Egy magános sétáló álmodozásai

By Jean-Jacques Rousseau

The Project Gutenberg eBook of Egy magános sétáló álmodozásai, by
Jean-Jacques Rousseau

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
will have to check the laws of the country where you are located before
using this eBook.

Title: Egy magános sétáló álmodozásai

Author: Jean-Jacques Rousseau

Translator: Lajos Rácz

Release Date: December 13, 2021 [eBook #66939]

Language: Hungarian


Produced by: Albert László from page images generously made available by
             the Library of the Hungarian Academy of Sciences

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI ***

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

ROUSSEAU

EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI

FORDÍTOTTA RÁCZ LAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

ROUSSEAU

EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI

FORDÍTOTTA

RÁCZ LAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




BEVEZETÉS.

Rousseau, aki különben is neuropathikus természet volt, életének utolsó
12 esztendejében elmezavarban, kombinatórikus üldözési mániában
(paranoia) szenvedett. Már _Vallomásai_ (1765–1770) egy elmebeteg
védőirata; az a meggyőződés uralkodik bennük, hogy régi barátai, akik
ellenségeivé váltak, élükön Grimm-mel, Diderot-val és D’Epinaynéval,
nagy összeesküvést szőttek az ő tönkretételére, nevének
megbecstelenítésére, ő magának utálatos gonosztevő gyanánt való
feltüntetésére. E meggyőződésében – amiben sok volt az igazság, ha az
összeesküvés nem volt is Rousseau összes ismerőseire, egész
Franciaországra kiterjedő, mint ő hitte – nagyon megerősítette őt a
gyűlölködő Voltaire-nek 1764 december 27-én _Sentiments des citoyens_
cím alatt Genfben (természetesen névtelenül) kiadott nyolc lapnyi
röpirata, amely a legkíméletlenebb támadásokat intézi Rousseau ellen, a
leggyűlölködőbb rágalmakat szórja reá s föltárja életének nagy sebét,
súlyos bűnét: gyermekeinek kitételét, illetőleg lelencházba küldését. E
támadás mélyen megsebezte Rousseaut; ettől fogva a megbecstelenítés
kisértete állandóan ott lebeg fölötte és évről-évre mindjobban elrabolta
lelki nyugalmát. Fokozta izgalmát a neuchâteli papságtól felizgatott
môtiersi lakosság forrongása, ellene irányuló támadása, ami miatt
Môtiers-t, ahol az _Emil_ elítéltetése és Franciaországból való
menekülése után három eléggé nyugalmas esztendőt (1762–1765) töltött,
szeptember 8-án ott kellett hagynia. Innen a Szentpéter-szigetére
költözött, majd miután a berni kormány innen kitiltotta, Hume hívására
1766 januárius első napjaiban Angolországba utazott. De Hume hideg, nem
mindig eléggé gyöngéd és tapintatos magatartása angolországi
tartózkodását is csakhamar megkeserítette. Beteges elméje mindazt a
kellemetlenséget, ami vele Angliában történt, egy mélyen átgondolt
tervből, ellene irányuló összeesküvésből vezette le s ezt 1766 július
10-én meg is írta Humenak. E levelében jelentkezik először világosan a
paranoia, az elmebetegség félreismerhetetlen nyoma. Izgalma, ha egyidőre
lecsillapul is, a legkisebb ok, a legcsekélyebb gyanú elegendő arra,
hogy újra feltámadjon. A következő tíz év alatt így váltogatja egymást
izgatottság és nyugalom, hullámhegy és hullámvölgy az életében. Az
aggodalom, az ellenségei összeesküvésétől való félelem űzi el
Angolországból (1767 május elején), Normandiából (1768 június közepén),
majd Dél-Franciaországból. 1770 június közepén Párizsban terem, hogy itt
annál könnyebben szembeszállhasson ellenségei üzelmeivel. De csakhamar
kénytelen belátni, hogy sorsától nem szabadulhat; reményeiben csalódva,
kortársai iránti bizalmát elveszítve, lassankint mindjobban visszavonul
az emberektől, egyik köteléket a másik után tépi széjjel, míg végre
egyedül állt az emberi nemmel szemben. Elborult lelki világáról
_Dialogusai_ (Rousseau juge de Jean-Jacques, 1775–1776) nyújtanak
felvilágosítást, amelyekben mindenütt ellenségeivel, az ellene szőtt
összeesküvéssel foglalkozik, ennek okát igyekszik kideríteni s magát a
vádak alól tisztázni. Minden okoskodása, éles elmével vezetett
vizsgálódása e rögeszme körül forog. Az kétségtelen, hogy panaszai nem
teljesen légből kapottak; az a gondolat, mely az egész balhiedelem
középpontjául szolgál, hogy Grimm és Diderot ellenségeskedése a forrása
jelleme sok tekintetben kedvezőtlen megítélésének, egészen helyes
nyomokon jár s ama férfiak nagyrésze, akiket üldözőinek tekint
(D’Alembert, Voltaire, Holbach, Hume, Choiseul), tényleg rosszindulattal
viseltetett iránta s nem egy ama tények közül, amelyekre fejtegetéseit
alapítja, történetileg igazolt.

Dialogusai tetőpontján mutatják elmezavarát. Izgalma a Notre-Dame-ban
lefolyt jelenet után (1776 február 24.), midőn a Dialogusokat a
főoltárra – mintegy a Gondviselés oltalma alá – akarta helyezni, de a
vasrácsozatot zárva találta, ami úgy lesújtotta, hogy egész nap mint egy
őrült járt-kelt, bolyongott az utcákon, csillapulni kezd, a válság alább
hagy s lassan-lassan megnyugvásnak enged helyet. Persze ez a nyugalom
inkább a kimerülés kifejezése volt: az ellenállási erő elfogyasztódott s
az ellankadt lélek a lemondást, megnyugvást úgy tünteti föl, mint a
megfontolás eredményét. Bár szellemi és testi erői egyaránt alászálltak,
nem merül tétlenségbe, hanem a legtöbb délután nagy sétákat tesz Párizs
környékén, részint botanizálva, részint emlékezései fonalát követve s a
mult és jelen fölött elmélkedve. Reggelenkint aztán – hogy ez
elmélkedések gyönyörűségeit ismételje és tartóssá tegye – leírta
álmodozásait s így állt elő utolsó műve: _Rêveries du promeneur
solitaire_. _Álmodozásai_ úgy tüntetik fel az üldözöttet, mint aki
visszanyerte a dolgok világos látását, helyes megítélését, eljutott a
megnyugvásra, lemond a küzdelemről, ellenkezésről, amelyet hiábavalónak
ismer föl, tompa megadással meghajlik komor végzete előtt. Máskülönben
oly komor lelke szelid melancholiában olvad föl. De azért baja, ha
pillanatnyilag elmult is, nem tűnt el teljesen, időről-időre – ha kisebb
mértékben is – látjuk annak egy-egy felvillanását, egy-egy erőszakos
rohamát, ami mutatja, hogy állandóan ott leselkedik a küszöbön
áldozatára, s csak egy nyílásra, hasadékra vár, hogy újra belépjen és
áldozatára vesse magát. Az első és második _Álmodozás_ 1776 késő őszén,
a hetedik 1777 június 28-ika után, a nyolcadik 1777 október havában, a
kilencedik 1778 tavaszán, végül a tizedik 1778 virágvasárnapján (április
12.) keletkezett; ez utóbbi ezzel a híres s mindamellett oly egyszerű
mondattal kezdődik, amelybe Rousseau az emlékezés minden költészetét
bele tudta lehelni: «Ma, virágvasárnapján, épen ötven esztendeje annak,
hogy Warensnéval megismerkedtem.»

Rousseau az _Álmodozásokban_ szabadon átengedi magát érzéseinek,
élményeinek, visszaemlékezéseinek, ábrándozásainak; elemzi, boncolgatja,
bírálja – olykor a legszigorúbb mérték alkalmazásával – saját
lelkiállapotát, jellemét, vallásos, erkölcsi és bölcseleti elveit;
látjuk, mily mélyre hatol az «Ismerd meg önmagadat!» elv alkalmazásában,
mily erős harcot vív, hogy egyéniségét megvédelmezze, fentartsa, az
erkölcsi szabadságot érvényesítse, kötelességét teljesítse. Gyakran
visszatér gyermekéveire, fölidézi Warensnénak, majd a
Szentpéter-szigetén töltött boldog napoknak, azután a menilmonti lejtőn
bekövetkezett balesetnek, egyik-másik kirándulásán előfordult különféle
élményeinek a képét; bőven ír botanikai kirándulásairól s otthon a
növények praeparálásáról. _Álmodozás, séta, magány_ – ezekben találja
lelkének boldogságát, ezek adják meg lelkének a régóta nélkülözött
békét.

Valamennyi _Álmodozásán_ szelid fájdalom uralkodik, megható elégikus
hang rezdül át, akár kedves jeleneteket idéz vissza a multból, akár
sorsa fölött panaszkodik elégikusan. De néha napsugár tör át a borún,
derű a nyomott hangulaton és a _Vallomások_ I. kötetének szeretetreméltó
elbeszélője újra előbukkan. Az öregség ugyan kissé észrevehető nála,
amennyiben nem egyszer korábbi műveiből vett gondolatokat és
fordulatokat használ, de nagyjában és egészében a nyelv erőteljes
harmóniája, ékesszólás, világosság és szemléletesség tekintetében az
_Álmodozások_ kevéssé állanak egyéb művei mögött. Hogy deliriuma csak az
ellene irányuló üldözés hamis megítélésére szorítkozott, hogy irodalmi
tevékenysége nem szenvedett elmezavarától, annak _Lengyelország
alkotmánya_ s _Növénytani levelei_ mellett _Álmodozásai_ is fényes
tanubizonyságai. Ezek is igazolják, amit Levallois R. elmezavaráról
állít, hogy az «semmi befolyást sem gyakorolt az író tehetségére: sem
nem módosította, sem nem bénította meg a nagy prózaírónál a stílus
koloritját, a dikció tisztaságát, a mondat harmoniáját, mozgását,
konstrukcióját, a lendület erejét, a dedukció és összefüggés
szilárdságát, a kitűnő szerkesztési képességet. Utolsó művei, épen azok,
amelyeket e szörnyű belső izgatottság ideje alatt írt, a legkülönbek
formára, a legkifogástalanabbak irodalmi szépség tekintetében.»
Természetérzése, a természet iránt lángoló szeretete e művében is bájos,
költői, az érzés hevétől olykor szinte az elragadtatásig fokozódó
szinekben és hangokban nyer kifejezést; egész lelke, egész szíve ott él
ezekben a rajongó megnyilatkozásokban. Ki ne érezné, hogy a természet
varázsa, amely _Vallomásaiban_ és _Álmodozásaiban_ elénk lép, a saját
belső énjének csodálatosan gazdag és zengő kiáradása!

Miért szakította a tizedik _Álmodozását_ hirtelen, szinte a mondat
közepén, félbe? Miért nem folytatta azután álmodozásai írását? E
kérdésekre feleletet adni nem tudunk. Igen valószinű, hogy a betegség,
gyöngeség és anyagi bajok, a mindennapi kenyérért való aggodalom
testileg-lelkileg egyaránt leverték, elvették kedvét és hangulatát az
írástól. Már ekkor rohamosan közeledett életének alkonya… Az
Ermenonvilleben töltött szép napok (hová 1778 május 20-án költözött ki)
megaranyozták utolsó napjait s hat heti békés, derűs, verőfényes
ujjáéledés után – amelyben még egyszer s utoljára ismét visszatért a
régi Rousseau – július 2-án életének fáklyája kilobbant, a géniusz
megtért oda, ahonnan eredetét vette, Istenéhez.

Az egyes _Álmodozások_ tartalma a következő: Az _első_ szól üldözőiről
és kiállott szenvedéseiről, a _második_ a menilmonti lejtőn szenvedett
balesetéről és annak következményeiről, a _harmadik_ gyermek- és
ifjúkoráról, az _I. Értekezés_ után végrehajtott erkölcsi reformjáról,
az ennek következtében rászakadt bajokról, a _negyedik_ a hazugságról,
az _ötödik_ a Szentpéter szigetén való botanizálásáról és életmódjáról,
a _hatodik_ a jótékonyságról és a nyomában járó lekötelezettségről,
saját jelleméről és erényének alapjáról, a _hetedik_ a botanikáról és az
e tudománynak köszönhető belső örömekről, a _nyolcadikban_ reflexiókat,
elmélkedéseket találunk, a _kilencedik_ a gyermekkor-nyújtotta édes
örömöket rajzolja, végül a _tizedik_ visszaemlékezés Warensné, a legjobb
asszony jótéteményeire.

A _Les Rêveries du Promeneur Solitaire_ 1782-ben jelent meg először, a
Dupeyrou kiadta _Collection complète des æuvres de J. J. Rousseau_
(Genève, 1782–1790) XX-ik kötetében. E szöveg alapján közli azt a
_Bibliotheca Romanica_ (Strassburg, éd. J. H. Ed. Heitz) s ez utóbbinak
szövege szolgált a jelen fordítás alapjául.




Első séta.

Egyedül vagyok hát itt a földön s nincs többé se testvérem, se
felebarátom, se barátom, se egyéb társaságom magamon kívül. A
legtársaságosabb lényt, aki a legjobban szerette az embereket,
közmegegyezéssel számkivetették a földről. Furfangos gyűlöletük
kisütötte, hogy micsoda gyötrelem lehetne érzékeny lelkem számára a
legkegyetlenebb és erőszakosan mindama kötelékeket szétszakították,
amelyek ő hozzájok fűztek. Még önmagok ellenére is szerettem volna az
embereket. Ők csak úgy vonhatták ki magokat szeretetem elől, hogy
megszűntek emberek lenni. Így hát most idegenekké, ismeretlenekké,
szóval senkikké lettek számomra, mivel így akarták. De vajjon,
elszakítva tőlük és mindentől, mi vagyok én magam? Ime, most ennek
kutatása vár reám. Szerencsétlenségemre nem foghatok addig ebbe a
vizsgálatba, míg egy pillantást nem vetek helyzetemre. Ezen a
szemlélődésen szükségképen át kell haladnom, hogy tőlük önmagamhoz
érkezzem.

Tizenöt, sőt több éve, hogy ebben a különös helyzetben vagyok, de még ma
is álomnak tűnik fel előttem. Egyre azt képzelem, hogy talán valami
emésztési baj gyötör, kellemetlen álmokkal küzködöm és hogy
gyötrelmemtől erősen megkönnyebbülve fogok fölébredni, amikor majd újra
barátaim társaságában leszek. Igen, kétségkívül, anélkül, hogy
észrevettem volna, át kellett ugornom az ébrenlétből az alvás, vagy
inkább az életből a halál állapotába. Kiragadva, nem tudom: hogyan, a
dolgok rendes kerékvágásából, úgy rémlett, hogy megfoghatatlan káoszba
zuhantam alá, ahol mitsem tudok észrevenni s minél inkább gondolkozom
jelenlegi helyzetemen, annál kevésbbé birom megérteni, hol vagyok.

Eh, hogyan láthattam volna előre a végzetet, amely reám várt? Hogyan
foghatnám azt még ma is föl, amikor annak zsákmánya vagyok?
Föltehettem-e józan ésszel, hogy egyszer majd én, ugyanaz lévén, aki
valék, ugyanaz, aki még most is vagyok, a legcsekélyebb kétség nélkül
egy szörnyeteg, egy méregkeverő, egy gyilkos hírébe kerűlök s mint
ilyennel bánnak majd velem; hogy az emberi nem borzadálya, a csőcselék
játékszere leszek; hogy mindaz az üdvözlés, amellyel a járókelők engem
fogadnak, csak abból fog állani, hogy leköpnek; hogy egy egész nemzedék
közmegegyezéssel azzal fog mulatni, hogy engem élve eltemessen? Amikor
ez a különös felfordulás bekövetkezett, eleinte – mivel készületlenül
talált – egészen megzavarodtam tőle. Felindulásaim, méltatlankodásom oly
őrjöngésbe ejtettek, amely csak több mint tíz év mulva birt
lecsillapulni; és ezalatt az idő alatt tévedésből-tévedésbe,
hibából-hibába, balgaságból-balgaságba esve, oktalanságaim által sorsom
irányítóinak megannyi fegyvert szolgáltattam kezébe, amelyeket ők
ügyesen felhasználtak, hogy azt visszavonhatatlanul szándékuk szerint
irányítsák.

Jó darab ideig époly erőszakosan, mint hiába vergődtem. Ügyesség nélkül,
ravaszság nélkül, alakoskodás nélkül, okosság nélkül őszinte, nyílt,
türelmetlen, heveskedő kedéllyel lévén felruházva, vergődésemmel csak
annál jobban belebonyolódtam a hálóba és szünetlenül újabb alkalmat
nyújtottam nekik tőrbeejtésemre, amelyet ők nem mulasztottak el
kizsákmányolni. Végre, mikor éreztem, hogy minden erőfeszítésem
hiábavaló és hasztalanul gyötröm magamat, az egyedüli elhatározáshoz
folyamodtam, amely még hátra volt számomra, hogy t. i. alávetem magam
végzetemnek és nem rugdalózom többé a kényszer ellen. Ebben a
megnyugtató gondolatban minden bajomért kárpótlást találtam ama békesség
által, amelyet az szerzett s amelyet az époly kínos, mint eredménytelen
ellenállás folytonos munkájával nem tudtam elérni.

Egy más dolog is hozzájárult ehhez a békességhez. Üldözőim, minden
furfangosságuk mellett is, figyelmen kívül hagytak egyet, amit haragjok
elfeledtetett velök, hogy t. i. annak hatásait annyira fokozzák, hogy
fájdalmaimat szünet nélkül táplálhassák és megújíthassák, mivel egyre
valami új támadást intéznek ellenem. Azáltal is markukban tarthattak
volna, ha elég ügyesek arra, hogy a reménység egy sugarát fenntartsák
számomra. Vagy még azáltal is játékszerükké tehettek volna, ha valami
hamis csalétket tartanak elém s azután a csalódott várakozás révén egyre
kiújuló gyötrelemmel sebzik meg szívemet. De ők előre kimerítették
összes segédforrásaikat; mitsem hagyva számomra fenn, önmaguktól is
mindent elraboltak. A rágalmazás, a sárbatiprás, a kinevetés, a
gyalázat, amellyel elhalmoztak, époly kevéssé képes már fokozódni, mint
enyhűlni; egyformán képtelenek vagyunk: ők annak súlyosbítására, én
pedig arra, hogy kivonjam magamat alóla. Annyira siettek nyomorúságom
kelyhét csordultig megtölteni, hogy az összes emberi hatalom, a pokol
minden ravaszságától támogatva, sem bírna már semmit hozzáadni. Még a
fizikai fájdalom is nemhogy növelné gyötrelmeimet, hanem csak eltérítene
azoktól. Talán, ha sikoltásokra indítana, megkímélne a sóhajtozásoktól
és testi keserveim eloltanák szívem keserveit.

Mitől félhetnék még részükről, miután mindent elvégeztek? Miután nem
tehetik már rosszabbá állapotomat, semmi rémületet sem kelthetnek többé
bennem. A nyugtalanság és ijedség oly bajok, amelyektől örökre
megszabadítottak engemet; ez bizonyára megkönnyebbülés. A valódi bajok
kevés hatást tesznek rám; könnyen elhatározom magam azokkal szemben,
amelyeket érzek, de nem azokkal szemben, amelyektől tartok. Nekivadult
képzeletem összezavarja, felforgatja, kiterjeszti és növeli őket.
Várásuk százszor jobban gyötör, mint jelenlétök és a fenyegetés
rettenetesebb reám, mint maga a csapás. Mihelyt lesujtanak, az esemény
megfosztván azokat mindattól, amivel a képzelet felruházta, valódi
értékökre szállítja le őket. Ilyenkor jóval csekélyebbeknek találom
őket, mint ahogy előre képzeltem és még szenvedésem közben is némi
enyhűlet érzése száll meg. Ebben az állapotban, midőn megszabadítva
minden új félelemtől és fölmentve a nyugtalanságtól, semmi reménység sem
csalogat, a puszta megszokás elegendő lesz arra, hogy napról-napra
elviselhetőbbé tegyen rám nézve egy oly helyzetet, amelyet semmisem
tehet már rosszabbá és amint az érzelem az időtartam folytán eltompul,
nekik sincs több eszközük annak fölújítására. Ime, ily jót tettek
üldözőim velem, midőn mértéktelenül kimerítették gyűlölködésük összes
fegyvereit. Minden hatalmuktól megfosztották magokat fölöttem s ezentúl
fittyet hányhatok nekik.

Még nincs két hónapja, hogy a teljes nyugalom visszaszállt szívembe.
Régóta semmitől sem féltem többé; de még reméltem és ez a remény, most
ápolva, majd megcsalatva, volt az oka annak, hogy ezer különféle
szenvedély szünetlenül ostromolta szívemet. Egy époly szomorú, mint
váratlan esemény végre kizárta szívemből a remény e vékony sugarát és
feltárta előttem itt alant örökre, visszahozhatatlanul kiszabott
végzetemet. Ettől kezdve minden fenntartás nélkül megnyugodtam sorsomban
és újra megtaláltam a békét.

Mihelyt egész kiterjedésében gyanítani kezdtem a cselszövényt, örökre
elvesztettem azt a reményt, hogy a nagy közönséget még életemben helyes
útra térítem a magam dolgai felől, de még ez a nyomravezetés is,
minthogy nem lehet kölcsönös, ezentúl egészen hiábavaló lenne rám nézve.
Az emberek hasztalan akarnának hozzám visszatérni, nem találnának föl
többé. Azzal a megvetéssel, amelyet bennem keltettek, érintkezésök
élvezhetetlen, sőt terhes lenne rám nézve s százszor boldogabb vagyok
magányomban, mint velök élve lehetnék. Szívemből a társaság minden édes
érzéseit kitépték. Ezek nem csirázhatnak ki újra az én koromban; már
fölötte késő. Akár jót, akár rosszat tesznek ezentúl velem, részükről
minden közömbösen érint és bármit cselekedjenek, kortársaim örökre
semmik maradnak számomra.

De számítottam még a jövőre és reméltem, hogy egy különb nemzedék,
jobban megvizsgálva úgy az előbbi nemzedékek velem szemben hozott
ítéletét, mint az irántam tanusított magaviseletét, könnyen föl fogja
tudni fedezni azoknak mesterkedését, akik azt irányítják és végre
olyannak fog látni, mint amilyen vagyok. Ez a reménység iratta velem
_Dialogusaimat_ és sugallt ezer balga kísérletet, hogy azokat az
utókorra eljuttassam. Ez a remény, bármily távoli volt is, ugyanabban az
izgatottságban tartotta lelkemet, mint amikor még egy igazságos szívet
kerestem a században és reménységeim, amelyeket hasztalan vetettem
távolra, egyaránt játékszerévé tettek a mai embereknek. Elmondtam
Dialogusaimban, mire alapítottam ezt a várakozásomat. Csalódtam.
Szerencsére eléggé idejében megéreztem ezt arra, hogy utolsó órám előtt
még teljes megnyugvást és föltétlen pihenési időt találjak. Ez az időköz
abban az időben kezdődött, amelyről beszélek és okom van hinni, hogy
többé nem szenved félbeszakítást.

Nagyon kevés nap múlik el, hogy újabb elmélkedések meg ne erősítenének
abban, mennyire tévedtem, midőn a közönségnek helyes útra térésére
számítottam, hacsak egy más korban is; mivelhogy engemet illetőleg oly
kalauzok vezetik, akik szüntelenül újakkal cserélődnek fel ama
testületekből, amelyek ellenszenvvel viseltetnek irántam. Az egyes
emberek meghalnak, de a kollektiv testületek nem halnak meg. Ugyanazok a
szenvedélyek itt tovább öröklődnek és lángoló gyűlöletük, mely
halhatatlan, mint az a démon, amely azt sugallja, mindig egyforma erővel
működik. Ha összes magánellenségeim halva lesznek, az orvosok, az
oratóriánusok még élni fognak és ha majd csak ez a két testület marad
üldözőmül, bizonyos lehetek felőle, hogy halálom után nem hagyják jobban
békében az emlékemet, mint a hogy hagyták életemben személyemet. Az idők
haladtával az orvosok, akiket valóban megsértettem talán,
lecsillapodhatnának; de az oratóriánusok, akiket szerettem, akiket
becsültem, akikbe teljes bizalmamat vetettem és akiket sohasem sértettem
meg, az oratóriánusok, ez egyházi és félig szerzetesrendi férfiak,
örökre engesztelhetetlenek lesznek, az ő saját méltánytalanságok alkotja
szemökben bűnömet, amelyet önszeretetök sohasem fog nekem megbocsátani,
a nagyközönség pedig, amelynek ingerültségét szünet nélkül gondosan
táplálni és éleszteni fogják, nem fog náluknál előbb lecsillapodni.

Minden elvégeztetett számomra a földön. Sem jót, sem rosszat nem lehet
itt többé velem cselekedni. Semmi remélni- vagy félnivaló sem marad
többé számomra fenn e földön s én szegény, szerencsétlen, de Istenhez
hasonlóan szenvedésmentes halandó, nyugodt vagyok az örvény mélyén.

Mindaz, ami külsőleges, idegen ezentúl rám nézve. Nincs többé e világon
se felebarátom, se embertársam, nincsenek barátaim. Olyan vagyok a
földön, mintha egy idegen bolygóról estem volna le, amelyen laktam. Ha
fölismerek valamit magam körül, azok csupa elszomorító és szívettépő
tárgyak szívem számára és nem vethetem szemeimet arra, ami érint és
környez, anélkül, hogy bennök valami okot ne találnék a megvetésre, ami
felháborít, vagy a fájdalomra, ami megszomorít. Távolítsuk el hát
elmémből az összes kínos tárgyakat, amelyekkel époly fájdalmasan, mint
hasztalanul foglalkoznám. Egyedül állván életem hátralevő részében,
mivel csak magamban találom meg a vigasztalást, a reménységet és a
békét, nem szabad és nem is akarok többé egyébbel, mint csupán magammal
foglalkozni. Ebben az állapotban veszem újra elő annak a szigorú és
őszinte vizsgálatnak a folytatását, amelyet hajdan _Vallomásaim_nak
neveztem. Utolsó napjaimat annak szentelem, hogy tanulmányozom magamat
és előre elkészítem a számadást, amelyet nem fogok késni magamról
nyújtani. Adjuk át teljesen magunkat a saját lelkemmel való társalgás
édességének, mivelhogy ez az egyetlen, amit az emberek nem vehetnek el
tőlem. Ha belső állapotom fölött való elmélkedéssel sikerül azt jobban
rendbe hoznom és a bajtól, ami még benne maradhat, megtisztítanom,
elmélkedéseim nem fognak teljesen kárba veszni és habár semmi hasznomat
sem vehetik már a földön, utolsó napjaimat nem vesztegettem el hiába.
Naponkénti sétáim üres időit gyakran bájos szemlélődések töltötték ki és
sajnálom, hogy azok kivesztek emlékezetemből. Írásban fogom megrögzíteni
azokat, amelyek még ezután fölbukkannak; és valahányszor újra elolvasom,
újra végigélvezem őket. El fogom feledni szerencsétlenségeimet,
üldözőimet, gyalázataimat, ha arra az árra gondolok, amit szívem
kiérdemelt.

Ezek a lapok tulajdonképpen csak álmodozásaimnak formátlan naplói
lesznek. Sok szó lesz bennök rólam, mivel egy magányos ember, aki
elmélkedik, szükségképpen sokat foglalkozik önmagával. Egyébiránt
mindazok az idegen eszmék, amelyek séta közben fejemen átsuhannak,
hasonlóképpen megtalálják benne helyöket. El fogom mondani, mit
gondoltam, úgy, amint az bennem támadt és époly kevés kapcsolattal, mint
a mennyiben a tegnapi képzetek a másnapiakkal rendesen állanak. De ebből
jellememnek és kedélyhangulatomnak mindig új ismerete fog származni,
amaz érzelmek és gondolatok megismerése révén, amelyek mostani szokatlan
állapotomban elmém naponkénti táplálékát alkotják. E lapok tehát
_Vallomásaim_ függeléke gyanánt tekinthetők, de nem adom nekik többé ezt
a címet, mivel úgy érzem, hogy semmi olyas mondanivalóm sincs, ami ezt
megérdemelhetné. Szívem megtisztult a balsors kohójában és alig találok
benne – amint gondosan vizsgálom – a megróvható hajlam némi
maradványára. Mit gyónhatnék még meg, mikor minden földi vonzalmat
kiszakítottak belőle? Époly kevéssé dícsérhetem, mint gáncsolhatom
magamat: ezentúl semmi vagyok az emberek közt és csupán ez mindaz, ami
lehetek, minthogy semmi valóságos viszonyban, igazi társaságban sem
állok velök. Minthogy semmi jót sem tehetek, ami rosszra ne forduljon,
minthogy nem cselekedhetem úgy, hogy másnak vagy magamnak ne ártsak, a
tartózkodás lett egyetlen kötelességemmé és ezt amennyire tőlem telik,
teljesítem. De e testi tétlenség közben lelkem még egyre munkálkodik,
még érzelmeket, gondolatokat teremt és belső erkölcsi élete, minden
földi és idői érdek halála folytán, még erősbülni látszik. Testem csak
zavar, csak akadály ezentúl számomra és amennyire csak birom, előre
felszabadulok alóla.

Egy ily szokatlan helyzet bizonyára megérdemli, hogy megvizsgáltassék és
leirassék s ennek a vizsgálatnak szentelem utolsó szabad időmet. Hogy
ezt sikerrel tehessem, rend- és módszeresen kellene eljárnom; de erre a
munkára képtelen vagyok, sőt ez el is távolítana attól a célomtól, hogy
számot adjak magamnak lelkem módosulatairól és ezek egymásra
következéseiről. Bizonyos tekintetben azokat a műveleteket fogom magamon
elvégezni, amelyeket a fizikusok a levegővel végeznek, hogy annak
naponkénti állapotát megismerjék. Lelkemre fogom alkalmazni a
légsúlymérőt és ezek a jól irányított és többször megismételt műveletek
époly biztos eredményeket szolgáltathatnak majd nekem, mint az övéik. De
nem terjesztem ki ily messze vállalatomat. Beérem azzal, hogy jegyzékbe
veszem műveleteimet és nem törekszem arra, hogy rendszerbe foglaljam
őket. Ugyanarra a kísérletre vállalkozom, mint Montaigne, de teljesen
ellenkező céllal, mint ő: mert ő csak mások számára írta _Essais_-it,
míg én csak a magam számára írom _Álmodozásaimat_. Ha öregebb napjaimban
az elköltözés közeledtekor ugyanabban a helyzetben maradok, miként
remélem, mint amelyben vagyok, olvasásuk eszembe fogja idézni azt az
édes érzést, amelyet írásuk közben élvezek és ekképen újjászülvén
számomra az elmult időt, úgyszólván meg fogja létemet kettőztetni.
Dacára az embereknek, még tudom élvezni a társaság kellemét és
elaggottan egy más korban fogok élni magammal, mintha egy fiatalabb
barátommal élnék.

Első _Vallomásaimat_ és _Dialógusaimat_ folytonos aggodalomban írtam
amiatt, hogyan rejthetném el őket üldözőim ragadozó kezei elől, hogy –
ha lehetséges – eljuttassam őket a későbbi nemzedékekhez. Erre az iratra
nézve nem gyötör többé ez a nyugtalanság; tudom, hogy úgyis hiábavaló
lenne; és miután az a vágy, hogy az emberek jobban megismerjenek,
kialudt szívemben, csak mély közömbösség maradt ott, mind igazi irataim,
mind ártatlanságom emlékműveinek sorsára vonatkozólag, amelyek talán már
mindörökre megsemmisültek. Hadd kémleljék ki, mit csinálok, hadd
nyugtalankodjanak e lapok miatt, hadd kerítsék hatalmukba, hadd
sikkasszák el, hadd hamisítsák meg őket, – mindez egyre megy nekem
ezentúl. Sem el nem rejtem, sem nem mutogatom őket. Ha életemben
elrabolják tőlem, sem a megírásuknál érzett örömet, sem azok tartalmának
emlékezetét, sem azokat a magános elmélkedéseket, amelyeknek azok
eredményei és amelyek forrása csak lelkemmel együtt aludhat ki, nem
fogják tőlem elrabolni. Ha balsorsom legelső csapásaitól kezdve értettem
volna hozzá, hogy végzetem ellen ne rugdalózzam és arra határozzam
magam, amire ma határozom: az emberek minden erőfeszítései, minden
borzalmas cselfogásai hatástalanul pattantak volna le rólam és összes
cselszövényeikkel sem zavarták volna meg jobban nyugalmamat, mint ahogy
ezentúl összes sikereikkel sem képesek azt megzavarni; hadd élvezzék
tetszésök szerint gyalázatomat, abban nem fognak megakadályozni, hogy
ártatlanságomat élvezzem és napjaimat, minden ármánykodásaik ellenére,
békében fejezzem be.




Második séta.

Miután tehát arra az elhatározásra jutottam, hogy leírom lelkem szokásos
állapotát, a legszokatlanabb helyzetben, amelyben valaha halandó lehet,
e vállalkozásom végrehajtására semmi egyszerűbb és biztosabb módot nem
láttam, mintha hűséges lajtsromot vezetek magános sétáimról és azokról
az álmodozásokról, amelyek azokat kitöltik, amikor fejem teljesen szabad
és gondolataim ellenállás és feszély nélkül követhetik kedvenc
hajlamaikat. A magánynak és elmélkedésnek ezen órái az egyedüli órái a
napnak, amikor teljesen a magamé vagyok, a magamé minden elszóródás
nélkül, akadály nélkül és amikor igazán elmondhatom, hogy az vagyok,
amivé a természet rendelt.

Csakhamar éreztem, hogy szerfölött sokáig késtem e terv kivitelével.
Kevésbbé élénk képzeletem nem lobban már úgy lángra, mint hajdan, ama
tárgy szemléleténél, amely azt mozgásba hozza, kevésbbé mámorosodom meg
az álmodozás deliriumától; több visszaemlékezés, mint új alkotás van
abban, amit ezentúl létrehoz; lanyha lankadtság bágyasztja el minden
képességemet; lelkem csak kínosan tud roskatag hüvelyéből magasra
szökellni és ama jövő állapot reménye nélkül, amely után áhítozom, mivel
érzem, hogy jogom van reá, csupán emlékezésekben élnék. Így tehát, hogy
magamat hanyatlásom előtt vizsgálhassam, legalább néhány évvel azokba az
időkbe kell visszaszállnom, amikor itt alant minden reményemet
elveszítvén és nem találván többé a földön táplálékot szívem számára,
lassankint hozzászoktam ahhoz, hogy azt saját lényegével tápláljam és
minden eledelét önmagamban keressem.

Ez a segélyforrás, amely fölötte későn jutott eszembe, oly termékennyé
lett, hogy csakhamar mindenért kárpótolni tudott engem. Az
önmagambatérés szokása végre elfeledtette velem bajaim érzését, sőt
majdnem emlékét is; így saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az
igazi boldogság forrása bennünk van és semmi emberi hatalom sem képes
reá, hogy igazán nyomorulttá tegye azt, aki tudja akarni, hogy boldog
legyen. Négy vagy öt év óta rendszeresen megízleltem azokat a benső
gyönyöröket, amelyeket a szerető és szelid lelkek a szemlélődésben
találnak. Ezek az elragadtatások, ezek az extázisok, amelyeket néha-néha
éreztem, mikor így egyedül sétáltam, oly élvezetek voltak, amelyeket
üldözőimnek köszönhettem; nélkülök sohasem találtam, sohasem ismertem
volna meg azokat a kincseket, amelyeket magamban hordtam. Igazán nehéz
ennyi gazdagságról hűséges jegyzéket vezetnem. Ha a sok édes ábrándozást
eszembe akartam idézni, ahelyett, hogy leírnám őket, visszaestem
beléjük. Oly lelkiállapot ez, amelyet a visszaemlékezés újra visszahoz
és amelyet csakhamar megszünnénk ismerni, ha teljesen megszűnnénk azt
érezni.

Jól éreztem ezt a hatást azokban a sétákban, amelyek ama tervem
megfogamzását követték, hogy megírom _Vallomásaim_ folytatását,
különösen abban, amelyről beszélni akarok és amelynél egy váratlan
baleset megszakította képzeteim fonalát és egyidőre más irányba terelte
őket.

1776 október 24-én, egy csütörtöki napon ebéd után a körutak mentén
haladtam egészen a Chemin Vert-utcáig, a melyen át a menilmontanti
magaslatokra jutottam fel, innen pedig a szőlők és rétek közt vivő
ösvények nyomát követve, Charonneig azon a mosolygós tájon haladtam át,
mely e két falut egymástól elválasztja; azután egy fordulót tettem, hogy
a másik oldalról ugyanezeken a réteken át térjek vissza. Ugyanaz az édes
gyönyörűség és érdeklődés töltött el, amint végighaladtam rajtok, amely
a kellemes tájképeknél mindig elfogott és néha meg-megálltam, hogy a
növényeket a zöld mezőben szemügyre vegyem. Észrevettem kettőt, melyeket
eléggé ritkán láttam Párizs körül és amelyeket nagy bőségben találtam
itt ebben a járásban. Az egyik a _Picris hieracioides_, az összetettek
családjából, a másik pedig a _Bupleurum falcatum_, az
ernyősvirágúakéból. Ez a fölfedezés nagy örömre hangolt és sokáig
szórakoztatott, míg végül egy, kivált ily emelkedett helyen, még ritkább
növényre bukkantam, t. i. a _Cerastium aquaticum_-ra, amelyet – dacára a
még aznap bekövetkezett balesetemnek – megtaláltam egy könyvben, amelyet
magammal hordtam és növénygyűjteményembe soroztam.

Végre, miután több más növényt tüzetesen szemügyre vettem, amelyet még
virágzó állapotban láttam és amelyek külső képe és felsorolása, bár
ismerős volt előttem, mégis mindig örömet okozott, lassankint
abbahagytam ezeket az aprólékos megfigyeléseket és annak a nem kevésbbé
kellemes, de megindítóbb benyomásnak engedtem át magamat, melyet mindez
együttvéve gyakorolt reám. A szüret néhány nappal előbb véget ért; a
városi sétálók már visszahúzódtak, a parasztok is elhagyták a téli
munkálatokig a szántóföldeket. A még zöld és mosolygó, de részben
lombjavesztett és már csaknem egészen elhagyatott mezőség mindenütt a
magánynak és a tél közeledésének képét tárta elém. Tekintetéből az édes
és szomorú benyomásoknak keveréke származott, nagyon is hasonló az én
koromhoz és sorsomhoz, semhogy magamra ne alkalmazzam. Egy ártatlan és
szerencsétlen élet alkonyán láttam magamat, lelkem még telve heves
érzelmekkel s elmém még egynémely virággal díszítve, de amelyeket már
elhervasztott a szomorúság és elszárítottak a bosszúságok. Egyedül és
elhagyatva az első fagyok közeledtét éreztem és kiapadó képzeletem nem
népesítette be többé magányomat szívem szerint alkotott lényekkel.
Sóhajtva így szóltam magamban: Mit műveltem itt alant? Arra születtem,
hogy éljek és meghalok anélkül, hogy éltem volna. Legalább nem az én
hibám volt és létem teremtőjéhez el fogom vinni, ha nem is a jó
cselekedetek áldozatát, amelyeket nem engedtek végrehajtanom, legalább a
meghiúsított jó szándékok, az egészséges, de hatástalanná tett érzelmek
és az emberek megvetésétől kipróbált türelem adóját. Ellágyultam ezekre
az elmélkedésekre, röviden összefoglaltam lelkem gerjedelmeit
ifjúkoromtól fogva és érett korom idején, meg amióta kirekesztettek az
emberi társadalomból és ama hosszú visszavonultság alatt, amelyben
napjaimat be kell fejeznem. Gyönyörűséggel tértem vissza szívem minden
vonzalmához, annak oly gyöngéd, de oly vak ragaszkodásaihoz, azokhoz a
nem annyira szomorú, mint inkább vigasztaló képzetekhez, amelyekkel
elmém néhány év óta táplálkozott és rajta voltam, hogy eléggé
visszaidézzem őket emlékezetembe és így csaknem ahhoz hasonló gyönyörrel
írjam le őket, mint amilyennel annak idején átengedtem volt magamat
nekik. Délutánom e békés elmélkedések közt telt el és napommal nagyon
megelégedve tértem hazafelé, amikor az az esemény, amelynek elbeszélése
most következik, kiragodott álmodozásaimból.

Hat óra tájban a menilmonti lejtőn ereszkedtem alá, csaknem átellenben a
Galant Jardinier-vel, amikor az előttem haladó járókelők egyszerre nagy
hirtelen félreugrottak s én egy nagy dán kutyát láttam magam felé
rohanni, amely teljes erejével egy hintó előtt száguldva, már elegendő
idővel sem rendelkezett arra, hogy futását meglassítsa vagy
félretérítse, amikor engem megpillantott. Úgy éreztem, hogy az egyedüli
mód, amellyel földretaszításomat kikerülhetem, az, ha egy pontosan
kimért nagy ugrást teszek a magasba, úgy, hogy a kutya alattam
elhaladhasson, amíg én a levegőben leszek. Ez a villámnál gyorsabb
gondolat, de amelyet már nem érkeztem sem megfontolni, sem végrehajtani,
volt az utolsó, balesetem bekövetkezése előtt. Sem a taszítást, sem a
zuhanást nem éreztem, sem semmit, ami azután következett, egészen addig
a pillanatig, amíg magamhoz tértem.

Csaknem éjszaka volt, midőn visszanyertem eszméletemet. Három vagy négy
fiatal ember karjai közt találtam magamat, akik elbeszélték, mi történt
velem. A dán kutya, nem tudván nekiiramodását visszatartani, két
lábszáramra zuhant s engem mind tömege súlyával, mind gyorsasága
erejével meglökve, fejjel előre taszított: leeső testem egész súlyát
felső állkapcsom fogván föl, az a nagyon göröngyös kövezeten erős
ütődést szenvedett és a zuhanás annál hevesebb volt, minthogy
ereszkedőnél lévén, fejem mélyebben szállott alá lábaimnál.

A hintó, amelyikhez a kutya tartozott, nyomban követte ezt és
keresztülgázolt volna rajtam, ha a kocsis rögtön vissza nem rántotta
volna lovait. Ezeket tudtam meg azok elbeszéléséből, akik fölemeltek és
még akkor is támogattak, amikor magamhoz tértem. Az állapot, amelyben e
pillanatban találtam magamat, sokkal különösebb, semhogy leírását ne
nyújtanám.

Az éj leszállott. Észrevettem az eget, nehány csillagot s némi kis zöld
gyepet körülöttem. Ez az első észrevétel egy pillanatig fölséges volt.
Minden érzésem ebben összpontosult. Ebben a pillanatban keltem életre és
úgy tetszett, hogy könnyed létemmel mindama tárgyakat eltöltöm,
amelyeket észrevettem. Teljesen a jelen pillanattal eltelve, semmire sem
emlékeztem vissza; semmi határozott fogalmam nem volt egyéniségemről, a
legkisebb képzetem arról, ami velem történt; nem tudtam sem azt, ki
valék, sem azt, hol valék; nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet, sem
nyugtalanságot. Láttam, hogy foly a vérem, mint ahogy láttam volna egy
patak folyását, egyáltalában nem gondolva arra, hogy ez a vér
valamiképpen az enyém. Egész lényemben elragadó nyugalmat éreztem,
amelyhez foghatót, valahányszor visszaemlékezem reá, az ismert gyönyörök
egész hatókörében sohasem találok.

Megkérdezték, hol lakom: képtelen voltam megmondani. Kérdeztem, hol
vagyok? Azt mondták: _a magas határkőnél_; olybá tűnt föl, mintha azt
mondták volna: _az Atlas hegyénél_. Fokozatosan meg kellett kérdeznem az
országot, a várost és a városnegyedet, amelyben voltam. Még ez sem lett
elegendő, hogy fölismerjem magamat; egészen a boulevardig el kellett
innen mennem, hogy lakásom és nevem eszembe jusson. Egy ismeretlen úr,
aki oly jószívű volt, hogy elkísért egy darabon, megtudva, hogy oly
messze lakom, azt tanácsolta, vegyek a Temple-nál egy bérkocsit s azon
menjek haza. Azonban nagyon jól lépdeltem, nagyon könnyedén, sem
fájdalmat, sem semmi sebet nem érezve, habár folyton sok vért hánytam.
De hideg borzongást éreztem, minek következtében összezúzott fogaim
nagyon kellemetlenül verődtek össze. A Temple-hoz érkezve, azt
gondoltam, hogy miután fáradság nélkül lépek, jobb lesz így gyalog
folytatni utamat, mint kitenni magamat annak, hogy egy bérkocsiban az
Isten hidege vegyen meg. Így tettem meg a félmértföldet, ami a
Temple-től a Platrière-utcáig terjed, minden fáradság nélkül lépdelve,
kikerülve a torlódást, a kocsikat, éppen oly jól megválasztva és követve
utamat, mint ahogy teljesen jó egészségben tehettem volna. Megérkezem,
megnyitom a titkos rugót, amelyet a kapu ajtajára tétettek,
felkapaszkodom a homályban a lépcsőn és végre belépek otthonomba minden
más baleset nélkül, mint zuhanásom és következményei, amelyeket még
észre sem vettem ekkor.

Feleségem sikoltozásai, amikor engem megpillantott, értésemre adták,
hogy cudarabbul jártam, semmint hivén. Az éjet eltöltém anélkül, hogy
ismerném és érezném még bajomat. Másnap a következőket éreztem és
találtam: Felső ajkam belülről egészen az orromig meg volt hasadva,
kívülről a bőr jobban megvédte és megakadályozta a teljes elszakadást;
négy fogam belevágódott a felső állkapocsba, az arcnak egész része,
amely ezt takarja, végtelenül meg volt dagadva és összezúzódva, jobb
hüvelykujjam összetiporva és igen felnőve, bal hüvelykujjam súlyosan
megsebesülve, balkarom megtaposva, baltérdem szintén nagyon megdagadva
és azt egy erős és fájdalmas zúzódás miatt teljesen képtelen voltam
meghajlítani. De mind e sok zúzódás dacára semmi tagom sem tört el, még
csak egy fogam sem, oly szerencse, amely ehhez hasonló zuhanásnál a
csodával határos.

Ime: egészen híven balesetem története. Ez a történet néhány nap alatt
egész Párisban annyira megváltoztatva és kiforgatva terjedt el, hogy
lehetetlen volt rajta bármit is fölismerni. Előre számíthattam erre az
átalakításra; de annyi furcsa körülmény járult hozzá, annyi homályos
beszéd és elhallgatás kísérte, oly nevetségesen diszkrét hangon
beszéltek nekem róla, hogy mindez a rejtély nyugtalanítani kezdett.
Mindig gyűlöltem a sötétséget, mi természetszerűleg borzalmat kelt
bennem s ezt a borzadályt az a sötétség, amely annyi év óta környez, nem
csökkenthette. E korszak minden furcsasága közül csak egyet fogok
megjegyezni, de ez elegendő lesz arra, hogy a többieket is
megítélhessük.

M***, akivel soha semmiféle összeköttetésben sem állottam, elküldte
hozzám titkárát, hogy tudakozódjék hogylétem felől és nagy
szolgálatkészséggel felajánlotta szolgálatait, de azok a fennforgó
körülmények közt javulásomra nem nagyon hasznosaknak tűntek föl előttem.
Titkárja azonban egyre nagyon élénken sürgetett, hogy vegyem igénybe
ajánlatait s utóljára azt mondta, hogyha nem bízom benne, egyenesen
M***-nek írhatok. Ez a nagy buzgólkodás és az a bizalmaskodó hang,
amellyel ezt kísérte, elárulta előttem, hogy mindez alatt valami rejtély
lappang, amelybe hasztalan igyekeztem behatolni. Nekem sem kellett
egyéb, hogy megriadjak, kivált abban a felizgatott állapotban, amelybe
balesetem és az azt kísérő láz juttatta fejemet. Ezer nyugtalanító és
szomorú föltevés rohanta meg lelkemet; mindahhoz, ami körültem történt,
magyarázatokat fűztem, amelyek inkább a láz deliriumát, mint egy oly
férfiú hidegvérét jelezték, aki semmi iránt sem érdeklődik többé.

Egy más esemény végkép megzavarta nyugalmamat. ***-né néhány év óta
meg-meglátogatott, anélkül, hogy gyaníthatnám: miért? Apróbb affektált
ajándékai, gyakori oknélküli és unalmas látogatásai eléggé jelezték
előttem, hogy valami titkos célja van velük, de nem tárták azt föl
előttem. Egy regényről beszélt nekem, amelyet írni akart, hogy a
királynénak felajánlja. Megmondtam neki, mit tartok az írónőkről.
Értésemre adta, hogy e tervének célja anyagi helyzetének rendbehozatala
s e végből támogatásra van szüksége; semmi ellenvetést sem tehettem.
Utóbb azt mondta, hogy miután a királynéhoz nem tudott bejutni,
elhatározta, hogy a nagyközönséghez fordul könyvével. Ez sem olyan dolog
volt, hogy tanácsokat adjak neki, amiket nem is kért tőlem és amelyeket
meg sem fogadott volna. Beszélt róla, hogy előzőleg megmutatja nekem
kéziratát. Kértem, hogy a világért se tegye és nem tette.

Lábbadozásom alatt egy szép napon elküldte nekem könyvét teljesen
kinyomtatva, sőt bekötve és az előszóban oly vastag, oly izléstelenül
felrakott és annyi nagyképűséggel kiszínezett dícséretet találtam
magamról, hogy nagyon kellemetlenül éreztem miatta magamat. Az a durva
csúszás-mászás, amely az egészen érezhető volt, sohasem járt együtt a
jóakarattal; szívem nem szokott e tekintetben csalatkozni.

Néhány nap múlva ***-né leányával együtt meglátogatott. Tudomásomra
hozta, hogy könyve igen nagy föltűnést keltett egy jegyzet miatt; én
alig vettem észre ezt a jegyzetet, midőn a regényt futólag átlapoztam.
***-né eltávozása után újra elolvastam azt; fontolóra vettem célzatát s
úgy hiszem, megtaláltam benne látogatásainak, hízelgéseinek, előszava
vaskos dicséreteinek indító okát és úgy láttam, mindennek nem volt más
célja, mint a közönséget úgy hangolni, hogy nekem tulajdonítsa ezt a
jegyzetet s következéskép azt a gáncsolást, amelyet az közzétételének
fennforgó körülményei közt szerzője ellen fölidézhetett.

Semmi eszköz sem volt kezemügyében, hogy ezt az álhírt és azt a
benyomást, amelyet az fölkelthetett, leromboljam s mindaz, ami rajtam
állt, csupán annyi volt, hogy ne tápláljam azt, továbbra is eltűrve
***-nének és leányának hiábavaló és tüntető látogatásait. E célból a
következő levélkét írtam az anyának:

«Miután Rousseau egy szerzőt sem fogad magánál, megköszöni ***-nének
jóindulatát és fölkéri, ne tisztelje meg többé látogatásaival.»

Egy formájára nézve udvarias, de csavaros észjárású levéllel válaszolt,
mint amilyenek mindazok, amelyeket hasonló esetben írnak hozzám. Barbár
módon tőrt döftem érzékeny szívébe és elhihetem levelének hangjáról,
hogy miután oly élénk és oly igaz érzelmekkel viseltetik irántam, ezt a
szakítást nem fogja úgy elviselni, hogy bele ne haljon. Mint látszik, az
egyenesség és nyiltszívűség minden dologban szörnyű bűn a világon s én
gonosznak és kegyetlennek tűnök fel kortársaim előtt, holott nincs más
bűnöm, mint hogy nem vagyok hamis és álnok, mint ők.

Többízben kimentem már hazulról, sőt elég sokszor sétáltam a
Tuilleries-ben, amikor többeknek azok közül, akikkel találkoztam, a
csodálkozásán láttam, hogy valami más hír is keringhet felőlem, amiről
még nem hallottam. Végre megtudtam, hogy azt híresztelték felőlem, hogy
_elesésem folytán_ meghaltam és ez a hír oly hirtelenséggel terjedt és
oly makacsul, hogy több mint két héttel azután, hogy értesültem róla,
mint bizonyos dologról beszéltek róla az udvarnál. Az _Avignoni Hiradó_
(Le Courrier d’Avignon) – s ezt siettek nekem megírni – midőn ezt a
szerencsés hírt tudatta, nem mulasztotta el, hogy ez alkalommal a
gyalázkodások és méltatlanságok azon adójából, amelyeket halálom után
emlékezetem számára gyászszónoklatok gyanánt készen tartogatnak, előre
egy kis ízelítőt ne adjon.

Ezt a hírt egy még különösebb körülmény kísérte, amelyről csak
véletlenül értesültem és amelyről semmi további részleteket sem sikerült
megtudnom. Ez az volt, hogy egyidejűleg aláírást indítottak az általam
hátrahagyott kéziratok kinyomatására. Ebből megértettem, hogy készen
tartogattak egy iratcsomót, amelyet kizárólag azért gyártottak, hogy
azokot tüstént halálom után a nevem alatt kiadják; mert elgondolni azt,
hogy bármit azokból, amiket tényleg találhatnának, híven kinyomtatnának,
oly balgaság volt, ami nem juthatott egy okos ember eszébe és amitől
tizenöt évi tapasztalatom nagyon is megóvott engemet.

Ezek a sorban egymás után tett észrevételek, amelyeket több más, nem
kevésbbé meglepő követett, újra megriasztották képzeletemet, amelyről
azt hittem, hogy már erejét vesztette; és ez a sűrű sötétség, amelyet
szünet nélkül fokoztak körülöttem, mindazt a borzalmat újra lángra
gyújtotta, amelyet természetszerűleg keltenek bennem. Agyonfárasztottam
magamat azzal, hogy ezer magyarázatot fűztem hozzájok és megérteni
törekedtem a rejtélyeket, amelyeket megfejthetetlenekké tettek számomra.
Ennek a sok talánynak egyetlen állandó eredménye összes megelőző
következtetéseim megerősítése lőn, t. i. hogy miután személyemnek és
jóhírnevemnek sorsát az egész most élő nemzedék egyetértőleg
megállapította, semmi erőfeszítésem ki nem vonhatott engem az alól,
mivel bármi hagyatékot is teljesen lehetetlen későbbi korokra
eljuttatnom anélkül, hogy ne oly kezek útján származtassam el azokba,
amelyeknek érdekökben áll annak eltüntetése.

De ezúttal tovább mentem. Annyi véletlen körülmény halmaza,
legkegyetlenebb ellenségeimnek úgyszólván a szerencse-eszközölte
fölemelkedése; mindazok, akik a kormány rúdjánál ülnek, mindazok, akik a
közvéleményt irányítják, az összes magas állásban levő, az összes
hangadó emberek, mintha csak a rosta szemelte volna őket ki azok közül,
akiknek valami titkos neheztelésök van ellenem, hogy a közös
összeesküvésben részesek legyenek, – ez az egyetemes egyetértés sokkal
rendkívülibb, semhogy tisztán a véletlen műve lehessen. Egyetlenegy
ember, aki vonakodott volna abban résztvenni, egyetlenegy ellentétes
esemény, egyetlenegy előre nem látott és akadályozó körülmény elegendő
lett volna arra, hogy azt halomra döntse. De így valamennyi akarat,
valamennyi végzetszerűség, a szerencse és az összes változások
megszilárdították az emberek munkáját és ez az oly meglepő, szinte a
csodával határos összetalálkozás nem hagyhat fenn nálam semmi kétséget
aziránt, hogy teljes sikere előre meg volt írva az örök isteni
végzésekben. Egy sereg különös megfigyelés részint a múltból, részint a
jelenből annyira megerősít ebben a vélekedésemben, hogy nem birom
magamat visszatartani attól, hogy ugyanazt a művet, amit eddigelé csak
az emberi gonoszság gyümölcsének néztem, ezentúl úgy ne tekintsem, mint
az ég azon titkainak egyikét, amelyeket az emberi ész képtelen
megfejteni.

Ez a gondolat távolról sem kegyetlen és szívettépő reám nézve, hanem
inkább megvigasztal, lecsöndesít és segít megnyugodnom. Nem megyek oly
messzire, mint Szent Ágoston, aki még elkárhozásában is
megvigasztalódott volna, ha ez lett volna Isten akarata. Az én
megnyugvásom, igaz, kevésbbé önzetlen, de nem kevésbbé tiszta és a
forrás, amelyből ered, szerintem méltóbb ama tökéletes lényhez, akit
imádok.

Isten igazságos; ő akarja, hogy szenvedjek; s ő tudja, hogy ártatlan
vagyok. Ime bizalmam indító oka; szívem és eszem azt kiáltja felém, hogy
az nem fog engem megcsalni. Hadd dolgozzanak hát az emberek és a sors;
tanuljunk meg zúgolódás nélkül szenvedni: utoljára mindennek rendbe kell
jönnie és előbb vagy utóbb én is helyemre kerülök.




Harmadik séta.

Megöregszem, miközben egyre tanulok.

Solon gyakran ismételte öreg korában ezt a verset. Olyan értelme van,
hogy én is elmondhatnám az enyémre vonatkozólag; de bizony nagyon
szomorú tudomány az, amit a tapasztalat húsz év óta velem szereztetett:
ennél többet ér a tudatlanság. A balsors kétségkívül nagy tanítómester;
de ez a tanító drágán fizetteti meg tanításait és a haszon, mit belőle
vonhatunk, sokszor nem ér föl azzal az árral, amit értök fizetünk.
Egyébiránt, mielőtt mindezt az ismeretet ily késői leckék útján
megszereztük volna, a felhasználására való alkalmas pillanat elmúlik. Az
ifjúkor való arra, hogy tanulmányozzuk a bölcseséget; az öregkor már az
alkalmazásának az ideje. A tapasztalat, elismerem, mindig oktat, de csak
arra az előttünk álló arasznyi időre használ. Nem késő-e már a meghalás
pillanatában tanulnunk meg, hogyan kellett volna élnünk?

Eh, mit használnak nekem a sorsomról, és amelyeknek ez a kifolyása, a
mások szenvedélyeiről oly későn és oly fájdalmasan szerzett
felvilágosítások? Hisz’ csak azért tanultam jobban megismerni az
embereket, hogy jobban érezhessem a nyomorúságot, amelybe taszítottak;
de ez az ismeret, jóllehet föltárta előttem összes kelepcéiket, egyet
sem tudott velem elkerültetni. Miért nem maradtam mindig ebben az
együgyü, de édes bizalomban, amely annyi éven át nagyhangú barátaim
zsákmányává és játékszerévé tett anélkül, hogy mindenféle
cselszövényeikkel körülfonva, a legkisebb sejtelmem lett volna is
azokról! Félrevezetett bolondjuk és áldozatuk valék, igaz, de azt
hittem, szeretnek, s szívem élvezte a barátságot, amelyet bennem
keltettek, nekik is ugyanoly barátságot tulajdonítva magam iránt. A
szomorú igazság, amelyet az idő és a belátás leleplezett előttem,
miközben éreztette velem szerencsétlenségemet, megmutatta nekem, hogy
nem lehet rajta segíteni és nincsen számomra egyéb hátra, mint sorsomban
megnyugodni. Így hát korom minden tapasztalata helyzetemben ezidőszerint
mitsem használ számomra és épúgy hiábavaló a jövőre nézve.

Küzdőtérre lépünk születésünkkor és lelépünk róla, midőn meghalunk. Mit
használ megtanulnunk, hogyan kellett volna jobban kormányoznunk
kocsinkat, amikor már a versenypálya végére értünk? Most már csak annak
számbavétele van hátra, hogyan fogunk belőle kijutni. Egy aggastyán
tanulmánya, ha van még ideje reá, egyedül arra irányulhat, hogy tanuljon
meghalni és éppen ez az, amit legkevésbbé cselekednek az én koromban;
mindenre gondolnak ekkor, kivéve ezt. Minden aggastyán jobban
ragaszkodik az élethez, mint a gyermekek és nehezebb szívvel távozik el
belőle, mint a fiatal emberek. Ez onnan van, hogy miután minden munkájuk
erre az életre irányult, ennek végén látják, hogy fáradozásuk hiábavaló
volt. Minden gondjukat, minden javukat, keserves virrasztásaik minden
gyümölcsét, mindent itt hagynak, amikor eltávoznak. Nem gondoltak reá,
hogy valami olyasmit szerezzenek életök folyamán, amit magokkal
vihessenek, ha meghalnak.

Mindezt elmondtam magamban, amikor ideje volt, hogy elmondjam és ha nem
használhattam fel bölcsebben elmélkedéseimet, nem azon múlt, mintha nem
idejében tettem és azokat kellően meg nem emésztettem volna.
Gyermekkorom óta a világ forgatagába kidobatva, korán megtanultam a
tapasztalat révén, hogy nem arra valék teremtve, hogy ott éljek és
sohasem fogok benne eljutni arra az állapotra, amely után szívem
vágyódott. Lemondva tehát arról, hogy az emberek közt keressem a
boldogságot, amelyet – éreztem – ott nem találhatok meg, tüzes
képzelődésem már alig megkezdett életem pályája fölött ugrált, mint egy
oly terep fölött, amely rám nézve idegen volt, hogy egy csöndes
talapzaton nyugodjék meg, amelyen lábamat megvethessem.

Ez az érzés, tápláltatva gyermekkoromtól fogva a nevelés által és
erősíttetve egész életemen át a nyomorúságok és szerencsétlenségek ama
hosszú szövedéke által, amely azt betöltötte, minden időben arra
indított, hogy több érdeklődéssel és gonddal törekedjem megismerkedni
létem természetével és rendeltetésével, mint aminővel bárki másnál
találkoztam. Sok olyan embert láttam, akik tudósabban bölcselkedtek
nálamnál, de bölcselkedésök úgyszólván idegen volt rájok nézve.
Tudósabbak akarván lenni, mint mások, tanulmányozták a világegyetemet,
hogy megtudják, miként van az berendezve, mint ahogy tanulmányoztak
volna valami gépet, amelyet megpillantanak, puszta kiváncsiságból.
Tanulmányozták az emberi természetet, hogy nagy bölcsen beszélhessenek
róla, de nem azért, hogy önmagukat megismerjék; dolgoztak, hogy másokat
oktassanak, de nem azért, hogy önmagukat bensejükben felvilágosítsák.
Többen közülök csak egy-egy könyvet akartak írni, mindegy: akármilyet,
csak kedvező fogadtatásra találjon. Amikor aztán megírták és
közzétették, tartalma azontúl egyáltalában nem érdekelte őket, hacsak
nem azért, hogy azt másokkal elismertessék vagy pedig azt – támadás
esetén – megvédelmezzék, de egyébként semmi tekintetben sem fordították
azt a maguk hasznára, sőt zavarba sem jöttek a miatt, hogy ez a tartalom
hamis volt-e vagy igaz, föltéve, hogy nem cáfolták meg. Ami engem illet,
amikor tanulni óhajtottam, ez azért történt, hogy magam tudjak, nem
pedig azért, hogy oktassak; mindig azt tartottam, hogy mielőtt másokat
oktatnánk, azzal kell kezdeni, hogy magunk tudjunk eleget; és mindama
tanulmányok közül, amelyeket életemben az emberek közt igyekeztem
végezni, nem igen van olyan, amelyet egyedül egy elhagyott szigeten,
amelybe hátralevő napjaimra száműztek volna, époly jól el ne végeztem
volna. Amit tennünk kell, sok részben attól függ, amit hinnunk kell; és
mindabban, ami nem tartozik a természet első szükségleteihez,
véleményeink szolgálnak cselekedeteink zsinórmértékeül. Ebből az
alapelvből kiindulva, amelyhez mindig ragaszkodtam, gyakran és sokáig
igyekeztem – hogy életem tevékenységét irányítsam – megismerni annak
igazi célját és csakhamar megvigasztalódtam azért, hogy csekély a
rátermettségem a világban való ügyes viselkedésre, midőn éreztem, hogy
nem szükséges itt erre a célra törekedni.

Oly család körében születve, amelyben a jó erkölcs és a kegyesség
uralkodott; azután egy bölcs és vallásos lelkésznél szelid nevelésben
részesülve, legzsengébb gyermekkoromtól fogva oly alapelveket,
vezéreszméket, mások azt mondanák: előitéleteket szívtam magamba,
amelyek sohasem hagytak el teljesen. Még mint gyermek, önmagamra
hagyatva, édesgetésekkel körülfonva, a hiúságtól elcsábítva, a
reménységtől kecsegtetve, a nyomorúságtól kényszerítve, katholikussá
lettem; de mindig keresztyén maradtam s csakhamar a szokástól
indíttatva, szívem őszintén ragaszkodott új vallásomhoz. Warensné
oktatásai, példái megszilárdítottak ebben a ragaszkodásomban. A falusi
magány, amelyben ifjúkorom virágos éveit töltöttem, a jó könyvek
tanulmánya, aminek egész hévvel nekifeküdtem, megerősítették ő mellette
a gyöngéd érzelmekre való természetes hajlandóságaimat és csaknem a
Fénelon módja szerint való ájtatossá tettek. A magányban való
elmélkedés, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélete arra
kényszerített egy magános embert, hogy szüntelenül a Teremtő keblére
boruljon és édes nyugtalankodással keresse mindannak célját, amit lát és
mindannak okát, amit érez. Mikor sorsom a világ forgatagába dobott,
semmit sem találtam ott többé, ami egy pillanatra is kecsegtethette
volna szívemet. Az édes szabadidők után való sajnálkozás mindenüvé
elkisért és közömbösséggel meg undorral borított el mindent, ami a kezem
ügyébe eshetett és alkalmas volt arra, hogy szerencséhez és
tisztességhez segítsen. Bizonytalanul vergődve nyugtalan kivánságaimmal,
keveset reméltem, még kevesebbet nyertem és még a jólét verőfényénél is
éreztem, hogyha mindazt megnyertem volna is, aminek keresésére indultam,
azt a boldogságot, amely után szívem áhitozott anélkül, hogy annak
tárgyát megkülönböztethette volna, nem találtam volna meg. Így hát
minden hozzájárult ahhoz, hogy elszakítsa vonzalmaimat e világtól, még
ama szerencsétlenségek előtt, amelyek aztán teljesen idegenné tettek
engem abban. Elérkeztem negyven éves koromhoz, a nyomorúság és a jó
szerencse, a bölcseség és a tévelygés közt lebegve, telve szokásbeli
hibákkal minden rosszra való hajlandóság nélkül szívemben, csak úgy
találomra eszemmeghatározta alapelvek nélkül és nem ügyelve
kötelességeimre a nélkül, hogy megvetettem volna, de gyakran a nélkül,
hogy kellőleg ismerném őket.

Ifjúkoromtól fogva úgy tűztem magam elé ezt a negyvenéves kort, mint a
célhozjutás iránt való erőfeszítéseim és mindennemű igényeim végpontját.
Szilárdan elhatároztam, hogy mihelyt ezt a kort elérem, bármily
helyzetben legyek is, nem fogok többé küzködni, hogy belőle kijussak s
életem hátralevő részét azzal töltöm, hogy élek máról a holnapra, nem
törődve a jövővel. Amint ez a pillanat elérkezett, minden fáradság
nélkül végrehajtottam ezt a tervet és habár akkor úgy látszott, mintha
szerencsém szilárdabb alapra akarna helyezkedni, nemcsak sajnálkozás
nélkül, hanem igazi örömmel mondottam le róla. Midőn mindezen
csalétkektől, mindezen hiú reményektől megszabadultam, teljesen átadtam
magamat a gondtalanságnak és lelki nyugalomnak, amely mindig uralkodóbb
kedvtelésemet és legtartósabb hajlandóságomat képezte. Elhagytam a
világot és hiúságait, lemondottam minden díszről, eldobtam a kardot,
órát, fehér harisnyát, aranysujtást, hajdíszt, egészen egyszerű parókát,
durva posztóruhát öltöttem s ami mindennél fontosabb volt, kitéptem
szívemből azokat a sóvár vágyakat és kívánságokat, amelyek értékeseknek
tüntetik föl mindazt, amit elhagytam. Lemondtam arról az állásról,
amelyet akkor betöltöttem, amelyre semmikép sem illettem és
hangjegy-másolásra adtam magam, laponkint 1 frankjával, mert e
foglalkozás iránt mindig határozott hajlandóságot éreztem.

Reformommal nem szorítkoztam a külső dolgokra. Éreztem, hogy az egy más,
okvetlenül fájdalmasabb, de ez emberi vélemények számára szükségesebb
reformot kiván tőlem; és miután elhatároztam, hogy nem fogom két csatára
csinálni, hozzáláttam, hogy belsőmet szigorú vizsgálatnak vessem alá,
mely azt életem hátralevő részére úgy szabályozza, amilyennek halálomkor
akartam találni.

Egy nagy forradalom, amely éppen ekkor ment végbe bennem, egy más
erkölcsi világ, amely föllebbent tekintetem előtt, az emberek botor
ítéletei, amelyeknek – anélkül, hogy még előre látnám, mennyire
áldozatokul fogok esni – a képtelenségét kezdettem érezni, egy más jó
után egyre növekvő vágyakozás, mint az irodalmi hiú dicsvágy, amelynek
párája alig csapott meg, máris undorral töltött el, végül az az óhajtás,
hogy életpályám hátralevő részére kevésbbé bizonytalan útvonalat
rajzoljak ki, mint az volt, amelyen annak szebbik felét megfutottam:
mindez kötelezett erre a nagy leszámolásra, amelynek már régóta
szükségét éreztem. Hozzáfogtam hát és semmit sem mulasztottam el abból,
ami tőlem függött, hogy ezt a műveletet jól végrehajtsam.

Ettől az időponttól számíthatom a világról való teljes lemondásomat és
azt az élénk kedvet a magány iránt, amely ettől az időtől fogva nem
hagyott el többé. Azt a munkát, amelybe belefogtam, csak föltétlen
visszavonultságban lehetett elvégezni; az hosszú és nyugodt
elmélkedéseket kívánt, aminőket a társaság zsivaja nem tűr meg. Ez arra
kényszerített, hogy egy időre más életmódot kövessek, amelyet aztán
annyira megkedveltem, hogy attól fogva csak kényszerűségből és csekély
pillanatra szakítva félbe, teljes szívemből újra visszatértem hozzá és
minden nehézség nélkül arra szorítkoztam, mihelyt csak tehettem, és
amikor azután az emberek arra kényszerítettek, hogy egyedül éljek, úgy
találtam, hogy midőn kirekesztettek maguk közül, hogy nyomorulttá
tegyenek, többet tettek boldogságomra, mint amennyit magam tehettem.

Nekifeküdtem a munkának, amelyhez mind a dolog fontosságával, mind az
iránta való szükségérzettel arányos buzgalommal fogtam. Ekkoriban modern
filozófusokkal társalkodtam, akik nem igen hasonlítottak a régiekhez:
ahelyett, hogy kétségeimet eloszlatnák és habozásaimat szilárd alapra
helyeznék, megrendítették mindazt a bizonyosságot, amellyel azon
pontokra vonatkozólag bírni véltem, amelyek ismerete a legfontosabb
volt: mert mint az atheizmus tüzes apostolai és nagyon parancsoló
dogmatikusok nem tűrték harag nélkül, hogy bármely pontra vonatkozólag
másként merjen valaki gondolkozni, mint ők. Sokszor eléggé gyöngén
védelmeztem magam a vitatkozás iránti ellenszenvből és mivel kevés
tehetséget éreztem magamban annak folytatására; de soha nem fogadtam el
az ő vigasztalan tantételeiket és ez az ellenállás ily türelmetlen
férfiakkal szemben, akiknek máskülönben megvolt a magok álláspontja, nem
a legcsekélyebb oka lőn azoknak az okoknak, amelyek az ő neheztelésöket
fölkeltették.

Ők nem térítettek engem a saját fölfogásukra, de nyugtalanná tettek.
Érveik megrendítettek, anélkül, hogy valaha meggyőztek volna; nem
találtam rájok helytálló feleletet, de éreztem, hogy kell ilyennek
lennie. Kevésbbé tévedéssel, mint inkább dőreséggel vádoltam magamat és
szívem jobban tudott nekik válaszolni, mint eszem.

Végre így szóltam magamban: Hát örökké ide-oda fogom magam hányattatni
az ügyesebb beszédűek szofizmái által, amelyeknél még afelől sem vagyok
bizonyos, vajjon azok a vélemények, amelyeket hirdetnek, és amelyeket
annyi hévvel igyekeznek másokkal elfogadtatni, a saját véleményök-e?
Szenvedélyeik, amelyek tantételeiket kormányozzák, az az érdekök, hogy
ezt vagy azt elhitessék, útját állja annak kifürkészésének, hogy mit
hisznek ők magok? Lehet-e őszinteséget keresni a pártvezérekben?
Bölcsészetük mások számára való; nekem magam számára való kellene.
Keressük ezt minden erőmből, ameddig még ideje van, hogy így szilárd
magaviseleti szabályra tegyek szert életem hátralevő napjaira. Itt van
rám nézve az érettség kora az értelem teljes erejével. Már a hanyatlás
felé közeledem. Ha még várok, késői fontolgatásomban nem fog minden erőm
rendelkezésemre állani; értelmi képességeim akkor már elveszítik
energiájokat, kevésbbé jól fogom elvégezni azt, amit ma a lehető
legjobban végezhetek el: ragadjuk meg ezt a kedvező pillanatot; ez az én
külső és anyagi reformom kora, hadd legyen egyúttal értelmi és erkölcsi
reformom kora is! Szögezzük le már egyszer véleményeimet, elveimet és
legyünk életem hátralevő részében azok, amik – ha kellően megfontoljuk a
dolgot – tartozunk lenni.

Lassan és különböző részletekben hajtottam végre ezt a tervet, de
mindazzal az erőfeszítéssel és figyelemmel, amire képes valék. Élénken
éreztem, hogy életem hátralevő részének nyugalma és egész sorsom ettől
függ. Eleinte a zavaroknak, nehézségeknek, ellenvetéseknek, tekervényes
utaknak, sötétségnek olyan labyrinthusában találtam e közben magamat,
hogy húszszor is kisértetbe esve mindennek abbanhagyására, már készen
álltam arra, hogy lemondva a hiábavaló kutatásokról, fontolgatásaimban a
közönséges józanész szabályaihoz fogom magam tartani anélkül, hogy
ezeket oly elvekben keresném, amelyeket oly nehezen tudtam tisztába
hozni. De még ez az okosság is annyira idegenszerű volt rám nézve, oly
kevéssé éreztem magam alkalmasnak megszerzésére, hogy ennek kalauzomúl
választása nem egyéb volt, mintha tengereken és viharokon keresztül
kormányrúd nélkül, iránytű nélkül akartam volna egy szinte
megközelíthetetlen őrtüzet keresni, amely semmi kikötőt sem jelölt
számomra.

Tántoríthatatlan maradtam: először életemben bátornak éreztem magam s a
belőle eredő sikernek köszönhetem, hogy azt a rettenetes végzetet
kiállhattam, amely ettőlfogva reám kezdett leselkedni anélkül, hogy a
legkisebb sejtelmem lett volna felőle. A leglángolóbb és legőszintébb
kutatások után, amilyeneket talán bármi halandó végzett, egész életemre
elhatároztam magam mindama véleményekre nézve, amelyeket érdekemben
állott megszerezni; és ha csalódhattam eredményeimben, legalább bizonyos
vagyok afelől, hogy tévedésem nem tulajdonítható nekem bűnül, mert
minden erőfeszítést megtettem, hogy ettől megóvjam magam. Abban, igaz,
nem kételkedem, hogy gyermekkorom előítéletei és szívem titkos óhajtásai
a mérleg serpenyőjét a számomra vigasztalóbb oldal felé ne hajlították
volna. Nehezen tiltjuk meg magunknak, hogy azt higyjük, amit annyi
hévvel óhajtunk és ki kételkedik abban, hogy a túlvilági ítélet
elfogadásának vagy visszautasításának érdeke a legtöbb ember hitére
reményüket vagy félelmüket illetőleg elhatározó befolyást nem gyakorol?
Mindez, elismerem, megigézhette itéleteimet, de nem változtathatta meg
őszinteségemet: mert féltem, hogy minden dologban csalódom. Ha minden
ennek az életnek felhasználásában áll, érdekemben állt ezt tudni, hogy
legalább, amennyire rajtam állt, a legnagyobb hasznot húzzam belőle,
ameddig még ideje van és hogy ne legyek teljesen együgyü bolond. De
abban a kedélyállapotban, amelyben valék, a legjobban attól féltem a
világon, hogy lelkem örök sorsát teszem kockára a világ javainak
élvezetéért, amelyek sohasem látszottak előttem kiváló becsűeknek.

Azt is megvallom, hogy nem oszlattam el mindig teljes megelégedésemre
mindama nehézségeket, amelyek zavarba ejtettek és amelyekkel
filozófusaink oly sokszor telikiabálták fülemet. De elhatározván, hogy
végre is dűlőre viszem a dolgot azoknál a kérdéseknél, amelyek fölött az
emberi értelemnek oly kevés hatalma van és mindenfelőlről
átlábolhatatlan rejtélyeket és megoldhatatlan ellenvetéseket találván,
mindenik kérdésnél azt a véleményt fogadtam el, amely közvetlenül a
legszilárdabb alapon állónak, önmagában a leghihetőbbnek tűnt fel,
anélkül, hogy megállanék azoknál az ellenvetéseknél, amelyeket nem
tudtam szétoszlatni, de amelyekkel az ellenkező rendszerben más, nem
kevésbbé erős ellenvetések állottak szemben. A dogmatikus hang e
kérdésekben csak a szájhősökhöz illik; de fontos, hogy meglegyen a
magunk véleménye és azt az ítéletnek mindazzal az érettségével válasszuk
meg, amit csak e tárgy megérdemel. Ha ennek dacára tévedésbe esünk,
helyes igazság szerint nem bűnhődhetünk érte, mivel nem vagyunk benne
vétkesek. Ez a rendíthetetlen elv szolgál biztosságom alapjául.

Fárasztó kutatásaim eredménye körülbelül az volt, amit azóta a _Szavoyai
Vikárius hitvallásában_ följegyeztem, abban a munkában, amelyet
méltatlanul gyalázott meg és mocskolt bé a mostani nemzedék, de amely
egykor forradalmat támaszthat az emberek közt, ha valaha ott a józanész
és a jóhiszeműség fölébred.

Ez idő óta megnyugodtam azokban az elvekben, amelyeket oly hosszú és oly
mélyenjáró elmélkedés után fogadtam el s magamviselete és hitem
változhatatlan szabályaivá állítottam fel őket a nélkül, hogy akár azok
miatt az ellenvetések miatt, amelyeket nem tudtam eloszlatni, akár azok
miatt, amelyeket nem tudtam előrelátni és amelyek újabban időről-időre
megjelentek elmém előtt, nyugtalankodnám. Nyugtalanítottak ugyan
néha-néha, de sohasem rendítettek meg. Mindig ezt mondtam magamban:
mindez csupán metafizikai csalafintaság és szőrszálhasogatás, amelyek
semmi súllyal sem bírnak az eszem elfogadta, szívem megerősítette
alapvető elvek mellett és amelyek mind a belső hozzájárulás pecsétjét
viselik magukon a szenvedélyek hallgatásakor. Az emberi értelemnek
ennyire fölötte álló kérdéseknél egy oly ellenvetés, amelyet nem tudok
eloszlatni, csak nem fogja ezt az egész oly szilárd, oly erősen
összefüggő, annyi elmélkedéssel és gonddal formált tanrendszert
felborítani, amely annyira megfelel eszemnek, szívemnek, egész lényemnek
és amelyet a belső helyeslés is támogat, amely – úgy érzem – az összes
többiektől hiányzik? Nem, üres okoskodások sohasem fogják azt az
összhangzást lerombolni, amelyet halhatatlan természetem és e világ
szerkezete meg a benne uralkodó fizikai rend közt észreveszek. A
megfelelő erkölcsi rendben, amelynek rendszere kutatásaim eredménye,
találom azokat a támasztékokat, amelyekre szükségem van, hogy életem
nyomorúságait elviseljem. Minden más rendszernél segédforrás nélkül
élnék és remény nélkül halnék meg. A legboldogtalanabb teremtmény
lennék. Tartsuk hát magunkat ahhoz, amely egyedül elegendő arra, hogy a
balszerencse és az emberek ellenére engem boldoggá tegyen.

Nem úgy látszik-e, hogy ezt a megfontolást és a belőle vont
következtetést maga az ég sugallta nekem, hogy engem a reám váró sorsra
előkészítsen és annak elviselésére fölszereljen? Mivé lettem volna s
mivé lennék még azokban a rettenetes vergődésekben, amelyek reám vártak
és abban a hihetetlen helyzetben, amelybe életem hátralevő részére
jutottam, ha menhely nélkül maradva, ahol kérlelhetetlen üldözőimet
elkerülhessem, ama gyalázatok kárpótlása nélkül, amelyeket e világon
velem elszenvedtetnek és remény nélkül arra, hogy valaha az engem
megillető igazságot megnyerhessem, teljes mértékben zsákmányául estem
volna a legborzasztóbb sorsnak, amely halandónak e világon részeül
jutott? Amig én ártatlanságomban bízva, csak becsülésre és jóakaratra
számítottam az emberek részéről; amíg nyílt és bizakodó szívem szabadon
áradt ki barátaival és testvéreivel szemben, az árulók csöndben a pokol
mélyén kovácsolt hurkokat vetettek reám. Meglepetve az összes
szerencsétlenségek e legváratlanabbjai és egy büszke lélekre nézve
legrettenetesebbjei által, a sárba tiporva anélkül, hogy valaha
sejteném, ki által vagy miért, a gyalázat örvényébe taszítva, borzasztó
sötétségbe borítva, amelyen keresztül csak baljóslatú tárgyakat vettem
észre: első meglepetésemben földre vágódtam és soha abból a
levertségemből, amelybe e váratlan szerencsétlenség döntött, magamhoz
nem tértem volna, ha előre nem kíméltem volna erőimet, hogy esésemből
fölemelkedhessem.

Csak éveken át tartó izgalom után történt, hogy visszanyerve végre
szellemi erőimet és elkezdve önmagamba visszatérni, éreztem ama
segélyforrások becsét, amelyeket a balsors napjaira magamnak
megtakarítottam. Eltökélve magam mindama dolgokra nézve, amelyekről
érdekemben állt ítélni, láttam, amint életelveimet helyzetemmel
összehasonlítottam, hogy az emberek esztelen itéleteinek és e rövid élet
apró-cseprő eseményeinek sokkal több fontosságot tulajdonítottam, mint
amennyi őket megillette. Miután ez az élet csupa megpróbáltatásokból
áll, keveset határoz, vajjon ezek a megpróbáltatások ilyen vagy
olyanfélék-e, föltéve, hogy a rendeltetésük szabta hatás következik
belőlük, következéskép minél nagyobbak, erősebbek, számosabbak a
megpróbáltatások, annál kivánatosabb dolog azokat kiállani tudnunk. Még
a legerősebb fájdalmak is elvesztik erejöket arra nézve, aki látja az
azokért való nagy és biztos kárpótlást; és e kárpótlás bizonyossága volt
a legfőbb haszon, amelyet megelőző elmélkedéseimből merítettem.

Igaz ugyan, hogy a számanélküli meggyalázások és a határtalan
méltatlanságok közepette, amelyekkel mindenfelől elhalmozva éreztem
magam, időről-időre a nyugtalanság és kételkedés hullámai rendítették
meg reményemet és zavarták meg nyugalmamat. Azok a hatalmas
ellenvetések, amelyeket nem tudtam eloszlatni, nagyobb erővel léptek föl
ekkor elmém előtt, hogy végképpen leverjenek éppen azokban a
pillanatokban, amikor végzetem súlya alatt legörnyedve, az elcsüggedés
küszöbén állottam. Gyakran új argumentumok, amelyeket előttem itt-ott
hangoztattak, jutottak eszembe azoknak támogatására, amelyek már
gyötörtek vala. Óh, mondám ekkor oly szívbéli elszorulással, amely
csaknem megfulással fenyegetett, ki fog engem a kétségbeeséstől megóvni,
ha sorsom borzalmában immár csupán agyrémeket látok ama
vigasztalásokban, amelyeket eszem szolgáltatott? Ha az, lerombolva ekkép
saját munkáját, a remény és bizodalom mindama támogatását elrabolja
tőlem, amelyet a balsors óráiban megőrizett számomra? Micsoda támogatást
nyújthatnak azok az illuziók, amelyek egyedül engemet kecsegtetnek? Az
egész mai nemzedék csak tévedéseket és előitéleteket lát azokban az
érzelmekben, amelyekkel egyedül táplálkozom; az igazságot, a
nyilvánvalóságot az enyémmel ellentétes rendszerben találja; sőt úgy
tetszik, nem képes elhinni, hogy jóhiszeműleg elfogadom azt s magam is,
midőn minden akaratommal átadom magam neki, legyőzhetetlen nehézségeket
találok benne, amelyeket képtelen vagyok eloszlatni, de amelyek nem
akadályoznak meg, hogy mindvégig kitartsak mellette. Hát egyedül vagyok
bölcs, egyedül felvilágosult a halandók közt? Elegendő-e az, hogy a
dolgok megfelelnek nekem annak elhivésére, hogy azok ilyenek?
Viseltethetem-e felvilágosult bizalommal oly látszólagos dolgok iránt,
amelyekben a többi emberek véleménye szerint semmi valóság sem rejlik és
amelyek önmagam előtt is illuzóriusoknak tűnnének föl, ha szívem nem
támogatná eszemet? Nem többet ért volna-e, ha üldözőim ellen elegendő
fegyverekkel szállok vala síkra és elfogadom az ő életelveiket, minthogy
életelveim agyrémei mellett maradok, zsákmányául az ő támadásaiknak,
mitsem művelve arra, hogy őket visszaverjem? Én bölcsnek hiszem magam és
csak rászedett bolond vagyok, áldozata és martirja egy hiábavaló
tévedésnek.

Hányszor állottam a kételkedés és bizonytalanság e pillanataiban azon a
ponton, hogy átengedjem magamat a kétségbeesésnek. Ha valaha egy teljes
hónapot töltöttem volna ebben az állapotban, életemnek és magamnak is
vége lett volna. De ezek a válságok, habár régebben eléggé gyakoriak,
mindig rövidek voltak és most, amidőn még nem bírtam tőlük teljesen
megszabadulni, oly ritkák és gyors lefolyásúak, hogy még annyi erő sincs
bennök, hogy nyugalmamat megzavarják. Könnyed nyugtalanságok ezek,
amelyek nem izgatják többé lelkemet, mint a hogy a folyóvízbe lehulló
pehely nem zavarhatja meg a víz folyását. Éreztem, hogy ugyanazokat a
pontokat, amelyek felől előbb megállapodásra jutottam, újra megfontolás
tárgyává tenni annyi volna, mint magamban új világosságot vagy jobban
kiformált ítéletet vagy az igazság iránt több buzgalmat föltételezni,
mint amennyivel kutatásaim alkalmával rendelkeztem, és miután ez esetek
egyike sem állott fenn, sem nem állhatott fenn számomra, semmi józan
okkal sem becsülhettem többre oly véleményeket, amelyek a kétségbeesés
levertségében csak azért kisértettek, hogy növeljék nyomorúságomat
azokkal a véleményekkel szemben, amelyeket életkorom erőteljességében,
elmém teljes érettségében, a legmélyebben járó vizsgálódás után és oly
időpontban fogadtam el, a midőn életem nyugalma nem hagyott fenn
számomra egyéb uralkodó érdeket az igazság megismerésénél. Ma, midőn
szivemet gyötrelem szorongatja, lelkem roskadozik a kellemetlenségektől,
képzeletem riadozik, fejem megzavarodik az engem körülvevő szörnyű
rejtélyektől, ma, midőn minden képességem az öregségtől és aggodalmaktól
elgyöngülve elvesztette minden rugóját, vajjon megfosszam-e készakarva
magamat mindama segélyforrásoktól, amelyeket magam számára félretettem,
és több bizalmat helyezzek hanyatló eszembe, hogy igazságtalanul
szerencsétlenné tegyem magamat, mint teljes és erős elmémbe, hogy
kárpótoljam magamat ama bajokért, amelyeket érdemetlenül szenvedek? Nem,
sem bölcsebb, sem jobban értesült, sem jobbhiszemű nem vagyok, mint a
mikor e nagy kérdésekben elhatároztam magamat; jól ismertem én akkor
azokat a nehézségeket, amelyek ma zavarólag hatnak reám; azok nem állták
utamat és ha talán újabbak lépnek föl előttem, amelyek még akkor nem
jutottak eszembe, ezek egy körmönfont metafizika szofizmái, amelyek nem
ingathatják meg a minden időktől, minden bölcsektől elfogadott, az
összes nemzetektől elismert és kitörölhetetlen betűkkel az emberi szívbe
vésett örök igazságokat. Tudtam, mikor ezekről a tárgyakról elmélkedtem,
hogy az érzékektől körülhatárolt emberi értelem nem képes ezeket egész
kiterjedésükben átkarolni. Ahhoz tartottam hát magamat, ami a kezem
ügyébe esett, anélkül, hogy olyasmibe bocsátkoznám, ami azt fölülmúlta.
Ez az álláspont észszerű volt, már magamévá tettem azt hajdan s szívem
és eszem hozzájárulásával ahhoz tartottam magamat. Mi alapon mondanék le
róla ma, amikor annyi hatalmas indítóok hozzákapcsolva tart? Micsoda
veszedelmet látok nyomában feltámadni? Micsoda haszonnal járna, ha
felhagynék vele? Ha üldözőim tanítását elfogadnám, vajjon erkölcsi
felfogásukat is magamévá tenném-e? Ezt a gyökérnélküli és gyümölcstelen
morált, amelyet pompázólag tárnak könyveikben vagy valami nagyhangú
cselekedetben a világ elé, de abból soha semmi szivökbe és eszökbe nem
hatol be; vagy pedig azt a másik titkos és kegyetlen morált, az összes
beavatottak belső tanát, amelyhez a másik csak álarcúl szolgál, amelyet
egyedül követnek magokviseletében és amelyet oly ügyesen gyakoroltak
velem szemben? Ez a tisztán támadó jellegű morál nem szolgál a védelemre
és csak ostromlásra való. Mirevaló lenne az nekem abban az állapotban,
amelybe juttattak? Egyedül ártatlanságom tart fenn a
szerencsétlenségekben és mennyivel szerencsétlenebbé tenném még magamat,
ha elvéve magamtól ezt az egyetlen, de hatalmas segédeszközt, a
gonoszságot állítanám helyébe? Vajjon utólérhetném-e őket az ártás
művészetében, s mégha sikert aratnék is benne, melyik bajom terhét
enyhítené az, amit nekik okozhatnék? Elveszíteném a saját becsülésemet
és semmit sem nyernék helyébe.

Ekkép okoskodván magamban, oda jutottam, hogy nem engedem többé magamat
furfangos érvek, megoldhatatlan ellenvetések és látókörömön, sőt talán
az emberi elme látókörén túleső nehézségek által megrendíteni. Elmém
azon a nagyon szilárd talapzaton maradva, amelyet neki vethettem, olyan
jól hozzászokott ahhoz, hogy itt lelkiismeretem védelme alatt
megnyugodjék, hogy semmi régi vagy új idegen tan sem bírja azt többé
felizgatni, sem egy pillanatra nyugalmamat megzavarni. Elmebeli
tespedésbe és kimerülésbe sülyedve, mindent, még azokat az okoskodásokat
is elfelejtettem, amelyekre hitemet és életelveimet alapítottam; de soha
sem fogom elfelejteni azokat a következtetéseket, amelyeket belőle
lelkiismeretem és eszem helyeslésével vontam és ezentúl azokhoz fogom
tartani magamat. Hadd jöjjenek az összes bölcsészek és akadékoskodjanak
benne: hiába vesztegetik el idejöket és fáradságukat. Életem hátralevő
részében ahhoz az elhatározáshoz tartom magamat, amelyre akkor jutottam,
amikor inkább abban a helyzetben voltam, hogy jól választhassak.

Megnyugodva ezekben a megállapodásokban, az önmegelégedéssel együtt azt
a reménységet és vigasztalást is megtaláltam bennök, amelyre
helyzetemben szükségem van. Nem lehetséges, hogy ez az oly tökéletes,
oly állandó, magában véve oly szomorú magány, az egész mai nemzedéknek
egyre érezhető és egyre munkás rosszindulata, s azok a méltatlanságok,
amelyekkel ez szakadatlanúl elhalmoz, olykor-olykor el ne csüggesszenek;
a megrendült reménység, a leverő kétségek időről-időre visszatérnek,
hogy lelkemet megzavarják és szomorúsággal töltsék el. Ilyenkor képtelen
lévén azokra az elmeműveletekre, amelyek megnyugtatásomhoz kellenek,
szükségem van arra, hogy régi elhatározásaimat eszembe juttassam, a
gondok, a figyelem, a szívbeli őszinteség, amelyeket ezek hozatalánál
kifejtettem, ekkor újra visszatérnek emlékezetembe és visszaadják egész
bizalmamat. Ekkép minden új eszmét visszautasítok, mint oly gyászos
tévedéseket, amelyek csak hamis látszatot tárnak elém és csak arravalók,
hogy nyugalmamat megzavarják.

Így régi ismeretségeim szűk körére korlátozva, nem vagyok oly
szerencsés, mint Solon, hogy mindennap oktathassam magamat, miközben
megöregszem, sőt meg kell óvnom magamat attól a veszedelmes
kevélységtől, hogy olyasmit akarjak megtanúlni, amit ezentúl képtelen
vagyok jól tudni. De ha csak kevés új szerzeményt remélhetek a hasznos
felvilágosítások terén, nagyon jelentősekre tehetek szert az
állapotomban szükséges erények tekintetében. Itt ideje lesz gazdagítani
és ékesíteni lelkemet egy oly tapasztalattal, amelyet magával vihessen,
amikor ettől a testtől, amely azt elhomályosítja és elvakítja,
megszabadúlva és fátyol nélkül szemlélve az igazságot, mindezeknek az
ismereteknek, amelyekre a mi áltudósaink oly hiúak, észre fogja venni a
nyomorúságát. Keseregni fog ama pillanatok miatt, amelyeket e földi
életében elvesztegetett, amikor meg akarta őket szerezni. De a türelem,
a szelidség, a megnyugvás, a feddhetetlenség, a részrehajlatlan
igazságosság oly javak, amelyeket magunkkal hordozunk és amelyekkel
szüntelenül gazdagabbakká válhatunk a nélkül, hogy attól kellene
tartanunk, hogy akár a halál révén elveszítjük azok értékét. Ennek az
egyetlen és hasznos tanulmánynak szentelem öregkorom hátralevő napjait.
Boldog leszek, ha önmagam uralmában előhaladva, megtanulok nem jobban,
mert ez nem lehetséges, hanem erényesebben, semmint beléptem, eltávozni
az életből.




Negyedik séta.

Ama csekélyszámú könyvek között, amelyeket még néha olvasgatok,
Plutarchos az, aki a legjobban leköt és a legtöbb okulást nyújt. Ez volt
gyermekkorom első, s ez lesz aggkorom utolsó olvasmánya; ez úgyszólván
az egyedüli író, akit sohasem olvastam anélkül, hogy valami tanulságot
ne merítettem volna belőle. Tegnapelőtt erkölcsi dolgozatai közt ezt az
értekezést olvastam: _Hogyan meríthetünk hasznot ellenségeinkből?_
Ugyanazon a napon nehány füzetet rendezgetve, amelyeket szerzőik küldtek
meg nekem, R***-abbé újságjának egyik példányára bukkantam, amelynek
címlapjára e szavakat írta: _Vitam vero impendenti_, R***. Sokkal jobban
ismerve ez urak eszejárását, semhogy ez az eset tévedésbe ejtsen,
megértettem, hogy az udvariasság ezen külszíne alatt egy kegyetlen
ellenigazságot szándékozott szemembe vágni; de mire alapítja azt? mire
való ez a maró gúny? micsoda okot szolgáltathattam reá? Hogy a jó
Plutarchos tanításait hasznomra fordítsam, elhatároztam, hogy a másnapi
sétát arra fordítom, hogy megvizsgálom magamat a hazugság tekintetében,
s midőn arra elindultam, jól meg voltam erősődve abban a már korábban
kialakult véleményemben, hogy a delphi-i templom _Ismerd meg önmagadat_
felirata nem olyan könnyen megvalósítható életszabály, mint a hogy
_Vallomásaim_-ban hittem volt.

Másnap, midőn útra keltem, hogy ezt az elhatározásomat végrehajtsam, az
első gondolat, amely eszembe ötlött, midőn elmémet összeszedni kezdtem,
egy szörnyű hazugság volt, amelyet zsenge ifjúkoromban elkövettem,
amelynek emléke egész életemet megzavarta s még aggkoromban is
megszomorítja annyi más módon megsebzett szívemet. Ez a hazugság, amely
önmagában is nagy vétek volt, okvetlenül még nagyobbá lett
következményei által, amelyeket ugyan én sohasem ismertem, de amelyeket
a lelkiismeretfurdalás a lehető legkegyetlenebbeknek tüntetett föl
előttem. Azonban ha csupán azt a kedélyállapotot vizsgálom, amelyben
annak elkövetésekor voltam, ez a hazugság csupán az álszemérem gyümölcse
volt, s távol attól, hogy annak a személynek való ártási szándékból
fakadt volna, aki annak áldozata lőn, az Ég színe előtt megesküdhetem,
hogy mindjárt abban a pillanatban, amint ez a legyőzhetetlen szégyen azt
belőlem kisajtolta, egész véremet örömmel adtam volna érte, hogy annak
hatását egyedül önmagamra hárítsam. Valami delirium vett erőt rajtam,
amelyet csak úgy tudok megmagyarázni, ha azt mondom, mint a hogy érezni
vélem, hogy abban a pillanatban félénk természetem szívem minden
kivánságát leigázta.

E szerencsétlen cselekedet emléke s azok a kiírthatatlan bánkódások,
amelyeket az lelkemben hátrahagyott, a hazugság iránt oly borzalmat
keltettek bennem, amely okvetlenül biztosította szívemet életem
hátralevő részére nézve e bűnnel szemben. Midőn fölvettem jelszavamat,
éreztem: arra vagyok hivatva, hogy azt kiérdemeljem s nem kételkedtem,
hogy arra érdemes ne volnék, midőn R*** abbé megjegyzésére komolyabban
elkezdtem magamat vizsgálni.

Ekkor, nagyobb gonddal rostálgatván tetteimet, nagy meglepetésemre
számos, kitalálásomból eredő dologra bukkantam, amelyeket – emlékeztem –
ugyanakkor igazak gyanánt adtam elő, amikor, magamban az igazság iránti
szeretetemmel büszkélkedve, ennek feláldoztam biztonságomat, érdekeimet,
személyemet, oly részrehajlatlansággal, amelynek semmi más példáját sem
ismerem az emberek közt.

De a dologban az lepett meg a legjobban, hogy midőn ezekre a koholt
dolgokra visszaemlékeztem, semmi igaz megbánást sem éreztem miattok. Én,
akinek a hamisság iránti borzalmát szivemben semmi sem képes
ellensúlyozni, én, aki szembe néznék a büntetésekkel, ha egy hazugsággal
ki lehetne őket kerülni, micsoda különös következetlenség révén hazudtam
ekként vidám szívvel szükség nélkül, haszon nélkül, és micsoda
megfoghatatlan ellenmondás révén nem éreztem miatta a legcsekélyebb
bánkódást sem, én, akit egy hazugságnak lelkiismeretfurdalása ötven éven
át nem szűnt meg szorongatni? Sohasem rögzöttem meg hibáimban, az
erkölcsi érzék mindig helyesen vezetett, lelkiismeretem megőrizte első
tisztaságát, s mégha meghajolva érdekeim előtt, megváltozott volna is,
hogyan van az, hogy, bár egész egyeneslelkűségét megőrzi azoknál az
eseteknél, amelyeknél a szenvedélyeitől ösztönzött ember legalább
mentegetheti magát gyöngesége miatt, ezt csupán ama közömbös dolgoknál
veszíti el, amelyeknél a bűnnek semmi mentsége sincsen? Láttam, hogy eme
probléma megoldásától függ annak az ítéletnek helyessége, amelyet e
pontra nézve magam fölött kimondandó leszek s miután alaposan szemügyre
vettem, a következő módon sikerült azt magamnak megmagyaráznom.

Emlékszem, egy bölcseleti műben azt olvastam, hogy hazudni annyi, mint
eltitkolni oly igazságot, amelyet kinyilvánítani tartozunk. E
meghatározásból nyilván következik, hogy elhallgatni egy igazságot,
amelyet nem tartozunk megmondani, nem hazugság; de vajjon az, aki nem
elégedve meg az efféle esetben azzal, hogy nem mondja meg az igazságot,
az ellenkezőjét állítja, hazudik vagy nem hazudik-e olyankor? A
meghatározás szerint nem lehet azt mondani, hogy hazudik. Mert ha hamis
pénzt ad egy oly embernek, akinek semmivel sem tartozik, kétségkívül
megcsalja ezt az embert, de nem lopja meg őt.

Itt két kérdést megvizsgálása vár reánk, amelyek mindenike nagyon
fontos. Az első az: mikor és hogyan tartozunk más iránt az igazsággal?
mivel nem tartozunk vele mindig. A második az: vannak-e oly esetek,
amelyeknél ártatlanúl csalni lehet? Ez a második kérdés, jól tudom,
nagyon el van már döntve, tagadólag azokban a könyvekben, amelyekben a
legridegebb erkölcsi álláspont semmibe sem kerül az írónak, állítólag
pedig a nagyvilági társaságban, ahol a könyvek erkölcstana a
gyakorlatban megvalósíthatatlan fecsegés-számba megy. Hagyjuk hát ezeket
az egymásnak ellenmondó tekintélyeket s igyekezzünk a saját alapelveim
révén eldönteni számomra e kérdéseket.

Az általános és elvont igazság a legbecsesebb az összes javak közt.
Nélküle az ember vak; az az ész szeme. Az ember általa tanulja meg, hogy
magát hogy s mint viselje, hogy az legyen, a minek lennie kell, hogy azt
tegye, amit tennie kell, hogy valódi célja felé törekedjék. A különös és
egyéni igazság nem mindig jó dolog, hanem némelykor baj, igen sokszor
közömbös dolog. Azok a dolgok, amelyeket érdekében áll az embernek tudni
s amelyek ismerete szükséges az ő boldogságához, talán nem nagy számmal
találhatók, de bármilyen számban forduljanak is elő, azok oly javak,
amelyek az övéi, amelyeket joga van mindenütt, ahol őket találja,
követelni, s a melyektől nem lehet őt a nélkül megfosztani, hogy a
legigazságtalanabb lopást ne követnők el, mivel az ama mindenkivel közös
javak közé tartozik, amelyeknek közlése nem fosztja meg attól azt, aki
azt adja.

Ami azokat az igazságokat illeti, amelyek semmiféle hasznot sem hajtanak
sem az oktatásban, sem a gyakorlati életben, hogyan lehetnének azok
köteles javak, holott még nem is javak, s holott a tulajdon csak a
hasznosságon alapul, ahol pedig semmi haszon sem lehetséges, tulajdon
sem lehet? Követelhetünk egy – habár terméketlen – területet, mivel
legalább lakhatunk e darab földön; de hogy egy henye, minden tekintetben
közömbös és bárkire nézve semmi következménnyel nem bíró tény igaz-e
vagy hamis, ez senkit nem érdekel. Az erkölcsi világrendben semmi sem
haszontalan, épenúgy a fizikai világrendben sem. Semmivel sem tartozunk
oly dologiránt, amely semmire sem való; hogy valamivel tartozzunk,
szükséges, hogy az hasznos legyen vagy lehessen. Így hát a kötelező
igazság az, amely érdekli az igazságosságot, s megszentségtelenítjük az
igazság szent nevét, ha azt oly hiábavaló dolgokra alkalmazzuk, amelyek
létezése mindenkire nézve közömbös s amelyek ismerete minden tekintetben
haszonnélkül való. A mindenféle, lehetségesnek képzelt, haszontól
megfosztott igazság e szerint nem lehet kötelező dolog, s következéskép
az, aki azt elhallgatja vagy elpalástolja, nem hazudik.

De vajjon vannak-e ily tökéletesen meddő igazságok, a melyek mindenre
minden tekintetben haszonnélkül valók, ez a másik megvitatandó pont,
amelyre rögtön visszatérek. Most térjünk át a második kérdésre.

Nem mondani meg az igazat és nem-igazat mondani: ez két nagyon különböző
dolog, de amelyekből mindamellett ugyanaz az eredmény származhatik, mert
ez az eredmény bizonyára mindannyiszor ugyanaz, amikor ez az eredmény
semmi. Mindenütt, ahol az igazság közömbös, az ellenkező tévedés szintén
közömbös, amiből következik, hogy ily esetben az, aki csal, midőn az
igazsággal ellenkezőt állít, nem igaztalanabb annál, aki úgy csal, hogy
nem mondja meg azt; mert a hiábavaló igazságok tekintetében a tévedés
semmivel sem rosszabb a tudatlanságnál. Vajjon fehérnek vagy pirosnak
hiszem-e a tenger fenekén levő homokot, ez nem fontosabb annál, mintha
nem tudom, mily szinű az. Hogyan lehetnénk igazságtalanok, ha senkinek
sem ártunk, mikor az igazságtalanság csak a másnak okozott
jogtalanságban áll?

De ezek az ekként sommásan eldöntött kérdések még semmi biztos
alkalmazást sem nyújthatnak nekem a gyakorlatra nézve, sok oly előzetes
felvilágosítás nélkül, amelyekre szükségem van, hogy pontosan
keresztülvihessük ezt az alkalmazást minden előfordulható esetben. Mert
ha az igazság kimondásának kötelezettsége csak annak hasznosságán
alapul, hogyan válhatok e hasznosság bírájává? Igen gyakran az egyik
ember előnye a másik kárát jelenti, a magánérdek csaknem mindig
ellentétben áll a közérdekkel. Hogyan viselkedjünk ilyen esetekben? Föl
kell-e a távollevő hasznát amaz egyén hasznáért áldoznunk, akivel
beszélünk? El kell-e hallgatni vagy megmondani az oly igazságot, amely
midőn használ az egyiknek, árt a másiknak? Vajjon mindazt, amit
tartozunk megmondani, egyedül a közjó vagy az osztó igazság mértéke
szerint kell-e mérlegelnünk, és bizonyos vagyok-e felőle, hogy eléggé
ismerem a dolog összes vonatkozásait arra, hogy a rendelkezésemre álló
felvilágosításokat csak a méltányosság szabályai szerint osszam szét? Mi
több, megvizsgálván azt, amivel mások iránt tartozom, eléggé
megvizsgáltam-e azt, amivel önmagamnak tartozom, azt, amivel magában
véve az igazság iránt tartozom? Ha semmi jogtalanságot sem cselekszem
mással, midőn őt megcsalom, következik-e ebből, hogy önmagam iránt sem
cselekszem semmit, s elégséges-e az, ha sohasem vagyok igazságtalan,
arra, hogy mindig ártatlan legyek?

Mennyi zavaró vitatkozás, amelyekből könnyű lenne kivonni magunkat, ezt
mondva: Legyünk mindig igazak, még ha mindazt, ami belőle következhetik,
kockáztatjuk is. Maga az igazságosság a dolgok igazságában rejlik; a
hazugság mindig igazságtalanság, a tévedés mindig csalárdság, ha azt
adjuk ki a megteendő vagy elhivendő dolog szabályául, ami nem az. S
bármi következmény származzék is az igazságból, mindig bűntelenek
vagyunk, amikor azt mondottuk, mivel semmit sem toldottunk bele a
magunkéból.

De ezzel kettévágtuk a kérdést anélkül, hogy megoldottuk volna. Nem
annak eldöntéséről volt szó, vajjon jó-e mindig megmondani az igazságot,
hanem arról, vajjon mindig egyaránt kötelezve vagyunk-e arra? és a
megvizsgáltam meghatározás alapján föltéve azt, hogy nem:
megkülölönböztetni azokat az eseteket, amelyeknél az igazság kimondása
szigorúan kötelező azoktól, ahol azt igazságtalanság nélkül el lehet
hallgatni és hazugság nélkül elleplezni, mert úgy találtam, hogy ilyen
esetek valóban vannak. Arról van tehát szó, hogy csalhatatlan szabályt
keressünk azok bizonyos fölismerésére és pontos meghatározására.

De honnan merítsem ezt a szabályt és csalatkozhatatlanságának
bizonyítékát?… Az összes, ehhez hasonló nehézségű erkölcsi szabályoknál
mindig jól találtam magamat, ha inkább lelkiismeretem parancsa, mint
eszem világossága folyton oldottam meg őket. Az erkölcsi érzék sohasem
csalt meg, az eddig oly tisztán fentartotta magát szívemben, hogy
nyugodtan bizakodhatom reá, s ha szenvedélyeim némelykor elhallgattatják
is azt magamviseletében, emlékezéseimben újra hatalomra emelkedik
felettök. Ezekben szinte ugyanoly szigorúsággal ítélem meg önmagamat,
mint a hogy e földi élet elmúltával a legfőbb bíró meg fog ítélni.

Ha az emberek beszédjeiről ama hatások alapján mondunk ítéletet, amelyet
azok előidéznek, gyakran rosszúl értékeljük őket. Azonkívül, hogy ezek a
hatások nem mindig érezhetők és könnyen felismerhetők, végtelenül
változnak, mint a körülmények, amelyek közt e beszédek elhangzottak.
Egyedül a beszélőnek szándéka határoz azok értéke fölött és állapítja
meg azok rosszaságának vagy jóságának fokát. Valótlanságot mondani csak
annyiban hazugság, amennyiben a csalási szándék fenforgott, sőt a
csalási szándék sem mindig kapcsolatos az ártási szándékkal, hanem néha
egészen ellenkező célt követ. De egy hazugság azért még nem ártatlan, ha
nem szándékoztunk vele kifejezetten ártani; ehhez még az a bizonyosság
is szükséges, hogy az a tévedés, amelybe azokat ejtjük, akikkel
beszélünk, ne árthasson nekik, sem senkinek semmi módon. E bizonyosság
megszerzése ritka és nehéz dolog, éppen ezért nehéz és ritka dolog, hogy
egy hazugság teljesen ártatlan legyen. Saját előnyünkért hazudni
álnokság, másnak előnyére hazudni csalás, ártási célból hazudni rágalom,
– ez a hazugság leggonoszabb fajtája. Magunk vagy a más haszna vagy kára
nélkül hazudni annyi, mint nem hazudni; ez nem hazugság, hanem csak
költés.

Azokat a költött dolgokat (fictiókat), amelyek erkölcsi kérdést
tárgyalnak, példázatoknak vagy oktató meséknek nevezik s mivel nincs
vagy nem lehet egyéb tárgyuk, mint hogy hasznos igazságokat érzéki és
kellemes alakba burkoljanak, ily esetekben nem nagy súlyt helyezünk
arra, hogy elrejtsük a ténybeli hazugságot, amely csak az igazság
köntöse és az, aki egy mesét mese gyanánt beszél el, semmiképen sem
hazudik.

Vannak más, tisztán henye költött dolgok, a minő az elbeszélések és
regények nagy része, amelyek célja tisztán a mulattatás, anélkül, hogy
bármi igazi oktatást foglalnának magokba. Ezek minden erkölcsi
tekintélytől megfosztva, csak a kitaláló szándékától nyerik értéköket s
ha ez erősítgetve valóságos igazságok gyanánt adja őket elő, akkor nem
lehet tagadni, hogy azok igazi hazugságok. S mégis ki érzett valaha nagy
lelki furdalást az efféle hazugságok miatt s ki tett érettök komoly
szemrehányást szerzőiknek? Ha pl. van valami erkölcsi magva a _Cnidosi
templom_nak, ezt a magvat nagyon elhomályosítják és megrontják a
gyönyört lehellő részletek és a buja képek. Mit tett a szerző, hogy ezt
a szerénység mázával vonja be? Úgy tünteti föl, hogy műve egy görög
kézirat fordítása s e kézirat fölfedezésének történetét nagyon ügyesen
úgy adja elő, hogy olvasóit elbeszélésének igaz voltáról meggyőzze. Ha
ez nem nagyon kézzelfogható hazugság, mondják hát meg nekem, hogy mit
nevezünk hazugságnak? S mégis kinek jutott eszébe, hogy a szerzőnek
bűnül rójja fel ezt a hazugságot s vele úgy bánjon ezért, mint egy
csalóval?

Hasztalan fogják azt mondani, hogy ez csak tréfa, hogy a szerző, bár
állította, senkivel sem akarta azt elhitetni s tényleg nem is hitette el
senkivel és hogy a közönség egy pillanatig sem kételkedett, hogy őmaga
az állítólagos görög mű szerzője, amelynek fordítója gyanánt adta ki
magát. Erre azt felelem, hogy az efféle tréfa minden erkölcsi mag nélkül
csak igen ostoba gyerekség lett volna, hogy egy hazug azért nem kevésbbé
hazudik, ha senki sem is ad neki hitelt, hogy a művelt közönségtől meg
kell különböztetni az egyszerű és hiszékeny olvasók tömegét, amelyet a
kéziratnak egy komoly író által a jóhiszeműség szinezetével elbeszélt
története valósággal elámított s amely minden félelem nélkül itta meg
egy antik formájú kehelyből a mérget, amelytől – ha azt modern edényben
nyújtották volna neki – legalább is óvakodott volna.

Akár megvannak ezek a megkülönböztetések a könyvekben, akár nincsenek,
azok minden önmagával szemben őszinte ember szivében végbemennek, aki
semmi olyast sem akar magának megengedni, amit lelkiismerete a szemére
hányhatna. Mert ha a saját előnyünkre kockáztatunk meg egy hamis
állítást, az époly hazugság, mintha azt a más kárára állítanók, habár a
hazugság kevésbbé vétkes. Ha olyannak juttatunk előnyt, akit az nem
illet meg, megzavarjuk az igazságosság rendjét, ha hamisan önmagunknak
vagy másnak tulajdonítunk oly cselekedetet, amelyből dicséret vagy
gyalázat, vád vagy igazolás származhatik, igazságtalan dolgot
cselekszünk; úgyde mindaz, ami – ellentétben állván az igazsággal, –
bármi módon sérti az igazságosságot, hazugság. Ime a pontos határ; de
mindaz, ami, bár ellentétben áll az igazsággal, semmi módon sem érinti
az igazságosságot, csupán fictió és megvallom, hogy aki egy puszta
fictióért, mint hazugságért, szemrehányást tesz önmagának, érzékenyebb
lelkiismeretű, mint én.

Amit túlbuzgóságból származó hazugságnak neveznek, azok igazi
hazugságok, mivel akár a más, akár a magunk előnyére elámítani valakit
nem kevésbbé igazságtalan dolog, mint a magunk vagy más kárára
elámítani. Aki az igazság ellenére dicsér vagy gyaláz, hazudik, mihelyt
valóságos személyről van szó. Ha azonban egy képzeleti lényről van szó,
arról tetszése szerint mindent mondhat anélkül, hogy hazudnék, ha csak
oly tények erkölcsösségéről nem mond, és pedig hamisan, ítéletet,
amelyeket maga talált ki, mert ekkor, ha nem hazudik is a tényt
illetőleg, hazudik az erkölcsi igazság ellen, amely pedig a tények
igazságánál százszor tiszteletreméltóbb.

Láttam azokat az embereket, akiket a nagyvilágban igaz embereknek
hívnak. Összes igazságszeretetük abban merül ki, hogy henye társalgás
közben híven idézik a helyet, az időt, a személyeket, hogy semmi fictiót
sem engednek meg maguknak, semmi mellékes körülményt sem költenek,
semmit sem túloznak. Mindabban, ami nem érinti érdeköket, elbeszélésök a
legtörhetetlenebb hűséget mutatja. De ha oly ügy tárgyalása kerül
szőnyegre, amely őket illeti, oly tény elbeszélése, amely közelről
érinti őket: minden színt felhasználnak, hogy a dolgot oly világításban
mutassák be, amely reájok nézve a legelőnyösebb, és ha a hazugság
használ nekik, ha tartózkodnak is attól, hogy azt magok kimondják,
ügyesen elősegítik azt és úgy intézik a dolgot, hogy az ember a magáévá
teszi azt anélkül, hogy nekik felróhatná. Így kívánja az okosság: jó
éjszakát igazságszeretet!

Az az ember, akit _igaz_nak nevezek, egészen ellenkezőleg jár el. A
tökéletesen közömbös dolgokben az igazság, amelyet akkor amaz oly erős
tiszteletben tart, nagyon kevéssé bántja őt s nem igen fog
lelkiismeretfurdalást érezni, hogy egy társaságot oly költött dolgokkal
mulattasson, amelyekből semmi igazságtalan megítélés sem származik, sem
valamely élő, sem valamely megholt személy javára vagy kárára. De minden
beszéd, amelyből haszon vagy kár, becsülés vagy lenézés háramlik
valakire, dicséret vagy gyalázat az igazságosságra és az igazságra, oly
hazugság, amely soha sem fog hozzáférkőzni sem a szívéhez, sem a
szájához, sem a tollához. Ő szilárdan _igaz_, még a saját érdeke
ellenére is, habár kevéssé dicsekszik vele henye beszélgetés közben!
_Igaz_ abban, hogy senkit sem igyekszik megcsalni, hogy époly hűséges az
igazsághoz, amely őt vádolja, mint ahhoz, amely neki tisztességet
szerez, és hogy sohasem ámít a saját előnyére, vagy azért, hogy
ellenségének ártson. Az én _igaz_ emberem és a másik között tehát az a
különbség forog fenn, hogy a nagyvilág igaz embere nagyon szigorúan
ragaszkodik minden igazsághoz, amely semmibe sem kerül neki, de egy
csöppet sem azon túl, míg az én emberem sohasem szolgálja azt oly
hűségesen, mint amikor föl kell magát áldoznia érette.

De azt mondhatná valaki: hogyan egyeztessük össze ezt a lanyhaságot az
igazságnak azzal a lángoló szeretetével, amellyel őt magasztalom? Hisz’
ez a szeretet hamis, mivel annyi kivételt elbír! Nem, az tiszta és igaz:
de csak kisugárzása az igazságosság szeretetének és sohasem akar hamis
lenni, habár sokszor csak a képzeletben él. Igazságosság és igazság az ő
elméjében két rokonjelentésű szó, amelyeket közömbösen fölcserél
egymással. A szent igazság, amelyet szíve imád, nem közömbös tényekben
és hiábavaló nevekben áll, hanem abban, hogy hiven megadja mindenkinek
azt, ami őt – oly dolgokban, amelyek igazán az övéi – megilleti, a jó
vagy rossz dolgok beszámításában, a tiszteleti vagy gyalázási, a
dicséreti vagy rosszalási jutalékokban. Ő nem álnok sem más iránt, mivel
méltányossága megakadályozza őt ebben és mivel senkinek sem akar
igazságtalanul ártani, sem önmaga iránt, mivel lelkiismerete
megakadályozza ebben és mivel nem tudná magának tulajdonítani azt, ami
nem az övé. Kivált a saját becsületére féltékeny; ez oly kincs, amelyet
a legkevésbbé tud nélkülözni és valódi veszteség gyanánt érezné, ha a
mások becsülését e kincse rovására szerezné meg. Hébe-hóba fog tehát
közömbös dolgokban minden lelkiismeretfurdalás és minden hazugsági
szándék nélkül füllenteni, de sohasem a mások vagy a maga kárára vagy
hasznára. Mindabban, ami a történeti igazsággal összefügg, mindabban,
ami az emberek magaviseletére, az igazságosságra, a társas hajlamra, a
hasznos ismeretekre vonatkozik, mind magát, mind másokat, amennyire csak
tőle függ, biztosítani fogja a tévedéstől. Mindaz a hazugság, ami ezen
kívül esik, szerinte nem az. Ha a _Cnidosi Templom_ hasznos munka, a
görög kézirat története csak egy nagyon ártatlan fictió, ellenben nagyon
büntetésreméltó hazugság, ha a munka veszedelmes.

Ezek voltak lelkiismereti szabályaim a hazugságra és az igazságra
vonatkozólag. Szivem gépiesen követte ezeket a szabályokat, mielőtt
eszem magáévá tette volna, s erkölcsi érzékem egyedül alkalmazta őket.
Az az utálatos hazugság, amelynek a szegény Marion áldozatául esett,
kitörölhetetlen furdalásokat hagyott bennem hátra, amelyek egész további
életemre megóvtak nem csupán minden efféle hazugságtól, hanem minden
másfélétől is, amelyek akármi módon a más érdekét vagy hírnevét
érinhették. Miután így általában minden hazugságtól megundorodtam,
fölmentettem magamat az alól, hogy pontosan mérlegeljem az előnyt és a
kárt és megjelöljem az ártalmas hazugság és a túlbuzgóságból elkövetett
hazugság pontos határait; mindakettőt vétkesnek tekintve, mind a kettőt
megtiltottam magamnak.

Ebben, valamint minden egyébben, vérmérsékletem nagyban befolyt
életelveimre vagy inkább szokásaimra, mert én nem igen szabályok szerint
cselekedtem vagy semmi dologban sem követtem más szabályokat, mint
egyéni természetem indításait. Soha előre megfontolt hazugság nem
férközött elmémbe, sohasem hazudtam a saját érdekemben; de gyakran
hazudtam szégyenletemben, hogy kirántsam magam a hinárból közömbös vagy
oly dolgoknál, amelyek legfölebb csupán engem érdekeltek, pl. amikor egy
társalgást kellett folytatnom, képzeteim lassúsága és társalgásom
szárazsága a fictióhoz való folyamadásra kényszerített, hogy tudjak
valamit mondani. Ha okvetlenül kell beszélnem és mulattató igazságok nem
jutnak elég hamar az eszembe, meséket beszélek el, hogy ne kelljen némán
ott vesztegelnem; de e mesék kitalálásánál lehetőleg gondom van arra,
hogy azok ne legyenek hazugságok, vagyis ne sértsék se az
igazságosságot, se a köteles igazságot és csak mindenkire és magamra is
közömbös költött dolgok legyenek. Nagyon szeretném persze, ha a tények
igazságát ilyenkor legalább erkölcsi igazsággal pótolhatnám, vagyis jól
föltűntethetném az emberi szív természetes gerjedelmeit s ebből mindig
valami hasznos tanulságot vonhatnék ki, egyszóval azokból erkölcsi
meséket, példázatokat alkothatnék; de több lélekjelenlétre és több
előadásbeli könnyedségre lenne szükségem, mint a mennyivel rendelkezem,
hogy a társalgás csevegését felhasználhassam az oktatásra. Ennek
képzeteim folyásánál gyorsabb menete csaknem mindig arra kényszerítvén
engem, hogy előbb beszéljek, semmint gondolkozom, gyakran oly
ostobaságokat és sületlenségeket sugallt nekem, amelyeket eszem nem
helyeselt és amelyeket szivem, mihelyt kifittyentek számból, azonnal
megtagadott, de amelyek – miután megelőzték ítéletemet – ennek cenzurája
által nem voltak többé jóvátehetők.

Ugyancsak vérmérsékletemnek ezen első és ellenállhatatlan impulziója
okozza, hogy váratlan és gyors pillanatokban a szégyen és a félénkség
nem egyszer oly hazugságokat csikar ki belőlem, amelyekben akaratomnak
semmi része sincs, de amelyek bizonyos tekintetben a rögtön való felelés
kényszerűsége folytán megelőzik azt. A szegény Marion emlékének mély
benyomása mindig teljesen vissza tudja tartani azokat, amelyek károsak
lehetnének másokra nézve, de nem azokat, amelyek segítségemre lehetnek
abban, hogy kirántsanak valami zavarból, ha csupán önmagamról van szó,
ami azonban épúgy beleütközik lelkiismeretembe és elveimbe, mint azok a
hazugságok, amelyek a mások sorsára befolyást gyakorolhatnak.

Az eget hívom fel bizonyságul, hogyha egy pillanattal utóbb
visszavonhatnám a mentségemre előrántott hazugságot és megvallhatnám a
terhelő igazságot anélkül, hogy a visszavonással újabb megszégyenítésnek
tenném ki magamat, kész szívvel megtenném; de az a szégyen, hogy így
önmagam tárjam fel hibámat, újra visszatart és bár nagyon őszintén
megbánom hibámat, nem merem azt jóvátenni. Egy példa jobban meg fogja
magyarázni, mit akarok mondani és meg fogja mutatni, hogy sem érdekből,
sem önszeretetből nem hazudok, még kevésbbé irigységből vagy
rosszakaratból, hanem tisztán zavarból és álszeméremből, némelykor azt
is nagyon jól tudva, hogy rájönnek hazugságomra és az semmi hasznomra
sem szolgálhat.

Nem sok idővel ezelőtt F*** úr rávett, hogy – szokásom ellenére –
feleségemmel együtt menjek el vele és B*** úrral batyus vacsorára
X***-né asszony vendéglőjébe, aki két leányával együtt szintén velünk
étkezett. Étkezés közben az idősebbik leány, aki nem régiben ment
férjhez és most áldott állapotban volt…, egyszer csak azt kérdi tőlem
nagy hirtelen s reám szegezve szemeit, ha voltak-e nekem gyermekeim?
Egészen a fülem hegyéig elpirulva azt feleltem, hogy nem volt ebben a
boldogságban részem. Kajánul mosolygott, miközben a társaságra
pillantott; mindez nem igen volt homályos, még számomra sem.

Első pillanatra világos, hogy nem ezt akartan válaszolni, mégha az lett
volna is a szándékom, hogy elámítsam, mert abban a hangulatban, amelyben
a társaság tagjait láttam, bizonyos voltam felőle, hogy válaszom mit sem
változtat ez irányban való véleményükön. Számítottak erre a tagadó
feleletre, sőt ösztönöztek reá, hogy élvezhessék azt a gyönyört, hogy
hazugságra kényszerítettek. Nem voltam annyira tökkel ütött, hogy ne
érezzem ezt. Két perc múlva magától eszembe ötlött a felelet, amelyet
adnom kellett volna: _A kérdés kissé gyöngédtelen egy fiatal asszony
részéről egy oly férfiúhoz, aki mint agglegény vénült meg!_ Ha így
szólok, anélkül, hogy hazudnám, anélkül, hogy pirulnom kellene ilyen
vagy olyan vallomásom miatt, a magam pártjára hódítom a nevetőket és egy
kis leckét adok neki, amely természetszerűleg kissé lehűtötte volna azt
az illetlen eljárását, hogy engem kifaggasson. De mindebből mit sem
tettem, nem azt mondtam, amit kellett volna, hanem azt, amit nem kellett
volna és ami semmiképpen sem válhatott a javamra. Így hát bizonyos, hogy
válaszomat nem ítéletem és nem akaratom diktálta, hanem az zavarom
gépies eredménye volt. Régebben nem estem ily hamar zavarba és több
nyiltsággal mint szégyennel vallottam be hibámat, mivel nem kételkedtem,
hogy azt is észreveszik, ami azokat helyrehozza s amit önmagamban
éreztem; de a rosszindulatú szem bánt és kihoz sodromból; amint
szerencsétlenebbé lettem, félénkebbé is lettem és soha sem hazudtam
másként, mint félénkségből.

Sohasem éreztem jobban a hazugság iránti természetes ellenszenvemet,
mint midőn _Vallomásaimat_ írtam, mert itt gyakori és erős kisértéseknek
lettem volna kitéve, ha bármi kis mértékben is meg lett volna bennem ez
a hajlandóság. De távol attól, hogy bármit elhallgattam, bármit, ami
hátrányomra szolgálhatott, eltitkoltam volna, valami oly észjárásból,
amit alig tudok magamnak megmagyarázni, s amely talán a minden
utánzástól való idegenkedésből eredt, inkább az ellenkező irányban való
hazudásra éreztem belső indítást, amennyiben inkább túlságos
szigorúsággal vádoltam, semmint túlságos elnézéssel mentegettem magamat
és lelkiismeretem biztosít a felől, hogy egykor kevésbbé szigorú
megitélésben fogok részesülni, mint a hogy önmagamat megítéltem. Igen,
büszke lelki emelkedettséggel mondom és érzem, hogy ebben a munkámban az
őszinteséget, az igazmondást, a nyíltszívűséget oly messzire vittem, még
messzebbre, legalább úgy hiszem, mint bárki bármikor; miután éreztem,
hogy a jó fölülmúlja bennem a rosszat, érdekemben állt, hogy mindent
elmondjak, – és mindent elmondtam.

Sohasem mondtam kevesebbet, sőt olykor többet mondtam, nem ugyan a
tényekben, hanem a körülményekben, s az efféle hazugság inkább a
képzelet deliriumának, mint az akarat aktusának volt az eredménye. Sőt
hibázom, ha azt hazugságnak nevezem, mert e hozzátoldások egyike sem
volt az. _Vallomásaimat_ már mint öreg ember írtam, aki megundorodott az
élet hiú gyönyöreitől, amelyeket mind megizleltem futólag s amelyeknek
ürességét lelkem teljesen érezte. Emlékezetből írtam őket; ez az
emlékezet nem egyszer cserbenhagyott vagy csak tökéletlen emlékeket
szolgáltatott és ezek hézagait oly részletekkel töltöttem ki, amelyeket
ez emlékek pótlásáúl találtam ki, de amelyek sohasem állottak ezekkel
ellentétben. Szerettem életem boldog szakaira részletesebben
kiterjeszkedni s hébe-hóba gyöngéd sajnálkozásból fakadó díszítésekkel
szépítettem őket. Az elfelejtett dolgokat olyanoknak mondtam el, mint
amilyeneknek hitem szerint azoknak lenniök kellett s mint amilyenek
talán valóban voltak, sohasem ellenkezőnek azzal, amilyenek emlékezetem
szerint azok voltak. Néha talán idegen bájakkal ruháztam fel az
igazságot, de sohasem tettem a hazugságot a helyére, hogy elpalástoljam
bűneimet vagy idegen erényeket tulajdonítsak magamnak.

Ha néha-néha, minden szándékosság nélkül, egy önkéntelen mozdulattal,
miközben profilból festettem le magamat, elrejtettem rút oldalamat,
ezeket az elhallgatásokat más, jóval szokatlanabb elhallgatásokkal
pótoltam ki, amelyek gyakran gondosabban elmellőztették velem a jót,
mint a rosszat. Ez jellememnek egyik különös vonása, amelyet talán nem
fog mindenki elhinni – ezt könnyen megbocsátom nekik – de amely, bármily
hihetetlen legyen is, nem kevésbbé való: gyakran megmondtam magamról a
rosszat teljes ocsmányságában, de ritkán mondtam meg a jót teljes
szeretetreméltó voltában, sőt olykor teljesen elhallgattam, mivel az
nagyon is megtisztelő volt rám nézve és könnyen úgy tűnhettem volna föl,
hogy midőn _Vallomásaimat_ írtam, saját dicséretemet zengettem. Leírtam
ifjúkori éveimet anélkül, hogy eldicsekedtem volna azokkal a szerencsés
tulajdonságokkal, amelyekkel szívem föl volt ruházva, sőt ama tényeket
is elmellőzve, amelyek ezeket erősen napvilág elé tárták. Két ilyen
esetre emlékszem itt zsenge gyermekkoromtól, amelyek mindenike eszembe
jutott _Vallomásaim_ írása alkalmával, de mind a kettőt az imént
említettem okból hallgatással mellőztem.

Majdnem minden vasárnap a Paquis-városrészbe mentem s Fazy úrnál
töltöttem a napot, aki egyik nagynénémet vette nőül s a kinek ott
indigo-gyára volt. Egy alkalommal a hengeres simítóban voltam s itt az
öntött érchengereket nézegettem: villogó fényük gyönyörködtette szememet
s arra csábított, hogy rájok tegyem újjaimat és nagy kedvteléssel
jártattam a henger fogain végig, amikor a fiatal Fazy nekiesvén a
keréknek, egy nyolcadrészben oly ügyesen megfordította azt, hogy csak a
két hosszabb újjam hegyét csípte oda; de ez elég volt arra, hogy azok
hegye összezúzódjék és két körmöm ott maradjon. Élesen felsikoltottam,
Fazy nyomban visszafordítja a kereket, de körmeim már ott ragadtak a
hengeren és a vér omlott újjaimból. Fazy kétségbeesetten kiált föl,
kiugrik a kerék közül, megölel és esdekelve kér, hogy ne jajgassak
annyira, mert különben ő elveszett. Fájdalma igen nagy kínjaim közepette
is meghatott, elhallgattam, bementünk a tisztitóba, ahol segített, hogy
újjaimat megáztassam és mohával a vér folyását elállítsam. Könnyezve
kért, hogy ne panaszoljam be: megigértem neki és ezt oly jól
megtartottam, hogy több mint húsz évig senki sem tudott róla, micsoda
kaland révén támadt két újjamon a sebhely, mert azok állandóan
megmaradtak. Több mint három hétig az ágyat őriztem és több mint két
hónapig képtelen voltam kezemet használni s mindig azt mondtam, hogy egy
leeső nagy kő zúzta össze újjaimat.

  Magnanima menzogna! or quando è il vero
  Si bello, che si possa à te preporre?

Mindamellett ez a baleset a kisérő mellékes körülménynél fogva,
érzékenyen érintett, mert éppen ekkor folytak a polgársági
hadgyakorlatok és mi három más velem egykorú fiúval szintén egy kis
csapatot alkottunk, akikkel egyenruhásan a városnegyedbeli századdal
egyidejűleg kellett gyakorlatoznunk. S most, nagy fájdalmamra, hallanom
kellett a század dobpergését, amint ablakunk alatt három pajtásommal
együtt elvonult, míg én betegen feküdtem az ágyban.

Másik történetem is teljesen hasonlít ehhez, de későbbi időben
játszódott le.

Egy _Plince_ nevezetű pajtásommal tekéztünk a Plain-Palaisban.
Összevesztünk a játékon, összeverekedtünk és a verekedés folyamán társam
egy bábuval olyan ütést mért födetlen fejemre, hogy kissé erősebb kézzel
széthasította volna a koponyámat. Nyomban a földre zuhantam. Soha
életemben nem láttam ahhoz fogható felindulást, mint a minőbe ez a
szegény fiú esett, midőn látta a vért fürtjeim közül ömölni. Azt hitte,
megölt. Rám hajolt, megölelt, magához szorított, miközben könnyei
omlottak és kétségbeesetten kiáltozott. Én is teljes erőmből megöleltem
őt, éppen úgy sírva, mint ő, zavaros felindulásomban, amely nem volt
minden édesség nélkül való. Végre nekilátott, hogy vérem folyását
elállítsa, amely egyre omlott, és látva azt, hogy kettőnk zsebkendője
nem elegendő erre, bevonszolt az anyjához, akinek nem messze onnan egy
kis kertje volt. Ez a jó asszony majd elájult, midőn engem ebben az
állapotban megpillantott. De mégis összeszedte minden erejét ápolásomra
s miután jól kimosta sebemet, pálinkában áztatott liliomlevéllel (ezzel
a kitűnő s a mi hazánkban nagyon használatos gyógyítószerrel) fedte azt
be. Az anya és fiú könnyei annyira meghatották szívemet, hogy sokáig úgy
tekintettem őt, mint anyámat, és fiát, mint testvéremet, míg végre
mindkettőjüket elveszítve szem elől, lassankint megfeledkeztem róluk.

Ugyanazt a titoktartást őriztem meg erre a balesetre, mint a másikra
nézve és száz hasonló természetű eset történt velem életem folyamán,
amelyekről még csak kisértetbe sem jöttem szót ejteni _Vallomásaim_ban,
oly kevéssé törekedtem itt arra a fogásra, hogy érvényre emeljem azt a
jót, amit jellememben éreztem. Nem, ha valamikor egy előttem ismeretes
igazság ellen beszéltem, ez mindig csak közömbös dolgoknál történt és
inkább vagy a beszélés zavara vagy az írás gyönyöre, mint akár a magam
érdekének, akár a más előnye vagy hátrányának akármiféle indítása
folytán történt. És aki részrehajlás nélkül fogja olvasni
_Vallomásaimat_, ha ez valaha megtörténhetik, érezni fogja, hogy azoknak
a vallomásoknak, amelyeket bennök teszek, a megtevése megalázóbb,
kínosabb, mint valami jóval nagyobb, de kevésbbé szégyenletes dolognak
az elmondása s amelyről azért nem tettem említést, mert nem követtem el.

Mindezekből az elmélkedésekből következik, hogy az igazságszeretet
gyakorlása, amelyet magam elé tűztem, inkább az egyenesség és
méltányosság érzésén, mint a dolgok valóságán alapul és én a
gyakorlatban inkább követtem lelkiismeretem erkölcsi utasításait, mint
az igaznak és hamisnak elvont fogalmait. Igen gyakran beszéltem el
meséket, de nagyon ritkán hazudtam. Ezeket az elveket követve, sokszor
adtam másoknak okot a gáncsolásra, de senkinek sem okoztam vele
jogtalanságot és nem tulajdonítottam magamnak több előnyt, mint amennyi
megilletett. Már pedig az igazság, úgy vélem, pusztán ezáltal erény.
Minden más tekintetben az csak egy metafizikai lény számunkra, amelyből
sem jó, sem rossz nem származik.

Mindamellett e megkülönböztetésekkel nincs szívem annyira megelégedve,
hogy teljesen feddhetetlennek higyjem magamat. Midőn ily gondosan
megfontolgattam, mivel tartozom másoknak, megvizsgáltam-e eléggé, mivel
tartozom önmagamnak? Ha igazságosnak kell mások iránt lennünk, igaznak
kell önmagunk iránt lennünk, – ez oly hódolat, amelyet a becsületes
ember tartozik a saját méltóságának megadni. Ha társalgásom meddősége
arra kényszerített, hogy ártatlan fictiókkal pótoljam a helyes
gondolatokat, hibáztam, mivel a mások mulattatása végett nem szabad
magunkat megalázni; ha pedig az írás gyönyörétől elragadtatva, a való
dolgokhoz költött díszítéseket csatoltam, még inkább hibáztam, mert az
igazságot mesékkel ékesíteni annyi, mint azt valójából kiforgatni.

De eljárásomat még menthetetlenebbé teszi magam választotta jelszavam.
Ez a jelszó minden más embernél jobban kötelezett engem az igazság
szoros bevallására és nem volt elég, hogy neki mindenütt feláldoztam
érdekemet és hajlamaimat, hanem gyöngeségemet és félénk természetemet is
föl kellett volna neki áldoznom. Bátorságra és erőre volt szükségem,
hogy mindig minden alkalommal igaz legyek és soha se fictiók, se mesék
ne jőjjenek ki abból a szájból és abból a tollból, amely kifejezetten az
igazságnak szentelte magát. Ime, ezt kellett volna magamnak mondanom,
midőn ezt a büszke jelszót fölvettem és szünet nélkül ismételnem
mindaddig, amíg azt viselni merészeltem. Sohasem hamisság sugallta
hazugságaimat, azok mind gyöngeségből eredtek; de ez nagyon csekély
mentségemre szolgál. Gyönge lélekkel legföllebb a bűntől őrizhetjük meg
magunkat, de nagyralátás és vakmerőség, ha nagy erényeket merészelünk
hirdetni.

Ezek az itt előadott elmélkedések valószinűleg sohasem jutottak volna
eszembe, ha R*** abbé föl nem keltette volna azokat bennem. Nagyon késő
kétségkívül arra, hogy hasznukat vegyem; de nem fölötte késő legalább
arra, hogy tévedésemet jóvátegyem és akaratomat ismét a rendes útra
térítsem, mert ezentúl csupán ez függ tőlem. Ebben hát és minden hasonló
dologban Solon életelve minden életkorra alkalmazható és sohasem nagyon
késő még ellenségeinktől sem megtanúlni azt, hogy bölcsek, igazak,
szerények legyünk és kevesebbet képzeljünk magunkról.




Ötödik séta.

Mindazon lakóhelyek közül, amelyekben otthonra találtam – és
olykor-olykor bájos lakóhelyeim voltak – egy sem tett oly igazán
boldoggá és egyik sem keltett elhagyásakor lelkemben élénkebb
sajnálkozást, mint a biennei tó középén fekvő Szentpéter-szigete. Ez a
kis sziget, amelyet Neuchâtelben de la Motte-szigetének hívnak, kevéssé
ismeretes még Svájcban is. Amennyire tudom, egy utazó sem tesz róla
említést. Pedig nagyon kellemes és kiválóan alkalmas fekvésű olyan ember
boldogsága számára, aki szeret visszavonultan élni; mert, habár talán az
egyedüli vagyok a világon, akire sorsa ezt törvényül szabta ki, nem
hihetem, hogy az egyedüli legyek, akinek ily természetes hajlandósága
van, habár még eddig senki másnál sem találkoztam vele.

A biennei tó partjai zordonabbak és regényesebbek, mint a Genfi-tó
partjai, mivel itt a szigetet körülvevő sziklák és erdők közelebb
lehúzódnak a vízhez; de azért nem kevésbbé mosolygók. Ha itt kevesebb
megművelt szántóföld és szőlő, kevesebb falu és ház akad, viszont több a
természetes zöld, több a rét, a lombkoszorúzta menhely, gyakoribbak a
nagy ellentétek és közelebb állnak egymáshoz a változó képek. Minthogy
ezeken a szerencsés partokon nincsenek kényelmes kocsi-utak, a vidéket
ritkán látogatják utasok; de az nagyon érdekes a magános szemlélődök
számára, akik örömmel merülnek el a természet bájainak élvezetébe és
szállnak magokba abban a csöndben, amelyet semmi más zaj nem zavar, mint
a sasok vijjogása, egy-két madárka szaggatott csattogása és a hegységből
alárohanó patakok zuhogása. Ez a szép, csaknem kerek alakú medence két
kis szigetet zár ölébe, amelyek közül az egyik mintegy félmérföldnyi
kerületű, lakott és művelt, a másik pedig kisebb, kopár, műveletlen és
amelyet utoljára is el fog tüntetni az a sok földtömeg, amelyet
szüntelenül kihordanak belőle, hogy a hullámok és viharok okozta károkat
a nagyobb szigeten kipótolják. Így a gyöngébbnek mindig az erősebb
támogatására kell szolgálnia.

Az egész szigeten csak egyetlenegy ház van, de ez nagy, kellemes és
kényelmes, amely, miként maga a sziget, a berni kórház tulajdona és egy
adószedő lakik benne, családjával és cselédségével együtt. Ez népes
baromfiudvart, galambducot és haltenyésztőket tart itt. Amily kicsiny a
sziget, époly változatos terepét és kilátásait illetőleg, mindenféle
tájképeket mutat és mindennek művelésére alkalmas. Látni itt
szántóföldeket, szőlőket, erdőket, gyümölcsösöket, ligetektől árnyékolt
és mindenféle csalitoktól szegélyezett kövér egelőket, amelyeket a tó
vize állandó hüvösségben tart. A szigetet egy magas, két sor fával
beültetett töltés fogja hosszában körül, míg e földtöltés közepére egy
csinos termet építettek, amelyben a szomszédos partok lakói
összegyülekeznek és a szüretek alkalmával táncmulatságot rendeznek.

Erre a szigetre menekültem a _môtiersi_ megkövezés után. A rajta való
tartózkodást oly elbájolónak találtam, azon annyira a hangulatomnak
megfelelő életet folytattam, hogy elhatároztam, itt fejezem be hátralevő
napjaimat és csupán az az egy nyugtalanított, hogy nem engedik e
szándékot végrehajtanom, mert az nem illett bele abba a tervbe, hogy
Angolországba csaljanak, amelynek első megnyilvánulásait már ekkor
érezni kezdtem. Ezektől a sejtelmektől gyötörtetve, szerettem volna, ha
e menhelyet örökös fogházzá változtatták volna számomra, ha egész
életemre ide számkivetettek volna, és ha elvéve tőlem minden hatalmat és
minden reményt arra, hogy róla valamikor kijöhessek, minden érintkezést
megtiltottak volna a szárazfölddel, úgy hogy nem tudva, mi történik a
nagyvilágban, annak még létezéséről is megfeledkeztem volna és ott
hasonlóképen megfeledkeztek volna az én létezésemről.

Azonban csak két hónapot engedtek e szigeten eltöltenem, pedig szivesen
töltöttem volna ott két esztendőt, két századot, az egész
örökkévalóságot és soha egy pillanatig sem unatkoztam volna, habár
élettársamon kívül nem volt ott más társaságom, mint csupán az adószedő,
a felesége és cselédsége, akik mindnyájan valóban igen jó emberek voltak
és semmi egyéb; de nekem épen ez kellett. Ezt a két hónapot életem
legboldogabb időszakának tartom, oly boldognak, hogy annak boldogsága
egész életemre elegendő lett volna anélkül, hogy egy más állapot utáni
vágyakozás egyetlen pillanatig is feltámadt volna lelkemben.

De miféle boldogság volt hát ez és miben állt annak élvezése? Föl merném
tenni e század összes embereinek, vajjon kitalálnák-e azt az életet,
amelyet ott folytattam. A drága _far niente_ volt ezen élvezetek közt az
első és legfőbb, amelyet egész édességében élvezni akartam és mindaz,
amit itt tartózkodásom alatt műveltem, valóban nem volt egyéb, mint egy
olyan ember gyönyörűséges és szükséges foglalatossága, aki a
tétlenségnek szentelte magát.

Az a remény, hogy semmit sem fognak jobban kívánni, mint hogy e magános
tartózkodási helyen hagyjanak engemet, amelyet magam választottam ki, és
a honnan lehetetlen volt támogatás és nagymérvű észrevétel nélkül
kijönnöm és ahol csupán a körültem levő emberek közvetítésével lehetett
mind érintkezésem, mind levelezésem a külvilággal; ez a remény, mondom,
azzal biztatott, hogy itt nyugodtabban fejezhetem be napjaimat, mint
ahogy eddig töltöttem, és az a gondolat, hogy itt ráérek kényem-kedvem
szerint dolgaimat berendezni, okozta, hogy azzal kezdtem, hogy semmi
berendezkedéshez sem fogtam. Hirtelen, egyedül és üres kézzel a szigetre
kerülve, fokozatosan hozattam oda magam után gazdaasszonyomat,
könyveimet és csekély házi fölszerelésemet, de ez utóbbiból jónak láttam
semmit sem csomagolni ki, úgy hagyva, ládáimat és bőröndjeimet, mint a
hogy megérkeztek volt, és úgy élve lakásomban, ahol napjaimat befejezni
óhajtottam, mint egy vendégfogadóban, a honnan másnap el kellett
utaznom. Mindezek a dolgok, úgy a hogy voltak, annyira kedvem szerint
folytak, hogyha jobban akartam volna őket elrendezni, csak rontottam
volna rajtok egyet-mást. Egyik legnagyobb gyönyörűségem különösen az
volt, hogy könyveimet egyre jól becsomagolva hagytam és semmi
írószerszám sem volt a kezem ügyében. Ha egy-egy szerencsétlen levél
arra kényszerített, hogy tollat fogjak és válaszoljak, morogva kértem az
írószereket az adószedőtől kölcsön és siettem őket visszaadni, abban a
hiú reményben élve, hogy nem lesz szükséges többé kölcsönkérnem. Ezek
helyett a szomorú ringy-rongy papírok és mindezen ócska könyvhalmaz
helyett virágokkal és szénával töltöttem meg szobámat, mert ekkoriban
első lelkesedésemben voltam a növénytan iránt, amely iránt _D’Ivernois_
doktor oly hajlandósággal töltött el, hogy az csakhamar szenvedélylyé
fokozódott. Nem akarva többé komoly munkával foglalkozni, valami
szórakozásra volt szükségem, amely tetszik is és nem jár több
fáradsággal annál, mint a mennyit egy lustálkodó is szivesen elvégez.
Elhatároztam, hogy megírom a _Flora petrinsularis_-t (a
Szentpéter-sziget flóráját) vagyis leírom a sziget összes növényeit,
egyetlenegyet sem mellőzve el, oly részletességgel, amely elegendő lesz
arra, hogy hátralevő napjaimat igénybe vegye. Azt mondják, hogy egy
német könyvet írt egy citrommagról, én a rétek minden füvéről, az erdők
minden mohájáról, minden zuzmóról, amely a sziklához tapad, írtam volna
egyet; egyszóval egy szál füvet, egy növényi atomot sem akartam úgy
hagyni, hogy bőven le ne írjam. E szép terv következtében a reggeli
után, amelyet mindannyian együtt költöttünk el, minden reggel, kezemben
a nagyítóüveggel és hónom alatt a _Systema naturae_-val elindultam a
sziget egy-egy részletének átvizsgálására s e végből kis negyedekre
osztottam azt azzal a szándékkal, hogy mindenik évszakban sorban egymás
után bejárom őket. Semmi nem különösebb, mint azok az elragadtatások és
lelkesedések, amelyeket minden megfigyelésem alkalmával éreztem,
amelyeket a növények alkatára és organisatiójára, valamint a nemi
részeknek a megtermékenyítésnél játszott szerepére irányultak, amelyek
rendszere ekkor még teljesen új volt előttem. A nemi jellemvonások
megkülönböztetése, amelyekről azelőtt halvány fogalmam sem volt,
megigézett, midőn azokat a közönséges növényfajoknál megállapítottam,
addig is, míg ritkább fajoknál is megtehettem ezt. A Prunella két hosszú
porzószálának kettéhasadása, a csalán és a Parietaria porzószálainak
feszereje, a balzsamina termésének és a puszpáng magtartójának
szétpattanása, a megtermékenyülés ezer kis folyamata, amelyeket először
megfigyeltem, örömmel töltött el és mindenkit sorba kérdeztem: látta-e a
Prunella szarvait, mint a hogy Lafontaine «Diable de Papefiguiéres» című
meséjében az emberektől azt kérdezi, olvasták-e Habakukot. Két vagy
három óra múlva gazdag aratással megrakodva tértem vissza s e készlet
szórakozásomra szolgált délután azon esetre, ha esni kezdett. A délelőtt
további részét arra használtam, hogy az adószedővel, feleségével és
Terézzel elmentem meglátogatni munkásaikat, megnézni a gyümölcsszedést s
velök együtt a legtöbbször magam is neki láttam a munkának és nem
egyszer megtörtént, hogy midőn berni urak jöttek hozzám látogatóba,
egy-egy magas fán kuporodva találtak, derekamra kötött zsákkal, amelyet
gyümölcscsel raktam tele s azután egy kötéllel a földre eresztettem le.
A délelőtti testmozgás és az attól elválaszthatatlan jó kedélyhangulat a
déli pihenést kiválóan kellemessé tette reám nézve; de ha ez már nagyon
hosszúra nyúlt, a szép idő pedig csalogatott, nem győztem a végit
kivárni, s ott hagyva az asztalnál a társaságot, elillantam és egyedül
egy csónakba szállva, kieveztem a víz közepére, amikor a tó csöndes volt
és ott, egész hosszamban végignyúlva a csónakban, ég felé fordított
szemekkel a habok lassú ide-oda hullámzására bíztam magam néha több órán
át is, ezer zavaros de gyönyörűséges álmodozásba merülve, a melyek, bár
semmi pontosan meghatározott vagy állandó tárgyuk nem volt, mindamellett
az én nézetem szerint százszor becsesebbek voltak mindannál, ami édeset
csak találtam volt mindabban, amit az élet gyönyöreinek neveznek. Olykor
a naplemente értesített róla, hogy már ideje lesz visszatérni s ilyenkor
nem egyszer oly messzire voltam a szigettől, hogy teljes erőmből kellett
dolgoznom, hogy az éj leszállta előtt hazaérjek. Máskor meg ahelyett,
hogy a sík vízre kiszállnék, abban találtam örömemet, hogy a sziget
zöldelő partjai mentén haladtam tova, amelyeknek kristálytiszta vize és
hűs lombozata sokszor a fürdésre is kedvet adott. De egyik leggyakoribb
csónakkirándulásom az volt, hogy a nagy szigetről a kis szigethez
eveztem, ezen kikötöttem és itt töltöttem a délutánt, részint a
Marceaux-, Bourdaines és Persicaires-félék és mindenfajta csalitok közt
keskeny ösvényeken sétálgatva, részint egy homokos, pázsittal,
Serpoletvel, virágokkal, köztük Esparcette-tel, meg lóherével (amelyeket
itt hajdan minden valószinűség szerint elvetettek) borított domb
tetejére telepedve, amely nagyon alkalmasnak látszott tengeri nyulak
elhelyezésére, minthogy háborítatlanul szaporodhattak itt, mitől sem
félve és minek sem ártva. Megemlítettem ezt az eszmét az adószedő előtt
s ő Neuchâtelből hím és nőstény tengeri nyulakat hozatott és mi nagy
ünnepélyességgel kivonultunk: a felesége, egyik nővére, Teréz meg én,
hogy letelepítsük őket a kis szigeten, amelyet még eljövetelem előtt
elkezdtek benépesíteni s ahol kétségkívül vigan tenyésztek, ha a téli
hidegséget kibirták állani. E kis gyarmat alapítása egész ünnepség volt
számunkra. Az Argonauták kormányosa nem volt büszkébb mint én, midőn
diadallal vezettem a társaságot és a nyulakat a nagy szigetről a kis
szigetre és kevélyen jegyeztem meg, hogy az adószedőné, aki túlságosan
félt a vízen s mindig rosszúl érezte magát rajta, vezetésem alatt
bizalommal szállt csónakba és semmi ijedelmet nem árult el az átkelés
alatt.

Mikor a tó hullámzása nem engedte meg a csónakázást, délutánomat azzal
töltöttem, hogy bejártam a szigetet, jobbra-balra herborizálva, most a
legmosolygóbb és legmagányosabb zugokba ülve le, hogy ott kedvem szerint
álmodozzam, majd a földgátakon és dombokon álldogálva, hogy végig fussam
szemeimmel a tónak és partjainak kevély és elragadó tájképét, amelyek
egyfelől a közeli hegyek koszorúiban végződtek, másfelől pedig gazdag és
termékeny síkságokká szélesbültek ki, amelyeken az ember szeme egész a
távolból szegélyző kékes hegyekig elhatolt.

Mikor az est közeledett, leszálltam a sziget magasabb pontjairól és
szivesen le-leültem a tó kavicsos partján valami rejtett menedékhelyre;
itt a habok locscsanása és a víz hullámzása lebilincselvén érzékeimet és
kiűzvén lelkemből minden más gerjedelmet, azt édes álmodozásba
ringatták, amelyben sokszor – anélkül, hogy észrevettem volna – az éj is
rám köszöntött. A víz apálya és dagálya, annak folytonos, időközönként
hol emelkedő, hol gyöngülő zúgása szakadatlanul foglalkoztatván füleimet
és szemeimet, kipótolta a belső mozgalmakat, amelyeket az álmodozás
kioltott bennem és elegendő volt arra, hogy gyönyörrel éreztesse velem
létezésemet, a gondolkodás minden fárdsága nélkül. Időről-időre valami
halk és futólagos elmélkedés támadt bennem a világ dolgainak
állhatatlanságáról, amelynek a víz felszíne a képét tárta elém; de ezek
a futó benyomások csakhamar elmosódtak a folytonos mozgás
egyformaságában, amely körülringott és amely lelkem minden tettleges
részvétele nélkül mégis oly erősen lenyügözött, hogy mikor az óra és a
megállapított jeladás intett, csak erőfeszítéssel bírtam magam onnan
kiragadni.

Vacsora után, ha szép volt az este, valamennyien még egy sétát tettünk a
töltésen, hogy a tó üde levegőjét beszívjuk. Közben leültünk a kerti
házban, nevetgéltünk, csevegtünk, dudorásztunk valami régi nótát, amely
nagyon is fölér a mai mesterkélt dalokkal s végül eltelt napunkkal
megelégedve és holnapra hasonló napot kívánva tértünk nyugvóra.

Ilyenformán töltöttem, ha nehány váratlan és alkalmatlan látogatást
leszámítok, időmet a szigeten való tartózkodásom alatt. Mondja meg hát
valaki, mi volt ebben oly vonzó, ami oly élénk, oly gyöngéd és oly
tartós sajnálkozásokat fakaszt szívemből, hogy tizenöt év eltelte után
is lehetetlen erre a kedves lakóhelyre gondolnom a nélkül, hogy a
leghevesebb sóvárgással mindannyiszor oda vissza ne kívánjam magamat?

Hosszú életem viszontagságai alatt észrevettem, hogy a legédesebb
élvezetek és a legélénkebb gyönyörök időszakai épen nem azok, amelyeknek
emléke leginkább vonzza és megindítja szivemet. A mámornak és a
szenvedélynek e rövid pillanatai, bármily hevesek legyenek is, épen
hevességüknél fogva az élet egyenes vonalán csak ritkásan elszórt
pontok. Sokkal ritkábbak és futólagosabbak azok, semhogy állandó
állapotot alkossanak és az a boldogság, mely után szivem sóvárog, nem
múló pillanatokból áll, hanem az oly egyszerű és állandó állapot,
amelyben semmi különös élénkség nincs, hanem a tartama annyira növeli a
báját, hogy benne végre a legfőbb boldogságot feltaláljuk.

A földön minden örökös hullámzásban van. Semmi sem őriz itt meg állandó,
maradandó formát és a külső dolgokhoz fűződő vonzalmaink ezekkel együtt
szükségképpen elmúlnak és megváltoznak. Azok mindig előttünk vagy
mögöttünk járnak, a múltra emlékeztetnek, amely nincs többé, vagy
utalnak a jövőre, amely sokszor nem következik be; semmi szilárd pont
nincs, amihez a szív ragaszkodhassék. Ezért itt alant csak oly
gyönyörben van részünk, amely elmúlik; ami a tartós boldogságot illeti,
kételkedem, hogy az itt ismeretes lenne. Leghevesebb élvezeteink közt
alig van egy oly pillanat, amelyben szivünk igazán elmondhatja:
_Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana!_ És hogyan lehet
boldogságnak nevezni azt az elfutó állapotot, amely nyugtalanul és
üresen hagyja szivünket, amely untalan sajnálkozni késztet valami után
vagy még kívánkozni valamiért?

De ha van oly állapot, amelyben a lélek eléggé szilárd talapzatot talál
arra, hogy azon teljesen megnyugodjék és abban egész lényét összeszedje
anélkül, hogy az egész multat vissza kelljen idéznie vagy a jövőbe
előretekintenie; ahol az idő semmi magában véve, a jelen mindig tart,
mindazáltal tartamának minden jelzése és az egymásrakövetkezés minden
nyoma nélkül, a veszteség és élvezet, a gyönyör és fájdalom, a vágy és
félelem minden más érzése nélkül, mint csupán létezésünk érzése és ez az
érzelem egyedül képes azt tökéletesen betölteni; amíg ez az állapot
tart, az, aki benne van, boldognak nevezheti magát, nem tökéletlen,
szegény és viszonylagos boldogsággal, amilyen az, amelyet az élet
gyönyöreiben találunk, hanem kielégítő, tökéletes és teljes
boldogsággal, amely semmi ürességet nem hagy hátra a lélekben, amelyet
ez betölteni óhajtana. Ilyen az az állapot, amelyben Szentpéter-szigetén
magános álmodozásaim közben sokszor találtam magamat, akár csónakomban
végigterültem és a víz kényekedve szerint engedtem azt tovasodortatni,
akár a hullámzó tó partjain vagy egyebütt, egy szép folyó vagy kavicsos
ágyában csörgedező patak partján üldögéltem.

Mit élvez az ember efféle helyzetben? Semmi ránézve külsőt, semmi
egyebet, mint önmagát, saját létezését; amíg ez az állapot tart, az
ember beéri önmagával, mint Isten. A lét érzése, minden más
gerjedelemtől megfosztva is a megelégedésnek és békének értékes érzelme,
amely egymaga elegendő lenne, hogy ezt a létet kedvessé és édessé tegye
arra nézve, aki mindazon érzéki és földi benyomásokat el tudná
távolítani magától, amelyek szakadatlanul előnyomulva, elszakítanak
minket azoktól és megzavarják itt alant azok édességét. De a legtöbb
ember, folytonosan szenvedélyektől háborgatva, kevéssé ismeri ezt az
állapotot és minthogy csak tökéletlenül ízlelte meg azt nehány
pillanatig, csak homályos és zavaros képzetet őriz meg arról, amely nem
igen érezteti velök annak báját. Sőt a dolgok jelenlegi állása mellett
nem is lenne jó, ha ezek után az édes elragadtatások után áhítozva,
miattok megútálnák a munkás életet, amelyet egyre megújuló szükségleteik
kötelességül szabnak eléjök. De egy oly szerencsétlen, akit kizártak az
emberi társadalomból s aki semmi másokra vagy önmagára nézve hasznos és
jó dolgot nem művelhet itt alant, ebben az állapotban minden emberi
boldogtalanságért kárpótlást találhat itt, amelyet sem a balszerencse,
sem az emberek el nem rabolhatnak tőle.

Igaz ugyan, hogy ezeket a kárpótlásokat sem minden lélek, sem minden
helyzetben nem érezheti. Szükséges e végre, hogy a lélek békében legyen
és semmi szenvedély ne háborgassa nyugalmát. Annak, aki ezeket élvezni
akarja, erre hangolva kell lennie, és a környező tárgyaknak közre kell
ebben működniök. Nem szükséges hozzá sem tökéletes nyugalom, sem fölötte
nagy izgalom, hanem egyforma és mérsékelt mozgalom, amelyben sem
rázkódtatások, sem szünetközök nincsenek. Mozgás nélkül az élet csak
lethargia. Ha a mozgás egyenetlen vagy fölötte erős, fölébreszt; midőn a
környező tárgyakra emlékeztet, lerombolja az álmodozás báját és kiszakít
minket önmagunkból, hogy nyomban a balszerencse és az emberek járma alá
hajtson és szerencsétlenségeinket éreztesse velünk. A tökéletes csend
szomorúságra indít. A halál képét tárja elénk. Ilyenkor a mosolygó
képzelet segítségére van szükség és ez egész természetesen be is köszönt
azoknál, akiket az ég ezzel megajándékozott. A mozgás, amely nem
kívülről jön, ekkor bennünk megy végbe. A nyugalom igaz, hogy kisebb, de
kellemesebb is, ha könnyed és édes eszmék, a nélkül, hogy a lélek mélyét
felkavarnák, úgyszólván csak súrolják annak felületét. Többre nincs
szükség, hogy önmagunkra emlékezzünk és minden bajainkról
megfeledkezzünk. Az efféle álmodozást mindenütt élvezhetjük, ahol
nyugodtak lehetünk; s én gyakran gondoltam, hogy a Bastilleban, sőt egy
oly sötét tömlöcben, ahol semmi tárgy nem illette volna látásomat, én
még tudtam volna kellemesen álmodozni.

De meg kell vallani, hogy ez jóval könnyebben és kellemesebben esett egy
termékeny és magános, már a természettől fogva határolt és a világ többi
részétől különválasztott szigeten, ahol minden csak mosolygó képeket
tárt elém, ahol semmi nem emlékeztetett szomorú dolgokra, ahol a
csekélyszámú lakók társasága barátságos és kedves volt, de nem annyira
érdeklődő, hogy szünetlenül lefoglaljon, egyszóval, ahol egész nap
minden akadály és minden gond nélkül átengedhettem magam a kényem-kedvem
szerinti foglalatosságoknak vagy a leglanyhább tétlenségnek. Az alkalom
kétségkívül kedvező volt egy álmodozó számára, aki a legvisszatetszőbb
tárgyak közepette kellemes ábrándképekkel táplálkozván, tetszése szerint
tudott azokkal jóllakni és mindazt, ami érzékeit valóban megérintette,
ide öszpontosítani. Ha hosszú és édes álmodozásomból felriadva láttam,
hogy zöld ágak, virágok és madarak környeznek, és szemeim messzire
elcsapongtak azokra a regényes partokra, amelyek a széles kiterjedésű tó
kristálytiszta vizét szegélyezték: mindezeket a kedves tárgyakat
összeolvasztottam ábrándképeimmel s midőn végre fokonkint visszatértem
magamhoz és mindahhoz, ami körülvett, nem tudtam megállapítani, melyik
ponton vált külön a valóság az ábrándképektől, annyira minden egyaránt
hozzájárult ahhoz, hogy kedvessé tegye előttem azt a szemlélődő és
magános életet, amelyet e szép lakóhelyen folytattam. Miért nem lehet
annak újra életrekelnie? Miért nem mehetek, hogy e kedves szigeten
fejezzem be napjaimat és soha ki ne jöjjek róla, sem soha ne lássam
rajta a szárazföld egy lakóját sem, aki a mindenféle csapásoknak,
amelyeket embertársaim annyi évek óta oly szivesen gyüjtögettek fejem
fölé, emlékét visszaidézze lelkembe! Csakhamar örökre elfelejteném őket,
bár ők kétségkívül nem igen felejtenének el viszont; de mit bánnám én
azt, föltéve, hogy nem tudnának közelembe férkőzni, hogy megzavarják
nyugalmamat. Megszabadulva mindama földi szenvedélyektől, amelyeket a
társas élet izgalma kelt, lelkem gyakorta fölemelkednék eme légkör fölé
és előre érintkeznék amaz égi szellemekkel, amelyeknek számát rövid idő
alatt szaporítani reméli. Az emberek, tudom, óvakodni fognak attól, hogy
visszaadják nekem ezt az édes menedékhelyet, amelyben nem akartak
megtűrni. De legalább abban nem fognak megakadályozni, hogy a képzelet
szárnyain mindennap elrepüljek oda és ott nehány óráig ugyanazt a
gyönyört élvezzem, mintha még most is ott laknám. Legédesebb
foglalatosságom ott az lenne, hogy kedvem szerint álmodoznám. Amikor azt
álmodom, hogy ott vagyok, nem ugyanazt cselekszem-e? Sőt többet teszek:
az elvont és egyhangú álmodozás ingeréhez oly bájos képeket csatolok,
amelyek azt megelevenítik. Tárgyaik gyakran tovasiklottak érzékeim elől
elragadtatásaim alkalmával; most pedig, minél mélyebben jár az
álmodozásom, annál elevenebben lefesti azokat nekem. Gyakran jobban
körükben vagyok és még kellemesebben, mint amikor valósággal ott voltam.
Csak az a baj, hogy mihelyt képzeletem tüze ellankad, ezek a
visszaemlékezések több fáradsággal járnak és nem tartanak oly sokáig. Óh
jaj, amikor elkezdjük porhüvelyünket elhagyni, akkor kápráztatja ez
leginkább szemeinket!




Hatodik séta.

Nem igen van oly mechanikus mozgásunk, amelynek okát szívünkben föl ne
találhatnók, ha jól értenénk hozzá, hogy ott keressük.

Tegnap, midőn az új körúton haladtam végig, hogy a Bièvre mentén a
Gentilly oldalon herborizálni menjek, egy kerülővel jobbra tértem, az
Enfer (pokol)-sorompóhoz közeledve, és a fontainebleaui útra kitérve,
ama magaslatok felé igyekeztem, amelyek ezt a kis folyót szegélyezik. Ez
a kitérő magában véve fölötte közömbös dolog volt, de midőn
visszaemlékeztem reá, hogy több ízben egész gépiesen ugyanezen a kitérőn
haladtam, ennek okát önmagamban kerestem és nem bírtam megállani, hogy
föl ne kacagjak, midőn annak a végire jártam.

A körút egyik szögletében, az Enfer-sorompó kijáratánál, nyárban naponta
egy asszony szokott ülni, aki ott gyümölcsöt, herbatheát meg zsemlyét
árul. Ennek az asszonynak egy fölötte csinos, de sánta kis fia van, aki
mankóival ide-oda bicegve, elég jó kedvvel jár-kél és a járókelőktől
adományokat kéreget. Félig-meddig megismerkedtem ezzel a jámbor fiúval;
valahányszor arra mentem el, mindig odajött, ügyesen köszönt, mire
megkapta az én szerény adományomat. Első-, másodízben gyönyörűséggel
néztem őt, nagyon szívesen adtam neki, s egy darab ideig ugyanazt az
örömet éreztem azután is, sőt a legtöbbször még azzal tetéztem, hogy
nekibuzdítottam őt és végighallgattam gyermeki elbeszélését, amelyet
kellemesnek találtam. De ez a gyönyörűség, miután fokonkint szokássá
vált, lassankint – nem is tudom, hogyan – olyan kötelességfélévé alakúlt
át, amely csakhamar feszélyezővé lett, különösen az előljáró beszéd
miatt, amelyet végig kellett hallgatnom és amelyben sohasem mulasztotta
el, hogy engem gyakran Rousseau úrnak ne szólítson, hogy megmutassa,
melyszerint jól ismer, holott ellenkezőleg, ebből eléggé világos lett
előttem, hogy nem ismert jobban, mint azok, akik őt kioktatták.
Ettőlfogva kevésbbé örömest mentem arra, s utoljára gépiesen megszoktam,
hogy legtöbbször egy vargabetűt csináljak, ha ehhez az átlós-úthoz
közeledtem.

Ime, ezt fedeztem föl, amint fölötte elmélkedtem, mert mindebből
eddigelé még semmi nem tárult föl világosan elmém előtt. Ez a
megfigyelés egymás után egy sereg mást idézett lelkem elé, amelyek
megerősítették abban, hogy cselekedeteim legnagyobb részének igazi és
elsőrendű indítóokai önmagam előtt nem oly világosak, mint ahogy sokáig
képzeltem. Tudom és érzem, hogy jót tenni a legigazibb boldogság,
amelyet az emberi szív érezhet; de ezt a boldogságot régóta elragadták
tőlem és az enyémhez hasonló nyomorúlt sorsban nem igen lehet remélni,
hogy egyetlen igazi jócselekedetet jól megválasztva és eredményesen
elvégezhessünk. Minthogy azoknak, akik sorsom fölött rendelkeznek,
legfőbb gondja arra irányult, hogy számomra minden csak hamis és csalárd
látszat legyen: az erényre való indítás is mindig csak oly csalétek,
amelyet azért tárnak elém, hogy a kelepcébe csaljanak, amelybe be
akarnak keríteni. Tudom ezt; tudom, hogy az egyedüli jó, ami ezentúl
hatalmamban áll, az, hogy visszatartsam magam a cselekvéstől, mert attól
kell tartanom, hogy szándékom, sőt tudomásom ellenére rosszat
cselekszem.

De voltak boldogabb idők, amelyekben szívem gerjedelmeit követve, néha
egy-egy idegen szívet megelégedetté tehettem és tartozom magamnak azzal
a megtisztelő bizonyságtétellel, hogy valahányszor ezt a gyönyört
élvezhettem, azt bármi másnál édesebbnek találtam. Ez a hajlam élénk,
igaz, tiszta volt és legtitkosabb bensőmben soha semmi azt meg nem
hazudtolta. Azonban sokszor éreztem saját jótéteményeim terhét a
kötelességek ama lánca révén, amelyet magok után vontak: ekkor eltűnt a
gyönyör és ama gondoskodások gyakorlásában, amelyek előbb elbájolták
szivemet, most már csak szinte elviselhetetlen kényszert találtam.
Szerencsés sorom rövid napjai alatt sokan folyamodtak hozzám és soha
semmi szolgálatot, amely csak hatalmamban állt, senkitől meg nem
tagadtam. De ezekből az első, nagy szivességgel árasztott
jótéteményekből az egymást követő kötelezettségek oly bilincsei
származtak, amelyeket nem láttam előre és amelyek igáját később képtelen
voltam lerázni. Első szolgálataim azok szemében, akik azokban
részesültek, csak foglalói voltak a később következendőknek; s mihelyt
valami szerencsétlen kivetette utánam egy elfogadott jótétemény
csáklyáját, attól fogva oda voltam s ez az első szabad és önkéntes
jótétemény határozatlan jogcímévé vált mindazoknak, amikre utóbb
szüksége lehetett, anélkül, hogy akár csak tehetetlenségem is elegendő
lett volna az azok alól való fölmentésre. Így alakultak át számomra a
legédesebb gyönyörűségek utóbb terhes alárendeltségekké.

Azonban ezek a bilincsek mindaddig, míg a közönségtől számba nem véve,
ismeretlenül éltem, nem tűntek föl előttem nagyon súlyosaknak. De
mihelyt irataim révén személyem az érdeklődés előterébe lépett, – súlyos
hiba kétségkívül, de a melyért szerencsétlenségeim által túlontúl
megbűnhödtem, – ettőlfogva az összes szükölködőknek vagy állítólag
ilyeneknek, az összes kalandoroknak, akik becsapni való áldozatot
kerestek, mindazoknak, akik a nagy képmutatással nekem tulajdonított
nagy tekintély ürügye alatt egy vagy más módon fülön akartak csípni:
általános célpontjává váltam. Ekkor volt módom megismerni, hogy a
természet összes hajlandóságai, még magát a jótékonyságot sem véve ki,
ha okosság és válogatás nélkül kezeljük vagy követjük őket a
társaságban, megváltoztatják természetüket és sokszor époly ártalmasokká
válnak, mint a mily hasznosak voltak első megindulásuk alkalmával. Ennyi
kegyetlen tapasztalat lassankint megváltoztatta első hajlandóságaimat,
vagy inkább végre igazi határaik közé korlátozván őket, megtanított
arra, hogy kevésbbé vakon kövessem jótevői hajlamomat, amikor ez csak
arra szolgált, hogy előmozdítsa a mások gonoszságát.

Azonban nem sajnálom ezeket a tapasztalatokat, mivel ezek, a reflexió
útján, új felvilágosításokat nyújtottak önmagam megismerésére és
magamviseletének igazi indító okaira nézve ezer esetben, amelyekben
téves illuziókban ringattam magamat, helyes útra vezettek. Láttam, hogy
ahhoz, hogy örömmel tehessek jót, szabadon, kényszer nélkül kell
cselekednem s viszont arra nézve, hogy egy jó cselekedet minden
édességét elveszítse, elegendő volt, ha az kötelességgé vált számomra.
Ettőlfogva a kötelezés súlya a legédesebb élvezeteket megkeseríti
számomra s mint a hogy _Emil_ben mondottam, úgy hiszem, rossz férj
lettem volna a törökök közt abban az órában, amikor a közfelkiáltás arra
szólítja fel őket, hogy állásuk kötelességeit betöltsék.

Im ez nagyban módosítja azt a véleményt, amelyet saját erényemről sokáig
tápláltam; mert ez nem abban áll, hogy hajlamainkat kövessük és
átengedjük magunkat a jóltevés gyönyörének, mikor azok erre indítanak
bennünket, hanem abban áll, hogy legyőzzük őket, amikor a kötelesség ezt
parancsolja és megtegyük azt, amit az rendel, – én pedig ezt bárkinél a
világon kevesbbé tudtam megtenni. Érzékenynek és jónak születve, a
szánakozást egész a gyöngeségig vive és lelkemet mindazáltal, ami a
nagylelkűséghez tartozik, felmagasztosulva érezve, humánus, jótékony,
segítségre kész voltam hajlamból, sőt szenvedélyből, amíg csak szívem
volt érdekelve; a legjobb és legirgalmasabb ember lettem volna, ha a
leghatalmasabb lettem volna erre és ahhoz, hogy minden bosszúvágyat
kioltsak magamban, elegendő lett volna, hogy képes legyek bosszút
állani. Sőt saját érdekem ellenére, könnyen lettem volna igazságos is,
de a rám nézve kedves személyek érdeke ellenére nem tudtam volna magamat
ráhatározni, hogy az legyek. Mihelyt kötelességem és szívem
ellenmondásba került, az előbbi ritkán diadalmaskodott, ha ugyan az nem
forgott csupán szóban, hogy visszatartsam valamitől magamat; ez esetben
a legtöbbször erős voltam, de hajlandóságom ellenére cselekedni sohasem
bírtam. Akár az emberek, akár a kötelesség, vagy éppen a kényszerűség
parancsoljanak, ha szívem hallgat, akaratom néma marad és nem tudok
engedelmeskedni. Látom a bajt, amely fenyeget, de inkább engedem
bekövetvetkezni, semhogy annak megelőzésére indulatba jöjjek.
Olykor-olykor nagy erőfeszítéssel nekilendülök, de ez az erőfeszítés
nagyon hamar kifáraszt és kimerít; nem bírom folytatni. Minden
elképzelhető dolognál, amit nem csinálok szívesen, mihamar képtelen
vagyok megcsinálni.

Sőt többet mondok. A kívánságommal egyező kényszerítés elegendő arra,
hogy azt lerontsa és idegenkedéssé, sőt ellenszenvvé változtassa, ha
csak kevéssé erősen működik is; és ez kínossá teszi számomra az olyan
jócselekedetet, amit megkövetelnek és amit magamtól szivesen megtennék,
ha nem követelnék. A tisztán önkéntes jótétemény bizonyára az a
cselekedet, amit szeretek megtenni. De ha az, aki azt kapta, abból
jogcímet formál arra, hogy folytatását követelje, mert különben
meggyűlöl, ha törvénnyé emeli, hogy örökre jóltevője legyek: bár eleinte
gyönyörűségemet találtam benne, hogy az vagyok, ettőlfogva a feszélyezés
megkezdődik és a gyönyörűség eloszlik. Amit ilyenkor cselekszem, ha
engedek, gyöngeség és álszemérem, de a jóakarat hiányzik és távol attól,
hogy nagyra lennék vele, inkább szemrehányást teszek magamnak
lelkiismeretem előtt, hogy kelletlenül jót teszek.

Tudom, hogy valami szerződésféle áll fenn, sőt ez valamennyi közül a
legszentebb, a jóltevő és a lekötelezett közt. Bizonyosfajta társaságot
alkotnak ők egymással, amely szorosabb annál, amely az embereket
általában összekapcsolja és ha a lekötelezett hallgatagon háládatosságra
vállalkozik, a jóltevő ugyancsak arra kötelezi magát, hogy amaz iránt
mindaddig, amíg csak az méltatlanná nem válik arra, megőrzi ugyanazt a
jóakaratot, amelyet iránta tanusított és ennek bizonyságát fogja
szolgáltatni mindannyiszor, valahányszor arra alkalma nyílik és annak
szüksége fenforog. Ezek nem világosan kifejezett föltételek, hanem
természetes következményei a köztük létesült viszonynak. Az, aki először
tagad meg egy önkéntes szolgálatot, amit tőle kérnek, semmi jogot nem ad
ezzel a panaszkodásra annak, akit visszautasításban részesített; de az,
aki hasonló esetben ugyanattól megtagadja ugyanazt a szivességet,
amelyet előbb megadott neki, meghiusít egy oly reményt, amelynek
táplálására feljogosított; megcsal és meghazudtol egy várakozást,
amelyet fölgerjesztett. Érezzük, hogy ebben a visszautasításban
valamelyes igazságtalan és keményebb dolog rejlik, mint az előbbiben,
pedig ez éppen úgy annak a függetlenségnek kifolyása, amelyet a szív
szeret és amelyről nem mond le minden küzdelem nélkül. Ha egy adósságot
kifizetek, egy kötelességet teljesítek; ha valami ajándékot adok, örömet
szerzek magamnak. Úgyde kötelességeink teljesítésének öröme azok közül
való, amelyek egyedül az erény megszokásából fakadnak; azok, amelyek
közvetetlenül a természeti hajlandóságból erednek, nem emelkednek oly
magasra, mint ezek.

Annyi szomorú tapasztalat után megtanultam, hogy messziről előre lássam
első valóra vált gerjedelmeim következményeit és gyakran visszatartottam
magam egy jó cselekedettől, amelyet óhajtottam is, módomban is volt
megtenni, mivel visszariadtam attól az alárendeltségtől, amelybe utóbb
kerülök, ha meggondolatlanul átengedem magam neki. Nem mindig éreztem
ezt a félelmet, ellenkezőleg, fiatal koromban saját jótéteményeim által
fűződtem az emberekhez és hasonlóképen gyakran észrevettem, hogy akiket
leköteleztem, inkább hálából, mint érdekből ragaszkodtak hozzám. De a
dolgok úgy ezen, mint minden más tekintetben nagyon megváltoztatták
szinöket, mihelyt szerencsétlenségeim kezdetöket vették. Ettőlfogva új
nemzedék körében éltem, amely nem hasonlított az előbbihez és saját
érzelmeim mások iránt oly változásokat szenvedtek, amilyet az övéikben
találtam. Ugyanazok az emberek, akiket egymást követőleg ebben a két oly
különböző nemzedékben láttam, úgyszólván fokozatosan hasonultak át az
egyikhez, majd a másikhoz. Igazakból és nyíltszivűekből, a mik kezdetben
voltak, azzá válva, amik most, csak úgy cselekedtek, mint az összes
többiek. És pusztán azáltal, hogy az idők megváltoztak, az emberek is
úgy megváltoztak, mint azok. Ugyan hogyan őrizhetném meg ugyanazon
érzelmeket azok iránt, akikben ellenkezőjét találom annak, ami ezeket
nálam fölkeltette? Nem gyűlölöm őket, mert nem tudok gyűlölni; de nem
tilthatom meg magamnak a megvetést, amit megérdemelnek, sem nem
tarthatom vissza magamat attól, hogy ezt irántok ki ne fejezzem.

Talán anélkül, hogy észrevettem volna, magam változtam meg a kelleténél
jobban? Melyik egyéni jellem állana változás nélkül az enyémhez hasonló
helyzetnek ellen? Meggyőződve húsz évi tapasztalat által, hogy mindazok
a szerencsés tulajdonságok, amelyeket a természet a szívembe oltott,
végzetem által és azok által, akik azzal rendelkeznek, magamnak és
másoknak kárára fordultak, ezentúl egy jó cselekedetet, amelynek
megtevését javasolják, nem tekinthetek egyébnek, mint kelepcének,
amelyet számomra állítanak, s amely alatt valami rossz lappang. Tudom,
hogy bármi legyen cselekedetem eredménye, jó szándékomért éppenúgy
meglesz az érdemem. Igen, ez az érdem kétségkívül mindig ott van, de a
belső varázs nincs meg többé s mihelyt ez az ösztönzés nálam hiányzik,
csak közömbösséget és jéghidegséget érzek magamban; és biztos lévén
abban, hogy egy igazán hasznos cselekedet művelése helyett csak egy
megcsalatott ember cselekedetét teszem, az önszeretet méltatlankodása,
kapcsolatban az ész helytelenítésével, csak idegenkedést és ellenállást
sugall ott, ahol természetes állapotomban hévvel és buzgalommal lettem
volna tele.

Vannak olyan balsorsok, amelyek emelik és erősítik a lelket, de vannak
olyanok is, amelyek leverik és megölik azt; ilyen az, amelynek
zsákmányául estem. Bármi kevés hitvány kovász került volna az enyémbe,
túlságosan erjedésbe hozta volna azt, őrjöngővé tett volna; de így csak
semmivé tett engem. Képtelen lévén arra, hogy akár a magam, akár a más
számára jót tegyek, visszatartom magam a cselekvéstől; és ez az állapot,
amely csak a kényszer folytán ártatlan, bizonyos édességet találtat
velem abban, hogy szabadon, minden szemrehányás nélkül kövessem
természetes hajlamomat. Persze nagyon is messze megyek, mivel még ott is
kikerülöm a cselekvési alkalmakat, ahol csak jót lehet cselekednem. De
bizonyos lévén a felől, hogy nem engedik a dolgokat teljes mivoltukban
látnom, visszatartom magam attól, hogy ama külszín alapján ítéljek,
amellyel azokat felruházzák; és bármiféle csalétekkel vonják is be a
cselekvésre való indító okokat, nekem elég, ha ezeket az indító okokat
az én hatási körömben hagyták, hogy az ő csaló voltuk felől biztos
legyek.

Úgy látszik, sorsom gyermekkoromtól fogva kifeszítette az első hálót,
amely sokáig oly könnyen belecsalogatott az összes többiekbe. A
legbizakodóbb embernek születtem és teljes negyven évig soha ez a
bizalom egyetlenegyszer sem csalódott. Egyszerre csak másfajta emberek
és dolgok közé kerülve, ezer kelepcébe estem a nélkül, hogy egyet is
észrevennék és húszévi tapasztalat alig volt elegendő arra, hogy sorsom
felől felvilágosítson. De amint egyszer meggyőződtem róla, hogy csak
hazugság és hamisság lappang azokban az arcfintorgató baráti
ömlengésekben, amelyeket reám pazarolnak, nagy hirtelenséggel a másik
szélsőségbe csaptam át: mert, ha az ember egyszer kilépett a természeti
jelleméből, többé nincsenek határok, amelyek visszatartsák. Ettől kezdve
megundorodtam az emberektől, és akaratom találkozván az ő erre irányuló
akaratukkal, még jobban távoltart tőlük, mint mindenféle mesterkedéseik
tehetik.

Mind hasztalan csinálják: ez az idegenkedés sohase fajulhat
ellenszenvvé. Ha arra a függőségre gondolok, amelybe ők velem szemben
helyezkedtek, hogy engemet a saját függőségükben tartsanak, igazán
megszánom őket. Ha én nem vagyok szerencsétlen, ők magok azok; és
valahányszor magamba szállok, mindig sajnálatraméltónak találom őket.
Talán kevélységem is belevegyül még ezekbe az ítéletekbe; sokkal inkább
fölöttük állónak érzem magam, semhogy gyülöljem őket. Ők legföllebb a
megvetésig érdekelhetnek engem, de soha a gyűlöletig; elvégre is sokkal
inkább szeretem magam, semhogy bárkit is gyűlölni tudnék. Ez annyi
volna, mint szűkebbre vonni, összeszorítani létemet, pedig én inkább az
egész mindenség fölé szeretném azt kiterjeszteni.

Jobb szeretem őket kerülni, mint gyűlölni. Megpillantásuk oly
benyomásokkal illeti meg érzékeimet és ezek révén szívemet, amelyeket
ezer kegyetlen tekintet tesz kínossá reám nézve; de ez a rosszullét
azonnal megszűnik, mihelyt a tárgy, amely azt okozza, tovatűnt.
Foglalkozom velük és pedig egészen akaratom ellenére, jelenlétök
folytán, de soha a rájok való emlékezés révén. Ha nem látom őket többé,
olyanok számomra, mintha egyáltalában nem léteznének.

Sőt csak abban közömbösek előttem, ami rám vonatkozik, mert egymás
közötti viszonyaikban még érdeket tudnak bennem kelteni és megindítani,
mint egy dráma személyei, amelyet a színpadon látnék. Egész erkölcsi
lényemnek meg kellene semmisülnie, hogy az igazságosság közömbössé
legyen előttem. Az igazságtalanság és gonoszság látványa még most is
felforralja a véremet, míg az oly erényes cselekedetek, amelyekben sem
kérkedést, sem hivalkodást nem látok, mindig örömtől dobogtatják
szívemet és édes könnyekre fakasztanak. De magamnak kell őket látnom és
megítélnem, mert saját történetem után esztelennek kellene lennem, ha
bármi dologban elfogadnám az emberek ítéletét és akármit a mások
becsületszavára kész igazság gyanánt elhinnék.

Ha termetem és vonásaim époly teljesen ösmeretlenek volnának az emberek
előtt, mint a minők jellemem és belső alkatom, akkor még minden baj
nélkül élhetnék közöttük. Sőt társaságuk is tetszhetnék nekem, amíg
tökéletesen idegen lennék közöttük. Minden megszorítás nélkül átengedve
természetes hajlandóságaimnak, még akkor is szeretném őket, ha soha nem
törődnének velem. Egyetemes és tökéletesen önzetlen jóakaratot
tanusítanék irántok; de a nélkül, hogy valaha különösebb összeköttetésbe
lépnék és bármi kötelesség jármát viselném: szabadon és önmagamtól
mindazt megtenném irántok, aminek megtevése – holott önszeretetük
készteti és összes törvényeik kényszerítik őket reá – annyi fáradságukba
kerül.

Ha szabad, ösmeretlen és elszigetelt maradtam volna, mint a hogy
rendeltetésem szerint lennem kellett volna, csak jót cselekedtem volna,
mert semmi ártalmas szenvedély csírája nem rejlik szívemben. Ha
láthatatlan és mindenható lettem volna, mint Isten, jóltevő és a jó is
lettem volna, mint ő. Az erő és a szabadság teszi a kitűnő embereket; a
gyöngeség és a rabszolgaság csak gonosztevőket hozott létre. Ha a Gyges
gyűrűjének birtokosa lettem volna, az kihúzott volna az emberektől való
függőségből és őket rendelte volna nekem alá. Sokszor kérdeztem magamtól
spanyol légváraimban, mi hasznát vettem volna e gyűrűnek, mert a
visszaélési kísértésnek bizonyára közel kell állania a hatalomhoz.
Módomban állván kielégíteni kivánságaimat, mindent megtehetvén a nélkül,
hogy bárki meg tudna csalni, mit kivánhattam volna valami nyomatékkal?
Egyetlen dolgot s ez az lett volna, hogy minden szivet megelégedettnek
lássak. Az általános boldogság látása egyedül indíthatta volna meg
szívemet állandó érzéssel és az a forró törekvés, hogy ehhez
hozzájárulhassak, lett volna a legállhatatosabb szenvedélyem. Mindig
igazságos lévén részrehajlás nélkül és mindig jó gyöngeség nélkül,
egyaránt megóvtam volna magam a vak bizalmatlankodástól és az
engesztelhetetlen gyűlölködéstől, mert miután olyanoknak láttam volna az
embereket, amilyenek és könnyen olvastam volna sziveik mélyén, keveset
találtam volna köztük oly szeretetreméltót, hogy teljesen átadjam nekik
szívemet és keveset oly utálatosat, hogy egész gyűlöletemet
megérdemeljék és még gonoszságuk is csak szánakozásra indított volna
irántuk, mert jól ismerem a bajt, amit önmaguknak okoznak, midőn másnak
ártani akarnak. Talán egyes vidám pillanataimban arra a gyerekségre
vetemedtem volna, hogy olykor-olykor csodákat műveljek; de teljesen
érdektelen lévén önmagam iránt és csak természetes hajlamaimat
tisztelvén törvényül, egynehány szigorúan igazságos cselekedet mellett
ezer irgalmas és méltányos cselekedetet hajtottam volna végre. Mint a
gondviselés szolgája és törvényeinek felvigyázója, hatalmam birtokában
bölcsebb és hasznosabb csodákat műveltem volna az arany legendának és
Szent Medárdus sírjának csodáinál.

Csak egyetlenegy pont van, amelynél az a képesség, hogy mindenüvé
láthatatlanúl behatolhassak, oly kísértéseknek tehetett volna ki,
amelyeknek bajosan tudtam volna ellenállni; és ha egyszer ezekre a hibás
utakra tévelyedtem, ki tudja, hová jutottam volna rajtok? Nagyon rosszul
kellene a természetet és önmagamat ismernem, ha azzal hizelegnék
magamnak, hogy ezek a könnyűségek nem csábítottak volna el, vagy eszem
megállított volna ezen a végzetes lejtőn. Minden egyéb dologban biztos
lévén önmagam felől, csupán ezáltal vesztem volna el. A kit hatalma az
emberek fölé helyez, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állania,
mert máskülönben ez a túlságos erő csak arra szolgálna, hogy őt valóban
a többiek alá és az alá helyezze, ami lett volna önmaga, ha velök
egyenlő marad vala.

Mindent jól megfontolva, azt hiszem, hogy jobban fogom tenni, ha eldobom
bűvös gyűrűmet, mielőtt ostobaságot követtetett volna el velem. Ha az
emberek makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy engem egészen másnak
tartsanak, mint a mi vagyok és ha látásom izgatja igazságtalanságukat,
hogy elvegyem tőlük e látványt, kerülnöm kell őket, nem pedig magamat
közöttük homályba burkolnom. Az ő feladatuk, hogy előttem elrejtőzzenek,
hogy cselfogásaikat előttem eltitkolják, hogy kerüljék a napfényt, hogy
a vakondokok módjára föld alá bújjanak. Ami engem illet, csak hadd
lássanak, ha tudnak, annál jobb; de ez lehetetlenség nekik, mert ők soha
mást nem fognak látni az én helyemen, mint azt a Jean-Jacques-ot, akit
magoknak alkottak és akit saját szivök szerint formáltak, hogy
kényök-kedvök szerint gyűlölhessék. Hiba lenne tehát, ha felindulnék
azért, hogy ilyenformán látnak engem; semmiképpen nem szabad ezzel
törődnöm, mert ők nem engemet látnak ekként.

Az eredmény, amit mindezekből az elmélkedésekből kivonok, az, hogy
sohasem voltam igazán alkalmas a polgári társaság számára, ahol minden
feszély, tartozás és kötelesség és hogy független egyéniségem mindig
képtelenné tett azokra az alárendeltségekre, amelyek arra nézve, aki az
emberek közt akar élni, szükségesek. Amíg szabadon cselekszem, jó vagyok
és csak jót teszek; de mihelyt akár a kényszerűségnek, akár az
embereknek igáját érzem, föllázadok vagy inkább megmakacsolom magam és
ekkor semmi vagyok. Ha akaratommal ellenkezőt kell tennem, nem teszem,
bármi történjék is; de a saját akaratomat sem teszem többé, mert gyönge
vagyok. Visszatartom magam a cselekvéstől, mert egész gyöngeségem a
cselekvésben áll, egész erőm negatív és minden bűnöm mulasztási, ritkán
cselekvési bűn. Sohasem hittem, hogy az ember szabadsága abban áll, hogy
azt tehet, amit akar, hanem inkább abban, hogy soha nem kell azt tennie,
amit nem akar, – s éppen ezt a szabadságot követeltem én mindig, olykor
sikerült is azt megőriznem, de viszont éppen e miatt szolgáltam
kortársaimnak leginkább botránkozás tárgyául. Mert ők, akik tevékenyek,
mozgékonyak, becsvágyók, s útálják másoknál a szabadságot és azt magok
számára sem kívánják, hacsak némelykor megtehetik akaratukat vagy inkább
uralkodhatnak a másoké fölött, egész életüket abban a kényszerhelyzetben
töltik, hogy azt tegyék, ami ellenökre van és semmi szolgai dolgot nem
mulasztanak el, hogy uralkodhassanak. Hibájok tehát nem az volt, hogy
engemet mint egy haszontalan tagot eltávolítottak a társaságból, hanem
az, hogy száműztek abból, mint egy veszedelmes tagot; mert én,
megvallom, nagyon kevés jót cselekedtem ugyan, de viszont a rosszat soha
egész életemben nem ismerte az akaratom és kételkedem benne, van-e egy
ember is a világon, aki kevesebb rosszat cselekedett volna, mint én.




Hetedik séta.

Alig kezdtem el hosszú álmaim gyűjteményét s már is érzem, hogy a
végéhez közeledik. Más szórakozás lép helyére, amely most egészen
lefoglal, sőt az álmodozásra való időmet is elveszi. Szinte túlcsapongó
kedvteléssel engedem át magam neki, amely magamat is kacagásra indít, ha
rágondolok, de azért mégis átengedem magam neki, mivel jelenlegi
helyzetemben nincs más magaviseleti szabályom, mint hogy mindenben
minden korlát nélkül kövessem hajlandóságomat. Mit sem változtathatok
sorsomon, csupa ártatlan hajlamaim vannak és miután ezentúl az emberek
összes ítéletei nem léteznek számomra, még az okosság is azt kívánja,
hogy abban, ami hatáskörömben marad, mindazt megtegyem, ami kellemesen
hat reám, akár nyíltan, akár magam csöndben, csupán szeszélyemet
tekintve szabálynak és csupán azt a csekély erőt tekintve mértéknek, ami
még bennem megmaradt. Így jutottam el a magam füvéhez minden táplálék
gyanánt és a növénytanhoz minden foglalatosság gyanánt. Már eléggé koros
voltam, midőn Svájcban D’Ivernois orvostól az első alapelemeket
elsajátítottam belőle és utazásaim közben eléggé szerencsésen
herborizáltam arra nézve, hogy tűrhető ismeretre tegyek szert a
növényvilág körében. De midőn hatvan éves elmultam és Párizsban
telepedtem meg, erőim is kezdtek megfogyatkozni a nagy növénytani
kirándulásokhoz s egyébként is a hangjegy-másolással sokkal jobban el
voltam foglalva, semhogy más foglalatosságra is szükségem legyen:
felhagytam ezzel a szórakozással, amely nem volt többé számomra
kívánatos; eladtam növénygyűjteményemet, el könyveimet s beértem vele,
ha néha láthatom azokat a közönséges növényeket, amelyeket sétáim
alkalmával Párizs körül találtam. Ez idő alatt az a kevés, amit belőle
tudtam, csaknem egészen elmosódott emlékezetemből, és pedig jóval
gyorsabban, mint ahogy oda vésődött.

Egyszerre csak, hatvanötödik évem befejezése után, megfosztva attól a
kis emlékezettől, amelylyel addig rendelkeztem és azoktól az erőktől,
amelyek a mezők bejárására még megmaradtak, kalauz nélkül, könyvek
nélkül, kert nélkül, növénygyűjtemény nélkül: újra erőt vett rajtam ez a
bolondság, de még nagyobb hévvel, mint a milyennel elsőízben nekiadtam
volt magamat; egész komolyan foglalkoztam azzal az okos tervvel, hogy
Murray egész _Regnum vegetabile_-jét megtanulom könyv nélkül és a földön
levő összes növényekkel megismerkedem. Nem lévén módomban, hogy újra
növénytani könyveket vásároljak, rajta voltam, hogy lemásoljam
mindazokat, amelyeket kölcsön kapok, és elhatározván, hogy az elsőnél
gazdagabb növénygyűjteményt állítok össze, addig is, míg a tenger és az
Alpok összes növényeit, és Indiák összes fáit beléhelyezhetném, egyelőre
a muronnal, a cerfeuiljel, a borrassal és senesonnal kezdem el, tudósan
fűvészkedem madaraim kalitkája mellett és minden újabb fűszálnál, amely
elémbe kerül, elégtétellel mondom: Megint több van egy növénnyel!

Nem törekszem igazolni azt az elhatározásomat, hogy ennek a szeszélynek
hódolok; azt nagyon észszerűnek találom és meg vagyok győződve a felől,
hogy jelenlegi helyzetemben nagy bölcseség, sőt nagy erény, ha átengedem
magam azoknak a szórakozásoknak, amelyek kellemes hatással vannak reám;
ez eszköz arra, hogy ne engedjem szívemben a megtorlásnak vagy
gyűlöletnek semmi csiráját kihajtani, és hogy találhassak még sorsomban
valami szórakozáshoz kedvet, bizonyára minden heves szenvedélytől nagyon
megtisztított lelkülettel kell bírnom. Ezzel üldözőimen a magam módjára
állok bosszút és nem tudnám őket kegyetlenebbül megbüntetni, mintha az ő
ellenökre boldog vagyok.

Igen, kétségkívül, az ész megengedi, sőt megszabja nekem, hogy minden
vonzó hajlamomnak átengedjem magam, amelynek követésében semmi nem
akadályoz; de arra nem tanít meg, miért vonzó ez a hajlam és micsoda
vonzóerőt találhatok egy üres, haszon nélkül és előhaladás nélkül
végzett tanulmányban, amely engemet, egy vén, már roskatag és nehézkes
járású, könnyedség és emlékezőtehetség nélküli szószaporítót a fiatalkor
gyakorlataihoz és az iskolásfiúk leckéihez visz vissza. Szeretném
magamnak ezt a különcködést megmagyarázni; úgy képzelem, hogy az kellően
megmagyarázva némi új világosságot vethetne önmagamnak arra az
ismeretére, amelynek megszerzésére szenteltem utóbbi üres óráimat.

Néha eléggé mélyen gondolkoztam, de ritkán örömmel, csaknem mindig
akaratom ellenére és mintegy kényszerűségből; az álmodozás fölüdít és
szórakoztat, az elmélkedés kifáraszt és elszomorít; a gondolkozás
számomra mindig terhes és kellemetlen foglalkozás volt. Álmodozásaim
néha elmélkedéssel végződtek, de gyakrabban végződnek elmélkedéseim
álmodozással és e tévedezések alatt lelkem a világegyetemben a képzelet
szárnyain oly elragadtatásokban bolyong és lebeg, amelyek minden más
élvezetet fölülmúlnak.

Amíg ezt teljes tisztaságában élveztem, minden más foglalkozás mindig
élvezhetetlen volt előttem. De amint egyszer, idegen ösztönzések által
az irodalmi pályára taszítva, az elmemunka fárasztó voltát és a
szerencsétlen hírnév alkalmatlanságát éreztem, egyszersmind édes
álmodozásaim bágyadását és ellanyhulását is éreztem és csakhamar
kénytelen lévén akaratom ellenére szomorú helyzetemmel foglalkozni, csak
nagyon ritkán tudtam többé azokat a kedves elragadtatásokat feltalálni,
amelyek ötven éven át nálam a szerencsét és dicsőséget pótolták és
minden egyéb költség nélkül, ha az időt leszámítjuk, engem a
semmittevésben a legboldogabb halandóvá tettek.

Sőt álmodozásaimnál attól kellett tartanom, hogy szerencsétlenségeim
folytán nekivadult képzeletem végtére errefelé találja tevékenységét
fordítani és hogy gyötrelmeim folytonos érzése, fokozatosan összébb
szorítván szívemet, súlyával végre maga alá talál temetni. Ebben az
állapotban természetes ösztönöm, minden elszomorító képzetet
elkerültetvén velem, lecsöndesítette képzeletemet és a körülvevő
tárgyakra szegezvén figyelmemet, első ízben vétette velem részleteiben a
természet látványát szemügyre, amelyet eddigelé csak tömegesen és egész
összefüggésében szemléltem.

A fák, a cserjék, a növények a föld díszítései és ruházatai. Semmi nem
oly szomorú, mint egy meztelen és kopasz mezőség látványa, amely csupán
köveket, iszapot és homokot tár szemünk elé. De megelevenítve a
természet által és nászruhába öltözve a vizek csörgedezése és a madarak
éneklése közepette, a föld a három ország összhangjában élettel,
érdekkel és bájakkal teljes látványt tár az ember elé, az egyedüli
látványt a világon, amelybe szemei és szíve soha nem fáradnak belé.

Minél érzékenyebb szíve van a szemlélőnek, annál jobban átengedi magát
azoknak az elragadtatásoknak, amelyeket ez az öszhangzat benne fölkelt.
Édes és mély álmodozás vesz erőt ekkor érzékein és gyönyörteljes
mámorral merül bele e szép rendszer végtelenségébe, amelylyel azonosnak
érzi magát. Ekkor minden egyes külön tárgy tovasiklik tekintete elől;
mindent csak az egészben lát és érez. Valami különös körülménynek kell
eszméit összeszorítania és képzeletét körülhatárolnia, hogy részenkint
megfigyelhesse ezt a világegyetemet, amelyet átkarolni törekedett.

Ez történt természetszerűleg velem, mikor halálos aggodalomtól
összeszorított szívem minden gerjedelmét maga köré sorozta és
öszpontosította, hogy megőrizze a melegség azon maradványát, amely abban
a levertségben, amelybe fokonkint sülyedtem, elpárologni és kialudni
akart. Egykedvűen bolyongtam az erdőkben és a hegyek közt, nem
merészelve gondolkozni, mert attól tartottam, hogy fölélesztem
fájdalmaimat. Képzeletem, mely visszautasítja a gyötrelmes dolgokat,
hagyta, hogy érzékeim átengedjék magokat a körülvevő tárgyak könnyed, de
édes benyomásainak. Szemeim szünetlenül egyikről a másikra siklottak és
lehetetlen volt, hogy ily nagy változatosság mellett ne akadjanak
olyanok, amelyek jobban leszögezzék és huzamosabban lebilincseljék őket.

Kedvet kaptam e gyönyörködtető látványhoz, amely a szerencsétlenségben
megnyugtatja, mulattatja, szórakoztatja az elmét és fölfüggeszti a
gyötrelmek érzését. A tárgyak természete nagy mértékben segít e
szórakoztatásban és azt csábítóbbá teszi. A kellemes illatok, az eleven
színek, a legválasztékosabb idomok szinte vetélkedve vitatják el
egymástól azt a kiváltságot, hogy figyelmünket lekössék. Csupán
szeretnünk kell a gyönyört, hogy ezeknek az édes benyomásoknak
átengedjük magunkat; és ha ez a hatás nem nyilatkozik meg mindazokkal
szemben, akiket az megérint, ez némelyeknél a természetes érzékenység
hiánya miatt, a legtöbbnél pedig azért történik, mert más képzetekkel
fölötte elfoglalt elméjök csak lopva engedi át magát ama tárgyaknak,
amelyek érzékeiket megilletik.

De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a jóízlésű emberek
figyelmét a növényvilágtól elterelje s ez az a megszokás, hogy a
növényekben nem keresnek egyebet, mint csupán gyógyító szereket és
orvosságokat. Theophrastus másképpen gondolkozott és ezt a filozófust
úgy tekinthetjük, mint az egyetlen botanikust az ókorban, ezért nem is
nagyon ismerik őt a mai emberek; de egy bizonyos Dioskoridesnek, az
orvosi vevények nagy kompilatorának és az ő magyarázóinak fáradozása
folytán az orvostudomány gyűjtője annyira hatalmába kerítette a gyógyító
füvekké átalakított növényeket, hogy csak azt látni itt, amit nem látni,
t. i. azokat az állítólagos hatóerőket, amelyeket egy harmadik vagy
negyedik nekik tulajdonítani kegyeskedik. Nem látják be, hogy a növényi
organizáció magában is megérdemelhet némi figyelmet; emberek, kik azzal
töltik el életöket, hogy csigahéjjakat gyűjtögetnek és rendezgetnek,
élcelődnek a növénytan fölött, mint egy hiábavaló tudomány fölött, ha
nem csatoljuk hozzá – állításuk szerint – a tulajdonságok tanulmányát,
vagyis ha nem hagyjuk cserben a természet megfigyelését, amely sohasem
hazudik és minderről mit sem beszél, hogy kizárólag az emberek
tekintélye után induljunk, akik hazugok és akik sok oly dolgot állítanak
nekünk, amit az ő szavukra el kell hinnünk, amely maga is legtöbbször a
más tekintélyén alapul. Állj meg egy tarka színben pompázó rét előtt,
vizsgáld meg egymás után a benne tündöklő virágokat s azok, akik látni
fognak, egy borbélylegénynek tartanak téged és gyógyfüveket fognak tőled
kérni, hogy a gyerekek rühét, a felnőttek kilisét vagy a lovak
takonykórját meggyógyítsák.

Ez az utálatos előítélet a többi országokban már jórészben eltűnt,
kivált Angolországban, hála Linnének, aki a botanikát kivette egy kissé
a receptírók iskoláiból és visszaadta azt a természetrajznak és a
gyakorlati gazdaságtannak; de Franciaországban, ahol ez a tanulmány
kevésbbé hatolt be a nagyvilági emberek közé, e pontban még mindig oly
barbárul gondolkoznak, hogy midőn egy párisi szépelme Londonban egy
érdekes, ritka fákkal és növényekkel teleültetett kertet látott, minden
dicséret gyanánt így kiáltott fel: _Ime egy nagyon szép patikáriusi
kert!_ Ez alapon az első patikárius – Ádám volt! Mert nem könnyű egy
jobban fölszerelt kertet képzelnünk, mint a minő az édenkert volt!

Ezek az orvostani képzetek bizonyára nem igen alkalmasak arra, hogy a
botanika tanulmányát kellemessé tegyek; ezek elfonnyasztják a rétek
zománcát, a virágok csillogását, elszárítják a ligetek üdeségét,
élvezhetetlenné és undorítóvá teszik a zöld színt és az árnyékot;
mindezek a bájos és kecses idomok nagyon kevéssé érdeklik azt, aki
mindezt egy mozsárban össze akarja törni és a pásztorlányok számára nem
fogjuk a virágkoszorúkat a klistérhez való növények közt keresni.

Mindez a gyógyszerészet nem szennyezte be az én mezei képeimet; semmi
nem állt azoktól távolabb, mint a herbathea és a flastromok. Gyakran
gondoltam, közelről szemlélve a réteket, a gyümölcsösöket, az erdőket és
ennek nagyszámú lakóit, hogy a növényország egy élelmiszer-raktár,
amelyet a természet adott az embernek és az állatoknak. De soha nem
jutott eszembe, hogy benne gyógyszereket és orvosságokat keressek.
Ezekben a különféle alkotásokban semmi olyast nem látok, amely efféle
használatra utalna és a természet bizonyára megismertette volna velünk
azok ilyetén felhasználási módját, ha ezt rendelte volna nekünk, mint
ahogy az élelmiszerekre nézve tette. Sőt úgy érzem, hogy azt a
gyönyörűséget, amelyet a ligetekben való séta szerez, az emberi
gyöngeségek érzése megmérgezné, ha a lázra, a vesekőre, a köszvényre, a
nehéz nyavalyára irányítaná gondolatomat. Egyébiránt nem szándékozom a
növényektől azokat a kiváló erőket, amelyeket nekik tulajdonítanak,
elvitatni, csupán azt állítom, hogyha ezeket az erőket valódiaknak
tartjuk, tiszta gonoszság a betegektől, ha továbbra is betegek maradnak,
mert annyi betegség közül, amennyit az emberek magoknak szereznek,
egyetlenegy sincs, amelyik számára húszféle, gyökeresen gyógyító fű ne
akadna.

Ezek az elmefordulatok, amelyek mindig mindent a saját anyagi érdekünkre
vonatkoztatnak, amelyek mindenütt hasznot vagy gyógyszereket kerestetnek
velünk és amelyek közömbösen nézetnék velünk az egész természetet, ha
mindig egészségesek volnánk, – mindig távol állottak tőlem. Ez irányban
teljesen ellenkezőleg gondolkodom, mint a többi emberek: mindaz, ami
szükségleteim érzéséhez tartozik, elszomorít és megrontja gondolataimat
és soha nem találtam igazi élvezetet az elme gyönyöreiben, csak ha
testem érdekét teljesen szem elől tévesztettem. Így hát, még ha hinnék
is az orvostudományban és még ha annak gyógyszerei kellemesek lennének
is, soha nem találnám olyannak, hogy foglalkozzam vele, azok a
gyönyörök, amelyeket a tiszta és önzetlen szemlélet nyújt, itt
elvesznének, és lelkem nem tudna felmagasztosulni és a természet fölött
lebegni, amíg érzem, hogy az testem kötelékeitől függ. Egyébiránt,
jóllehet sohasem viseltettem nagy bizalommal az orvostudomány iránt, sok
bizalommal voltam az orvosok iránt, akiket becsültem, szerettem és
akiknek megengedtem, hogy porhüvelyemet teljes belátások szerint
kormányozzák. Tizenöt évi tapasztalat megtanított a saját rovásomra;
miután most egyedül a természet törvényei szerint élek, megint korábbi
egészségem birtokában vagyok. Ha az orvosoknak semmi egyéb panaszuk nem
lenne is ellenem, ki csodálkozhatnék gyűlöletükön? Én élő bizonyítéka
vagyok az ő mesterségök hiúságának és gondoskodásuk hiábavalóságának.

Nem, semmi személyes dolog, semmi olyas, ami testem érdekével összefügg,
nem foglalhatja le igazán lelkemet. Soha nem elmélkedem, álmodom több
gyönyörűséggel, mint ha megfeledkezem magamról. Extázisokat,
kifejezhetetlen elragadtatásokat érzek, hogy úgyszólván beleolvadjak a
lények rendszerébe, azonosítsam magam az egész természettel. Ameddig az
emberek testvéreim voltak, a földi boldogságra irányúló terveket
szövögettem; minthogy ezek a tervek mindig az egészre vonatkoztak, csak
az általános boldogság révén lehettem boldog és a külön boldogság
képzete csak akkor fogamzott meg szívemben, amikor láttam, hogy
embertársaim az övéket csak az én nyomorúságomban keresik. Ekkor, hogy
ne gyűlöljem, kerülnöm kellett őket; ekkor, a közös anya keblére
menekülve, az ő karjai közt törekedtem kivonni magamat gyermekeinek
üldözései elől; magábavonult, vagy amint ők mondják, társaságkerülő és
embergyűlölő lettem, mert a legzordonabb magány is kedvesebbnek tűnik
föl előttem a gonoszok társaságánál, amely csak árulásokból és
gyűlöletből táplálkozik.

Arra kényszerítve, hogy visszatartsam magam a gondolkodástól, nehogy
akaratom ellenére szerencsétlenségeimre gondoljak; arra kényszerítve,
hogy fékezzem mosolygó, de már elfonnyadó képzeletem maradványait,
amelyeket annyi aggodalom végtére elriaszthatna; arra kényszerítve, hogy
törekedjem elfelejteni az embereket, akik gyalázattal és súlyos
sértésekkel halmoznak el, nehogy a méltatlankodás végtére kikeserítsen
ellenök: még sem birok teljesen önmagamba öszpontosulni, mivel kiáradó
lelkem minden erőfeszítésem ellenére más lényekre is kiterjeszteni
iparkodik érzéseit és létezését és nem tudom többé – mint hajdan –
lesütött fővel a természet e határtalan oceánjába sülyeszteni magamat,
mivel elgyöngült és elernyedt lelki erőim nem találnak többé eléggé
határozott, eléggé szilárd, eléggé hatáskörömbe eső tárgyakat, hogy
erősen hozzájok tapadjanak és mivel nem érzek magamban többé elég erőt
arra, hogy régebbi elragadtatásaim káoszában ússzam. Képzeteim szinte
nem egyebek többé, mint érzéki benyomások és értelmem köre nem lépi túl
azokat a tárgyakat, amelyek közvetlenül környeznek.

Kerülve az embereket, keresve a magányt, nem képzelődve többé, még
kevésbbé gondolkozva, és mégis élénk temperamentummal fölruházva, amely
távol tart a sorvadó és melankólikus apathiától, mindazzal foglalkozni
kezdtem, ami körülvett; és erős természeti ösztönömnél fogva a
legkellemesebb tárgyaknak adtam az elsőséget. Az ásványországban semmi
magában véve kedves és vonzó nincs; a föld kebelébe bezárt gazdagságai
mintha csak azért lennének az emberek tekintetétől eltávolítva, hogy
sóvár vágyakozásukat kisértetbe ne ejtsék; mintegy tartalékul vannak
ott, hogy egykor azoknak az igazi gazdaságoknak elenyésztét pótolhassák,
amelyek inkább kezeügyébe esnek, de amelyek romlottságával arányban
vesztik el reá nézve vonzóerejüket. Ekkor az ipart, a fáradtságot és a
munkát kénytelen nyomorúságainak segítségére hívni; fölkutatja a föld
gyomrát, életének kockáztatásával és egészségének rovására, annak
középpontjában keres képzeleti javakat ama valódi javak helyett,
amelyeket ez magától nyújtott neki, amikor tudta azokat élvezni. Kerüli
a napot és a világosságot, amelyeknek látására többé nem érdemes; élő és
jól megtermett állapotban a föld alá temetkezik, nem érdemelve meg
többé, hogy a napvilágon éljen. Itten kőbányák, feneketlen mélységek,
vashámorok, kohók, üllő-, pöröly-, füst- és tűzkészülékek váltják fel a
mezei munkálatok szelid képeit. Ama szerencsétleneknek, akik a bányák
bűzös gőzeiben sínylenek, a fekete kovácsoknak, a förtelmes cyklopsoknak
sápadt, kiaszott ábrázatai azok a látványok, amelyeket a bányák
berendezése a föld kebelében a föld felszínén levő zöldelő fák és
virágok, az azúrkék égbolt, a szerelmes pásztorok és izmos munkások
helyett elénk tár.

Megvallom, könnyű homokot meg kavicsot gyűjteni, azokkal zsebeinket meg
dolgozószobánkat telerakni és ezzel egy természettudós címére szert
tenni: de azok, akik az efféle gyűjteményekhez ragaszkodnak és ezekre
szorítkoznak, rendesen gazdag tudatlanok, akik csak a fitogtatás örömét
keresik benne. Hogy az ásványok tanulmányozásában előhaladhassunk,
kémikusnak és fizikusnak kell lennünk: fáradalmas és költséges
kísérleteket kell végeznünk, laboratóriumokban dolgoznunk, sok pénzt és
időt elfecsérelnünk a szén, a tégelyek, a kemencék, a lombikok közt, a
füstben és fojtó gőzökben, mindig kockáztatva életünket és sokszor
egészségünket. Mindebből a szomorú és fáradságos munkából rendszerint
jóval kevesebb tudás, mint gőg származik, és hol van az a
legközépszerűbb kémikus, aki azt ne hinné, hogy a természet minden nagy
titkába behatolt, mivel – talán véletlenül – a művészet valami kis
kombinációira bukkant?

Az állatország inkább kezünk ügyébe esik és bizonyára még jobban
megérdemli a tanulmányozást; de végtére is ennek a tanulmányozásnak
nincsenek-e meg szintén a maga nehézségei, zavarai, bosszúságai és
gyötrelmei? Kivált egy magános emberre nézve, aki sem játékaiban, sem
munkálataiban nem remélhet senkitől támogatást; hogyan figyelje meg,
boncolja fel, tanulmányozza, ismerje meg a lég madarait, a vizek halait,
a szélnél könnyebb, az embernél erősebb négylábúakat, amelyek époly
kevéssé hajlandók arra, hogy hozzám jöjjenek és kutatásaim számára
felajánlják magokat, mint én arra, hogy utánok fussak és erővel
kényszerítsem őket erre? Segélyforrás gyanánt tehát csak csigák, férgek,
legyek fognak rendelkezésemre állani és életemet azzal fogom tölteni,
hogy lélekszakadva futkossak a pillangók után, nyársra húzzam a szegény
rovarokat, felboncoljam az egereket, ha meg tudom őket csípni, vagy
azokat az állati hullákat, amelyeket esetleg dögölve megtalálok. Az
állatok tanulmánya mit sem ér az anatómia nélkül; ezáltal tanuljuk meg
őket osztályozni, a nemeket és fajokat megkülönböztetni. Hogy őket
erkölcsükre, jellemökre vonatkozólag tanulmányozhassuk, e végre
baromfi-rekeszekre, halastavakra, állatseregletekre volna szükségünk;
kényszeríteni kellene őket, amilyen módon csak lehetne, hogy
összegyülekezve körülöttem maradjanak, már pedig nekem sem kedvem, sem
módom nincs reá, hogy őket fogságban tarsam, valamint arravaló
mozgékonyságom is hiányzik, hogy kövessem őket jövés-menésükben, ha
szabadon vannak. Tehát holtan kellene őket tanulmányoznom, széttépnem,
csontjaikat kiszednem és kényem-kedvem szerint turkálnom rángatózó
beleikben. Micsoda szörnyű látvány volna a büzlő hullák, a tajtékzó és
felbomló húsok, a vér, undorító belek, rettenetes csontvázak, dögleletes
gőzök anatomiai gyűjteménye? Hitemre mondom, Jean-Jacques nem ilyen
helyeken fogja szórakozásait keresni.

Ragyogó virágok, színpompázó retek, üde árnyékú lombok, patakok,
csalitok, ligetek: jöjjetek és tisztítsátok meg mindeme förtelmes
tárgyaktól bemocskolt képzeletemet! Lelkemet, amely minden nagy
gerjedelem iránt eltompult, csak érzéki tárgyak képesek megilletni;
csupán érzékleteim vannak már és csak ezek révén képes a kín és kéj itt
alant megilletni. A körültem levő mosolygó tárgyak által vonzatva,
megtekintem, szemügyre veszem, összehasonlítom őket, végtére megtanulom
őket osztályozni és ime egyszerre oly botanikus lettem, mint amilyennek
kell lennie annak, aki csak azért akarja tanulmányozni a természetet,
hogy untalan újabb okokat találjon annak kedvelésére.

Nem törekszem magamat oktatni, erre már nagyon későn van. Egyébiránt
sohasem láttam, hogy ez a sok tudomány hozzájárulna az élet
boldogságához, hanem oly édes és egyszerű szórakozásokat igyekszem
magamnak szerezni, amelyeket minden baj nélkül élvezhetek és amelyek
eltérítenek szerencsétlenségeimtől. Az sem költségembe, sem fáradságomba
nem kerül, hogy egykedvűleg bolyongjak virágról-virágra,
növényről-növényre, hogy őket megvizsgáljam, különböző jellemző
vonásaikat összehasonlítsam, vonatkozásaikat és különbözéseiket
megjelöljem, végre a növényi organizációt akképen megfigyeljem, hogy
ezeknek az élő gépeknek haladását és játékát nyomon követhessem, olykor
sikerrel nyomozzam általános törvényeiket, különféle berendezésök okát
és célját és átengedjem magam a hálás csodálkozás varázslatának ama kéz
iránt, amely mindezt az élvezetet számomra szerezte.

A növények, úgy látszik, azért szórattak oly pazar kézzel a földre, mint
a csillagok az égre, hogy az embert a gyönyörűség és kiváncsiság
vonzóerejével a természet tanulmányozására hivogassák; de a csillagok
tőlünk távol futják pályájokat: előzetes ismeretekre, műszerekre,
gépekre és igen hosszú létrákra van szükségünk, hogy hozzájok
elérhessünk és őket hordtávolságunk közelébe hozhassuk. A növények már a
természettől fogva ott vannak. Azok lábaink alatt és úgyszólván kezeink
közt nőnek és ha lényeges részeik kicsisége elvonja őket olykor az
egyszerű észrevétel elől, azok a műszerek, amelyet segélyével hozzájok
férkőzhetünk, sokkal könnyebben kezelhetők, mint a csillagászati
műszerek. A növénytan egy dologtalan és henye remete tanulmánya: egy
hegyes szerszám meg egy nagyítóüveg mindaz a készülék, amire a
megfigyelés céljából szüksége van. Sétálgat, szabadon bolyong egyik
tárgytól a másikhoz, érdekkel és kíváncsisággal telten szemlél végig
minden virágot és mihelyt berendezésük törvényeit kapiskálni kezdi,
minden bajtól ment örömet élvez megfigyelésöknél, époly élénket, mintha
sok fáradságába került volna. Ebben a henye foglalatosságban oly varázs
rejlik, amelyet csak a szenvedélyek teljes lecsillapulásakor érezünk, de
amely ekkor egymaga elegendő arra, hogy az életet boldoggá és édessé
tegye; de mihelyt érdek- vagy hiúságbeli inditóokot keverünk bele, akár
azért, hogy valami állást betöltsünk, akár azért, hogy könyveket írjunk,
mihelyt csak azért akarunk tanulni, hogy oktassunk, csak azért
botanizálunk, hogy szerzők vagy tanárok legyünk: mindez az édes varázs
szertefoszlik, a növényekben azontúl csak szenvedélyeink műszereit
látjuk, tanulmányozásukban nem találunk többé igaz gyönyörűséget, nem
tudni akarunk többé, hanem megmutatni, hogy tudunk és az erdő sűrűjében
is csak mintegy a világ színpadán vagyunk, ahol az a gond foglal el,
hogy megcsodáltassuk magunkat; vagy pedig legfölebb a dolgozó-szobai és
kerti botanikára szorítkozunk s a helyett, hogy a természetben figyelnők
meg a növényeket, csak rendszerekkel és módszerekkel foglalkozunk,
ezekkel az örökös vitatkozási tárgyakkal, amelyek sem egyetlenegy növény
helyesebb ismeretére el nem vezetnek, sem a természetrajzra és
növényvilágra a legkisebb világosságot nem derítenek. Innen azok a
gyűlölködések, féltékenykedések, amelyeket a hírnév után való versengés
kelt föl az irogató botanikusoknál épannyira, sőt még jobban, mint a
többi tudósoknál. Ők kiforgatják ezt a szeretetreméltó tudományt
természetéből, átültetik azt a városok és akadémiák körébe, ahol az
épúgy elfajul, mint az exotikus növények a nagy virágkedvelők
kertjeiben.

Egészen másféle kedélyállapotok ezt a tanulmányt némi szenvedélyfélévé
tették számomra, amely az összes többi szenvedélyek üresen maradt helyét
betölti. Megmászom a sziklákat, hegyeket, leereszkedem a völgyekbe, az
erdőkbe, hogy lehetőleg kiragadjam magamat az emberek emlékezetéből és a
gonoszok bántalmai elől. Az erdő árnyas fái alatt, úgy tetszik, hogy
elfeledett, szabad és békés ember vagyok, mintha nem volnának többé
ellenségeim vagy mintha az erdők lombozata megoltalmazni tartoznék engem
támadásaik elől, mint a hogy eltávolítja őket emlékezetemből, és
együgyüségemben azt képzelem, hogyha én nem gondolok reájok, ők sem
fognak rám gondolni. Ezt a csalódást oly édesnek találom, hogy teljes
mértékben átengedném magam neki, ha helyzetem, gyöngeségem és
szükségleteim megengednék. Minél mélyebb a magány, amelyben ekkor élek,
annál szükségesebb, hogy valami tárgy betöltse annak ürességét, azokat
pedig, amelyeket képzeletem megtagad, vagy emlékezőtehetségem
visszataszít, amaz önkéntes termékek pótolják, amelyeket a föld, az
emberek által nem erőszakolva, tár mindenfelől szemeim elé.

Az a gyönyörűség, ha egy elhagyatott tájékon új növényeket kereshetek,
fölér azzal, ha tovaosonhatok üldözőim elől, és ha oly helyekre jutok,
ahol semmi emberi nyomot nem látok, kellemesebben lélekzem, mint oly
menhelyen, ahol nem üldöz többé gyűlöletük.

Egész életemben vissza fogok emlékezni egy botanikus kirándulásomra,
amelyet egykor a Clerc törvényszéki bíró tulajdonát képző Robaila-hegyen
tettem. Egyedül valék és belemélyedtem a hegység tekervényes
alakulataiba, s erdőről-erdőre, szikláról-sziklára haladva, végre egy
oly rejtett zugra bukkantam, hogy soha életemben nem láttam
vadregényesebb tájképet. Fekete fenyők óriási nagyságú bükkfákkal
összekeveredve, amelyek közül többen az öregségtől összeroppanva és
keresztülkasul egymásba fonódva terültek el, e rejtekhelyet
áthatolhatatlan sorompókkal zárták körül; az a nehány rés, amelyet ez a
komor kerítés meghagyott, csak meredeken lefüggő sziklákat és borzalmas
szakadékokat tárt elém, amelyekre csak úgy mertem letekinteni, hogy
hasra feküdtem. A fülesbagoly, a kuvik és a halászsas rikoltozott a
hegység szakadékaiban s csak nehány kis ritka madár enyhítette
jelenlétével e magány borzalmát; találtam itt heptaphyllost, cyclament,
nidus avist, nagy laserpitiumot és nehány más növényt, amelyek
elbájoltak és sokáig szórakoztattak; de a tárgyak hatalmas benyomásaitól
észrevétlenül leigázva, lassankint megfeledkeztem a botanikáról és a
növényekről, leültem a lycopodium meg a mohák vánkosára és kedvem
szerint elkezdtem ábrándozni és azt képzeltem, hogy egy oly menhelyen
vagyok itt, amelyet egy emberi lélek sem ismer és ahol üldözőim
bizonyára nem fognak rám találni. Csakhamar a kevélység bizonyos
árnyalata vegyült álmodozásomba. Azokhoz a nagy utazókhoz hasonlítottam
magamat, akik egy ösmeretlen szigetet fedeznek föl, s egész kedvteléssel
mondogattam magamban: kétségtelen, hogy az első halandó vagyok, aki ide
behatoltam; csaknem úgy tekintettem magam, mint egy második Kolumbust.
Miközben e gondolatban kéjelegtem, nem messze tőlem valami zörrenést
hallok, amely ismerősnek tűnt föl. Hallgatózom; ugyanaz a nesz
ismétlődik és pedig többször egymás után; meglepetve és a kiváncsiságtól
hajtva fölkelek, áthatolok egy sűrű csalittömegen abban az irányban, a
honnan a zaj jött és egy mélyedésben, húsz lépésre attól a helytől, a
hová – úgy véltem – én jutottam el először, egy harisnyakészítő gyárat
pillantok meg.

Azt a zavaros és ellenmondó felindulást, amelyet szívemben erre a
fölfedezésre éreztem, képtelen vagyok kifejezni. Első gerjedelmem az
örömérzelme volt, hogy újra emberek közt vagyok, holott teljesen egyedül
képzeltem magamat; de ez a villámnál gyorsabb gerjedelem csakhamar egy
fájdalmas és tartósabb érzelemnek adott helyet, hogy ime még az Alpok
barlangjai közt sem tudok az emberek kegyetlen karmai közül kisiklani,
akik nekidühödtek az én gyötrésemre. Mert bizonyos voltam felőle, hogy
talán két ember sincs ebben a gyárban, aki be ne lett volna abba az
összeesküvésbe avatva, amelynek Montmollin tiszteletes úr állt az élén,
aki viszont távolabbról kapta ahhoz az indítást. Siettem tovaűzni ezt a
szomorú gondolatot s utoljára is nevettem magamban egyfelől gyermekes
hiúságomon, másfelől ama kómikus módon, amelylyel érte megbűnhődtem.

De tényleg, ki képzelhette volna valaha, hogy egy hegyszakadékban gyárat
talál? Csak Svájc tárja a világon a vadregényes természetnek és az
emberi iparkodásnak ezt a vegyülékét elénk. Az egész Svájc úgyszólván
nem egyéb, mint egy nagy város, melynek széles és a rue St.-Antoine-nál
hosszabb utcái erdőkkel vannak behintve, hegyektől elválasztva, s hol a
szétszórt és elkülönített házak csak angol kertek révén érintkeznek
egymással. Ez alkalomból egy másik növénygyűjtés is eszembe jutott,
amelyre Du Peyrou, Descherny, Pury ezredes, Clerc törvényszéki bíró meg
én rándultunk pár évvel azelőtt a Chasseron-hegyre, amelynek ormáról hét
tavat lehet látni. Azt beszélték, hogy csak egyetlenegy ház van ezen a
hegyen s mi bizonyára nem igen találtuk volna ki annak hivatását és
foglalkozását, aki abban lakott, ha hozzá nem fűzték volna, hogy az egy
könyvkereskedő, aki meglehetős jó üzleteket csinált ott. Úgy vélem,
egyetlen ilyen tény hívebb fogalmat nyújt Svájcról, mint az utazók
összes leírásai.

De itt van egy másik ugyanolyan vagy csaknem olyanfajta dolog, amely nem
kevésbbé híven megismerteti az eltérő faji jellemvonást. Grenoble-ban
való időzésem alatt gyakran tettem kisebb botanikai kirándulást a város
körül Bovier úrral, egy idevaló ügyvéddel, nem mintha ő szerette volna a
botanikát vagy értett volna hozzá, hanem mivel ő pártfogómmá válván,
amennyire csak lehetett, törvénynek tekintette, hogy egy lépést se
tágítson mellőlem. Egyszer az Isère mentén egy tövises fűzfákkal
megrakott helyen sétálgattunk. Ezeken a cserjéken érett bogyókat
pillantottam meg, kedvem támadt megkostólni őket és nagyon kellemes,
savanykás ízűnek találván, hozzáláttam, hogy lakmározzak belőlük s ezzel
felüdítsem magamat; Bovier úr mellettem állt, de nem evett és mit sem
szólt. Egyik barátja arra kerülvén, mikor meglátta, hogy szedegetem és
eszegetem a bogyókat, így kiáltott fel: Mit csinál uram? Nem tudja ön,
hogy ez a gyümölcs mérges? Mérges, kiálték egészen elámúlva!
Kétségkívül, viszonzá ő s ezt mindenki annyira tudja, hogy senkinek e
vidéken nem jutna eszébe, hogy azt megkostólja. Bovier úrra néztem s
megkérdeztem, miért nem értesített engem erről? Óh Uram, felelé ő
tiszteletteljes hangon, nem mertem e szabadságot venni magamnak.
Harsányan felkacagtam e Dauphiné-beli alázatosságon, mindazáltal
abbahagytam csemegézésemet. Meg voltam győződve felőle, miként még most
is megvagyok, hogy minden természetes produktum, amely ízlik az
embernek, nem lehet ártalmas testünknek, vagy legalább is csak túlságos
mennyiségben válhatik azzá. Azonban megvallom, hogy a nap egész
hátralevő részén kissé hallgatag maradtam, de egy kis nyugtalanság árán
megmenekültem; jóízűen vacsoráztam, még jobban aludtam s másnap reggel
teljes jó egészségben keltem föl, miután előző nap tizenöt-húsz bogyót
elfogyasztottam ebből a rettenetes hippophæumból, amely már nagyon kis
adagban is mérgez, mint a hogy másnap mindenki állította előttem
Grenoble-ban. Ez a kaland oly mulatságosnak tetszett előttem, hogy soha
nem tudok arra a nélkül visszagondolni, hogy Bovier ügyvéd úr különös
szerénységén ne nevessek.

Összes botanikai kirándulásaim, ama tárgyak különböző helyi benyomásai,
amelyek érzékeimet megillették, azok a képzetek, amelyeket azok bennem
támasztottak, azok az események, amelyek hozzájok fűződtek, – mindez oly
benyomásokat hagyott bennem hátra, amelyek felújulnak az illető helyeken
gyűjtött növények megpillantásakor. Nem fogom többé ezeket a szép
tájakat, ezeket az erdőket, ezeket a tavakat, ezeket a ligeteket, ezeket
a sziklákat, ezeket a hegyeket, amelyek megpillantása mindig
megindította szívemet, viszontlátni; de most, hogy nem tudok többé e
boldog vidékeken futkosni, csak ki kell nyitnom növénygyűjteményemet, és
ez mihamar elszáll velem hozzájok. Ama növények töredékei, amelyeket ott
gyűjtöttem, elegendők arra, hogy mindezt a nagyszerű látványt
visszaidézzék emlékezetembe. Ez a növénygyűjtemény számomra egy
botanizálási napló, amely új varázszsal vonja be számomra a korábbi
gyűjtéseket és oly optika hatását gyakorolja reám, amely újból lefesti
azokat szemeim előtt.

A járulékos képzetek láncolata fűz engem a botanikához. Ez összegyűjti
és képzeletem elé idézi mindama képzeteket, amelyek azt kellemesebben
érintik: a réteket, a vizeket, az erdőket, a magányt, kivált a békét és
azt a nyugalmat, amelyet mindezek körében találhatunk, ez szüntelenül
emlékezetem elé rajzolja. Ez elfeledteti velem az emberek üldözéseit, az
ő gyűlöletüket, megvetésöket, sértéseiket és mindama méltatlanságokat,
amelyekkel irántok való gyöngéd és őszinte ragaszkodásomért fizettek. Ez
békés hajlékokba szállít át engem, egyszerű és jó emberek közé,
amilyenek azok voltak, akikkel hajdanában együtt éltem. Eszembe juttatja
mind ifjú koromat, mind ártatlan örömeimet, újra élvezteti őket velem és
a legszomorúbb sors közepette, aminőt valaha halandó szenvedett, még
nagyon sokszor boldoggá tesz.




Nyolcadik séta.

Midőn lelkemnek életem minden viszonyaiban való dispoziciói fölött
elmélkedem, rendkívül meglep, hogy oly kevés arányt látok sorsom
különböző kombinációi és a jól- vagy rosszullét szokásos érzelmei közt,
amelyekkel azok hatottak reám. Rövid boldogságomnak különböző időközei
úgyszólván semmi kellemes emléket sem hagytak hátra arról a benső és
állandó módról, amellyel illettek engem; s ellenkezőleg, életem összes
nyomorúságaiban úgy éreztem, hogy állandóan gyöngéd, megható és
gyönyörteljes érzelmekkel voltam tele, amelyek üdvös balzsamot hintvén
vérző szívem sebeire, úgy tetszett, mintha annak fájdalmát gyönyörűséggé
változtatnák és amelyeknek kellemes emléke egyedül tér vissza lelkembe,
elszakítva ama bajok emlékétől, amelyeket ugyanakkor éreztem. Úgy
tetszik, hogy jobban élveztem létezésem édességét, hogy a valóságban
többet éltem, midőn balsorsom úgyszólván szívem köré gyűjtötte
érzelmeimet, úgy hogy azok nem párologhattak ki belőlem az emberi
nagyrabecsülés mindama tárgyaira, amelyek oly kevéssé érdemlik meg ezt
önmagukban véve, habár egyedüli foglalatosságát teszik azoknak, akiket
boldogoknak tartunk.

Ha minden rendben volt körülöttem, ha meg voltam elégedve mindazzal, ami
körülvett és azzal a munkakörrel, a melyben élnem kellett, betöltöttem
azt vonzalmaimmal. Közlékeny lelkem más tárgyakra kiáradt. S minduntalan
ezerféle vágyak, oly szeretetreméltó hajlandóságok által, amelyek
szüntelen leigázták szívemet, magamtól messzire elvonatva: bizonyos
tekintetben megfeledkeztem magamról, teljesen azon csüngtem, ami idegen
volt rám nézve és szívem folytonos izgatottságában az emberi dolgok
minden változandóságát átéreztem. Ez a viharos élet sem belől nem
hagyott békét, sem kívül nyugalmat. Bár látszólag boldog voltam, egy
érzelmem sem volt, amely az elmélkedés próbakövét kiállhatta volna és
amelyben igazán kedvem telhetett volna. Soha nem voltam tökéletesen
megelégedve sem mással, sem önmagammal. A világ zsivaja elkábított, a
magány untatott; mindegyre szükségem volt a helyváltoztatásra és sehol
nem éreztem jól magamat. Mindenütt ünnepeltek, szivesen láttak, jól
fogadtak, mindenütt dédelgettek; nem volt egy ellenségem, egy
rosszakaróm, egy irigyem; minthogy mindenki csak arra törekedett, hogy
lekötelezzen, gyakran volt részem abban az örömben, hogy magam is sok
embert lekötelezhettem; és vagyon nélkül, hivatalos állás nélkül,
pártfogók nélkül, jól kifejlett vagy jól ismert nagy tehetségek nélkül
élveztem a mindezekkel kapcsolatos előnyöket és semmiféle állásban
senkit nem láttam, akinek sorsa kivánatosabbnak tűnt volna fel az
enyémnél. Mim hiányzott hát, hogy boldog legyek? Nem tudom; de azt
tudom, hogy nem voltam boldog. Mim hiányzik ma, hogy a halandók
legboldogtalanabbika legyek? Mindabból semmi, amit az emberek
megtehettek e végre. Nos hát, ebben a szánalomraméltó állapotban közülök
a legboldogabbal sem cserélném el lényemet és sorsomat, és inkább akarok
egész nyomorúságommal én lenni, mint bármelyik közülök az ő teljes
boldogságával. Önmagamra szorítkozva, igaz ugyan, hogy saját lényegemmel
táplálom magamat, de ez soha nem merül ki; én beérem önmagammal, habár
úgyszólván üresen kérődzöm s kiaszott képzeletem és kialudt képzeteim
semmi táplálékot nem szolgáltatnak többé szívemnek. Elhomályosult,
érzékeim által eltorlaszolt lelkem napról-napra alább sülyed és e nehéz
tömegek terhe alatt nincs többé elegendő ereje arra, hogy magasra
szökelljen, mint hajdan, régi porsátorából.

Erre az önmagunkba való visszatérésre kényszerít bennünket a balsors és
talán éppen ez teszi azt a legtöbb emberre nézve elviselhetetlenné. Ami
engem illet, aki csak hibákat hányhatok szememre, vádolom velök
gyöngeségemet s aztán megvigasztalódom, mert soha előre megfontolt
gonoszság nem közeledett szívemhez.

Azonban, ha csak bárgyú nem volnék, hogyan szemléljem egy pillanatig is
helyzetemet a nélkül, hogy azt oly borzalmasnak ne találjam, mint
amilyenné az emberek tették és a nélkül, hogy bele ne pusztuljak a
fájdalomba és kétségbeesésbe. De én, a legérzékenyebb lény, szemlélem
azt és nem indulok fel rajta; és harcok nélkül, önmagammal szemben
erőfeszítések nélkül, szinte közömbösen látom magamat egy oly
állapotban, amelynek szemléletét talán egyetlen más ember sem viselné el
rémület nélkül.

Hogyan jutottam ennyire? Mert ugyanám távol állottam e békés
hajlandóságtól amaz összeesküvés első gyanújakor, amellyel régóta
körülhálóztak, a nélkül, hogy azt bármiképpen sejtettem volna. Ez az új
fölfedezés egészen megzavarta az eszemet. A becstelenség és árulás
készületlenül lepett meg. Melyik becsületes lélek van efféle kínokra
készen? Ki kellett volna érdemelnünk, hogy előre láthassuk őket. Minden
kelepcébe beleestem, amelyet lépteim elé állítottak. A méltatlankodás, a
düh, az őrjöngés erőt vett rajtam, irányt vesztettem. Fejem
megzavarodott és abban a borzalmas sötétségben, amellyel szüntelenül
körülvettek, többé nem vettem észre sem világosságot, hogy
magamviseletét irányítsam, sem támaszt, sem semmit, a min szilárdan
tarthassam magamat és ellenállhassak a kétségbeesésnek, amely az
örvénybe ragadott.

Hogyan lehetne ily rettenetes helyzetben boldogan és nyugodtan élni?
Pedig még mindig itt vagyok, mélyebbre sülyedve, mint valaha és itt
feltaláltam a nyugalmat és a békét; s boldogan és nyugodtan élek és
nevetek azokon a hihetetlen gyötrelmeken, amelyeket üldözőim minduntalan
szereznek magoknak, míg én békében maradok, virágokkal, himporokkal és
gyerekségekkel foglalkozva és még nem is gondolva reájok.

Hogyan történt ez az átmenet? Természetesen, észrevétlenül és baj
nélkül. Az első csapás rettenetes volt. Én, aki szeretetre és becsülésre
érdemesnek éreztem magamat, aki azt hittem, hogy úgy tisztelnek és
szeretnek, mint a hogy azt megérdemeltem, egyszerre csak azt láttam,
hogy olyan borzalmas szörnyeteggé változtam, amilyen sohase létezett.
Egy egész nemzedéket látok, amint teljes egészében erre a furcsa
véleményre adja magát, magyarázat nélkül, kétség nélkül, szégyen nélkül
és a nélkül, hogy valaha sikerült volna e különös változás okát
kisütnöm. Teljes erővel vergődtem ellene és csak annál jobban
belefonódtam. Kényszeríteni akartam üldözőimet, hogy valljanak színt
előttem; óvakodtak tőle. Miután sokáig sikertelenül gyötrődtem, meg
kellett pihennem. Azonban mindig reménykedtem, így szóltam magamban: ily
ostoba elvakultság, ily képtelen elfogultság nem vehet erőt az egész
emberi nemen. Vannak még józaneszű emberek, akik nem részesek ebben az
őrjöngésben; vannak még igazságos lelkek, akik útálják a csalást és az
árulókat. Keressünk, talán fogok végre egy embert találni; ha rátalálok,
ők meg vannak szégyenítve. Hasztalan kerestem, nem akadtam rá. Az
összeesküvés egyetemes, kivétel nélküli, visszatérés nélküli, s én
bizonyos vagyok benne, hogy ebben a szörnyű száműzetésben fogom
napjaimat befejezni, a nélkül, hogy valaha a titok nyitjára akadnék.

Ebben a szánalomraméltó állapotban, hosszú gyötrelmek után a
kétségbeesés helyett, amelynek végtére is osztályrészemül kellett
jutnia, megtaláltam a derültséget, a nyugalmat, a békét, sőt a
boldogságot, mivel életem minden napja örömmel juttatja eszembe a tegnap
örömét és mivel másnapra sem óhajtok egyebet.

Honnan ered ez a különbség? Egyetlen dologtól, onnan, hogy megtanultam a
szükségesség jármát zúgolódás nélkül viselni; onnan, hogy még ezer
dologhoz törekedtem ragaszkodni és miután mindezek a támpontok
fokozatosan kisiklottak kezemből, önmagamra utaltan, végre visszanyertem
egyensúlyomat. Mindenfelől szorongatva, egyensúlyban maradok, mivel
semmihez sem ragaszkodom többé s csak önmagamra támaszkodom.

Amikor ennyi hévvel feltámadtam a közvélemény ellen, még ekkor is – a
nélkül, hogy észrevenném – annak igája alatt nyögtem. Szeretjük, ha
becsülnek azok, akiket becsülünk és a míg kedvezően vélekedhettem az
emberekről vagy legalább nehány emberről, azoknak rólam alkotott
ítéletei nem lehettek előttem közömbösek. Láttam, hogy a közönség
ítéletei sokszor méltányosak, de nem láttam, hogy ez a méltányosság a
véletlen szülötte volt, hogy azok a szabályok, amelyekre az emberek
véleményeiket alapítják, csak szenvedélyeikből vagy előítéleteikből,
amelyek ezeknek folyományai, fakadnak; és hogy még akkor is, amikor
helyesen ítélnek, gyakran még ezek a helyes ítéletek is helytelen
elvekből erednek, mint mikor úgy tesznek, mintha elismernék valakinek
érdemeit és sikereit, ezt nem az igazságosság szelleméből kifolyólag,
hanem azért teszik, hogy részrehajlatlan színben tűnjenek föl, ellenben
ugyanezt az embert más tekintetben kényök-kedvök szerint rágalmazzák.

De amikor ily hosszú és hiábavaló vizsgálódások után azt láttam, hogy
valamennyien kivétel nélkül a legméltánytalanabb és képtelenebb
rendszernél maradnak, amelyet csak egy pokoli szellem kitalálhatott;
amikor láttam, hogy velem szemben az ész minden fejből és a méltányosság
minden szívből száműzetett; amikor láttam, hogy egy őrjöngő nemzedék
egészen átadta magát vezetői vak dühének egy szerencsétlen ellenében,
aki soha nem tett, nem akart, nem okozott rosszat senkinek; amikor,
miután hasztalan kerestem egy férfiút, ki kellett végül lámpásomat
oltanom és felkiáltanom: nincsen többé! ekkor egyedül kezdtem magam a
földön látni és megértettem, hogy kortársaim velem szemben csak gépies
lények, akik csak külső ösztönzés révén cselekszenek és a kiknek hatását
csak a mozgási törvények révén számíthatom ki. Bármiféle szándékot,
bármiféle szenvedélyt vettem volna is föl lelkeikben, azok soha nem
magyarázták volna meg irántam való magokviseletét úgy, hogy azt
megérthettem volna. Így szűnt meg az ő benső mivoltuk tényező lenni
számomra. Csupán különféleképpen mozgó tömegeket láttam bennök,
megfosztva velem szemben minden erkölcsiségtől.

Mindazon bajoknál, amelyek az embert érik, inkább nézzük a szándékot,
mint az eredményt. Egy a háztetőről leeső cserép jobban megsebezhet
bennünket, de nem fáj annyira, mint egy rosszakaratú kéz által
szántszándékkal felénk dobott kődarab. Az ütés célját téveszti olykor,
de a szándék sohase hibázza el a maga csapását. A balszerencse
sújtolásánál az anyagi fájdalmat érezzük a legkevésbbé és ha egy
szerencsétlen nem tud kit okolni szerencsétlenségeiért, a sorsot
hibáztatja, amelyet megszemélyesít s amelyet szemekkel és értelemmel
ruház fel, hogy az szándékosan gyötörje őt. Így szokott a veszteségei
miatt bosszús játékos dühbe jönni a nélkül, hogy tudná, ki ellen. Egy
balszerencsét képzel magának, amely szándékosan feltámad ellene, hogy őt
gyötörje és ekként olajat öntvén haragja tüzére, nekihevül és lángra
gyúl önmaga teremtette ellensége ellen. A bölcs ember, aki mindama
szerencsétlenségekben, amelyek érik, csak a vak kényszerűség csapásait
látja, nem jön ily esztelen indulatba; felkiált fájdalmában, de minden
ingerültség, minden harag nélkül s a bajnak, amelynek zsákmányául esett,
csak anyagi sújtolását érzi; és azok a csapások, amelyeket szenved,
hasztalan sértik meg személyét, közülök egy sem ér el szívéhez.

Jelentős lépés, ha idáig jutott valaki, de még nem minden. Ha itt
megállapodunk, kettévágtuk ugyan a bajt, de bennhagytuk a gyökerét. Mert
ez a gyökér nem azokban a lényekben van, akik előttünk idegenek, hanem
az önmagunkban van és itt kell dolgoznunk, hogy azt teljesen
kiszakítsuk. Tökéletesen beláttam ezt, mihelyt magamhoz kezdtem térni.
Miután eszem csak képtelenségeket tárt elém mindama magyarázatokban,
amelyeket a velem történt dolgok megfejtésére előkerestem, beláttam,
hogy miután mindennek okai, műszerei és eszközei előttem ösmeretlenek és
megfejthetetlenek, azok nem is léteznek számomra; és sorsomnak mindeme
részleteit úgy kell tekintenem, mint egy vak végzetesség megannyi
aktusát, amelynél sem irányítást, sem szándékot, sem erkölcsi okot nem
lehet föltételeznem; hogy minden okoskodás és rugdalózás nélkül alá kell
vetnem magamat, mivel mindez hiábavaló; hogy miután csak az a tennivaló
van még számomra hátra a földön, hogy úgy tekintsem magamat, mint egy
tisztán szenvedő lényt, nem szabad – a sorsomnak való hiábavaló
ellenállással – eltékozolnom azt az erőt, amely annak elviselésére még
megmaradt. Ime, ezeket mondogattam magamban; eszem, szívem beleegyezett
s mindamellett éreztem, hogy szívem még zúgolódott. Honnan eredt ez a
zúgolódás? Kerestem és megtaláltam; az önszeretettől eredt, amely –
miután méltatlankodott az emberek ellen, – még az ész ellen is
föllázadt.

Erre a fölfedezésre nem volt oly könnyű eljutnom, mintsem hinnők, mert
egy ártatlanul üldözött sokáig az igazságosság tiszta szeretetének
tartja csekély egyénisége kevélységét. De ha az igazi forrást egyszer
jól megismertük, könnyű azt kiszárítani vagy legalább is elterelni.
Önbecsülésünk legnagyobb mozgatója a büszke lelkeknek; az illuziókban
termékeny önszeretet a becsülés színébe öltözik és ennek tartatja magát.
De ha a csalás végre kiderül és az önszeretet nem rejtőzködhetik el
többé, ettőlfogva nem kell többé félnünk tőle és habár nehéz azt
elfojtanunk, de legalább könnyű megzaboláznunk.

Soha sem volt nagy hajlandóságom az önszeretetre. De ez a mesterkélt
szenvedély lángra lobbant a nagyvilágban bennem s kivált akkor, amikor
íróvá lettem; talán kisebb mértékben lépett föl nálam, mint másnál, de
azért bőségesen föllépett. Azok a rettenetes leckék, amelyekben
részesültem, csakhamar visszaszorították előbbi határai közé; lázadozni
kezdett az igazságtalanság ellen, de végre is megvetette azt; lelkembe
visszahúzodva, elvágva azokat a külső összeköttetéseket, amelyek azt
követelővé teszik, lemondva az összehasonlításokról, kitüntetésekről,
megelégedett azzal, hogy magamnak legyek jó; ekkor újra önmagam
szeretetévé válván, belépett a természet rendjébe és felszabadított
engem a közvélemény igája alól.

Ettől fogva újra megtaláltam lelkem békéjét, sőt szinte a boldogságot.
Mert akárminő helyzetben legyen is valaki, csak az önszeretet az, ami
állandóan boldogtalanná tesz. Ha ez elhallgat és az ész beszél, ez
végtére is megvigasztal bennünket mindama bajokért, amelyeket nem
tudtunk elkerülni. Sőt megsemmisíti e bajokat, úgy, hogy azok nem hatnak
közvetetlenül reánk; mert akkor biztosak vagyunk, hogy elkerüljük
legélesebb támadásaikat, ha megszűnünk velök foglalkozni. Azok semmik
arra nézve, aki nem gondol reájok. A sértések, a bosszúállások, a
jogtalan mellőzések, a gyalázások, az igazságtalanságok semmik annak
számára, aki az elszenvedett bajokban csak magát a bajt látja, nem pedig
a szándékot; annak számára, akinek helye a saját becsülésében nem attól
a helytől függ, amelyet mások az ő részére engedélyezni kegyeskednek.
Bárminek nézzenek is az emberek, nem változtathatják meg lényemet és
dacára hatalmuknak és minden alattomos fondorlataiknak, én – bármit
tegyenek is – az ő ellenökre tovább is az leszek, ami vagyok. Igaz
ugyan, hogy irántam való magaviseletük befolyást gyakorol valódi
helyzetemre. Az a sorompó, amit közém és magok közé állítottak, minden
megélhetési és gyámolítási segélyforrástól megfoszt engem öregségemben
és szűkös helyzetemben. Sőt a pénzt is fölöslegessé teszi számomra,
mivel az nem tudja nekem azokat a szolgálatokat megszerezni, amelyekre
szükségem van; nincs többé se társas érintkezés, se kölcsönös támogatás,
se levelezés közöttük és közöttem. Egyedül az ő körükben, csupán
önmagamban találom minden segélyforrásomat és ez a segélyforrás vajmi
gyönge már az én koromban és mostani állapotomban. Ezek a bajok nagyok,
de minden erejöket elvesztették fölöttem, amióta úgy el tudtam őket
viselni, hogy nem jöttem indulatba. Azok a körülmények, ahol az igazi
szükséglet érezhetővé válik, mindig ritkák. Az előrelátás és a képzelet
megsokasítja azokat, és ezek a folyton tartó érzelmek tesznek minket
nyugtalanokká és szerencsétlenekké. A magam részéről hasztalan tudom,
hogy holnap szenvedni fogok, elég nekem, ha ma nem szenvedek, hogy
nyugodt legyek. Nem veszem szívemre az olyan bajt, amelyet előre látok,
hanem csupán azt, amelyet érzek és ezáltal az igen csekély dologgá
zsugorodik össze. Egyedül, betegen, s ágyamban sorvadva meghalhatnék az
inségtől, a hidegtől és az éhségtől anélkül, hogy bárki aggódnék
miattam. De mit határoz az, ha én magam sem aggódom miatta, ha époly
kevéssé veszem szívemre, mint mások, végzetemet, bárminő legyen is az.
Hát semmi az, kivált az én koromban, ha megtanultam, hogy ugyanazzal a
közömbösséggel nézzem az életet és a halált, a betegséget és az
egészséget, a gazdagságot és a nyomorúságot, a dicsőséget és a
gyalázatot? Minden más aggastyán minden miatt nyugtalankodik, én semmi
miatt nem nyugtalankodom; bármi történjék is, előttem minden közömbös és
ez a közömbösség nem bölcseségem műve, hanem az ellenségeimé és
kárpótlássá lesz ama szenvedésekért, amelyekkel elárasztottak. Midőn így
érzéketlenné tettek a balsors iránt, nagyobb jót tettek velem, mintha
megkiméltek volna annak csapásaitól. Míg nem éreztem, mindig félhettem
attól, holott miután legyőztem, nem félek többé tőle.

Ez a kedélyállapot, életem viszontagságai közt, csaknem oly teljesen
átszolgáltat engem természetem gondtalanságának, mintha a legteljesebb
jólétben élnék. Kivéve azokat a rövid pillanatokat, midőn a tárgyak
jelenléte a legkínzóbb nyugtalanságot idézi föl, egyébkor hajlandóságaim
által a vonzó indulatoknak kiszolgáltatva, szívem még amaz érzelmekkel
táplálkozik, amelyekre született s élvezem őket ama képzeletbeli
lényekkel együtt, amelyek őket létrehozzák és velem megosztják, mintha
ezek a lények valósággal léteznének. Léteznek számomra, aki megalkottam
őket és sem attól nem félek, hogy elárulnak, sem attól, hogy faképnél
hagynak. Azok mindaddig fognak tartani, mint magok a szerencsétlenségeim
és elégségesek lesznek arra, hogy ezeket velem elfeledtessék.

Minden visszavezet arra a boldog és szelid életre, amelyre születtem
volt; életem háromnegyed részét vagy tanulságos, sőt kellemes tárgyakkal
elfoglalva töltöm, amelyeknek gyönyörűséggel átengedem elmémet és
érzékeimet, vagy képzelődésem gyermekeivel, amelyeket szívem sugallata
szerint alkottam és amelyek társasága táplálja annak érzelmeit, vagy
egyedül önmagammal, beérve önmagammal és telve azzal a boldogsággal,
amely – érzem – megillet engem. Mindebben önmagam szeretete végzi az
egész munkát, az önzésnek semmi része benne. De nem így ama szomorú
pillanatokban, amelyeket még az emberek körében töltök, mint az ő áruló
dédelgetésöknek, dagályos és nevetséges bókjaiknak, mézesmázos
kajánságuknak játékszere. Akármiképen láthattam is hozzá, az önzés
szerepel ilyenkor. A gyűlölet és rosszindulat, amelyet e durva
burkolaton keresztül szíveikben látok, fájdalommal szaggatja az enyémet
és az a gondolat, hogy így ostobán becsapott bolondnak tartanak, ehhez a
fájdalomhoz még gyermekes bosszúságot fűz, az ostoba önzés gyümölcsét,
amelynek minden butaságát érzem, de amelyet nem birok leigázni. Azok az
erőfeszítések, amelyekkel e sértő és gúnyolódó tekintetekkel szemben
megedzeni igyekeztem magamat, hihetetlenek. Százszor végigmentem a
nyilvános sétatereken és a leglátogatottabb helyeken, egyedül azzal a
szándékkal, hogy e küzdelmekbe belegyakoroljam magam. Nemcsak erre nem
tudtam eljutni, hanem semmi haladást sem tettem és összes keserves, de
hiábavaló erőfeszítéseim után is époly könnyen megzavarodtam,
megsértődtem, méltatlankodtam, mint azelőtt.

Mikor érzékeim uralkodnak fölöttem, bármit tegyek is, soha nem tudtam
benyomásaiknak ellenállni és a meddig a tárgy hat reájok, szívem folyton
annak hatása alatt áll; de ezek a múló mozgalmak csak addig tartanak,
mint az érzéklet, amely azokat fölkelti. A gyűlölködő ember jelenléte
erősen hat reám, de mihelyt eltávozik előlem, a benyomás vele együtt
megszűnik; abban a pillanatban, amint nem látom, nem gondolok többé rá.
Hasztalan tudom, hogy foglalkozni fog velem, én nem tudnék vele
foglalkozni. A baj, amelyet nem érzek valósággal, egyáltalában nincs rám
hatással, az üldöző, akit nem látok, nem létezik számomra. Érzem, mily
előnyt nyújt ez a helyzet azok kezébe, akik sorsommal rendelkeznek. Hát
csak hadd rendelkezzenek vele tetszésök szerint. Még azt is jobb
szeretem, ha ellenállás nélkül gyötörnek, mintha kénytelen vagyok rájok
gondolni, hogy csapásaik ellen védekezzem.

Érzékeimnek ez a hatása szívemre okozza életem egyedüli gyötrelmét.
Azokon a helyeken, ahol senkit nem látok, nem gondolok többé sorsomra.
Nem érzem azt, nem szenvedek többé tőle. Boldog és elégedett vagyok
minden kitérés, minden akadály nélkül. De ritkán siklom ki valami érzéki
benyomás alól; és a mikor a legkevésbbé gondolok reá, egy taglejtés, egy
felfogott sötét pillantás, egy meghallott mérgezett szó, egy előtalált
rosszakaró elegendő, hogy sodromból kihozzon. Mindaz, amit efféle
esetben tehetek, annyi, hogy gyorsan elfelejtsem és tovafussak. Szívem
nyugtalansága azzal a tárgygyal együtt eltűnik, amely azt fölkeltette és
mihelyt magamban vagyok, nyomban nyugalomra térek. Vagy ha valami dolog
nyugtalanít, ez csak az a félelem, hogy jártamban-keltemben valami újabb
fájdalomkeltő tárgyra bukkanok. Ez az egyedüli keservem, de ez elég
arra, hogy boldogságomat megzavarja. Párizs közepén lakom. Mikor
lakásomról kijövök, sóhajtok a mező és a magány után; de ezek
megtalálása végett oly messzire kell mennem, hogy mielőtt kedvemre
szabadon lélegzhetném, ezer oly tárgyat találok utamban, amely
összeszorítja szívemet és a nap fele aggodalmakban telik el, mielőtt azt
a menhelyet, amely felé indultam, elértem volna. Boldog vagyok, ha
legalább megengedik, hogy utamat befejezzem. Az a pillanat, amikor
gonosz kisérőim közül tovaosonok, elragadó; és mihelyt a fák alatt, a
zöld mező közepén találom magamat, azt hiszem, hogy a földi
paradicsomban vagyok és époly élénk belső gyönyört élvezek, mintha a
legboldogabb halandó lennék.

Nagyon jól emlékszem még, hogy rövid boldogságom idején, ugyanezek a
magános séták, amelyek most annyi gyönyörűséget okoznak, izetlenek és
unalmasak voltak rám nézve. Ha valakinél künn voltam a falun, a
testmozgásnak és a friss levegő beszívásának szükségérzete gyakran arra
indított, hogy egyedül kimenjek és ilyenkor, titokban tovaosonva mint
egy tolvaj, sétálni indultam a parkban vagy a mezőn. De távol attól,
hogy azt a boldog nyugalmat találnám ott, amelyet ma itt élvezek,
magammal vittem oda ama hiú eszmék izgalmát, amelyek a szalonban
foglalkoztattak vala, az otthagyott társaságnak emléke tovább kisért. A
magányban az önzés párái és a világ zsivaja elhomályosították szemeim
előtt a ligetek üdeségét és megzavarták a magány békéjét. Hasztalan
menekültem az erdők mélyére, egy alkalmatlan társaság mindenüvé elkisért
és elfátyolozta előttem az egész természetet. Csak miután a társaséleti
szenvedélyektől és azok szomorú kiséretétől elszakadtam, találtam meg
ezt minden varázsával együtt újra.

Meggyőződve róla, hogy ezeket az első önkéntelen gerjedelmeimet képtelen
vagyok elfojtani, minden erre irányuló kísérlettel felhagytam.
Megengedem, hogy minden támadás lángra gyújtsa véremet, a harag és
méltatlankodás hatalmába kerítse érzékeimet; átengedem a természetnek
ezt az első kirobbanást, amelyet összes erőimmel sem volnék képes
feltartóztatni vagy félbeszakítani. Csupán arra törekszem, hogy
következményének álljam útját, mielőtt az bármi hatást művelt volna. A
szikrázó szemek, a tűzben álló arc, a reszkető tagok, a meg-megszakadó
szívdobogás, mindez egyedül a testszervezetre tartozik és az okoskodás
semmit sem változtathat rajtok. De miután megengedtük, hogy a
vérmérséklet elvégezze első kirobbanását, az ember újra a saját urává
válhatik és lassankint visszanyeri érzékeinek használatát; ezt sokáig
sikertelenül törekedtem elérni, de végre célt értem és felhagyva azzal,
hogy erőmet üres ellenállásra fordítsam, várom a pillanatot, midőn
szabadon hagyva eszemet cselekedni, győzhetek, mert ez csak akkor beszél
hozzám, ha képes meghallgatásra szert tenni. De mit mondok, oh jaj!
eszemet? Nagy hibát követnék el, ha őt tisztelném meg ezzel a diadallal,
mert neki nem igen van része benne; minden egyaránt az ingatag
temperamentumtól ered, amelyet egy dühös szél hány-vet, de amely nyomban
nyugalomra tér, amint a szél nem fúj többé; tüzes vérmérsékletem az,
amely hány-vet engem és fásult vérmérsékletem az, amely lecsillapít.
Engedek minden jelenlevő fölindulásnak, minden lökés élénk s rövid
mozgalmat kelt bennem; mihelyt a lökés megszűnt, a mozgalom is
megszűnik, semmi kívülről közölt dolog nem bír hosszasabban tartani
nálam. A szerencse mindenféle eseményei, az emberek mindenféle
cselfogásai az ekképen alkotott emberre csekély befolyással vannak. Hogy
tartós fájdalmakat szenvedjek, a benyomásnak minden pillanatban meg
kellene újulnia. Mert az időközök, bármily rövidek legyenek is,
elegendők arra, hogy önmagamnak visszaadjanak. Az vagyok, amit az
emberek kívánnak, amíg hatni tudnak érzékeimre, de alig szűnik meg ez a
hatás, újra azzá leszek, amivé a természet formált; ez, bármit tegyenek
is, legállandóbb állapotom és az, amelynek révén – sorsom ellenére –
élvezem azt a boldogságot, amelyre – úgy érzem – alkotva vagyok.

Leírtam ezt az állapotot egyik álmodozásomban; az annyira nekem való,
hogy nem kívánok egyebet, mint hogy az hosszú tartamú legyen, és nem
félek egyébtől, mintha megzavarnák. A baj, amit az emberek nekem
okoztak, semmiképen nem érint engemet, egyedül az attól való félelem,
amit még okozhatnak, képes izgalomba hozni; de miután bizonyos vagyok a
felől, hogy nem intézhetnek újabb támadást ellenem, amelynek révén
állandó érzelmet kelthessenek bennem, összes cselszövényeiken csak
nevetek és ellenkezésök dacára élvezem önmagamat.




Kilencedik séta.

A boldogság oly állandó állapot, amely – úgy látszik – nem itt a földön
levő ember számára van teremtve. A földön minden örökös hullámzásban
van, amely semminek nem engedi meg, hogy itt állandó alakot öltsön.
Minden változik körülöttünk. Mi magunk is megváltozunk és senki nem
biztosíthatja magát a felől, hogy szeretni fogja holnap, amit ma szeret.
Így hát összes, erre az életre irányuló terveinek agyrémek. Használjuk
fel az elme megelégedettségét, ha elérkezik, óvakodjunk azt saját
hibánkból eltávolítani; de ne forraljunk terveket arra, hogy azt
lebilincseljük, mert ezek a tervek puszta esztelenségek. Én kevés boldog
embert láttam, talán egyet sem, de gyakran láttam megelégedett szíveket
és mindama tárgyak közül, amelyek valaha szemembe ötlöttek, ez volt az,
amely leginkább kielégített önmagammal. Azt hiszem, hogy ez természetes
következménye az érzéki benyomások hatalmának belső érzelmeimre. A
boldogságnak nincs külső cégére; hogy felismerjük, olvasnunk kellene a
boldog ember szívében; de a megelégedés a szemekből, a magatartásból, a
hangsúlyból, a járás-kelésből kiolvasható és úgy látszik, közlődik
azzal, aki észreveszi. Van-e édesebb élvezet, mint egy egész népet
látni, amint egy ünnepnapon átadja magát az örömnek, és minden szív
kivirít az öröm kiterjesztő sugaraira, amely gyorsan, de élénken áthatol
az élet felhőzetén…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három nappal ezelőtt P. úr rendkívüli sietséggel rontott be hozzám s
mutatta meg D…-nek Geoffrinnéről írt emlékbeszédét. Felolvasását hosszú
és harsány kacagással vezette be a munka neologismusai miatt és ama
pajzán szójátékok miatt, amelyekkel az szerinte telítve volt. Egyre
nevetve fogott hozzá az olvasásához. Én a legteljesebb komolysággal
hallgattam, ami lecsillapította őt s látván, hogy nem akarok vele
nevetni, végül is abbahagyta a nevetést. A mű leghosszabb és
legkeresettebb részlete ama gyönyörűség körül forgott, amelyet
Geoffrinné a gyermekek szemléletében és az ő csacsogásukban talált. Az
író ebben a hajlandóságban joggal a jó természet bizonyítékát látta. De
nem állapodott meg ennél, hanem határozottan rossz természettel és
gonoszsággal vádolta mindazokat, akikből hiányzott ez a hajlandóság és
egészen arra a szélsőséges állításra ragadtatta magát, hogyha
megkérdeznők erre vonatkozólag azokat, akiket akasztófára vagy
kerékbetörésre ítélnek, mindannyian elismernék, hogy nem szerették volt
a gyermekeket. Ezek az állítások különös hatást tettek azon a helyen,
ahol felhozta őket. Föltéve, hogy mindez igaz, vajjon itt volt-e az
alkalmas hely ennek elmondására és be kellett-e egy nagyra becsült nő
emlékezetét a halálbüntetések és gonosztevők képével szennyezni? Könnyen
beláttam e silány affektáció indító okait és amikor P. bevégezte az
olvasást, kiemeltem azt, ami az emlékbeszédben jónak tetszett, és
hozzátettem, hogy a szerző, midőn ezt írta, kevesebb barátságot, mint
gyűlöletet érzett szívében.

Másnap, minthogy eléggé szép, habár hideg idő volt, a katonai iskola
felé egy kirándulást tettem, számítva reá, hogy arrafelé teljes
virágjokban levő mohákat találok; menetközben az előző napi látogatás és
D. irata járt az eszemben, amelynél bizonyosra vettem, hogy ez az
epizódszerű toldalék nem minden célzatosság nélkül került belé s már az
az egyetlen körülmény, hogy P. ezt a füzetet nekem elhozta és bemutatta,
nekem, aki előtt mindent eltitkoltak, eléggé elárulta előttem, hogy mi
volt a céljok vele. Én a lelencházba adtam gyermekeimet. Ez elegendő
volt arra, hogy emberi természetéből kivetkőzött atyának tüntessenek
föl, amiből – kiszélesbítve és továbbfejtve ezt az eszmét – lassankint
azt a nyilvánvaló következtetést vonták ki, hogy gyűlölöm a gyermekeket;
nyomról-nyomra követve gondolatban e fokozatos emelkedés láncolatát,
bámúlva láttam, mily ügyességgel tudja az emberi leleményesség a
dolgokat fehérből feketére változtatni. Mert nem hiszem, hogy valaha
ember nálam jobban szerette volna látni a kis gyermekeket pajzánkodni és
együtt játszani, és sokszor megállok az utcán meg a sétányokon, hogy
csintalankodásaikat és kisded játékaikat oly érdekkel szemléljem,
amelyhez foghatót senkinél nem tapasztalok. Éppen azon a napon is,
amelyen P. meglátogatott, egy órával az ő látogatása előtt, a két kis
Soussoi, házigazdám két legfiatalabb gyermeke járt nálam, akik közül az
idősebb mintegy hétéves lehet. Ők oly szívesen megcsókoltak engemet, én
meg oly gyöngéden visszonoztam kedveskedéseiket, hogy dacára a nagy
korkülönbségnek, úgy látszott, igen jól érzik magokat körömben; én pedig
egészen el voltam ragadtatva, midőn láttam, hogy öreges külszinem nem
riasztotta őket vissza, sőt az ifjabbik oly szívesen látszott hozzám
jönni, hogy én – nagyobb gyermek náloknál – már különös előszeretettel
vonzódtam hozzá és époly sajnálkozással láttam eltávozását, mintha a
saját gyermekem lett volna.

Belátom, hogy az a szemrehányás, hogy gyermekeimet a lelencházban
helyeztem el, egy kis fordulattal könnyen fajulhatott ama váddá, hogy
emberi természetemből kivetkőzött atya vagyok és gyűlölöm a gyermekeket.
Azonban bizonyos, hogy egy, rájok nézve ezerszerte rosszabb és minden
más úton csaknem kikerülhetetlen sorstól való félelem indított leginkább
erre a lépésre. Kevésbbé bánva azt, hogy mi lesz belőlök, magam pedig
képtelen lévén őket nevelni, helyzetemben anyjok nevelésére kellett
volna őket biznom, aki elrontotta volna őket, meg az ő családjának
nevelésére, amely szörnyeket formált volna belőlük. Még most is
reszketek tőle, ha rágondolok. Amit Mohamed csinált Szejdeből, semmi
ahhoz képest, amit ők csináltak volna reám nézve belőlük, és azok a
kelepcék, amelyeket utóbb ez irányban nekem felállítottak, eléggé
megerősítettek abban, hogy ilyen tervet csakugyan koholtak. Az igazat
megvallva, ekkor meglehetős távol állottam attól, hogy ezeket a sötét
cselszövényeket előre láttam volna, de azt tudtam, hogy számukra a
legkevésbbé veszélyes nevelés a lelencház nevelése lesz s ezért ide
helyeztem őket. Újra is megtenném ezt, jóval kevesebb habozással, ha a
dolog újra úgy fordulna, és jól tudom, hogy nincs gyöngédebb atya, mint
amilyenné én lettem volna, ha a szokás csak a legkevésbbé is segítette
volna bennem a természetet.

Ha némi haladást tettem az emberi szív ösmeretében, ezt az ösmeretet a
gyermekek látásának és megfigyelésének gyönyörűsége szerezte meg
számomra. Ugyanez a gyönyörűség ifjú koromban bizonyos akadályt
gördített ez elé, mert oly vidáman és oly szívesen játszottam a
gyermekekkel, hogy nem igen gondoltam az ő tanulmányozásukra. De amint
megöregedtem s láttam, hogy roskatag alakom nyugtalanítja őket, nem
akartam nekik többé alkalmatlankodni; jobb szerettem magamat egy
gyönyörűségtől megfosztani, mintsem az ő örömüket megzavarni, és beérve
ekkor azzal a megelégedéssel, hogy játékaikat és mindenféle apró
mesterkedéseiket nézegethettem, áldozatomért azokban a
felvilágosításokban találtam kárpótlást, amelyeket ezek a megfigyelések
tártak elém az emberi természet első és igazi gerjedelmeiről, amelyekből
összes tudósaink mitsem ösmernek. Irataimban följegyezve látható annak
bizonyítéka, hogy sokkal gondosabban foglalkoztam ezzel a
vizsgálódással, semhogy örömmel ne végeztem volna és bizonyára a világ
leghihetetlenebb dolga lenne, ha az _Uj Heloise_ és az _Emil_ egy oly
ember műve volna, aki nem szerette a gyermekeket.

Soha nem rendelkeztem sem lélekjelenléttel, sem könnyű előadói
képességgel, de szerencsétlenségem óta nyelvem és fejem hovatovább
zavartabbá vált. A képzet, valamint a megfelelő kifejezés egyaránt
tovasiklik előlem, pedig semmi nem kíván finomabb megkülönböztetést és a
kellő kifejezések gondosabb megválasztását, mint a gyermekekkel
folytatott beszélgetés. Nálam aztán még növeli ezt a zavart a hallgatók
figyelme, azok a magyarázatok és az a jelentőség, amiket egy oly férfiú
beszédjeihez fűznek, akiről – miután kifejezetten a gyermekek számára
írt – azt képzelik, hogy orakulum módjára tartozik hozzájok szólani. Ez
a túlságos kényszerhelyzet és rátermettségemnek magamban érzett hiánya
megzavar, kihoz sodromból és otthonosabban érezném magamat egy ázsiai
uralkodó, mint egy kis gyermek előtt, akit beszélgetésre kell indítanom.

Még egy más kellemetlen körülmény is eltávolít most tőlük s bár
szerencsétlenségem óta mindig ugyanazzal az örömmel látom őket, de nem
állok többé velök ugyanazon a meghitt lábon. A gyermekek nem szeretik az
öregkort. A hervadó természet képe undorító előttük. Idegenkedésök,
amint észreveszem, bántólag érint és jobb szeretek attól, hogy őket
cirógassam, tartózkodni, minthogy őket feszélyezzem vagy bennök undort
keltsek. Ez az indító ok, amely csak igazán szerető lelkeknél szerepel,
hiányzik a mi öszszes doktorainknál és doktornőinknél. Geoffrinné nagyon
keveset törődött azzal, vajjon a gyermekek örömet érezték-e a közelében,
hacsak ő örömet érzett a közelükben. De rám nézve az ilyen öröm a
semminél is kevesebbet ér; csak akkor érzem, ha megoszthatom velök, s
nem vagyok többé abban a helyzetben, sem abban a korban, amikor a kisded
gyermeki szív az enyém felé föltárulhatott. Ha ez még megeshetnék velem,
ez az öröm annál élénkebb lenne, minél ritkább; ilyesfélét éreztem a
múlt reggel, amikor a kis Soussoi-kat megölelgettem, nemcsak azért, mert
a dada, aki őket kísérte, nem nagy tiszteletet keltett bennem, s mert
kevéssé éreztem szükségét annak, hogy előtte hallgassak, hanem inkább
azért, mert a derűs arckifejezés, amelylyel hozzám közelítettek, azután
sem hagyta el őket, és nem látszott rajtok, hogy akár idegenül éreznék,
akár unnák magokat közelemben.

Óh, ha élvezhetnék még nehány pillanatig ily tiszta, a szívből fakadó
ölelést, hacsak egy bugyogóban járó gyermek részéről is! ha láthatnám
még egynémely szemben az örömet és megelégedést a fölött, hogy velem
együtt lehet, mennyi bajért és kínért kárpótolnának szívemnek ezek a
rövid, de édes áradozásai! Óh, akkor nem lennék kénytelen az állatok
közt keresni azt a jóakaratú pillantást, amelyet az emberek megtagadnak
tőlem. Egynehány példából, amelyek mindig kedvesen élnek emlékezetemben,
megítélhetem őket. Íme egyikök, amelyet minden más állapotban szinte
elfeledtem volna, de a benyomás, amit reám gyakorolt, egész
nyomorúságomat élénken illusztrálja.

Két évvel ezelőtt, midőn a Nouvelle France irányában sétálni mentem,
kissé messzebb előrehaladtam; azután balra fordúlva és a Montmartre-ot
megkerülni óhajtva, Clignancourt falun haladtam keresztül. Szórakozottan
és álmodozva lépegettem, nem is tekintve szét magam körül, midőn
egyszerre csak éreztem, hogy átkarolják térdeimet. Odanézek és egy
öt-hat éves kis gyermeket látok, aki teljes erejéből szorítja térdeimet,
miközben oly meghitt és oly kedveskedő kifejezéssel tekint reám, hogy
egész szívem elérzékenyült. Így szóltam magamban: Így öleltek volna az
én gyermekeim is engem! Karjaimba vettem a gyermeket, többször mélységes
elragadtatással megcsókoltam, azután pedig folytattam utamat. Menet
közben éreztem, hogy hiányzik valamim. Egy felfakadó szükségérzet
visszatérésre késztetett. Szemrehányást tettem magamnak, hogy oly
hirtelen elhagytam ezt a gyermeket; azt hittem, cselekedetében minden
látszólagos ok nélkül bizonyos sugallatot kell látnom, amelyet nem
kellett megvetnem. Végre engedve a kísértésnek, visszatérek az előbbi
helyre; a gyermekhez futok, újból megölelem s egy pár fillért adok neki,
hogy nanterrei zsemlyét vegyen rajta, amelyet éppen ott árúlt egy mozgó
kereskedő; s elkezdtem vele csevegni, megkérdeztem tőle, kinek a fia? s
megmutatta, hogy annak a bodnárnak, aki a hordókat csinálta; már készen
álltam, hogy ott hagyom a gyermeket és hozzámegyek beszélgetni, mikor
megláttam, hogy megelőzött egy gonosz kinézésű ember, aki ama titkos
kémek egyikének látszott, akiket lépten-nyomon utánam küldenek. Míg ez
az ember halkan a fülébe sugdosott, láttam, hogy a bodnár mereven rám
szegezte szemeit, oly kifejezéssel, amely semmi jóindulatot nem árult
el. Ez a körülmény tüstént összeszorította szívemet és nagyobb
gyorsasággal hagytam el az apát és gyermekét, mint amilyennel hozzájok
visszatértem, de kevésbbé kellemes zavarral, amely egészen
megváltoztatta érzéseimet. Mindamellett többször éreztem azóta, hogy
azok fel-feltámadtak lelkemben s többízben visszatértem Clignancourt
felé abban a reményben, hogy itt viszont látom ezt a gyermeket, de sem
őt, sem az apát nem láttam többé viszont és ebből a találkozásból nem
maradt egyéb lelkemben, mint eléggé élénk emlékezés hátra, mindig édes
és szomorú érzéssel keverve, mint mindazon indulatok, amelyek még
némelykor szívemhez hatolnak.

Mindenre van kárpótlás; ha örömeim ritkák és rövidek, viszont élénkebben
is érzem őket, amikor jönnek, mintha otthonosabbak lennének nálam; a
gyakori visszaemlékezés által úgyszólván újra meg újra átemésztem őket;
és bármily ritkák legyenek is, ha tiszták és vegyítetlenek lennének,
talán boldogabb volnék, mint verőfényes napjaimban. A legnagyobb
nyomorúságban kevéssel is gazdagnak érzi magát az ember. Egy nyomorúlt
koldus, ha egy tallért talál, ennek jobban megörül, mint egy gazdag
örülne, ha egy arannyal telt erszényt találna. Nevetnének rajta, ha
látnák lelkemben azt a benyomást, amit az efféle legcsekélyebb örömök
okoznak, amelyeket üldözőim ébersége elől elszakíthatok. A legédesebb
örömök egyike négy-öt évvel ezelőtt jutott részemül s nem tudok soha a
nélkül reá gondolni, hogy kedves érzés ne fogjon el, hogy azt oly jól
felhasználtam.

Egy vasárnap én meg a feleségem a Maillot-kapuhoz mentünk ebédelni. Ebéd
után a boulognei ligeten haladtunk át egész a Muetteig. Itt leültünk a
gyepre, az árnyékban várakozva a nap alábbszállására, hogy aztán Passy
felé szép csöndesen hazatérjünk. Mintegy húsz kisleány, valamiféle apáca
vezetése alatt, odajött s egyrészök leült, másrészök közelünkben
pajzánkodott. Míg ők játszadoztak, egy ostyasütő jött arrafelé az ő
dobjával és szerencsekerekével, aki szeretett volna üzletet csinálni.
Láttam, hogy a kis leánykák sóvárgó szemeket vetettek az ostyára s
ketten-hárman, akiknél nyilván volt nehány fillér, engedélyt kértek
arra, hogy játszhassanak. Míg a nevelőnő habozott és veszekedett,
előhívtam az ostyasütőt és így szóltam hozzá: engedje meg mindenik
kisasszonynak, hogy egy számot húzzon s én kifizetem érte önnek az
összeget. E szó az egész csoportban oly örömet keltett, amely egymaga
jóval túlhaladta a költségemet, mégha tárcám egész tartalmát
ráfordítottam volna is arra.

Mikor láttam, hogy némileg rendetlenül törekedtek előre, a nevelőnő
beleegyezésével valamennyiöket sorbaállítottam az egyik oldalon, s
azután, amint a húzást megejtették, egymásután átmentek a másik oldalra.
Habár nem volt üres szerencseszám és legalább egy ostya mindeniknek
jutott, úgyhogy egyiköknek sem lehetett oka a zúgolódásra, de én, hogy
az ünnepet még vidámabbá tegyem, titokban odasúgtam az ostyasütőnek,
hogy ellenkező irányban használja szokásos ravaszságát s annyi jó
nyereményt juttasson a lánykáknak, amennyit csak tud s én meg fogom neki
téríteni. Ezen előrelátó intézkedés folytán csaknem száz ostyát
osztottunk ki, habár mindenik fiatal lányka csak egyszer húzott számot,
mert ez irányban kérlelhetetlen voltam, nem akarva sem a visszaéléseket
előmozdítani, sem egyeseket kitüntetésekben részesíteni, ami
elégedetlenségre adhatott volna okot. Feleségem ügyesen rábírta azokat,
akik szerencsés húzást tettek, hogy osszák meg nyereményeiket
társnőikkel s ennek folytán osztályrészök csaknem egyenlővé, az öröm
pedig általánosabbá lett.

Megkértem az apácát, hogy ő is húzzon számot, bár erősen tartottam tőle,
hogy ajánlatomat megvetőleg fogja visszautasítani; de ő jószívvel
elfogadta azt, húzott miként a növendékek és minden teketória nélkül
elvette, ami részére jutott. Végtelen hálás voltam neki érte s ebben a
magaviseletében bizonyos udvariasságot találtam, amely nagyon tetszett
nekem és amely – úgy hiszem – nagyon is fölér a kényeskedők
affektálásával. Az egész művelet alatt nem egy pörlekedés fordult elő,
amelyeket az én ítélőszékem elé terjesztettek, és ezek a kis leánykák,
amint felváltva előadták és védelmezték előttem ügyöket, alkalmat adtak
nekem arra a megjegyzésre, hogy – habár egyetlen csinos sem volt
közöttük – némelyek kedvessége elfeledtette az emberrel rútságokat.

Végre eltávoztunk, kölcsönösen igen megelégedve egymással, és ez a
délután egyike volt azoknak életemben, amelyeknek emlékezetét a
legnagyobb örömmel idézem vissza lelkembe. Máskülönben az ünnepség nem
nagyon tett tönkre engemet. Harminc garasért, amennyibe legföllebb
került, több mint száz tallérnyi örömet vásároltam; nagyonis igaz az,
hogy az öröm nagysága nem a költség nagysága szerint igazodik és hogy az
öröm szorosabb barátságban áll a fillérekkel, mint az aranyakkal.
Többízben visszatértem ugyanarra a helyre, ugyanabban az órában,
remélve, hogy újra ott találom a kis sereget, de nem volt többször
szerencsém hozzájok.

Ez egy más, nagyjában hasonló fajta mulatságot juttat eszembe, amelynek
emlékezete jóval messzibb időről maradt meg lelkemben. Abban a
szerencsétlen időben volt, midőn a gazdagok és írók társaságában élve,
olykor-olykor kénytelen voltam szomorú gyönyöreiket megosztani. A
Chevrette-ben valék a háziúr névnapjának idején; az egész család
összegyülekezett volt annak megünneplésére és a lármás gyönyörök minden
pompája munkába vétetett erre a célra. Színházak, díszlakomák,
tüzijátékok, semmi sem maradt el. Alig volt időnk kissé kifújni magunkat
és elkábultunk a helyett, hogy mulattunk volna. Ebéd után lementünk a
fasorba egy kis friss levegőt szívni, ahol vásárfélét rendeztek.
Táncoltak; az urak kegyeskedtek a parasztleányokkal táncolni, de a
hölgyek megőrízték rangjok méltóságát. Mézeskalácsot árultak itt. Egy
fiatalembernek a társaságból eszébe jutott, hogy vegyen és egymásután a
tömeg közé hajigálja a mézeskalácsokat és a társaság tagjai oly nagy
örömüket lelték benne, midőn látták ezt a sok parasztot, amint előre
rohantak, dulakodtak, egymást feltaszították, hogy elkapják őket, hogy
mindenki igyekezett ezt az örömet magának megszerezni. S röpültek a
mézeskalácsok jobbra és balra, s futottak a leányok és legények utánok,
halomba verődtek és egymást tiporták érettök: ez nagyszerű mulatságnak
látszott mindenki előtt. Álszeméremből én is a többiekkel tartottam,
habár bensőleg nem mulattam annyira, mint ők. De csakhamar beleúnva
abba, hogy azért ürítsem ki erszényemet, hogy az emberek összetiporják
egymást, faképnél hagytam a derék társaságot és egyedül sétálni indultam
a vásárban. A sokféle változatos portéka sokáig mulattatott. Egyebek
közt öt-hat szavojai legényt vettem észre egy kis leány körül, akinek
még 10–12 gyatra almája volt a gyümölcsöskosarában, amelyen ugyan ám
szeretett volna túladni. A szavojai fiúk viszont szívesen meg akarták őt
attól szabadítani, de valamennyiöknek összevéve sem volt több két-három
fillérjöknél, ezzel pedig nem nagy rést üthettek az almák közt. Ez a
gyümölcsöskosár a Hesperidák kertje volt rájok nézve, a kis leányka
pedig az a sárkány, amely azokat őrizte. Ezen a komédián sokáig
mulatoztam, végül megoldáshoz juttattam a darabot, kifizetve az almák
árát a kis leánynak és vele kiosztatván azokat a kisfiúknak. Ekkor a
legédesebb látványok egyikében volt részem, amelyek az emberi szívet
kellemesen érinthetik, abban, hogy az örömet az ifjúkor ártatlanságával
párosulva láthattam eláradni magam körül. Mert a szemlélők is, látván
azt, osztoztak benne, nálam pedig, aki oly olcsón részese lettem ennek
az örömnek, ehhez még hozzájárult ama másik öröm érzése is, hogy az az
én művem volt.

Midőn ezt a mulatságot összehasonlítottam azokkal, amelyeket az imént
otthagytam, megelégedéssel éreztem, micsoda különbség van egyfelől az
egészséges ízlések és természetes gyönyörök, és másfelől azok közt,
amelyek a gazdagságból fakadnak és nem igen egyebek, mint a csúfolódás-
és megvetés-szülte kizárólagos ízlések gyönyörei. Mert miféle örömet
lelhetett abban az ember, ha látta, amint a nyomortól lealjasult
embertömegek halomba verődtek és állati vadsággal egymást fojtogatták,
tiporták, hogy kimarják egymás kezéből azt az egy-két darab
összetaposott és besározott mézeskalácsot?

A magam részéről, midőn mélyebben elmélkedtem az afféle gyönyörűség
fölött, amelyet az ilyes alkalmaknál élveztem, úgy találtam, hogy az
kevésbbé a jótékonyság érzésében áll, mint abban az örömben, hogy
megelégedett arcokat láthatunk. Ez a látvány oly varázzsal hat reám,
amely – jóllehet szívemig hatol – úgy látszik, kizárólag érzéki
benyomásból áll. Ha nem látom a megelégedést, amit okozok, mégha biztos
lennék is felőle, csak félig élvezem azt. Sőt ez oly önzetlen öröm
számomra, amely nem függ attól, mi részem lehet benne. Mert a népies
ünnepélyeknél mindig élénken vonzott az, ha vidám arcokat láthattam. Ez
a várakozásom azonban Franciaországban sokszor meghiusult, mert ez a
nemzet, amely oly vígnak tartja magát, kevés jókedvet mutat játékainál.
Régente gyakrabban elmentem a kültelki korcsmákba, hogy lássam ott a
köznép táncolását, de táncai oly ízléstelenek, magatartása oly
siránkozó, oly félszeg volt, hogy inkább megszomorodva, mint örvendezve
jöttem el tőlük. De Genfben és Svájcban, hol a nevetés nem párolog el
szünetlenül rosszakaratú bolondságokba, minden megelégedést és jókedvet
lehell az ünnepélyeken. A nyomorúság nem viszi oda ocsmány ábrázatát,
sem a fényűzés nem mutogatja ott orcátlan pompáját. A jólét, a
testvériség, az egyetértés arra késztetik a szívet, hogy kitáruljon és
sokszor egy-egy ártatlan öröm elragadtatásában az idegenek egymáshoz
szegődnek, egymás nyakába borúlnak és meghívják egymást, hogy együtt
élvezzék a nap örömeit. Magamnak is, hogy élvezzem ezeket a
szeretetreméltó ünnepségeket, nem szükséges részt vennem bennök. Elég
őket látnom; látva őket, osztozom bennök; és bizonyos vagyok a felől,
hogy a sok jókedvű arc közt egyetlenegy vidámabb szív sincs az enyémnél.

Habár ez csak érzékleti gyönyör, bizonyára erkölcsi oka van, aminek
bizonyítéka az, hogy ugyanaz a látvány, ahelyett, hogy kellemesen hatna
reám s tetszenék nekem, fájdalommal és méltatlansággal marcangolhatja
keblemet, ha tudom, hogy a gyönyörnek és örömnek e jelei a gonoszok
orcáin nem egyebek, mint annak jelei, hogy gonosz szándékuk kielégítést
nyert. Egyedül az ártatlan öröm az, amelynek jelei kellemesen hatnak
szívemre. A kegyetlen és gúnyos öröm jelei megsebzik és lesujtják, mégha
ez semmi vonatkozásban nem áll is velem. Ezek a jelek, miután oly
különböző alapelvekből indulnak ki, nem lehetnek pontosan ugyanazok, de
utóvégre is egyaránt az öröm jelei és észrevehető különbségeik bizonyára
nem állanak arányban a bennem fölkeltett gerjedelmek különbségeivel.

A fájdalom és kín érzelmei reám nézve még érezhetőbbek, úgy hogy
lehetetlen őket kiállanom a nélkül, hogy magam is talán még élénkebb
indulatoktól ne szenvednék, mint a milyeneket ábrázolnak. A képzelet,
erősítvén az érzékletet, azonosít a szenvedő lénnyel és sokszor több
aggodalmat kelt bennem, mint amennyit az illető maga érez. Egy
elégedetlen arc oly látvány, amelyet képtelen vagyok sokáig szemlélni,
kivált ha okom van azt gondolni, hogy ez az elégedetlenség engem illet.
Meg sem tudnám mondani, mennyi tallért csalt ki zsebemből amaz úri
házakban, amelyekbe hajdanán elég balgatag valék besodortatni magamat,
az inasok zsémbes és mogorva arckifejezése, akik durcásan szolgálnak; az
ilyen szolgák mindig meglehetős drágán fizettették meg velem uraik
vendégszeretetét. Mindig erősen illetve az érzéki tárgyaktól s kivált
azoktól, amelyek a kéj vagy kín, jóakarat vagy ellenszenv jelét tárják
elő, tovasodortatom magam e külső benyomásoktól és soha nem tudom magam
alóluk másként kiragadni, mint csak ha tovamenekülök. Egy jel, egy
taglejtés, egy pillantás valamely ismeretlen részéről elegendő, hogy
megzavarja örömeimet vagy csillapítsa kínjaimat. Csak akkor vagyok a
magamé, ha egyedül vagyok, egyébkor mindazok játékszere vagyok, kik
körültem vannak.

Régibb időben örömest éltem a nagyvilágban, amikor mindenki szemeiben
csak jóakaratot láttam, vagy legrosszabb esetben közömbösséget azok
szemeiben, akik előtt ismeretlen valék; de ma, midőn nem kevesebb
fáradságot fordítanak arra, hogy ábrázatomat megmutassák a népnek, mint
arra, hogy előtte egyéni jellememet elpalástolják, nem tehetem ki
lábomat az utcára a nélkül, hogy szivettépő tárgyakat ne lássak magam
körül. Nagy léptekkel sietek ki a szabad mezőre; mihelyt a zöld mezőt
látom, újra lélegzeni kezdek. Kell-e hát csodálkozni rajta, ha szeretem
a magányt! Csupa rossz indulatot látok az emberek orcáin, míg a
természet folyton nevető arccal fogad.

Mindamellett, meg kell vallanom, örömet is érzek az emberek közt való
élésben, a meddig ösmemeretlen az arcom előttük. De ez oly öröm, amelyet
nem igen hagynak meg számomra. Nehány évvel ezelőtt még szerettem
keresztül-kasul járni a falvakat és végignézegetni reggel, amint a
földművelők kijavították szerszámjaikat, vagy az asszonyokat, amint a
kapuban álltak gyermekeikkel. E látványban volt valami olyas, ami
megindította szívemet. Némelykor önkéntelenül megállottam s elnézegettem
e derék emberek apró fogásait és úgy éreztem, hogy felsóhajtok, azt sem
tudva, miért. Nem tudom, észrevették-e, hogy elérzékenyültem e kisded
örömökre s ettől is meg akartak-e fosztani; de ama változásból, amelyet
az ábrázatokon észreveszek, midőn a falun végigmegyek, és amaz
arckifejezésből, amellyel végignéznek, kénytelen vagyok belátni, hogy
nagy gondot fordítottak reá, hogy inkognitómat elárulják. Ugyanez a
dolog történt velem, de még jellemzetesebb módon, a Hadastyánok palotája
előtt. Ez a szép intézet mindig érdekelt. Sohasem láthatom megindulás és
tisztelet nélkül a derék aggastyánok e csoportjait, akik elmondhatják,
mint a lacedemonbeli aggok:

  Mi is voltunk egykoron
  Fiatalok, vitézek és merészek.

Egyik kedvenc sétahelyem a katonai iskola körüli tér volt és örömmel
találkoztam imitt-amott néhány hadastyánnal, akik megőrizve régi katonai
tisztességtudásukat, menetközben köszöntek nekem. Ez az üdvözlés,
amelyet szívem százszorosan visszaadott nekik, kellemesen érintett és
fokozta a látásukon érzett örömemet. Minthogy semmi olyast nem tudok
eltitkolni, ami megindít, gyakran beszélgettem a hadastyánokról is, és
arról, mily kellemesen érintett a látásuk. Nem kellett ennél több.
Bizonyos idő mulva észrevettem, hogy nem voltam többé ösmeretlen
előttük, vagy inkább, hogy jóval több valék előttük, mivel ugyanoly
szemekkel néztek reám, mint a nagyközönség szokott. Semmi udvariasság,
semmi köszöntés többé. Visszataszító arckifejezés, ádáz tekintet lépett
korábbi udvariasságuk helyébe. Miután állásuk régi nyíltszívűsége nem
engedte meg nekik, mint a többieknek, hogy vigyorgó és áruló álarccal
takarják be rosszindulatukat, teljes nyiltsággal a leghevesebb
gyűlöletet tanusítják irántam, és olyan határtalan a nyomorúságom, hogy
kénytelen vagyok becsülésemben megkülönböztetni azokat, akik a
legkevésbbé leplezik el dühöket előttem.

Ez idő óta kevesebb gyönyörűséggel sétálgatok a Hadastyánok palotájának
környékén; azonban, minthogy irántok való érzelmeim nem függenek az ő
irántam való érzelmeiktől, sohasem láthatom tisztelet és meleg
érdeklődés nélkül hazájok eme régi védelmezőit; de meglehetős súlyos
dolog látnom azt, hogy ily rosszúl viszonozzák nekem azt az
igazságosságot, amit irántok tanusítok. Ha véletlenül egy-egy olyannal
találkozom közülök, aki kicsúszott az általános kitanítás alól, vagy aki
nem ismerve képmásomat, semmi ellenszenvet nem tanusít irántam, ennek az
egyetlennek udvarias köszöntése bőven kárpótol a többiek durva
magatartásáért. Megfeledkezem róluk, hogy csupán ezzel foglalkozzam és
azt képzelem, hogy olyan a lelke, mint az enyém, amelybe a gyűlölet nem
tud beférkőzni. A mult évben is részem volt ebben a gyönyörben, midőn
átkeltem a vizen, hogy a hattyúk szigetén sétálgassak. Egy szegény öreg
hadastyán egy csónakban valami társaságra várt, hogy átkelhessen.
Odaléptem és mondtam a révésznek, hogy keljünk át. Az ár erős volt és az
átkelés soká tartott. Alig mertem a hadastyánt megszólítani, mert attól
tartottam, hogy rám förmed és visszautasít, mint a többiek szokták; de
becsületes arckifejezése megnyugtatott. Elbeszélgettünk. Józaneszű és
helyes viseletű embernek látszott. Nyílt és nyájas modora meglepett és
elbájolt. Nem valék ennyi jóindulathoz szokva. Meglepetésem megszűnt,
amikor megtudtam, hogy csak a legutóbb érkezett a vidékről. Beláttam,
hogy még nem mutatták meg neki a képmásomat és nem világosították fel
felőlem. Felhasználtam ezt az inkognitót, hogy beszélgessek néhány
percig egy emberrel és azon az édességen, amit ebben találtam, éreztem,
hogy a legközönségesebb örömek ritka volta mennyire föl tudja ezek
értékét fokozni. Midőn kiszáltam a csónakból, ő is előkereste a maga két
szegény fillérjét. Kifizettem a szállítási díjat és kértem őt, hogy
tegye el a maga két fillérjét, miközben reszkettem, hogy megharagítom.
Nem haragudott meg, sőt ellenkezőleg, meghatotta a figyelmem, s kivált
az, amit ezután tanusítottam, hogy – mivel idősebb volt nálamnál –
segítettem neki a csónakból való kiszállásnál. Ki hinné, hogy eléggé
gyerek voltam és sírtam miatta örömömben? Szinte égtem a vágytól, hogy
egy huszonnégy garasos pénzdarabot nyomhassak a markába egy kis
dohányra, de nem mertem. Ugyanaz az álszemérem, amely itt visszatartott,
már gyakran megakadályozott egy-egy jócselekedet végrehajtásában,
amelyek örömmel töltöttek volna el, de amelyektől bárgyúságomat siratva,
visszatartottam magamat. Ezúttal, miután elhagytam öreg hadastyánomat,
csakhamar megvigasztalódtam abban a gondolatban, hogy úgyszólván saját
elvem ellenére cselekedtem volna, ha udvariassági megnyilatkozását
pénzzel viszonoztam volna, ami lealacsonyítja annak nemességét és
beszennyezi önzetlenségét. Igyekeznünk kell azokon segíteni, akik
rászorultak, de a mindennapi érintkezésben engedjük, hadd végezze a
természetes jóakarat és udvariasság a maga munkáját a nélkül, hogy bármi
megvásárolható és kalmár dolog merészeljen ily tiszta forráshoz
közeledni, hogy azt megrontsa vagy felzavarja. Mondják, hogy
Hollandiában megfizetteti a nép, ha megmondja az embernek, hány óra van
vagy megmutatja az utat. Nagyon megvetésreméltó népnek kell annak
lennie, amely a humanitás legegyszerűbb kötelességeit ekként piaci áruvá
teszi.

Megfigyeltem, hogy egyedül Európa az, ahol pénzért árulják a
vendégszeretetet. Egész Ázsiában ingyen szállásolják el az embert.
Belátom ugyan, hogy ott nem találunk fel oly jól minden kényelmet. De
hát az semmi, ha magunkban elmondhatjuk: ember vagyok és embertársaim
befogadtak? A tiszta humanitás az, amely hajlékot nyujt nekem. A kisded
nélkülözések minden baj nélkül elviselhetők, ha a szív jobb bánásmódban
részesül, mint a test.




Tizedik séta.

Ma, virágvasárnapján éppen ötven esztendeje annak, hogy először láttam
Warensnét. Ő huszonnyolc éves volt akkor, mert egyszerre született a
századdal. Én még nem voltam tizenhét, és ébredező véralkatom – de
amelyet még nem ösmertem – új hévvel ruházta föl természettől fogva
élettel-teljes szívemet. Ha nem volt csodálatos, hogy ő jóakarattal
fordult egy élénk, de nyájas és és szerény, eléggé kellemes külsejű
fiatalember felé, még kevésbbé volt az, hogy egy bájos, szellemmel és
kellemmel telt asszony a hála mellett gyöngédebb érzelmeket is
fakasztott bennem, amelyeket nem igen különböztettem meg amattól. De a
legkülönösebb a dologban az volt, hogy ez az első pillanat egész
életemre nézve döntő lett és az események kikerülhetetlen
egymásbafűződésénél fogva hátralevő napjaim sorsát megszabta. Lelkemnek,
amelynek organumaim nem fejlesztették ki legbecsesebb képességeit, még
semmi határozott alkata nem volt. Az szinte türelmetlenül várta azt a
pillanatot, amely ezt meg fogja neki adni, azonban ez a pillanat, bár ez
a találkozás gyorsította azt, nem érkezett el oly hamar; s az erkölcsök
azon egyszerűségében, amelyet a nevelés nyújtott nekem, sokáig messzire
eltolódni láttam számomra azt a gyönyörűséges, de rohamos állapotot,
amelyben a szerelem és az ártatlanság ugyanabban a szívben lakozik. Ő
eltávolított magától; engem minden visszaszólított hozzá. Vissza kellett
oda mennem. Ez a visszatérés eldöntötte sorsomat és már jóval előbb,
mielőtt őt bírhattam volna, csupán ő benne és érette éltem. Óh ha
egészen betölthettem volna a szívét, mint ahogy ő betöltötte az enyémet!
Micsoda békés és gyönyörűséges napokat töltöttünk volna együtt! Hisz’
ilyeneket töltöttünk, de mily rövidek és gyorsan elfutók voltak azok, és
micsoda sors követte őket! Nincsen nap, amelyen örömmel és
meghatottsággal ne emlékezném életemnek erre az egyetlen és rövid
idejére, amelyben énemet teljesen, zavartalanul és akadály nélkül
megőriztem s a melyben igazán elmondhatom, hogy éltem. Elmondhatom
körülbelül úgy, mint a Prætoriumnak az a præfektusa, aki Vespasianus
alatt kegyvesztetté léve, napjait békében végezte falusi birtokán:
_Hetven évet töltöttem a földön, de ebből csak hetet éltem._ E nélkül a
rövid, de becses időköz nélkül talán bizonytalanságban maradtam volna
önmagam felől, mert életem összes többi részében – könnyű és ellenállás
nélküli lény lévén – annyira a mások szenvedélye által ide-oda
hányatott, dobált, rángatott életet éltem, hogy mint úgyszólván passzív
szereplő ebben a szörnyű viharos életben, nehezen tudnám
megkülönböztetni, mi igazán az enyém a saját magamviseletében, a
vaskényszerűség oly súlyosan nehezedett reám. De e kevés esztendő alatt,
egy nyájas és kedves nőtől szerettetve, azt tehettem és az lehettem,
amit tenni és ami lenni akartam, és szabadidőmnek okos felhasználásával,
az ő tanácsaitól és példájától is erősíttetve, lelkemnek – amely ekkor
még egyszerű és új volt – azt a formát adhattam, amely azt a legjobban
megillette és a melyet az mindig meg is őrizett. A magány és a
szemlélődés vágya azokkal az áradozó és gyöngéd érzelmekkel együtt
született szívemben, amelyek azok táplálására voltak rendelve. A lárma
és a zaj összeszorítja és elfojtja, a nyugalom és a béke életrekelti és
megerősíti őket. Össze kell szednem magamat, hogy szerethessek.
Rábeszéltem mamácskát, hogy falun éljünk. Egy magános ház egy völgy
lejtőjén lőn a menedékhelyünk, s itt, négy-öt év alatt egy századra való
életet és oly tiszta és teljes boldogságot élveztem, amely bájával
mostani sorsom borzalmát is béragyogja. Szükségem volt egy szívem
szerint való barátnőre, és megnyertem azt. Vágytam a falusi élet után,
és megkaptam azt. Nem bírtam elviselni a leigáztatást, tökéletesen
szabad, sőt több mint szabad voltam, mert csupán vonzalmaim bilincseltek
le és csak azt műveltem, amit művelni akartam. Minden időmet édes gondok
vagy mezei foglalatosságok töltötték be. Semmi egyebet nem kívántam,
mint hogy ez a kellemes állapot sokáig tartson; egyedüli gyötrelmem az a
félelem volt, hogy az nem sokáig fog tartani, s ez az aggodalom, amely
helyzetünk kényes voltából fakadt, nem alap nélkül való volt. Ettől
fogva azon járt az eszem, hogy e nyugtalansággal szemben némi
szórakozást szerezzek elmémnek és segélyforrásokat arra, hogy
következményét megelőzzem. Úgy gondoltam, hogy a tehetségek bő készlete
a legbiztosabb segélyforrás a nyomorúság ellen, ezért elhatároztam, hogy
üres időmet arra használom, hogy képessé tegyem magamat arra, mely
szerint egykor lehetőleg megadhassam a legjobb asszonynak azt a
támogatást, amelyet tőle nyertem vala.




JEGYZETEK.


Első séta.

_12. lap, 6. sor._ Furfangos gyűlöletük: Rousseau egykori barátaira:
Diderotra, D’Alembertre, Holbachra, Humera Grimmre és D’Épinaynére
gondol, akik ellenségeivé váltak és a föld hatalmasaival szövetkezve, az
ő vesztére összeesküdtek.

_12. l. 22. s._ Tizenöt éve… Már a _Rousseau juge de Jean-Jacques_-ban
is, amelyet pár évvel korábban írt, két helyen szintén 15 évet említ,
amióta a szerencsétlenség rázúdult; sőt Moultou genfi lelkészhez
intézett levelében már 1770 április 6-án ezt írja: «Tizenöt éve
dolgoznak ellenem a föld alatt» (Oeuvres complètes, éd. Hachette, t.
XII. p. 212), vagyis ő bizonyára 1756 április 9-étől, az Ermitage-ba
való költözésétől – ami által kivonta magát barátai befolyása alól s
lassankint egész világnézetében elfordult tőlük, nyers
materializmusuktól, rideg atheismusuktól – számítja barátainak ellene
való fordulását. 1762 január 26-án Malesherbeshez intézett levelében ezt
írja: «Csak 1756 április 9-én kezdtem élni!» (Oeuvr. compl. t. X. p.
304.) Tényleg az Ermitageban és Montmorencyban töltött évekkel kezdődik
Rousseau lángelméjének teljes kifejlődése, önálló írói és gondolkodói
egyéniségének teljes és érett kivirulása és – barátaival való szakítása.

_13. l. 28. s._ Tíz év mulva… Rousseau üldözési mániája első, hevesebb
kitörésre 1766 nyarán Woottonban jutott, midőn Hume-ot árulással
vádolta; tetőpontját 1776 február 24-én a Notre Dame-székesegyházban
lefolyt jelenettel érte el, – ettőlfogva baja fokozatosan enyhült.

_17. l. 13. s._ Dialogusait (Rousseau juge de Jean-Jacques)
1775–1776-ban írta.

_18. l. 7. s._ Rousseau nem nagyon bízott az orvosok tudományában, hanem
a természet erejére bízta magát; az orvosok elleni kifakadásaival
_Vallomásaiban_ is több helyt találkozunk (I. 226., 238. l.). Az
oratoriánusok ellenséges magatartásáról szóló gyanúja, minden
valószinűség szerint, nem egyéb, mint üldözési mániájának beteges
jelensége, amelynek utónyomai még az _Álmodozások_ írásakor is
visszamaradtak lelkében. _Vallomásai_ X.-ik könyvében nagy
bizalmatlansággal nyilatkozik Berthier atyáról, aki mindenüvé
betolakodik, akinek «mosolyában nem tudom miféle kajánságot láttam, a mi
teljesen megváltoztatta arckifejezését előttem» (magy ford. II. k. 238.
l.).

_19. l. 16. s._ Rousseau _Vallomásait_ 1765–1770-ben írta, azok 1765
őszig, Svájcból való távozásáig adják elő élete történetét.

_21. l. 28. s._ Montaigne _Essais_-i 1580-ban jelentek meg.


Második séta.

_25. l. ő. s._ Mint ez adatból látszik, Rousseau 1776 december havában
vagy 1777 elején, a menilmonti baleset után írta az _Álmodozások_ I–II.
könyvét.

_31. l. 27. s._ ***-né, Schneegans szerint, Mme la prèsidente d’Ormoy
regényírónő; első regénye, amelyről itt szó van, «Les Malheurs de la
jeune Emilie» (1777). (Les Rêveries du promeneur solitaire. Strasbourg,
éd. Heitz, p. 153.).

_36. l. 4. s._ Célzás Szent Ágoston prædestinatio-tanára, amely az Isten
kegyelmi kiválasztása mellett a bűnösök egy részének elvetését tanítja.


Harmadik séta.

_36. l._ Solon verse, található Plutarchos, _Párhuzamos életrajzok:_
Solon, XXXI. fejezetében; dr. Kacskovics Kálmán így fordítja a verssort:
Vénülök, de azért folytonosan tanulok (I. köt. 211. l.).

_40. l. 19. s._ Rousseau becsületes iparos (órás) családból származott;
szépapja jelentékeny vagyonát 10 gyermeke közt osztotta meg s így a
Rousseau nagyapjára (R. Dávidra) már csekély vagyon jutott; Rousseau
Dávidnak 3 fia és 3 leánya maradt; ami Rousseaunk atyja, Izsák,
könnyelmű, veszekedő s gyermekeivel nem törődő ember volt, anyja
(Bernard Zsuzsánna) szintén tekintélyes polgárcsaládból származott, de
anyai nagyatyja (B. Jakab) parázna életmódja miatt a tanácstól és a
consistoriumtól sokféle büntetésben részesült, kimerülés folytán korán,
33 éves korában meghalt; anyja, a «szép B. Zsuzsánna» (szül. 1663.) a
kacérkodást és tetszelgést kizáró egyházi rendeletek meg nem tartása
miatt konzisztoriumi megrovásban részesült; apja testvérének, R.
Theodorának, anyja testvérével, B. Gáborral való házasságában már 8
nappal az esküvő után megszületett az első gyermek, ami szintén
konzisztoriumi megrovást vont maga után. Rousseau kissé szebb színben
tünteti föl atyját, mint a valóság mutatja.

_40. l. 20. s._ Lambercier lelkésznél Bosseyben.

_40. l. 28. s._ _Vallomásaiban_ (I. 61–71. l.) részletesen leírja a
torinoi menedékhelyen az áttérésre történt előkészítését.

_42. l. 18. s._ E külső és belső átalakulásról, amelyen dijoni
pályamunkájának megjelenése után, 1751-ben átment, részletesen szól a
_Vallomásokban_ (II. 91–94).

_43. l. 6. s._ Forradalom… a párizsi laza erkölcsi felfogással és
fényűzéssel szemben a puritán genfi erkölcsiség, egyszerűség, igazság,
természetesség elvei emelkedtek már dijoni pályaművében érvényre.

_44. l. 10. s._ A modern filozófusok alatt Voltaire, La Mettrie,
Diderot, D’Alembert, Helvétius és Holbach értendő.

_47. l. 1. s._ «Gyermekkorom előítéletei» alatt genfi neveltetésének
emlékeit érti, azt a vallásos és erkölcsi szellemet, fölfogást, amelyet
ott gyermekkorában magába szítt s amely szívének-lelkének soha el nem
mosódó öröksége maradt.

_48. l. 14. s._ A 3 előző lap hangulata, fejtegetése sok részben rokon a
_Szavojai Vikárius hitvallásának_ – az _Emil_ IV-ik könyvébe szőtt ezen
becses valláserkölcsi vizsgálódásnak – hangjával és hangulatával (l.
különösen a Sz. V. Hitvallásának [magy ford. Sárospatak, 1912.] 34.,
52–53., 67., 83. lapjait).


Negyedik séta.

_57. l. 11. s._ R. *** abbé, Schneegans szerint (id. mű 153. l.), Thomas
Marie Royou (szül. 1740 körül, meghalt 1792.), a Louis le
Grand-kollégium tanára, a _L’année littéraire_ egyik szerkesztője. Vitam
vero impendenti – célzás R. jelmondatára: _Vitam impendere vero_ (életét
az igazság szolgálatába állítani), Juvenális mondása. (Sat. IV. 91.)
1758 márc. 20-án D’Alemberthez intézett híres levelében (Lettre sur le
spectacle), ennek egyik jegyzetében találjuk először e jelmondatot
(_Vitam impendero vero_ – ezt választottam jelmondatul s ehhez méltónak
érzem magam). 1762-től fogva igen sokszor levelei élére illeszti; 1762
júl. 21-én Luxembourg tábornagynéhoz intézett levele végén már úgy szól
róla, mint ismeretes dologról, ezt óhajtja arcképe alá, neve helyett
tétetni, s ezt vésette pecsétnyomójára is.

_58. l. 22. s._ Rousseau torinói tartózkodása alatt, midőn gr. De
Vercelliné házában inaskodott, úrnője halála után «ellopott egy kis
régi, rózsaszínű, ezüstös szalagot.» Mivel nem igen rejtette el,
megtalálták nála, a vallatásnál azt felelte, hogy Marion szolgáló adta
neki; Marion sírva tiltakozott a vád ellen, de Rousseau állhatatosan
megmaradt állítása mellett (Vallom. I. 85–86. l.).

_59. l. 15. s._ Jelszavát, mint föntebb láttuk, még Franciaországból
való menekülése előtt fölvette.

_66. l. 24. s._ _Temple de Gnide_ (Cnidosi templom), Montesquieu érzéki
és ízetlen regénye vagy idillje (1725), amelyet a párisi frivol és
libertinus társaság mulattatására írt, különösen pedig a ma
gyönyörhajhászó kis udvar számára, a melyben Bourbon herceg
miniszterelnöknek a nővére uralkodott. Egy kortársa azt mondotta e
műről: Cela sort de la tête de quelque libertin qui a voulu envelopper
des ordures sous des allégories.

_75. l. 31. s._ Rousseau _Vallomásai_ írásakor 53–58 éves volt.

_77. l. 9. s._ Paquis-városrész Genfnek a Rhône jobbpartján fekvő északi
és déli része.

_78. l. 5–6. s._ Tasso: Gerusalemme liberata, c. II. 22.

_78. l. 20. s._ Plainpalais, Genfnek a Rhône balpartján fekvő déli
városrésze.


Ötödik séta.

_22. l. 4. s._ Rousseau a _Vallomások_ II. kötetének 373–392. lapjait
szenteli a Szentpéter-szigetén való tartózkodása leírásának.

_82. l. 15. s. Regényesebbek_ (romantiques) – a romantikus szónak első
használata.

_83. l. 24. s._ A môtiersi megkövezésről (lapidation), amely 1765 szept.
6 és 7 között éjjel folyt le s a melynek folytán R. kénytelen volt
Môtierst odahagyni, l. a _Vallomások_ II. 371–378. lapjait.

_84. l. 9. s._ Csak két hónapot… tulajdonképen annyit sem, mert R.
szept. 8-án érkezett a szigetre s okt. 16-án már kiűzte onnan a berni
kormány rendelete.

_86. l. 1. s._ Neuchâtelnek első igazi modern botanikusa és
természettudósa: Jean-Antoine _d’Ivernois_ (szül. 1703.) orvos volt, aki
széleskörű orvosi gyakorlata mellett tudományos munkásságra is talált
időt. Megírta Neuchâtel flóráját (Catalogue méthodique des plantes qui
croissent naturellement dans la souveraineté de Neuchâtel et Valangin,
1745 – 1746). Testvére, Guillaume Pierre államügyész révén, aki nyaranta
Môtiers-Traversben lakott, R. csakhamar megismerkedett vele, azonban már
1764–65 telén meghalt; R. tisztelt és csodált odaadó barátját vesztette
el benne. «Elvesztése mind számunkra, mind a közre nézve nagy veszteség
s én a szenvedésbeli türelem és erény mintaképét veszítém el benne, a
melyre sokszor szükségem volt.» Ez a férfiú vezette őt be a botanikába,
utalta Linnére és ismertette meg a sexualis rendszerrel. R. előtt Linné
úgy tűnt föl, mint egy jóságos égi szellem, aki a három természeti
ország legkedvesebbikét az eszelősség és önzés világából világosságra
hozta, gyönyörűségünkké tette. Most már egészen más szinben látta a
világot, mint midőn a Warensné tanítványa volt. Másik botanikustársa
_Dupeyrou_ neuchâteli gazdag magánzó volt, aki a holland gyarmatokban
nőtt fel s ott gazdag botanikai ismeretekre tett szert. A harmadik
_Neuhaus_ neuchâteli orvos.

_86. l. 20. s._ A _Systema naturae_ alatt Linné műve értendő amelyet már
az előző télen áttanulmányozott.

_90. l. 22. s._ Tizenöt év eltelte után… kissé túlzott számítás, mert ha
1778 elején írta is e sorokat, akkor is csak 12 és fél év telt el a
Szentpéter-szigetén való tartózkodása óta.


Hatodik séta.

_107. l. 32. s._ Gyges gyűrűje láthatatlanná tette annak viselőjét.


Hetedik séta.

_112. l. 2. s._ Utazásaim közben… Angolországban (Woottonban),
Normandiában s Délfranciaországban való tartózkodása alatt állandóan s
nagy hévvel botanizált.

_112. l. 6. s._ Rousseau 1770 június havában (20-adika táján) tért
vissza Párizsba és telepedett ismét meg a Platriére-utcában; ekkor 58
éves volt, – az évszámokat mindig csak nagyjában, hozzávetőleg állapítja
meg.

_112. l. 15. s._ Párizsban eleinte nagy érdeklődéssel folytatta
botanikai vizsgálódásait és tanulmányait; a szabadban tett sétái mind
botanikai kirándulások voltak. 1771-ben lassankint visszavonult a
párizsi társaságtól, 1772-ben a barátaival való érintkezést, 1773-ban a
levelezést megszünteti; ezután a botanikáról is lemond és 1776-ban
botanikai könyveit és rajzait, nagy herbariumát és maggyűjteményét
eladta az angol Malthusnak.

_112. l. 24. s._ 1777–78. telén mohokat és zúzmókat gyűjtött Párizs
környékén; a genfi Prévost, aki utolsó életévében többször meglátogatta
híres honfitársát, beszéli, mily bámulatos gonddal és gyöngédséggel
kezelte R. növénygyűjteményét. Szerette és tisztelte Linnét, az újabb
növénytani műveket, pl. A Murray «Systema vegetabilium»-ját
áttanulmányozta.

_116. l. 31. s._ R. korában a botanika igen elhanyagolt állapotban volt
Franciaországban, azt a patikusok, gyógyművészek és kuruzslók
kizárólagos ügyének tekintették és a trye-i kastélyban a Conti herceg
emberei a botanizáló Rousseaut veszedelmes csalónak kiáltották ki, aki
állítólag a bölcsek kövét, meg az életelixirt kereste és titkos
tudományát az emberek mérgezésére használta fel. E tekintetben Rousseau
végtelen sokkal megelőzte korát, a hazugság és babona elleni harc egyik
előharcosa, a tudomány szabadságának apostola volt. Nemcsak teljes
értéke szerint méltányolta Linné nagy jelentőségét, hanem tovább ment
nála, mert fölismerte, hogy a növények strukturájának és
organizációjának kipuhatolása a botanikai tudomány legfőbb feladata.

_117. I. 30. s._ Rousseau nagy hódolattal írt Linnének 1771 szept.
21-én; «nagyon tudatlan, de nagyon buzgó tanítványának» nevezi magát,
aki nagy részben az ő iratai forgatásának köszönheti azt a nyugalmat,
amit élvez. «Egyedül a természettel és önnel, mezei sétáimban
gyönyörűséges órákat töltök és igazibb hasznot látok az ön _Botanikai
filozófiájából_, mint az összes erkölcstani művekből. Örömmel hallom,
hogy nem vagyok ön előtt teljesen ösmeretlen s hogy egyik-másik művét
meg akarja nekem küldeni. Legyen meggyőződve Uram, hogy azok kedvenc
olvasmányaim lesznek és az a gyönyörűség még nagyobbá lesz azáltal, hogy
azokat öntől kaptam.»

_128. l. 5. s._ Rousseau 1765 augusztus havában mászta meg az 1449 méter
magas Robaila-hegyet, vagyis a Chasseron-hegy északi lejtőjén levő
Robaila-majorságot.

_129. l. 27. s._ Montmollin motiersi lelkész, a ki eleinte jó
barátságban állott Rousseauval, de aztán – a _Hegyi Levelek_ megjelenése
után (1764) – a neuchâteli papság ösztönzésére, fellázította ellene a
motiersi lakosságot.

_130. l. 9. s._ Louis Comte _d’Escherny_ (1733–1814) egy lelkes francia
fiatal ember; Pury ezredes Rousseau szomszédja Motiersben. 1764 júl.
25-én indultak el a kirándulásra és Noirvaux községből hágtak fel az
1611 m. magas Chasseron-hegyre. Ennek csúcsa egészen alpesi jellemet
mutat és nagyszerű kilátás nyílik róla az Alpok láncolatára, a svájci
fennsíkra és a Jura-hegységre.

_130. l. 16. s._ Rousseaut itt a névhasonlatosság megtévesztette, mert a
könyvkereskedő boltja a Chasseral-hegyen, Neuchâtel egy másik magas
hegyén állott.

_130. l. 21. s._ Rousseau 1768 július havában időzött Grenoble-ban. 1768
jún. 18-án ért szökve Normandiából Lyonba s itt Boy de la Tournénál
töltött pár hetet; júl. 7–10. napján több botanikus társaságban
kirándulást tett a Grande-Chartreuse hegyvidékére; innen, társaitól
elválva, a Sapey-hegyen át Grenoble-ba ereszkedett le; innen júl. 25-én
Chambérybe rándult, hogy egykori barátnőjének és imádottjának,
Warensnénak (✝ 1762) sírját fölkeresse. Grenoble-ból aug. 17-én utazott
Bourgoinbe.

_131. l. 30. s._ Bovier ügyvéd később, mikor nyomtatásban olvasta R.-nak
ezt az előadását és róla szóló jellemzését, a leghatározottabban
tagadta, hogy ez a jelenet megtörtént volna.


Nyolcadik séta.

_148. l. 29. s._ Az ötödik álmodozásban.


Kilencedik séta.

_150. l. 7. s._ D’Alembertnek Geoffrin-néről írt emlékbeszédéről van
szó. Geoffrinné (1699–1777) nagyhírű, keresett szalont tartott, ízlése,
szívjósága magasra kiemelte őt a társaságban. Háza csaknem 30 évig az
összes államférfiak, írók és művészek találkozó helye volt; D’Alembert,
Raynal, Helvétius. Galiani, Marmontel, olykor Diderot, vendégei közé
tartoztak.

_160. l. 1. s._ Az Ermitage-ban való tartózkodása idején (1756 ápr.
9-től 1757 dec. 15.) történt, amely egynegyed órányira volt a
Chevrette-től, D’Épinayné kastélyától.

_162. l. 19. s._ Rousseau, midőn 1754 nyarán pár hónapot töltött
Genfben, többször részt vett ilyen népies mulatságokon, de
gyermekkorából is emlékezett azokra.

_165. l. 12. s._ Az invalidusok palotája, a Szajna balpartján, 1844 óta
dómjában I. Napoleon felséges síremlékével.

_165. l. 17–18. s._ Plutarchos, Párhuzamos életrajzok: Lykurgos, XXI.
fejezetében ez olvasható: A spártaiak ünnepén az öregek kara így kezdte
az éneket:

  Mi hajdanában mind erős ifjak valánk.

Erre az ifjak kara így válaszolt:

  Mi meg leszünk, de még vitézebbek, mint ti most.

(Dr. Kacskovics K., Plutarchos párhuzamos életrajzai, Budapest, 1894. I.
k. 120. l.).


Tizedik séta.

_168. l. 1. s._ Rousseau e tizedik sétát 1778 virágvasárnapján (ápr.
12.-én) írta, mert ekkor volt 50 esztendeje, hogy Genfet elhagyva,
Szavojába szökött s Annecyben Warensnéval találkozott. E találkozás 1728
március 21-én, virágvasárnapján történt. Szökésére a közvetlen okot az
adta, hogy március 14-én este 6 órakor, midőn mezei sétájából a városba
visszaigyekezett, a város kapuját éppen az orra előtt csapták be;
minthogy kimaradásáért durva mesterétől kétízben már kemény fenyítésben
részesült, a második után, mint _Vallomásai_ban mondja (I. 42–43.),
elhatározta, hogy nem teszi ki magát többé ennek s nem tér többé vissza
a városba. Nehány napi kóborlás után Confignonba érkezett s ennek
plébánosa (Pontverre) szívesen fogadja őt, azonnal áttérítésére gondol s
ennek előkészítésére egy előkelő és jótékony úri hölgyhöz Annecybe
küldi. Ez az úrihölgy báró Warensné, aki maga is 1726-ban tért át a
kath. vallásra s Rousseaut pár nap mulva Torinoba küldi a katechumenusok
intézetébe, hogy ott a kath. vallásra előkészülve, áttérjen. E
találkozás hosszú évekre eldönti Rousseau életének és szívének sorsát.

_168. l. 3. s._ Rousseau itt mind a Warensné, mind a saját életkorára
vonatkozólag kissé téved: Warensné (Françoise-Louise de La Tour) 1699
május 31-én született Veveyben s így 1728 tavaszán már 29-ik évében
volt, ellenben R. még nem volt 16 éves.

_169. l. 21. s._ Rousseaut már március 24-én Torinoba küldte; innen R.,
miután április 23-án ref. vallását levetkezte, különböző szolgálatok
végzése és kalandok átélése után 1729 tavaszán ismét visszatért
Warensnéhoz, aki őt szivesen fogadta és végleg magánál tartotta.

_170. l. 2. s._ Másutt (X. 304.) mint Spartianus mondását idézi, hogy
Similis, Trajanus udvaronca, miután minden keserűség nélkül elhagyta az
udvart és minden hivatalos állását, hogy békésen falusi jószágán éljen,
e szavakat vésette sírkövére: _Hetvenhat évig időztem e földön, de csak
hét évet éltem belőle!_ Ámde nem Spartianus, hanem Dionysos Cassius
idézi e mondást.

_170. l. 15. s._ Rousseau 1729-től, olykor hosszabb megszakításokkal
1740-ig élt Warensné közelében; 1733 őszén lesz Warensné kedvese, de
szivén Claude Anet-vel, majd Winzenried-del kénytelen osztozni.

_170. l. 30. s._ E magános lak alatt a Charmettes-et érti (Chambéry
közelében), amelyben 1738–1740-ben éltek, részint (télen) R. egyedül,
részint (nyáron) együtt Warensnéval és Winzenried-del. R. itt költőileg
idealizálja a Charmettesben Warensnéval töltött szép éveket. Az
bizonyos, hogy szíve itt nyílt ki s lett fogékonnyá a szerelem és a
természet szépségei iránt s az is bizonyos, hogy irodalmi és tudományos
képzettségének alapjait itt vetette meg.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |E kérdésésekre |E kérdésekre

15 |pokol midnen |pokol minden

18 |kollektrv |kollektiv

20 |sem tehetnk |sem tehetek

24 |köszönhetten |köszönhettem

25 |ritbább |ritkább

27 |így csakem |így csaknem

30 |hangon bezséltek |hangon beszéltek

41 |tisztességkez |tisztességhez

51 |köveztkezik |következik

56 |együt tazt |együtt azt

60 |ítéletnak |ítéletnek

73 |ha csupan |ha csupán

73 |mentségémre |mentségemre

74 |amely ben |amelyben

75 |hazugság nak |hazugságnak

105 |megggyőződtem |meggyőződtem

117 |Fra ciaországban |Franciaországban

123 |füstban |füstben

141 |ekkkor újra |ekkor újra

142 |annak szamára |annak számára

148 |álmodozásomben |álmodozásomban

156 |körülmeny |körülmény

172 |élni! |élni!»

175 |szentetli |szenteli]


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI ***

Updated editions will replace the previous one--the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
United States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
  most other parts of the world at no cost and with almost no
  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
  United States, you will have to check the laws of the country where
  you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg-tm website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
provided that:

* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
  within 60 days following each date on which you prepare (or are
  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
  Literary Archive Foundation."

* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
  License. You must require such a user to return or destroy all
  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
  works.

* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
  receipt of the work.

* You comply with all other terms of this agreement for free
  distribution of Project Gutenberg-tm works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
www.gutenberg.org

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation's website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
widespread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
state visit www.gutenberg.org/donate

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org

This website includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.