A vagyon tudománya

By J. A. Hobson

The Project Gutenberg eBook of A vagyon tudománya
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A vagyon tudománya

Author: J. A. Hobson

Translator: Zoltán Sidó

Release date: July 11, 2024 [eBook #74013]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available by the Library of the Hungarian Academy of Sciences


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A VAGYON TUDOMÁNYA ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A VAGYON TUDOMÁNYA

IRTA HOBSON

FORDITOTTA SIDÓ ZOLTÁN dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A VAGYON TUDOMÁNYA

IRTA

J. A. HOBSON

FORDITOTTA

SIDÓ ZOLTÁN dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




I. FEJEZET.  A vagyon jelentése.

Manapság a közhasználatban a vagyon szó alatt csak azokat a dolgokat
értjük, amelyeket el lehet adni és meg lehet venni, annak a vagyonnak a
nagyságát pedig, amelyet e tárgyak képviselnek, annak a pénzösszegnek a
mennyiségével mérjük, amellyel a piaczon eladhatók.

Ha vagyonos emberről beszélünk, mindazt, amije van, pénzben fejezzük ki,
beleértve nemcsak földjét, házait, gépeit, nyersterményeit, készpénzét,
amellyel rendelkezik és amelyet üzletébe fektet, részvényeivel vagy
egyéb papirjaival és okmányaival együtt, amelyek jövendő termékekre
biztosítanak igényt számára, hanem lakóházát, bútorait, képeit, könyveit
és egyéb személyes használatára szánt tárgyait is, amelyeket nem
szándékozik árúba bocsátani. Mindezeknek megvan a maguk piaczi értéke és
az illetőnek a vagyona ezeknek az értékeknek az összegéből áll.

Valamely nemzetnek a «vagyonát» hasonló módon becsülhetjük meg. Bizonyos
adott időpontban ez a vagyon az állam és a nemzetet alkotó egyének, a
polgárok tulajdonában levő elárúsítható javak teljes összegéből áll.
Természetesen lesznek e javak közt olyanok, melyek idegen országokban
fekszenek, viszont hiányzanak belőlük oly javak, amelyek bár magában az
országban feküsznek, mégis külföldiek tulajdonát képezik.

Ilyen értelmezés mellett Nagybritannia vagyonához nem számítjuk hozzá
földrajzi fekvésének, éghajlatának vagy más természeti előnyeinek
pénzben felbecsült értékét, noha ezek esetleg egyéni, vagy kereskedelmi
czélokra igen hasznosak. A Themze-folyó a nemzet üzleti életéhez való
hozzátartozandósága mellett is csak közvetve vehető a nemzetvagyon
részének, amennyiben könnyebbséget jelent a közlekedésügyi vállalatok
részére. Két erős oka van annak, hogy ezeket a természeti előnyöket a
nemzeti vagyon üzletszerű becsléséből kizárjuk. Elsősorban az, hogy nem
eladók és piaczi értékük meg nem állapítható. Másodszor, ha az éghajlat,
földrajzi helyzet, kikötőknek alkalmas partalakulás, stb. értékének
megállapítását megkísérlenők, ez a nemzet mérlegében egyes tételek
kétszeresen való szereplésére vezetne, mert mind e természeti előnyöket
kétszeresen vennők számításba a magánvállalkozás számtalan czéljára
történt felhasználásuk következtében.

Ezért akár az egyes egyén, akár a nemzet szempontjából üzleti czélra
megfelel, ha a vagyon fogalmát a vásárolható árúkra korlátozzuk, piaczi
értékük szerint mérve. Ennek az eljárásnak megvannak a maga előnyei és
hátrányai. Vannak dolgok, amelyek így vagyonnak tekinthetők egy bizonyos
helyen és egy bizonyos időben, míg más helyen és időben már nem
szerepelhetnek ilyenül. Az ország lakosságának növekedtével olyan
földterületek, amelyek annakelőtte nem jöttek vagyonszámba, időfolytán
azzá válnak; víz, levegő és napfény szabad jószágból vásárolható
jószággá válik a városi lakásbérek emelkedésével. Noha a rabszolga
munkája sokkal kevesebb értéket képes termelni, mint a szabad munkásé,
mégis a rabszolgák felszabadítása az Egyesült-Államokban a magánvagyon
roppant tömegét semmisítette meg.

Viszont, a vagyonnak piaczi ár szerint való számbavétele mellett az
egyes árúkból összetett vagyon összege folytonos változást mutatna, de
nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az eljárás a nemzet, vagy a
világ vagyonában akkor is változást tüntetne fel, ha a «javak»
mennyiségében vagy minőségében ennek megfelelően mi változás sem
történnék. Az árak általános emelkedése vagy csökkenése, amely a
pénzviszonyok következménye, a vagyon alaptalan növekedését, vagy
csökkenését mutatná fel. És bár a statisztikusok e hibákat
korrigálhatják is, a nemzeti vagyon tanulmányozásánál a vagyon mérésében
a napi árra való támaszkodás még így is bizonyos zavar forrása marad.

Ha a vagyont alkotó tárgyakról leltárt veszünk fel, a vagyon köznapi
fogalmát túl anyagiasnak fogjuk találni. Az üzletember jóakaratát
csakúgy vagyonnak kell számítanunk, mint gyára épületeit, mert bár
anyagiatlan, mégis eladásra alkalmas. Többször vitatták, hogy az üzleti
képességek, az ügyesség, hatékonyság vagy az emberi munkaerő a
nemzetvagyonhoz hozzá számítandók. Ám ez helytelen eljárás lenne. A
rabszolgarendszer mellett a rabszolga termelőképessége részét képezi
annak az eladásra alkalmas birtoknak, amelyhez tartozik; ám ott, ahol a
személy nem jószág, azok a képességei sem tekinthetők jószágnak, melyek
személyétől elválaszthatatlanok. Csak azok a szolgáltatások, amelyek
nyujtására képesek és amelyeket a vevőnek át tudnak adni, számíthatók
vagyonnak. Azaz, az orvos tudása és ügyessége nem vagyon, azonban a
műtét, melyet végez, vagy a vélemény, melyet egy bizonyos esetben ad,
már vagyonnak számítandó. Ugyanígy van ez a professzionátus és személyes
szolgálatok minden fajánál. A szakács és a pinczér szolgálata ugyanabban
az értelemben jelent vagyont, mint a táplálék, amelyet főz és
felszolgál: a leczke épp úgy vagyont jelent, mint a tankönyv. Ahol
azonban személyes ügyességet vagy munkát fordítanak a javak termelésére,
úgy hogy az alakjuk vagy helyük megváltozik általa, ezt az ügyességet,
vagy munkát úgy szokás tekinteni, mint a javakba belépő tényezőt, amely
értéküket növeli. Eszerint a bérmunkát és az üzletvezető munkáját
általában nem szokás önmagában vagyonnak tekinteni, hanem csak
beszámítani azoknak az árúknak az értékébe, amelyeknek a termeléséhez
hozzájárulnak. Ha a társadalom szempontjából tekintjük a vagyont,
világos, hogy az említett két személyes szolgálatot nem vehetjük mindkét
módon számításba és sokkal alkalmasabb azokhoz az árúkhoz számítani,
amelyek piaczi értékét növelik.

Ha egy adott pillanatban leltárt készítenénk egy embernek, vagy
nemzetnek a vagyonáról, természetesen csak az anyagi jellegű javakat
vehetnők számításba, minthogy a szolgálatok bizonyos időben folynak le.
Azonban világos, hogy a szabad, a házi, a szórakoztató és egyéb
szolgálatok, amelyeket nem csupán az anyagi javak termelésére
fordítanak, a vagyon egy más, külön faját képezik, ha árú tárgyául
szolgálnak. Ezért valamely nemzet vagyonát egy adott időszak lefolyása
alatt feltüntető leltárba bele kell őket foglalnunk. Az a szerep,
amelyet a nemzetvagyon általános tömegében játszanak, sokkal világosabbá
lesz előttünk, midőn majd a _jövedelemről_ szólunk.

Azt a berendezést, amely ennek a részint kézzelfogható, részint csak
szellemi vagyonnak a különböző fajait termeli vagy előállításához
hozzájárul, termelési rendszernek nevezzük. A termelés fogalma alá
soroljuk itt mindazon tevékenységeket, amelyek a vagyon bármely fajának
előállításában részesek, beleértve a bíró, a pap, az akrobata, vagy a
szakszervezeti titkár működését. Igy nemcsak a földmívelésnek és a
bányászatnak a földből javakat kivonó gazdasági ágait, nemcsak a
kézműipar, a fuvarozás és az anyagi javakkal foglalkozó szétosztó ipari
és kereskedelmi ágakat, hanem a kormányzást, a tudományos
foglalkozásokat, a művészetet, minden üdítő sportot és szórakozást a
termelési rendszer fogalma alá kell foglalnunk.

A termelés mindezen ágainak terméke vagyont jelent és e vagyon összegét
annak piaczi ára szerint becsüljük meg.

Ruskin János és mások tagadták, hogy a közgazdaságtannak meg kellene
elégednie a vagyonnak ezzel a szerintük szűk értelmezésével. Árú tárgyát
képező javakról szóló rideg adatok, amelyeket pénzértékben fejeznek ki,
mondják e támadók, mi hasznos ismeretet sem nyujtanak számunkra abban a
tekintetben, hogy mi hatásuk van e javak termelésének és fogyasztásának
az ember életére és boldogságára. A társadalom más kutatói szintén
kétségbevonták annak a helyességét, hogy a gazdasági eljárások
tanulmányozását különválasszuk más társadalmi proczesszusokétól és külön
közgazdasági «tudománnyá» tegyük.

Ez a bírálat, amennyiben éle van, minden tudományos speczializálásra
alkalmazható. A jelenségek egész világa benső összeköttetésben álló
részek egysége és bármely résznek külön tanulmányozás czéljára való
kiszakítása szükségkép csonkítást jelent. Ám az ily külön tanulmányok
folytatása igen fontos az intellektuális haladás szempontjából és a
művelésükkel járó csonkítás nem végzetes jelentőségű, feltéve, hogy nem
feledkezünk meg róla és hogy a specziális kutatás tárgyával nem
foglalkozunk oly módon, mintha kerek és teljes egészet képezne. Sőt az
ily tudományos speczializálásból a legnagyobb veszedelem éppen akkor áll
elő, ha a tudományt valamely művészet alapjává tesszük és az emberi
cselekvés szabályait építjük fel rá. A gazdasági élet tudományos
kutatása bemutathatja, hogy az ember bizonyos cselekedetei vagy a
nemzeti politika bizonyos intézkedései az árú tárgyát képező vagyont
növelik. Hogy ezt az állítást felszólítássá módosítsuk és ez a
felfedezés elegendő alapot jelentsen arra nézve, hogy egyéni, vagy
nemzeti cselekvéseknek irányt szabjon, anélkül, hogy kellően
számbavettünk volna a közjólétre hatást gyakorló egyéb tényezőket,
amelyek e kereskedelmi szellemű politikából folynak, vagy folyhatnak,
szemmelláthatólag elítélendő. Mert, ha valamely egyén, vagy nemzet a
maga cselekedeteinek irányát kivánja megállapítani, ugyanakkor számba
kell venni minden felmerülhető előnyt és hátrányt. Ennélfogva azt a
tanácsot, amelyet a közgazda ad az államférfinak, mindenkor a közjólét
egész területére való hatásának vizsgálata alapján kell alkalmazni, vagy
kiigazítani. A rögtön, sőt állandóan hasznothajtó gazdasági politika is
megtámadható a szélesebb látókörből tekintett hasznosságból eredő
meggondolás alapján.

Ám, ha mindezt megengedtük is, ez távolról sem jelentheti azt, hogy a
gazdasági javaknak akár a tudománya, akár a művészete tarthatatlan
volna. Ellenkezőleg, mindkettő fontos szerepet nyer a «politikának»,
azaz a társadalom viselkedése tágabbkörű tudományának és művészetének
haladása szempontjából. Nemcsak arra van szükségünk, hogy elkülönítve a
gazdasági jelenségeket a közelebbi vizsgálat czéljaira a többi
társadalmi jelenségtől, megtanuljuk, hogy melyek a gazdasági rendszer
tényezői és mint végzi e rendszer a maga működését, hanem épp oly
szükséges, hogy tudjuk, mi a javasolt változásoknak a valószínű hatása a
gazdasági rendszerre és az árú tárgyát képező vagyonra, melyet termelni
szokott. Mindkét fajta ismeret segítségére szolgál úgy a polgároknak,
mint az államférfiaknak. Egyik ismeret sem elegendő önmagában arra, hogy
a cselekvés irányát megszabja: de mindkettő hozzájárul az ismeretközlés
ama tágabb folyamatához, mely a társadalom politikájának kialakításában
segítő szerepet játszik.




II. FEJEZET.  Az üzem és az ipar.

Az előtt a fiatalember előtt, aki első alkalommal lép valamely pályára
mint munkás, hivatalnok, üzletember vagy ú. n. szabadfoglalkozású egyén,
az üzleti világ tág köre szükségképp a bizonytalan formák és események
zavaros és szövevényes tömegéül jelenik meg, amelynek csak töredékei
tűnnek fel képzeletében és agyában barátai és szomszédai beszédéből, a
napilapok hasábjairól, a boltok kirakataiból, az utcza mozgalmas
életéből és a kicsinyben való vásárlásnak azokból az eseteiből,
melyekben jövedelmét el szokta költeni. Tiszta látásának egyetlen
gyújtópontjául csak az a meghatározott rendszeres munka szolgál, amelyet
ő a maga foglalkozásában folytat. A közgazdaság egysége, sőt még
rendszerének létezése is sokáig rejtve marad előtte, vagy legjobb
esetben csak határozatlan általánosításban merül ki. De a köznapi
realitás, annak az üzleti intézménynek a szerkezete és működése,
amelyben mindennapi munkáját folytatja, csakhamar mind tisztábban
jelenik meg agyában.

Noha eleinte csak azt a munkát ismeri alaposan, amellyel foglalkozik és
amelyet a többi munkás a közelében végez, csakhamar némi ismeretet
szerez az osztályában végzett egyéb munkákról és amint más és más
osztályokban dolgozik és megismerkedik társaival, mind többet tud meg
arról, hogy más osztályokban mi történik. Ha gyárban van alkalmazva,
látja a nyers anyagot és a kész gyártmányokat és értelme és érdeke
szerint a gyártás különböző stádiumaiban alkalmazott gépekkel és
eljárással ismerkedik némileg meg. Fokozatosan tisztúl a gyártási
eljárás mögött rejlő üzemszervezetről, a felügyelők, az igazgatás
munkájáról való fogalma és némileg megérti, mit végeznek a gyár
irodájában, ahol a hivatalnokok nyilvántartják mindazt, ami a gyárban
történik. Sőt még a személyes tevékenykedésétől oly távoleső adás-vételi
ügyletekről is nyer némi fogalmat, különösen ha társaival együtt
valamely szakszervezet tagja és megtanulja, miképp befolyásolhatják
munkáját és bérét az adás-vételek.

Az intelligens munkás ekképp eléggé hű képet alkot magának annak a
gyárnak vagy műhelynek a szervezetéről és személyzetéről, amelyben
dolgozik. A telep, az épületek, a gépek és eszközök, a hajtóerő, a
nyersanyag, a gyártás s eljárás különböző stádiumainak termékei, a
készpénz a gyári pénztárban és a bankban, az alkalmazottak és a
vezetőség rangsora, elkülönült képzetekként jelentkeznek agyában. A
gyári hivatalnok, a munkavezető, az igazgató lényegileg ugyanazt a képet
alkotják maguknak, de más szempontból látják, az üzem egyik-másik részét
világosabban észlelik, mint a többit és az egyes részeknek különböző
fontosságot tulajdonítanak. Ha eltekintünk az emberi vonatkozásoktól és
a gyárat csak termelő eszköznek látjuk, megértjük, hogy az igazgatók
helyzete a legjobb annak megitéléséhez, hogy a különböző együttműködő
tényezőknek egymáshoz viszonyítva mily fontosságuk van. Ezzel nem azt
mondjuk, hogy az igazgató elfogulatlanabb, vagy indító okai, ítéletei,
érdekeitől függetlenebbek, mint a munkásé. Mindkettőnél az egyéni érdek
bizonyos mértékben elferdíti a helyes képzetet és értékelést. Az
igazgató előnye merőben technikai: az ő helyzetében jobban átlátható,
hogy az üzem egyes részei mily mértékben és arányban járulnak az
egészhez. Mert az igazgatás – mint látni fogjuk – az egyesítő,
összetartó, egybeigazító tényezője az üzemnek: csak az igazgató tudja,
hogy az egyes részek mibe kerülnek és így neki egy közös értékmérő áll
rendelkezésére. Ez okoknál fogva kivánatos, hogy a munkás vagy
hivatalnok, ha az üzemről megbizható képet akar magának alkotni,
iparkodjék az ő «kereseti» szempontját kiegészíteni az igazgatóéval és
elképzelni, hogy annak helyzetéből hogyan látni az üzemet.

Az üzem vagy az ipar legkisebb szervezett egysége így durván látva
körülbelül ily alakban jelentkezik:

Ha gyár helyett kereskedelmi üzletet vagy bányát, avagy kiskereskedést,
vagy gazdaságot veszünk szemügyre, bárha az egyes részek különbözni
fognak, általában azonosnak fogjuk a szervezetét találni.

Nyersanyag, készlet, eszközök, telep, munka és igazgatás mindenütt egy
közös ipari czélra működik közre, noha igen különböző arányokban. A
kereskedésnél a felszerelésnek csekélyebb a szerepe, miután gépek és
munkaeszközök alig vannak; nyersanyag és készlet ugyanazon javak, csak
különbözőképp vannak elrendezve; és a pénznek nagyobb a szerepe. A
gazdaságban és a bányában a telep – a földet is beszámítva – sokkal
jelentősebb, mint a gyárnál. Továbbá sok üzem nincs egyetlen
meghatározott, telepre szorítva. Az építő-vállalat részére dolgozó
kőműves az üzemet nem egy meghatározott telephez, hivatalhoz kötöttnek
látja, hanem más-más helyütt végzendő munkáknak. A vasutasnak, hogy
üzemének szervezetét megértse, igen részletes látókörrel és
képzelőtehetséggel kell rendelkeznie.

Ugyanazon iparág üzemei igen különbözők szervezetükre és nagyságukra
nézve. A gazdaságban az egyik véglet a kisbirtokán egyedül dolgozó
paraszt, aki csak családját tartja el munkájával, a másik véglet a nagy
marhatenyészet, vagy a költséges gépekkel dolgozó gabonatermelő
nagybirtok. Az aranyásásnál ott van a maga szakállára dolgozó bányász és
az óriási bányatársaság. Igy van ez az iparnak majd minden ágában, a
közlekedésnél, az iparnál, a kereskedelemnél. De a gyári üzemben látott
minden tényező bizonyos módon és arányban mindig jelen van az anyagi
javak kezelésénél: mindig kell valami telep, kellenek eszközök,
nyersanyag, készlet, pénz, munka és igazgatás, bárha az utóbbi kettőt a
legegyszerübb üzemekben már ugyanazon személyek végzik. [1]

Sőt, ha – mint helyes is – a nem anyagi javak előállítását is az ipar
tágabb értelmében vett fogalma alá vesszük, az ipari üzemszervezet
általános vonásait itt is megtaláljuk. A szinházat, az orvosi vagy
ügyvédi gyakorlatot, az iskolát, a fodrászt, vagy bármely más
«szolgálatok» nyujtására és eladására szervezett más szervet véve
szemügyre, azt fogjuk találni, hogy noha a berendezkedés, telep,
szerszámok stb. a személyes ügyesség és energiához viszonyítva igen
csekély mértékben vannak meg, mégis mindig megvannak. Sőt néhány
szolgálatokat nyujtó üzem, mint pl. a szinház, az iskola, igen kiterjedt
anyagi berendezést igényel, minélfogva a modern kapitalista vállalkozás
legelőrehaladottabb formájához tartozik.

De abban a törekvésünkben, hogy az üzemről, mint a termelési szervezet
egységéről határozott fogalmat nyerjünk, még nem jutottunk ki a
tömkelegből. Nyilvánvalóan sok gyár, üzlet stb., amelyet figyelembe
vettünk, nem független önálló üzem. Csak külön lévő vállalat. Bárha
ezelőtt igen szokatlan volt, hogy több gyár, bánya, üzlet egy személyé
legyen, vagy egy személy igazgatása alatt álljon, ma igen gyakran így
van ez egyes iparágakban.

A pénzügyi kezelés egysége adja meg az üzem egységét. Egy társulat
valamennyi malma egy üzemnek veendő, amint Lipton vagy Wanamaker fiókjai
egy üzemhez tartoznak. És ebben az értelemben az sem szükséges, hogy
valamely üzem mindig különböző helyeken levő egyfajta malmokból,
üzletekből álljon. Kiterjeszkedhetik több különböző iparágra is, mint
pl. egy nagy árúházhoz csatlakozhatik egy gazdaság, szállító üzlet és
kárpitos műhely, vagy a vasút birtokában lehet gépgyár, vagy szénbánya
és kezelheti is azokat. De nemcsak ekképp mosódhatnak el valamely üzem
határozott körvonalai. Sok, látszólag különálló vállalat igazgatását
vagy finanszirozását, vagy mindkét működést valamely nagyobb, erősebb
vállalat végzi. Sok dohányáruda, ékszerüzlet, czipő- vagy vasárú-üzlet,
ha nem pusztán fiókja, a valóságban csak eladó ügynöke, bizományosa
bizonyos gyárosok, vagy szállítók czikkeinek. Segédczikkeket gyártó,
vagy javítási műhelyek gyakran valamely nagy gyárhoz tartoznak, attól
szorosan függenek. Első pillantásra önállónak látszó üzemeknél számos
körülményes formája van az ilyen függésnek. A pénzügyi, sőt igazgatási
függetlenség gyakran csak többé vagy kevésbbé van meg. Ám a mi
czélunkhoz nem is szükséges, hogy meghatározásaink szigorúan
következetesek legyenek. Elegendő, hogy elfogadjuk, hogy igazgatásnak
azt a tényezőt nevezik, amely egy üzem különböző elemeit egybefoglalja,
annak egységes szervezetet és termelőképességet ad. Ha az igazgató a
vállalat vezetésénél eléggé önállóan, lényegében függetlenül járhat el,
a termelési szervezet általános leírásánál malmát, bányáját vagy üzletét
különböző üzemnek vehetjük, noha a legfelső és végleges határozás joga
valamely részvénytársulat részvényesei egyetemét illeti is.

Szemlélődésünk czéljaira az egyes teljes vállalatokat külön üzemeknek
vesszük, kivéve, ha a kapitalisztikus kombinácziókat és ellenőrzést kell
majd kiemelnünk. A termelési rendszert ekként bizonyos formai és
czélbeli hasonlóságok alapján különböző iparágakba csoportosított
üzemsejtek kiterjedt elrendezkedésének vesszük. Ugyanazon fajta javakat
termelő, vagy kezelő üzemeket egyazon iparághoz tartozóknak veszszük,
bárha igen különböző módon termelnek. A kézi munkával végzett
órakészítés nagyon különbözik a gépekkel végzett óragyártástól, de
miután mindkét gyártmány egyaránt óra, ugyanazon iparághoz tartozónak
vesszük.

Igy vagyunk más munkákkal is, melyek részint kézimunkák, részint gépiek.
De nemcsak a gyártás módja lehet különböző, hanem az anyag is. Házat
lehet kőből, fából vagy téglából építeni, mégis általában építőiparnak
vesszük a házépítést. Általában azonban az anyag határozott
különbözősége az iparágak különbözőségét hozza magával. Igy a
vaságykészítő ipart a faágykészítőtől különállónak vesszük. Ezt a piacz
dönti el. Az olyan üzemeké amelyek ugyanazon piaczon valósággal
versenyeznek is egymással javaik eladásánál, egyazon iparághoz
tartozóknak veendők. De itt sincs határozott, éles választóvonal.
Kézzel, vagy géppel gyártott órák bizonnyal versenyeznek egymással; fa-
és viaszgyufák szintén nyilvánvalóan azonos iparágakhoz tartoznak. De
noha vas- és fabútorok egymással versenyeznek, versenyük kevésbbé
közvetlen és piaczuk nem azonos. Gáz és villany a világításnál
versenyeznek egymással, mégis külön iparnak veszik őket. Néha helyes
csak építőiparról beszélni, néha építőiparokról. A gyapjú, vagy
czipőipar specziális iparágakra bomlik, gyakran a helyi viszonyokon
múlólag ugyanazon fajta különböző minőségű javak piacza más és más lehet
és a termelők vagy vevők más iparágaknak veszik őket. A hely is alapul
szolgálhat iparágak megkülönböztetésére, különösen, ha általában a
munkában vagy a gyártmányban valami különbség van. Igy a Clyde és a Tyne
folyóknak megvan a maga külön hajóépítő iparága és a délwalesi
szénbányászatot az angol szénbányászat más ágaitól különbözőnek veszik.
Leicesternek és Northamptonnek megvan a maga sajátos czipőipara. E
példák eléggé mutatják, hogy az ipar szó használatánál épp oly latitüdök
vannak, mint az üzeménél. De általában leghelyesebb az iparág határait a
piaczéival egybeesőknek venni és azokat az üzemeket, melyeket ugyanazon
piaczon adnak el és egymással megfelelően versenyeznek, egyazon
iparághoz tartozóknak tekinteni. A piacz nem valami határozott
piaczhelynek veendő itt, ahol árúk adatnak el, hanem annak az egész
vidéknek, amelyen vevők és eladók egymással oly szabad érintkezésben
állanak, hogy ugyanazon javak árai könnyen és hamar egyenlőkké válnak.

Igy az államadóssági kötvényeknek, aranynak, gyémántnak és néhány fontos
maradandó jószágnak és anyagnak, mint a búzának, gyapjúnak: világpiacza
van, a legtöbb egyéb jószágnak országos piacza és az igen nagy
térfogatú, romlékony vagy el nem mozdítható jószágnak kis helyi piacza.
Természetesen minden piaczon belül megvan a maga tere a gyártási,
minőségi és hírnévbeli különbségeknek, melyek a versenyt és az árakat
befolyásolják.

De az itt feltüntetett lényegesebb eltérések ne akadályozzanak meg
bennünket abban, hogy az üzemeket különálló iparokba csoportosítsuk,
aszerint, amint közös piaczot látnak el javakkal. Igy egy boltoni
fonómunkás, vagy egy leicesteri czipőgyári munkás csakhamar kiterjeszti
a maga gazdasági látókörét a fonó vállalaton túl, amelyben dolgozik, a
többi hasonló vállalatok csoportjaira, amelyek fokozatosan a helyi, majd
az országos gyapjú- és czipőpiaczot alkotják. A nemzetközi- vagy
világpiaczról való határozatlanabb, elmosódottabb fogalma később
alakulhat ki, mint a szűkebb és nagyobb gyakorlati jelentőséggel bíró
első fogalmának csekély módosulása.

Természetesen iparának egységét és érdekközösségét gyengébbnek fogja
látni, mint üzeméét. Először különálló és versenyző üzemek sorát fogja
csak látni. De az iparhoz tartozó helybeli üzemek között rendesen
bizonyos egyöntetű eljárást és bizonyos szervezkedést fog találni. A
munkaadók minden irányban hajlandók szövetkezni, egyesülni, hogy
értesüléseket szerezzenek, az anyag és a munka vásárlásánál,
termelésénél, a piaczon érdekeiket megvédjék, előmozdítsák. Ugyanazon
ipar munkásai különböző gazdasági és társadalmi czélokra egyesülhetnek.
Az ipari szervezkedés további fejlődése a tőke és a munka érdekei
kiegyenlítésére, bér- és munkaviszonyra vonatkozólag egyezségek,
megbeszélések, békéltető hivatalok szervezésének kialakulásában állhat.

Ekként a munkás a maga iparáról határozott képet alkot. Később iparának
a többihez való viszonyáról is fogalmat nyer. Meg fogja érteni iparának
más iparágaktól való szoros függését, amelyek a feldolgozandó
nyersanyaggal látják el és attól az ipartól vagy a piacztól, amely
gyártmányát megveszi. Ha czipészmunkás, látni fogja, hogyan befolyásolja
iparát minden, ami csak a cserző iparban történik, amely bőrrel látja
el, vagy a kereskedelemben, amely a gyárostól a czipőket megveszi. Ha
gyapjúfonó, meg fogja érteni ipara szoros függését egyrészt a nyers
gyapjúkereskedelemtől, másrészt a szabóipartól. Mert egyik vagy másik
irányból munkáját, vagy bérét befolyásoló fontos tényezőket lát majd
közrehatni. Ha tovább kutat és következtet, ahhoz a fontos felfedezéshez
jut, hogy az az ipar, amelyben dolgozik, csak egy lánczszeme azoknak az
iparágaknak, melyek a nyers anyagot kész termékekké alakítják és a
fogyasztókhoz juttatják.

Ha czipészmunkás, akkor a lánczolatot így fogja látni:

Állattenyésztő… cserző… czipész… czipőnagykereskedő… czipőüzletek.

Ha gépmunkás, akkor így:

Bányászat… kohászat… aczélművek… gépüzletek.

De minden iparág közvetlen kapcsolatban van másokkal, melyek ugyanazon
czikk termelésére és szállítására irányulnak. Mindig valami
mezőgazdasági vagy bányászati ág nyeri a nyers anyagot a természettől.
Azután egy vagy több gyártási eljárás következik és ezután valami
nagyban és kicsinyben forgalombahozó ipar.




III. FEJEZET.  A termelési rendszer.

Czipész, szövő vagy más szakmabeli munkásunk, a maga iparágán
túltekintve, azt egy csoport tagjának látja, amelyet a többivel egy
közös érdek köt össze: bizonyos javak termelésének előmozdítása. Ha más
iparokról keveset tud is, helyesen fog arra következtetni, hogy azok
hasonlóképp termelő és szétosztó eljárások sorozatában állanak. Mint az
étel-, ruhaneműeket és más használati tárgyakat vásárló fogyasztó
felismeri, hogy hasonlóan alkotott ipari lánczolatok végén van. Igy az
ipari termelés a képzetében eljárások folyamatainak vagy sorozatainak
bizonyos számává kezd kiszélesedni és mindegyik sorozatnak, vagy
folyamatnak az a különleges feladata, hogy bizonyos nyers anyagoknak a
fogyasztók kapcsolati tárgyaivá való változását előbbre vigye. Nemcsak
czipőiben, de a kenyérben, ingben, könyvben, dohányban és más
czikkekben, melyeket vásárol, iparok bizonyos sorozatának czélját és
tárgyát fogja látni. De hamar észre fogja venni, hogy a javak, kenyér,
czipő, ing, stb. különfélesége alapján gyártási folyamataik
elkülönültségéről nyert fogalma túlzott. Mert belátja, hogy nincs
teljesen külön iparágsorozat a czipőknek a gyártására,
forgalombahozatalára és eladására. Azok a gazdálkodók, akik a cserzőknek
állati bőröket adnak el, a mészárosoknak állati testeket is árulnak, a
molnároknak gabonát és így más meg más termelési sorozatokba lépnek. A
cserző a czipőgyároson kivül más gyárosoknak is szállít bőrt. Sok
kicsinyben eladó üzlet czipőn kívül más czikkeket is árúl. Hasonlót
tapasztal más iparsorozatoknál. A termelési folyamatok egyes pontokon
találkoznak, vagy keresztezik egymást. Bizonyos őstermelő és gyártó
eljárások kezdetei sok sorozatnál szerepelnek. Gazdálkodók, bányászok és
mások, akik a természettől a nyers anyagot nyerik, kezdenek meg minden
nagy termelő sorozatot. Ha kitermelő munkájukat elvégezték, a nyert igen
különféle nyersanyagot különbözőképp csoportosítják és különböző
eljárásoknak vetik alá. A további gyártási eljárások számosabbak,
speczializáltabbak, amíg a javakat szétosztó és forgalomba hozó művelet
gyakran ugyanazon iparágban vagy üzletben összehoz számos jószágot,
amely a gyártási eljárásnál különböző iparokhoz tartozott.

Ha tehát a folyót vesszük jelképnek és beszélünk ipari folyamatokról,
melyek a termelés különböző fokozatain viszik keresztül a nyersanyagot,
amíg a kicsinyben való eladáson át a fogyasztók kezéhez jutnak, azt
fogjuk találni, hogy a folyó néhány forrásból fakad, s amint a gyártáson
átmegy, egyre számosabb ágra szakad és végül ismét aránylag csekély
számú ágban egyesül, amint a kereskedelem fokozatain át a fogyasztóhoz
jut.

De a termelés valóságos szervezete sokkal bonyolúltabb, mint e kép.
Egyes bonyodalmainak aránylag korán jut a gyárban, bányájában,
hivatalában megfigyeléseket tevő intelligens munkás a tudomására.
Felismeri, hogy nem minden ipar foglalkozik közvetlenül azzal, hogy a
nyersanyagot a termelés főfolyamán keresztül továbbítsa a fogyasztási
jószággá válása felé. A czipészmunkás tudja, hogy egy-két ipart nem
említettünk meg, amelyek majdnem oly fontosak a czipőgyártásban, mint
maga a czipőipar, t. i. azok az iparok, amelyek a gyártáshoz szükséges
gépeket és erőt szolgáltatják. E gépek és ez az erő természetesen
magukban is a termelési folyamatok egész sorozatának végeredményei,
amelyek a nyersanyagot a tőke ezen alakjaivá formálták. Ezek nem
szerepelnek termelési rendünk végén fogyasztási jószágokul. Ezek
czéljukat tőkévé válásukban érik el és nem használati jószágokul, hanem
mint felszerelés és más termelési segédeszköz használják őket fel. Az
üzem szervezetét vizsgálva úgy találtuk, hogy telepre és gépekre épp úgy
van szükség, mint a nyersanyagra. Csak a nyersanyag tárgya a termelési
eljárásnak és az megy le a fogyasztási jószággá válás folyamán. Épület,
gépek és más felszerelés csak eszközök ehhez a czélhoz. De termelni kell
őket és felhasználódnak a művelet előmozdításában, amivel az állati bőr,
a bőr vagy a bőrczipő meglesz vagy felhasználódnak más hasznos
munkálatnál.

A czipészmunkás így azt látja, hogy az iparok folyamatát, amellyel az
állat czipővé lesz, számos mellékfolyamatnak kell előmozdítania, amelyek
a termelés egyes stádiumaiban szükséges szerszámok, hajtóerő, épületek
stb. szolgáltatására irányulnak.

A gépeket vevén egyedül figyelembe, képzetét akként igazítja ki, mint
ahogy azt a 21. oldalon látjuk.

De látni fogja, hogy más iparágak is közreműködnek az épület és más
gyári helyiségek, a világítás, hő és erő előállításán és fentartásán:
ezeket is be kell illesztenie képzetébe. Miután nyilvánvaló, hogy az a
gazdálkodó, cserző, kereskedő, akik a termelés közvetlen folyamatában
állanak, szintén használnak felszerelést, gépeket és más munkájukat
elősegítő gyártmányokat, következőleg minden műveletnél a főfolyót
mellékfolyók táplálják, melyek nem a fogyasztókhoz folynak, hanem a
termelés egyes stádiumaihoz és a termelőket a termelést elősegítő
javakkal látják el.

Ha jobban tetszik, természetesen a gépet, épületet és más befektetést
ugyis felfoghatjuk, hogy lassanként azokká a javakká válnak, amelyek
termelését előmozdítják és így a fogyasztáshoz a főfolyamon át jutnak.
De e nézettől itt eltekinthetünk.

Már most ezen járulékos iparágak, amelyek a főfolyamathoz az álló tőkét
szolgáltatják, gyakran fontosabbak és nagyobbak, mint az általuk táplált
iparágak, mivel némelyikük a termelés főfolyamának számos iparát látja
el bizonyos állótőkével. A gyáriipar rendszerének minden pontjánál
fontos segítség a vas, aczél és a gépgyári ipar, s az építőiparok is. A
bányászat, a főbb fém- és építőiparok, annyi specziális ipar állandó
főtámasztékai, hogy gyakran alapiparágaknak nevezik. Ha valami
jelentékenyebb esemény fordul elő egyiküknél, a termelési rendszer
minden ágában hamar jelentkezik hatása.

De ezen alapiparágakon kivül a termelés főfolyamában levő iparoknál a
közös érdek más kötelékeket is teremt.

Ugyanazon fajta nyersanyag a termelés számos főágában mint fő- vagy
segédanyag egyaránt használatos. A főbb gabonanemek, a
textilgyártmányok, vas, szén, kő, agyag stb. számos különböző használati
czikk gyártásánál nyersanyagok és a bármelyiküket használó különböző
iparágakat a rokon- és ellenszenv hatalmas kötelékei fűzik egymáshoz.
Ily viszonyban van pl. a czipőgyártás a nyereggyártással és
bőröndészettel (a bőr útján), a befőttgyártás a kétszersült vagy édes
italok készítésével (a czukor útján). Ahol a használt anyag közös, ott
az iparok egymással rokonszenveznek, mivel mindaz, ami csak a közös
anyag kinálatát javítja vagy rontja, egyaránt használ, vagy árt nekik.
Ennyiben rokonszenveznek.

Ám ami az egyik iparágnak anyaggal jobban való ellátását előmozdítja, az
a többinek árt. Ennyiben érdekellentét van közöttük. Az olaj és a
ruggyanta elég példa lesz számos ipar életbevágó fontosságú nyersanyaga
keletkezésére.

Némely iparág egymással tartós érdekközösségben áll, miután fontos
segédanyagokat szolgáltat egy vagy több fontos iparnak. A vas- és
szénipar a legnyilvánvalóbb példa erre. De az érdekközösség igen erős
sok specziális iparágban is, mint a gyümölcstermelésnél és a
czukorfinomításnál, vagy a bortermelés és az üvegfúvásnál, vagy számos,
az építőiparoknak anyagot szolgáltató iparnál.

Másrészt éles ellentét van egyes iparok között annálfogva, hogy egymást
helyettesíthetik. Ha ugyanazon szükségleteket különböző anyagok
elégíthetik ki, az ellenségeskedés oka már megvan. A fa és a vas az
építkezésnél és a bútoriparban, a gyapjú, pamut és vászon a
ruházkodásnál, tea, kávé, kakao az italok között, stb. Igy a
villanyosság, gáz, olaj és gőz mint ipari hajtóerő és háztartási
energiaforrás versenyeznek egymással. Ez iparágak és segédiparaik
egymással harczban állanak és ami az egyiknek a javára szolgál, az a
többinek árt. Majd az anyagok, majd az eljárás, majd pedig a közvetlen
használati czikkek helyettesíthetik egymást, a helyettesíthetőség pedig
mindig ellentétet szül.

Azoknál az iparágaknál, amelyekről első pillanatra látszik, hogy a
különálló nyersanyagokat használati czikké dolgozzák fel, ekként számos
érdekközösség és ellentét van. Az ipari eljárások sorozatai keresztezik
egymást, egybeolvadnak és elkülönülnek egymástól különböző pontokon:
egyetlen sorozat sem áll teljesen elkülönülten.

De különösen két iparág érdemel figyelmet, mint amely egységesítő
befolyást gyakorol. Ez a szállítási- és a pénzüzlet. Nem alapiparok,
mint a bányászat és mezőgazdaság, hanem minden ipart áthatnak és
összekapcsolnak. Ahol csak üzemet folytatnak, oda állandóan szállítanak
anyagot és elviszik belőle a termékeket: minden adás-vétel bizonyos
szállítást hoz magával. Az ily szállítással foglalkozó iparágak
csoportjának a termelési rendszerben különös fontossága van. Egészben
véve olyan ez a berendezés, mint az állati szervezetben a vasomotor
rendszer. Egy bizonyos értelemben véve minden fizikai munka valójában
anyagmozgás és minden üzemi műveletben része van ennek. De a modern
termelőtársadalmakban a különleges értelemben vett szállítás, személyek,
javak, hirek szállítása egyik helyről a másikra igen speczializálódott
és fontos munkává vált. A vasútnak és hajónak szerepe van a termelő
eljárásoknak úgyszólván minden egyes sorozatánál. Azt a fizikai lánczot
adják, amely az egész folyamatnak hatékonyságot és folyamatosságot
kölcsönöz. A vasútnak vagy hajózásnak minden forgalmi zavara egy egész
iparvidéket bénít meg: még a távirósodronyok elvágása is megzavarja,
késlelteti a termelést. Amint a termelés bonyolultabb lesz, távolabbi és
több helyről szerzik be a nyersanyagot, hogy bonyolultabb, finomabb
műveletekben használják fel és a rendszer kereskedelmi része a gyorsabb
és megbízhatóbb értesülésen mulik. Ezért minden czivilizált országban a
szállítás szerepe az iparban nagyobb és fontosabb, a tőke és munka
mindnagyobb mennyiségét köti le és a legnehezebb kezelési feladatokat
veti fel. Ha, amint ez számos nagy államban történik, a vasút a
szállítás egyedüli hatékony eszköze, a népesség élete, boldogulása és
termelése felett despotikus hatalomhoz jut, hacsak a kormány közbe nem
lép. A szállítás minden javítása előmozdítja, minden rosszabbodása
hátrányosan befolyásolja az anyagi javak előállításával foglalkozó
összes iparágakat.

A pénzüzem hasonló módon átható, de általános befolyásában önkényesebb
az egész modern iparban. Pénzüzem alatt értünk minden műveletet, mely a
pénz, vagyis a vásárló-erő termelésében, védelmében és szállításában,
tőke, részvények és más fogalomban levő értékek előállításában és
kezelésében áll. Láttuk, hogy csak forgalmi értékkel bíró dolgokkal
foglalkozik tudományunk és oly eljárásokkal, melyek mindegyike a vétel
ügyletével jár. Igy nyilvánvaló, hogy a vásárló erő termelésével és
alkalmazásával foglalkozó iparágak hatása ép oly átható és döntő, mint a
fizikai szállítás. Az az ismert mondás, hogy «a pénz körül forog a
világ», népies bizonyítéka a pénz erőttermelő és forgalmát szabályozó
üzleti vállalkozások jelentőségének. Az egész termelési renden át
mindenütt hatnak a pénzügyi erők. Egy nagy pénzügyi válság épp oly
biztosan és még teljesebb mértékben megbénít minden termelő
tevékenységet, mint a vasúti forgalom megszünése.

Igy, bárha egyes üzemekben, vagy iparágakban bizonyos függetlenséget és
teljességet ismerünk is fel, tudjuk, hogy számos úton-módon állanak
egymással kapcsolatban és függenek egymástól. Bizonyos anyagok vagy
erőforrások közös használata, egyik anyagnak a másikkal való
helyettesíthetősége egyes iparágakat egymáshoz fűz, vagy egymással
ellentétbe hoz. Néhány mezőgazdasági őstermelő és gyári ipar igen
sokféle későbbi eljárás kiinduló pontjává lesz. A közlekedési és
pénzüzleti ipar azonban általános összekötő szervezet.

Végül megjegyzendő, hogy van egy általánosabb rokonszenv és ellentét
minden iparág között annak folytán, hogy közös forrásokból merítik
életerejüket. Állandóan újabb tőke- és munkafolyamok szakadnak a
termelésbe, hogy fentartsák, élénkítsék, nagyobbítsák szervezetét és
életerejét. Mint rendelkezésre álló termelő energia, keletkezésekor a
tőke és munkaerő emez újabb készlete, a fiatal munkások újabb nemzedéke
és újabb megtakarítások, egy «szabad» államban mind bármely iparágra
vethetik magukat és minden iparágnak a maga szükségletei czéljára ebből
a közös és állandó készletből kell merítenie. Tehát legfőbb közös
érdekük e készlet nagysága, minősége, igénybevehetősége és
megszerzésének feltételei. Igy minden olyan ok, mely a közület új tőkéje
és munkája tömegét, folyékonyságát és hatékonyságát érinti, befolyással
lesz minden más iparágra. Amint a termelési rend részleteinek
vizsgálatába hatolunk, látjuk, hogy számos korlátja és akadálya van a
tőke és munka szabad folyásának. De amennyire a munka és tőke különböző
iparágak között szabadon választhat, vagy egyikből a másikba szabadon
átmehet, a termelő energia közös alapjának veendő, amely a termelés
egészét átjárja, amint a vér a test különböző szervein és sejtjein
átfolyik, szervezeti egységet kölcsönözve az egész rendszernek.




IV. FEJEZET.  Hogyan működik a termelési rendszer?


I. RÉSZ.

Most már összefoglaló képzetünk van a termelési rendszerről, melyben az
üzemek sok raja iparágakba van csoportosítva, ezek pedig sorozatokba,
hogy a természet nyersanyagait és erőit az ember használatára szolgáló
tárgyakká alakítsák át és szolgálatainkat véghezvigyék. A 29 oldalon
levő ábra a kép egyes vonásait tünteti fel.

Az ipari gépezet újabb és újabb anyagot vonván el a természettől a
kitermelő műveletekkel, ezeket gyártási, szállítási és kereskedelmi
eljárások egész során viszi végig, amelyek alakjukat, összetételüket
vagy helyüket megváltoztathatják, amíg végül a kicsiben való
kereskedésből mint fogyasztási czikkek kerülnek ki.

Az eljárás minden pontján a termelési tényezők, ú. m. a föld, munka,
állótőke és képesség a termelés előmozdítására közrehatnak és amint ezen
tényezők elhasználódnak vagy kimerülnek a termelés munkájában, helyükbe
új tényezők lépnek, melyek maguk is a természettől nyert anyagokból
állanak és a termelő eljárások egész sorozata készítette őket elő, amíg
e helyre jutottak. Igy a termelési rend sok szivattyúja a természetből
vonja ki a nyersanyagokat és erőket, hogy részben fogyasztási czikké,
részben új termelési eszközökké dolgozza fel azokat.

De bármily bonyolult is a rend, munkálkodásában mi titokzatos sincs.
Mindenki tudja, vagy kitalálhatja, hogy az anyagok főfajait, gabonát,
gyümölcsöt, állatokat, fát, szöveteket, szenet, agyagot, fémeket a
különböző iparágak hogyan dolgozzák fel a végtelen sok használati
tárggyá. Termelési pályafutásuk rendes folyása néha egy folyó, néha egy
gép, néha pedig egy szervezet benyomását teszi ránk. A szervezeti
metafora a leghasználhatóbb, mert az ipart úgy tünteti fel, mint
tápanyag felvételét, megemésztését, áthasonulását működő erővé és új
szövetté képződését s az emészthetetlen kiküszöbölését. De e képek
egyike sem pontos. Mindegyik nagyobb szabályosságot, simább lefolyást
tüntet fel, mint ahogy a valóságban van. Egyik sem vesz kellően
figyelembe egy lényeges tényt, hogy t. i. minden termelő működés bármely
eljárásnál öntudatos tényezők közrehatását kivánja meg: a különböző
használt termelő erők tulajdonosaiét. A műhelyben, gyárban, bányában,
vasúton, árúházban számtalan kis üzemcsoport testi- és szellemi erejét
kell újból és újból működésbe hozni, hogy az anyagoknak a termelés
folyamán való továbbviteléhez szükséges számtalan művelet
végrehajtassék.

E műveletek különálló termelő aktusok és mindegyiket külön kell
ösztönözni. Ez állandó ösztökélést hogyan érjük el? Ebben sincs semmi
titokzatosság. A termelési rendet folytonosan pénzfolyam járja át, amely
egész nyiltan végzi a különböző termelő erők tulajdonosainak termelő
tevékenységre ösztökélését. Az anyagok és javak folyamával ellenkező
irányban áramlik a pénzfolyam. Azok a kitermelő eljárástól a gyártási és
szétosztó eljárásokon át folynak, amíg a kicsinybeni eladásból
kikerülnek. Emez főleg a kiskereskedelmen keresztül jut be a rendbe és a
rendes sorrendben a szétosztó, gyártó és kitermelő eljárásokhoz jut.

Vegyük például a czipőgyártással foglalkozó iparágakat.

A czipőipar szabályos művelése megkivánja, hogy minden stádiumban
megfelelő számú gyár és más helyiség, gép, szerszám, munkaadó, munkás
álljon rendelkezésre a bőrök czipővé feldolgozásánál és a czipőknek
viselőikhez juttatásánál. Az egész szerkezetet a fizetések folytonos
sora tartja fenn és működteti, amely fizetések a munkások, munkaadók,
tőkések, földbirtokosok kezéhez történnek a termelés különböző fokaiban.
A termelő erők fejében történő e fizetések alkotják a munkabért,
hasznot, kamatot, járadékot. Miből erednek ezek és hogyan fizetik? Ezt
gyakorlatilag megérteti, ha egy olyan czipőüzletbe megyünk, amely csak
készpénzfizetés mellett árúsít és amely mondjuk, hetenkint 100 font
sterlingnyi forgalmat csinál. A vevők megveszik és elviszik a czipőket
készpénzfizetés ellenében. Mit tesz az üzlettulajdonos a 100 font
bevétellel? Ebből fizeti alkalmazottai hetifizetését, valamint félretesz
az üzlet bérére és a kikölcsönzött tőke kamataira, új készletet szerez
be és a maradékot mint igazgatási díjat, vagy hasznot zsebre teszi. A
czipészetben mind e fizetések a kicsinybeni eladáshoz szükséges
ösztönzések. Rábírják valamely termelő erő birtokosát, hogy azt az új
termelő művelethez adja oda, ami a kicsinybeni eladás útján a közönség
czipővel való ellátásának zavartalan menetét biztosítja.

De a kicsinyben való árúsítás költségei – mondjuk – nem haladják meg a
20 fontot. A többi 80 fontért a nagybani eladónál újabb «rendelést»
eszközölnek, hogy az eladott czipők pótolva legyenek. A nagyban árúsító
viszont e 80 fontból részint béreket, járadékot, kamatot és az üzleti
nyereséget fizeti, a többiért, mondjuk 60 fontért a kiskereskedőnek
eladott czipők pótlása végett a gyárosnál újabb vásárlást eszközöl. A
gyáros hasonlóképpen 60 fontjából a termelés folyó költségeit, mondjuk
30 fontot, a bért, járadékot, kamatot, hasznot fedezi, a többi 30 fontot
a bőr és más anyagok újabb bevásárlására fordítja. A cserző a gyárostól
kapott 30 fontot hasonlóképp osztja meg az ő termelésénél, 15 fontot
fizetvén új bőrökért a gazdálkodónak, amely összeget a gazdálkodó
viszont az állattenyésztéshez szükséges kiadások fedezésére fordítja.

Ime a fent leírt folyamat:

Nem lényeges, hogy a 100 font elosztásánál itt jelzett arányok a
tényleges ipari viszonyoknak megfelelnek-e. Annyi bizonyos, hogy a leírt
módon forog az iparágak során végig a kiskereskedőnek fizetett 100 font
és hogy a belőle eszközölt fizetések mindegyike új termelő tevékenységet
létesít és hogy ezzel tartják működésben a termelési rendet. A kész
árúért fizetett árak részekre bomlanak és a termelő eljárásokon át
forgalomban vannak úgy, hogy minden stádiumban fentartják a szükséglet
ellátásához megkivánt tevékenységet.

Ha a czipő helyett kenyeret, inget, könyvet, kerékpárt vagy bármely más
czikket veszünk, ugyanez az elemzés alkalmazható. A kész árúért fizetett
kicsinybeni árak felbomlanak számos fizetésre, melyeket a termelés
különböző stádiumaiban eszközölnek.

Kétségkívül vannak, akik észreveszik, hogy még normális körülmények
között sem megy ily egyszerüen végbe az ipari tevékenység. Pl. a
hitelrendszer mellett az üzlettulajdonos, vagy nagykereskedő nem
kénytelen mindig várni a vevő pénzére, hogy fizethessen. A gyáros nem
mindig vár a nagykereskedőre, hogy rendeljen és rendelését megfizesse.
Gyakran előre termel és iparkodik keresletet támasztani.

De az alapvető tények leírásánál a kereskedelemnek az aprólékosságait
nem kell figyelembe vennünk. Nyilvánvalóan helyesen mondhatjuk, hogy a
termelési rend rendes menetébe a pénz, ez az általános ösztökélő, az
árúkereslet útján jut be. Ez a kereslet nyilván úgy működik, mint a
munka, tőke, föld, készpénz után való «kereslet» a különböző eljárások
mindegyikénél.

Példánk egyszerűsége mellett azonban egy irányban módosításra szorul. A
termelési rendről alkotott képünk feltüntette, hogy minden stádiumban
járulékos eljárások hatottak közre épületek, gépezet és más állótőke
szolgáltatásával. Nyilvánvaló, hogy e tőke el- és felhasználódása is az
egyetlen rendelkezésre álló forrásból, t. i. a czikkek kicsinybeni
árából kell, hogy megtérüljön. Ha tehát a kicsinyben való árúsításnál
100 fontból 20 fontot fordítunk költségre, melynek egy része a tőkének
fizetendő, e fizetésben benn kell foglalva lennie az
elértéktelenedésnek, vagy az el- és felhasználódás törlesztésének.
Hasonló az eset a raktárban, gyárban, cserzőnél, gazdaságban a tőkéért
fizetett összegnél. Ahol csak állótőke használtatik, a fizetéshez
valamit hozzá kell adni azon járulékos iparágak ösztökélésére, melyek a
szükséges és folyton elhasználódó épületeket, gépeket és más berendezést
állítják elő.

Ha tehát a gazdasági rendre, mint egészre, a czipőgyártást és eladást
eszközlő iparágak sorozatából nyert mintaképet alkalmazzuk, úgy látszik,
mint termelő-rendszerről és mint pénzrendszerről egyaránt világos képet
nyertünk. Mindenféle nyers anyag állandó, szabályszerű folyamata a
különböző őstermelő, gyártó és megosztó eljárásokon át, melyek
mindegyike üzemekké és iparágakká szervezett megfelelő mennyiségű
termelő erővel van ellátva, kellő képét adja a termelési rendnek. Ennek
pedig pénzügyi pendantja a pénz hasonló, de ellenkező irányú folyása,
amely a kicsinyben való árúsításnál veszi kezdetét és felfelé megy a
folyón, haladtában a termelő erők mindegyikét újabb tervékenységre
ösztönözve.


II. RÉSZ.

A javaknak és a pénznek e forgalmáról alkotott képünk e két tényezőnek
egyenlő jelentőséget tulajdonít. De ezzel a pénz szerepét a termelési
rendben indokolatlanúl túloznánk. Bárha a beruházásait és hasznát
mérlegelő iparos előtt a pénz jelenik meg tevékenysége eredményeként és
czéljaként, a valóságban a dolog nem így áll.

Bármily fontos is a pénz, mégis csak eszköz, nem pedig czél. Minek az
eszköze? Egyrészt a termelő tevékenység, másrészt a termelt javak
eloszlásának. Amint a termelési renden átmegy, a munkát, földet, tőkét,
képességet különböző alakban és nagyságban odaviszi, ahol szükség van rá
és a termelő erők birtokosai között felosztja a termékeket. Miután a
termelés a fogyasztásnak az eszköze, az ipari termékek elosztását kell
annak a főczélnak tekintenünk, amelynek elérésére a pénz szolgál.
Láttuk, hogyan rendezi és ösztökéli különböző stádiumaiban a termelést a
pénz. Be kell látnunk, hogy ez ösztönzés valóságban a termékek
elosztásával történik. A pénz önmagában nem képes a termelést
ösztönözni. Bárha a közbeszéd a pénzt tünteti fel végczélnak, önmagáért
kivánatosnak, ez valójában csak képzelődés. A munkás nem pénzt akar,
hanem a pénz értékét. Hasonlóképp a tőkés, mikor kamatot kiván és a
földbirtokos, amikor a gabona árát kéri. Az a tényleges művelet, mely a
pénzre hárul, amikor a kicsinyben fizetett árak eloszlanak és a
termelési renden át forgalomban vannak, az ipar különböző termékeinek
felosztása.

A czipőárusításban végződő eljárási sorozatnál az egyedüli termék a
czipő és ha ma még a felosztásnak kezdetleges alakja élne, akkor a
béreket, járadékot, kamatot és hasznot az egész vonalon czipővel
fizetnék ki, amelyet mindenkinek hordania kellene, vagy kenyérért,
ingért vagy más termelési ágban hasonlóképp bér fejében fizetett javak
ellenében kicserélnie. Igy azután számtalan csere után a munkás munkája
terméke fejében végül nem cipőt, hanem számos egyéb jószágot kapna,
amire csak szüksége lenne. A pénzt ily cserék koczkázatai és bonyodalmai
elkerülésére találták fel és hogy minden külön szakmabeli munkálkodót
általános értékü jószággal fizethessenek. Mert a pénzben fizetett bér
nem egyéb, mint általános utalvány, amely nem egy bizonyos iparág
termékeire szól, hanem az egész termelési rendszeréire.

A czivilizáczió abban az irányban halad, hogy minden munkálkodót
mindinkább egy bizonyos munkanemre szorít, egyetlen iparágban egyetlen
eljárást téve feladatává. A pénzbeli bér, amelyet keres, megfordítja ezt
a folyamatot és minden más iparág termékeinek egy darabját juttatja
birtokába. Igy, noha saját iparágában csak egyetlen részmunkát végez,
mégis egyben molnár, pék, szövő, fonómunkás és kárpitos is, azon
lehetőség folytán, hogy mindezen iparágak termékeiben részesülhet.

Mint termelő speczializált, de általános fogyasztó. Fontos, hogy
világosan megértsük, hogyan megy végbe a szakmunkás átalakulása
általános fogyasztóvá. Hogy van az, hogy egy czipőgyári munkás
szolgálatait kenyérré, inggé, székké, dohánnyá változtatja át? Az ő
részmunkája magában értéktelen; a préselt bőrnek önmagában senki előtt
sincs értéke. Csak ha a különféle egyéb eljárásokon megy keresztül és
csipővé dolgozzák fel, majd eladják a fogyasztónak, akkor valósul meg
munkája hasznos volta. Ekkor a pénzbeli fizetésből, amely az egész
czipőgyártó eljárás társadalmi hasznosságának mértéke, megkapja részét.
A szegecselés, varrás és simítás így a czipő eladása folytán pénzzé
válik. A szegecselő, varró vagy simító-munkás e pénz egyes darabjait a
kicsinyben árúsító üzletekben felválthatja kenyérre, ruhára, dohányra
stb. amire csak szüksége van.

Amint kenyeret vesz, működésbe hozza a pénz ösztönző erejét a
kenyérgyártó eljárások során; a pék és segédei, a molnár és legényei, a
gazdálkodó és munkásai mind részesülnek abból a pénzből, amit a
czipészmunkás a kenyérért fizetett és mindegyikük megveheti vele a
kicsinyben árúsító üzletekben a maga különböző szükségleti tárgyait. Igy
ugyanannak a pénznek egyrésze, amelyet a czipőüzletben lefizettek és
kifizették a czipészmunkásnak bérben, az a pénz amellyel a czipészmunkás
kenyeret vett. A czipészmunkásnak kenyér kell, a péknek és molnárnak
czipő. Látjuk, hogyan tesz képessé mindenkit a pénz, a piaczi árúczikkek
ára, arra, hogy szükségleteit másokkal való csere útján elégítse ki.

Fejtsük ki kissé részletesebben e cserefolyamatot. Vegyük az ember
főszükségleteit, nevezetesen a kenyeret, czipőt, ruhát, fehérnemüt,
széket, húst, czukrot, tejet, könyveket, porczellánt és alkalmazzuk
mindezekre a termelési folyamatról alkotott képünket. Mindegyik termék
négy előállítási sorozat folyamán jött létre. Képzeljük el, hogy csak a
felsorolt tíz termék képez gazdasági szükségletet és hogy a közület
minden tagjának egyenlő mértékben van rájuk szüksége. Egyszerüség
kedvéért _A, B, C, D_ stb.-vel jelöljük e termékeket. A termelői
fizetésük 1/10-ét fordítják az _A)_ vásárlására, azon használati
tárgyakra, melyek előállításában közreműködnek, 1/10-ét, _B)_
vásárlására, 1/10-ét _C)_-ére és így tovább. Hasonlóképp fogják
elkölteni fizetésüket _B)_, _C)_, vagy más termékek termelői, midegyikük
azon termékekre, melyeknek előállításánál maga is közreműködik, fizetése
tizedét fordítja, a többi 9/10-et a többi termékekből egyenlő részekre.

Nem fontos, hogy az egyén hol működik, _A3_, vagy _B4_, vagy _D_-nél,
felveszi fizetését és a kicsinyben árúsítók mindegyikénél 1/10–1/10-ét
elkölti és azt így egyenlő mértékben használja fel mindegyik iparág
ösztökélésére. Ilymódon a termelési rend általános terméke a maga
egészében felosztódik a szaktermelők különböző csoportja között. Az az
eszköz, amellyel a felosztás történik, a pénz, amelyet a termelés
mindegyik stádiumában kifizetnek a kész termékek kicsinybeni árából.

Bárha a csere és az elosztás a valóságban sokkal bonyolultabban megy
végbe, az elmondottakban lényeges jellegéről hű képet ad. A maga
különleges termékének a részeit mindenki minden más egyén sajátos
terméke ellenében cseréli ki. Igy látjuk, hogy a fogyasztó pénzben
kifizetett szükségletei és műveletei állandóan összekapcsolnak minden
termelési eljárást. Igy a termelési rend eredetileg sem egyéb, mint a
fogyasztók nagy termelőszövetkezete.

Mert a fogyasztóktól jövő pénzbeli ösztönzés tartja fenn minden ponton a
termelés szervezetét és ösztönzi azt folytonos tevékenységre.

Az a termelőgépezet, melyet leírtunk, hasonlít egy nagy csokoládé- vagy
gyufaautomatához. Ha bedobsz egy fillért a nyiláson, kapsz érte egy
árúczikket, amelynek kiesése után minden árúczikk, mely a kijárattól
kisebb-nagyobb távolságra van, közeledik a kiesett czikk eredeti
helyéhez. Igy a mi gépezetünknél a kicsinyben árúsítónak fizetett pénz
először az eljárások fővonalán idéz elő mozgást, azután az azon
termelési ágat tápláló járulékos iparágakban. További hatása, hogy a
termelők mindegyik osztálya elfogyasztja a nyert jövedelmet és minden
más kicsinyben való árúsítóra ösztönzőleg hat, hasonlóképpen automatikus
módon.

Igy a termelés megállapodott rendjéről azt a képet nyertük, hogy az
termékeket őröl ki és oszt fel gépies pontossággal. A termelő erők
mindegyik birtokosa, a munkás, földbirtokos, tőkés és a munkaadó részt
kap azon kész termék árából, amelynél az ő termelési ereje
közreműködött, a pénz az ő termelési ereje fentartásához és új termelő
tevékenységéhez szükséges ösztönzést adván meg. Az egész termék a
termelő közület «valódi jövedelmét» képezvén, valami mechanikailag
szükségszerü törvény szerint felosztatnék az erők birtokosai között, épp
úgy, mint ahogy a dinamógép által fejlesztett energia a gyárban ott nyer
alkalmazást, ahol a végzendő munka arányának megfelelő mennyiségben
szükség van rá.

Minden egyén «valódi jövedelme», azaz általában a javakból nyert része
és pénzbeli jövedelme, azaz munkaereje, tőkéje, földje vagy képessége
használatáért nyert fizetése épp annyi lenne, amennyi szükséges ahhoz,
hogy erejét működésben tartsa. Nem léteznék a jövedelemelosztás
problémája. A közület valódi jövedelme tisztán a kész javak és
szolgálataik halmazában állana, amelyeket a termelőgépezet nap-nap után
produkálna.

A dolgok ily módon való feltüntetése két lényeges pontban tér el a
modern termelés valódi rendjétől. Feltételezi a termelési szervezet
teljes merevségét és feltételezi, hogy a termékből nem marad felesleg
azonkivül, ami a rendszer fentartásához és rendes működéséhez
feltétlenül szükséges. De mindkét feltevés helytelen. A termelési rend
nem merev gépezet. Szerkezetében, összetételében, működésében nincs
megkötve. Alkotó iparágai és üzemei nőnek és hanyatlanak, vagy
megváltoztatják jellegüket. A gépezet, a munka és egyéb tényezők
mennyisége, fajai változnak a termelési technika, vagy az üzemszervezet
változásával és ezek a változások napirenden vannak. A mostani
emberöltőn belül a kézimunka kiszorítása a gyári gépmunka által az ipar
szervezetét egészen átalakította. Minden országban és minden iparágban
hasonló változások mennek lassabban avagy gyorsabban végbe. A termelés
fejlődésének korszakában mindenekfelett a termelés fejlődési törvényeit
kell tanulmányoznunk, azt, hogy miként növekszik egy iparág, vagy üzem
és hogyan javítja szervezetét és működését.

Épp ily téves az a másik feltevés, hogy a termékek mennyisége nem több,
mint amennyi éppen elegendő a rend működésének fentartásához szükséges
ösztön ébrentartására. Mikor a termelés különböző folyamaiból kikerülő
czipőket, kenyeret, ruhát és más kész terméket aladják, a termelésükért
fizetett jövedelmet nem emésztik fel teljesen a különböző szükségleti
czikkekért teljesített fizetések.

A járadék, kamat, haszon, bér fejében fizetett pénz egyrésze nem
fordíttatik fogyasztási czikkekre, mint eddig feltettük. Ez a pénz nem a
termelés különböző sorainak végén nyert alkalmazást, hanem valamely
közbeeső ponton a termelő tőke új alakjainak előállítására. Más szóval
megtakarítják és nem költik el.

Oly fontos e helyütt a _megtakarítás és kiadás_ kifejezések világos
megértése, hogy a termelési diagrammra itt újból visszatérünk.

Ha e rend működése olyan volna, nogy az _E_-nél előállított javak
mennyisége éppen csak arra lenne elég, hogy az _A, B, C, D_ és _E_-t
termelő eszközök különböző szükségleteit éppen csak kielégítse, valamint
az _a, b, c_-t stb. előállító járulékos termelési folyamatokét, a rend
növekedése kizárt volna. Minden jövedelem, vagy a különböző stádiumokban
eszközölt pénzfizetés _E_-hez vitetnék, hogy azt fogyasztási javakra
költsék el. De ha ez a rendszer nagyobb mennyiségü fogyasztási czikket
volna képes előállítani, mint amennyi a szükségletek puszta
kielégítésére szükséges, akkor lehetséges lenne az, hogy a termelési
eszközök valamely részét nem fogyasztási javak, hanem nagyobb
felszerelés és más álló tőke termelésére fordítsák és ezzel a
megnagyobbodott termelési szervezettel nagyobb mennyiségü erőt és nyers
anyagot szerezzenek. Bárha az eljárás _végső_ czélja természetesen az,
hogy minél több fogyasztási jószágot állítsanak elő, _közvetlen_
hatásában mégis kevesebb fogyasztási czikk előállítását eredményezi. Más
szóval a tőke, munka, ügyesség és föld jövedelme fejében
tulajdonosaiknak fizetett pénz egy része ahelyett, hogy _E_-nél nagyobb
minőségü fogyasztási jószág után támasztana keresletet, _a_, vagy
_c_-nél stb. jön alkalmazásba. Igy alakult, hogy a pénzfizetések _E_-től
_A_-ig a termelés egyenes vonalán lennének forgalomban és a járulékos
termeléseken végig a pénz, _a, a2, a3_ vagy _c, c2, c3_-nál talál
alkalmazást, mint arra szolgáló különleges ösztönző, hogy _A_-nál és
_C_-nél több berendezés eszközöltessék.

Ez a megtakarítás igazi termelési jelentése; a pénzjövedelemnek nem
fogyasztási czikkekre fordításában, hanem termelő javakra való
fordításában áll, nem a fogyasztási czikkek termelésének egyenes vonalán
a termelésnek az ösztönzése, hanem azon termelő iparágak termelési
sorának buzdítása, melyek egy bizonyos stádiumhoz való felszerelést,
vagy az álló tőke más alakját gyártják. A fogyasztási javak vételétől
való ezen tartózkodás, hogy több felszerelést és más termelő javat
vásároljon, nyilván az egyedüli eszköz az anyagi rend növelésére és
javítására. Itt irányító erőül ismét a pénz jelentkezik. _L_ font
sterling megtakarítása, vagy elköltése közvetlenül ugyanazt az
ösztönzést nyújtja a termelésnek és a termelő erők alkalmazásának, de az
ösztönzés a termelési rend különböző pontjain történik és hatásában
különböző. Elköltéskor közvetlenül hat a termelési eljárások
főfolyamára, energiát támasztván a fogyasztási javak termeléséhez,
melyek azután a termelési rendből a fogyasztás czéljaira elvonatnak.
Megtakarításkor a termelési eljárások egy oldalágán hat közvetlenül
energiát fakasztóan több tőkejószág előállítására, melyek nem vonatnak
el a rendből, hanem abban benn maradnak, mint a termelés további
fokozásának eszközei. Az átlagos üzletember előtt a megtakarítás első
pillanatra – nemleges tevékenységet jelent, azaz el nem költést és az el
nem költött pénznek a bankban való elhelyezését. De a valóságban ez épp
oly termelő cselekedet, mint az elköltés.

Valójában arra fordítják a megtakarítást, hogy fizesse az embereket
azért, hogy több termelő tőkét állítottak elő, ahelyett hogy több
fogyasztási jószág termeléséért fizetné őket.

Ez a jelentősége a megtakarításnak és elköltésnek a termelési rend és a
társadalom szempontjából. Természetes, hogy az egyén másként is
eszközölhet megtakarítást, megtakarított pénzét fogyasztási czélokra
másoknak kölcsönözvén. Sok megtakarított pénz jut így pazarlók, vagy
iparlovagok kezébe, akik elköltik azt a pénzt, amelyet így a takarékosok
elmulasztanak megtakarítani. Az ilyen áltakarékoskodás a termelő tőkét
nem növeli, csak azt jelenti, hogy nem ez az egyén, hanem egy másik vesz
fogyasztási czikkeket. Az ekként eszközölt takarékoskodásnak termelő
jelentősége nincs.

De a valódi megtakarítás az az eszköz, amely a tőkével való
vonatkozásában a termelési rendet növeli. Mindíg velejár, hogy bizonyos
egyének, ahelyett, hogy pénzbeli jövedelmük egy részét akként fordítanák
a termelés ösztökélésére, hogy fogyasztási czikkeket vásárolnak, arra
fordítják, hogy tőkejavakat vásároljanak azokhoz, melyek eddig a
termelés folyamát kielégítették.

A fogyasztási javak bizonyos felhalmozása a megtakarítás fogalma alá
vehető, de ettől a termelési tevékenység általános vázolásánál
eltekinthetünk. A megtakarítás eredménye rendszerint az, hogy a
termelési rendszer termékenységét fokozzuk, vagy termelőképességének
minőségét javítjuk, képessé téve így bizonyos idő alatt nagyobb
mennyiségü jószág előállítására, feltéve, hogy a jövő fogyasztás
emelkedése elégséges lesz ahhoz, hogy fentartsa a megnövelt felszerelést
működésében.

Termelési rendszerünkhöz visszatérve és azt ismét mint tíz használati
czikk (kenyér, czipő, ing, stb.) előállításának mechanizmusát véve
figyelembe s azokat úgy osztva fel, hogy minden fajta egy tizedét a
termelők minden egyes osztálya szerzi meg, leírásunkat módosításnak kell
alávetnünk. Ha az ily társadalom termelésének növekedéséről kell
gondoskodnunk, fel kell tennünk, hogy a kenyér, czipő, stb. mennyiség,
amelyet az ily rendszer termelni képes, több, mint amennyire a közület
tagjainak szükségük van és hogy a termelő energiából valami, ami
kenyér-, czipőgyártásra lett volna fordítható, malmok és czipőgyárak
gépeinek a javítására lesz fordítható, vagy pedig a szükségletek
elfogadott tíz fajában nem foglalt más javaknak az előállítására
szükséges berendezések létesítésére. A termelő energia e megoszlását a
megtakarításnak nevezett eljárás eredményezte, vagyis a vásárló erőnek a
felhasználása a termelési rendszernek a fogyasztási czikkek kicsinyben
árúsításától elütő pontjain. Miután a pénz felhasználása nemcsak a tőkét
serkenti, de más termelő erőt is ösztönöz, a megtakarítás nemcsak több
felszerelést, gépet és más tőkefajt létesít, hanem azt is eredményezi,
hogy a többi termelő erő és a munka is máskép rendezkedik el, mintha
megtakarítás nem történt volna.

Mert, amint a fogyasztási javak után való kereslet vagy ilyen javak
vétele úgy működik, mint munka és tőke alkalmazása a termelő eljárások
egész során át, úgy több termelő tőke után való nagyobb kereslet a
megtakarítás folytán is úgy hat, mint a gépiparban és más felszerelési
iparban a tőke és munka fokozottab mérvü alkalmazása.

Az olyan termelési rendszerben, ahol megtakarítás útján így érik el a
haladást, többé már nem pusztán egy adott időben való fogyasztásra
termelt javak mennyisége a mértéke a valódi jövedelemnek. Az új gépezet
és más tőke, mellyel a folyó évben a termelés az előző évhez képest
gyarapodott, hozzászámítandó az illető esztendő jövedelméhez. Ha tehát
elfogadjuk, hogy a brit nemzet évi jövedelme pénzben 1,800.000.000 font
sterling, az ennek megfelelő valódi jövedelem részben a fogyasztók által
fogyasztási czélokra az év folyamán elvont javakból és szolgálatokból
fog állani, részben az álló és forgó tőke különböző fajainak egy év
folyamán előállott gyarapodásából. Minden oly esetben, amikor valaki
munkája, földje, tőkéje, vagy képessége használata fejében pénzbeli
jövedelmet élvez, e kétfajta termékek valamelyikét állították elő
megfelelő mértékben. Mert ily pénzbeli fizetés nyerése nem egyéb, mint
pénzben való feljegyzése vagy a nyugtázó, vagy az annak tulajdonát
képező termelő eszköz által végzett termelő tevékenységnek. Ez a
tevékenység pedig, akár valamely fajta anyag alakjának vagy helyének
változásában, vagy abban áll, hogy előmozdítja annak a kezéhez jutását,
akinek arra szüksége van, – akár valamely hivatalos vagy személyes
szolgálat nyujtásában áll, amelyet jószágnak vesznek: minden ily
termékenység a nemzet valódi jövedelmét növeli, azaz azon értékelhető és
nem értékelhető javak összegét, melyeknek piaczi értékük van és amelyek
az illető év folyamán a nemzeti vagyon egészéhez járultak.




V. FEJEZET.  Költségek és fölösleg.

Mint látjuk, a termelés eredménye, amely a közület valóságos jövedelmét
képezi, teljesen szétoszlik azokra a fizetésekre, amelyek a munkának,
földnek, tőkének, képességnek a birtokosai kezéhez az erők használata
fejében folynak. A termelés különböző stádiumaiban eszközölt ilyen
fizetések a _termelési költségek_.

E fizetésekkel fedezve kell lennie egy megállapodott termelési
rendszerben a termelési szervezet fentartásának, vagyis a különböző erők
jelen nagyságukban és hatékonyságukban való megtartásának. Egy fejlődő
termelési rendszerben, amilyet eddig megismertünk, ezenkivül elő kell
idéznünk a szervezet növekedését és javítását. Valamely megállapodott
rendszernél a fizetések egész összegét, amely az erők birtokosainak
pénzbeli jövedelmét képezi, használati czikkek beszerzésére fordítanák,
a termelő eljárások különböző sorozatai által előállított javakra és
szolgálatokra. Mihelyt megvennék e javakat és szolgálatokat, elvonnák
őket a termelési rendtől és elhasználnák.

Fejlődő rendszernél az erők birtokosai jövedelmének egy része nem
használati javakra, hanem új berendezésre és a termelő tőke más
alakjaira fordíttatnék, amelyek megvásárlásuk után a termelési
szervezetben állandóan megmaradnának és a termelő javak termelőségét
növelnék.

De ha a termelési rend nagysága és hatékonysága növelendő, nemcsak a
tőke nagysága és hatékonysága fokozásáról kell gondoskodni, hanem a
munka és képesség megfelelő mérvű növeléséről is. Már pedig a munka és
készpénz e növelése oly fogyasztási javak vételével érhető el, melyek
fogyasztása előmozdítja a gazdasági termelékenységet, szemben az
olyanokkal, melyek nem így hatnak; azaz produktiv kiadással érhető el,
improduktiv helyett. Ha a pénzt megtakarító emberek több, vagy jobb
termelő gépezetet adnak, tevékenységük csak úgy érvényesül teljesen, ha
általában oly javakra költenek, amelyek nagyobb mennyiségü és jobb
minőségü munkát és képességet hoznak létre.

Ezzel nem azt mondjuk, hogy minden olyan fogyasztási kiadás, mely a
szórakozási vagy kényelmi kiadások közé tartozik és mely közvetlenül nem
mozdítja elő a gazdasági termelékenységet, feltétlenül pazarlást jelent
és kárt okoz. Mert az életnek nemcsak gazdasági czéljai vannak. De benne
foglaltatik előbbi állításunkban, hogy az ily kiadással gondoskodás
történjék a munka és képesség javításáról és növeléséről, úgy hogy az
lépést tartson a tőkeszervezet növekedésével és javulásával. (A föld
nagyobb mérvü használata, mivel új tőkebefektetéssel érik el pl.
útépítéssel, nem igényli azt, hogy külön vegyük szemügyre.) Fejlődő
termelési rendszerben tehát a jövedelmet háromféleképp használják fel.
Egy részt a különböző erők fentartási költségeire, a másikat a
fejlesztésre és a harmadikat a terméketlen kiadásokra fordítják. Minden
termelő erőnek külön fentartási költsége van. Először is a munkát vegyük
szemügyre. A fentartási költség jelenti az életszükségletekről való
gondoskodást a különböző rangu munkásoknál és további kiadásokat a
munkának a jelen termékenység szinvonalán való megtartására. Ezt
rendesen megélhetési bérnek hivják és éppen csak arra elég, hogy a
munkást képessé tegye és rábirja a munkára és arra, hogy elég nagyszámu
családot neveljen fel ahhoz, hogy ha kidől, helyettesítető legyen. A
munka különböző fajainál és minőségénél a létfentartási alap különböző.
Bizonyos egyéni különbségek is vannak minden foglalkozásnál, a munkások
fizikuma és egyéb körülményeik szerint. Ez a gondoskodás fel- és
elhasználási alapnak vehető, és nem egyéb annál a minimumnál, amely felé
való állandó tendencziát véltek fenforogni a «vasbértörvény» szerint.

Ahol a munka nagyobbfoku ügyességet és értelmet kiván meg, e puszta
létfentartás jóval a fizikai lét fentartásán felül emelkedhetik és
mellette gondoskodás történik a nevelésről, üdülésről és másfajta
kiadásokról is, amennyiben a fizikai és szellemi erő meglevő
tőkepénzének fentartására szükségesek. Az igazgatási vagy hivatásbeli
képesség, még ha az életnívó bevett szerepétől el is tekintünk,
létfentartó fizetésül aránylag magas bért igényelhet.

Az emberi erők létfentartó béréhez hozzáadandó a tőkéről és a földről
való megfelelő gondoskodás. Itt egy fontos megkülönböztetést kell
tennünk. A munka fentartásáról való gondoskodás rendesen a bér
legnagyobb részét teszi. De a tőke fentartásáért való fizetés nem
foglaltatik benn a kamatban, sem a föld fentartásáért való járadékban. A
tőke fentartása egy törlesztési alapból történik, amelyet a berendezés
elhasznált, vagy amelyet régi alakjainak stb. pótlására fordítanak. A
kamat nem egyéb, mint e törlesztés eszközlésén felül történő fizetés a
tőke birtokosai javára. Hasonlóképp áll a dolog a földdel; itt a földből
kivont termelő erők helyettesítéséről való gondoskodás nem járadék s a
bérlő köteles a föld termelő erejét fentartani és járadékot is fizetni.
A gazdasági járadék épp úgy, mint a kamat, a termelő erő fentartásáról
való gondoskodáson kivül és felül való fokozott fizetés.

A termelési rend fentartási költségei tehát 1. azon létfentartó bérekből
és fizetésekből állanak, amelyek a munka és képesség különböző fajaiért
teljesíttetnek, 2. a tőke és föld különböző fajainak fentartására
szolgáló különféle fel- és elhasználási alapokból állanak. Ezek vehetők
a termék első megterhelésének. Ha megfelelő gondoskodás nincs róluk, a
rendszer elpusztul, szervezete felbomlik, termelő ereje csökken. Ily
pusztulás előfordul néha még oly országokban is, ahol a termelés
fejlettsége igen nagyfoku. Rossz bérleti rendszer mellett a gazdálkodók
leronthatják a földet. A részvényesek nyomása folytán a vasút vagy
vállalat nem gondoskodhatik megfelelően törlesztési és biztosítási
alapról; vagy egy telefon, vagy közúti vasúti üzem, mikor arról van szó,
hogy köztulajdonba menjen át, elmulaszthatja berendezését teljes
hatékonyságában fentartani. Ily esetek azonban abnormálisak. Általában a
termelés vezetőinek és urainak nyilvánvaló érdeke biztosítja a
fentartási költségek megfizetését.

Ha az egész termék a fentartási költségekbe menne fel, nem lehetne
fejlődésről szó. De ha valami fölösleg marad, miután ezekről gondoskodás
történt, az egészben, vagy részben a termelési rendszer növelésére, vagy
minősége javítására fordítható. Az e czélra eszközölt kiadásokat
_fejlődési költségeknek_ nevezhetjük. Ezek azokból a minimális
fizetésekből állanak, amelyek a termelés megnövekedett szervezetében a
kellő együttműködéshez szükséges munka-, föld-, tőke- és képességtöbblet
különböző fajainak és mennyiségének termelésére való ösztönzésül
teljesítendők. Mindegyik többlet megkivánja azt, hogy a már meglevő
tényezők puszta fentartásának a biztosítására szükséges buzdításon felül
még külön ösztönzésben is legyen része. Több, vagy jobb munka csak a
létfentartási bérnél nagyobbal érhető el. A termékenység e fejlődési
bére különböző úton-módon éri el az illető iparágban, vagy egész
termelési rendben a munkakinálat növelését és javítását. Azzal a
magasabb életszinvonallal, amelyet megenged, a munkásoknál jobb testi
erőt és erkölcsöket eredményez. A jobb táplálkozás, lakás és ruházat az
otthont emeli, az önérzetet, az értelmet fejleszti; nagyobb műveltségnek
nyit teret, ami viszont a pénz és szabad idő helyesebb felhasználásában
hozza meg gyümölcsét, valamint magasabb szükségletek keletkezésében és
kielégítésében. A munkás testi és szellemi fejlődésének gazdasági
jelentősége a munkaerő nagyobb mennyiségében, vagy jobb minőségében
rejlik, amelyet a munkás kifejthet és amelynek kifejtésére rábirják.
Talán a legfontosabb közvetlen eredmény a gyermekek gondosabb nevelése
és evvel a következő nemzedék termelőképességének emelése. _A magas
bérek e gazdaságossága_ természetesen bizonyos veszteséggel is jár,
egyéni, jellembeli fogyatékosságok, rossz szokások folytán, amelyek a
haladás és termékenység mérvét csökkentik. De az a megszokott példa,
hogy a bérek gyors emelkedése az italra való költekezés emelkedésével
jár, csak múló és kivételes hatásu lehet.

Bárha a legtöbb czivilizált államban a bérek általános emelkedése nem
vonja a születések emelkedését maga után, mégis a még mindig magas
gyermekhalandóság csökkentésével, a dolgos, termelékeny élet
meghosszabbításával, a munka nagyobb mozgékonyságának előidézésével,
amelynek következtében a munkások a világ minden részéről oda tódúlnak,
ahol munkájok a legtermékenyebb, a fejlődő termelési rendben a
munkakinálat mennyiségét és hatékonyságát növeli. A nagyobb és jobb
kinálat megteremtéséhez és fentartásához megkivánt jövedelem összege
különböző iparágakban és országokban a termelési fajok viszonyai szerint
változik.

De a fejlődő termelékenység e változó bérei csak szükséges _fejlődési
költségek_. Ha bármifajta munka bére, vagy bármifajta képességek
fizetése oly mértékben nő, hogy növekedését a fokozott termelékenység
nem szivja fel, vagy épp kevesebb vagy rosszabb minőségü erőkifejtést
eredményez, amint olykor előfordul, az ily fizetés külön lapra tartozik,
amire alább még visszatérünk.

Láttuk, hogy a kamatfizetés a meglevő tőkeberendezés fentartására nem
szükséges. [2] Ehhez az értéktelenedés törlesztésére szolgáló alap
elegendő. De ha több és jobb berendezés, gép és más tőkeforma kellenek,
amint fejlődő társadalmaknál rendesen ez az eset, szükséges lesz kamatot
fizetni. Mert bárha eljöhet még az az idő, midőn elegendő számu egyén
fog megtakarítást eszközölni és új termelőtőkét hozni be a rendszerbe
azzal a feltétellel, hogy ha később el akarják költeni, amit
megtakarítottak, azt megtehetik, és anélkül, hogy kivánhatnánk az
időközbeni kamatokért kamatot, ma még ez az idő nem következett be. Uj
felszerelés és más tőkejavak csak úgy szerezhetők, ha az egyéneket
megfizetik azért, hogy jövedelmük egyrészét megtakarítják, ahelyett,
hogy elköltsék. Az a néha hangoztatott nézet, hogy minden kamat
fölösleges és helytelen fizetést jelent, mivel az új felszerelést és a
többi tőkejószágot a munka hozza létre – két tévedésben is leledzik.
Először is a modern termelésben a magára hagyott és szervezetlen munka
magában mitsem termel és csak a közreműködő erők egyikét jelenti.
Másodszor, ha gondolkozunk, belátjuk, hogy a megtakarítás a takarékosok
nagyrészénél megerőltetéssel vagy áldozattal jár (majd tartózkodásnak,
majd várakozásnak nevezik), ami az új tőke keletkezéséhez és működéséhez
szükséges. E megerőltetést, vagy áldozatot, éppúgy, mint minden más
termelő szolgálatot meg kell venni és fizetni. A szükséges fizetség a
kamat. Noha bizonyos megtakarítások akkor is eszközöltetnének, ha kamat
nem volna, az egész szükségelt új tőke és különböző iparágak között való
megoszlása, kamat nélküli versenyen alapuló társadalomban nem volna
előidézhető. [3]

A minimális kamatnak a fizetése, amelyet a növekvő termelési rendszer
táplálásához szükséges új tőke szolgáltatása megkiván, _szükséges
fejlődési költség_. Amíg a tőke fentartására szolgáló értékcsökkenés
törlesztésére szolgáló alap a különböző üzemeknél különböző,
nyilvánvaló, hogy 100 font sterling értékü új tőke megteremtéséhez
kivánt kamatláb ugyanaz, bármely formát ölt is a tőke. És az így is van
mindaddig, amíg a tőke mozgékony és szabadon választhatjuk meg azt, hogy
mibe fektessük. Minden takarékos egyénnek szabadságában áll új külföldi
államkölcsönbe, kanadai vasutakba, vagy az értéktőzsdén jegyzett
számtalan más új részvénypapirba fektetni tőkéjét. Igy előmozdítja a
hadihajók építését, vagy mozdonyokét, avagy egy új kapitalisztikus
vállalkozást gépekhez, vagy más felszereléshez juttat. Az a
tulajdonképpeni kamatláb, amelyet neki a szolgáltatásért fizetnek, arra
törekszik, hogy mindegyik beruházásnál egyenlő legyen. Ezt az
egyenlőséget leplezi az a tény, hogy az, amit közönségesen kamatnak
neveznek, koczkázat elleni biztosítás is, ami pedig már nem
tulajdonképpeni kamat. Ha e koczkázatért történő fizetés, mely különböző
befektetéseknél igen különböző levonásba jön, a valódi kamatláb, vagyis
a tőke használatáért járó fizetés, körülbelül egyenlő lesz mindazon
iparágakban, amelyekbe a takarékosok szabadon fektetik tőkéjüket. A
pénzügy modern fejlődésével, különösen a részvénytársasági forma
elterjedésével, a termelő szervezet mind nagyobb részénél egyenlítődik
ki a kamat. Az angol orvos, kereskedő, vagy mesterember, aki nehány száz
megtakarított fontját befektetheti valamely délafrikai vasútépítésbe,
birminghami motorgyárba, transvaali bányába, vagy valamely argentinai
város villanyüzemébe és a koczkázati különbözet levonása után minden
megtakarított 100 font után körülbelül 3 fontot kap mindegyiknél. E
kamatminimum természetesen emelkedik, vagy esik az újabb tőkeszükséglet
és a megtakarítható vagyontöbblet arányában. De bármely adott
pillanatban a kamatláb éppen elégséges ahhoz, hogy a kivánt új tőke e
nyitva álló vállalkozásokba való fektetését előidézze.

De nem szabad elfelejtenünk, hogy az üzleti világ nagy része az új tőke
előtt nem áll nyitva. Nagyszámu kis és kisebb üzemet magánosok látnak el
az egész világon a szükséges tőkével, ezek megtakarított pénzét pedig
családi, vagy helybeli kölcsönök egészítik ki. A tőkének a világpiaczon
kivül myriád kis helyi piacza van. E piaczokon különböző külön
kamatlábak vannak a sok munkapiacz különböző munkabérének megfelelőleg.

A kamatláb emelése, éppúgy mint a munkabéré, két módon éri el a termelő
erő jobb, vagy nagyobb kinálatát. Elsősorban is a meglevő
felszereléseknek és egyébfajta tőkéknek a tulajdonosait azok jobb
kihasználására serkenti. A gépek működését meggyorsítják, ha lehet,
nappal és éjjel is dolgoztatnak, a nem használt gépeket is használatba
veszik, a hitelt a legtökéletesebben kifejlesztik és a tőkével minden
más módon is gazdálkodnak.

Másrészt nagyobb megtakarítást fog a kamatláb emelése előidézni, egyesek
kiadásaikat csökkentik, hogy az új megtakarításokért felajánlott nagyobb
fizetéshez jussanak.

Már most, hogy áll a dolog a földdel? Láttuk, hogy a termékből
gondoskodni kell a föld fentartásáról, de a fentartási költség nem a
járadék. Fejlődő termelési rendben több földre lesz szükség, hogy a
nagyobb mennyiségü tőkével és munkával közreműködjön. A már használatba
vett földet belterjesebben művelik, vagy más módon jobban használják ki,
vagy még eddig nem használt föld után támad kereslet. Mindkét eljárás
költségekkel jár. Hogy több földet vegyenek használatba, utakat kell
építeni, irtani kell, csatornázni, bekeríteni vagy máskép tenni a földet
használatra alkalmassá. A már használt földet kell belterjesebben
művelni, nagyobb tőkebefektetést kell eszközölni és a föld hamaros
kimerülésének elhárításáról jobban kell gondoskodni. Mindegyik esetben a
velejáró költség tőkekiadás. Nem járadék. A fentartás és javítás
tekintetében a föld tőke. A járadéknak nevezett fizetés más kategoriába
tartozik.

Most már abban a helyzetben vagyunk, hogy a termelési rend fentartására
és művelésére fordítandó kiadásokat előre megállapíthatjuk. Először is
vannak a termelés különböző erőinek fentartási költségei, továbbá fel-
és elhasználási alapjai.

Másodszor vannak fejlesztési költségek, melyek két módon hatnak: 1. a
már használatba vett munka, föld, tőke és képesség jobb, intenzivebb
használatát idézik elő, 2. újabb erőket vonnak használatba.

Ha valamely szükségszerü természeti törvénynél fogva a termékeknek épp
úgy kellene feloszlaniok e különböző felhasználási módjaik között, hogy
a fentartási és fejlesztési költségek teljesen felemésztenék őket, a
vagyon termelésének és megoszlásának teljesen észszerü és társadalmilag
megfelelő rendje volna.

Amíg tisztán fentartásról és annak termelési költségeiről van szó,
hatalmas, szükségszerü törvények kényszerítik ki az azokról való
lehetőleg teljes gondoskodást. Mert noha egy iparágban a munkásokat
kiszipolyozhatják, oly értelemben, hogy nem fizetnek nekik létfentartási
bért, ez csak ott történhetik meg, ahol vagy más forrásokból pótolják
keresetüket a munkások, vagy ahol az elhasznált munkaerő helyettesíthető
a várakozó vagy munkanélküli munkaerők tartalékából, akiket a köz- vagy
magánjótékonyság tart életben. Eltekintve abnormális állapotoktól,
melyeket a hetedik fejezetben vizsgálunk meg, a szipolyozás nem fizeti
ki magát és az azt rendszeresen alkalmazó iparág nem maradhat fenn. Még
nyilvánvalóbb a dolog a tőke és föld fentartási költségeinél. Ha
elmulasztjuk azt, hogy az elhasználás ellen megfelelően gondoskodjunk,
az üzemnek pusztulnia kell. Nem boldoguló üzemekben ez megtörténhetik,
de az iparágak nem pusztulnak így el, hacsak a fogyasztók
szükségleteiben és izlésében beállott változás nem teszi azokat
feleslegessé. Igy majdnem automatikusan van meg a gondoskodás a
termelő-szervezet fentartásáról.

Ámde a fejlesztési költségekről való megfelelő gondoskodás nincs így
biztosítva. A fentartási költségek levonása után megmaradt
vagyonfelesleg nem oszlik el automatikusan oly arányban a különböző
termelő erők tulajdonosai között, hogy a termelés fejlődése
tetőpontjához szükséges új termelő erőket előidézné. Ahelyett, hogy ily
arányokban oszlanék fel, úgy oszolhatik fel a felesleg, hogy egyes
erőket túlságosan, másokat pedig nem eléggé serkent, ekként
megakadályozván a termelés tökéletes kifejlődését, amelyhez minden erő
megfelelő arányu növekedése szükséges.

Más szóval a «felesleg» egyes részei elfecsérlődhetnek, vagy ami azonos
evvel, nem termékenyen használtatnak fel. Amikor valamely termelő erő
birtokosa ez erő használatáért több jutalomban részesül, mint amennyi
annak teljes kihasználása előidézésére szükséges, nem termelő
felesleghez jut. A legegyszerübb példa erre a földjáradék. Láttuk, hogy
a földjáradék nem fentartási és nem fejlesztési költség. Fizetése nincs
befolyással a termelő társadalomban használatra rendelkezésre álló
földkészlettel. Természetesen való az, hogy ahol magánföldtulajdon van,
különféle járadékok fizetése szükséges oly értelemben, hogy a
földbirtokosok sikerrel tehessék azt a föld használatának
előfeltételévé. De feleslegesek oly értelemben, ahogy a fentartási és
fejlesztési költségek szükségesek: azaz bizonyos önkényes
megerőltetésért vagy áldozatért történő fizetések. Fizetésük nem idéz
elő termelő erőt.

A járadék általános emelkedése nem idézi elő több föld kinálatát, sem
pedig annak esése nem helyez földeket használaton kivül (természetesen
egy bizonyos föld használatánál, pl. buzatermelésnél a járadék
emelkedése e czélra a földkinálatot növeli, de azáltal, hogy egyéb
használattól von el más földterületeket.) Ha a földbirtokos nagy
járadékot kaphat, annyit követel, ha csak kicsinyre tehet szert, azzal
is megelégszik, amíg csak valami járadékot kap, nem tagadja meg a föld
használatbaadását. Természetes, hogy oly használatba bocsátja földjét,
amelyért a legnagyobb járadékot élvezi. Amig tehát a föld
magántulajdonban marad, vitatható, hogy bizonyos csekély jutalmat kell
fizetni a földbirtokosoknak, hogy a földjüket a legtermékenyebb módon
használják. Csak ily megszorítással tarthatjuk oly értelemben
szükségesnek a járadékot, mint ahogy a bérekre vagy kamatra szükség van.

De ugyanez áll a termelési rend fejlesztéséhez szükséges megtakarítást
előidéző kamatláb minimumát meghaladó kamat fizetésénél. Ha az a tőkés,
aki 3%-ért használatba bocsátaná tőkéjét, 6%-ot kap, e 3%-os felesleg a
földjáradékkal azonos természetü. Nem termelő felesleg, semmi hasznos
törekvést nem serkent és nem támogat. Elveszik, mert megkaphatják, de ha
nem tudnák megkapni, még mindig volna jelen elegendő tőke. Ugyanez áll
minden fizetésről, vagy bérfeleslegről, amely a képességnek vagy a munka
hatékonyságának fejlesztéséhez nem szükséges.

Igy a termelés és fejlesztés költségeit meghaladó bármely termelő erő
fejében teljesített fizetés improduktiv feleslegnek veendő.
Háromféleképen is pusztítólag és károsan hat. Elsősorban is nem serkenti
a termelést. Másodsorban elvonja a jövedelem, vagy évenkint előálló
vagyon egy részét, amelyet termelőleg lehetett volna felhasználni, ha
más tényezőhöz kerül. Egyes tényezők tulságos fizetésével együtt jár
mások nem kellő fizetése és miután a termelés fejlődése minden tényező
arányos fejlődéstől függ, a termelés fejlődésének akadályát képezi.
Végül annak a tényezőnek, amelyet túlfizet, nemcsak nem fokozza a
tevékenységét, hanem ellenkezőleg nyomja. Mert amiért a járadék vagy a
túlmagas kamat, vagy az improduktiv felesleg bármely más formája
lehetővé teszi, hogy annak élvezője szükségleteit személyes
termelőtevékenység nélkül kielégítse, ezt a termelés fejlődése
akadályának, a termelés nemleges befolyásának kell vennünk. Egyszerüen
úgy hat, mint a tétlenség után való kereslet.

Mindaddig, amig a gazdasági rendszer a termékek rendszeres elosztásáról
gondoskodik oly fizetések útján, amelyek az egyes tényezőket arra
ösztönzik, hogy termelő energiájukat fentartsák, vagy növeljék, az
egészséges gazdasági élet biztosítva van és különböző tényezői között
teljes összhang uralkodik. Aminthogy hátrányára szolgál a munkaadónak,
vagy tőkésnek az, hogy a munkától a termék oly részét vonja meg, amely a
munkások és családjuk oly szinvonalu életfentartására szükséges, hogy a
tőkével hatékony módon összeműködhessenek, éppúgy hátrányos a munkára
az, ha a kamatot, vagy a nyereséget alább szorítja azon magasságnál,
mely a tőke és az üzletvezetői képesség legteljesebb fölhasználásának
felkeltéséhez szükséges. Nem csupán tartalékalap szempontjából, hanem a
termelékeny (produktiv) fölösleg felhasználása szempontjából is
összhangban állanak a munka, tőke és személyes képesség megfelelő
érdekei. Néha ugyan állhatnak elő surlódások, sőt erős összetüzések is
amiatt, hogy az egyik vagy mindkét fél képtelen a három tényező ez
összhangját helyesen megérteni vagy magának megmagyarázni. A gazdasági
haladást kétségtelenül gyakran késleltették felvilágosulatlan munkaadók
törekvései, akik a munka hatékonysága árán igyekeztek a munkabéreket
lenyomni, vagy felvilágosulatlan munkások abbeli igyekvései, hogy a
munka részére oly magasabb munkabéreket, vagy rövidebb munkaidőt, vagy
más javítást biztosítsanak, amelyeket az «üzleti haszon» nem bir meg. Ám
amennyiben mindegyik érdekelt fél tisztán látja a gazdasági helyzetet,
érdekkölcsönösség áll fenn a fentartás költségei és a feleslegek
költségei tekintetében.

Egyenetlenség áll azonban elő az «improduktiv felesleg» kimerüléséből.
Egyetlen iparágban sem érdeke sem a munkának, sem a tőkének, hogy a
termék egy része járadék alakjában fizettessék.

Mindketten elsősorban nyernek a járadék csökkenésén, mely nyereségük még
a járadék megszüntéig is fennáll, annak daczára, hogy mint látni fogjuk,
egyenlőtlen helyzetben állanak a nyereség megszerzése és megtartása
tekintetében. Ugyanez áll bármely másnemü improduktiv fölösleg
fizetésére nézve is, pl. szokatlanul magas kamatra, vagy fizetésre, vagy
díjra nézve. A megelégedés egyetlen igazi feldulója, a tőke, a munka, a
föld és a képesség között való összeütközés egyetlen erős oka az
improduktiv fölösleg. A termelés rendszerében állandó zavar forrását
képezi, amely a gazdasági betegségeket tenyészti.

Mert ez a járadék nem egyéb, mint fölösleg és a jövedelemnek más meg nem
szolgált és improduktiv elemeivel együtt a termelési erőnek nagy és
növekvő tömegét képviseli, mely hasznos társadalmi czéljától eltérően
használtatik fel és valósággal ártalmas czélok szolgálatában áll. E baj
nagyrésze, mint láttuk, a terméknek a jövedelemre igényt formáló
különböző tényezők közt helytelen módon való elosztásából ered. A
járadék, vagy a tőke bizonyos fajaiból eredő túlságos jövedelem azzal
jár, hogy a munka és a tőke egyéb alakjai nem megfelelően tápláltatnak a
termelés növelésének czéljaira.

De van még más olyan sérelem is, némely esetben még az előbbinél
súlyosabb is, amelyet az improduktiv fölösleggel való élés okoz. A
termelési rendszerről bemutatott egyszerü képünkben a szokásnak
megfelelően nem vontunk meggondolás alá egy tényezőt, mely a modern
termelésben jelentékeny helyet foglal el, t. i. az államot. Mert bár az
állam azért van, hogy más tevékenységet is végezzen mint tisztán
gazdaságit, a kormányzat munkájának nagy és növekvő része a termelés
védelmével és előmozdításával foglalkozik. A hadsereg, a tengerészet és
a rendőrség védő tevékenysége, a büntető és polgári közigazgatás egy
nagy része a magántulajdon védelmével és a nép gazdasági tevékenységével
áll összefüggésben. Közvetve, vagy közvetlenül, az állami
közegészségügyi kiadások, a közoktatásügy és a nép testi egészségének és
erkölcsének javítását czélzó közintézmények olyanoknak tekintendők, mint
amelyek hozzájárulnak a gazdasági termelőképességhez. Sok törvényhozási
és közigazgatási intézkedés, akár állami az, akár önkormányzati,
kifejezetten a munkaviszonyok javítását, az üzemek vezetésének
szabályozását és a fogyasztó érdekeinek biztosítását tüzi ki czéljául.

Addig a mértékig, míg az állam e működése a termelés biztonságát és
haladását mozdítja elő, helyesen tekintik azt a termelés olyan
tényezőjének, mely a termelésben résztvevő egyének munkájával,
földjével, tőkéjével és képességével együtt működik. És bár az államot
nem szokás úgy tekinteni, mint amely a termelés folyamatának minden
egyes fokánál ott áll és végzett munkájáért a jövedelemből részt
követel, mint azt a többi tényező tulajdonosai teszik, nem kevésbbé áll
az a tény, hogy az államnak is meg kell kapnia a maga részét. Az
államnak szintén szüksége van a föntartás és a fejlődés költségeire,
amelyeket minden jövedelem egyetlen végső forrásából, a termelés
termékeiből kell megfizetni. Fejtegetéseink folyamán lesz alkalmunk
azokkal a módokkal foglalkozni, amelyekkel az állam a maga részét
biztosítja. E helyütt elég felismernünk, hogy ugyanazon természetes,
vagy észszerü jogon jut hozzá, amelyen a termelés többi tényezői azt
megkapják, azaz azon az alapon, hogy része van a termelésben és e
részvételét nem biztosíthatja megfelelő módon, ha meg nem fizetik érte.
Mert ha csak megfelelően nem gondoskodunk a termékekből az állam
fönntartásáról és fejlesztéséről, a hiányos közszolgálat oly
bizonytalanságot hoz létre és czéljának oly kevéssé felel meg, hogy meg
fogja a tőke és a munka azon termelési ágakhoz való özönlését állítani,
ahol szükség van rájuk, vagy meg fogja őket akadályozni abban, hogy
hatékony módon működjenek össze a jószágok termelésére.

Annak az oka, amiért az állam gazdasági tevékenységéről ezt a futó
megjegyzést szükséges volt megtennünk, az, hogy enélkül az improduktiv
fölösleg pusztító és kárt okozó hatása nem volna a maga teljességében
megérthető. Mert a fölösleg csak részben áll olyan javakból, amelyek a
termelés egyéb magántényezőitől a föld tulajdonosaihoz és a tőke és
képesség kedvezésben részesülő alakjaihoz vitetnek át. Más részben olyan
javakból is áll, amelyeket helyesen tekintenek az államéinak, minthogy
szükség van rájuk a közszolgálat kielégítő működésénél. Ha az
improduktiv fölösleg a felosztott javaknak aránylag nagy részét teszi
ki, kielégítetlenül maradnak úgy a magán, mint az állami termelési
rendszer egyéb tényezői.

Számbavéve már most úgy a köz, mint a magán termelési tényezők igényeit
és számbavéve a jövedelemeloszlás sémáját, amely által a terméket e
tényezők tulajdonosai közt felosztjuk, az eredményt így összegezhetjük:

   Fentartás                              _A._
   Produktiv fölösleg (fejlődési költség) _B._
   Improduktiv fölösleg (elpazarlás)      _C._

_A)_ A fentartási költségek magukban foglalják: 1. a fentartási
munkabéreket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelést jelenlegi
nagyságában és hatékonyságában állandóan megtartó munkát és képességet
segítsék; 2. az üzemi berendezés és egyéb állótőke kopását pótolják; 3.
a föld elhasználtságát pótolják; 4. az állami közszolgáltatások
fentartására szükséges gondoskodást a termelés érdekében.

_B)_ A produktiv fölösleg magában foglalja: 1. a fejlődő hatékonyság
minimális munkabéreit, amelyek a termelési rendszer nagyobbításához és
javításához szükséges nagyobb mennyiségű és jobb minőségű munkára
ösztönöznek; 2. azt a legcsekélyebb kamatot, amely szükséges hozzá, hogy
a megnagyobbodott és megjavult munkamennyiséggel való összeműködésre
szükséges új tőkét megnyerje; 3. a termelés érdekében kifejtett állami
szolgáltatások megnagyobbodott és megjavult hatékonyságáról való
gondoskodást.

_C)_ Az improduktiv fölösleg áll: 1. a föld és más természetes
jószágforrások gazdasági járadékaiból; 2. minden oly kamatból, mely
meghaladja a _B)_-ben körülirt kamatlábat; 3. minden oly nyereségből,
fizetésből és más jutalmakból, amelyeket a képesség vagy a munka nagyobb
mértékben kap meg, mint amelyek a verseny egyenlő feltételei mellett
elegendők volnának e tényező elegendő használatának megnyerésére.




VI. FEJEZET.  Az improduktiv fölösleg.

Láttuk, hogy a jövedelemeloszlás valóságos folyamata azon
megszámlálhatatlan pénzbeli fizetésekből áll, melyeket az elkészült
árúczikkek árából különböző munkásoknak, tőkéseknek, földesuraknak és
üzletvezetőknek adnak, akik az árúczikkek termelésében részt vesznek.
Nemcsak a föntartási költségeket fizetik így ki, de a munka, föld, tőke
és képesség használatáért fizetett árakban a termelés minden egyes fokán
találunk oly fölösleg-elemeket, akár produktivakat, akár
inproduktivakat, amilyeneket e tényezők birtokosai a maguk részére meg
tudnak szerezni.

Ha tehát szükségesnek tartjuk azt, hogy az improduktiv fölösleg szerepét
tanulmányozzuk, akkor ezt a termelési tényezők vételében és eladásában
kell tanulmányoznunk. Vizsgálat tárgyává kell tennünk azokat a
feltételeket, amelyek alapján munkabért, járadékot, kamatot és
nyereséget lehet elérni.

Legalkalmasabb lesz, ha a föld használatáért fizetett járadékkal
kezdjük. Mert a járadék nyilvánvalóan a legegyszerűbb példáját képezi az
improduktiv fölöslegnek. Mihelyt az emberi gondolkodás a javak és a
termelés tudománya felé fordította figyelmét, észrevette, hogy a
földjáradék abban különbözik minden egyéb fizetéstől, hogy a
földbirtokos semilyen személyes tevékenységet vagy áldozatot nem hoz és
annak a fizetésnek a fejében, melyet nyer, semilyen személyes produktiv
erőt nem fejt ki. A munkás a maga munkabéreért testének termelő erejét
adja, a munkaadó elméje energiáját és idejét nyujtja haszna fejében, sőt
még a tőkés is későbbre halaszt valami mai élvezetet azért, hogy
előállítsa azt a tőkét, amely után kamatot kap. A földesúr az egyetlen,
aki mitsem tesz azért, hogy bérbeadott birtoka után jövedelmet élvez. Mi
része sem volt abban, hogy a föld arra a használatra alkalmassá legyen,
amely után járadékot élvez. Igaz, hogy néha hozzájárul ahhoz, hogy
földjét javítja, azzal, hogy termékenyebbé, vagy hozzáférhetőbbé teszi,
vagy hogy fejét töri rajta, vagy tőkét öl bele. Ám ily esetekben még egy
további jutalmat is élvez, amely bár néha bennfoglaltatik a járadékban,
valójában mégsem járadék. Mert a járadék, amely nem egyéb, mint az az
ár, amelyet a föld természetes tulajdonságainak, termékenységének,
kedvező fekvésének a használatáért fizet, nem jelenti azt a jutalmat,
amelyet a földesúr olyasmiért kap, amit végzett, sem nem jelent
biztatást arra, hogy végezzen valamit, hanem egyszerűen csak ára
bizonyos szolgálatoknak, amelyeket a természet azon kis része nyujt,
melyet magántulajdonául biztosított. Ha tehát megtisztítjuk a járadék
fogalmát azon más fizetésektől, amelyek a föld javítása czímén folynak
kezéhez, látjuk, hogy a gazdasági járadék teljesen megszolgálatlan és
teljesen improduktiv fölösleg. Növekvése és csökkenése mi hatással
sincsen a föld mennyiségére: a földesúr egyszerűen oly sokat, vagy oly
keveset vesz érte, amennyit megkapni képes. Korán és világosan
felismerték azt, hogy az ily értelemben vett járadék nem egyéb
fölöslegnél, mely élesen különbözik azoktól a fizetésektől, amelyek a
munkásokat, tőkéseket és munkaadókat arra ösztönzik, hogy erejüket
rendelkezésre bocsássák. Számos régi közgazdasági író szemében a
földjáradék volt az egyetlen fölösleg. A munkások addig versenyeztek
egymással munkaerejük árúbabocsátásában, mígnem az a munkabér, amelyet
kaptak, el nem érte azt a legalacsonyabb összeget, amely mellett magukat
föntarthatták, vagy amely mellett beleegyezhettek abba, hogy
dolgozzanak. A tőkések és a munkaadók addig versenyeztek egymással, míg
a kamat és a nyereség a minimumra nem törekedett leszállani. A munkának
e nélkülözhetetlen «költségein» túl a tőkét és a képességet a termékből
jutalmazták, ami fönmaradt, az a fölösleg a földesúrhoz vándorolt.

Ez volt az a tan, amelyet sok gondolkozó elfogadott, aki nem volt ennek
az eljárásnak a méltányosságában érdekelve és aki nem vont olyan
következtetést sem a dologból, ami a földesurak járadékjövedelmét
ellenezte volna. Ma is sok híve van e tannak, akik a magánföldtulajdon
ellen intézett támadásukat, vagy az «egyetlen adó» tanát alapítják rá.
Meggyőződésük, hogy a gazdasági járadék az egyetlen fölösleg, a
jövedelemnek egyetlen megszolgálatlan és improduktiv eleme, oly erős,
hogy azt a hatalmat tulajdonítják a földesuraknak, hogy az emelkedő
járadékokban elveszik a javak egész gyarapodását, amely javakat a modern
termelési technika állít elő, azon a puszta föntartási költségen túl,
amely a tőke és munka nélkülözhetetlen készletéhez szükséges. Nézetünk
szerint az improduktiv fölösleg a járadék.

Már most, ha a föld mennyisége teljesen korlátozott volna és teljes
monopóliumot képezne, ez a földjáradékról szóló nézet alapjában véve
helyes lenne. Valamely sziget kizárólagos és egyetlen tulajdonosa képes
lenne a földjáradék alakjában nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem minden
iparágnak a termékét megszerezni, a puszta munkaképességhez szükséges
munkabéreken és a tőke s a képesség egyéb minimális költségein felül.
Föltételeket diktálhatna egyéb termelési tényezők birtokosainak,
minthogy mindegyiktől megtagadhatná a föld használatát, amely nélkül
munkájuk, tőkéjük, vagy képességük hiábavaló volna. Voltak és még
manapság is vannak olyan földesurak, akik némely helységben még ma is
csaknem érintetlenül élveznek ilyen hatalmat. Az a földesúr, akinek
egész faluja van és a kié a faluhoz tartozó környék is, falvának a
lakóira olyan föltételeket erőltethet, amelyek szerint kénytelenek
dolgozni és élni, megállapíthatja a munkabéreket és a lakásbéreket, a
foglalkozásokat, szórakozásaikat, a lakosság vallását és politikai
nézeteit. Ha valaki ellentmond neki, szabadságában áll szülőföldjét
elhagynia és munkát és otthont találnia másutt, ha tud. Némely angol
város nagy telektulajdonosainak hasonló hatalma van sok lakója fölött.
Ha az egész város, vagy valamely lakásra, vagy kereskedelmi czélokra
különösen alkalmas városrész egész területe az övé, kiuzsorázhatja a
boltost, az orvost, vagy a munkást, akiknek kereskedése, gyakorlata,
vagy alkalmazása megköveteli, hogy abban a városban, vagy városrészben
lakjanak. A legszemlélhetőbb példát erre az a boltos nyujtja, aki a
környékbeli vevőkből él. A földesúr a bolthelyiség bérleti szerződésének
megújításakor egész világosan oly magasra emelheti a bérét, hogy
elveheti tőle egészben vagy nagyrészben azt a nyereséget, amelyet
bérlője ügyességével és szorgalmával, vagy a lakosság növekvő száma és a
szomszédos népesség emelkedő szükségletei folytán keres.

De bár a földmonopóliumnak léteznek ilyen szélső esetei, azok mégis csak
a kivételt képezik és nem a szabályt. A földesúri hatalom ritkán nem
minősül. Ritka eset, hogy a valamely czélra alkalmas föld kinálata
teljesen korlátozott lenne és különben is az egész hozzáférhető
mennyiség rendszerint nem egyetlen emberé. Ámbár a devonshirei herczegé
lehet egész Eastbourne fürdőhely, mégsem emelheti telkei bérét egy
bizonyos magasságon felül, mert ha ezt tenné, sok lakója határozná el,
hogy Bournemouth fürdőhelyen, vagy másutt telepszik meg és őket követnék
a kereskedők és iparosok. A személyek, az árúk és a tüzelőanyag
szállításának olcsóbbodásával az iparos kevésbbé van egy bizonyos
helyhez kötve, mint annakelőtte és a mozgékonyság nagyobb lehetősége
képessé teszi őt arra, hogy gyárának földet találjon. Maga az a tény,
hogy kevés számú ember tulajdonában vannak valamely város legjobb
telkei, még nem biztosítja részükre a monopólium hatalmát. A legtöbb
olyan ember, aki üzlethelyiséget, vagy lakóházat keres, nincs egy
bizonyos területhez kötve, hanem különböző telektulajdonosok üres
telkei, vagy házai között választhat. Annak daczára, hogy London még
mindig rohamosan nő és egész területe magántulajdonban van, ez a két
tény mégsem akadályozhatta meg sok szomszédos lakótelep lakásbéreinek a
közelmultban végbement nagy esését. Valamely nyomdatulajdonos czég,
amely vidéken kiván nyomdaműhelyt felállítani, a mezőgazdasági czélra
alkalmas föld áránál csekély összeggel magasabban vásárolhat, vagy
bérelhet telket. Ezt azért teheti meg, mert minden olyan földtulajdonos,
aki ily föltételek mellett visszautasítaná a nyomdász ajánlatát, jól
tudná, hogy a czég máshova fordulhat és találhat alkalmas telket. Az a
tény tehát, hogy egy város vagy ország egész földterületét aránylag
kevés egyén birja tulajdonul, nem teszi őket képessé arra, hogy a
földjáradékot annyira emeljék, hogy az az egész ipari fölösleget
föleméssze.

A földjáradék léte és összege nem a föld egyedárúsági helyzetétől, hanem
ritkaságától függ. Mindenfajta üzemhez lényeges kellék valamekkora
földterület. A bérlő, a bányatársaság, a sörfőzde, a szövőgyár, az
árúház, a füszeres, az ügyvéd kénytelen valamekkora földterület
használatát megvásárolni. Igy a földbér minden üzemben ott szerepel mint
kiadás. Mindenkinek szüksége van továbbá egy darabka földre lakása
czéljára, és így kénytelen jövedelme egy részét lakásbérre elfizetni.
Már most világosan meg kell értenünk, hogy amit ezekben az esetekben
megvásárolnak és megfizetnek a föld bére alakjában az nem egyéb, mint a
földnek egy bizonyos faja vagy használata. Amire szükségük van, az vagy
megművelhető föld, legelő, kereskedelmi kertészetre alkalmas föld,
külvárosi telek, vagy lakóház, bolt, árúház, vagy iroda czéljára
szükséges telek a város belsejében. Már most, bár minden fajtájú üzemnek
szüksége van valamekkora földterületre, egészen világos, hogy a föld
egyik üzemben sokkal jelentékenyebb szerepet játszik mint a másikban. A
mezőgazdaságban és a bányászatban döntő jelentőségű tényező: a
szabadfoglalkozásokban és a nagykereskedői-, vagy pénzüzem némely
ágaiban aránylag csekélyebb a szerepe. Már most azok az üzemek,
amelyeknek nagyon kevés földre van szükségük és amelyekre nézve nem
elsőrangú jelentőségű kérdés, hogy hol fekszik éppen az a telek,
szemmelláthatólag kedvező föltételek mellett vásárolhatják meg a föld
használatát. Mert föld iránt való keresletük csekély és a czéljaikra
alkalmas telkekben való kinálat nagy. Erős hadállásból köthetik tehát
meg a földtulajdonossal szerződésüket, mert kényszeríthetik őket arra,
hogy versenyezzenek egymással és ezáltal a bérösszegét lenyomják. A
másik oldalon, azok az üzemek, amelyeknek sok földre van szükségük, vagy
amelyek egy különleges minőségű és fekvésű földterületet követelnek,
drágán kénytelenek érte megfizetni, mert a szükségletüket képező földnem
után való keresletük nagy a hozzáférhető kinálathoz arányítva.
Irországban a földbíróságok ideje előtt a farmok bérei türhetetlen
magasságig emelkedtek, mert az ország növekvő népessége kénytelen volt
születési helye szomszédságában megélhetést keresni és az eléggé
termékeny föld meghatározott mennyiségéért egymás ellen versenyezni. A
bányatársaságoknak rendszerint alkut kell kötniök a szenet vagy vasat
tartalmazó igen korlátozott kinálatú föld tulajdonosával, vagy csekély
számú egymással versenyző tulajdonossal, mert eredményes működésükhöz
nagy területre van szükségük. Már láttuk, hogy miért képes a gyáros, nem
lévén egy meghatározott ponthoz kötve, új gyára czéljaira olcsó telket
találni, míg a helységbeli boltost szerződése megújításakor minden
esetben kiuzsorázhatják.

Az egyes különböző esetekben a különbség a föld ritkaságának nyomásából
ered. Az a tény, hogy a föld mennyisége Angliában korlátozva van és az a
további tény, hogy minden egyes város központjától alkalmas távolságra
fekvő földterület mennyisége még inkább korlátozva van, megfosztja a
földesurakat attól a hatalomtól, hogy annyit kérjenek a föld
használatáért a legtöbb czélra, amennyit tetszik. Ámbár bizonyos
helyeken bizonyos czélra szolgáló föld ritkaságából előálló nyomás (pl.
a Bond Street-en üzletek czéljára, a cityben pénzintézetek helyiségei
czéljára, némely város vagy falu határában kertek czéljára) a
földesúrnak óriási gazdasági hatalmat nyujthat, mégis a legtöbb üzleti
czélra vagy lakások czéljaira egész elfogadható áron lehet telket
találni, minthogy az alkalmas föld valóságos kínálata, bár korlátozott,
aránylag mégis nagy a kereslethez képest. Az a tény, hogy valamely
rendkivül nagy nyereségre dolgozó biztosító-társaságnak új fióküzlete
részére telekre van szüksége, nem teszi a telektulajdonost képessé arra,
hogy magasabb árat követeljen, mint amekkorát egy közönséges boltostól
vagy más üzletembertől követelhetne ugyanazért a telekért. Mert ha mi
különös előny sem fűződik az illető telekhez, a biztosítótársaság nagy
mennyiségű egymással versenyző földterület kinálatából választhat és
csak a napi vásári árat kell megfizetnie.

A föld használatának bérét tehát közvetlenül nem a föld használhatósága,
hanem ritkasága szabja meg és ez a ritkaság a hely és a czél
különbözősége szerint tér el egymástól. Lehet egy bizonyos földterület
nagyon használható és még sem nyujt járadékot. Ilyen az eset egy ujonnan
felfedezett földterületnél, amely bővében van a termékeny és
hozzáférhető földnek, de csekély a népessége. Ily helyütt csak kérni
kell jó földet vagy holdankint valami egészen csekély összeget fizetni.
Természetes tevékenysége nem teszi képessé a tulajdonosra nézve, hogy
névleges árnál vagy bérnél többhöz juthasson, mindaddig, amíg bőven van
még olyan föld, amely nem áll művelés alatt. Csak akkor, amidőn a
mezőgazdasággal foglalkozó népesség a kövér földön már sűrűn kezd élni,
úgy hogy a földnek ez a fajtája már nem marad üresen, nyújt a föld jó
árat vagy járadékot. Ha egy termékeny völgyben, mely több ember
tulajdona volt, húsz farmer részére volt hely és mindegyikük előnyös
helyet birhatott, ha csak 19 telepes volna, a bér éppen csak névleges
lenne, mert a földkinálat felülmúlná a keresletet és azáltal, hogy
mindegyik telepes versenyre hivhatná a tulajdonosokat egymással,
lenyomhatná a bért. De mihelyt 21 olyan telepes lenne, aki farmot keres,
mindnyájuk bérleti összege holdankint tekintélyes összegre emelkednék.
Amíg 19 telepes volt, bővében volt a föld, de kevés volt a munka; 21
telepes mellett bővében van a munka és ritka a föld. A föld ritkaságának
a megjelenésével érkezik meg a föld jó ára, vagy bére. Ha növekszik a
ritkaság, fölmegy az eladó vagy bérbeadó föld ára. A termékenység, a
természet hozzájárulása a mezőgazdaság produktiv tevékenységéhez ugyanaz
marad, a bér emelkedése teljesen az intenzivebb ritkaság következménye,
azaz annak a ténynek a következménye, hogy a több egyénnek van a föld
használatára szüksége.

Már most, legalább czivilizált országokban, a földet többféle czélra
lehet használni. Még mint mezőgazdasági czélra szolgáló földet
használhatjuk legelőnek vagy szántóföldnek vagy talán
gyümölcstermesztésre. Ha városhoz fekszik közel, más használata is
lehetséges, például kerti czélra, vagy külvárosi háztelkek czéljára. Ha
tehát a földnek e különféle használatát abban a sorrendben vesszük
szemügyre, amint azt itt megemlítettük, legelő, szántóföld, gyümölcsös,
kert, külvárosi telek, világos, hogy ez a sorrend egy emelkedő
bérlépcsőt mutat. Egy hektárnyi olyan föld, amely mindezekre a czélokra
használható, általában a legalacsonyabb bért mint legelő hozná be, a
legmagasabbat, mint külvárosi telek; a többi czélokra fordított
használata ekkép szélső bérösszeg között különböző béreket hozna. Már
most miért legalacsonyabb hektáronként a legelő bére és miért a
legmagasabb a telek bére? Nem azért, mert a ház vagy kert czéljára
szolgáló föld használata a maga belső értékét tekintve magasabb, mint az
állattenyésztésre szolgáló használata. A béreknek ez a változó fokozata
nem a használhatóság alapján határozódik, hanem a ritkaság változó
fokozata szerint, amelyet jelentenek és kifejeznek. Egy hektárnyi
külvárosi telek azért nyújt magas bért, mert a város mellett
megszerezhető hektárak száma szigorúan korlátozva van és a külvárosi
népesség növekszik. Itt tehát a kinálatban van a ritkaság.

Egy hold legelő csak kis járadékot hoz, mert rendszerint elegendő
mennyiségben áll rendelkezésre föld erre a czélra. Ha valamilyen
módszerrel mérsékelni tudjuk a környékbeli föld ritkaságát, olyformán,
hogy olcsó és gyors forgalmat létesítünk, mely nem túlnagy távolságban
nagy mennyiségét nyitja meg az épp oly jó, lakásra alkalmas területnek,
a közeli környékbeli fekvőségek értéke hanyatlani fog. Tiltsuk meg
külföldi szarvasmarha behozatalát és az angol legelőföldek járadéka
egyszerre emelkedni fog, annálfogva, hogy ritkasági értékhez jutottak.
Igy tehát, bár a föld által nyujtott haszon, vagy szolgáltatás az, amit
a járadékkal megvásárlunk, mégis a különböző fajta föld ritkasága az,
ami megszabja a járadék magasságát.

A szaporodó népesség fokozódó szükségletei valamely országban
ilyenformán a föld különböző hasznainak különböző árait és járadékait
teszik lehetővé, tekintetbe véve persze a készleteknek mindezen
különböző szükségletek kielégítéséhez mért arányát. Ilyenformán, ha a
földet a maga egészében vesszük, egy átlag-hold legelő mondjuk 10
shillinget hoz, egy hold búzaföld 20 shillinget, egy hold komlóföld 30
shillinget, míg agyagföld, veteményes kertek, környékbeli telkek
rendszerint átlag-holdanként magasabb árakon fognak kelni. Ezek az árak
úgy tekinthetők, mint különböző czélokra szolgáló telkek használatáért
fizetett piaczi árak. Persze ezeknek a piaczi áraknak változatos
tömegével találkozunk az ország különböző részeiben. Igy például minden
környéknek meglesz a maga kialakult ára, amelyen jó, építésre alkalmas
telket az illető időpontban vásárolni lehet.

Ezek a helyi, vagy más természetü különbségek mindannyian a ritkaság
különböző fokának kérdései, azon nyomás szerint, melyet a népességnek a
rendelkezésre álló földdel szemben mutatkozó szükséglete gyakorol.
Általában minthogy a föld valamely határozott használhatóságának,
veteményes kert, vagy építés czéljaira való alkalmasságának árát ilyen
tényezők szabják meg, a tényleg birtokba vehető föld különböző holdjai
természetszerüleg magasabb vagy alacsonyabb járadékot hajtanak azon
összeg magasságához képest, amelyet használhatóságuk képvisel.

Ha pl. a ritkaság 20 shillingnyi értéket ad holdanként a közönséges
búzaföldnek, akkor az a búzaföld, mely a közönségesnél jobb,
természetesen aránylagosan magasabb járadékot hajt, rosszabb búzaföld
aránylagosan alacsonyabbat. És ugyanez lesz az eset minden más
rendeltetésü föld járadékánál is. Amit a járadék megvásárol és megfizet,
az nem más, mint a földnek ugyanolyfokú használhatósága; akár búzatermő,
gyümölcstermő földről, avagy fekvőségről legyen is szó. Ha az egyik hold
ezen használhatóságnak nagyobb összegét adja, mint egy másik, akkor
természetesen annak járadéka is magasabb lesz, épp úgy, mint ahogy az
ügyes munkás darabbérből eredő hetibérei magasabbak az ügyetlenénél.

A közgazdaságtan sok megtévesztést tett lehetővé azáltal, hogy
«járadéktörvénnyé» próbálta emelni azon magától értetődő tényeket, hogy
a termékenyebb hold föld magasabb járadékot hoz, mint a kevésbbé
termékeny és hogy ha a legkevésbbé termelőképes hold semmiféle vagy csak
névleges járadékot hoz, akkor az a hold, amely 10 vagy 20 százalékkal
termelőképesebb, ennek a magasabb termelékenységnek egészét járadékban
fogja kifejezésre juttatni.

A tény az, hogy egyáltalán nincs járadéktörvény, hanem csupán bizonyos
számtani igazságnak alkalmazása a földárakra, mely igazságok aztán
minden tárgy elárusításánál egyaránt érvényben vannak. Azért vásárolunk
használati tárgyakat, mert valami hasznosat tartalmaznak, olyasvalamit,
amire szükségünk van és minél többet tartalmaznak abból, aminek a
kedvéért vásároljuk őket, annál többet fizetünk értük. Ha egy hold
búzaföld kétszer oly alkalmas a búzatermelésre, mint egy másik, kétszer
annyit fogunk érte fizetni; ha tizszer oly jó, tizszer annyit. [4]

A búzaföldnél, az amit vásárolunk, nem más, mint a földnek az a
tulajdonsága, hogy bizonyos mennyiségü búza létrehozására képes, amely
értékben meghaladja a termelés költségeit. Ha ez a «többlet» csupán
névleges érték, akkor az ár vagy járadék, mely nekünk jut, szintén csak
névleges lesz: ha a fölösleg nagy, a járadék is ennek megfelelőleg nagy
lesz. Ha pedig a föld művelésére szükséges munka és tőke «önköltségen»
szerezhető meg, akkor a föld használatának ára, a járadék egyforma nagy
lesz az egész többlettel.

Egyszerüen kifejezve annyit jelent ez, hogy ahol munka és tőke nagy
mennyiségben van, a föld pedig kevés, a termék egésze, amely ezen utóbbi
tényezők együttműködése után jár, a földesúr kezébe kerül. Más szóval a
járadék, azaz a föld ritkasági ára csak következménye annak, amit «a
természet takarékosságának» neveztek, vagyis annak a ténynek, hogy sok
helyen és sok ipari czél számára csak korlátozott mértékben van
termékeny és megfelelő földmennyiség.

Az «improduktiv fölösleg» jelentékeny része járadék formájában a
földbirtokoshoz kerül, – éppen ennek a ritkaságnak eredményeként. De az
a hit, hogy a fölösleg ezen eleme mindig és mindenütt jelentkezik, mivel
a természet abszolút határt szab a föld mennyiségének, nem indokolható.

A földhasználat készlete nem szabható meg. Az a puszta tény, hogy a
földfelülethez semmit sem lehet hozzá tenni és hogy a tengertől nem
lehet jelentékeny mennyiségü szárazföldet elvonni, nem jelent semmit.
Mert ami bennünket érdekel, az azon használható földek mennyisége,
melyek gazdasági czélokra fordíthatók. Az erre a czélra szolgáló
földkészlet pedig korántsem megszabott. Igy például Anglia, földkészlete
tekintetében nincsen csupán saját kisszámú holdjaira utalva. Ipari élete
és tápláléka czéljaira az egész világra számíthat. A világ pedig –
legalább is termékeny földterületek tekintetében – mindinkább
terjeszkedik. Minden új vasút Nyugat-Kanadában, minden csatornázási
tökéletesítés Egyiptomban vagy Ausztráliában, új földterületeket jelent
Nagybritannia és az egész világ gazdasági készlete szempontjából.
Ezenfelül a földmívelés technikájában meghonosított minden javítás,
amint az mind nagyobb mértékben tért hódít az egész czivilizált
világban, bár mitsem ad a művelhető földek területéhez, lényegesen
növeli a termelőerő mennyiségét, ami épp annyit jelent, mint a föld
mennyiségének szaporítása. A modern természettudomány a földmívelésre
való alkalmazásában világosan mutatja, mily óriási módon lehet a föld
termelőképességét növelni, a munka egyidejü aránylagos fokozása nélkül.
Ez pedig egyenlő értékü új, termékeny földterületek megnyitásával. A
föld belső értékeit tekintve, a bányák felfedezésének és kiaknázásának
tökéletesített módszerei, melyek lehetővé teszik szénnek és fémeknek
szerzését és napvilágra juttatását, rendkivüli módon szaporítják a
rendelkezésünkre álló készleteket. Ha pedig a földnek termékenységétől
és kincseitől felszinének építés és más foglalkozások útján történő
hasznosítása felé fordulunk, nem kell azt hinnünk, hogy az az
értékemelkedés, mely a fokozódó telekértékemelkedésben jut kifejezésre,
határtalan és szükségszerü. Az olcsóbb, gyorsabb és kényelmesebb
forgalmi viszonyok óriási módon növelik az ily czélokra hasznosítható
föld mennyiségét és így csökkentik ritkasági értékét. Az a hatás, melyet
az olcsó villamos vasuti és motorszolgálat hivatva van a _városi_
telekárak olcsóbbá tétele tekintetében létrehozni, igen jelentékeny.

Ha a népesség szaporodása lépést tartana ezekkel a tökéletesítésekkel,
avagy ha a népesség, bár lassúbb tempóban szaporodva, az életformákat
fejlesztené, a fogyasztást növelné és így nagyobb követelményeket
támasztana a földdel szemben, nagyobbmérvü táplálék, lakás- és egyéb
anyagi szükségleteinek fokozódása által, a föld ritkasága kétségtelenül
arra képesítené a földbirtokosokat, hogy a járadékban a fölöslegnek egy
nagyobb arányát biztosítsák maguknak. Eddig azonban, legalább is a
czivilizált világban éppen az ellenkező tendenczia érvényesül:
elenyészően csekély népességszaporulat, karöltve a rendelkezésre álló
föld fokozódó mennyiségével. Nagybritanniában, jóllehet a városi élet
fejlődése a környékbeli fekvőségeknek nagy értékemelkedéséhez vezetett,
a földnek a vagyonfölöslegben való teljes részesedése mondhatni
fokozatosan csökkent az utolsó évszázad folyamán; persze nem abszolut
módon, csak viszonylag. Ámbár pontos számbeli megállapítások
lehetetlenek, nagy mértékben valószinü, hogy Nagybritannia nemzeti
jövedelme jelentékenyen nagyobb arányokban növekedett, mint a járadékok
összessége.

Ha a föld ritkasága járadékot létesít, valamely másik termelési tényező
ritkasága: a tőkéé, a munkáé, vagy valamely jártasságé, hasonló
eredménnyel jár. Csak egy különbség van. Tekintve, hogy a földbirtokos
semmiféle olyan áldozatot nem hoz, amely ellenszolgáltatást igényelne, a
járadék egésze ritkasági érték. Azonban, mint láttuk, a munka, az üzleti
képesség és a tőke oly befektetések, melyek a terméktől elvárják
fentartásuk és növekvésük költségeinek megtérítését is. Csak az, amit
mindezeken felül szerez, felel meg a járadéknak. Ámde, ha ezen többi
tényező bármelyik tulajdonosa abba a helyzetbe juthatna, amelyet a
földbirtokosok foglalnak el, amikor járadékot húznak, vagyis, ha ezek is
képesek arra, hogy tényezőjüket ritkává tegyék, hasonló fölöslegre
tehetnek szert.

Annálfogva, hogy a tőkések rendszerint versenyeznek egymással, gyakori
az a föltevés, hogy az a kamat, melyet ők nyernek, nem tartalmazhat
fölösleget, vagy ritkasági értéket. Közismertek azok a leírások, melyek
arról szólnak, miképp folynak a megtakarítások a beruházások különböző
csatornáin keresztül az ipari szervezetbe és hogy töltik meg szabad
áramlásuknál fogva az összes utakat a tőke felhasználásának
lehetőségével, olyannyira, hogy végül minden kamat egy bizonyos alacsony
átlagra kényszerül, melynek minimuma éppen elegendő arra, hogy a
megtakarításokat eszközlő közönséget a megtakarítás tényére rábirják.
Ezekben a leirásokban azonban két olyan feltevés van, mely számos
tőkefelhasználási lehetőség szempontjából hibás. Az első feltevés az,
hogy minden tőke szabadon folyhatik minden vállalatba, keresve a
legbusásabb beruházást. A másik az, hogy az ipar egyetlen ágában sem
válhatik a tőke oly ritkává, mint válhatik a föld és munka. Az első
feltevés hibás voltát minden üzletember megerősítheti. A nagy mértékben
jövedelmező iparágak minden országban körülsánczolhatók kivülről jövő
benyomulók ellen, úgy hogy csak az itt alkalmazott kedvezményes tőke
érheti el magas osztalékait. Ha ilyen üzletek czéljaira, vagy pedig azok
kiterjesztése érdekében több tőke szükséges, csak már benlévő
részvényesek vagy más előnyben részesített személyek képesek az
invesztálás alkalmával élni: ha pedig a nagyközönségtől kell a tőkét
beszerezni, azt a piaczi áron veszik, kölcsönzik és azok, akik a
kölcsönt adják, nem osztoznak a társaság nagy jövedelmeiben. Jól
elhelyezkedett tőkések nem bocsátanak külső embereket a tűzhöz, vagyis
nem részeltetik őket abban a magas nyereségben, melyet tőkéjük
«megkeresni» segíthetne nekik.

A modern gazdasági élet minden fejlődött ágában vannak egyes üzemek,
amelyek tőkéjüknek magas jutalmát nyerik el: néha egyesülés útján vagy
üzleti szervezkedés által egész iparágak is ilyen helyzetbe juthatnak. A
közönséges tőkebefektető vagy nem képes megtakarított pénzét ily
iparágakba fektetni, vagy már meglevő részvényeket kell oly feltételek
mellett vásárolnia, amelyek csak minimális nyereséget nyujtanak számára,
bár az eladó a jövendő anticzipált nagy nyereségeit is betudja az árba.
A nagy gyárakban, a hasznothajtó bányavidékeken, egyes szárazföldi vagy
tengeri szállítási üzleti ágakban, a félig közszolgálatnak tekinthető
üzemekben, némely szétosztó ipari- vagy kereskedelmi üzletágban, a
banküzletben, a biztosítási- és pénzüzletben jól elhelyezett tőkék nagy
tömegei találhatók, amelyek eredeti, vagy mostani tulajdonosaiknak a
szabad versenybeli kamatlábnál sokkal magasabb kamatot hoznak. Későbbi
vizsgálataink meg fognak ismertetni bennünket azon előnyök
természetével, amelyeket az ily tőkék élveznek. E helyütt elegendő, ha
arról a fontos tényről megemlékezünk, hogy léteznek. A tőke minden
tulajdonosa között nincs meg a versenynek az a tökéletes szabadsága,
amely minden kamatot lehozna egy közös minimum szinvonalára. Nagy tömegü
tőkék emelkedtek fel a kamatláb különböző magasabb vonalaiig. Még azt
sem állíthatjuk e magasabb jövedelmekről, hogy szerencsés viszonyok vagy
ipari fellendülések idejében találhatók csak fel. Noha minden osztalék
hullámzásnak van alávetve, ezek az erős, védett üzemek kevésbbé
szenvednek ily hullámzástól, mint a többiek és normális, átlagos
jövedelmük hosszú időn át bizonyítja azt, hogy megvan az a hatalmuk,
hogy «fölösleget» jövedelmezzenek.

A modern üzleti világ egyszerü tényei azt mutatják, hogy a tőke éppúgy
képes az improduktiv feleslegből részt nyerni, mint a föld. Ugyanazon az
úton is nyeri el, azaz a ritkaság által. Ámde míg a föld természetes
ritkaság útján jut fölösleghez, addig a tőke ezt úgy éri el, hogy
ritkává teszi magát, azaz mesterségesen visszatartja a szabad tőke
beözönlését a gazdasági élet bizonyos csatornáiba. Ezek a visszatartó,
korlátozó intézkedések, akár a nyersanyagok vagy természeti erő, vagy
fekvés előnyeinek a biztosításában állanak, akár vámvédelemben, vagy
állami segélyezésben, akár üzleti megegyezésben, vagy egyesülésben (pl.
kartellek vagy trösztök) nyilatkoznak, mind akadályát jelentik a tőke
valamely üzembe szabadon való belépésének, mely üzem így a korlátolt
kinálatért ritkasági kamatlábat biztosíthat. Gondolja-e valaki például,
hogy ha bármely társulat nyithatna Angliában olyan banküzletet, mely
valóban egyenlő föltételek mellett versenyezhetne a már meglevő
bankokkal, a befizetett tőke jövedelme ebben az üzletágban ugyanannyi
volna, mint ma? Ha a tőkét kedvező helyzetbe hozzuk, úgy, hogy a szabad
versenytől el legyen zárva, a fölösleget épp úgy táplálja és
felnöveszti, mint a föld. Az a tény, hogy az egész járadék «improduktiv
fölösleg», míg a kamatnak egyrésze megszolgált jövedelmet képez, ne
térítsen el bennünket annak a fölismerésétől, hogy a fölösleg e két faja
azonos. Mindkettejük meg nem szolgált jövedelmet jelent, amely csak
azért áll elő, mert a föld természetesen létrejövő, vagy a tőke
mesterségesen előidézett ritkasága e ritka tényezők tulajdonosát abba a
helyzetbe juttatja, hogy azt az egész termék-fölösleget magának tartsa
meg, amely nagyobb számmal található (tehát nem ritka) tényezők puszta,
termelési költségeinek levonása után megmarad.

Ha a «járadék» kifejezést alkalmazzuk a termelési tényezők ritkasága
fejében történő fizetések minden alakjára, akkor ez a kamat-fölösleg
szintén járadékot képez. De ugyanez az a jutalom is, amelyet néha az
üzleti ügyesség, vagy a munka a maga képességeihez mért munkabéren felül
magának biztosítani tud. Nem ismeretlenek az olyan esetek, midőn egyes
munkáscsoportok a ritkaság előnyét élvezik a termelés többi tényezőjéhez
képest és ezáltal képessé válnak a munka napi keresletét felülmuló
munkabér-járadék elérésére. Ily esetek új országokban fordulnak elő,
ahol bővében a termékeny szüz talaj és ahova a tőke könnyebben özönlik,
mint a munkáskéz. Jól szervezett iparágakban a szakszervezetek némelykor
képesek voltak egy időre ilyen ritkasági béreket elérni olyan
városokban, amelyekben a tőke bővében volt. Ám ezeket az eseteket
kivételeseknek kell tekintenünk, mihelyt a munkapiacz viszonyainak
teljesebb elemzése áll előttünk. Csak az emberi termelő erő magasabb
alakjai, amelyeket az «ügyesség» elnevezéssel jelöltünk meg, képesek
rendes körülmények között ily ritkasági fizetéseket elérni. A
földjáradékhoz és a tőkejáradékhoz hozzákapcsolhatjuk még ezt az «üzleti
ügyesség járadékát» is. Már most sokan, akik megengedik, hogy a
földjáradék meg nem szolgált jövedelmet képez és akik elismerik, hogy a
tőke gyakran túlmagas osztalékban részesül, hajlandók azon a nézeten
fennakadni, hogy az üzleti ügyesség jutalmának bármely része is helyesen
volna ez alá a megjelölés alá vonható. Ez részben annak a ténynek a
következménye, hogy míg a földbirtokos és a tőkés földje és tőkéje
hozadékából tétlenül élhet, a legügyesebb ember is gyakran állandóan
fárad személyesen és fogyasztja termelő erejét. Nemcsak az róla az
általános hiedelem, hogy rosszul van fizetve, hanem az is, hogy káros
üzleti politika a fizetésének a szűkre szabása. A feltalálók, szervezők,
felügyelők, tisztviselők, ügyvédek, orvosok, művészek, mindenfajta
tanult gépkezelők és szerelők személyes képességét és ügyességét oly
fizetésben kell részesíteni, hogy legjobb munkaképességük kifejtésére
ösztönözzük őket, mert mennél magasabbrendű a használhatóságuk minősége,
annál nagyobb kár, ha elmulasztjuk azt legjobb alakjában értékesíteni.
Minthogy az ilyen munka természete, amely lényegében értelmiségi,
erkölcsi és művészi elemekből áll, kizárja azt, hogy reá azt a szokásos
darab- és időmértéket alkalmazzuk, amely a legtöbb kézimunkás
fizetésének megállapításánál szerepet játszik, mindenki úgy érzi, hogy
bő jutalomban tanácsos a képességét és ügyességét részesíteni, ha
helyesen kivánunk eljárni. Ahol az üzleti ügyesség olcsó megvásárlására
tettek kisérletet, mint ahogy az néha a szövetkezeti mozgalomban, vagy a
városi igazgatás terén előfordult, ezt a közgazdasági leczkét borzasztó
következmények árán kellett megtanulniuk.

Ám annak a nehézségnek, mely azon fizetés magassága megállapításánál
felmerül, mely a gazdasági képességek és ügyesség különböző fajainak az
ösztönzésére és megtartására elégséges, nem szabad bennünket arra a
következtetésre vezetnie, hogy az ügyesség minden pénzt megér, amit csak
el tud érni, abban az értelemben, hogy nem működnék olyan jól, ha
alacsonyabb fizetésben részesülne. Jelenleg Angliában az elismert
elsőrangú orvosok között a nehéz műtét díját kb. 100 font sterlingre
tehetjük. Egy privát beteg nem kaphatja ezt meg olcsóbban és ha van rá
pénze, megéri neki, hogy e díjat meg is fizesse. Egy bizonyos értelemben
tehát úgy látszik, hogy ez az a dijazás, amely a tudás és ügyesség e
fajának előhivására nélkülözhetetlen. Ám nagyon könnyen meglehet, hogy
Németországban ugyanaz a műtét ugyanazzal a tudással és ügyességgel
végezve csak 40 fontba kerül, Svájczban pedig csak 20 fontba. Miért
ennyivel olcsóbb ez más országban? Két okból. Először, mert a magasabb-
és a szakoktatás szélesebbkörü lehetősége Németországban és Svájczban a
természetes tehetségeket nagyobb arányban hozza felszinre. Ezen az úton
az elsőrangú sebészi tehetségek kinálata növekednék. A másik oldalon
azoknak a gazdag családoknak a számaránya, amelyek 100 fontot
fizethetnének, kisebb Németországban és Svájczban, úgy hogy a műtétek
után való tényleges kereslet ilyen árban kisebb volna, mint Angliában.
Igy a nagyobb kinálat és a kisebb kereslet mellett ennek a díjnak esnie
kell. Amíg tehát Angliában 100 fontot kell jelenleg ezért a műtétért
fizetnem, a szélesebb körre terjedő és jobb közoktatás több elsőrendü
sebészt vetne felszinre és ugyanezt az ügyességet mondjuk 20 fontért
vásárolhatnám meg. Bár tehát első pillanatra úgy látszhatik, mintha 100
font volna az a dijazás, amely feltétlenül szükséges és méltányos is a
természetes ügyesség valamely neméért, mégis nyilvánvaló, hogy ebből 80
font egyszerüen ritkasági járadék, amely a ritkaság fokának megfelelően
emelkedik, vagy esik.

Vagy vegyük például valamely nagy angol város magasabbrangú
tisztviselőit. Helytelen politikának szokták azt tartani, hogy az ily
egyének 1000–1500 font sterlingnél (24,000–36,000 K-nál) alacsonyabb
javadalmazásban részesüljenek képességeikért. Ámde Németországban, vagy
Francziaországban legalább is épp oly megfelelő egyének mintegy félannyi
fizetést húznak az ily állásokban. Ennek a jelenségnek a magyarázata
kézenfekvő: egyfelől a tanulási alkalmak nagyobb egyenlősége, másfelől
kevesebb alkalom arra, hogy megfelelő képességü emberek más olyan
pályákra lépjenek, amelyeken nagy jövedelem-fölöslegeket gyakran lehet
szerezni; ez a két körülmény e közhivatali állásokra nagyobb számban
viszi oda a kellő képesítésü pályázókat. Fel szokták néha hozni azt az
érvet is, hogy szükség van néhány magas fizetésü állásra csalétekül,
hogy így a köz- vagy magánhivatalnoki pályákra, melyeken annyi az üres
állás, a megfelelő képességü egyének kellő mennyiségben való
jelentkezése biztosítva legyen. De akár hivatali fizetésekről, akár
üzleti haszonról, akár szabad foglalkozások díjazásáról beszélünk, ez a
szerencsejátékszerü csalogatása a munkaerőnek igen helytelen
gazdálkodás. A küzdő orvosok és mérnökök alacsony, sőt gyakran
éhbérszerü díjai gazdaságilag semmiképpen sem védik meg annak a nézetnek
a helyességét, hogy e pályák élén néhány, igen kis számú egyén rendkivül
nagy jövedelemmel rendelkezik. Semmiképp sem igazolható, hogy bármekkora
is a jövedelmük a jelen viszonyok között, ez a jövedelem személyes
szolgálatuk igazságos és állandó mértéke szerint alakult. Sőt valóban
teljesen nyilvánvaló, hogy a mint a kedvező helyzetben levő vagy
vámvédelemben részesülő tőkések bizonyos csoportjai igen nagy
kamatjövedelmet élvezhetnek, úgy a szabad foglalkozású hivatalnok és
üzleti pályán levő egyes ügyes emberek vagy csoportok túlmagas fizetést,
díjazást, vagy hasznot húzhatnak. Ezek a fizetések ugyanolyan
természetüek, mint a földjáradék; mind nem egyebek, mint a termelés egy
olyan tényezője részére folyósított ritkasági fizetések, amely tényező
természettől fogva, vagy mesterséges módon nem nyujtja a kellő
kinálatot.

Ily magyarázat mellett világos, hogy a termékek azon fölöslege, mely a
fejlődési költségek alakjában nem oszlik meg, a különböző termelési
tényezők tulajdonosai között oszlik szét e tulajdonosok nyomása
arányában. A termelés rendszerének különböző részeiben aztán mindig más
csatornába folyik az improduktiv fölösleg. Egyik országban és egyik
iparágban a föld a leghatalmasabb és legkeresettebb és a fölösleg
legnagyobb része a földbérben megy el; a másik országban és másik
iparágban a tőke és a személyes képesség és ügyesség kevés és a föld van
aránylag bővében és így itt a kamat s a fizetés és haszon alakjában
fizetik el a legtöbb fölösleget.

A fölösleg megoszlásáról szóló ez általános következtetésünket a józan
ész és a köztudat is megerősíti minden olyan országban, amelyben a
nemzeti vagyon növekvőben van. Annak a megfigyelésnek például, hogy
olyan országban, mint amilyen Nagybritannia, a földesurak azok a
főörökösök, akik a földjáradék alakjában minden vagyonfölösleget a
magukévá tesznek, ellentmond a tények egyszerü tanusága. Még a
«gazdasági járadék» legtágabb értelmezése mellett sem becsülhetjük e
jövedelem-fölösleget a nemzeti jövedelem kb. 15 százalékánál többre, a
valóságot jobban megközelítő számítás szerint pedig csak 10 százalékot
szabad felvennünk. Kétségtelen, hogy igen sok vagyonos család él
fényüzésben és semmittevés közt más jövedelemből, mint amit a
földjáradék nyujt. Sőt valóban nagy okunk van azt hinni, hogy a brit
nemzeti jövedelemnek az a része, mely osztalékokból és üzleti haszonból
ered, az elmult század folyamán sokkal gyorsabban növekedett, mint a
földjáradék. És bár ez osztalékokból és haszonból sokat számíthatunk be,
ha helyesen kivánunk eljárni, a modern ipari és kereskedelmi életben a
növekvő tőke és szervező erő fentartási és fejlődési költségeire, nem
lehet kérdéses, hogy e jövedelem nagyrésze meg nem szolgált, vagy
«ritkasági» kereset, amely nem jár élvezői részéről mi megfelelő
erőfeszítéssel, vagy áldozattal sem. Manap a legtöbb haladott ipari és
kereskedelmi életnek örvendő országban a leggazdagabb emberek vagyonuk
legfőbb részét nem a földből szerzik, hanem abból, hogy az ipar, a
közlekedés, a pénzüzlet és a piaczok felett való uralkodás egyéb
eszközeit a kezükben tartják.




FÜGGELÉK.  Az improduktiv többlettel járó társadalomgazdasági pazarlás.

Az a jelentős szerep, melyet fejtegetéseink során az improduktiv
fölöslegnek juttattunk, szükségessé teszi, hogy ehelyütt eloszlassunk
egy félreértést, mely felmerülhet annak a megállapítása tekintetében,
minő helyet foglal az el az improduktiv fölösleg iparban. Ámbár e
járadékok, a túlmagas kamat és a többi elemek, melyek ebben a
fölöslegben benfoglaltatnak, semmiféle hasznos szolgálatot nem végeznek
abban a tekintetben, hogy azok élvezőit ipari tevékenységre sarkalják,
mégis úgylátszik, hogy az iparra gyakorolt általános hatásuk üdvös. Az a
fényüzésre fordított kiadás, melyet lehetővé tesznek, az iparágak nagy
részét birja tevékenységre, az a rész pedig, amelyet nem költenek el,
hanem megtakarítanak, hozzájárul a nemzeti tőke növeléséhez. Ennélfogva,
bár ez a fölösleg nem produktiv oly értelemben, hogy fentartaná vagy
felkeltené azoknak a termelő energiáját, akik munkanélküli jövedelemként
nyerik azt el, mégis produktivnak tarthatjuk további
felhasználhatóságánál fogva, akár elköltik, akár megtakarítják. Ámde
közelebbről vizsgálva a dolgot, ez a feltevés megdől. Ha ugyanis
szemügyre vesszük azt a részt, amelyet fényüzésre költenek, azt látjuk,
hogy az semmit sem juttat az ipari élet egészének. Ha improduktiv
fölösleg helyett valamely egyenletesebb szétosztási művelet által nem a
járadék vagy nagymérvü haszon elnyerőjének, hanem mint az eredményes
munka bére a munkás számára jutna, épp oly mértékben kereslet tárgyát
tevő árúkra használódott volna fel. Ezek az árúk, ahelyett, hogy a
gazdagok fényüző czéljait szolgálnák, munkáscsaládok életének
kényelmesebbé tételére volnának fordíthatók. Ahelyett, hogy a fényüzési
czikkeket szolgáltató iparágak számára szükséges munkaalkalmat
szaporítanák, a növekvő munkaalkalom ugyanekkora mennyiségének azokban
az iparágakban való felhasználását segítenék elő, amelyek a
munkásosztály kényelmi czikkeit termelik. Ámde a fényüzési czikkek
fogyasztása mitsem juttat a termelési rendszer munkaképességének, míg a
munkásosztályra fordított kiadások a munkaerőnek nagyobbmérvü
hatékonyságát eredményeznék. Ennyit az improduktiv fölösleg fényüzésre
fordított részéről.

Ugy látszik, mintha az a rész, amelyet megtakarítanak, minden
körülmények között hasznos volna az ipari életre nézve. Az improduktiv
fölösleg, megtakarítva és a tőke új formáivá alakítva át – mondhatná
valaki – épp oly üdvös, mint a magasabb munkabér, mely arra szolgál,
hogy a munkáscsaládok termelőképességét növelje. Több tőke épp oly
hasznos, mint több munkaerő.

Nem lehet azonban eleve elfogadni azt, hogy az a fölösleg, amelyet
megtakarítanak, hogy aztán nagyobb tőkébe olvasszák be, szükségképpen
oly mértékben használható fel gazdaságilag, mintha az a jövedelem,
amelyből ez a fölösleg származott, a munkabér emelésére, vagy a munka
hatékonyságára fordíttatott volna. Felismertük ugyanis azt, hogy a
gazdasági fejlődés a termelés különböző tényezőinek helyes arányban való
növekedésétől függ. Ha tehát valami oly irányzat volna kimutatható, mely
szerint az új tőkék szaporulata gyorsabb tempóban történik, mint a munka
hatékonyságának fokozása, ily tendenczia kártékony volna társadalmi
szempontból nézve. Az improduktiv fölöslegek nagy tömegeinek
«megtakarítása» azonban szakasztott ilyen pazarlást jelent. Mert ha a
gazdasági élet tőke-épületén nagyszabású toldásokat végzünk, a munka
termelékenysége pedig nem növekedett ezzel aránylagosan, két káros
hatást eredményez. Elsősorban is felborítja a termelési tényezőknek
egymáshoz való viszonyát, annálfogva, hogy a munka mögötte marad a
tőkének, mint termelési erőforrásnak. Másodszor a termelést túlviszi
azon a fokon, amely szükséges ahhoz, hogy a fogyasztókat árúkkal lássuk
el. Ennek következményeképpen időközi zavarokat eredményez a piaczokon,
amelyek üzleti depressziókban jutnak kifejezésre. Elkerülhetetlen
eredménye ez annak a szétosztásnak, amely improduktiv fölösleget létesít
oly jövedelemből, amely szükséges volna a bérmunkások munkaképességének
fokozására. Mert a bérmunkások növekvő fogyasztása, tekintve, hogy ők
képviselik a fogyasztók óriási többségét, szükséges avégből, hogy a
gazdasági rendből az elfogyasztható árúk mindinkább növekvő tömegei
kivihetők legyenek. Ez annyit jelent, hogy a termelési fölöslegből egy
fejlődő társadalomban a jövedelemnek csak korlátolt mennyisége
fordítható eredményes tőkésítésre, miután a többletre szükség van a
fogyasztás általános mérvének emelésére, hogy ezáltal ez az új tőke és
az új munkaerő teljes felhasználhatósága biztosítható legyen. A
legjelentősebb pazarlás az improduktiv fölöslegek felhalmozásánál abban
áll, hogy az új tőkének túlzott mennyiségét hívja életre, a különböző
fajtájú gyártelepek oly gyors növekvését hozza magával, hogy egy további
kisérlet az ipari szervezet működtetésére, csakhamar túltermelést hoz
magával, melyet az árak hanyatlása és az ipari folyamatok hirtelen
megállása követ. Ez az állapot pedig addig tart, amíg a többletet
ledolgozták, az üzlet felfrissül és a hiányos fogyasztás, túlzott
megtakarítás, túltermelés és ezt követő depresszió circulus viciosusa
újra visszatér.




VII. FEJEZET.  A munkabér.

A munkapiacz viszonyai annyira különböznek más termelő erőkétől, hogy
gyakran a munkabér tekintetében egész különleges törvényeket hirdettek.
Ez azonban teljesen indokolatlan. Mert mint más erőkét, a munka árát is
a termelési költség és a kereslet és kinálat viszonyának mérlegelése
határozza meg. (Kinálat alatt adott időben folyó áron eladásra
felajánlott mennyiséget vagy az árakat értjük, amelyekért valamit
piaczra hoznak. Kereslet alatt adott időben folyó áron vásárolt
mennyiséget vagy az árat, amelyet az eladók megadni készek.) De noha
nincs külön bértörvény a munkapiacznak mégis különleges viszonyai
vannak, amelyek külön tárgyalásra szorulnak. A földtől és tőkétől
eltérőleg a munka birtokosától el nem választható. Ha termelő erőként
alkalmazásba jön, megkivántatik, hogy birtokosa a helyszinen legyen és
rendesen bizonyos kihatással van annak szabadságára és életére, amely
határokat bajos megfelelően a költségekre átszámítani. Az élet vagy
testi épség koczkáztatása, a szolgálatközben beálló baleset ritkán
szerepel a bérmegállapodásnál, míg a munka piszkosságának,
kellemetlenségének, megalázó jellegének ritkán van befolyása a bérre. A
bérmunkás, a földbirtokostól és tőkéstől eltérőleg ritkán tartózkodhatik
termelő ereje kinálatától bizonyos ideig, hogy annak árát emelje. Mert
rendszerint nincs miből élnie ez idő alatt. Másodszor pedig nemcsak,
hogy megsemmisülne a várakozás ideje alatt munkája, de az avval járó
nélkülözés és tétlenség folytán a jövőre munkája termelékenységében is
veszítene. A munkaadó, a földbirtokos, a tőkés várhat, mert van miből
élniök és bárha tartózkodásuk bizonyos pillanatnyi veszteséggel jár,
rendszerint be tudják azt hozni azon feltételeken, melyeket földjük vagy
tőkéjük újból való alkalmazásáért követelhetnek, amelyek ideiglenes nem
alkalmazásuk folytán mit sem vesztenek termékenységükből.

Szóval a legtöbb munkás kénytelen folytonosan eladni munkáját bármely
áron. De a munkapiacz természetes jellege más hátránynyal is jár az
eladókra. Munkájuk különálló kis mennyiségek nagy számából áll: míg a
tőke rendesen nagy tömegben van egyesítve és kevés munkaadó kezében. Sok
munkaeladó van, de vevő kevés. Ez nyilván előnyös a vevőkre, akik között
így a verseny nem állandó és szabad. Bárha a szervezkedés czélja ezen
természetes hátrány megfordítása, ez csak annyiban érhető el, hogy a
munkások szolidaritása teljesebb lesz, mint a munkaadó szervezkedés
által elérhető. A munkaadók azonban kisebb számban és jobban értesültek
lévén, rendesen jobban szervezkedhetnek, mint a munkások, akik bérharcz
esetén kevesebb tartalék felett rendelkeznek. Továbbá, ahol a munkások
sikeresebben szervezkednek, az erős szervezkedés oly szigorú védekezést
kiván meg, hogy ezáltal akadályozva van más munkanemekben a munka
hasonló erős szervezkedése. Igy jutunk el a munkaképességnek fő
fogyatékosságához, amikor a termelési felesleget igényli. Mert mint
láttuk, annak felosztása az illető erők viszonylagos ritkaságától függ.
Már pedig a föld természet szerint korlátolt kiterjedésü, amin csak
részben és nehezen lehet segíteni. A tőkekinálat visszatartás folytán
ritkul meg. A képesség kinálata részben természettől fogva, részben más
_tényeken_ lesz ritka. De a munkakinálat természetszerüleg bőséges és
nincs elég ereje, hogy a kinálatot megszorítsa.

Néhány helyi jelentőségü eset előfordult egyes amerikai városok építő
vagy szállító iparában vagy valamely új, gyér lakosságú területen
idénymunkálatoknál, mikor a munkások szervezkedésének sikerült rövid
időre ugyanazon ritkasági előnyöket elérni, amiket a nagy városokban a
telektulajdonosok, vagy minden jól szervezett iparágban a munkaadók
állandóan élveznek. De a munka terén rendesen állandóan a legtöbb
országban túlkinálat van oly értelemben, hogy rendszerint nagyobb a
kinálat, mint a kereslet. A munka az egyetlen erő, amelynek kinálata
általában folytonosan meghaladja keresletét. Bárha a születési arány
korlátozása, a munkások szervezkedésének tökéletesbülése kétségtelenül
csökkentik a túlkinálatot, de meg nem szüntetik. És amíg csak túlkinálat
van, annak szükségképpeni következménye szabad verseny mellett a bérek
leszorítása azon alsó szinvonalra, melynél a fentartási költségek alig
nyernek fedezetet vagy azon kevéssel magasabb szinvonalra, melyet a
törvény, közvélemény, szokás, emberiség előir. Mert amig 13 ember
versenyez 12 munkáért, mindegyikük igyekezik, hogy ne ő legyen éppen a
kizárt és majdnem oly teljesen le fogja nyomni a munka árát, mintha 13
helyett huszan versenyeznének. A munkapiacznak a többiekétől eltérő
jellegét röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a munka
természetszerüleg bőségesebb, mint a többi tényező és kevésbbé képes e
bőség hátrányain szervezkedés útján mesterségesen segíteni.

A bérügylet természetének világos megértése végett részletesebben kell
foglalkoznunk a munkásnak a munkakérdéshez való viszonyával. A munka
árának azon általános meghatározásával, hogy az a «költség», feltettük,
hogy az nem lehet kisebb, mint amennyi elégséges, hogy a munkás rendes
egészségét és erejét fentartsa és egy családot eltartson, amely pótolja
munkaerejét, ha már többé nem képes dolgozni. Haladó, termelő
társadalomban a béreknek magasabbaknak kell lenniük, mint ez a pusztán
«törlesztési» fizetés, miután a termelés növekedésének megfelelő
munkaerőtöbblet keletkezésére és fentartására is kell ösztönöznie.

Ha minden család egyenlő nagy volna és egy bérmunkás tartaná el egészen,
ez alapon egy közérthető bérelmélet lenne felállítható. De ezen
feltételek egyike sem áll. A munkáscsaládok különböző nagyságúak és a
keresők száma is változó. Már most úgy a termelési rend, mint az
emberiség szempontjából a létfentartási bér a család heti jövedelme. De
az egyes bérszerződések feltételei egyáltalán nem biztosítják a család
fentartását. Mert itt bizonyos termelő erőmennyiséget vásárolnak meg.
Ugyanazon árat adják a munkaerő-egységért, akár oly ember fejti ki, aki
abból egy asszonyt és hat gyermeket tart el, akár olyan, aki csak magát
tartja el, vagy akinek felesége és gyermekei is keresnek. Ha a bér az
első esetben elégséges, a másodikban felesleg van, a harmadik családnál
még nagyobb a felesleg. Ha pedig éppen csak az egy munkás eltartására
elégséges, akkor nyilvánvaló, hogy az, aki abból egész családot tart el,
képtelen saját maga és családja kellő eltartására.

Való, hogy az ügylet megkötésénél a munkás által fedezendő, rendes,
átlagos kiadásokra elégséges bér megállapítására törekszenek. A legtöbb
férfi munkás alkalmazásánál pl. a bérnek az egy ember eltartására
elégségesnél többnek kell lennie, különben nős, családos emberek az
illető iparágban nem dolgoznának és a munkakinálat nem volna elégséges.
Igy a legtöbb fém- és bányaipari központban a férfiak bére ugyanazon
képesség mellett magasabb, mint a szövőiparos városokban, ahol a nők és
gyermekek több és jövedelmezőbb munkát találnak. Egy erőteljes fiatal
lancashirei munkás, amíg nőtlen, többet keres, mint amennyi szükségletei
fedezésére kell, ha azonban megnősül és gyermekei még kicsinyek, bére
nem lesz elégséges eltartásukra, míg később, ha munkaereje nem csökken
addig, míg gyermekei keresetképesek lesznek, ismét elégséges lesz bére
szükségletei fedezésére. Az a tény, hogy a munka fentartása az átlagos
családi keresettől függ, míg a bérügyletnél csak az egyes munkás
munkaereje jő figyelembe, a bérkérdés Achilles sarka. Helyes gazdasági
szempontból két okból is fogyatékos az a bérügylet, melynél a munka
darab vagy óraszám szerint fizettetik. Mert az egyes munkás állandó
fentartására nem biztosít hetibért, míg sokkal kevésbbé biztosítja a
család fentartását, sem teljesen, sem meghatározott részben. Pedig a
termelési rend szempontjából ez utóbbi a lényeges.

Még ott is, ahol a családi viszonyoknak bizonyos közvetett befolyása van
a bérmegállapításra, csak a rendes családi viszonyok vétetnek
figyelembe. A bérrendszer nem lehet tekintettel rendkivüli esetekre,
amikor a család nagyobb, amikor a nő munkaképtelen, a gyermekek betegek,
vagy a kereső családfő halála vagy betegsége folytán a család
eltartásának gondja a nőre hárul.

E szempont a nők munkakérdésének különleges viszonyaira hívja fel a
figyelmet; a munkabérszerződés leghátrányosabb kihatásai épp a nőket
érik a legsúlyosabban. Mert az a tény, hogy a férfiak bére azon
határozatlan elven alapul, hogy a férfiú a család egyetlen vagy
főeltartója, a női munka árát lenyomja. Mindenkép nagyobb lenne a
legtöbb munkánál a férfiú bére, mivel nagyobb termelő erőt képes
kifejteni. De az a feltevés, hogy a férfiú másokat tart el, míg a nő
nem, a női bérek felett jobban emelte a férfiakét, mint különben történt
volna. A férfiak szokásos bére a nőkének kétszerese lett, ahelyett hogy
talán ⅓-al haladná meg.

Máskép kifejezve az a feltevés, hogy minden nőt részben egy férfiú tart
el. E feltevés oly nyomasztólag hat a bérekre, hogy ép munkaképes nők
bére a legtöbb tanult és tanulatlan munkánál a létfentartási bér
szinvonalán alul marad. Nem valami tanulatlan, időszakos otthonmunkáról
beszélünk itt, mint pl. a gyufaskatyulyagyártásról, vagy a
fehérneműkészítésről.

Magában véve a rendes női munkabér, mint a nő egyedüli jövedelem
forrása, rendszerint túlalacsony bér. Lancaster grófságon kívül a rendes
heti gyári munkásnőbér 10–12 shilling és ez nem elégséges, hogy a nő
teljes fentartását fedezze és hogy a rendes szükségletekről gondoskodva
legyen. Még sokkal kegyetlenebbabérrendszer hatása azon nagy számban
levő nőknél, akik nemcsak magukat, de egy egész csalákot tartanak el
bérükből, mivel teljes hatásában szenvedik át azt a rendszert, amely az
egyén darabszám vagy heti béreit megszorítás nélkül a létfentartási alap
alá sülyesztheti. Bárha nincs rá itt helyünk, hogy a termelési rendszer
fogyatkozásai orvoslásának módját megbeszéljük, kiemelhetjük, hogy
magában az a törekvés, hogy akár törvénynyel, akár szervezkedés
következtében biztosítsanak egyenlő béreket egyenlő munkáért a nőknek, a
nők helyzetét és bérét nem igen emelné. Először is nincs sok iparág,
melyben a nők a férfiakéval azonos munkát végeznének. Azután, ahol
azonos vagy majdnem azonos munkát végeznek, épp azért nyertek
alkalmazást, mert kevesebb bérrel beérik és ha a férfiakéval egyenlő
bért követelnének, munkájukat elvesztenék. Végül, ha a béreket
társadalmi gazdasági szempontból létfentartásnak vesszük, miután a
legtöbb nő nem járul annyival a család fentartásához, mint a férfi, nem
annyira igazságos és kivánatos, mint ahogy néha látszik, hogy a nőknek a
férfiakéval egyenlő munkája, egyenlő javadalmazásban részesüljön. A
munkát tisztán gazdasági jószágnak véve, méltányosnak látszik, hogy
ugyanazon ár fizettessék úgy a férfi, mint a női munkásnak. De a
munkáscsalád fentartási eszközének véve, fontosabb, hogy a család
főfentartója jól legyen fizetve, mint az, hogy ugyanúgy fizettessék, aki
a család fentartásához hozzájárul. Csak amennyiben a nőket egyre növekvő
gazdasági tevékenységük a család jövedelmének keresésénél ép oly fontos
tényezővé teszi, mint a férfit, kivánatos, hogy ugyanúgy fizettessenek.
A férfiak magasabb fizetésének e feltételes megvédése azonban nem
vonatkozik ama számos esetre, amikor nem a férfi, hanem a nő tartja el
egészben vagy főleg a családot. E számos kivétellel külön kell
foglalkozni és ha a versenyen alapuló bérrendszer nem hoz megfelelő
megoldást, a köznek kell azokról gondoskodnia. Az a tény, hogy a nők ki
vannak zárva számos jól fizetett foglalkozásból és hogy a krónikus
munkatúlkinálat a részükre nyitva állókba kényszeríti őket és azt
követeli, hogy a férfiaknál és egymásnál olcsóbban vállaljanak munkát,
amin nem segít megfelelően az egyenlő munka egyenlő jutalmazásának elve
és hacsak a köz gondoskodása a munkanélküli nőkről nem képezi az alapját
a bérmunkások közötti egyöntetü eljárásnak, ez általános egyenlőségi elv
végrehajtása komolyan ronthatja a nő gazdasági helyzetét.

Mindez eléggé megvilágítja, hogy míg a föld és tőke használatának
árubabocsátásánál a tényezők fentartásának mindíg biztosítva kell
lennie, a munka árúba bocsátásával az egyes munkás vagy munkáscsalád
létfentartása nincs mindig biztosítva. Ha általában egyenként kötnék a
munkaszerződéseket, a fent leírt gazdasági erők korlátlanul
érvényesülnének, s a bérmunkások egészének sorsa még a jelenleginél is
sokkal rosszabb lenne. Azonban itt számításba veendők az ellenható erők
is. Ezek legfontosabbika a munkaadó jól felfogott érdeke. Sok iparágban
nem fizetné ki magát a munkaadónak, hogy a lehető legolcsóbb munkát
vegye meg. Mert bizonyos személyes tulajdonságok, melyek az ügyességre,
értelmességre, felelősségre befolyással vannak, kiuzsorázott munkánál
fenn nem foroghatnak. A munkások jóakaratától is függ az üzem simább
menete, ellenőrzés kevésbbé lesz szükséges. Ezen nyilvánvaló tények
felismerése eredményezte, hogy azt a politikát, amelyet köz- és
magántisztviselőkkel szemben mindíg alkalmaztak, kiterjesztették sok
esetben a magasabb rangú bérmunkásokra. E politikát azóta a «magas bérek
gazdaságosságának» nevezik és azon az igazságon alapszik, hogy ha jobban
fizetik a munkást, jobb vagy több munkát végez. Mert képessé lesz azon
magasabb fizikai és szellemi szinvonal mellett, melyet nagyobb keresete
megenged, több munkaerőt fejteni ki, és kész lesz erre, miután
felismeri, hogy az üzem eredményességében személyesen van érdekelve.
Néha jutalmazás vagy nyereségrészesedés formájában kapja ezt a
bértöbbletet. De ez a puszta megélhetés szinvonala felett mindíg
felemeli a családi keresetet és hatékonyabb munkára ösztökél.

Egyesek annyira jelentősnek tartják e politikát, hogy azt állítják, ha
minden munkaadóval meg lehetne értetni, hogy mennyire igaz ez, magas
bérek és rövid munkaidő lenne az általános szabály és a tőke és munka
között minden ellentét elsimulna. De e nézet figyelmen kívül hagy sok
mindent. Mert gyakran a kiuzsorázás sokkal jövedelmezőbb eljárás, mint a
magas bérek fizetése. A legtöbb otthonmunkát foglalkoztató üzemnél és
más kevéssé fejlett iparágakban, amelyek nőket vagy gyermekeket
foglalkoztatnak, nem fizeti ki magát, csak az uzsorabérek fizetése. Sőt
a gyári üzemnél és számos hivatalban és kicsiben eladó üzleteknél nagy
számban alkalmaznak éhbér vagy létfentartási minimum mellett munkásokat,
akik megfelelő fokozottabb tevékenységet nem fejtenének ki magasabb
bérek mellett. Helytelen azt állítani, hogy a béruzsora a haszonnyerés
szempontjából nem jól felfogott politika. Amíg munkanélküliek nagy
számban vannak, akik mindíg készek a kimerült, elhasznált munka
pótlására, gyakran jó üzlet tanulatlan munkáért a legalacsonyabb piaczi
árat fizetni. Továbbá, ahol a jobb munkaadók hajlandók lennének is
magasabb bért fizetni, amely visszatérülne később a nagyobb
termelékenységben, kapzsibb vagy rövidlátó konkurrensek gyakran
meggátolják ennek a szándéknak a megvalósulását.

Tehát amíg egyrészt kétségtelen, hogy e tényezőnek jelentős szerepe volt
a bérszinvonal és jólét emelésében a tanult munkánál, nem lehet arra
számítani, hogy általában a termelékenységet emelő munkabért fogja
biztosítani. Talán fő hatása a közvéleményre, a szakszervezetekre és az
ipari törvényhozásra való hatásban rejlett, s így előmozdította a
különböző főiparágak űzésével megkivánt ügyességnek és értelmességnek
nagyjában megfelelő különböző jóléti fokozatok kialakulását és
fenmaradását a munkásosztályon belül.

Fontos, hogy e magasabb bérfokozatok és az azoktól függő életmódok
főokait és támaszait megismerjük. Bizonyos munkák nehezebbek,
kényelmetlenebbek, megalázóbbak, veszélyesebbek másoknál és
természetesnek tünhetnék fel, hogy e hátrányok magasabb bérben nyerjenek
kárpótlást; ez azonban ritkán fordul elő. Mert hacsak e hátrányok nem
olyanok, hogy határozottan kizárják az átlagos munkások versenyét az
alkalmaztatásért, nyilván nem emelik a bér szinvonalát. A legtöbb nehéz,
piszkos, visszataszító, egészségtelen munkát a legcsekélyebb bérrel
javadalmazzák, mivel a kevéssé tanult átlagos képességű munkások
túlkínálata akkora, hogy a feltételek figyelembe vételét nem
kivánhatják. Csak ha valami szokatlan erős fizikum kivántatik meg, mint
bizonyos kohászati munkáknál, akkor van a munka nehézségének a bérre
befolyása. Veszély, vagy a munka megalázó jellege ritkán jön figyelembe,
amíg csak a kötéltánczos vagy a hóhér foglalkozásáig nem jutunk. Bárha
nehéz, kellemetlen, vagy piszkos munka ritkán részesül nagyobb
fizetésben, könnyű, kényelmes és kellemes munkaviszonyok, különösen
nőknél, a rendesnél lejebb nyomják a munkabért. Ez magyarázza részben a
közönséges irnokok és kereskedősegédek kisebb fizetését. Az egyedüli
elterjedtebb foglalkozás, melynél a bérekre személyes tekintetnek
nagyobb befolyása van, a cselédé, a szolgálat, amelynél a szolgaiasság
és a függetlenség elvesztése aránylag magasabb bérekben nyer kárpótlást.
Tanultságot, értelmiséget, felelősséget megkövetelő foglalkozások
általában nagyobb bérben részesülnek. Bizonyos mértékig ez kétségtelenül
a már felhozott körülménynek tudható be, hogy t. i. bizonyos jólét és
biztosság kivántatik meg efajta munkák termelékenységéhez. De sokkal
fontosabb oka ennek e munkálatok végzéséhez alkalmas munkások viszonylag
csekélyebb száma. Amíg a munkásosztályoknak kevéssé volt alkalma a
gyermekeket iskoláztatni, az irodai alkalmazottak aránylag magas bérben
részesültek; az ingyenes népoktatás leszállította a bérnivót, nem mintha
kevesebb képesség vagy tudás kivántatnék meg ma, hanem aránylag több
fiatal ember vagy leány nyerheti el a megfelelő képesítést. Szóval
képesség, értelem és más személyes tulajdonságok épp úgy, mint bizonyos
munkálatokkal járó határozott hátrányok, csak kétféleképp emelhetik a
bérnivót, vagy azáltal, mert a kifejtendő szellemi és fizikai erő
fentartása magasabb létszinvonalat kiván meg, vagy a munkapiaczon a
kellő képességgel biró munkakeresők száma korlátoltabb.

A szervezkedés főczélja e két tendenczia előmozdítása. A tanúlt munkások
fokozatainál a jólét magasabb fokainak fentartásával és rossz vagy
szűklátkörü munkaadóknál vagy rossz üzleti viszonyoknál munkaadó
szervezetek bérlenyomó törekvéseinek ellenszegülve a termelés
fejlődéséhez megkivánt munkaviszonyok fentartásában működtek közre. Az
iparágba való belépés megakadályozásával, a termelés és a gépek
használatának korlátozásával a munka viszonylagos ritkaságát czélozták,
amely nélkül a kollektiv eljárás hatálytalan volna. Ez eljárás részben
rövidlátó és téves volt a munkások közvetlen érdekeit tekintve,
különösen az volt a munkát megtakarító gépek alkalmazásának való
ellenszegülés ott, aholt mint a nyomdaiparban a termelés olcsóbbodása
gyorsan úgy megnöveli a keresletet, hogy az átlagos munkakeresletet az
iparágban megszaporítja. Amíg a munkamegtakarító gépek és más
megtakarítások végtére is a munkások átlagát véve emelnék a béreket
anélkül, hogy a munkakeresletet csökkentenék, a haszon utáni verseny
módszere a közvetlen érdekelt munkások egyes csoportjaira pillanatnyilag
tényleg káros; és bárha idők folyamán kárpótlást nyernének is,
létfentartási eszközük korlátozása kényszeríti őket pillanatnyi érdekeik
lehető legmesszebbmenő védelmére. De nemcsak közvetlen csoportérdekeik
szempontjából védelmezhető a szervezett bérmunkások ellenállása gyors
rendszerváltozásokkal szemben, mert a gyors nagy változások, amelyeket a
haszonért való verseny késztet, távolabbi társadalmi és termelési
veszélyekkel is járnak. Amennyiben a szakszervezeti ellenállás csak a
menetét lassítja az ipari átalakulásoknak, nemcsak saját érdekeit, de
egyúttal a társadalmi érdeket is szolgálja. Az ipari törvényhozás egyes
iparágakban a munkaórákat és munkafeltételeket különbözőképp állapítván
meg, egyes iparágakban a munkásszervezkedést hatékonyabbá teszi, mint
másokban és így közrehat a bérek különböző szinvonalának emelésére és
fentartására. Ha nem lettek volna gyári törvények, ha a törvény nem
oltalmazná a munkások életét vagy nem tenne különböztetést a
foglalkoztatásnál a kor és nem szempontjából, azok az okok, amelyek a
gépezet és eljárás azon tökéletesbedését előidézték, amelyek a gyári
munkások nagyobb képzettségét és józanságát kivánják meg, sokkal
gyengébben hatottak volna és az alkalmak, melyeket a speczializált
munkások magasabb csoportjai a szervezkedésnél kihasználtak, elmaradtak
volna.

Igy látjuk, mint távolította el a technikai viszonyok, törvényhozás és
szervezkedés közrehatása a munkások egy közös alacsony nivótól,
besorozván őket egy rangfokozatban emelkedő bér és jóléti standard
szerint. Egy modern kutató sem veheti a munkát egy piacznak, amelyen
egyetlen vastörvény vagy más egyszerü formula uralkodik. Számosfajta
munka van, mindegyiknek saját piacza és ára, amint láttuk, hogy számos
föld- és tőkepiacz van. Bárha a fiatal kezdő munkás választhat
foglalkozást, a legtöbb munkásra nézve a választás igen meg van szorítva
az iparág és hely tekintetében. Az alsóbbrendü munkák, melyekhez kevés
gyakorlat és tudás kell, inkább cserélhetők fel, úgy hogy beszélhetünk a
városokban «a munkásokról», mintha egy piaczuk és áruk volna, amint
lényegében így is van. Ugyanaz áll a legtöbb női gyári munkásokról, a
legnagyobb képzettséget megkivánó munkáktól eltekintve. A legtöbb ifjú
női munkás oly gyorsan sajátítja el a megkivánt képességet, hogy
valójában csak egy piaczuk és egy áruk van. Minél magasabb a képzettség
vagy a munka minősége, az érett munkások annál kisebb irányban képesek a
kellő képzettséget megszerezni és versenyezni és annál kevésbbé lehet az
alkalmazott munkásoknak más munkával foglalkozniok. Igy a férfimunkának
határozott számu külön piaczai vannak, melyek kifelé védve vannak
befolyás ellen és így kevesebb valószinüséggel feszélyezi őket az
állandó munkakinálat feleslege. Ily helyzetben levő s így értelmesebb és
jobban fizetett munkások hatékonyabban szervezkednek egyöntetü eljárás
czéljaira, mint mások. Igy nagyobb mértékben emelhetik béreiket, mint
amennyire azt pusztán nagyobb képzettségük igazolná. Amiért egy
betűszedő átlag kétszeresét keresi meg annak, mint amit egy fonó, szövő
munkás keres, nem lehet felvennünk, hogy kétszerte képzettebb munkát
végez. A bérnivót főleg az iparágban alkalmazható munka bősége vagy
szüksége határozza meg, nem a megkivánt képzettség foka, illetve ez csak
annyiban, amennyiben az előbbire befolyással van. Amint a tőkénél, úgy a
munkánál is a szervezkedés főczélja a munka ritkaságának biztosítása
annak megakadályozása mellett, hogy a kivülről jövő munka könnyen
eláraszsza a piaczot és az iparágban a verseny szabadságát korlátozván.

Különböző iparágakban külön bérnivó előállása nem azt jelenti, hogy azon
iparágban az az irány, hogy minden munkás hetenkint vagy évente
ugyanannyi pénzt keressen. Amint a termelékenyebb tőke, vagy munka
nagyobb járadékot vagy kamatot nyer, mint a kevésbbé termelékeny, úgy a
gyorsabb, vagy jobb munkás is többet keres naponta vagy hetenkint,
nagyobb vagy kevésbbé hibás munkájának megfelelően. Miután gyorsabb vagy
jobb munkás, gépével többet állít elő, gyakran jutalmat kap bérén felül,
ami pusztán egyenértéke darabszámú munkájának. A munkafeltételnek
megfelelően igen változik a különbözet az egyesek keresményénél. Ahol a
gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek alkalmazást,
akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem lesznek nagyok. De
ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége, ugyanazon darabszám bér
mellett dolgozó munkás gyakran kétszer annyit keres, mint egy másik a
darabbér mellett.

Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző
termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke különböző
kamatozásának jó és rossz befektetésénél.

Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami munka, amint
van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az alkalmazás piaczi árát
szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az «alkalmazás határán»
levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány éve a buza quarterjének ára
36 shilling alá esett, Essexben és másutt felhagytak a rosszabban termő
buzaföldek művelésével és újra művelés alá vették, amint az árak
emelkedtek, így ismét érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos
gyárban néhány elavult gép rendesen nincs használatban. De ha a
rendelések nagy számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát
ezek újból üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is
állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben igénybevett
átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés idején ideiglenesen
ez is alkalmazást nyer.

Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka, tőke és föld
áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a termelőerők egy
része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez nem jelenti
szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást. Valamely más
iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak mellett, buzatermelésre
nem alkalmas földeket legelőkül használhatnak, a szénbányászatra nem
eléggé alkalmas munkások mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a
buzaár érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a
szén ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a mezőgazdaságban
alkalmazott munkások egy része a szénbányászatnál nyer alkalmazást.

Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb használt
legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny föld és munka
alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az esetben, ha nem volna
elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól vonassék el megfelelő
munkaerő.

Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző fajú és
minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő erőkből oly
kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett, de amely
alkalmazást nyer, mihelyt az ipari termékek árának emelkedése mellett
alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka határértéke így minden
iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb jövedelmezőségével változik.

A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása útján
szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld,
munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új munka vagy
tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az, amelyet már előbb is
használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték alatt volt, amennyiben
használata nem fizetődött ki, gyakran azt jelenti, hogy valami akadály
elháríttatott. Mert bizonyos a határértéken alul állott föld
termékenyebb lehet, mint a már termelő, de többe kerül a talaj
alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban alkalmazott munkaerő kitünő
bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő és gyakorlat kell. Igy iparok és
üzemek nemcsak a termelő erők növekedésénél versenyeznek, de a már
alkalmazott erőkért is. Ez a verseny a rendes útja a termelési rendben a
föld, tőke, munka, képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb
alkalmazást nyeri. Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a
termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők alkalmazásának a
versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel rá kell térnünk a
vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki közvetlenül felelős a
haszon nyeréséhez szükséges termelő erő alkalmazásáért.




VIII. FEJEZET.  A haszon.

Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha úgy
írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő
ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy érdekel
bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern üzlet ellenőre
lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez a tulajdonosság
nem lényeges benne, mint üzletemberben. S valóban, a nagy
részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés vagy vezetés gyakran
oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon keveset, vagy semmit se
adtak.

A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s fizeti
érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb piaczi áron
megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát, ezeknek
együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a termékeket aztán oly
áron adja el, hogy a termelési költségek levonása után maradjon
szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő üzleti ügyességének a jutalma,
fizetése. Rendesen «haszon»-nak nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük
az üzletembernek kifejtett ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését.
El kell ismernünk azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan
értelmet adott ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában
nagyon nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, mert ahol
az üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is
hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek
könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön választását.
Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke a koczkázatért
kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene elszámolni.
Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági járandóságok és
tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak, bár rendesen nem
foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az osztalék gyarapítására
fordítják az oly vállalatokban, ahol a befektetett tőke föltételei
olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése, vagy a szerencsés üzletmenet
nyereséghez juttathatja a részvényeseket.

Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait,
czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert úgy
tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi,
mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és
ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az üzletembernek a
munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és szerkezetének tervezéseért, ő
dönti el, hogy milyen és mekkora legyen a telep, miféle eljárás
alkalmaztassék, mennyi és miféle munka végeztessék. Neki kell
megszereznie továbbá a tőkét és a munkát, szervezni ezeknek
együttműködését a termelés folyamatára s olcsó áron megvásárolnia a
megfelelő nyers anyagokat: s végül az ipari terméket neki kell előnyös
áron eladnia. Ezek a teendők: a vásárlás és eladás, a műszaki
üzemszervezés, a munka ellenőrzése, a könyvelés és finanszirozás,
megkövetelik a józan okosságot, a tudást, a vállalkozó kedvet, a
szorgalmat és az önfegyelmet, melyek mind a jó üzletember erényei. Ahol
idegen emberek nagy összegű pénze forog a vállalatban, ott a
becsületesség s a felelősség igen magas öntudata is fontos kellékei az
üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen munka azonban mégis csak afféle
ügyességet kiván, aminő meglehetősen sok akad minden czivilizált
országban, ahol széles rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés
közönségesebb eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom
vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani
rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás vagy az
ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézműves-iparágakban.

Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan megfontolást és
helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet sikeréhez vagy
kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint meglehetősen sablonos jellegű
munka, mely független a vezetéseért felelős ember terveitől és
itéleteitől.

Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő erő
tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és vezeti
a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb együttműködését s a
fizetése vagy haszna az a különbség, mely a termelő tényezők
megvételének összege s az eladott termék ára közt marad. Első tekintetre
úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak kereskedelmi közvetítő lenne,
aki valamit olcsón vesz és drágán ad el. De még a kereskedő üzletemberek
közt is kevés van, akiknek haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll.
Mert a kereskedő szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző
forrásokból szerzi be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb
mennyiségben és dúsabb választékban bocsátja a viszonteladók
rendelkezésére, mint lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának
kellene hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját
megfelelő készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és
hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és fogyasztó
közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok közvetítő inkább
abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a többiekkel versenyez,
ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a piaczok szervezését.

De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már sokkal
világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és munka különvált
részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el teljes produktiv
hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész sokkal produktivabb, mint
a részek produktiv értékének puszta összege. A munkás, mondjuk az ács
vagy a czipész, nagyon keveset termelhet egymagában, vagy azokkal az
eszközökkel, anyagokkal és piaczczal, melyeket maga szerezhet meg:
munkaereje és ügyessége csak akkor produktiv egész teljességében, ha
teljesen fölszerelt üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a
speczializált tőke összes előnyei.

Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát, amennyit
ennek csekély produktivitása ér, ameddig csak izolált egység, s ha
eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást, mely az izolált
egységnek más munkaegységekkel és a tőkével társított fölhasználásából
származik: akkor úgy látszik, hogy roppant nyereségre tehet szert a
tényleges vagyonban és ezt saját hasznaként tekintheti.

Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista elmélet,
mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint ilyenfajta
nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem engedi, hogy
teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát. Mindenekelőtt, az
üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével, melyet üzemében
fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti, hogy számos,
különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis részletekben szedje össze
a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike önmagában sokkal kevésbbé
produktiv, mint mikor az üzletember beszervezte üzemének rendszerébe.
Itt úgy látszik, szintén az izolált, tehát kisebb termelési érték árán
vásárol, s miután a szervezéssel produktivabbá tette: megtartja
eljárásának egész hasznát, vagy nyereségét.

Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen
származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S
valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon
használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb
produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe
szervezve elér.

Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának, mint hasznot,
azt az egész különbséget, amit az elszigetelt munkás, vagy 100 font
sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a kettő, mint szervezett
üzem tényezője termelhet, akkor a haszon fölemésztene minden létező
ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki mindezt megtarthatná. Mert
vannak más üzletemberek is, akik ugyanerre a czélra törekszenek és ez a
verseny két módon is csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a
kisparasztoktól lakott vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly
bérért kapna munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik
elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének halmozott
növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd mind megtarthatná
magának, mint hasznot. A legelső posztógyárosok és egyéb
gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az előnyt, midőn oly vidékeket
használtak ki, ahová az új ipar még nem juthatott el. De mihelyt más
üzletemberek is jöttek ugyanarra a területre, haszontöbbletük már abban
a veszedelelemben forgott, hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert
posztógyárosunk ezentúl már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel
drágábban megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem
túl kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt
cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt, kénytelen
volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már nem a
mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a másik
gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal: mihelyt az igénybe
vehető durva munka készlete körülhatárolódott s egész csomó üzletember
kezdte kihasználni, annyira emelkedett az árú is, hogy fölverte a
munkabért a gyárban vagy bányában is.

S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére is.
Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban kaphatott
földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később jövők, akik már
versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb érczterületekért.
Ily módon az üzletemberek versenye a termelés tényezőinek
megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások emelkedésével. Ugyancsak
ez a verseny csökkenti a hasznot a másik oldalon is, lenyomván azt az
árat, melyért a gyár vagy a bánya termékei eladhatók. Aki először jött,
annak itt is könnyebb a dolga. Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a
többi tényezőket, hanem drágán is adhatja el termékeit, valameddig
egyedül marad a téren. De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg
hatni kezd mind a termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi,
hogy egyszerre kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a
produktiv tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti
különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves is, akkor
haszna a minimumra csökken.

Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a termelés
egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek, tulajdonosa, látszólag
ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más tényezőnek a tulajdonosa. A
hiány vagy monopólium neki is meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem
bő fölöslegét, de a bőség vagy verseny lecsökkentheti «hasznát» oly
minimumra, mely éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének
használatára serkentse.

A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett azonos szervező
munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér, vagy a kamat és fizetés,
úgy hogy szinte nem is igen állítható föl ránézve általános érvényű
szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól berendezett üzem nagyon magas
hasznot hajt, míg mások alacsony haszonra dolgoznak. A különbséget
rendszerint az igazgatás vagy kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem,
két nagy fogadó, két detail nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s
azonos külső körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem:
nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse, vagy a
vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a szerencsének nagyobb
szerepe van az üzleti világban, mint néha hiszik, általában mégis a
vezetést tartják az eredmény hatékony okának. S ez kétségtelenül helyes
álláspont. De átugrani erről az álláspontról arra az elméletre, hogy az
üzleti ügyesség teremtő ereje nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az
üzletember tulajdona, mint magasabbrendű észbeli energiájának és
ügyességének jutalma, téves azért, mert nem veszi számításba az ily
üzleti siker összes föltételeit.

Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi ügyességre
vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű fogadót vagy boltot,
melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg a másik csak éppen hogy
tengődik. A vezetés ügyességének mindenesetre nagy része van az eredmény
különbségében. Ez az ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres
üzlet jobban van szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták
és jobban igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy
bár ez a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is,
hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy
összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság utasításait. Más
szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely az üzlet egész
szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy megteremtse a sikert.
Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert nem pusztán kísérő
körülménye, hanem tényezője az eredménynek. A sikeres üzletek minden
józaneszű igazgatója elismeri, hogy sikerének nagy része az
alkalmazottak vagy tisztviselők együttműködésének tulajdonítható.
Viszont, a fogadó vagy bolt sikeréből sok tudható be annak a ténynek is,
hogy oly külön vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat
bizonyos minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt
hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig csak
puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi alapja
nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a verseny
kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.

A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek valóban
minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági járadék vagy
felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak tulajdonítható, hogy a
szabad versenyt megszorítja ama produktiv tényező kinálatának
határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A modern gyáripar vezetése
maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert, ámbár valószínűleg igen sok a
természetes kinálat a legkülönbözőbb fajta hatékony üzleti ügyességben,
ezek tulajdonosai csak igen csekély arányban találnak alkalmat az
érvényesülésre és ügyességük gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek
megvan a természetes rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt
fölismerjék benne, vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy
gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó
üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek
vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat vagy
banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges emberek számát
tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen versenyző czégek csekély
száma a nagyon fejlett vállalatokban azt jelenti, hogy sok haszonhajtó
rendelés vagy szerződés nem tárgya tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek
vagy odakerülnek egyik-másik oly czéghez, mely specziális jó nevet
szerzett az «efajta üzletek» terén, vagy pedig ama kevés czég versenyét,
melyek az üzlet végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy
megegyezés szabja meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly
feltételekkel végzik el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint
amennyi elérhető lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon
utczában vetélkedő fűszeres között.

A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen nemcsak az
eladási árak emelkedését hozza magával, hanem a munka és a szabad tőke
árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a munka jobb feltételeket tud
magának teremteni, ha számos egymással hevesen versenyző czég keresi a
legjobb munkát, mintha csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek
előnyös helyzete arra ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe
tömörítsék. A gazdasági világ általános áttekintése mellett
megkülönböztetjük azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú
rutinos üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között,
azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé külön
fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön piacza.
Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes haszna
alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek közül sok nagy
haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete mellett is.

Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint Nagy-Britanniában és az
Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton növekvő része a jól boldoguló
«üzletember» tiszta hasznául szerepel. A dolognak ily módon való
feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a tönkrejutott «üzletemberek»
veszteségeit számításba vesszük is. A fölöslegnek abból a tömegéből,
amelyet improduktivnak nevezünk, mivel meghaladja a termelés valamely
tényezőjének ösztönzésére szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb
részt foglal le magának az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.

Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot vonna
magával, mint amennyire itt terünk van s egyben a haszon fogalma alá
kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a járadék alakjába
szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek vagyona
szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy «kereskedésből»
szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a haszon a járadéknál és
a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét és állagát. E vagyon egy
részét helyesen tekinthetjük az ügyesség árának, annak a jutalomnak,
amely szükséges a modern gazdasági élet által megkivánt több és
változatosabb üzleti ügyesség felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy
része a földjáradék és a kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg»
körébe fog tartozni. A modern ipari fejlődés általános iránya az volt,
hogy a munkaadó és üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több
hatalmat és több vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint
olyanoknak, bár számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek,
aránylag kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az
egész termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját
tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben van
és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.

Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők meg,
ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők különös
tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági ágaknak a
pénzügyek útján való általános szervezésével foglalkoznak. Mert, amint a
közönséges kistőkést valójában annak az üzemnek a vezetői ellenőrzik,
amelybe pénzét fektette, úgy e vezetők egyre növekvő mértékben jutnak
függésbe a nagy pénzügyi czégektől és válnak azok ügynökeivé.

Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások feltalálásával.
Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más tekintet alá esik.
Csak abban az esetben számít a találmány gazdasági erőnek, ha egy
üzletember megszerezte. Természetesen, van néhány olyan feltaláló, aki
egyszersmind üzletember is és így gazdaságilag is hasznát veheti
lángelméjének. Ám ezek ritka kivételek. Az üzletember ügyes volta nem
azt követeli meg, hogy tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek
találmányainak üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt
kellene legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki
észreveszi azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új
gép, új termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja
különböztetni a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi
az előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan
új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez rajta
azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más üzletembernek. A
legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly produktiv, mint amennyire
hasznothajtó. Ha egy mechanikai találmány olcsóbbá teszi a gyártást,
vagy a szállítást, vagy az életet kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi,
felhasznál valami elpazarolt terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a
feltaláló, vagy a feltalálók egész sora és a közöttük álló üzletember
közvetlenül részes volt a világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék
azonban, amelyek az üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók,
gazdaságilag kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A
hirdetés valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi
módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának ügyes
módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz magával. Éppúgy
hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég elől való elvonása,
mint új üzemek felállítása és bár általában a versenyben való
eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval való helyettesítés
következménye, mégis sok az olyan eset, amelyben ilyen nyereség nem
háramlik a társadalomra.

Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme kiaknázására
alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel, vagy hosszabb üzleti
eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó eszmék finanszirozója
megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot és néha egyszerre kivesz
készpénzben, vagy részvényekben, amelyeket aztán rögtön elad, annyi
hasznot, amennyit a társulat működésének várható hasznából előre
lefoglalni képes. Néha részvények birtokába jut és azokat vagy
osztalékok nyerésére, vagy pedig az értéktőzsdén való spekulálásra
használja. Az a szerep, amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt,
mindinkább fokozódó fontossággal bir a modern ipari életben és a
közvagyonnak az az aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül,
mindinkább nagyobbodik.

Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra épített
vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint Nagybritanniában és
Amerikában, a frissen felhasznált tőkemennyiségnek háromnegyed része a
társaságokhoz áramlik, ami óriási összegeket jelent a pénzügyi
szervezetek létesítőire nézve. Ez a haszon azonban, ha gyakran igen nagy
is, semmiesetre sem teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad
verseny mai rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és
akaratának ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ
az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és pénzértékek,
amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag foglalkoznak, azt a gépezetet
alkotják, amely nemcsak a tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és
üzleti képességet is azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a
legeredményesebben használhatók fel. A csalásra alapított
részvénytársaság, amely a betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított
összegeiket iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra
használják azokat, kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni
munkája abban áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket
és aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik
villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy
textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a megfelelő
fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához, hogy a vállalkozások
ezen különböző fajtáinál való közreműködésre birja őket.

Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és nagyobb
mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység tárgyává, miközben a
tőke és munka összegyüjtésének és áttekintésének szerkezete mind
komplikáltabbá válik és mindjobban szétszóródik, a financziális
irányítás munkája hovatovább nyer jelentőségben. Oly czégek, mint aminők
a Morgané, Rothschildé és hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari
energiák végtelen áramának folyását a világ különböző részei felé
irányítsák, utak építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére
és fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére.
Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású
feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló
módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi műveletek
főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a haszontalanoktól vagy
ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez nem elegendő ok arra, hogy
kétségbe vonjuk azt a nagy fontosságot, mely e műveletekben, mint
valósággal _termelő_ tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági
rendszer mellett e munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más
munkával volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási
értékű és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal,
ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos mértékei
azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek. Ellenkezőleg,
semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni. Mert ezeknek a
financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy gyakran kizárják
a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények kibocsátását, avagy nagy
társaságok finanszirozását csak egynéhány nagy czég vagy csoport
vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei, melyek a haszon
minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg. Az ily munkának nincsen
piaczi értéke: specziális alkalmak és specziális feltételek kérdése
csupán. A titkosság vagy féltitkosság, amely ezen pénzügyi operácziók
nagy részét körülveszi, szintén hozzájárul azoknak búsásabb
megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet kérdéses, hogy az üzletek ezen
ágának profitjai nagyobb arányát tartalmazzák a munkanélküli avagy
érdemetlen jövedelemnek, mint bármely más fajtája a haszonnak.

Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon eredményeit,
melyekre ebben és a megelőző három fejezetben jutottunk a föld, a munka,
a tőke, az üzleti képesség és az ipari termelés felhasználásának
követelményei s ezen követelmények megvalósításának módszerei
tekintetében.

Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés eredményéből vagy a
jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő gondoskodás történjék
mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a
termelés folyamata zavartalanul végbemenjen. Ha a földet bármi
tekintetben elértéktelenítjük, akár a talaj termékenysége, akár más
természeti erők tekintetében rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell
a hiányokat pótolnunk: nem szabad a föld termelőképességét
csökkentenünk. Külön alapot kell létesíteni az épületek, gépezetek és
egyéb eszközök használatából és esetleges károkból létrejövő
elértéktelenedésnek és annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg
jobbfajta eszközök beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az
elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira,
eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos részéről
is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására, amelyeket a
termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A bérek és fizetések
egy részét tehát nem a földjáradék és tőkekamattal együtt, hanem a
romlások és kopások rovatában osztályozzuk.

Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy biztosítsák a
fennálló ipari rend létezését és folytatólagos működését. Kezdetleges
ipari társadalomban megtörténhetik, hogy felemésztik a termelés egész
eredményét, de modern feltételek között a termelési tényezők
együttműködése a termelésnek oly eredményét teszi lehetővé, amely messze
meghaladja azt, ami a puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a
többlet, vagy fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer
fejlesztésére szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével,
vagy pedig arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég
erős hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada
bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú hatékonyságot
biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni, hogy különböző
összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a munkaerőt és a
kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a haladott ipari
társadalom igényeinek megfelel. Az állam is megkövetel és kap is hasonló
járulékokat a fentartás és fejlesztés czéljaira azokból a pénzekből,
melyek oly ipari termelés eredményei, amely ipari termelésnél a
közhatóságok segédkeztek.

Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna
fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos
növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet a
maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem ez
történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és
fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami közvetve
szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék formájában a
nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a tőkéshez, nagyfokú
vállalkozói nyereség formájában az üzletemberhez, avagy néha mint
tulzott nagyságú munkabér a munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az
ipari haladást. A vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek
az ipari fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint
«munkanélküli jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem
csupán annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi
sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat _fokozottabb_
mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek képességet és
hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv energiájukat is,
melyet más körülmények között talán felhasználtak volna. Igy hát minden
improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség megjutalmazása.

Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől, kombinativ
képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig ugyanabból a forrásból
fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges megkötésétől és a többi
tényező tulajdonosának súlyos megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete
valamely természeti, vagy szerzett monopólium, vagy pedig valamely
közreműködő tényező ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az
összes tényezők közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli
hatalmat ezen többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó,
sem a tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol
másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban
aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos az,
aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához ragadja,
akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok
formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a hely
könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő élelmiszer- és
egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban, melyekben valamely
természeti, vagy mesterségesen szerzett előny birtoka bizonyos tőkéseket
azzal a hatalommal ruház fel, hogy a «szabad» tőkét távoltartsa és a
szabad versenyt megszoríthassa, a tőke zsákmányát magas osztalékok és a
vállalkozók magas nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily
védelem és a vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember
szellemi erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének
eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább
tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval nagyobbak
is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más kedvező körülmények
esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak ilyen rövidéletű
monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra a béreknek bizonyosfokú
munkanélküli többletét. Minden esetben az ilyen munkanélküli improduktiv
többlet valamely tényező természeti vagy mesterséges megkötésének
eredménye, szemben a többivel, amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz,
hogy valamiféle jószág termelése lehetővé váljék.




IX. FEJEZET.  A forgalom és az árak.

Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk Londonban egy
tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért, amelyért egy pár középfinom
takarót, egy fémteáskannát, egy fél tuczat gyapotinget, vagy negyven
kenyeret vásárolhatunk. Ha mindezen vásárlásokat egy font sterlingért
eszközölhetjük, ennek oka az, hogy a külömböző termelési költségek,
vagyis azok a pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők
tulajdonosainak azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen
árúk mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják
eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát
tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti
ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban, a
szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért
fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek és
a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha mindegyiket
a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és követnők a nyers
anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük közben, láthatnók, miképpen
halmozódnak fel a költségek mindaddig a pontig, amíg a kereskedő haszna
betetőzi a teljes összeget. Ezen fokozatok mindegyikénél azt észlelnők,
hogy a termelés folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy
változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta
munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket,
melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny
szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt
magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát juttatja
kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font sterlingért
árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az arányokban képviselik a
termelési költségeket és az értéktöbbletet. Megeshetik, hogy az a húsz
shilling, amelyet egy pár takaróért fizetünk, csupán húsz százalékos,
tehát négy shillinget kitevő értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért
fizetett húsz shilling negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget
kitevő értéktöbblettel van megterhelve és a végösszeget valamely
buzaspekuláczió, avagy a malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje
dagaszthatja meg. Annak a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora
összegét kell a fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát
«értéktöbblet» fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve,
ennek mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló,
mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú
történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.

Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek nem
tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak külön
fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő
földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az
«értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta
földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes
készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az
ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a komló
ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a komlóföldek
egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb holdak csak kevéssel
több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit hoznának, ha pl. buzát
termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt, hogy a komlótermő földek
«ritkasága» emeli a komlóárakat. Természetesen az, amit «különbözeti»
járadéknak nevezünk és ami a mértéke annak a különbségnek, amely egy jó
és egy rossz holdnyi komlóföld termelőképessége között van, nem érinti
az árat. Miért is érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott
mennyiségű árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik
hold kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy
másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi köze
sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely részét teszi
a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.

Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más
hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések megszorítják
azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát, amelyeknek a munka meg
van engedve, megrövidítve ezzel az olaj vagy a sinek piaczi kinálatát,
ez a ritkaság az egész olajnak és az összes sineknek árát emelni fogja,
a legrosszabb forrásokból vagy a legeredménytelenebb telepekről jövőket
épp úgy, mint azokat, amelyek a legjobb forrásokból vagy a
legeredményesebb telepekről jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok
a legrosszabb források vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek,
mint a legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn
belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.

Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel kisértünk s
melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések, alkalmazottak, stb.
ragadnak magukhoz a különböző folyamatok során, mind közreműködnek
abban, hogy a fogyasztó által vásárolt árúk végső árát növeljék.

Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi termelési
tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán egy bizonyos
minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok «költségeikhez»
képest volnának kicserélhetők. Takaróink, teáskannánk, ingeink,
kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden járulékos értéktöbbletüktől,
természetesen nem egy font sterlingen kelnének ezután, hanem különböző
alacsonyabb átlagokon. Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete
szerint a versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan
fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket bizonyos
tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez azonban – miként azt
Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a feltevéssel fogunk az
emberi test anatómiájának tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas
és azután utólag teszünk engedményeket esetről-esetre való
rugalmatlanságának. Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális
vonásai a mai ipar tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a
bőség. Tényleg lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész
mai ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek
elmélete nélkül.

Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a
forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások
kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik arányában
és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet tartalmaznak, vagy
pedig a «természetes» termelési költségek valami más mértéke szerint.

Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden
részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden egyes
résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési költségei
kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000 tonna aczél
termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt üzemben, mint egy
rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az értéktöbblettel _együtt_
adják a kiadások összegét, ennélfogva az ezekben rejlő értéktöbblet-elem
és kinálati ár változik, lévén a legnagyobb az üzletek legkiválóbb
tipusánál (mezőgazdaság, gyár, bánya stb.), legkisebb a legrosszabban.
Ha valaki számon tartaná az összes, egy bizonyos piacz számára búzát
termelő földeket, találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz,
amennyi szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a
föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy kilogramm
búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több termelő
munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének kisebb
mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek kilogrammonként
ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a jobb földeken, de az
összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke és munka költségeire, kisebb
arány «értéktöbbletként» a föld kifizetésére.

Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú
üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek tonnánkénti
árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és tőke meg munka
fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb üzemekben a profit a
minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei, amint azok az árban,
mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak, látszólag felemésztődnek
ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem hagyva többlet-kamatot a
befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó számára.

Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz hozzájárulnak, de
amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a munkát, nem hagyva hátra
többletet a járadék czéljaira, mikép állítható az, hogy a földjáradék is
képviselve van az árban és azt növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek
ugyan az aczélsinek kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely
kifizeti a termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű
haszontöbbletet, mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek
árában valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó
búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy kilogramm
búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé teszik a
földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet
termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az
értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld
annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul hozzá
egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke és a munka
végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő termékeny föld állhatott
volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet nagyon kicsi és a kilónkénti
költség és ár is annyival alacsonyabb lett volna.

Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld használatba
vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a buzatermelés költségeit
és árait, melynél fogva tőke és munka sikeresen gyümölcsöztethető
egynémely rossz földön is.

Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza, hogy az
aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint volnának
abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és azok a magas
árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány rosszul fölszerelt
gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást, igaz, hogy a termelés
eredménye nem is biztosít egyebet. A jól felszerelt gyárak a sineket
magas haszonnal fogják eladni, a rosszul fölszereltek éppen csak hogy
kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az a haszontöbblet, melyet a legjobb
gyárak ritkasága a jól felszerelt üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut
a sinek magas költségében és árában: s ezek az árak azok, melyeknek
hivatásuk, hogy a néhány elmaradt gyárat képessé tegyék a munka
folytatására.

Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati árak nem
függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési költségeitől,
amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek annak a búzának az
árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és azoknak a sineknek az
árától, melyek a legrosszabban felszerelt gyárakból kerülnek ki. Ez a
«marginális» föld, amint azt nevezik és ezek a «marginális» gyárak
csupán annálfogva érdemesek arra, hogy bennük a termelést folytassák,
hogy a jobb föld és a jobb üzem ritkasága a kiadásokat és a kinálati
árat oly többlettel terhelte meg, mely ezen ritkaság fokának mértékéül
szolgál. Fedezz föl egy új, nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet,
vagy «járadék» legnagyobb része, mely a költségekben is kifejezésre jut
és a búza árait is emeli, egyszeriben el fog tünni és az árak
hanyatlásával egyidejűleg a rossz búzaföld is ki fog kerülni a
használatból. Létesíts egy sereg jól felszerelt új aczéltelepet s a
létező telepek ritkasági értéke el fog tünni, profitok és árak esni
fognak és a rosszul fölszerelt, vagy marginális gyárak ki fognak kerülni
a használatból.

Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem függnek a
legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a közönséges
átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó iparágban a termelés
zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek megközelítőleg egyforma
felszerelésüek. Csaknem valamennyi, ugyanazon szakmabeli gyár és telep
modern gépezettel és munkamódszerekkel dolgozik és általánosan
elfogadott nagyságok és minták meghonosítására törekszik.

Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az üzleteknek
ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket versenytársaik élveznek
anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a termék árúsítása szempontjából.
Igy a textil vagy fémipar piaczra készülő árúinak mindegyikénél a
versenynél fogva felmerül egy-két üzleti tipus és nagyság, mely
hatékonyabb és gazdaságosabb a többinél és miután minden az illető
iparágba fektetett új tőke ezeket a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy
tekinthetők, mint a reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető
termelési költségek azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve
szabályt képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.

Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi különleges
előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki titok birtokában,
vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így egy kissé többet és
olcsóbban képes termelni, mint az átlagos közismert üzleti tipus.
Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég is, amely régi divatú
gépeivel és üzleti módszereivel küzködik fenmaradásáért és várja korai
végét, hacsak korszerüen ujjá nem alakítható. Ám ez a kevésszámú felső
és alacsonyrendű czég nem befolyásolja érezhetően a költségeket és az
árakat. Azok az átlagos, közismert, reprezentativ czégek, amelyek az
egész kinálatnak, mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik,
fogják az árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy
megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul
versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy
bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy az
aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség mellett
termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb üzletére
vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre, amely alighogy
tengődik, hanem a normális módon jövedelmező üzletre.

Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a termékek és
eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek változásai oly
finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz találni.

Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és versenyezhet,
ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem kiválása lesz, amelyek
kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek fogják a rendes termelési
költséget meghatározni és az eladási árakat is. Ha ezen iparágakban a
verseny szövetkezéseket és megegyezéseket enged meg, kartellek vagy
trösztök állanak elő és még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják
meghatározni az árakat, amíg csak a kinálat nagy része kezükben van. A
termelés megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes
haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem pedig
a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a ringárakat,
iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil tröszt a
petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt a czérna
árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább, mintsem
veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az iparágak
viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több termelő szerez
azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai mind egyöntetübbekké
válnak és az elfogadott formáktól eltérő versenyüzemek száma csekélyebb
lesz. Természetesen mindig igaz marad, hogy kivételes képességek,
rendszer vagy különös előnyök (szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó
piacz kizárólagossága) egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a
rendes piaczi árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat
rendes viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.

De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen
kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része kerül
kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik a
gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják. Ha
ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi kinálatot
megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az eladási árakat,
hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági többletet ütnek.
Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat megkaparítani. A kinálat
50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot és árakat eléggé
befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen vannak és nem járnak
el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis helyein olcsóbb árak mellett
eredményesen lehet is versenyezni, másutt egyedárusági viszonyok
lehetségesek.

Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha a
nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb
piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének helyzete
és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb ércz és
szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi alkalmatosságok
teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett versenyezzenek. Ez alapon
keletkezett a Standard Oil Company. Néha a közönség előszeretete vagy
kiváltságok – tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek,
egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket
ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság
sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes esetekben
lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését is. E
forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb
illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.

Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb arányú
vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező, mint a
kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány óriási vállalat
karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott öldöklő harcz után
egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a verseny önmagát
szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt vagy szövetséget
juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a fogyasztók számára
diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern kialakulása – úgy
látszik – e nézetet támogatja. A modern géptechnika, forgalom, hitel
lehetetlenné tette számos iparágban a kis vállalatok fenmaradását, az
iparágat néhány óriás társaságnak szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú
iparágban ez az irány jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi,
bányászati, kereskedelmi és pénzügyi ágakban egyaránt.

Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az
összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is
számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig önállóak,
többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől függésben, amelyeknek a
kisebb szükségleteit ők látják el. De minden nagy iparvidéken számos kis
üzem eredeti függetlenségben marad fenn, amely otthon munkával vagy kis
műhelyben olcsó gépezettel és hajtóerővel dolgozik.

Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak. Ahol a
személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet alapja, a nagy
vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A szabóipar nem fejlődik
a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl, amelyek már nem engednék meg a
személyes, részletes igazgatást. Minden luxusiparágban, ahol a kereslet
állandóan változatos, és ahol az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis
vállalatokat találunk. A javítás számos iparosnak nyujt megélhetést,
mint pl. czipésznek, kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy
üzem termeli. A mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát
a legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok
folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az
óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi üzlet
alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál nagy
mértékben fenmaradtak.

Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet állítani,
hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a kicsinél
olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem következik, hogy a
még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné. Még az oly vállalatoknál
is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a vállalatnak egy bizonyos
határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat nagysága és szervezete
bizonyos határokat túllép, a részek együttműködésének központi
ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár; amely a kiterjesztéssel járó
előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem elérte azt a határt, hogy a
legjobb feltételek mellett vehet nyers anyagokat, szervezheti a munkát,
piaczra hozhatja termékeit, minden további terjesztése gyengíti és
csökkenti jövedelmezőségét. A különböző iparágakban igen változó a
legnagyobb termelékenység határa. Néhány iparágban csak óriás üzem
érheti el, amely elnyelte versenytársait, egyedül látja el a piaczot,
egyedárúsága van. De az ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly
államokban sem, ahol a védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán
a nagyság előnye a természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán
szerzi meg azt az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő
szabhatná meg az árakat.

A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek vannak
kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem pedig a teljes
monopoliuménak. A nagybani termelés gazdaságossága ritkán szolgáltatja
ki egy vállalatnak a piaczot, de gyakran csökkenti a versenyképesek
számát annyira, hogy egyezményileg állapíthatják meg a termelést és
jelentékenyebb haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy
czégei állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel
és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a
tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában
hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti vállalatok
állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat létesítenek,
szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket alapítanak. Akárhová is
tekintünk a modern iparban, az egyezmények épp oly reális és majdnem oly
általános jellegű jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig
bármely formájú egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó
ereje és értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak
cseréje piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható
figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.

Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének alapos
tanulmányozása rá fog vezetni, hogy útjuk egyes állomásain termelési
költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a fölösleg a piaczi
árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi stádiumokra áthárul,
végül pedig megnövekedvén, az eladási árban a költségek és feleslegek
szétválaszthatatlanul összegabalyodnak. Természetes, hogy a különböző
czikkeknél e két elem aránya igen változó.




X. FEJEZET.  Kereslet és kínálat.

A termelési rendszert jószágtermelő gépezetnek fogván fel,
természetszerűleg jutottunk azon eredményhez, hogy a javak nyers
anyagokból termeltetnek, a reájuk fordított munkával értéket,
jelentőséget nyernek, amíg a fogyasztó kezéhez jutnak, mint kész
termékek. A bennük megtestesült növekvő munkamennyiség a költségek és az
ár folytonos emelkedésében nyer kifejezést, e költségek pedig magukban
foglalják a termelési folyamatban beléjük ömlő költségek és feleslegek
egész összegét.

Midőn arról szóltunk, mint nyelik el egyes anyagok és javak a
fogyasztáshoz való áramlásukban állandóan a termelő erőket és
költségeket, nem vettük figyelembe a fogyasztó ellenőrző szerepét, pedig
a termelő erők alkalmazásának eredménye és czélja a fogyasztók
szükségleteinek kielégítése.

Már láttuk, hogy a kicsinyben árúsító üzletek pénztárába befizetett pénz
a termelés folyamatán felfelé haladva, mint a különböző termelési
tényezők részére teljesített fizetés, állandóan ösztökél termelő
tevékenység kifejtésére. E javak utáni kereslet, a fogyasztó akarata
ellenőrzi és szabályozza az egész termelést. A termelési rendszer az ő
javakkal való ellátásáért van. Számára a megvett javak nem termelési
költségek, hanem hasznosságok raktára. A nyers anyagok és javak a
termelés különböző fokozatain minden értéküket és jelentőségüket az
emberi szükséglet kielégítésére végeredményben vett hasznosságukból
nyerik. A gépet és más tőkeeszközöket ugyanúgy azon fogyasztási javak
ruházzák fel hasznossággal, amelyek termelésére szolgálnak. E
szempontból az egész termelési rendszer javak és eszközök berendezésének
vehető, amelyek különbözőképp és különböző mértékben hasznosak.

A hasznosság ez értelemben nem belső, hanem Ruskin szerint való
értelemben vett érték, amely elfogyasztása életbevágó szolgálatot nyujt,
tehát tisztán annak a kielégítésnek mértéke, amelyet különböző minőségű
javaknak a fogyasztók mindenkor tulajdonítanak, nem pedig az a
kielégítés, amelyet tulajdonítaniok kellene nekik, ha valódi érdekeiket
felismernék. Igy egy font értékű nyers szesz jelen tudományos
vizsgálatunknál ugyanoly hasznosságúnak tekintendő, mint egy font értékű
kenyér vagy jó könyv. A mindenkori szükségletek irányadók itt. De a
puszta hasznosságok és azokat tartalmazó javak után való vágy nincs itt
befolyással. Hogy e vágy hatékony legyen, vásárló erőben kell
megnyilvánulnia. Szegény emberek javak után való ki nem elégített
szükséglete és vágya sovány jövedelmük határán túl nem bír gazdasági
jelentőséggel, bárha nagy társadalmi jelentősége lehet és csak a
jövedelem felhasználásában kifejezésre jutó hasznosság jöhet figyelembe.
Egyéni és kollektiv jövedelmek felhasználása vehető tehát a termelési
rendszer végleges szabályozójának.

Az üzem vizsgálatánál azon eredményre jutottunk, hogy a különböző
iparágakat és üzemeket haszonra törekvő üzletemberek szervezték. Most át
kell látnunk, hogy e szervezők és vezetők maguk a fogyasztó közönség
eszközei vagy ügyvivői. Mert azokat az üzletembereket, akik tőke és
munka után való keresletükkel meghatározzák, hogy e termelő erők mily
arányban oszoljanak meg az iparágak között, viszont az a számítás
irányítja, mily termékmennyiséget képesek hasznotadó áron értékesíteni.
Igy végeredményben a vevők meglevő és várt kereslete állapítja meg,
mennyi különböző fajta termelő erő emésztessék fel a különböző
iparágakban.

A termelés rendje és zavara tehát főleg a javak utáni kereslet útján
ható fogyasztók akaratának tulajdonítandó. A fogyasztó különböző
keresletei sürgősségében és jelentőségében kell keresnünk a különböző
iparágak nagyságának és a beléjük fektetett termelő erő arányának
különbségét.

A fogyasztó szabályozását legegyszerűbben Robinson Crusoe esetén értjük
meg. Hogyan használná fel idejét az, akinek minden szükségletét a maga
munkájával kell kielégíteni? Főszükségletei: étel, ruha, kunyhó, néhány
eszköz és fegyver. Ha az éghajlat mérsékelt, bizonyos minimális táplálék
a legelső szükséglete. Tegyük fel, hogy átlag két órai idő vadászatra és
táplálék elkészítésére megadja e mennyiséget. Ha változatosabb vagy több
táplálékot kiván meg és nem elégszik meg gyümölcs-szedéssel, a vad
elejtésével és megmível egy kis földet, hogy termeljen, ez naponta még
egy-két órát vesz igénybe. De noha valami ruházat kevésbbé nyomós
szükséglet, mint a két órai munka árán elnyerhető táplálék, épp oly
kivánatos lehet, mint egy harmadik órai munkával és még kivánatosabb,
mint négy órai munkával elnyerhető élelem. Igy választania kell ruha és
élelem között harmadik és negyedik munkaórája felhasználásával. Az éppen
szükséges ruhát napi egy órai munkával készítheti el vagy javíthatja
meg, bárha két óraival, rossz időjárás vagy ruhája váratlan
megrongálódása esetére még egyet készíthetne. Ámde a kunyhó majdnem oly
szükséges, mint az első ruha és szükségesebb, mint még egy. Igy
elhatározhatja, hogy csak a harmadik órát szenteli ruhakészítésre, a
negyediket kunyhóépítésre. De egy lakályos kunyhó fölépítése többet
igényel napi egy óránál. Ötödik óráját is ennek fogja-e szentelni? De
eszközökre, fegyverekre is szüksége van. Már itt is tekintetbe jönnek-e
vagy csak hatodik órája felhasználásánál, miután két órát szentelt
kunyhó építésnek? De az élelem-többlet beszerzése, amelynek beszerzését
a ruházkodás és lakás kedvéért elhalasztotta, itt újból igényt tart
idejére. Nyilván választania kell e három között ötödik órája
felhasználásánál, a kunyhót javítja-e, fejszét készít vagy élelmet
szerez-e be? Természetesen a valóságban a problema bonyolultabb. Számos
fajta élelem versenyez egymással idejéért és munkaerejéért. Ha bizonyos
mennyiségű gyümölcsöt már beszerzett, bárha többre is szert tehetne,
inkább fog vadászni vagy halászni. Igy van egyéb szükségleteivel is,
nemcsak szekerczére van szüksége, de kapára, ijjra, kalapácsra is, ezek
is igényt emelnek idejére. Ha megfontolt gazdasági elv alapján fog
dönteni, aszerint, ahogyan legjobban felhasználhatja munkaidejét, nem
fog élelmet szerezni akkor is, mikor már éhsége kielégítésére eleget
szerzett, bárha többet is megkivánna; erősebben fog azonban jelentkezni
ruházkodási szükséglete. Igy lesz minden más szükségletével is,
mérlegelni fogja őket, hogy munkaidejét a leghasznosabban használja fel.
Amennyire lehet, felhagy valamely munkával, mihelyt a további termelés
kevésbbé kivánatos, mint más, amelyre szintén időt szentelhet. Ezen
addig munkálkodik, amíg az ilyen szükségletet előállítja és egy harmadik
szükséglete erősebb, mint a második fokozottabb mérvű kielégítése. Igy
amennyire csak a legjobban osztja be idejét, látjuk, hogy munkája utolsó
negyedórája, amelyet élelmiszer beszerzésére fordít, nem kevésbbé
hasznosan használtatott fel, mint a ruhájára, kunyhójára, eszközeire
fordított utolsó negyedóra! Mert ha feltesszük, hogy az élelemnek
szentelt negyedóra nagyobb hasznosságot termelt, mint a kunyhóépítésnek
szentelt, idejét fecsérelné. Amennyire világosan legjobb érdekeit
követi, úgy fogja elrendezni különböző foglalatoskodásait, hogy
minegyikük termékeinek utolsó része egyenlőképp hasznos vagy élvezetet
nyujtó legyen.

Tegyük fel, hogy mások jönnek és letelepednek Crusoe szigetén és hogy
magának jövedelmet szerezhet kivánatos háztelkek bérbe- vagy eladásával.
E jövedelemből elégíti ki szükségleteit akkép, hogy másokat különböző
javak termelésére szorít, amelyekre szüksége van. Ugyanúgy fogja
felhasználni jövedelmét, mint munkaidejét felhasználta, amikor még maga
dolgozott. Ahelyett, hogy bizonyos időt fordítana különböző táplálék,
ruhák, ház előállítására, éppen annyi pénzt fog ezekre fordítani.
Részben táplálékra, részben ruhákra, részben házra fordítja majd. Bárha
táplálékából a legelső rész igen nagy használati értékkel bir, a legelső
létszükséglet kielégítésére szolgálván, az utolsó rész épp oly értékkel
fog birni, mint a ruhájára, lakásra vagy bármely más szükségletére
fordított utolsó rész. Mondjuk, hogy évente 10 fontot költ kenyérre,
bárha az első 5 fonttal vett kenyér reá nézve igen nagy hasznosságú, az
utolsó fonttal vettet könnyen nélkülözhetné és sem nagyobb, sem kisebb
használati értékkel nem bir, mint a tizedik fontért vett ruházat vagy az
ötödik fonton vett szivarka. Az utolsó fonton vett ruha, szivarka,
kenyér, egyenlő hasznosságú, amennyiben megfontoltan költekezik, mert ha
feltesszük, hogy az utolsó fontért vett kenyér hasznosabb, mint az
utolsó szivarkák, oktalanul és nem gazdaságosan jár el, ha nem költ
többet kenyérre és kevesebbet dohányzásra.

Amennyiben tehát az ember gazdaságosan úgy használja fel jövedelmét,
hogy a felhasználással a legnagyobb hasznosságot érje el, mindenfajta
jószág legutolsó vagy legkisebb része egyforma hasznosságú. Bárha heti
kenyérkészletének fontosságát többre tartja a maga egészében, mint heti
teakészletéét és ezt a dohányénál, a kenyérre fordított utolsó
shillingje – fel kell, hogy tegyük – ugyanoly mértékben elégíti ki, mint
a teára vagy dohányra fordított utolsó shilling.

És ami az egyén kiadására áll, áll egy egész közület sokkal bonyolultabb
kiadásaira is. A közület tagjainak összjövedelme részben különböző
táplálékokra, ruházatra és más elemi szükségletre vagy kényelemre,
részben ártalmas vagy ártatlan fényüzésekre fordíttatik. Bárha
nyilvánvaló, hogy a táplálékra és szükségletekre fordított összegek első
fele nagyobb hasznosságra fordíttatott, mint a fényüzésekre fordítotté,
mégis igaz marad, hogy a kenyér, hus vagy más szükséglet, utolsó vagy
legkevésbbé hasznos része épp annyira vagy oly kevéssé hasznos, mint
bármely fényüzés utolsó része. Az a tény, hogy ha a kenyér utolsó része
a nélkülözőkhöz jutna, nagyobb hasznossággal birna, közömbös. Az eladott
kenyérkészlet utolsó része a gazdag családoknál a cselédek asztalán
kallódik el és nem nyujt több hasznosságot, mint az utolsó skatulya
szivar vagy üveg pezsgő, amelyet ugyane családok fogyasztanak el.

Ha tehát figyelembe vesszük az ország valódi jövedelmét a kenyér, hal,
hus, szárnyas, ruha, butor, lakás, ékszer stb. készletet, amelyet a
termelő gépezet évente előállít, azt találjuk, hogy ezen javak
legkevésbbé hasznos részei – a fogyasztásnál ugyanazon hasznosságot vagy
kielégítést adják. Ezen egyensúly annak folytán szükséges, mert a
fogyasztók állandóan összehasonlítják és mérlegelik kivánataik tárgyait,
amikor a rendelkezésükre álló pénz utolsó részét adják ki. Amint tehát
minden egyén e legtöbbet úgy éri el pénzével, ha oly arányban vásárol,
hogy a vett javak utolsó részei egyformán hasznosak legyenek reá nézve,
ugyanúgy áll ez az egyének csoportjainál.

Fel fog merülni az az ellenvetés, hogy a különböző osztályok között a
jövedelmek igen egyenlőtlenül oszolván meg, a köz szempontjából pazarlás
fog beállni. Mert a kenyér, fehérnemű, szék, hús, amely a gazdag
legkevésbbé hasznos kiadását képezi, és így a legkisebb hasznosságú,
nagy hasznosságú lehetne, ha a szegények vehetnék meg és fogyaszthatnák
el. E kritika a jövedelemeloszlással szemben elég helyes, de a tényleges
jövedelem-eloszláson alapuló hasznossági vizsgálat helyességét nem
érinti. Vizsgálván a befolyást, amelyet a tényleges vevő a termelésre
gyakorol a javak utáni keresletével, fontos, hogy felismerjük a
hasznosság kiegyenlítődését minden készlet alapjában, mint a termelés
szabályozásának eszközét.

A társadalomra, vagy egyénre a kiadás e nivelláló folyamatában nincs
titokzatosság. Egyszerüen «gazdaságosság», azaz a pénz vagy tevékenység
legelőnyösebb felhasználása. Minden gyermek, akinek egy shillingje van
és két pennyért csokoládét vesz, három pennyért czélba lő, hat pennyt
mozgószinházra költ, egy pennyért élczlapot vesz, elvégzi a határhasznok
vagy kielégülések összehasonlításának e funkczióját. Ami a kiadás
nagyobb részét illeti, az eljárás nem is megfontolt, hanem ösztönszerü.
Ha valakinek évi 500 font jövedelme van, nem problema előtte, hogyan
költsön el 450-et. De hogy az utolsó 50 fontból mennyit költsön
utazásra, szinházra, könyvre, adakozásra, megtakarításra, egyéni
berendezkedés és gondos megfontolás tárgya lesz. Két ember nem költi el
egyformán az 500 fontból fenmaradó 50 fontot: senki nem költi el
egyformán két éven át. Ugy van az egész társadalomban, mint az egyénnél.
A nemzet, a személy jövedelmének legnagyobb része szükségszerüleg vagy
szokásból bizonyos megállapított kiadásokra fordíttatik egy fogyasztási
standard fentartására. Csak a legutolsó rész vagy bármely
jövedelemszaporulat lesz a tárgya az általunk leírt felosztási
eljárásnak. Ez nagy fontosságot és jelentőséget ad a termelés
irányításánál a jövedelem utolsó vagy «határ»-részeinek. Uj fényüzési
czikk bevezetése, egy fogyasztó osztálynál új izlésre ösztökélés,
nyilván a tőke és munka folyamán azon termelésekre irányítja, amelyek e
czikkek előállításához kellenek. A gazdagok fölös jövedelmének
hirtelenül automobilok után való irányulása az előállító iparágakba
nagymennyiségű tőkét és munkát vitt, a gummiipart felvirágoztatta, a
kocsigyártásnak és más fényüző iparágaknak ártott. Igy van a társadalom
minden osztályával: új fogyasztási czikkek: kabarék, görkorcsolyapályák,
olcsó olajnyomatok, czukrozott gyümölcs, banan, népies pipere-czikkek,
előbb mint alkalmi szükségletek, majd mint szokás törtek utat a
munkásosztályok bizonyos rétegeinek kiadásában, fontos közvetlen és
közvetett kihatással a termelő iparágakra vagy azon czikkeket
termelőkre, amelyeket kiszorítottak.

Hajlandóak lennénk azon megállapításra jutni, hogy a termelés irányító
erői az izlés vagy értékelés ezen változásaiban rejlenek, melyek a
jövedelem utolsó részeinek kiadását irányítják. És helyesen kell nagy
jelentőséget tulajdonítani nekik, mint a gazdasági fejlődés irányítóinak
és eszközeinek. De tévedés a termelés változásának specziális okait vagy
meghatározóit látni bennük. Mert akkor két fontos körülményt hagyunk
figyelmen kivül. Az automobil utáni új szükségletről beszélve,
feltételeztük, hogy gazdag fogyasztók új izléséből ered. De az új
találmányok és a termelésnél való megtakarítások, melyek olcsóbb árakon
jó kocsikat vittek a piaczra, idézték elő és tették hatékonnyá az új
keresletet. És a legtöbb esetben, amikor csak valamely czikkre fordított
kiadás hirtelen megnő, javítások és olcsóbb termelés idézte elő az új
keresletet. Szóval a kereslet és kinálat kölcsönösen hatnak egymásra.
Kocsik nagy, olcsó kinálata a keresletre kiterjesztőleg hat, a
kiterjesztett kereslet a kinálatra hat kiterjesztőleg és árcsökkentőleg.
Igy van majdnem minden gazdasági változásnál. Ugyanaz a gazdaságosság,
ugyanaz az egyensúly felé való állandó törekvés uralja a termelést, mint
a fogyasztást. Az új vagy még le nem foglalt tőke és munka és hasznosság
folyama azon iparágakra irányul, amelyekben a kereslet valami újabb
megnövekedése felemelte a kamatlábat, a hasznot és béreket valamivel más
iparágak rendes szinvonala fölé és addig tart e folyamat, amíg a
termékek megnövelt kinálata az iparágakban a rendes szinvonalra
szállította le a kamatot, béreket, hasznot. Az így a kérdéses
iparágakban előidézett nagyobb kinálat és áresés előidézi a
fogyasztóknál e termékek utáni nagyobb keresletet és használatukat
kiterjeszti a fogyasztó közönség más osztályaira, amíg a fogyasztó
közönségnél a hasznosság vagy kielégítés új egyensúlyt ér el. E zavarok
és elrendeződések állandóan tartanak, úgy a termelési költségeknél új
találmányok és javítások folytán, mint izlés változása és szükségletek
növekedése vagy esése folytán a fogyasztási hasznosságban.

Hasonlókép fontos egy más körülmény is. Ha megfigyelünk egymással
csövekkel összekötött víztartályokat, a változások a felszin
emelkedésében vagy esésében mutatkoznak. Ha egyik tartályba még öntünk
vizet, látni fogjuk, hogy mindegyikben emelkedik a felszin, amíg csak
egyenlő magasságban el nem helyezkedett. De bárha megfigyelés és
megállapítás szempontjából legjobb lenne a felszinek megfigyelésére
szorítkoznunk, helytelenül következtetnénk, hogy e változásokat előidéző
okok a víz felszinén levő vízrészekkel vannak különös összefüggésben.
Mert könnyen vezethetünk az első medencze fenekére és nem a felszinére
vizet és a tartályokat összekötő csövek, amelyek az elhelyezkedést
előidézik, a fenéken is lehetnek. Igy ipari változásoknál úgy a
fogyasztás, mint a termelés terén a közvetlen erőknek nem kell a
határoknál hatniuk; a termelő erő legkevésbbé hatékony részeinél vagy a
fogyasztó legkevésbbé fontos szükségleteinél is hathatnak. A termelésnél
az iparág vagy iparágak minden reprezentativ üzemében eszközölt új
megtakarítások, tüzelői anyag megtakarítás, vagy melléktermék
értékesítése az egész termelésnél emelvén a határhasznot, az új tőke és
munka eloszlását szabályozza, úgy hogy amennyire csak szabad a verseny,
a különböző iparágaknál a haszonban biztosít valamely egyensúlyt. Igy a
közfogyasztásnál a változást megindító ok nem egy divattá váló új izlés
előidézésében vagy elterjedésében rejtőzhet, hanem a közönség nagy
részénél a volt fogyasztási szinvonal változásában, pl. az
alkohol-élvezet általános csökkenésében vagy pedig az évenkénti
tengerparti nyaralásnak a nagy társadalmi osztályoknál felismert értékké
válásában.

A határnál beálló változások, a kiadás vagy a termelő erő
legcsekélyebbre értékelt részeinek új elrendeződése inkább eszközei a
változások feltüntetésének, mint indító okai. Igen fontos, hogy a
gazdaságtan tanulmányozói világosan felismerjék, miként változtatják meg
a termelés szervezetét a termelési módoknak és a fogyasztók
értékelésének vagy izlésének folytonos változásai. A kereslet és kinálat
részéről jövő ezen erők az ú. n. piaczon találkoznak és a piaczi árban
egyenlítődnek ki ellentéteik. Piaczi ár az az ár, amely a kereslet és
kinálat arányát kiegyenlíti, azaz minden kinált jószágot vevőhöz juttat.
Vegyük pl. a marhapiaczot, ahol a bikák kerülnek eladásra. Egyszerűség
kedvéért tegyük fel, hogy az érdekelt felek tudják, hogy minden bika
egyforma és egy fajta. Néhány eladónak készpénzre van sürgős szüksége és
kész volna olcsón, pl. kb. 5 fontért adni el bikát. Néhány vevő jobb
vagyoni viszonyoknak örvend, mint a többi és inkább akarván venni, 12
fontot is adna, csakhogy bikát vehessen. Nézzük, hogy áll a piacz a
különböző árak mellett a venni és eladni kész felek száma szempontjából.

   Ár  Eladó  Vevő
   £ 5    2    12
     6    3    12
     7    4    10
     8    6     8
     9    7     7
    10    9     6
    11   12     4
    12   12     3

Ha az alkú 5 fontnál veszi kezdetét, csak két bika kerül eladásra, és 12
vevő van, mind kész ez árat megfizetni, esetleg többet is. A piaczi ár
nyilván nem lehet 5 font, mert ez ár mellett 10 vevő nem jutna bikához
és hogy ezt megakadályozza, többet ajánl fel. Először 6 fontot. De ez
áron csak 3 bikát lehetne venni és 12-en lennének hajlandóak megvenni.
Ezek egymásra liczitálva az árat emelnék. 7–8 fontnál ugyanezek a
nehézségek. Bárha a kinált bikák és a vásárlók száma közeledik
egymáshoz, amíg csak egygyel több vevő is van, mint a hány bika, ez
attól tartva, hogy nem vásárolhat, többet fog kinálni és így emeli az
árat. Amint a vevőknek az eladókénál nagyobb száma az árat 9 fontra
hajtotta fel, 7 eladó és 7 vevő akad ez ár mellett, azaz a kereslet és
kinálat kiegyenlítődik. Emelkedhetik-e még az ár? Nem, mert 10 fontnál
már 9 eladó és 6 vevő lenne és az eladók versenye lenyomná az árat 9
fontra, mint ahogy a vevők versenye ide felemelte. Tehát 9 font az
egyetlen lehetséges piaczi ár, mert az egyedüli ár, amelynél a venni és
eladni készek száma egyenlő. Amíg a kinálatot a kereslet meghaladja, az
ár emelkedik, amíg a keresletet a kinálat múlja felül – esik. A piaczi
ár ott lesz, ahol kereslet és kinálat kiegyenlítődik.

Ez minden piaczról áll, ahol alkudozással vesznek vagy adnak el valamit.
Ahol a kereslet és kinálat folytonos, mint a legtöbb nagybani és
kicsinybeni búza, gyapjú vagy más termékek, értékpapirok, vagy kenyér,
hal, czipő, festék vagy más használati czikk piaczán, nem a kereslet
vagy kinálat határozott mennyisége határozza meg az árat, hanem a
kereslet és kinálat mértéke. Londonban a búza piaczi ára mindenkor pl.
25 font azon tény folytán, mert ez ár mellett a piaczon felajánlott búza
mértéke egyenlő azon mértékkel, amelyben molnárok és más vevők veszik.
Ahol a piacz változó, kereslet és kinálat inkább bizonyos időtartamban
lemért folyamatok, mint bizonyos időben vett és eladott határozott
mennyiségek, mint pl. a marha-piacz fenti példájánál.

Ha a Midland vasúti részvény 65 fontnyi állandó áron kel el, azt jelenti
ez, hogy egy időben ezen ár mellett felajánlott részvények száma
ugyanakkora maradt, mint a megvettekké.

Az árváltozások mindig a kereslet és kinálat mértékei egyensúlyának
felbomlását jelentik.

Amíg az eladók egy piaczon ugyanoly mértékben adhatják el árúikat, mint
eddig, nem szállítják le és haszonnal nem emelhetik áraikat.

Ha leszállítják, vagy azért teszik, mert az eladásban hanyatlás állott
be, vagy mert készletük megnövekedett és az árleszállítással akarják
elérni a keresletet, amely megnövelt kinálatukat fedezi. Ha emelik
áraikat, vagy azért van, mert a vevők többet vesznek, vagy nagyobb
mennyiségben, így készletük gyorsabban fogy, vagy mert nem kapnak oly
áron készletet, mint előzőleg. Igy az áremelkedésnek közvetlen oka
mindig vagy a kinálat csökkenése, vagy a kereslet növekedése: az
árhanyatlás oka mindig a kereslet csökkenése vagy a kinálat emelkedése.

Amikor csak kereslet és kinálat között az egyensúly így megbomlik, az ár
mindaddig emelkedik vagy esik, amíg egy olyan újabb szinvonalat el nem
ér, amelynél a kettő kiegyenlítődik. E kiegyenlítődés természetszerű
tendenczia. Mert ha a kinálat növelése áresést idéz elő, maga az esés a
vevők számának vagy a keresletnek növelését idézi elő. Hasonlóképp, ha a
kinálat csökkenése áremelkedést idéz elő, az áremelkedés a vevők számát
csökkenti. Különböző czikkeknél ez irányzat ereje különböző. Egyes
esetekben csekély áremelkedés vagy esés jelentékeny befolyással van a
keresletre. Ez az általános szabály a fényüzési czikkeknél, amelyek nem
valami erős szükségletet elégítenek ki vagy az olyan czikkeknél, amelyek
könnyen megfelelően pótolhatók. Szükségleti tárgyaknál, vagy nehezen
pótolhatóaknál az ár csekély emelkedése vagy csökkenése kevéssé
befolyásolja a keresletet. Előbbi esetben a kereslet ruganyossága
csekély, utóbbiban nagy. A szeszárak emelkedése a szeszadók felemelése
folytán a szeszkeresletet nagy mértékben csökkentette. Megfelelő
búzaáremelkedés nem idézne elő megfelelő csökkenést a keresletben. Sőt
nem is áll be esetleg csökkenés, a munkások osztályát egészében véve.
Mert a kenyér áremelkedése folytán kevesebb húst vagy más táplálékot
vesznek, hogy főtápszerük fogyasztását fentartsák. 10–20 százalékos
áremelkedés vagy esés hatása valamely czikknél számos körülménytől függ
és különböző osztályoknál és jövedelmeknél különböző.

Ahol a kereslet idézi elő az árváltozást, hasonló a hatás a kinálatnál.
Egyes esetekben növekvő eladás a javak gazdaságosabb termelését vonja
maga után, úgy hogy az áremelkedés csekély lesz és csak ideiglenes,
csakhamar új egyensúly állván elő kereslet és kinálat között az
alacsonyabb ár mellett. Más esetekben a növekvő eladás a kinálatot csak
tekintélyes áremeléssel serkenti, mint ahol a nagyobb szükséglet
fedezésére rosszabb föld vagy drágább munka jön alkalmazásba. Amint a
kinálat könnyen vagy nehezebben reagál az áremelkedésre, ruganyosnak,
vagy merevnek nevezzük.

Minden fontos gazdasági esemény, amely az árakat befolyásolja, a
kereslet vagy kinálat mechanizmusa útján hat. Rossz termés, új
aranybánya, háború, gyors népszaporulat, villamos erőt olcsóbbá tevő
találmány, mértékletességi mozgalom, néha ideiglenesen, néha állandóbban
befolyásolja az árakat. Mindenesetre azonban a _modus operandi_ a
piaczokon a kereslet és kinálat viszonyának változására vezethető
vissza.

A legtöbb piacz árai más muló esetleges okok behatása alatt is
fluktuálnak. De ezen kis ingadozások mellett vagy kinyomozhatók azok a
nagy és állandó változások, amelyek a termelési és fogyasztási módok
fontosabb változásaiból fakadnak. E normális, maradandó árváltozások
egyrészt a rendes termelési költségeknek, másrészt a fogyasztás
hasznosságának emelkedéséből vagy eséséből erednek vagy abban jutnak
kifejezésre.

A termelési költségek emelkednek vagy esnek vagy 1. a költségekre
befolyással levő termelési mód megváltozása, 2. vagy az ezeket terhelő
feleslegek emelkedése vagy esése folytán.

1. A termelési módok változása alá sorozandó: _a)_ a termelési
eljárásoknak a fizika, kémia stb. haladása következtében való
tökéletesbbülése, amely az ipari forradalom egyik főjellemvonása; _b)_
az üzem és vállalat szervezésének javulása úgy termelő, mint
kereskedelmi vonatkozásban; _c)_ a munkások nagyobb ügyessége, ereje,
műveltsége, jellemessége.

2. A «fölösleget» érintő befolyások alatt értendő: _a)_ természeti javak
felfedezése vagy kiaknázása, vagy ily források kimerülése, amely a nyers
anyagot csökkenti és így nagyobb felesleg áll elő a szükségleti czikkek
termelésénél; _b)_ valamely országban vagy iparban a tőke-folyam
növekvése vagy esése, amely emeli vagy csökkenti a termelési
költségeket. A tőke ez áramlását számtalan, a jövedelem nagyságával és
megoszlásával, a vagyonbiztonsággal, előrelátással, prosperálással és
más a megtakarítást és beruházást érintő feltételekkel összefüggő ok
befolyásolja; _c)_ a munkafolyam növekvése vagy csökkenése egyes
államokba vagy iparágakba, amit a népesedés, forgalmi értesülési
könnyebbségek határoznak meg és amely a munkamegosztást és a termelés
munkaköltségeit befolyásolja.

Mindezek a termelési költségeket érintő okok az árakra hatnak a kinálat
bővítésével vagy csökkentésével. Egyes általános jellegüek az ország
vagy a föld legtöbb iparágát befolyásolják – bárha különböző mértékben,
mint pl. a hajtóerő előállításának javítása. Mások specziálisabb
jellegüek, csak egyes iparágakat emelnek, vagy csökkentenek, vagy pedig
egyes czikkek termelési költségeit apasztják és befolyásolják más
termékekhez való cserearányukat.

Ezen kinálatra a termelési költségek útján ható erőknek megfelelőleg
viszont a hasznosság utján a keresletre más erők hatnak.

1. A fogyasztási módokban állandóan számos nagy változás megy végbe, pl.
a javak különböző módon való felhasználásánál. Tüzelő anyagot
megtakarító rostély, táplálkozási, ruházkodási szokásokban beálló
változás, könyvek, szórakozás nagyobb értékelése és ezer más változás
számos czikk keresletét növeli vagy csökkenti. Uj izlések és vágyak
állandóan küzdenek a régiek ellen és elfogadásukkal a fogyasztás és
kiadás számos más változást is szenved. A szesz csökkent használata pl.
kisebb húsfogyasztással járhat, a tejtermékek és növények
többrebecsülésével.

2. Ily változásoktól eltekintve az izlésben és szokásokban, egy nemzet
vagy osztály jövedelmének változása a különböző termékekre fordított
kiadások terén jár változással. A munkások jövedelmének emelkedése a
pihenő szórakozások nagyobb értékelésével járt. A vagyonos osztály
növekedése az automobilkeresletet és más költséges fényüzést növelte.

Ily erők hatnak a termelési rend minden pontján a keresletre és
kinálatra, hogy a folytonos árváltozásokat előidézzék.

Ha a fogyasztót úgy vesszük, mint aki szükségleteivel és izlésével
fentartja és irányítja a termelő erők ezen kiterjedt rendjét, látni
fogjuk, hogy a fogyasztó akarata mindenütt a kereslet útján hat, először
a használati czikkekre és azután a különböző termelő folyamatokra és
eszközökre, melyekkel létesül.

Ha másrészt az üzletembernek, a termelőnek az álláspontját nézzük, a
termelési rend ugyanazon szervezetét és működését anyag- és
energiagyüjtő folyamatnak látjuk, amelyet különböző termelési tényezők
(föld, munka, tőke) együttműködő csoportjai fejtenek ki az üzleti
szellem vezetése alatt és amely piaczra vihető kész termékek és
szolgálatok mennyiségeinek előállítására irányul.




XI. FEJEZET.  A külkereskedelem és az államszocziálizmus.

A gazdasági fejlődésben különösen érvényesül az az igazság, hogy minden
fejlődés az elfecsérlés kiküszöbölésében áll. Ez adja meg próbakövét a
különböző társadalmi, gazdasági reformtörekvéseknek, amelyek korunkban
oly nagy jelentőségre tettek szert. Különösen azt fogjuk tapasztalni,
hogy egyrészt a munkásmozgalom, másrészt az állam gazdasági funkczióinak
kiterjesztése valójában a felesleg létezésétől függ. E függés
megvilágítása megérdemli a fáradtságot.

Ha nem lenne improduktiv felesleg a kapitalisták, földbirtokosok és nagy
üzletemberek kezében, a munkásmozgalom hatékonysága majdnem teljesen a
magas bérek, rövid órák és más megjavult munkafeltételek gazdaságosságán
mulnék. Mert, ha a munkaadók és tőkések versenye az egész termelési
rendben mindenütt oly állandó és erős lenne, hogy a hasznot, kamatokat
és más üzleti nyereségeket a minimumra lenyomná, a munkások minden
kooperáló tevékenysége, amely anélkül, hogy a munka termelékenységét
megfelelően emelné, a munka költségét növelné, a termelésben minden
félre károsnak bizonyulna.

Más szóval a munkásmozgalom sikere oly esetekre szorítkoznék, amikor a
magasabb bérek, rövidebb munkaórák stb. a munka hatékonyságát növelnék,
úgy, hogy a munka költsége általában nem emelkednék. Ha ez a nézet
helyes, a tőke és munka minden viszálya egyik vagy mindkét részről
hiábavaló, őrült cselekedet volna. Mert, ha magasabb bérek, jobb
munkaviszonyok szükségkép megfelelő mértékben emelnék a munka
termelékenységét, mily őrület és embertelenség, hogy a munkaadók az
ideirányuló törekvéseknek ellenszegülnek. És mily helytelenül járnak el
a szakszervezetek, ha oly követelményeket állítanak fel, amelyek
túlhaladják a magas bérek gazdaságosságát és amelyeket a munkaadók nem
adhatnak meg vállalataik csődbekergetése nélkül.

Ám ez a jelenség annak folytán, hogy nagy felesleg van, amely nem
szükséges a többi termelő erő fentartására, hanem fényüzésre fecsérlik
el, a munkásmozgalomnak raczionális alapot ad. Ha a munkásság, mint
társadalmi és gazdasági osztály a szervezkedés útján úgy a különböző
iparágakban e feleslegből egy részt megszerezhet magasabb bérek és több
szabadidő formájában, élet és munkaszinvonala emelésére, akkor az
elfecsérlett vagyont igazi jószággá változtatja át. Ha a szakszervezeti
mozgalom kollektiv szerződésekkel magasabb béreket érhet el a járadék,
kamattöblet leszorításával, nem támadja meg a többi tényezőt, míg
másrészt a munka nagyobb termelékenységét jelentékenyen előmozdítja.

E főczélra irányul a kollektiv alkudozás politikája. Sikere, mint más
politikáé is, az alkalmazásánál kifejtett tudástól és a mérséklettől
függ. Elemzésünk számos különbséget tárt fel a különböző iparágakban a
fölösleg mennyiségi megoszlását illetőleg. Egyes esetekben a termék nagy
része haszontöbbletre vagy túlmagas kamatra vagy járadékra fordíttatik.
Itt a szabad versenyt a munkaadók közötti szövetkezés váltotta fel, vagy
valamely földbirtokos, bányatulajdonos, szabadalmas vagy más egyedárús
adóztathatja meg a termelést. Más iparágakban más a helyzet, az erős
verseny a munkaadók között a nyereséget és kamatot lenyomja a minimumra
és a földbirtokos szed aránylag magas adót. Ugyanazon iparág egy időben
nagy nyereségtöbbletet tüntet fel, máskor nincs ily többlete.

A szakszervezeti mozgalom taktikája az, hogy azokon a termelési pontokon
gyakoroljon nyomást, ahol veszély nélkül lehet. Magasabb bérek, rövidebb
munkaórák, vagy más előnyösebb munkaföltételek megkülönböztetés nélkül
való követelése a termelésre hat vissza és e visszahatás a munkásokra is
érezhetővé válik. Mert az olyan iparban, hol a nyereséget és kamatot
éles verseny nyomja le a minimumra, nincs a munkabérek emelésére
fordítható felesleg és ha a szervezkedés ereje kierőszakolná a magasabb
béreket, az ipar szenvedné kárát. Még pedig, ha külföldi vagy más
kivülről jövő verseny akadályozza a munkaadókat a termék árának
emelésében, hogy a termelés fokozott költsége fedezetet nyerjen, az
iparág elpusztul, mert nem hoznak belé új tőkét és a már meglevő
tőkéjének felhasználódása nem nyer pótlást. Ha a termék ára emelhető,
mint láttuk, ily emelkedés csökkenti a keresletét, ez a munka
alkalmazását csökkenti, ami viszont a munkaszervezkedés hatékonyságára
hat vissza károsan. Mint a béremelés és a munkaidő csökkentésének
eszköze a kollektiv alkudozás sikere nyilván a követelések irányításától
és kellő időben való fellépésétől függ, úgy hogy valamely más termelő
erő birtokában levő nem termelékeny fölösleget egészben vagy részben a
munkásoknak szerezzen meg. A munkásnak nem valódi érdeke, hogy oly
haszonból, kamatból vagy más jövedelmi elemből vonjon el, amely azon
termelő erők használatának teljes kifejtését idézi elő. De ahol e
követelményen felül történik fizetés a szervezett munkásság abbeli
kisérlete, hogy e felesleget magasabb bérekre változtassa, teljesen
igazolt.

Hogy így sikerül-e és mily mértékben emelni a szakszervezeti mozgalomnak
a béreket vagy a munkafeltételeket máskép megjavítania a haszon vagy
kamattöbblet terhére, a munkások és munkaadók szervezetei viszonylagos
erején mulik. Ha az erős munkásszervezkedés, a «szabad» munka versenyét
hatékonyan megszorította, gyakran oly nyomást birt gyakorolni az
egymással erősen versenyző munkaadókra, hogy a kamat vagy haszontöbblet
terhére emelte a béreket. De ahol a nyomás ellen a munkaadók
szervezkedtek, a maguk részéről az iparba bevonható szabad tőke
versenyét szorítván meg, a munkásszervezet nyomását rendesen sikerült
ellensúlyozniok, mert csekélyebb számuk, jobb értesülésük e
szervezkedéseket hatékonyabbá teszik harcz esetén. Még a tanult és jól
szervezett munka terén is mindinkább felismerik a szakszervezeti
mozgalom gyengeségét arra, hogy a vagyonfeleslegből megfelelő részt
biztosítsanak. Továbbá egyre nyilvánvalóbb, hogy maga az a politika,
amelyet a kivülről jövő «szabad» munka korlátozására erős
szakszervezeteknek követnie kell, egyre megnehezíti a kevésbbé tanult
munkásságnak munkapiacza szervezését, amelyet a magasabb
foglalkozásokból kizárt munka eláraszt.

E tény felismerése hajtja politikai tevékenységre a szakszervezeti
mozgalmat. A polgárság többségét kitevő munkások hajlanak arra, hogy a
szakszervezet más magán-szövetkezeti és jótékonysági törekvések
kiegészítésére a munka és életszinvonal emelésének eszközéül az államot
használja fel. Bárha a történelem úgy tanítja, hogy az államot mindig
valamely politikai hatalmat és befolyást gyakorló osztály gazdasági
jólétének előmozdítására használták fel, erényes polgárok mindig
harczoltak a politika ily üzésével járó részrehajlás és korrupczió ellen
és most amiatt aggódnak, hogy a munkásosztályok úgy az államnak, mint a
termelésnek kárt okoznak a magánvállalkozás és magántulajdon jogaiba
való oktalan beavatkozással.

«Ha földbirtokosok, gyárosok és más vállalkozó osztályok a multban
gazdasági czéljaikra használták ki a közhatalmat, törvények, szerződések
és vámok alkotásánál és az állam diplomácziai, katonai erejét üzleti
czélokra használták ki, az nem ok arra, hogy a hatalom elnyerésével a
munkásság osztálya érdekében ugyanezt a tisztességtelen és helytelen
politikát folytassa.» Ez az ellenvetés. Erre gyakran elegendő feleletnek
tartják két szempont kiemelését. Először is vitatják, hogy ott, ahol
munkásosztály képezi a választók túlnyomó részét, az ő szavuk és érdekük
a «nép» szava és érdekének vehető, ott, ahol a többség uralmának elvét
fogadták el. Másodszor vitatják, hogy sok, sőt a legtöbb követelmény,
amelyet a munkásság az állam utján kiván kierőszakolni, a
földbirtokosok, tőkések és más vállalkozó osztályok, az állam előző urai
törvényes jogainak vagy más előnyeinek megváltoztatásában vagy
megszüntetésében állana.

De bár mindkét feleletben van igazság, annak a gazdasági ellenvetésnek,
hogy a bérmunkásosztály politikai hatalmát a termelési rend kárára, a
vagyonosodás meggátlására használhatná fel azon rövidlátó törekvésével,
hogy a birtokos-osztályok költségén a béreket emelje és a munkaviszonyt
javítsa, – egyik sem felel meg.

Az egyetlen megfelelő válasz annak kimutatása volna, hogy az állam
eszközeivel megvalósítani kivánt munkáskövetelések, bárha indítóokuk
osztályérdekekben rejlik, végeredményben a társadalom érdekeivel
megegyeznek és azok megvalósítására vezetnek. Ezt nem lehet bizonyítani
arra való utalással, hogy a munkásság a legnépesebb osztály. Ki kell
mutatni, hogy az általuk követett politika végeredményben nem káros a
termelési szervezetre. A termeléketlen felesleg tanának elfogadása
kétségtelenül támogatja a munkásosztály politikájának ily értelmezését.
Mert amennyiben éppen arra irányul, hogy a nem termelékeny felesleg
egyes részeit a szabad idő növelésére vagy a munkaviszony javítására
fordítsa, a munkáspolitika társadalminak vallhatja magát. A terméketlen
fölösleg termelékenynyé változtatásával a termelés javulását és
növelését idézi elő. Avval, hogy a járadékot vagy a haszonfelesleget
teljesebb életmódot biztosító béralapra fordítja, és így a bérmunkások
maguknak, családjuknak a czivilizált élet javaiból, követelményeiből
többet szerezhetnek meg, több szabad idő, szórakozás, művelődés mellett,
kettős társadalmi nyereség jár. Az ily irányú jövedelemmel elért
hasznosság és kielégülés mérvét növeli és a munka hatékonyságának
emelésével a termelés fejlődését előmozdítja.

Legjobban mutatja, hogy az észszerü munkáspolitika mint járul hozzá a
szocziális politikához, a bérminimumért való küzdelem. Bármikép is
értsük vagy formáljuk a társadalmi fejlődés fogalmát, első
elengedhetetlen feltétele a szegénység kérdésének megoldása. Ez a kérdés
igen bonyolult, számos rétegre választható. Alapját képezi a nyomor
kérdése, van nyomor, és az a lassan, de biztosan növekvő tudat, hogy a
társadalom biztonsága kivánja meg a nyomor megszüntetését, az államot
sok ponton hozta szimpatikus érintkezésbe a munkásmozgalommal. A
közvélemény mindenütt kivánja, hogy a társadalom alacsony bérek,
túlmunka, elhanyagolt gyermekkor, őrültek internálása, betegség,
baleset, iszákosság, munkanélküliség, rokkantság ellen megfelelő
orvoslást találjon a meg nem felelő és megalázó magánjótékonyság
helyett.

E czélra a modern államok közegészségi, nevelési, ipari és filantrop
gondoskodások egész sorát léptetik életbe, abból a két feltevésből
indulva ki, hogy először a munkásosztály széles rétegei képtelenek
egyénenként vagy magánszövetkezés útján megfelelőleg gondoskodni
gazdasági helyzetükkel járó számos káros és megalázó inczidens ellen;
másodszor, hogy egészséges társadalmi politika felhasználni az állam
forrásait azon czélokra, melyeket maguk meg nem valósíthatnának.
Ingyenes kórházak, aggkori nyugdíj, munkanélküliség ellen megfelelőbb
gondoskodás és bérmegállapító hivatalok ez új állami politika különböző
irányait példázzák.

Megjegyzendő, hogy mind e szolgálatoknál az állam a munkásmozgalom
elismert ténykedéseit egészíti ki vagy helyettesíti és több ponton
közvetlenül e mozgalommal működik együtt.

De a fizikai pusztulás elleni biztonság a czivilizált életre nem
elegendő alap. Minden társadalom érdeke, hogy minden tagja a
társadalomnak tett szolgálatok fejében oly jövedelmet élvezzen, amely
magát és családját teljes fizikai épségben tartsa fenn, általános és
szakkiképzésre minden megfelelő alkalmat megadjon és oly társadalmi
életet, szórakozást, szabad mozgást biztosítson, amelyre egy jó
munkásnak és polgárnak szüksége van. Már pedig a modern államférfiak
felismerik, hogy a munkások nagy tömege számára némely vagy mindezen
társadalmilag kivánatos feltétel egyéni vagy kollektiv alkudozással el
nem érhető. Sem a verseny, sem a szövetkezés a modern munkásnak nem
biztosítja kellőleg a megkövetelt munka- és életszinvonalat. Az államnak
kell kiegészítenie a munkáspolitikát. Közvetlenül két úton teszi meg
ezt. Először is kifejezetten oly szolgálati feltételeket állít fel,
amelyek egyenesen a munkásokra kedvező munkabér, munkaidő és más
munkafeltétel megállapítását czélozzák. Az ausztráliai bérhivatal e
politika legmesszebbmenő példája, amely Angliában ma még csak néhány
túlalacsony munkabérrel dolgozó iparágra szorítkozik. De nálunk az
állami beavatkozás nemcsak a közhivatalnokok növekvő számánál
érvényesül, hanem a hatóságokkal szerződő magánvállalatoknál is. Az itt
követett politika határozott elismerése annak, hogy a magánmegállapodás
nem biztosítja a társadalmi jólétre vezető munkaviszonyokat. A modern
ipari törvényhozás a gyáripar, kereskedelmi üzletek, a munkaadók
felelőssége, az üzleti záróra terén és más szabályozó törvények a
munkásvédelem teljesebb politikájának kifejezésre jutását jelenti. A mi
czivilizácziónk minimális követelményeinek megfelelő szolgálati
szinvonal kiépítésére irányuló szórványos törekvések ezek.

Megerősíti ezt az állami szabályozás egy más neme, mely a munkások
szempontjából véve a megélhetési standard javítására irányul. Ez alá
foglalható a közegészségügyi törvényhozás nagy része, az
élelmiszerhamisítás elleni törvények, veszélyes javak és szolgálatok
elleni más védelmi eszközök, míg a szabad vagy államilag segélyezett
nevelés és szórakozás, a könyvtárakat, parkokat, fürdőket és más
üdüléseket beleértve, ugyane politika irányában fekszenek. E különböző
közszolgálatok fő gazdasági hatása, hogy a munkásokat képessé teszi
keresményük jobb vagy gazdaságosabb felhasználására, mint a teljes
laissez faire rendszer mellett és közköltségen nyujt nekik oly
szolgálatokat, amelyeket nem vehetnének meg. A munkásosztályok gazdasági
érdekeinek specziális szempontjából véve az állami tevékenység e két
faja közjövedelmeket fordít minimális egyezség és tudás, élvezet, izlés,
jellem és viselkedési standard kiépítésére, azon osztályok számára,
amelyek nem képesek e dolgokról megfelelően gondoskodni munkaerejük
eladásával szerzett keresményükből. Részletes, közvetett kinálat ez a
bérügylet kedvezőtlen viszonyainak javítására.

Ez természetesen egy szélesebb látkörü társadalmi politika egyoldalú,
elfogult értelmezése. Mert, noha a közmunka és kiadás egyrésze kizárólag
a bérmunkásokra vonatkozik, nagy részének tágabb társadalmi kihatása
van. Bárha a szegényebb osztályok húzzák a legnagyobb hasznot a
közoktatásra, szórakozásra, sőt a közegészségügyre fordított összegből,
mégis helyesen hangsúlyozható, hogy a szolgálatok nem annyira egy
osztály nélkülözéseinek pótlására, mint inkább a társadalmi szervezet
egészének védelmére és javítására irányulnak. Ha az állami tevékenység
magasabb fajait vesszük szemügyre, mint a főiskolai oktatást, tudomány,
irodalom, művészetek pártolását, a forgalom előmozdítását, városok
szépítését, felismerjük, hogy a társadalmi politika mind kevésbbé esik
egybe egy osztály érdekeivel.

Ez állami szegényügyi, közoktatási, fejlesztési szolgálatok, a
védelmiekkel együtt, amelyek az államok jövedelmének oly nagy részét
emésztik fel, egy nagy és növekvő jövedelem kiadását vonják maguk után.
E jövedelemről való gondoskodás kormányzás művészetében mind nagyobb
szerepet játszik. A pénzügy legfőbb nehézsége az állam termelésében való
szerepének és ennélfogva jövedelemre való igényének hiányos ismeretéből
ered. Az a felfogás, hogy az állam egyedül az egyes polgárok élete és
vagyona védelmére áll fenn és hogy e kötelessége teljesítésére jogosult
minden polgár megadóztatására vagy anyagi viszonyaihoz vagy az állam
részéről nyujtott szolgálatok arányában, még mindig tartja magát. E
nézet hatása alatt az állam tevékenységét szigorúan korlátozták és a
közjövedelem nagyobb részét az egyes polgárok vagyona elkobzásának
tekintették.

Ma lassan kibontakozik a közjövedelem e teoriája és gyakorlata e
tévfogalmakból. Egyrészt látjuk, hogy a legtöbb czivilizált állam átlépi
a védelem nyujtására szolgáló tevékenység körét és a nemzetgazdaság
forrásai kifejlesztésére számos intézményt létesít. Másrészt látjuk,
hogy a közjövedelmeket mindinkább úgy fogják fel, mint amelyekhez az
államnak joga van, miután közszolgálatokkal megkereste. Ez utóbbi tant
még a maga teljességében nem fogadták el, kivéve a köz tulajdonát képező
iparokért fizetett jövedelmek vagy járadék tekintetében. Állami földek,
bányák vagy birtokok járadéka, a posta, városi vasút stb. haszna nyilván
ugyanúgy megkeresett jövedelem, mint a magánvállalatoké. Ahol az állam
vagy a város különleges szolgálatot teljesít és az azt igénybevevőtől
annak árát beszedi, akár kicsinyben fizettetik meg, mint a postánál,
vagy nagyban évi bérrel, a közönség nyilván más üzemekkel egy sorban áll
és ugyanoly joga van a haszonra.

Természetesen visszaélhet jogával, nagyobb árat követelvén a
méltányosnál. Rendszerint egyedárús lévén, a magánosok konkurrencziáját
megszorítván vagy kizárván, gyakran módjában áll az árak
megállapításánál visszaélni e helyzettel. Számos szolgálat a legelemibb
életszükségleteket látja el, mint a forgalmat, vizet, világítást. Ezzel
úgy növelheti jövedelmét, mint egy magános, követelvén azt, ami a
magánüzemben haszontöbblet. Néhány város és állam ezt gyakorolja,
bizonyos egyedárúságokat, mint a só, gyufa, dohány, szesz a közjövedelem
forrásának használván ki. Ezt gyakran visszaélésnek tüntetik fel, mintha
a trösztök vagy más egyedárús hasonló követeléseivel teljesen
megegyeznék. De itt nem ez az eset forog fenn. Két különbség is van. Az
állami egyedáruság haszontöbblete, bárha nincs a nyujtott specziális
szolgálattal kiérdemelve, a társadalmilag hasznos szolgálatokra
fordított jövedelmet növeli, míg egy magántröszt haszontöbblete
magánosok nem termelékeny haszontöbbletét növeli. Továbbá az állam nagy
árakat nemcsak közjövedelmi szempontból követelhet, hanem a közrend
érdekében, mint a szesznél és robbanó szereknél.

De ha a közegyedárúság nagyobb haszon követelésének eszköze, mint a
rendes üzleti egyedáruság, ez a többlet az adózás egy neme és ekként
védendő. Tehát az adónak a közjövedelem főforrását jelentő új fogalmához
kell folyamodnunk az állam és a termelési rend viszonyának megértése
végett. Ez az új felfogás gyakorlati, tapasztalati formát ölt a
megszolgált és meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésében és azon
állításban, hogy az államnak joga van az utóbbiban osztozkodni.
Nyilvánvaló, hogy a magánjövedelem és tulajdon meg nem szolgáltnak vett
elemeihez folyamodik mindinkább minden ország a fejlődő állam egyre
növekvő funkcziói teljesítésének fedezésére megkivánt jövedelem-többlet
végett. A két fogalom kölcsönhatásban van. Az a felfogás, hogy nagy meg
nem szolgált jövedelmi forrásokat lehet megcsapolni, képesíti és
buzdítja a modern államokat és városokat új alkotó szolgálatok
vállalására a közoktatás, lakás, város-szabályozás és társadalmi reform
terén, amelyek ezelőtt pénzügyileg kivihetetlennek látszottak. Másrészt
annak teljesebb megértése, hogy az állam vagy város mit tud és köteles a
közjó érdekében tenni, a kormányokat arra buzdítja, hogy a meg nem
érdemelt vagyont jobban felismerjék és szorosabban vizsgálják. A
kormányt önérdeke mindenütt arra birja, hogy több közjövedelmet vonjon
ki a meg nem érdemelt jövedelemből és vagyonból. A pénzügyek ilyen
rendszere legalább is képviseleti kormányzatú államokban a legkisebb
ellenállást váltja ki. Mindenütt látják és érzik, hogy a földjáradékból,
szeszengedélyből, osztalékokból, üzletekből származó hasznok, amelyek a
szabad verseny teljes kihatása alól el vannak vonva és a termelést és
eladási árakat szabályozhatják, oly nyereségi elemeket tartalmaznak,
amelyek az illető ipar sérelme nélkül megadóztathatók. Ha mindenfajta
meg nem szolgált jövedelem egy forrásra lenne visszavezethető, mint
Henry George egyes tanítványai teszik, vagy csak néhány világosan
megállapítható és mérhető forrásra, elég egyszerü politika lenne
keresztülerőszakolható az ily forrás közjövedelemre való fordítására.
Vagy állami egyedárúság vagy különös megadóztatás útján. Az első mód a
közhatóságok részéről a föld vagy jelenlegi, vagy várható járadékkal
biró részei megszerzésében és birtoklásában állana. E birtok-politika
hatékonysága érdekében a vasutak, bányák, kőbányák és esetleg épületek
köztulajdonba jutása és állami kezelése lehet szükséges, oly szoros
lévén ezek és a föld közötti viszony, hogy abból járadékot szivhatnak
fel. Evvel együtt járna más természetes javak köztulajdona és más
természetes egyedárúságé, mint a szesz kicsinyben árúsítása, bankügy és
biztosítás, távirda, távbeszélő, a forgalom és érintkezés más eszközei,
a fő községi szolgálatok és talán egyes felosztási szolgálatok,
amelyeknél magánosok a köz kárára valószinüen hamisítanának, vagy a
versenyt kizárnák. E korlátolt államszocziálizmus, bárha a versenyben
más szempontok kivánják, mint a közönség védelme a magas árak vagy a
szolgálatok vagy javak rosszasága ellen, első sorban a közjövedelem
szerzését szolgálnák. Az államnak egyedárúságok birásából és
gyakorlásából nyujtanak jövedelmet.

A másik módszer az volna, hogy a föld, a vasútak és más
jövedelemfelesleget hozó eszközök magántulajdonban és magánhasználatban
maradnak, de e feleslegből annyit adnak az államnak, amennyire az
egyenes adókból szüksége lenne. A közgazdák megegyeznek abban, hogy a
föld gazdasági járadékának adója nem hárítható át és nemcsak, hogy nem
befolyásolja károsan a föld társadalmilag előnyös használatát, hanem úgy
alkalmazható, hogy ezen használatot előmozdítsa. Ami áll a
földjáradékra, áll más egyedárúsági értékekre is. Miután az egyedárús
már úgy állapította meg az általa nyujtott javak vagy szolgálatok utáni
járadékot vagy más terhet, hogy a lehető legnagyobb jövedelmet hozza,
rendesen nem fizetődnék ki neki, hogy a megadóztatás következtében
felemelje az árakat. A megadózás valószinüleg a gazdaságosabb termelési
eljárásra ösztönzi, amint a földbirtokost földjének jövedelmezőbb
használására birja. Nem fogja a termelés korlátozására birni vagy arra,
hogy eddig nyujtott személyes szolgálatokat megtagadjon. Az
egyedárúságok megadóztatásának ezen gazdasági teoriáját általában
elfogadják.

De a termelési eljárásoknak itt munkánkban kifejtett analizise sokkal
tágabb és változatosabb alkalmazást enged meg. Mert, ha nemcsak a föld
birtokából vagy néhány határozott egyedárúságból fakad a
jövedelem-felesleg, hanem nagyszámú és változatos körülményekből,
amelyek bizonyos tőkének vagy képességnek, amely így előnyben van,
ritkasági értéket adnak, a közjövedelem részére megadózás útján
felhasználható felesleg összege nagy mértékben fokozódik. Az üzleti
trösztök, kartellek, áregyezmények hasznothajtó gyümölcsei, a
tőzsde-manőverekkel a vámokból, vagy más közintézkedésekből,
találmányokból, jobb üzemszervezetből, magas bérekből, fizetésekből
származó nyereségek mind különböző mértékben vonhatók megadózás alá. Az
a tény, hogy a legtöbb ily üzleti vagy professzionális tevékenység
hasznos személyes tevékenység önkéntes kifejtésével jár, komplikálja
ugyan az adópolitikát, de elveit nem érinti. A belőlük származó
jövedelmek bizonyos ritkasági elemeket tartalmaznak, meg nem szolgált
elemeket, amelyek ugyan közvetlenül el nem választhatók a képesség
szükséges dijjazásától, vagy a minimális haszontól vagy kamattól,
mindazonáltal alkalmas adótárgyak. Némelyik meghaladja a városi
telkekből, szeszkimérési engedélyekből nyert jövedelmeket és tartósabb,
mint azok, mások esetlegesek és hullámzók. De a nem termelékeny
feleslegnek igen nagy részét képezvén, a közérdek politikája megkivánja,
hogy mint a közjövedelem forrását kellőleg figyelembe vegyük.

Bonyolult voltuk, megmérésük nehézsége különleges megadóztatásra
alkalmatlanná teszi őket. Ez inkább mulékony feleslegek különfélesége,
bonyolultsága és mértéke szolgáltatja az általános fokozatos jövedelmi
adó igazi gazdasági igazolását. Minden olyan adó, amely tisztán
megélhetési és növekedési költségeket sujt, azaz csak a munkabért, a
minimális kamatot, hasznot, vagy a képességnek más fizetését éri, rossz
adó. Mert egy termelő erő hatékonyságát rontván, a javak jövő termelését
támadja meg és a jövő közjövedelemnek megadóztatható feleslegét
csökkenti. Minden adózás tehát csak az improduktiv fölöslegre
szorítkozzék, annyit vonván el belőle, amennyit az állam előnyösen
felhasználhat a közszolgálatok ellátása és fejlesztése czéljaira. Az
általános jövedelmi és örökösödési adók, amelyek jelentősége a legtöbb
czivilizált államban növekszik, az adózás biztosítására a legjobb
eszközök. Fokozatosságuk avval igazolható, hogy a nem termelékeny
felesleg aránya közvetlenül változik a jövedelem vagy birtok
nagyságával. E feltevést kétségtelenül valónak fogadhatjuk el. Minél
nagyobb a jövedelem vagy birtok – annál nagyobb nem termelékeny
felesleget hajt rendszerint és annál nagyobb mértékben adóztatható meg a
jövedelmet nyerő termelő erőre való káros hatás nélkül.

A meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésének nehézsége a
megérdemelt jövedelemtől, amelybe gyakran bele van foglalva, az államot
kisérleti eljárásra birja. Nagy gyakorlati nehézségekbe ütközik a nagy
jövedelmekből a fölösleg megadóztatására irányuló törekvés. Gyakran
elrejthető a jövedelem és a modern nemzetközi pénzügyi viszonyok
lehetővé teszik, hogy bizonyos feleslegek a megadózást elkerüljék, a
külföldön merülvén fel és haza más formában kerülvén. Amint az üzleti
világ mind nemzetközibbé lesz, igen nehéz lesz mindegyik államnak a
másik megelőzése a folyó jövedelem megadóztatásában. Részben e
nehézségek elhárítására, de még inkább annálfogva, mert az örökségek meg
nem szolgált jövedelmet jelentenek az örökösök részéről, az örökösödési
adó igénybevételére nagyobb a hajlandóság, mint a jövedelmi adó
növelésére.

Inkább a pénzügyi opportunizmus, mint gazdasági teoriák megértése és
elfogadása hajtotta az államférfiakat ezen jövedelmi források felé. De
különösen szükséges, hogy azok, akik a modern állandó jövedelmi
szükséglet növekedésének nehézségeit oldják meg, megértsék, mik az
adózás helyes forrásai és mi az észszerü megadóztatási mód. Az adózás
nem az egyes polgárok megszolgált javának vagy jövedelmének, egyéni
erőfeszítésük és képességük eredményének elkobzása. Eszköz az, amelylyel
a társadalmi tevékenységek és szükségletek képviselője, az állam igényét
érvényesíti a társadalom által az egyes egyéneknek nyujtott különböző
segítségekkel megszolgált jövedelemre. Az állam adók útján szedi be
jövedelmét és amennyiben helyesen vezetik, a társadalomnak nyujtott
szolgálatai fejlesztésére és javítására és a védelemre fordítja.




XII. FEJEZET.  A külkereskedelem.

Másfélszáz évvel ezelőtt egy Észak-Amerikába kivándorolt angol csoport
Ontario tartomány legdélibb részére hatolt, ahol egy folyó által szelt
termékeny völgyben megtelepedett, a partokon fakunyhó sorokat emelt,
amelyek népes és virágos városokká fejlődtek. A folyó északi részén volt
a legjobb legelő nagy része és a közeli halmokról lerohanó patak e részt
a famegmunkálásra alkalmassá tette. De a déli részen termékenyebb
búzaföldek voltak, gyümölcsöt, veteményeket jobban lehetett termelni.
Mindkét részen a halmok védelme alatt specziális czélokra alkalmas
földek voltak, amelyeket egyes letelepülők kiválasztottak és más
éghajlati, fekvési, talajbeli előnyök megfelelő termelésekre és iparokra
vezettek. Néhány kovács, ács, takács, szabó, czipész telepedett le ott,
ahol neki előnyös volt vagy családi összeköttetései voltak – a folyó
északi vagy déli részén. Más településektől távol e falu a környező
farmokkal, fatelepekkel stb. lényegileg önálló termelő közületet
alkotott. A folyón híd volt és azon a személyek és javak szabadon
közlekedhettek; a piaczi berendezkedések lehetővé tették, hogy a talaji
és fekvési különös előnyök, egyes mesteremberek vagy kézművesek különös
képességei a legteljesebben kihasználtassanak az egyén és a
fogyasztóközönség legnagyobb előnyére, amelynek módjában állott, hogy
megvegye, amit ezek eladásra kinálnak. Ez a szabad csere alapján álló
munkamegosztás gazdaságosságának egyszerü példája. Nyilván előnyös volt
a folyó bármely partján lakóknak, hogy a legszorosabb érintkezés és a
legszabadabb kereskedelmi forgalom legyen a hidon át. Aki azt
indítványozta volna, hogy a hidat le kell bontani vagy a személyeket és
javakat azon meg kell vámolni abból a czélból, hogy mindegyik rész a
saját szükségleteiről gondoskodhassék, ha ez lehetséges, – azt őrültnek
tartották volna.

És most az történt, hogy a forradalom a köztársaság megalakulására
vezetvén, Canada és az Egyesült-Államok megállapították a maguk határait
és e falut kettéválasztó folyó vétetett határnak. Tényleg kettévágták a
falut. Az északi oldal lakói kanadai polgárok maradtak, Ontario
törvényeinek engedelmeskedvén, annak adózván tovább is, a déli rész
lakói az Egyesült-Államok polgáraivá lettek. Időmultán a politikai
megkülönböztetés a lakók két részének érzelmeit is befolyásolhatta
egymás irányában és a társadalmi érintkezést csökkenthette. De ez azt a
munkamegosztást és szabad cserét, amely azelőtt előnyös volt, kevésbbé
előnyössé tehette? Kevésbbé volna káros, mint azelőtt, a híd lerombolása
vagy a folyón túl piaczot kereső árú megvámolása? Keresztül lenne vihető
épp úgy, mint azelőtt a gazdasági közület ketté törése, a folyamat vévén
válaszvonalnak. De épp oly nyilvánvaló, hogy akinek eladni valója volna,
csak a félpiacz állana rendelkezésére és amire szüksége volna, annak
kinálata is felére csökkenne. Lehetséges, hogy a lakók minden
szükségletüket a folyó innenső részén lakó szomszédaikkal
elláttathatnák, de nyilván elveszítik a másik oldal természetes
előnyeiből vagy az ott lakók különös képességeiből nyert részüket és a
piacz megszorítása azon árúknál, melyek előállításánál ők vannak
előnyben, megfosztaná őket saját termelésük eredményének egy részétől.
Nyilván minden lakó veszít úgy eladói, mint vevői minőségében az előbb
megvolt szabad forgalom bármily akadályozása folytán.

A politikai szétválás a termelés gazdaságosságát nem érinti. Azelőtt
előnyös volt, hogy az északi részen lakók teljesen szabadon szerezhettek
birtokot vagy üzhettek ipart a déli részen, ha ott jobb alkalom
kinálkozott, mint a saját részükön. A mozgás e szabadságával nyilván az
egész terület jobban fejlődött, ami mindenki javára szolgált. Ugyanígy
volt, ha egy gazdag farmer a déli részről pénzt takarított meg és úgy
látta, hogy jobban használhatja, ha az északi részen állít fel
fürészmalmot, mintha hasonló vállalatba fogna a déli részen; nyilván
minden lakó érdekeit sértené, ha tőkéje leghasznosabb használatában
akadályozva volna. Mert mindannyian többet nyernének a fűrészmalom
olcsóbb fáján, mint a megtakarított pénz bármely más felhasználásánál,
habár az ő folyam partjukon történnék is az. Ily körülmények között a
munka és tőke szabad folyásába minden beavatkozás épp oly káros, mint a
piacz szabadságának korlátozása.

Mindkét part lakóira nézve nyilvánvalóan öngyilkosságot jelentene egy
olyan települési törvény, a mely a növekvő népességet a saját partján
tartaná vissza, vagy a fa vagy gépek vagy más tőke kivitelét
akadályozná, vagy vámmal gátolná oly javak behozatalát, amelyek a másik
parton olcsóbban termelhetők.

Ha az északi rész lakói félreértett hazafiasságból ily kizárási
politikát fogadnának el, a délieket megkárosíthatnák. De némileg nagyobb
mértékben károsítanák meg önmagukat, mert a vámszedés, a csempészet
megakadályozásának, a vámvédelmi politika szervezésének költségei őket
terhelnék. Feltéve, hogy elég őrültek e gazdasági szétválás
megkísérlésére, a déliek helyesen járnának-e el, ha az őket ért
sérelemre a kizárási politika utánzásával felelnének? Miért akadályozzák
az északiak tőkéjét, hogy átjőjjön és természetes kincseik kifejtését
előmozdítsa, vagy miért akadályozzák az északi munkát, hogy a tőke ez
előnyös munkálkodását elősegítse? Miért akadályoznák polgáraikat, hogy
azokat a jobb és olcsóbb termékeket, melyeket az észak még mindig kinál,
beszerezzék? Az észak rossz példájának követése, polgáraik sérelmének
megkétszerezése és saját maguknak ugyanoly igazgatási költségekkel
terhelése.

Amíg az egész falu Ontarióba tartozott, egész nyilvánvaló volt, hogy a
legteljesebb együttműködés a munkamegosztás, szabad piacz, tőke és munka
szabad mozgása útján a közület jólétére vezet. Lehet, hogy a talaj és
más természeti viszonyok sokkal kedvezőbbek általában délen, mint
északon, és hogy következőleg a fiatal munkaerő és új tőke e rész
kifejlesztését és népesítését szolgálta főleg. De teljesen nyilvánvaló,
hogy az északi rész polgárai ezáltal nem károsultak, hanem csak javukra
vált és ha valami bohó érzelem visszatartotta volna az ifjú munkaerőt és
takarékosságot, hogy a folyón túl hasznosabb alkalmazást keressen,
érzékenyen károsodtak volna. E nyilvánvaló gazdaságosságot nem
fordíthatta fel és nem is változtathatta meg az a tisztán politikai
esemény, amely e kis termelő közületet két politikai községgé
választotta szét. Ami jó üzlet volt azelőtt, most is az és az emberek és
javak szabad mozgásának minden politikai akadályozása nyilván sérelmes
az üzleti érdekekre. Mert, ha az emberek és javak szabad mozgásának
megszorítása az egyik részre előnyös, akkor épp úgy állíthatnók, hogy a
további megszorítás az észak két, a patak által elválasztott részénél,
hasznos volna legalább is észak egyik részének és ez a felosztási
politika odáig vihető, hogy minden utcza és minden család független
termelő közületté lesz.

E példa elég arra, hogy a nemzetek termelési és kereskedelmi
viszonyainak egyszerü és egészséges teoriáját levonjuk. Ami a határfalu
e két része egymásnak, az a két állam, amelyekhez tartoznak, az
Egyesült-Államok és Canada egymásnak. Ha a tőke és munka és termékek
szabad forgalma a megosztott falu mindkét részére előnyös, akkor a két
nemzetnek is az. És ami áll Canadáról és az Egyesült-Államokról, más
nemzetekre is áll, akár van közös határuk, akár nincs Minden ország
lakói minden más országgal való legszabadabb érintkezéssel nyernek, mert
így szerezhetnek legtöbb javat, így használhatják fel legteljesebben és
leghatékonyabban a természeti kincseket vagy szerzett képességeket és
osztozkodnak ugyanazon előnyökben, amelyekben más országok lakói
részesülnek.

A modern termelési élet főfolyamai ez igazság egyre növekvő felismerését
hozzák magukkal. A modern termelésben és vagyonban óriási része van a
tőke, munka és javak állandó növekvő folyékonyságának.

Helyi piacz és munkapiacz helyébe nagyobb területü piaczok lépnek: az
egész országra kiterjed a modern iparvárosok munkafelszivása; a
beruházás modern technikája a tőkét könyebben viszi át a nemzeti
iparágak mindegyikébe. De ez a folyamat nem szorítkozik egy ország vagy
nemzet határai közé. A letünt nemzedék legjellemzőbb vonása, a gazdasági
nemzetköziség elterjedése a tőkét, munkát, javakat az egész világon
szétosztotta és éppoly jellemző a vásárló erők növekedése, és evvel a
föld kincseinek helyesebb kifejlesztése s a föld lakosai között
előnyösebb módon való felosztása. Nagybritannia polgárai új
megtakarításának körülbelül fele hasznosabb alkalmazást talál más
államokban és Franczia-, Németország, Hollandia és más fejlett iparos
nemzetek új tőkéje hasonló hajlamot mutat a külföldön való
elhelyeződésre. E tőke nagy része vasutakba és más fejlesztő művekbe van
befektetve, amelyek által Délamerikában és egyebütt nagy földterületek
és népek lettek hozzáférhetőek a világ élelmiszerrel, nyers anyagokkal
való ellátása czéljaira és ipari termékek piaczaiúl. Sok tőke idegen
állami vagy községi kölcsönre fordíttatott és miután hátramaradt államok
elsőrendü szükségletei fedezetet nyertek, a külföldi tőke
belkereskedelmükbe folyt. E tőke beözönlésével párhuzamosan ment végbe a
munka folyása a jobban kiaknázott, kevésbbé termékeny országokból a
kevésbbé kiaknázottakba, termékenyebbekbe. Amint előrelátható volt, a
tőke és munka forgalma általán egy irányú, minden európai államból
Észak- és Délamerikába folyása tevén ki a gazdasági nemzetközi forgalom
legnagyobb részét. Nem kevésbbé jelentőségteljes az üzleti képesség
megfelelő eloszlása, vállalkozók, mérnökök, bankárok, kereskedők,
gyárvezetők, ültetvényesek minél nagyobb számban oszolván szét a termelő
világban. A közös czél és eredmény a világ egy szinvonalra emelése volt,
az utak, városok szervezése s ellátása a főiparágak tekintetében, sőt a
kormányzat és üzleti élet eljárásai tisztességességének és
hatékonyságának egy szinvonal felé szorítása.

A külkereskedelem jelenlegi növekedése és e fejlődés növekvő fontossága
minden államban a most tárgyalt külföldi beruházásokkal és
bevándorlással szorosan összefüggő képét adják a gazdasági
nemzetköziségnek. Bárha Nagybritannia és néhány szarázföldi állam e
téren a többit megelőzi, a világ minden államának lakói, a venni és
eladni kivánt javak tekintetében mind jobban függnek más államok
lakóitól. Minden évben mind nagyobb jószágmennyiségek folynak keresztül
a nemzeti határokon és a külföldi piaczon keresnek vevőket.

A javak javakkal való felcserélésének rendes folyamatán kivül a czélzott
tőkeforgalom nagy beviteli és kiviteli kereskedelemmel jár. A külföldön
elhelyezett tőke javak alakjában megy ki, mert nincs pénzünk, hogy azt
küldjünk és mert nem a pénzt, hanem a pénz értékének megfelelő
jószágokat kivánják a külföldi kölcsönkeresők. Igy a külföldi
tőkeberuházás nagy részét teszi kivitelünknek, brit gépek, sinek,
gépezet és más gyártmányok külföldön való eladásával járván, melyek vagy
a kölcsönkeresők országába, vagy máshova küldetnek. A tőke kamatainak
fizetése és esetleg visszafizetése behozatallal történik. E fizetések is
főleg javak alakjában történnek. Nagybritannia külkereskedelmének igen
nagy része és néhány más állam is a tőke kiözönlésében és viszontkamat
fizetésében áll.

De ettől eltekintve, a javak növekvő cseréje megy végbe a csere rendes
folyamatában oly államok között, melyek természeti javai és termelései
különböznek és amelyek így jutnak a legolcsóbban a nép szükségleteihez.

A termelő erőknek és termékeiknek a nemzeti határokon át való forgalma
minél nagyobb mértékben történik és fontos politikai és gazdasági
kihatásokkal jár. Tiszta üzleti érdekek kötelékeivel szorosabban füzi
egymáshoz különböző politikai közületek tagjait. Az a meglepő tény, hogy
Nagybritannia egész jövedelmének egy tizedénél nem kevesebbet a
tengerentúli beruházások kamatai fejében szed be, nem válik
jelentéktelenebbé annak folytán, hogy a vagyonos osztály igen kis része
élvezi e jövedelem nagy részét. Mert az azt jelenti, hogy a gazdasági
Anglia 1/10-e az angolok által birt tulajdon értelmében véve, e
szigeteken kivül fekszik, a földgolyó lakható részeinek különböző
pontjain. Ez azon idegen államok békéjében, rendjében, fejlődésében való
nagyfokú érdekeltséget jelent, amelyet azon angogolok éreznek, akiknek
ott birtokuk van és onnét jövedelmet húznak. Ha meggondoljuk, hogy a
különböző nemzetek tagjainak ezen birtokkereszteződése növekvőben van
mindenütt és amint az értesülés, könnyü forgalom és a kormányzás
biztonsága fokozódik, nő ez és benne kell a nemzetköziség leghatalmasabb
anyagi tényezőjét keresnünk. És miután közvetlen hatásában az államokat
ismertebbekké és hozzáférhetőbbekké teszi egymás számára, nyilván a
rendes kereskedelem nagyobb és rendszeresebb folyamatának medrét vájja
ki.

E nagy irányzat a termelés elnemzetköziesedése felé nem hat
akadálytalanul. Valódi vagy képzelt politikai érdekek sok ország
kormányát az országok közötti szabad személy és jószágforgalom
akadályozására birják. Részint társadalmi, részint gazdasági tekintetek
sok államot a bevándorlás megszorítására és tilalmára birtak, hogy
milétét és jellegét szabályozzák. Ez mint igen jelentékeny akadály
hatott közre az ázsiai munkaerőnek az Egyesült-Államokba és a mi
önkormányzatu gyarmatainkba folyásánál és kisebb mértékben az európai
bevándorlásnál. E politikát részben a munkás osztályok elhatázása
indokolta, hogy alacsonyabb szinvonalhoz szokott új jövevények
versenyével szemben bér- és életszinvonalukat megakadályozzák. Bárha a
nemzetgazdák kimutatják, hogy ily bevándorlók beengedésének rendesen nem
a nemzeti munkaerő félretolása a következménye, hanem annak magasabb
alkalmazásba emelése és hogy az olyan gyarmatok, mint Britt-Columbia és
Északi-Queensland gazdag forrásainak korai kifejlesztése lehetetlen
alacsonyabb fajok kizárása mellett, ez érvek rendesen nem hatnak.
Politikai és erkölcsi érvekkel igazolják e megszorító politikát, hogy
nehéz dolog a teljesen más faju és szokásu nagyszámu idegen
asszimilálása és jó polgárrá átformálása. Ezen és más okoknál fogva
jelentékeny akadályokat gördítettek a munka szabad áramlása elé, amely
pedig a világtermelést fokozná.

A legtöbb modern állam, részben jövedelmi czélokból, részben mert honi
termelőknek kivánja a honi piaczot fentartani és az országot amennyire
csak lehet gazdaságilag függetleníteni, a külföldi javak szabad
behozatalát megszorítja. Egyeseket ki akar zárni, másokat mennyiséget
csökkentő, árt emelő vámokkal terhelni. A modern termelési viszonyok
mellett megnyilvánuló tendenczia időszakonkénti elárasztására a piacznak
a legtöbb nemzet részére nehézzé tette azt, hogy termékeinek piaczot
találjon és azon feltevésre vezette, hogy ha piaczaikat, amennyire
lehet, maguknak tartják fent, nemzeti ipara piaczát növeli. De ezt nem
érhetik el. Mert az ország összvagyona vagy összpiacza növelésének nem
alkalmas módja a forgalom szabadságának korlátozása. Ellenkezőleg,
minden korlátozás csökkenti az átlagos termelékenységet és a tőke és
munka díjazását a védett területen, amint ketté osztott falunknál
láttuk. Csak ha egy időben csak egy iparágat veszünk, vagy egy időközben
egy országgal való kereskedelmet vagy egy rövid időszak iparát, vagy
valami más izolált és megtévesztő vizsgálatot alkalmazunk, csak akkor
tüntethető fel egy nemzetre előnyös gazdasági politikának a védő
politika. Egyes előnyben részesített osztály vagy termelési ág mások
költségén nyerhet, de a nemzet vagyona a maga egészében csökken. E
gazdasági szemléletet háttérbe szoríthatja természetesen más szemlélet,
mint a nemzeti védelem, vagy a foglalkozások változatossága. De jó, ha
világosan megértjük, hogy a védvámmal nyert minden katonai vagy más
czélt az anyagiakkal kell megfizetni.

Erősen zavarja a fogalmakat az a szokás, hogy a nemzeteket kereskedő
testületeknek veszik és a bevitel és kivitel adatait úgy tüntetik fel,
mint nemzeti mérleget, mely a nemzetek vételét és eladását tünteti fel.
A nemzetek nem kereskedő czégek. Németország, Nagybritannia, az Egyesült
Államok nem egymással kereskednek és nem versenyeznek egymással a más
nemzeteknek való eladásnál. Egyes angol czégek vagy személyek vesznek
német czégektől, vagy eladnak azoknak és fordítva. Német czégek
versenyeznek angolokkal Angliában és Németországban más czégektől való
rendelésekért, de a német czégek egymással való és az angol czégek
egymással való versenye sokkal élesebb és állandóbb, mint a különböző
nemzetek czégei között való verseny. A Kent grófsági komlótermelők
jobban félnek a Sussex grófságéitól, mint a német vagy franczia
versenytől és többet nyernének azoknak a megelőzés útján
kirekesztésével.

E «nemzeti» kereskedelem hamis fogalmát kiegészíti egy más hasonlóan
hamis fogalom, hogy az u. n. nemzetközi kereskedelmi műveleteknél a
különböző nemzetek érdekei ütköznek. E tévedés a kereskedelem azon téves
fogalmából ered, amely az eladásra a vételnél nagyobb súlyt helyez.
Minthogy üzletemberek egymásal versenyeznek a piaczon, helytelenül arra
következtetnek, hogy a forgalom érdekellentétekből áll. De ez nyilván
helytelen. Termelési rendünk elemzése szerint lényegében nem egyéb
együtt működésnél, a verseny csak az együtt működés folyamatának
eszköze. Az üzem vételi oldalának izolálásával vehető csak a
kereskedelem lényegében ellenségesnek, mert a kereskedelem nem vételben
vagy eladásban, hanem mind a kettőben áll; javak cseréjében áll, mely
egyes javak vétele, mások eladása. Ha egy angol czég egy némettől vesz,
kényszeríti azt angol javak vagy más külföldi javak vételére, melyeket
különben nem venne. Hogy ez pontosan mikép megy végbe, nem érdekel
bennünket, de nyilvánvaló, hogy miután a pénz jelentékenyebb
mennyiségben nem megy egyik országból a másikba át, az egy országból
jövő javak fizetése ellenkező irányú javakban vétetik fel. Miután
egyaránt nyer mindenki, ha jól ad el vagy jól vesz, az nyer legtöbbet,
aki mindkét téren a legnagyobb és legszabadabb piaczhoz juthat. És
miután a nemzet egyének bizonyos számából áll, akiknek érdeke így a
világpiaczon való szabad vételben és eladásban áll, nemzeti szempontból
is az igazi gazdasági politika ez a politika. Az az állam tehát, amely
megakadályozza polgárait, hogy a külföldön oly szabadon vehessen és
adhasson, mint otthon, azok gazdasági jólétének árt, a nemzet átlagos
vagyonát csökkentvén.

A vámokat, kereskedelmi szerződéseket és más kereskedelmi politikát,
melylyel az államok saját alattvalóik forgalmát szabályozzák
külföldiekével, – mégis nagy fontosságuaknak tartják. Ha jelentékeny is
befolyásuk egyes államokkal való bevitelre és kivitelre, nem
hasonlíthatjuk az általunk leírt elnemzetköziesedési tendencziához
kihatásukban. A beruházók, kereskedők, bérmunkások igazi érdeke a tőke
és munka lehető legszabadabb folyása, a javak legszabadabb cseréje
irányában fekszik és a különböző államok gazdasági érintkezéseinek
nagysága és változatossága egyre nő.

A bevitel tekintetében egy szempont fontos; olykor azt állítjuk, hogy a
beviteli vámok nem tekinthetők forgalmi akadályoknak, hanem eszközök,
melyek utján a külföldiek a közjövedelemnek megadóztathatóak. Külföldi
javakat úgy fognak behozni, mint azelőtt, a vám nem emeli az árakat,
hanem a külföldi termelők, szállítók, kereskedők hasznából jön
levonásba. E következtetés érvénye próbára tehető a költségek és nem
termelékeny felesleg megkülönböztetésére vezetett általános
adótörvénynyel. Tisztán a különböző javak megadóztatása hatásának
kérdése. Vajjon a javak külföldi vagy honi termék-e, az közömbös. Ha a
javak oly verseny mellett termeltetnek, hogy az árak csak a rendes
termelési költségeket fedik, a termelők nem viselhetik a vámot. Mert a
termelést gátolja, a javakkal való ellátást csökkenti, az árakat emeli,
a fogyasztóra hárítván a terheket. Ez ugyanígy áll a honi, mint a
külföldi javakra. Ha mégis az az eset, hogy a behozott javak oly áron
kelnek el, amely a szükséges költségeken felül való felesleget
tartalmaz, a külföldi fizetheti a vámot. Ha saját kormánya elmulasztotta
megelőzőleg megadóztatni a felesleget, ezt az idegen kormány behozatali
vám formájában teheti meg. De csak ily kivételes esetben birható
fizetésre a külföldi.




XIII. FEJEZET.  Emberi értékek.

A termelés szemlélete üzemek és iparágak részletes szervezetét mutatja,
amelyekkel a természet termelő erőit működésbe hozzuk az emberi
szükségletek fedezése érdekében. E rendszer sok alkalmazási és
együttműködési képességet tüntet fel. A szervezet és működés
egyöntetűsége egy rendes modern üzemben, gyárban, bányában, bankban,
üzletben igen pontos. Bárha a különböző termelő erők birtokosait főleg a
személyes nyereség, azaz bér, kamat, járadék, haszon mérlegelése
irányítja, egy eléggé szoros és állandó harmonia van ez egyéni érdekek
között, hogy egészséges üzleti gazdálkodás folylyék. Bárha a súrlódás
nyilván fecsérléssel jár, és néha nagyobb zavarok következnek be, a
rendes üzem többnyire harmonikusan és gazdaságosan működik.

Ha ugyanegy iparágat alkotó üzemet veszünk figyelembe és bizonyos
fogyasztási javak előállításához szükséges iparágakat, még mindig
meglehetős összeműködést találunk. Ha azt a számtalan, aprólékosan
megosztó működést veszszük figyelembe, mely Londonnak valamely
élelmiszerrel való ellátásához szükséges, a termelési rend működése
bámulatosnak tünik fel. De itt a közelebbi szemlélet sokkal nagyobb
szabálytalanságokat és jószágfecsérlést fog mutatni, gyakran 20 üzem
végzi azt, amit 10 vagy 5 ugyanúgy elvégezhetne; meglehetős felesleg és
időnkénti hiány fordul elő; helytelen számításra és elfecsérelt
energiára számos eset van. Az iparág szervezetének gazdaságossága
nyilván kevésbbé fontos, mint az üzemé. Az emberiség szükségletei
megkivánják, hogy számos fajta iparág termeljen, szállítson és felosszon
10 ezer különböző helyen egyidőben és folytonosan megfelelő arányban
számtalan jószágot. Láttuk, hogyan éri el ezt egy termelési rend
előállása, amely a megkivánt földet, tőkét, munkát, képességet hozza
működésbe a termelés minden pontján és odahat, hogy a tőke és munka új
folyama pótolja az elfecsérelteket és gondoskodjék a növelésről. Az ily
munkában tevékenykedő milliók közül kevesen tudják és törődnek avval,
hogy munkájuk mily nagyobb czélokat szolgál. Az argentinai vagy albertai
farmer, aki a manchesteri vagy a drezdai családnak termel kenyeret, nem
törődik avval, mi történik búzájának az elevátornál vagy a legközelebbi
vasútnál való beszolgáltatásán túl.

Amint az egyes üzemről a nagyobb rendszerre térünk át, mindkevésbbé
mutatkozik a rendszerben tudatos czélszerűség. És mégis – mint látjuk –
az egész működésében meglehetős rend nyilvánul meg. De e rendet nagyfokú
zavar útján érik el. A modern termelési rend egészében távolról sem
találunk oly harmoniát vagy gazdaságosságot, mint az egyes üzemekben. Ez
eléggé természetes, mert láttuk, hogy az üzemben egynél van az irányítás
és egy czél uralkodik, a haszonnyerés. Ugyanis a finánczia a tőke és
munkamegosztásnál bizonyos központi erő forrást képez. De hatása nagyon
egyoldalú, módszerei nem fedezik pontosan a fogyasztók szükségleteinek
ellátását. A főczél – mint látjuk – a fogyasztók szükségleteinek
rendszeres ellátása. És ez az a czél, amely a termelési rendben észlelt
harmoniát fentartja. De azok a részletes, körülményes utak, amelyeken a
fogyasztók érdekei a termelés erein át hatnak igen szeszélyesen
helyettesítik a haszonnyerés élénk érdekét az üzemsejt szervezésében. A
társadalmi haszonnyerésnek tudatos motivuma nem hatja át az egészet.

E harmonia és ellentét természete és terjedelme némileg jelezve volt az
elemzésünk által feltárt költségek és felesleg külömbözetének
tárgyalásánál. A termelő erők fentartási költségei tekintetében a
termelési rendnek majdnem automatikus és fontos működését ismertük fel.
A növekedési költségeket illetőleg azonban, noha a tényezők harmoniája
végeredményben adva van, az aktuális nyereségi esélyek figyelembevétele
ellentétekre vezetett, a ritkább és erősebb tényező valamely más tényező
növekedési alapját vonván el magának keresletfölösleget szerezve. Az
állami szükségletek és igények valamely hatalmas termelő erő részéről
hasonló zsákmányolásnak vannak kitéve.

Az így okozott viszály és fecsérlés nem volt megadva csupán az ekként
elvont jószágfelesleg mennyiségével. Mert az egész termék megfelelő
felosztása és használása nagyobb termelésre vezetne, nemcsak a meglevő
termelő szervezetet működtetvén, teljesen rendszeresen, hanem az egyes
részek megfelelőbb táplálása folytán megnövelt szervezetet is.

Az ily analizis egy társadalmi gazdasági reform kiinduló pontját adja
meg. Az egész fölösleg felszivása és társadalmi felhasználása az
improduktiv feleslegnek az állam és munka számára termelékeny
szolgálattá való változtatásával, a termelés egészének egyes üzeméhez
hasonló, a jól szervezett harmoniáját adván meg. Bárha a különböző
termelő erők birtokosai és a különböző üzemek és iparágak mindegyike
iparkodnék a legnagyobb fizetést biztosítani magának, a felosztás
gazdaságossága gazdaságos és harmonikus együttműködésre bírná őket. Ez
az eszmény, amelyet az egyenlőtlen alkalmak hamis alapján működő
«laissez faire» gyakran hangoztatott, de sohasem biztosított.

De az egyes tényezők puszta önérdeke bármennyire felvilágosult volna is
– soha sem eredményezné a termelés harmoniáját. Mert láttuk, hogy az
egyéni érdekek e harmoniája számításon kivül hagyja a társadalomnak,
mint egésznek igényét, amelyet az állam juttat kifejezésre. Beláttuk,
hogy a társadalmat mindenütt a föld, a munka, tőke és képesség egyéni
birtokosaival együttműködőnek kell felfogni és mint ilyennek a termelés
szabályozásához és a termékhez joga van. Ez igazság mindenütt
kifejezésre jut a modern államok növekvő gazdasági tevékenységében.
Bárha nincs olyan általános tendenczia vagy tudatos politika, amely
minden ipar birtokát és működését az államra ruházná, minden czivilizált
államban az állam szabályozó hatalma növekvőben van a magántermeléssel
szemben – elsősorban tagjainak, mint munkásoknak, fogyasztóknak vagy
polgároknak védelmére a hasznothajtó eljárásokkal járó koczkázatok, vagy
sérelmekkel szemben, másodsorban a közönségnek a vagyonban való
részesedésére, amelynek termelését a társadalmi energiák épp úgy
előmozdították, mint az egyéniek.

Az államszocziálizmust teljes mértékben csak oly gazdasági eljárásokra
alkalmazzák rendesen, amelyek magánosok kezén monopoliumokká válnának
vagy oly veszélyeket, zavarokat okoznának, amelyeket pusztán
szabályozással nem lehet kirekeszteni. Ezekhez járulnak némely államban
a közjövedelemnek alkalmas eszközül szolgáló iparágak. Bárha a modern
kapitalista termelés gazdaságossága és a nagy üzemek szövetkezésével
könnyebb lehetőségei mind több iparágat ily egyedárúság felé hajtanak
vagy a versenyt csökkentik és így azok közvállalatokúl alkalmasakká
válnak, nem lehet mégsem állítani, hogy ez összpontosító erők egyetemes
vagy általános érvényüek. Továbbá még olyankor is, midőn teljesen
hatnak, az állam velük szemben követett politikáját abbeli képessége
fogja meghatározni, vajjon a köz érdekében ez iparokat üzheti-e. Amidőn
az állam képesnek érzi magát az ipar átvállalására, vagy ahol a puszta
szabályozás igen nagy nehézségbe ütközik, a teljes szoczializáczió fog
bekövetkezni. De ha az államnak nincs meg ahhoz a szükséges ereje,
ügyessége, vagy becsületessége, a közérdekeket a szabályozás és a
feleslegben való részesedés jobban szolgálja. Az egyik vagy másik
eljárás alá eső egyes iparok a különböző államokban elért gazdasági és
politikai haladás fokával és jellegével változnak. De az állam, mint
társadalmi szerv, mint az ipar szabályozója és igazgatója és
jövedelmének osztályrészese mindenütt egyre nagyobb gazdasági szerepet
játszik.

Ez eljárások lényege és értéke a vagyon nagyobbá, emberiebbé tevésének
előmozdításában rejlik. A vagyon e fajtáját két módon mozdítják elő. A
magány-védelemből a meg nem szolgált túlságos elemek elvonásával,
amelyek fizetése és elköltése veszteség és ily jövedelemnek
társadalmilag hasznos szolgálatokra fordításával a termelési rendet
egészségesebbé és hatékonyabbá teszik és növelik a fogyasztással
nyujtott kielégülés átlagát. A termelés alkalmasabb bonyolultságához már
növekvő központi ellenőrzésének megteremtésével az egyének és
csoportjaik e közötti érdekellentétekből fakadó veszteségeket lenyomják
és minimális emberi költségekkel maximális emberi hasznok termelését
érik el.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A termelés egyes tényezőit négy csoportba osztják: föld
vagy természet, munka, képesség és tőke. E négy tényező különvalóságát
gyakran vitatják és az logikailag gyakran nem is tartható fenn.
Különösen hangsulyozták már egyes irók azt, hogy a föld a tőke egy
nemének vehető, mert a legtöbb föld, amelynek «értéke» van, javítva van
és az eszközölt beruházások nyilván tőkét képeznek. Sőt könyvelési és
pénzügyi czélokra a földértéket a tőkébe foglalják bele. De a mi jelen
elemzésünkben fontos e megkülönböztetés megtartása. Eredetileg és
természetileg ugyanis a föld a tőke minden fajától különbözik és az
egyes tényezők használatának megérthető értékeléséhez szükség van e
megkülönböztetésre.

A konkrét tőke áll 1. épületből és más helyiségekből, 2. gépekből és
szerszámokból, 3. nyersanyagból és készletből, 4. pénzből. A két elsőt
gyakran fix (álló) tőkének nevezik, miután az ipari folyamatban egy
bizonyos helyhez vannak kötve, hogy a nyersanyagok vagy javak végső
rendeltetésükhöz jutását: a termelők vagy fogyasztók használati tárgyává
válását elősegítsék. A két utolsót rendesen forgótőkének hívják, mert a
termelési rendben állandóan egyik helyről a másikra sodródnak.

A tényezők különvalósága nem azt jelenti, hogy tulajdonosaik különböző
személyek. A legtöbb kisebb vagy egyszerűbb üzemben a munkásnak vagy
legalább némelyik munkásnak van valami tőkéje vagy földje és az üzem
vezetésénél a szükséges képességet is kifejti.]

[Footnote 2: Ebből azonban nem következik, hogy a kamatfizetés
törvénytelen, vagy meg nem engedhető. Sőt ellenkezőleg, törvényes és
czélszerű. Mert ha a meglevő tőke után a kamat fizetését megszüntetni
akarnók, valószinű, hogy annak birtokosai az elértéktelenedés pótlásáról
nem gondoskodnának és ez alapot használnák fel a kamat helyett s igy a
berendezés leromlanék.]

[Footnote 3: Egy szoczialista társadalomban, ha az egyébként lehetséges
lesz, bár szükség lenne önmegtartóztatásra és megtakarításra a tőke
növeléséhez, kamatot mégsem kellene fizetni. «Valódi kamatot» fizetne ez
önmagának a közös tőke megnagyobbodásából eredő nyereséggel.]

[Footnote 4: Ez persze nem azt jelenti, hogy ha egy hold 30 bushel-t
hoz, két akkora járadékot jövedelmez, mint az a hold, amelyen csak 15
bushel terem. Ez csak abban az esetben állana fenn, ha a buza emberi
munka vagy tőke hozzájárulása nélkül nőne. Ha tiz bushel elegendő ahhoz,
hogy kifizesse a munka és a tőke költségeit, akkor 5 bushel fenmarad a
többletként járadékra, a legrosszabb holdon és 20 bushel a jobbikon,
mely ez esetben négyszer oly jó mint az előbbi.]




TARTALOM.

  I.  fejezet: A vagyon jelentése  1
  II.  fejezet: Az üzem és az ipar  8
  III.  fejezet: A termelési rendszer  18
  IV.  fejezet: Hogyan működik a termelési rendszer  28
  V.  fejezet: Költségek és fölösleg  46
  VI.  fejezet: Az improduktiv fölösleg  65
  Függelék: Az improduktiv többlettel járó társadalomgazdasági pazarlás  91
  VII.  fejezet: A munkabér  94
  VIII.  fejezet: A haszon  112
  IX.  fejezet: A forgalom és az árak  132
  X.  fejezet: Kereslet és kinálat  147
  XI.  fejezet: A külkereskedelem és az államszocializmus  165
  XII.  fejezet: A külkereskedelem  182
  XIII.  fejezet: Emberi értékek  196






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A VAGYON TUDOMÁNYA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.