik, megértette, mi
bajom: hirtelen szelidebben fogott meg és becsusztatott a zsebébe.
Rögtön gazdájához futott, aki földbérlő volt, ugyanaz, akit először
láttam a mezőn.

Ahogy kivehettem szavaikból, a gazda csodálkozva vette tudomásul
cselédje zavart beszédét. Aztán, mikor meglátott, elővett egy
szalmaszálat (sétapálca nagyságban), azzal próbálta emelgetni kabátom
szárnyait, valami természetes bőrnek, vagy bogárszárnyaknak vélte
nyilván. Félrefutta a hajamat, hogy az arcomba láthasson. Aztán odahivta
a többieket és megkérdezte tőlük (mint utóbb megtudtam) „láttak-e már
ilyen kis teremtést a mezőbe?“ majd vigyázva, négykézláb állitva, letett
a földre, de én azonnal felálltam és járkálni kezdtem, jelezve, hogy
nincs szándékomban elfutni. Mindnyájan leültek a földre, körém, hogy
jobban láthassanak. Ekkor kalapot emeltem és mély bókkal meghajtottam
magam, a földbérlő felé. Majd térdre estem, felemeltem kezeimet s oly
hangosan, ahogy csak tőlem tellett, néhány szót ejtettem. Végre
aranytartó erszényemet kivettem a zsebemből és felajánlottam neki.
Tenyerébe vette és szeméhez emelte föl, hogy megnézze, mi az,
kabátujjából gombostüt szedett ki és annak a hegyével többször
megforgatta. Jelt adtam, hogy helyezze kezét a földre. Ráléptem és
kinyitván az erszényt, tartalmát kiszórtam. Hat spanyol arany volt,
négy-négy piszton értékü, s még husz vagy harminc kisebb pénzdarab.
Ekkor megnyálazta kisujját és igy szedegette fel a pénzdarabot, de ugy
láttam, fogalma sincs róla, mi az. Jelt adott, hogy tegyem vissza az
erszénybe, ezt meg is tettem, miután még néhányszoor eredménytelenül
felajánlottam neki.

A bérlő közben meggyőzödött róla, hogy értelmes lénnyel van dolga.
Beszélt is hozzám, de a hangja oly durva és sértő volt, mint valami
malomnak a dübörgése, bár azt kivehettem, hogy tagolt szavakat mond.
Többféle nyelven próbáltam válaszolni, oly hangosan, ahogy csak torkom
birta. Ő fülét lehajtotta két rőfnyire, de hiába, nem értettük meg
egymást. Ekkor elküldte szolgáit, kivette zsebkendőjét, kétrét hajtotta,
rátette tenyérrel kifelé forditott kezére, kezét a földre helyezte és
jelt adott, lépnék rá, amit könnyen megtehettem, mert a kendő egy lábnyi
széles volt csak. Engedelmeskedtem és egész hosszában lefeküdtem a
zsebkendőre. A zsebkendő másik felével betakart, két végét, biztonság
okából, összecsomózta a fejem fölött és igy hazavitt magával.

Otthon azonnal előhivta a feleségét és megmutatott neki; de az asszony
felsikitott és elszaladt, mint az angol nők, ha varangyosbékát, vagy
pókot látnak. Egy idő mulva, látván viselkedésem s hogy mily szépen szót
fogadok, mégis kibékült velem s lassankint igen gyöngéd és kedves lett
hozzám.

Déli tizenkétóra lehetett ekkor és a szolga ebédre tálalt. Csak egy tál
étel volt, jóféle hus, amint az egyszerü földmivesnépekhez illik. A
család hat tagból állott: a bérlő, a felesége, három gyermek és egy öreg
nagyanya. Mikor leültek, a bérlő csekély távolságban maga elé tett az
asztalra, mely harminc lábnyi magasságban meredt a föld felett.
Borzasztóan féltem és távol tartottam magam az asztal szélétől, nehogy
leessek. Az asszony apró darab hust metszett le, fatányéron kenyeret
morzsolt össze és elém tette. Mélyen meghajtottam magam, kést és villát
szedtem elő és enni kezdtem, aminek kimondhatatlanul örültek. Aztán a
szolgával piciny poharat hozatott, amibe négy pint fért bele, ezt
megtöltötte. Nagy erőlködéssel szájamhoz forditottam a hordónagyságu
edényt és ittam a gazdasszony egészségére, jó hangosan néhány angol szót
kiáltottam, ami a kis társaságot oly vidám kacagásra fakasztotta, hogy
csaknem megsiketültem a zajtól. Az ital olyanféle izü volt, mint az
almabor és igen jól esett. Aztán a gazda jelt adott, hogy jőjjek oda a
tányérja széléhez, de amint odasiettem, nagy zavaromban belebotlottam
egy kenyérmorzsába és orrabuktam. Nem ütöttem meg magam, azonnal
felpattantam megint s látva, hogy megijedtek s aggódtak értem, kalapomat
háromszor meglengetve fejem felett, háromszoros „hurrá“-t kiáltottam,
jelezve, hogy nincs semmi baj. De amint tovább haladtam gazdám felé
(ezentul igy nevezem), a legkisebb fiu, tizéves kamasz, egyszerre
lábamnál fogva elkapott s oly magasra emelt a levegőbe, hogy minden
tagomban reszkettem. Atyja azonnal kivett a kezéből és egy akkora pofont
adott neki, amivel földhöz vághatott volna holmi európai lovasságot;
aztán elkergette az asztaltól. De én féltem, hogy a gyerek ezért
haragudni fog rám, másrészt az is eszembe jutott, hogy miképpen bánnak a
mi vásott gyerekeink verebekkel, nyulakkal, macskákkal, térdre estem hát
és a fiu felé bökődve ujjammal, megérttettem gazdámmal, hogy szeretném,
ha megbocsátana a fiunak. Az apa engedett és a gyerek ujból
visszajöhetett az asztalhoz, mire én odamentem, megcsókoltam a kezét.
Gazdám erre kezébe vette a fiu kezét és kényszeritette, hogy szépen
simogasson meg.

Ebédközben történt, hogy az asszony kedvenc macskája felugrott az ölébe.
Hangot hallottam hátam mögött, mely olyan volt, mintha egy tucat
szövőszék kezdene munkába egyszerre; megfordultam s rájöttem, hogy ez a
hang a macska dorombolása. Körülbelül négyszer akkora volt, mint egy
jólfejlett ökör, csak a fejét láttam és egyik lábát, innen gondoltam. Ez
állat megpillantása nyugtalanná tett, bár az asztal másik végén álltam,
az asszony jó erősen tartotta, nehogy kiugorjon az öléből és körmei közé
kapjon. De kiderült, hogy nincs veszély: a macska nem törődött velem,
észre se vett, mikor gazdám eléje állitott. Különben pedig sokszor
hallottam és számos utazásaim közben tapasztaltam is, hogy megfutni egy
állat elől vagy félelmet elárulni arra jó csak, hogy megtámadjon
bennünket, igy hát elhatároztam, hogy nem mutatok semmi nyugtalanságot e
veszedelmes szembetalálkozás alkalmával. Ötször vagy hatszor vakmerően
elsétáltam a macska feje előtt, félrőfnyire a bajuszától, mire a macska
lassan visszahuzta a fejét, mintha jobban félne tőlem, mint én tőle.
Azért kevésbbé féltem a kutyáktól. Három vagy négy jött be a szobába, az
egyik buldog, nagyságra körülbelül akkora, mint négy elefánt, egy másik
juhászkutya, valamivel nagyobb, de keskenyebb a buldognál.

Hogy asztalt bontottak, dajka jött be a szobába, karján egyéves
gyerekkel. Ez rögtön észrevett engem és visitani kezdett, de ugy, hogy
Londontól Chelsea-ig meghallották volna. Gyereknyelven ez a visitás azt
jelentette, hogy adjanak engem oda, játszani akar velem. Az anya csupa
nyájasságból megfogott és a gyerek feje elé tartott. A kis óriás azonnal
derékon kapott és fejemet bevette a szájába; erre akkorát orditottam,
hogy a kis szörnyeteg megijedt és kiejtett a kezéből. Feltétlenül
kitörtem volna a nyakam, ha az anya nem tartja alám kötényét. A dajka,
hogy lecsendesitse a porontyot, nagy lármával rázni kezdett egy
kereplőt, ami holmi nagy hordó volt, tele hatalmas kövekkel, spárgával
erősitették a gyerek derekára. De hiába, a gyerek csak visitott, mire az
utolsó orvosság következett: a dajka megszoptatta. Be kell vallanom,
soha olyan ellenszenves és undoritó valamit nem láttam, mint ezek a
rengeteg keblek. Nem tudom, milyen hasonlattal éljek, hogy az olvasónak
fogalma legyen e keblek nagyságáról, alakjáról, szinéről. Hat láb
magasak voltak, körvonaluk legalább tizenhat láb. A bimbók akkorák, mint
a fejem; felületük, mint az egész kebelé, tele foltokkal, óriási
szeplőkkel és dudorokkal; hihetetlen undoritó volt s még hozzá közelről
láttam, mert a dajka leült az asztal mellé, melyen én álltam. Eszembe
jutott az angol hölgyek szép, fehér bőre, melyet oly elragadónak tudunk,
mivel a mi szemünkhöz mért arányokban láthatjuk csak, a hibákat csak
nagyitó üvegen vesszük észre: de azon aztán nincsen az a fehér lágy és
finom bőr, ami durvának, rücskösnek és foltosnak ne lássék.

Emlékszem, mikor Liliputban voltam, az apró népségnek arcbőre milyen
végtelenül finom és gyöngéd hártya érzését keltette bennem; erről
beszéltem is akkor egy igen tanult és müvelt emberrel, aki barátom volt
és ő azt mondta, hogy alulról nézve az arcom sokkal finomabb és
egyenletesebb volt, mint közelről. Bevallotta, hogy nagyon megrendült,
mikor először emeltem tenyerembe és tettem az arcom elé. Elmondta, hogy
„a bőrömön nagy lyukakat lát, hogy a szakállam szőrei négyszer olyan
vastagok, mint a sündisznótüske és hogy arcbőröm mindenféle tarka szinek
igen kellemetlen keveréke“. Hozzá kell tennem, hogy otthon szép férfinak
számitok és arcom csak kevéssé napbarnitott. Máskor, mikor az
udvarhölgyekről beszéltünk, megjegyezte gyakran, hogy „ennek vagy annak
nagyon nagy szája van, amaz tele van szeplővel, emennek az orra tömpe“,
mindebből én nem vettem észre semmit. Ezek a megfigyelések elég
helyénvalóak: szóvá kellett tegyem e kérdést, mert az olvasó különben
azt hinné, ezek az óriások formátlan és rut emberek, bár abszolut
értelemben ez nem áll: igen kellemes külsejü fajta ez. Az én gazdám
vonásai például, bár csak egyszerü bérlő volt, nagyon szabályosnak és
csinosnak tetszettek hatvan láb magasságból nézve.

Ebéd után gazdám kiment a munkások közé, s ahogy hangjából és
mozdulataiból kivehettem, szigoruan meghagyta a feleségének, hogy nagyon
vigyázzon reám. Én igen fáradt és álmos voltam, amit az asszony
észrevett, betett a saját ágyába, tiszta fehér zsebkendővel betakart.
Elég jó takaró volt, olyan vastag, mint egy hadihajó fővitorlája.

Két órát alhattam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, a feleségemmel és
gyerekeimmel. Nagyon szomoruan ébredtem fel, egyedül találva magam egy
rengeteg szobában, melynek szélessége háromszáz, magassága kétszáz láb.
Az ágy, amiben feküdtem, husz rőf hosszu. Gazdám felesége házi teendőit
végezte és engem bezárt. Az ágy nyolc rőfnyire magaslott a padló fölött.
Természetes szükségletek arra inditottak volna, hogy leszálljak;
kiabálni nem mertem, hiába is tettem volna, ekkora szobában, ilyen
messzeségben a konyhától, ahol a család tartózkodott. Mig ezen tünődtem,
egyszerre két patkány bujt be a függönyök közt és szimatolva futkároztak
végig az ágyon. Az egyik majdnem rám lépett, ijedten felugrottam és
kirántottam szablyámat, hogy védjem magam. A borzasztó állatok erre
kétoldalt megtámadtak: az egyik mellső lábát már galléromra tette.
Odadöftem és szerencsésen felhasitottam a beleit, mielőtt leharaphatta
volna a fejem. Hörögve omlott le lábaimhoz, mire a másik látva ennek
sorsát, megugrott, jókora vágással a hátán, amit futás közben ejtettem
rajta. E hőstett után lassan járkáltam darabig az ágyon, sebesen
lihegve, hogy zakatoló szivverésem megnyugodjék. Ezek a patkányok
akkorák voltak, mint egy-egy hatalmas véreb, de még vadabbak és
gyorsabbak. Ha szokásom szerint leoldottam volna a kardomat, mielőtt
lefeküdtem, feltétlenül darabokra tépnek. A döglött patkány, lábaimnál,
két rőf hosszu volt. A gyomrom nem birta, hogy lecipeljem az ágyról,
melyen még vérezve feküdt. Még élt, egy hatalmas vágás a nyakszirtjére
azonban végleg elhallgattatta.

Kevéssel azután bejött az asszony s látva, hogy egészen véres vagyok,
odafutott és kezébe vett. Mosolyogva mutattam a döglött patkányra és
jeleztem, hogy nincs semmi bajom. Ennek végtelenül örült, hivta a
cselédet, aki a döglött patkányt kidobta az ablakon. Aztán megint az
asztalra tett, ahol megmutattam neki véres szablyámat, melyet azután,
megtörülve kabátom szárnyába, visszacsaptam hüvelyébe. Most ujból
hevesen jelentkezett a kényszer, oly cselekedetet végezni, melyet más
nem intézhetett el helyettem. Igyekeztem megértetni az asszonynyal, hogy
szeretném, ha letenne a padlóra. Ezt meg is tette. Szemérmem nem engedte
meg, hogy érthetőbben fejezzem ki magam, az ajtóra mutattam hát és
többször meghajtottam magam. A jó asszony nagynehezen felfogta végre, mi
bajom, ujra a kezébe vett és kivitt a kertbe, ahol a földre helyezett
el. Kétszáz rőfnyit mentem, ekkor visszafordultam, intettem, hogy ne
nézzem oda és ne jőjjön utánam; elrejtettem magam két sóskalevél közé és
elvégeztem szükségletemet.

A nyájas olvasó remélem, megbocsát, hogy efajta részletek mellett oly
hosszan időzöm. Alantas, közönséges lelkek előtt e részletek
jelentéktelenek s közönyösek talán; a gondolkodó képzeletét s értelmét
fejlesztik bizonynyal s megsegitik ugy a nyilvános, valamint a
magánéletben. Utleirásaimban ez az egyetlen cél lebeg szemeim előtt:
mindig az igazságot keresem, minden cicoma és irásmüvészkedő sallang
nélkül. Ennek az utamnak emléke oly mélyen hatott reám s oly erős volt,
hogy papirra vetve, nem hagyhattam el a legparányibb részletet sem. Sőt,
átvizsgálva kéziratomat, kénytelen voltam kihuzni sok passzust, attól
tartva, hogy unalmas és kicsinyes részletezőnek itélnek majd. Ez a vád,
talán nem igaztalanul, gyakran éri a lelkiismeretes utleirót.


MÁSODIK FEJEZET.

(A bérlő leánya. – Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a
fővárosba. – Mik történtek utközben.)

Gazdámnak volt egy kilencéves kisleánya, aki igen ügyesen bánt a
varrótüvel és pompás babaruhákat tudott csinálni. Ez a kisleány
megegyezett anyjával, hogy ezentul a baba-bölcsőben fogok aludni. Ezt a
bölcsőt betették egy szekrényfiókba, a fiók elé szabadon lógó deszkát
tettek, hogy a patkányok ne férhessenek hozzám. Ebben az ágyban aludtam,
egész ottartózkodásom idején. Helyzetem lassankint türhetőbbé lett,
abban a fokban, ahogy megtanultam nyelvükön beszélni és kifejezhettem
szükségleteimet. Ez a kisleány olyan ügyes volt, hogy néhányszor
végignézvén vetkőzésem és öltözködésem, ő maga is fel tudott öltöztetni,
bár én sohase kértem tőle, ha magam is megtehettem. Varrt nekem hét
inget, fehérnemüimet sajátkezüleg gyakran kimosta. Ő volt egyuttal a
tanitónőm is, tőle tanultam meg a nyelvükön beszélni. Ez ugy történt,
hogy rámutattam valami tárgyra, mire ő megmondta annak a nevét, néhány
nap mulva már magam kérhettem, ha valamire szükségem volt. Nagyon derék
kisleány volt és alig negyven láb magas, korához képest igen kicsike. A
kisleány _Grildrig_-nek nevezett el engem – ezt a nevet felkapta a
család és később az egész ország. Ez a szó latinul körülbelül
_nanunculus_-t, olaszul _homuncelesino_-t jelent, én _törpé_-nek
forditanám. Ennek a kislánynak köszönhetem, ha abban a kietlen országban
nem pusztultam el, mig ott voltam, nem váltunk el egymástól; én őt az én
kis _Glumdalclitch_-emnek, vagyis dajkámnak neveztem. Nagy hálátlanság
volna részemről, ha nem emliteném fel irántam táplált szeretetét és
jóságát. Szivemből kivánom, bár lett volna módomban meghálálni
jótéteményeit, ahogy megérdemelte, de ehelyett, attól félek, inkább
szerencsétlen, bár ártatlan okozója voltam későbbi balsorsának.

Lassankint elterjedt a hir, hogy gazdám milyen furcsa állatot talált a
mezőn: akkora csak, mint egy _splacnuk_, de különben emberformája van,
emberi mozdulatai, beszél is, már sok szót megtanult az ország nyelvén,
két lábon jár, szelid és kedves, jön, ha hivják, szótfogad, finom kis
tagjai vannak és az arcbőre lágyabb és finomabb mint egy hároméves
grófkisasszonyé. Egy másik bérlő, gazdám szomszédja és jó barátja,
eljött, hogy meggyőződjék, mi igaz a meséből. Mindjárt megmutattak,
feltettek az asztalra, ahol járkáltam, ahogy parancsolták, kardot
huztam, bókoltam a vendég előtt, saját nyelvén megkérdeztem, hogy van,
üdvözöltem őt, ahogy kis dajkámtól tanultam. Vendégünk öreg, rövidlátó
ember volt, szemüveget vett fel, hogy jobban lásson: ezen hangosan
kacagnom kellett, mert olyan volt a szeme, mintha a teli hold világitana
üvegablakon keresztül. Gazdám családja rájött derültségem okára és
hangosan velem nevettek, amin az öreg fickó elég bolondul méregbe jött.
Ez az ember nagy zsugori volt; szerencsétlenségemre azt a gonosz
tanácsot adta gazdámnak, hogy mint látványosságot mutogasson az országos
vásáron, a szomszéd városban, félórányira (ami huszonkét mérföldet
jelentett). Mindjárt gondoltam, hogy valami baj van, látván gazdámat és
barátját hosszan sugdolózni, közben ugyanis gyakran rám mutatott, ugy
rémlett, néhány szót is megértettem. Másnap _Glumdalclitch_, az én kis
dajkám, elmondta nekem, miről volt szó. Ravaszul kikérdezte anyját, ugy
tudta meg. A szegény kis leány mellére szoritott és bánatában sirva
fakadt. Félt, hogy a durva és otromba népek még valami kárt tesznek
bennem, agyonszoritanak, vagy eltörik a lábamat. Azt is észrevette
nyilván, hogy természettől fogva mily szerény vagyok, hogy vigyázok
becsületemre, s mily méltatlanságot éreznék a gondolatban, hogy
nyilvánosan pénzért mutogassanak a csőcseléknek. Papa és mama, ugymond,
azt igérte, hogy _Grildrig_ az övé lesz, de most már ugy látja, épugy
lesz, mint tavaly, mikor egy kis báránykát adtak neki, azt mondták, az
övé, és aztán, mihelyt a bárányka meghizott, eladták a mészárosnak. A
magam részéről, hogy őszinte legyek, nem féltem annyira, mint kis
dajkám. Erősen éltetett a remény, hogy majd csak visszanyerem
szabadságomat, ami pedig azt a méltatlanságot illeti, hogy mutogatnak,
mint holmi szörnyszülöttet, megnyugtattam magam, hogy hiszen idegen
vagyok ebben az országban s hogy ezt a balesetet nem vethetik a
szememre, ha visszatérek Angolországba: szerény véleményem szerint
Nagybrittania királya, az én helyzetemben, ugyanigy járt volna, mint én.

Barátja tanácsát követve, gazdám beletett egy skatulyába és elvitt a
szomszéd városba, ahol országos vásár volt. Kislányát is magával vitte,
hátul ült, a nyeregkasban. Zárt doboz volt, amiben laktam, kis ajtóval
oldalt, hogy ki és bejárhassak és néhány légnyilás is volt a tetején,
kis dajkám babaágyából kivette a kis dunyhát, hogy arra feküdhessek. Ami
engem illet, az ut nagyon megviselt, bár félóráig tartott csak: de
vegyük hozzá, hogy a ló egyetlen lépésre kitett negyven lábat, emellett
állandóan emelkedett és sülyedt alattam, ugy éreztem, mintha hajón
volnék, dühöngő orkán közepette. Egy kis kocsmánál gazdám leszállt a
lóról. Ott tanácskozott a korcsmárossal, előkészületeket tett, bérelt
egy _grultrudot_, vagyis kikiáltót, jelentené a városban, hogy
csodálatos teremtmény látható a Zöld Sas-ban, akkora csak, mint egy
_splacnuck_ (hat láb magas kis állatkája ennek a vidéknek), máskép
azonban egészen olyan, mint egy ember, több szót hibátlanul kiejt és
számos szórakoztató és mulatságos tréfát mutat be.

A korcsma legnagyobb szobájában, háromszáz láb átmérőben, asztalra
helyeztek. Kis dajkám az asztal mellett állt, alacsony széken, hogy
vigyázzon rám és igazgasson. Hogy tolongás ne támadjon, gazdám ugy
intézkedett, hogy egyszerre harminc embert eresszenek csak be. Mikor
megtelt a szoba, becsukták az ajtót és én járkálni kezdtem az asztalon,
ahogy kis dajkám parancsolta, kérdéseket tett fel, vigyázva, hogy csak
olyat kérdezzen, amire felelni tudok és én feleltem is, oly hangosan,
ahogy tőlem tellett. Többször a nézők felé fordultam, hajlongtam,
üdvözöltem őket és beszéltem hozzájuk. Szeszszel töltött gyüszüből –
Glumdalclitchtől kaptam – ittam az egészségükre. Kirántottam szablyámat
és vagdalkoztam vele, mint a vivók. Kis dajkám szalmaszálat nyujtott át
nekem, amit lándzsának használtam és szabályosan bökdöstem vele a
levegőt, ahogy fiatalon tanultam. Egy napon tizenkétszer harminc
embernek mutattak be, annyiszor kellett ugyanazt a játékot, ugyanugy
végigjátszani, hogy végre halálosan kimerültem és bosszus is lettem, de
egyre többen jöttek, mert hiremet szétvitték, és végre csaknem betörte
már az ajtót a nép. Gazdám saját érdekében vigyázott, hogy senki ne
nyulhasson hozzám, csak a kis leány: óvatosságból deszkákat feszitettek
fel az asztal körül, melyen belül kézzel nem érhettek el a nézők. Mégis
egy vásott iskolásfiu egyenesen fejemre célzott egy mogyoróval,
hajszálnyira repült el a fülem mellett, feltétlenül szétlocscsantja az
agyvelőmet, ha eltalál, mert akkora volt, mint egy uritök. Elégtételül
láthattam, hogy a kis csirkefogót jól ellátják és kilökik a szobából.

Gazdám kihirdette, hogy a legközelebbi országos vásár alkalmából ujra
mutogatni fog. Közben megfelelőbb jármüvet szerkesztett számomra, ideje
is volt már, mert az első ut és nyolc órai munka ugy kimeritett, hogy
alig álltam a lábamon és szólni se tudtam. Három nap is beletellett, mig
egy kicsit magamhoz tértem, addigra száz mérföldnyi szomszédságból
mindenünnen zarándokoltak már az emberek, hallván hiremet, hogy
megtekintsenek. Harminc emberből állt az első szállitmány: különben
gazdám a teljes szoba árát követelte olyankor is, mikor csak egy család
nézett meg, ugy, hogy hosszu időn keresztül egész héten dolgoztam,
szerdát kivéve, ez az ő sabbathjuk.

Gazdám, meggyőződvén róla, mily szép keresetre tehet szert általam,
elhatározta, hogy elvisz az ország legtekintélyesebb városába.
Elintézvén ügyeit és ellátva magát a hosszu utra, elbucsuzott
feleségétől és 1703. augusztus 17-én, két hónappal partraszállásom után,
utnak eredtünk a főváros felé, mely az ország közepén, mintegy háromezer
mérföld távolságban fekszik. Glumdalclitch gazdám mögött ült a lovon,
ölében tartotta kis lakó-dobozom, melyet előzőleg dereka köré erősitett
volt. Ezenkivül még csak egy szolgáló jött velünk, aki hátunk mögött
lovagolt és a podgyászt hozta.

Gazdám ugy gondolta, hogy utközben mutogat majd a városokban, melyek
mellett elhaladunk; vagy előkelőbb birtokok házaiban, ahol lehet
számitani közönségre. Könnyü utunk volt. Glumdalclitch, azzal az
ürügygyel, hogy fáradt, sokszor megállitotta a lovat. Sokszor kivett a
dobozból, levegőzni, megmutogatta a környéket. Öt vagy hat folyón is
keresztül gázoltunk, mélyebb és szélesebb viz mindegyik, mint a Nilus
vagy a Gangesz, ők csak pataknak nevezték. Tiz hétig voltunk uton és
tizennyolc nagyobb városban mutogattak, nem is szólva a magánbirtokokról
és néhány faluról.

Október 26-án elértük a fővárost, amit ők _Lorbrulgrud_-nak, vagyis a
Világegyetem Büszkeségének neveznek. Gazdám a főuton vett ki lakást, nem
messze a királyi palotától. Jegyeket nyomatott és meghivókat, melyek
részletesen foglalkoztak velem. Három és négyszáz láb méretü szobát
bérelt ki. Hatvan láb átmérőjü asztalt csináltatott, szélén három láb
magas keritéssel, ez volt az én szinpadom. Naponta tizszer mutogattak,
mindenek nagy ámulatára és megelégedésére. Most már türhetően tudtam
beszélni nyelvükön és minden szót megértettem. Különben az abécéjüket is
megtanultam és itt-ott irásban segitettem magamon: mig uton voltunk,
Glumdalclitch volt a tanitóm és szabad óráinkban most ő oktatott. Kis
könyv volt a zsebében, akkora mint egy térkép, holmi biblia vagy
ilyesmi, ebből mutogatta a betüket és magyarázta a szavak értelmét.


HARMADIK FEJEZET.

(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. – A királyné megveszi szerzőt a
bérlőtől és odaajándékozza a királynak. – Szerző őfelsége nagy
tudósaival vitázik. – Az udvarnál szerzőnek lakosztályt rendeznek be. –
Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. – Szerző hazája becsületéért
helyt áll. – Szerző civódása a királyné törpéjével.)

Ilyen munka nap-nap után, nem maradhatott hatástalan. Néhány hét mulva
jelentékeny változás állott be egészségemben. Mennél többet keresett
rajtam a gazdám, annál telhetetlenebb lett. Elvesztettem étvágyamat és
ugy lefogytam, hogy csak ugy lötyögött rajtam a bőr. A bérlő végre észre
is vette ezt és arra következtetett, hogy nemsokára meghalok, igy hát
azon volt, hogy utolsó napjaimban minél többet vegyen be rajtam. Mig igy
számolgatott, egy _sardral_, vagyis kamarás jelent meg, az udvar
küldötte, rendelettel, hogy azonnal vigyenek fel őfensége a királyné és
hölgyeinek mulattatására. A hölgyek között volt, aki már látott engem és
csodákat beszélt őfelségének szépségemről, jó modoromról,
értelmességemről, izlésemről. Őfelsége el volt ragadtatva tőlem.
Térdreestem és azt a kegyet kértem, hogy királyi lábát megcsókolhassam,
de ő kegyesen kis ujját nyujtotta felém, amit két kézzel öleltem át és
csücskét ajkaimmal illettem, nagy áhitatot negélyezve. Őfelsége aztán
kérdéseket intézett hozzám, hogy hol lakom, hol a hazám, merre jártam a
világban. Világosan, néhány szóban válaszoltam. Megkérdezett, „volna-e
kedvem az udvarnál maradni?“ Hajlongva válaszoltam, „hogy gazdám
rabszolgája vagyok, de ha tőlem függene, boldog és büszke volnék, ha
életemet őfelsége szolgálatára szentelhetném“. Ekkor megkérdezte
gazdámat, „eladna-e neki jó áron?“ Gazdám, aki különben is tartott tőle,
hogy hamarosan elpusztulok, kész volt megválni tőlem és ezer aranyat
kért. Azonnal kiutalták neki. Mindegyik arany akkora volt, mint hatszáz
tallér, de az ország méreteihez arányitva és tekintve az aranynak itteni
nagy árfolyamértékét, az összeg alig tett ki annyit, mint ezer angol
ginea. Ekkor azt kértem még, hogy „tekintve, hogy e perctől fogva
őfelsége legalázatosabb alattvalója és vazallusa vagyok, engedtessék
meg, hogy Glumdalclitch, aki oly gyöngéden és hüen s annyi hozzáértéssel
bánt velem, szintén szolgálatában maradhasson, mint dajkám és oktatóm.“

Őfelsége ebbe is beleegyezett, gazdám is szivesen látta, hogy leánya
udvarképes lesz, a szegény kis leány pedig alig tudta elrejteni örömét.
Volt gazdám elbucsuzott tőlem, megjegyezve, hogy ime, milyen jó állást
szerzett nekem, amire egy szót se válaszoltam, csak könnyedén
biccentettem a fejemmel.

Őfelsége észrevette hideg magatartásom és mikor a bérlő távozott,
megkérdezte, mi okom volt erre. Alázatosan válaszoltam: „hogy nem
tartozom hálával volt gazdámnak, ha csak azért nem, hogy nem csapott
agyon egy tehetetlen és ártatlan teremtést, amit a földjén talált és
hogy ezért a szivességért bőségesen megszolgáltam neki azzal a
vagyonnal, amit a mutogatásom árán és eladásommal szerzett. És hogy az a
munka, amit szolgálatában végeztem, elég lett volna ahhoz, hogy nálam
tizszer erősebb igavonó állatot elpusztitson. Egészségemet különben
erősen megviselte a robot. A nap minden órájában mulattatnom kellett a
csőcseléket és ha gazdám nem tartott volna tőle, hogy hamarosan
elpusztuulok, őfelsége nem kapott volna meg ilyen olcsón. De most, hogy
nem kell félnem többé, ily nagy és nemes királynő pártfogása alatt, ki
valóban ékessége a természetnek, kedvence a világnak, gyönyörüsége az
alattvalóknak és a teremtés főnix-madara – ugy érzem, volt gazdám
feltevése alaptalan – máris éledni érzem erőimet, legfelségesebb
jelenlétének jótékony hatása alatt.“

Ez volt beszédem summája: nagy erőlködések közt és sok dadogással voltam
képes elmondani. A beszéd utolsó része e nép sajátos stilusában történt.
Glumdalclitch-től tanultam néhány megfelelő mondatot, mig ideértünk.

A királyné, aki nagy elnézéssel hallgatta végig erőlködésem, meg volt
lepetve, hogy ennyi szellemet és modort tapasztal ilyen apró állatkában,
mint én vagyok. Kezébe vett és bevitt a királyhoz, aki szobájába vonult
volt vissza. Őfelsége, igen komoly és fenséges magatartásu uralkodó,
első pillanatra nem méltatva behatóbb szemléletre, hidegen azt kérdezte
a királynétől: „mióta mulatja magát _splacnuck_-ok tenyésztésével?“ –
annak nézett, amint őfelsége tenyerén feküdtem, hasmánt. De a királynő,
akinek rendkivül sok humora volt és igen éles észjárása, szépen
talpraállitott engem az iróasztalon és meghagyta, számolnék be magamról
a királynak. Néhány szóban megtettem ezt is és erre beengedték
Glumdalclitch-et, aki eddig az ajtó előtt állt és alig tudta türtőztetni
magát, annyira féltett. A kis leány igazolta őfelsége előtt szavaimat,
hogy miként érkeztem atyja házához s mi minden történt azóta.

A király, müveltség dolgában bármelyik alattvalójával vetekedő férfi,
különösen a filozófiában és matematikában képezte magát szokatlan fokra.
Látván, hogy egyenesen járok (mielőtt még megszólaltam volna),
kijelentette, hogy nyilván önmüködő kis szerkezet vagyok (Brobdingnag
népe igen ügyes efajta konstrukciókban) és hogy igen nagy müvész volt,
aki szerkesztett. De mikor hallotta a hangomat is és rájött, hogy
szabályszerü és helyes mondatokban beszélek, értelmes szavakkal, ekkor
alig tudta elrejteni álmélkodását. Azzal a beszámolóval, amit
idejöttömről adtam, semmiképen sem volt megelégedve, azt hitte, ezt az
egész történetet Glumdalclitch sütötte ki az apjával, ezek tanitottak
meg beszélni is, hogy annál nagyobb árat kapjanak értem. Ezzel a
feltevéssel több kérdést intézett hozzám, de én mindig értelmes
válaszokat adtam, mely válaszoknak semmi hiánya nem volt, eltekintve
rossz kiejtésemtől; és leszámitva néhány közönséges és parasztos szót,
amit a bérlő házában tanultam, s melyek az udvar pallérozott
beszédmodorához nem illettek.

Őfelsége három kiváló tudósát hivatta, szokás szerint ezek voltak heti
beosztásban. Ezek az urak nagy figyelemmel és tüzetesen vizsgálták egy
ideig alakomat: a végén nagyon különböző véleményeket nyilvánitottak.
Abban mind a hárman megegyeztek, hogy nem szabályszerü és természetes
uton kellett létrejönnöm, ugyanis nem találnak rajtam szerveket, melyek
alkalmasak életfentartásomra: sem fára mászni, sem lukat furni a földbe
nem tudok. Fogaimat hosszan vizsgálták és arra következtettek, hogy
husevő állat vagyok, másrészt azonban sokkal gyengébb vagyok a legtöbb
négylábunál. A földi egér, mely nagyságban hasonlit hozzám, sokkal
fürgébb nálam, igy hát igazán nem tudják elképzelni, miből élek: hacsak
nem csigákból és bogarakból. De hozzátették, hogy tudományos okokból
nagyon kétes ez a megoldás is. A nagytudásu urak egyike ugy vélte, hogy
egyszerüen anyaméhmagzat, vagy koraszülött lehetek. Társai azonban
elvetették ezt, mert tagjaim fejlettsége ellentmond efajta feltevésnek.
Továbbá fel kellett ismerniök azt a tényt, hogy már több év óta élek,
szakállam szőrei tisztán kivehetők nagyitóüveg segitségével. Az sem
lehet, ugymond, hogy törpe vagyok: ilyen apró termet nem hasonlitható
semmihez és nem származhatott az ő fajtájukból. A királynő kedvenc
törpéje, a legkisebb ember az egész birodalomban, mégis csak volt vagy
harminc láb magas. Hosszas tanácskozás után végre egyhangulag abban
állapodtak meg, hogy _Relplum Scalclath_ vagyok ami latinul _lusus
naturae_-nak, vagyis a Természet Játéká-nak felel meg. Ezzel az
eredménynyel, ugy vélem, Európa modern filozófusai is tökéletesen meg
lehetnek elégedve, akik szakitva Aristotelesnek a természetfölötti okok
mögé csupa tudatlanságot rejtő követőivel, minden nehézséget ezzel a
nagyszerü szóval oldottak meg, a tudomány és emberi megismerés
kimondhatatlan dicsőségére.

Miután ekként befejezték a vitát, szerényen néhány szó meghallgatását
kértem magam is. A királyhoz fordultam: biztositottam őfelségét, hogy
olyan országból jövök, ahol sok millió hozzám hasonló ember él mindkét
nemben, ahol fák, állatok, házak hozzánk arányitva teremnek, illetve
épülnek, ahol tehát éppen olyan rendesen élhetek és táplálkozhatom, mint
őfelsége bármelyik alattvalója ebben az országban. Ez a válaszom a tudós
urak véleményére. A tudósok, hallván beszédemet, csak megvetően
mosolyogtak és gunyosan megjegyezték, hogy „a bérlő, akitől őfelsége
megvett, alapos oktatásban részesitett“. A király azonban értelmes ember
volt: elküldte tudósait és odarendelte a bérlőt, aki szerencsére még nem
hagyta el a várost. Először őt hallgatták ki, aztán szembesitették
leányával, végre őfelsége meggyőződhetett róla, hogy hinnie kell
szavaink valóságának. Megkérte a királynét, intézkedjék, hogy különös
gonddal bánjanak velem, hogy Glumdalclitch ápolói állását továbbra is
megtartsa, meggyőződvén róla, hogy milyen bizalmas és jó viszonyban
vagyunk egymással. Az udvarnál megfelelő szobát rendeztek be neki:
melléje rendeltek egy kisegitőt, egy szobalányt és két szolgálót; neki
csak rólam kellett gondoskodnia. Az udvari asztalosnál kis dobozt
rendeltek, ami hálószobául szolgált nekem, Glumdalclitchal együtt én
adtam meg a méreteket. Ez az asztalos kitünő mesterembernek bizonyult:
vezetésem alatt három hét folyamán csinált fából egy kis szobát:
ajtóval, mellékhelyiségekkel, alvófülkével. Fedelét e szobának fel
lehetett emelni, a szép kis ágyat, melybe őfelsége kárpitosai derékaljat
és vánkosokat csináltak, felülről engedték be esténkint. Glumdalclitch
reggel szépen kivette az ágyat, szellőztette, aztán sajátkezüleg
megvetette, beeresztette felülről és lezárta a tetőt. Egy másik ügyes
asztalos, aki hires volt játékbutorok készitésében, magára vállalta,
hogy csinál nekem két szép kis széket, támlával, karokkal, meg két
asztalt, egy szekrényt, mindezt valami finom, elefántcsontszerü
anyagból. A szobát minden oldalán, alul is, fölül is puha vánkosokkal
kitapétázták; esetleges rázkodtatásokat elkerülendő, melyek ügyetlen
szállitással járhattak, vagy kocsin, utközben veszélyeztettek. Az
ajtómra kulcsot is kértem, egerektől és patkányoktól tartva. Számos
eredménytelen kisérlet után végre csinált a lakatos egy akkorát,
amilyent Brobdingnagban még nem láttak, dicsérettel legyen mondva,
nagyobbat magam se láttam a londoni kapukulcsok között. Ezt a kulcsot a
saját zsebemben hordtam, attól féltemben, hogy Glumdalclitch el találja
vesziteni. A királyné rendelt még ruhákat is nekem, a legfinomabb
selyemből, biz’ az vastagabb volt azért, mint nálunk holmi nyári
ágytakaró, és eleinte nagyon kényelmetlenül állt rajtam; – de aztán
hozzászoktam. A ruha honi divat szerint készült: félig kinai, félig
perzsa modorban, de igen komoly és méltóságteljes egy mundér volt.

Hovatovább a királyné annyira megkedvelte a társaságomat, hogy nem is
tudott ebédelni nélkülem. Asztalára odaállitották az én kis asztalkámat,
székestül, mig evett, Glumdalclitch zsámolyon állt az asztal mellett és
kiszolgált engem. Volt teljes ezüst evőkészletem, ezüst tányérom és
tálam, mindez a királyné edényeihez képest akkora volt csak, mint
amilyeneket londoni játékkereskedésekben láttam, a babaszoba butorai
között. Az én kedves kis dajkám mindezeket a tárgyakat a zsebében
hordta, kis ezüst dobozban és ebédközben egyenkint adogatta át nekem,
miután sajátkezüleg megtisztitott mindent. A királynéval különben csak a
két királyi hercegnő étkezett együtt: ezek egyike tizenhatéves volt, a
másik tizenhároméves és egy hónapos. Őfelsége rendesen maga vágott le
nekem egy darab hust, amit aztán a tányéromra tett és nagy élvezettel
figyelte, hogy apritom fel és hogy eszem meg; ő maga (bár gyenge
étvágyról panaszkodott) egy harapásra annyit kapott be, mint amennyiből
tizenkét angol földmives megebédel, eleinte meglehetősen undoritó is
volt nekem ez a látvány. Egy pacsirtát, ami kilencszer akkora volt, mint
holmi hizott walesi tyuk, csontostul, szárnyastul evett meg, hozzá
kenyérdarabkákat tördelt, cipónagyságu falatokban. Aranykehelyből ivott,
minden kortyra egy pintet. A kés, amivel evett, akkora volt, mint egy
kasza: igy aránylottak villa, kanál és egyéb evőeszközök. Emlékszem,
egyszer kiváncsi voltam rá, milyen lehet az, mikor egy egész társaság
ebédel együtt és Glumdalclitch el is vitt a nagy ebédhez, ahol legalább
egy tucat ilyen kés és villa hadonászott és villogott egyszerre, be kell
vallanom, soha ilyen borzalmas látványban nem volt részem.

Udvari szokás, hogy szerdán (mint emlitettem, ez az ő pihenőnapjuk) a
királyné és a mindkét nembeli királyi hercegek a királlyal ebédelnek
(őfelsége közben igen megkedvelt): ilyen alkalmakkor őfelsége
tányérjától balra, egy sótartó mellett teritettek nekem. Az uralkodót
nagyon mulattatta társalgásom: érdeklődött, milyenek a szokások,
erkölcsök, törvények és tudományok Európában és én minden tehetségemmel
felelgettem. Igen világos értelmü és helyes itéletü férfiu lévén, néhány
kitünő megjegyzése volt mindarra, amit előadtam neki. Be kell vallanom
azonban, hogy egyszer, amikor belemelegedve nagyon részletesen kitértem
a mi tengeri és szárazföldi hadiállapotainkra: őfelségére, nyilván
neveltetése hiányainál fogva, oly furcsán hatott előadásom, hogy
felemelt, jobbkezére tett, hangosan és szivből hahotázni kezdett, a
másik kezével gyengéden megfricskázott és megkérdezte, „milyen párthoz
tartozom: a Whig-hez, vagy a Tory-hoz?“ Aztán miniszterelnökéhez
fordult, aki fehér pálcával állt a háta mögött (ez a pálca akkora volt,
mint legnagyobb hajónknak, a _Royal Sovereign_-nek főárbóca) és igy
szólt: „milyen ostoba dolog is minden emberi nagyság, ha ekkora férgek,
mint ez itt, ilyen tökéletesen tudják utánozni“. És mégis – tette hozzá
– e piciny lények közt is bizonyára vannak cim- és rangkülönbségek: kis
fészkeket és vakandturásokat készitenek: amit aztán házaknak neveznek el
és városnak: ruhákban és hintókban parádéznak; szeretnek, harcolnak,
verekednek, csalnak és árulkodnak.“ Igy beszélt őfelsége hosszasan, mig
én zavaromban és bosszuságomban elsápadtam, igy hallván beszélni édes
hazámról, Európa uráról, Franciaország ostoráról, az erény, jámborság,
igazság és becsület fészkéről, a világ irigylett büszkeségéről. Miután
azonban nem voltam abban a helyzetben, hogy elégtételt kérhessek e
káromlásokért; volt rá időm, hogy érett megfontolás után rájöjjek, hogy
tulajdonképpen nem is történt sérelem. Hosszu hónapok folyamán ugyanis
hozzászoktam az óriások látásához, minden tárgyat az ő arányaikhoz
mérten láttam hovatovább és igy lasssankint elmult az a borzongás, amit
először éreztem. Lassankint kezdtem ugy nézni őket, mintha holmi angol
társaságban ülnék, urak és hölgyek között, akik hajlonganak, bókolnak,
fecsegnek. Hogy őszinte legyek, sokszor kisértésbe estem, hogy éppen ugy
kinevessem őket, mintahogy a király nevetett mirajtunk. Viszont nem
állhattam meg, hogy magamon is ne mosolyogjak, mikor őfelsége a királyné
tenyerére téve a tükör elé állt velem, mely mindkettőnk alakját teljes
életnagyságban adta vissza: roppant mulatságos látvány volt és sokszor,
hozzászokva az ő méreteikhez, szinte ugy rémlett nekem, mintha alakom
valóban százszorosan összezsugorodott volna.

Azonban semmi nem bosszantott és bántott annyira, mint a királyné kis
törpéje – ez az emberke, tekintve, hogy eddig ő volt a legkisebb ember a
birodalomban (valóban, azt hiszem nem volt harminc láb magas), állandóan
felfujta magát és peckesen ellépkedett előttem, mikor az előszobában
megjelent és én, az urakkal és hölgyekkel társalogva, az asztalon
álltam. S nem állhatta meg, hogy néhány gunyos célzást ne tegyen az
_alakomra_. Én ugy bosszultam meg magam, hogy öcsikémnek neveztem és
kihivtam, jönne velem birkózni. Egy nap ez a szemtelen, modortalan
tacskó ugy felbosszankodott valamin, amit mondtam neki, hogy
felkapaszkodott őfelsége karszékére, hirtelen, mielőtt védhettem volna
magam, derékon kapott és beledobott egy tejfeles kannába, aztán usgye,
elszaladt onnan. Fejjel lefelé buktam a tejfelbe és ha nem volnék jó
uszó, életemmel fizethettem volna meg ezt a tréfát. Glumdalclitch a
szoba másik felében volt éppen és őfensége annyira megrémült, hogy
elvesztette a fejét. Kis dajkám azonban gyorsan odafutott, kimentett és
megrázott, miután jó félliter tejfelt lenyeltem. Azonnal lefektettek, a
ruhám tönkrement, más bajom, hálaistennek nem esett. A törpét jól
megkorbácsolták és büntetésből még hozzá ki kellett innia a tejfelt,
amibe beledobott. Ezuttal el is vesztette a királynő kegyeit, nemsokára
ez eset után, nagy örömömre, odaajándékozták egy magasrangu hölgynek.
Igy nem bosszulhatta meg magát, amitől tartottam.

Ez a kis törpe már egyszer üzött velem effajta tréfát, amin a
királynénak, dacára bosszuságának, kacagnia kellett: már akkor
elkergették volna, ha én nem vagyok nagylelkü és nem kérek kegyelmet
számára. A dolog ugy történt, hogy őfelsége velőscsontot evett, s miután
kiüritette, az üres csontot álló helyzetben rátette a tányérjára. A
törpe felhasználta az alkalmat, mikor Glumdalclitch az almárium mellett
állott háttal, felkapaszkodott a zsámolyra, melyen kis dajkám szokott
állni, hogy nekem szolgáljon és hirtelen derékon ragadva, két lábamat
összeszoritotta és bedugott derékig a csontba, ahonnan nem tudtam
kikecmeregni és nagyon tréfás látványt nyujtottam. Percekig nem tudták,
hová lettem, mert méltóságomon alulinak véltem, hogy kiabáljak.
Szerencsére a csont már nem volt meleg és igy combjaim nem sültek össze,
csak a cipőm és harisnyám ment tönkre. Közbelépésemre a törpét csak
néhány korbácsütéssel büntették meg.

A királyné gyakran tréfálkozott félénkségemen és többször nevetve
kérdezte, hogy az én hazámban mindenki olyan gyáva-e, mint én? Ennek az
volt az oka, hogy nyáron át az ország tele van legyekkel és ezek a
gyülölt állatok, mindegyik akkora, mint egy-egy hizott veréb, örökös
döngésükkel egy percnyi békét nem hagytak nekem, gyakran ráültek az
élelemre és undok ürüléküket és tojásaikat otthagyták, amit csak én
láthattam, a benszülöttek nem, apróbb tárgyakkal szemben látásuk
meglehetősen tompa. Néha meg rászálltak az orromra és a homlokomra,
példátlanul kellemetlen érzés volt ez, pláne, ha hozzávesszük, hogy
többnyire mindenféle utálatos büzöket hoztak magukkal. Azt a ragadós
anyagot is láthattam, melynek segitségével, természettudósaink szerint,
képesek a menyezeten mászkálni. Ez utálatos állatok elzavarása sok
fáradságomba és bosszuságomba került. Mindig összerázkódtam, mikor rám
szálltak. A törpe sokszor mulattatta magát azzal, hogy elkapkodta a
legyeket a levegőben, mint nálunk az iskolásgyerekek, aztán az orrom alá
eresztette őket, hogy megijesszen és a királynét szórakoztassa. Én
viszont gyakorlattal odáig vittem, hogy zsebkésem segélyével a levegőben
felnyársaltam a legyeket: hovatovább olyan ügyességre tettem szert
ebben, hogy mindenki megbámult.

Egyszer Glumdalclitch dobozommal együtt kitett a nyitott ablakba, hogy
friss levegőt szivhassak. Ahhoz sohasem volt bátorságom, hogy dobozomat
spárgán kilógattassam az ablak elé, mint ahogy nálunk a
kanári-kalickákat szokták. Kinyitottam egyik ablakomat és asztalhoz
ültem, hogy reggelire elfogyasszak egy darab édes kalácsot. Ekkor vagy
husz darázs röpült be az ablakon, melyeket a cukor illata csalt be és
olyan dongást vittek véghez, mint megannyi duda vagy trombita. Volt
köztük, amelyik megfogta a kalácsomat és elvitte darabokban, mások a
fejemre szálltak és elkábitottak lármájukkal, fulánkjaikat nyujtogatták
és én borzasztóan megijedtem. Mégis volt annyi bátorságom, hogy
felugorjak és késemmel védekezzem. Nehányat megöltem, a többi kirepült
és én becsuktam az ablakot. Ezek a darazsak akkorák voltak, mint egy-egy
fogoly, néhánynak kihuztam a fulánkját, mely másfél hüvelyk hosszu
lehetett és éles, mint a tü. Négy fulánkot szedtem ki, gondosan
megőriztem, hazatérve, más ritkaságok közt ezeket is mutogattam Európa
több városában. Hármat a greshami egyetemnek ajándékoztam, a negyediket
megtartottam.


NEGYEDIK FEJEZET.

(A város leirása. – Javaslat uj térkép készitésére. – A királyi palota
és a főváros. – Hogy utazik a szerző. – A főtemplom leirása.)

Glumdalclitch társaságában eleget utaztam ahhoz, hogy körülbelül számot
adhassak az olvasónak a birodalom arányáról és természetéről: legalább
is Lorbrulrud, a főváros kétezer mértföldnyi körzetében. A királyné
ugyanis, ha utazott, messzebb nem követte soha férjét: inkább
letelepedett és várt, mig őfelsége visszatért a határról.

Ennek a királynak birtoka egészben hatezer mérföld hosszu és ötezer
mérföld széles. Arra kell következtetnem, hogy a mi geografusaink nagyon
tévednek, mikor azt hiszik, hogy California és Japán között csupa tenger
van. Mindig is sejtettem, hogy e két part között igen nagy szárazföld
fekszik, mely Nagytatárország tömegével egyensulyt tart. A geografusok
nagyon jól tennék, ha kiigazitanák térképeiket és Amerika északnyugati
partjához közel uj, nagy földrészt vennének fel, amiben szivesen állok
segitségükre.

A királyság áll egy félszigetből, melyet északkeleten harminc mértföld
magas hegylánc határol. E hegylánc csucsai csupa tüzokádók és igy
lehetetlen azon áthatolni: éppen azért az ország tudósainak fogalmuk
sincsen arról, milyenfajta emberek laknak e hegyláncon tul, ha
egyáltalán laknak. Másik három oldalát e szigetnek az óceán határolja, a
folyók torkolata azonban annyira tele van hegyes sziklákkal s a
tengerpart oly durva, hogy egyetlenegy kikötőjük sincsen; a legkisebb
csónak sem hagyhatja el e partokat. Igy aztán ez a nemzet teljesen el
van zárva a világ többi részétől. A folyók viszont tele vannak hajókkal
és igen sok és jó haluk van. Tengeri halat nem igen esznek: ezek ugyanis
akkorák csak, mint az európai tengerekben mindenütt s igy nem érdemes
halászni rájuk. Mindebből nyilván következik, hogy a természet kizárólag
ezen a területen alkotott ilyen rengeteg nagyságu állatokat és
növényeket: ennek a jelenségnek az okát találják meg a bölcsészek.
Néha-néha egy bálna, vagy cethal kerül a partra, ezt a közönséges
halásznép kiszedi és étvágygyal elfogyasztja. Láttam bálnákat oly
óriásra nőve, hogy egy ember alig birta el a vállán, az effajta
példányokat behozzák látványosságul Lorbrulgrudba. Egy ilyen bálnát
láttam egyszer a király asztalán, ahol csemegéül szolgált, de ugy vettem
észre, őfelségének nem izlett. Azt hiszem, tulkövérnek találta, bár a
magam részéről láttam Grönlandban nagyobbakat is.

Az ország igen népes: ötvenegy nagy városa van, száz erőditménye és igen
sok falva. Leirom Lorbrulgrudot az olvasó mulattatására. A főváros két
egyforma nagy városrészből áll, melyeket folyó választ el egymástól.
Mintegy nyolcezer háza van és százezer lakója. Hossza három _glomglung_
(körülbelül ötvennégy angol mérföld), szélessége harmadfél glomglung.
Területét magam mértem le egy a király által rendelt térképen, melyet e
célra szétteritettem a földön, csak száz láb hosszu térkép volt.
Mezitláb végigmentem rajta, számoltam a lépéseket és meglehetősen pontos
eredményt kaptam.

A királyi palota nem szabályos épülettömb: sok, összehalmozott
kastélyból áll, körzete mintegy hét mérföld. Főoszlopainak magassága
kétszáznegyven láb: vastagsága ehhez mért. Részemre és a kis dajkám
használatára állandó kocsit tartottak nekünk, gyakran kocsikáztuk be a
várost meg a boltokat, ilyenkor kis dajkám kivett a dobozból, hogy
jobban lássak: házakat, népeket, miegymást. Kocsink körülbelül akkora
volt, mint a Westminster tere, de nem oly magas, mint a westminsteri
dóm, biztosan különben nem tudnám ezt se megállapitani. Egy napon a
nevelőnő megállittatta a kocsit több bolt előtt, mire a koldusok,
fehasználván az alkalmat, odatolakodtak, hogy a legocsmányabb látványt
nyujtsák, ami európai szemnek valaha látni adatott. Volt köztük, teszem
fel, egy asszony, akinek rák volt a mellén: borzalmasan megdagadva és
tele lukakkal. Két-három akkora luk volt benne, hogy mindenestül
belefértem volna. Volt egy ember, akinek akkorára dagadt a feje, mint öt
gyapjuzsák, egy másiknak husz láb magas falábai voltak. A legutálatosabb
azonban az a sok tetü volt, ami a rongyaik között mászkált. E férgek
alakját és formáit szabad szemmel jobban láthattam, mint mikroszkópon
keresztül a mi tetveinket: csuf csápjaikkal ugy tapogatóztak és
turkáltak, mint a disznó az orrmányával. Először láttam ilyet,
egyet-kettőt felboncoltam volna, ha az ehhez szükséges szerszámokat nem
hagytam volna a hajón; a látvány különben oly utálatos volt, hogy a szó
szoros értelmében felfordult a gyomrom.

A királyné különben készittetett számomra egy kisebb dobozt, tizenkét
láb átmérőben és tiz magasságban, kényelmesebb utazás céljából. (Rendes,
otthoni dobozomat ugyanis nem lehetett kényelmesen ölben hordani és
nagyon rázott emellett.) Ugyanaz a kézmüves csinálta: négyszögü szoba
volt, három falán három ablakkal, az ablakok előtt vasrácsok, hogy
hosszabb utak esetén valami szerencsétlenség ne történjék. A negyedik
falon kivül két kampó volt, ezen keresztül szijjat lehetett huzni, amit
aztán a dereka köré füzött, aki szállitott. Ez rendszerint valami
megbizható és hü cseléd kötelessége volt, akit magam jelöltem meg,
olyankor, mikor őfelségét kisértem uton, vagy a kertbe mentünk, vagy
látogatásokat tettem magasrangu hivatalnokoknál, minisztereknél és
Glumdalclitch nem jöhetett velem. Itt megjegyzem, hogy csakhamar
megszerettek és igen megbecsültek az államférfiak, amit ugy hiszem,
inkább őfelsége pártfogásának, mint saját érdemeimnek köszönhettem. Ha
uton voltunk és én kifáradtam már a rázástól, a lovas szolga rendszerint
lecsatolt a derekáról és maga elé, egy vánkosra helyezte a dobozt, mire
a három ablakon keresztül kényelmesen szemlélhettem a vidéket. Különben
rugós matrác is volt kis szobámban, meg egy függőágy, meg két szék, egy
asztal: mindez ügyesen a padlóhoz erősitve csavarokkal, igy nem estek
szét a butorok, mikor uton voltunk és rázott a ló, a rázáshoz különben
hosszu tengeri utazásaim folyamán eléggé hozzászokhattam.

Mikor kedvet kaptam a várost megnézegetni, Glumdalclitch az ölébe vette
ezt az utidobozt és ugy mentünk. Kis dajkám maga – honi szokás szerint –
hordszékben ült, amit négy ember vitt, mellettünk két livrés szolga
haladt, kétoldalt. A nép, mely igen sokat hallott felőlem, rendesen
odagyült a hordszék köré, ilyenkor kis dajkám megállittatta az
embereket, kivett a dobozból, tenyerére tett és ugy mutogatott az
embereknek.

Egyszer nagyon szerettem volna látni a nagy templomot és a hozzá tartozó
tornyot: állitólag a birodalom legszebb épülete. Kis dajkám odavitt, de
be kell vallanom, csalódtam várakozásomban, hiszen ennek a toronynak
magassága, a földről egészen csucsáig, mindösszesen háromezer lábat tett
ki. Ha a benszülöttek termetéhez arányitom a méreteket, ez a torony
nagyság dolgában messze mögötte marad a salisbury-i toronynak. De nem
akarok lekicsinyelni oly nemzetet, melynek annyi hálával tartozom,
hozzáteszem hát, hogy e hires torony szépsége és pompája teljesen
egyensulyozza magasságának esetleges fogyatékosságát: a falak száz
lábnyi vastagságu nyers kőből épitvék – egy-egy kőkocka átmérője negyven
láb, – császárok és istenek pompás szobrai márványból: a mélyedésekben
ugy meredeznek, mint megannyi kolosszus. Megmértem egy ilyen szobornak
kisujját, mely letörött és leesett s az omladék között észrevétlenül
hevert: teljes négy lábat tett ki a hossza, meg egy hüvelyket.
Glimdalclitch különben felszedte, zsebkendőbe csavarta és hazavitte
játékszerei közé, nagyon szerette a játékokat, mint a korabeli
kisleányok általában.

A király konyhája, meg kell adni, előkelő egy épület. Boltos teteje
hatszáz láb magasságban mered fejünk felett, legnagyobb kemencéje
akkora, mint a londoni Szent-Pál templom: tiz lépés hijja csak, direkte
ebből a célból megmértem az utóbbit, mikor hazatértem. Alig találnék
hitelre, ha elmondanám, mekkorák a takaréktüzhely, a lábasok és
köcsögök, a koncok, amiket nyársra huznak, az üstök és más
felszerelések. A szigoru kritikus bizonyosan azt mondaná, hogy éppen ugy
nagyzolok, mint minden utleiró, pedig inkább attól tartanék, hogy a
hitetlenségtől való félelmemben a másik végletbe estem: és hogy, ha
könyvemet az ő nyelvükre valaki leforditja és kezükbe kerül: Brobdingnag
királya és népe méltán veti szememre, hogy igaztalanul kisebbitettem
leirásomban az ő rengeteg arányaikat.

A király ritkán tart hatszáznál több lovat istállójában, ezek
ötven-hatvan láb magasak: ha ünnepnapokon kilovagol a városba, rendesen
ötszáz lovas kiséri, pompa kedvéért. Szebb, ragyogóbb képet nem láttam
soha, mint ez a felvonulás, csak később, egyszer, mikor csatarendbe
állitva szemlélhettem a katonákat, amiről még beszélni fogok.


ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző néhány kalandja. – Egy bünöst kivégeznek. – Szerző a hajózás
tudományában jeleskedik.)

Alapjában nagyon boldogan éltem volna, ha kicsinységem nem válik néhány
nevetséges és borzasztó eset okozójává. Ezek közül nehányat bátor leszek
elbeszélni. Glumdalclitch gyakran kivitt a várkertbe, kivett a dobozból,
tenyerébe fogott, vagy letett a földre, hogy járkálhassak. Egy napon a
törpe (még mielőtt a királyné elajándékozta) kilopózott utánunk. Kis
dajkám letett a földre és találkoztunk egy törpe almafa alatt, amit
brobdingnag-i nyelven is igy hivnak: és én nem állhattam meg, hogy
goromba célzást ne tegyek, mely közte és a fa között bizonyos
szójátékban kapcsolatot fejezett ki. A vásott fickó megvárta, mig a fa
koronája alá kerülök és akkor megrázta: vagy egy tucat, hordónagyságu
alma zuhogott le kétoldalt, ijedtemben lehajoltam, mire egy alma hátamra
esett, ugy, hogy elterültem a földön – de nem sérültem meg és kérésemre
megbocsátottak a törpének, tekintve, hogy én kezdtem az ingerkedést.

Egy másik napon Glumdalclitch letett a puha pázsitra, mig ő és a
nevelőnő kissé távolabb sétált. Egyszerre oly heves jégeső szakadt ránk,
hogy levert a lábamról és amint igy feküdtem, a jég ugy puffogott a
hátamon, mintha kemény tennis-lapdákkal hajigálnának. Nagy erőlködéssel,
négykézláb menekültem és elbujtam egy tuja-fa ágai közé, de ugy tele
voltam tetőtől-talpig daganatokkal és kék foltokkal, hogy három napig
nem hagyhattam el a házat. Az olvasó ne csodálkozzék ezen: a természet
Brobdingnagban mindent oly méretekben hoz létre, hogy ott egy jégszem
tizszer akkora mint Európában; tapasztalásból állithatom ezt, mert
néhány jégszemet lemértem.

Ebben a kertben még egy igen veszélyes kalandon mentem keresztül, mikor
egyszer kis dajkám, eléggé biztosnak látszó helyen letett a földre és
magamra hagyott (gyakran kértem erre, hogy zavartalanul átengedhessem
magam gondolataimnak). Ezuttal, kényelemből, nem hozta magával a dobozt,
melyben laktam. Néhány hölgy társaságában a kert más részébe mentek
sétálni. Mikor már olyan messze voltak, hogy nem is hallhatták
kiáltásom, jött egy kis fürjészkutya, melynek gazdája véletlenül erre
járt, szájába vett, elszaladt velem, elvitt a gazdájához, szép óvatosan
letett a földre és a farkát csóválta. Szerencsére olyan jól nevelt kis
kutya volt, hogy fogai között nem sérültem meg, még csak a ruháimat se
tépte el. Gazdája, egy szegény kertész, aki igen jól ismert, mindig
nagyon jól bánt velem; igen megrémült, felemelt a földről és
megkérdezte, hogy vagyok? amire én nem tudtam válaszolni, mert egészen
elállt lélegzetem az ijedtségtől. Mikor egy kicsit magamhoz tértem,
elvitt kis dajkámhoz, aki közben visszament arra a helyre, ahol hagyott
és halálos aggodalomban volt miattam, hogy nem talált és kiabálására nem
válaszoltam. Összeszidta a kertészt, a kutyáját, az esetet különben
elhallgatták és nem tudták meg az udvarnál, kis dajkám félt a királyné
haragjától, a magam részéről pedig ugy vélekedtem, hogy ez a kaland, ha
kiderül, semmiképpen nem öregbiti tekintélyemet.

Ez az eset óvatosabbá tette Glumdalclitch-t: ezentul, ha házon kivül
voltunk, soha nem tévesztett szem elől. Ez nekem kellemetlen volt és
inkább sokszor elhallgattam, ha valami történt velem. Egyszer például
kánya kóválygott a fejem fölött: le is csapott és meg akart ragadni a
karmaival. Kardot rántottam és elzavartam. Máskor felmásztam egy
vakondturásra és nyakig süppedtem a lyukba, melyből az állat kidobálta a
földet. Holmi emlitésre sem érdemes hazugságot találtam ki, hogy ruháim
mocskos állapotát megmagyarázzam. Egyszer csontomat törtem: egy
csigaházban botlottam meg, mikor sétaközben lehorgasztott fejjel szegény
hazámra gondoltam.

Már nem emlékszem rá, vajjon örültem-e neki, vagy boszantott, látván,
hogy a kis madarak egyáltalában nem ijedtek meg tőlem, ha utjaink
keresztezték egymást: alig rőfnyire tőlem nyugodtan szedegették a
magokat, gilisztákat, mintha senki se közeledne feléjük. Emlékszem, egy
rigó egyszer odáig ment a szemtelenségben, hogy csőrével kikapta
kezemből a kalácsomat, amit csak az imént kaptam Glumdalclitch-től
reggelire. Ha meg akartam fogni egy ilyen madarat, vakmerően nekem jött,
megcsipte a kezemet, ugy hogy örültem, ha eldughattam előle: aztán
nyugodtan folytatta a keresgélést, egyet csipogott és nem törődött
velem. Egyszer nagyon méregbe jöttem, fogtam egy erős dorongot és ugy
hozzávágtam egy tengelicéhez, hogy menten felborult: két kézzel ragadtam
meg és diadallal vittem kis dajkámhoz, hogy majd eldicsekszem neki. De
utközben kiderült, hogy a madár csak elkábult; egyszerre magához tért és
dacára, hogy óvatosan eltartottam magamtól és körmeit, csőrét nem
használhatta: szárnyaival jobbról-balról oly hevesen kezdte csapkodni a
fejemet, hogy huszszor is azon voltam: inkább eleresztem. Kinos
helyzetemből egy szolga mentett ki, kitekerte a madár nyakát és másnap,
a királyné parancsára, feltálalták nekem ebédre. A tengelice, ahogy igy
magam elé képzelem, valamivel nagyobb volt, mint egy struc.

Az udvarhölgyek gyakran meghivták Glumdalclitch-et és megkérték, hozna
magával, hogy láthassanak és foghassanak. Gyakrn tetőtől-talpig
levetkőztettek és betettek a keblükbe, ami nagyon kellemetlen és
ellenszenves érzés volt, mert, hogy őszinte legyek, a bőrükből nagyon
kellemetlen illatu párák áradtak. Ezt nem azért mondom, mintha
pletykálni akarnék eme hölgyekről, kiket nagyon tiszteltem és becsültem,
de gondoljuk meg, hogy szaglószervem, kicsinységemhez képest, sokkal
élesebb volt s hogy ezek az igen tisztelt hölgyek amellett éppen olyan
elragadóak lehettek a kedvesük szemében, mint hasonló rangu angol nők.
És természetes szagukat még sokkal elviselhetőbbnek találtam, mint
illatszereiket: ez utóbbiaktól gyakran elájultam. Emlékszem, egyszer
Liliputban, mikor aznap sokat mozogtam, egyik barátom panaszkodott, hogy
nem lehet elviselni a szagomat. Pedig ebben a tekintetben sokkal
tisztább vagyok, mint a legtöbb angol férfi. Természetesen ennek a
barátomnak szaglószerve az enyémhez képest annyival élesebb és finomabb
volt, mint az enyém, a brobdingnag-beliekhez viszonyitva. E ponton meg
kell jegyeznem, hogy kivételt csak királynőm és a kis Glumdalclitch
képezett: ezeknek az illata igen kellemesen és jólesően hatott rám.

A legkellemetlenebb mégis az volt, mikor az udvarhölgyek közt
tartózkodtam, hogy látnom kellett: ezek a nők ugy tekintettek, mintha
nem volnék se férfi, se nő: néha meztelenre vetkőztek előttem, mig én
ott álltam a toalett-asztalon, alig nehány lábnyira meztelen bőrüktől.
Meztelenségük különben a legkevésbé sem hozott kisértésbe, vagy keltett
más indulatot bennem, mint undort és ellenszenvet: bőrük oly durva,
egyenetlen és tarka volt az én szememben, tányérnagyságu foltokkal,
szeplőkkel, szőrszálakkal, melyek itt-ott madzagvastagságuak voltak, nem
is beszélve testük egyéb részleteiről. Aztán meg minden további
ceremónia nélkül szükségleteiket is elvégezték jelenlétemben;
háromtonnás edények szolgáltak erre a célra, melyek nagyon gyakran
egyszerre teltek meg. Volt köztük egy nagyon csinos, vidám, tizenhatéves
leány: ez néha szétterpesztett lábakkal ráültetett mellbimbóira és más,
sajátságos tréfákat is kieszelt, olyanokat, hogy az olvasónak meg kell
bocsátania, ha nem térek ki a részletekre. Annyira ellenszenves volt
nekem ez az enyelgés, hogy megkértem Glumdalclitch-t, gondoljon ki
valamit, hogy ne kelljen többet találkoznom ezzel a hölgygyel.

Egy napon eljött hozzánk a nevelőnő unokafivére és kért bennünket,
kisérjük el őt, kivégzés lesz. Az elitélt ennek az urnak egyik legjobb
barátját gyilkolta volt meg. Glumdalclitch, bár természettől
gyöngédszivü leányka volt, ráhagyta magát venni, hogy velök tart; a
magam részéről kiváncsiság fogott el, bár nem szeretem az effajta véres
jeleneteket. Az elitéltet székre kötözték, mely a vérpadon állott:
negyven láb hosszu pallossal egy csapásra szelték le a fejét. A vénákból
és artériákból oly magasra szökkent fel a vér, hogy a versailles-i
szökőkutakat nem is hasonlithatom e vérsugárhoz és a fej olyan
dübörgéssel esett a földre, hogy összerázkódtam, bár fél angol
mérföldnyi távolságból néztem a kivégzést.

A királyné, aki szivesen hallgatta utazásaim történetét, s aki minden
alkalmat felhasznált, hogy felviditson, ha szomorunak látott: egyszer
megkérdezte, hogy tudok-e bánni evezővel és vitorlával és hogy nem
tenne-e jót az egészségemnek effajta testgyakorlat? Mondtam, hogy értek
hozzá, mert bár tulajdonképpen seborvos vagyok a hajón, veszélyes
helyzetekben sokszor kellett ugy dolgoznom, mint egy közönséges
matróznak. Azonban nem tudom elképzelni, hogy mutassam be ügyességem
Brobdingnag-ban, ahol a legkisebb csolnak nagyobb, mint a mi
hadihajóink, meg aztán akkora csolnak, mint amilyen nekem kell, aligha
járhatna az ő folyóikon. Őfelsége erre kijelentette, hogy „ha megadom a
méreteket, saját asztalosával csináltat nekem megfelelő csolnakot és
gondoskodik vizről is, ahol vitorlázhatók“. Az asztalos igen ügyes ember
volt és vezetésem alatt tizenegy nap folyamán csinált nekem egy pompás
kis vitorlás csolnakot, teljes felszereléssel, amibe volt hely hat
magamfajta embernek. A királyné ugy el volt ragadtatva, mikor meglátta a
kis remekmüvet, hogy ölbekapta és bevitte a királyhoz, aki rögtön
beletette egy vizzel telt ciszternába, beleültettek, de a viz oly sekély
volt, hogy nem használhattam evezőimet. A királyné ekkor csináltatott
fából egy tartályt, háromszáz láb hosszut, ötven láb széleset és
nyolcvanegy láb mélyet, ezt jól bekenték szurokkal, hogy ki ne folyjon a
viz és egy külső szobának a fala mellé állitották. A tartályon oldalt
volt egy csap, melyen keresztül levezethettük a vizet, ha megposhadt,
két szolga aztán kényelmesen megtöltötte ujból. Ebben a csolnakban
evezgettem ezután a magam és a királyné meg az udvarhölgyek
mulattatására: ügyességemmel és fürgeségemmel nagyon meg voltak
elégedve. Néha meg felfeszitettem a vitorlát és kormányoztam. A hölgyek
legyezőkkel hajtották felém a szelet, ha meg kifáradtak, két szolga fujt
levegőt a vitorlák alá, igy bizonyitottam be a vitorlák és kormány
kezelésében való jártasságomat. Ha meguntuk a játékot, Glumdalclitch
visszavitte csolnakomat szobájába és felfüggesztette egy szögre
száradni.

Egy ilyen csolnak-kirándulás alkalmából oly kalandban volt részem, mely
könnyen életembe került volna. Egyik hölgy, mikor jólelküen felemelt,
hogy beletegyen a csolnakba, véletlenül kiejtett a kezéből: negyven láb
magasságból estem és feltétlenül ott pusztulok, ha szerencsére nem áll
ki a derék asszony kebléből egy gombostü: ebben fennakadt a ruhám és a
nadrágtartóm és igy lógtam a levegőben, mig Glumdalclitch segitségemre
nem sietett.

Máskor egy ügyetlen szolga, aki viztartályomat rendesen megtöltötte, a
vederből gondatlanul beleöntött egy véletlenül odakerült nagy békát. A
béka elrejtőzött a viz fenekén, de mikor evezni kezdtem, hirtelen
feljött, felkapaszkodott a csolnakomra és sulyával annyira lenyomta
annak egyik oldalát, hogy a másik oldalra nehezedve alig tudtam
fentartani az egyensulyt. Aztán beugrott a csolnak közepére, átugrott a
fejem fölött, undoritó, ragadós nyálkával boritva el vállaim és arcom.
Nagy fejével valami hihetlenül otromba és rut szörnyeteg volt: mégis
arra kértem Glumdalclitch-t, ne segitsen nekem, majd elbánok vele magam
is. Egy evezővel addig ütöttem a fejét, mig megunta és vosszaugrott a
vizbe.

Brobdingnag-i tartózkodásom alatt azonban legnagyobb veszélybe egy majom
döntött, mely az egyik szakács tulajdona volt. Glumdalclitch bezárt a
szobájába, valami dolga volt, vagy meglátogatott valakit. Nagy forróság
volt, a szoba ablakát nyitva hagyták és nyitva volt annak a nagyobbik
doboznak az ablaka is, melyben, kényelmi szempontból, tartózkodtam. Hát
amint nyugodtan, gondolkodva üldögéltem az asztalom mellett, egyszerre
hallom, hogy valami nagy zuhanással beugrik az ablakon és fel és alá
ugrándozik a szobában. Bár igen megijedtem, mégis kinéztem az ablakomon
és ekkor egy mókás, furcsa állatot pillantottam meg: mindenféle furcsa
fintort vágott, odajött a dobozomhoz, kiváncsian nézegette, bekukkantott
az ajtón és az ablakon. A doboz legszélső sarkába huzódtam vissza, de
mikor a majom mind kiváncsiabban kezdett szimatolni, ugy megrémültem,
hogy elvesztettem lélekjelenlétem. Hiszen legegyszerübb lett volna, ha
elbujok az ágy alá. A majom, miután egy ideig szimatolt és fintorgott,
végre megszagolt engem: benyujtotta egyik kezét ablakomon, egészen ugy,
ahogy a macskák játszanak egerekkel és minden huzódozkodásom dacára,
megcsipett a kabátom szárnyánál. Kirántott, áttett a másik kezébe és a
melléhez szoritott, mintha meg akarna szoptatni, vagy ahogy majmok kis
macskákat szoktak magukhoz szoritani. Mikor ellenálltam, oly erővel
szoritott, hogy jobbnak láttam, ha átengedem magam enyelgéseinek. Az
egyik kezével ugyanis gyöngéden simogatta az arcomat: alapos okom volt
hinni, hogy kicsiny majomnak tart. Egyszerre megzörrent az ajtó, mintha
valaki be akarna jönni, ekkor a majom felriadt, kiugrott az ablakon, fel
a bádogcsatornán, három lábbal kapaszkodott, a negyedikbe fogott engem
és felmászott a szomszéd ház tetejére. Hallottam, amint Glumdalclitch
hangosan felkiált az ablakban: szegény leányka csaknem elvesztette az
eszét, az egész kastély felriadt, szolgák jöttek, lajtorjákkal. Az
udvarról százan meg százan nézték, hogy ül velem a majom a háztető
legszélső csucsán, hogy szorit magához az egyik kezével és hogy etet a
másikkal; pofazacskojából ugyanis mindenféle magokat szedett ki és
beletömte erővel a szájamba, ha nem akartam elfogadni. Sokan nem
állhatták meg, hogy ne nevessenek, ezekre igazán nem lehet haragudni,
mert ez a látvány valóban nevetséges volt minden szemlélő számára,
kivéve engem. Egyesek kövekkel dobálták a majmot, hogy eleresszen, ezt
az eljárást azonban gyorsan betiltották, mert könnyen engem érhetett
volna egy kő.

Végre lajtorját támasztottak a házhoz és néhány szolga felmászott. Mikor
a majom ezt látta, hirtelen eleresztett és ráejtett egy fedőcserépre –
három lábbal ugyanis nem tudott elég gyorsan menekülni – és megugrott.
Ott feküdtem most a cserepen és minden pillanatban azt vártam, hogy
valami szél elkap és lesodor: ötszáz rőfnyire a föld felszinétől, vagy
hogy elszédülök és fejest zuhanok a csatornán keresztül, de ekkor egy
derék fiu, kis dajkám egyik szolgája, odaért, gyorsan belecsusztatott
nadrágzsebébe és épségben leszállitott a földre.

Majdnem megfulladtam volt attól az undoritó kotyvaléktól, amit a majom a
szájamba gyömöszölt: kis dajkám tűt szedett elő és kikotorta vele a
szájamat, utána hányni kezdtem, ami nagymértékben megkönnyitett,
mindazonáltal oly gyönge voltam és annyira tele kék foltokkal, az ostoba
állat szorongatásai következtében, hogy tizennégy napig nem hagyhattam
el az ágyat. A király, királyné és az egész udvar naponkint érdeklődött
hogylétemről, a királyné többször személyesen meglátogatott betegségem
alatt. A majmot leölették és szigoru rendeletet bocsátottak ki, hogy
semmi effajta állatot nem szabad a palota közelébe hozni.

Mikor felépülésem után meglátogattam őfelségét, hogy érdeklődését és
jóságát megköszönjem, kegyes volt kalandomon tréfálkozni. Megkérdezte:
„milyen gondolataim és elmélkedéseim voltak, mikor a majom kezében
feküdtem, izlett-e az étel, amivel etetett s hogy a háztetőn lengedező
friss levegő hozzájárult-e étvágyam fokozásához?“ Szerette volna tudni,
„mit tettem volna hasonló körülmények között, ha otthon vagyok
hazámban?“ Azt feleltem őfelségének, hogy „Európában csak olyan majmokat
ismerünk, melyeket látványosságként hoznak idegen földrészekből s hogy
ezek oly kicsinyek, hogy kényelmesen elbánnék egy tucattal, ha vakmerően
meg mernének támadni“. Ami pedig ezt a borzalmas állatot illeti,
melylyel legutóbb szerencsém volt összeköttetésbe kerülhetni (hiszen
akkora volt, mint egy elefánt!), sajnos, ijedtemben megfeledkeztem a
kardomról (e szónál büszkén kiegyenesedtem, kifeszitettem a mellem és
rácsaptam kardom markolatára), különben olyan sebet ejtettem vala a
vakmerő támadó kezén, hogy sebesebben kapta volna vissza, mint ahogy
kinyujtotta értem“. Mindezt annak az embernek határozott hangján
jelentettem ki, aki nem óhajtaná, hogy bátorságát kétségbevonják.
Szavaim azonban csak hangos hahotát keltettek; azok is alig tudták a
nevetést elfojtani akiket őfelsége jelenléte tiszteletteljes hallgatásra
kötelezett. Ekkor megfontoltam, hogy olyan emberekkel szemben, akik
minden tekintetben annyira felette állanak az összehasonlitásnak, mint
ők, hiábavaló törekvés becsületünket védelmezni. S mégis, ezt a
megfontolást gyakran idéznem kellett, a magam védelmére, mikor Európába
visszatérve találtam olyan inaskákat, akik minden születési, szellemi és
müveltségi alacsonyságuk mellett fontoskodva egy vonalra helyezik
magukat az ország legkiválóbb emberével, becsületbeli kérdésekben.

Naponta volt valami adoma, amit velem kapcsolatban szájról-szájra adtak
az udvarnál: Glumdalclitch, bármennyire szeretett is engem, soha nem
mulasztotta el, hogy a királynénak besugja, ha valami tréfás dolog
történt velem; a királynét ugyanis nagyon mulattatta az efféle. Egyszer
a kislány nem jól érezte magát és nevelőnője elvitte sétálni jó egy
órányira a várostól, hogy friss levegőt szijjon. Kiszállva a kocsiból,
egy kis ösvényre tértek, mely a mezőbe kanyargott. Glumdalclitch
utazódobozomat letette a földre és én kiléptem, hogy egy kicsit
sétáljak. Az uton egy halom tehéntrágya hevert és én nem állhattam meg,
hogy ügyességemmel és fürgeségemmel a hölgyek előtt kérkedve, átugorni
ne próbáljam. Nekiszaladtam, de tulrövidre vettem az iramot és pont a
közepébe ugrottam bele, térdig. Nagynehezen kikecmeregtem a bajból, de
egy szolgának, zsebkendővel, alaposan le kellett törülgetni, annyira
tele voltam trágyával. Gyorsan bevittek a dobozba és hazavittek, a
királyné azonban megtudta az esetet és a szolga is terjesztette, nehány
napig aztán rajtam mulatott az egész udvar.


HATODIK FEJEZET.

(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. –
Ügyeskedik a zenében. – A királyt Anglia állapota érdekli, szerző
felvilágositja néhány pontban. – A király erre vonatkozó megjegyzései.)

Egyszer vagy kétszer résztvettem őfelsége reggeli fölkelésének
szertartásában: gyakran láttam, hogy borotválkozik, ami első percben
borzalmas hatással volt rám; tudnivaló, hogy a borotva kétszer akkora
volt, mint egy közönséges kasza. Egyszer megkértem a borbélyt, adna
nekem keveset abból a szappanhabból, amit leborotvált: kiszedegettem
negyven vagy ötven szőrszálat, majd vettem egy darab fácskát, kifaragtam
olyanra, mint a fésük fogója és egy tüvel, amit Glumdalclitch-től
kaptam, apró lukakat furtam bele: ezekbe a lukakba beleerősitettem az
egyes szőrszálakat, végüket kis késem segélyével ferdén lefaragtam: és
igy türhető fésüt csináltam; ami éppen jól jött, mert az én fésüm fogai
annyira letöredeztek volt már, hogy nem használhattam többé, másrészt
nem ismertem az országban olyan ügyes kézmüvest, aki megfelelőt
csinálhatott volna nekem.

Erről eszembejut egy mulatság, melyben – szabad óráimban – sok örömöm
telt. Megkértem a királyné egyik szobalányát, gyüjtse össze nekem
őfelsége fésüjéből a hulladékhajat, amit naponta kifésülnek, össze is
gyüjtötte és mikor egész halom volt már, az udvari kárpitost, aki apróbb
butoraimat készitette, két karszék faragásával biztam meg; akkorák
legyenek, mint a szobámban lévők és hogy furjon apró lukakat a szék
ülődeszkájába. Ezekbe a lukakba aztán a legerősebb hajszálakat befontam
és csináltam olyan szép, fonott széket, amilyent Európában lát az ember
sokat; mikor kész volt, odaajándékoztam őfelségének, aki nagyon örült,
apró csecsebecséi közé helyezte és mindenkinek megmutatta: igen
megcsodálta, aki csak látta. A királyné felszólitott, ülnék rá egyik
karszékre, de én határozottan vonakodtam és megesküdtem, hogy inkább
levágatom a nyakam, mintsemhogy testem becstelenebb részével érintsem az
ő pompás és felséges haját, mely felséges fejét diszitette azelőtt.
Csináltam ebből a hajból (mindig nagy érzékem volt ilyen aprólékos
munkához) egy öt láb széles erszényt is, aranybetükkel belehimezve
őfelsége nevét és a királyné engedelmével Glumdalclitchnek ajándékoztam.
Őszintén szólva, inkább szemnek való kis csecsebecse volt: nagyobb
pénzdarabokat nem birt el, Glumdalclitch inkább játékszernek tartotta
meg.

A király nagy barátja volt a zenének és gyakran tartott hangversenyeket.
Többnyire hivatalos voltam. A hangversenyterem asztalára tették a kis
dobozom: a zenéből ugyan keveset vettem ki, az egész holmi fülsiketitő
lárma benyomását tette rám, nem hinném, hogy a mi királyi hadseregünk
minden trombitása és dobosa, ha a fülünkbe trombitálna és dobolna,
ekkora zajt verne. Én hát kis szobámat a terem másik sarkába
helyeztettem, lehetőleg messze a zenekartól, aztán becsuktam ajtót,
ablakot, bevontam az ablaktáblákat: igy elzárva, ugy találtam, hogy igen
csinos zenéjük van és szép melódiáik.

Fiatal koromban értettem valamit a spinéthez. Glumdalclitch szobájában
volt egy ilyen instrumentum: hetenkint kétszer jött a zenetanár és
oktatta. Spinétnek nevezem ezt a hangszert, mert sokban hasonlit ahhoz
és éppenugy játszanak rajta. Egyszer az az ötletem támadt, hogy a
királyt és a királynét angol muzsikával mulattatom: persze, ez nagyon
nehezen ment, mert a spinét hatvan láb hosszu volt, mindegyik
billentyüje egy láb, ugy, hogy kinyujtott két karommal alig tudtam
átfogni öt billentyüt; másrészt az öklömmel kellett rácsapni e
billentyükre, hogy lenyomjam, ez kilátástalan munka lett volna. Igy hát
uj játékmodort eszeltem ki. Csináltattam két hosszu pálcát, egyik végén
gömböccel; ezt bevontam patkánybőrrel, hogy ne rongálják a billentyüket
és ne kopogjanak tulságosan. Most a billentyük alatt mintegy négy
lábnyira keskeny falécet vonattam, ezen a deszkán futkostam aztán, a két
pálcával két kezemben, amilyen gyorsan csak tudtam – ütögetve a
megfelelő billentyüket – és igy elpengettem egy angol keringőt, mindkét
felség nagy örömére. Mondhatom, kemény torna volt és igy is csak egy
oktávon belül játszhattam, csak éppen a melódiát, a kiséretet,
basszusban, már nem mellékelhettem, mintahogy szokás: ami nagyban
lefokozta előadásom értékét.

A király, mint már emlitettem is, rendkivül eszes és értelmes férfiu
volt. Gyakran hivatott maga elé és az asztalra tett: kihozatta
dobozomból egyik kis székemet és iróasztala szélére ültetett le, három
rőfnyire, ugy, hogy szembekerültem arcával. Gyakran beszélgettünk igy.
Egy napon bátorságot vettem magamnak és megjegyeztem, „hogy őfelsége
kiváló szellemi képességeivel nem hangzik össze az a megvetés, melylyel
Európára tekint, azok után, amiket tőlem hallott: hogy az értelem ereje
nem függ a test nagyságtól, sőt ellenkezőleg, nálunk az a vélekedés
járja, hogy tulmagas termetü embereknek kevés az eszük, ami áll az
állatokra is: például a hangyákról és a méhekről mindenki tudja, hogy
sokkal értelmesebbek, mint például a bölények; és őfelsége bármily
jelentéktelennek tart is engem, mégis remélem, hogy egyszer még jeles
szolgálatokat tehetek birodalmának.“ A király figyelmesen hallgatott
végig és kezdett jobban vélekedni felőlem. Kért, „beszélném el pontosan
az angol kormányzás természetét, – mert bár az uralkodók mindig
elfogultak kissé a maguk mesterségében (erre kell következtetnie abból,
amit a mi uralkodóinkról mondtam) – a maga részéről nagyon örülne, ha
olyasmit hallhatna, ami követésre érdemes.“

Most gondold fel, olvasóm, hányszor volt szükségem egy Ciceró vagy
Demosthenes ékesszóló nyelvére, hogy drága hazám dicsőségét oly
szavakban ünnepeljem, melyek összhangban állnak annak nagyságával és
érdemeivel.

Azzal kezdtem, hogy a mi birodalmunk, leszámitva az amerikai
gyarmatokat, egy uralkodó kormányzata alatt két nagy államból tevődik
össze. Hosszan beszéltem éghajlatunkról, földünk termékenységéről. Aztán
kitértem az angol parlamentre. Elmondtam, hogy ez két házból áll: az
egyik, a főrendiház, csupa olyan tagokból, akik nemesi vér származottjai
és nagy birtokok urai. Leirtam, ezeket milyen gondosan nevelik,
tudományokban és fegyverforgatásban, hogy valamikor tanácsadói
lehessenek a királynak és az országnak, hogy törvényeket alkothassanak
és törvényszéket, melyet nem felebbezhet meg senki, s hogy bátorsággal
és hüséggel, mint harcosok, hogy állanak készen mindig megvédeni királyt
és hazát. Ezek a férfiak az ország ékességei: méltó utódai hires
ősöknek, akik rangjukat nagy erényekkel érdemelték ki, s hogy ez
erényeket az unokák eddig még nem csufolták meg. Ezek között néhány
szent férfiu is van, akik a _püspöki_ cim alatt tömörülnek, ezek
őrködnek vallásra és tanitják a népet. Ezeket természetesen azon
lelkészek közül válogatják a király hüséges tanácsadói, akik szent
életükkel és nagy tudásukkal legjobban kitünnek.[1] Ők az egyház és a
nemzet lelki pásztorai.

A parlament másik része, folytattam, a képviselőház; itt csupa müvelt
férfi foglal helyet, kiket a nép képességükre és nagy hazaszeretetükre
való tekintettel szabadon választ, hogy képviseljék az egész ország
bölcseségét. Ez a magasztoscélu gyülekezet a királylyal egyértelmüen
alkotja a törvényeket. Azután beszéltem törvényszékeinkről: a bölcs
birákról, akik tulajdonjogi és bünügyi kérdésekben döntenek, valamint
őrködnek a közbiztonság védelme felett is. Beszéltem pénzügyeinkről,
bátor és fegyelmezett katonáinkról, hadi tengerészetünkről. Elmondtam,
hogyan oszlanak meg a vallási felekezetek és a politikai pártok. Nem
feledkeztem meg az angol sportról sem. Mindenről beszéltem, ami száz
éven belül Angolországban foglalkoztatta az embereket.

Öt kihallgatás kellett hozzá, hogy mindezt előadjam: mindegyik több órát
vett igénybe. A király nagy figyelemmel hallgatott végig, gyakran
jegyezgetett, kérdéseket irt fel, melyekkel tisztázta a szóban forgó
tárgyat.

Mikor hosszu beszédemet befejeztem, a hatodik kihallgatás végefelé,
őfelsége átnézte jegyzeteit s némely kétes pontban ujra kikérdezett. Az
angol nevelésügy érdekelte, „hogyan nevelik főnemeseinket életüknek
első, legfogékonyabb korszakában? Hogyan egészitik ki a főrendiházat, ha
valamelyik régi család kihal? Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy
valakit _lord_-dá nevezzenek ki? Hogy nem játszik-e ilyenkor szerepet az
uralkodó szeszélye, vagy egy megvesztegetett udvarhölgy, vagy az a
szándék, hogy a kormánypártot megerősitsék? Ezek a lordok mennyire
ismerik az ország törvényeit? Hogyan jutnak ezekhez az ismeretekhez?
Hogy kapzsiságtól, pártoskodástól tiszták-e minden esetben, hogy
vesztegetés, vagy még gonoszabb szándék soha célt nem ér közöttük? Hogy
ama szent lordok, akikről beszéltem: a püspökök, mindig vallásos
dolgokban való nagy jártasságuk vagy kegyeletes életmódjuk következtében
választatnak-e, hogy sohasem alkalmazkodtak-e a korviszonyokhoz, mikor
még alacsonyabb rangu lelkészek voltak? Hogy nem volt-e köztük soha, aki
hizelgett a főrendeknek, s azoknak parancsát rabszolgamódon teljesitette
még akkor is, mikor már a parlament tagja volt?“

Azt is tudni óhajtotta, „hogyan választják azokat, akiket
_képviselőknek_ neveztem? Hogy a pénzeszacskó nem játszik-e szerepet s
nem hat-e az alacsony népre oly irányban, hogy inkább annak gazdáját
választják meg, mint más valakit? Hogy lehet az, hogy vannak, akik
szeretnének bejutni ebbe a gyülekezetbe, mely annyi fáradsággal és
költséggel jár, sokszor családokat tesz tönkre, mert hiszen azt
állitottam, hogy külön fizetést nem kapnak? Ez a hazaszeretetnek és
erénynek oly foka volna, hogy kénytelen kételkedni benne, vajjon
őszinte-e az ilyen hazaszeretet és erény, éppen azért nagyon szeretné
tudni, hogy ezek a hazájukért ennyire lelkesülő urak nem abban a hitben
választatják-e meg magukat, hogy egy romlott és titokban praktikázó
minisztérium titkos szolgálata bőségesen kárpótolja majd őket?“ Röviden:
a király számos kérdést tett fel, alaposan kikérdezett, s volt néhány
olyan megjegyzése, melyeket ismételni nem látom helyénvalónak.

Abban az irányban is bővebb felvilágositásokat kért, amit
törvénykezéseinkről beszéltem neki. Hála istennek, e pontban otthon
voltam: néhány évvel ezelőtt volt hosszadalmas pöröm a biróságnál, ami
csaknem tönkretett anyagilag, nem mintha nem nyertem volna meg a pert:
megnyertem, de nekem kellett fizetni a költségeket. A király
érdeklődött, mennyi idő kell ahhoz, hogy pontosan megállapittassék az
igazság és igaztalanság és milyen költségekkel jár ez? Hogy szabad-e az
ügyvédeknek oly gonosztevőket és védeni, akiknek büne nyilvánvaló? Hogy
felekezeti és politikai pártoskodás nem dobhat-e sulyokat az igazság
serpenyőjébe? Hogy az ügyvédeket általános jogfogalmakra, vagy hazai és
vidéki szokásokra tanitják az egyetemen? Hogy az ügyvédek és a birák
részt vesznek-e ama törvények fogalmazásában, melyeket olyan szabadon
alkalmaznak? Hogy minden szempontból kellőleg megbeszélik-e a
kérdéseket? Hogy szegény emberek-e és nem szoktak-e néha meggazdagodni?
Hogy nem fogadnak-e el pénzbeli jutalmat a védelemért, vagy csak a
véleményükért is? Különösen azt a kérdést hangsulyozta, vajjon a birák
és ügyvédek részt vesznek-e az alsóház müködésében?“

Majd rátért pénzügyeinkre. Kijelentette, „hogy emlékezőtehetségem, ugy
látszik, gyenge. Kiadásainkat ugyanis évi öt-hat millióra becsültem,
mikor pedig a részletekre kitértem, ugy vette észre, kijött ennek az
összegnek a duplája is. Jegyzeteiből kitünik, hogy kiadásaink kétszer
akkora összeget tesznek ki, mint bevételeink. Ő, a maga részéről
remélte, hogy tanulhat tőlünk valamit, de számitásaiból kitünt, hogy
nagy hibák vannak nálunk. Ha hisz a szavaimnak, akkor viszont nem érti,
hogy egy állam, mely ebből a szempontból ugy tekintendő, mint akármelyik
magánember, hogy adhat ki többet, mint amennyit bevett? Hogy kik a mi
hitelezőink és miből fizetjük ki adósságainkat?“ Csodálkozását fejezte
ki afelett, amiket költséges hadviselésünkről beszéltem, „kétségkivül“ –
mondotta – „nagyon civakodó ország lehet az, vagy nagyon gonosz
szomszédai lehetnek, vagy a generálisok rengeteg pénzt kell
zsebrevágjanak.“ Megkérdezte, „mi közünk nekünk más ország belső
ügyeihez, hacsak nem sértik a mi érdekeinket?“ Főképen pedig azon
csodálkozott, hogy „minek kell fizetett és költséges katonaság béke
idején is?“ Hozzátette, „hogy nem érti: ha csupa olyan személy
felügyelete és vezetése alatt állunk, akiket e célra magunk
választottunk, hogy akkor kitől és mitől félünk, vagy mi ellen és ki
ellen kell küzdenünk? Hogy az ember házatáját ő maga, a cselédje és a
gyermekei nem védhetik-e meg jobban, mint néhány tucat naplopó, akiket
az uccán szedtek fel s néhány garassal fizetnek, s akik sokkal több
pénzt szerezhetnének azzal, hogy átmetszik a torkunkat?“

Hangosan nevetett azon a „furcsa aritmetikán“, ahogy ő nevezte, amivel a
lakosságot „felekezeti és politikai pártok szerint beosztottam“. Nem
értette, hogy lehet az, „hogy olyan férfiak, akik az államra nézve káros
nézeteket táplálnak, kényszerithetők legyenek e nézetek
megváltoztatására, mig arra kényszerithetők ne legyenek, hogy e
nézeteket elhallgassák? Mert ha az első eset zsarnokságot jelent, a
második viszont az állameszme gyengeségét. Az embereknek meg szokták
engedni, hogy mérget tarthassanak a szobájukban: azt soha, hogy ezt a
mérget eladják.“

Megjegyezte még, hogy „játékokról is beszéltem, de nem tettem hozzá,
mely korban vehetnek részt az emberek ilyenben és hogy a játékos kedv
nem haladja-e meg néha a vagyont s hogy nem fordul-e elő néha, hogy
alacsony és éretlen emberek vagyonhoz jutnak ily módon, vagyonhoz és
függetlenséghez, hogy aztán felsőbb osztályok tagjai közé keveredve,
alacsony szokásokat plántáljanak át, azokat megrontsák s káros
ügyességükre megtanitsák?“

Végtelenül csodálkozott azon, amit az utolsó század történetéről
elmondtam. Hiszen az egész történelem, ugymond, tele van
összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal, felkeléssel, számüzetéssel;
csupa gonosz következmény, amit csak kapzsiság, pártoskodás, hütlenség,
kegyetlenség, düh, bolondság, gyülölet, irigység, bujaság, rosszakarat
és gonosz becsvágy maga után vonhat.

Egy ezután következő kihallgatáson őfelsége röviden összefoglalta
mindazt, amit addig elbeszéltem neki. Összeegyeztette válaszaimat, aztán
a tenyerébe tett, szeliden megsimogatott és a következő szavakat intézte
hozzám (sohasem fogom elfelejteni szavait és azt a hangot, melylyel
beszélt!): „Kedves kicsi Grildrig barátom, maga igen tiszteletreméltó
dicshimnuszt zengett a maga hazájáról. Én pedig azt tanultam a maga
beszédéből, hogy tudatlanság, lustaság és bün a legmegfelelőbb
tulajdonok, melyek révén maguknál törvényhozóvá lehet valaki: hogy a
törvényeket azok magyarázzák és alkalmazzák, kiknek minden érdeke és
ügyessége azokat elferditeni, összezavarni, megtagadni. A maguk
országában igenis lehettek olyan alapintézmények, melyek eleinte a nép
javát célozták, de ezek régen megfogyatkoztak már s ami maradt belőlük,
megromlott. Abból, amit előadott nekem, kiderült, hogy valamely nagy
hivatal betöltéséhez nem kellenek nagy erények. Az se igaz, hogy erények
révén szereznek nemesi rangot egyesek, vagy hogy a papokat jámborság és
tudás; a katonákat bátorság és hűség; a birákat igazságosság; a
szenátorokat hazaszeretet és a tanácsosokat bölcseség révén választják
meg. Ami magát illeti, kedves kicsi Grildrig, maga az életének nagyobb
részét utazásokban töltötte el s azért remélem, nem ismeri hazájának
büneit. Mindabból, amit elbeszélt nekem s amit kérdésekkel nagy nehezen
és nagy erőlködve kicsikartam magából, azt kell következtetnem, hogy az
embereknek az a fajtája, melyből származik, a legromlottabb és
nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha
helyet adott e szép földgolyó felületén.“


HETEDIK FEJEZET.

(Szerző hazaszeretete. – Ajánlatot tesz a királynak, melyet
visszautasitanak. – A király politikában való tudatlansága. – A
Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. – Törvények, katonai
állapotok, pártok.)

Csak az igazság szeretete kényszerithetett, hogy történetemnek ezt a
részét nem hallgattam el. Hiába lázadtam fel s haragudtam meg, csak
kinevettek vele s türelmesen végig kellett hallgatnom, mily szégyenletes
módon káromolják szeretett, drága hazámat. Hogy igy történt, nekem épen
ugy fájt, mint kétségkivül olvasóimnak fáj, de a király minden pontban
oly kiváncsi volt és annyi kérdést tett fel, hogy a köteles tiszteletet
és hálát tagadom meg, ha nem válaszolok mindenre bőven és kimeritően. A
magam igazolására mégis felhozhatom, hogy sok kérdés elől ügyesen
kitértem, másoknál viszont kissé szeliditettem a feleletet, s olyan
dolgokat állitottam, amik szigoruan véve nem is felelnek meg a
valóságnak: azzal a dicséretreméltó elfogultsággal drága hazámmal
szemben, melyet Halicarnassensis Dionysius helyesen követel meg a
történelemirótól. Politikánk gyengeségeit és hibáit takargatva kedvező
világitásba helyeztem szépségeit és erényeit. Ez volt legnemesebb
becsvágyam, de az eredmény, sajnos, balul ütött ki.

Csakhogy persze sokat meg kell bocsátani oly királynak, aki a világtól
nagyrészben elzárva él s igy egy idegen nemzet szokásait és erkölcseit
nem ismerheti: miáltal számos előitélet és hibás felfogás származik
szemléletében, melyet a civilizált Európa szerencsésen kiküszöbölt
magából. Nagyon szomoru volna, természetesen, ha egy ilyen egzotikus
uralkodónak az erényről és bünről alkotott fogalmai mértékül
szolgálhatnának az emberi nemnek.

Hogy bebizonyithassan ezt s hogy a hiányos nevelés szomoru
következményeit nyilvánvalóvá tegyem, csak egy példát hozok fel, amit
talán el se hisznek majd. Abban a reményben, hogy őfelsége nézetét mégis
csak megváltoztatom ezzel, beszéltem neki „arról a nagy találmányról,
amit három-négyszáz évvel ezelőtt ismert meg Európa: hogy tudniillik
azóta csinálnak nálunk egy bizonyos port, melybe ha egy piciny szikra
esik, abban a pillanatban meggyullad s levegőberöpül: oly dörrenéssel és
erővel, mint a menydörgés. Ha ebből a porból megfelelő adagot
beletesznek egy réz- vagy vascső végébe, a meggyujtott por a cső másik
végébe helyezett vasgolyót vagy ólomgolyót oly erővel löki ki, hogy
annak semmi nem állhat utjába. Az ilyen golyók közt lehetnek akkorák,
melyek nemcsak hogy egész hadi csapatokat egyszerre megsemmisitenek, de
nagy falakat is ledöntenek és egész hajókat pillanat alatt, emberestül,
rakományostul, elsülyesztenek a tenger fenekére. Ha két ilyen golyót
lánccal összekötünk: ezek ledöntik az árbócokat, széttépik az embereket
és mindent felboritanak, ami utjukba esik. Gyakran megtöltünk ezzel a
porral üres vasgolyókat; aztán ezt a golyót beledobjuk a város közepébe:
mire a kövezet felszakad és a házak összedőlnek, vasforgácsok és
kartácsok röpdösnek mindenfelé és beverik az embernek a fejét. Szerényen
felhoztam (hogy őfelsége kegyét biztositsam), miszerint ismerem ennek a
pornak az alkatrészeit, hogy nagyon olcsón hozzáférhető anyagok ezek s
hogy késziteni is tudok ilyet, vezetésem alatt a munkások készithetnek
olyan vascsöveket is, amelyekbe elhelyezhetjük a port, a
brobdingnag-beliek termete arányában, ha őfelsége kegyesen megbiz ezzel.
A leghosszabb cső elég, ha száz láb hosszu: husz-harminc ilyen cső,
megfelelő mennyiségü lőporral és golyóval felszerelve az ország
legnagyobb városát néhány óra alatt rommá lövöldözi, vagy az egész
fővárost szétrombolja, ha egyszer eszébe jut az embereknek őfelsége
parancsának ellenszegülni. Engedje meg őfelsége, hogy hálám csekély
jeléül adózzam neki ezzel, amiért kegyes pártfogásába vett és
kitüntetett barátságával“.

De a király valósággal elborzadt ajánlatomon s ama szörnyüséges
szerkezetek leirásán. „Nagyon csodálkozik“ – ezek voltak saját szavai –
„hogy egy ilyen tehetetlen és csuszó-mászó kukac, amilyen én vagyok,
foglalkozhatik efajta embertelen és borzalmas gondolatokkal s még hozzá
olyan nyugodt hangon beszélek róluk s hogy egészen érzéketlenül képes
vagyok leirni efajta szörnyüséges vérontásokat és rombolásokat, mint ama
kegyetlen gépek és szerkezetek természetes hatását, melyeket nyilván az
emberi faj holmi gonosz szelleme vagy ellensége eszelt ki. Ami őt
illeti, inkább elveszti egész birodalmát, semhogy e gépek titkát valaha
megismerje: pedig épen ő az, akit leginkább megörvendeztet a tudománynak
vagy müvészetnek valami uj találmánya, vagy felfedezése“.
Megparancsolta, „hogy soha többé ne beszéljek erről, ha az életem
kedves“.

Ime, a korlátolt elvek és fogalmak hatása! Lehessen uralkodó, felruházva
minden jó tulajdonsággal, mely tiszteletet, szeretetet, becsülést
gerjeszt, – nagyszerü és bölcs férfi, csudálatraméltó tehetség és tudás
– uralkodó, akiért alattvalói imádásig rajonganak: s ki ime, mégis
zavaros és szükségtelen aggályokat támaszt, amiket Európában nem is
ismernek és elszalaszt egy ilyen ragyogó alkalmat, mely őt alattvalói
élete, vagyona és szabadsága felett korlátlan urrá tehetné! Ezzel a
legkevésbé sem akarom ennek a kitünő uralkodónak számos erényeit
kétségbevonni, bármennyire kevésre kell, hogy becsülje őt az elmondottak
után minden angol olvasó. Azt hiszem inkább, ez a fogyatékossága
egyszerüen a brobdingnagbeliek tudatlanságából származott: náluk a
politikát még nem fejlesztették tudománynyá, mint minálunk, éleseszü
államférfiak. Egyszer, emlékszem, beszélgetés közben azt mondtam
őfelségének, „hogy a kormányzás müvészetéről nálunk számos könyvet irtak
már“. Ezzel éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: őfelsége
odanyilatkozott, hogy nagyon szomoru véleménye van az eszünktokjáról.
„Hiszen semmi se megvetésreméltóbb és utálatosabb, mint mikor egy
miniszter vagy uralkodó ravasz, ügyeskedő, ármánykodó. Ő ugyan nem is
sejti, mit értek „államtitkok“ alatt, olyankor, mikor külső ellenség nem
nyugtalanitja az országot. A kormányzás tudománya, szerinte, nagyon szük
korlátok között kell mozogjon: elég ahhoz egy kis egészséges emberi
belátás, értelem, igazságérzés, szelidség: gyorsan elintézni tudni
polgári és bünügyeket s még nehány közönséges munkát, amit felsorolni se
érdemes“. Véleménye szerint „az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál
buzakalász, vagy két sarju fü nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy
nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a
politikusok minden pereputtya“.

Ez a nép, mint látjuk, igen keveset tanul és olvas: kizárólag
erkölcstannal, történelemmel, költészettel és természettudományokkal
foglalkoznak; hát, a mi igaz, igaz, ezekben aztán igen szép eredményeket
ért el. Sajnos, mindezeket a tudományokat arra forditják, hogy az
életüket javitsák vele – technikai fejlesztésre, földmüvelésre – nálunk
csekély jelentősége volna ennek a tudásnak. Transcendens abstrakciókat,
alapelveket, antitéziseket képtelen voltam megértetni velök.

Törvényeik szövegezése ugy történik, hogy egy-egy törvénycikkely nem
állhat több szóból, mintahány betüje az ábécének; náluk ez huszonkettőt
jelent, de még ilyen hosszu törvényük is kevés van. Világos, egyszerü
szavakban iródnak e törvények: és mindegyikhez külön magyarázat
tartozik. Büntetőjoguk fejlettségével nem nagyon dicsekedhetnek: olyan
kevés büneset fordult elő, hogy ebben igen csekély ügyességre tehettek
csak szert eddig.

Brobdingnag lakói, mint a kinaiak, emberemlékezet óta ismerik a
könyvnyomtatás iparát; könyvtáraik nem terjedelmesek: a királyé, melyet
a leggazdagabbnak tartanak, mindössze ezer könyvet tartalmaz –
ezerkétszáz láb hosszu állványra helyezve – melyek közül kérésemre
gyakran kaptam kölcsön. A királyné asztalosa készitett egy famasinát,
amit két huszonöt láb magas lajtorja kötött össze, két mozgatható lépcső
képezte alapját, melyet tiz lábnyira a szoba falától helyeztek el. A
könyvet, amit olvasni akartam, a falhoz támasztották; felszálltam a
lépcsőre és a tetején, a sor hosszusága szerint, nyolc-tiz lépést tettem
balról-jobbra, ugy, hogy a betük szememmel egy vonalba kerültek; a
lépcsőn aztán mindig lejebb szálltam, mig a lap végére értem. Aztán két
kézzel átforditottam a vastag és merev folio-lapokat.

Iróik stilusa tiszta, erőteljes és folyamatos, de képekben szegény: nem
szeretik a szavak szükségtelen halmozását, vagy sokféle kifejezést
alkalmazni. Több könyvet elolvastam, főleg történelmi és erkölcstani
müveket; nagyon mulattatott különösen egy régi és kicsiny mü, mely
Glumdalclitch szobájában volt állandóan, a nevelőnő olvasta ugyanis;
öreg, komoly hölgy. Ez a könyv az emberi fajta gyengeségét tárgyalta és
nem sokra becsülték, csak a nők és a nép. A magam részéről kiváncsi
voltam, hogy egy brobdingnag-i iró vajjon mit tud mondani erről a
kérdésről. Az iró felhasználta mindazokat a közhelyeket, melyekkel az
európai moralisták dolgoznak és kimutatta, milyen kicsi, tehetetlen és
megvetett állat az ember: magárahagyatva nem viseli el az éghajlat
változásait s a vadállatok dühe ellen sem tud védekezni – hogy mennyire
felülmulja őt egyik állat gyorsaságban, másik erőben, harmadik
ügyességben, negyedik szorgalomban. Hozzátette, „hogy a természet
századunkban nagyon elfajzott s a régi időkhöz viszonyitva korcs és
idétlen lényeket képes csak létrehozni. Fel kell tennünk, hogy azelőtt
nemcsak hogy nagyobbak voltak az emberek, de bizonyos, hogy voltak
közöttük óriások is: amint történelem és hagyomány bizonyitja – s azok
az ásatag embercsontok és koponyák, amiket az ország több vidékén
találtak véletlenül – s melyeknek nagysága messze felülmulja a ma élő,
elkorcsosult és összezsugorodott emberek arányait“. Szerző azon a
nézeten volt, „hogy kell, hogy azelőtt nagyobbak, erősebbek lettek
légyen az emberek, s nem voltak kitéve például annak, hogy egy a
háztetőről leeső tégla agyonüsse őket, vagy beleessenek valami lukba“.
Könyve végén szerző a hagyományos és untig ismert erkölcsi tanulságokat
vonta le, melyek a közönséges életben hasznosak lehetnek, de ismételni
nem érdemes azokat. A magam részéről nem tudtam elfojtani a gondolatot,
hogy milyen elterjedt tehetség a morálprédikációhoz való; vagy inkább
milyen szépen kiveszekedheti magát némely mérges és kötekedő természetü
ember, a természettel, mely nem válaszol. Ezt a gáncsoskodást, amit az
emlitett könyv tartalmazott, én legalább olyan alaptalannak kellett
érezzem, mint az a nép, melyhez iródott.

Ami a brobdingnag-i katonai ügyeket illeti, a következő adatokat szedtem
össze. A királyi hadsereg 176.000 gyalogosból és 32.000 lovasból áll.
Nem tudom, nevezhetem-e hadseregnek ezt az intézményt, melynek
szolgálóit különböző városok kereskedőiből és földmüvesekből állitják
össze. Gyakorlott és fegyelmezett csapatok, de ez nem nagy érdem, ha
meggondoljuk, hogy mindegyik parasztot a maga földesura vezényel, vagy a
város valami tekintélyes polgára, akit titkos szavazással választanak,
mint a velencei köztársaságban.

Gyakran láttam Lorbrulgrud katonaságát gyakorlatra kivonulni; e
gyakorlatokat egy a város közelében fekvő husz négyzetmérföld nagyságu
téren végezték. Egy hadtest 25.000 gyalogosból és 6000 lovasból állott,
számukat nagyon nehezen állapithattam csak meg. Egy-egy lovas magassága
kitett kilencven lábat. Nincs képzelet, ami valami olyan nagyszerüt,
meglepőt és csudálatost maga elé varázsolhatna, mint az a látvány, mikor
egyetlen vezényszóra az egész lovasság kardot rántott s megvillogtatta a
levegőben, mintha százezer villám csapkodna a derült ég pereméről.

Kiváncsi voltam megtudni, mi célból tart katonaságot az az uralkodó,
kinek országát természetes határok védik mindegyik oldaláról, s miért
szoktatja hozzá népét katonai fegyelemhez. Csakhamar megkaptam a
választ, részint beszélgetésekből, részint történelmi müvek
tanulmányozása közben. Sok emberöltőn keresztül e népet ugyanaz a csapás
gyötörte, mely az egész emberi nem életét megkeseriti: a nemesség
hatalomért küzdött, a nép szabadságért, a király korlátlan uralomért.
Mindeme körülmények, melyeket az ország törvényei szerencsésen
elsimitottak, néha ugy alakultak, hogy a három párt valamelyike
megsértette a közjogot és polgárháborut idézett elő. A legutolsó ily
polgárháboru alkalmával (melyet a jelenlegi uralkodó nagyatyja
egyenlitett ki szerencsésen) közmegegyezéssel létesitették a katonai
intézményt, mely azóta is szigoru szolgálatban fennáll és őrködik.


NYOLCADIK FEJEZET.

(A király és királyné leutazik a határra. – Szerző elkiséri őket. –
Részletes elbeszélése annak, hogyan hagyja el szerző az országot. –
Szerző visszatér Angolországba.)

Mindig élt bennem a remény, hogy egyszer csak visszanyerem
szabadságomat, bár nem is álmodtam, mi módon történik ez majd s milyen
terv alapján érem el célomat. Az a hajó, mely engem e partokra vetett,
volt a legelső európai hajó Brobdingnag partjain – a király szigoru
parancsot adott ki, „hogy ha ujból meglátnak egy hasonló hajót,
vontassák partra és legénységestül hozzák el, kosarakban,
Lorbrulgrudba“. A király nagyon szerette volna, ha talál nekem egy
megfelelő és hozzámmért feleséget, hogy fajtámat továbbplántáljuk. A
magam részéről, azt hiszem, inkább meghaltam volna, semhogy szégyenletes
módon oly utódokat hozzak létre, akiket aztán kalickában tartanak és
mutogatnak mint a kanári madarakat, vagy idővel csecsebecsének adnak el
valami magasrangu személy mulatságára. Nem mondhatnám, hogy rossz sorom
volt: kegyence voltam egy hatalmas uralkodópárnak és kényeztetett
kedvence az egész udvarnak: de a viszony köztem és köztük valahogyan
sértette emberi fajtám méltóságát; aztán meg nem tudtam elfeledni az én
drága családomat, távol, Angliában. Jó lett volna már magamhoz hasonlók
között élni; járni mezőkön és földeken, anélkül, hogy folytonosan
remegjek valami békától, vagy kis kutyától, ami eltaposhat. Szabadulásom
hamarabb bekövetkezett, mintsem reméltem s még hozzá egész sajátságos
módon: az egész történetet részletesen és hüségesen elbeszélem.

Már két évet töltöttem Brobdingnagban; a harmadik év elején történt,
hogy Glumdalclitch társaságában elkisértem a királyi párt egy az ország
déli partjaira induló utazáson. Szokás szerinti utazó dobozomban
szállitottak, mely, mint már emlitettem, nagyon kényelmes kis szoba
volt, tizenkét láb körzetben. Belül, négy selyemszálon kis függőágy
lógott, nehogy tulságosan érezzem a rázást, mikor kivánságomra
valamelyik szolga lovon szállitott: ebben a függőágyban szoktam aludni,
ha uton voltunk. Függőágyam felett, kissé oldalt, szelelőluk volt a
falban, hogy friss levegőhöz jussak; ezt a kis nyilást egy vályuban
mozgó deszkával tetszés szerint elzárhattam.

Utunkat befejezve, őfelsége kedvet kapott, hogy néhány napot a tengertől
mintegy kilenc órányira fekvő Flanflasnic palotájában töltsön.
Glumdalclitch meg én nagyon fáradtak voltunk, magam meg is hültem
kevéssé, a szegény kis lány pedig nem hagyhatta el az ágyat. A tengert
szerettem volna látni: szabadulásom egyetlen lehetőségét, mely a
visszatérést jelentette nekem, ha sorsom is ugy akarja. Még betegebbnek
tettem magam, mint amilyen valóban voltam és kértem, engedtessék meg,
hogy egy bizonyos szolga kiséretében (akit igen kedveltem s akire
gyakran rábiztak már) a tengerpartra juthassak friss tengeri levegőt
élvezni. Sohase felejtem el, milyen nehezen és vonakodva bocsátott el
Glumdalclitch, hogy kötötte lelkére a szolgának, vigyázzon, hogy tört ki
könyekben, mintha sejtette volna, mi történik majd. A szolga, a
palotától mintegy félórányira levitte dobozomat a partra: ott letette a
sziklák közé. Felhuztam ablakomat és vágyteljesen néztem a végtelen
vizet. Nem jól éreztem magam és azért azt mondtam a szolgának: most
aludni fogok egy kevéssé a függőágyban, ami bizonyára jót tesz majd
nekem. Lefeküdtem, a fiu meg letolta kivülről az ablaktáblákat, hogy ne
érjen a hideg levegő. Azonnal elaludtam. Ugy sejtem, közben a fiu mitől
sem tartva, elsétált a sziklák között, talán tojásokat keresett: mintha
láttam is volna nehányszor, az ablaknyiláson keresztül, hogy lehajol és
felemel valamit. Elég az hozzá, hogy egyszerre csak arra riadtam fel,
mintha valami erősen ráncigálná azt a kis fogót, ami dobozom külső
falához volt erősitve s amibe, szállitás közben, szijjat füztek. Ugy
éreztem, hogy a dobozt igen magasra emeli valami, aztán vizszintesen
ragadja tovább: az első rántásra majdnem kiestem függőágyamból, azután
azonban simán és nyugodtan repültünk. Torkomszakadtából kiáltozni
kezdtem, de eredménytelenül, kinéztem ablakomon: csak eget és felhőket
láttam. Magasan fölöttem állandó zaj suhogott, mintha szárnyak
csapkodnának; lassankint felismertem borzasztó helyzetemet. Egy
saskeselyü ragadta meg fogójánál a dobozt, nyilván teknőcnek nézte, amit
nagy magasságból sziklára szokott ejteni, hogy az összetört teknőből
kiszedje az állat hulláját és elnyelje. Kitünő szaglása és látása révén
ez az állat kisebb tárgyakat is észrevesz, mint az én dobozom volt.

Csakhamar éreztem, hogy a szárnycsapások fokozódtak: egyidejüleg dobozom
hevesen libegni kezdett, mint szélben a lobogó; azt is hallottam, hogy a
saskeselyü (majdnem bizonyos vagyok benne, hogy az volt) több lökést és
ütést szenved, aztán egyszerre nyilegyenesen zuhanni kezdtem, csaknem
egy egész percig, oly gyorsan, hogy a lélegzetem elfulladt. Végre
borzalmas sustorgás és robaj következett, hangosabb és félelmesebb, mint
a Niagara dübörgése, most jó egy percig teljes sötétség fogott körül,
aztán megint emelkedni kezdtem, végre pedig ablakom felső részén
világosság hatolt be. Tisztában voltam vele, hogy a tengerbe zuhantam.
Dobozom négy lábnyira sülyedt a vizben: ennek oka részint a magam és
berendezésem sulya, részint, hogy négy oldalt meg is volt vasalva,
tartósság okából. Ugy sejtettem és még ma is azt hiszem, hogy a
saskeselyüt, amelyik elragadott, két vagy három társa megtámadta, el
akarták venni tőle a zsákmányt és veszekedés közben beejtettek a vizbe.
A padlóra erősitett vaslécek egyensulyban tartották a dobozt s
összefogták, a viz igy nem recscsenthette szét. Nagyon erős alkotmány
volt, deszkái egymásba illesztve, ajtaja nem csapágyakon forgott, hanem
fel- és letolható volt a falban, mint az ablakok. Igy csak nagyon kevés
viz hatolhatott be a doboz belsejébe. Nagynehezen kilábaltam a
függőágyból, megembereltem magam és félretoltam a már emlitett reteszt,
a szelelőlyuk elől, hogy friss levegő csapjon be; mert csaknem
megfulladtam már.

Hogy szerettem volna akkor együtt lenni az én kedves, jó
Glumdalclitchemmel, kitől egyetlen óra ugy elszakitott! És mennyire
sajnáltam őt, hogy elszakadásom miatt, tekintve, hogy az ő gondjaira
biztak, elveszti kegyét a királynak és királynőnek és füstbe mennek szép
és ragyogó pályafutásának minden esélyei! Közben a magam sorsa is
aggasztott. Nem hiszem, hogy volt még valaha utas olyan inséges
helyzetben, mint akkor én voltam. Minden percben azt vártam, hogy
dobozom kettéreped valami zátonyon, vagy a legelső szélroham, a legelső
hullám felboritja. Ha csak egyetlen üvegtáblája ablakomnak eltörött
volna, már kész halott vagyok: hála istennek, azok az erős fémdarabok,
amiket rácsul akasztottam az ablakok elé, megvédték azoknak üvegjeit.
Nehányszor azért éreztem, hogy a viz apró hasadékokon keresztül
beszivárog, ezeket aztán tőlem telhetőleg betömtem. Szerettem volna
felemelni szobám tetejét, hogy kiülhessek a fedélre: de nem volt hozzá
erőm. Helyzetem reménytelen volt: hiszen, ha két, vagy három napig az
elemi vészek elkerülnek is, éhség és hideg pusztit el nyomorultan. Négy
órát töltöttem ebben az állapotban, minden percet ugy tekintve, hogy ez
lesz az utolsó, már szinte vágytam is rá, hogy szenvedéseim
megszünjenek.

Már emlitettem az olvasónak, hogy dobozom ablaktalan oldalán két
vaskampó volt, amin keresztül bőrszijjal huzott az, aki szállitott, a
bőrszijjat derekára erősitve. Sokszor ugy rémlett nekem, hogy a dobozt
bekapcsolták valamibe; egy-egy lökést éreztem, mire a hullámok ablakom
pereméig csaptak fel és elsötitették a szobát. Mintha valami surlódott
volna dobozomhoz. Halvány remény pirkadt fel bennem, hogy megmenekülök,
bár nem is sejtettem, hogy történhetnék ez. Nagynehezen lecsavartam
végre egyik székemet a földről, ahová erősitve volt, odaállitottam a
szelelőlyuk alá: ráhajoltam és nagy erővel, több európai nyelven,
segitségért kiáltoztam. Majd zsebkendőmet pálcára kötöztem, kidugtam a
nyiláson és többször lengettem a levegőben, hogy egy esetleg arra járó
hajó vagy dereglye matrózai észrevegyék a dobozt s azt, hogy benne élő
lény kiált segitségért.

Mindez eredménytelenül mult el és mégis ugy éreztem, mintha dobozomat
valami vontatná maga után. Egy óra mulva az az oldal, melyen a kampók
voltak, nekiütközött valaminek. Attól tartottam, zátonynak mentem neki,
mert a rázkódás egész heves volt. Ezután tisztán kivettem, hogy szobám
tetején hajókötelet dobálnak, majd keresztülhuzzák a kampókon: erre négy
lábnyi emelkedés következett. Megint kidugtam zsebkendő-lobogómat és
segitségért kiáltoztam, mig be nem rekedtem egészen. Háromszoros „hurrá“
volt a válasz. Aki hasonló élményeken már keresztülment, csak az értheti
meg, mit éreztem e percben. Fejem fölött lábdobogást hallottam és valaki
hangosan, angolul bekiáltott a szelelőlyukon: „Ha van odalent valaki,
szóljon!“ Mire én szóltam is, „hogy angol vagyok, s hogy balsorsom
milyen embertelen helyzetbe döntött, s hogy kérem őket, mindenre, ami
szent, mentsenek ki ebből a borzasztó zugból.“ A hang azt felelte, „hogy
nyugodjam meg, uszó házamat hozzáerősitették hajójukhoz és hogy azonnal
jön az ács és lyukat fur a tetőn, ami elég széles lesz, és kimászhatok
rajta“. Azt feleltem, „hogy ez szükségtelen és különben is tulságos
fáradságot okozna, hanem az egyik matróz dugja be az ujját a vaskampóba
és emelje fel a dobozt a fedélzetre és vigye be a kapitány fülkéjébe.“ E
szavakat hallva, a matrózok azt hitték, megbolondultam. Voltak, akik
hangosan felnevettek. Nekem csak később jutott eszembe, mit jelent az,
hogy magamfajtáju és hozzám hasonló termetü emberek közt vagyok. Jött az
ács, négy négyzetméternyi hasadékot fürészelt a tetőn és létrát
bocsátott le, amin felkapaszkodtam; innen, igen gyenge állapotban, a
hajóra emeltek.

A tengerészek nagyon álmélkodtak külsőmön és egy sereg kérdéssel
rohantak meg, de nem volt se erőm, se kedvem válaszolni. Magam még
jobban meg voltam lepetve, mint ők, hogy ime, ennyi apró törpét látok
magam körül. Annak láttam őket, mert két éven át a szemem nagyon
hozzászokott Brobdingnag rengeteg arányaihoz. A kapitány, Wilcocks Tamás
ur, Shropshireből való derék, becsületes ember, behivott fülkéjébe, s
látván, hogy közel vagyok az ájuláshoz, szeszt adott innom és saját
ágyára fektetett, hogy kipihenjem magam. Mielőtt álomba merültem volna,
figyelmeztettem a kapitányt, „hogy a dobozomban több értékes butor van,
amikért nagy kár volna, ha elvesznének. Egy szép kis függőágy, két szék,
egy asztal, egy almárium, hogy szobám mindegyik fala selyemmel és
brokáttal van kibélelve, hogy küldjön a dobozért egy matrózt, hozassa be
ide a szobába, akkor a szeme előtt kinyitom és mindent megmutogatok
neki.“ A kapitány, hallván ezeket a balgaságokat, elvégezte magában,
hogy hiányzik egy kerekem. Megnyugtatásomra mégis megigérte, hogy minden
ugy lesz, ahogy kivánom. Ki is ment a fedélzetre és néhány matrózt
küldött a szobámba, kik, mint később észrevettem, mindent kicipeltek
onnan és a falak kárpitjait leszaggatták. A székek, az asztal és az
almárium, tekintve, hogy le voltak erősitve csavarral a padlóhoz, igen
megrongálódtak az ügyetlen matrózok kezei között. E tárgyakat ugyanis
erővel rángatták ki; néhány deszkát is kihuztak a falból, amire, ugy
gondolták, szükségük lehet. A fenmaradt roncsot eleresztették, a feltört
hasadékokon behatolt a viz és dobozom maradványai elsülyedtek. Örülök,
hogy nem voltam tanuja ennek a pusztitásnak; nagyon elszomoritott volna,
hogy emlékeznem kell sok mindenre, amit jobb volt elfelejteni.

Aludtam néhány órát. Az elhagyott országról álmodtam folytonosan és a
veszedelmekről, melyek felzaklatták egész lényemet. Felocsudva, sokkal
jobban éreztem magam. Esti nyolc óra volt és a kapitány vacsorát
hozatott, abban a feltevésben, hogy nyilván sokat böjtöltem. Óvatosan és
szeliden bánt velem és megnyugodott, látva, hogy nem forgatom vadul
szemeimet s nem beszélek összefüggéstelen szavakat. Hogy magunkra
maradtunk, kért, beszélnék valamit utamról és arról a véletlenről, mely
e kopár partra kivetett. Elmondta, „hogy déli tizenkét óra felé
távcsövével vett észre a nyilt tengeren és hogy először vitorlának nézte
a dobozt; gondolta, arra tart (ugyse esett ki nagyon az utból) és
felfrissiti kétszersült készletét, mely fogyóban van. Hogy közelebb
értek, látta, hogy tévedett. A nagy csolnakot leszállittatta, néznék
meg, mi az ott. Az emberek ijedten tértek vissza és bizonykodtak, hogy
ház uszik a vizen. Nevetett ezen az ostobaságon, maga is beszállt a
csolnakba, hozatott egy erős hajókötelet. Csendes idő volt, néhányszor
körülevezték az épitményt s látták, hogy rácsok vannak az ablakok előtt
s az egyik falon két nagy kampó. Parancsot adott, erősitsék be a
hajókötelet az egyik kampóba és vontassák a hajóig az egész alkotmányt.
Hogy megérkeztek, egy másik kötelet erősitett a tetőbe és csigákkal
kiemelték a deszkaházat a vizből. Az egész legénység dolgozott, de csak
három lábnyira sikerült. Aztán meglátták lobogómat és igy tudták meg,
hogy az épületben egy szerencsétlen menekülő tartózkodik.“ Megkérdeztem
a kapitányt „nem látott-e ő, vagy valamelyik embere egy rengeteg
nagyságu madarat a levegőben, mikor először felfedezték uszó szobámat a
tengeren?“ Azt felelte, „hogy mig én aludtam, beszélt erről a
matrózokkal s az egyik látott is három saskeselyüt észak felé repülni,
ugyanakkor, mikor az uszó házat felfedezték, de azt nem mondta, hogy
valami rendkivüli nagysága lett volna ezeknek a madaraknak.“ Ennek okát
rögtön abban láttam, hogy a madarak végtelenül nagy távolságban voltak
és hogy e kérdés jelentőségét a kapitány nem képes felfogni. Még
megkérdeztem: „számitása szerint milyen messze lehetünk a
szárazföldtől?“ „Legalább ötven órányira“ felelte ő. Biztositottam, hogy
„nagyon téved, mert én a partot, ahonnan jövök, legfeljebb két órával
azelőtt hagytam el, hogy a tengerbe estem.“ Erre a kapitány megint azt
hitte, meg háborodtam; célzást is tett erre és ajánlotta, vonuljak
vissza abba a füllkébe, amit részemre kijelöltek. Megnyugtattam, „hogy
szives vendéglátása és jóindulata folytán egészen jól érzem már magam és
higyje el, eszemnél vagyok és semmi bajom sincs.“ Ekkor elkomolyodott és
nyiltan megkérdezett, „vajjon nem zavarta meg érzelmemet valami büntény,
melynek következtében nagy ládába zártak és kitettek a tengerre. Ő már
hallott olyat, hogy némely országban a bünösöket hibás és lyukas hajóra
teszik és élelem, ital nélkül kihajtják a nyilt vizre. Ez esetben, bár
sajnálja, hogy ilyen gonosz embert felvett a hajójára, mégis szavát adja
nekem, hogy az első kikötőben, ahol partra értünk, kitesz a szárazra.“
Hozzátette, „hogy gyanuját nagyban növelték azok a balga dolgok,
melyeket a matrózoknak mondtam a „doboz“-omról. Aztán a vacsora alatti
furcsa pillantásaim és viselkedésem.“

Kértem, hallgatná meg történetemet figyelmesen: hüségesen elmondok
mindent, ami ért, mióta utóljára elhagytam Angolországot, egészen a mai
napig. Az igazság értelmes emberek fejébe mindig megtalálja az utat. Ez
a derék kapitány, ki még hozzá nem is volt egészen iskolázatlan ember;
hitelt adott szavaimnak és meg volt győződve őszinteségemről. Hogy
szavaim valóságát bizonyitsam, megkértem, hozassa oda a szekrényt,
melynek kulcsa zsebemben volt még, akkor már elmondotta volt nekem, mit
müveltek a matrózok szobámmal. Jelenlétében kinyitottam a szekrényt és
megmutogattam a ritkaságok kis gyüjteményét, melyet ama elhagyott
országban halmoztam fel. Megmutattam kis fésümet, amit a király
szakáll-sörtéiből csináltam, egy másik fésüt, melynek fogója őfelsége
hüvelykujjának körméből készült. Volt ott egy sereg tü, rőfnyi hosszuak;
volt négy darázsfulánk, egy szép aranygyürü, amit a királyné igen
kedvesen ajándékozott nekem; lehuzta ujjáról és mint valami ővet, a
nyakamba vetette. Kértem a kapitányt, fogadná el ezt a gyürüt hálám
jeléül, de határozottan visszautasitotta az ajándékot. Aztán mutattam
neki egy tyukszemet, amit sajátkezülg szeltem le az egyik udvarhölgy
lábáról, ez akkora volt, mint egy jókora alma és megkeményedett, ugy,
hogy mikor visszatértem Angliába, ezt a tyukszemet kivájattam, ezüsttel
kibéleltettem és ivópohárnak használtam. Végre megkértem a kapitányt,
szemlélné meg nadrágom szövetét, mely patkánybőrből készült volt.

Csak nagynehezen tudtam rávenni, hogy mégis elfogadjon egy fogat, valami
lovásznak a foga volt, ez láthatóan nagyon tetszett neki, soká és
kiváncsian nézegette; azután oly bőven és hálásan köszönte meg, hogy ez
a csekélység igazán nem ért meg annyit. Ezt a fogat tévedésből huzta ki
Glumdalclitch egyik szolgájának szájából valami ügyetlen orvos:
egészséges fog volt, letisztitattam és eltettem, hossza lehetett egy
láb, átmérője, alul, négy hüvelyk.

Kapitányom nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit beszéltem és
mutattam neki, odanyilatkozott „hogy az egész világot lekötelezem vele,
ha Angliába visszatérve ezt az utamat leirom és kiadom nyomtatásba“.
Válaszomban kifejtettem „hogy véleményem szerint a könyvpiacot máris
elárasztották mindenféle utleirással: jelenleg csak azok a müvek érnek
el sikert, melyek valamely rendkivüli eseménynyel foglalkoznak. Sok iró
éppen azért inkább saját érdekére és hiuságára, más meg a tudatlan
olvasó mulattatására gondol, mintsem az igazságra. Az én történetem csak
néhány szokatlan eseményt foglal magában s nincs felcicomázva szép
leirásokkal: furcsa fákról, növényekről, madarakról, sem vad népek ama
barbár erkölcseinek és bálványimádásának gazdag jellemzését nem nyujtja,
mint amilyeneket tucatszámra lel az ember felkapott utleirásokban.
Mindazonáltal köszönöm rólam való szép véleményét és majd még
meggondolom a dolgot“.

Még hozzátette: „nagyon csodálkozik, hogy miért orditok annyira, mikor
véle beszélek, hiszen nem süket ő“. Megkérdezte, „vajjon a brobdingnagi
király és királyné nagyothallók voltak-e?“ Mondtam, „hogy két éven át
nagyon hozzászoktam ehez és én még inkább csodálkozom azon, hogy ő meg a
matrózai csak ugy suttognak; bár hiszen azért jól megértem őket.
Képzelje el, hogyha Brobdingnagba valakivel az utcán beszélgettem, az
olyan volt, mintha minálunk valaki a templomtoronynyal társalogna:
kivéve persze, mikor az asztalra tettek, vagy felemeltek a tenyerükbe“.
Azt is elmondtam, „hogy milyen furcsa volt az, mikor először hajójára
léptem és a matrózok körülálltak engem: olyan apró, picinyke kis
teremtéseknek láttam őket, mintha még soha ilyent nem láttam volna. És
hogy Brobdingnagba, mikor lassankint hozzászoktam ama rengeteg lények és
tárgyak látványához, bizony nagyon kerültem a tükröt, mert az
összehasonlitás nagyon szomoru érzéseket gerjesztett önmagammal
szemben.“ A kapitány még azt is megjegyezte, hogy „étkezésnél
megfigyelte, mennyire csudálkozom mindenen amit elém raknak, néha meg
alig tarthattam vissza a nevetést, amit nem tud megérteni s amit
hajlandó volt meghibbant eszem rovására irni“. Azt feleltem, „ez igaz,
magam is csudálom, hogy voltam képes a nevetést elfojtani, látván akkora
tálakat, mint egy garas; egy sertéscomb meg arra se volt elég, hogy
beleharapjon az ember, aztán a poharuk, ami akkora, mint a mogyoróhéj;
no és igy tovább. Brobdingnag királynője ugyan teljes házi felszerelést
csináltatott nekem: fogalmaim mégis hozzáalakultak környezetemhez és
kicsinységemet ugy tekintettem, mintahogy mások önnön hibájukat
felismerik. A derék kapitány belement a tréfába és komolyan válaszolt, a
régi angol közmondás értelmében, „hogy a szemem nyilván nagyobb, mint a
gyomrom, ez utóbbi nem valami hires, hiszen egy napi böjtölés után alig
ettem valamit“. Folytatva az ingerkedést, kijelentette továbbá „hogy
szivesen adna száz fontot érte, ha láthatott volna a saskeselyü csőréből
lenyilazni a tengerbe, mindenestül; csudálatos valami lehetett, amit el
ne mulasszak megörökiteni az utókor számára“. A Phaeton-nal való
összehasonlitás oly kézenfekvő volt, hogy a kapitány nem is engedte
volna el; én ugyan nem voltam elragadtatva az ötlettől.

Anglia felé vezető utunkban az északi szélesség 44°-án és a hosszuság
143°-án északkeleti szél kapott bennünket. Két nap mulva azután, hogy
behajóztam: heves passzát-szelet kaptunk, délfelé vitorláztunk, aztán
Ujhollandia partjai hosszában, aztán dél-kelet-délfelé, mig el nem értük
a Jóreménység fokát. Utunk kedvezően alakult; a részletek pontos
leirásával nem akarom untatni az olvasót. Befutottunk némely kikötőbe,
friss vizet és élelmiszereket szedtünk fel. Nem hagytam el a hajót egész
1706. juniusáig, kilenc hónappal megszabadulásom után, mikor a dünéken
kikötöttünk, felajánlottam a kapitánynak minden javamat, zálogul a dij
fejében, de megesküdött, hogy egy fillért se fogad el tőlem. Igen
barátságosan bucsuztunk el, megigértettem vele, hogy otthonomban,
Redriffben, egyszer meglátogat; aztán lovat és vezetőt béreltem öt
shillingért, amit a kapitánytól kaptam kölcsön.

Utközben, látván az apró lovakat és fákat, a pirinkó emberkéket és
marhát, sokszor az az érzésem volt, hogy Liliputban vagyok. Mindig attól
féltem, hogy széttaposom a szembejövőket, gyakran hangosan rájuk
kiáltottam, térjenek ki gyorsan, elannyira, hogy párszor majdnem
beverték a fejem ezért a szemtelen modorért.

Mikor végre beléptem házamba (meg kellett kérdeznem, hol van, ugy
elfelejtettem) és a szolga ajtót nyitott: meggörnyedtem és lehuztam a
fejem, mint a kácsa, nehogy a szemöldökfába beleüssem. Feleségem elém
jutott, hogy átöleljen, én azonban ugy lehajoltam, hogy a fejem a térdét
verte; azt hittem, csak igy éri el a szájamat. Leányom letérdelt és
kérte áldásom, de én nem vettem észre addig, mig fel nem állt; hozzá
voltam szokva, hogy mindig fölfelé nézzek, hatvan lábnyira, akkor aztán
átfogtam a derekát, hogy felemeljem magamhoz. Még néhány éppen ott
tartózkodó ismerőssel és a szolgálókkal oly furcsán bántam, mintha
óriási volnék és ők törpék. A feleségemnek például szemrehányást tettem,
hogy lehet olyan fösvény; hiszen egészen kiéhezetten látom viszont és
szegény leányom is csontig aszott. Egyszóval: olyan furcsán viselkedtem,
hogy első pillanatban mindnyájan a kapitányom nézetén voltak, eszemet
illetőleg. Ezt példaképpen emlitem fel, a szokás és előitéletek nagy
hatalmának bizonyitására.

Csakhamar beállt a jó egyetértés köztem és családom közt. Feleségem
könyörgött és kényszeritett, nehogy valaha eszembejusson megint tengerre
szállani, sajnos, a sors ugy akarta, hogy nem volt módjában
megakadályozni mindazt, amit az olvasó mihamar megtud. Boldogtalan
utjaimnak második részét ezzel bezárom.




HARMADIK RÉSZ.  Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe
és Japánba.


ELSŐ FEJEZET.

(Szerző megkezdi harmadik utját. – Kalózok elfogják. – Egy holland ember
rosszakarata. – Szerző szigetre jut. – Laputába felszedik szerzőt.)

Tiz napig lehettem otthon, mikor meglátogatott William Robinson
kapitány, Cornwallisból, a Jóremény nevü háromszáz tonnás vitorláshajó
parancsnoka. Valamikor seborvos voltam azon a hajón, melyet ő vezényelt
Levantéba. Mindig inkább barátjának tekintett, sem mint alárendeltjének:
értesülvén róla, hogy megjöttem, bekopogott hozzám, nyilván üdvözletre,
mert másról nem beszélt eleinte. De aztán gyakrabban járt hozzánk,
kijelentette, mennyire örül, hogy ilyen ragyogó egészségben lát, aztán
megkérdezte, „hogy most már egész életemre megtelepszem itt?“ hozzátette
„csak azért kérdi, mert ő bizony két hónap mulva Hátsóindiába utazik,“
végre nyiltan kirukkolt vele, hogy igy meg ugy, ne vegyem rossz néven,
de gondolt rá, milyen jó lenne, ha én volnék a hajóorvos, hogy kapnék
magam mellé egy alorvost, meg két embert, hogy a fizetésem a megszokott
bér duplája lenne és hogy ő rájött, az én ismereteim tengeri
tudományokban legalább oly számosak, mint az övéi, hogy tehát ő tőlem
mindig szivesen fogad el tanácsot, egészen ugy, mintha megosztanánk a
hajó parancsnokságát.“

Annyi effajta, lekötelező dolgot mondott, olyan becsületes embernek
ismertem, hogy képtelen voltam ajánlatát visszautasitani: az a
szomjuság, hogy uj s megint uj tájakat lássak, minden balsorsom dacára,
erősebb volt bennem, mint valaha. Csak a feleségemet volt nehéz
meggyőzni: végre is ugy nyertem meg beleegyezését, hogy gyermekeink
jövendő boldogságát juttattam eszébe, amihez pénz és vagyon kell.

1706 augusztus 5-én indultunk és 1707 április 11-én Forte St. George-ba
érkeztünk. Három hetet töltöttünk itt, felujitottuk a legénységet mert
többen megbetegedtek. Innen Tonkinba mentünk, elhatároztuk, hogy itt
hosszabb ideig tartózkodunk. Az áru, amit venni szándékozott, még nem
készült el teljesen, nem is volt rá kilátás, hogy hamarosan szállitják.
Éppen ezért vett egy nagy dereglyét, megrakta mindenféle áruval, amivel
a tonkinaiak a szomszéd szigeteken kereskednek, bérelt tizennégy embert
a fedélzetre (ezek között három benszülöttet) és engem, mint
parancsnokot, megbizott, kereskedjem a magam belátása szerint, mig ő
Tonkin-ban elvégzi a dolgát.

Három napot vitorláztunk, mikor nagy vihar tört ki. Észak-kelet észak
felé hajtott, aztán öt napig szép időnk volt, nyugatról állandó széllel.
A tizedik napon két kalóz-hajó vett üldözőbe; csakhamar utólértek. Az én
dereglyém annyira meg volt rakva áruval, hogy nem haladhattunk gyorsan,
másrészt nem voltunk abban az állapotban, hogy védekezésre gondolhattunk
volna. Mindkét hajó egyszerre ért be, a kalózok dühösen rontottak a
fedélzetre, de hogy mindnyájunkat arcraborulva találtak (ezt adtam ki
parancsba) csak megkötöztek bennünket és őrt hagyva hátra, a dereglye
belsejébe hatoltak.

A kalózok között egy hollandust vettem észre, akinek, ugylátszott, nagy
tekintélye volt, bár nem volt egyik hajónak se a parancsnoka.
Felismerte, hogy angolok vagyunk és töredezett angol szavakban
esküdözött, hogy páronkint összekötve a tengerbe löket mindnyájunkat.
Elég jól beszélek hollandusul: megmondtam, kik vagyunk és kértem őt,
gondolja meg, hogy keresztyének vagyunk és szövetséges ország
alattvalói, hogy inkább inditsa a kapitányt irántunk könyörületre. Erre
mégjobban felbőszült, ismételte vad fenyegetéseit, társai felé fordult
és heves taglejtések közt japán nyelven beszélt hozzájuk, gyakran ejtve
ezt a szót: _christianos_.

A nagyobbik kalózhajót japán parancsnok vezényelte, aki tudott valamit
hollandusul, nem sokat. Hozzám jött és több kérdés után, melyekre
alázattal feleltem, azt mondta, hogy „nem fogunk meghalni“. Mélyen
meghajtottam magam, majd a hollandus felé fordulva igy szóltam: „nagyon
restellem, hogy több irgalmat találtam egy pogányban, mint keresztyén
testvéremben“. Hamar volt okom rá megbánni ezt a bolond beszédet. A
gonosz európai, miután sokáig hiába próbálta rávenni a két kapitányt,
hogy dobjanak a tengerbe (nem akarták megszegni nekem adott szavukat)
végre mégis elérte, hogy büntetést eszeltek ki részemre, mely sok
tekintetben szigorubb volt a halálnál. Embereimet két részre osztva
átvitték a kalózhajókra, dereglyémre uj legénységet raktak fel. Rám
pedig kiszabták, hogy kicsiny sajkában vizrebocsátanak, evezőkkel és egy
vitorlával, négy napra való élelmiszerrel, amit a japán kapitány a saját
készletéből megduplázott, nem türve azt sem, hogy emberei megmotozzanak.
Leszálltam a csolnakba, mig a hollandus, aki a födélzeten állt, átkokkal
halmozott el és gonosz szavakkal, amiket csak emberi nyelv kifejezhet.

Egy órával a kalózok támadása előtt még méreteket eszközöltem: a
szélesség 46-ik és a hosszuság 183-ik fokán voltunk. Alig voltam a
kalózoktól láttávolban, kivettem zseb-látcsővemet és dél-keleten több
szigetet pillantottam meg. Kifeszitettem a vitorlát, a szél kedvező
volt, gondoltam, talán elérem a szigeteket. Három óra alatt el is értem
az elsőt, sziklás part volt, mégis találtam néhány madártojást, száraz
tengeri gyomból tüzet raktam és megsütöttem. Ez volt a vacsorám:
elhatároztam, hogy készletemmel addig gazdálkodom, amig csak lehet. Egy
szikla árnyában töltöttem az éjszakát, füvet raktam a fejem alá és elég
jól aludtam. Másnap a következő szigetre vitorláztam, innen egy
harmadikra és egy negyedikre, hol vitorlával, hol evezővel. Nem akarom
untatni az olvasót e szomoru és egyhangu részletekkel. Elég az hozzá,
hogy az ötödik napon elértem az utolsó szigetet, mely az elsőtől
kelet-dél-kelet felé fekszik.

Ez a sziget nagyobb volt, mint a többi; öt óra alatt elértem. Csaknem
körülhajóztam, mig kikötésre alkalmas hely kinálkozott; keskeny
földnyelv volt ez, háromszor akkora talán, mint az én csolnakom. Egészen
sziklás sziget volt, néhol kis csomó füvek és édesillatu levelek. Ettem,
ittam valami keveset, maradék készletemet eldugtam egyikébe a számos
barlangoknak, találtam egy egész rakás madártojást és száraz tengeri
füvet, amivel majd másnap tüzet rakhatok és ugy, ahogy megsüthetem a
tojásokat; volt nálam kova, acél és gyujtóüveg. Egész éjszakámat abban a
barlangban töltöttem, ahová készletemet rejtettem el, ugyanaz a száraz
fü és tengeri gyom volt az ágyam, amit tüzifának szántam. Nagyon keveset
aludtam; bánatom és aggodalmam elnyomta fáradtságomat és ébrentartott.
Beláttam, hogy lehetetlenség életben maradnom e kopár vidéken és hogy
nyomorultul el kell pusztulnom. Oly nyomorultnak és levertnek éreztem
magam, hogy nem volt erőm felkelni. Már magasan állt a nap, mikor végre
rászántam magam, hogy kimásszak barlangomból. Egyideig a sziklák közt
járkáltam: az ég ragyogó tiszta volt és a nap oly forrón sütött, hogy
kénytelen voltam az arcomat elforditani, mikor egyszerre csak az
történt, hogy a nap hirtelen elsötétedett, de valahogy másképpen, mint
olyankor szokott, ha felhő áll elébe. Megfordultam s köztem és a nap
között egy nagy, sötét testet láttam, mely a sziget felé közeledett, két
mérföldnyi magasságban lebegett és hat, vagy hét percig eltakarta a
napot. A levegő azonban nem lett hüvösebb, se az ég nem sötétedett el,
olyan volt, mint mikor hegy árnyékában áll az ember. Ahogy közelebb
jött, átlátszatlan szilárd anyagu testnek bizonyult, melynek feneke alul
lapos, sima és erősen fénylik, amint a tenger ragyogását visszaveri.
Kétszáz rőfnyi magaslaton álltam, közel a parthoz s egyszerre láttam,
hogy ez a nagy test lassan sülyed, végre csaknem párhuzamosan állunk
szemben, alig egy angol mérföldnyi távolságban. Zseblátcsövemet szedtem
elő és ekkor tisztán kivehettem, hogy a nagy test szélein emberek
járkálnak fel és alá, ott, ahol az lejtősnek látszott; de hogy mit
csinálnak, azt nem vehettem ki.

Az élethez való természetes ragaszkodás azonnal élénken felujjongott
bennem: remélni kezdtem, hogy ez a kaland valami módon kisegit
reménytelen és kétségbeejtő helyzetemből. Egyuttal pedig szinte kábult
ámulat fogott fel: szigetet látván lebegni a levegőben, melyet emberek
népesitenek be, mely sülyed és emelkedik vagy siklik a levegőben, a
lakók tetszése szerint. De nem lévén hangolva akkor, hogy e csodás
jelenségen tünődjem, inkább lázasan figyeltem, milyen irányt vesz a
sziget, mert néhány pillanatig csendben, egyhelyben lebegni látszott.
Kevéssel azután közeledett felém, láthattam kőkeritéssel körülvett
parkjait, mögöttük lépcsőket és csarnokokat, több egymás fölé épitett
terrászt. A legalsó folyosón néhány ember állott és mintha horgásztak
volna valamire, mások meg ezeket nézték. Meglengettem sapkámat (kalapom
rég elveszett már) és zsebkendőmet a sziget felé és torkom szakadtából
kiáltozni kezdtem. Azután figyelmesen vizsgáltam a hatást és a sziget
felém forduló részén embertömeget láttam összeverődni. Rámmutogattak,
láttam, hogy felfedeztek már, bár nem válaszoltak kiáltásaimra. Aztán
láttam négy vagy öt embert, amint nagysebesen fut fel a lépcsőkön, a
sziget csucsa felé, ahol végül eltüntek. Ugy véltem, ezek nyilván
rendelkezési jogot kérni mentek valami parancsoló személyhez, hogy
intézkedhessenek.

A tömeg egyre nőtt. Félóra mulva megmozdult a sziget és emelkedni
kezdett: a legalsó folyosó most száz rőfnyire közeledett hozzám.
Könyörgő mozdulatokat tettem s alázatos hangon rimánkodtam a magasba: de
senki sem felelt. Akik közel álltak hozzám, ruhájuk után itélve, kiváló
személyek, komolyan tanácskozni látszottak, gyakran pillantva felém.
Végre egyikük megszólitott: lágy, tiszta és udvarias hangon, mely
kiejtésben az olaszhoz hasonlitott. Olaszul feleltem, remélve, hogy e
nyelv hangzása legalább kellemesen érintheti fülét. De nem értettük meg
egymást, bár könnyen felfogható volt, mit akarok, mert hiszen
nyomoruságos állapotomat szemükkel láthatták.

Jeleket adtak, hogy jőjjek le a szikláról s közeledjem a parthoz, amit
rögtön megtettem. A repülő sziget ekkor ugy helyezkedett el, hogy széle
éppen fejem fölött állt, mire az alsó folyosóról lánc ereszkedett, alján
kényelmes ülőpaddal, erre ráültem, megfogóztam és éreztem, amint csigák
segélyével felhuznak.


MÁSODIK FEJEZET.

(A laputabeliek jellemzése. – Szerző beszámol a nép müveltségéről. – A
király és udvara. – Hogy fogadják szerzőt? – A bennszülöttek félénkek és
nyugtalanok. – A benszülött asszonyok.)

Alig értem partot, nagy tömeg vett körül: azok, akik közelebb álltak,
előkelőbb férfiaknak látszottak. A csudálkozás minden jelével
nézegettek, én sem maradtam adós, bámulnom kellett, mert sohasem láttam
még ilyen sajátságos ruhákat és mozdulatokat. A feje mindegyiknek félre
volt hajtva, egyiknek jobbra, másiknak balra: egyik szemük befelé
fordult, a másik szemük egyenesen fel az égre. Ruhájuk tele volt
mindenféle cifra figurákkal: napok, holdak, csillagok; másoknál hegedük,
fuvolák, hárfák, trombiták, gitárok diszitették a szövetet, meg egyéb
instrumentumok, amiket nem is ismernek Európában. Aztán láttam néhány
alakot, közönséges szolga-öltözetben, ezeknek a kezében volt egy pálca,
a pálca végére felfujt hólyag kötve, ugy nézett ki, mint valami kereplő.
A hólyagokban volt néhány száraz borsószem, vagy apró kavics, mint
később megtudtam. Ezekkel a hólyagokkal néha a fülére vagy a szájára
csaptak azoknak, akik a közelükben álltak. Ezt a dolgot akkor fel nem
foghattam, mit jelent. Ugy látszik, ezek az emberek annyira el vannak
foglalva belső elmélkedéssel, hogy sem beszélni nem tudnak, sem
meghallgatni nem tudják egymást anélkül, hogy valamely külső érintés
halló- és beszélőszervük tudatára nem ébresztené őket: ennélfogva azok,
akik tehetik, tartanak maguknak egy ugynevezett _koppantó_-cselédet
(eredetiben: _climenole_) és soha nem hagyják el a házat nélküle. Ennek
a cselédnek aztán az a dolga, hogy mikor két-három, vagy több ember
összekerül: szépen odakoppant annak a szájára, akinek beszélnie kell és
annak vagy azoknak a jobbfülére, akikhez a beszéd szól. Ez a koppantó
egyuttal elkiséri gazdáját olyankor is, mikor sétál és gyakran a szemére
koppant; az emberek itt ugyanis annyira el vannak merülve gondolataikba,
hogy minden percben neki mennének valaminek, vagy gödörbe esnének, vagy
fellöknék egymást, vagy kiböknék a falat enélkül.

Kellett, hogy erről felvilágositsam az olvasót, mert enélkül éppenugy
nem értené meg azokat a jelenségeket, melyek fogadtatásomat kisérték,
mint ahogy én nem értettem akkor. Mikor megindultunk felfelé a lépcsőn,
kisérőim többször egészen elfelejtették, mi történt és hogy itt vagyok,
többször magamrahagytak, mig aztán a koppantók nem frissitették fel
emlékezetüket. Idegen ruhám és idegen arcom egészen közömbös volt nekik,
nemkülönben a csőcselék kiáltozása is, melynek figyelme szabadabbnak és
élénkebbnek látszott.

Végre elértük a palotát és beléptünk a fogadószobába. Ott ült a király
egy trónon, kétoldalt magarangu személyek. A trónus előtt állt egy
asztal, tele földgömbökkel, korongokkal, fizikai müszerekkel, mindenféle
fajtában. Őfelsége észre se vett bennünket, hogy beléptünk, bár ez nem
minden zaj nélkül történt, mert az egész udvar odatolult az ajtóhoz. De,
mint megtudtam, őfelsége akkor mélyen el volt merülve egy probléma
vizsgálatába, s legalább egy óráig kellett várakoznunk, mig azt
megoldotta. Kétoldalt két kis apród állt, koppantóval: mikor ezek
látták, hogy befejezte a gondolatfolyamatot, megmozdultak, az egyik
szájára koppantott őfelségének, a másik a jobbfülére: mire őfelsége ugy
riadt fel, mint aki álomból ébred, rámnézett és kisérőimre és eszébe
jutott, hogy miért állunk itt: jövetelemről előzőleg értesitették volt.
Néhány szót ejtett, mire azonnal mellettem termett egy fiatal legény,
kezében koppantóval és odakoppantott a jobbfülemre. Kézzel-lábbal
jeleztem, hogy nincs szükségem erre a szerszámra, mely eljárás, mint
később értesültem róla, őfelsége és az udvar szemében nagyon
leszállitotta értelmi képességeimet. A király, ahogy kivettem,
kérdéseket intézett hozzám; mindenféle nyelven feleltem neki, mikor
kiderült, hogy sehogy se érthetjük meg egymást; rendeletére a palotának
egy másik termébe vezettek (ez az uralkodó mindegyik elődjét felülmulta
az idegenek iránti vendégszeretetben), ahol két szolgát adtak mellém,
hogy ellássanak. Ebédet hoztak és négy magasrangu személy, kiket, ugy
emlékeztem, a király közelében láttam, megtisztelt vele, hogy velük
étkezhettem. Két fogást hordtak fel, három-három tálon. Az egyik fogás
ürücomb volt, de szabályos lapu piramisba vágva, háromszögekből, aztán
egy romboid-alak, marhahusból, végre gömbalaku pudding. A második fogás
kacsa volt, két darab, ugy kötve össze, mint egy hegedü, a köritékben
fuvola- és furulyalaku burgonyák uszkáltak, aztán egy hárfaalaku
borjumell. A szolgák kocka, henger, paralellogramm és más mértani alaku
kenyereket szeltek le nekünk.

Még ebédnél ültünk, mikor bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem
egyes dolgok nevét az ő nyelvükön. Koppantóik segélyével, s a nemes urak
kegyesen válaszoltak, nyilván abban a reményben, hogy képességeik és
tehetségeik felett való bámulatomat nagyban emelni fogja, ha majd
társaloghatunk. Csakhamar magam kértem kenyeret, italt, amire szükségem
lehetett.

Ebéd után visszavonult a társaság, a király részéről egy ur jelent meg
nálam koppantóval. Tintát, tollat, papirost hozott, néhány könyvet is és
jelekkel értésemre adta, hogy nyelvleckék dolgában jár, ő fog engem
tanitani. Négy órát ültünk egyhelyben, ez idő alatt szép sereg szót
irtam le oszlopba, oldalt a forditással, külön füzetbe néhány rövid
mondatot. Tanitóm ugyanis ilyeneket csinált: odaszólt egyik szolgámnak,
hogy hozzon valamit, vagy forduljon meg, vagy üljön le, sétáljon, álljon
és igy tovább. Erre aztán leirtam, hogy mondják ezt az ő nyelvükön. Egy
könyvben megmutogatta nekem a nap, hold és csillagok alakjait, az
egyenlitőt, az égőveket, a sarkköröket, számos planéta és állócsillag
lajstromát. Megadta egy egész sereg hangszer nevét és leirását és nagy
vonásokban a velük való bánásmód müvészetének müszavait. Miután a tanitó
elment, a szavakat, forditással együtt, ábécés rendbe szedtem. Ily módon
néhány nap alatt már emlitett jó emlékezőtehetségem képessé tett, hogy
nyelvük titkaiba pillanthassak.

Az a szó, amit „repülő sziget“-nek, vagy „lebegő sziget“-nek forditok,
eredetiben igy hangzik: _Laputa_. Hogy honnan és hogyan származik ez a
szó, nem tudom pontosan. _Lap_ a régi, avitt nyelven _magas_-at jelent,
_untuh_ pedig kormányzót, uralkodót – állitólag, szóhasonlással, igy
származott az eredeti _Lapuntuh_-ból a mai _Laputa_. A magam részéről
ezt a levezetést kicsit kényszeritettnek vélem. Egyszer vettem magamnak
a bátorságot s néhány laputabeli tudósnak megjegyeztem, hogy véleményem
szerint _Laputa_ annyit jelent, mint _lap uted_ – _lap_, határozóilag
annyit tesz: napsugarak tánca a tengeren és _uted_ annyit tesz: szárny.
Nem akarok nagyképüsködni, de azt hiszem, ez a helyes megoldás; különben
az igazságos olvasóra bizom, itélje meg.

Azok, akikre a király rábizott engem, kijelentették, hogy öltözékem
nagyon szegényes; másnap reggelre szabót rendeltek és mértéket vétettek
egy öltözet ruhához. Már ezt az operációt egészen másképpen csinálta a
laputabeli szabó, mint ahogy Európában megszoktuk. Először is
kvadránssal lemérte magasságomat, aztán mérce és iránytü segélyével
kiszámitotta testem arányait és körvonalait: mindezt papiron. Hat nap
mulva elhozta a ruhámat, nagyon rosszul volt szabva, hol bő volt, hol
szük; később rájöttek, hogy az algebrai képletekben elvétett egy számot.
Vigasztalásomul szolgált, hogy ezek az esetek itt igen gyakoriak és nem
tulajdonitanak ezeknek nagy fontosságot.

Mig a ruhám készült, otthon maradtam és szorgalmasan bővitettem
szótáramat. Mikor legközelebb az udvarnál tisztelegtem, a király
beszédéből sokat megértettem már; néhány alázatos szót válaszoltam is. Ő
felsége elrendelte, hogy a sziget északkeleti irányt váltson Lagoda
felé, ez a szárazföldi királyság fővárosa. Kilencven mérföldnyi
távolságról volt szó, amit ötödfél nap alatt megtettünk. Fogalmam se
volt róla, hogyan történik a sziget mozgatása. Másnap reggel tizenegy
órakor a király, sajátkezüleg, udvarának és tisztikarának kisérete
mellett, három óráig játszott különféle hangszereken, egyfolytában.
Majdnem megsiketültem a lármától, nem is sejtettem, mire jó ez, mig
tanitóm fel nem világositott. Elmondta, hogy „e sziget lakói
hozzászoktak a szférák zenéjéhez, mely bizonyos időközökben hallható.
Most az udvar is részt vesz ebben a hangversenyben, mindenki azon a
hangszeren muzsikál, amelyen lekinkább jeleskedik.“

Lagoda felé való utunkban őfelsége több város és falu fölött
megállitotta a szigetet, hogy a nép kérvényeit átvegye. Ecélból erős
köteleket bocsátottak le sulyzókkal, ezekre a kötelekre odalent
rákötötték a kérvényeket, mire, mint az iskolásgyerekek papirsárkánya,
felrepült a kérvény. Néha bort és élelmiszereket is kaptunk alulról,
amit csigákkal huztunk fel.

Matematikai ismereteim nagyban hozzásegitettek, hogy a laputabeliek
kifejezéseit, beszédmodorát megértsem. Fogalomkörük tele volt
tudománynyal és zenével, ez utóbbiakhoz is értettem valamit.
Gondolataikat állandóan vonalakban és idomokban fejezik ki. Ha például
valamely asszonynak vagy állatnak a szépségét akarják dicsérni,
rombuszokban, körökben, paralellogrammokban, elipszisekben és más
mértani alakzatokban irják le, vagy zenei müszavakkal. A király
konyhájában egész sereg fizikai müszert és instrumentumot találtam;
ezekkel vagdalják szabályos formákba a hust, amit őfelségének
feltalálnak.

Házaikat igen rosszul épitik. A falak ferdék, a szobákban egyetlen
rendes sarkot nem talál az ember. Ez onnan van, hogy a gyakorlati
geometriát megvetik, azt mondják, közönséges és gépies munka az. Viszont
az ő utasitásaik, amiket a munkásoknak adnak, oly elfinomultak és
komplikáltak, hogy ezek az egyszerü emberek nem is érthetik meg és
rendesen elhibázzák az épitést. Papiron a laputabeliek igen ügyesek, a
szabályokat kitünően értik és kezelik. A közönséges, fizikai
cselekedetekben, életmódban mégis alig láttam nehézkesebb, félszegebb,
ügyetlenebb népet. Matematikai és zenei kérdéseken kivül más körben
képtelenek mozogni. Igen rosszul vitatkoznak, szeretnek ellentmondani,
hacsak nincs igazuk, ami ritkán történik meg. Képzelő-erő, invenció:
idegen fogalom náluk, még csak szavuk sincs ezekre a fogalmakra. Minden
gondolatukat a két fentemlitett tudomány mivelésére forditják.

Sokan közöttük, főleg azok, akik csillagászattannal foglalkoznak,
hisznek az asztrológiában, csillagjárásban is, bár nyiltan restellik ezt
bevallani. Amin leginkább csodálkoztam: ezek nagy előszeretettel
foglalkoznak napi politikával. Beleszólnak közügyekbe, állami
kérdésekben véleményt mondanak és a pártnézetek árnyalatairól
szenvedélyesen vitatkoznak. Ezt a hajlamot különben számos európai
matematikusnál is megfigyeltem, bár e két tudomány között semminemü
rokonságot nem tudok felismerni. Talán ugy képzelik, hogy valamint a
legkisebb körnek ugyanannyi foka van, mint a legnagyobbiknak, éppugy a
világ szabályozása és forgatása nem kiván több hozzáértést, mint amennyi
egy földgömb pörgetéséhez kell. Vagy talán az emberi természet egy
nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi; hogy mindig azok a
dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s
melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elegendők.

A laputabeliek állandó nyugtalanságban élnek: lelkük egy pillanatra se
békül meg: mégis, ami egyre foglalkoztatja érzelmüket, nagyon kevés
jelentőséggel bir az emberiség létérdekében. Állandóan azon rettegnek
például, hogy az égitestek állásában valami zavar történhetik; hogy a
föld, amint egyre közeledik a naphoz, végre egészen beleesik majd; hogy
a nap felszine fokról-fokra kihül és megkérgesedik a kilökött
lávatömegtől s majd nem világitja a többi világot; hogy a föld csaknem
összeütközött legutóbb is egy üstökös farkával; hogy a legközelebbi
üstökös, melynek jövetelét harmincegy éven belül várják, valószinüleg
szétmorzsol bennünket; mert ha perihéliumban bizonyos távolságnyira
közeledik a naphoz (amitől, számitásaik alapján, okunk van tartani), oly
hőfokot ér el, mely tizezerszer nagyobb a veresen izzó vas hőfokánál,
naptávolban viszont egymillió és tizennégy mértföld hosszu csóvát huz
maga után, amelybe, ha százezer mértföldnyi távolságban a nucleustól,
vagyis magtól belekerül a föld, azonnal tüzet fog és hamuvá ég; hogy a
nap, naponta lövelve fényét és melegét, anélkül, hogy uj erőt gyüjtene,
végre teljesen kimerül s megsemmisül, amivel együtt jár a föld
pusztulása és mindama bolygóké, melyek a naptól kapnak fényt és meleget.

A laputabelieket annyira nyugtalanitotta és rémitgeti mindez s más
effajta veszély előérzete, hogy aludni se mernek békében s az élet
közönséges örömei és szórakozásai nem feledtetik velök e félelmeket. Ha
reggel valamely ismerőssel találkoznak, első kérdésük, hogy van a nap
kedves egészsége, milyen szinben volt, mikor lenyugodott, mikor felkelt,
és hogy van-e valami remény, hogy mégse ütközünk össze az üstökössel. Az
effajta beszélgetésbe ugy belemerülnek, mint a kis fiuk, amikor nagy
élvezettel és mohón végighallgatnak mindenféle szellemekről és
kisértetekről szóló történeteket, aztán nem mernek lefeküdni a sötétben.

Ennek a szigetnek az asszonyai igen életvidorak: nagyon megvetik
férjeiket s kiváltképpen kedvelik az idegent. Van is ilyen rengeteg, a
szárazföldről szállnak be, mindenféle ügyes-bajos dolgukban, városi
ügyekben, üzleti utakon. Ezeket viszont igen megvetik a laputabeli
férfiak, mert alacsony értelmüeknek tartják őket. Az idegenek közül
válogatják aztán a hölgyek gavallérjaikat. A csunya csak az a dologban,
hogy egész nyiltan és biztonságosan teszik ezt, a férj annyira el lévén
merülve elmélkérdésekbe a feje bubjáig, hogy a szemeláttára
udvarolhatnak egymásnak az asszony és szeretője; férjuram csak el legyen
látva papirral, körzővel s a koppantó ne zavarja meg.

Az asszonyok és lányok sokat panaszkodnak azon, hogy ugy el vannak zárva
ezen a szigeten: pedig gyönyörü vidék ez és ők nagy pompában és bőségben
élnek, azt tehetik, ami jólesik. Ők azonban szeretnének világot látni,
csakhogy a király engedélye nélkül nem szabad leszállaniok a szigetről,
és ezt az engedélyt nagyon nehéz megszerezni; számos esetből
kitapasztalták a férfiak, hogy a nők, ha egyszer odalent vannak, soha
többé nem jönnek vissza, a levegőbe. Beszéltek nekem, egy magasrangu
udvarhölgyről, több gyermek anyjáról, aki a miniszterelnök felesége
volt, gazdag körülrajongott személy, férje bálványa, a legszebb palota
urnője, hogy ez egyszer kiszállott Lagodában, a fővárosban, azzal, hogy
beteg és szédülései vannak. Elmaradt félévig, végre küldöncöt
menesztettek, hogy keresse meg és megtalálták egy sötét és piszkos
csárdában, rongyok között: a ruháit eladta és abból tartott el egy vén,
otromba, ferdenyaku lovászt, aki mindennap elverte és akitől alig tudták
aztán elszakitani, nem akarta elhagyni. Férje szerelemmel és
gyöngédséggel fogadta, nem tett szemrehányást; egy hónap mulva valahogy
megszökött, ékszereivel együtt, visszament az emberéhez, azóta se
hallottak róla.

Az olvasó persze azt hiszi, most holmi angol novellát mondtam el neki,
és hogy ez nem a távol Indiákon tul történt. Kérem az olvasót, fontolja
meg, hogy az asszonyi szeszély nem függ éghajlattól és nemzettől és hogy
a nők sokkal egyformábbak, mintsem valaha hittük és szomoruan
elismertük.

Egy hónap mulva elég szépen beszéltem a laputai nyelvet, tudtam
válaszolni a király kérdéseire, ha fogadni kegyes volt. Őfelsége egy
cseppet sem volt kiváncsi arra, hogy milyen országból jöttem és hogy ott
milyenek a törvények, milyen a vallás, a történelem, ehelyett a
matematikáról való nézeteim érdekelték. Amit magamról beszéltem, az
egészen közömbösen hagyta és megvetően hallgatott, bár a koppantók
szorgalmasan müködtek kétoldalt.


HARMADIK FEJEZET.

(Egy jelenség, a modern bölcsészet és asztronómia világitásában. – A
laputabeliek nagy fejlettsége az utóbbi tudományban. – Hogy nyomja el a
király a felkeléseket?)

Minden külföldi ember kiváncsi: én is, mielőtt tovább buvárkodtam volna,
engedélyt kértem a királytól, hadd tekinthessem meg a sziget
nevezetességeit. Szivesen megadta beleegyezését és tanitómat rendelte
mellém evégből. Főleg az érdekelt, milyen módon mozog és lebeg ez a
sziget a levegőben. Arról, amit megtudtam, természettudományi
pontossággal beszámolok az olvasónak.

A repülő vagy lebegő sziget alakja szabályos kör, melynek átmérője 7837
rőf, szóval ötödfél mérföld, és tizezer hold terület. Vastagsága
háromszáz rőf. Feneke, amit csak alulról lehet látni, kétszáz rőf
vastagságu sima gyémántdarab. Ezen nyugodnak a különféle kőzetrétegek, a
legfelső réteg dus humusz, tiz-tizenkét láb mélységü. A felület befelé
lejtőződik, ugy, hogy minden eső és csapadék apró patakokban a sziget
közepére folyik, ahol négy nagy medencébe gyül össze, mindegyik medence
félmérföld kerületü. Ezekből a medencékből a viz nappal elpárolog, ugy,
hogy nem önthetnek ki, de különben is a sziget fel tud emelkedni a
felhők és vizpárák fölé, ahol nem esik és nem csapódik le a viz. A
természettudomány szerint két mérföldnyi magasságban már nem igen
képződik felhő, amit ebben a városban is megfigyeltek.

A sziget közepén ötven rőf átmérőjü luk van: ezen keresztül a
csillagászok hatalmas csarnokba szállnak alá, amit éppen ezért _flandona
gagnolé_-nak, vagyis a csillagászok barlangjának neveznek: ez a felszin
alatt fekszik, száz lábnyira a gyémántlaptól. E barlangban husz lámpa ég
folytonosan, melyek, visszaverve a gyémánt ragyogását, erős fényt
árasztanak mindenfelé. A barlang tele van sextansokkal, kvadránsokkal,
látcsövekkel s más csillagász-műszerek állnak ott garmadában. Legnagyobb
látványossága azonban egy delejtű, rengeteg nagy, alakra olyan, mint
valamely szováta. Hossza hat rőf, középen három rőf vastag. Ez a delejtű
középen erős gyémánttengelyen forog, oly könnyedén, hogy egy ujjal
elmozditható. Körülötte négy láb mélységü gyémánthenger, melynek
átmérője tizenkét rőf: ez nyolc, hatlábmagas gyémántlábon nyugszik.
Homoru felének közepén tizenkét hüvelyknyi vályu van, ebben áll a
tengely és ebben mozog.

Ezt a követ semmiféle erővel nem lehet elmozditani, össze van kötve a
sziget alsó részét képező gyémántlappal.

E delejtü segélyével emelkedik és sülyed a sziget s siklik bármely
irányban. E tü egyik hegye vonzó, másik hegye taszitó erőt fejt ki: ha
már most a delejtüt felfelé irányitják, ugy, hogy a _vonzóerő_ fordul a
föld felé, akkor a sziget sülyedni kezd, ha a _taszitó_ végét forditják
a föld felé, akkor a sziget emelkedik: ha ferdén áll a delejtü, úgy
mozog a sziget is. E delejtüben az erők mindig párhuzamosak az
iránynyal.

Ilyen ferde mozgással irányitják a szigetet az ország különböző részébe.
Mondjuk, hogy _AB_ jelentse azt a vonalat, melyet képzeletben huzunk
keresztül _Balnibarbi_ tartományain. _CD_ legyen az iránytü, _C_ a vonzó
vége a tünek, _D_ a taszitó. Most forditsuk lefelé a taszitó végét,
akkor a sziget ferdén felfelé, _D_ irányában emelkedik. Elérve _D_-t, a
kő megfordul tengelyén, mire _E_ felé mozog a vonzó-vég, mire a sziget
ferdén _E_ felé sülyed, a tengely tovább mozog a vályuban, mig a tü
felveszi az _EF_ helyzetet, taszitó-végét lefelé irányitva, mire a
sziget _F_ felé mozog. Igy, változtatva a tengely állását, mozog a
sziget: emelkedik és sülyed; vagy, viszonylagosan ferdén emelkedik és
ferdén sülyed, miáltal más irányokban halad.

De meg kell jegyeznünk, hogy a sziget nem repülheti át a tartomány
határait: sem pedig nem emelkedhetik négy mérföldnél magasabbra. A
csillagászok, akik hosszu értekezéseket irtak erről, ugy magyarázzák e
jelenséget, hogy a delejező nem hat négy mérföldnél messzebb s hogy azok
a sajátságos ásványok, melyek a delejtüre hatnak, s melyek lent, a
szárazföldben vannak, éppen csak ebben a tartományban fordulnak elő s a
Föld más részeiben nincsenek is efféle ásványok. Már most, azokat a
földrészeket, melyek igy a delejtü hatása alatt vannak, könnyen
hatalmába keritette az uralkodó, főlényes helyzetében, de hatalma nem
terjed tul az ország határain.

Olyankor, mikor a delejtü függőlegesen áll a vályuban: a sziget egy
helyben lebeg: mindkét pontja egyenlő távolságban lévén a földtől, az
egyik lefelé huzza, a másik fölfelé taszitja a szigetet, igy aztán nem
áll be gyorsulás.

Erre a delejtüre megbizott csillagászok vigyáznak, ezek adják meg
időről-időre a szigetnek azt az irányát, amit őfelsége óhajt. Életük
nagy részét az égitestek vizsgálatában töltik: nagyitóüvegeik sokkalta
élesebbek és jobbak, mint a miéink. Legnagyobb csillagvizsgálójuk csak
három láb széles és mégis tisztábban mutatják a csillagokat, mint a mi
száz láb átmérőjü lencséink. Olyan felfedezéseket tettek, amilyenekről
nem is álmodnak az európai csillagászok: tizezer állócsillagot jegyeztek
fel: mi harmadrészéről se tudunk. Felfedezték a Mars két bolygóját, a
belső, a főbolygó, háromszoros, a külső ötszörös átmérőjének
távolságában kering; az első tiz, a másik huszonegy és fél óra alatt
kerüli meg a Marsot.

Feljegyeztek kilencvenhárom különféle üstököst és pontosan
megállapitották visszatérésük idejét. Ha igazak a megfigyelések,
kivánatos volna, hogy nyilvánosságra kerüljenek: az üstökösökről szóló
gyenge és hiányos elméleteket a csillagászati tudományok többi ágainak
tökélyére lehetne emelni általuk.

Ami a királyt illeti, ő volna a világ legkorlátlanabb uralkodója, hacsak
rá tudná venni minisztereit, hogy támogassák őt ebben, ezeknek azonban
többnyire a szárazföldön vannak birtokaik és meggondolva, hogy udvari
kegyencnek lenni nagyon bizonytalan állapot: inkább nem egyeznek bele,
hogy az országot rabszolgává tegyék.

Két módja van a királynak, engedelmességre birni a népet, ha valamelyik
város fellázad vagy megtagadja az adót. A szelidebbik eljárás az, hogy a
fellázadt város fölé emelik a szigetet, nem mozdulnak onnan, mire az
illető városra nem süt a nap, nem esik az eső, a lakókat elárasztja a
piszok, megfertőzi a betegség. Ha a felkelés nagyobbméretü, egyidejüleg
köveket is dobálnak le rájuk felülről, ami elől csak pincékbe és
barlangokba lehet elbujni, mig a házak tetejét összerombolják a kövek.
Végre, ha még tovább makacskodnak, vagy bujtogatják a népet: akkor az
utolsó ráció következik: az egész szigetet ráejtik a városra, amit ez
pillanat alatt emberestül, házastul porrázuz. Ez azonban nagyon
kivételes rendszabály, amihez csak utolsó esetben nyul az uralkodó:
nagyon kockázatos lépés ez, amit a miniszterek se igen mernek ajánlani,
mert nagy baj volna, ha gyülöltté válnék a nép előtt az a sziget, mely a
király dominiuma.

Van még egy másik ok is, ami végett ennek az országnak uralkodói nagyon
is óvakodnak az ilyen borzasztó eljárástól, hacsak végzetes kényszerüség
nem lép fel. Lehetnek ugyanis abban a városban, melyet összezuzásra
itéltek, magas sziklák, vagy tornyok, vagy kőoszlopok: már most egy
hirtelen zuhanás megsérthetné a sziget fenekét, avagy alsó lapját, mely
mint emlitettem, gyémántból van ugyan és kétszáz rőf vastag, mégis, egy
erős lökéstől megrepedhet, vagy megpattanhat valami tüztől, ami a
kéményekből száll fel. Éppen ezért a király, ha nagyon haragszik s
elhatározza, hogy megtöri a lázongó várost, mindig ugy rendeli, hogy
rendesen és óvatosan sülyedjen a sziget, részint alattvalói iránt érzett
gyöngédségből, részint talán attól tartva, hogy megreped a sziget
feneke, mely esetben, a tudósok véleménye szerint, a delejtü már nem
tudná felemelni a szigetet, hanem az egész tömeg lezuhanna a földre.

Egy régi törvény rendelete szerint sem az uralkodó, sem két idősebb fia
nem hagyhatják el a szigetet, a királyné is csak akkor, ha tul van a
gyermekágyon.


NEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Laputát. – Utazás Balnibarbiban. – A főváros. – A
főváros és vidékének leirása. – Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan
fogadja. – Szerző vitája ugyanezzel.)

Távol legyen tőlem azt állitani, hogy rosszul bántak velem a szigeten,
mégis be kell vallanom, kezdtem ugy érezni, hogy nagyon is mellőznek és
nem tisztelnek kellőképpen, sem a királyt, sem a népet egyéb nem
érdekelvén, mint zene és mennyiségtan, mely tudományokban pedig nem
lehettem oly jártas, mint ők. Másrészt, miután a sziget minden
nevezetességét megtekintettem, vágy fogott el, hogy egyebet is lássak:
őszintén szólva, nagyon meguntam e jó embereket.

Két tudományban kétségkivül sokra vitték s még hozzá oly tudományokban,
melyekben nem vagyok járatlan; de elmélkedéseikben oly elvontak és
korlátoltak voltak, hogy őszintén szólva, sohasem volt még dolgom ilyen
rossz társalgókkal. Majdnem kizárólag asszonyokkal, munkásokkal,
koppantókkal és lakájokkal érintkeztem, ama két hónap alatt, melyet ott
töltöttem; – meg is vetettek ezért, de nem tehettem máskép, csak efajta
emberektől kaphattam kérdéseimre választ. Szorgalmas tanulás révén igen
szép előmenetelt tanusitottam nyelvükben. De mondom, már meguntam volt a
szigetet: elhatároztam hát, hogy az első, kinálkozó alkalommal
leszállok. Volt az udvarnál egy magasrangu személy, a király közeli
rokona, akit ezért, de csakis ezért, tiszteletben tartottak. Máskülönben
egészen buta és tudatlan ember hirében állott. Számos, hasznos
szolgálatot tett az udvarnak, sok embere volt és barátja, de oly
hallatlanul rossz zenei hallása, hogy ellenfelei elképedve suttogták
róla: „néhányszor még a taktust is eltévesztette.“ Tanárai csak nagy
nehézséggel verhették fejébe a matematika legegyszerübb levezetéseit. Ez
az ur gyakran kitüntetett kegyének jeleivel, sokszor látogatásával is
megtisztelt, érdeklődött európai dolgokról, törvényekről, szokásokról;
utjaim és kalandjaim is érdekelték, nagy figyelemmel hallgatott végig és
igen értelmes megjegyzéseket tett. Volt két koppantója, de ezeknek
szolgálatait sohasem vette igénybe, csak udvari szertartások és
látogatások alkalmával: olyankor, mikor egyedül maradtunk, rendesen
elküldte őket.

Megkértem ezt az urat, járna közbe érdekemben őfelségénél. Szivesen
megtette, bár nem helyeselte távozásom, előnyös állásokat ajánlott, de
én nagy tisztelettel és köszönettel visszautasitottam mindent.

Február 16-án elbucsuztam őfelségétől és az udvartól. A király mintegy
kétszáz angol font értékü összeggel ajándékozott meg, ugyanennyit kaptam
pártfogómtól is, meg egy ajánló levelet Lagadóba, a fővárosba, egyik
barátjához. A sziget akkor éppen egy hegy fölött lebegett, a legalsó
folyosóról lebocsátottak zsinegen, ugy, ahogy annak idején felszálltam.

Ez az ország a repülő-sziget uralkodójának tartománya, a _Balnibarbi_
nevet viseli, fővárosa, mint már emlitettem, Lagadó. Valahogy
megkönnyebbültem, mikor lábam alatt mozdulatlan talajt éreztem.
Besétáltam a városba, most már minden feltünés nélkül: ruhám olyan volt,
mint a benszülötteké és beszélni is tudtam velük. Mihamar megtaláltam
annak a személynek házát, akihez ajánlottak. Megmutattam pártfogóm
levelét. Igen szivesen fogadtak. A ház ura, _Munodi_, szintén magasrangu
ember, szobát rendeztetett be házában, egész ottartózkudásom alatt nála
laktam; a legvendégszeretőbb jóindulattal bántak velem. Már másnap
reggel a ház ura kocsin vitt el, hogy megnézzük a várost. Ez a város
félakkora, mint London; házai nagyon furcsán épitvék, legtöbb köztük
közel az összeroskadáshoz. Az utca népe mintha állandóan sietne, a
tekintetük vad, szemük merev, ruhájuk rongyos és szakadt. Áthajtottunk a
város egyik kapuján, mintegy három mérföldet tettünk a környéken.
Földmiveseket és munkásokat láttam, különféle szerszámokkal dolgozták a
földet, de képtelen voltam felismerni, mit csinálnak tulajdonképpen: se
gabonát, se füvet, se más veteményt nem láttam sehol, bár a talaj kitünő
termőföldnek tünt. Nem rejthettem el csodálkozásom, melyet e furcsa
látvány keltett bennem; bátorságot véve magamnak, megkértem kitünő
vezetőmet, volna oly kegyes megmagyarázni, mit jelent e sok szorgos kéz,
főni látszó fej, átszellemült arc, utcán és földeken, mert nem látom
semmi hatását annak, amit dolgoznak, sőt ellenkezőleg, még sose láttam
ily rosszul müvelt földet, ilyen roskatag, átabotába épült házakat, ily
kétségbeesett és inséges népet. _Munodi_ ur, mint emlitettem, magasrangu
személy volt, valamikor Lagadó kormányzója, de a miniszterek
ármánykodása miatt elbocsátották azzal, hogy képességei nem elegendők. A
király különben kegyelte, mint jóhiszemü és tisztességes, de alacsony
értelmü embert.

Mikor ekként biráltam volna az országot és lakóit, odanyilatkozott, hogy
„ennyi idő alatt nem formálhattam itéletet s hogy ahány ház, annyi
szokás, ahány nemzet, annyi erkölcs“, s más ily közhelyeket mondott. De
mikor visszatértünk a palotába, megkérdezett, „hogy tetszik nekem ez az
épület, mit találok benne képtelennek, mi az ellenvetésem a szolgák
öltözékével és modorával szemben?“ Nyugodtan kérdezhette ezt,
környezetében minden pompás, szabályos volt, a szolgák csinosak és
előzékenyek. Azt feleltem, „hogy őexcellenciája bölcsesége és gazdagsága
tulemelték őt mindama nyomoruságon, amit bolondság és szegénység okoz az
ágrólszakadtakban.“ Azt mondta: „ha volna kedvem elkisérni őt
nyaralójába, mely husz mérföldnyire fekszik innen, birtokán, ott több
alkalmunk lesz erről társalogni“. Mondtam, hogy szivesen állok
rendelkezésére és másnap reggel utrakeltünk.

Utunk folyamán figyelmessé tett számos módszerre, melyekkel az ország
földmivesei dolgozzák a földet. Meg nem foghattam, hogy lehet az, hogy
sehol egy szem buzát, egy szál füvet nem látok. De hogy három órát
utaztunk, a kép megváltozott: gyönyörü vidékre értünk: tanyák,
gazdaságok, csinos kis házak, gazdag földek, szőlők, buzatáblák és
veteményes-kertek. Soha nem láttam ilyen ragyogó termést. A kegyelmes ur
észrevette, hogy derül fel arcom, és sóhajtva jegyezte meg: „hogy itt
kezdődik az ő birtoka s hogy ez végig ilyen, egész a nyaralóig, hogy
honfitársai kinevetik és megvetik őt, amiért gazdaságát ily rosszul
vezeti és ilyen rossz példát ad a népnek. Csak az vigasztalja, hogy
nagyon kevesen követik e példát, csak az olyan öreg, elmaradt és
gyengeelméjü emberek, mint ő maga.“

Végre megérkeztünk. A kastély valóban előkelő épület volt, az
architektura legjobb tudása szerint. Szökőkutak, kertek, sétányok,
ligetek, minden a legszebb rendben és nemes izléssel. Nem állhattam meg,
hogy elragadtatásomban többször felkiáltsak: de őexcellenciája
hallgatott, csak vacsora után, mikor magunkra maradtunk, szólalt meg és
igen szomoruan azt mondta: „hogy nagyon fél, ezt a kastélyát is, meg
városi palotáját le kell majd rombolni s ujjáépiteni a kor követelményei
szerint, ki kell irtani gazdaságát és megszerezni mindezt ujra a modern
igényeknek megfelelően; ha nem akarja, hogy gőgösnek, ostobának,
nyeglének, tudatlannak és szeszélyesnek tartsák s hogy talán magára
haragitsa őfelségét is, hogy az én nagy elismerésem majd megszünik, ha
egy kissé betekintek olyan részletekbe, amikről az udvarnál nem
hallhattam; hogy azok ott nagyon is elmerültek elméleteikbe, semhogy
valaha tudomásul vennék, mi történik idelent.“

Mindabból, amit elbeszélt, a következőket vettem ki. Negyven évvel
ezelőtt bizonyos emberek felszálltak Laputába, részint üzleti ügyekben,
részint szórakozásból. Öt hónapot töltöttek ott. Mikor visszajöttek,
tudtak valamit gagyogni matematikáról és tele voltak fellengző
eszmékkel, amiket ott fent, a magasban sajátitottak el. Ezeknek az
embereknek aztán semmise tetszett, amit elhagytak: uj elméleteket
hoztak, müvészetben, tudományban. Azt mondták, az ipart is renoválni
kell. E célból királyi szabadalommal Tervkészitő Akadémiát létesitettek
Lagadóban és az uj szellem oly gyorsan terjedt el a nép közt, hogy ma
már alig van számbavehető városa a tartománynak ilyen akadémia nélkül.
Ezekben az akadémiákban a tanárok a földmüvelés és épitészet uj
szabályait és módszereit dolgozzák ki, uj szerszámokat és müszereket
terveznek a kézipar minden szakmájában, melyeknek segitségével, azt
mondják, egy ember elvégezheti tiznek a munkáját, egy hét alatt palotát
épithetnek, oly tartős anyagból, mely javitás nélkül eltart örökké. A
föld minden gyümölcsét, szerintük, meg lehet érlelni abban az évszakban,
melyben nekünk tetszik s még hozzá százszor annyit, mint most.
Számlálhatatlan ilyen tervük van. Csak az a kis baj van még, hogy mind e
terveket nem lehetett eddig tökélyre fejleszteni s közben az egész
ország kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha
nélkül.

De ez nem szegi kedvüket, egyre növekvő bizalommal dolgoznak
elméleteiken, remény és kétség szitja őket. Őexcellenciája kijelentette,
hogy sajnos, ő nem vállalkozó szellem, megelégszik az élet régi
formáival, lakik őseinek házában s meg van minden ujitás nélkül. Néhány
nemes barátja vele tart, de mostanában nagy rosszakarattal és
megvetéssel találkoznak mindenütt; tudatlan és maradi embereknek
tekintik őket, akik csak a maguk önző kényelmét tartják szem előtt és
nem gondolnak az ország általános jólétére.

Őexcellenciája hozzátette még, „hogy semmiképp nem akar megfosztani
attól az örömtől, hogy a nagy akadémiát megtekintsem. Ha akarom,
elmehetünk oda.“ Előbb azonban egy régi, roskatag épületet mutatott még,
mely a hegy oldalában porladt s melyről azt mondta: „hogy volt neki egy
nagyon jó és megfelelő malma, félmérföldnyire házától, amit egy nagy
folyó vize hajtott s ami ellátta egész családját és személyzetét. De hét
évvel ezelőtt a Tervkészitő Akadémia egy küldöttsége jelent meg előtte
és ajánlotta, hogy bontsa le a malmot s épitse fel ujra a hegy másik
oldalán. A hegyen keresztül csatornát kell vezetni, ezen át csövek és
gépek hajtják a vizet, ami azért jó, mert a szél és levegő izgatják a
vizet a magasban és mert a viz, ha magasból száll alá, félakkora erővel
hajtja a malmot, mint amennyi a folyónak kell, hogy a föld szinén
haladjon. Akkoriban nem jó lábon állt az udvarral, de meg barátai is
rábeszélték, igy hát belement e javaslatba. Két évig dolgozott száz
ember, a mü nem sikerült, a küldöttség elment, minden felelősséget
visszaháritva rá, de sőt még gunyolják is őt azóta és másokat unszolnak
hasonló kisérletre.

Néhány nap mulva visszatértünk a városba: őexcellenciája, tekintve, hogy
rossz szemmel nézték őt az akadémián, nem kisért el személyesen, egy
barátjára bizott, hogy kalauzolna. Ennek az urnak ugy mutatott be, mint
a nagy tervek és ujitások barátját, kiváncsi és könnyenhivő embert,
amiben alapjában igaza volt. Ifjabb koromban nagy barátja voltam a
tervezgetésnek.


ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. – Az akadémia részletes
leirása. – Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.

Felteszem, hogy olvasóim érdeklődve várják a nagy laputai egyetem
részletes ismertetését. Ez az akadémia nem egy épületből áll, több ház
sorakozik egymás mellé az utca két oldalán, melyeket kiüritettek s a
tudósok részére berendeztek e célból.

A felügyelő nagyon szivesen fogadott; több napon keresztül látogattam az
akadémiát. Mindegyik szobában egy, vagy több tervkészitő lakik;
számitásom szerint legalább ötszáz szoba van az akadémián.

Az első ember, akit láttam, igen sovány, magas férfi volt. Keze és arca
feltünően piszkos, hosszu haja és szakálla kócosan lengett arca körül,
több helyen elperzselve teste és karjai. Ruhája, inge, bőre szintén
piszkos és tarka. Ez a tudós nyolc éve dolgozik egy találmányon, mely
szerint az uborkából ki lehet vonni a napsugarakat, eltenni fiolákba és
légmentesen lezárni. Ez a napsugárkészlet pótolja majd a meleget, ha
nyáron gyéren süt a nap. Kijelentette előttem, hogy nyolc éven belül
őfelsége birodalmát megfelelő mennyiségü napfénynyel árasztja el. Csak
azon panaszkodott, hogy kevés pénze van s nagyon kér, kölcsönözzek neki
valamit, ha tehetem, mert az idén nagyon drága az uborka. Adtam neki pár
hatost, jó gazdám ugyanis ellátott pénzzel, tudván, hogy az akadémián
divatban van a kéregetés.

A második szobába lépve, már az ajtóból hőköltem vissza, oly rettenetes
büz csapott ki felém. De a vezető betaszitott s még odasugott nekem,
„hogy meg ne sértsem a tudóst, mert nagyon érzékeny természetü“, s igy
még az orromat se mertem befogni. E szoba lakója az akadémia legidősebb
tudósa volt: arca és szakálla pergamentsárga, kezei és ruhái
csunyasággal boritva. Hogy bemutattak, nagyon megörült, megölelt és
megcsókolt, mely udvariasságot szivesen elengedtem volna. Ez a tudós,
mióta az akadémián van, egy találmányon dolgozik, mely által az emberi
ürülékből vissza lehet állitani az eredeti táplálékot; csak szét kell
bontani részeire, elválasztani a gyomorsavat az epétől, kivonni belőle a
bélnedveket, lepárlani a rosszszagu váladékokat. Az akadémia minden
héten teli hordó anyagot bocsát rendelkezésére, akkorát, mint egy
hajótonna.

Láttam egy másikat, aki lőporba jeget próbált elvegyiteni. Megmutatta
hosszu értekezését, mely a _tűzkovácsolást_ tárgyalja s amit ki fog
adni, ha pénze lesz hozzá.

Egy másik embert is találtam, valóságos lángészt, aki az épitészetet
akarja átalakitani. Szerinte a házakat fölülről kell kezdeni épiteni,
mint ama két értelmes bogár, a méh, meg a pók.

Volt aztán egy született vak, számos hasonló tanitvány körében. Ezek
szineket kevertek festők részére, melyeket tapintással és szaglással
különböztettek meg. Az én bajom volt, hogy abban az időben még
tökéletlenek voltak mesterségökben: maga a tanár egészben elhibázta a
dolgot. Ezt a müvészt nagyon becsüli és bátoritja az egész egyetem.

Egy másik szobában sokat épültem egy tervelőn, aki azon mesterkedett,
hogyan lehetne a földet disznókkal müvelni, megtakaritva a barom és az
arató-szerszámok költségeit. Elmélete a következő: a televénybe nyolc
hüvelyk mélységben, hat hüvelyknyi távolságban makkot, mogyorót,
datolyát és más jóizü abrakot kell elültetni, az effélét nagyon szereti
a disznó: most ráhajtunk hatszáz, vagy még több disznót a földre, mire
ezek az állatok néhány nap alatt fölturják a földet, hogy a csemegéhez
jussanak, amivel kettős célt értünk el: a föld készen áll vetésre s
egyuttal a szükséges trágya is helyben van. Az eddigi kisérletek nem jól
sikerültek, sok volt a munka és költség és a termés kicsiny. Kétségtelen
azonban, hogy a találmánynak nagy a jövője.

Másik szobába mentem. Falak és mennyezet csupa pókháló, kicsiny ösvény
vezet csak ki és be. Alig léptem be, már rámkiáltott a mester, nehogy
eszembe jusson elszakitani valami szálat. Nagyon panaszkodott, „hogy a
bolond világ eddig selyemhernyóból kapta a selymet, mikor ime, ennyi
házibogarunk van, melyek sokkal finomabb szálat eresztenek és a
szövéshez és fonáshoz is jobban értenek“. Továbbá megtakarithatjuk a
selyemfestést, ami nagyon valószinünek tünt; a mester mutatott nekem
különféle szinü legyeket, ezekkel eteti pókjait és biztositott, „hogy a
pókhálón megérzik annak a légynek a szine, amit a pók evett. Van neki
mindenféle árnyalatból, meg aztán a legyek táplálékát is gondosan
megválogatja: gummiból és olajból és más enyves anyagokból, amitől szép
erős és tartós lesz a szál.

Aztán volt ott egy csillagász, aki a torony szélkakasára napórát
rendezett be, mely a föld és a nap mozgását a szelek esetleges
változásával egyidejüen ábrázolja.

Egy idő óta enyhe kólikáról panaszkodtam, azért vezetőm egy nagy orvos
szobájába tessékelt be, aki e betegség gyógyitásában nagy hirre tett
szert, azzal, hogy a szervezetet ellenkező behatásoknak tette ki. Volt
egy nagy fujtatója hosszu és vékony elefántcsont csővel, amit nyolc
hüvelyknyire betolt a végbélbe. Kijelentette, hogy ezzel ugy összetudja
huzni a beleket, ahogy akarja. Ha a betegség nagyon makacs és heves
volt, többször kihuzta a müszert, ujból megtöltötte levegővel, közben
hüvelykjével fogta be a végbél-nyilást. Ez négyszer vagy ötször ment
igy, mire állitása szerint az összegyült szél minden beteg anyagot a
légbe röpit, (mint a vizi szivattyu) s a beteg felgyógyul. Mindkét
módszerét előttem próbálta ki egy kutyán. Az elsőnek nem volt eredménye.
A másodiknál az állat majdnem megpukkadt s egy nagyon undoritó hasmenés
látványában részesitett bennünket. A kutya menten megdöglött s mi magára
hagytuk a tanárt, hogy ugyanazzal a módszerrel ujra életre keltse.

Eddig az egyetemnek egyik oldalát szemléltük csak meg, a másik oldalon
laknak az elméleti tudományok mesterei: beszéljünk ezekről is, de előbb
emlékezzünk meg egy kitünő személyről, akit maguk között az „egyetemes
müvész“ néven tiszteltek. Ez elmondta nekünk, „hogy immár harminc éve
kizárólag az emberi élet megjavitását célozza minden gondolatával“. Két
nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal s ötven embere
folytonos munkában. Egyesek levegőt süritettek száraz és szilárd
anyagba. Kivonták a nitrogént és lepárolták a folyékony alkatrészeket;
mások márványt puhitottak, hogy vánkos legyen belőle, mások ismét élő
lovak patáját kővé edzették, nehogy utközben megsebesüljön. Maga a
művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell
bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázó képessége. Erre
vonatkozó kisérleteit csekély hozzáértésemmel nem itélhettem meg. Másik
terve szerint bizonyos gummi, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg
alkalmazva megakadályozza a gyapju növését fiatal bárányokon: remélte,
hogy bizonyos idő mulva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.

Most a tulajdonképpeni elméleti tudósok következtek. Az első tágas
szobában fogadott, mintegy negyven tanitvány környezetében. Az
üdvözlések után észrevette, hogy csodálkozva figyelek egy nagy keretet,
mely csaknem az egész szobát széltében és hosszában befogta. „Talán
csodálkozom“ – ugymond – „ezen a módszeren, mely a
spekulativ-tudományokat gyakorlati és mechanikai uton javitja. A világ
csakhamar rájön majd, mit jelent ez a módszer: hizeleg magának azzal,
hogy nemesebb, nagyszerübb gondolat meg nem született még ember agyában.
Mindenki tudja, mily bonyolult s ritka folyamat az, melynek révén nagy
müvészetek létrejönnek s mily fáradságos a müvészetek és tudományok
megtanulása. Az ő módszere szerint megfelelő eljárással s nem szellemi,
hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga
irhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és
teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy
müveltsége volna hozzá“. Erre megmutatta a keretet, melynek szélén
libasorban álltak a tanitványok. Ez a keret a szoba közepén állt és
átmérője kitett husz lábat; a felső lapján egyes fadarabok voltak,
kockaalakban, kisebbek meg nagyobbak. Vékony drótok kötötték össze az
egész szerkezetet. Mindegyik kocka sarkai papirral betapasztva: e
papirokon az állam nyelvének szavai állottak minden hajtogatásban, de
rendszertelenül. A tanár felszólitott, ügyeljek, mert azonnal meginditja
a gépet. Most a tanitványok vezérszóra megragadtak egy vasfogót; a keret
szélén negyven volt ilyen, egyet forditottak rajta, mire a szavak
berendezése egyszerre megváltozott. Erre harminchat tanitvány leolvasta
azokat a szavakat, melyek a keret szélére kerültek; ahol négy vagy öt
szó összekerült, azt lediktálták a másik négy fiunak, ezek aztán egy
mondatba irták össze a szavakat. Háromszor vagy négyszer ismétlődött az
egész, minden fordulatban másképp állt a gép, a szavak uj helyre
kerültek, aszerint, amint a kocka papirlemezei felülről-lefelé forogtak.

Naponta hat órát dolgoztak igy a tanitványok s a tanár több vaskos
kötetet mutatott nekem, melyeket igy, egyes mondatokból állitottak össze
s melyekből a világ minden müvészetek és tudományok gazdag anyagát
meritheti. Véleménye szerint a találmányt legmagasabb tökélyére lehetne
fejleszteni, ha az ország alapitványt tenne s ötszáz ilyen gépet
állitana fel Lagadóban. A vállalkozókat kényszeriteni lehetne, hogy e
célra megfelelő összeggel adózzanak.

Kijelentette, hogy ez a találmány ifju kora óta minden gondolatát
elfoglalja. A keretet ugy rendezte be, hogy az egész szókincset
felölelje, nem feledkezve meg a viszonyszókról, melyek a főneveket,
igéket és névmásokat összekötik.

Hálámat fejeztem ki és köszönetemet, hogy ilyen közlékenyen elmondott
mindent s megigértem, „ha valaha sorsom visszavet hazámba, hirdetni
fogom nagyszerü találmányát mindenütt.“ Le is jegyeztem papirra a gép
alakját és körvonalait, megmondtam neki, „hogy Európában a tudósok
gyakran ellopják egymástól találmányaikat, amiből az a hasznuk, hogy
vitázhatnak valamin: kinek tulajdona a gondolat. De mindent megteszek,
hogy ez esetben ne lehessen vitás, kié a felfedezés dicsősége.“

Most a nyelvtudósok iskolája következett. Egy szobában éppen három tanár
értekezett arról, hogyan lehetne megjavitani az ország nyelvét.

Az első terv szerint meg kellene röviditeni a beszédet ugy, hogy a
többtagu szókból egytagut csináljunk, ki kell hagyni az igéket és
igekötőket: hiszen minden elképzelhető szó valójában főnév.

A második tudós azt vitatta, hogy általában el kell hagyni a szavakat:
igy sokat nyer a nyelv rövidségben s e módszer az egészségre is jó
hatással lehet. Ő ugy gondolja, hogy hiszen minden kimondott szóval a
tüdő, surlódás következtében, lassan kopik s igy megröviditi életünket.
Eszerint mit kell tehát tennünk? „Azt kell tennünk, hogy miután a szavak
a fogalmakat jelölik csak, minden ember hordjon magánál oly tárgyakat,
melyek bizonyos, a társalgásban előfordulható fogalmakat jelölnek.“ Ez a
találmány nyilván elterjedt volna, ha a csőcselék, a nők és a tudatlan
emberek nem fenyegettek volna lázadással, hogy nyelvük szabadságát
veszélyeztetve látták. Hiszen tudjuk, hogy a csőcselék mindig esküdt
ellensége volt a tudománynak. Sok tudós férfi azonban már most
alkalmazza ezt a módszert s mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben
csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van,
kénytelen egész zsákot cipelni a hátán vagy két erős szolgát alkalmazni
e célra. Gyakran tanuja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott
terhük sulya alatt. Ugy jártak az utcán, mint nálunk az ószeresek, mikor
összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne s igy társalogtak
egy órát. Aztán felsegitették egymás hátára a zsákot és mentek tovább.

Rövid beszélgetésekre a beszédrészeket zsebben hordhatja az ember,
otthon meg egyáltalában nem jöhet zavarba. Éppen azért olyan szobákban,
ahol az uj beszédmód hivei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek
szanaszét, anyagul a mütársalgás müvészetének. Ennek a nyelvnek egy
másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzet fiai megérthetik
egymást; nagykövetek és államférfiak számára képzelni se tudok jobbat.

Azután a matematikai szakosztályt látogattuk meg. A tanitás menete
nagyon meglepné az európai tudósokat. A tételt és a levezetést szépen
ráirják egy vékony ostyára, agyvelőből kivont folyadék szolgál tintául,
a tanitvány éhgyomorra lenyeli az ostyát, utána három napig csak
kenyeret és vizet kap. Ha az ostyát megemészti, a tinta felszivárog az
agyba és magával viszi a tételt. Eleddig az eredmény nem volt kielégitő,
részint a mennyiség kevés volt, részint a vásott tanitványok, akik
nagyon utálták ezt az orvosságot, rendesen ellopództak a teremből és
kiköpték az ostyát. Arra se lehetett rábirni őket, hogy addig
koplaljanak, mig az előirás kivánja.


HATODIK FEJEZET.

(Az akadémia további leirása. – Szerző több tökéletesitést ajánl, amit
elismeréssel megfogadnak.)

A politikai tervkészitők akadémiáján nagyon jól mulattam. A tanárok mind
egy szálig mintha meg volnának háborodva. Az ilyesmi rendesen
elszomorit. E szerencsétlen tudósok terveket készitettek, melyeknek
segélyével meg lehessen győzni az uralkodókat, hogy kegyenceiket
bölcseség, tehetség és erény alapján válogassák; meg lehessen tanitani
minisztereket, hogy a közjóra gondoljanak; meg lehessen jutalmazni az
erényt, a képességet és a jó szolgálatokat; uralkodókat rá lehessen
vezetni saját érdekük felismerésére, mely abból áll, hogy népükkel jó
egyetértésben éljenek, hogy hivatalnokul hozzáértő emberek
választassanak meg más ily őrült agyrémeket, amikre ember még sose
gondolt, meg se értett. Látnom kellett ujra, hogy mégis igaz a régi
mondás, mely szerint nincs az a bolondság és képtelenség, amit a bölcsek
ne láttak volna igaznak.

Annyit azonban meg kell adni, hogy e tudósok között sok volt, aki nem
adta át magát egészen képzelődéseinek. Többek között megismerkedtem egy
orvossal, aki az uralkodás természetével és módszerével tökéletesen
tisztában lenni látszott. Ez a kitünő személy igen hasznos célra
forditotta munkálkodását, amennyiben oly szert igyekezett feltalálni,
amely a közügyek szereplőinek agybeli bántalmait gyógyitja s jótékonyan
hat mindama betegségre, melyek az állam szerveit kikezdték. Abban minden
iró és szónok megegyezik, hogy meglepő hasonlatosság van az emberi test
és az állam teste között: – nem kézenfekvő-e, hogy mindkét test
betegségeit gyógyitani és edzeni kell? Tudjuk, hogy nagy tanácsosok,
képviselők egészségét sokszor fölösleges és ártalmas nedvek zavarják,
melyek forrongásokban, heves kitörésekben nyernek kifejezést; hogy
sokszor a fej beteg, sokszor a sziv; hogy vonaglások állanak be; hogy az
idegek görcsösen összehuzódnak s ökölbe szorulnak a kezek, de különösen
a jobb kéz; hogy a test tele van renyheséggel, hogy sokszor szédül,
felfuvódik; hogy tele van mérges daganatok rothadó anyagával; hogy
savanyu és büzös gázok képződnek belsejében; hogy az emésztés zavaros s
romlott az étvágy. Azért hát azt ajánlja az az orvos, „hogy az
országgyülésen, az ülés három első napján orvosok jelenjenek meg, minden
szenátor mellett ott üljön egy és fogja a pulzusát: komolyan és
megfontoltan állapitsák meg a betegség természetét, a gyógymódot; legyen
ott a gyógyszerész, kézigyógyszertárral s mielőtt a képviselő leül s
megkezdődnék az ülés, vegyen be mindegyik hánytatószert, hashajtót,
étvágygerjesztőt, gyomorösszehuzót, béltágitót, idegerősitőt,
idegcsillapitót, zsongitó pasztillát, gyomorcseppeket, amint az egyes
esetek azt megkivánják. Az orvosság hatása szerint a következő ülésen
növelni, kisebbiteni lehet az adagokat.“

Ez a módszer nem kerül sok pénzébe a népnek és szerény véleményem
szerint szép hasznát vehetnők oly országokban, ahol az országgyülés
résztvesz a kormányzásban. Könyebben egyeznének meg, rövidülnének a
viták, néhány száj kinyilna s néhány becsukódnék. A fiatal képviselők
heves temperamentumát kissé fegyelmezné a hashajtó, az öregek tunyaságát
felvillanyozná; az együgyübb képviselők felriadnának álmukból s a
kötekedők lehülnének.

Továbbá: „általános a panasz, hogy az uralkodók kegyeltjeinek rossz az
emlékező tehetsége. Ez az orvos hát azt ajánlja, „hogy aki felkeresi a
minisztert, miután röviden és világosan előadta a dolgát, távozás előtt
az emlitett miniszternek fricskázza meg az orrát, vagy rugja egy kicsit
hasba, üssön a fülére, vagy dugjon tüt a körme alá, vagy csipje
kékre-zöldre a karját, nehogy elfelejtse. Aztán minden fogadónapon meg
kell ismételni ezt az eljárást, mindaddig, mig el nem intézte az ügyet,
vagy határozottan ki nem jelentette, hogy nem intézi el“.

Ugyancsak ajánlja, „hogy az országgyülés mindegyik képviselője, miután
véleményét kimondta és megvitatta, kötelezve legyen szavazatát az
ellenkező véleményre adni. Az eredmény bizonyosan az általános közjót
vonja maga után“.

Ha az országgyülésen a pártdüh tulheves, erre is van csalhatatlan
orvossága a derék tudósnak. Ime a módszer: végy száz pártvezért s
állitsd fel őket párosan, a koponyájuk alkata szerint, most hadd jőjjön
két derék sebész s fürészelje ketté a két koponyát oly módon, hogy a két
agyvelő egyformán legyen elosztva. A lefürészelt részek most
felcseréltetnek, ugy, hogy a kormánypárti képviselő az ellenzéki
képviselő felekoponyáját kapja a fejébe. Az nyilvánvaló, hogy ez az
eljárás nagy ügyességet igényel; de a tanár biztositott bennünket, hogy
nem maradhat el az eredmény, ha a mütét jól sikerül. Ugy érvelt, „hogy a
két fél-koponya majd megvitatja a dolgot odabent az agyban, hogy hamar
megegyeznek, hogy fegyelmezik a gondolatot s létrehozzák azt a
mérsékletet és megfontolást, mely annyira kivánatos oly fejekben, amik
azt képzelik, hogy az eszmék megértésére és azok vezetésére születtek“.
Ami a különböző agyvelők különböző értékét és mennyiségét illeti, a
tudós biztositott bennünket, hogy ez merő képzelgés.

Végighallgattam két tanár közt egy heves vitát, hogyan lehetne
kényelmesen és hatásosan emelni az adót, az alattvalók tulságos
megterhelése nélkül. Az egyik azt állitotta: „hogy egyszerüen meg kell
adóztatni a bünt és a bolondságot. Az összeget igazságos birák
állapitsák meg, a bünös vagy bolond rokonai és szomszédsága“. A másik
éppen ellenkezőleg ugy vélte, „hogy a test és lélek ama tulajdonságait
kell megadóztatni, melyekre legbüszkébbek az emberek. S a büszkeség
nagysága szerint állapitandó meg az összeg; de mindenki maga határozza
meg, hogy az mekkora legyen. Legnagyobb adót azok a férfiak fizetik,
akik a nők kegyében állanak, össze kell számolni e kegyek
nyilvánulásának számát és természetét; minden kalandot, amelyben részük
volt. De persze, ők maguk kell, hogy tanuskodjanak. Elmésséget,
bátorságot, udvariasságot ugyancsak magas adóval kell sujtani. Mindenki
becsületszavára bemondja, mekkora vagyona van ez erényekből. Viszont nem
lehet megadóztatni a becsületet, a bölcsességet s a tanultságot, mert
ezek oly tulajdonok, amit még az adókivetők sem hisznek el, s melyeket
magukban sem becsülnek sokra az emberek.

A nőket szépségük s a ruházkodásban való ügyességük arányában kell
megadóztatni, s legyen meg ugyanaz az előjoguk, hogy az adó nagyságát
maguk állapithassák meg. Hüség, szüzesség, szerénység adómentesek; ezek
megadóztatásából befolyt pénzből nem lehetne fenntartani még az
adóbeszedőket sem.

Hogy a képviselők az udvar érdekét szolgálják, ajánlatos, hogy állami
hivatalokért sorsot huzzanak. Sorshuzás előtt a képviselő kezest állit
és esküt tesz, hogy az udvar érdekeire szavaz, akár nyer, akár veszit.
Jutalmul aztán, amelyik veszitett, a következő sorshuzás alkalmából újra
részt vehet a sorshuzáson. Igy állandóan él bennük a remény és
várakozás, egyik se panaszkodik szószegés mián, minden baját a
szerencsére tolja: ennek válla erősebb és szélesebb, mint egy
miniszteré“.

Egy másik tanár széles tervezetet mutatott nekem, melylyel fel lehet
fedezni a kormány ellen történt összeesküvéseket. Minden államférfi
szorgosan vizsgálja a gyanus személyek étrendjét, hogy mikor és hányszor
esznek, hogy melyik oldalukon feküsznek az ágyban, hogy melyik kezükkel
törlik meg a hátuljukat, hogy milyen alaku, formáju és szagu az
ürülékük, milyen a tapintása, összetétele, milyen az emésztés, mely a
gondolatokra és tervekre hat. A tudós rájött, hogy az emberek sohase oly
komolyak s elmélyedők, mint mikor odakint vannak. Egyszer kisérletképpen
arra gondolt egy ily alkalommal, hogy lehetne legjobban megölni egy
királyt, s megvizsgálva a saját ürülékjét, azt zöldes szinünek találta,
megint más szinek jelentkeztek, ha népizgatásra, vagy a főváros
felgyujtására gondolt.

Az egész javaslatot nagy gonddal dolgozta ki és igen részletesen. De az
volt a nézetem, hogy az értekezés nem tökéletes. Ezt meg is mondtam a
szerzőnek és kértem, engedné meg, hogy néhány megjegyzést tegyek. Oly
szivesen és előzékenyen fogadta szavaimat, ami ritkaság irók és
különösen tervelők között. Azt mondta, hogy mindig örül, ha tanulhat
valamit.

Elmondtam hát, „hogy Tribannia királyságban, amelyet a benszülöttek
Langdennek neveznek és ahol utam folyamán nehányszor megfordultam, a nép
zöme leleplezőkből, tanukból, besugókból, vádlókból, végrehajtókból,
esküdözőkből, kémekből áll, melyek a miniszterek és hivatalnokaik
zsoldjával és zászlaja alatt egészen azok szolgálatában állanak. Ebben a
királyságban azok esküsznek össze, akik komoly politikus hirébe akarnak
kerülni, vagy azt szeretnék, hogy egy ingatag kormány össze ne düljön.
Vagy pénzöket féltik, az államkölcsön emelkedő és sülyedő árjában.
Először megállapitják, mely gyanus személyek vádolandók meg
összeesküvéssel, most minden irást és levelet összeszednek ellenük, őket
magukat vasraverik. Ez irásokat szakértőnek adják át, aki megfejti a
szavak, szótagok és betük titokzatos értelmét: például, kitalálják, hogy
az éjjeli edény titkos tanácsost jelent; a libasor országgyülést, a
dögvész hadsereget, a cserebogár miniszterelnököt; a köszvény főpapot,
az akasztófa államtitkárt; a szürő udvari hölgyet; a seprő forradalmat;
az egérfogó nyilvános állást; a feneketlen kut kincstárt; a csatorna
udvart; a bolondsipka kegyencet; az eltört cső törvényszéket; az üres
hordó generálist; a genyedező seb közigazgatást. Ha ez a módszer nem
elégséges, akkor két hatékonyabbat alkalmaznak, amit a tudósok
_Akrostikon_ és _Anagramma_ néven jelölnek. Minden kezdőbetünek
politikai jelentősége van. N politikai összeesküvést, B lovashadsereget,
L tengeri flottát, vagy ha összecseréljük a betüket, az elégedetlen párt
legmélyebb aknamunkájába nyerünk betekintést.[2] A tanár nagyon
megköszönte a felvilágositást és megigérte, hogy értekezésében felemliti
a nevemet.

Ezekután beláttam, hogy nem sok keresni valóm van itt, s feltámadt
bennem a vágy, hogy visszatérjek Angolországba.


HETEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. – Hajót nem talál. – Rövid
utat tesz Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)

Van okom hinni, hogy az a szárazföld, mely Laputa kormánya alatt
tömörült egybe, Kelet felé Amerika ismeretlen nyugati partjai és
Kalifornia felé nyulik, északra a Csendes-oceán terül el, mely, ugy
vélem, százötven mértföldnyire lehet Lagadótól; arrafelé jó kikötőjük
van és élénk kereskedelmük, a nagy Luggnagg-szigettel, mely körülbelül a
hosszuság 29-ik és a szélesség 140-ik fokán fekszik. Japántól délkeletre
van ez a sziget, mintegy száz tengeri mérföld távolságban. A Japán
császár és Luggnagg királya baráti viszonyban élnek, s gyakran
vitorláznak át egyik szigetről a másikra. Elhatároztam, hogy errefelé
veszem utamat s ugy térek vissza Európába. Két öszvért béreltem és egy
vezetőt, aki az utat mutassa s podgyászomat vigye. Elbucsuztam nemes
pártfogómtól, ki kegyének sok jelével bocsátott utra és gazdag
ajándékkal tetézte meg eddigi jóságát.

Különös esemény vagy kaland nem tarkitotta utamat. _Maldonáda_ kikötőbe
érve, nem találtam Luggnaggba induló hajót, kilátásom se volt rá, hogy
egyhamar indul. A város körülbelül akkora, mint Portsmouth. Csakhamar
megbarátkoztam nehány jóállásu emberrel és mindenütt szivesen fogadtak.
Az egyik azt ajánlotta, „hogy miután a Luggnaggba induló hajó legalább
egy hónap alatt kelhet csak utra, talán nem untatna bennünket, ha
átruccannánk a kis Glubbdubdrib-szigetre, öt mérföldnyire innen,
délnyugat felé“, ő maga és egy barátja ajánlkozott, hogy elkisérnek, még
az utiköltséget is megszerezték.

_Glubdubdrib_ – ha jól ejtem e szót – a boszorkányok és varázslók
szigetét jelenti. Harmadfél akkora, mint Wight szigete, igen termékeny
és dus föld, csupa varázsló él ott, egy fajtájukból való kormányzó
uralkodása alatt. Ez a nép egymásközt házasodik csak s a fajta
legöregebb varázslóját választják időnkint kormányzóvá. Gyönyörü
palotája van s mintegy háromezer hold terjedelmü parkja, melyet husz láb
magas nyers-kőfal kerit körül. Ebben a parkban nyájak, gabonaföldek és
veteményeskertek váltakoznak. A kormányzót és családtagjait némi módon
szokatlan személyzet szolgálja ki. A boszorkányság erejével e
kormányzónak hatalmában van visszahivni halálából bárkit, s szolgáltatni
magát vele huszonnégy órát át, de nem tovább: s három hónapon belül nem
is híhatja vissza ugyanazt a halottat, csak egész rendkivüli esetekben.

Reggel tizenegy órakor értünk a szigetre: egyik kisérőm azonnal a
kormányzóhoz hajtatott s megkérte, engedné meg, hogy egy idegen
hódolatát átnyujtsa őfenségének. Szivesen láttak bennünket s három
palotaőr kisért be a kapun, különös régi ruházatokba öltözve és régi
fegyverekkel: volt valami a maguktartásában, amitől libabőr futott végig
a hátamon és kimondhatatlan borzongás. Több szobán mentünk át. A falak
mentén sorfalat álltak a szolgák, mig a fogadó-terembe nem értünk.
Mélyen meghajoltunk s néhány általános kérdés után őfensége
mindhármunkat leültetett, apró székekre, a trónus legalsó lépcsője
mellé. Őfensége érti Balnibarbi nyelvét, bár e szigeten más nyelvjárás
divik. Azt kivánta, beszélnék utjaimról; annak jeléül, hogy minden
szertrtást mellőzni óhajt, ujjának egy mozdulatával elküldte egész
személyzetét: nagy rémületemre egyetlen pillanatban tüntek el, mint az
álom képei, ha hirtelen felriadunk. Alig tudtam magamhoz térni, mig a
kormányzó nem biztositott, hogy nem lesz semmi bántódásom; két társam is
megnyugtatott, ők már gyakran láttak ilyet. Összeszedtem hát magam, s
röviden elbeszéltem kalandjaimat őfenségének, de nem minden habozás
nélkül: gyakran pillantottam hátra riadtan a sarokba, a függönyök mögé,
ahol a kisérteties szolgák álltak. Őfensége meghivott ebédre, egész
sereg kisértet szolgálta fel az ételt s látta el asztalunkat.
Megfigyeltem magamon, hogy már nem félek tőlük ugy, mint reggel. Estig
maradtam ott, de ekkor alázattal megkértem őfenségét, engedné meg, hogy
ne kelljen itt a palotában megszállnom éjszakára. Barátaimmal egy
szomszéd város magánházában háltunk. Másnap reggel ujra tisztelegtünk a
kormányzónál, amint az illem megkivánta.

Tiz napig laktunk a szigeten, a nap nagy részét a kormányzó palotájában
töltöttük, csak éjszaka nem maradtunk ott. Csakhamar ugy megbarátkoztam
a kisértetekkel, hogy a harmadik vagy negyedik napon, látásukra már
semmi nyugtalanságot nem éreztem, a borzongás elmult s helyét
kiváncsiság foglalta el. Őfensége felszólitott „nevezzek meg bárkit, s
bármekkora számban ama halottak között, kikről a világ kezdetétől fogva
tudunk, ő felidézi mind s megparancsolja nekik, hogy feleljenek
bármelyik kérdésemre; feltéve, hogy kérdéseim megfelelnek amaz idők
szellemének, melyben a kisértetek éltek. Egy dologban nyugodt lehetek,
hogy bizonyára az igazat mondják, mert a hazugság művészete ismeretlen
és haszontalan az alvilágban“.

Forrón megköszöntem őfenségének ezt a nagy kegyet. Akkor éppen egy
szobában álltunk, melynek ablakából gyönyörü kilátás nyilt a parkra.
Először a nagyság és pompa jelenéseit szerettem volna felidézni, azért
Nagy Sándort kivántam látni seregének élén, az arbelai ütközet után. A
kormányzó egy ujjának mozdulatára megjelent a lándzsás hadsereg és
ablakunkig nyomult előre. Sándort behivták a szobába. Csak nagynehezen
értettem meg azt a görögöt, amit beszélt s ő is nehezen értett engem.
Becsületszavára kijelentette, hogy őt nem mérgezték meg, gyomorrontásba
pusztult bele, mert sokat ivott.

Ezután Hannibált idéztük fel s láttuk őt átkelni az Alpokon.
Kijelentette, „hogy szó se igaz az ecetről szóló legendából, egy csöpp
ecetet se vitt magával“.

Láttam Cézárt és Pompejust a légiók élén, indulóban. Cézárt utolsó,
legnagyobb győzelme után kivántam látni, Róma szenátusát egy szobában s
aztán kivántam látni egy modern országgyülést szembeállitásul. Az első
csupa félistenek és hősökből állott, a másik rongyszedőkből,
kalmárokból, utonállókból, csirkefogókból. A kormányzó kérésemre jelt
adott Cézárnak és Brutusnak, hogy lépjenek közelebb. Mély megilletődés
fogott el, meglátván Brutust, arcának minden vonásán felismertem a
kérlelhetetlen erényt, a lélek rettenthetetlen bátorságát és erejét, a
haza leghübb szerelmét és szeretetét az emberiségnek. Örömmel láttam,
hogy e két nagyember jóviszonyban van egymással. Cézár maga bevallotta,
hogy „életének legnagyobb hőstettei, sok tekintetben nem is
hasonlithatók ahhoz a dicsőséghez, melylyel elvették ezt az életet“.
Volt szerencsém Brutussal is beszélhetni, elmondta nekem, „hogy
állandóan együtt vannak Juniussal, Sokratessel, Epaminondással, az
ifjabb Catóval, és Morus Tamással; olyan sextumviratus ez, ugymond,
melyhez nincs az a század, hogy egy hetediket teremthetne.

Untatná az olvasót, ha felsorolnám mindazokat, akikkel beszéltem: engem
kielégithetetlen vágy hajtott, hogy a mult minden korszakában magam elé
varázsoljam az emberiség legnagyobb szellemeit. Sokáig néztem szemébe
sok hősnek, kik zsarnokokat és bitorlókat döntöttek le, s visszaadták
egy elnyomott és méltatlanul sujtott nemzet szabadságát. De hogy
fejezhetném ki lelkem végtelen örömét, ugy, hogy az olvasónak mulattató
olvasmányt nyujtsak egyuttal.


NYOLCADIK FEJEZET.

(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern
történelem.)

Egy egész napot forditottam arra, hogy a leghiresebb gondolkodók és
tudósok szellemét megismerjem. Homerost és Aristotelest azoknak élén
kivántam látni, akik e két nagy férfit magyarázták. De oly számosan
voltak, hogy több száznak az udvaron kellett várakozni s a palota külső
szobáiban. Azonnal felismertem a két hőst, nemcsak a csőcselék soraiban,
de egymással szemben is. Homeros magasabb, barátságos tekintetü férfi.
Korához képest egyenesen jár, szemei tiszták és élénkek, a legvilágosabb
szemek, amiket valaha láttam. Aristoteles kissé előrehajolt és mankóra
támaszkodott. Arca sovány, haja ritka és vékony, hangja tompán, mintegy
mélységből kihangzó; azonnal észrevettem, hogy teljesen idegenül állnak
a társaságban, soha nem hallottak egyikről sem, s hallottam, hogy
suttogta az egyik kisértet, – akit nem nevezek meg – „hogy a
szellemvilágban a magyarázók mindig távoltartják magukat témájuktól, e
két bölcstől: szégyelik magukat, amiért olyan borzalmasan elferditették
munkáik értelmét.“ Bemutattam Didimust és Eustatiust Homérnak, és kértem
őt, bánjon jobban velük, mintahogy megérdemlik, mert hamar felismerte,
mily kevés eszük van ahhoz, hogy egy költő szellemébe hatoljanak.
Aristoteles azonban valósággal feldühödött, amikor Scotust és Ramust
bemutatva, néhány szóval jellemeztem őket: megkérdezte „vajjon az egész
társaság ilyen tökfejek gyülekezete-e?“

Most fölidéztettem Descartesot és Gassendit, és megkértem őket,
magyarázzák el Aristotelesnek az ő tanitásuk lényegét. A nagy filozofus
habozás nélkül elismerte természettudományokban való tévedéseit,
kijelentette, hogy hiszen csak feltevések voltak és ilyeneket
felállitani minden embernek jogában áll, de ugy vélte, hogy Gassendi
elméletét, mely Epikur tanitásait tette csak népszerübbé, épp ugy
elvetik majd valamikor, mint Descartes kockáit. „Ugyane sorsa lesz“, –
ugymond – „Newton vonzás-elméletének, amire oly büszkék most a tudósok“.
Azt mondta, hogy uj természettudományos elméletek uj változatok csak, s
minden század átalakitja ezeket, s még azok is, melyek matematikai elvek
alapján bizonyultak helyesnek, röviden szertefoszolnak s egy más hullám
elragadja őket“. Öt napig beszélgettem az ókor más nagy gondolkodóival.
Láttam az első római császárokat. Kértem a kormányzót, idézze fel
Heliógabalus szakácsát, hogy ebédet főzzön nekünk, de nem sokra mentek
azzal az anyaggal, amit mi adhattunk. Agezilaus egyik helótája készitett
nekünk egy tál spártai levest, de csak egy kanállal tudtam lenyelni. Az
a két ur, aki a szigetre kisért, három nap mulva magánügyekben
visszatért. Felhasználtam ezt az időt s a közelmult nehány halottját
idéztettem fel, azokat, akik az elmult két század folyamán nagy szerepet
játszottak Európa történetében. Mindig csodálója voltam régi családoknak
s felidéztünk egy vagy két tucat királyt, sorban az ősök rendjében,
nyolc vagy kilenc emberöltőn keresztül. De szomoru és váratlan csalódás
ért. Mert például, hosszu sor királyi öltözék után, ugyanabban a
családban, két furulyás jelent meg, három jókedvü udvaronc s azután egy
olasz főpap. Majd egy borbély következett, két abbé és egy kardinális.
Sokkal jobban tisztelem a koronás főket, semhogy sokáig időztem volna e
látványon. Már a grófok, márkik és hercegek családfáival szemben nem
voltam ily aggodalmas, s be kell vallanom, nem minden humor nélkül való
volt, lerántani a leplet bizonyos családok eredetéről. Rájöttem, honnan
ered egyik családnál a hosszu áll; miért nemzett egy másik család két
nemzedéken keresztül csupa gazfickót s további két nemzedéken át csupa
hülyét. Miért gyengeelméjüek s miért eszesebbek egy harmadik s egy
negyedik család tagjai: honnan van az, amit Polidor Virgil mond egy igen
nagy családról: „nec vir fortis, nec foemina casta“; („nincs ott bátor
férfi és nincs ártatlan nő“) hogyan vált jellemmé és természetté
kegyetlenség, csalfaság és álnokság, mely tulajdonokról épp ugy fel
lehet ismerni némely családot, mint arcvonásaikról; ki oltott be
gyógyithatatlan kórokat nemes fajtákba; honnan erednek öröklött sebek és
daganatok; s mindezen nem csodálkozhattam, látván, hogy szakitják meg az
ősök sorát apródok, lakájok, inasok, kocsisok, furulyások, kucséberek,
kapitányok és szédelgők!

Mondhatom, alaposan kiábrándultam a modern történelemből. Tüzetesen
vizsgálva, száz év keretében a legnagyobb udvari férfiak leszármazásait,
rájöttem, hogy csapták be a világot kurafi irók, akik nagy tetteket
tulajdonitottak gyáva gazoknak; bolondoknak bölcsmondásokat, hizelgőknek
őszinteséget; római erényt hazaárulóknak; istentagadóknak kegyességet;
szüzi életet kicsapongó fajtalanoknak; becsületet besugóknak; hány
ártatlan és kitünő személyt itéltek halálra és számüzetésre romlott s
megvesztegetett birák és hamis pártoskodás; hány bitang szerzett magas
állást, hol bizalom, hatalom, méltóság s gazdagság termett neki; mekkora
szerepet játszottak udvari, állami és nagy nemzeti ügyekben gézenguzok,
ringyók, ingyenélők, élősdiek, bohócok, mitugrászok, keritők. S hogy
kellett vélekednem emberi bölcseségről és igazságérzésről, látván,
milyen okokból és forrásokból indultak ki nagy vállalkozások és
forradalmak; s mily megvetendő véletleneknek köszönhetjük, ha mégis
sikerre vezetett valamelyik!

Rá kellett jönnöm, mily tudatlan s csalárd emberek irják a
feljegyzéseket s a kis történeteket; kik küldtek korai sirba méreggel
annyi királyt; hány beszélgetés folyt le király és miniszter között,
melynek nem volt tanuja. Rá kellett jönnöm világot meglepő nagy
események való okaira: hogy ismerte a ringyót a hátsó lépcső; a hátsó
lépcsőt az államférfi; s az államférfit az országgyülés. Egy tábornok
füleim hallattára vallotta be: „hogy egyik nagy győzelmét kizárólag
gyávaságának és rossz hadvezetésének köszönheti“. És egy tengernagy,
„hogy tudatlanságában megverte az ellenséget, melynek el akarta árulni
hazáját“. Három király tiltakozott előttem, ama feltevés ellen, hogy
egyetlen egyszer is arra érdemes embert kegyeltek volna: hacsak nem
tévedésből vagy egy miniszter árulása miatt, akiben megbiztak s hogy
soha nem cselekednének másképpen, ha ujra élhetnének. Meggyőző erővel
kimutatták, „hogy a királyi trónust romlottság nélkül nem lehet
fenntartani, mert az a határozott, becsületes, makacs vérmérséklet, amit
az erény ad az embereknek, állandó kerékkötője minden közügynek“.

Szerettem volna megtudni óvatos kérdésekkel, hogy szerzett sok ember
magas cimet és rangot s rengeteg birtokot. Kérdéseim a közelmultra
vonatkoztak, de soha a jelenre. Semmikép megsérteni nem akarok még
idegent se; ami hazámat illeti, remélem, nem kell mondanom az olvasónak,
hogy mindabból, amit elmondtam, egyetlen szó sem vonatkozik rá.
Nagyszámu személyt kellett felidézni; első pillanatra a gazfickók egész
gyülekezetét ismertem fel, hogy magam szégyenkeztem miattuk. Irigység,
zsarnokság nokság, csalás, csábitás, kerités, ezek voltak a
legmegbocsáthatóbb bünök, melyeknek révén céljukat elérték s ez volt még
a legkevesebb. De mikor sorra bevallották, hogy nagyságukat és
vagyonukat fajtalanságnak, vérfertőzésnek, saját feleségük és leányaik
áruba bocsátásának, hazaárulásnak és felségárulásnak, méregnek, a
törvény kijátszásának, az ártatlanok üldözésének köszönhetik: akkor
talán megérdemlem az elnézést, ha mindeme felfedezés kissé csökkentette
azt a mély tiszteletet, melyet természetszerüleg magasrangu személyekkel
szemben éreztem, akik méltóságukkal tekintélyt s hódolatot keltettek
bennünk, alárendeltjeikben.

Sokszor olvastam nagy szolgálatokról, melyeket királynak s államnak
tettek s szerettem volna megismerni, honnan erednek e szolgálatok;
kérdezősködéseimre azonban kiderült, hogy e férfiak nevét nem jegyezte
fel senki, kivéve néhányat, akiket a történelem álnok gazoknak és
árulóknak bélyegez. A többiről soha szót sem hallottam. Lesütött
szemmel, rongyos ruhákban jelentek meg, megtudtam, hogy szegénységben és
nyomorban haltak meg egyesek, mások akasztófán és vérpadon.

Volt köztük egy, igazán sajátságos eset. Oldalán egy tizennyolcéves
ifjuember állt. Elmondta nekem, „hogy sok éven át parancsnoka volt egy
hajónak; az actiumi tengeri ütközetben áttörte az ellenséges hajórajt,
elsülyesztett három hajót és elfogott egy negyediket, igy futott meg
Antónius s igy győztek ők; s hogy e fiatalember, ki mellette áll, saját
fia, aki akkor elesett;“ hozzátette, „hogy csekély érdemeiben bizva, a
hadjárat végén visszatért Rómába s kérte Augusztus császárt, bizná meg
egy nagyobb hajó vezetésével, melynek parancsnokát megölték. Ez állást
azonban, tekintet nélkül igényeire, fiatal gyerkőcnek adták, a rabszolga
Libertina fiának, aki barátja volt a császár egyik szeretőjének.
Visszatért saját hajójára: de kötelesség-mulasztással vádolták és azt is
elvették tőle és odaadták az altengernagy Publicola egy
apród-kedvesének. Messze Rómától, szerény tanyára vonult vissza s ott
fejezte be napjait“. Annyira érdekelt az eset, hogy felidéztettem
Agrippát, aki tengernagy volt abban az ütközetben; megjelent és igazolta
az egész elbeszélést, még hozzátéve sokat, amit a kapitány szerénységből
elhallgatott.

Csodálkoznom kellett, hogy a romlottságot mindenütt mily rohamosan
terjesztette a fényüzés; más országokban, ahol bün és erőszak régóta
uralkodott, ez nem meglepő.

Az a körülmény, hogy mindegyik kisértet ugyanugy jelent meg, ahogy
korában élt, szomoru elmélkedésekre adott alkalmat. Ugy rémlik, hogy
emberi szemünk ez utóbbi századok folyamán nagyon elfajzott: a himlő és
minden járuléka, eltorzitotta az angol arc vonásait; megröviditette a
termetet, az idegeket és izmokat meglazitotta, pettyhüdté és ráncossá
tette az arcbőrt, s a testet mállottá és büzössé.

Nem nyomhattam el meghatottságom, összehasonlitva a holtakat az élőkkel,
látván, hogy természetes szépséget és erőt hogy ront meg az ősök
kapzsisága, akik eladták magukat s bünt és betegséget plántáltak belénk.


KILENCEDIK FEJEZET.

(Szerző visszatér Maldonádába. – A luggnaggi királyság. – Szerzőt
becsukják s az udvarhoz szállitják. – Hogyan folyt le a kihallgatás. – A
király nagy kegyessége alattvalóihoz.)

Elbucsuzva Glubbduldrib kormányzójától, Maldonádába tértem vissza, ahol
két heti várakozás után készen állt a Luggnaggba induló hajó. Két
pártfogóm s még mások, nagylelküen elláttak mindennel, ami az utra kell
s a fedélzetre kisértek. Egy hónapig voltunk uton. Heves vihar támadt,
mely hatvan mérföldnyire nyugatra téritett el utunktól. Ezerhétszáznyolc
április huszonegyedikén befutottunk Klumegnig kikötőjébe: tengerparti
város ez, Luggnagg délkeleti csucsán. A parttól félmérföldnyire horgonyt
vetettünk s jelt adtunk a csolnakoknak. Két pilóta jött értünk és széles
öbölbe terelték hajónkat, ahol már egész flotta állott a város falai
előtt.

Nehány matrózunk ügyetlenségből vagy rosszakaratból megmondta a
pilótáknak, hogy idegen vagyok és utazó. Egy vámőr hosszasan
kihallgatott, amikor partraléptem. Balnibarbi nyelvén beszélt velem, a
tengerészek és üzletemberek mind beszélik e nyelvet, mely a
kereskedelmet közvetiti. Röviden beszámoltam neki mindenről, igyekeztem
elfogadható adatokat nyujtani: mégis ugy véltem, nemzetiségemet jó lesz
elrejteni. Hollandusnak mondtam magamat, tudván, hogy az európaiak közül
csak a hollandokat fogadják hazájukba a japánok. Azt mondtam hát a
hivatalnoknak, „hogy Balnibarbi partján szenvedtem hajótörést, hogy
fölvettek Laputában a repülőszigetre (melyről már gyakran hallott) s
hogy most Japán felé igyekszem, ahonnan valami módon visszatérhetek majd
hazámba.“ De a hivatalnok kijelentette, „hogy le kell tartóztatnia, mig
parancsot nem kap az udvartól: azonnal irni fog, s reméli, hogy két hét
alatt itt lesz a válasz“. Elég kedves lakásba vittek, kapum elé őrt
állitottak, széles kertet kaptam s elég jól bántak velem, eltartásom
királyi költségen történt. Voltak, akik meghivtak, főleg kiváncsiságból,
mert hire ment, hogy távoli országokból jövök s tudok embernemhallott
dolgokról. Béreltem egy fiatalembert tolmácsul: Luggnaggi bennszülött
volt, de néhány évet töltött Maldonádában s tökéletesen birta mindkét
nyelvet. Az ő segitsége mellett társalogtam azokkal, akik meglátogattak:
őt kérdezték és én feleltem. Két hét mulva, ahogy vártuk, jött a válasz
az udvartól. Parancs volt, hogy tiz lovas emberből álló szigoru őrizet
mellett engem és személyzetem szállitsanak _Traldragdub_ vagy
_Trildrogdrib_-be (ugy emlékszem, mindkét kiejtést használják!), egész
személyzetem szegény tolmácsom volt; alázatos kérésemre megengedték,
hogy egy-egy öszvéren tehessük meg az utat. Félnapi uton előttünk futár
vitte a hirt, hogy ő felsége értesüljön róla, ha közeledünk; s hogy adja
tudtára őfelségének: mennyire vágyom ama kegyre, „hogy zsámolyának porát
csókolhassam“. Ez az udvari nyelv s meg kellett tudnom, hogy
szóról-szóra értendő. Két nappal megérkezésem után, hogy kihallgatást
kaptam, azt parancsolták, hogy hasamon mászszam a trónus lépcsőjéig s
közben a padlót nyaljam. Tekintettel idegen voltomra, előzőleg
gondoskodtak róla, hogy a padló tiszta legyen és pormentes. Ez különös
kegy volt, csak magasrangu udvari személyek előjoga: máskülönben e célra
még be is hintik porral a padlót, ha a fogadott személynek ellenségei
vannak az udvarnál. Láttam egyszer egy nagy urat, kinek annyira tele
lett a szája, mire a trónusig kuszott, hogy egy szót se tudott aztán
kiejteni. Ez ellen nincs orvosság, a legnagyobb bün ugyanis őfelsége
jelenlétében köpni, vagy szájat törölni. Van itt még egy szokás, amit
igazán nem helyeselhetek. Ha a király elhatározta, hogy valamelyik
emberének meg kell halnia, de szeliden és nagylelkü módon akarja
végrehajtatni az itéletet, elrendeli, hogy a padlót bizonyos mérges
összetételü barna porral hintsék be, amit ha az áldozat felnyal,
huszonnégy óra alatt elpusztul. De hogy őfelsége nagy jóságának
elismerést szolgáltassunk, s feljegyezzük alattvalói iránt táplált
nagylelküségét (bár sok európai uralkodó követné példáját!), megemlitjük
tisztelettel, hogy szigoru parancsolat rendeli el ily esetek után a
mérgezett padló lemosását, amit ha szolgái elmulasztanak, könnyen
elvesztik őfelsége kegyét. Magam hallottam, hogy akarta
megkorbácsoltatni egyik apródját, akinek fel kellett volna mosnia a
padlót egy kivégzés után, de rosszakaratból azt elmulasztotta, mire egy
nagyreményü fiatal főur, aki kihallgatásra jelentkezett, életét
vesztette, anélkül, hogy őfelsége ezt kivánta volna. A jó fejedelem
aztán mégis elengedte a korbácsot, megelégedett a szegény apród
igéretével, hogy saját szakállára ezt nem teszi többé.

De térjünk vissza történetemre. Négy lábnyira kuszván a trón elé,
térdeimre emelkedtem s hét izben vertem homlokomat a padlóhoz, majd a
következő szavakat ejtettem, ahogy előző éjszakán betanitottak:
„_Inckpling gloffthrobb squut scrumm blhiop mlashnalt zwin
tnodbalkuffhslhiophad gurdlubh asth._“ Az ország törvényei parancsolják
ezt a bókot, amivel minden kihallgatott köszönti a királyt. Magyarul igy
hangzik: „_Vajha élné tul égi felséged a napot, kilenc hónappal, meg egy
féllel!_“ A király erre felelt valamit, amit nem értettem, de hüségesen
feleltem rá, ugy ahogy kitanitottak, „_Flute drin yalerich dwúldom
prastrad mirpush_“, ami annyit jelent: „_az én nyelvem barátom szájában
van_“, ezzel azt fejeztem ki, hogy tolmácscsal tudok csak beszélni, mire
már emlitett szolgámat bevezették s egy óráig felelgettem őfelsége
kérdéseire. Balnibarbii nyelven beszéltem.

A királynak tetszett társaságom, s a _bliffmarklubot_, vagyis kamarást
megbizta, adjanak szobát nekem és kisérőmnek a palotában, lássanak el
étellel, itallal, s egy erszény aranynyal, a napi kiadások fedezésére.

Három hónapot töltöttem ebben az országban, hogy őfelsége kedvére
tegyek: kegyének számos jelével halmozott el, s igen megtisztelő
állásokkal kinált meg, de helyesebbnek és igazságosabbnak véltem, hogy
hátralevő napjaimat már nőm és családom körében töltsem el.


TIZEDIK FEJEZET.

(A Luggnaggbeliek dicsérete. – A Struldbrugok életének részletes
leirása. – Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)

A Luggnaggbeliek általában vendégszeretők és nagylelküek: nem minden
árnyalata nélkül ama gőgnek, mely a keleti tartományok sajátsága. Az
idegenekkel jól bánnak, főleg azokkal, akiket az udvar pártfogol. Sok
magasrangu személylyel összeismerkedtem s tolmácsom közbenjárásával sok
kedves és tanulságos társalgásban vettem részt.

Egy napon – igen jó társaságban voltam ép – valaki megkérdezte:
„láttam-e már a _struldbrugokat_, vagy halhatatlanokat?“ Mondtam, hogy
nem, s nagyon szeretném tudni, hogy érti ezt a kifejezést, halandó
emberekről lévén szó. Erre elmondta, „hogy néha, nagyon ritkán, egy-egy
családban gyermek születik, kerek, vörös folttal a homlokán, a
balszemöldök fölött: az ilyen gyerek nem hal meg soha. Maga a folt
akkora, mint egy ezüst huszas. Idő folytán megnő és szint vált; tizenkét
éves korában zöld lesz s ilyennek marad huszonöt éves korig, aztán
sötétkékre fordul, hogy végre negyvenöt éves korban szénfeketévé váljon,
s akkorára, mint egy tallér: ezentul nem változik aztán.“ Barátunk
hozzátette, „hogy e születések oly ritkák, hogy valóban azt hiszi, az
egész tartományban jelenleg nem lehet több tizenegyszáz _struldbrugnál_,
mindkét nemben. Ezek közül ötven a fővárosban, a legfiatalabb köztük egy
hároméves kislány. Ez a csodálatos tünemény nem sajátja valamely
családnak, hanem a puszta véletlen müve, a struldbrugok gyermekei maguk
ép oly halandók, mint bármelyikünk.“

Kimondhatatlan öröm fogott el, hallván e különös szavakat; még hozzá az
a személy, aki elmondta, jól értette a balnibarbi nyelvet, nem állhattam
meg, hogy rajongó szavakban ki ne törjek s elragadtatva kiáltsam:
„boldog nemzet, melynek minden gyermeke legalább esélyével születik
annak, hogy halhatatlanná lesz. Boldog nép, mely szemtől-szembe láthatja
az ősi erkölcs annyi élő példáját, s oly mesterei vannak, kik elmult
századok minden bölcseségét felhalmozva hordják agyukban. De mindenek
felett, ó, boldog és nagyszerü _struldbrugok_, kik az emberi lét
egyetemes szörnyü csapása nélkül születtek, s lelkük felszabadult a
halálfélelem kisértetének borzasztó nyomása alól!“ Csodálkozásomat
fejeztem ki, „hogy e kitünő személyek közül egyet se láttam még az
udvarnál: hiszen a homlokon sötétlő fekete folt oly szembeszökő jel,
hogy nem nézhettem el őket; s lehetetlen, hogy őfelsége, a
legigazságosabb uralkodó, ne látná el magát nagyszámban ily bölcs és
kitünő tanácsosokkal. De lehet talán, hogy e tiszteletreméltó bölcsek
erénye az udvar szabados és kicsapongó modorát nem tudja látni. Hisz
tudjuk, hogy az ifju emberek gyakran könnyelmüen és szilajul lerázzák az
öregek józan s bölcs mérsékletét. Mégis legközelebb, ha a király
felséges szine elé bocsát, nyiltan és részletesen elmondom majd
véleményem e tárgyban, s akár meghallgatja tanácsom, akár nem, egyre már
is elhatároztam magam: őfelsége gyakran ajánlotta, fogadnék el állást
országában; most hát nagy köszönettel elfogadom e kegyet, itt maradok, s
életemet a _struldbrug_ nevü felsőbb lényekkel való társalgásban töltöm
el, ha méltónak tartanak rá.“

Az az ur, akihez szavaimat intéztem, azzal a különös mosolylyal felelt,
melyet tudatlanság fölötti szánalom kelt. „Nagyon örülne, ugymond, ha
köztük akarnék maradni, de engedjem meg, hogy a társaságnak elmondja,
amit beszéltem.“ Ugy is tett és anyanyelvükön sokáig vitatkoztak, egy
szót se értettem és azt se vehettem ki, mily hatással volt rájuk
előadásom; rövid szünet után ugyanaz az ur kijelentette, „hogy az ő
barátai és az enyémek (igy fejezte ki magát tapintatosan) nagyon
mulattak ama megjegyzéseken, melyeket a halhatatlanság gyönyöréről
ejtettem s igen szeretnék tudni, hogy vajjon milyen életet élnék, ha
sorsom véletlenül struldbrugnak teremt.“

Azt feleltem, „hogy könnyü ékesszólónak lenni, ily változatos s gyönyörü
tárgyban, könnyü különösen nekem, ki álomképekkel gyakran mulattattam
magam, hogy mi lenne, ha király volnék, vagy tábornok, vagy valami nagy
ur, – s valóban eszembe jutott az is, hogy osztanám be az időt, s hogy
élnék, ha örökké lehetne élnem.“

„Ha jósorsom _struldbrugnak_ teremtett volna, mihelyt magam felfedezem
vala boldogságom, s megértem, mi a különbség élet és halál közt, első
dolgom volna, hogy munkával s ügyességgel meggazdagodjam: azt hiszem,
helyesen vezetve ügyeim, kétszáz év alatt én volnék leggazdagabb a
tartományban. Másodsorban, kora fiatalságomtól kezdve, szorgosan
sajátitanám el minden művészet és tudomány egyetemét, miáltal idővel
mindenkit tulszányalnék műveltségben. Végre feljegyeznék minden fontos
eseményt s történést, a közélet változataiban, pártatlanul leirnám az
egymást követő uralkodók és államférfiak jellemét, minden ponton
megtoldva a magam megfigyeléseivel. Feljegyezném az öltözködési
szokások, szórakozások minden változatát az idők folyamán keresztül:
hogy végre élő kincstára legyek a tudásnak és a bölcsességnek s az
ország legfőbb tanácsosa és orákuluma.

„Hatvan éven tul nem nősülnék többé, nyilt házat vinnék, de még
takarékoskodnék. A reményteljes ifju lelkeket alakitanám és irányitanám,
meggyőzve őket tapasztalataim alapján, melyet számos példa erősit, az
erkölcsök hasznosságáról a nyilvános és magán-életben. Állandóan mégis
halhatatlan testvéreim közt élnék, válogatnék közülök vagy egy tucatot,
a legidősebbeket. A vagyontalanokat házam közelében megajándékoznám
birtokkal és lakással s mindenkit szivesen látnék asztalomnál.
Társaságunkban a halandók közül csak a legkiválóbbak jelennének meg,
hozzászoknék, hogy egyre csökkenő szomorusággal lássam elpusztulni őket,
s az emberek termékeny változását ugy lássam végre, mintahogy a kertész
látja örömmel, hogy követi egymást évről-évre a rózsák és tulipánok
termése, s nem panaszkodik azokért, melyek elhervadtak tavaly.

„Mi struldbrugok időnként közölnénk egymással emlékeinket és
megfigyelésünk. Megfigyelnénk a fokozatok módját, melylyel a bün e
világot megfertőzi és gáncsot vet minden lépésének. Óvnánk és tanitanánk
egyre a népet, mely a mi példánkon lendülve fel, talán elkerülhetné
mégis az emberi nem szemmellátható elfajzását, melyet századunk annyira
panaszol.

„Mindehhez vegyük még azt a sok örömöt: láthatni kormányok és
államformák forradalmait, a felső és alsó rétegek hullámzását, nagy
városokat rombadőlni, s királyok székhelyévé válni sötét kis falvakat;
látni nagy folyókat keskeny patakká apadni; látni az óceánt, hogy hagyja
el a sziklás kőpartot s hogy önti el árjával más oldalon; látni még
ismeretlen földrészeket, hogy emelkednek ki a ködből; látni
népvándorlást, melyben barbár hordák árasztanak el elfinomult
országokat; – s látni, hogy finomulnak el e barbárok idővel. S látni
végre az idők mélyében és távolában, hogy fedezik föl egyre-másra az
örök-mozgót, a repülő embert, a mindent gyógyitó balzsamot, s hogy
emelnek késő unokáink minden tökéletlent tökélyre.

„Micsoda nagyszerü felfedezések, mondjuk, csak a csillagászatban, hiszen
mi struldbrugok tuléljük s megerősithetjük a magunk jóslatait. Látjuk
távozni és visszatérni az üstökösöket s látunk napot, holdat és
csillagot keringésének és forrásának minden változatában.“

Szélesen kitértem más tárgyakra is: a végtelen élet és emberfölötti
boldogság emésztő vágya szárnyat adott szavaimnak. Hogy befejeztem s
előadásom lényegét tolmácsom leforditotta a társaságnak: anyanyelvükön
sokáig és élénken vitáztak még és csodálkozva láttam, hogy hahotáznak
gyakran, az én rovásomra. Végre ugyanaz az ur, aki szavaimat
tolmácsolta, hozzám fordult és megjegyezte, „hogy szeretné kiigazitani
némely tévedésemet, melyeknek oka az emberi természet közös
korlátoltsága s melyért senki sem felelős. A struldbrugok nemzetisége
kizárólag náluk terem meg, sem Balnibarbiban, sem Japánban, hol
szerencséje volt a király követségét képviselni, nem hallott hasonlót s
megfigyelte, hogy ez országok lakói szinte el se hitték, hogy ilyesmi
lehetséges legyen. Álmélkodásomon, hogy először beszélt e jelenségről,
rögtön észrevette, hogy egészen uj és nekem szinte hihetetlen dolgokat
hallok. Hogy a két fent emlitett országban, ott tartózkodása alatt
sokféle emberrel beszélt, s megfigyelte, hogy minden ember legnagyobb
vágya a hosszu élet: s akinek a féllába a sirba volt már,
kétségbeesetten kapaszkodott másik lábával a földhöz. Hogy a legöregebb
ember még legalább egy napot élni remél s ugy tekint a halálra, mint a
legnagyobb rosszra, mely ellen minden természetes érzés védekezést
parancsol. Talán csak itt, Luggnagg szigetén csökkent kissé az élet
hallatlan étvágya, azáltal, hogy mindig szemeink előtt volt a
_struldbrugok_ példája.

„Amit én az öröklét módszeréről beszéltem, igaztalan és meggondolatlan
beszéd volt, mert abból a feltevésből indult ki, hogy az ifjuság,
egészség és életerő örökkétartó. Már pedig nincs oly balga ember, aki
ezt remélni merje, legkicsapongóbb vágyaiban. Nem az a kérdés, hogy az
ember szeretne-e ifjui egészségben és gazdagságban élni örökké: – arról
van szó, hogyan visel el egy örökké tartó életet, mindama nyomorusággal
és betegséggel testében, amiket a vénség hoz magával, mert bár kevés
ember szeretne halhatatlan lenni ily kemény feltételekkel, mégis a két
elsőbb emlitett országban, Balnibarbiban és Japánban ugy látta, hogy az
emberek szeretnék kitolni halálukat, bármily későn jelentkezzék is: s
alig hallott emberről, aki szivesen halt volna meg, kivéve, ha kin és
szomoruság elviselhetetlen foka láttatta vele jobbnak a halált. Vajjon
amaz országokban, melyekben utaztam, épp ugy, mint hazámban, nem
tapasztaltam-e hasonlót?“

E bevezetés után részletesen beszámolt nekem a struldbrugokról.
Elmondta, „hogy a struldbrugok harmincéves korukig ugy viselkednek, mint
a közönséges halandók, azontul fokozatosan buskomorrá és levertté
válnak, egészen nyolcvanéves korukig. Ezt saját bevallásukból tudja,
másként, tekintve, hogy e korban kettő vagy három született csak,
tulkevesen vannak ahhoz, hogy általános véleményt formálhassunk róluk.
Nolcvanéves korukban (ez az emberi élet határa nálunk) nemcsak a
közönséges öreg emberek minden bolondságait és betegségét
tapasztalhatjuk rajtuk, de még sok mást is, mely a végtelen élet
nyomasztó kilátásából származik. Nemcsak hogy makacsok, szeszélyesek,
mohók, fecsegők, hiuk, mogorvák: de képtelenek minden barátságra, minden
természetes vonzódás kihal belőlük. Irigység és tehetetlen vágy, ez a
két fő szenvedélyük. Irigységük főleg azokra a tárgyakra vonatkozik,
mely az ifjabb nemzedék sajátsága és az öregeknek halálát okozza.
Visszagondolva régi időkre, rá kell jönniök, hogy az öröm minden
lehetősége megszünt számukra s ha temetést látnak, jajongani és
panaszkodni szoktak, hogy ime, mások beeveznek a nyugalom révébe, melyet
előlük örökre elzárt a sors. Nem emlékeznek semmire és senkire
azonkivül, amit ifju korukban megjegyeztek s erre is igen tökéletlenül.
Valamely esemény részleteit biztosabban megtudhatjuk a közönséges
hagyományokból, mintha az ő emlékezőtehetségükhöz fordulnak. Sok közülök
egészen gyermekké válik s minden emlékezőtehetségét elveszti, ezek
szánalmat érdemelnek, mert legalább nincs meg bennük a társaik sok rossz
hajlama és tulajdonsága. Ha egy _struldbrug_ a maga fajtájából választ
feleséget, ezt a frigyet az ország törvényei felbontják, mihelyt az
egyik eléri nyolcvanadik évét. A törvény ugy okoskodik, hogy méltányos,
hogy azok, akik saját hibájukon kivül, örök életre itéltettek e
nyomorult világban, ne érezzék kinját megkettőzve azzal, hogy hozzá még
feleségük is legyen.

„Nyolcvanéves korukban a törvény halottakká nyilvánitja őket; örököseik
megkapják birtokukat, ellátásukra csekély járadékot fordit, a többi
aztán állami költségen megy. Ez időn tul sem hivatalt, sem állást nem
vállalhatnak még ingyen se. Nem vehetnek s nem kezelhetnek birtokot,
polgári vagy bünügyben nem tanuskodhatnak, nincs hitelük és nem vehetnek
részt üzletekben.

„Kilencven évvel kihull a foguk és a hajuk. E kortól fogva nem érzik
izét többé semminek, esznek és isznak, amit le tudnak nyelni, étvágy
nélkül és üdülés nélkül. Az életük folyamán felszedett betegségek
tartanak egyre, nem rosszabbodnak és nem javulnak. Beszélgetés közben
gyakran elfelejtik a szavakat s az emberek nevét, még a barátokét és
rokonokét is. Ugyanebből az okból az olvasás sem mulattatja őket, mire a
mondat végére érnek, elfelejtik az elejét, igy aztán ez egyetlen
mulatságtól is meg vannak fosztva.

„Az ország nyelve folyton változik s igy egyik korszak _struldbrugja_
nem érti meg a másikat. Kétszáz év mulva alig tudnak már beszélni
halandó testvéreikkel; ugy élnek saját hazájukban, mint az idegenek.“
Ime, ennyit tudtam meg a _struldbrugokról_, vagy ennyire emlékszem
abból, amint megtudtam. Később láttam közülük ötöt vagy hatot, különböző
korokból. A legfiatalabb alig kétszáz éves; barátaim mutattak be
egymásnak. Mondták neki, „hogy ez egy nagy utazó és sok világot látott“,
de a _struldbrug_ közömbösen nézett rám és nem kérdezett semmit. Azt
hajtogatta csak „adnék neki _slumskudasokat_, vagyis emléket“; ez a
koldulásnak egy módja, mert a törvény különben szigoruan tiltja a
kéregetést, arra való az állami alap, bármily csekély is. A
struldbrugokat mindenki gyülöli és megveti, rossz jelnek tekintik, ha
egy születik. Korukat ugy tudja meg az ember, hogy megkérdi őket, milyen
királyra, vagy nagy emberre emlékeznek s aztán utána néznek a
történelemben. Nyolcvan éven fölül ugyanis nem emlékeznek már semmire.

Soha nem láttam ilyen nyomorult és kétségbeesett embereket, a
legborzasztóbb látványt asszonyaik nyujtják; évszámaiknak megfelelően az
öregség minden jele meglátszik rajtuk, valami borzongató halotti szin
kiséretében, amit leirni se tudok. Hat között azonnal felismertem,
melyik a legöregebb, bár egy vagy két század volt csak közöttük.

Ezek után, amit hallottam és láttam, elképzelheti az olvasó, hogy az
örökélet forró vágya kissé lehült bennem. Elszégyeltem magamat gyermekes
álomképeimért, melyeket elébb hangoztattam s ugy éreztem, nincs az a
zsarnoka a világnak, ki oly halálformát eszelhetne ki, melybe szivesen
ne rohannék inkább, mintsem ezt az életet válasszam.

A király meghallotta, mi történt köztem és barátaim között, s kegyesen
tréfálózott felettem: azt mondta, örülne, ha néhány _struldbrugot_
elküldhetnék hazámba, hogy az embereket leszoktassák a halálfélelemről;
de ugy látszik, az ország alaptörvényei tiltják ezt, másként szivesen
vállaltam volna a szállitás terhét és költségeit. El kell ismernem, hogy
az országnak a _struldbrugokra_ vonatkozó törvényei józan megfontoláson
alapulnak s hogy hasonló körülmények között minden nemzet hasonló
eljárásra kényszerülne. Tudva, hogy a fukarság természetes járuléka a
vénségnek: ezek a halhatatlanok végül az ország egész vagyonát
összeharácsolnák, hatalmat ragadnának magukhoz, melyet hibáik mellett
helyesen gyakorolni nem tudnának s végre az államot romlásba sodornák.


TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; – onnan egy holland
hajón Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)

Ugy véltem, a _struldbrugokról_ szóló ez a kis értekezés szórakoztatni
fogja az olvasót, mert be kell vallani, hogy szokatlanul hangzik.
Legalább nem emlékszem, hogy utleirásokban olvastam volna effélét (már
azok közt, amik kezembe kerültek), ha tévednék, elnézést érdemlek, mert
hiszen két utazó, kik ugyanazt az országot irják le, szükségképpen
megegyeznek bizonyos részletekben s ez még nem jelenti azt, hogy az
egyik átkölcsönözte, vagy ellopta a másik adatait.

Azt is tekintetbe kell venni, hogy Japán és Luggnagg között élénk
kereskedelem folyik, nagyon valószinü tehát, hogy a japán szerzők
beszámolnak a _struldbrugokról_, de oly kevés ideig voltam Japánban s
nyelvök oly ismeretlen nekem, hogy nem kérdezősködhettem róluk. Remélem,
a hollandusok adataim alapján kutatni fognak majd s kiegészitik
esetleges hiányaimat.

Őfelsége, miután gyakran ajánlott fel nekem magas udvari állást, látva,
hogy mindenáron vissza akarok térni hazámba, végre kegyesen megadta
beleegyezését. Sajátkezüleg irt ajánlólevelet adott a japán császárhoz.
Megajándékozott négyszáznegyvennégy nagy aranynyal (ez a nép szereti az
egyforma számjegyeket) s adott egy nagy vörös gyémántot, amit
Angolországban száz fontért adtam el.

Ezerhétszázkilenc május hatodikán ünnepélyes bucsut vettem az udvartól
és barátaimtól. Őfelsége őrséget rendelt mellém Glanguenstaldig: az a
sziget délnyugati kikötője. Hat nap mulva indult a hajó Japánba. Az ut
tizenöt napig tartott. A kis Xamoskhi kikötőváros mellett vetettünk
horgonyt, Japán délkeleti partján. Innen néhány földnyelv vezet észak
felé, ahol Japán fővárosa, _Jeddó_ fekszik. Partraszállva, megmutattam a
luggnaggi király levelét: a hivatalnok jól ismerte a tenyérnagyságu
pecsétet, melyre a következő szavak voltak irva: „a király egy béna
koldust emelt fel a földről“. A város előljárói hallván a levélről, ugy
fogadtak, mint valami minisztert. Elláttak kocsikkal és szolgákkal s
Jeddóig kisértek, ahol azonnal jelentkeztem kihallgatásra és felmutattam
a levelet. Miután ezt szertartásosan felbontották s a tolmács közölte
őfelségével tartalmát, az utóbbi értésemre adta, „hogy fejezzem ki mit
akarok, bármi legyen az, megkapom, királyi testvére kedvéért“. A tolmács
különben holland hajósok üzletfele volt, magatartásomon észrevette
európai mivoltomat s hollandul forditotta le őfelsége szavait. Mint már
elhatároztam, azt feleltem, „hogy holland kereskedő vagyok, hajótörést
szenvedtem, szárazon, vizen Luggnaggba jutottam és onnan Japánba. Tudom,
hogy honfitársaim gyakran megfordulnak erre s lesz módom visszatérni
hazámba: azért hát alázattal ama kegyet kérem csak, engedné meg
őfelsége, hogy épségben Nangasakba jussak!“ Ehhez hozzá tettem még,
„hogy luggnaggbeli királyi pártfogóm kedvéért engedje el őfelsége nekem
azt a szertartást, melyben honfitársaimnak rá kell tapodni a keresztre:
– a balsors vetett ez országba, s nem kereskedni jöttem. Midőn e
kérelmemet a tolmács leforditotta, őfelsége meglepettnek látszott s azt
mondta, „ugy emlékszik, a hollandusok között az első vagyok, aki e
pontban aggodalmaskodott s valóban, szinte kétkedni kezd benne, igazán
hollandus vagyok-e, mert hogy igaz keresztény vagyok, az biztos.
Mindazonáltal, különös kegyképpen, teljesiti kivánságomat, de ügyesnek
és óvatosnak kell lenni, s meg kell hagyni a hivatalnokoknak, hogy ugy
engedjék el nekem a szertartást, mintha véletlenül történnék, mert
biztosit, hogyha valamelyik holland testvérem megtudja a titkot,
biztosan nyakamat szegi utközben.“ Hálámat fejeztem ki e szokatlan
kegyért; ezekután rábiztak egy kapitányra, aki épségben szállitott
Nangasakba s gondoskodott róla, hogy a kereszt-szertartás elmaradjon.

Ezerhétszázkilenc junius kilencedikén értünk Nangasakba, hosszu és
fáradságos utazás végével. Csakhamar holland tengerészek társaságába
jutottam, s az Amboina nevü négyszázötven tonnás hajón Amsterdamba
vitettem magam. Valamikor sokat éltem Hollandiában, Leydenben folytattam
tanulmányaimat s jól tudtam hollandusul. A tengerészek csakhamar
megtudták, honnan jövök s kikérdezték egész életemet. Rövid és valószinü
történetet eszeltem ki, elhagyva a legfontosabb mozzanatokat. Voltak
ismerőseim Hollandiában, vezetéknevet találtam ki magamnak és azt
mondtam, hogy szüleim szegény gülderlandi parasztok. A kapitánynak,
Teodorus Vangrultnak ki akartam fizetni az utat, de mikor megtudta, hogy
seborvos vagyok, megelégedett a fél dijjal, azzal a feltétellel, hogy
utközben igénybe vehessék szolgálataimat. A legénység többször
megkérdezett, hogy a fentemlitett szertartáson átestem-e, kitérő
válasszal feleltem, mondván, hogy mindenben alávetettem magam a császár
parancsának. Mégis egy rosszakaratu gazfickó bevádolt a tisztnél, s azt
állitotta, hogy nem tapodtam rá a keresztre. Szerencsémre, ez a tiszt be
volt avatva ügyembe, husz bambusznádat veretett a fickó hátára, ezekután
nem zaklattak többé.

Különösebb esemény nem zavarta utunkat, jó széllel elértük a Jóreménység
fokát, ahol friss vizet vettünk fel. Ezerhétszáztiz április tizedikén
elértük Amsterdamot, utközben három emberünket vesztettük el csak
betegségekben, s egy negyediket, ki az előárbócról zuhant a tengerbe,
nem messze Ginea partjaitól. Amsterdamból csakhamar Angliába indultam
kicsiny hajón, mely a város tulajdona. Április 16-án a dünékra értünk.
Másnap reggel kötöttünk ki: öt év és hat hónap után ujra láttam
szülőhazámat. Egyenesen Redriffbe utaztam, ugyanaznap délutánján meg is
érkeztem s nőmet és családomat jó egészségben találtam.




NEGYEDIK RÉSZ.  Utazás Hauhnhnm országba.


ELSŐ FEJEZET.

(Szerző, mint kapitány utra kel. – Legénysége összeesküszik ellene,
fülkéjébe csukják s ismeretlen vidéken partra teszik. – Behatol az
ország belsejébe. – A Yehuk, egy sajátságos állatfajta. – Szerző
találkozik két Hauhnhnm-el.)

Bár rakoncátlan természettel vádoljanak, be kell vallanom, hogy
kalandvágyamat nem oltotta el mindama veszély és kétségbeesés, melyeket
utam korábbi részeiben elbeszéltem. Öt hónapot töltöttem nőmmel és
gyermekemmel és igen boldog lehettem volna, ha meg van bennem a képesség
felismerni, hol kell megállanom. Szegény feleségemet áldott állapotban
hagytam ott s elfogadtam egy kedvező ajánlatot, a háromszázötven tonnás
nagy kereskedelmi hajónak, a „Kaland“-nak parancsnokságát; közismert jó
tengerész voltam s hogy meguntam már a seborvosi hivatást, e célra egy
ügyes fiatalembert fogadtam fel hajómra, bizonyos Purefoy nevezetüt.
Portsmouthban szálltunk vitorlásra, 1710. szeptember 7-én.
Tizennegyedikén Pocock kapitánynyal találkoztunk, aki Campechy öblébe
igyekezett ébenfáért. Tizenhatodikán a vihar elválasztott bennünket.
Hazatértem után értesültem róla, hogy nemsokára ezután megfeneklett és
az egész hajóról csak egy kis inas maradt életben. Becsületes ember volt
és jó tengerész: csak tulságosan bizott eszében s ez volt oka
pusztulásának, mint annyi másnak. Ha megfogadta volna tanácsom, most
otthon volna családja körében, épségben és biztonságban, mint én.

Több tengerészem meghalt maláriában. Barbadosban kellett felfogadnom
néhányat, s érintenem kellett a Leward szigeteket, ama kereskedők
megbizása szerint, akik alkalmaztak. Csakhamar magam megbántam, amit
tettem: a felfogadott emberek közül volt néhány bukkanir, azaz tengeri
kalóz. Ötven emberem volt a fedélzeten s parancsot adtam, hogy a déli
tenger felé forduljunk, ahol az indusokkal akartam kereskedni s néhány
felfedezést voltam teendő. De ezek a fickók, akiket felszedtem,
megrontották legénységemet, összeesküdtek ellenem, hogy elkaparitsák a
hajót. Egy reggel fülkémbe törtek, kezemlábam megkötözték s
megfenyegettek, hogy a tengerbe hajitanak, ha ellenállok. Azt feleltem,
hogy foglyuk vagyok és megadom magam. Megeskettek, aztán felbontották
kötelékeim, csak a lábamon hagytak egy láncot, s hozzáerősitettek
ágyamhoz. Ajtóm elé őrt állitottak, töltött fegyverrel, ki azonnal
főbelőtt volna, ha megkisérlem a szökést. Adtak ennem és innom s a hajó
parancsnokságát átvették. Az volt a céljuk, hogy mint kalózok, spanyol
hajókat fosszanak ki: de ehhez több ember kellett volna. Igy hát
elhatározták, hogy eladják a rakományt s Madagaskárban uj legénységet
szerveznek, mert tudnivaló, hogy fogságom alatt is nagy volt a
halálozás. Több héten át kereskedtek az indusokkal, de ma sem tudom,
mely irányban haladtunk: elzárt rab voltam s arra vártam csak, hogy
legyilkoljanak, mintahogy gyakran igérték.

Ezerhétszáztizenegy május 9-én bizonyos James Welch jött le fülkémbe s
értesitett, hogy a kapitány parancsa szerint most kitesznek a partra.
Veszekedtem vele, de hiába, még azt se akarta megmondani, ki légyen az
uj kapitány. Belöktek egy mentő-csónakba, még csak annyit engedtek meg,
hogy felvehessem legjobb ruhámat s néhány fehérnemüt; fegyvert nem
vihettem magammal. Nem motoztak meg, volt annyi becsület bennük s igy
zsebeimbe pénz maradt és néhány apró tárgy. Mintegy félmérföldet eveztek
velem s aztán kitettek a partra. Rimánkodtam, mondanák meg, hol vagyunk:
esküdöztek „hogy maguk se tudják, s hogy a kapitány elhatározta, hogy a
legelső helyen, ahol földet érünk, megszabadul tőlem, miután a rakományt
ugyis eladta már“. Visszaugráltak a csónakba, ajánlották, hogy fussak
el, nehogy az ár elkapjon s bucsut vettek tőlem.

Kétségbeejtő helyzetemben mit tehettem egyebet, kigázoltam a sekély
vizből s egy kis dombra ültem pihenni s gondolkodni. Kissé magamhoz
térve, megindultam befelé, azzal, hogy az első vad, akivel találkozom,
majd csak megkimél, ha életemért kösöntyüket, üveggolyókat s más
csecsebecsét ajánlok fel: tengerészek rendesen ellátják magukat
effélével. A vidék hosszu fasorokkal oszlott részekre. Vetést is láttam,
de nem voltak szabályosak. Minden magától nőtt, magas fü közt jártam,
előttem árpaföldek terültek. Óvatosan s körülnézegetve haladtam, nehogy
meglepjenek, vagy nyillal lőjenek le hátulról. Egyszerre kitaposott
uthoz értem; váratlanul bukkanva emberi, ló és tehénlábak nyomaira. Majd
több állatot pillantottam meg a mezőn s néhányat a fák gallyai között.
Nagyon furcsa formájuk volt, annyira megleptek, hogy hirtelen egy
sövényfal mögé huzódtam s onnan szemléltem azokat, amik közelebb
kerültek hozzám s alkalmat adtak behatóbb vizsgálatra. Fej és mell sürü
szőrrel boritva, a szőrzet hol bodros, hol hosszu és lecsüngő; szakáluk
is van, olyanféle, mint a kecskének, hátuk közepén vastag hajpamat
huzódik, ugyanez a lábakon és lábfejeken. Testük többi része csupasz s
piszkos-barna bőrük látható. Farkuk nincsen s a combok szőrtelenek,
kivéve hátul: ez nyilván arra való, hogy kényelmesen üljenek a földön;
leggyakrabban, ebben a helyzetben láthatók, vagy fekve, vagy gyakran
hátsó lábukon állva. A fákra oly gyorsan másztak, mint a mókus; első és
hátsó lábukon hosszu, hegyes és horgas karmok szolgálnak e célre.
Gyakran ugrottak a levegőbe s feltünő ügyességgel kergetőztek. A
nőstények valamivel kisebbek párjaiknál, fejükről hosszu hajzat fityeg,
arcuk csupasz, valamint egész testük is, kivéve a nemi tájakat.
Mellbimbójuk két mellső lábuk között csüng le, s gyakran csaknem a
földet éri, ha járnak. A hajuk szine különböző: barna, vörös, fekete és
sárga. Mindent összevéve, soha életemben nem láttam ilyen visszataszitó
állatot, mely első pillanatra természetes ellenszenvet keltett bennem,
elannyira, hogy undorral s megvetéssel felálltam, megelégedvén e
látványt s folytattam utamat a kitaposott ösvényen, remélve, hogy
valamely indus házához vezet. Alig tettem nehány lépést, midőn
szemtől-szembe kerültem egy előbb leirt teremtéssel: egyenesen nekem
jött. Megpillantva engemet, a rut szörnyeteg bosszus fintorokat vágott,
megállt s hülyén bámult rám, mintha sose látott volna még ilyent,
felemelte egyik mellső patáját, nem tudom kiváncsiságból vagy
rosszakaratból-e, de nem vártam meg, mig hozzám ér, felkaptam
vadászkésemet s lapos fejével rávágtam körmére. Éllel nem mertem
támadni, attól tartva, hogy a benszülöttek felbőszülnek ellenem, ha
megtudják, hogy megöltem, vagy megnyomoritottam holmi háziállatot. A
bestia visszakapta kezét s oly hangosan bömbölt, hogy a szomszéd földről
mintegy negyven társa odaugrált üvöltve s rut pofákat fintorgatva felém,
de én egy fatörzshöz futottam s megvetve hátamat, a tőrt magam előtt
lóbáltam, hogy távol tartsam a bestiákat. De néhány átkozott fajta
elkapta a fa ágait, felkusztak a fára s onnan fejemre ronditottak. Alig
kerültem ki az adagokat, hozzásimulva a fához s igy aránylag még jól
jártam, csak rettentő büzük fojtogatott.

Nagy bajom közepette egyszerre csak látom, hogy az egész társaság
eliramodik, oly gyorsan, ahogy a lába viszi. Kimerészkedtem a fa alól s
kikémleltem az utra, hogy lássam, mi rémithette meg ennyire a bandát. De
csak egy lovat pillantottam meg, csendesen és nyugodtan sétált, ugy
látszik, ez riasztotta el őket. A ló meghőkölt egy pillanatra, mikor
közelembe került, csakhamar összeszedte magát, s a csudálkozás
kifejezésével szemében, egyenesen arcomba nézett. Kezeimet, lábaimat
vizsgálta, s többször körüljárt. Nem állhattam odébb, mert elzárta az
utamat, bár viselkedésében semmi támadó, vagy erőszakos nem volt, inkább
valami szokatlan szelidség; percekig egymásra meredve álldogáltunk,
végre kinyujtottam a kezem, hogy megveregessem a nyakát, füttyentettem
is, mint a lovászgyerekek, mikor idegen lovakat zaboláznak. De ez a ló
kedveskedésemet némi megvetéssel fogadta, megrázta fejét s homlokát
leszegve, jobb mellső lábát gyengéden felemelte s szeliden, de
határozottan eltolta a kezemet; aztán háromszor, vagy négyszer
nyeritett, de oly sajátos, tagolt ütemekben, hogy csaknem azt kellett
hinnem, a maga nyelvén beszélt valamit.

Mig igy bámultuk egymást, más ló lépdelt oda, szembefordultak s jobb
patájukat felemelve összeütötték, majd több izben nyeritettek, de
annyiféle hangon, hogy csaknem tagolt beszédnek tünt. Pár lépést
hátrahuzódtak, egymás oldalán sétáltak fel s alá, tárgyaló felek módján,
akik valamit latolgatnak. A szemük gyakran lebbent felém, mintegy
aggódva, hogy el ne szökjem. Egészen el voltam képedve, s azt gondoltam,
hogyha ez országban az állatok igy viselkednek, ebben az arányban az
emberek kell, hogy a föld legbölcsebb s fejlettebb népe legyen. Ez a
gondolat megnyugtatott. Elhatároztam, hogy most odébb állok s felkeresek
valami házat, vagy falut, vagy bennszülöttet s itt hagyom a két lovat,
társalogjanak, amig jólesik. De az első ló, egy almás pejkó, látván,
hogy már elosonnék, utánam nyeritett, de olyan határozott és kifejező
hangon, hogy megdöbbenésemben szinte értettem, mit akar. Anélkül, hogy
számot adhattam volna magamnak, mit teszek, megfordultam és odaléptem
hozzá, mintegy további parancsait várva. Elrejtettem félelmemet, bár
most már őszintén aggódni kezdtem, hogy fog ez a kaland végződni; az
olvasó elképzelheti helyzetemet. A két ló mellém lépett s most nagy
komolysággal kezdték vizsgálni arcomat s kezeimet. A szürke pej, jobb
mellső patájával körültapogatta kalapomat, mire levettem azt s ujra
föltettem. Erre mindketten nagyon meglepettnek látszottak: a másik, egy
barna mén, meglibbentette kabátom szárnyát s ezen megint csodálkoztak.
Megsimogatták kezem s láttam, hogy annak szine és lágysága meglepi őket;
az egyik oly erősen szoritotta le kezemet patája és csülke közé, hogy
felkiáltottam, ezután mindketten gyöngéden s vigyázva nyultak hozzám.
Cipőm és harisnyám nagy zavarba hozta őket, többször nyeritettek s
mindenféle gesztusuk volt, önkénytelenül bölcsekre kellett gondolnom,
mikor valamely bonyolult jelenség okait próbálják megfejteni.

Mindent összevéve, ez állatok viselkedése oly észszerü és szabályos, oly
megfontolt és értelmes volt, hogy végre meggyőztem magam, hogy ezek csak
varázslók lehetnek, akik valamely rejtett célból lovakká változtatták
magukat, s most, hogy idegent találnak, szórakozni akarnak vele, – vagy
talán igazán meglepi őket egy idegen és távoli utazó arca, öltözéke.
Megnyugodva ez okoskodásban, a következő szavakkal fordultam feléjük:
„uraim, ha önök vajákosok, amint okom van hinni, bizonyára értik a világ
minden nyelvét, engedje meg tehát méltóságtok, hogy magamat mint egy
szegény, hajótörött angolt bemutassam; rossz sorsom e partokra vetett s
most csak arra kérem önöket, engedjék meg, hogy valamelyiküknek hátára
üljek, mintha igazi ló volna s eljussak egy házig, vagy faluig, ahol
megpihenhetek. Cserébe e kegyért ezt a vadászkést s nehány kösöntyüt
felajánlom önöknek“ s már ki is vettem zsebemből e tárgyakat. A két ló
csendesen állt, mig beszéltem, ugy látszik, nagy figyelemmel hallgatták
végig s mikor befejeztem, többször nyeritettek egymás felé, mintegy
komoly társalgásba merülve. Hanem észrevettem, hogy nyelvük nagyon jól
fejezi ki az indulatokat, s szavaik, kis fáradsággal, még könnyebben
beszedhetők, mint a kinai szavak.

Gyakran megkülönböztettem ezt a szót _yehu_, ezt többször ismételte
mindegyik. Bár nem tudhattam, mit jelent e szó, mégis, mig a két ló
hevesen beszélgetett, megkisértettem, hogy kiejtsem ezt a szót s hogy
egy pillanatra elhallgattak, hangosan és bátran mondtam: _yehu_, minden
tehetségemmel utánozva a lónyeritést. Ezen nagyon meglepődtek s a szürke
kétszer ismételte ezt a szót, mintha a helyes kiejtést tanitaná nekem.
Mire én is többször ismételtem a szót, egyre jobban, bár tökéletesen nem
utánozhattam. Most egy másik szóval próbálta meg, amit már nehezebben
tudtam kiejteni, a mi betüinkkel leirva talán igy hangzanék: _Hauhnhnm_.
Ez már nem sikerült ugy, mint az előbbi szó, két vagy három kisérlet
után mégis kiejtettem s mindketten csodálkoztak tehetségemen.

Miután még nehány szót váltottak, a két barát bucsut vett egymástól,
megveregetve egymás patáját: a szürke pej jelt adott nekem, hogy csak
menjek szépen előre, jobbnak láttam engedelmeskedni. Hogy nem mentem
elég gyorsan, igy kiabált: _huun, huun_; megértettem, mit akar, s
jelekkel értésére adtam, hogy fáradt vagyok s nem tudok gyorsabban
menni, mire nyugodtan megállt s várt, hogy kipihenjem magam.


MÁSODIK FEJEZET.

(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. – Hogy fogadják szerzőt. – A
Hauhnhnmok tápláléka. – Szerző busul, hogy nem kap hust. – Végre
megnyugszik. – Mit eszik szerző ebben az országban?

Három mérföldet mentünk, s egy hosszu épülethez jutottunk el, mely a
földbe vert s keresztbe rakott cölöpökből készült: az eresz alacsony,
szalmával boritott. Kicsit megnyugodtam, s mindenféle csecsebecsét
szedtem elő, amilyenekkel utasok nyerik meg indusok és más félvadak
jóindulatát. De a ló jelt adott, hogy csak menjek be előtte. Nagy
szobába léptem, amelynek egyenletes, lebakolt agyagpadlója volt s a
falak hosszában vedrek és vályuk huzódtak. A szobában két kancát és két
poroszkát láttam, nem ettek, hanem legnagyobb meglepetésemre ültek a
hátsó combjukon. Még jobban csodálkoztam, látván, hogy sürögnek-forognak
a szobában s tesznek-vesznek. Ez megerősitette első gyanumat, hogy
végtelenül fejlett és értelmes nemzet lehet az, melynek oktalan állatai
ennyire civilizálódtak. Csakhamar belépett a szürke, tekintélyt eláruló
hangon többször nyeritett s a többi válaszolt.

Ebben a házban még három szoba volt, egymással szembe vágott ajtókkal; a
második szobán keresztül haladtunk a harmadik felé. Most a szürke előre
lépett s intett, hogy várjak. Vártam a második szobában s előkészitettem
ajándékaimat, melyekkel a ház urát és urnőjét lekenyerezem: két kést,
két kösöntyüt, hamis gyöngyökkel, egy kis tükröt és egy nyakláncot. A ló
kétszer, háromszor nyeritett, s én vártam, hogy valami emberi hangot
hallok most már, de csak nyerités volt a válasz, igaz, hogy valamivel
élesebb. Azt kezdtem hinni, hogy valami igen nagy ur házába kerültem, ha
ennyi ceremónia kell hozzá, hogy bebocsáttatást nyerjek. Csak azt nem
értettem, hogy veheti magát körül ilyen nagy ur csupa lovakkal. Végre
aggódni kezdtem, hogy szenvedéseim s balsorsom talán megzavarták
eszemet, nyugtalanul felálltam s körülnéztem a szobában, mely
választékosabban volt berendezve, mint az első. Megdörgöltem szemem, de
minden ugy maradt. Megcsiptem karom, hogy felébredjek, remélve, hogy
csak álmodom. Végre nem maradt más hátra, megnyugtattam magam, hogy
mindez csak varázslat és bűvészet lehet. Nem volt időm folytatni
elmélkedéseim, mert már jött is a szürke ló, s jelt adott, követném őt a
harmadik szobába. Ott egy szép paripát találtam, két csikóval, kik hátsó
lábukon ültek, művészien font s tökéletesen tiszta szalmaszőnyegeken.

Hogy beléptem, a paripa felállt fekhelyéről, közel lépett hozzám s
miután gyengéden vizsgálta arcom és kezeimet, igen megvetően mért végig
s a másik lóhoz fordulva többször hallottam a _yehu_ szót: melynek
értelmét akkor még nem fogtam föl, bár ez volt az első szó, amit
kiejtettem. Csakhamar, örök szégyenemre és bánatomra, megtudtam, mit
jelent e szó. A szürke pej bólintott és ismételve a _huun-huun_
szavakat, jelt adott, hogy jőjjek vele. Nagyobb udvarba jutottunk,
melynek közepén, nem messze a háztól, másik épület állott. Beléptünk s
hármat vagy négyet láttam amaz utálatos teremtések közül, amelyekkel
partraszállásom után találkoztam. Gyökereket és hust ettek; később
megtudtam, hogy szamarak és kutyák, vagy betegségben elhullott tehenek
husát. Mindháromnak zsineg volt a nyakán, melynek végét egy-egy cölöphöz
kötötték: az ételt két első lábukkal fogták meg s fogukkal marcangolták
szét.

A főló parancsot adott egy vörös poroszkának, ugylátszik szolgája volt,
hogy oldozza fel az egyiket s hozza közelébb. A bestiát szorosan
odaállitották mellém és arcunkat és alakunkat az ur és szolgája
tüzetesen összehasonlitotta: ujból többször hallottam ismételni a _yehu_
szót. De mekkora volt borzadásom és meglepetésem, mikor észrevettem,
hogy az az utálatos állat egészen emberi formáju, arca lapos és széles
ugyan, orra benyomott, ajka széles és szája nagy, de ilyesmit vad
népeken is tapasztalhat az ember, melyeknél a vonásokat már
gyermekkorban eltorzitja a föld porában való hentergés, vagy az, hogy az
anyák hátukon hordják kicsinyeiket s ezeknek arca vállukhoz dörgölődik.
A _yehu_ mellső lába alig különbözött az én kezemtől, csak a körmök
hosszabbak, a tenyér durvább s barnább s a kézfej szőrösebb. Lábunk is
éppen ugy hasonlitott, amit csak én tudhattam, mert a lovak harisnyát s
cipőt láttak rajtam. Egész testünk, eltekintve, a már leirt szőrzetektől
s szinektől, ilyen megdöbbentő hasonlatosságot mutatott.

A lovak azonban nagy zavarban voltak, látván, hogy testem nagy része
különbözik a _yehuk_ testétől; azt persze nem tudták, hogy e
különbségeket csak a ruháimnak köszönhetem. A vörös poroszka egy
gyökeret nyujtott át nekem, amit patája és csülke közé szoritott, mint
azt megfelelő helyen kimagyarázom majd. Elvettem a gyökeret,
megszagoltam és udvariasan visszaadtam. Erre egy darab szamárhust vett
ki az egyik _yehu_ vályujából, de ez oly büzös volt, hogy undorodva
elfordultam; egy yehunak vetette oda, mely aztán mohón felfalta. Ekkor a
ló egy köteg szénát nyujtott felém, majd egy vödör zabot, de én fejemet
ráztam, jelezve, hogy ezt nem tudom megenni. Már ekkor megijedtem, mi
lesz velem, hisz itt éhen halhatok, ha magamhoz hasonló lénynyel nem
találkozom, mert ami e piszkos _yehukat_ illeti, be kell vallanom, soha
nem láttam még minden tekintetben ennyire undoritó lényeket; bár abban
az időben kevés ember élt Európában, aki az emberiséget oly mértékben
szerette volna, mint magam. A gazdaló észrevette viselkedésemen,
mennyire undorodom ez állatoktól s visszakergette őket az istálló
homályába. Ekkor első patáját szájához emelte, oly mozdulattal, mely
egészen természetesnek látszott. Ugy látszik, azt akarta megtudni, mit
szeretnék enni, de nem adhattam érthető választ s ha megértett volna is,
nem tudtam elképzelni, honnan szerzünk megfelelő táplálékot. Mig igy
erőlködtem, az ajtó előtt egy tehén haladt el. Rámutattam s jeleztem,
hogy odamegyek s megfejem. Ezt már megértette gazdám. Visszavezetett a
házba s egy kancaszolgálót rendelt mellém, mely másik szobába vitt, hol
fa- és agyagedényekben friss tej állt a polcokon. Kaptam egy köcsöggel.
Jót huztam belőle s nagyot épültem rajta.

Délfelé holmi jármüfélét láttam a ház felé közeledni, amit négy _yehu_
huzott, mint valami szánt. A kocsiban öreg paripa ült, aki tekintélyes
személynek látszott. Hátsó lábaival lépett a földre, mellső lábát ugy
látszik megsértette. A mi lovunk nagy barátsággal fogadta, együtt
ebédeltek a ház legszebb szobájában, tejbefőtt zabot, amit az öreg
paripa forrón evett, a többi ki hagyta hülni. A sajtárokat körben
állitották föl, körben ültek a lovak is szalmakötegeken, hátsó combjukra
nehezedve. Középen széles jászol állt, részekre osztva, ugy, hogy
mindegyik mén és kanca a maga szénáját ette, nagyon tisztán és rendesen.
A fiatal csikók igen szerényen viselkedtek, különösen a mi gazdánk
csikai, melyek igen szelidek és udvariasak voltak a vendégekhez. A
szürke odaállitott maga mellé és láttam, hogy ő és barátai rólam
beszélnek; a vendégek gyakran pillantottak rám és gyakran ismételték a
_yehu_ szót.

Véletlenül felhuztam volt keztyümet, amit szürke gazdám észrevett, meg
volt lepetve s csudálkozva kérdezni látszott, mit csináltam mellső
lábammal; patájával kétszer vagy háromszor érintette kezemet, mintha azt
akarná mondani, hogy ugy akarja látni, mint előbb. Azonnal
engedelmeskedtem, lehuztam keztyümet és zsebrevágtam.

Ezen megint sokat vitáztak s láttam, hogy a társaságban jó benyomást
keltett modorom. Többször ismételnem kellett nehány szót, amit
megtanultam s mig ebédnél ültünk, a gazda elmondta a zab, tej, tüz, viz
s más fogalmak nevét. Mindent szépen utána mondtam, mert mint emlitettem
már, ifju korom óta igen könnyen tanulok nyelveket.

Ebéd után a gazda félrehivott, szavakkal és jelekkel értésemre adta,
hogy mennyire sajnálja, hogy nincs mit ennem. A zabot az ő nevükön
_hlunnak_ nevezik. Többször ismételtem ezt a szót, mert utóbb eszembe
jutott, hogy talán valami kenyérfélét csinálhatnék belőle, ami
tejbemártva elég volna ahhoz, hogy éhen ne vesszek; – azután majd csak
eljutok valahová, magamfajtáju népek közé. A gazda azonnal
megparancsolta egy fehér kanca-szolgálónak, hogy nagy fatálon hozzon
nekem zabot. Ezt megpörköltem a tüzön s aztán ugy, ahogy ledörgöltem a
polyvát s kiszedtem a magokat, az egészet megőröltem két kő között,
vizzel meggyurtam, tüzön megsütöttem s melegen ettem, tejjel. Eleinte
bizony nagyon izetlen lakoma volt, bár tudom, hogy Európa sok részében
eszik a zab-kenyeret. Később aztán hozzászoktam; életem folyamán gyakran
kényszerültem kemény nélkülözésre s nem az első esetem volt ez, mely
meggyőzött róla, hogy a természet mily könnyen kielégithető. Itt csak
azt jegyzem még meg, hogy egyetlen félóráig sem voltam beteg, mig e
szigeten éltem. Később fogtam néha egy-egy házinyulat, vagy a _yehuk_
hajából készült hurokkal madarat is; néha meg jóizü növényeket szedtem s
főzeléket csináltam a kenyérhez. Máskor vajat köpültem s megittam a
savót. Eleinte nagyon nélkülöztem a sót, de a szokás kibékitett ennek
hiányával is. Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényüzésből s
inyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy
szomjuságot keltsen, kivéve, ha hust raktak el bele, hogy meg ne
romoljék. Nincs is állat, mely a sót ugy enné, mint az ember. Ami engem
illet, elhagyva ezt az országot, csak nagynehezen szoktam hozzá megint,
hogy bármely ételben a só izét elviseljem.

Legyen ennyi elég abból, amit étkezésemről mondhatok. Más irók megtöltik
könyveiket effélével, mintha az olvasót érdekelné, hogy mi utazók jól
étkezünk-e vagy rosszul. Ennyit mégis fel kellett emliteni, máskülönben
lehetetlennek tartaná a világ, hogy három évet éltem ilyen országban és
ilyen lakók között.

Hogy lealkonyodott, a gazda elrendelte, adnának nekem fekhelyet. Kaptam
is egyet, tiz méternyire a _yehuk_ istállójától. Lefeküdtem a földre s
ruháimmal betakarva magam, mélyen aludtam. Rövid idő mulva még jobban
hozzászoktam helyzetemhez, amint az olvasó látni fogja, ha életmódomról
majd tüzetesebben beszélek.


HARMADIK FEJEZET.

(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. – Hauhnhnm gazdája támogatja a
tanulásban. – Az ország nyelve. – Számos magasállásu Hauhnhnm
kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. – Szerző röviden elbeszéli utjait
gazdájának.)

Legfőbb igyekezetem odairányult, hogy már most megtanuljam az ország
nyelvét, amiben gazdám (ezentul csak igy nevezem) s a ház mindegyik
szolgája támogatott. Mindnyájan valóságos csodának tekintették, hogy egy
szerintük oktalan állatban az értelem kétségtelen jeleit
tapasztalhatták. Rámutattam a tárgyakra s megkérdeztem nevüket, amit
aztán, ha magamra maradtam, naplómba jegyeztem be. Rossz kiejtésemet
gyakori ismétlésekkel javitgattam. Egy rőt poroszka, egyik alsóbb
cseléd, különösen kezemre járt.

Ez a nép torkon és orron keresztül beszél. Nyelvük legjobban a
németalföldi tájszólásokhoz hasonlit, de kecsesebb és kifejezőbb.
Különben V-ik Károly császár ugyanezt akarta mondani, mikor
kijelentette, „hogy a lovaival mindig hollandusul szokott beszélni.“
Gazdám kiváncsisága és türelmetlensége oly nagy volt, hogy szabad
idejében órákat töltött tanitásommal. Meg volt győződve róla, (mint
később bevallotta) hogy _yehu_ vagyok. De tanulékonyságom és szelidségem
meglepte őt, mert mind e tulajdonok ellentétben állnak a _yehuk_
természetével. A ruháim nagy zavarba hozták, gyakran tépelődött magában,
vajjon nem testemhez tartoznak-e: mert sohasem vetettem le, mielőtt a
család nyugovóra tért s reggel már korán felöltöztem. Gazdám nagyon
vágyott már tudni „honnan jövök, hol szedtem fel az értelem mindama
látszatát, amit elárultam eddig, hogy történetemet saját szájamból
hallhassa“, remélte, hogy ez hamar bekövetkezik, mert igen gyorsan
tanultam. Hogy mindent jól megjegyezzek, a szavakat latin betükkel irtam
le forditással együtt. Mindez gazdám jelenlétében történt s csak
nagynehezen tudtam megmagyarázni néki, hogy mit mivelek. E
benszülötteknek ugyanis fogalmuk sincs könyvekről és irodalomról.

Tiz hét alatt már megértettem a legtöbb kérdést s három hónap mulva
türhető válaszokat adtam. Gazdám szerette volna tudni, „hogy honnan
jövök s ki tanitott meg utánozni az értelmes lényeket, mert a _yehukat_
(melyekéhez fejem, kezem, arcom s minden, mi látható rajtam, tökéletesen
hasonlit) eltekintve valami alattomos ravaszságtól s minden rosszra való
hajlamtól, ugy ismerik, mint a leggyengébb felfogásu háziállatokat.“ Azt
feleltem, „hogy tengeren át jöttem, távol vidékről, sok hozzám hasonló
lénynyel, egy nagy, kivájt edényben, amit a fák törzséből csináltunk, de
társaim kitettek a partra s magamra hagytak“. Csak nagynehezen és sok
taglejtés segélyével tudtam ezt megértetni vele. Azt felelte, „hogy
bizonyára tévedek, vagy amit mondok, az nincsen“, igy fejezte ki magát,
mert nyelvöknek nincs szava a hazugság, vagy csalás kifejezésére.
„Lehetetlen az, hogy a tengeren tul még ország legyen, vagy hogy állatok
faedényt készithessenek s ezt a tengeren kormányozhassák. Abban
bizonyos, hogy élő _Hauhnhnm_ nem tudna ilyet szerkeszteni s nem bizná
_yehukra_, hogy kormányozzák.“

A _Hauhnhnm_ szó az ő nyelvükön lovat jelent, nyelvtörténetileg: _a
természet tökélyét_. Azt mondtam gazdámnak, „hogy még nem tudom jól
kifejezni magam, de rövid időn belül csodákat beszélek majd néki“.
Gazdám a saját feleségét, csikaját és cselédeit is intette, hogy minden
alkalmat használjanak fel, amikor tanithatnak: ő maga naponta két-három
órát oktatott. Több magasállásu ló és kanca a szomszédságból
meglátogatott bennünket arra a hirre, „hogy egy csodálatos _yehut_
találtak, ami ugy beszél, mint egy _Hauhnhnm_ és szavakban és
mozdulatokban az értelem halvány visszfényét árulja el. Mind e vendégek
nagyon szivesen beszélgettek velem, kérdéseket tettek fel, s én ugy
ahogy válaszoltam. Ez a nagy buzgalom odahatott, hogy odaérkezésem után
öt hónappal már mindent értettem, amit beszéltek s egész türhetően
fejeztem ki magam. A _Hauhnhnm_-ök, kik hogy láthassanak s
beszélhessenek velem, meglátogatták gazdámat, alig hitték el, hogy igazi
_yehu_ vagyok, mert a testem, ugymond, másféle szőrzettel van boritva.
Csudálkoztak, hogy rajtam nincs szőrzet, csak fejemen, arcomon és
kezeimen. De titkom csakhamar kiderült, egy oly eseménynyel
kapcsolatban, mely tizennégy nappal ezután történt.

Már emlitettem az olvasónak, hogy esténkint, ha a család lefeküdt, én is
visszavonultam, levetkőztem és ruháimmal takaróztam. Egy reggel az
történt, hogy gazdám értem küldte a vörös poroszkát, az inasát. Még
álmomban talált, ruháim egyik oldalon leestek s ingem mellemre csuszott.
Felébredtem a zajra s észrevettem, hogy az üzenetet némileg zavartan
adja tudtomra. Később gazdámnak ijedtében nagyon zagyva leirásban mondta
el, mit látott. Én hamar megtudtam a felfedezést, mert alighogy gazdám
előtt megjelentem, rögtön megkérdezte, „mit jelentsen az, amit szolgája
beszélt, hogy én nem ugyanaz vagyok mikor alszom, mint aminek nappal
mutatkozom; hogy az inas szerint részben fehér vagyok, részben sárga,
vagy legalább is nem oly fehér és részben barna“.

Eleddig eltitkoltam ruháim jelentőségét, minden módon különbözni akarván
a _yehuk_ átkozott fajtájától, de most beláttam, hogy tovább nem
titkolódzhatom. Különben is megfontoltam, hogy cipőim s ruháim csakhamar
elkopnak majd, máris rossz állapotban voltak s igy egyszercsak szükségem
lesz majd a _yehuk_, vagy más állatok bundájára, amikor tehát ugyis
kipattan a titok. Elmondtam hát gazdámnak, „hogy abban az országban,
ahonnan jövök, a hozzámhasonló lények, testüket bizonyos állatok
mesterségesen kikészitett hajzatával fedik, részint szeméremből, részint
az idő hideg és meleg viszontagságai ellen. A magam részéről, ha
parancsolja, azonnal meggyőzhetem őt, csak azt a kegyet kérem, hogy ne
kelljen feltakarnom bizonyos részeket, miket a természet elrejteni int“.
Azt felelte, hogy egészen furcsa dolgokat beszélek, főleg utolsó
szavaimat nem érti: hogy inthetne minket a természet arra, hogy
elrejtsük, amit a természet adott, ő maga és családja sohasem szégyelte
testét; különben pedig tegyek ugy, ahogy jól esik“. E szavak után
először kigomboltam felsőkabátom és levetettem; majd a mellényemre
került a sor; levetettem cipőmet, harisnyámat és nadrágomat. Leengedtem
ingemet és alját felhuztam, az egészet öv módjára derekam köré
csavartam, hogy meztelenségem elrejtsem.

Gazdám az egész eljárást kiváncsi álmélkodással nézte végig: egyenkint
patájába vette a ruhákat, minden darabot szorgosan megvizsgált,
megforgatott, majd szeliden és óvatosan több helyen hozzám ért, többször
körüljárt; végre kijelentette, hogy nyilvánvalóan _yehu_ vagyok, de
sokban különbözöm fajtámtól. A bőröm lágyabb, simább és fehérebb, sok
helyen csupasz, körmeim alakja és szine is más s főképpen az a hajlamom,
hogy mindig hátsó lábaimon járok. Megelégedett e látványnyal és
sürgetett, hogy öltözzem fel megint, mert már nagyon dideregtem.

Többször megmondtam gazdámnak, mennyire elkeserit, hogy _yehu_-nak
nevez, mert ezt az állatot annyira utálom és megvetem. Kértem, tiltsa
meg családjában és barátai közt, akik meglátogatják, hogy ezt a szót rám
alkalmazzák. Másrészt azt is szerettem volna, „ha testem hamis
takarójának titkát nem árulná el senkinek, legalább addig, mig ebben a
ruhában tart; – ami inasát, a vörös poroszkát illeti, annak
tisztességérzete hallgatást parancsol“.

Gazdám mindebbe jószivvel beleegyezett s igy senki sem tudta meg
titkomat, mig csak ruhám szakadozni nem kezdett, amit mindenféle
szövettel pótolni kellett. Közben gazdám azt kivánta, „hogy minden
szorgalommal azon legyek már most, hogy nyelvüket megtanuljam; a maga
részéről jobban érdekli őt értelmességem és beszélő tehetségem, mint
egész alakom és testem, akár be van boritva, akár nincs“. Hozzátette
még, „hogy némi türelmetlenséggel várja már azokat a csodákat, amikről
igértem, hogy beszélek majd“.

Ettől kezdve megkettőzte fáradozását és oktatásait: társaságba vitt s
mindenkit kért, hogy előzékenyen bánjon velem, „mert“ ugymond, „ez jó
kedvre hangol engem s annál mulatságosabb leszek“.

Naponkint, tanitásközben sok rám vonatkozó kérdést intézett hozzám.
Minden tehetségemmel válaszoltam s igy csakhamar általános, bár
tökéletlen fogalmakat alkothatott személyemről. Az olvasót untatnám, ha
elbeszélném, hogy vált szabályossá társalgásunk, lépésről-lépésre; az
első összefüggő beszámolás, amit magamról adtam, igy hangzott.

„Távol országból jövök, mint ahogy megkisértettem már elmondani, ötven
fajombeli lénynyel, nagy faedényben uszkáltunk a tengeren, mely
szélesebb volt, mint Nagyságod háza.“ Minden rendelkezésemre álló szóval
leirtam neki a hajót s kifeszitett zsebkendőmet használva fel,
megmagyaráztam, hogy viszi előre a szél. Elmondtam, hogy tört ki
közöttünk viszály, hogy tettek ki a kopár sziklapartra, hogy járkáltam,
nem tudván, hol vagyok, mig ő oda nem érkezett, hogy kiszabaditson az
utálatos _yehuk_ karmaiból. Gazdám megkérdezte, „hogy ki csinálja azt a
hajót s hogy lehet az, hogy az én országom _Hauhnhnm_-jei közönséges
_yehukra_ bizzák a hajó vezetését.“ Azt feleltem, „hogy nem folytathatom
elbeszélésemet, mig becsületszavát nem adja, hogy nem sértődik meg, ha
már most elmondom neki azt a csodát, amit annyiszor igértem“. Igérte,
hogy nem haragszik meg s elmondtam, hogy a hajót hozzám hasonló
teremtmények épitették, hogy az én hazámban épp ugy, mint mindenütt,
ahol eddig jártam, ilyenek az uralkodó értelmes állatok; hogy mikor ebbe
az országba jutottam, én épp ugy meg voltam lepetve, látván, hogy a
_Hauhnhnmek_ értelmes lények módjára viselkednek, mint ahogy ő, vagy
barátai csodálkoztak, az értelem jelét fedezve fel oly teremtésben, akit
_yehunak_ méltóztattak nevezni – amihez minden részemben hasonlitok, ezt
beismerem, de állati és elfajzott természetével semmi közösséget nem
vállalok“. Továbbá kifejtettem, „hogy ha jó sorsom valaha megengedi,
hogy visszatérhessek hazámba s ott elbeszélem ezt az utamat, mindenki
azt hiszi majd, hogy oly dolgokat beszélek, amik nincsenek, hogy az
ujjamból szoptam az egész történetet és csak ugy kitaláltam s hogy –
igazán igérje meg, nem haragszik s elhiszi, mennyire tisztelem őt,
családját és barátait, – az én honfitársaim aligha mondanák
valószinünek, hogy egy _Hauhnhnm_ legfelsőbb lénye lehessen az állatok
nemzedékének s fölötte álljon a _yehunak_“.


NEGYEDIK FEJEZET.

(A Houhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. – Szerző előadását
hitetlenkedve fogadja gazdája. – Szerző részletesebben beszámol
önmagáról és utjainak eseményeiről.)

Gazdám a nyugtalanság minden külső jelével hallgatott végig; tekintve,
hogy ebben az országban nem szoktak kétkedve venni, vagy nem hinni
valamit, amit egy másik mond, a benszülöttek nem is tudják, hogy
viselkedjenek, ha mégis ily körülmények közé kerülnek. Emlékszem,
gazdámmal való számos beszélgetésben, mikor az emberi fajta természetét
magyaráztam, szóba került a hazugság s a hamis beállitás, de csak
nagynehezen értette meg, miről beszélek, bár különben igen éles itélete
s gyors felfogása volt. Ám, igy érvelt „a beszéd szokása arra való, hogy
megértsük egymást s hogy a tényekről értesülést szerezzünk; már most, ha
valaki oly dolgot állit, ami nincsen, akkor elhibázta a célt s azt éri
el, hogy a másik ember nem érti meg, amit mondott s hamis értesüléseket
szerez, ami rosszabb a tudatlanságnál: mert akkor feketének tudom azt,
ami fehér és rövidnek azt, ami hosszu“. Ennyi fogalmat tudott csak
alkotni magának a hazugságról, amit az emberek oly jól ismernek, annyit
gyakorolnak.

De térjünk tárgyunkra. Midőn azt állitottam, hogy a _yehuk_ kormányozzák
nálunk az állatvilágot, gazdám kijelentette, hogy az neki magas, tul van
felfogásán. Megkérdezte, „vannak-e köztünk _Hauhnhnmek_ és mi a
hivatásuk?“ Feleltem, „hogy van ám, még pedig nagy számban, hogy nyáron
a földeken legelnek, télen szénát meg zabot kapnak házainkban, ahol
_yehu_ szolgák simára kefélik szőrüket, sörényüket megfésülik, fogaikat
kitisztogatják, etetik és ágyat vetnek nekik“. „Ezt már jól értem“,
mondta a gazdám „s mindabból, amit elbeszélt, nyilvánvaló, hogy bármily
értelmes lények ott a _yehuk_, az urak mégis csak a _Hauhnhnmek_; – bár
a mi _yehuink_ volnának rávehetők, hogy nekünk ily szolgálatokat
tegyenek“. Megkértem, „méltóztassék megengedni, hogy ne folytassam, mert
bizonyos vagyok benne, hogy a továbbiakkal már nem lesz igy
megelégedve“. De gazdám ragaszkodott hozzá, hogy mindent megtudjon, jót
és rosszat egyaránt. Meghajoltam s kijelentettem, hogy engedelmeskedni
fogok. Bevallottam, „hogy nálunk a _Hauhnhnmek_, akiket lovaknak
nevezünk, igen szelid és szép állatok, hogy gyorsaságban és erőben
kiválnak s ha előkelő emberek tulajdonát képezik, csak utközben
szolgálnak, vagy versenyt futnak, vagy hintót huznak; hogy nagy gonddal
s igen jól bánnak velük, mig meg nem betegednek, vagy a lábuk ki nem
sebesedik: akkor azonban eladják s mindenféle durva munkában addig
nyaggatják őket, mig fel nem fordulnak; – akkor lenyuzzák a bőrüket és
azt eladják testüket a kutyák és ragadozó madarak falják fel. De a
közönséges fajtáju lovak sorsa nem ily szerencsés. Ezeket földmüvesek,
iparosok és más alacsonysorsu népek használják fel, nagy munkával
tulhalmozzák s rosszul bánnak velük“.

Leirtam, ahogy tudtam, hogy miként lovagolunk mi, leirtam, a kengyel, a
nyereg, a zabola, az ostor alakját és nagyságát, leirtam a kerekeket s a
kocsit. Elmondtam, „hogy bizonyos kemény anyagból, az ugynevezett vasból
félköralaku lemezeket csinálunk s ráerősitjük az ő lábaikra, nehogy
patáik a köves uton eltöredezzenek“. Gazdám a felháborodás nehány
indulatszava után azon csodálkozott, „hogy merészelünk mi felülni egy
_Hauhnhnm_ hátára, hiszen az ő házának leggyengébb szolgája lerázná a
hátáról, vagy oldalára feküdve, halálra zuzná a legerősebb _yehut_, ha a
bestia felpattanna rá“. Megmagyaráztam, „hogy a mi lovainkat három, négy
éves koruktól fogva szoktatják mindama szolgálatra, melyekre
felhasználjunk őket; hogy amelyik makacskodik vagy ellenáll, azokat
kocsik elé fogják; hogy többnyire ütjük őket, mig fiatalok; hogy a
himeket, amiket lovaglásra vagy kocsihuzásra szánunk, két éves korukban
kiheréljük, amitől szelidek s kezesek lesznek; hogy valóban, a mi
lovaink érzik a büntetést és a jutalmat, de mégegyszer alázattal kérem,
gondolja fel kegyesen, hogy a mi lovainknak épp oly kevés esze van, mint
ebben az országban a _yehuknak_“.

Sok körülirással fogalmaztam meg mindent, amit elbeszéltem: a
_Hauhnhnmök_ nyelve nagyon sok szót nem ismer, mert szenvedélyeik és
vágyaik nem oly számosak, mint a mieink, de lehetetlen leirnom gazdám
nemes haragját, mikor megértette, hogy bánunk mi a _Hauhnhnm_ nemmel;
különösen, mikor részletesen leirtam, hogyan heréljük ki a lovakat, hogy
jobban szolgáljanak inkább, mintsem fajukat tenyészszék. Azt mondta, „ha
lehetséges oly ország, ahol a _yehuk_ uralkodnak, ez igazán csak
értelemmel történhetik, mert az értelem idővel mindig elnyomja a nyers
erőt. De ha külső alakunkra s különösen az enyémre gondol, azt kell
hinnie, hogy hasonló nagyságu és termetü lény a legkevésbé való arra,
hogy az értelmet képviselje az állatok között“. S még tudni kivánta,
„vajjon azok, kik közt élek, hozzám hasonlitanak-e inkább, vagy a
_yehukhoz_?“ Biztositottam, „hogy inkább hozzám; de vannak köztük ifjak
és nők, kiknek bőre lágyabb és simább, mint az enyém s oly fehér, mint a
tej“. Azt felelte, „hogy valóban, nagyon különbözöm a többi _yehutól_,
tisztább vagyok és nem oly formátlan, de ha jól meggondolja,
tulajdonképpen hátrányomra különbözöm: hogy körmeim használhatatlanok s
hogy mellső lábaim tulajdonképpen nem is lábak, mert még sohasem látta,
hogy azon járnék, hiszen el sem viselnék a kemény földet s hogy az a
boriték, amibe csavartam, nem oly erős s nem oly vastag, mint a másik,
amit lábamon hordok; hogy hiszen nem is tudok biztosan járni, mert ha az
egyik hátsó lábam megcsuszik, feltétlenül orra bukom“. Aztán kezdte
kifogásolni testem más részeit. Arcom csupaszságát, kiugró orromat,
szemeimet, melyek előre néznek s igy oldalt akkor láthatok csak, ha a
fejemet forgatom; – hogy csak ugy tudok enni, ha egyik mellső lábamat
szájamhoz emelem. Azt se tudja, mire való az a sok beosztás, meg bevágás
hátsó lábaimon, hiszen lágyak ahhoz, hogy a kövek keménységét és élét
elviselje, ha más állatok bőrét rá nem huzom; hogy egész testemet
folyton védeni kell hideg és meleg ellen s védőruhámat naponta nagy
fáradsággal fel kell huznom és levetnem megint; s hogy végre megfigyelte
azt, hogy az ő országukban minden állat elkerüli a _yehukat_, a
gyöngébbek megfutnak, az erősebbek elüzik maguktól. Elannyira, hogyha
felteszi is rólunk az értelem adományát, nem érti, hogy gyógyitottuk ki
azt a természetes ellenszenvet, amit minden élő teremtés érez
irányunkban s hogy szelidültek meg s szolgálnak nekünk e teremtmények.
No de nem vitatkozik ezen tovább, mert inkább a saját történetemet
szeretné tudni, hogy honnan jövök, életem különböző eseményeit s
kalandjaimat“.

Kijelentettem, „hogy minden ponton szeretném kielégiteni kiváncsiságát,
de félek, hogy sok dologban nem találom majd meg a helyes kifejezést,
mert vannak fogalomkörök, melyekről őnagyságának halvány sejtelme sincs
s vannak tárgyak, melyeket ebben az országban semmihez sem
hasonlithatok. Mégis megteszem a magamét s majd hasonlatokban fejezem ki
magam, csak arra kérem alázattal, segitsen, ha nem találok szavakat“.
Gazdám ezt kegyesen megigérte.

Elmondtam, „hogy tisztességes szülőktől származom s egy szigeten
születtem, melyet Angliának hivnak. Oly távol innen, hogy legerősebb
szolgája egy év alatt tenné meg azt az utat. Seborvosnak neveltek s
hivatásom abban állott, hogy sebeket és töréseket gyógyitsak, amiket a
véletlen vagy erőszak okozott; hogy országunkat egy nőnemü ember
kormányozza, akit királynőnek nevezünk. Elhagytam hazámat, hogy vagyont
szerezzek, amiből visszatértem után magam és családom megél. Utolsó utam
folyamán parancsnoka voltam egy hajónak s ötven _yehunak_, melyek közül
sok elpusztult a tengeren. Különböző népek fiaiból egészitettem ki a
legénységet. Hajóm kétszer volt abban a veszélyben, hogy mindenestül
együtt elsülyed, először egy orkán, másodszor zátony miatt“. Gazdám itt
közbeszólt és megkérdezett, „hogy vehettem rá idegeneket, más országok
fiait, hogy velem merészkedjenek, mindeme veszélyek és véletlenek után?“
Mondtam, „hogy ezek kétségbeesett fickók voltak, kik szülőföldjükről
szegénység vagy valamely büntett miatt futni kényszerültek. Egyiket a
törvény folyása tette tönkre; a másik elitta, eljátszotta,
elbordélyozta, amije volt; a harmadik megszökött valahonnan; voltak
köztük gyikosok, tolvajok, mérgezők, hamispénzverők, kicsapongók, akiket
fajtalanság vagy más gonosztettek miatt itéltek el; voltak, akik
otthagyták zászlajukat, vagy elárulták az ellenségnek; legnagyobb
részben szökött fegyencek, kik nem mertek visszatérni hazájukba, hogy
felakaszszák őket, vagy tömlöc fenekén éhen pusztuljanak: igy hát
kellett, hogy más vidéken próbáljanak szerencsét“. Előadásom folyamán
gazdámnak tetszett többször félbeszakitani. Sok körülirással éltem, hogy
elmagyarázzam mindama büntettek természetét, melyek következtében
matrózaim megszöktek hazájukból. Több napig tartott, mig mindent
megértett. Képtelen volt felfogni, mire való s mit használ a bünök
elkövetése. Hogy ezt megértessem vele, igyekeztem megfogalmazni előtte a
gazdagság és hatalom utáni vágy természetét, a bujaság, mértéktelenség,
rosszakarat és irigység borzasztó hatását. Mindezt meghatároztam s
esetekkel és feltevésekkel is ábrázoltam. Minden kép után megbotránkozva
s álmélkodva meresztette szemeit, mint valaki, akinek képzeletét sohase
látott és hallott lehetőség döbbenti meg. Hatalom, uralkodás, háboru,
törvény, büntetés; mindezekre nincs szó az ő nyelvükben. Majdnem
áthághatatlan nehézségek árán tudtam csak elérni, hogy felfogja e szavak
értelmét. Kiváló felfogása a társalgás folyamán nagy segitségemre volt:
Végre odáig jutottunk, hogy nagyjában képet alkothatott magának az
emberi természetről s mindarról, amire ez képes. Még csak azt kivánta,
hogy adjam pontos képét annak a földnek, amit Európának neveztem, de
különösen a saját hazámról beszéljek.


ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. – Mi az oka az
európai háboruknak. – Szerző kezdi elmagyarázni az angol
államszervezetet.)

Kérem az olvasót, ne feledkezzék meg arról, hogy gazdámmal való
társalgásainknak az alábbiakban következő kivonata rövidesen
összefoglalja azokat a leglényegesebb pontokat, amelyek két évi
beszélgetéseink folyamán szóbakerülhettek. Abban a fokban, amint a
_Hauhnhnm_ nyelvben egyre jobban fejeztem ki magam, gazdám több s egyre
több részletre volt kiváncsi. Vázoltam előtte, amennyire módomban
állott, Európa mai állapotát. Beszéltem iparról és kereskedelemről,
müvészetekről és tudományról; folyton meg-megujuló kérdései és válaszaim
a részletek kimerithetetlen anyagát szolgáltatták. Itt csak a saját
hazámra vonatkozó kérdések lényegét vázolom röviden, összevonva annyira,
amennyire lehet, tekintet nélkül a körülményekre és időre, pusztán a
szigoru igazsághoz ragaszkodva. Csak azt sajnálom, hogy néha aligha
sikerül majd gazdám érveit s kijelentéseit hüen visszaadni; részint
emlékező tehetségem hiányos, részint a mi barbár angol nyelvünk nem
tudja kifejezni forditásban az eredeti finomságait. Nagyságos gazdám
kivánságának eleget téve, sorban elbeszéltem az Oraniai Vilmos alatti
forradalmat, a hosszu angol-francia háborut, melyet ez az uralkodó
kezdett s utódai folytattak s folytat a jelenlegi királyné is s mely még
most sem szünt meg. Kivánságára összeszámitottam, „hogy körülbelül egy
millió _yehut_ öltek meg a háboru folyamán, mintegy száz várost
foglaltak el s ötször annyi hajót sülyesztettek viz alá, vagy égettek
fel“.

Azt kérdezte, „mi volt e háboruknak közönséges oka, vagy inditéka?“
Megmondtam, „hogy az okok megszámlálhatatlanok; de nehányat a
legfontosabbak közül felsorolhatok. Ez az ok néha az uralkodók
becsvágya, kik ugy érzik, soha sincs elég országuk és népük, amit
boldoggá tegyenek; – néha meg az államférfiak romlottsága, akik háboruba
keverik urukat, hogy elhallgattassák a rossz közigazgatáson
felháborodott néprétegek zugolódását. Véleménykülönbségek is gyakran
okozták milliók halálát, például ilyenek, hogy hus-e a kenyér, vagy
kenyér-e a hus; vajjon egy bizonyos bogyó váladéka vér-e, vagy bor;
vajjon fütyülni bün-e vagy erény; vajjon mi jobb, megcsókolni a
gerendát, vagy tüzbe dobni; vajjon mi a legszebb szin kabátban:
fekete-fehér-vörös, vagy szürke; rövid legyen-e a kabát vagy hosszu;
szük, vagy bő; tiszta, vagy piszkos és igy tovább. A legvéresebb,
legdühösebb s leghosszabb háboruk ilyen véleménykülönbségeken törnek ki,
főleg oly vélemények különbségén, melyek közönyös dolgokra vonatkoznak.

Két uralkodó között gyakran azon fordul meg a pártoskodás, vajjon
melyiknek van joga ahhoz, hogy országának birtokába helyezzen egy
harmadikat, oly országba, melyre egyiknek sincs igénye; sokszor azért
kezd ki egyik uralkodó a másikkal, hogy az ki ne kezdjen vele; sokszor
azért üt ki háboru, mert az ellenség nagyon erős; sokszor azért, mert
nagyon gyenge; sokszor szomszédaink akarják, ami a miénk, vagy az övék
az, amit mi akarunk; erre aztán verekszünk, mig ők elveszik a mienket,
hogy nekünk adják az övékét. Nagyon méltányos háboru-ok az is,
megtámadni egy országot, melynek népét elpusztitotta az éhség;
tönkretette a dögvész, vagy szétzavarta a belső pártviszály. Méltányos
háboru-ok szövetségesünk ellen az a körülmény, hogy nagyon szeretnénk,
ha egyik város a mienk volna, amibe az is jó, hogy már nem az övé. Az
ugynevezett büntetőhadjáratok azok, melyeket szegény és tudatlan népek
ellen inditanak az uralkodók, kipusztitva felét e népnek, másik felét
rabszolgaszijra füzve, hogy barbár életmódjukon ekként segitsenek.
Nagyon tisztességes és gyakori szokás, ha az egyik uralkodó segédkezet
nyujt a másiknak, hogy egy harmadik ellen védekezzék, akkor a
segély-nyujtó, miután szövetségesét kirántotta a bajból, a kérdéses
területet ő maga foglalja el s megöleti, becsukatja, vagy számüzi a
szövetséges uralkodót, amihez joga van, hiszen ő segitette. Vérrokonság,
vagy házasság is gyakori oka az uralkodók közt történt háborunak. Minél
közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a háborus kedv; szegény népek
éhesek, gazdag népek gőgösek, a gőg és éhség pedig sohasem értik meg
egymást, éppen azért, a katonai hivatás mindenek közt a
legtiszteletreméltóbb. Katona ugyanis olyan _yehu_, aki pénzért annyit
öl meg embertársai közül, akik őt sohse bántottak, amennyit csak tud.

„Van aztán Európában nehány uralkodó, akiket kéregető-királynak lehetne
nevezni; ezek a maguk erejéből nem viselhetnek háborut, tehát
csapataikat gazdagabb nemzetektől kibérlik; ennyit és ennyit fizetnek
naponkint egy emberért; Észak-Európában ez gyakori szokás“.

„Amit a háboruról mondott nekem“ – mondta gazdám – „csodálatos
világossággal mutatja, hogy maguknál pontosan az az ész hiányzik, amiről
olyan büszkén beszélt; még jó, hogy a gyalázat nagyobb, mint a veszély
és hogy a természet nem engedi meg, hogy még nagyobb bajokat
csináljanak. Szájuk ugyanis egy sikban van az arccal s igy nem
haraphatják meg egymást, csak ha a másik beleegyezik. Mellső és hátsó
patáik pedig oly rövidek és gyöngék, hogy a mi _yehuink_ közül egy egy
tucat európai _yehut_ megszalasztana: s éppen azért, ami azoknak számát
illeti, akiket megöltek a csatákban, nem gondolhatok egyebet, minthogy
olyan dolgot állit, ami nincsen“.

Fejemet ráztam s nem állhattam meg, hogy elmosolyodjam. Nem lévén
egészen járatlan a háboru müvészetében, leirtam neki a különböző
ágyukat, láncos golyókat, puskákat, karabélyokat, pisztolyokat,
golyókat, lőporokat, kardokat, szuronyokat, ütközeteket, ostromokat,
rohamokat, hátrálásokat, aknákat, bombákat, tengeri háborukat,
emberestül elsülyesztett hajókat, mindkét részről ezerszámra elhulló
katonákat, halálhörgéseket, levegőbe kalimpáló testrészeket, füstöt,
lármát, kavarodást, lovak dobogását halottak fején, futást, üldözést és
diadalt, hullákkal boritott földeket, hullákat marcangoló kutyákat,
farkasokat és keselyüket, kifosztást, gyujtogatást, rombolást és
pusztitást. S hogy drága hazám fiainak értékét s nagyságát
elképzeltessem vele, biztositottam, „hogy saját szememmel láttam, hogy
vertek agyon százszámra embereket egyetlen ostromban s hogy
sülyesztettek el száz hajót s láttam, hogy potyognak a felhőkből vissza
a felrobbantott testrészek, a nézők nagy mulatságára“.

További részletekbe akartam bocsátkozni, midőn gazdám hallgatást
parancsolt. Azt mondta, „hogy aki a _yehuk_ természetét ismeri, könnyen
elképzelheti, hogy egy ilyen gonosz állat képes mindarra, amit
felsoroltam, ha ereje és ravaszsága egyensulyt tart romlottságával. De
amint előadásom folyamán az egész fajta iránt érzett irtózata egyre
fokozódott, végre annyira megzavarta lelkét s oly csuf érzéseket keltett
benne, melyek eddig idegenek voltak tőle; amint lassankint hozzászokik
az ilyen utálatos szavakhoz, már nem hatnak rá annyira, mert bár megveti
a _yehukat_, de rut természetükért épp oly kevéssé tud haragudni rájuk,
mint ahogy nem haragudhatik egy _gnnayhra_, (ragadozó madár) amiért
kegyetlen, vagy nem haragudhatik egy kőre, amiért megvágta a lábát. Ám
ha azt látja, hogy oly lény, ki magának értelmet tulajdonit, épp ugy
képes e borzalmak elkövetésére: akkor attól tart, e tulajdonok
romlottsága nagyobb s elijesztőbb, mint az állati durvaság. Azért kezdi
hinni, hogy amit értelemnek tartottunk, az inkább csak valami ingerlő
szerve természetünknek, mely arra való, hogy eredeti büneinket fokozza,
mint ahogy egy megzavart vizfelület tükre a nyomorék test képét, nemcsak
nagyobbnak, de még torzabbnak mutatja“.

Hozzátette, „hogy eleget hallott már a háboruról, mostani és korábbi
beszélgetéseink folyamán. De van egy pont, melyben még mindig homályosan
lát. Mondottam volt neki, hogy a legénység között voltak emberek, kiket
a törvény tett tönkre s azért kellett futniok hazájukból. Már egyszer
elmondtam a _törvény_ szónak értelmét, mely arra való, hogy az embert
védje, s ugyanannak vesztét okozhassa. Azért arra kér, beszéljek
bővebben róla, mit értek törvény alatt s hogyan alkalmazzák a törvényt
hazánkban. Ő ugyanis azt hitte eddig, hogy a józan ész elég egy józan és
értelmes lény igazgatására, megmutatván, mit kell tennünk és mit kell
kerülnünk“.

Biztositottam nagyságos gazdámat, „hogy a törvény oly tudomány, melyben
nem vagyok nagyon járatos, annyiban legföljebb, hogy sokszor alkalmaztam
hiába ügyvédeket ellenem elkövetett igazságtalanságok dolgában. Mégis
beszélni fogok erről is, amennyiben módomban áll.

Elmagyaráztam, „hogy van köztünk egy csomó ember, kik korai ifjuságuktól
kezdve tanulják annak müvészetét, hogy e célra sokszorozott és
válogatott szavakkal bebizonyitsák a fehérről, hogy fekete s a
feketéről, hogy fehér, aszerint, amint fizetik őket. Ez emberekkel
szemben a többi valóságos rabszolga, mert ha például az én szomszédom
szemet vet a tehenemre, fizetett ügyvédhez fordul, aki bebizonyitja,
hogy joga van a tehenemhez. Nekem erre másik ügyvédet kell fogadni, aki
az igazamat védi, mert a törvény rendelete szerint az ember nem
beszélhet a maga érdekében. Már most ebben az esetben én, aki a tehén
igazi tulajdonosa vagyok, két nagy hátránynyal kell hogy megküzdjek:
először az én ügyvédem, aki bölcsőjétől fogva ahhoz szokott, hogy a
hamisságot védje, alig tudja feltalálni magát, mikor most az igazságot
kell védenie; ez az ő szemében természetellenes állapot, hol nincsen
elemében s melyben nem érzi jól magát. A második hátrány abban van, hogy
ügyvédemnek nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a birák elutasitsák,
mire a többi ügyvéd ugy tekinti őt, mint aki a törvényvédelem
jelentőségét kisebbiteni akarja. Igy csak két mód kinálkozik, ha meg
akarom tartani a tehenem. Az egyik az, hogy elmegyek felperesem
ügyvédjéhez s dupla fizetéssel megnyerem a magam ügyének, mire elárulja
védencét s kimutatja, hogy az igazság az én oldalamon van. A második mód
az, ha ügyvédem ügyemet oly igaztalannak tünteti föl, amint csak tudja,
ugy forgatva a dolgot, mintha a tehén tényleg ellenfelemé volna; ha ezt
ügyesen csinálja, biztosan felém hajlik a törvény kegye. Tudnivaló, hogy
ezek a birák itélnek tulajdon kérdésekben és bünügyekben egyaránt: a
legügyesebb ügyvédek közül válogatják őket, akik már öregek és lomhák.
Egész életükben annyit küzdöttek az igazság és egyenlőség ellen, hogy
most már végzetes hajlandósággal szeretik a csalást, szédelgést,
kifosztást. Ismertem közöttük olyanokat, akik visszautasitották a
megvesztegetést, ha az igazság részéről történt, semhogy az egész birói
kart megsértsék azzal, hogy hivatalukkal ellenkező módon kelljen
cselekedniök. Az ügyvédeknek alaptételük, hogy amit azelőtt tettek, azt
törvény szerint tenni kell és lehet ujra. Éppen azért gondosan
feljegyzik azokat a határozatokat, melyeket valaha az igazság s az
egészséges emberi belátás ellen hoztak. Az ilyen itéleteket
_precedenseknek_ nevezik; ezeknek nagy tekintélye van s igen gyakran
emlegetik, s a birák gyakran használják fel gyenge lábakon álló
vélemények támogatására.

„Tárgyalásokon az ügyvédek és birák nagyon vigyáznak, nehogy a felvetett
kérdés érdemét érintsék. Inkább kiabálni kezdenek, felhevülnek, ha
valahol a lényeges pontra tapintottak rá véletlenül, hogy a közönség
figyelmét eltereljék. Ellenben hosszan időznek oly pontoknál, melyeknek
a tárgyhoz semmi köze; például a fent emlitett perben sohase az érdekli
őket, vajjon ellenfelemnek jogos igénye van-e az én tehenemre. Ellenben
hosszan vitatják, hogy mit mondott a felperes, vörös-e a tehén, vagy
fekete, milyen hosszu szarva van; a föld, amin legel, kerek-e vagy
négyszögü, hogy hol fejik meg, az istállóban vagy a mezőn, van-e valami
betegsége és igy tovább Most aztán a precedensekhez fordulnak tanácsért,
a pört időről-időre elnapolják, és tiz-tizenkét-tizenhárom év mulva
végre itéletet hoznak.“

„Tudnivaló még az, hogy ez a társaság valami sajátságos műnyelvet, vagy
tájszólást beszél, amiből semmiféle halandó egy szót sem ért; a
törvények mind ezen a nyelven iródnak, ezt a nyelvet ápolják és
fejlesztik nagy szeretettel, mig egészen össze nem zavarták az igazság
és hamisság, a helyes és helytelen lényegét: ugy, hogy harminc évig
tart, mig eldől, vajjon a föld, melyen lakom s mely hat nemzedéken át
őseim birtoka volt, az enyém-e, vagy egy idegen emberé, aki száz
mérföldnyire lakik, valami idegen országban.

„Már olyan személyek ellen, kiket valami államellenes büntettel
vádolnak, az eljárás sokkal gyorsabb. A biró megtudja előbb, hogy a
hatalmi férfiak miképpen vélekednek s azután a jogi formák pontos
tekintetbe vétele mellett kényelmesen felakasztatja, vagy futni engedi“.

Gazdám itt közbevágott és megjegyezte „mily kár, hogy ilyen csodálatos
szellemi tulajdonokkal felruházott személyek, mint amilyenek leirásom
szerint a jogtudósok lehetnek, nem kapnak valami megfelelőbb állást,
melyből a tudományt és bölcsészetet terjesztenék“. Válaszolva,
megmagyaráztam nagyságos gazdámnak, „hogy ezek minden egyébben, ami nem
mesterségükre vonatkozik, egészen tudatlan és ostoba emberek, bárgyu
társalgók, esküdt ellenségei minden tudománynak és müveltségnek s mindig
hajlandók fejetetejére állitani minden gondolatot és szóbakerülő
igazságot, mint ahogy azt már mesterségük közben megszokták“.


HATODIK FEJEZET.

(Az angol állam további leirása. – Milyen egy miniszterelnök.)

Gazdám még mindig nem értette, milyen okok késztetik a birákat arra,
hogy zavart és nyugtalanságot csináljanak s szövetkezzenek az igazság
megfojtására tisztán csak azért, hogy embertársaikkal szemben
méltatlanságot cselekedjenek. Azt se fogta fel, mikor magyaráztam, hogy
ezt ők pénzért teszik. Nagy fáradságomba került leirni neki a pénz
használatát, az anyagokat, melyekből készül és a fémek értékét. „S
hogyha egy _yehu_-nak sok van ebből az értékes anyagból, mindent tehet,
ami eszébe jut: járhat finom ruhákban, lakhatik előkelő házakban, ehetik
drága ételeket és italokat s válogathat a legszebb nők között. Éppen
ezért, miután a pénz egyedül és magában mindezt képviseli, a mi
_yehuink_ ugy vélik, sohase lehet elég belőle, sem költésre, sem
gyüjtésre, aszerint, amint tékozló, vagy zsugori természetü az illető.
Igy élvezheti a gazdag a szegény munkájának gyümölcsét s ugy aránylanak
egymáshoz, mint 1 az 1000-hez. Hogy a mi népünk nagy tömege nyomorban él
s kicsiny pénzért napi robotban sinylődik, hogy néhány gazdag bőségben
élhessen“.

Minderre s még néhány részletre bővebben kitértem, de gazdám mindezt nem
értette, mert abból a feltevésből indult ki, hogy minden állat kiveheti
a részét a föld terméséből s főleg azok, akik a többi fölött uralkodnak.
Azért azt kivánta, magyarázzam meg neki „mit értek drága ételek alatt s
miért van erre szükség?“ Erre felsoroltam egész sereg fogást, ugy, ahogy
eszembe jutottak, az elkészités különböző módja szerint s elmondtam,
hogy a helyes elkészitéshez hány hajónak kell járni különböző
országokban, ételhez s italhoz folyadékokat s füszereket, mártásokat
hozni, s még számtalan más kelléket. Biztositottam őt, „hogy a
földgolyót legalább háromszor kell körüljárni a hajóknak, mig egy
előkelőbb _yehu_ hölgy megreggelizhet“. Erre kijelentette, „hogy bizony
nagyon nyomoruságos egy ország lehet az, mely saját fiait nem birja
ellátni táplálékkal. De legjobban azon csodálkozik, hogy lehet az, hogy
akkora földön, mint amilyennek hazámat lenni állitom, egy csepp viz ne
legyen s igy tengeren tulról kapjuk az italt“. Elmondtam, „hogy Anglia,
az én szeretett hazám, háromszor annyi élelmet termel, mint amennyit
lakói elfogyaszthatnak. Italokat is, amiket bogyókból sajtolnak, vagy
fák gyümölcséből. S minden egyebet, ami az életfenntartáshoz szükséges.
De ahhoz, hogy a férfiak fényüzése és kicsapongása s az asszonyok
hiusága kielégithető legyen, terményeink nagy részét idegen országokba
küldjük s kapunk érte anyagot betegségre, bünre és bolondságra. Innen
van az, hogy egész sereg ember tartja fenn életét koldulásból,
rablásból, lopásból, csalásból, keritésből, hizelgésből, csábitásból,
hamis esküből, szédelgésből, játékból, hazugságból, csuszás-mászásból,
vesztegetésből, irkafirkálásból, időjóslásból, mérgezésből,
leánykereskedésből, szabadgondolkodásból, éneklésből, s más ily
foglalkozásokból“. Mind e szavak fogalmát részletesen és csak nagy
fáradsággal érttettem meg vele.

„Megérttettem vele, hogy a bort nem azért hozzák idegen tartományból,
mintha szükséget szenvednénk vizben, vagy más italokban, hanem azért,
mert ez egy olyan folyadék, ami felvidit bennünket azzal, hogy
elhomályositja eszünket, elüzi szomoru gondolatainkat, vad és hórihorgas
képeket gyujt agyunkban, reményeket támaszt és félelmet számüz, egy
időre felfüggeszt minden okoskodást s tagjaink használatát megzavarja,
mig mély álomba nem merülünk. Igaz, hogy aztán rendesen betegen és
lehangoltan ébredünk s hogy e folyadék élvezete mindenféle betegséget
okoz s életünket kényelmetlenné és röviddé teszi.

„De mindettől eltekintve, a nép zöme abból él, hogy kellékeket és
szükségleteket szállit a gazdagoknak s igy kölcsönösen gondoskodnak
egymásról. Például, amikor otthon ülök és tisztességesen fel vagyok
öltözve, a testemen legalább száz mesterembernek munkáját viselem. Házam
épitését és berendezését kétszerannyi végezte és ötször ennyi készitette
el a feleségem reggeli pongyoláját“. Beszéltem aztán másfajta
emberekről, akik ugy tartják fenn magukat, hogy betegekkel foglalkoznak.
Már előbb emlitettem volt gazdámnak, hogy legénységem nagy része
betegségben halt el. Hanem ezt igazán alig tudta felfogni. „Megérti –
ugymond –, ha egy _Hauhnhnm_ elgyengül néhány nappal halála előtt, vagy
valamely baleset következtében, de hogy a természet, mely mindenben oly
tökéletes, a testünk belsejében fájdalomokozó anyagokat termelne, azt
majdnem lehetetlennek tartja; nagyon szeretné tudni, mi lehet az oka az
ilyesminek.“

Elmagyaráztam, hogy mi ezerféle dolgot eszünk, amik egymással
ellenkezőleg hatnak, hogy olyankor is eszünk, mikor nem vagyunk éhesek s
iszunk a szomjuság ingere nélkül; hogy egész éjszakákat üldögélünk erős
pálinkák mellett, amik meggyujtják belső részeinket és siettetik, vagy
hátráltatják az emésztést. Bujálkodó női _yehuk_ betegségeket szereznek,
amitől megrohad a csontja annak, aki megölelte őket, hogy ez és sok más
betegség apáról fiura száll s hogy sokan születnek közülünk bonyolult
betegségekkel testükben, hogy a végtelenbe nyulna felsorolásom, ha
minden betegséget elmondanék, mert van legalább hatszáz, a test minden
részében, belül és kivül, az egyes tagokon s az egészen. Mind e
betegségek orvoslására néhányan közülünk a beteggyógyitás mesterségében
nevelkednek fel. S tekintve, hogy véletlenül magam is ilyen vagyok,
gazdám iránti hódolatból szivesen feltártam előtte módszerünk egész
titkát.

„Alapelvünk abban összpontosul, hogy minden betegségnek oka a
tulterhelés. Ebből oda következtetünk, hogy a test állandó kiüritése
szükséges akár természetes uton, akár felül, a szájon keresztül. Ez
utóbbit ugy érik el, hogy növényekből, ásványokból, gummiból, olajokból,
gyökerekből, kagylókból, savakból, levekből, gyomból, ürülékből,
kigyókból, békákból, varangyokból, pókokból, halott ember husából és
csontjából, madarakból vagy állatokból és halakból anyagokat vonnak ki,
melyeknek ize és szaga oly undoritó és elviselhetetlen, hogy a gyomor
azonnal és öklendezve kilöki magából, amit hányásnak neveznek. Mérgek
hozzáadásával oly miskulanciákat szerkesztenek a fentemlitett
anyagokból, melyek alul vagy felül bevezetve, a belekre hatnak épp oly
utálatosan és kellemetlenül, mire a belek megernyednek s mindent
kiüritenek: ezt nevezik klistérnek. Miután a természet, mint ahogy az
orvosok állitják, a test felső nyilását szilárd és folyékony táplálékok
bevezetésére, az alsót pedig azok kivezetésére rendelte, tehát az
orvosmüvészet felállitotta azt a lángészre valló alapelvet, hogy a
természetet, ha valami betegség megzavarta, ugy lehet megint eredeti
állapotába visszaráncigálni, hogy a testet éppen ellenkező módon
kezeljük, felcserélve a nyilások szerepeit, amennyiben szilárd és
folyékony anyagokat hátul bevezetünk s a szájon keresztül kivezetünk.

„De mindezen valódi betegségen kivül vannak még képzelt betegségek,
amiket az orvosok képzelt orvosságokkal gyógyitanak. Sokféle van és
sokféle gyógyszer is, mindegyik más névvel, főleg nőnemü _yehuk_
használatára. Legfőbb tehetsége az orvostudománynak azonban a
jövendölés, mely legtöbb esetben beválik. Ha ők megjósolják, hogy a
beteg meghal, amint ezt rosszindulatu betegségek alkalmával többnyire
teszik, akkor meg is hal a beteg. Ha véletlenül gyógyulni kezd a beteg,
egy nagyobb adag orvossággal mégis be tudják bizonyitani, hogy nem
voltak hamis próféták. Ily módon nagy hasznára vannak például
házastársaknak, kik már megunták egymást és sokszor az államnak is,
melynek miniszterét vagy uralkodóját épen kezelik.“

Egynéhány alkalommal már beszéltem gazdámnak az uralkodásról általában
és különösen a mi kitünő államszervezetünkről, mely az egész világ
bámulatát és irigységét felkeltette. De most, hogy igy szóbakerült egy
miniszter, felszólitott, „beszéljem el, mit értenek a _yehuk_ e fogalom
alatt.“

Elmondtam, „hogy az állam miniszternöke oly egyén, ki nem ismer sem
örömöt, sem bánatot, aki nem szeret és nem gyülöl; nem haragszik és nem
érez szánalmat; nincs benne semmi szenvedély vagy vágy, csak éppen a
pénzt, meg a hatalmat, meg a nagy cimeket szereti. Sokféle dologról tud
beszélni, kivéve azokat, amiket magába gondol. Igazat is mond néha, ha
azt reméli, hogy hazugságnak veszik. De másként, amit hazudik,
becsületes őszinteséggel óhajtja, hogy az ember igaznak tartsa. Aki azt
akarja, hogy a miniszterelnök becsülje őt, csak rosszat beszéljen a háta
mögött és tekintse magát elveszettnek az, akiről a miniszterelnök jót
mondott. A legrosszabb jel azonban mégis az, mikor a miniszterelnök
megigér valamit; ha pláne szavával erősiti meg, olyankor az okos ember
felad minden reményt s valami egyébhez fog.

„Három módja van annak, hogy az ember miniszterelnökké legyen. Az első
az, hogy az ember okosan rendelkezzék feleségéről, lányáról, nővéréről;
a másik, elárulni és kiintrikázni az elődöt; a harmadik, vad hévvel
szavalni nyilvános gyülekezetekben az udvar romlottsága ellen. Okos
uralkodó a három jelölt közül az utóbbit választja. Az ilyen buzgó
lelkek rendesen leghübb és legkezesebb szolgái uruk akaratának. Az ilyen
miniszterek, ha végre megkapták kinevezésüket, többnyire megvesztegetik
az országgyülést, s végre valamely esemény, ugynevezett _indemniti_
következtében, megkimélik magukat a következményektől s megrakottan
visszavonulnak a nyilvánosság küzdőteréről. A miniszterelnök palotája
tulajdonképpen egyetem, ahol a minisztercsemeték nevelkednek. Szolgák,
lakájok, kapusok és portások ellesve mesterük szokásait, végre maguk is
miniszterelnökké lesznek, ha a három főtantárgyban, a vakmerőségben,
hazudozásban és vesztegetésben kitünnek.

„A miniszterelnököt többnyire valami elvirult lotyó, vagy kedvenc
lovászfiu kormányozza. Ezek a csatornák, melyeken keresztül a
közigazgatás minden forrása áthalad; ezek végső fogalmazásban a
királyság tulajdonképpeni kormányzói.“

Egy napon gazdám, mikor az ország nemességéről beszéltem, váratlan
bókkal illetett, melyet meg sem érdemeltem. Azt mondta, „hogy nyilván
valami előkelő, nemesi családból származom, mert szinben, tisztességben
s mozdulatokban kiválok az ő országainak minden _yehu_-ja közül, bár ugy
látszik, ez ügyességem és erőm rovására megy, dehát persze, arra is
gondolni kell, hogy egészben másképpen élek, mint ők, s különben is, nem
csak hogy beszélni tudok, de még az értelem halvány lehetősége is
feltehető nálam, legalább is a _yehuk_ között csodaszámba megy ennyi
értelem.“

Megjegyezte, „hogy a _Hauhnhnmek_ között a fehér, a vörös és a szürke
nem oly szép alaku, mint a gesztenyebarna, az almáspej és a fekete.
Előbbiek nem is oly értelmesek s tehetségük is fogyatékosabb. Éppen
ezért szolgák maradnak véges-végig, s természetellenes volna, ha ebből
az állapotból kiemelnők őket.“

Alázatosan megköszöntem nagyságos gazdámnak, hogy ilyen jó véleménynyel
van rólam. Egyuttal azonban közöltem vele, hogy nem vagyok magas
származásu, szüleim egyszerü, tisztes emberek, kik éppen csak hogy
rendes nevelésben részesithettek s hogy a nemességnek közöttünk egészen
más jelentősége van, mint ahogy ő képzeli. A mi fiatal nemeseinket
gyermekkoruktól fogva tétlenségben és fényüzésben nevelik; mihelyt
módjukban van, elfecsérlik erőiket és rut betegségeket szednek föl.
Midőn vagyonukat eltékozolták, valami alacsony sorsu és kellemetlen nőt
vesznek el feleségül a pénze miatt, akit aztán gyülölnek és megvetnek.
Az ilyen házasságból többnyire idétlen, vérbajos és nyomorék gyermekek
származnak, két-három nemzedéken tul nem is él a család, hacsak az anya
nem okosabb és gyermekeinek apját a szomszédség és egészséges cselédség
köreiből nem válogatja, nehogy a család tönkremenjen. Elmondtam, hogy
beteg és gyönge test, petyhüdt arcbőr és soványság a nemesi vér
legbiztosabb jele. Éppen azért az egészséges, erőteljes külső nemes
családokban máris gyanus s ilyenkor a világ felteszi, hogy a valódi apa
holmi kocsis vagy más lehetett. A test tökéletlensége együtt jár a lélek
betegségeivel; nemeseink mind spleenesek, fáradtak, tudatlanok,
szeszélyesek, érzékiek és elbizakodottak.

E kitünő társaság beleegyezése nélkül nem lehet nálunk törvényt alkotni,
megváltoztatni, vagy felfüggeszteni; egyuttal belőlük alakul a
legfelsőbb, felebbezhetetlen biróság.


HETEDIK FEJEZET.

(Szerző határtalan hazaszeretete. – Gazdája megjegyzéseket tesz az angol
államszervezet és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és
megfelelő esetekkel ábrázol. – A gazda észrevételei az emberi
természetről.)

Az olvasó talán csudálkozni fog, hogyan beszélhettem ilyen szabadon
saját nememről, ilyen szabadon s talán ilyen áruló módon; de gondolja
meg, hogy olyan halandókkal társalogtam e tárgyról, akik az emberi
fajtáról már eleve a leggyászosabb véleményt alkották, annak feltünő
hasonlatossága lévén a _yehukkal_. Különben pedig nyiltan bevallom, hogy
a négylábuak erkölcsi felfogását szembeállitva az emberi romlottsággal,
oly mértékben kinyitotta a szemem s értelmemet elannyira kivilágitotta,
hogy kezdtem egészen más szemmel nézni az emberi tetteket és
szenvedélyeket, s saját nemem becsületét kezdtem olyannak látni, amit
nem érdemes megvédelmezni; – de másrészt ugyis lehetetlen volt ez oly
világos és tiszta itéletü személy előtt, mint gazdám, kinek hatása alatt
naponta ezer hibát fedeztem fel magamban, amikről ezelőtt sejtelmem sem
volt s amik az emberi gyengeségek és hibák jókora lajstromában is
ismeretlenek. Példáján okulva, kezdtem mélyen megvetni minden hamisságot
és áloskodást; az igazságot pedig ugy megszerettem, hogy annak érdekében
mindent feláldozni természetesnek tünt.

Egészen őszintén akarok beszélni az olvasóval. Volt egy másik, erősebb
inditóoka annak, hogy ilyen szabadon és nyiltan beszéltem nememről. Egy
évet töltöttem csak ebben az országban, mikor érezni kezdtem, hogy máris
oly mély szeretettel, tisztelettel és hódolattal tekintek a
benszülöttekre, hogy tőlük elválni szinte lehetetlennek látszott. El is
határoztam, hogy hátralevő életemet a csudálatos _Hauhnhnm_-ok között
töltöm el, minden szépség és erény folytonos gyakorlásában és soha nem
térek vissza az emberek közé. De örök ellenségem, a végzet már ugy
határozott, hogy ez a nagy boldogság ne juthasson osztályrészemül. Most
csak az vigasztal, hogy mindabban, amit honfitársaimról beszéltem,
igyekeztem a hibáikat annyira kisebbiteni, amint az ilyen szigoru
vizsgáló előtt csak lehetséges volt s azon voltam, hogy kedvező
fordulatot adjak az egyes fejezeteknek. Tudom, ez gyöngeség, de hát
van-e élőlény, akit részrehajlóvá ne tenne a szülőföld és haza
határtalan szerelme?

Röviden és összefoglalva megirtam néhány beszélgetésünk tartalmát, a
rövidség kedvéért kihagytam azonban sok fontos részletet, amikre ezuttal
kitérek.

Mikor már minden kérdésre válaszoltam és kiváncsiságát, ugy látszik,
minden irányban kielégitettem, jó gazdám egy reggel korán küldött értem
és magától csekély távolságra leültetett. (Oly kegy volt ez, melyben
először részesültem.) Elmondta, „hogy nagyon komolyan megfontolta egész
történetemet és mindazt, amit magamról és hazámról beszéltem, s hogy e
megfontolás után az állatok egy sajátságos fajtájának tekint bennünket,
melyeknek a természet, valami csudálatos véletlen következtében, az
értelem csekély sugarát juttatta, de mi e csekély értelmet arra
használjuk csak, hogy annak segitségével természetes romlottságunkat
növeljük s uj bünöket szerezzünk a régiekhez, természetelleneseket; hogy
csekély képességünktől magunk raboljuk meg magunkat, ellenben eredeti
igényeinket s vágyainkat nagy sikerrel sokszorozzuk s egész életünket
azzal töltjük, hogy mindenféle mesterkedéssel e vágyaknak és igényeknek
eleget tegyünk. Ami engem illet, se oly erős, se oly ügyes nem vagyok,
mint egy közönséges _yehu_; ügyetlenül járok a hátsó lábaimon,
kitaláltam egy olyan viseletet, aminek következtében patáimat semmire se
használhatom s azzal nem is védekezhetem; arcomról eltávolitottam a
szőrzetet, ami nap és eső ellen védelmezett volna. Végre, se gyorsan
futni, se fára mászni nem tudok olyan sebesen, mint _yehu_ testvéreim.“

„Törvényeink és alkotmányunkat, amint nézi, azok nyilván értelmi s ennek
következtében erkölcsi fogyatékosságunk nemleges szülöttei, mert
értelmes lény kormányzásához elég a józan ész, de nekünk nincs jogunk e
cimhez azok után, amiket népemről elmondtam; bár azt is észrevette, hogy
sok részletet részrehajlásból elhallgattam s gyakran állitottam olyant,
ami nincsen.

„Véleményében mindinkább megszilárdult, látva azt, hogy nemcsak testi
vonatkozásban egyezünk meg teljesen a _yehukkal_ (eltekintve ama nem
éppen előnyünkre felhozható különbségektől, hogy patánk rövidebb,
gyengébb, hogy kevésbbé gyorsak, ügyesek, fürgék vagyunk), de azok után,
amiket életünkről, szokásainkról, cselekedeteinkről elmondtam, lelki
alkatunk között is ugyanaz a megegyezés felismerhető. Ebben az országban
is megfigyelték, hogy a _yehu_-k még sokkal jobban gyülölik egymást,
mint egyéb állatok; ennek okát abban látták a benszülöttek, hogy
mindegyik _yehu_ a többi _yehu_ ocsmányságát láthatja csak és a magáét
nem. Éppen ezért kezdi hinni, hogy nem is oktalan dolog részünkről, ha
eltakarjuk testünket s elrejtjük a sok formátlanságot és csunyaságot,
aminek látását alig viselhetjük el. Csakhogy még ebben is téved, ugy
látszik, mert a mi hazánkban ugyanolyan okokra vezethető vissza a
civódás, mint a _yehuk_ között. Mert azt ők is megfigyelték, hogy ha öt
_yehu_ közé annyi abrakot dobnak, amennyi ötvennek elég, ők ahelyett,
hogy békében zabálnának, hát egymás fülének, arcának esnek, mert
mindegyik magának akarná az egészet, éppen azért etetés közben mindig
egy szolgának kell állani közöttük, hogy visszatartsa a
nyugtalankodókat. Ha egy tehén kimul vagy elhull baleset következtében,
mielőtt a _Hauhnhnm_ saját háziállatai számára eltehetné: a környék
minden _yehuja_ ráveti magát és olyankor ugyanaz a csata tör ki köztük,
amilyent leirtam: körmeikkel borzasztó sebeket ejtenek egymáson, bár
megölni ritkán tudják egymást, nem lévén birtokában azoknak a kényelmes
gyilkoló szerkezeteknek, amiket mi feltalálunk. Máskor megint ugyanilyen
háboruskodás tör ki különböző vidékek _yehu_-i között, minden látható ok
nélkül: az egyik vidék _yehu_-i, kedvező alkalommal, mikor a másik
_yehu_-tábor nem készült fel, ráront ellenségére. Ha a támadás nem
sikerült, szépen hazakullognak és ellenség hijján folytatják otthon azt,
amit én polgárháborunak neveztem.

„Vannak mezők ezen a vidéken, ahol bizonyos fényes és szines köveket
lehet találni, amikre a _yehuk_ mohón buknak; ha, ami gyakran megesik, a
kő egyik fele benne van még a földben: képesek naphosszat ott
álldogálni, körömmel, foggal kaparni ki a követ a földből; elvinni aztán
és elrejteni istállóikban. Ilyenkor vadul és félve nézegetnek körül, nem
fedezte-e fel valamelyik társuk, hogy hová dugták a kincset. Jómaga soha
nem tudta felfogni, mire való ez a természetellenes mohóság, vagy mire
kellenek e kövek a _yehu_-nak; most kezdi hinni, hogy a fösvénységnek
ugyanazon ösztöne ez, amilyenről emberi fajunk ismertetésekor is
beszéltem. Egyszer, ugymond, kisérletképpen egy rakás ilyen követ önmaga
kiszedett onnan, ahová egyik _yehu_-ja rejtette. Mikor a piszkos állat
nem találta kincsét, oly hangos üvöltözésbe tört ki, hogy az egész
csorda összeszaladt; akkor azoknak esett, tépte, harapta, karmolta
társait, bőgött és acsarkodott, nem evett, nem aludt és nem dolgozott,
majdnem belepusztult, mig aztán gazdám egyik szolgájával visszadugatta a
köveket ugyanabba a sarokba, ahonnan kivették: a _yehu_ azonnal
visszanyerte jókedvét és meggyógyult, csak megfelelőbb rejtekhelyet
keresett a kincsnek, megint eldugta s azóta igen használható és kezes a
bestia.“

Gazdám továbbá biztositott róla, amit magam is megfigyeltem, hogy az
olyan földeken, ahol ilyen fényes kő terem, leggyakoribb és leghevesebb
az ütközet.

„Ha két _yehu_ – ugymond – ilyen követ fedez fel a mezőn s összevesznek
azon, hogy kié legyen, többnyire egy harmadik terem ott s elkaparintja a
kincset.“ Gazdám itt megjegyezte, hogy, nemde itt is feltünő a
hasonlatosság a mi ugynevezett törvényhozásunkkal és én, a saját
jóhirünk érdekében, meghagytam tévedésében s nem mondtam meg neki, hogy
a mi biráink bizony nem elégszenek meg azzal, hogy a panaszos és vádlott
által vitatott kincset elszedjék, hanem addig folytatják a pert, mig
nemcsak a kincs párolog el, de vádlott és panaszos azt a pár fityinget
is elveszti, amije az igénylett kincsen kivül volt.

Folytatva előadását, gazdám kijelentette, „hogy legvisszataszitóbb
vonása a _yehuk_-nak az a vad mohóság, amivel mindent felfalnak, ami
utjukba esik: növényt, gyökereket, bogyókat, elhullott dögök romlott
husát, vagy mindent együttvéve; s az is megvan bennük, hogy jobban izlik
nekik, amit messzi mezőkről loptak vagy szereztek, mint amit otthon
kapnak, ha mégolyan izletes is. Ha módjukban áll, addig zabálnak, mig
hasuk csaknem felpukkad, – azután megrágnak bizonyos gyökeret, amitől
kiürülnek. Van aztán egy másfajta gyökér is, dus lével, ez azonban már
ritkábban található, amit a _yehu_-k nagy gyönyörüséggel szopogatnak és
mohón keresnek mindenütt: ez a gyökér ugyanazzal a hatással van rájuk,
mint amilyen hatást nálunk a bor élvezete kelt. Ha sokat szopogatták, a
_yehu_-k hol átölelik egymást, hol összevesznek; üvöltöznek,
fintorognak, kóvályognak és tántorognak, megbotlanak végre s hosszában
belefeküsznek valami pocsolyába, ott aztán mély álomba merülnek.“

Magam is megfigyeltem, hogy ezen a vidéken az állatok közt csak a
_yehu_-k betegszenek meg, nem oly gyakran ugyan, mint nálunk a lovak,
mert nem rossz bánásmód következtében, hanem csak saját piszkos fajtájuk
mohósága és mértéktelensége miatt. A _hauhnhnm_-nyelvnek éppen ezért
egyetlen, általános szava van csak a betegségre, amit ez állattól
kölcsönöztek és ez a _hnea-yehu_, vagyis _yehu-kór_ szó. A yehut ebből
ugy gyógyitják ki, hogy saját bélsarát és vizeletét erővel a torkába
tömik. Gyakran figyeltem meg magam is, hogy ez az eljárás eredménynyel
járt s azért őszinte jóakarattal ajánlom melegen minden szeretett
honfitársamnak, általános és üdvös orvosság gyanánt minden olyan
betegség ellen, amit tulterhelés idézett elő.

„Ami müveltséget, kormányzást, művészetet, ipart s egyebeket illet“,
vallotta be továbbá jó gazdám, „azt meg kell adni, kevés, vagy semmi
vonatkozást nem lát az ő _yehu_-ik s a mi nemzetségünk között. Ami
bennünk rokon, az természetünkben rejlik. Az igaz, néhány kiváncsi
_Hauhnhnm_ állitólag megfigyelte, hogy a _yehu_-csordákban rendesen van
egy fő-yehu, (de hiszem emlitettem, hogy nálunk a szarvasok között is
van ilyen) aki még rutabb és otrombább, mint a többi s még veszekedőbb
természetü. Ez a vezető yehu rendesen maga mellé vesz egy hozzá
lehetőleg hasonló kegyencet, akinek egész hivatása abban áll, hogy
gazdája talpát és fenekét nyalogassa s a nőstény _yehukat_ beterelje
istállójába; ezért aztán urától időnkint holmi szamárkoncot kap
jutalmul. Ezt a kegyencet az egész csorda utálja s ezért mindig ura
körül settenkedik, hogy ne bánthassák. Hivatalában megmarad mindaddig,
mig a vezető nem talál még komiszabbat nála; abban a pillanatban
elkergetik őt s utóda, s az egész környék minden _yehu_-ja, himek,
nőstények, köréje sereglenek s tetőtől-talpig leöntik rondasággal. Hogy
ezt a példát mennyire lehet alkalmazni a mi udvari életünkre,
miniszterekre és kegyencekre, azt, ugymond, magam itélhetem meg
legjobban“.

Nem mertem válaszolni e gunyos és kegyetlen megjegyzésre, mely az emberi
értelem értékét a közönséges kutyák szinvonala alá sülyesztette volna:
hiszen még az is ki tudja válogatni, hogy melyik kutya ugatására
figyeljen és hallgasson, ha nem akarja, hogy rossz nyomra vezessék.

Gazdám kijelentette, „hogy vannak a _yehuk_-ban figyelemreméltó
tulajdonságok, melyekhez hasonlót ugy emlékszik nem emlitettem, vagy
csak futólag, mikor az emberi fajtáról beszéltünk. Ez állatok, ugymond,
nőstényeiket közös birtoknak tekintik, mint más vadak, abban mégis
különböznek, hogy a nőstény _yehuk_ még vemhességük idején is
érintkeznek himekkel s hogy a himek épp ugy veszekesznek és verekesznek
a nőstényekkel, mint egymás között: s mindkét nem a durvaság annyi és
olyan praktikáival érintkezik, amelyhez hasonlót semmi más élőlénynél
nem figyelhetünk meg.

„Ami legjobban meglepte mindig a _yehuk_-nál, az a nagy hajlam volt
mindenféle mocsok és piszok iránt; hiszen minden más állat természetes
ösztönnel szereti a tisztaságot.“ Gazdám két első vádjára örültem, hogy
nem kellett válaszolnom, egyetlen szóval sem cáfolhattam meg, amit
mondott; – ha módomban lett volna, bizonyára szivesen megvédtem volna
szeretett fajtámat. Ez utóbbi pontban végre ragyogó elégtételt
szolgáltathattam – volna az emberi nemnek, megvédve őt a kizárólagosság
vádjával szemben, ha történetesen disznók laktak volna a vidéken, de
történetesen nem laktak. Pedig mily szépen rámutathattam volna, hogy
ezek az állatok hogy esznek, isznak, mily mocsokban élnek, hogy nyelnek
le piszkot, sarat és igy tovább.

Még egy másik sajátságot is emlitett gazdám, amit a _yehuk_-ban egyik
szolgája fedezett fel s amit sohasem tudott megérteni. Elmondta, „hogy
némelyik _yehu_ egyszerre csak visszahuzódik egy szögletbe, lefekszik,
bőg, nyögdécsel, mindenkit vicsorogva elkerget, aki közelébe kerül,
pedig nincs semmi baja, ehetik, ihatik, fiatal és kövér. Rájöttek, hogy
egyetlen orvosság kinálkozik: ilyen _yehu_-t kemény munkára kell fogni s
akkor mulhatatlanul magához tér.“ Erre is hallgattam, részrehajlásból,
bár rögtön felismertem a _spleen_ nevü betegség csiráit, amit gazdagság,
fényüzés és tétlenség növelt nagyra nálunk s amit ha ugyanoly módon
kezelnének, mint a _Hauhnhnm_-ek: kezeskednék a gyógyulásért.

Gazdám felemlitette még, „hogy a nőstény _yehu_-k szeretnek elrejtőzni
holmi sövény vagy bokor mögött, s onnan bámészkodnak fiatal himekre;
mikor azok odanéznek, hirtelen elbujik a nőstény, furcsa mozdulatokat
végez és fintorokat vág. Megfigyelték, hogy ilyenkor igen kellemetlen
illata van. Ha aztán a him feléje tart, a nőstény lassan visszahuzódik,
sürün hátrapislog s tettetett rémülettel valami megfelelő rejtekhelyre
fut, ahova, biztos lehet benne, hogy a him követni fogja.

„Máskor meg, ha idegen nőstény vetődik közébük, két vagy három egynemü
társa körüljárja, rábámul, fintorokat vág, megszagolja, majd olyan
mozdulatokkal, amik undort és megvetést látszanak kifejezni,
otthagyják.“

Nagyon érdekelt és mulattatott volna mindez a finom részlet, amit gazdám
részben saját tapasztalatából, részben hallomásból meritett: ha közben
nem szomorit el a meglepő megismerés, hogy ime az asszonyi kacérság,
pletykázás és megbotránkoztatás ösztönök gyökeréből táplálkozik.

Folyton attól féltem, s vártam, hogy gazdám azokról a természetellenes
nemi bünökről is beszél majd, a _yehuk_-kal kapcsolatban, amik nálunk
annyira közönségesek. De e pontban, ugy látszik, a természet nem jó
tanitómester: a raffinált élvezetek kultuszát féltekénken a művészet és
értelem honositotta meg.


NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerző folytatja a yehuk jellemzését. – A Hauhnhnm-ek nagy erényei. –
Hogy nevelkednek ifjuságukban. – A Hauhnhnmek gyülekezete.)

Tekintve, hogy az emberi természetet szükségképpen jobban értettem, mint
ahogy gazdám érthette, könnyedén alkalmaztam mindazt, amit a _yehuk_-ról
hallottam, magamra s embertársaimra. Ugy véltem, a magam szakállára
végzett megfigyelések további s bővebb felfedezésekkel járhatnak: azért
gyakran kértem nagyságos gazdámat, hadd mehessek a környék _yehu_
csordáit tanulmányozni. Szivesen beleegyezett, mert meggyőződött róla,
hogy ez állatok iránt érzett ellenszenvem biztosit rontó hatásukkal
szemben. Egyik szolgáját, egy erős, vörös poroszkát, rendelte mellém:
derék, megbizható vezető volt, nélküle alig merészkedtem volna ilyen
kalandra. Már emlitettem, milyen utálatosan fertőztek meg az állatok,
mikor ebbe az országba kerültem; később is előfordult egyszer-kétszer,
hogy csaknem körmeik közé kerültem volna, ha nincs velem jó vadászkésem.
Azt kell hinnem, volt valami halvány sejtelmük arról, hogy a fajtájukból
való vagyok: mikor vezetőm kiséretében szemükláttára lehuztam kabátom,
meztelen karjaim könnyen kelthettek ilyen érzéseket. Ilyenkor egész
közelembe férkőztek s minden mozdulatomat utánozták, mint a majmok, de
gyülölködő és bosszus fintorok kiséretében, mintahogy a vad majmok
csufolnák szeliditett társukat, mely nadrágba s harisnyába öltöztetve
véletlenül közibük került.

Kölyökkoruktól fogva a _yehuk_ rendkivül vadak és fürgék. Egyszer mégis
megfogtam egy hároméves kis himet s mindenféle becézéssel és
simogatással próbáltam megnyugtatni, s elcsittitani, de a kis ördög oly
mérgesen visitozott, bömbölt, karmolt és harapott, hogy kénytelen voltam
elereszteni: s már éppen ideje volt, mert a zajra az egész csorda
összefutott, – csak azért nem mertek megtámadni, mert kisérőm ott volt,
s a kis _yehu_-poronty elfutott már. Megfigyeltem, hogy a csöpp állat
bőre igen büdös volt, valami a róka és a menyét szaga közt, de
kellemetlenebb. Talán az olvasó nem venné zokon, ha egészen mellőzném
annak a részlenek felemlitését is, hogy mig az utálatos kis békát kezeim
közt tartottam, folyékony, sárgás csunyasággal boritott el. Hála
istennek, volt egy kis patak a közelben, ahol, amennyire lehetett,
tisztára mostam magamat, aztán jó félnapig levegőztem még a szabadban,
mielőtt gazdám szeme elé mertem volna lépni.

Amennyire én megfigyelhettem, a _yehuk_ a világ legbutább, legkevésbbé
tanulékony bestiái. Értelmük soha nem emelkedik tul azon a szinvonalon,
mely az iga és teherhordáshoz kell. Véleményem szerint azonban ennek oka
az állat fonák és makacs természetében rejlik, mert különben igen
furfangosak, rosszakaratuak, hirtelenek és bosszuállók. Erősek és
edzettek, de gyávák és szemtelenek, alantasak és kegyetlenek.
Megfigyelték, hogy a vöröshajuak még alattomosabbak és bujábbak, mint
társaik, bár azoknál gyorsabbak és erősebbek.

A _Hauhnhnm_-ek a _yehu_-kat, amikre pillanatnyi szükségük van, kis
kunyhókban tartogatják, az urasági házak közelében. A többi _yehu_ a
mezőn kóborol, gyökereket ásnak, növényeket esznek, dögöket keresnek,
vagy néha elfogják a menyétet és _luhimuh_-t (ez egy vadpatkány-féle) s
mohón felfalják. A természet utmutatása szerint a dombok oldalába körmük
segélyével mély lukakat furnak, amikbe egyenkint feküsznek bele; a
nőstények lakosztálya valamivel nagyobb, ugy, hogy kicsinyeiket is
elrejthetik.

A _yehuk_, kölyökkoruktól kezdve jól usznak, mint a békák, sokáig
kibirják a viz alatt, ahol halat fognak, amit aztán a nőstények
kicsinyeiknek visznek haza. Engedje meg az olvasó, hogy erre vonatkozó
egyik furcsa kalandomat itt elbeszéljem.

Egy napon, midőn vezetőmmel, a vörös poroszkával, megint kódorogtunk,
nagyon meleg lett s én megkértem vezetőmet, hadd fürödhessek meg a
közeli folyóban. Beleegyezett, mire azonnal pőrére vetkőztem s óvatosan
lelépkedtem a folyóhoz. Történt, hogy egy fiatal yehu nőstény, mely a
sövény mögött leselkedett, hirtelen nagy sebesen odaugrált, ugy látszik,
szerelmi vágytól hajtva (mint ahogy vezetőmmel véltük később), s mintegy
öt méternyire attól a helytől, ahol én fürödtem, a vizbe vetette magát.
Soha életemben nem ijedtem meg igy. Vezetőm, a poroszka, nyugodtan
legelt a közelben, nem tartva semmi veszélytől. A nőstény mellém ugrott
és hihetetlenül utálatos módon ölelt magához. Orditottam, ahogy
torkomból kifért: a poroszka odanyargalt hozzánk, mire a nőstény nagy
vonakodva elengedett, átugrott a másik partra, ott megállt s mig
felöltözködtem, nem mozdult onnan, egyre bámészkodott és vonitott hozzá.

Ezt az esetet halálosan szégyeltem, de gazdám és családja jót mulatott
rajta. Ezekután nem tagadhattam, hogy valódi _yehu_ vagyok, minden külső
és lényeges vonatkozásban, ha egyszer a _yehu_ nőstény épp olyan
természetes vonzalmat érez irányomban, mint bármelyik fajtájabélivel
szemben: még azt se hozhattam fel mentségemül, hogy legalább vörös haja
lett volna a bestiának, (mert a vöröshajuakról azt tartják, hogy
rendellenes hajlamaik vannak), nem, ez fekete volt, mint a szurok,
külseje és magatartása egészbenvéve nem is éppen annyira ellenszenves,
mint más _yehuké_, fiatalka volt még, talán tizenegyéves.

Ha meggondoljuk, hogy három évet töltöttem ebben az országban, az olvasó
méltán elvárhatja tőlem, hogy, mint azt más utasok teszik, némi
beszámolást tartsak a lakók szokásairól, erkölcseiről. Nem hoz zavarba e
feladat, mert sokat tanulmányoztam vendéglátóimat.

A nemes _Hauhnhnm_-ek természettől fogva minden szép erényre hajlamosak
s nem lévén fogalmuk arról, hogy értelmes lényben hogy lehet meg a
gonosz: alapelvük s egyetlen törekvésük ugy istápolni az értelmet és
belátást, hogy az teljesen eluralkodjék minden cselekedetük fölött. Az
észszerüség náluk nem probléma, mint nálunk, ahol két ember elfogadható
érvekkel bizonyithatja egy kérdésnek két ellenkező megoldását, hanem
szükségképpen rögtöni meggyőző erővel bir, aminthogy minden igazság
szükségképpen ilyen, ha szenvedély és érdek nem zavarja meg,
homályositja el, szinezi sokfélére. Emlékszem, hogy csak nagynehezen
tudtam megértetni gazdámmal a _vélemény_ szó jelentőségét s azt, hogy
valamely igazság vitás lehet; mert hiszen az észszerüségből önként
következnék, hogy csak akkor tagadjunk vagy állitsunk valamit, ha
biztosak vagyunk benne s ha valamely pont vitás lehet, abban nem vagyunk
biztosak. Igy az ellentétek, viták, veszekedések; kétes, vagy hamis
feltevések feletti megbeszélések ismeretlen fogalomkör a _Hauhnhnm_-ek
között. Mikor egyszer gazdámnak a természetbölcselet több módszerét és
viszonyát fejtegettem, hangosan felnevetett azon, „hogy magukat
értelmeseknek valló lények tudásnak nevezzék s mint ilyent értékeljék
más emberek feltevéseit, oly dolgokban is, ahol ez a tudás, még ha
megbizható volna, se használna semmit“. Ezzel különben Sokratesnek Pláto
által magyarázott alapelveit fogadta el, mely körülményt a legnagyobb
megtiszteltetés gyanánt emlitem fel, ami a bölcselők e fejedelmét valaha
érhette. Azóta sokat tünődtem azon, hogy egy ilyen felfogás, ha
népszerüvé válik, az európai könyvtárak micsoda katasztrófális
pusztulását vonná maga után s a tudományos világban hány fényes és
sikerdus pálya zárulna be örökre.

Barátság és jóakarat: ez a két főerény a _Hauhnhnm_-ek között s ez a
jóakarat, ez a barátság nem bizonyos, meghatározott személyekre, hanem
az egész fajra vonatkozik. Az ország legtávolabbi részéből arrajáró
idegent éppugy fogadják ők, mint a szomszédot és barátot; bármerre jár a
_Hauhnhnm_, mindenütt otthon van. Egymással szemben a legnagyobb
tisztelet és udvariasság uralkodik minden vonalon, de a szertartásosság
ismeretlen fogalom. A _Hauhnhnm_ csikait nem becézi és kényezteti soha:
de nevelésükben az észszerüség és célszerüség minden sugallatát
meghallgatja. Észrevettem, hogy gazdám ugyanazzal a gyöngéd hajlammal
kedveli szomszédja gyermekeit, mint a saját magáét. Náluk ugy van, hogy
természetszerint és ösztönből egyformán szeretni kell az egész fajtát s
értelem szerint és belátásból aztán megkülönböztethetjük az egyént, a
jótulajdonságok és erények foka szerint.

Ha egy _Hauhnhnm_ asszony két gyermeket szült már, mindkét nemben: többé
nem érintkezik hitvesével, kivéve, ha valami oknál fogva elvesztik egyik
gyermeküket, ami nagyon ritkán fordul elő. Ha olyan házaspárral történik
ez meg, ahol az asszony már idős ahhoz, hogy gyermeket szüljön, egy
másik fiatalabb pár átadja egyik csikaját s megint együtt él, mig a
fiatalabb asszony ujra teherbe esik. Ez az óvatosság nagyon szükséges,
nehogy az ország tulnépesedjék. Alacsonyabb fajtáju _Hauhnhnm_-ek
között, melyekből a szolgaszemélyzet válik, ez a szabály nem oly
szigoru; ezek három-három különböző nemü gyermeket hozhatnak létre, hogy
az előkelő családok szolgáit neveljék ki belőlük.

Frigykötéskor nagyon vigyáznak arra, nehogy olyan szinek kerüljenek
egybe, melyek keveredésben kellemetlen szinárnyalatokkal rontanák a
fajt. Himben az erőt és bátorságot becsülik, nőben a kellemet és
kedélyt, nem a szerelmeskedések miatt, de hogy a fajta épségét őrizzék,
ahol a nőstény tünik ki erőben, a himnek kell kecsesnek és szépnek
lenni.

Udvarlás, szerelmeskedés, ajándékok, gáláns ügyek: nőtartás, ismeretlen
fogalmak ezek a _Hauhnhnm_-ek közt, szavuk sincs e fogalmakra. Az ifju
pár találkozik s egyesül a szülők és barátok tanácsára, naponta látnak
ilyet s ugy tekintik, mint egy észszerü létezés szükségképpeni
együtthatóját. Hirét se hallották soha házasságtörésnek: a házasfelek
ugyanazzal a közös jóakarattal és barátsággal közelednek egymáshoz, mint
bárkihez, aki utjukba kerül: féltékenység, elégedetlenség, veszekedés és
szenvedély nélkül.

Csodálatos módszerük mindkét nem tanitásában: csodálatos és
követésreméltó. A csikók zabot, vagy szénát csak kivételes napokon
kapnak egészen tizennyolcéves korukig; tejet is csak nagyon ritkán,
nyáron reggel és este két órát legelnek, szüleik felügyelete alatt. A fü
nagy részét hazahozzák s megfelelő órákban, mikor a munkában nem zavar
az étkezés, otthon fogyasztják el.

Mértékletesség, szorgalom, ügyesség, tisztaság: ezek a legfőbb
tantárgyak. Gazdám egyszerüen borzasztónak találta, hogy mi
nőgyermekeinknek másféle nevelést adunk, mint a fiuknak, hacsak nem
bizonyos szolgálói dolgokban, házi ügyekben. Véleménye szerint a mi
egész háztartásunk kimerül abban, hogy gyerekeket nemzünk; állati
eredetünk bizonyitéka, hogy rosszul nevelt és naplopó szülőkre bizzuk a
gyermekek nevelését.

A _Hauhnhnm_ gyermeket erőre, ügyességre, bátorságra nevelik. Gyakran
futnak versenyt a lejtős dombokon, kemény, köves utakon is: ha
kiizzadtak, fejestül a közeli folyóba, vagy tóba kell ugraniok. Évente
négyszer a környék ifjusága összejön s a futásban és ugrásban szerzett
ügyességét összeméri: a győztest alkalmi himnuszszal köszöntik fel s
jutalmazzák meg. Ilyen ünnepségek alkalmával a szolgák egy csorda
_yehu_-t hajtanak a mezőre, zabbal, tejjel, szénával megrakottan.
Ebédután hazahajtják a _yehu_-csordát, nehogy zavarja a gyülekezetet.

Minden négy évben, a tavaszi napéjegyenlőség idején, az egész nemzet
képviselői összegyülnek egy nagy sikságon s együtt maradnak négy vagy öt
napig. Ezeken az összejöveteleken megbeszélik az állam és a különböző
országrészek dolgát, hogy sok széna és zab termett-e, vagy kevés,
mekkora volt a termés tejben, tehénben, _yehu_-ban. Ha valahol hiány
mutatkozik, (ami ritkán fordul elő) közös beleegyezéssel, közös
vagyonból azonnal pótolják. Itt beszélik meg a gyermeknevelési ügyeket
is: ha például egy _Hauhnhnm_-nek két him csikaja van, kicseréli egy
olyannal az egyiket, amelyiknek két nőstény csikaja van, vagy ha egy
gyerek baleset következtében elpusztult s az anya már öreg ahhoz, hogy
uj gyermeket neveljen fel: e veszteséget pótolni melyik ház, melyik
családja nevelhet fel harmadik gyermeket a két kötelező mellé.


KILENCEDIK FEJEZET.

(Nagy vita a Hauhnhnm-ek országgyülésén és a vita eredménye. – A
Hauhnhnm-ek müveltsége. – Épületeik. – Temetkezés. – A Hauhnhnm nyelv
tökéletlenségei.)

A _Hauhnhnm_ országgyülések határozatai soha elégedetlenséget vagy
zúgolódást nem keltenek, még akkor sem, ha különböző véleményekből
alakult ki a határozat: náluk nem szégyen az, ha valakit érvekkel és
igazsággal meggyőznek. Ottlétem folyamán egyszer tartottak
országgyülést, távozásom előtt mintegy három hónappal, melyen az én
gazdám mint a környék képviselője, hivatalos volt. Ezen a gyülésen egy
régi vitát intéztek el, talán az egyetlen, komoly vitát, mely ebben az
országban időszerüvé válhatott. Az országgyülésről megtérve, gazdám
részletesen elmondta nekem a kérdés egész velejét.

A vitatott pont ezek szerint az volt: „_nem_ kellene-e a _yehu_-kat
kipusztitani a föld szinéről?“ Az egyik képviselő, aki a javaslat
mellett szavazott, számos sulyos és kimeritő érvvel védte álláspontját.
„A _yehuk_“, ugymond, „a legpiszkosabb, legártalmasabb, legalaktalanabb
bestiák, kiket a természet valaha létrehozott: lusták,
fejlődésképtelenek, rosszindulatuak; titokban kiszivják a _Hauhnhnm_-ek
tehenének a tőgyét, megölik és felfalják a macskákat, letiporják,
szétzavarják a vetést s ha nem vigyázna rájuk a _Hauhnhnm_, folytonosan,
még száz ilyen dolgot cselekednének.“ Felemlitette a régi hagyományt,
„hogy volt idő, mikor nem éltek _yehu_-k ebben az országban; hogy
egyszer, nagyon régen, két ilyen bestia megjelent a hegy peremén; –
vajjon a nap hevétől rohadt s gőzölgő mocsarakból keltek ki, mint a
nyüvek, vagy a tenger szennyes tajtékja szülte őket, – senki se tudja.
Annyi bizonyos, hogy rut fajtájuk gyökeret vert e talajban s rövid idő
alatt igen elszaporodtak; ellepték s megfertőzték az egész országot. A
_Hauhnhnm_-ek, hogy megszabaduljanak e csapástól, hajtóvadászatot
rendeztek, körülzárták az egész csordát, megölték a véneket, de
mindegyik _Hauhnhnm_ megtartott két _yehu_-kölyköt, istállóban nevelte s
megszeliditette, amennyire már egy természettől fogva ennyire vad s
makacs állatot egyáltalában lehet: kocsihuzásra s effajta munkára mégis
ráfoghatták“. A képviselő ugy gondolta, „hogy sok igazság lehet ebben a
hagyományban, mert e teremtések semmiképpen nem lehettek _yln
hniamshy_-k, azaz őslakók, ezt mutatja a _Hauhnhnm_-ek s más lények
irántuk érzett nagy ellenszenve, ami, bár gonosz természetükkel busásan
rászolgáltak, soha nem jutott volna ennyire, ha a _yehuk_ ősidők óta itt
laktak volna; vagy ha igen, már régen ki is pusztitották volna a
_yehu_-kat. A benszülöttek azonban, remélve, hogy a _yehuk_ majd hasznos
szolgálatokat tehetnek fajunknak, igen helytelenül elhanyagolták a
szamarak tenyésztését, pedig az jóindulatu, kellemes egy állat, könnyen
tartható, szelid, szófogadó, nincs kellemetlen büze, mint a _yehuknak_,
erős és munkabiró, ha nem is oly fürge és ügyes s ha „iá“ orditása nem
is valami elbájoló muzsika, mégis, távolról sem oly fülsértő, mint a
_yehuk_ rettenetes üvöltözése.“

Az országgyülés számos képviselője ugyanilyen értelemben nyilatkozott.
Ekkor gazdám jelentkezett szólásra s javaslatot tett. Okom van hinni,
hogy én adtam ötletet, közvetve, e javaslatra. „Ami a hagyományokat
illeti, – igy beszélt gazdám – melyeket nagyon tisztelt előttemszóló
felemlitett, teljesen osztja nézetét. Bizonyos, hogy az a két _yehu_,
aki először jelent meg ebben az országban, a tengerről került ide; de
ugy történhetett az, hogy társaik e kettőt elüzték, ezek aztán
elvadultak, elfajzottak a hegyek között. E következtetésre az inditotta,
hogy jelenleg egy csudálatos _yehu_ van a birtokában (ez én voltam),
akiről nyilván mindnyájan hallottak és sokan látták is.“ Gazdám aztán
elmondta, hogy talált engem először; hogy testemet miként boritja más
állatok bőréből és szőréből csinált mesterséges hüvely; hogy beszélni
tudok, van saját nyelvem s az övéket tökéletesen megtanultam; hogy
elbeszéltem neki, miként kerültem ide; hogy ruha nélkül is látott s
mondhatja, egészen olyan _yehu_ vagyok, mint bármelyik, csak éppen
fehérebb, kevésbé szőrös és a körmeim rövidebbek. Hozzátette, hogy én
minden módon arról akartam meggyőzni őt, hogy az én országomban a _yehu_
az uralkodó és értelmes lény s a _Hauhnhnm_ csak alacsonyrendü állat.
Valóban, el kell ismernie, hogy a _yehu_-k minden tulajdonsága mellett
felfedezhető bennem valami halvány értelemféle, mely azonban a
_Hauhnhnm_-értelemhez viszonyitva oly csekély, mint amilyen csekély az
idevaló _yehuk_ értelme az enyémhez képest. Egyebek közt például
beszéltem neki arról, hogy mi a fiatal _Hauhnhnm_-eket kiheréljük, hogy
azok megszelidüljenek. Ez a müvelet könnyü és biztos. Már most kérdi,
szégyen-e tanulni, ha hasznosat tanulhatunk, akár a vadállatoktól is,
hiszen sokat tanultunk a hangyáktól, épiteni a fecskétől tanultunk (ugy
forditom a _lyhannh_ szót, bár ez a madár valamivel nagyobb) és igy
tovább. Ő bizony azt hiszi, hogy ezt a találmányt szépen alkalmazni
lehetne a _yehuk_-ra is. Ez az eljárás kezesekké, szelidekké tenné a
fiatal _yehu_-kat s aztán idővel az egész fajta kipusztulását vonná maga
után, anélkül, hogy azért gyilkolniok kellene. Közben a _Hauhnhnm_-ok
jól kitanulnák a szamártenyésztés minden csinját-binját. A szamárnak
amellett, hogy minden tekintetben kellemesebb, rokonszenvesebb állat,
még az az előnye is megvan, hogy már ötéves korában munkához fogható,
mig a _yehu_-nál tizenkét évig tart a fejlődés.

Ez volt mindaz, amit gazdám a nagy országgyüléssel kapcsolatban
elmondott nekem. De jóságból és tapintatból elhallgatott valamit, ami
egyenesen saját személyemre vonatkozott s aminek szomoru következményeit
csakhamar érezhettem, mint ahogy az olvasó megfelelő helyen értesül majd
róla. Egy szomoru részletet, melynek napjától életem minden bánata és
reménytelensége számitódik.

A _Hauhnhnm_-ek nem ismerik a betüket, következésképp minden tudásuk
hagyományokon alapszik. Tekintve, hogy nagyon kevés eseménye lehet oly
népnek, mely folytonos egyetértésben, az erények folytonos gyakorlásában
élt az értelem uralma alatt s különben is elzárkózott minden
kereskedelemtől; természetes, hogy a _Hauhnhnm_ történelmet agyterhelés
nélkül fejében tarthatja bárki. Már emlitettem, hogy a betegséget nem
ismerik s igy nincsenek orvosaik. De vannak kitünő flastromok és növényi
gyógyszerek, balesetekből származó törések, zuzódások, horzsolások
enyhitésére, gyors gyógyitására.

Az évet a nap s hold változatai alapján számitják; hetekre nem osztják
fel. E két égitest mozgását jól ismerik s tudják a nap- és
holdfogyatkozások elveit is. Tovább azonban nem terjed csillagászattani
ismeretük.

Azt el kell ismerni, hogy a költészetben minden nemzetet felülmulnak.
Hasonlataik oly szépek s főleg oly találóak, leirásaik oly hüek, hogy
soha megközelitőleg hasonlót sem találtam egyetlen nép költészetében
sem. Költeményeik rajongva beszélnek a barátságról és a jóságról, majd a
versenyek és testgyakorlatok győztesét ünneplik és dicsőitik. A
_Hauhnhnm_-i épületek, bár durvák és egyszerüek, nagyon kényelmes
lakóhelyek, hideg és meleg viszontagságai ellen kitünően védik a gazdát
és vendégét. Van ezen a vidéken egy különös fa, aminek negyvenéves
korában megereszkednek a gyökerei s akkor az első vihar kidönti. Ez a fa
egyenes és sudár, mint a mi fenyőnk. A _Hauhnhnm_-ek éles kővel
kihegyezik a végét (a vasat nem ismerik), tiz hüvelyknyi távolságban
beledugdossák a földbe, s aztán árpaszalmából, vagy indából fonadékot
csinálnak, azzal kitöltik a hézagokat. Ugyanigy készül a tető s az ajtók
eresztéke.

A _Hauhnhnm_-ek fogásra első lábukat használják, a pata és csülök közti
homoru részt oly ügyességgel, amit eleinte el se hittem. Volt nálunk egy
fehér kanca, amelyik ilyen fogással egész kényelmesen befüzött egy
varrótüt, amit én kölcsönöztem neki. Ugyanezzel a mozdulattal fejik meg
a tehenet, aratják le a zabot s tesznek mindent, amihez kéz kellene. Van
kovájuk, amit kőhöz dörzsölve, mindenféle szerszámot csinálnak belőle:
mérleget, baltát, kalapácsot. Kaszát is csinálnak, azzal vágják le a
termést, amit aztán _yehu_-k kocsin szállitanak haza. Fából és agyagból
csinálnak edényeket; ez utóbbit a napon száritják.

Ha valami baleset közbe nem jön, a _Hauhnhnm_-ek rendesen igen magas
kort érnek el. Ha aztán meghalnak, igen sötét és elhagyott helyen
temetik el őket. Rokonok s barátok sem örömet, sem fájdalmat nem éreznek
a temetésen. A haldokló is egészen nyugodtan, s minden szomoruság nélkül
hagyja el a világot, mintha csak arról volna szó, hogy látogatást tett a
szomszédban és most hazamegy. Emlékszem, egyszer gazdám meghivta egyik
barátját és annak családját, hogy látogassák meg, fontos megbeszélni
valójuk volt. Meghatározták a napot és az órát, de csak az asszony jött
és két gyermeke, azok is elkésve. Az asszony bocsánatot kért először
saját, azután férje nevében, aki ma reggel _lhnuwnh_. Ez a szó nagyon
kifejező a hauhnhnm nyelvben. Értelme körülbelül annyit tesz, nem
pontos, csak körülirt forditásban: „visszatérni az első anyához“.
Bocsánatot kért, hogy nem jöhetett előbb, de férje a késő reggeli
órákban halt meg és szolgájával soká tanácskoztak, hogy hova temessék.
Ezután kedvesen és nyájasan társalogni kezdett s igy viselkedett végig,
mig a látogatás tartott. Három hónappal ezután maga is meghalt.

A _Hauhnhnm_ rendesen hetven, hetvenöt évet él, nyolcvanat már nagyon
ritkán. Nehány héttel halála előtt fájdalom nélkül való, fokozatos
bágyadást érez. Ez idő folyamán meglátogatják őt barátai, mert ilyenkor
ő maga már nem igen szeret járkálni. Halála előtt mintegy tiz nappal –
ezt rendes körülmények közt pontosan megérzi – mégis felkel, kocsiba ül
és visszaadja a látogatásokat, az egész szomszédság környezetében. Ilyen
_yehuk_ által vont kocsikban járnak különben a nagyon öreg _Hauhnhnm_-ek
is, vagy ha nagy utat kell tenniök, vagy a balesetek következetében
bénák és sánták. A haldokló _Hauhnhnm_ tehát ünnepélyesen elbucsuzik
barátaitól, mintha hosszu-hosszu utazásról volna szó, más vidékre, ahol
ezentul élni kell.

Nem tudom, érdemes-e felemliteni, hogy a _Hauhnhnm_ nyelvben nincsen szó
a „rossz“ fogalmára; hacsak a _yehu_ kellemetlen tulajdonságaira
vonatkozó szavakat nem tekintem ilyennek. Éppen azért, ha egy szolga
ügyetlenségét, egy gyerek csintalanságát, egy kő élességét, a tartós
kellemetlen idő lehangoló hatását akarják jellemezni például, akkor
jelzőformájában hozzáteszik a _yehu_ szót. Például: _hhnm yehu, whnaholm
yehu, ynlhmndwihlma yehu_ – a rosszul épitett házat _ynholmhnmrohlnw_
yehu-nak nevezik.

Nagy élvezettel és örömmel kitérnék e nagyszerü nép számos szokásának és
erényének vázolására, de határozott szándékom ugyis, hogy e tárgyról
részletes és kimeritő müvet irok legközelebb, kérem az olvasót, várja
meg ennek megjelenését. Közben rátérek a magam szomoru sorsának
elbeszélésére.


TIZEDIK FEJEZET.

(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. – Hogy javul
meg s hogy izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. – Néhány
társalgás. – Szerző gazdája végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell
az országból. – Szerző bánatában elalél, de aztán megadja magát. –
Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza
magát.)

Éppen erre az időre esik, hogy szivem nagy örömére kis háztartást
rendeztem be magamnak. Gazdám rendeletére szobát épitettek nekem, az uri
laktól hat méternyi távolságban. A kis ház falait és padmalyát
leburkoltam agyaggal s befedtem gyékénynyel. Szedtem kendert, ami ott
vadul terem és holmi gyolcsfélét csináltam belőle; ezt megtöltöttem
különböző madarak tollával. E madarakat _yehu_-szőrből készült hurokkal
fogtam meg, s költöttem el annak idején. Késemmel két durva széket
eszkábáltam össze; a vörös poroszka is segitett ebben. Hogy ruhám
teljesen elrongyolódott, házi nyulnak bőréből csináltam ujat, meg egy
másik állatéból, amit ők _nnuhnoh_-nak neveznek, s mely szintén
körülbelül akkora. Ugyanily módon készültek türhető harisnyák. Cipőmet
fával talpaltam meg; mikor levásott rólam, napon száritott _yehu_-bőrből
szabtam ujat.

Fák odvából gyakran szedtem mézet, amit vizzel elegyitve ittam meg, vagy
kenyeremre kentem. Nincs ember, aki valaha jobban megértette volna két
mondás igazát, ezekét: „A természet könnyen kielégithető“ és „Szükség a
találékonyság anyja“. Abban az időben tökéletes testi egészségnek
örvendtem s a lélek teljes nyugalmának. Nem rágta szivemet, idegeimet
holmi jóbarát árulása, állhatatlansága; holmi nyilt vagy titkos
ellenség. Nem volt alkalmam s okom rá, hogy hizelgéssel, bujálkodással,
vesztegetéssel keressem valami hatalmas ember, vagy hatalmas ember
kegyencének a kegyét. Nem kellett védelmet keresnem csalás és elnyomás
ellen, nem volt itt orvos, aki tönkretegye a testemet és nem volt
ügyvéd, aki kitudjon vagyonomból; nem volt besugó, aki tetteim és
szavaim vizsgálja, hogy aztán jópénzért bevádoljon valahol; itt nem
voltak ostoba csufolók, cenzorok, árulkodók, becsületen rágódók,
zsebtolvajok, utonállók, betörők, bohócok, hamisjátékosok, képviselők,
hamis tanuk, bolondok, gáncsvetők, hóbortosak, unalmas fecsegők,
vitatkozók, mindenlébenkanalak, szédelgők, gyilkosok, álszentek és
szemfényvesztők; nem voltak vezetők és követők, nem volt párt és
pártállás; csábitással és rossz példával nem bátoritottak itt bünre
senkit; nem voltak tömlöcök, pallósok, hóhérok, korbácsok, akasztófák,
kinpadok, kalodák; nem voltak csaló boltosok és iparosok; nem volt gőg,
hencegés, negédes illegés; nem volt iszákos, nem volt haspók és zsebrák
és nem volt utcai lotyó és romlott gyermek; nem volt pöffeszkedés és nem
volt bujaság, se drága feleségek, se tökkelütött, buta pedánsok, se
alkalmatlan nagyszáju, veszekedő lármás, orditozó, üres, káromkodó
pajtások; nem voltak gazfickók, akiket a bün érdeme emelt ki a
piszokból, vagy igaz lelkek, akiket erényeik vádja sujtott le a porba;
nem voltak nagy urak, mágnások, rossz muzsikusok, birák és táncmesterek.

Gyakran részesültem abban a kegyben, hogy együtt lehettem
_Hauhnhnm_-ekkel, akik meglátogatták gazdámat, vagy ott ebédeltek.
Gazdám kegyesen megengedte, hogy ilyenkor ott lehessek a szobában s
végighallgassam beszélgetéseiket. Oly illetlen soha nem voltam, hogy
közbeszóljak; akkor beszéltem csak, ha kérdeztek s a társaság tagjai
gyakran leereszkedtek s kérdéseket intéztek hozzám. Néha meg gazdámat
elkisérhettem, mikor ő látogatta meg barátait. Végtelenül boldog voltam,
hogy szerény hallgatója lehetek ilyen társalgásoknak, ahol csak hasznos
és szép dolgokról beszéltek, kevés és kifejező szóval, végtelenül
udvariasan, mint már emlitettem, de minden ceremónia nélkül; ahol
mindenki akkor beszélt csak, ha jól esett neki s amit beszélt, az jól
esett a többieknek, ahol nem szóltak közbe, nem unatkoztak, nem jöttek
méregbe, nem érzelegtek. A _Hauhnhnm_-ek ugy vélik, hogy több barát, ha
összejön, előbb egy kis szünet és hallgatás nagyon üdvösen hat a
társalgásra s be kellett látnom, hogy igazuk van. Ebben a kis szünetben
uj gondolatok születnek, amit aztán a beszéd kifejt és magyaráz. A
beszéd tárgya többnyire a barátság és jóakarat; rend és gazdaság, néha a
természet munkája, néha régi hagyományok; majd az erkölcs lehetőségeit
és határait tárgyalják; majd az értelem müködésének határozott s nem
ingadozó szabályait; néha arról van szó, mi dolguk lesz a legközelebbi
országgyülésen; néha meg a költészetről és kiváló költőkről. Kérkedés
nélkül hozzátehetem, hogy ottlétem gyakran adott anyagot a társalgásnak;
gazdámnak alkalma volt beszélni rólam és hazámról. Azt be kell vallanom,
az emberi nemről nem nagy tisztelettel nyilatkoztak, igy inkább nem is
közlöm le szavaikat. Csak annyi engedtessék meg nekem, hogy elmondjam:
az én nagyságos gazdám, legnagyobb álmélkodásomra, mintha jobban értette
volna a _yehu_-k természetét, mint magam. Felhozta minden bününket és
bolondságunkat s magától rájött nehányra, amiről soha nem beszéltem
neki, tisztán következtetéssel: elképzelve, hogy az ittlakó _yehu_-k
mire lennének képesek némi kis értelem birtokában. A végén természetesen
mindig odajutott, hogy „milyen nyomorult és szerencsétlen teremtés lehet
egy ember.“

Nyiltan bevallom, hogy ha van valami kis tudásom és erkölcsi érzékem,
azt jó gazdámnak köszönhetem és barátainak, kiknek szavait
eltanulhattam, hallgathattam, amire büszkébb vagyok, mintha Európa
legnagyobb, legbölcsebb gyülekezetét vezetném. Megcsudáltam a
benszülöttek erejét, kedvességét, fürgeségét, de ilyen kedves és szép
lényekben ekkora erkölcsi érzéket tapasztalni: ezen kevés volt a
csudálat, ez már a legmélyebb hódolatot keltette bennem. Eleinte persze
nem volt meg bennem az a természetes félelem és tisztelet, amit a
_yehu_-k s más állatok éreznek a _Hauhnhnm_-ekkel, mint felsőbb
lényekkel szemben; de lassan és fokozatosan, anélkül, hogy észrevehettem
volna, urrá lett fölöttem s emellett elteltem mély hálával és
szeretettel, hogy oly jók voltak hozzám és megkülönböztettek fajtám
többi teremtéseivel szemben.

Ha néha eszembe jutott családom, barátaim, honfitársaim s általában az
egész emberi nem, ugy láttam őket most már természetben és külső
megjelenésben, mint a _yehu_-kat, akik müveltebbek ugyan kevéssé s
felruházottak a beszéd adományával, de értelmüket arra használják csak,
hogy fejleszszék s megsokasitsák mindama bünöket, melyekből itteni
_yehu_ testvéreim annyit szedhettek össze csak, amennyit természet és
ösztön határol. Ha néha megláttam alakomat valami forrás, vagy tó
tükrében, utálattal és borzalommal forditottam el az arcom, s egy
közönséges _yehu_-t szivesebben láttam, mint önmagamat. Ellenben
gyönyörüséggel szemléltem minden _Hauhnhnm_-et s lassankint
észrevétlenül utánozni kezdtem mozdulataikat, járásukat; természetemmé
is vált ez a szokás, ugy, hogy barátaim gyakran mondják nekem most is az
ő durva modorukban: „barátom, olyan otrombán cammogsz, mint egy ló“,
aminél nagyobb bókot nem mondhatnak nekem. De meg a kiejtésemben is van
valami a _Hauhnhnm_-ek beszédmodorából, ha ezért csufolnak, vagy
nevetnek rajtam, annak csak örülni tudok.

Mindeme boldogság közepette, mikor már azt hittem, hogy egész életemre
megnyugodtam s igy fejezem be napjaim: egy reggel gazdám korábban
küldött értem, mint rendesen. Magatartásán rögtön észrevettem, hogy
zavarban van, s nem tudja, hogyan kezdje a szót. Rövid hallgatás után
azt mondta: „igazán nem tudja, miként hat majd rám, amit mondani akar. A
legutóbbi országgyülésen, amikor a _yehu_-k dolgát megbeszélték, a
képviselők nem helyeselték azt, hogy valaki _yehu_-t tartson a
családjában s ugy bánjon vele, mint ha igazi _Hauhnhnm_ volna.
Szóbajött, hogy ő ezzel a _yehu_-val gyakran társalog, mintha a _yehu_
társaságában öröme telnék, vagy abból valamit tanulhatna. Az effajta
dolog nem természetes és nem észszerü, ilyesmi eddig nem is fordult elő.
Éppen ezért az országgyülés figyelmeztette őt, hogy vagy tartson engem a
_yehu_-k közt, mint ahogy illik, vagy küldjön vissza a hazámba, ahonnan
eljöttem. Az első javaslatot mindnyájan elvetették, akik egyszer láttak
engem s beszéltek velem, megegyezve abban, hogy van bennem valami
értelem s félő, hogy elcsábitom az erdők és hegyek vadon legelő
_yehu_-it s éjnek idején megrohanom a nyájakat; hiszen a _yehu_-k
természettől fogva ragadozó állatok s idegenkednek a munkától“.

Gazdám hozzátette, „hogy a környék _Hauhnhnm_-jei naponta sürgetik:
hajtaná végre az országgyülés figyelmeztetését s igy nem odázhatja el
ezt a dolgot. Azt tudja, hogy uszva nem igen juthatok vissza a hazámba,
mint ahogy a többiek első percben akarták. Éppen azért szeretné, ha
keritenék valami jármüvet, olyant, amilyenről beszéltem, s amelyik vinne
a tengeren. Ha akarom, bármelyik szolgáját szivesen bocsátja
rendelkezésemre, hogy segitsen rajtam. A maga részéről – fejezte be
végre – szivesen szolgálatában tartott volna életemfogytáig, mert ugy
látta, mintha sok rossz hajlamomból kigyógyultam volna s amennyire
alacsonyrendü természetem képessé tett erre, mindenben igyekeztem
utánozni a _Hauhnhnmokat_“.

Az olvasó kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy a _Hauhnhnm_
országgyülés határozatát _hnhloayn_-nek nevezik, ami _figyelmeztetést_
jelent, amennyire leforditható. Az náluk képtelen gondolat, hogy
értelmes lényt valamire kényszeriteni kelljen vagy lehessen, náluk csak
tanácsról, intésről lehet szó. Hiszen csak az észszerüség parancsának
engedelmeskednek mindnyájan, s aki ezt nem teszi, nem tarthat igényt
arra, hogy értelmes lénynek nevezzék.

Gazdám szavai a legfeneketlenebb kétségbeesést és bánatot keltették
szivemben; nem birtam szólni és ájultan estem lábaihoz. Mikor magamhoz
tértem, azt mondta nekem, „hogy ugy hitte, meghaltam“, mert ezen a
vidéken nem ismerik a természetnek effajta ostobaságait, mint az ájulás.
Elgyengült hangon válaszoltam, „hogy a halál nagy boldogság volna nekem;
hogy nem akarom birálni az országgyülés figyelmeztetését, vagy a sürgető
barátokat, de gyenge és romlott itéletem szerint észszerü lett volna, ha
kevésbé szigoruak. Hiszen egy tengeri mértföldet se tudok uszni s a
legközelebbi szárazföld legalább száz mértföldnyire van. A
csolnakcsináláshoz pedig sok mindenféle anyag kell, ami nem is található
ebben az országban. Mégis hálából és hódolatból megpróbálom és mindent
megteszek, amit tehetek, bár azt hiszem, lehetetlent kivánnak tőlem s
azért már is elveszettnek tekintem magamat. De a természetellenes halál
kilátása még nem a legnagyobb bajom, mert feltéve, hogy valamely
csudálatos véletlen folytán mégis megmenekülök, hogy éljek már most
_yehuk_ között, ahol megromlok s eldurvulok megint, mert nem lesz vezető
kéz, mely az erkölcs és értelem utjára visszakormányoz? Tudom, hogy a
_Hauhnhnm_-ek minden határozata megdönthetetlen érveken nyugszik s egy
nyomorult _yehu_, mint amilyen magam vagyok, meg nem ingathatja ez
érveket. Éppen ezért, alázatos hálával elfogadom ajánlatát, hogy szolgát
ad segitségemre s megfelelő időt szab. És ha valamikor visszatérek
hazámba, megmarad nekem a halvány remény, hogy fajtámnak hasznára
válhatok a _Hauhnhnm_-ek örök dicsőségét zengve és intve az emberiséget,
hogy azok erkölcsein okuljanak“.

Gazdám néhány szóban, de igen kegyesen válaszolt. Két hónapot adott
arra, hogy a csolnakot megcsináljam. A vörös poroszkát, szolgatársamat
(igy kell neveznem ezentul), rendelte mellém, hogy kövesse
intézkedéseim. Biztositottam gazdámat, „hogy ennyi segitség elég is lesz
és tudom, hogy a vörös poroszka jóindulattal van irányomban.“

Ebben a társaságban, első dolgom volt felkeresni azt a sziklapartot,
ahol a lázadó legénység partra tett. Felmentem egy domb csucsára s
körülnézve a tengeren, a távolban, észak-keletre kicsiny szigetet vettem
észre. Távcsőmmel tisztán kivehettem, hogy körülbelül öt mérföldnyire
fekszik innen. A vörös poroszka azt mondta, hogy tévedek, az csak valami
kék felhő: ezek a benszülöttek nem is tudják elképzelni, hogy az
országon tul lehet még más világ és szárazföld, nem ugy mint mi, kik
annyit közlekedünk a vizen.

Elhatároztam hát, hogy ez a sziget lesz számüzetésem első állomása; a
többit a jó szerencsére biztam.

Hazatérve a vörös poroszkával, megbeszéltük a munkát. Kimentünk a
cserjébe. Késemmel és egy éles kovakővel, amit nagyon ügyesen
erősitettek fadarab végére, több fenyőcölöpöt vágtunk, akkorákat, mint
egy-egy sétapálca s néhány nagyobbat is. Most nem untatom az olvasót a
részletek leirásával, elég az hozzá, hogy hat hét alatt, a vörös
poroszka segitségével, összeeszkábáltunk amolyan indus csolnakfélét,
elég nagyot, befedtük erős yehu-bőrrel, amit magamcsinálta
kender-cérnával varrtunk össze. Ilyen bőrből készült a vitorla is:
fiatal _yehuk_ szolgálnak erre, mert az öregek bőre már kemény és törik.
Négy evezőt is csináltunk. Elláttam magam főtt hussal és vittem két nagy
hordót: az egyikben tej volt, a másikban viz.

Csolnakomat kipróbáltam egy nagy tóban, aztán kijavitgattam, ami még
fogyatékos volt s a hasadékokat kitömtem _yehu_-zsirral. Mikor aztán
minden rendben volt, nagy kocsira raktuk az egészet, a _yehuk_ kivittek
a tengerpartra, a vörös poroszka meg néhány más szolga kiséretében.

Igy utrakészen vártam a távozás napját. Elbucsuztam gazdámtól, urnőmtől,
az egész családtól. Szememet elfutotta a köny és a szivem görcsösen
elszorult. Gazdám, részben kiváncsiságból, részben, ha feltevésem nem
szerénytelen, barátságos jóindulatból, látni akart a csolnakban, nehány
barátjával elkisért hát a tengerpartra. Egy órát kellett várni az árra,
ekkor, látván, hogy a szél éppen ama sziget felé fuj, amely utam első
állomása kellett legyen: mégegyszer elbucsuztam gazdámtól. A földre
akartam vetni magam, hogy megcsókoljam patáját, de ő kegyesen felemelte
ajkaimhoz. Nagyon jól tudom, hogy sokan lesznek, akik az itt emlitett
részletet kétségbevonják. Árulkodók lehetnek, akik vitatják, hogy
valószinütlen, hogy egy fenséges _Hauhnhnm_ ennyire leereszkedjék ilyen
alantas lényhez. Jól tudom, hogy vannak utazók, akik rendkivüli
kegyekkel kérkednek, amikben állitólag részük volt. De ha ezek a vádolók
jobban ismernék a _Hauhnhnm_-ek nemes és előzékeny természetét,
másképpen beszélnének.

Üdvözöltem a gazdám társaságában megjelent többi _Hauhnhnm_-et,
csolnakomba száltam s ellöktem magam a parttól.


TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző kalandos utja. – Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. –
Egy bennszülött nyillal megsebesiti. – Megfogják s erőszakkal portugál
hajóra teszik. – Az udvarias kapitány. – Szerző megérkezik Angliába.)

1715 feburuár 15-én, reggel pontban kilenc órakor kezdtem el ezt a
kétségbeesett utat. A szél kedvező volt, eleinte mégis inkább evezőimet
használtam, majd elfáradva, vitorlát bontottam. Gazdám és barátai ott
álltak a parton, mig csak el nem tüntem szemeik elől; még hallottam
nehányszor, hogy kiált utánam a vörös poroszka, aki mindig szeretett
„_Hnuy illa nyha majah yehu_“, „vigyázz magadra, nemes yehu!“

Tervem az volt, hogyha lehetséges, felkeresek valami lakatlan szigetet,
ahol a magam munkájával meg tudok teremteni annyit, amennyi elég ahhoz,
hogy hátralévő életemet ott leéljem: nagyobb boldogságot jelentett ez
nekem, mintha azzal kináltak volna, hogy Európa legelőkelőbb udvarának
első minisztere legyek; oly borzasztó volt arra gondolni, hogy most
visszatérjek az emberi társadalomba s eltürjem, hogy _yehu_-k
kormányozzanak. Ebben a tervezett magányban legalább örülhetek a magam
gondolatainak s elmélkedhetem a _Hauhnhnm_-ek hasonlithatatlan
nemességén: nincs módomban, hogy fajom romlottsága és bünei hassanak
lelkemre.

Az olvasó emlékszik rá bizonynyal, hogy mikor a legénység összeesküdött
ellenem, fülkémbe zártak, ahol heteket töltöttem, nem tudva, merre
megyünk, s mikor a matrózok partra tettek, hogy mondták káromkodásaik
közepette, „nem tudják maguk se, melyik végén vannak a világnak“, akár
jóhiszemüen, akár hamisságból. Akkor ugy sejtettem, hogy a Jóreménység
fokától mintegy tiz foknyira lehetünk, délfelé a szélesség 45°-án, ezt
kellett hinnem elejtett szavaikból s abból, hogy Madagaszkár felé
igyekeztek. S bár ez csak feltevés volt, mégis keletnek forditottam a
kormányt, remélve, hogy igy elérem Uj-Hollandia délnyugati partját, ahol
nyilván találok valami nekem való kis szigetet. Nyugati szél futt s
számitásom szerint este hatig legalább tizennyolc mérföldet haladtam:
ekkor kicsiny szigetet vettem észre s csakhamar oda is értem. Csak egy
kiálló szikla volt az egész, a szelektől képzett természetes töltéssel.
Itt kikötöttem s felkapaszkodva a szikla ormára, keletre szárazföldet
pillantottam meg, déltől észak felé huzódni. Az éjszakát csolnakomban
töltöttem, másnap reggel utrakeltem s hat óra alatt elértem Uj-Hollandia
partjait. Ez végleg megerősitett abban a régi feltevésemben, hogy e
földrész legalább három fokkal keletebbre fekszik, mint ahogy a
geografusok hiszik, évekkel utóbb ezt a megfigyelésemet közöltem nemes
barátommal, _Hermann Moll_-al, s ki is fejtettem neki felfogásomat, de ő
inkább más szerzők adatainak szeretett hinni.

Nem láttam benszülöttet azon a helyen, ahol partraszálltam. Fegyvertelen
lévén, nem mertem beljebb hatolni; találtam a parton néhány ehető
kagylót, nyersen ettem meg, mert tüzet gyujtani sem volt bátorságom.
Három napon át osztrigát és csigát ettem, hogy kiméljem a készletemet,
szerencsémre édesvizü forrásra bukkantam, mely nagyon felüditett.

A negyedik napon, kissé beljebb merészkedve, husz vagy harminc
benszülöttet pillantottam meg egy magaslaton, mintegy ötszáz méternyire.
Holmi máglya körül ugráltak, meztelenül, nők, férfiak, gyermekek, ahogy
a füstön keresztül kivehettem. Az egyik észrevett és jelt adott a
többieknek; öten közeledtek felém, az asszonyok és gyermekek
ottmaradtak. Futni kezdtem, elértem a partot, csolnakomba ugrottam s
ellöktem magam. A vadak, látván, hogy menekülök, utánam futottak s
nyilakkal lövöldöztek; az egyik nyil mélyen baltérdembe furódott, sebet
ütve, melynek nyomait siromba viszem egykor. Féltem, hogy a nyil
mérgezett volt, azért, alighogy kieveztem lőtávolukból, kiszivtam a
sebet és bekötöttem.

Most igazán nem tudtam, mitévő legyek: ugyanarra a partra nem mertem
visszatérni. Észak felé fordultam s evezni voltam kénytelen, mert a
szél, bár gyengén, ellenkező irányból futt. Körülnézve, egyszerre csak
vitorlát pillantottam meg, észak-északkelet felé. Egyre közelebb jött,
nem tudtam, bevárjam-e, vagy odább álljak, végre győzött bennem a
_yehu_-faj iránt érzett utálat, megforditottam csolnakomat s ismét dél
felé kormányoztam. Elhatároztam, hogy inkább ama barbárokra bizom
sorsomat, semhogy együtt kelljen élnem európai _yehuk_-kal. Partravontam
a csolnakot, a forrás mellett egy kő mögé rejtőztem.

De a hajó félmérföldnyire közeledett a parthoz és ladikot küldött, hogy
édesvizet hozzon (ugy látszik, ismerték már ezt a helyet). Csak akkor
vettem észre, mikor a ladik már partot ért: már későn volt; nem
bujhattam el. A tengerészek észrevették csolnakomat s arra
következtettek, hogy a csolnak gazdája nem lehet messze. Négy
fölfegyverkezett legény felkutatta a környéket, minden bozótba benéztek,
minden követ felforgattak, végre az egyik rámbukkant, amint arccal a
földre fordulva, ott feküdtem a kő mögött. Néhány percig bámészan nézték
szokatlan ruháimat: bőrből varrt kabátom, fatalpu cipőmet és prémes
harisnyám. Látták, hogy nem vagyok benszülött, mert hisz azok meztelenül
jártak. Az egyik tengerész, egy portugál, rám szólt végre, hogy álljak
fel s kérdezte, ki vagyok? Jól beszélem ezt a nyelvet, s talpra állva,
azt feleltem, „hogy egy szegény _yehu_ vagyok, akit a _Hauhnhnm_-ek
számüztek s kérem őket, bocsássanak utamra“. Csudálkozva hallották, hogy
a saját nyelvükön válaszolok s arcom szinén is látták, hogy csak európai
lehetek: de sejtelmök se volt arról, mit értek _yehu_ és _Hauhnhnm_
alatt, néhányan pedig hangosan felnevettek furcsa kiejtésemen, mely a
lónyeritéshez hasonlitott. Én magam félelemtől és undortól reszkettem.
Ujból ismételtem, hogy bocsássanak el s lassan csolnakom felé hátráltam,
de ők visszatartottak, tudni akarták: „hová való vagyok? honnan jövök?“
s miegymást. Elmondtam, „hogy Angolországban születtem, öt éve vagyok
uton, öt év előtt az ő országuk, meg az enyém még békében élt. Azért hát
remélem, hogy nem tekintenek ellenségnek, miután én se akarom bántani
őket, én csak egy szegény _yehu_ vagyok, valami elhagyott helyet
keresek, ahol boldogtalan életem hátralevő napjait békében eltölthetem.“

Mikor erre megint beszélni kezdtek, az az érzésem volt, hogy még soha
ilyen természetellenes hangokat nem hallottam, olyan szörnyüséges volt
az, mintha holmi kutya, vagy tehén beszélni kezdene, vagy a
_Hauhnhnm_-ek országában egy _yehu_ megszólalna. A jó portugálok még
egyre csodálkoztak furcsa ruhámon és különös kiejtésemen, bár jól
értették, mit mondok. Emberségesen bántak velem, azt mondták, „hogy a
kapitány elvisz ám engem ingyen _Lissabonba_, ahonnan aztán hazamehetek.
Majd ketten visszatérnek a hajóra, értesitik a kapitányt s megkérdik,
mitévők legyenek: addig azonban fogva tartanak, ha csak ünnepélyesen meg
nem igérem, hogy nem szököm meg“. Jobbnak láttam, hogy megadjam magam.
Nagyon szerették volna tudni történetemet, de csak töredezett szavakban
beszéltem erről, ugy, hogy azt hitték, a szenvedések megzavarták
eszemet. Két óra mulva a ladik, mely hajóra szállitotta az édes vizet,
visszatért. A kapitány azt üzente, hogy haladéktalanul szállitsanak a
fedélzetre. Térdreestem és ugy könyörögtem, hogy adják vissza
szabadságomat, de hiába, látván ellenkezésemet, a matrózok megkötöztek,
a csolnakba tettek és a hajóra vittek, ahol rögtön be kellett lépnem a
kapitány fülkéjébe.

A kapitányt _Pedro de Mendeznek_ hivták; igen udvarias és előzékeny
férfiunak bizonyult. Szeliden kért, mondanám meg, ki vagyok s honnan
jövök; megkérdezte, mit eszem, iszom. Oly kedvesen és nyájasan bánt
velem, hogy csodálkoztam, egy _yehu_-ban hogy lehet ennyi tisztesség.
Mégis hallgatag és komor maradtam, hiszen csaknem elájultam a szaguk
miatt. Végre kértem őket, engednék meg, hogy a magam csolnakjából hozzak
ennivalót magamnak. A kapitány azonban csirkét rendelt és kitünő bort,
majd elrendelte, hogy fektessenek le egy nagyon tiszta és szép fülkébe.
Én azonban nem vetkőztem le, ruhástul ráfeküdtem az ágyra, félóra mulva
kiosontam, mikor a legénység ebédelt, odalopózkodtam a korlát széléhez,
hogy a tengerbe vessem magamat inkább, semhogy _yehuk_ között kelljen
élnem. De az egyik tengerész észrevett, értesitette a kapitányt és
vasraverve vittek vissza fülkémbe.

Ebédután Don Pedro bejött hozzám, hogy megkérdezze: mi okom lehetett
ilyen kétségbeesett kisérletre? Biztositott, „hogy mindenképpen
szolgálatomra akart lenni“ s oly szépen és értelmesen beszélt, hogy
végre kezdtem olyan állatnak tekinteni, mely valami halvány értelemmel
rendelkezik. Röviden elmondtam hát utam történetét: hogy lázadt fel
ellenem saját legénységem, hogyan és hol tettek partra, hogy éltem öt
évet odaát és kicsodák között. Végighallgatott, mintha valami álmot,
vagy rémlátomást mondanék el s közölte is velem, minek tartja egész
elbeszélésem. Ezen igen felháborodtam, már régen elfelejtettem volt,
hogy hazudni is lehet és szükségképpen a mások igazában való kételkedés
is sértőleg hatott rám. Erélyesen kérdeztem: „vajjon az ő országukban
szokás oly dolgokat állitani, amik nincsenek?“ Megmondtam neki, „hogy
csaknem teljesen elfelejtettem már, mit értenek ők hamisság alatt; ha
ezer évet éltem volna még a _Hauhnhnm_-ek országában, nem eshetett volna
meg, hogy bár a legalantasabb szolgát is hazugságon kaphattam volna.
Különben egészen mindegy nekem, hiszi-e, nem hiszi-e, amit hallott, én
csak jóindulatáért cserébe válaszolok szivesen bármely ellenvetésre,
amit e tárgyban tehet s igy csakhamar felismeri majd az igazságot“.

A kapitány okos ember volt; miután nehányszor keresztkérdésekkel
megkisérelte, hogy füllentésen fogjon, végre kezdett hitelt adni
mindannak, amit elbeszéltem. Aztán megjegyezte, „hogy ha az
igazmondásnak olyan tántorithatatlan hive vagyok, hát adjam neki
becsületszavamat, hogy elkisérem őt utján s nem támadok többé saját
életemre, máskülönben kénytelen foglyul tartani mindaddig, mig
Lisszabonba érünk“. Ezt megigértem neki, de egyuttal kijelentettem,
„hogy inkább elviselem a kinhalált, mint semhogy élve visszatérjek a
_yehu_-k közé“.

Utunkat semmi megemlitésreméltó esemény nem zavarta. A kapitány komoly
kérésére és mert hálával tartoztam neki, nehányszor leültem asztalához,
igyekeztem elrejteni az emberi faj iránt érzett ellenszenvemet, bár az
gyakran, akaratom ellenére, kitört belőlem, amit aztán a kapitány
megjegyzés nélkül türt. A nap nagy részét mégis fülkémbe zárkózva
töltöttem, hogy embert ne lássak. A kapitány többször felszólitott, hogy
vessem le vademberhez méltó öltözékemet és legjobb rend ruhájával kinált
meg. De udvariasan visszautasitottam, nem birtam volna elviselni a
gondolatot, hogy magamrahuzzak valamit, ami valaha egy _yehu_ testén
volt. Csak két tiszta inget kértem, megfontolva, hogy a gyakran mosott
fehérnemü még sem piszkolhat be annyira. Az ingeket aztán naponta
váltottam és magam mostam.

1715 nov. 5-én értünk Lisszabonba. Partraszállás előtt a kapitány
kényszeritett rá, hogy felvegyem a ruháját, nehogy a csőcselék
összefusson, ha meglát. A saját házába vezetett s kérésemre a legfelsőbb
emeleten adott szobát. Komolyan megkértem „hallgassa el az emberek
előtt, amit a _Hauhnhnm_-ek országáról beszéltem, mert egy ilyen
történetből, ha csak egy szó is kiszivárog, megrohannak az emberek, sőt
valószinüleg be is csuknak és az inkvizició máglyára vet“. A kapitány
egy vadonatuj rend ruhát ajándékozott nekem, mert nem türtem, hogy a
szabó hozzám nyuljon, mértéket venni. Egyéb szükséges holmit is kaptam
tőle nehányat: huszonnégy órán keresztül előbb minden tárgyat
megszellőztettem, mielőtt a kezembe vettem volna.

A kapitánynak nem volt felesége, három szolga ügyelt rá – egyiket se
türtem el az asztalnál – a kapitány társaságát kezdtem elviselni, mert
sok megértés volt benne. Végre annyira voltam, hogy már ki mertem nézni
az ablakon. Fokról-fokra lejjebb fekvő szobákba merészkedtem, egyszer
meg már ki is mertem dugni a fejem az uccára, de azonnal ijedten
visszakaptam megint. Egy hét mulva már lecsábitott a kapuba, irtózásom
fokozatosan csökkent, de az emberi faj iránt érzett megvetés és gyülölet
talán fokozódott még lelkemben. Végre a kapitány társaságában már nehány
rövid sétát tettem az uccán, de az orromat előbb gondosan eldugaszoltam
rutával vagy dohánynyal.

Tiz nap mulva Don Pedro, akinek beszéltem nehány szót családi ügyeimről,
rávett, a becsületre és lelkiismeretre hivatkozva, hogy térjek vissza
szülőföldemre, próbáljam meg, tudok-e élni feleségemmel és
gyermekeimmel. Elmondta, „hogy a kikötőben utrakészen áll az angol hajó
s hogy ő szivesen ellát mindennel, amire szükségem van.“ Unalmas volna
elbeszélni vitánkat: az ő érveit és az én ellentmondásaim. Kijelentette,
„hogy teljességgel lehetetlen olyan elhagyott szigetet találni, aminőt
én keresek, ellenben a saját házamban én parancsolok s élhetek olyan
visszavonult életet, amilyen csak jól esik“.

Végre hajlottam a szóra, belátván, hogy nem tehetek okosabbat. Elhagytam
Lisszabont november 24-én, angol kereskedelmi hajón, hogy ki volt a
kapitánya, én bizony sose kérdeztem. Don Pedro elkisért a hajóig és husz
fontot adott kölcsön. Barátságosan elbucsuzott tőlem, meg is ölelt, amit
ugy ahogy elviseltem. Utközben nem beszéltem senkivel, beteget jelentve,
lent maradtam fülkémben. 1715 december 5-én horgonyt vetettünk a
dünéknél, reggel kilenc órakor, ugy, hogy délután háromra otthon
lehettem.

Feleségem és családom nagy csudálkozással és örömmel fogadott, hiszen
régen halottnak véltek már. Be kell vallanom: családom megpillantása
csak undort és megvetést keltett bennem. Ezt az érzést nem csökkentette,
sőt talán fokozta az a tudat, hogy mily közeli kötelélek füznek
egymáshoz. Mert bár a _Hauhnhnm_-ektől történt szerencsétlen
számüzetésem óta hozzászoktam kissé a _yehu_-k látásához, képzeletem
tele volt még a nagyszerü _Hauhnhnm_-ek minden nemes erényeinek örökös
csudálatával. S ha arra gondoltam, hogy egy nőstény _yehu_-val történt
érintkezés következtében több más _yehu_ apja lettem, alig tudtam hová
legyek szégyenemben, zavaromban, irtózatomban.

Mikor a küszöböt átléptem, feleségem átölelt és megcsókolt; nem lévén
hozzászokva, évek hosszu során át, ilyen utálatos állat érintéséhez,
elájultam s több mint egy órát feküdtem eszméletlenül. Most, hogy ezt
irom, öt év telt el már utolsó utam óta s hogy Angolországba
visszatértem. Az első évben nem tudtam elviselni, hogy feleségem és
gyermekeim közelembe jöjjenek, nem birtam a szagukat, még kevésbbé, hogy
velem egy szobában étkezzenek. Egészen a mai napig nem türtem el, hogy
kenyeremhez nyuljanak vagy egy pohárból igyanak velem, leszoktattam őket
a kézfogásról is. Első dolgom volt, mihelyt pénzhez jutottam, hogy két
fiatal pejkót vegyek, ezeket jó istállóban tartom. Lovaimon kivül még
lovászom társaságát szeretem; mindig feléledni érzem magam, ha az
istállóból hozott kedves illattal szobámba lép. Lovaim türhetően
megértik, amit beszélek, naponta legalább négy órát társalgok velök.
Nyerget, zablát nem ismernek, jóbarátságban élnek velem és egymással is.


TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Szerző megbizhatósága. – Mit akart elérni jelen mű kiadásával. – Szerző
igen elitéli azokat a szerzőket, akik eltérnek az igazságtól. – Szerző
igazolja és tisztázta magát. – Válasz egy ellenvetésre. – Uj
gyarmatpolitika. – Az angol korona joga mindama földekhez és
országokhoz, melyeket szerző leirt. – Az elfoglalás nehézségei. – Szerző
utoljára bucsuzik el olvasójától: jövendő életmódjáról beszél, néhány
szives tanácsot ad s befejezi müvét.)

Igy hát, nemes olvasó, odaértünk, hogy hü képét adtam utjaim tizenhét
évének s hét hónapjának: legfőbb törekvésem mindig az igazság volt s nem
a szóvirágok ékes cicomája. Mint mások, annyian, én is mulattathattalak
volna bámulatos és hallatlan mesékkel, de illendőbbnek véltem, ha a
szintiszta valóságot beszélem el, egyszerü s közvetlen modorban; – az én
dolgom nem az volt, hogy mulattassalak, de hogy közöljek veled néhány
dolgot, amit nem tudtál.

Mi, akik távoli országokat bejártunk, hol ritkán fordul meg angol és más
európai ember, könnyen gyárthatunk fantasztikus leirásokat, csudás
tengeri és szárazföldi állatokról. De az utazó legfőbb célja az legyen,
hogy az embereket bölcsebbé s jobbá tegye, jó s rossz példával egyaránt
javitsa lelküket, mindabban, amit távol országokról elmond.

Szivemből óhajtanám, hogy minden utazót, mielőtt engedélyt nyerne arra,
hogy müvét nyilvánosságra hozza, arra kötelezne a törvény, hogy királyi
kancellár előtt esküt tegyen le: esküvel kijelentse, hogy mindaz, amit
leirt, a legjobb tudása szerint való igazság. Akkor talán nem történne
meg ismételten, hogy kapzsi és pénzéhes szerzők mindenféle szemenszedett
valótlanságot firkálnak össze, hogy könyveiket kapóssá tegyék, s a
gyanutlan olvasóra rátukmálják elméjük satnya képzelgéseit. Ifjabb
éveimben, nagy gyönyörüséggel bujtam a különféle utleirásokat, de azóta
sokfelé jártam s rájöttem, hány hamis mesét vettem szószerint, s hány
hibás megfigyelést; ez aztán elvette kedvemet az effajta szerzőktől s
gyakran őszintén felháborodtam azon, hogy mily méltatlan s vakmerő módon
visszaél sok szerző az emberek hiszékenységével. Éppen ezért, tekintve,
hogy néhány ismerősöm szerint az én csekély igyekezetem talán nem
visszatetsző hazám olvasóinak szemében: legfőbb elvül tüztem ki magam
elé, hogy soha, egy pillanatra se tántorodom el az igazság keskeny és
szigoru ösvényéről, hála istennek, kisértésbe se igen juthatok, hiszen
jól megjegyeztem nemes _Hauhnhnm_ gazdám tanitását, akinek szerencsém
volt oly hosszu éveken át tanitványa lenni:

  – „Nec si miserum fortuna Sinonem
  Finxit etiam, mendacemque improba finget.“

Nagyon jól tudom, hogy milyen csekély dicsőséget szerez az ember effajta
irással, amihez nem kell se tehetség, se müveltség, csak jó emlékező
képesség, vagy pontos és rendszeres napló. Azt is tudom, hogy az
utleirók, éppen ugy, mint a szótárszerkesztők, hamar elvesznek a feledés
ködébe, azoknak sulya alatt, akik később jelentkeznek s legfelül
feküsznek. Nagyon valószinü, hogy jönnek majd utazók, akik felkeresik
mindama vidékeket, melyeket itt leirtam s kiigazitják (ha vannak)
esetleg tévedéseimet: ujabb felfedezésekkel toldják meg szerény
enyéimet; ezek félretolnának majd engem, helyembeállnak s a világ
elfelejti, hogy éltem valaha s irtam. Ez elszomoritana talán, ha a
hirnév és dicsőség volna a vágyam, de mert egyetlen óhajom a közjólét, a
legkevésbbé se bánt effajta nyugtalanság. Mert lehet-e ember, ki ha a
dicsőséges _Hauhnhnm_-ek általam felsorolt erényeit megismeri, ne
szégyenkezzék azon, hogy ebben az országban ő a teremtés koronája, az
uralkodó minden állatok között? Ne szóljunk mindazon országokról, ahol
_yehuk_ uralkodnak, ezek között talán legkevésbbé a _brobdingnag_-beliek
romlottak el; ezeknek erkölcseit s kormányformájukat vajmi boldogság
volna felcserélni a miénkkel. Az olvasó itélje meg ám önmaga, igazam
van-e, én nem mondok véleményt.

Ki sem mondhatom, mennyire örülök annak, hogy jelen müvemet minden
valószinüség szerint nem gáncsolják s csépelik majd, hiszen mifajta
ellenvetéseket tehetnének a felülvizsgálók oly iróval szemben, aki a
puszta tényeket sorolja fel, s még hozzá oly távoli országokkal
kapcsolatban, melyekkel semmiféle kereskedelmi vagy politikai
vonatkozásban nem állunk? Gondosan kerültem sokféle igazságtalan
megjegyzést, amivel némely utleirót méltán vádol a kormány.
Pártkérdésekbe nem keveredtem soha; szenvedély, előitélet, emberekkel
vagy csoportokkal szemben való rosszakarat távol állott tőlem. Tanitani
s megismertetni akarom az embereket: jogot ád nekem erre,
szerénytelenség érzete nélkül, az a véletlen szerencse, hogy oly sokáig
éltem a tökéletes _Hauhnhnm_-ek országában. Mig irtam, nem gondoltam se
anyagi, se erkölcsi haszonra. Szigoruan megtiltottam magamnak, akár
egyetlen szót is leirni, mely elmélkedés lett volna, vagy vélemény; nem
sértettem meg senkit, még olyanokat sem, akik szivesen sértődnek meg.
Jogom van hát ahhoz, hogy kifogás nélkül való irónak nevezzem magam; az
én művemet ne olvassák az Ellenvetők, Válaszolók, Megjegyzők,
Vitatkozók, Rábukkanók, Felfedezők és Kinyomozók. Ezen a munkán nem
gyakorolhatják képességüket.

Egyet mégis be kell vallanom. Valaki célzott rá homályosan, hogy
„kötelességem lett volna, mint angol alattvalónak, hogy a
külügyminisztérium használatára felterjesztést készitsek utjaimról, mert
minden tartomány, amit angol alattvaló felfedez, angol birtok és
gyarmat“. De kétségeim voltak, hogy birtokaink, amikhez felfedezéseim
révén jutottunk, oly könnyen elfoglalhatók-e, mint Amerika volt, amit
Cortez Ferdinánd hamar bekebelezett. A _liliput_-beliek országa aligha
ér meg nekünk egy hajóhadat s hadsereget, másrészt kérdés, nem volna-e
oktalanság megtámadni a _brobdingnag_-belieket, vagy éppen oly vitézül
és sikeresen küzdenének-e katonáink, mint szoktak, a Repülő-Sziget
ellen, mely fejük felett lebeg? A _Hauhnhnm_-ekkel talán könnyebb
dolgunk volna, ők a háborus tudományokban teljességgel járatlanok, s a
lőfegyverek ellen tehetetlenek. De ha külügyminiszter volnék, igaz
lélekkel nem tudnám javalni, hogy elfoglaljuk országukat. E benszülöttek
bölcsessége, egyetértése, félelmet nem ismerő bátorsága s hazaszeretete,
attól félek, pótolna minden hadi tudományt. Képzeljünk el huszezer
_Hauhnhnm_-et, amint egy európai hadtest sorai közé ront, szétrobbantva
a rajvonalt, felboritva a kocsikat, hátsó lábukkal rettentő port kavarva
fel: Augusztus császár leirása jut eszembe: _Recalcitrat undique tutus_.
Inkább ajánlanám azt, vegyük rá őket, hogy néhány ezer benszülött jöjjön
közénk, civilizálni Európát, tanszékeken előadást tartani a becsület,
igazságosság, mértékletesség, közszellem, tisztaság, barátság, jóakarat
és hüség alapfogalmairól. Hiszen, ugy tudom, e fogalmak _neve_ a legtöbb
európai nyelvben megvan még, az élő nyelvekben éppen ugy, mint a
holtakban; biztosan nem merem mondani, csekély olvasottságu s nagyon
közepes műveltségü iró létemre.

De volt még egy okom, amiért nem szivesen gondoltam arra, hogy őfelsége
birodalmát felfedezéseimmel gyarapitsam. Az igazat megvallva,
lelkiismeretfurdalást éreztem: vajjon igazságosnak vélhető-e ez a mód,
amelylyel uralkodóink hasonló esetekben eljárnak? Tegyük fel például,
hogy egy kalózhajó legénységét a vihar kiveti holmi ismeretlen partra:
az árbóckosárban földet jelez a hajósinas, a kalózok partraszállanak,
fosztogatni és rabolni; ártatlan s tapasztalatlan nép fogadja őket,
minden szivességgel s vendégszeretettel. A kalózok uj nevet adnak az
országnak s királyuk nevében formálisan birtokukba veszik. Ennek jeléül
zászlót tüznek ki, leölnek két-három tucat benszülöttet, rabul ejtenek
három-négy tucatot. Hazatérnek s kegyelmet nyernek. Uj birtok alakult
most, amit isteni kegyelem jogánál fogva szereztünk. Hajók indulnak oda,
a benszülötteket kiirtják, szétkergetik, királyukat kinpadra vonják,
hogy elárulja, hová tette a föld aranyát? a katonák szabad kezet kapnak
fosztogatásra, bujálkodásra s a föld megrészegszik fiainak vérétől. E
mészárosokat nevezzük aztán „_expediciónak_“ ezeknek feladata, hogy
bálványimádó és barbár népeket civilizáljanak.

Semmiképpen nem célzok a nagy britt birodalomra, mely az egész világnak
példát adott, hogyan kell bölcsességgel gyarmatot alapitani, hogy kell
müvelni a népet, vallásban, tudományban; hogyan kell józan életü s nemes
alattvalókat küldeni a gyarmatokra; hogyan kell magasképességü s
romlottságra képtelen hivatalnokok révén igazságot szolgáltatni a
gyarmatokon, s mindennek tetejébe, erényes és ájtatos kormányzókat
hogyan kell kinevezni, akik a nép jólétét s boldogságát össze tudják
egyeztetni őfelsége érdekeivel s dicsőségével.

De tekintve azt, hogy az általam leirt országok szerény véleményem
szerint nem ugy néznek ki, mintha szeretnék, hogy meghóditsák,
legyilkolják, rabszijra füzzék és kiirtsák a gyarmatosok; másrészt pedig
sem aranyuk, sem ezüstjük, sem cukruk vagy dohányuk nincs fölös
mértékben: alázattal kockáztatni merném a megjegyzést, hogy nem is érik
meg nemes buzgalmunkat, érdeklődésünket és vitézségünket. Ha
mindazonáltal azok, akikre tartozik e kérdés, jónak látják más
véleményen lenni; a magam részéről kész vagyok bizonyitani, törvényes
uton, hogy előttem soha európai ember nem fordult meg a leirt
országokban. Már ugy értem, ha a benszülötteknek hinni lehet, hacsak nem
merülhet fel vitás pont gyanánt az a két _yehu_, akiket állitólag sok
évvel ezelőtt láttak megjelenni _Hauhnhnm_-ország egyik hegyének
peremén.

Azon se gondolkoztam, mig odajártam, milyen formaságok kiséretében
lehetne és kellene uralkodónk birtokába venni e tartományokat; különben,
ha eszembe is jutott volna, okosságból és önfentartási ösztönből
óvakodtam volna beszélni erről, jobb alkalmat várva az eddigieknél.

Most pedig, hogy megfeleltem az egyetlen ellenvetésnek, ami bármikor
felmerülhet: ime utólszor bucsuzom el nemes és nyájas olvasóimtól,
befejezem művemet, hogy redriff-i kicsiny kertemben átadjam magam
elmélkedésemnek, éljek ama nemes erkölcsök mivelésének, melyekre
_Hauhnhnm_ uraim oktattak; oktassam a magam családjának _yehu_-it,
amennyiben értelmes és idomitható állatoknak bizonyulnak; ha lehetséges,
hozzászokjak emberi lények látásához, gyakran tekintve tükörbe s végre,
hogy örökké panaszoljam, miért kellett minálunk állattá alacsonyulni a
_Hauhnhnm_-eknek, kiket még igy is mindig tisztelni fogok; nagyságos
gazdám, nemes családja, barátai s az egész _Hauhnhnm_ fajjal szemben
érzett mély hódolatomra gondolva, kikhez a miéink külső megjelenésben
szerencsések hasonlithatni, bár értelmük elfajult s megcsökkent.

Mult héten türtem el először, hogy feleségem leüljön velem ebédelni: –
egyelőre az asztal tulsó végére csak. Ez alkalomból megengedtem, hogy
(lehetőleg röviden) nehány kérdésemre is válaszoljon. A _yehu_ szagot
még most se viselem el, orromat eldugom csürlővel, levendulával,
dohánynyal, hogy ne érezzem annyira. S bár korosabb embernek nehéz
letenni régi szokásokról, még mindig remélem, hogy valamikor képes
leszek rá _yehu_-t eltürni a szomszédságomban s nem borzongok össze,
hogy fogaival, vagy körmével nekemesik.

A _yehu_-fajjal való békülésem könnyebben menne, ha egyszer
megelégednének azokkal a bünökkel és bolondságokkal, amelyekre őket a
természet feljogositotta. A legkevésbé se hat már reám, ha megpillantok
holmi ügyvédet, zsebtolvajt, kapitányt, bolondot, mágnást, hamis
játékost, politikust, rimakeritőt, orvost, hamis tanut, besugót, vagy
effélét; mindezek a foglalkozások megfelelnek a dolgok rendjének. De ha
látnom kell egyetlen pöffetegbe szorulva a testi és lelki betegség és
rutság minden szenyjét és büzét s az ilyen állatban aztán gőgöt s
büszkeséget tapasztalok: – akkor fogyni kezd türelmem, azt már nem fogom
megérteni tudni soha, hogy kerülhetett együvé egy fertőn ennyi
tökéletlenséggel a gőg. A bölcs és nemes _Hauhnhnm_-ek nyelvében nincs
szó erre a bünre, semmiféle rosszra sincsen szavuk, hacsak azok nem,
melyekkel a _yehuk_ utálatos szokásait leirják – de meg ezek között se
találtam meg a gőgre megfelelő szót. Ők nem ismerhették fel áthatóan s
tökéletesen a _yehu_-természetet ugy, amint az egész fejlettségében
kivirágzott olyan országokban, ahol ez az állat uralkodik. Én azonban,
aki e pontban náluk tapasztaltabb voltam, mondhatom, hogy tisztán
felismertem a gőg nehány halvány gyökerét a vad yehuk jellemében.

A _Hauhnhnm_-ek, kiket nem kormányoz se földön, se égen semmi, csak az
értelem: nem büszkébbek jótulajdonságaikra, mint amilyen büszke én
lehetek, hogy nem hiányzik kezem, vagy lábam, amivel pedig, hacsak nem
bolond, aligha dicsekszik az ember, bár nélküle nyomorék volna és
nyomorult. Azért időzök hosszabban e tárgynál, mert szeretném, ha
lassankint elviselhetővé válnék nekem valamely angol _yehu_ társasága.
Éppen azért, nagyon kérem azokat, akik e képtelen s felfoghatatlan
bolondságnak, a gőgnek halvány derengését érzik magukban, hogy a jövőben
kerüljék el a házam tájékát.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Tudnunk kell Swift szatirájának megértéséhez, hogy abban az
időben Angolországban éppenugy, mint egyebütt, pénzért lehetett nagy
hivatalokat kapni.

(_Forditó_.)]

[Footnote 2: Ezek a betük aktuális vonatkozásokkal függnek össze: akkori
államférfiak nevének kezdőbetüi.]




TARTALOM.

  Swift. Irta: _Pogány József_  1

Első rész. =Utazás Liliput-ba.=

  Első fejezet  19
  Második fejezet  33
  Harmadik fejezet  46
  Negyedik fejezet  56
  Ötödik fejezet  63
  Hatodik fejezet  72
  Hetedik fejezet  84
  Nyolcadik fejezet  95

Második rész. =Utazás Brobdingnag-ba.=

  Első fejezet  105
  Második fejezet  121
  Harmadik fejezet  128
  Negyedik fejezet  142
  Ötödik fejezet  149
  Hatodik fejezet  162
  Hetedik fejezet  174
  Nyolcadik fejezet  183

Harmadik rész. =Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe
és Japánba.=

  Első fejezet  201
  Második fejezet  209
  Harmadik fejezet  220
  Negyedik fejezet  226
  Ötödik fejezet  234
  Hatodik fejezet  243
  Hetedik fejezet  250
  Nyolcadik fejezet  256
  Kilencedik fejezet  263
  Tizedik fejezet  268
  Tizenegyedik fejezet  279

Negyedik rész. =Utazás Hauhnhnm országba.=

  Első fejezet  287
  Második fejezet  296
  Harmadik fejezet  304
  Negyedik fejezet  312
  Ötödik fejezet  319
  Hatodik fejezet  329
  Hetedik fejezet  338
  Nyolcadik fejezet  349
  Kilencedik fejezet  358
  Tizedik fejezet  366
  Tizenegyedik fejezet  377
  Tizenkettedik fejezet  388






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GULLIVER UTAZÁSAI ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.