Mimózák és krizántémok : Nipponföldi mesevilág

By Ignácz Kúnos

The Project Gutenberg eBook of Mimózák és krizántémok
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Mimózák és krizántémok
        Nipponföldi mesevilág

Author: Ignác Kúnos


        
Release date: April 7, 2026 [eBook #78387]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Keleti Mesekönyvek Kiadóhivatala, 1930

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/78387

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIMÓZÁK ÉS KRIZÁNTÉMOK ***

KÚNOS IGNÁC

MIMÓZÁK ÉS KRIZÁNTÉMOK

– NIPPONFÖLDI MESEVILÁG –

EREDETI JAPÁN RAJZOKKAL

KELETI MESEKÖNYVEK KIADÓHIVATALA BUDAPEST

MIKI KÖNYVE

_Ebből a könyvből 100 számozott példány készült fínom japán merített
papíron, a szerző aláírásával_

VILÁGOSSÁG RT BUDAPEST. 87416. MŰSZAKI IG.: DEUTSCH D.




_Bevezetés_

_Derengőben a távol Kelet népeinek rejtekes misztériuma. Belső világát
tárja elénk az óperenciák messzesége és új megismerések kápráztatják
szemeinket._

_Hasadoz a homályossága annak a másszínű, másfajzatú, máshitéletű japán
népfajnak, melynek örökké derűs, örökké titokzatos, mind testiekben,
mind lelkiekben való megnyilatkozása. Pedig a fölkelő nap tűzsugaras
országa alig egy századja, hogy ismereteink világát szokatlan színek és
gondolatok eredetiségével gazdagította és sajátos világfelfogásának,
különleges lelkiéletének bizarr jelenségeivel, egy eleddig rejtve maradt
kultúrát tett nyilvánvalóvá. Multját alig ismerjük, jelenjét ámultan
csodáljuk és jövőjét szinte szorongva sejdítjük._

_Akár a bábjátékosok szótalan árnyékalakjai, úgy suhannak át a mi
kifáradóban levő világunkon és sötétesbarna színükkel, hegyesre ferdülő
szemeikkel, szénfekete hajzatukkal, élesen fürkésző tekintetükkel és
örökké mosolygó ajkukkal szinte nyugoti problémává,_ _egy még
megfejtésre váró világkérdéssé kristályozódtak. Nyelvük zengzetes, akár
az eól hárfája, énekük igézetes, akár a szférák zenéje, bensőséges
életük fehéren csillogó, akár a vizek tükrein imbolygó lótuszvirágok
színtisztasága._

_Történet előtti eredetük mitikus homályosságba burkolódzik. Hitté
magasztosult mondájuk szerint a Nap-Istenasszonyának a kisarjadzottjai
és az Isten-Anya dédunokájának Dzsimmu-nak, a japán nép első mikádójának
származékai. Ebből az égiekhez vezető ősiségből alakult ki a japán nép
belső életének ama mély gondolata, mely az ősök kultuszában tömjénezi az
életadó Istenséget._

_A japán nép lelkivilága, hitéleti kifejlődöttsége elsősorban
lakóföldjükkel, földjük éghajlati sajátosságával van okozatos
összefüggésben. A japán szárazföld hosszú és keskeny szigetalakulatoknak
szeszélyes csoportozata, Észak jeges Kamcsatkájától a Dél trópikus
Formózájáig. A jórészt hegyes tagozottságú szigetek vulkánjai nem
egyszer, hogy tőből inogtatják meg áldástosztó rizsföldjüket, mimózás és
krizántémos kertjeiket, melyek balzsamos levegőjét a tenger jótékony
áramlásai és a nagy passzátszelek teszik enyhén meleggé és
termékenyítően nedvessé._

_A színeikben tobzódó cseresznyefák virágszemecskéi, szilvafák fehér
kelyheire mosolyognak és kertek apró lugasaiban csodás illatok
terjengenek. Az örökké kék égbolt vidám derűje, az enyhén domborodó
hegyvidék mosolygó zöldje, a sok színvirággal teletűzdelt síkságok buja
termékenysége, az életvidító tavasz hófehér virágai, a sirámos ősz
bíborpiros levelei, a végtelenbe nyúló tengerpartok szeszélyes
tagozódottsága, amelynek hófehér szegélyeit loccsanó habok kéksége
simogatja, mindezek a festői és érzéskeltő hangulatok, mély és
eltörülhetetlen nyomokat hagytak a japán néplélek derűre hajló belső
életén és elzárt világuk csendes hármóniáján. Messze ködös magasságában
pedig védően tündöklik a havascsúcsú Fudzsi-jama, a minden időkbeli
japánságnak nemzeti szentségű és mekkai varázsú zarándokhegye._

_A japán nép érzésvilága mintha egész lelkiéletükre volna átalakító
hatással. Még az indokínai buddhista tanításokat is a maga derűs
felfogásához idomította és úgyszólván japánosan nemzetivé tette. Mert
míg a buddhizmus az örök sötétség éjjelének és a komor halálnak lett
vallásává, addig a japán sintoizmus az örök világosság nappalának és a
megtisztult életét élő halálnak vált nemzeti hitévé._ _Egyben pedig
annak a mélyértelmű gondolatnak vált kifejezőjévé, mely nem az
öntudatlanságba, hanem az ősi tudatosságba való visszatérést hirdeti. A
haláltól, lelke valójában nem fél, mert a vele járó megsemmisülésnek
hitelt se tud adni. Aminthogy hitük szerint nem egyéb a halál, mint egy
újból kezdődő és ugyancsak a földön folytatandó tökéletesebb és
láthatatlanná vált élet. És napfény körülragyogta oltáraikon, házi
bálványaik szentségén, őseik mosolygó szellemvilágát érzik és derűs
áhitattal sereglenek össze, hogy földi eledellel és égi imádsággal
áldozzanak el nem halványuló emlékezetének._

_Az elődök kultuszának eme meggyőződéses hite vezeti őket ahhoz a
Nirvánához, mely nem buddhai sötétségben komorkodik, hanem egekbeli
fényességben nyilatkozik meg előttük. Erre a szent útra pedig, a sinto
útjára, a Nap-Istenasszonya vetíti az ő éltetve vidító sugarait és
távoltartja tőlük mindazokat a kozmikus zordonságokat, melyek mimózásan
érzékeny lelkükre ránehezedhetnének. Örökös az ő enyhén viruló tavaszuk,
kevésbé tikkasztó a nyárszaki forróság és még a zordonabb északi tájak
havasaiból is virágok színes szemecskéi kandikálgatnak elő. Mert lelkes
énjük van a virágaiknak is és tobzódó színeikben,_ _szétáradó
illataikban Isten-Atyák szellemei rejtőznek._

_De meg többet élnek az áldó természet megáldott szabadjában, mint az
egyébként egykettőre megépíthető házikóikban. Üdébbet és dúsabbat érlel
a nap melege, kipárolgó nedvessége és a megélhetés szorongó gondjai
kevésbé zavarják az ő nyugodt és egyenletes életüket. Innen a
természetnek ama rajongó imádata, mely sóvárosan egyesül bennük a
tisztaság után való vágyakozással. A tisztaság ikertestvére pedig a
lélek derűje és külső megnyilatkozásakép a mosoly._

_A japánságnak szinte megmerevült jellemvonása az előzékeny viselkedés,
a megszabott formaságokhoz kötött udvariasság, mozdulataik kimértsége és
lelki adottságuk látható megnyilvánulásakép, a hiressé vált japán
mosoly. És e mosoly magvát már a gyermekélet lelkébe kezdik elültetni és
tudatosan beléjük nevelni; akár csak az arra érdemesek előtt való mély
meghajlást, a nagyrabecsülésből eredő arcraborulást és az örvendezés
jelekép a levegőnek a szájüregbe való beszippantgatását. A mosolygó arc
kelleti magát, a komorkodó arc kelletlenkedő; az előbbit mutatni, az
utóbbit pedig leplezni szinte emberbaráti és társadalmi kötelesség._

_– Ha a szívünk szakad is belé – mondja Lafkadio Hearn, a japán néplélek
egyik legkiválóbb és legalaposabb ismerője, a japánná és japán
családapává lett angol –, ha bele is kellene pusztulnunk, emberi
kötelességünk, hogy bánatunkat magunkba fojtsuk és ha hősi küzdelmek
árán is, mosolyt erőszakoljunk arcunkra._

_Élénken él még emlékezetemben, hisz alig négy-öt éve hogy történt. Az
én japán mesemondó barátom, Toyama Koichi, aki több éven át élt itt
közöttünk és akivel hosszú hónapokon át jegyezgettük össze az
emlékezetében életelevenen élő japán népmeséket, azzal állított be egy
nap hozzám, hogy sürgős értesülést kapott hazulról, Japánba kell
visszautaznia haladéktalanul. Közben pedig mosolygott, mint mindig, ha
beszélgetésbe kezdett._

_– Mi történt? – kérdem tőle meglepődötten._

_– Legidősebb nőtestvérem meghalt és most már, mint a család legöregebb
tagjának, nekem kell a helyét elfoglalnom – feleli még mindig mosolyogva
és derűt mutató arccal halkan nevetgélve._

_Én néztem e mosolyt, néztem, mely bizonyára vérző szívet takart és én
nem voltam az életnek oly fegyelmezettje, hogy mosolyát_ _mosollyal
viszonozhattam volna. Ám megértettem az ő japánosan megedződött lelkét,
amely mosolyt fagyasztott arcára, hogy mélységes bánatát mások előtt
elfedje. Hogy ne okozzon felebarátjának a haláleseten való fájdalmas
megilletődést és hogy a maga bajával senkinek se kelletlenkedjék. Amikor
a halál különben sem egyéb, mint látszólagos kimúlás._

_És nincs az életnek oly küzdelmes vívódása, lelkek viharzásának oly
bánatos keserűsége, melyet Nippon mosolyfakasztó égboltozata ne
aranyozna át a maga örökös derűjével. Mosollyal az ajkán lép az élet
viruló világából a halál hideg csarnokába, oda a kérdező szellemek színe
elé és minden testi és lelki megrázkódtatásnak a legmélyebb nyugalommal
néz a szemébe. Ez váltja ki belőle a Harakiri vérfagyasztó és egyben
boldogító gondolatát. A japán néplélek egyébként is a meglevőnek, a
kézzelfoghatónak az embere, imádója a ragyogó Napvilágnak, a Hold
ezüstszóró fényességének és a valószínűvé tett valószínűtlenségnek._

_Ebből a japán néplélekből virult elő érzékeny eszmeviláguknak
népköltésekbeli varázskertje. És a mókaszó bohókás Istenalakja, a
groteszk megjelenésű bálványarc, természeti_ _jelenségeknek megannyi
szellemei, apróbbrendű Istenkék, emberi gyarlóságok forgatába sodródnak,
virágok pompázó kelyhei között bujkálnak, állati meg növényi palástot
öltenek magukra és bűvösen bogozgatják az ezerszínű meseszálak
szivárványos szövevényeit. Mimózák sárgás fejecskéi hajladoznak
egymáshoz, krizántémok bársonyos sziromkái sugdolóznak össze,
cseresznyevirágok hegyezgetik színes kelyheiket és szilvalombok hamvas
gyümölcsein a vidámság harmatcseppjei csillámlanak. Szimbólumokká
finomodnak az események és nyomukban a bűnhődés vagy a jutalom, a
kijózanodó okulás és a kesernyésízű kárvallás. Akár az aesopusi mesék
ostor-suhintása, olyasféle a japán osztó igazságnak bambuszcsapása. Mély
sebet nem okoz, de sajog, véreset nem vérzik, de fájóra dagad. Hol
mosolyognak sorsukon, hol siránkoznak rajta és a magábaszállás megbánó
könnyein a megnyugvás derűje szűrődik keresztül._

_És csapongva száll a néplélek rejtekessége és virulnak rikító hajtásai.
Rizsesföldek ingoványain, tengerbe dülő dombok zöldellő lankáin állati
szólások kurrognak és emberivé finomodik a hangjuk. Mert a végzetes
Kárma egyaránt teljesedik állaton, emberen, növényen, virágon és állati
lélek emberi testben_ _magasztosodik, emberi lélek meg állati testben
tisztul és bűnhődik. Szinte mosolyogva büntet és büntetve mosolyog._

_Egy-egy erkölcsi tanusággá, oktató példázattá válik minden egyes mese,
mely a lélek megtisztulásához és az ősök igazi útjához, a testi és lelki
tisztasághoz vezet. Virágszínné, virágillattá nemesedik minden egyes
mese, harmatcseppek mosolyává, kékellő égboltozat örök derűjévé._

_És szálljanak az én meséim, messze Kelet mosolyai, távol világ
könnycseppjei, ahogy japán ajkról, japán szívből följegyeztem őket és
részben a magam kedvtelésére, részben mások szórakoztatására megírtam és
ritmusos rímes formába átültettem._

_Budapesten, az 1930. év őszén._

_=Kúnos Ignác dr.=_




I. VARÁZSMESÉK


Hej csicsija, hej babája

Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak,
langyos szellő lágyan ringat kékes tavat.

Faluvégi kis kunyhóból, rozogácska vityillóból előkukkan jámbor öreg
Nagahide, kivánszorog ráncos arcú, petyhüdt ajkú felesége.

– Siess öreg, sűrű sötét erdőcskébe, rőzsét szedni lombos ágak
legmélyébe. Fujja dalát szilaj Szellő, hűvösödik, Ősz-Istenke nagysietve
közeledik.

Jámbor öreg Nagahide fogja botját, vállra veti hátizsákját, lépked
lassan, óvatosan és útjában hol meginog, hol megroggyan. Lohol, baktat
ágas-bogas erdő felé s odaér egy csörgedező, messze kéklő patak elé.
Fáradt testtel, szomjú ajkkal, görnyedező vén vállakkal, megpihen hűs
vize partján, elandalog kéklő habján.

– Fáradt csontom pihenhess meg, szomjú ajkam enyhülhess meg – szól apóka
s vágyó szeme tekintése rá-rátapad lágyan ringó tó tükrére.

Edénykéjét gelebéből előszedi, tó vizébe szép lassacskán bemeríti, mohón
nyeli forrás nedvét, Víz-Istenke csodatévő hűvös cseppjét. S amint
habzsol, amint kortyint s amint térül s megint hörpint, egyszeribe
mintha erő, varázserő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre
ébredezne. Villámfürgén talpra pattan, derekában egyet roppan, izmossá
lett erős karját kifeszíti, fürtös fejét hátraszegi, lép egy-kettőt
lábfeszítve, néz egy-kettőt szemmeresztve.

– Né, te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik.
Belébámul kéklő patak víztükrébe, ránéz karcsú termetére, nagyot kiált
ámultában, vígat kurjant bámultában:

– Né te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik.
Még egy kortyot patakjából, még egyet húz hűs habjából s rápillantván
tükörképre, tükörbeli termetére, nagyot kurjant ámultában, fürgét
rikkant bámultában. Szálas, vállas a dereka, erőt duzzad két vaskarja,
hajafürtje sötétellő, szemepárja parázstűzként fénylövellő.

– Még egy kortyot, csak azért is, ha mingyárt száz ősömért is – szól a
legény szilajkodva, forrás vizét telimarok szipogatva.

S amint eszmél s gondolkodik s erejében ifjúhodik, eszébe jut anyókája,
kunyhóbeli vén csonttá lett éltepárja. Kapja magát, szívig érő
ifjúságát, otthon terem egy-kettőre, délidei delelőre.

– Hol vagy, anyjok? – harsog hangja és anyóka száját tátja, hallván ura
érces hangját, látván legény ábrázatját.

Észbekapott Nagahide, visszaeszmél patak csodás cseppjeire, vére lángol,
szíve dobban, szól a szava csengőn, vígan:

– Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró
patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat. Siess, anyjok, hűs
patakhoz, tükröződő hegyi tóhoz, kis kortyonként ezüst vizét,
szürcsölgessed csoda nedvét. Fakó hajad megfeketül, alvadt szemed
kifényesül, selymest simul arcod ránca, visszaszáll rád derekadnak
ingó-bingó karcsúsága.

Les a szóra, hívságosra, néz urára, szép szálasra, abbahagyja minden
dolgát, apró-cseprő bajlódását. Csuprot ragad két kezébe, kibotorkál
zöld mezőre, mély erdőben tócsa mellé s odaér egy csörgedező patak elé.

– Jaj, csontjaim – hippeg-huppog, egyet köhint, kettőt cuppog, odaroskad
tó partjára, bűvös forrás igéretes mámorára. Sebbel-lobbal nyel egy
kortyot s félrecsapott tincset kontyot. Égőn áhít másik kortyra, s tó
vizében rápillant egy hajnalodó ifjú arcra. Mintha erő, ifjú erő szállna
bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Fürgén-hetykén talpra
szökken, lábujjhegyen lengét libben, egyre jobban karcsúsodik, halvány
arca rózsaszínre pirosodik.

Né te lányka – kiált egyet s azt hiszi, hogy új életre éledezett. Még
egy kortyot szénhajáért, apró kézért, apró lábért, egyet meg a szeme
mián s ámul-bámul visszatérő ifjúságán. Fakó haja feketedik, borús szeme
fényesedik, selymest simul arca ránca s mintha visszaszállna rája
derekának ingó-ringó karcsúsága.

Megint nézeg megcsillanó tükörképre, tükörbeli termetére s ráncos álla,
hegyes álla formálódik, vézna válla gömbölydedre gömbölyödik. Arcán
rózsák, krizantémok nyiladoznak, szemén gyöngyök, harmatcseppek
harmatoznak.

– Még egy kortyot hűs cseppjéből, bűvös forrás éltet adó nedűjéből –
kurjant egyet jókedvében, nézvén arcát, virág nyíltát tó tükrében; még
egy cseppet mámorító italából, egy utolsót hűs habjából. S amint
habzsol, amint kortyint s ahogy térül s megint hörpint, karcsú teste
hirtelenbe kisebbedik, keze, lába rövidebbre töpörödik. Egyet torpan
teste hossza, puhul, gyérül sűrű haja, gyerekmódra játszadozva
ugra-bugrál, majd leguggol, majd dülöngve megint megáll. El-elpiszmog
patak partján, bámészkodik kékes vizek villódzásán; ha kell, ha nem,
vékonyujjú kacsójából, megint habzsol kis markából. Addig-addig, míg
aléltan, apródaddá zsugorodtan, gőgicsélve, motyorászva, elnyögdécsel
tudattalan. Lecsukódik két petty szeme, és elpihen gyámoltalan
gyerekteste.

Nagahide lesi, várja otthontalan otthonába, vágyó szíve vágyódását,
virággá lett virágszálát. Nap-Istenke magas égről lemenőben,
Hold-Istenke mély vizéből fölkelőben; csak nem jön meg várván vártja,
régelmúltak életrekelt varázsálma. Madárhangok fönt a fákon elhalkulnak,
mimózácskák lent a réten bóbiskolnak; csak nem jön meg lesten lestje, új
énjének ifjúságos megsejtettje.

Dali legény Nagahide kapja magát, árkon-bokron, réteken át, futvást fut
el varázsrejtő erdejéhez, rejtek erdő zöld vizéhez. S amint figyel
folyójánál, amint lesel hűs habjánál, mintha kis hang panaszosan
elhüppögne, kisded hangja elgügyögne.

Dali legény Nagahide odarohan, szeme mered, keze remeg, lába torpan,
látván apró lehetetlent, jómagával tehetetlent. Karba kapja, átkarolja
csecsemőjét, pólyássá lett, azzá vedlett hitveskéjét; babusgatja,
csitítgatja, dudorászva danolgatja:

– Hej csicsija, hej babája.


Hökköm törpe

Valamerre messze, valamikor régen, boldog házaspárék éltek békességben.
Amit szeme-szája megkívánt magának, minden óhajtása meglett az egy
párnak. Csak egyetlen áldás kerülte ki házuk, nem zavarta lárma bús
magánosságuk. Buddha bálványához imádkoznak egy nap:

– Váltsd valóra uram, titkos óhajunkat.

És amint letellett időbeli öltő, ott ringott, csikorgott egy arasznyi
bölcső. Pöttömnyi volt Buddha égi ajándoka, hüvelyknyinél nem nőtt
cseppel se nagyobbra. Hökköm törpe lett a cseppség csúfos neve, rajta
kacarászott fél falu rossz nyelve; szíve fájdalmára anyjának, apjának,
bántó bánatára félbemaradottnak.

Hónapok eltelnek, évek is elmúlnak, Hökköm törpééknél bánatba borulnak.
Ráunt csúfos szóra, falu kacajára, rájabízza lelkét Buddha irgalmára.
Országgá, világgá készül mehetnékje, tán útjába akad veszett
szerencséje. Csak egy fatányérkát, tűt meg evőpálcát, azt kíván
anyjától, apjától meg áldást.

– Minek neked tálka? Mire jó tű, pálca?

– Tálka lesz a hajóm, pálca evezőcském, acéltűt ha adtok, védő
fegyverecském.

Sorra előhozzák apró mind a hármát, belé hadd ültessék, elsőnek a
tálját. Pálca-evezőjét két kezébe nyomják, lándzsa-acéltűjét vállára
akasztják. Búcsúszavát sírja szülei könnyére, indul ladikjával folyó sík
tükrére. Úszik a tányérka napestig és másnap kékes messziségben
városkára virrad.

Otthagyja ladikját, pöttömnyi tálkáját, rója a nagy város rejtek
zegét-zugát. Cifra palotának áll meg ajtajánál, tornyos kapufélfa bűvös
csodájánál.

– Kié ez a szép ház? Ki lakhatik benne? – kérdi, csodát keltvén egy
arasz emberke.

– Mikádó vezére, a bölcs Szájso – mondják és az egyarasznyit ugyan
megcsodálják.

Benyit a nagy ajtón, díszes bejáróhoz, torka szakadtából emberért
kiáltoz. Épp ott áll a Szájso, rácsos kertje mellett, hall egy
gyerekhangot, semerre se lelket. Mégegyszer megszólal, kérvén
engedelmet, odavigyáz Szájso, se testet, se lelket.

– Itt vagyok, ragyogok, bocskorod legalján – kiáltoz a törpe, száját
nagyra szabván.

Lepillant a Szájso vizsga tekintettel, meglát egy arasznyit, könyörgő
kezekkel.

– Buddha bálványkája? Élő faragványa?

Tagad a fejével, búsan néz szemével.

– Magamféle cseppség nagy magadtól kérem, lehess inségemben védő
segítségem.

– Honnan jöttél, miből lettél? Palotámba hogy cseppentél?

– Anyám szülöttjének, csodák csodájának jöttem e világra, emberek
gúnyjának. Engedd meg, nagy uram, nálad ellehessek, teli asztalodról
morzsákat szedhessek. Kevéske az étkem, bérem leszolgálom, hasznodra is
válhat kelésem, járásom.

Szájso jámbor szíve megesik a cseppen:

– Maradj palotámban, ha nem csurran, cseppen.

Nekigyűri karját, úgy lát munkájához, nyájas szóbeszéde úrhoz,
szolgájához. El napestig tesz-vesz, szüntelenül fárad, arca verejtéke
soha le nem szárad. Mindenki szerette, mindenki kedvelte, Szájso szép
leánya túlig becézgette. Piacra ha kellett, templomba ha mentek, csepp
legény ott lépdelt kis úrnője mellett.

*

Buddha oltáránál áldoztak volt éppen s amint márványlépcsőn fölfelé
menőben, undokarcú ördög útjukat elállja, bődületes hangon magát
elkiáltja. Futni kezd a lányka, ám a bátor törpe, nekiszegzi lábát:

– Elbánok én vele.

Kapja tű-lándzsáját le a hacukáról, dobbant a talpával s ördögének
fordul. Mosolyog a beste, megpillantván törpét, magabízásában nekiszegzi
mellét.

– Hamm, legott bekaplak – tátja öblös száját, tűstül, mindenestül
lenyeli az árvát.

Ördög mély gyomrában, amint térül-fordul: – Most meg rajtam a sor – szól
a törpe zordul.

Veszi acéltűjét, megvédő lándzsáját, szurkálgatja vele ördög fene
gyomrát. Fölordít az ártó, irtó fájdalmában, szorul bátorsága reszketeg
inában. Eseng, rimánkodik, beléborzong bőre, jaj, csak az a rusnya bujna
ki belőle.

– Ki én, akár tüstént, ha fogadod hittel, templomom, kis úrnőm soha meg
nem bántod, se szóval, se tettel.

– Feléje se nézek, bálvány látja lelkem – hebeg fogvacogva undok
tehetetlen.

– Torkán ha kilépek – tünődik el törpénk –, gyenge testecskémet
szétdarálja lisztként. – Nagy orrán át inkább – gondolja magába s amint
útra indul orra irányába, olyan egyet tüsszent ördög rút fajzatja, akár
ajzott nyilat suhintattak volna.

– Hordd el magad, ördög – s úgy eliramodott, vajákos patája nyomot alig
hagyott.

Szájso leánykája egymagában árván, ötölt-hatolt szegény, lent a lépcsőn
állván. Irtó félelmükben félig eszméletlen, ahogy támolyognak óvatos
kettesben, szíjas ostor fekszik ép a lábuk előtt, Buddha templomának
bálványkája előtt. Nekikap a lányka szíjas ostorkának, boldog-vígan
mondja támolygó társának:

– Ördögöd kezéből hullott ki e jószág, megládd, mi mindenre vehetjük
majd hasznát.

– Ugyan mire másra, ha nem suhintásra?

– Ördög ostorának vajákos a híre, Ucsdeno-Kodzucsi pokolbéli neve.
Kezedbe ha veszed s meg is suhogtatod, tetté teljesedik vágyva
vágyódásod.

– Tetté teljesedik? Vágyvást ha vágyódik?

– Nyomban ha óhajtod, ahogy szód kimondod.

Nagyot néz a törpe ördög ostorára, lányka szép szemére, bambusz
derekára. Tüzet villan szeme, remeg szájaszéle, szíve tájékáról siet a
beszéde:

– Hát ha azt szeretném, hátha azt kívánnám, embernyivé nőjön hitvány
törpe formám?

– Ha az óhajtásod az én óhajtásom, ha a kívánságod az én kívánságom,
menten teljesedik szíved forró vágya, valóra is válik lelked óhajtása.

S megszólal a lányka, nyíló virágszája, szemét rászegezvén bálvány
ostorára:

  – Növekedj meg jó magasra,
  Egy araszról több araszra,
  Ucsdeno-Kodzucsi;
  Embernyivé változzék át
  A te gyenge, törpe formád,
  Ucsdeno-Kodzucsi.

S amint egyet suhog ostor csattanása, hallszik gyenge testnek
meg-megroppanása. Törpe legénykéből embernyi legény lett, apró
Hökkömkéből dali levente lett. Tüzes tekintete égeti a lánykát,
megtalálták egymás örök boldogságát.


Vízi sellőt halászott ki

Tengerparti legénykének gondja támadt, súlyos gondja szegénykének.
Asszony kéne, dolgos asszony, kunyhójába, nem élet a legényélet
egymagába. Mindennapi tette-vette, hogy a horgát, halászhorgát elővette
s lőn halála, pusztulása meduzáknak, töméntelen halnak, ráknak.

Horgász egy nap tenger mentén, horgát mélyre leeresztvén s ím a nyele,
kampós végű horog nyele, vasmarkában meg-megrezdül, kicsi híja kezeiből
ki nem perdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka akadt horgom kampójába? – szól a legény
éjnyegetve, óvó kézzel horgát meg-megemelgetve. – Ha erősen rántogatom
fonalamat, megeshet, hogy egyszeribe kettészakad – s húzza horgát izmos
karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig.

S amint húzza, húzogatja és vigyázvást vonogatja, kikukkan egy fej a
habból, kibukkan egy törzs a habból. Feje mintha lányé lenne, dereka meg
halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben – hökken horgász holt-ijedten s nézi
sellőt bámész szájjal, ijedelmes ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ – s nekifeszül, húzván csínján kampós horgát.
S mintha halat csodálna meg kibukkanó sellőjében, mintha lánykát sejtene
meg kerekre nyílt kék szemében, két szemének rebbenéses, hökkenéses
nézésében.

– Be sajnálom szegény sellőt ártatlanját, be restellem kampós horgom
zsákmánykáját. Hogy tapad rám rimánkodó nézésével, hogy néz felém kékbe
játszó, színt villódzó két szemével.

Kampójáról lesegíti, part füvére virágjára ráülteti s így szól hozzá
emberséggel, igaz szívvel szeretettel:

– Kicsi sellő, nagy gondatlan, vakmerőcske vigyázatlan; tenger mélyén
lenne helyed s ahelyett ím föld színére feltermettél, szemem elé, ember
elé merészkedtél. Ezerszeres a szerencséd, jó szerencséd, hogy a sorsod
nem akárki más fiához, hanem éppen hozzám sodrott.

Óvón, gyengén derekánál megragadja és a vízbe, mély habokba lassan
visszausztatgatja. Sellő siklik hullám hátán, halak között bukdácsolván
s messze vízen eltűnőben, tenger alá sülyedőben, megmentője két szemébe
tekint vissza s félszemével mintha sírna, félszemmel meg mosolyogna.

Halászlegény fogja horgát, horgászgatja zúgó tenger falánk halát,
szirtek rákját s naplementre estebédi szürkületre halas zsákja hallal
tele.

*

Estidő van, sötétedik, Hold-Istenke felleg alján, bíborútján falu felé
közeledik. Halászlegény tengermenti kunyhójában, viharverte, esőmosta
kalibában hozzálát tűzcsiholáshoz, halat sütni, miegymáshoz. Ajtaján ám
– kip-kop, kip-kop – kopogtatnak, bocsánatot kérő szóval rimánkodnak.

– Ki vagy, mi a kívánságod? Ajtóm előtt miért eseng óhajtásod?

– Árva vagyok, én anyátlan, vad idegen, én apátlan; vízi utam valahogyan
elvétettem, vityillódba betévedtem. Kérnék szállást nyugodalmas
éjszakára, Hold-Istenke, Égi-Anyánk irgalmára.

S amint kérvén rimánkodik s apró keze könyörgőre kulcsolódik,
bársonyszeme villanása, drágakövek fölragyogó csillanása. Halászlegény
nézi könnyben ázó szemét s mintha látná tengerlaki sellőcskének
tekintetét. Szegény lánykát, kérő szavát megsajnálja, szíves szókkal,
szeretettel marasztalja. Teáscsészét tesz eléje, térdvánkoskát tol
feléje.

– Fáradt ha vagy, vityillómban megnyugodhatsz, éhes ha vagy, asztalomnál
jól is lakhatsz. Van friss halam, friss fogású, olajsültes ropogású.

Térül, fordul konyhájába, halat rakni tűzön égő bográcsába.

– Ha akarnál igazándi fínom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad énrám
baját, gondját, nagyon értem útját, módját.

– Vendégem vagy, nyugodhass meg; fáradt is vagy, pihenhess meg.

– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

Addig-addig rimánkodik, szívvel-szóval kínálkozik, míg ráhagyja halhoz
értő legénykéje s vendég előtt főzni való edénykéje. Sürög-forog bogrács
körül, halak java, fínomabbja tálba kerül; nekilátnak halfőzésnek,
halevésnek, közbe-közbe szemlesütve összenéznek. Oly pompás a hal
zamatja, színe, szaga, párolatja, szájaszélét a legényke jóízűen
nyalogatja.

– Teljes világéletemben ennél jobbat se nem ettem, se nem nyeltem;
mindennap ha így ehetnék, száz máséval sem cserélnék.

– Főztemet ha megszeretted, máskor is megszeretheted – szól a lányka
szeméremmel.

– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban békességben ha lakhatnál.

– Senkim, semmim e világon, világomat soha többé meg nem látom. Engedd,
hogy megmaradhassak, ételedért szívvel, szívből szolgálhassak.

– Már kimondom vágyódásom, légy énnekem mindhalálig hites társam.
Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.

Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása.

– Tenger ölén nevekedtem, sós ízű lett lehelletem. Szívem forró
vágyódása, lelkem igaz óhajtása, legalább ha kétnaponként só vízében,
sós lehében fürödhetnék.

– Szíved vágyán segíthetünk, fürdőházat, takarosat építhetünk.

– Lenne még egy nagy kérésem, kár ne essék tisztességben. Bent ha fürdök
sósvizemben, ne mutatkozz közelemben; meg ne pillants két szemeddel, meg
ne ronts a nézéseddel.

Furcsállotta furcsa lányka kívánságát, ám szívéért, hűségéért nyujtja
szívét, nagy jóságát. Rövidesen lagzit csaptak és halakból, rákfélékből
olyan egy nagy traktát csaptak, halízű lett az egész ház, ahol leülsz,
ahol megállsz.

*

Tellett-múlott napjuk, évük, minden jóban bőven részük. Horgászni jár
házas gazda, halak hullnak feles számba, legjavából a bográcsba. Pompás
volt az asszony főztje, ettek, míg a gyomruk győzte. Csak a sósvíz
másodnapos fürdőjében, az motoszkált minduntalan a fejében. Sósban
uszkál, sósban fürdik, ruháján is halszag érzik s míg a vízben
kényelemben lubickolgat, orra előtt ablak, ajtó zárva marad.

Megint egy nap szokott módra mosdik, fürdik s bent a vízben, a sós lében
mindenről megfeledkezik. Se házára, se urára, nem gondol ő semmi másra,
csak a tenger tiszta halszag-párájára. Férje-ura lesten lesi, fürdőjéből
mikor lép ki. Tolóajtó kis nyílásán, csak egy cseppnyi horpadásán, lesi
szemmel amint rajta átnézeget, ámultában hajaszála égnek mered. Nem az
asszony van a vízben, nem ő fürdik a sós ízben s amint nézi, kémlelgeti,
feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne; akárcsak egy vízből
fölszállt tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett, holott sellő a
fajtája, sós tengerből, tündérföldi származása. Azért kellett rengeteg
só, azért zárult fürdőbeli ablak, ajtó, azért sütött-főzött halat,
ízeset meg ropogósat.

S mintha álom, tündérálom szállna rája, tétovázó, elmélázó lett járása;
hol elindul, hol jön ismét, egyre törli, törölgeti könnyes szemét.

Neszét vette hal-menyecske, hogy a titkát, tengermélyi származását
férje-ura megsejtette. Szíve bántó fájdalmában, lelke ketté szakadtában
sírva néz rá hű urára, ráhanyatlik kebelére, két karjára.

– Mért sírsz, mért rísz, halhússzínű feleségem? Sósban fürdő, lubickoló
ékességem?

– Nincsen többé temelletted maradásom, más világ az én világom.

– Miért nincsen maradásod? Mért más világ a világod?

– Azért – zokog az asszonyka s halkra hal el haló hangja –, mert a
tenger sós párája az otthonom, mert sellőtől ered vízi származásom. Te
mentettél meg halálos nagy bajomból, te engedtél szabadjára
vaskampódról; földi éltet adtál nekem vízi helyett, megízleltem sose
remélt üdvösséget. Le is róttam nagy hálámat, odahagytam tengermélyi,
sellőbéli mivoltomat; jöttem hozzád szófogadó feleségnek, holtomiglan
szerelmetes hitvesednek. Ám adott szód, ígéreted nem állottad,
megsejtetted, meg is tudtad sellőbeli alakomat. Hűségedet, hozzám való
vonzalmadat meghálálom, nálad hagyom földre tévedt ifjúságom. Mert így
mondja ősök szava, égi hitünk, fogadalmunk parancsolja: ha a sellőt föld
szülöttje feleségnek megszereti, vonzalomból el is veszi, sellő ura,
földi élet halandója hamarosan meg nem halhat, több száz évig éli éltét
szerencsésnek, fiatalnak.

Szól és urát, halász urát átkarolja, átöleli, tengerpárás lehelletét,
sónak ízét ráleheli. Indul sellő vízhazája vízútjára, sós tengernek
legaljára s amint siklik messze kéklő tengerébe s amint bukkan mély
vizébe, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába, sós könnyet ejt síró
szeme, vért csepegtet vérző lelke. És mert sellő volt hitvese s
szerelmével megszerette, hamarjában meg sem halhat, több száz évig éli
éltét szerencsésnek, fiatalnak.


Tél-Istenke szamócája

Falu szélén, domboldalon éldegélt egy rosszcsont asszony. Két virágszál
két lánykája, más-más bokor más hajtása. Egyikének, nagyobb lánynak
Hófehérke, másikának, kisebb lánynak Virágbimbó volt a neve. Mostohalány
volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, ő
volt anyja szemefénye. Hófehérke durva vászon kimonóban sürgött-forgott,
Virágbimbó talpig selyem viganóban páváskodott. Minden munkát ő végzett
el, Hófehérke; minden munkát ő került el, a kisebbje.

Télidő volt, zimankózott, hullott a hó, zuzmarázott. Hó hullása,
szálldosása süppedékes, erdőn, mezőn lepedékes. Térdig érőn jártak
benne, fujdogált a vihar szele; Szél-Istenke viharosan fütyörészett,
Vihar úrfi felhő szélén heverészett. Napkelte volt, Hófehérke kint a
konyhán teát forralt, mosogatott; Virágbimbó jó melegben bábuival
játszadozott. Megszólal egy kora reggel, Virágbimbó konok fejjel:

– Szamócára éheztem meg, be szeretnék egy-két szemet.

– Kerestetek, lelkem lányom – szól az anya, Hófehérkét odakintről maga
elé parancsolja.

– Mit parancsol, édesanyám?

– Szamócára éhezett meg drága lánykám; egy-kettőre, láss utána,
teljesedjék vágyódása.

– Édesanyám, télidő van, térdig érő hideg hóban nem terem meg kicsi
bokra, nem piroslik a szamóca.

Mérges arccal, nagy haraggal:

– Pusztulj ki a hómezőre, szamócát hozz délidőre, delelőre.

Siet vissza konyhájába, konyhájából falun túlról rét útjára, rét
útjáról, út végéről zöld erdőre, térdig érő süppedékes hómezőre.
Hófehérke álomszemmel megy, mendegél, hideg a hó, bokán túl ér, fütyöl a
szél s amint búsan eltünődik s árva sorsán emésztődik, égből hulló
hirtelenbe ott terem egy agg emberke. Vállig omlik havas haja,
kristálytiszta ezüstruha csillog rajta, néz a lányra szelíd szemmel,
szól hozzája való szívvel, szeretettel:

– Sose búsulj, sose aggódj, balsorsodon sose bánkódj; elvezetlek szép
tisztásra, tündérföldi szamócásra.

S előre megy Hóemberke, lába nyomán Hófehérke és eljutnak réten túlra,
kertes helyre. Agg apóka egyet tapsol két kezével, ég felé néz imádkozó
két szemével.

Villámmódra, villámfürgén pattan elő mennyég felől barna fürtű ifjú
legény. Vállig omlik ében haja, csupa smaragd csillog rajta. Ámuldozik
Hófehérke, tétovázik s azt se tudja, mi van vele.

– Ne ámuldozz ártatlankám, ne ijedezz földön futó én árvácskám. Én
vagyok Tél hónapjának örök-ifjú szellemkéje, fiam meg Nyár hónapjának
derűszóró Istenkéje. Megesett a szívem rajtad s felköltöttem téli álmú
Nyár-Istenke magzatomat. Friss szamócát, vérpirosat ő szed neked, kis
kosárkád színig tele megtöltheted.

Egyet int a szülöttjének, smaragd ruhás Istenkének:

– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.

Ifjú Isten egyet tapsol két kezével, ég felé néz két szemével s ím
egyszerre napfény ragyog kékes égen, hó elolvad mezőn, réten, pára száll
fel puha földből, fű fa sarjad, levél zöldül. Levelet hajt hajlongó ág,
virulni kezd ahány virág; nyári szellő lengedezik, százszín lepke
ébredezik. Döngicsélnek kis méhecskék, csattogtatnak fülemülék; réten
túlról zöld kertecske, friss szamóca bíborodik közepette.

– Szedegessed szamócádat, töltsed tele kosárkádat.

Munkához fog Hófehérke, lába gyors, két keze fürge; mind leszedi
szamócáját, teletölti kosárkáját. S indulóban hazafelé, amint nézeg
kertje felé, volt két Isten, nincsen egy sem. Ahogy jöttek, úgy mentek
el, fű fa, virág úgy virult el; sötét felhők imbolyognak, hópelyhecskék
hulladoznak. Száraz fákon száraz ágak, madárkák mind elvonulnak; nyár
helyébe megint tél lett, erdőn, mezőn hó fehérlett.

*

– Álmot láttam, varázsálmot – szól a lányka s ahogy ránéz kosarára, mint
a kláris úgy piroslik Tél-Istenke szamócája.

Összeteszi két kis kezét, imádja két Istenkéjét, megvédőjét szükségében,
segítőjét inségében. Nagy sietvést szalad haza, hó előtte, hó utána;
viszi haza szamócáját, Virágbimbó szíve vágyát.

Nagyokat néz mostohája, Hófehérke szamócáját amint látja.

– Merre láttad meg az útját? Merre érik valóságos hó-szamócád?

– Valódinak valóságos, szamócának varázslatos.

– Hol találtad? Honnan hoztad?

– Réteken túl, kertecskében, ott termett egy tündérföldi gyümölcsösben.

– Mért nem hoztál sokkal többet?

– Kertecskében ennyi termett.

– Hazug a szád, hazug a szód.

– Nem hazudtam, valót mondtam, ami termett, mind elhoztam.

Odaszól a magzatjának, szamócázó lánykájának:

– Induljunk el faluvégre, falun túlról messze rétre, friss szamócát
szedegetni, nagyobbacska kosarunkat színig teletöltögetni.

– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.

Mostohája kapja magát, kikeresi nagy kosarát s megy a lánnyal,
kisebbikkel, faluvégre, tündérföldi gyümölcsösre.

Szíve szorul Fehérkének, bajuk eshet szegénykéknek. Kipillantgat kis
ajtaján, kikukkantgat kis ablakán s aggó szívvel lesi várja, mikor jön
meg mostohája. Siet ki a konyhájába, konyhájából rét útjára, út végéről
zöld erdőre, térdig érő hómezőre. S amint nézeg, s amint kémlel
szívdobogva szerteszéjjel, hát ó Buddha, utak szélén elterülten
mostohája, oldalvást kis húgocskája. Ott nyugosznak egymás mellett
megdermedten, elhagyottan, húsig, csontig megfagyottan.

Árva lányka imádkozik anyja, húga békességes elhúnytáért, vándor lelkük
elszálltáért.


Hold-Istenke ünnepére

Ünnepet ül Nippon népe, Hold-Istenke örömére. Halványarcú Isten-lányka,
Nap-Isten kis húgocskája, kiül kék ég peremére, langyos szellő
legszélére. Ezüst tükrét előszedi, kerek arcát kendőzgeti, szeme alját,
szemöldökét, derűs arca két kis gödrét.

Isten-ifjú Eső-Felhő, esőcseppet csepegtető, felhők között ólálkodik,
Hold világos udvarára bámészkodik. Irígy szemmel szemlélgeti ragyogását,
halvány arca színezüstös sápadtságát. Azon töri csapzott fejét s
meg-megrázza csúronvizes lebernyegét, ha majd beáll vak éjszaka, Hold
ünnepét valamikép megzavarja. Odacsusszan pajtásához, Vihar-Felhő
odujához, könnyesővel köszöntgeti, hűs cseppekkel freccsentgeti.

– Rég ideje nem láttalak, zuhogni se hallottalak – kezdi a szót
Vihar-Felhő.

– Fő a fejed, sok a dolgod, sokfelé kell lótnod-futnod. Eső kell az
embereknek, öntöznöd kell töméntelen rizsföldeket. Úgy-e, hékás, úgy-e,
pajtás?

– Hol esőért sopánkodnak, hol harmatért rimánkodnak – szól a szóra
Eső-Felhő.

– Bősz barátunk nagy Mennydörgő, eget, földet dörögtető, egyre nógat,
hogy siessek, utat neki egyengessek. Hát te, pajtás, jóban-rosszban mért
sántikálsz?

– Vihar napja közelgőbe, erőt gyüjtök nagy tüdőmbe.

– Elegendő még az időd, másra fordítsd izmos erőd – pedzi a szót
Eső-Felhő.

– Hogy a földre lelóduljak? Kedvem szerint, eszem vesztve dúljak-fúljak?

– Nézz csak arra a nyápicra, sápadt Holdnak haloványka orcájára, hogy
kendőzi száját, orrát, hogy fésüli kenderkócát. Ünnepnapra készülődik,
le a földre, emberlakta térségekre leskelődik.

– Az ám – mondja a vihar-fi –, lesz ma este se be se ki; lent a földön
hejehujás eszem-iszom, kivirradtig vigadalom.

– Mink is égi lakók volnánk, nemcsak a Hold, az a falánk – panaszkodik
Eső-Felhő. – Földi asszony, földi ember őt kedveli, ennivaló ajándékkal
egyre csak őt embereli.

– Mit is szerethetnek rajta, mikor olyan sápadt fajta – sopánkodik
Vihar-Felhő. – Tekints egyet le a földre, házról házra futkározó
emberekre. Gombát főznek, friss gesztenyét, földi étkek ínycsiklandó
édességét. Mind csak a Hold örömére, sápadt volta ünnepére.

– Furfangukon valamikép kifoghatnánk, szépszerével ételt-italt
arathatnánk – sugdos össze két szilajfi. – Rontsunk rá a föld színére,
vihar verte, eső csapta kis községre s ami gomba, főtt gesztenye, földi
étkek ínycsiklandó édessége, egy-kettőre habzsoljuk fel, ünnep előtt
faldossuk fel.

– Pufók Holdnak éh-kopp jusson, kerek arca pukkadozzon – kacarász a két
egypajtás.

*

Sebbel-lobbal szedik-veszik cókmókjukat s rá a földre, kis községre
rárontanak. Előtörnek nagy magasból, felhőbeli mély barlangból, csupa
locs-pocs plundrájában Eső-Felhő, széllel bélelt gúnyájában Vihar-Felhő
s amint futnak, nyargalásznak s hegyek csúcsán dudorásznak, nagy ámultan
pislognak le emberlakta kis községre.

Falu népe kimonóban, csupa selyem viganóban, uccák hosszat sétálgatnak,
bálvány előtt térdet hajtva hajbókolnak. Holdra lesnek odalentről,
holdfény dereng odafentről. Házak ahány kis ablaka, tárva-nyitva
fal-ajtaja, kertes udvar csupa virág, színeset hajt zöldelő ág.
Tornácokon csepp asztalok, asztalokon apró tálak, tetéstele édességgel,
gombával, főtt gesztenyével; ünnepére Holdacskának, áldozásra
mennyégbéli mosolyának.

– De csikolja szájam szélét – nyeldes nagyot Szél-Istenfi.

– De ingerli gyomrom éhét – cuppant egyet Vihar-úrfi.

– Rontsunk neki házaiknak, házak ahány asztalának, asztalkákon csepp
tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

Kapja magát két egylegény, mindegyike rándít egyet lebernyegén;
ereszkednek le a földre iramodvást, rontom-bontom száguldozvást.

– Én hadd kezdem – szól Viharfi.

– Hát csak fujjad – mond Esőfi s fütyül a szél rettenetest, keble zihál
félelmetest.

– Rajtam a sor – szól Esőfi.

– Hát csak csurgasd – mond Viharfi s omlik, zuhog rettenetest, szakad
szinte félelmetest.

Föld felszínén több százával az emberek, ünneplőbe öltözöttek, amint
lesik Hold-Istenkét s ünnepelnék rózsásszínű derengését, észrevesznek
kettős Felhőt, megéreznek zivataros, szeles esőt. Szednek össze
ételeket, áldozatos csemegéket, tetéstele csepp tálakat, tállal tele
asztalokat. Mind behordják tornácukba, tornácukból szobájukba; minden
ablak bezáródik, minden ajtó betolódik.

Isten-ifjú Eső-Felhő esőt zúdít hajlott hátú hajlokokra, Isten-ifjú
Viharfelhő vihart fujtat virágkertes udvarokra. Csapkodnak és üvöltenek,
házikókat nádszál módra rezegtetnek; fel-felsikong ablak, ajtó, zárva
marad minden ajtó. Dühöngenek, tajtékoznak, dúlnak-fúlnak, csikorognak;
meg-megreccsen ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühükben, tehetetlen küzdelmükben bárhogy fujnak és
zuhognak, recsegtetnek ropogtatnak, egyszerre csak mind a ketten
elaléltan, kimerülten elpetyhüdnek, ellanyhulnak, szégyenszemre,
restelkedve, erőtlenül összeesve vissza felé vánszorognak.

Fent az égen derengőben a Hold képe, ezüstösszín bággyatagos derengése.
Pufók arca pirosodik, virágajka mosolyodik; ezüst leplét egyre-másra
bontogatja, halaványszín ezüstjével föld lakóit, hódolóit takargatja.
Eső, vihar elültével, Hold világa derültével ahány ablak, mind kitárul,
ahány ajtó, mind kizárul. Tornácokon csepp asztalkák, asztalkákon csepp
tálacskák, telestele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.

Áldoznak Hold-Istenkének, Nap-Istenke ezüstruhás testvérének.


Kőfejtő és Hegy-Istenke

Városvégi legénykéből nagy legény lett, hegyek megett, szirtek között
követ fejtett. Rózsás reggel ahogy derül s hegy ormára mihelyt ráül,
megy a legény égbe nyúló hegyek közé, égig érő sziklák mögé. Aprókat
fejt nagy kövekből, sziklát hasgat kőszirtekből. Két karjával
félvállára, mind rárakja teherbíró nagy hátára, kínálgatja portékáját
fűnek-fának, bálványkákat farigcsáló barkácsoknak.

Hegyek mélyén ijedelmes szakadékban, sötét öblű huhogásos hasadékban,
járván, hágván szirtet, sziklát, könyörülő Hegy-Istenke ütött tanyát.
Utat mutat eltévelygő úttalannak, csetlő-botló, fészkét vesztett
hontalannak, menedéket menekvőnek, intelmeket esendőknek. Mindenkit
hall, mindenkit lát; őt nem hallják, őt nem látják.

Kőfejtőnek városbeli pagodában, dolga akadt úri egy nagy palotában;
bálványkára, kőemlékre volt nagy úrnak épp szüksége. Amint belép
aranyrácsos palotába, sose látott, sose hallott pompa ragyog rá arcára.
Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja; cifra márvány
minden köve, még az ágy is selyem benne. Bezzeg az ő városvégi
vityillója, ütött-kopott szalmabélű nyugovója; kunyhójában alig fekhet,
szűkös helyen, kemény aljon ha heverhet. Búsan ballag megint magas
kőhegyére, ágas-bogas erdejére; sziklák alján pihen nagyot, keservében
fájdalmasat sóhajtgatott.

– Hej, ha én is gazdag lennék, cifrakövű, márványművű házban laknék,
piros selymes ágyban hálnék, száz másával nem cserélnék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat
látatlanba s így szólal meg óvatlanba:

– Teljesüljön kívánságod, legyen házad, gazdagságod.

Kőhasító odafigyel zajra, neszre s nem lát szeme egy lelket se.
Nekifekszik sziklájának, követ fejtő, követ vájó munkájának. Estefelé
kézbe veszi vascsákányát, fogja fejtő kalapácsát; kullog, ballag
kunyhójába, nyugtot adó szűk vackába. S közelegvén kunyhójához,
messzefénylő palotához, vakul szeme kápráztató látomástól, pompázatos
cifraságtól. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja,
cifra márvány minden köve, még az ágy is, párnája is selyem benne.

Kényelembe veti magát, nyujtóztatja teste hosszát s napot, hetet, sok
hónapot, úgy megszokott úri módot, mintha világéletében nem zavarták
volna soha kényelmében.

Virágok közt tanyáz egy nap, szagolgat szín virágokat, csipeget szép
gyümölcsökben, vígat kurjant jókedvében. Nap-Istenke odapillant
krizántémos udvarára, rákacsintgat aranysárga mimózára, elnyilazgat
sugarával, perzsel, éget mosolyával; fülleszt, fullaszt tűzmelege, tüzet
kábít forró lehe.

Kertajtón át udvarából, kitekintget lugasából, hát előtte uccák hosszat
kígyózik egy szivárványos, színes csapat. Sogun ül egy hinriksában,
térdig gyöngyben, sáraranyban; körülötte szolgasereg, szamurájok,
fegyveresek. Sogun arcát legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel
kínálgatják, szélvihartól védik, óvják.

– Hej, ha egyszer sogun lennék, hinriksámban, gyaloghintón pompázhatnék;
legyezőkkel legyeznének, szamurájok őriznének.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat
látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék kívánságod, legyen meg a méltóságod.

S alig térül, alig fordul, sogun lett a dúsgazdagból. Szolganépség,
lovascsapat, gyöngyös, lakkos gyalogfogat, s amit szeme, szája kíván,
múlik múló kívánságán. Legyezőkkel legyezgetik, meleg ellen őrizgetik,
hűsítőkkel kínálgatják, szamurájjal vigyáztatják.

Felnéz egy nap vakítóan kéklő égre, Nap-Istenke tűzszemére s hökkenettel
látja, érzi, döbbenettel tudja, nézi, amerre csak sugara ér, ami zugba
csak belefér, minden ég és perzselődik, tűzlehétől emésztődik. Ami
fehér, mind megbarnul, ami színes, mind megfakul.

– Hej, ha egyszer Nap lehetnék, sugarammal, tűznyilammal tüzet sütnék,
tüzet tűznék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat
látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék a kérésed, tüzes Nappá váljék tested.

S azon nyomban, melegében, atyák lakta magas égen, tűzként fénylő a
kőfejtő; mezőt, rétet porrá éget, fát, virágot elperzselget. Forrót
lehel lehellete, izzót áraszt tekintete, barnára süt sárga arcot, szénné
fakaszt vetőmagot; ha soguné, ha paraszté, ha szegényé, ha gazdagé.

Felhő kerül másnap elő s fellélegzik erdő, mező. Nap tűzarcát letakarja,
föld termését eltakarja, hűvös szellőt lengedeztet, madárral dalt
zengedeztet.

Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol
vak dühében, irígykedő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos,
szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.

– Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.

Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:

– Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.

Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja
elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó
foszlányába dugdosgatja.

*

Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve
zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt
ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul,
eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes,
hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad;
rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.

Csak a szikla, kemény szikla áll merevest, csak ő nyúlik nyílegyenest.
Ránevetgél áradatra, hömpölygéses hullámokra, visszaveri vészes vizek
tajtékzását, sistergéses loccsanását.

Nagyot ámul volt kőfejtő, kőfejtőből Viharfelhő.

– Hej, ha Szikla, kemény Szikla lehetnék én, ott lennék csak magam
helyén.

Hegy-Istenke győzi szóval, hamarosan meg is szólal:

– Teljesedjék óhajtásos kívánságod, Kősziklává váljék teljes valóságod.

S ím a Felhő mint Kőszikla, csak úgy harsog szava vissza. Tűzhet a Nap
parázstűzként, zuhoghat is fergetegként, zápor verhet, vihar dúlhat, meg
se mozdít sziklafalat. Áll erős szirt nyílegyenest, kimagaslik
kőmerevest.

Tarkóját ép kapargatja viharverte gőgös szikla s odalentről talpa alját
mintha kissé birizgálnák. Mélyre hajtja kemény fejét, kidülleszti két
kőszemét, hát odalent, lába tövén, munkában egy követ fejtő kemény
legény. Vascsákányt vesz vasmarkába, nagyokat csap Kősziklába;
szertetörik, szétgurulgat, nagy darabból sok száz darab. Gőgös szikla
megütődik, kemény szíve rőkönyödik, kitör rajta indulatja, hördül egyet
nagy bánatja:

– Hát nagy erőm, indulatom? Mindentudó akaratom? Hogy egy legény
pehelykönnyű csákányával, többet tehet két karjával? Legény lennék akkor
inkább, én csapdosnám azt a Sziklát.

Újfent figyel Hegy-Istenke, újfent helyén felelete:

– Teljesedjék legénykének, volt Sogunnak, volt Felhőnek, volt Sziklának,
volt Napfénynek még utószor a kérése.

Kőfejtő lett megintelen, sziklákat fejt szünettelen; meg elkezdi
megszokásos mesterségét, megtalálja megnyugvásos emberségét.


Pacsirták és Csillag-lelkek

Csillag-lelkek kék ég alján, kékes égbolt kék palástján, derengtére
rózsaszínű virradatnak, elaléltan, elernyedten bóbiskolnak. Felleg ölén
puha fészkük, bársonypárnán pihenőjük. Álmos szemük pislogtatják és a
nappalt húnyó szemmel átálmodják.

Piros reggel pirkadóban, gyöngyös szemük csukódóban s alig hogy
elheveredtek, alig hogy elszenderedtek, mintha füttyszó füttyentene,
csicsergő hang csicseregne. Tágra ébred riadozó látókájuk, tátva marad
csodálkozó szemük, szájuk. Kandikálva kihajolnak, párnák mögül
kikukkannak, hát pacsirták, kis madárkák csiripelő csipogását, annak
hallják csattogását.

– Szedte-vedte arcátlanja – kiáltoznak háborogva –, ki-micsodás a
fajtátok, hogy ily lármát, ricsajt csaptok?

– Hangosan kél hangos szavunk, énekelünk, ricsajt csapunk – felelik a
kotnyelesek és megint csak csirip-csirip, csiripelnek.

– Egy-kettőre pusztuljatok, irhátokat elhordjátok. Lent a földön,
domboldalon a helyetek, ott füttyenjen a füttyetek, nem Nap-Isten kéklő
egén, csillag-lelkek nyugvóhelyén.

– Hangosan kél hangos szavunk, magasra tör nótánk, dalunk, égi kékség
peremére, foltos felhők közelébe. Persze, ti csak sötét éjjel ha
csillogtok s napról napra szemhúnytáig lustálkodtok. Álomszuszék, renyhe
népség.

Egyre pattog pergő nyelvük, egyre csipog csacska csőrük, csuhajosan
nótázgatnak, felhőpárnák közelében álomrontó lármát csapnak.

Csillagoknak forr a vérük, halaványul sápadt fényük, derengésük.
Acsarkodnak ágyaikon, selyemsíma, bársonypuha párnáikon. Jól tudják ők,
kis mihasznák, csillagoknak fittyet hányó kis szárnyaskák, hogy a
csillag idő előtt fel nem kelhet s fénye nappal, fényes nappal nem
derenghet. Csipogásuk, szószólásuk szeleverdi, röpködésük, szálldosásuk
hányaveti; heverőknek orruk előtt suhannak el, fülük mellett röppennek
el. Csillag-lelkek mély haragban dúlnak-fúlnak s egyre jobban
halványulnak.

Üstökös a csillagok közt, nagyapó a gyermekek közt; borzolgatja csóvás
haját, tépegeti rőt szakállát. Szűk a szava, bősz az arca, nőttön nő az
indulatja. Kimonóját meglibbenti, zord homlokát ráncba szedi; mérges
szókkal rivall rá kis pacsirtákra, incselkedő, dévajkodó madárkákra.

– Széllel bélelt garázda had, nem tűrhetem álomrontó lármátokat.
Lóduljatok egy-kettőre, magas égről földetekre, mert különben rátok
rontok, mind egy szálig elpusztultok.

Meghökkennek kis madarak, ijedtükben elhallgatnak. Ám Hajnalfi már-már
dereng, ezüstleple szerteterjeng, szürkülni kezd színezüstös, fényét
veszi az üstökös. Csak éppen hogy villog egyet, pirkadásos napfény
mellett. Pacsirtáknak fogy a félsze, egyre jobban nő a mersze.

– Nézd a kócost, a bozontost, fülét, farkát, azt a lompost – kezdik
megint a madárkák s nagyvihogva, csúfolkodva, mind egy szálig
megcsúfolják.

Torzonborzos fürtös fejét, megemeli tűz üstökét; űzi őket hajkurássza,
tűzszikráját szórja, rázza. Korbácsot fon tűzhajából, tűzostorkát
lengedező szakálából s addig-addig kergetőznek, jobbra-balra
keringőznek, míg üstöke hátrafelé tántorodik s elszédülten, elbódultan
lezuhan a sárga földig.

Jaj, szegényke csillagocskák, nagyapókát de sajnálják, de siratják;
összebujnak mindahányan, szívszorongó bánatukban. Pacsirták is
meghökkennek; se szó, se hang, elröppennek.

*

Lent a földön, rizzsel vetett földje mellett éldegélt egy öreg szerzet.
Kimegy reggel kis kertjébe, kertje kellős közepébe s amint jár-kél s
szétnézdegél, krizántémok bokra mellett megpillant egy kurta-furcsa
seprőnyelet. Rúdja tövig üszkösödő, seprős része sercegető. Előveszi, le
is teszi s amint jobban szemre veszi, majd hanyatt dől megálltában,
szájatáti bámultában. Tűzként fénylik hosszú nyele, mintha tiszta arany
lenne; seprős része sziporkázik, hol sugárzik, hol szikrázik.

– Rút ördögök pokolbéli szigetjéről, annak való tűzföldjéről – szól s
bámulja tüzességét, szikraszóró fényességét.

Elereszti, megintelen kézbe veszi és a seprést, sepregetést meg is
kezdi. Be jól seper a seprője, be gyorsacskán végez vele, ami gyim-gyom
udvarában, egyhelyt hever garmadában. Pihenni tér árnyék alá,
cseresznyefa hűse alá; előszedi dohánykáját, teletömi rézpipáját,
rágyujt, füstjét eregeti, félszemmel meg azt a tüzes seprőt lesi.

Véletlenül pipájából, átparázsló dohányából kipattan egy szikracsipet s
valamikép rá a seprőnyélre esett. Nagyot serceg tüzesedő bűvös seprő s
olyan egy láng csapott elő, hogy apónak az inába ereszkedett bátorsága.
Hát még amint durran, csattan és a seprő talpra pattan, hát még amint
lángralobban és a nyele nagyot dobban és egy csóva, tüzes csóva égnek
repül sustorogva.

*

Szürke leple esthajnalnak, borongása komorodó alkonyatnak, végigterül
víg nappalon, végigborul terpeszkedő kék égbolton. Egek felé szálló
seprő villogtatja rőt üstökét, csillogtatja sziporkázó tűzsörényét. Fenn
az égen settenkedő csillagocskák szemeiket elámultan pislogtatják.

Kis pacsirták kertek színe, szaga felett megriadva szökdécselnek. Látják
röptét seprőnyélnek, égbeszálltát üstökösnek.

– Szikracsipet hogyha nyelét, seprőnyelét meg nem gyujtja, lent a földön
kertek, házak seprőjének maradt volna – rebesgetik pacsirtácskák.

– Még pedig tenhibátokból, rendet bontó dacotokból – inti őket öregecske
egy pacsirta.

Szégyenkezve súgnak össze, restelkedve bujnak össze; szánják-bánják
nótázásuk, csillagsértő ugrálásuk. Meglibbentik szárnyaikat, dalra
nyitják dalfakasztó szájaikat. Felpislognak magas égre, csillagokra,
üstökösre; nem zavarják soha többé nyugalmukat, fénylövellő világukat.

Nap világa nótát zengő pacsirtáké, est homálya fénykerülő csillagoké;
fent a csillag ott villoghat, lent pacsirta ott csattoghat. És
felcsendül énekszavuk, bús danájuk, víg nótájuk, Égi-Isten imádatos
szent nevére, földön lakók áhitatos örömére.


Fatálacskás Hacsibime

Messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, rizses rétség
párájában, szitakötők szálldostában, békességes öreg párék vonszolgatták
nehéz éltük súlyos terhét. Szegénysorban bőven részük, tellett, múlott
földi éltük.

Aszó kertjük virágszála, vityillójuk földreszállott tündérálma, két öreg
szív egyetlenje, leánykájuk, Hacsibime. Rengő virág a járása, napsugár a
mosolygása; szülők szavát szeretettel megfogadó, bálványkáját áhitattal
megimádó.

Jött egy bús nap és apóka földi éltét, két cselédjét odahagyta; úgy
maradtak, mint az ujjam, elhagyottan, elárvultan. Időbe telt, míg
fájdalmuk évek múltán csillapodott, míg a lelkük, vérző lelkük
valamelyest megnyugodott. Ám anyóka aggodalma növekedett napról napra.
Bajjal járhat Hacsibime nyugságbontó nagy szépsége, két szemének,
nézésének földöntúli merengése; veszedelmek környékezik, kísértések
kerülgetik. Leánykáját, egyetlenjét tanácsokkal oktatgatja, igaz szóra,
szorgalomra szoktatgatja s oltáránál őseinek, elhúnytaknak, reggel-este
áldozattal imádkoznak.

Évek telnek, évek múlnak s megint jön egy bánatos nap; szegény anyó
nagybeteg lett, teste-lelke ággyá esett.

– Mi lesz árva leánykámmal, egyetlenke magzatkámmal? Lesz-é, aki
oltalmazza, ügyét-baját szeretettel megvigyázza?

Kéri búsan kis leányát, teste-lelke virágszálát, odakintről, ládájából,
hozzon be egy féltve őrzött fatálacskát. Nagysietve el-behozza,
előveszi, haló anyja vánkosára szép lassacskán odateszi; odatérdel ágya
mellé, édes anyja szálló lelke színe elé.

Fogja anyó a fatálat, szilvafából faragottat, két kezével ráilleszti
lánykájára, lánya fürtös hajzatára. Tálka széle eltakarja Hacsibime
szemét, száját, piros arca napsugaras pirulását.

Csendre halkul haló szava, fohászkodó imádságra fordul hangja. Szavát
veszi, esküszavát lánykájának, fogadalmát apátlannak, anyátlannak,
fatálacska se hajáról, se fejéről, míg a világ, le nem kerül. Szívét,
kezét azt se adja soha másnak, hacsak hangját, megengedő akaratját az
anyjának nem hallja meg vándor lelkek világából, holtak sötét
országából. Oldalt hajtja őszbe borult fáradt fejét, kileheli, úttá
küldi tiszta lelkét.

Bús magában bús leányka, anyátlan, apátlan árva; nincsen többé
gondozója, intelmekkel ellátója. S nap nap után kora reggel, Nap-Istenke
amint felkel, kiigyekszik zöld mezőre, rizses, rozsos termőföldre, magot
vetni, elültetni, szomszédoknak miegymásban segítkezni. S mert fatálka
fürtjeiről éjjel-nappal le nem kerül, szertehangzik szálló neve:
Fatálacskás Hacsibime.

Szem nem látja tekintetét, hajnalarca felderültét, ében haját, vérszín
ajkát, mosolyának édes-derüs kivirultát. Hej, pedig be környékezik, kérő
szóval egyre-másra kérlelgetik, venné le fatálacskáját, lássák arca
felvidító ragyogását. Ám a lányka állhatatos, mosolygása elmélázó,
búbánatos; ügyet se vet kérő szóra, megkísértő gondolatra. Eléldegél
bánatával, szorgos keze munkájával s szerte hangzig szálló neve:
Fatálacskás Hacsibime.

Cseresznyefa kivirágzott, mimózácska kisárgállott, tálas lányka réten,
mezőn két karjával, két kezének munkájával szorgoskodott. Falubéli módos
gazda megfigyelte fürgeségét, két kezének ügyességét; szíves szókkal
köszöntötte, bajos dolgát szíve előtt kiöntötte. Nagybeteg volt háza
dísze, anyókája, nem volt aki gondot viselt volna rája; kérve kéri
Hacsibimét vendéglátó hajlékába, nem cseléd-, de családszámba, beteg
asszony ágya mellé ápolónak, házatáját gondozónak. És a beteg idő múltán
fellélegzik, fájó teste megnyugoszik, áldásossá válik álma, szűnőfélben
teste-lelke vonaglása.

*

Nyári nap hűs hajnalában, fölkelő nap bíborában, vendég állít be a
házba, krizántémos udvarába. Módos gazda legénykéje, házastársak messze
helyről hazakerült csemetéje. Öröm veri fel a házat, félre gondok, félre
bánat. Deli legény pirosodó hajnal keltén lát egy lánykát, fején furcsa
fatálacskát; mosoly derül pajkos arcán, szeme apja vendéglányán. Rejtek
arcát meg nem látja, nem hat oda pillantása s egyre hallja szálló nevét:
Fatálacskás Hacsibimét.

Megint hetek jöttek, mentek, hónapok is múltak, teltek. Ül a legény
alkonyodó bíbor estén virágnyíló bokor alján, elbabrálgat krizántémon,
kis mimózán. Amint nézeg fel az égre, ragyogásos színkékjére, ím előtte
áll a lányka, arcát félig takargató fatálkája. Messze fénylik
szemefénye, arcán virág derengése. Szembe veszi szemérmetes tekintetét,
ében haját lótusz arcát, bűvös-bájos mosolygását.

– Holtomiglan édes párom, egyetlenegy e világon – eseng szava szüleihez,
esdőn, kérőn szíveikhez. S addig-addig rimánkodik, míg a lelkük meg nem
hajlik s lágyan hangzik lányka neve: Fatálacskás Hacsibime.

Ám a szívét sujtja szava, lány szavának tilossá lett fogadalma.
Szívét-lelkét nem nyujthatja soha másnak, hacsak hangját holt anyjának
nem hallja meg túlvilágról, lelkek árnyékországából. Vérző szívvel,
összetörten vonakodik, bocsánatért, elnézésért sírton sírva rimánkodik.

Szürkül a hold halvány fénye, közelgőben sűrű éjjel sötétsége; álomosztó
álomország szétteríti szürke szárnyát. Hacsibime búbánatos két szemére
reáborul álom leple s ím egyszerre, félémette, hang hallatszik
túlvilágról, lelkek sötét országából:

– Egyetlenem, lelkem lánya, Hacsibime, légy legényed, gazdád fia
hitveskéje. Szeret téged tiszta szívvel, áldáshozó szeretettel;
feloldalak ígéretes szavad alól, fogadalmas erő alól.

Megdobbanó szívecskéjén két kis keze, őseinek oltárkáján tekintete,
hálát suttog szülőjének, megszólaló szellemének. Boldogságos, virradatos
felkelése, szemérmetes ébredése; szeretetét, mély háláját szüleinek,
szívét nyujtja szerelmének.

Közeledik lagzi napja és a falu legkicsinyje, legnagyobbja, mind ott
sürög, forgolódik, lakodalom háza körül bajoskodik. S örömére boldog
napnak, megszűntére búnak, bajnak, arra kérik, ösztökélik a leánykát,
emelné meg fürt fejének tálacskáját. Ám a tálka se fejéről, se fürtjéről
sem erővel, se szép szóval le nem kerül. Nekiesnek, megragadják,
jobbról-balról, fentről, lentről ráncigálják, ám a tálka mintha oda
lenne nőve, fürtjeibe erős szállal beleszőve.

– Maradjon meg nyugton rajta – szól a legény, a vőlegény bizakodva s úgy
indul el rangos-gangos esküvőre, fatálacskás Hacsibime.

Lakománál szegyfőhelyen ül az új pár s jön a három lakodalmas telepohár.
Száke-bor van mindegyikben, régesrégi porcellános edénykékben. Hacsibime
szürcsölni kezd legelsőből, kis időre kicsit kortyint másodikból, Buddha
szent parancsa szerint, ősi szokás-mondás szerint. Ám amikor felhörpinti
s az utolsót, harmadikat szemlesütvést kiüríti, nagyhirtelen egyet
reccsen fején bűvös fatálacska s dirib-darab hull le róla. Fürtös
fejről, hajformáról le a földre egyre hulldos csillogó sok fényesecske.
Szemvakító gyémántkövek, sose látott gyöngy ékszerek, aranymívű cifra
násfák, karperecek, csatok övek, ritka fémek szóródnak szét mindenfelé,
gurulgatnak Hacsibime lába elé.

Áll a lányka kincsek között fatál nélkül, nyíló rózsa tövis nélkül;
bíbort ragyog boldogságtól fénylő arca, rózsát nyílik szemérmetes
mosolygása. Most már látni felviduló tekintetét, fényes arca
felderültét, ében haját, napfény arcát, nyíló lótusz virágzását.

S messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, szájról szájra
szálldos neve:

– Élt egyszer egy fatálacskás Hacsibime.


Kettőt kapott egy golyváért

Aszó füvek szárazában, mezők, rétek avarában, szikkadt rizsföld
mocsaránál agg apóék háza ott áll. Gond tenyészik öreg párék földje
táján, rőt golyvája bíborodik agg apóka jobb tokáján. Tengődéses,
verejtékes földi létük, száraz lepény, vízben főtt rizs mindennapi
sovány étkük.

Őszi egy nap szed apóka száraz rőzsét, téli napnak, hónak, fagynak
tüzelőjét; hajnal óta késő estig, napkeltétől, naplementig rongyos,
foltos hátizsákja alig-alig ha megtelik. Mély erdőből hazafelé
ballagtában, húnyó napnak sziporkázó lehúnytában, futó felhő fent az
égen, széjjelterül hegyes-völgyes mindenségen. Zúgó vizét lezúdítja,
esőcseppjét csapkodtatja s ami száraz, lucskossá lett, ami nedves,
sikossá lett.

Agg apóka fáradt lábbal, görnyedt háttal, rőzsetele iszákjával cipekedik
árkon, bokron, hegyen, völgyön, domboldalon. S amint vizslat jobbra
balra, zápor elől húzódozva, meg-megakad szeme egy fán, lombtakarta
sötét odván. Csúronvizes be a fába, eső elől fanyílásba; várja vihar,
zápor tűntét, ítéletes idő szűntét.

Fáradt teste, fáradt lelke, járás-kelés roggyanásig megviselte s
ültőhelyén, amint guggol, szemére mély álom borul. Zűrzavaros, zagyva
hangok, elsikongó visongások riasztgatják fáradt álmát, zavarják meg
nyugodalmát.

Félálmában odujából, ki-kipislog szűk vackából, mintha fű, fa üvöltene,
ágnak-bognak lába kelne. Közelében kurjogató rémes hangok, formálódó
formátlanok s hátborzongva veszi észre, kísértetek zsibonganak
körülötte. Kinek fején állatszeme, kinek tűzből tekintete; fülek helyén
tüskés szarvak; hörgő hangok, dörgő szavak.

Rémületes szörnyetegek futkároznak lombtakarta fája körül, jámbor apó
sötéttorkú odva körül. Rikolt a szó, búg az ének, lakmároznak pokolbéli
rémes rémek; bővében az eszem-iszom, duhajkodó dínom-dánom. Ricsajt
csapnak, táncot ropnak, rekedteket kurjogatnak; kezük, lábuk esetlen mód
illegető, púpos törzsük ügyetlen mód billegető.

Odujában agg emberke, szép lassacskán elülőben rémülete; bámészkodik
esetlenek fura táncán, testetlenek idomtalan ugrálásán. S addig térül,
addig fordul, míg bakancsa megcsikordul, míg meglibben keze-lába, tetté
válik húzódozó akarása. Jámbor apó sötétszájú, szűk odvából,
szándéktalan jóvoltából egyet perdül odva mögül s akaratlan, tudattalan
nekilendül. Járja móddal lejtegetve, lágyan, ringón, lábujjhegyen
lépegetve, jobbkezével, hajló fejjel jobbja felé, balkezével balja felé.

Kísértetek tátott szájjal bámészkodnak, nagyot néznek, ámuldoznak;
örömükben, jókedvükben lábra kelnek, táncot ropnak.

– Ó, bocsánat – szól az öreg –, táncotokban ha zavarlak benneteket.

– Sose szabódj – mondják vígan –, járhadd akár szilajabban – s
körülállják, kínálgatják rizsborukat, kedvre késztő italukat.

Egyre járják a bolondját, nézten nézik földi lélek dali táncát.

– Eső estén, sötét estén verünk tanyát vackod helyén; holnap megint
mutasd arcod, hadd csodáljuk roppos táncod.

Öreg apó ímmel-ámmal, fél ígéret, félig nyitott szemmel, szájjal.

– Piros golyvád nálunk hagyod s ha igazzá lesz szándékod, féltokádra
megintelen visszatesszük s holnap este, estre kelve ráillesztjük.

Kísértetek körülállják, vállát gyengén megragadják és apóka amint megint
körülnézett, nincs golyvája, nincs kísértet. Fut ész nélkül otthonába,
földig hajlott hajlokába. Áll anyóka, nézi urát s nem lát tokán piros
golyvát. Hüledezve, rettenkedve tud meg mindent, záport, táncot,
kísértetet; híre terjed nagy csodának, szegény ember ebül veszett
golyvájának.

*

Másod-harmad szomszédságban, rozoga egy másik házban, irígylelkű vén
agglegény, annak is volt golyvácskája, ám tokája másik felén. Megirígyli
tőszomszédját, golyvavesztett golyvás társát, beállított udvarába s
irígykedve néz reája, golyvátalan tokájára. Hallja, látja szomszédjától,
szabadultát golyvájától, kísértetek duhaj táncát, förtelmeknek ricsajozó
nótázását.

Kapja magát sötét éjjel, félőst nézvén szerteszéjjel, nekiindul éjszakai
messze útnak, erdőn, mezőn, járatlannak. Vaksötétben ballagtában, húnyó
napfény elhúnytában, futó felhő fent az égen, szerteterül hegyes,
völgyes, erdős, rétes mindenségen. Irígy öreg fáradt lábbal, rőzsetele
iszákjával, megpillantja kísértetek lombos fáját, lombtakarta sötét
odvát. Bátortalan belesurran szűk oduba, óvatosan meglapulva.

És már sikolt rémes rémség és már rikolt szörnyű népség. Ordítoznak,
ricsajt csapnak, táncot ropnak, éleseket kurjantanak. Kezük, lábuk
illegetik, derekukat billegetik; bővében az eszem-iszom, duhajkodó
dínom-dánom.

Odujából ijedelmes lesi őket, foga vacog, teste-lelke meg-megremeg.
Nagylassacskán észretér és kapja magát, végigtörli izzadt arcát,
óvatosan lépeget ki szűk odvából, hang se tör ki se szájából, se
torkából. Nehézkesen neki-nekiemberedik, esetlenül ugrálásra kerekedik;
táncra perdül bátortalan, ugra-bugrál idomtalan.

Kísértetek sanda szemmel környékezik, fejcsóválva, restelkedve
figyelgetik; haragjukban felfortyannak, mind egy szálig rárontanak:

– Nem így roptál minap este, mai táncod, esetlen mód ugrálásod nem ér
meg egy fabatkát se. Fogd a golyvád, nincs táncodra, se magadra semmi
szükség, hordd el magad, inalj tüstént.

Fogja egyik, félkarjával egyet lódít és a golyvát, a multkori minap
estit visszacsapja agg apóka tokájára, jobbról golyvás balfelőli
oldalára.

Mély erdőből ki se ért még, jóformán még észre sem tért s amint nyögve,
szűkölgetve, széjjelnézett szeppengetve, jobbról, balról van golyvája,
két tokáján két golyvája. Kísértetnek nyoma veszett, egyszeribe hűlt
helyük lett.

Bandukolgat búsan útján, szégyenszemre póruljárván, jobb golyvája jobbja
felől, balfelőli balja felől s aki ránéz tokájára, bíborveres két
golyvára, mókás mosoly suhangat át arcán, szemén, tekintetét
ottfelejtvén. Falu csúfja lett az irígy, duplán golyvás holta napig.


Újhold és a Denevérek

Hegyek ormán fényesedik, ujjnyi Újhold félálmából ébredezik.
Rizsesföldön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében,
mély barlangok legmélyében fel-felrebben szürkeszárnyú, vaksi szemű,
bőrhártyájú. Azt hinnéd, hogy repülve jár, vélnéd, apró szárnyas bogár.
Földi neve Denevérke, Újhold esküdt ellensége.

Újhold ajkán mosoly derül, mihelyt szürke ellenféllel szembe kerül. Mély
odvából ha kiröppen, Újhold legott szembeszökken s ha sietvést eloldalog
otthonába, Újhold legott rávilágít szeme pisla világára. Kísérgeti sötét
útja sűrűségét, rá-ráhinti ezüstszála színezüstjét. Hadd káprázzék vaksi
szeme, hadd pislogjon fénytől félő tekintete.

Derűs egy nap, alkonyatkor, szálló napnak leszálltakor kongnak, bongnak
ércharangok, kigyulladnak száz lámpások. Denevérek lustán, lomhán
éledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Leszállt napunk, libbenjünk ki, fészkeinkből röppenjünk ki – szól az
egyik szürkeszárnyú.

– Csak a Sarló ne fénylene, szórójával szemünkbe ne derengene – szól egy
másik, tövig szürke lebernyegű.

Újholdacska, alig-alig harmadnapos, vándorútján vigyázatos. Felhők
között csuszkál, bujkál, párázatán el-eluszkál, bambuszok közt kandikál
ki, hegyek mögül kukucskál ki. Rámosolyog kékbe játszó tengerekre,
rákacsintgat mély vizekre.

– Álomszuszék denevérhad, kiporolom plundrátokat, mind meggyujtlak
benneteket s mindenestül odaégtek.

– Ó, te nyápic Hold-Sarlócska, felhők nyakát piszkálócska; mit is árthat
szűkre szabott soványságod, éhenkórász sápadtságod?

Újholdacska restelkedik, sűrű felhők rejtekébe rejtőzködik. Kisvártatva
leskelődve előbukkan, pukkadásos haragjában egyet dobban, odakiált
röppengető Denevérnek, fénytől félő ellenfélnek.

– Bolond fővel el ne hidd ám, soványnak hogy marad formám. Nagyot növök
én holnapra, még nagyobbat másodnapra; addig-addig gömbölyödök, nagy
tányérrá míg nem növök. Jaj baj neked, lesz hadd el hadd, csúfos szódnak
árát adhadd.

Jót nevetnek denevérek, nem hisznek ők locsi-fecsi szóbeszédnek.

– Újholdacska vézna sarló, derengése pislákoló, sápadozó – gúnyolódnak
denevérkék. – Sokkal különb Nap-Istenke tüzes arca, fénylövelő ábrázata.
Arra pedig példa nincsen, égen olyan mester sincsen, hogy egy sarlót,
sovány sarlót tányérnyivá kerekítsen. Inkább arra legyen gondod, szél ne
kapja el a kontyod.

– Hátha mégis csodamódra, egyik napról másik napra teltig telne sovány
orcám, nagyra nőne két szemem, szám?

– Ha pufókra, jó vastagra dagad arcod, alázattal kérve kérjük
bocsánatod.

– Nem addig a – mondja Újhold makacskodva – ha valóra válik a szóm,
lesztek-é mind, egytől-egyig hűségtartó alattvalóm? Cselédeim,
szolgálóim, hódolatos jobbágyaim?

– Azok leszünk – viszonozzák s esküszóval bizonyozzák.

– Jösztök ti még jobbágyszóra, köszönteni, alázkodni virradóra – s indul
Újhold sértődötten kék ég felé, tornyosodó, égig futó hegyek megé.

*

Bíbor felhő kárpitjánál, mennyég fénylő kapujánál, hallgatódzik
Esthajnalka, szálló estnek ragyogásos csillag-lánya.

– Denevérkék, oktalanok, szolgák lesztek megannyian, nem szabadok.

– Miért? – kérdik denevérkék megütődve.

– Nem Újholddal, a sarlóssal beszéltetek?

– Annak tettünk fogadalmat, ígéretet.

– Azok lesztek, Újhold szürke jobbágyai, Sarlócskának szófogadó
szolgálói. Térdet, fejet neki hajttok, halaványka arca előtt imádkoztok.

Szót nem szólnak denevérek, nagytudatlan, gyámoltalan oduikba
visszatérnek.

*

Másnap este lesvén lesték, Új-Sarlócskát nagy váratlan meglephessék.
Kóbor felhő jött sietve, Újholdacskát szemük elől el-befedte.

– Nem megmondtuk, hogy Sarlócska ujjnyival se lehet többé nagyobbacska?
– szól az egyik.

– Se nem nő meg, se nem hízik – hagyja helybe locsi-fecsi egy második.

Harmadnapra újfent várják, Sarlós Holdat hátha mégis megláthatják.
Foszlós felleg az ég alja, Újholdacskát végig-tövig takargatja. Pedig
fentről, felhők mögől türelmetlen leskelődik, napról napra egyre jobban
gömbölyödik.

– Arra pedig példa sincsen, égen olyan mester nincsen, hogy egy sarlót,
vékony sarlót gömbölyűre kerekítsen – ujjonganak büszkén, bátran
denevérek s eresz alján, házak padján keringenek.

Jó soknál is több a hete és a szürkék estről estre egyre lesik Újhold
jöttét, útrakeltét, gömbölyűre, embernyire növekedtét.

Ám egy este fent az égen csodás fényben mi villanik? Odafentről mi fény
vakít?

Felleg térül Nyugat felé s amint kering Szél-Istenke parancsára Kelet
felé, tejezüstszín fényessége, egyre ömlik szétragyogó fehérsége.
Esthomálynak komorsága, szertefoszlik halaványra.

Denevérkék vaksi módra hunyorgatnak, pislákoló szemeikkel tétovázva
pislogatnak. S amint törik kis eszüket s meresztgetik szemeiket, ím
egyszerre zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek kavarodó örvényéből
száll, szálldogál mosolygós egy gömbölyűcske, felvillanó fényesecske. S
amint feljebb, egyre feljebb emelkedik s ezüstszínben vakítóan
fényesedik, csillogásos sugárkái szétszóródnak, ezüstösszín mély
vizekben hullámoznak.

– Nipponország ezüstkertje – szól az egyik pislaképű denevérke.

– Nap-Istenke szállt az égre, annak ragyog sziporkázó fényessége – szól
egy másik vak szürkécske.

– Balga beszéd – ellenkedik öregebbik –, kora reggel ébred a Nap, rózsás
hajnal akkor hasad.

Hol beszélnek, hol hallgatnak, tátott szájjal, bámész szemmel
pislogatnak; izzó napot néznek Holdnak, hol meg Holdat néznek Napnak. S
amint szemet meresztenek fel az égre, égi csodás fényességre, mintha
hangját ismernék meg Holdacskának, jó minapi Sarlócskának.

– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök úgy-e, rimánkodtok bocsánatért?

Pislaszemű denevérkék összenéznek s mintha szót se értenének. Egyre
lesik pufók arcát; hol a Napot, hol pedig a Holdat látják.

Hold-Istenke egyre feljebb emelkedik, ezüstszínben, káprázatban
fényeskedik.

– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e, rimánkodó bocsánatért? Én
vagyok ám Újholdacska, vékonypénzű kis Sarlócska. Valamelyes csoda
módon, kerekre nőtt sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg
napnyivá meg nem nőttem. Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e,
rimánkodtok bocsánatért?

Szigorút ölt Holdnak arca, komollyá vált szóló szava. Denevérkék nagy
féltükben megremegnek, bocsánatért esdekelnek. Összefogják gúnyáikat,
levetik bőrsaruikat, meghajolnak, leborulnak, Hold-Istennek alázattal
meghódolnak.


Cseresznyefa kivirított

Messze földön, hegyeken túl, zúgó erdőn, tengeren túl élt apóka
egymagában, szélkikezdte, viharverte viskójában. Jámbor szónak, gazdag
szívnek szegény ura, cserje-csalit udvarában küszöb őrző komondora.

Történt egynap virradtakor, Hajnal arca rózsás színben ragyogtakor,
nagyhirtelen előterem állatkája s emberszóra ekkép nyílik állatszája:

– Ahol állasz, talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Jámbor apó előveszi vasásóját, nekigyűri öreg karját és földjéből és
rögéből, áldástermő mélységéből csupa arany csillan elő, csupa ezüst
villan elő.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megirígyli szomszédbeli
szerencséjét, sáraranyát, színezüstjét. Átszól álnok alázattal,
képmutató ábrázattal:

– Egy-két napra komondorod, adnád ide hű állatod.

Odaadja komondorát, hadd szolgálja hamis urát. Szomszédéknál tejjel,
vajjal, hússal, csonttal etetgetik, el napestig bece szókkal dédelgetik.
Pedig eddig lépten-nyomon elzavarták, furkósbottal ki a házból
ebrudalták.

Másnap reggel virradtakor, Hajnal arca bíborszínben ragyogtakor, szóra
perdül más állatja, kelletlenül, kedvtelenül ekkép nyílik szóra szája:

– Ahol állasz talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Kapzsi öreg előkapja vasásóját, nekigyűri mindkét karját, és földjéből
és rögéből, nedvesedő mélységéből nem aranyat, ha kavicsot, nem ezüstöt,
ha habarcsot kotorász ki keze, karja, kaparász ki nagy ásója. Szemet
dülleszt kapzsi fajta, bosszút liheg indulatja. Kapja magát vak dühében,
megcsalódó keservében, szomszéd ebét előveszi, ásójával agyonveri.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes állatjára. Ám hiába lesi jöttét,
komondora szökdécselő közeledtét. Átkiáltoz, kéri vissza hű sajátját,
jóban, rosszban pajtáskáját.

– Aranyával, ezüstjével, csúffá tett a beszédjével; meg is kapta
megérdemelt büntetését, kitapostam beste lelkét.

Sóhaj sajog kebelében, könnye csillog két szemében; kérve kérdi rossz
szomszédját, lelketlenjét, hova dobta komondora porhadt testét.

– Szemétdombom tetejére, igazándi sírhelyére.

Odakullog, komondorát, haló porát elcipeli, szomszéd kertnek szilvafája
ága alá elföldeli.

*

Telik, múlik tavaszidő, tavaszra ősz, télre nyár jő; kivirágzik ahány
virág, dalra kelnek ágról ágra szökdécselő kis pacsirták.

Szomszéd kertben szilvafácska, nem virít ki kék virága; levélkéi sorra,
rendre lehullanak, bimbócskái idő előtt elfonnyadnak. Jámbor öreg arra
kéri tőszomszédját, adná neki tövig száradt szilvafáját.

– Ha akarod, akár mingyárt elviheted, röge alatt porladozik kincses
ebed.

Fát kiásott gyökerestül, hervadozó, fonnyadozó levelestül, hazaviszi,
előveszi, gondos kézzel nyesegeti s addig fúrja, farigcsálja, míg nem
kész egy magot őrlő, lisztet törő mozsárkája. Benne őrli gabonáját,
életadó falatkáját. S ahogy őrli, ahogy hántja, bűvös csodák nagy
csodája, gabonája napként fénylett, lisztje pora arannyá lett.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megsejtette mozsár
dolgát, lisztjéből lett aranyporát és még aznap alázattal, arra kéri
képmutató ábrázattal:

– Adnád kölcsön mozsárkádat, hadd őrlöm meg frissen termett gabonámat.

Mozsárkáját jámbor öreg odaadja, intéződjék dolga sora.

Hazaviszi, előveszi mozsárkáját, beleönti gabonáját s amint hántja,
őrölgeti s aranylisztjét lesten lesi, gabna helyett ocsús piszok,
lisztje helyett szürkés homok. Kapja magát vak dühében, megcsalódó
keservében, szomszédjának famozsarát szerteszéjjel darabolja,
mindenestül tűzbe dobja.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes mozsarára. Odakiált, kéri vissza
mozsárkáját, lisztet őrlő, aranyöntő malomkáját.

– Lisztjéből lett homokjával, csúffá tett csúf ocsújával. Nagymérgemben
elővettem, dirib-darab összetörtem, mindenestül elégettem.

Sóhaj sajog kebelében, könnye rezzen két szemében; kérve kérdi
tőszomszédját, hová dobta, hová szórta szét a hamvát?

– Szemétdombom tetejére, igazándi ő helyére.

Ami hamu, nagygondosan összeszedi, selyemrongyba göngyölgeti. Készülődik
zöld mezőre, árván álló cseresznyefa környékére.

Áll a nagy fa elhagyottan, elszáradtan, elszikkadtan; se levele
hajtásának, se virága, se bimbója tar ágának.

Buddha lelke, bűvössége ereszkedik jámbor öreg ősz fejére; odainti,
parancsolja fel a fára, útja szélén elhagyottan kókkadozó ág-bogára.
Rajta kuksol nyugalomban, békességben, hamurejtő selyemronggyal
jobbkezében; sorsán el-elgondolkozik, őseinek bálványához szívvel,
hittel fohászkodik.

*

Amint nézeg le a fáról, hervadt lombok ág-bogáról, harcosoknak
sisakfeje, lándzsásoknak zúgó-búgó fergetege vágtat végig utak porán,
hanyatt-homlok száguldozván. Díszes helyen gyaloghintó, aranylakkos,
ezüstcsattos riksájában bölcs dájmió. Szolgák, kulik tengerhada fogja
körül, védik, óvják naptól, széltől; elefántcsont legyezőkkel
legyezgetik, megenyhítő hűsítőkkel hűsítgetik. Észreveszik az útszéli
hervadó fát, kókkadozó koronáját, agg apót, az ágon ülőt, kezében egy
csücskösödő selyemkendőt.

– Mit kuksolsz fenn, elszáradt fán? Mi a dolgod hervadt ágán? –
hangoskodik sok levente, dárdájukat jó magasra emelgetve.

– Cseresznyefa bölcse vagyok, száraz fákon élő lombot, friss virágot
fakasztgatok.

– Hallja a szót bölcs dájmió, hangzik fennen a parancsszó:

– Ha szód igaz és fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad elevenre száraz
fádat.

Előveszi kendőcskéjét, bontogatja selymes csücskét és a hamut
el-kiszórja, cseresznyefa száradt, hervadt ág-bogára. És a nagy fa
éledni kezd, levél rajta zöldelni kezd; rügyek, bimbók varázsosan
fakadoznak, színvirágok ezerszámra nyiladoznak.

Nagyot néznek dájmióék, elképednek kettőskardú szamurájék; Buddha bűvös
fája előtt meghajolnak, bálványkája oltáránál imádkoznak. Sáraranyat,
drága kincset szórnak oda szent öregnek, áldott volta jutalmául,
oltárának alázatos ajándékul.

Tőszomszédja megneszelte kendő csücske nagy csodáját, dájmióék,
szamurájék ajándékát; átszól hozzá alázattal, szemforgató ábrázattal:

– Szent hamudból egy csipetnyit, adhatnál egy-két maroknyit.

Kendőcskéjét szomszédjának odanyujtja, folytatódjék embertelen, hamis
útja.

Kapja magát, ki a rétre, erdő útja legszélére, felmászik egy másik fára,
száraz fának kókkadozó ág-bogára.

Megint jönnek dájmióék, sorra, rendre hős leventék, meglátnak egy
második fát, rajta ülő, szenteskedő agg apókát.

– Mit kuksolsz fönt, elszáradt fán? Minek ülsz el hervadt ágán?

– Fák agg bölcse vagyok én is, száraz fákon élő lombot, virágot
fakasztok én is.

– Ha fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad száraz fádat.

Kendőcskéjét az a kapzsi kioldozza, csücskés végét kibogozza és a hamut,
bűvös hamut két kezével el-kiszórja, cseresznyefa hervadozó ág-bogára.

Ám a fája, száraz ága nem virul ki, se levele, se bimbója nem zöldel ki,
virágok se nyiladoznak, illatok se illatoznak. Kendőjéből, csücsköséből
csupa hamu szóródik szét és ellepi száját, szemét, orrát, fülét
riksájában üldögélő dájmiónak, selyemruhás, kettőskardú szamurájnak,
lovon ülő valamennyi daliának.

Megannyija szenvedelmes dühbe gurul, sok vasmarok összeszorul; száraz
fáról az álszentet lelódítják, csúfságosan megcsúfítják; büntetésül,
okulásul mindhalálig csak a másé, édes másé után vágyik, vágyakozván
áhítozik.


Vérrózsát hajt tenger vize

Távol világ tengerére, Csin nép csodás vidékére készül Nippon mimózája,
Dájmió szép leánykája.

Búcsúszavát elzokogván, cseresznyefák virágától, szilvafák hűs
árnyékától elbúcsúzván, siet Buddha templomához, őseinek ezeréves
bálványához. Fogadást tesz oltáránál, anyja-apja szent hamvánál,
ereklyéket küld ő hármat, új hazája szentségéből volt hazája oltárának.

Csinországi otthonában, ura márvány városában addig jár be pagodákat,
klastrombeli rejtekhelyű zeg-zugokat, míg rábukkan csodamódra csodálatos
szentségekre, három ritka ereklyére.

Nótafácska volt az egyik, száraz fáján nyiladozó virág díszlik. Örök
trilla zengett rajta, egyre szállott csengő-bongó ezüstszava;
kamisa-dal, hárfahangok, víg énekek, lágy sóhajok.

Tentakő volt a második, sötét színe soha el nem halványodik. Víz se kell
hogy megpuhítsa s írásait, rótt betűit egyre ontja; szentek szavát,
boncz mondását, jámbor lelkek áhitatos imádságát.

Harmadik egy kristály-golyó, szembenézős, elvakító. Buddha arca ragyog
benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete; bárki fia hivő szemmel ha
ránézett, szentnek szeme szeretettel visszanézett.

Három bűvös ereklyéket, nótát, követ, kristályképet odanyujt egy dali
vitéz leventének, férje-ura legbátrabbik vitézének. Nippon földjén,
messze kéklő tengeren túl, kis krizántém ahol virul, ott tanyázgat
sugárszóró Nap-Istenke, ereklyéknek, bűvöseknek méltó helye.

Csin levente egy-kettőre útjára kél, útján sokszor száll fel a nap,
szürkül az éj; ám a szeme szünettelen szentségeken, híres három
ereklyéken.

Nippon partja fel-feltűnik, hullám habja meg-megtörik; morajlik mély
csobbanása, dagadozik hegynyi magas tenger háta. Szél-Istenke teletorok
nekibődül, Zivatarfi toporzékol, fel-felhördül és a gályát ereklyéstül
jobbra-balra veti, hányja, dobálgatja bősz haragja.

Tenger túrja habos habját, hullám hátán tarajkodó új hullámját s
üvöltésén zúgó-búgó zivatarnak, rikoltásán vad viharnak, orkán járja
duhajkodó veszett táncát, fergeteges szelek fujják vad nótáját. Sötét
felhők vaksötétre kárpitozzák Ég-Istenke világának boltozatát,
Mennydörgőnek lángot szóró Istenkéje tüzet szikráz feneketlen mély
vizekbe. Végsőt torpan gangos gálya, végsőt reccsen vasbordája s íme
föntről sugárt szór le Nap-Istenke mosolygása. Szélvész, vihar
elkotródik, felhőfoszlány takarodik, hullámhegyek elsimulnak, forgatagos
mély örvények meglapulnak.

Boldog arccal Csin-legényke kiszáll Nippon napsugaras vidékére s amint
szeme, őrző szeme fürkészgeti szentségeit, csodálatos ereklyéit, hát ott
zeng-bong a Nótafa, Tentakő az írást rója, ám a kristály s benne Buddha
bűvös szeme, odaveszett felragyogó szeretete. Tűvé tesznek egész gályát,
átkutatják zegét-zugát; ám hiába lótnak-futnak, kutatgatnak órák
hosszat, kristálygolyó nem villog fel, Buddha szeme tekintése nem
csillog fel.

– Vihar közben, zúgó-búgó fergetegben veszett oda, Szél-Istenke
sodorhatta, Zivatarfi kapta kézbe, süllyesztette le a mélybe.

Fut a legény nipponföldi dájmióhoz, dájmiótól imádságos javas bonchoz,
siránkozza veszteségét, kristálygömbnek, Buddha-képnek lába keltét.

– Zajgó tenger zordon ura, Tűzszem-Sárkány félelmetes akarata rabolta el
drága kincsed, nála keresd varázslatos ereklyédet. Vihart csak ő
támaszthatott, szilaj szellőt ő fujtatott s amikor a mennybolt dörgött s
mennydörgések Istenkéje eldübörgött, két nagy csápját kinyujtotta,
Buddha arcát, varázslatos ábrázatát elrabolta. – Így vallotta szent bonc
szava.

– Akár tájfun, akár mély víz, akár vihar, ha égi tűz, meg kell lelni
mindenáron, száz életen, száz halálon – hangzik szava dájmiónak.

Hírré repül óhajtása, világgá kél szómondása s aki hajós és halászik,
kinek szíve kincsre vágyik, ha van mersze, bátorsága, nagy ereje,
biztossága, hadd kutassa tenger mélyét, keresse meg Nipponország
odaveszett ereklyéjét. S aki hajós nagy hajókon s aki halász háborgásos
hűs habokon, kötelet köt derekára, úgy merül le zajgó tenger legaljára.
Ám mindnyájan ahogy mentek, úgy jöttek meg, Buddha képe, ereklyéje nem
került meg.

*

Mocsarain csurdogáló erecskéknek, göröngyein élesszélű göröngyeknek,
lépked, roskad egy asszonyka, karjai közt szopósorban kis magzatka.
Tüske tépi kezét, lábát, szél fodrozza gyűrött, tépett kimonóját; bánat
borul verítékes homlokára, szomorúság búsra hajló bús arcára.

– Leszállok én, gyenge asszony – sikolt egyet elszánt hangon –,
felkutatok szent ereklyét, megkeresem Buddha odaveszett képét.

– Gyenge nőcske, kisded anyja, ne merészkedj veszedelmes vízi útra.

Ám az asszony állja hitét, vallja szavát, szava szíve akaratát; tenger
útját jól tudja ő, mindenféle csínja-bínját ismeri ő.

– Halljátok meg kívánságom, értsétek meg megóhajtott kimúlásom.

– Mondd el, mi a kívánságod? Mi ad néked ritka erőt, földöntúli
bátorságot?

– Senkim, semmim e világon s ha meghalok, magzatomat árván hagyom. Ha
mély vízben, tengeralji sötétségben elpusztulok, hullámhátas örvényekbe
belefúlok, neveld fiam szamurájnak, kettőskardú daliának.

– Kristályfedte Buddha arcát odalent ha megtalálod, teljesüljön forró
vágyad, kívánságod. Felnevelem dájmiói udvaromban daliának, kettőskardú
szamurájnak.

Hosszú kötél gyenge asszony derekáról, nagy elszántság tűzben égő két
szeméről, orcájáról, szól a szava halászokhoz, bámészkodó hajósokhoz:

– Szavam jól megfigyeljétek, szívetekbe szegezzétek: Buddha arcát mély
örvényben ha megleltem s odalentről egyet rántok kötelemen, húzzatok fel
egy-kettőre, mély tengerből, föld színére.

És övébe éles tőrt dug, gyermekére bánatosan rámosolyog, ölelgeti,
simogatja, kebeléhez szorongatja. Fohászosan feltekint a kéklő égre,
mélyet sóhajt és lemerül gémberítő mély vizekbe, hegymagasra tornyosodó
kék tengerbe.

Tüskék sebzik gyenge vállát, éles kagylók hasogatják kezét, lábát.
Süllyed egyre, mind mélyebbre, örvényekről örvényekre s ím egyszerre
nagy irombán felviláglik fényesedő vizek alján, pagodának fényessége,
palotának tükröződő tükörképe.

– Sárkány vára, nincs különben – szól riadtan, meghökkenten s amint
óvást, nagyvigyázvást arra kúszik, tekergéses örvények közt odaúszik,
legtetején egy toronynak, fénye fénylik, fénye ragyog kristálygömbnek,
nagy golyónak. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos
tekintete s rá arcára hívő szemmel amint nézett, szetnek szeme
szeretettel visszanézett.

Környöskörül undok arccal, ijedelmes ábrázattal kígyó, gyík és
krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, fenik felé éles foguk, tátják
rája öblös szájuk.

– Hogyan jussak Sárkány vára golyójához, Buddha bűvös kristályához? –
szól és siklik fogvacogva, szörnyek között óvatosan átosonva.

Kapuján át pagodának, lépcsőzetén kristályvárnak, magas torony
legcsúcsáig, fel is jutott Buddha fényes képmásáig. Félkezében éles
tőrrel, félkarjában félerővel, kézbekapja gömböcskéjét, rámosolygó
Buddha képét s hanyatt-homlok habokon át, szeli vize félelmetes
forgatagát. Jobbról, balról undokarcú, ijedelmes ábrázatú, tátott szájak
fejek helyett, csúcsos fejek törzsek helyett, kígyó, gyík és krokodilus,
ki páncélos, ki varangyos, útját állják menekülő szegénykének,
mindahányan nyomában a menekvőnek.

– Szakítsuk szét féltett kincsünk elrablóját, szent ereklye tolvajlóját
– rikoltoznak fogaikat csikorgatva, csápjaikat csattogtatva.

Félőst fenik fogaikat, tátvást tátják torkaikat, mind kapkodnak vízben
úszó asszony után, fergeteges vizek útján. És szegényke elrémülten,
rémségektől megdöbbenten: – Én gyermekem, egyetlenem! – kiált egyet, bús
szívében, elméjében gondol egyet; veszi övét, fogja tőrét, belédöfi a
mellébe és a golyót, kristálygolyót odarejti vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál Vízországban, Tenger-Isten tengermélyi hazájában,
embervértől irtózkodnak s iszonyodnak halott arcot, földi testet hogyha
látnak. Úszó-kúszó vízi lélek, amint meglát vérző sebet, elrémülten
megborzadnak, ijedtükben meghőkölten tántorognak. Behúnyt szemmel,
torzult arccal inalnak el, oduikba bujkálnak el.

Bággyadozó erejével, egyre vérző mély sebével úszik szegény elaléltan,
hovatovább lankadtabban. S míg a viz sok szörnyetegje, lábatlanja,
fejetlenje riadt szemmel szirtek alá, bujkálnak el sziklák alá, úszó
asszony megrázkódik, bálványához, őseihez fohászkodik, összeszedi ami
erő maradt benne s nagyot rándul két kezében kötélkéje.

*

Fönt a parton szívdobogva lesik, várják forgatagos tenger árját. S ahány
szempár, mind fölragyog és ahány szív, mind feldobog, ujjonganak
örömükben, öröm töze ég szemükben, amint karjuk egyet lendül s kézben
kötél nekifeszül. Mohó ujjal, vasmarokkal megragadják s nagy erejük
kibírtáig, lélegzetük kifogytáig szegény asszonyt, kötélkéjét egyre
húzzák, egyre vonják.

Habot vervén hűs hullámok, közeledvén zúgó, zajgó morajlásuk,
megdermedten mered szemük, rémültté lesz tétovázó tekintetük. Tenger
vize vérpirosra színesedik, hosszú csíkban, vérvonalban veresedik.

Még gyorsabban a kötéllel, erősebben mindkét kézzel; tenger vize
hovatovább pirosodik, tenger habja vérpirosat, vérest habzik. Még egy
nagyot, legutolsót húznak rajta, végsőt feszül valahánynak fáradt karja
s ím az asszony elaléltan, elernyedten, elkábultan, halotthalvány
orcájával, mellén nyíló vérrózsával karjaik közt rogyik össze,
eszméletlen esik össze.

Mind sietnek, igyekeznek, dájmióhoz halálában hírt üzennek; az
asszonykát ápolgatják, sajgó sebét, vérrózsáját mosogatják.

Magához tér nagysokára, alig rezzen szempillája. Sajog mellén vérző
sebe, sóhajossá válik fojtott lélegzete. Végsőt rándít, nagyot lendít
gyenge kezén, két kezével vérző keblén, Buddha arcát mély sebéből
kiszakítja, halállávált dájmiónak odanyujtja. Arca egyre halaványul,
hangja gyengül, szava halkul; végsőt rebeg haló hangja, végsőt suttog
múló szava.

– Én egyetlen gyermekemet, én testemből lelkedzettet neveld hősnek,
daliának, kettőskardú szamurájnak. Vándor lelkem vígasztaló örömére,
Nippon földje nagy díszére.


Tündérlányka fátyolkája

Tengerparti nádövezte viskójában éldegélt egy halászlegény egymagában.
Sütkérezik Nipponország tűző napján, elmélázik elmorajló tenger habján;
elevezget tarka-barka bárkájával, elhalászgat halra leső hálójával.

Délidő volt, delelt a nap, Nap-Istenke túlságosat tűzött aznap; hűs
hullámok elpihentek, partok szélén pajkoskodva elhevertek.

Tenger partján magánosban topolyafa, kivirított ahány gallya, ahány ága;
árnyéknyujtó, dúsan hajtó lombja mellett halászlegény eldelelget. Amint
nézeg fel a fára, hajladozó derekára, ágak-bogak ingva-ringva
hajlonganak, zöld levélkék jobbra-balra bólonganak. Izzó napnak
deleltében, sugarának szétszóródó tüzeltében, mintha illat terjengene
topolyáról, mintha tűzfény villanna le ág-bogáról. Krizántémok, friss
virágok lehellete, kápráztató fényességek földöntúli bűvölete.

Néz a halász, ámélkodik, virág nélkül virágillat illatozik s amint a fán
bámész szeme, elkáprázik réveteges tekintete. Csilló gyöngyöt mi
csillogtat? Szivárványszínt mi villogtat? Mi az, ami fentről látszik?
Százszín pompát ami játszik? Fénye selyem, selyme habos, tűzdelése,
színverése pettyes-babos; megérinted, bársonyruha, akár tündérkezek
szőtte, varrta ruha.

Halászlegény azon sebtén fel a fára, vágyvást vágyik topolyácska
csillogásos csodájára. S amint fogja s óvó karral libbentgeti, habját,
babját gyengén, lengén lengetteti, mintha madár kicsi szárnya
röppengetne, szálldogálna, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel,
kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel.

– Nincs különben – szól a legény –, tündérnyomra bukkantam én. Ég
tündére fátyolkája, Nap-Istenünk könyörülő adománya.

Szól a halász, kapja magát, kézbe kerít tündérruhát; siet vele viskójába
s rejtegeti likkes-lakkos ládájába.

Vak éjszaka takarója álmot borít álmodóra. Halász pihen szűk vackában,
aranyruhás tündérlánykát lát álmában. Álombéli szellemujjak tiltó
szóval, tiltó kézzel rászóllanak s egyszerre csak egy koppanás,
benyílóján halkan szóló kopogtatás.

– Ki az? – riad fel a legény, félfektére emelkedvén.

– Ó, bocsáss meg – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó –,
tolóajtód ha széttárnád, kérő szóm ha meghallgatnád.

Ajtó tárul s belép rajta tündérarcú halaványka. S ím egyszerre illat
terjeng viskójában, derengő fény alacsonyka kunyhójában; krizántémok,
friss virágok illatárja, szemvakító fényességek varázslása.

– Ki lánya vagy, honnan jöttél? Mély álmomból, vánkosomról mért hogy
megébresztettél?

– Tanyám az ég, onnan jöttem, Nap-Istenke tűzsugarán le a földre
lelibbentem.

– Miért ép az én viskómba? Ütött-kopott kis kunyhómba?

– Nálad az én odaveszett tündérruhám, azt kívánnám, óhajtanám.

Kelletlenül hallja lányka síró szavát, tündérszabta, tündérvarrta
viganóját; selymét, pettyét számonkéri égből cseppent kicsi lányka,
tündérarcú halaványka.

– Kell is nekem cifrán szabott viseleted, viganódat azt se tudom, mi fán
termett – s pislant loppal fel a fára, ágas-bogas topolyára.

– Hamis a szód, csalfán mondod, tündérruhám csak te tudod. Vízitündér
testvérkémmel, tengerlaki nénécskémmel játszadoztunk habot hányó hullám
mellett, idres-fodros habja mellett. Fátyolruhám levetettem, topolyafa
ág-bogára terítettem s míg a mélyben lubickoltunk s medúzákkal,
teknőshátú békácskákkal játszadoztunk, eltűnt lenge tündér gunyám,
gyöngyös, pettyes fátyolruhám. Te jártál ott, tenálad van, add vissza,
ha irgalmad van.

– Mit bánom én tündérruhád? Mit tudom én földreszállott égi fajtád? –
szól és hangja bizonytalan, szóló szava bátortalan.

– Adjad vissza habos-babos fátyolkámat, tündérujjak szőtte-fonta
ruhácskámat.

Néz a legény restelkedve és a lányka karját, kezét alig-alig megilletve,
gyengédeden kamrájából kituszkolja, tolóajtó két szárnyékát összetolja.

Bús a lányka, bánatában siránkozik, síró szava, rívó hangja
meg-megcsuklik.

– Mihez kezdjek ruhám nélkül? Nyíló virág színes-hímes szirom nélkül? Ha
nincs rajtam pettyes ruhám, nincsen többé égi tanyám s ha még soká lent
a földön megmaradok, tündérkertbe, lágy fészkembe soha többé el nem
jutok.

Hallja halász epekedő, síró szavát, nyögdécselő zokogását; könyörület
száll szívébe, irgalom kél megdobbanó kebelébe.

– Ó, bocsáss meg Isten-Atyánk földre tévedt tündérkéje – szól a halász
szégyenkezve –, hamis is volt, csalfa is volt szómondásom, csúfságomat
igaz szívvel szánom-bánom. Tari-tuppos tündérruhád énnálam van, habos
selyme, gyöngyös pettye kamarámban. Úgy gondoltam, pénzzé teszem drága
ruhád, tán megváltom szegény voltom nyomorgását. Ám átérzem szívepesztő
fájdalmadat, szívfacsaró zokszavadat. Maradj annak, aki voltál,
tündérkerti szép virágszál – szól s befordul kamrájába, belemarkol
színehagyott ládájába, szedi elő féltve őrzött fátyolkáját, tündérlányka
rejtegetett ruhácskáját. Csilló gyöngyét csillogtatja, sok száz színét
szivárványmód villogtatja; fénye selyem, selyme habos, tűzdelése,
színverése pettyes-babos. Megérinted, bársonypuha, akár tündérkezek
szőtte-varrta ruha.

– Szállj leányka, ég tündére, levegőég peremére; bűnös voltom bocsássad
meg, fájó szíved enyhüljön meg.

Apró keze szíve helyén, pergő könnye gyöngyházszemén, száll, szálldogál
ég tündére, levegőég peremére. Szálldos selymes tari-tuppos fátyolkája,
habos, babos ruhácskája; bontogatja szivárványszín kicsi szárnyát,
tündérkerti virágokkal telehintett sziromkáját, aranysárga, aranyfényű
pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel. És szálltában,
kék ég felé suhantában, szegény halász háza felé, könnyáztatta arca felé
fordul szeme, könnyben égő tekintete.

– Gyöngyös ruhám, tündérgunyám visszaadtad, kinccsel tele boldogság lesz
bő jutalmad.

Hajnal bíborpiros arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban; száll a
tündér, libben egyre magasabbra, csitul, halkul távolodó csengő hangja.
S amint nézeg kéklő égről, kékes felhők égkékjéről, varázslatos mosolyt
szór le faluszéli halászára, áldást rebeg tarka-barka bárkájára, halra
leső hálójára.

Áldás fakadt mosolygásán, két szemének földre néző pillantásán.
Halászlegény hálójában, színig tele bárkájában, aranyhalak csillámlanak,
kincset érnek, boldogságot varázsolnak.


Tükör lelke

Békességes boldogságban, virágkertes városkában élték vidám éveiket,
bálványozták ezeréves őseiket. Szülők szíve szeretete, féltő gondja,
lehellete lengedezik lánykájukon, egyetlen szál virágukon.

Rózsás reggel nyit az égen, aranyderűs ékességben; selyemszirmok
színesednek, fényözönben fényesednek. Jámbor apó tétován áll kertes háza
ajtajánál; útra készen indulóban, szeme könnybelábbadóban.

– Én asszonyom, feleségem, búban bajban fele részem, szemed csüngjön
leánykánkon, egyetlenegy mimózánkon. Rövidesen megtérek én, sarlós
Félhold felderültén, virágkertes városunkba, lombárnyékos udvarunkba.

Leánykájuk, egyetlenjük, ki-kitekint szobájából, krizántémos ablakából;
látván apját, hallván szavát, meg is értvén messze útra szándékoztát,
hozzásiet, átöleli, búcsúszavát elcsicsergi:

– Hozz kis bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, játszótársat
párnácskámra, hálótársat vánkoskámra.

Útnak indul öregecske, nyomába kél Nap-Istenke, sugarával simogatja,
aggó szívét nyugtatgatja.

Több nap telt el, több hét múlt el, Félhold többször ragyogott fel, hol
telided tűzgolyócska, hol színezüst láng-sarlócska. S amint ül a lányka
egy nap, cseresznyefa lombja alatt, messze utak kígyózását, megpillantja
hazatérő édesapját.

– Lelkem, apám – kiáltgatja, édesanyját szólongatja; virágbimbók
cseresznyefán, úgy csüngenek apjuk nyakán. Hozott bábut, hullámhajút,
csillagszeműt, bambuszlábút, ajándékot lánykájának, egyetlenke
virágjának. Rákacsintgat anyókára, derűszóró homlokára, előszedi neki
szóló ajándékát, messzeföldi vásárfiát.

– Obit hoztál? Selyemövet?

– Övnél szebbet, még különbet.

– Gyöngyös násfát, kebelemre?

– Képed mását elevenbe – szól és bontja selyemkéjét, aranyhímes
keszkenőjét, benne lelke ajándékát, fényes, fémes tükör lapját. Felesége
egyre nézi, nézegeti, azt se tudja, mire jó a tükör neki; csak a hírét
ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta.

– Nézz rá tükröd fémlapjára s visszanéz rád arcod mása; lelked is ott
találhatod, igaz képed, való lelked ha mutatod.

Félős ujjal veszi kézbe, elhelyezi szekrényébe; rejtegeti drága kincsét,
tükröződő képét, lelkét.

Több hó telt el, több év mult el, Félhold többször derengett fel; hol
telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Kis lánykából
nagyocska lett, bimbócskából virág fejlett; tekintése elmerengő,
lépkedése ringó-rengő.

Ám legalsó világ felől, parancs száll ki zord mélyekből; lelkek járnak,
suhangatnak, új életre unszolgatnak. Szegény anyó ágynak esik, szálló
lelke vándorútra igyekezik; ágya elé bús szülöttjét, odainti
egyetlenjét.

– Szálló lelkem szállta előtt, húnyó szemem húnyta előtt keresd elő
szekrénykémet, benne rejlő tükörkémet.

Szívdobogva, kézremegve, hulló könnyét félkezével rejtegetve, rejtekéből
kikotorja s anyja színe elé tolja. Mohó kézzel nyúlkál, babrál
szekrényében s holtra váló, hidegülő két kezében megcsillanik fémes
tükre, tűnő arca tüneménye.

– Holtom után új énemet, újra élem folytatásos életemet s hogyha lelked
anyád arcát megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants
bele fémes-lapos tükörkémbe s megláthatod igazándi arcom benne. Arcomat
is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.

Odanyujtja fémes tükrét, egyet sóhajt s kileheli lenge lelkét.

Hetek telnek, évek múlnak, Holdak többször megújulnak; hol telided
tűzgolyócskák, hol színezüst lángsarlócskák. Ül anyjának kis árvája,
elmélázgat, cseresznyefák színes-hímes lombja alatt. Szomorúság,
elhagyottság száll szívére, borús bánat a lelkére. Támolygásos a járása,
réveteges pillantása; anyját sírja könnyes szeme s elsötétül merengéses
tekintete.

– Anyám tükre, fémes lapja – kiált egy nap s eszébe jut anyja képe, a
fémes lap. Szalad érte, szívdobogva előveszi, borús arcát belészegzi.

– Lelkem, anyám – sikolt szava s látó szeme rámered a fényes lapra.
Hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem
magáét, hanem anyja elszállt lelkét. Megnyugoszik sebzett szíve,
megvigaszik fájó lelke s estre kelve, ha megpihen, pirkadatkor, ha
felretten, ha elfogja mély fájdalma, szívszakító sóhajtása, fogja
tükrét, nézi arcát s látja benne édesanyját.

*

Több hó mult el, több év telt el, Félhold többször ragyogott fel; hol
telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Őszi hajnal
borzongtakor, fű, fa, virág hervadtakor mások asszony került apó új
házába, elhúnyt első szent nyomába.

– Anyád helyett másik anyát, házam, kertem új hajtását, szeressed meg hű
szíveddel, szófogadó szeretettel.

Bús örömben bús leányka, szívét, lelkét mostohája felé tárja;
szeretgetné tiszta szívvel, szófogadó szeretettel. Ám az asszony
kelletlenül, hallja, látja lelketlenül; irígykedik virágfehér jóságára,
ifjúsága virágdíszes tavaszára. Ha kér, ha kérd szíves szava, ridegen
szól anyja vissza s ha kelleti, ha kínálja szolgálatát, nem hallja ha
ridegszavú parancsszavát.

Szegény lányka nagy búvában, ott vonul meg magánoska szobájában.
Előveszi fémből tükrét, belészegzi réveteges tekintetét, hiszi benne nem
sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja
elszállt lelkét.

Villám szemmel, kikelt arccal, döbbenetes vad haraggal, rivall egy nap
rá urára, mit sem sejtő, mit sem tudó apókára:

– Vagy hitvesed, vagy a lányod, kettőnk között könyörtelen választásod.

Néz apóka elképedten, mérges szóra, fullánkosra meghökkenten; se lát, se
hall szegény feje, búsan tekint felfortyanó hitvesére.

– Gonosz lányod szíve vágya, lelke legfőbb óhajtása, szeme elől
elpusztuljak, idő előtt halált haljak.

Elhal a szó apó ajkán, hang megakad száraz torkán.

– Nyiss be hozzá, megláthatod, szándékát is megtudhatod; meg is hallod
varázstévő átokszavát, meg is látod lányod boszorkányos dolgát.

Fémes tükröt tart kezében, imádságát rebegtében, amint tárul szűk ajtaja
s előtte áll édesapja. Nagyot hökken, nagyot döbben szegény lányka,
ajkán elhal imádsága; fémes lapját, anyja tükrét nagysebtibe odarejti
ruhájába, gelebébe. Látja lánya nagy zavarát, restelkedő ábrázatát,
ráncbaborul a homloka, szigorúan szól a szava:

– Mi az, amit elrejtettél? Miért hogy elveresedtél? Miket mormol vajákos
szád? Miért bántod édesanyád, a mostohád?

Bús a lányka pillantása, búsan tekint rá apjára; ontja, sírja szeme
könnyét s gelebéből előveszi rejtve rejtett fémes lapját, tükörkéjét.

– Jó anyádé, annak adtam; tükör lapját valamikor neki hoztam; csak a
hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta. Olykor-olykor rá ha nézett
fémlapjára, azt hitte hogy valósággal visszanéz rá arca mása. Abban
látta, ott találta saját lelkét, ha kereste való képét. Miért hogy még
előlem is rejtegetted? Miért hogy most elővetted? Mért ül bánat bús
arcodon? Miért ború homlokodon?

– Ha elővesz mély bánatom, ha előtör sóhajtásom, belenézek tükörkémbe s
édesanyám látom benne. Bús arcát is, bús lelkét is, féltő, óvó két
szemét is.

– Tükörkédben anyád képét? Annak látod elszállt lelkét?

– Akár nézzed – mondja súgva s tükörkéjét odanyujtja. – Szülő anyám
kimúltakor, szálló lelke elszálltakor odakérte ágya elé féltett, rejtett
szekrénykéjét, elővette dédelgetett tükörkéjét és így hangzott haló
hangja, ekkép szólott végső szava:

– Holtom után új énemet, újra élem életemet s hogyha lelked anyád arcát
megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele
tükörkémbe s megláthatod arcom benne. Arcomat is, lelkemet is, féltő,
óvó szememet is.

Megindultan nézi lányát, most már érti fel-felcsukló sóhajtását.

– Ártatlanka, szegény lánykám, törékeny szál mimózácskám, most már látom
fehér lelked, most már tudom, most már értem szenvedésed.

Egy-két nap is alig telt el, egy-két hét is alig mult el s újfent ragyog
Félholdacska, újfent fénylik Tűz-Sarlócska. Édesapja s leánykája,
egyetlenke virágszála szép kettesben, békességben éldegélik éveiket,
bálványozzák ezeréves őseiket.


Urasima vízországi szelencéje

Híres halász Urasima, Nippon-világ annak tudta, annak hítta; jól
ismerték párja ritka ügyességét, teste, lelke derékségét. Tajték habján
tengereknek, hullám hátán mély vizeknek napestig elhalászgatott, hálót
vetett, halat fogott.

Csendes őszi alkonyatkor, bíborszínű napnyugatkor, csónakjában
egymagában Urasima, indul ismét partnak vissza. S amint evez messze
nyúló földje felé s közeledik szigetkéje partja elé, gyereksereg éktelen
mód sikoltozgat, ricsajt csap és rikoltozgat. Óvatatlan teknősbékát
vettek észre, jómagával tehetetlen került kézre; szegény béka
páncélhátát hol kézzel, hol bambusznáddal egyre-másra náspángolják.

Híres halász Urasima, rákiált a pulya-hadra:

– Ártatlankát mért bántjátok? Teknőjét mért paskoljátok? Engedjétek el
vizébe, vízi szirtek közelébe.

– Mi fogtuk ki, mi találtuk, rejtekhelyét napok óta mi kutattuk.

– Ne bántsátok páncélhátát, megajánlom igaz árát.

Kap a pénzen gyereksereg s nagyvígan elpenderednek; jót kacagva
tréfájukon, pórul járt kis békájukon.

Urasima fogja szegényt, simogatja csont teknőjét, cirókálja két kezével,
mirókálja beszédével:

– Idejében közeledbe ha nem jövök, még ott találsz elpusztulni kezük
között; széjjeltörik teknőcskédet, megkínozzák ártatlanka lelkecskédet.
Siess vissza szirtekalji otthonodba, vízalatti kőlakodba; messze kerüld
tenger partját, gyereksereg kínzó karját – és szép csinján, óvó kézzel,
biztatgató becézéssel úgy csúsztatja tenger habos mély vizébe, úgy
usztatja meredekes kőfészkébe. Nyugodt lélek fordul haza kunyhójába,
szigetlaki, tengermenti hajlokába.

*

Jött a hajnal, derengősen, homályosan, jött a reggel bíborosan,
mosolygósan; félálmukban felcikázó csillagocskák színezüstös
gyöngyszemüket pislogtatják. Bíborszínt ölt Nap-Istenke, rá-ráragyog
sziporkázó tengerekre. Urasima halkereső bárkájára tűz le aranyesőt
szóró sugárkája; melengeti melegével, tikkasztgatja tűz lehével.
Szél-Istenfi tovább űzi, tovább hajtja, beljebbfelé bátorítja; álmot
hajt rá langyos szellő, takargatja puha felhő. Urasima hanyatt terül
csónakjában s ím egyszerre hang hallatszik mély álmában.

– Urasima, Urasima! – azt kiáltja álom szava.

Felriadtan félálmából, kitekintget csónakjából s amint nézi, fürkészgeti
tenger habját, megpillant egy közelébe úszdogáló teknősbékát.

– Urasima, Urasima – szólal meg a teknősbéka –, életemet mentetted meg,
csendes álmod zavartam meg; kőfészkemből előjöttem, jóságodat szívem
szerint megköszönjem.

– Nem jár érte semmiféle köszöneted, véletlen volt, az ha mentett.

– Szíved nemes jóvoltából szabadultam gyerekkezek halálából; ha nem
lenne ellenedre, elvinnélek csodálatos valamerre.

– Hová vinnél? Merre mennél?

– Hallottál-e vizekbeli Hab-Sárkányról? Tenger mélyén varázslatos
tündérkertről, palotáról?

– Színről színre sose láttam, hallomásból ha hallottam Tengerország
Hab-Sárkányát, vízben úszó tündérkertjét, kristályból lett palotáját.

– Meg is tudhadd, meg is láthadd, páncélhátú teknőcskémre bátorságban
bízhadd magad.

Urasima egy-kettőre, egyet lendül teknőjére s hullámvölgyön,
hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy
nap el nem jutnak kristályfényes bűvöletes palotához, halszáj öblű
kapujához.

– Köszöntelek nemeslelkű Urasima – szól száz szolga nyüzsgő hada.

Kézről kézre közrefogják, kérő szóval ostromolják, úgy vezetik
káprázatos palotába, kristálygyöngyöt ragyogtató csarnokába. Lába
majdnem gyökérré lett, bámész szeme bámultában nekidülledt, megláttára
habfehér egy leánykának, ragyogtára csillagszóró szép arcának.
Világhíres Ottohime állt előtte, Hab-Sárkánynak egyetlenje, víziország
tündérkéje.

– Köszöntelek, Urasima – csendül-pendül Ottohime csengő hangja. –
Fürgelábú futárkámat, kengyelfutó békácskámat, annak ülted teknős hátát,
annak óvtad lelke szálltát.

Urasima restelkedve szabadkozik, ajkán a szó akadozik; hebeg nyelve,
nézeg szeme s elfogódik, zavarodik szíve, lelke.

– Vendégünk vagy – szól a lányka –, tiéd kertünk száz virága; otthonod
lett széles, téres nagy palotánk, téged szolgál lótó-futó ahány
szolgánk.

Urasima mindhiába szabadkozik, szíves szókra, marasztókra megnyugoszik.
Étel-ital legjavából, tányér, serleg színaranyból; húros hárfa
únos-úntig, kivilágos kivirradtig. Gyöngyös pikkely ablak, ajtó,
aranyfalon gyémántkagyló, smaragdkertek, gyöngyligetek ezer színben
sziporkáznak, tündökölnek.

Hab-Sárkánynak egyetlenje Ottohime, vízi világ krizántémja, kézen fogja
tétovázó Urasimát, földi világ halandóját s mintha álom, amit látnak,
röppenő perc, amit élnek, amit járnak. Ébren alszik, álmot ébred
Urasima, rövid napnak tűnik elő számlálatlan sok hónapja.

Másnap ismét, sok ezer nap, szünettelen vigalomban mulatoznak.
Halszörnyeteg emberfejjel, ember feje haltörzsökkel, testét, lelkét néha
napján riogtatják, hátát, bőrét borzogtatják.

S amint telnek, múlnak hetek s perccé lesznek hosszú évek, amint futnak
sok esztendők, perc módjára, pillanatra elröppenők, eszébe jut
elfelejtett vityillója, szigetlaki kis otthonja, kis csónakja. Szíve
forró vágyódását, bánathozó bánkódását Ottohime elé tárja, feleletét
szívdobogva, lesi várja.

– Látom, érzem, nincsen többé maradásod, téres, széles palotámban
megnyugvásod; térj hát vissza tengertúli otthonodba, szigetföldi
hajlokodba.

És aranyból, drágakőből kristályszínes kis szelencét nyujt át neki,
vízországi kis emlékét.

– Őrizzed meg, tartogassad, ám valahogy véletlenül, óvjon ősöd, ki ne
nyissad. Varázserő lakik benne, idő előtt ha kinyitod, kárhozatos
veszted lenne. Évek multán szíved vágya palotánkba, közelembe hogyha
egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját,
szólongassad hű cselédem, teknősbékád. S jó magaddal idők multán
tehetetlen, varázslatos szelencéd ha érintetlen, teknős szolgánk,
teknősbékád egyetlenke hívó szóra visszaröpít vízországi palotánkba.

Búcsút sóhajt két kezével, szóval, szívvel, szemeivel; fele arca
mosolygásos, másik fele sírhatnékos.

Híres halász Urasima útnak indul és a kapun, aranykapun alig hogy túl,
teknősbéka víziország ajtajánál várja urát, kis gazdáját víz partjánál;
felülteti páncélhátas teknőjére, egyet lendül és előre. Hullámvölgyön,
hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy
nap el nem jutnak zúgó tenger zöld partjához, Urasima szigetföldi
hajlokához. Teknős zokog búcsúszókat, szeldes újfent hűs habokat, sírja
könnyét tengerébe, fájót sóhajt feneketlen mély vizébe.

*

Urasima siet haza, rég elhagyott, ottfelejtett kunyhójába. Útján amint
figyel jobbra, figyel balra, háztól házig bandukolva, mindenfelől
vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– De különös – szól ijedten meghökkenve s tovább baktat elmélázón,
révedezve, anyja, apja otthonába, szerető szív tárt karjába. S amint
benyit, esze mintha zavarodnék, vérző szíve fájón, bántón facsarodnék;
homályosul kutatgató tekintete, könnybe lábad elboruló borús szeme.
Idegenek tudakolják merre való honnan voltát s néző arcát idegennek
bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Futvást rohan rokonához, rokonától ifjúkori pajtásához; mindenfelé
vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Öreg embert lát az uccán, ezer ráncot gyűrött arcán; házát, nevét
tudakolja, kérdő szókkal ostromolja.

– Urasimát ismerted-é? Hírét, nevét hallottad-é?

– Ükapámtól hallottam volt, ő is mástól, ükapjától hallotta volt,
valamikor híres halász Urasimát, Nippon-szerte annak hítták.
Hab-Sárkányék földön túli világába, odaveszett vízalatti országába,
időtelen idők előtt, mesebeli évek előtt.

– Én volnék ám híres halász Urasima, nem vesztem én Hab-Sárkányék
országába; vízországból épkézlábbal elkerültem, egészségben megkerültem.

Nézik, lesik gyanúperrel, kerülgetik ijedelmes döbbenettel; fejcsóválva
figyelgetik, Urasima elmélázva révedezik. Meg-megindul s rövidesen eljut
újra szigetföldi tengerpartra s amint csillan gyöngyöt habzó tenger
fénye, nagyhirtelen eszébe jut Ottohime vízországi szelencéje. Ám
tanácsát leánykának, intelmeit mondásának utolsóig elfelejti,
szelencéjét, kárhozatját idő előtt előveszi.

– Több életem, több halálom, föld világát se nem szánom, se nem bánom –
szól s kinyitja nagysebtibe, úgy sincs többé se senkije, se semmije.

Varázslatos szelencéből bíborszín köd szálldogál ki, piros pára gőzölög
ki, reáborul Urasima bánatára, fájó lelke fájdalmára. S amint fogja
tündérföldi szelencéjét, ím egyszerre megpillantja ráncos keze
reszketését. Nagyot borzong erős karja elfonnyadtán, erőtelen
elsárgultán. S amint szegzi haló szemét mély tengerbe s belepillant sík
tükrébe, látja arcát elkókkadtan, vérefogyta elsárgultan. Rémültében
nagyot roggyan roskadozó öreg térde s homályosul bús nézése. Két kezével
fejéhez kap s amint szeme tekintése víz tükréhez ismételten odatapad,
hófehér fürt fáradt fején, mély barázdák vánnyadt testén.

Ottohime bölcs intelme jut eszébe, annak hangja, szóló szava cseng
fülébe:

– Évek multán szíved vágya vízországi palotánkba, közelembe hogyha
egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját,
szólongassad hű cselédem, teknősbékád.

Partja mellett szigetjének, fodra mellett tengerének hivogatja,
szólongatja rég elmúltak hű pajtását, Ottohime kengyelfutó kis
szolgáját. Ám vajákos, vízországi szelencéből, időtelen megérintett
rejtekéből biborszín gőz szállingózik, piros párás füstfelhőcske
gomolyodik.

És a bíbor beburkolja és a pára körülfonja; füle nem hal, szeme nem lát,
hang nem üti át a torkát; Nirvánának, halálhozó két angyalnak
közeledtét, annak érzi, annak látja lassú jöttét.

Porrá omlik Urasima, szertefoszlik a mivolta és a lelke, vándorlelke
elvándorol földöntúli tengerekre. Teknősbéka formájában, lelke belé
átszálltában, örökkétig kísérgeti szép úrnőjét, Sárkány lányát,
vízországi Ottohimét.




II. ÁLLATMESÉK


Két kis béka

Csobogó kis csermelykéknél, ingoványos erecskéknél élt egy béka
Tokióban, másik béka Kiotóban. Vígságos volt brekegésük, megnyugvásos
lebzselésük; tuu… tuu… hangoskodtak, patak mentén pajkoskodtak.

Derűs egy nap mind a ketten kieszelték szépen, bölcsen, másnap bíz ők
útrakelnek s hegyen túlra, rontom-bontom, merészkednek. Tokiónak kis
békája Kiotót akarja tudni, Kiotónak kis békája Tokióba akar jutni. Nem
ismerték soha egymást, se hallomást, se látomást, mégis egy nap
egyidőben keltek útra mind a ketten.

Nap-Istenke sugarat szórt, madár füttye ébresztőt szólt; kis mimózák
füves réten sárgállottak, krizántémok mezőségen illatoztak.

Kiugrálnak kátyujukból, az egyike Tokióból, másika meg Kiotóból,
csetlő-botló, ugra-bugra lépkedésük, tuli-hangos vartyogásuk,
brekegésük. Másnap ismét talpon vannak, hol pihennek, hol loholnak s
napok teltén, hetek múltán szirt aljáig, hegy tövéig el is jutnak.
Tetejére bajos út volt, fáradságos, vékony inú békalábnak nem tanácsos;
ám hiába, nincs megállás, nincsen többé tétovázás, mert Tokió kis békája
Kiotót akarja tudni, Kiotónak kis békája Tokióig akar jutni.
Szökdécselnek, bukdácsolnak, elcuppognak, kuruttyolnak, míg egy szép
nap, derűs egy nap, mind a ketten egyidőben, lihegőben, pihegőben, egyik
jobbról, másik balról, egyikőjük Tokióból, másika meg Kiotóból, odaérnek
hegy ormára s fölkínlódnak meredekje legcsúcsára.

Hold-Istenke dereng rájuk, pacsirtáknak eláll szájuk, álmodoznak
mimózácskák, színesszirmú krizántémkák.

Szembekerül két kis béka, mérik egymást sanda módra; sunyira áll
tekintetük, meg-megtorpan törpe testük. Mosolyogva köszöngetnek, szókat
szókba szövögetnek s akkor néznek igaz nagyot, mikorára kitudódott, hogy
egyszerre, egy időben, derűs egy nap mind a ketten keltek útra s
merészkedtek meredekes hegyentúlra. Jót nevetnek nagy eseten, jót
mulatnak véletlenen, hogy Tokió kis békája Kiotót akarja látni, Kiotónak
kis békája Tokióra lett kíváncsi.

Sziklás csúcson leguggolnak, kényelmeset nyujtózkodnak, hallgatják a
madár hangját, szívják füvek, hegyi rózsák friss illatját. Megszólal a
tokiói, hallgatja a kiotói:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy araszról több araszra; messze
túlnan jobban látnánk szívünk vágya két városát. Kiotót én, Tokiót te,
gyönyörködnénk el napestig szemtől szembe, megnyugodvást visszatérnénk,
könnyűszerrel, kényelemmel célt is érnénk.

– Kéne rajta valamikép segíteni – szólal meg a kiotói.

– Tuu… tuu… mi a módja?

Tokiói a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk test hosszára; magasabb lesz a
mivoltunk, lábujjra ha kapaszkodunk. Te megnézhedd Tokiódat, én láthatom
Kiotómat; egyik éppen velem szembe, másika meg átellenbe.

– Ó, be pompás – örvendeznek, lágy fektükből legott fel is emelkednek s
hosszú lábuk nagyujjára, ágaskodnak ketten békák, testhosszára. Móddal
egymást átkarolják, kurta nyakuk nyujtogatják, kidülled két bámész
szemük, s kimeredez tekintetük. Így lesi a kiotói Tokiót, így kémli a
tokiói Kiotót.

Csakhogy ahogy ágaskodnak s jól egymásba fogózkodnak, dülledt szemmel
nem előre, hanem hátra pislogatnak. Bamba ésszel fel nem érik,
szépszerivel meg nem értik, hogy a szemük, ferdén néző békaszemük nem
előre egyenesen, visszánt mered tekintetük. Lesten lesik mind a ketten,
látókájuk meg se rebben s tokiói váltig hiszi, Kiotót lát s kiotói
váltig véli Tokiónak teljes mását.

– Nem Kiotót látja szemem? – kuruttyol a kiotói.

– Nem Tokiót látja az én tekintetem? – brekegi a tokiói.

Nap-Istenke megáll kissé le a vízbe lebuktában, Hold-Istenke szétnéz
kissé fel az égbe felszálltában. Kis pacsirták nagyhirtelen
elhallgatnak, mimózák és krizántémok összesúgnak, mosolyognak két
békákon, nevetgélnek párja ritka furcsaságon.

Ám két béka megnyugodtan, boldog lelki nyugalomban. Kezükben kis
vándorbotjuk, előttük meg távol útjuk. Egymás előtt illendően
meghajolnak, nyájas szókkal, mosolygósan búcsúzkodnak. Cihelődnek ismét
vissza távolukba, tokiói Tokióba, kiotói Kiotóba, csobogó kis
csermelykékhez, ingoványos erecskékhez.

S mindhalálig csak úgy tudták, hátradülledt békaszemmel csak úgy látták,
hogy a mása Kiotónak Tokió, hogy a párja Tokiónak Kioto.


Patkány-párék virágszála

Patkány-párék vígan élnek, száz máséval nem cserélnek; gondok nélkül,
kórok nélkül, jól megvannak bánat nélkül. Egyetlenke virágszáluk
takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja
csendes, kérő szóra engedelmes.

Telik, múlik patkányidő, bimbócskából virágszál nő. Hajadon lett
lánykájukból, dédelgetett virágjukból. Kis úrfiak, válogatott nagy
legények, messze földről, idegenből útrakelnek patkányéknál háztűznézni,
kertecskéből virágtépni. Egy se kellett patkány-párnak, nagyra törnek,
többre vágynak s hogyha úrfi, igazándi úrfi legyen, lánykájukhoz
mindenképpen méltó legyen.

– Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom.

– Kit gondolsz te legelsőnek, arra való vőlegénynek? – tudakolja
patkány-néne.

– Hát a Holdat, vagy a Napot, aki fénylik, aki ragyog; aki felszáll, aki
leszáll, annak való patkányházi kis virágszál.

– Én a Napot választanám, leánykánkat ahhoz adnám.

– Baj eshetik Nap urával, nagyokat süt sugarával. Izzó tűz a tekintése,
szikrákat szór lövellése.

– Akkor inkább Hold-úrfinak, annak adjuk leányunkat. Ezüstszínű
fényessége derengéses, tekintése ábrándosan merengéses.

– Igazad van – szól az ura –, ő ha lehet lányunk ura.

Ölti díszes ünneplőjét, kiporolja szőrsüvegét, úgy indul el háztűznéző
nagy útjára, Hold homályos udvarára.

– Adj Isten, te kerekarcú, nyájas, bájos mosolygású. Egy-két szóm ha
lenne hozzád, mondókám ha meghallgatnád.

– Adjad elő mondókádat, szellőztethedd ünneplődet, szőrcsuhádat.

– Valójában azt se tudom, megvalljam-e titkos vágyam, gondolatom? Szóló
szavam illendő-e? Leánykámat feleségnek elvennéd-e?

– Illendőnek nem illetlen, szíves szónak, gondolatnak se kelletlen.
Csakhogy van ám hökkenője, nagy bibije, bökkenője.

– Mi hökkentett, mi bökkentett?

– Mért nem adod nemzetséged fajtájának? Szürkeszőrű patkánykának?

– Egyetlenke virágszálam takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos.
Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes. Sajnálom őt egy
patkánytól, saját magam fajtájától. Legelsőnek e világon, csakis ahhoz
adnám lányom. Legkülönbnek téged tudlak, téged látlak, elvehetnéd ritka
kincsünk, leánykánkat.

Mosolyog a szende arcú, megszólal a nyájas szavú:

– Bölcs a szavad, szép szándékod, kincseket ér kedves lányod; csakhogy
hozzá méltó legény nem is voltam, ezután se lehetek én.

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való vőlegénynek?

– Felleg-úrfi hegyek ormán, leglegényebb ő a talpán. Én borongok, én
derengek s hogyha rámcsap fürge Felleg, azon menten eltakarja kerek
arcom s elsötétül szemem, szám és nagy mivoltom. Pislogatok, kandikálok,
alig-alig hogy világlok.

– Igazad van – szól a patkány, Hold bölcs szavát, nagy igazát
átgondolván.

Egyet lendít ünneplőjén, végigsimít szőrsüvegén s nekiindul ködös,
görcsös hegyormának, Felleg-úrfi csipkeszélű otthonának.

– Adj Isten, te bő lebernyeg, hegyek hátán, dombok ormán futó Felleg.
Téged tudnak arra való legénykének, elvehetnéd egyetlenegy gyermekemet.
Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.

Nagyot néz a plundrás legény, széleset ránt lebernyegén.

– Arra való, hozzád méltó dehogy vagyok, rongyos ruhám, tág hacukám
toldott-foldott. Hevergetek, lustálkodok egek alján, hegyet, völgyet
kimonómmal takargatván.

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való, hozzám méltó legénykének?

– El-elsuhan hegyek, völgyek szakadékán, pagodáknak nyargalászik
omladékán. Szél-úrfi ő, szilajkedvű, méreg-duda, tágtüdejű. Nem egyszer
hogy üstökömbe beléragad s foszlányomból, lebernyegem rongyaiból cafat
marad.

– Igazad van – szól a patkány, Felleg szavát azon módon megfogadván.

Szorosabbra fogja össze ünneplőjét, fülig nyomja szőrsüvegét; nekivágtat
széllel szembe, szélellenbe.

– Adj Isten, te hajszra-csára nyargalászó, hegyen, völgyön kézzel,
lábbal hadonászó. Legelsőnek fellegék is téged tudnak, elvehetnéd úri
módban éldegélő leányomat. Egyetlenke virágszálunk takarékos, dolgában
sem, szavában sem akadékos.

– Jó nagyot fuj Szél-legényke, piros arcát pirosabbra, pufókabbra
kerekítve.

– Jócska erő dagadozik tág tüdőmben, nagyot fúvok, furulyázok bősz
dühömben; csak egy legény, Fal-legényke állja utam, ő töri meg tele
tüdőm, nagy hatalmam. Sokkal különb legény nálam, igaz legény csak ő
lehet a csárdában.

– Igazad van – szól a patkány, Szél-fi szavát jól megvetvén, jól
meghányván.

Begombolja ünneplőjét, kontyra csapja szőrsüvegét, eloldalog magasra
nőtt Fal aljához, Fal-úrfinak gyökeret vert két lábához.

– Adj Isten, te szálegyenes, kívül-belül sziklás, köves. Legelsőnek
Szél-úrfiék téged tudnak, elvehetnéd egyetlenegy leányomat. Kis
kertemnek virágszála, messze földön sincsen párja.

Meg se moccan kőből Falnak rideg arca, sziklakemény, vihardúlta
ábrázata.

– Megbirkózom én a Széllel, meg én akár Hold fényével, sápatagos
ezüstjével, meg én akár lótó-futó Felleg-néppel. Csak egy legény állja
sarát, annak félem igazándi nagy hatalmát.

– Ki lehet ő? Mi a neve? Merről való eredete?

– Ki lenne más – szól kemény Fal meglapulván –, mint a követ porrá rágó
Pocfi-patkány.

– Pocfi-patkány? Azt mondja szád?

– Patkány, biz ám, az angyalát.

– Patkányéknak nemzetsége, patkányéknak legénykéje lenne világ legeleje?

– Úgy bizony, ti rágós fajta, erre-arra kurta farka. Ha tik is úgy
akarjátok, kezem, lábam kemény kövét megrágjátok s olyan nyílást nyittok
rajtam, hogy a föld is nagyot inog énalattam. Ti vagytok a legkülönbek,
száz másoknál erősebbek.

Ámul, bámul patkány-apó pisla szeme, száját tátja, hunyorog a tekintete.

– Igaz lehet, amit mondasz; való beszéd, amit vallasz.

Panyókára ünneplőjét, félrecsapja szőrsüvegét; bőrderekát, kezét, lábát
megfeszíti, gőgös fejét, nagy üstökét hátraveti, úgy fut haza
nemzetséges családjához, hírre váró, szomjúhozó asszonyához.

– Mit végeztél Hold-úrfival? Mi történik egyetlenke leányunkkal?

– Nem kellünk mi Hold-úrfinak, mert Felleg-fi különb nála; nem kellünk
mi Fellegnek se, mert Szél-úrfi különb nála; nem kellünk mi
Szél-úrfinak, mert Fal-úrfi különb nála s nem kellünk mi Fal-finak se,
mert még különb is van nála.

– Kicsoda ő, mi a neve? Merről való messzeföldi eredete?

– Ki lenne más – mondja sandán mosolyogván –, mint a sziklát porrá rágó
izmos patkány.

– Izmos patkány?

– Patkány, biz ám.

– A bizony, mi rágós fajta, erre-arra, kurta farka. Mi lennénk a
legelsőbbek, száz másoknál ezerszerte erősebbek.

Sorsa fordult csendes, rendes leánykának, eljegyződött fajtabéli
patkánykának. Boldog pár lett kettejéből, boldog férfi legények
legelejéből.


Majom- meg rák-háborúság

Mesebeli földjén élő állatkáknak, esett meg esetje majomnak meg ráknak.
Tükrös tócsa partján bukkantak egymásra, ugrifüles majom hátra járó
rákra. Ravasz derű játszik majom sunyi arcán, visszázó járását, lassudad
mozgását ráknak megpillantván.

– Hátha verset futnánk – mondja hamiskásan, vigyorogván egyet páncélhátú
rákon. Jámborlelkű ollós nem lát át a szitán, jobbja, balja táján
ollóját megnyitván.

Nyomban elindulnak s előre az egyik, hátrafelé kullog topalábú másik.
Botlik majom lába datolya magvába, rák is ráhibázott puffadó gombára. S
amint verset futva megint visszatértek, jobb- meg balfelőlről megint
szembe értek, mutogatja majom datolyája magját, nézegeti másik útszéli
gombáját.

– Hadd cserélek veled – szól ebadta majma –, neked jusson magja, nekem
pedig gomba.

Bamba szemmel bámul s nem éri fel ésszel, mit akarhat vajjon cifra
cseréjével.

– Gombád ha megrágod, vége a gombádnak – magyarázgat majom szája-táti
ráknak.

– Ám ha elülteted ezt az apró magot, növesztvén belőle datolyafát,
nagyot, ehetsz gyümölcsében nem egyig, de tízig, élhettek belőle
harmad-negyedízig.

Gombáját a kis rák legott át is adja, hitvány magvacskával hátrálgat el
haza. Ravasz majom-ifjú nyalja szájaszélét, uccu, vesd el magad, cipeli
ebédjét. Rák-legény a magvát otthon előveszi, kertes udvarába legott
elülteti.

  – Kelj ki gyorsan, én magvacskám,
  Magvacskából sudár fácskám;
  Ha nem kelsz ki sebbel-lobbal,
  Kettészellek két ollómmal.

Csoda kicsi magból gyenge hajtás bujt ki, gyenge hajtás helyén datolyafa
nőtt ki.

  – Virulj gyorsan, én kis fácskám,
  Sudár fából virágocskám;
  Ha nem virítsz sebbel-lobbal,
  Kettészellek két ollómmal.

Csoda gyenge fácska bimbócskákat nyitott, minden ágán-bogán virágja
virított.

  – Datolyákat, sudár fácskám,
  Gyümölcsöt hajts, virágocskám;
  Ha nem hajtasz sebbel-lobbal,
  Kettészellek két ollómmal.

Csoda datolyafa gyümölcsöket hajtott, minden ága-boga csemegéket adott.
Nyujtja két ollóját, ehetnékje támad, ám nem ér fel kézzel lógó
datolyákat.

Váltig vakargatja fületövét, szegény, ott a fája mellett ravasz
majom-legény. Falánk szemmel nézi majmunk a rák fáját, levelek közt lógó
drága datolyáját. Odaalázkodik nagy ehetnékjével, kikezdi a dőrét mázos
beszédjével.

– Mire pislogsz, hékás? Mire bámulsz, pajtás?

– Csoda datolyafán ringó csemegéje, éhkoppot meg szomjat oltó üdvössége,
orrom előtt ott lógnak le, szájam előtt ott csüngnek le. Ám két
ollócskámmal nem érek odáig, szemem majd kinézem látó kifogytáig.

Nagyot ugrik majmunk:

– Megtaláltam módját – pislog fel a fára, feni lapátfogát.

Szól és szökken egyet, neki sudár fának, ága-bogán lógó ízes datolyának.
Egyre pofázgatja s dehogy jut eszébe, éhes gazdájának adni kén belőle.
Hej, pedig be vásik rája ahány foga, hej, pedig be korog ehetnékes
gyomra.

– Datolyácskát, hékás, dobj egy-kettőt pajtás.

– Nézem színét-javát, azt dobom le néked, legjava, legszépe legyen méltó
részed.

Szól és szed egy-kettőt, ha zöld, ha éretlen, dobja rá a rákra, erejétől
telten. Nagyot nyekken kis rák, fájót nyilal háta, megsérült a vállán
csontból páncélkája. Megdöbben a majom, le a fáról gyorsan, ereje
bírtáig irhástul elillan.

Nyögdécsel a kis rák, fájlalja csonthátát, vonszolja nagy kínnal
megrepedt páncélját.

*

Megesik a szíve szomszédnak, pajtásnak, kérdik okát, fokát bújának,
bajának. Poszméhecske, Hinár, Mozsár meg Tojácska, mind ott sürög-forog,
ahány cimborája, segedelmes társa. Sírván panaszolja fáját, datolyáját,
ríván fájlalgatja sebzett páncélhátát.

Összesúgnak-búgnak s legott útra készen, annak a majomnak, adta gonosz
csontnak, bűnhődése lészen. Loholgat a négy-egy, nyomukban a kis rák, ám
ravasz majomnak hűlt helyét ha látják.

– Majd csak előkerül – gondolják magukban, sorra elrejtőznek
rejtekekben, zugban. Tojás parázstűznek hamva közé fekszik, Mozsár
gerendának fáján letelepszik. Poszméhecske rászáll fazék fedelére,
Hinárka lesimul síkos, csúszós földre. Vizesrocska állott mosóteknő
mellett, Rák-legényke menten beléereszkedett.

Fürge szellő fürdik hűvös esthomályban, didereg a majom szőrös
gunyájában. Szedi veszi lábát, siet vacka felé, tartja fagyos markát égő
parázs elé. S amint tárja kezét s amint melengeti, Tojás nagyot pukkan
és a majom arcát égvést elégeti. Sajogtatja tüze csupaseb pofáját, rohan
a rocskához, dugja belé orrát. Rocskából ollóját kis rák nekiszegzi,
szegény majom orrát, arcát, szemét, száját csupa vérré sebzi. Rohan esze
nélkül s amint csetlik-botlik, fazék fedelébe orral belébotlik. Résen
Poszméhecske s olyat szúr arcába, hogy mély fájdalmában, kíntól
kábultában reátántorodik csuszamlós Hinárra. Hinár háta lucskos, hanyatt
csúszik rajta, gerendán mozsárka legott célba kapja. Nagy erővel magát
le a földre veti és a kapzsi majmot, azt a gonosz csontot, darabokra
szedi.

Sose járj túl mások eszén, túljárhatnak a tiédén; meg ne kívánd édes
másét, odaveszhet, ami tiéd.


Világító Tűzbogárka

Erdők, hegyek homályában, sziklák, bércek vadonában áll egyháza szent
Buddhának, csodatévő hatalmának. Világító volt a templom Nipponszerte
híres neve, fénylövellő Tűzbogárkák Istenkéje lakott benne. Homályosban
röppenőknek templombonca osztogatott villogtatót, sűrű, sötét éjszakákon
mezőszerte villogtatót.

Loccsanó víz csobogott lent, száz madárka csattogott fent, hírül hordván
Világító szent hatalmát, Tűz-Istenke csodálatos akaratát. Nyári estén,
nap letűntén ezerszámra elzümmögnek, templom körül röpdécselve
eldümmögnek. Aszó fűből bukkannak fel, patak mellől röppennek el,
megannyija imádságos szent templomhoz, Világító tüzes-fényes világához.
Ki szen-pénzzel, ki rizsborral, harmatízű hűs itallal, mind ott áldoz
oltár előtt, Nap-Isten szent bonca előtt.

Tavasz enyhe fuvallata tűnőfélben, nyáréj izzó lehellete közelgőben.
Szálldogál sok száz bogárka, ki dümmögve, ki meg dongva; pirosas szín
vékony nyakuk, barnásszürke apró szárnyuk. Vaksötétben templom felé
igyekeznek, világadó fényességért könyörögnek.

Áll a szent bonc templomának oltáránál, világító, áldásosztó
csarnokánál. Obi-öve bíborodik pókderekán, acélkova lóg le karján;
várván várja szent egyháza röpdécselő bogárkáját, bogárkáknak oltárra
szánt adományát. Buddha után szent bonc elé, lépvést lépnek színe elé.
Szól az egyik potrohoska:

– Jó reggelt, szent bonc-apóka.

– Ne reggelt mondj, este van most – inti rendre bonc a pohost.

– Vak szemünkkel este látunk, estre kelve, naplementre fénylik a mi
napvilágunk.

– Mit szorongatsz két karodban?

– Világítód kéne nyomban.

– Hoztál italt? Szen-pénzecskét?

– Száke-borból egy pintecskét.

– Szűkre szabtad adományod, no, de nyujtsad, világtalan vak potrohod.

Egyet perdül, egyet fordul esti élet bogárkája, vak potrohát, világító
fényességért odatárja. Veszi a bonc kis táskáját, kis táskából
acélkáját, csihol egyet kovácskáján, szikra villan taplócskáján és alig
hogy odatartja, máris csillog, máris villog tűzbogárka vak potroha.

Hess… elrepül szép vidáman, irígykedve csodálgatják mindahányan.

Jön egy másik vak bogárka, rőt a nyaka, szürkeszínű apró szárnya; ő is
akar csillogtatót, vak éjszakán villogtatót.

– Hoztál rizsbort? Szen-pénzecskét?

– Hoztam jen-pénzt, ezüstöcskét.

– Szép a fénye – mondja a pap –, nyujtsad felém világtalan potrohodat.

Egyet csihol acél-kován, bogár repül nagyboldogan, szép vígacskán.
Harmadik se állított be üres kézzel, negyedik is megjelenik aprópénzzel;
hoznak rizsbort, mérőt hetet, hoznak szen-pénzt, többször hetet.
Acél-kován csihol újra, fel-felvillog sok bogárka sok potroha; repked
ezer tüzi lidérc, fénylik útjuk amerre jársz, amerre kélsz.

*

Esthomályban egymagában kis bogárka, sehol sincsen megállása,
megnyugvása. Se rizsbora, se szen-pénze, nincs egy árva fillérkéje.
Szomorúan nézegeti, ajkát amint nagykényesen biggyesztgeti, csillogó sok
potrohocska, fényeresztő pohosocska. Áldozni ő nem áldozhat, világítót
nem is kaphat; fénye nélkül világtalan, vak sötétben egyre csetlik,
egyre botlik nyomorultan. Felemel egy fenyőtüskét, hadd segítse,
támogassa tapogató vézna kezét; úgy loholgat, bandukolgat putrijába,
patakparti, bokoralji tanyájába.

Amint lépked nagyvigyázást, óvakodvást, tüskebotra támaszkodvást, éjnek
sűrű sötétjébe, belébotlik, beütődik valamibe.

– Világtalan vaksi pila – dümmög egyet döngicsélő rőt bogárka. – Kissé
jobban vigyázhatnál, nyitott szemmel járkálhatnál.

– Magadfajta volnék én is, Tűzbogárnak lettem én is; csakhogy nincsen
világítóm, sűrű, sötét éjszakákon utamat megvilágítóm.

– Hát a templom? Hát a bonca?

– Nincsen pénzem, se itókám, száke-borom, világítót ingyen nem kap vak
potrohom.

– Mért nincs pénzed? Mért nincs borod? Miért koldus a mivoltod? Lám, én
bőven áldozgattam, világítóm meg is kaptam.

– Ha van bőven világítód, adhatnál vagy egy csipetnyi villogtatót; csak
egy máknyit, hogy láthassak, kis vackomra találhassak.

– Világítót dehogy adok, vakulj ha nincs pénzed, borod. Vityillódba, ha
akarod, elvezetlek; itt a karom, nyujtsd a kezed.

– Két bogárka kéz a kézben, vak homályos sötétségben loholgatnak árkon
bokron, patak mentén, sötétellő viráglombon.

– Itt egy árok, ugorjuk át.

– Itt egy ember, repüljük át.

– Itt egy fahíd, lépjünk rája.

– Korhadozik lakkos fája.

Rőt bogárka kapja magát, megragadja vaksi társát, egyet lendít
félkezével, hunyorítgat rőt szemével és sebtibe és vaktába, belódítja
hídalatti mély tócsába.

– Világítód, hozzávalód hogyha nincsen, világító bogárkák közt helyed
sincsen – szól nagybüszkén, irgalmatlan s lohol tovább fáradatlan.

Jó szerencse, hogy szegényke nem fulladt víz sötétjébe. Tutaj úszott
tócsa hátán, rizses terhét húzván, vonván; vízbe hulló vak bogárka, arra
esett ártatlanka. Jómagával tehetetlen, úgy terült el eszméletlen.

Hold-Istenke le a mélybe letűnőben, Nap-Istenke fel magasba felkelőben;
széledezik sötét esti homályosság, éledezik napra leső világosság. Égi
útról szájára száll hűs csepp harmat, életrekelt elaléltan heverésző
tűzbogarat. Tágra nyitja tétovázva néző szemét s ijedezve tekintget
szét. Sütkérez rá Nap-Istenke napvilága, apró száján játszadozik
sugárkája s amint szeme ott pihen meg tócsa tükrén, hát egy árva kis
bogárka rúg-kapálgat partja szélén.

– Szerencsétlen kis pajtáskám, vízbe hullott aranyoskám.

Odarepül, megragadja, ki a vízből kivonszolja; ápolgatja teste-lelke
melegével, babusgatja szárnyaival, két kezével. Rőt bogárka új életre
éledezik, halottjából ébredezik. Tutajbeli tűzbogárka, társát amint
megvigyázza s jól szemügyre ahogy veszi, minapesti lelketlenjét
egyszeribe megismeri.

Úgy esett meg a baj vele, hogy a vaksit amint abba a tócsába
nagylelketlen bevetette, vígan tovább reppengetett, nagyvillogva,
nagycsillogva tovább lejtett. Két leányka járt a réten, legyezőjük
kezeikben, mimózákat szedegettek, krizántémot nézegettek. Arrafelé
begyeskedett rőt bogárka, virágszálról virágszálra; hol szirmokat
szakítgatott, hol levelet rántogatott. Nézik lánykák görbe szemmel s
felécsapnak hártyabőrű, bambusznyelű legyezővel. Így esett az eset vele,
tó vizébe így pottyant be.

Amint nyitja révedező apró szemét, amint veti mentőjére tekintetét,
reáismert minapesti kis társára, szegény vaksi bogárkára; eszébe jut
gonosz tette, fájót remeg gyenge lelke. Rőt orcája halványodik, dölyfös
szíve elfogódik; ajka rezzen, szeme rebben, bűnbánóan rebesgeti:

– Be szégyellem, be restellem.


Nyúl félfüle, Kócsag lába

Telel élet, nagy mindenség, telel a föld és a kék ég. Hópehelykék
hulldogálnak, eget, földet mindenestül bepólyálnak. Rétek, mezők, tócsa
vizek, házak, hidak, erdős hegyek csillogtatják hóleplüket,
szikráztatják sziporkázó ezüstjüket.

Hegyek alján Nyúl-anyóka kis tanyája, nyúlkunyhónak fürgelábú, két
egytestvér nyuszikája. Egyikének szőre fehér, Habfehérnek, másikának
szőre tarka, Tarituppnak.

Ölnyi mély hó kősziklákon, rizset termő síkságokon. Hol kaphatna
Nyúl-anyóka ennivalót, Habfehérnek, Tarituppnak rágnivalót? Fejebúbját
búban, gondban vakargatja, fületövét két kezével kapargatja. Mondja egy
nap nyuszikáknak, tapsifüles fiókáknak:

– Ma lesz napja, útrakelek, holmi egymást hátha lelek.

Fehérszőrű Habfehérke talpraugrik, kérő szóval rimánkodik:

– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be messze földet, havas hegyet.

Tarituppos talpraugrik, ő is bízvást bizonkodik:

– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.

– Hűvös, fagyos télhó lehe – inti őket a bölcs szüle –, maradjatok szép
nyugodtan, puhán bélelt vackotokban. Hozok nektek édességet, madárlátta
csemegéket.

Ott elindul Nyúl-anyóka, havat kapál lábanyoma. Hegyeket lép, völgyeket
jár, csemegére, édességre csak nem talál.

Sötét erdő legmélyében lótván futván sűrűjében, félős fejjel, riadt
szemmel hátrafordul s tapsi füle amint hajlik, amint konyul, vándor
vadász rettenetes tűzpuskája, nyílegyenest céloz rája. Nyúl-anyóka
iramodvást iramodik, majd jobbfelé, majd meg balra futván futvást
kanyarodik.

Ám egyszerre rettenetes egy pukkanás, szaladj pajtás, nyuszi pajtás.
Szőreszála borzoltában, erejének kifogytában, hetet havat elfelejtve,
apró lábát nekivetve, nagy fáradtan, elaléltan visszaugrat tanyájába,
puhán bélelt otthonába.

– Farkas koma kergetett meg? Róka néne ijesztett meg? – kérdi két kis
ölbelije.

– Jaj, a vadász, jaj puskája, hegyet völgyet dörögtető durranása. Jaj,
be sajog fülem fele, jaj, hogy nem hall másik fele.

– Hol a füled? Hová tetted?

Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elszörnyedve veszi észre, nincs a helyén
balról füle.

– Nincsen fülem balfelőlről, fele maradt jobbfelőlről – töri térdét,
marja kezét. – Szegény fejem mától fogva, színek-szónak csak a felét
hogyha fogja.

*

Nagy sírásnak, nagy rívásnak neszét veszi áldottlelkű fehér kócsag,
szomszédbeli.

– Mi van veled kis pajtáskám? Miért sírsz rísz én szomszédkám? Miért
fogod, nyomod fejed? Mi baj érte balról füled?

– Erdő mélyén járt anyóka, térdig fagyba, nyakig hóba, keresgélni
rágnivaló édességet, madárlátta csemegéket. Amint egyre bejjebbfelé
bátorkodott, rémületes vándor vadász orvul, rútul rátámadott. Eltalálta
balról fülét, lepuskázta egyik felét.

– Hol veszett el? Hol maradt el?

– Feleúton veszthettem el, hófuvásban hullattam el. Ha valaki
megtalálná, hó alól ha kikaparná.

Áldott kócsag egyet gondol, nekiperdül, fülkeresni azon nyomban
nekilendül.

– Kócsag-apó félfüledet megtalálja – szól Nyúl-anyó reménykedő
nyuszikája.

– Hideg hóból, legmélyéből kikaparja – bizakodik Nyúl-anyóka Tarituppja.

Órákon át, napokon át vigasztalják, Kócsag jöttét szívdobogva lesik,
várják. Harmadik még el se múlott s ím a Kócsag nagybicegve, sántikálva
előugrott. Feje kókkadt, torka szikkadt; szárnya tolla tépett, csapzott,
nagyot nyögött és loholván orrabukott.

– Jaj, a lábam, fele lábam – siránkozik szívettépő fájdalmában s
erőtelen odaroskad anyó mellé, búban, bajban félfületlen társa mellé.

– Farkas-koma kergetett meg, Róka-néne ijesztett meg?

– Mély erdőben, térdig hóban félfüledet megtaláltam; levegőben
rettenetes egy pukkanás, féllábamban fájó sajgás.

– Ó, szegényke, ártatlanka – siránkoznak, sóhajtoznak mindhármasba.

– Jaj, a vadász, jaj, puskája, hegyet-völgyet dörögtető durranása. Jaj,
be sajog lábam fele, jaj, nem léphet másik fele.

– Hol a lábad? Hová raktad?

Lábához kap szegény kócsag s elszörnyedten nézi, látja, nincs a helyén
balról való fele lába.

– Nincsen lábam balfelőlről, fele maradt jobbfelőlről – töri szárnyát,
marja karját. – Szegény lábam mától fogva, erdők útját csak a felét
hogyha rója.

– Hol félfülem baloldalról? – sopánkodik félfületlen Nyúl-anyóka.

– Hol féllábam balfelőlről? – sopánkodik féllábatlan Kócsag-bátya.

Előugrik, neki-nekibátorodik két fióka, Tarituppos és Habocska;
megszólalnak bátor szóval, emberséges indulattal:

– Elindulunk, útrakelünk, fület lábat, ha addig is, megkeresünk.

*

Ásó, lapát nyúl-kezükben, nagy elszántság kebelükben, elindulnak mély
erdőbe, erdő kellős közepébe. Orr irányban szimatolnak, térdig havat
kapargatnak, közbe-közbe pajkos nótát nótázgatnak:

  – Nagy hómező, kis hómező,
  Fület, lábat el-befedő;
  Félfülecske Nyúl-anyóé,
  Félláb Kócsag-apókáé.

  – Nagy ásócskánk, kis ásócskánk,
  Nyúl félfülét egyre ássák;
  Nagy lapátkánk, kis lapátkánk,
  Kócsag lábát lapátolják.

Ám Nyúl-anyó félfülére, Kócsag-apó féllábára nem akadnak sehol sehogy a
nyomára. Két egytestvér legjavában tanakodnak, egyre ásnak, lapátolnak,
amint ág-bog nagyhirtelen nagyot roppan és egy vadász, lesipuskás
előtoppan. Két nyulacska alig-alig fordul, perdül s mind a kettő
kézrekerül.

– Minap nem foghattam kettőt, megkaptam most mindakettőt – ugra-bugrál
lesipuskás. Örömében rizsbort iszik, jókedvében így nótázik:

  – Nagy puskámat, kis puskámat,
  Elpuskáztam fület, lábat;
  Két kis nyulat puska nélkül,
  Fogtam őket fegyver nélkül.

Fülön fog két apró nyulat s bármennyire rugdalóznak, elkerülnek
vadászházba, lesipuskás erdőmenti otthonába. Félszem néznek jobbra
balra, félfül lesnek neszre, hangra, hát egy falon két szegecske, az
egyiken Nyuszi füle, a másikon Kócsag lába, egymás mellett elsorjázva.
Összenéznek, összesúgnak, nagysuttyomban, jó javában tanakodnak s
hirtelenbe észreveszi a két tapsi, hogy a puskás, lesipuskás jobbszem
vaksi.

– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert
félszemmel csakis balról, balfelől lát – súgja loppal a nagyobbik.

– Nosza gyorsan jobbja felé, meg ne lássa valamikép merrefelé. Te
lekapod anyó fülét, én féllábát a Kócsagét – súgja loppal a kisebbik.

Kapja magát Habfehérke, egyet ugrik, falról anyó félfülével erdő felé
iramodik; kapja magát Tarituppos, egyet ugrik, Kócsag-apó féllábával
erdő felé kanyarodik.

Félszemére vaksi vadász, félszemével balra vigyáz. Kapkod jobbra, ugrat
balra, futkos erre, nyargal arra s addig lohol, addig vizslat, míg
megbotlik, bukfencezik s összeroskad.

Nyúl testvérkék szélvészmódra lótnak-futnak, lágy fészkükbe egy-kettőre
nagy lihegve el is jutnak. Lábat kapott, féllábacskát fehértollú
Kócsag-apó, fület kapott, félfülecskét villámlábú Nyuszi-anyó. Öröm veri
fel a házat, nincs többé baj, nincsen bánat.

Páros füllel most már hallhat Nyúl-anyóka, páros lábbal most már futhat
fehértollú Kócsagocska. Boldog nyulak táncot ropnak, jókedvükben
nótázgatnak:

  – Nagy mihaszna, kis mihaszna,
  Félszemére vak vadászka;
  Fület, lábat lepuskázott,
  Két kis nyulat elhibázott.


Tövig tépték Veréb nyelvét

Nipponország rizsesföldjén, bambuszerdő dombos szélén, szegénysorban
megnyugodtan élt apóka, elhagyottan.

Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből száll a Veréb fáról
fára, öreg apó kunyhójára. Kunyhójáról küszöbére, küszöbéről tenyerére,
morzsát, magot csipegetni, harmatcseppet hörpintgetni. Nap nap után
pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor vígan repdes csepp madárka, vígan
csapdos kicsi szárnya, féloldalvást apókáját, félszem lesi mindennapi
adományát. Szép kettesben, békességben barátkoznak s napok telnek, hetek
múlnak.

Agg apóka szomszédsága, zsémbes asszony féregfúrta kalyibája. Morcos,
mérges természetű, két-ág villa tekintetű. Rizset cipelt egy nap haza s
amint főzte, amint mosta, arra röpdös kicsi veréb s azt se tudni, hogy
és mikép, belékóstol friss főztjébe, rizzsel tele edényébe.
Nagymérgesen, kíméletlen megragadja, kicsi nyelvét tövig tépi,
marcangolja. Vérző szájjal, fájó szívvel szegény veréb úgy hessen el,
el-elcsipog fájdalmában, holtra sebzett bánatában.

Öreg apó, mit sem tudó, lesi jöttét, mindennapos, drágalátos kis
vendégét; várja maggal, friss morzsával, Buddha adta adománnyal. Ám
hajnali pirkadáskor, pirosodó hasadáskor nem szálldogál madárkája, nem
is csapdos kicsi szárnya. S amint erdők füvesére sugarat vet felkelő nap
Istenkéje, kapja magát jámbor öreg, keresni kél odamaradt kis verebet.
Cserjések és csalitok közt, lombos ágak sűrűje közt szólongatja
madárkáját, füttyentgeti mindennapos pajtáskáját. S ahogy figyel
madárhangra, zúgó zajra, zizzenéses lombhajlatra, mintha lelke
megsejtené messze helyről felcsicsergő csipogását, sebzett szíve, tépett
szája síró, rívó panaszlását.

Verébcsalád virágok közt csalitosban, üldögélnek, tanyázgatnak
békességes magánosban. Ápolgatják, ápolgatják testvérüket, irral, fűvel
gyógyítgatják betegüket. Szívrepesve veszik észre apó jöttét, fészkük
felé közeledtét; örömükben lába elé sereglenek, ágról ágra ugrándozva
csicseregnek. Hivogatják hívó szókkal, tessékelik csőreikkel,
tátogókkal.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik; madárlátta ételüket kínálgatják friss
főztjüket. Közbe-közbe panaszolják panaszukat, csiripelik bánatukat.

Napestig elszófiáznak, búnak, bajnak fittyet hánynak s alkonyatkor,
estre kelve, hazafelé kászolódik az emberke. Hálás hang kél verébajkon,
könny rezdül meg szempillákon; szépen kérik irgalmatos gazdájukat, ne
vesse meg szívből jövő kínájukat.

  – Nagy kosarunk, kis kosarunk,
  Fogadjad el ajándékunk;
  Nagy kosárka a nehezebb,
  Kis kosárka jóval könnyebb.

– Görnyedt hátra, vénhedt vállra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta
kis kosárka.

Rásegítik derekára, görnyedező vén vállára s amint baktat erdők hosszat,
róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen, áldás fakad
ezüstszóró nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, ezüstcsíkján holdas fénynek, bandukolgat
otthonába, agg apóka verébtelen hajlokába. Rándít egyet öreg vállán,
lendít egyet kosárkáján s nagyvigyázvást, óvakodva, kis kosárka
fedélkéjét bontogatja. S ahogy nyílik kis kosárka s kandi szemmel mered
belé pillantása, szeme, szája ámul-bámul, odáig a nagy csodától. Fényes
arany fénylik benne, sziporkázik színezüstje, csupa selyem, bársony
mása, szemet vakít igazgyöngye ragyogása.

*

Agg apóka kincse fénye rávilágít szomszéd banya rizsesére. Dörgölgeti
pisla szemét, nem állja ki elvakító fényességét. Odatipeg szomszédjához,
kinccsel tele kosarához s látván bársony selyem kincsét, megkívánja
sáraranyát, színezüstjét.

– Hogyan, honnan került hozzád? Kitől kaptad kis kosárkád?

– Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből, nap nap után
pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor, vígan repdes csepp madárka, vígan
csapdos kicsi szárnya. Annak kaptam drága kincsét, könyörtelen annak
tépted tövig nyelvét.

Öreg agglant egyet gondol s Nap-Istenke amint fordul, szedi, veszi magát
másnap, verébékhez alázattal ellátogat. Mézes-mázos minden szava,
szánom-bánom kérő hangja, sóhajtozik, sopánkodik, szíve színből majd
hogy el nem facsarodik. Verébéknek torkon a szó, nyájasságuk el-elhaló,
tessék-lássék mosolygásuk, ímmel-ámmal szószólásuk.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik.

Alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik ravasz beste. Hideg a hang
verébajkon, könny se rezdül pillájukon; szólják szíves szólásukat, ne
vesse meg kínájukat:

  – Nagy kosarunk, kis kosarunk,
  Fogadnád el ajándékunk;
  Nagy kosárka a nehezebb,
  Kis kosárka jóval könnyebb.

Kapzsi, fukar volt az asszony, sipítgatja vékony hangon:

– Teherbíró vén vállamra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta nagy
kosárka.

Nagynehezen rásegítik, kétrét görnyedt vállaira ráemelik s amint baktat
erdőkhosszat, róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen,
harag lángol nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, félhomályán Hold fényének, gyorsan lohol
otthonába, agg rosszcsont a hajlokába. S amint fogja nagy kosarát s
próbálgatja zárját, nyitját s amint nyílik nagy fedele s belémered
tekintete, hátrahőköl ijedtében, szíve eláll borzadalmas rémültében.

Kísértetek szörnyű arca meredez rá, megriadtra, dúló-fúló ábrázattal,
vérfagyasztó irtózattal. Ki kéz nélkül, ki láb nélkül, ki szarvakkal, ki
fej nélkül; ki félszemmel, ki hárommal, tűzlehelő tág torokkal.
Kosarukból kilendülnek, dörgő hangon dübörögnek; torkon kapnak kapzsi
banyát, bűnösségét beléfojtják.

Nap-Istenke egek alján elrejtőzik, Hold-Istenkét sötét felhők
környékezik.


Medúza és a majom mája

Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek nagyhatalmú királyának, lent a
vízben kagylódíszes palotája, hullámverte pagodája. Gyöngyike volt
gyöngyszépségű felesége, ringó tenger gyémántfényű ékessége. Vizeken át
szikráztatja kristályszemét, szórja fénylő, szétözönlő fényességét.

Habos hajnal hasadáskor, ködmegülő pitymalláskor, Gyöngyikének
teste-lelke épségébe, kórság szállott szemvakító szépségébe. Térde inog,
meghanyatlik, erőtelen, tehetetlen ágynak omlik; gyöngyöt könnyez
smaragdszeme, fájón nézeg réveteges tekintete. Vízországban ahány javas,
kuruzslásban aki jártas, mind ott terem hívására, Sárkány király
parancsára. Mind kutatja búját, baját, nem tudják meg orvosságát.

Százesztendős harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú, nagyokat bök
homlokára s ilyen szókra nyílik szája:

– Majom máját ha kaphatnék, Gyöngyikénken talán-talán segíthetnénk.

– Még csak hírből sem ismerem – szól Rőt-Sárkány bús leverten. – Víz nem
tudó, víz nem lakó, mit tudom én, majom-fajta merre való.

– Tenger vizét nem is állja, szárazon van megélhető maradása.
Majomsziget füves földjén háza helye, erdők fáján, lombozatán száraz
fészke.

– Vízben élő rajzatomban, pikkelygazdag országomban van-é, aki tudja
máját, majomsziget lombos fáját?

Megszólal a harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú:

– Lapos, lompos Medúzánknak toppant híre ép a minap, messze tengert
járván, kelvén, mélybe bukván, mélyből megint felmerülvén. Szárazföldnek
zöldelő kis szigetére, annak bukkant földes, füves peremére.

Hamar a Medúzát színe elé hozzák, hallgatja királya parancsosztó szavát.
Majmok szigetkéjén majom meleg mája, beteg Gyöngyikének egy az
orvossága.

– Gyöngéllem én vézna erőm, kevesellem kurta időm, vízloccsantó
tagjaimmal, majmot fogni erőtelen karjaimmal.

– Ne erőddel vezesd félre, ne csápoddal csaljad lépre, ha fortéllyal,
szóbeszéddel, mézes-mázos, cselfogásos ígérettel.

– Mi fortélyom lehet nékem? Mi cselt szőhet szóbeszédem? – szól medúza
bamba ésszel, hasmánt úszó lomha testtel.

– Dícsérgessed kristályhímes palotánkat, vízben úszó országunkat,
emberfélét csigafejjel, csigafélét embertörzzsel. Szilaj kedve
kerekedjék, országunkba kéredzkedjék.

– Majomféle nemzetsége nem úszik ám, tenger vizén, síma tükrén nem
kúszik ám.

– Csalogasd rá csonthátadra, ugrassad rá teherbíró páncélodra.

– Értem – szól az értelmetlen, útra kél a jó magával tehetetlen.

*

Nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át,
tarajszóró tölcséren át, addig ázik, addig fázik, tenger vizén
addig-addig nyargalászik, míg egy reggel, bíbor reggel, fölkelő nap
Istenkéje rá nem száll egy zöldelő kis szigetkére.

Erdő alján, füves partján hajlong egy fa, vicsorgásos szőrös majom
himbálgatja. Messze tenger Medúzája látván majom kezét, lábát,
szőrbenőtte ábrázatát; földi sziget szőrös majma, megpillantván a
medúzát, szemből fejét, csápból karját, ijedtükben megállanak és
egymásra csodálkozó szájat tátnak.

– Ki ija vagy, ki fia vagy? Ki-miféle csúf szerzet vagy? – kérdi
félsszel a fürgébbik.

– Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek királyának volnék én a
világjáró hírhozója. Nagy a híre, nagy a neve szárazhátú földeteknek,
földből növő erdőtöknek, mezőtöknek. Jól megnézem, hírül viszem; ez a
dolgom, ez a tisztem.

– Tifelétek nem terem fa? Gyümölcsféle nincsen rajta?

– Más a színe a miénknek, más az íze vízben növő gyümölcsének;
mindennapos a termése, íze, színe ezerféle. Megnézhetnéd, ha kívánod,
meg se szánod, meg se bánod – mondja mersszel a lomhábbik.

– A mi fajtánk nem úszik ám, tenger hátán nem csúszik ám.

– Bőven van hely csonthátamon, bízvást ülhetsz páncélomon; elvihetlek
odaátra, vízben forgó, vízben úszó palotánkba.

Adta majma egyet ugrik medúzára, nagy vigyázvást kuporodik csonthátára;
víz előtte, víz utána, vígan uszkál medúzából hajócskája.

Delet tűz a tenger napja, tajtékot túr fehér habja; hüllők, halak táncot
ropnak, ficánkolnak, orruk előtt lemerülnek, fel-felbuknak.

– Majom pajtás – szól Medúza –, van-e májad, meleg májad tarsolyodba?

– Hogyne lenne – szól a majom tréfaszóra, kedvre kelve.

– Rendben az én szénám, szalmám, be boldog lesz Sárkány-gazdám.

– Mért kérdezed majom máját? Mért lesz boldog Sárkány-gazdád?

– Csak úgy mondtam – szól Medúza, szájaszélét ravaszkásan félrehúzva.

– Jó Medúza, no de mégis, hadd tudjam meg nyitját én is.

Eltünődik nagy oktalan, gondolkozik tanácstalan; kikottyantja tilos
titkát, Gyöngyikének segedelmes majom máját.

Elhűl majmunk meleg vére, égnek mered ahány szőre; csupa tenger
környös-körül, veszedelem mindenfelül. Előszedi nagy furfangját, ravasz
esze csínja-bínját és így beszél Medúzához, elevenke hajójához:

– Be sajnálom, be restellem; mért nem szóltál szárazföldön, szigetemen?

– Hogyha májad mondtam volna, páncélomra soha rá nem ültél volna.

– Ha megtudom, ha csak sejtem szándékodat, nem egy, hanem három májat
dugtam volna tág zsebembe, egyet pedig ráadásnak gelebembe.

– Egy is elég lesz belőle.

– Ott hagytam ám azt az egyet szigetemen, lombok alján, széles fényes
falevelen; ne kellessen túlon túl is cipekednünk, könnyebbedjék útra
való úti terhünk.

Medúzának lassú esze lassacskán jár, jobbra forog, balra uszkál; kezét
töri, sopánkodik, butaságán bosszankodik.

Fákon kúszó négykézlábú, hosszúkarú, szőrcsuhájú, nagyokat bök
homlokára, szóra nyílik ravasz szája:

– Térjünk vissza tengertúli szigetünkre, erdős, lombos kis fészkünkbe,
három májam fa ágáról, mind leveszem leveléről, zöld lombjáról.

– Persze, persze, jó lesz bíz a – szól örömmel tökkelütött oktalanja.

S nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át,
tarajszóró tölcséren át, addig áznak, addig fáznak, míg egy reggel,
rózsás reggel felkelő nap Istenkéje rá nem száll a majomlakta
szigetkére.

Fürge majom toppan egyet, Medúzáról, páncéljáról pattan egyet s fája
lombján leguggolva, vicsorítja hegyes fogát adta majma.

– Köszöntelek bölcs pajtáskám, tengerjáró kis bárkácskám; sajnálom sok
fáradságod, tengerháti uszkálásod.

– Hát a májad? – képed, szörnyed oktalanka.

– Abba ugyan nem haraptok, hadd vássék csak halfogatok. Ahogy jöttél,
úgy mehetsz el, májam nélkül úgy lehetsz el.

– Hát a gazda parancsszava?

– Várhassa meg kimúlásom, holtom után májacskámat rátestálom.

– Hát a szavad, ígéreted?

– Hát a bamba cselvetésed?

Medúzácska szörnyen búsul, leforrázva térül, fordul; nagy kelletlen
hazafelé, úgy igyekszik el-kifelé.

*

Vízalatti palotában, hullámhátas pagodában egyre lesik, egyre várják
Medúzácskát, szigetföldi majom máját. Szürkés egy est, szürkületkor,
sápadt holdfény derengtekor, átázottan, átfázottan, elbágyadtan,
csigázottan, Medúza nagy lomha teste, vizek szintjén himbálódzik
esetlenje. Közrefogják, gyorsan viszik víz urához, Sárkány-király
zsámolyához.

– Hol a majom? Hol a mája? Gyöngyikének, nagybetegnek szigetbeli
orvossága? – ordít rémest a Rőt-Sárkány, majom máját várvást várván.

Könny üli meg Medúzának merev szemét, remegtető rettegése testét,
lelkét. Mindent elmond, amit tudott, rendre sorra, Szigetország
majomkáját, majom máját panaszolva.

– Lomha tested gerinc nélkül, karod, csápod egy csont nélkül, takarodj
el világvízzé, színed, híred ne lássam, ne halljam többé.

Vízi vadak megragadják a Medúzát, zúzzák, törik minden ízét, minden
csontját, szertetépik orrát szemét, szétverdesik lomha testét.
Kristályfényes pagodából sötétellő mély vizekbe, forgatagos, bősz
hullámos örvényekbe irgalmatlan lelódítják, lelketlenül letuszkolják.

És azóta bús Medúza, sok csápkarja lekonyulva, orra nem orr, szeme nem
szem, prédanyelő szája sincsen; semmi feje, nyálkás teste, nyirkos,
nyálas lebernyege, hullám hátán örökkétig hajszolódik, örvény alján,
habok hátán hánykolódik.


Holló úszik, Gúnár kúszik

Éldegélnek egymagukban, erdőlaki odujukban, mind a hárman károgatók,
családbéli három Hollók. Ha volt miből, lakmároztak; csigát-bigát,
féregfélét nyalánkoltak. Szűk fészkében Holló-legény száját, csőrét
tátogatja, legízesebb falatkáit öregedő szüleivel cuppogtatja. Régi
szokás hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

Három Gúnár uszkál erdő zöld tavában és javában szapulgatják, Hollóékat
mérges csőrrel gágogatják.

– Nézd el, milyen nagyot nyeltek, tücsköt-prücsköt, vagy mit leltek –
szól az egyik, legnagyobbik, három közt legirígyebbik.

– Ó, be csúfak, be kormosak – gágázgat el másodikja s olyat hápog vak
dühében, mintha szemet kapott volna.

– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet – szisszent egyet
legkisebbje.

Pedig férget esznek ők is, békát lesnek Gúnárok is s míg a másét
megócsálják, veres csőrük fennen hordják.

Hollóéknál békén, nyugton gunnyasztanak, féloldalvást libák felé
sandítanak. Holló-legény gondol egyet, szárnyaival rebben egyet, hozni
akar holmi egymás földi férget, öregéknek puhahúsú, madárlátta
csemegéket.

– Meleg van még, majd csak később – javallgatják Holló-szülők. Ám a
legény rebbenőben, pedig ott fenn Nap-Istenke delelőben.

Tüzet tűzött a nap aznap, Holló-apó így károgat:

– Anyjuk, lelkem, hátha kissé lerepülnék, tó vizében tollaimmal
fürödhetnék.

– Akkor én is veled tartok, baj ne essék, ne történjék valamelyes
bántódásod.

Leszállanak tó tükréhez, lerepülnek fodrosodó gyűrűjéhez; belélépnek
sekélyébe, csendes vize legszélébe.

– Jaj, be pompás, be kellemes – örvendezik a két hites és anyókát
apókája és apókát anyókája gondos gonddal mosdatgatja, szappanozza.

Tóközépen három Ludak, szárnyaikkal csapdosgatnak; Hollóékra, fürdőzőkre
nyujtott nyakkal, tátott csőrrel hápogatnak.

– Miénk a tó mind halastul s el mer jönni ébenszínű asszonyostul –
berzenkedik egyik tollas.

– Szín vizünket, kristálytisztát kormos, mocskos tollaikkal bepiszkítják
– fortyan egyet a lúdtollas.

– Ki vizünkből, szedte-vette – szisszen egyet legkisebbje s nyujtogatják
nyakuk, csőrük, meresztgetik merev szemük.

– Csend legyen a csőrötökkel, hápogással, sziszegéssel. Jertek egész
közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, mit is kell majd művelnetek.

Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát és megértvén bölcs
beszédet, hangoskodva szétszélednek.

Holló-párék tó legszélén sütkéreznek, elhenyélnek, gyanúperrel
ártatlankák dehogy élnek.

Azon nyomban jön egy Liba, három lúd legravaszabbja; mézes-mázos a
beszéde, édeskés a sziszegése:

– Kicsi Hollók, jó szomszédok, sötét földről származottak, ébenfából
faragottak, örvendünk a szerencsénknek, vizünk hogy megtiszteltétek.
Nagy a hőség, a forróság, úgy-e, lelkem? Úgy-e pompás szép tavunkban,
hűs vizünkben?

– Ó, Gúnárka, aranyoska, nem akarnánk megzavarni, tócsátokhoz tolakodni;
partja szélén, legsekélyén megülhessünk, nagy melegben tisztálkodjunk,
fürödhessünk.

– Beljebb tessék, arra kékebb, vize tisztább, sokkal hűsebb. Jertek
velem, megmutatom – szól Gúnárka csúfondáros gúnyos hangon.

– Ó, köszönjük – válaszolja vigyázatos Holló-anya –, úszás nem a
mesterségünk, mélyebb vízbe dehogy szállunk, dehogy merünk.

– Ne féljetek, itt vagyok én, ébensötét tollatokra vigyázok én; te
jobbfelé, te meg balra, fogózzatok bátran az én két szárnyamba.

Kelletlenül két Hollócskák megragadják gágogó Lúd egy-egy szárnyát;
cipekednek be a vízbe, kékellő tó közepébe. Alig-alig érnek oda,
egyszerre csak szárnyat csapdos három Liba, nekiesnek Hollócskáknak,
tehetetlen szárnyacskáknak.

– Holló úszik, jaj, be furcsa – gágog, sziszeg három rusnya. Hollók
tollát tépik, rántják, jobbról balra, balról jobbra ráncigálják.

– Holló úszik, Holló úszik, ó, be furcsán fulladozik – nevetgélnek
fuldoklókon, szárnyaikkal keservesen csapkodókon. S addig csípik, addig
marják, addig tépik, marcangolják, míg egyszerre mind a kettőt
eleresztik s be a mélybe besüllyesztik. Szegény Hollók, ártatlanok
megfulladtak, tó vizében, legmélyében elpusztultak.

*

Erdő mélyén Holló-legény csigát-bigát szedegetett, válogatott jó
falatkát, öregéknek friss vacsorát. Nagyvidáman, hamiskásan repdes haza
s amint leszáll madárházi udvarukra, senki aki lesné jöttét, vadászásról
visszatértét. Jobbra balra figyel, lesel, minden neszre odafülel s amint
sorsán sopánkodik, tócsa felől fel-felhangzik három Gúnár gágogása,
hápogásos nótázása:

  – Holló úszott, Holló úszott,
  Jaj, de furcsán fulladozott;
  Fürtös fejét fürösztettük,
  Tó vizébe fullasztottuk.

Nagyot dobban Holló-legény szívecskéje, könnybelábad szénfekete
szemecskéje; siet, repül víz partjához, szegény szülék tósírjához.

– Anyám, apám – szívszakítón kiáltozza, beceszókkal öregéket
szólongatja. S amint szeme tó szegélyén, tócsa vize legsekélyén, ott a
parton egymás mellett apó, anyó lélektelen ott heverget. Összeesik
bánatában, szívszorító fájdalmában s amint felsír fájó hangja és
fájdalmát elzokogja, felé repül, mind egybegyűl sok jó pajtás, búban,
bajban megannyi társ. Halottjukat vállra veszik, kis fészkükbe
visszaviszik s annak rendje, módja szerint egymás mellé elföldelik.
Buddha szava parancsára, szálló lelkek irgalmára.

– Tó vizébe vesszek én is, hadd fulladjak belé én is – jajveszékel
szegény árva.

– Anyád, apád meg nem éled, életed ha megcseréled – csitítgatják
cimborái. – Rontsunk rájuk, Gúnárokra, ostobákra, hápogókra. Büntessünk
meg bűnösöket, bűnükért hadd bűnhődjenek.

Árva Holló belényugszik, mély bánata lecsillapszik. S harminc ifjú
Holló-pajtás, búban, bajban megannyi társ, lerepülnek tó partjára, tó
partjának több fájára. Lent a vízben álnok Ludak, fent a nagy fán
Holló-ifjak. Ludak lentről fákra néznek, Hollók fentről Lúdra néznek.
Megszólal a harminc Holló:

– Ostobácska jámbor Libák, nem is sejtik, nem is tudják, tócsa vize
hovatovább apadóban, tócsa medre egyre jobban száradóban. Tóban többé
csepp víz sem lesz, ahány Gúnár, mély mocsárba mind odavesz.

Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel feljajongnak
Hollóékhoz, fán gubbasztó sötétfürtű pajtásokhoz. Rémüldöznek, kérve
kérdik, igaz szó-e, valóságos, ami hírlik?

– Egy-kettőre fel a fára – kiáltoznak riadozó Gúnárkákra –, apad a víz
alattatok, mély mocsárban egytől-egyig ottragadtok.

Három Ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt-kettőt visszacsúsznak.
Hogy hápognak halálos nagy rémültökben, hogy ijednek jobbra-balra
dülöngtükben. Nevet harminc Holló-madár, Gúnárékon most az egyszer eszük
túljár; rajtuk a sor, ők mulatnak, tréfa-nótát danolgatnak:

  – Gúnár kúszik, Gúnár kúszik,
  Egyet lépked, kettőt csúszik;
  Jaj, be furcsa Gúnár-kúszás,
  Egyet csetlés, kettőt botlás.

Libabőrt kap három nagy Lúd, menekülne, elillanna, sehogy se tud; fáknak
ága, lombja közé akadoznak, gallyak közé gabalyodnak.

S amint hullnak le a fákról, ág-bogakról, lombról galyról, rövid eszük
össze-vissza zavarodik, hosszú nyakuk jobbra-balra csavarodik. Magas
fákról lehulltukban megfulladnak, nagy bűnükért, gazságukért meglakolnak
s azóta mind mai napig szólásmondás divatozik:

– Holló úszik, Gúnár kúszik.


Legyet ölő Legyezőcske

Tikkaszt a nyár, zümmög a Légy, fényben fürdik a mindenség. Bogárkáknak
rebben szárnya, hallszik szellő suhanása; dümmög dongó ágon-bogon,
szitakötő árkon, bokron. Adta Legye szemtelenje, be kelletlen, zizzenése
libbenése tűrhetetlen. Orrod előtt eledeled, falánk legyek rajtaesnek;
italodat megdézsmálják, pihenődet megzavarják.

Nagy szerencse, vigyázgat rád fürgekezű Legyezőcske. Csontja bambusz,
husa hártya; nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt verítékes
orcátokra. Fagyos télen, zimankóban tüzet éleszt, alvó tüzet, pislákolót
újjáébreszt; legyek raját, garmadáját ellegyezi, orrod elől, italodról,
ételedről elkergeti, bambuszcsontú, hártyahúsú Legyezőcske.

Terpeszkedik verandáján s házatáján megint zümmög, füle körül megint
dümmög adta Legye szemtelenje. Odaszállnak Legyezőcske orra elé,
elsorjáznak szépen, rendben egymás mellé.

– Hessetek el, kotródjatok, szemem elől utolsóig pusztuljatok – rivall
rájuk nagy mérgében, nagy dühében Legyezőcske.

Ám a legyek, szemtelenek, kérve kérik, nyelén fogják, kérő szóval
kérlelgetik; rövidebbre szabják inkább zümmögésük, hallgassa meg nagy
kérésük.

– Mit akartok? Mi jót hoztok?

– Nem nekünk jó, inkább neked – zümmögik a fürge Legyek.

– Hadd hallom hát, mi jó benne? – kérdi tőlük Legyet irtó Legyezőcske.

– Nagy a neved, becsületed, hogy a Legyet, szegény Legyet csontkaroddal
egyre-másra hessegeted. Pedig immár közelgőben Őszi-Szellő s ha beáll a
hűvös idő, ki törődik akkor véled? Széllé foszlik híred, neved, oda
minden emberséged.

– Merről repül Őszi-Szellő? Honnan bukkan békebontó szele elő?

– Nyaratszaka bujócskázik, hegyek között szilajkodva furulyázik; ám ha
torpan s elédtoppan, az áldóját, te fizeted meg az árát, drága árát.

– Jó Legyecskék, hű pajtások, ti adjatok bölcs tanácsot; Őszi-Szellőt
valahogyan meg ne lássam, Őszi-Szellő valamikép meg ne lásson.

– Ismerjük mi Szél őkelmét – hitegetik könnyenhívő Legyezőcskét. – Ha
egy-két szót szólunk neki, még a házad tájékát is jó messzire elkerüli.
Te is kímélj ám bennünket, te se rontsd meg életünket. Ne csapj le ránk
csontkaroddal, ne törjél ránk tíz karmoddal.

– Szómat állom, szent a béke – örül lenge Legyezőcske. – Rátok dehogy
haragszom én, sose bántlak titeket én. Csúf szokás volt, amit tettem,
eszem nélkül legyezgettem. Hej, nem egyszer de megbántam, álmotok hogy
megzavartam; nem szándékos akarásból, csakis pajkos megszokásból.

Édeskedik Legyecskéknek, hamis Legyek megértően összenéznek. Kezet
fognak, paroláznak, ravasz arccal odébbállnak és a Legyek, léha Legyek
bizakodva békességben, csalafinta ígérésben, ételt, italt megszállanak s
jóllakásig lakmároznak. És a lenge Legyezőcske, csak ne bántsa, ne
zavarja hűs Szellőcske, Legyet többé karjaival nem legyezget,
csontkezével soha többé nem hesseget.

*

Múlik a nyár, hűvösödik, hegyek mögül Őszi-Szellő kerekedik. Legyezőcske
gyengül, satnyul, kerek feje, arca konyul; hártyabőre színét veszti,
húsát, csontját megereszti. Hát még amint nagy nyargalvást, jön
Szellőcske, hűs rohanvást. Legyezőcske keze, lába merevedik, teste,
lelke gémberedik; lim-lom közé kamarába, odadobja a gazdája.

Amint egy nap eldidereg s minden tagja meg-megremeg, eszébe jut szép
napoknak zöngicsélő Legyecskéje, álnok, hazug ígérése.

– Ha csak egyszer megfoghatnám s kezem közé kaparintnám, kitekerném
álnok nyakát, kettétörném a derekát.

Lim-lom közül kivánszorog s lépést lépvén amint csoszog, ím előtte, orra
előtt döngicsélget szép napoknak Legyecskéje, szembe kerül szemtelenje.

– Ó, te álnok, gaz fajzatja – fortyan egyet nagy haragja –, cudarság
volt minden tetted, hazug a szód, ígéreted.

Kis legyecske holttá rémül, lába inog, feje szédül, csendes szava
elhalóban, potroha megroppanóban.

– Hessegethetsz, ha akarod, most már akár agyonüthed bambuszkarod; járni
való erőm sincsen, szálldogálni szárnyam sincsen. Íme, láthadd, mivé
lettem, fogyton fogyik gyenge erőm, lélegzetem.

Szegzi szemét Légy szemébe, irgalom száll a szívébe. Légy két szárnya
szakadozik, lágy potroha horpadozik; keze, lába szétesőben, tekintete
elhalóan, révedőben.

– Mi betegség rokkantott meg? Mi baj érte szegény fejed?

– Őszi-Szellő kergetett meg, fuvallata tépázott meg.

– Valamikor, nem is oly rég, jól ismerted s jó magammal elhitetted, ha
egy-két szót szólasz neki, még a házam tájékát is jó messzire elkerüli.

– Nem volt igaz, amit mondtam; féltem tőled, hát hazudtam – szól
Legyecske bűnbánóan.

– Ó, mi csúfság, gaz álnokság – s nagy dühében, lendültében nekirohan,
lábaival nekidobban. Ám rémséggel veszi észre, hogy mily fogytán, hogy
mily rogytán mindkettőjük egészsége. Feje forog, elszédülten tántorodik
s kis ereje megroppanik. Ki-kinyitja haló szemét, búsan veti pajtására
tekintetét; összeroggyan s rá a Légyre erőtelen, összeroppan tehetetlen.
El-kimúlott kis Legyecske, szertehullott Legyet ölő Legyezőcske.


Dali Kandúr

Nagyot bődül büszke Tigris hetykélkedvén, Kandúr előtt legénykedvén:

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam
félelmesebb.

– Hogyha vallod, akkor igaz – szól a Kandúr s félelmében elmiákol. – Ám
egy felhőn, futó felhőn nagy nyargalvást, ki vágtat oly bősz rohanvást?

Ránéz Tigris a felhőre s döbbenettel veszi észre, irdatlan egy szilaj
Sárkány száguldozgat felhő hátán. Minden mersze tigriskének eleblábol a
nagy hősnek s elmenekül tűzokádó Sárkány elől, akár egér macska elől.

– Lám, lám – nevet égi Sárkány, repülgetvén felhő hátán –, Tigris-koma
nagyféltében elvágtatott, ijedtében ugyancsak elinalgatott. Széles e
világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

Hallja Felhő Sárkány szavát, gőgösködő hiúságát; nagymérgesen
lebernyegén egyet rándul s hanyatthomlok hullik Sárkány a hátáról.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam
félelmesebb.

Hallja Szellő Felhő szavát, fennhéjázó, nagyratörő nagyzolását; olyat
fujtat lebernyege ringy-rongyára, darabokra oszlik-foszlik bő plundrája.
Szellő dúl-fúl haragjában s nagy dúltában, nagy fúltában nagyot ijed
lent a Kandúr, félelmében elmiákol, beoson egy emberlakta, biztonságos
úri lakba.

Öreg párék éltek benne, csendes, rendes békességbe; bent a férfi
imádságot mormolgatott, anyóka meg holmi egymást varrogatott. Mit nekik
Szél sikongása, fütyörésző dúdolása.

Nézi Kandúr, ámélkodik, táti szájjal csodálkozik s kis eszével fel nem
éri, Ablak-úrfi Szél ellen az egész házat mikép védi? Néz Ablakra,
rámájára s amint nézeg átvilágló kristályára, Szellő-úrfi kézzel, lábbal
üti, veri, síppal füttyel zörrenteti. Ablak-úrfi eldicsekszik,
Szellőcskével ellenkedik:

– Én vagyok a legerősebb, nálad jóval félelmesebb; rajtam ugyan át nem
törhetsz, reggelig is elfütyölhetsz.

– Az ám – nyávog félénk Macska –, pedig Szellő több arasszal
nagyobbacska.

*

Leszáll a nap, esteledik s alig hogy elsötétedik, pihenni tér minden
élő, elül Szellő, fáradt Felhő. Méla csendben, vaksötétben észrevétlen
előlibben; hinnéd apró szellem-fajta, vélnéd tündér kis magzatja. Se nem
szellem, se tündérke, csak egy éhes Poc-egérke. Egyre azon töri fejét,
azon rágja rövid eszét, emberlakta szobácskába hogy jusson be, ablakon
át hogy csússzon be. Kis karmával, kis fogával ablakfára kapaszkodik,
rámájába kézzel, lábbal fogózkodik s addig rágja, rágicsálja, míg egy
lyukká, széles lyukká át nem vájja.

Kandúr legott egérszagot megorrontott; felé csusszan óvatosan puha
talpán, szájaszélét kedveteltig meg-megnyalván s amint félszem odapislog
Egérkére, bajuszára, két szemére, megütődve nézi, látja, ablak erős
rámafája széles lyukká van átvájva.

– Ej, ej – mondja s fejet csóvál, nagyot hökken s ijedten áll; lám csak,
erős Ablaknál is még erősebb, fürge Egér nálánál is félelmesebb.

S amint el-elgondolkozik s jó falatra, egérhúsra áhítozik, észbe kapott
buksi feje s egyet sandít hőssé vedlett Egérkére.

– Erős legény apró Egér, nagy ereje félelmetes Ablakig ér; meglékeli
kemény fáját, ha feni rá éles fogát. Ám ha én őt megfoghatom s meg is
fogom, ám ha én őt nyakalhatom s megnyakalom, én lehetnék Nippon földje
nagy csodája, Nap-Istenünk egyetlenegy daliája.

Nekirohan bátorságos Egérkének, füle, farka legvégének, mája, zuza,
veséjének; egy-kettőre végez vele s hős Egérnek hűlt a helye.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam
félelmesebb – dali Kandúr egyre csak azt nyivákolja s hősi módra
kunkorodik bajuszkája.

– Vad Tigrisnél, vérengzőnél ezerszerte vitézebbik, Felhőn ülő
Sárkánynál is erősebbik, hatalmasabb égen úszó Felhőéknél, jóval különb
száguldozó Szellőéknél, ablaknál is, fájánál is sokkal bátrabb,
Egérkénél kackiásabb; Nippon-földnek én vagyok az egyetlenke daliája,
kettőskardú szamurája, én a bősz úr, híres, neves dali Kandúr.




III. VIRÁGMESÉK


Két Krizántém

Két Krizántém kint egy réten, nagyra nőttek, virítottak együttesben. Két
egytestvér, egyívású, bolyhos arcú, szemérmetes mosolygású. Egyik olyan,
mint a másik, akárcsak egy szakadt szálig. Kimonójuk más-másféle, máskép
fénylik, máskép ragyog színpompájuk ékessége. Fehérkének ezüstszín a
kantuskája, Sárgácskának sárarany a hacukája. Napsütéses mezőn, réten
sütkéreznek, el napestig mosolyognak, enyelegnek. Hűs harmatcsepp
mindennapi itókájuk, suhanásos fuvallat a szólókájuk.

Fehérlenek nap nap után, sárgállanak hét hét után. Tavasz napja
derengtekor, Nap-Istenke sugárkája lövelltekor, réten, mezőn sétálgat
egy kertészlegény, lesi szemmel virágokra, krizántémra leselkedvén.
Odalépked Krizántémhoz, így szól szava aranyruhás Sárgácskához:

– Sárgaszirmú virágszálam, ragyogásos aranyágam, jösz-e díszes
kertecskémbe? Virágok közt együttesbe virulnál-e?

– Kerti cifra én a Sárga hogy lehetnék? Kertecskédbe, szép díszesbe hogy
mehetnék?

– Kertem legszebb Sárgácskája, te lennél legragyogásos virágszála.
Lugaskámban magasabbra növekednél, színben, fényben színesebbre
szépülhetnél.

– Lugaskádban magasabbra növekednék? Színben, fényben színesebbre
szépülhetnék?

– Méznél sokkal édesebb lesz italocskád, sok színt játszik pompázatos
aranyruhád; fürtbe omlik hajad arany koronája, fejed ékes hajformája.

Kis krizántém hiú szókra hajladozik, akarata ingadozik.

– Hogyha szebbé, jóval szebbé, magasabbá, még karcsúbbá szépítheted,
növesztheted sárgás formám, nem mond nemet se két szemem, se szólókám.
Száz színt játsszék aranyruhám, fürtösödjék hajkoronám.

Két kezével kis virágját, sáraranyból Krizántémkát kosarába csücsülteti,
szóval, szemmel becézgeti.

Nagyot jajong, fájót eseng testvérkéje, rétek, mezők ezüstszínes
ékessége:

– Elrabolják szívem felét, testvérkémet, lelkem lelkét – s harmatot sír
gyöngyös szeme, fájót tekint sírhatnékos tekintete.

– Egymagamra hogy hagyhatsz el? Én nélkülem egymagadra hogy lehetsz el?

– Maradhass meg szép csendesen, nincs rád szükség virágházas kis
kertemben – szól a legény nagy lelketlen.

Pityergőre görbül szája, megvonaglik szólókája; búsra hajtja szirmos
fejét, kulcsolgatja gyenge kezét árván maradt Hófehérke.

– Itt a helyed kint a réten, alacsonyka mimózák közt mezőségen; nincsen
neked semmi színed, színtelen a fehérséged. Mindenfelé sok a káka,
bambusz, nádas, el napestig velük akár el is játszhass; szitakötő
libbenését, nézhedd furcsa keringését.

Csodás kertbe, rikítóba került sárga Krizántémka. Be viselték féltő
gondját, lesten lesték gondolatját; fürtös fejét harmatvízben
fürösztgették, ezer színbe, szivárványba öltöztették. Méznél sokkal
édesebb volt itókája, sok színt játszott sáraranyból hacukája; napfény
felé ágaskodik, piperészve páváskodik. Nincs szabadban, szabad napban
ágyacskája, nem a kék ég borul rája, Szél-Isten nem cibálgatja, Eső-úrfi
nem áztatja. Üvegfalak, kerti rácsok köröskörül, csupa készség,
mesterkéltség veszi körül.

Telnek, múlnak napok, hetek, sárga virág napról napra növekedett.
Sáraranyat sugározgat fényes arca, napként fénylik sárga szirma;
szikrákat szór fénylő szeme, illatozik lehellete.

*

Jön egy apó, fejét hajtó, tekervényes út poráról, Dájmió nagy udvarából;
megáll kertész krizántémos kertje mellett, nagy urának, Dájmiónak
valamelyes virág kellett.

– Van-e réti krizántémod? Valóságos, természetes színvirágod?

– Krizántém a házam, kertem, megannyiját én ültettem, én neveltem.

– Sok százféle a krizántém, száz fajtáját ismerem én. Dájmiói udvarunkba
valóságos, ősidőkből származásos krizántémra van szükségünk, szamurájos
címerünkre az kell nekünk.

– Mutatok én krizántémot, Nippon-világ olyanabbat alig látott – mondja
fennen kertek ura, kertész gazda. – Van énnékem széltől óvott
kertecskémben aranysárgám, párja ritka Krizántémkám. Magam keze, magam
szeme ápolása, széltől, hótól, nagy esőtől féltőn óvott gondozása. Száz
színt játszik sáraranyból ruhácskája, fürtbe omlik haja fénylő koronája.

S amint lépnek be a kertbe, üvegházak illatozó ligetjébe, tündökletes
kis Sárgácska, sziporkázik több színt játszó ragyogása. Nézi apó,
vizsgálgatja színvirágát, nézi ágát, sárga szirmát; egyet legyint nagy
únottan félkezével, tagadót int bosszúságos két szemével.

– Sok száz kertet kerestem én, krizántémot kutattam én s nem akadtam
valójára, igazándi tősgyökeres krizántémra. Ki puccos, ki tari-tuppos,
sziromkája akárhánynak idres-bodros, ki vékonyka, ki magaska, egyike sem
valóságos ősi fajta. Kétszer nyolcas sziromkájú, ízig fehér csillogásos
palántájú, olyan virág kell minekünk, azt mutasson dájmiói ős-címerünk.

– Kétszer nyolcas sziromkájú? Ízig fehér csillogásos palántájú? Nem
találhatsz semmiféle díszes kertben, üvegházi rejtekekben, csak ha
mezőn, kint a réten. Nézz mégegyszer Sárgácskámra, nem akadhatsz se
színére, se párjára.

– Te gondoztad, te nevelted, üvegházi kis virággá, csúffá tetted. Nekünk
fehér krizántém kell, kétszer nyolcas levelekkel; szabadban nőtt,
kertészkéztől érintetlen, foltja nélkül, pettyezetlen.

Indul apó, fejét hajtó, tekervényes út porára, rétek, mezők fű benőtte
lapályára. S amint jár kél fű, fa mellett, ingoványos rizses mellett,
mintha sírva suhannának sóhajtások, pityergéses panaszlások.
Meghökkenten nézeget szét s amint kémli mezőségek sűrű füvét, messze
helyen ott gubbasztgat bús magába ezüstösszín Krizántémka.

– Kis virágszál – szól az öreg –, mi epeszti ezüst szíved?

– Krizántémnak hívnak engem, Hófehérke virágnevem; siratgatom
húgocskámat, sáraranyszín Sárgácskámat. Messze került távol kertbe,
kertészkéznek lett neveltje. Méznél sokkal édesebb lett italkája, sok
színt játszik pompázatos ruhácskája; fürtbe omlik haja aranykoronája,
feje ékes hajformája. Én színtelen, én színetlen, kertészkéznek nem
kellettem.

Néz apóka hófehérszín Krizántémra, ezüstfényes, zizegéses ruhájára;
összecsapja öreg kezét, boldog öröm tölti lelkét. Kétszer nyolc a
sziromkája, hófehér a palántája.

– Ne sírj, ne ríjj egyetlenke – szól apóka lelkendezve –, jó szerencse,
hogy itthagytak, füvek között, magánosban marasztottak. Jer mihozzánk,
hozzád méltó palotába, dús Dájmió híres-neves udvarába.

– Minek kellek én tinéktek? Hasznom mire vehetnétek?

– Régi család szamurájos jelképévé, azzá válhatsz, Dájmióék címerévé;
úri gazdám bélyegére, nemzetséges levelére, palotája kapujára, díszes,
lakkos hintajára.

Kapja kézen virágszálát, hófehérke Krizántémját, kosarába csücsülteti,
szóval, szemmel becézgeti. Odaérnek cirádás egy palotába, Dájmióék
udvarába; lett belőle címerképe úri rendű nagy házának, kettőskardú
szamurájos mivoltának.

És azóta ajtó, kapu ha megnyílik, Fehérkével, színképével állasz szembe;
szablyákon és fringiákon, sisakokon, nagy lándzsákon Fehérkének ragyog
képe; díszes riksán, gyaloghintón Fehérkének fénylik arca, aranyszínes,
selyemhímes kimonókon Fehérkének ott mosolyog képe rajza.

Hej, Sárgácska, úti cifra aranyoska, de megnőttél, ölmagasra, hórihorgas
hosszú szárrá cseperedtél. Aranyszínűt csillog, ragyog minden szirmod,
kívül, belül egyre fénylik a mivoltod. Napjaid ám telnek, múlnak,
sziromkáid lassan-lassan elhullanak; arcod fénye, ragyogása fakulóban,
múló élted, virágzásod elhúnyóban.

Volt Sárgácska Krizantémka, nyoma veszett; volt Fehérke Krizántémka,
híressé lett.


Kék Ibolya, Puszpángocska

Hosszúfejű, szőrkucsmájú, mi fán termett hórihorgas bő plundrájú?
Nyujtja nyakát cingár kóró, ökörfarkú virágkaró.

Virág nyílik, tavaszodik, réti fűben, zöld mezőben kóróvirág
bolyhosodik. Emelgetik idres-bodros fürtfejüket, szellőztetik hosszú,
hegyes süvegüket.

– Meleg szelek fujdogálnak, vége tavasz szép álmának. Nincsen soká
maradásunk, rövidesen hajlék után kell hogy lássunk.

Lent a réten Ibolyácska, feltekintget putinásra; kérdi tőle halk
szavával, szemérmetes pirulással:

– Hosszúfejű, szőrkucsmájú, hová készülsz széllel bélelt bő plundrájú?

– Ó, százszorszép Ibolyácska, aprószemű virágocska, csepp bimbódból ím
egyszerre kiszorultál, kék ruhádból kivirultál.

– Szépségemet, kék színemet mit én tudom, nagyobb az én szívepesztő
bajom, gondom. Meleg szellő idő előtt kicsábított, tűzként forró
lehellete elkábított. Merre készülsz bolyhos fejjel, földig érő
lebernyeggel?

– Túl a vízen, fel a hegyre, óvott, védett, napos helyre.

– Idelent tán veszedelmes?

– Sok az asszony, sok a gyerek; járnak mezőt, tarka rétet; lótnak,
futnak, hancúroznak, ha rád lépnek, levelestül széttaposnak.

– Merrefelé szándékoztok? Hová vezet új utatok?

– Patakon túl, magas hegyre, hegyeken túl, meredekre.

– Elvinnétek magatokkal?

– Akár mingyárt velünk tarthatsz, biztonságos meredeken velünk együtt el
is lakhatsz.

– Hát egyetlen kis pajtásom? Puszpángocska kamarásom?

– Pajtásod is hozd magaddal, szedelőzködj sebbel-lobbal.

Búcsút szólnak erdők, mezők virágjának, hegy útjára mindahányan
nekivágnak. Elől indul bolyhosoknak sűrű raja, hátul kullog kék Ibolya,
kamarása Puszpángocska. Addig, addig, míg eljutnak kristályvizű kis
patakhoz, zölddel szegett hűs partjához. Két kis virág se szí, se szó
letelepszik, csörgedező vize mellé heverészik. Víz tükrébe loppal
belénézegetnek, mind a ketten tátott szájjal képedeznek. Rájuk rivall
bolyhosfejű, szőrsüvegű, így szólal meg hórihorgas lebernyegű:

– Kis virágok, mire vártok? Mért hevertek, lustálkodtok? Tócsa vizét
gázoljuk át, hegyi tanyánk, meredekünk vár odaát.

Ám két léha, hiú virág, megüli a patak partját; gyönyörködnek víz
tükrében, tükörbeli bűvösségben.

– Én lennék a ringó, rezgő kék ruhácska? – ámuldozik Ibolyácska.

– Én lennék a tarkaszínű fodrosocska? – képedezget Puszpángocska.

– Ó, be csinos, be bársonyos kék viganóm.

– Be takaros, többrét fodros a kimonóm.

Boldogok ők mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. S ahogy néznek,
szemlélődnek s ruhájukon, cifraságon tünődöznek, vak homályos
sűrűségből, cserjék lombos erdejéből száll egy lepke szálldogálva,
rá-rálibben hiúságos két virágra. Egy-egy csókot lehel rájuk, be
boldogok két virágok.

– Ó, de helyre két virágszál – szól a lepke és továbbszáll. Boldogak ők
mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Ökörfarkú nagy kórócska, bonc-süvegű bolyhosocska, el-elmulat kis
Ibolyán, elnevetgél kamarásán.

– Kisasszonykák, siessetek, színes, szagos ruhátokon egyet-egyet
libbentsetek.

– Dehogy megyünk vízen túlra, lucskos, nyirkos hegyi útra; meredeken
csakis nektek a helyetek, odaillik szőrös, bolyhos süvegetek.

– Józan szónkra, intelmünkre nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok.
Sok az asszony, sok a gyerek, járnak mezőt, tarka rétet; lótnak, futnak,
hancúroznak, rátok lépnek, levelestül széttaposnak.

Fogja szürke putináját, térdig tűri nadrágszárát, úgy gázol át patak
vizén, patak vize legsekélyén. Ahány bolyhos, mind utána s köd előtte,
köd nyomába, hegyre vezet hosszú utjuk, hegyen túlról új hajlékuk.

*

Lent a réten falubéli két leányka, odasétál tükrös patak hűs partjára. S
amint járnak, amint kelnek, amint el-elenyelegnek, megpillantják mezők
színes két virágját, kék Ibolyát, Puszpángocskát.

– Ibolyára, kék virágra bukkantam én.

– Tarituppra, kis Puszpángra akadtam én.

Mosolyog a két kis cifra, hetykén néznek sétálgató két leányra,
mustrálgatják ruhájukat, idres-bodros, selymes, fodros szoknyájukat. Ám
a lánykák nagyhirtelen lehajolnak, két virágon egyet-egyet simogatnak,
gyengédeden megragadják s gyökerestül ki a földből kirángatják. Viszik
haza ablakukra díszességnek, asztalkára ékességnek.

Messze hegyen, meredeken, bolyhosoknak jól megy soruk, haborítlan,
zavartalan nyugodalmuk. Nincsen kéz, ki megzavarná; nincsen láb, ki
megtaposná.

– Vajjon két kis virágocska, Ibolya és Puszpángocska patak partján
vannak-e még? Víz tükrébe arcuk mását nézik-e még?

– Keressük fel patakparti otthonukat, meglelték-e hiúságos nyugalmukat?

Kapják maguk, megannyian mind lemennek, tükröződő vize mellé sorba
ülnek; ám nem látnak fél lelket se, Ibolyát se, Puszpángot se. S amint
lesik lefolyását, folyó vize hangos, lármás csobbanását, két virágszál
uszkál benne, kókkadozva, senyvedezve.

– Ibolyácska, Puszpángocska, kis virágok? Tó tükrében halófélben ti
volnátok?

– Szomorúra fordult sorsunk, rossz végzetünk, Buddha bocsássa meg bűnünk
– siránkoznak sóhajtozván, víz medrében hol le, hol fel bukdácsolván.

Bolyhosocskák bús fejüket szomorúan bólogatják, két kis virág
jajpanaszát szívszorongva úgy hallgatják:

– Falubéli két leányka járt a réten, tó tükrébe néztünk éppen;
gyönyörködtünk szép szemünkben, szép arcunkban, tarituppos tunikánkban.
Ám a lánykák, lelketlenek, kirántanak gyökerünkről, kiszakítnak
elültünkből. Egy ideig becézgettek, illatunkért, színeinkért
szeretgettek. Másodnapra arcunk színe fonnyadni kezd, tuli-ruhánk
fakulni kezd. Harmadnapra megragadnak, kíméletlen durva kézzel tó vizébe
lódítanak. Okos szóra, bölcs tanácsra nem hallgattunk, idő előtt
elpusztultunk.

Patak vize csobog, folyik, két kis virág úszván úszik. Elsodródnak
hullám hátán, lemerülvén, fel-felbukván s addig, addig hajszolódtak, míg
a vízbe, folyóvízbe könyörtelen befulladtak.

Bús bolyhosok bonc módjára sorbaállnak víz partjára; patak partján
imádkoznak, két halottat, két virágot búcsúszókkal búcsúztatnak.


Kacskaringós Felfutóka

Kúszók között zsong a zsivaj, mezőn, réten reng a ricsaj. Lustálkodik
tarka-barka, renyhe Dinnye, heverészik görbeorrú Ugorkának zöld
bibircse. Tök indája egyet-egyet nyujtózkodik, szomszédjába ha kell, ha
nem, kapaszkodik. Úrhatnékol úri kis Tök, loppal lesked Lopóka-tök; nem
egy Dinnye indácskája hajladozik szomszédbeli Futókára.

Őszi napest sárgásszínű fényessége, napsugárkák felcsillanó rezzenése,
aranyesőt permeteztet kertek, szántók zöld színére. Fejet fordít
Felfutóka, vékonypénzű felkúszócska, félálmában rengőn, ringón
hajladozik, henyélőkkel, lustácskákkal kacérkodik.

– Bágyadt vagyok, fáradt vagyok, gyenge karom, gyenge vállam nincsen
kire ráhajthassam – szól a szája szeméremmel és kúszócskák, henyélőcskék
rávigyáznak vágyakozó tekintettel.

– Kihez kússzak, kit szeressek? Indájára, két karjára kinek lessek? –
hunyorítgat Felfutóka, félszem nézvén heverésző szomszédokra.

Réten túlról kerekarcú, sárgabélű, szürkehéjú úrifajta egy Tököcske, így
sóhajtoz henyélőcske:

– Bájos lányka, Felfutóka, folyondáros virágocska – s nyujtja szárát,
zöld indáját, mosolygásos ábrázatját.

– Mit óhajtasz, mit akarhatsz Tök-legényke?

– Zöld indámra ha reája kapaszkodnál, két karomba beléje ha
csimpaszkodnál, karcsúságod bárki ellen megvédeném, kellő helyem
megállnám én.

Kézen fogja Futókának gyenge szárát, átszorítja átöleli kívánatos
karcsúságát. Megirígyli másik kis Tök, csúcsos fejű, kövérkés Tök.

– Lopó-töknél jóval különb legény lennék, termetedhez legillőbben én
illenék.

– Igazad van – kotyog bele zöld Ugorka s nagyot konyul kétrét hajló
görbe orra.

– Gyámság ha kell Futókának, nekünk szóljon hívó szóval, ne csak másnak.

Penderedő Görög-dinnye odagurul, Futókának lába elé odaborul,
cikkes-cakkos indájával felé kúszik, potrohával, alig lábbal
nekicsúszik.

– Folyondárka gyenge szárú, szép leányka gyenge lábú, rá ne hallgass Tök
szavára, ne hederíts hasmánt futó indájára. Vaskos, kérges a külseje,
széllel bélelt a belseje; erős ugyan az indája, ámde mégis tökkel ütött
a fajtája. Nem vagyok-é helyrébb legény, erősebb is? Fényes arcnál
fényesebb is? Tükör se kell énmellettem, fénylik, ragyog csíkos, sávos
lebernyegem.

Féloldalt néz folyondárka, Dinnye-úrfi tükrös, lakkos formájára;
csillog, ragyog csupa csipke viganója, idres-bodros, tari-tuppos
kimonója.

Szertefutó folyondárka egyet gondol, gyenge szára, gyenge lába
meg-megindul; lépkedése ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

Irígykedő kis Tököcske megszólja a háládatlant, zöld Ugorka megorrolja
kacérkodó állhatatlant; szomszédbeli mindahányan irígykednek,
haragjukban lustálkodnak, lefetyelnek.

Ám két karját, gyenge szárát Folyondárka, van már kinek vállaira
rátámassza. Kackiás kis Dinnyécskére hajtja fejét, kínálgatja,
odanyujtja szájaszélét, mézes kelyhét.

Egy-két hét is alig múlik, Folyondárka rügyecskéje nyiladozik; vékony
szárán apró bimbók, kis kelyhecskék, nyiladozók. Nap-Istenke sugárkája
hízelegve siklik rája, csókolgatja pici száját, friss harmatban
fürösztgeti csepp virágját.

Ám múlóban a boldogság, felhő hátán közeledik búbánatos szomorúság.

*

Kelet felől homályosban indul a nap, beborult az idő aznap. Hűvös
szellők, didergetők lengedeznek, kis Kúszócskák sóhajtoznak, nap-nap
után ernyedeznek. S amint ülnek szerteszórva, megborzongva, meglapulva,
egyszerre csak, nagyhirtelen, fenn kóválygó sötét Holló, lefelé csap
bánatjósló károgató. Nekiesik földön fekvő Dinnyécskének, zöld fejének,
két szemének, öli, vágja csúf csőrével, lékelgeti éles, hegyes
körmeivel; kibuggyanó édes levét, teletorok habzsolgatja ízét, mézét.

Fájdalmasat hördül egyet szegény Dinnye, sajgót jajdul, sikoltozó hű
hitveske. Ám a Holló, sötét Holló egyre jobban vájkálgatja,
Dinnyécskének magvas belét, belsejének rózsás mézét nagyfalánkan
torkosgatja. Mind kiloccsan, mind kibuggyan ízes nedve, piros leve s
ahány Holló, egyszeribe mind ott terem, édes vért szív sok fertelem.

Szegény Dinnye erőtelen roskadozik, zöldes héjja darabokra töredezik;
íze, méze elfolyóban, százszám magja széthullóban.

Árván maradt Felfutóka, párja veszett zöld Kúszócska, fájdalmában,
bánatában hű urára, Dinnyécskére ráhanyatlik, néma jajjal, sóhajossal
siránkozik. Könnyes szeme révedezve nézeg szerte, gyenge lábát, satnya
szárát kinek vállán, erős karján pihentesse?

– Tán a Tökhöz fordulhatnék, kemény kérgén én erőtlen, hátha jobban
nyugodhatnék? – sóhajtozik szegény árva Felfutóka s amint sandít rég nem
látott Úri-tökre, hát szegénynek dupla feje tövestövig kettényesve.
Nemkülönben több száz másé, csupa ormány Ugorkáé; ki locs-pocsban
szerteázva, ki apróra széjjelvágva.

Felfutóka egymagában árván marad, vézna szára, satnya lába egyre
senyved, egyre sorvad. Elhalóban, kimúlóban erre kémlel, arra fordul,
kúszók raja, garmadája meg se mozdul.

– Úgy kell neki – mondogatják, bosszúszóval meg is szólják, – hiuságos,
csapodáros volt élete, gondtalanság, nagy csélcsapság tette-vette.

Haló helyén Felfutóka mélabúsan elmélázgat, merevülő virágszeme
könnybelábad. Egyre sorvad, egyre roskad gyenge szára, egyre roggyan,
egyre torpan vézna lába. Levélkéi hulladoznak, elfakuló sziromkái
szóródoznak. Végigélte folyondáros virágéltét, kilehelte lenge lelkét.

*

Rizses-földek legaljában, zordon Bambusz egymagában. Vizsga szeme
tekintete tenger tökön, szerteázott, szertefázott dinnyeföldön;
fonnyadozó, sárgásodó Ugorkákon, kókkadozó, roskadozó Kórócskákon.

Bámész szeme Felfutókát pillantja meg, fájó szíve elsenyvedtét sóhajtja
meg. Sajnálkozik sápadt arcán, haló arca halványságán. Nézi vézna,
szintelenke sziromkáját, vérben fekvő éltepárját; eltűnődik folyondáros
Felfutókán, férje ura Dinnyécskéje el-kimúltán.

Büszkén nézi nádszál magát, derekának nyílegyenes karcsúságát s így
szólal meg átfontoltan, bölcs szavait átgondoltan:

– Vékony szárát, lágy indáját, roskatagos gyenge vállát nem Kúszókra,
Dinnyécskékre, léháskodó renyhécskékre, hanem az én karcsú, magas
derekamra szépen illőn odahajtja, különb sorsra jutott volna, ingó,
bingó, kacskaringó Felfutóka.




IV. TRÉFÁS MESÉK


Rizsborvásár

Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Gombe volt az egyik
neve, másiké meg részeg Szánszke. Gombe pajtás így szól egy nap italozó
barátjához, kebelbeli pajtásához:

– Uvenóban, színes szagos, hűvös parkban, cseresznyefák kivirágos
virulóban. Láttad-e már fürtös fáját, fája lombos virágsátrát?

Szánszke pajti utoljára akkor járt ott, virágerdő amikor már elvirított.
Kedvük szottyan azon nyomban virág nézni, kertes parkban el napestig
elidőzni.

– Hát itókát honnan veszünk? Ital nélkül el napestig hogyan leszünk?

Rizses borból, száke nevű itókából egy akónyit, vásároljunk egy
tömlőnyit.

Mind a ketten kapnak a szón, hozzálátnak vígan, mohón.

– Poharanként fűnek, fának árulgatjuk; tíz szen-pénzért, kis haszonért,
ingyen adjuk – mondja Gombe furfangosan, hagyja helybe hű pajtása
mosolygósan.

Vesznek rizsbort, száke-italt egy akóval, igyekeznek, lótnak, futnak
sebbel lobbal Uvenóba, híres neves pompás parkba, színes, szagos
virágosba.

Tele tömlő Gombe hátán, úgy baktatnak egymás mellett vidám város kertes
útján. Szegény Gombe nagyfáradtan izzadozott, egy-két kortyra, tömlőbeli
száke-borra rászomjazott.

– Jaj, be éget ihatnékom, be kívánja gyomrom éhom – tör ki a szó Gombe
száján.

– Nem addig a, Gombe pajti, aki issza, árát elébb lefizeti. Poharanként
fűnek, fának árulgatjuk, tíz szen-pénzért, kis haszonért, ingyen adjuk.

– Ketten vettük a borocskát, felerészes hűs itókát. Tíz szen-pénznek öt
a fele, fele pénzért töltsed tele – s nyujtja oda öt szen-pénzét,
pohárkáját száke-borért.

– Íze, szaga felüdítő, testet, lelket, gyomrot, torkot felfrissítő – s
könnyebbedik lépkedése, vidámodik tekintése.

Pajtására kerül a sor, ezúttal meg Szánszke hátát nyomja a bor. Azon
módon izzad ő is, száke-borra szomjas ő is; odaszól a pajtásának,
könnyen, hetykén fütyörésző bortársának:

– Tíz szen-pénznek öt a fele, fele pénzért most meg nekem töltsed tele –
szól és adja öt szen-pénzét, amit Gombe adott imént az italért.

Kihörpinti pohárkáját, felfrissíti torkig száradt garatkáját;
könnyebbedik lépdesése, vidámodik tekintése.

*

Percek múltán megint Gombe kerül sorra, borostömlő megint az ő hátát
nyomja. Szegény feje addig izzad, addig fárad, míg garatja, szomjú torka
ki nem szárad. Tíz szen-pénznek öt a fele, ötért töltik újra tele s
megintelen ötösöcske, megújrázva ugyanaz a szen-pénzecske, vándorolgat
ki a zsebből, be a zsebbe.

Addig isznak, iddogálnak, míg a parkig, Uvenóig el nem jutnak. Ám a
tömlő, boros tömlő hovatovább könnyebbedik, ám a fejük hovatovább
nehezbedik. Uvenóban, vidám város hűs parkjában, cseresznyefák napelűző
árnyékában, nekidőlnek puha gyepnek, nekilátnak, ihaj, csuhaj, aljig
üres bortömlőnek.

– Egy csepp nem sok, még csak annyi sincsen benne – szól az egyik
éjnyegetve.

– Sebaj – mondja a restebbik –, mind eladtuk legeslegutolsó cseppig. Sok
szen-pénz van két zsebünkben, fele pénzünk a tiedében, másik fele az
enyémben; mert tíz szennek öt a fele, poharunkat hej be sokszor
töltögettük színig tele. Rakás pénzünk számláljuk meg, nagy a hasznunk,
osztozzunk meg.

Zsebbe nyúlnak mind a ketten, öt-öt szen van egyben, egyben.

– Ami pénzünk, úgy-e, nálad? – kérdi bambán társ a társat.

– Öt szen bujkál bő zsebemben – mondja Gombe meghökkenten s bárhogy
keres, kotor benne, bármint vájkál mély zsebébe, öt szen-pénznél nincs
több benne.

– Te csented el rakás pénzünk, zsebrevágtad, azon mód elsinkófáltad
nyereségünk.

Gombe koma szava csattan, egyet ugrik, talprapattan.

– Te dugtad el, te loptad el, rakás pénzünk tolvaj voltod zsebelte el.

– Tolvaj bíz a magadfajta, őseidnek leghitványabb korcs fajzatja –
toporzékol két jó pajtás, gyilkos szemmel, tekintettel mérvén egymást.

Szóra szóval, ölre öllel, hol marokkal, hol ököllel; ütik verik, rúgják
egymást, soha ilyen két egypajtást.

Összecsődül tenger ember, összeszalad ahány némber; nézik őket világ
csúfja szégyenszemre, restelkedve szemlesütve. Gombét, Szánszkét sárga
földig legyalázzák, torkon, vállon megragadják, dobják őket kalodába,
vetik őket vak fogságba.

Város csúfja, utolsója lett belőlük, oltárukról eltűnt ősük s odaveszett
száke-boros becsületük.


Tíz szen-pénz a halszag ára

Gyermektelen, családtalan élt egy öreg, holmi egymást ha aprított,
igazándit akkor evett. Se háza, se kalyibája, korhadt fából oltárbéli
bálványkája.

Lakkos háza közelében, mimózás kert közepében fukar gazda, halásztanya
ütött fészket s el napestig rotyogtatott sültet, főttet, roston pirult
halacskákat, olajban főtt ángolnákat.

Öreg apó, szomszédbéli, kidűlt, bedűlt viskóbéli, be szerette hal
húsának ínycsiklandó párolgását, frissen fogott ángolnának illatozó
sustorgását.

– Ha máskép nem, legalább a hal szagával, szétpárolgó illatával
csillapítsam éh-szomjamat, mindennapi álombéli óhajomat – szól s vesz
rizset egy kanálnyit, csak ép egy-két pálcikányit, sovány vízen jó
puhára meg is főzi, evőtálját, pálcikáját előveszi, odaoson halászgazda
haltanyája közelébe, illatozó halastálak párolatja közepébe.

Előveszi rizsestálját, kézbe kapja két kis evőpálcikáját, egyet szagol
mélyet, hosszat hal szagából, nyel egy-kettőt rizsestálból. Nap nap
után, hétről hétre, illatozik rizsesfőztje s hogyha rizsbor járja
bentről, egyet szippant s nyel egy-kettőt odakintről.

Halászgazda sürög-forog csárdájában, pihenőre kikönyököl kunyhójában s
amint nézeg s elidőzget, egyszerre csak megpillantja hal illatját
szagolgatót, ángolnája párolatját habzsolgatót.

– Lám, lám – szól a halászgazda –, hogy habzsolja halam húsa párolgását,
ángolnámnak illatozó sustorgását. Sort kerítek a dolgára, ne járhasson
más malmára, ne akarjon ingyenpénzért hal illatját, ne szagoljon,
potyázgasson hal zamatját.

Öreg apó ép javában szagolgatott, rizsestálból pálcázgatott s ijedtében
majd elejti rizsestálját, félkezéből két pálcáját, megpillantván
halászgazda gonosz képét, két szemének gyűlölködő ferdeségét.

– Rizsed mellé friss halszagot, hogyha akarsz halillatot, ha kívánod
roston sülő ángolnáim, pirosra főtt halacskáim, tíz szen-pénz az ára
neki, csengő pénzben fizessed ki; azt is, amit mostanáig felszagoltál,
bűnös módra, potyázgatva felhabzsoltál.

Jámbor öreg nagy szótalan bámészkodik, halászgazda kapzsiságán, lelke
sóvár fukarságán háborodik. Egyet néz a halgazdára, kettőt gondol korgó,
morgó éh-gyomrára, tíz szen-pénzét zacskójából üggyel-bajjal előszedi és
a kapzsi halászgazda orra előtt megcsörrenti.

Halászgazda odanyujtja nagy tenyerét, ragadná el jámbor apó több
szen-pénzét; illatjáért ropogásos halacskáknak, zamatjáért roston sütött
ángolnáknak.

Ám apóka szenjét, pénzét egyszer, kétszer megcsörrenti és szó nélkül
mély zsebébe megint vissza besüllyeszti.

– Tiéd a hal, az ángolna, ám orromé illatozó párolatja. Enyém a pénz, az
ezüstje, tiéd legyen víg csengése. Hal szagáért fogjad íme szen
csengését, illatjáért pénz pengését.

Szól apóka és elindul, ráeszmélvén hal szagára; néz a gazda és szakadtig
bizonykodik:

– Tíz szen-pénz a halszag ára.


Felejtető gyömbért evett

Faluvégi fogadóban, erdőszéli megszállóban, ott esett meg ez az eset,
történetünk ott történt meg.

Fukar egy pár voltak nagyon, csapláros is, meg az asszony; éjjel-nappal
zsugorgattak, csak pénz után áhítgattak.

Alkonyodó nyári estén, holdas este közeledtén, jön egy utas nagy
útjáról, távol világ távoláról s elcsigázva, eltikkadva, betér a kis
faluvégi, erdőszéli fogadóba. Kér kényelmes kamarácskát, átaludni
csendes, békés éjszakáját. Módra vallott selymes, bolyhos kimonója,
dagadozó dús cókmókja s rántván egyet jobbik vállán, vállon lógó bő
plundráján, csengett, pengett pénz ezüstje, nagyot csörrent pénzzel tele
erszénykéje.

Csaplárosék vendégüket nyájaskodva köszöntgetik, nyugodalmas kamrájába
tessékelik. Torz arcukra ráül kapzsi vigyorgásuk, tettetéses
mosolygásuk; pislogtatván félszemének ferdeségét, odainti szót megértő
feleségét.

– Jó módra vall új vendégünk selymes, bolyhos kimonója, dagadozó dús
cókmókja. Hátha mi is valamelyes hasznát látnók, erszénykéjét, csengő
pénzét talán meg is dézsmálhatnók.

– Hitünk ellen cselekednénk, máséra ha vetemednénk; pedig peng a pénze
neki, hátha nálunk valamikép ottfelejti.

– Nem felejt az, akinek van – szól a gazda csalódottan –, nem is oda
gurul a kincs, ahol még egy árva pénz sincs.

Nagyot üt a homlokára csaplárosnak fortélykodó hitestársa.

– Vendégünket gyömbérrel ha megetetném, minden dolgát azon nyomban
felejtetném.

– Tán gyömbéred ha lenyeled, minden dolgod elfelejted?

– Varázsa van gyömbéremnek, hogyha vele akárkit is megetetnek.
Egyszeribe felejti el minden dolgát, tegnapját és mai napját, nem
emlékszik se minapra, sem az imént látottakra, hallottakra. Pénze ha
van, nem is tudja; ha leteszi, azon módon odahagyja. Semmire sem
emlékezik, mindenről megfeledkezik.

Csupa öröm két egylelkük, nagyot ragyog kapzsi szemük. És anyóka máris
tesz-vesz konyhájában, sürög-forog ügyeskedő munkájában; ami gyömbér,
utolsóig előveszi, sokféléjét gyúrja-rántja, süti főzi. Rizs-gombócba,
odángóba gyömbért gyúr be, tésztájába, olajosba gyömbért szór be s amit
keze megkotyvasztott, amit összehabargatott, gyömbérszagot illatoztat,
gyömbérpárát párologtat.

Félhold halad földöntúli rejtekébe, bekukkantgat erdőszéli fogadónak
belsejébe, rámosolyog felterített asztalkára, kis asztalkán teli tálra.

Ül a vendég vánkoskáján és előtte alacsonyka asztalkáján kibi-dángó
rizsgombócok, olajban főtt mézes fánkok, frissibe sült gesztenyécskék,
madárlátta csemegécskék.

Fintorítja Hold az arcát, takargatja kerek arca mosolygását, látván
szegény vendégecskét, szimatoló orra hegyét. Ételeit éhes vendég sorra,
rendre szagolgatja, kelletlenül kóstolgatja, ráncba gyűri a homlokát,
biggyesztgeti az ajakát.

– Gyömbérízű – kiált nagyot s kibi-dángót, rizsgombócot mind otthagyott.

Elővesz egy másik tálat, olajban sült mézes fánkot; nézegeti,
szagolgatja, kelletlenül kóstolgatja.

– Gyömbérízű – kiált ismét s abbahagyja ínyeskedő ízlelését.

Elővesz egy harmadikat, roston sütött rákot, halat, szagolgatja
kénytelenül, kóstolgatja kelletlenül.

– Gyömbérízű minden étel – s figyelgeti sorra, rendre gyanús szemmel.
Otthagy halat, kibi-dángót, olajban főtt mézes fánkot, frissibe sült
gesztenyéket, madárlátta csemegéket. Behúzódik kamrájába, nyugtot adó
szobájába.

*

Nap-Istenke ébredőben, bíborszóró mosolygása derengőben; sugárkái
szertefolynak, erdőszéli fogadóba besurrannak.

Csaplárosék korán reggel, óvatosan, lábujjheggyel, szívdobogva
settenkednek kamarája ajtajánál, szálló vendég szobájánál. Hallgatóznak,
leselkednek, megriadnak minden nesznek; csend üli meg házikójuk,
vendégrejtő kamarájuk. Tolóajtót óvatosan félretolnak, szobácskába óvó
szemmel pillantanak, hát bálványkák, bámuljatok, furcsa dolgot
furcsáljatok. Bent a vendég kamrájában nincs egy árva fél lélek se,
holmi egymás pénzecske se; sehol selymes kimonója, módra valló dús
cókmókja. Hűlt a helye utasuknak, nyoma veszett minapesti vándoruknak.

– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent egyszeribe elfelejtet? – szól a
gazda komor szava.

– Hogy erszényét, dús cókmókját, selymes, bolyhos kimonóját mind elvitte
s mindenestül idehagyni azon mód elfelejtette, csakis az a felejtető
gyömbér tette – szól anyóka.

– Hát az étel, ital ára? Kamaráért tartozása?

– Vendégünk sok gyömbért evett, mindenféle fizetséget elfelejtett.

Faluvégi fogadóban, útszéli egy megszállóban ott esett meg ez az eset,
történetünk ott történt meg.


Mérget evett három kis bonc

Bonc apóka imádkozik templomában, nem zavarják áhitatos nyugalmában.
Torkos öreg volt apóka s hogyha akadt valamelyes jó falatka, dehogy
jutott, dehogy adott más fiának, se bálványnak, se barátnak.

Boncnövendék három legény, csak úgy tengtek, csak úgy lengtek
nagyszűkecskén; ha volt mit, hát eddegéltek, sovány konyhán, rizsen,
teán éldegéltek.

Ül Bonc apó bálványtele cellájában, áhítatos mormogásos imádságban; néző
szeme tekintete merevedik, rá egy polcra szegeződik. Odalentről vigyáz
rája, odafentről fénylik, ragyog csuporkája, tetéstele gyümölcsízzel,
ínycsiklandó csemegével. Felsandítgat fel a polcra, félszem vigyáz három
boncra; gyanú fészkel szent szívében, nem hisz három éhenkórász
növendékben. Hívja őket bálványtele cellájába, imádságos szobájába;
simogatja ezüstszálú ősz szakállát, félős szókra, riasztókra nyitja
száját:

– Üljetek le, halljátok szóm, félelmetes a mondandóm. Fent a polcon van
egy bögre, gyümölcsízzel teletöltve; ínycsiklandó csemegével, méznél
édesb édességgel. Öreg ember öreg ajka bátran, bizton kóstolhatja, ízét,
levét teletorok fogyaszthatja; nyeldesheti, hörpintheti, soha semmi baja
neki. Ám ha ifjat, legényembert ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve,
veszedelme irtóztató, ízlelete menthetetlen, halálhozó. Polcon ülő
bögrécskémre úgy nézzetek, szent szavamra áhítattal figyeljetek: hogyha
ifjú merészkedik bögrécskémet csak éppen hogy megszagolni, halállal fog
nagy bűnéért meglakolni. Belépusztul egy-kettőre, vándor lelke
kárhozatos veszendőbe.

Három kis bonc alázattal tudtul vették, bonc parancsát, intő szavát
megértették, ám még jobban a szándékát, szándékának ravaszkodó
hamisságát. Három bonc közt idősebbik, Bundzó nevű okosabbik.

*

Elmúlt a ma, jött a holnap, valamerre dolga akadt jámbor boncnak. Ki se
tette boncos papos kimonóját, el se vitte szent irháját s növendékek
három boncok, máris tátva, nyitva torkuk, nem Buddhának oltárára, nem is
ősi bálványára, hanem fent a cella polcán, bonc félelmes fazekára.
Bundzó nevű okosabbik, tetéstele bögrécskére odasunyít és így szól két
pajtásának, bajtól félő ifjabbaknak.

– Ejtsük szerét s bonc bögréjét dézsmáljuk meg egy kevéskét.

– Ép a minap szólt lelkünkre, olvasott rá szent hitünkre: – hogyha ifjú
merészkedik csak éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért
meglakolni.

– Ó, ti balgák, együgyűek, ravasz szónak hiszékenyek. Nem méreg van a
bögrében, nem hiszek én a mérgében. Mind a hárman bátran
belékóstolhatunk, most ez egyszer tán csak mi is jóllakhatunk. Orrunk
előtt lóg a bögre, gyümölcsízzel teletöltve, ínycsiklandó csemegével,
méznél édesb édességgel.

– Ha megtudja bölcs mesterünk, jaj tenéked, jaj minékünk.

– Vállalom én nagy haragját, jól tudom én a furfangját – felel Bundzó
bátor hangja s csettint egyet nyalánk ajka.

Kapja polcról le a bögrét s nézd a három hős legénykét, teletorok hogy
habzsolnak, teli szájjal hogy csámcsognak. Nyelik, falják gyümölcs ízét,
szürcsölgetik mézes levét s alig egy szemrebbenésre, talpig üres bonc
bögréje. Észretér a két kisebbik, megriadtan hányják, vetik:

– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, ha megtudja a mesterünk?

Szemük, szájuk rémüldöző, hajuk égnek meredező. Hát még amint látják
Bundzót, kézbe kapván drága korsót; bonc porcellán kannácskáját,
legféltettebb szacumáját. Megragadja, irgalmatlan földhöz csapja,
összetörik száz darabra. Leroskadoz tört edényhez, odaguggol dirib-darab
cserepekhez, könnyet sajtol két szeméből, könny pereg le tenyeréről;
mintha sírna, keseregne, bűnén mintha félelmesen rettenkedne.

*

Holttá rémül két pajtáska, boncnak jöttét amint látja. Merev szemmel,
merev arccal közeledik, széjjelnéz és szinte kővé merevedik. Áll Bonc
apó fakó arccal, döbbenetes ábrázattal, látván a meglátandókat, nagy
károkat, kis boncokat. Nem szól, csak néz álltó helyén, bögréje hűlt
helyét nézvén; nem szól, csak néz le a földre, földön szétszórt
dirib-darab cserepekre. Szeme forog, ajka kékül, szeme fénye elsötétül.

– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, tökéletlen? – tör ki
hangja, nagy haragja, tajtéktúró indulatja.

– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem – töri kezét erőltetett keservében bátor
Bundzó, a nagy lurkó.

– Mi a bűnöd, mi a vétked?

– Szent celládat tisztogattam, drága kannád, porcellánkád porolgattam s
hogy történt meg, most se értem, két kezemből kiejtettem. Összetörött
dirib-darab, csak a helye hogyha maradt.

– Hát a polcról drága bögrém? Bögrebeli csemegécském?

– Rémületes borzadtamban, félig holttá fakultomban bögrécskédre esett
szemem s eltünődtem minap esti intelmeden: hogyha ifjú merészkedik csak
éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért meglakolni. És ha
legényt ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve, veszedelme irtóztató,
ízlelete menthetetlen halálhozó. Megragadtam, kézbe kaptam az edénykét,
nyalni kezdtem, habzsolgatni gyilkos mérgét s holttá szántan addig
nyeltem, ízlelgettem, míg fenékig, végső cseppig bögréd ki nem
ürítettem. Várván várom kimúlásom, több életem, több halálom.

Így szól Bundzó siránkozván, ősök oltárképe előtt bűnbánóan sóhajtozván.
S szent oltárán templomának, képe előtt bálványának, Buddha arca,
képemása, mintha kissé mosolygóra állna szája, félszem szent bonc arcát
lesvén, félszem Bundzót figyelgetvén.


Férfi-vásár

Mélyen hortyog férjem-uram, szájatáti jóllakottan. Közelében hamisnyelvű
felesége, félálmában lefetyelő hitveskéje. Csend üli meg otthonukat,
kertre néző békességes nyugalmukat. Krizántémos, lombos kertjük
esthomályát Hold-Istenke derengi át. Keringőző szitakötő libben egyet,
tarajkodó Tenger habja loccsan egyet; illatot szór bóbiskoló
cseresznyefa, sárgán ragyog sáraranyos kis mimóza.

Ám egyszerre mintha hangok rezzennének s denevérek rebbennének; mintha
lárma szakítgatna álomleplet, zaj verne fel nyugodalmas békességet.

– Ki az? Mi az? – riadoz fel s mély álmából férjem-uram ébredez fel.
Figyel neszre, neszel zajra, odafülel kis zörejre, nagy robajra.

És anyóka fészkelődik, mozgolódik, félálomban szája nyílik, sugdolózik;
mintha szóra, kérdezőre felelgetne s több emberrel dúrral-dérrel
feleselne.

– Ébredj, némber, hogy az ember éj évadján se nyughat meg, kelepelő,
pergő nyelved álmodban se pihenhet meg.

Félig ébren nagyhirtelen megébredez, álomittas tekintete elrévedez.

– Mi bujt beléd? – dörmög ura s nagyot mordul riadozó asszonyára. – Tán
félőset, borzogtatót álmodoztál, mély álmomból félős mód felriasztottál.

Néz az asszony, félálomban eszmélkedik, tágra nyíló két szemével
elmélyedve elmélkedik. Kelletlen a szó szólása s egyszeribe pajkossá
lesz pillantása.

– Furcsa álmot, kellemeset álmodtam én, helyre legényembereket bámultam
én – szól a szava hamiskásan s egyet sandít férj-urára ravaszkásan. –
Kár a szót rá vesztegetni, hitelt úgyse adnál neki.

– De csak mondd el – unszolgatja s nincsen addig kelte, nyugta, addig
morog, zsémbelődik, faggatódzik, zsörtölődik, míg az asszony meg nem
szólal s tartja urát hamis szóval:

– Uccák hosszat jó nagyokat sétálgattam, boltból boltba kukkantgattam s
amint egyre járok, kelek s jobbszem, balszem tekintgetek, cifra egy bolt
nagy ajtaján ez az írás, cifra írás lóg a táblán: »Férfiember, férjnek
való, bent a boltban bőves bőven található; olcsóbb, drágább, vegyes
fajta, szebb növésű, hitványabbja. Mindmegannyi friss erőben,
válogathatsz bennük bőven. Többért kapni szálasabbat, derekabbat,
olcsóbb pénzért nyápicabbat, hitványabbat.«

Illatosztó cseresznyefa, aranyszóró kis mimóza, szemet nyitnak, szemet
hunynak és egymásra édesdeden, hamiskásan egyet-egyet mosolyognak.

Férjem-uram nagyot ámul, el odáig hökkenetes bámulástól, hogy a férfi,
férjnek való eladó lett és egy boltban, vásárosban, portékává át is
vedlett.

– Tán a boltba be is léptél? Egyet-kettőt, helyre legényt meg is néztél?

– Be is léptem, szét is néztem, nem egyet hogy szemegyenest
megszemléltem. Szép szál ifjak, sorra, rendre, mind legjava, mind
legszebbje; mind kellették formájukat, illegették karcsusodó derekukat.
Ezer jen-pénzt legényéért, annyit kérnek bent a boltban legszebbjéért.

Van-é vajjon olyan mint én? – kérdi fennen, büszkén, hetykén.

– Sokkal különb száz náladnál, daliább is, szálasabb is haspókká lett
pocakodnál.

Egyet hümmög jámbor gazda s megvonaglik pók-pocakja.

Szunyókáló cseresznyefák, félálmukban kis mimózák szemet nyitnak, szemet
hunynak és egymásra édesdeden, hamiskásan egyet-egyet mosolyognak.

– Hát a többi vásárbéli ki-micsodás? Szemük, szájuk, testformájuk milyen
vágás?

– Egytől egyig sorra, rendre, mind kikenve, mind kifenve; balzsamot szór
lehelletük, szívet sebez tekintetük. Ötszáz jen-pénzt darabjáért, annyit
kérnek, annyit adnak legjaváért.

– Van-é vajjon olyan, mint én? – kérdi megint büszkén, hetykén.

– Sokkal különb száz náladnál, formásabb is, legényebb is haspókká lett
pocakodnál – szól az asszony mosolygósan.

Kettőt hümmög jámbor gazda s másodszorra vonaglik meg pók-pocakja.

– Van-é vajjon olcsóbbfajta, legényeknek valamelyes hitványabbja?

– Olcsóbb fajtát sokat láthatsz, szépen, rendben felsorjázva
rátalálhatsz; helytáll testük nyíl tartása, mindnek éget epekedő
pillantása. Száz jen-pénz egy legénykéért, annyit kérnek valamelyes
gyengébbjéért.

– Ezekénél jóval különb az én arcom, úgy-e szentem, úgy-e asszony?

– Alig hinném – szól a némber –, megannyija náladnál is különb ember.

Hármat hümmög jámbor gazda s harmadszorra vonaglik meg pók-pocakja.

– Silányabbját, még olcsóbbját találtál-e? Félig ingyen ringy-rongy
fajtát láthattál-e?

– Magadféle silányabbja, legényfélék legolcsóbbja összerakva egy
rakáson, sok százával találhatni férj-vásáron. Egy vevőnek, egy
asszonynak tíz is járja, tíz jen-pénz tíz legénykének sommás ára.

*

Bólogató cseresznyefák, bóbiskoló mimózácskák, szemet nyitnak, szemet
hunynak s teletorok úgy kacagnak.

Szót se szól a jámbor gazda, meg se mozdul, meg se rándul pók-pocakja.

Jobbfeléről balra fordul, nyoszolyája egyet kettőt megcsikordul, puha
párnán, vánkoskáján pufók arca, úgy tesz, mintha jó régóta álmodozna.

Csend üli meg otthonukat, békességes nyugalmukat; házuk, kertjük vak
homályát Nap-Istenke sugárkája derengi át. Keringőző szitakötő libben
egyet, tarajkodó tenger habja loccsan egyet; illatot szór bóbiskoló
cseresznyefa, sárgán ragyog sáraranyos kis mimóza.


Joritomo koponyája

Jeddó mellett, mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja
alatt. Kebelbéli jóbarátok, úri fajta palotások. Szűk a szava
soványabbnak, nagy a hangja vastagabbnak. Hebehurgya ostobácska volt az
egyik, locsi-fecsi, szeleverdi úri másik.

– Van énnekem párja nincsen drága kincsem, Nap-Istenke ege alatt mása
sincsen – szól nagybüszkén, egyet rántván kövér vemhén.

– Megnézhetném azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg?

– Térj be hozzám, megláthatod, el napestig tátván szádat, csodálhatod.

– Buddha ősi képemása? Őseidnek ezeréves bálványkája?

– Se nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem igaz
embercsontból koponyácska, világhíres Joritomo fejeváza.

– Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?

– Nem különben.

Útra kelnek, elindulnak Jeddo kertje, bokra mellől, pajkos szellők
lengedeznek krizantémos parkok felől. Aranysárga mimózácskák,
mosolygásos szilvafácskák virághímes rejtekében, ott rejtőzik
likkes-lakkos palotácska, vélnéd márvány pagodácska.

*

Selyemszínes ajtófalak széttolódnak, zajtalanul, hangtalanul
kinyílódnak; megállanak elefántcsont szekrény előtt, gyöngyös, kapcsos
zárja előtt. Aranykulcsát palotásfi előveszi, závárjába beilleszti s
amint nyitja, ahogy tárja, ott előttünk Nap-Istenke nagy csodája.
Ámulattal nézik, lesik azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg. Se
nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem alig
gyerekfejnyi koponyácska, kettőskardú Joritomo feje váza.

Szemlélgetik áhítattal mind a ketten, csodálattól megihletten.

– Világhíres Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?

– Nem különben.

– Joritomo, úgy tanultuk, ölnyi magas, csontja váza, koponyája túl
hatalmas; ám a szekrény fejecskéje legfeljebb kétévesecske.

Eltünődik, tanakodik gondolatja, halkra fordul hangos szava; fürkészgeti
híres hősnek gyerekkori koponyáját, Joritomo aprócsontú fejevázát.

És egyszerre egyet villan fénylő szeme, felélénkül multba néző
tekintete; mosoly suhan végig arcán, szól a szava dilinósan,
hebehurgyán:

– Joritomo kettőskardú szamuráj volt, koponyája, minden csontja, úgy
tanultuk, hatalmas volt; ám szekrényem féltve őrzött csontocskája,
leendő nagy szamurájnak gyerekkori koponyája.

Másnap megint mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja
alatt. Álmodoznak szamurájról, kétrendbéli koponyáról.


Igaz neve Méz-odángó

Hirtelen a férjem-uram természete, falánk szájú, tehetetlen ehetnékje.
Ennivalót mihelyt hallott, mihelyt látott, jó falatra jól kitárult
torkot tátott.

Korgott megint egy nap gyomra és éhomra, találomra, fut szaladvást
anyósához, füsteresztő, éteksütő konyhájához. Beállít és se szí, se szó
leguggolgat, éhes szemmel lesel ínyes falatokat. Akadt bőven holmi
egymás, két nyelésre egy harapás; habzsol, zabál tele szájjal, alig
győzik szerrel, számmal.

– Jaj, de fínom falatocska, jaj, de pompás mézgolyócska – szól és nyeli
szagát ízét, tudakolja igaz nevét.

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – szól anyósa s
egyre-másra kínálgatja.

Félfüllel ha hallja a szót, egyre majszol méz-odángót.

– Ha kelleti ízét, szagát s megint akarsz mézgolyócskát, akár házi
hajlokodban, ott is ehedd otthonodban. Érti lányom savát borsát, ízét
mézét meg a módját.

– Ó, be jó lesz, ó, be pompás – kiált egyet éhenkórász –, süttetek én
mézes fánkot, mifélének is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – ismétli meg jó anyóka s
– no még egyet, megint egyet – szíves szókkal kínálgatja.

Füle mellett ereszt el szót, tovább majszol méz-odángót. Tövig tele bő
potroha, gömbölyödik pók-pocakja; félültéből üggyel-bajjal mozgolódik és
nagylomhán hazafelé kászolódik.

– Mának ma volt mai napja, holnap jön meg másik napja, megsüttetem azt a
fánkot, azt a minek is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – mondja meg-meg jó
anyósa s rámosolyog vejeura túlon teltig potrohára.

S egész úton ahogy halad s lustán, lomhán hazaballag, egyre-másra
hajtogatja fánkja nevét s újrázgatja hogy s mikéntjét.

– Jaj, de fínom falatocska, méz-odángó, jaj, be pompás mézgolyócska,
méz-odángó.

Teletorok odángózgat, hebehurgyán kiáltozgat; ám képzeld el férjem-uram
bosszúságát, hazamenet széles árok állja útját. Siettében kézzel, lábbal
nekilendül, egyet ugrik, kettőt perdül s akaratlan, önkéntelen azt
kiáltja:

– Hopp (dokkájsza), hopp (dokkájsza).

Így dokkájsza, úgy dokkájsza, egyre-másra ezt az egy szót újrázgatja,
odángóját elfelejti s egyhuzamban dokkájszáját ismételi. Nagyfáradtan
megérkezik, térd-párnáján megtelepszik, odasandít konyhájára, rámosolyog
sürgő-forgó asszonyára.

– Jaj, de fínom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza. Mindennapi
tányéromon, orrom előtt illatozzék alacsonyka asztalomon.

Néz az asszony bámész szemmel, csodálkozó tekintettel:

– Méz-dokkájsza? Méznél mézebb falatocska? Teljes világéletemben ilyen
nevű, ilyen ízű édességet se nem láttam, se nem ettem.

– Édesanyád szemem előtt készítette, utolsóig csak énvelem etetgette;
teljes világéletemben először hogy ily jót ettem. Jaj, de fínom kis
falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza, jaj, be pompás mézgolyócska,
méznél mézebb méz-dokkájsza.

Néz az asszony s mindhiába töri fejét, erőlteti rogytig eszét, csak nem
bukkan rá nyitjára, dokkájszának se ízére, se szagára.

– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.

Pufók ura nagyot hördül, nagy mérgében szeme forog, ajka görbül.

– Tanulatlan ostoba vagy, gazdasszonynak tudatlan vagy; nem ismered
édesanyád pompás főztjét, méz-dokkájsza ízét, mézét.

– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.

Eszeveszett nagy dühébe botot ragad két kezébe, nagyot sujt rá
ártatlanka asszonyára, szegénykének pirospozsgás orcájára.

Öklömnyire dagadott fel, sóhajosan sikoltott fel:

– Szégyeld magad embertelen, torkos haspók, telhetetlen; nézd meg arcom
milyet dagadt, odángónál még nagyobbat.

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – kurjant egyet s
ölelgeti, simogatja asszonykáját, csitítgatja bősz haragját.

– Nem hiába bántottalak, áldása lett rád lesujtó két karomnak.
Megtaláltad, meg is mondtad a való szót, azt az édes, azt a pompás
méz-odángót.

Megenyhültek mindaketten s éldegéltek úgy mint régen, szép kettesben.
Mindennapi tányérukon, ott párolog asztalukon az a fínom kis falatka
méz-odángó, méznél édesb mézgolyócska, méz-odángó.


Varga púpján nincsen áldás

Ágról szakadt öreg apó, házalgató szegény szabó. Kimonódra folt ha
kellett, obi-öved ha kifeslett, egy-kettőre foldozgatta s ha kurta volt,
még hosszabbra toldozgatta. Házból házba botlott szegény,
tengett-lengett szűkre szabott kenyérkéjén.

Siet egy nap messze útról otthonába, kidűlt bedűlt, idres-gödrös
putrijába; veszi elő estebédjét, keresgéli kormos üstjét. Rizzsel tele
edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén, ám hűlt helye
rézüstjének, lába kelt rézedényének. Hogyan főzzön, ha nincs üstje?
Merre szálljon fel a füstje? Még a minap helyén lógott, amint ócskát,
szakadt gúnyát foltozgatott. Keseredő bánatában, szívszorító fájdalmában
hol a rizsestálját nézi, hol meg könnyes szemét törli. Csorba cserép híg
teája, száraz kenyér darabkája, azzal oltja éhét, szomját, csendesíti
búbánatát.

Telik egy nap, múlik másnap, búcsút int egy harmadiknak. Amint jár kél
uccák szerte, besandítván dolgos, munkás műhelyekbe, bepillant a
szomszédjához, púpos hátú, ferde vállú egy vargához. S ahogy fürkész
bámész szeme s amint kutat kandikáló tekintete, észreveszi eltűnt
üstjét, rajta kormát, üszkét füstjét.

– Ó, a cudar, többrét hátú, ravasz arcú, ferde vállú. Nem ellopta
rézüstömet? Rizses, teás készségemet?

Odasandít szomszédjára, kétrét hajló pár púpjára; varga
visszasunyítgatott és szép lassan eloldalgott. Megy a szabó törvény elé,
bölcs bírónak igazosztó háza felé; panaszt emel, vádol vargát, elzokogja
üstje dolgát.

*

Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán,
rideg szavak, komor hangok kelnek ajkán.

– Megtudom én igazadat, ha megértem panaszodat. Siess vissza
rézüstödért, eltolvajlott birtokodért, szólíts ide púpos vargát, hadd
látom meg kettőtöknek tulajdonát.

Szabó siet vargájáért, eltolvajlott holmijáért s kisvártatva
nagyszuszogva, ott állanak törvény előtt, igaz bíró színe előtt.
Reászegzik szemeiket, összeteszik kezeiket.

– Rézkazánnak melyikőtök a gazdája? Kinek van több jussa rája?

– Enyém az üst – szól a varga –, engem illet igaz jussa.

– Hazug a szód, vallomásod, hazug csalfa pillantásod; rézüstömet
eloroztad, lelkem nyugtát megraboltad.

Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán,
éles szeme tekintése varga púpján. Ám a cudar többrét hátú, ravasz arcú,
ferde vállú, rá-rásandít bírájára, álnok szókkal így áltatja:

– Púpos vállal, vézna testtel, hogy győzhetném erőtelen kis erőmmel?
Másnak üstjét akarva sem cipelhetném, vállamra se lendíthetném.

– Igazad van – szól a bíró nagy komoran – súlyos az üst, púpod gyenge,
agyonnyomna rézből terhe.

Szaporákat kezd pislogni púpos varga, kárörvendő kaján arca; félszemével
bölcs bíráján, másikával hoppon maradt embertársán.

– Nem hagyhatom igazamat, ne bántsd bíró a jussomat. Rizsem, teám miben
fő meg? Éhgyomorral hogy imádom oltárbeli őseimet?

Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán,
éles szeme tekintése varga púpján. Odafordul a cudarhoz, így szól szava
a ravaszhoz:

– Téged illet üstöd jussa, kapd válladra, vihedd haza.

Kap az üstön púpos varga, felemeli két karjára; egyet lendít két kezével
s indulóban rézüstjével.

– Állj meg varga egy-két szóra – rivall egyet igaz bíró rézüstjével
baktatóra. – Púpos vállal, vézna testtel, dehogy győzöd erőtelen kis
erőddel. Másnak üstjét akarva se cipelhetnéd, válladra se lendíthetnéd.

– Győzöm bíz én, hogyne győzném, erőmmel is felérem én; üstöm terhét
könnyűszerrel cipelhetem, félvállamra akár játszva lendíthetem.

– Lám csak, lám csak, most már győzöd, most már bírod, egyszeribe
izmossá lett ferde vállad, vézna karod. Úgy-e, cudar púpos varga? Úgy-e,
ravasz, álnok fajta?

Áll a varga tétovázván, néz a szabó igazában bizakodván. Őseihez fordul
arca, hálát mormol hálás ajka. És elhangzik igaz bíró ítélete, derűssé
lesz két szemének bársonypuha tekintete:

– Most hogy győzöd, most hogy bírod s Erő-Isten jóvoltából erőssé lett
karod púpod, cipeld vissza kazánkáját szomszédodhoz, a szabóhoz.

Szabóéknál aznap este megint izzott, forrott üstje; rizzsel tele
edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén. Megint toldoz,
megint foltoz, kimonóra folt ha kellett, selymes obi ha felfeslett.

Púpos varga mély sötétben sopánkodik, napokon át, heteken át kalodában
gubbaszkodik. Fel-felcsuklik sóhajtása, meg-megrándul púpos háta:

– Elvesztettem őseimbe vetett hitem, odaveszett becsületem. Örök teher
két vállamon, nincsen áldás a púpomon.


Jamagáta ajándéka

Irígy ember Jamagáta, más ezüstjét, bárki kincsét réznek látta.
Kuporgatta, félrerakta pénzecskéjét, széltől óvta, nagyritkán ha
kinyitotta erszénykéjét.

Újév napja, háládatok nagy hónapja derengőben, télvíz idő engedőben.
Zivataros orkán helyett lenge szellők lengedeztek. Újesztendő, langyos
idő kiragyogtán, oltártüzek bálványszerte kigyulladtán, virág nyílik
szíven, lelken, rügyet fakaszt embereken. Földi lakók szemén száján, meg
nem szűnő mosolygásán, derű színes áradatja, szeretetnek szíves szava.
Se adós, se hitelező, csakis kedves ajándékot adó, vevő. Se bosszúnak,
se haragnak, nincsen helye se bánatnak, se rosszlelkű indulatnak.

Fukar ember Jamagáta, ajándékát ember fia rég nem látta. Ráderengett
őreá is derűhozó fényes nappal, lelke tele mézzel-mázzal, áhitattal és
jólelkű, igazszívű emberére, annak gondolt hűségére. Rossz időkben látta
hasznát, jószándékát, neki szánta újévnapi ajándékát. Egyre azon járt az
esze, folyton abba főtt a feje, hogy a zsebe újévnapi ajándékát meg ne
bánja, erszénykéjét pihenéses bőségében meg ne bántsa.

Egyre keres, egyre hajszol arra való ajándékot, olcsó pénzért drágalátos
maradékot; ezt is látja, azt is nézi, kutatgató két szemét is majd
kinézi. S addig jár-kél szűk uccákon, botorkálgat zegzugokon, míg egy
apró boltocskában, hátul levő homályában meg nem lát egy szertetörött
porcellánkát, dirib-darab virágvázát.

– Hopp-dokkájsza – örvend egyet –, megtaláltam, ami kellett.

Nyomba benyit lomtárosék bazárjába, zsibuccás bolt homályába s alig
nyitván félig száját, tudakolja törött váza semmi árát.

– Száz arany is kevés lenne, ha vázácskám, ó-szacumám egy darabban épebb
lenne.

– Egy szen nem sok, annyit sem ér; ki ad pénzt ily dib-dáb lomért?

– Nem ér, biz a, még egy jent se; elviheted, hogyha csábít a cserepe.

Boldog ember lett a fösvény s cserepeket, megannyiját összeszedvén,
nagysietvést lohol haza, szinte ragyog örömében Jamagáta kapzsi arca.
Végignézi cserepét és férjurát is felesége, féloldalt néz, gyanúperes a
nézése.

– Honnan való ez a szemét? Minek neked töredezett, ócska cserép?

– Ajándék lesz cserepéből, összerakott egészéből.

– Csúffá tehet ajándékod, hogyha való a szándékod.

– Semmi közöd szándékomhoz, még kevesebb dirib-darab szacumámhoz. Rakjad
össze egy darabba, selymes, bolyhos papirosba; egy hadd váljék több
darabból, ajándéknak való legyen összetörött szacumámból.

Összeszedi, összesepri felesége, összerakja sorba, rendbe, nagygondosan
papirosba, szép selymesbe, szép bolyhosba és szó nélkül az urának
nyujtja vissza, ünnepnapi ajándéknak.

*

Fösvény ember Jamagáta, ajándékát ember fia rég nem látta. Kezében tört
vázácskával, dirib-darab porcellánnal, sorba, rendbe összerakva,
selymes, bolyhos papirosba, úgy állít be barátjához, vendéglátó
ajtajához. Hála szóval, ünneplővel megüdvözli, mézes-mázos szóbeszéddel
megköszönti; szégyenkezve, szeméremmel, restelkedve, így szól hozzá
édeskésen hízelkedve:

– Hoztam újév ajándékát, hálás szívem jó szándékát, virágvázát régi
híres porcellánból, fínom ősi szacumából. Gyaloghintós hinriksámból
kapud előtt kiszállottam és ó, szegény szerencsétlen, egyet csúsztam;
földre pottyant ritkaművű ajándékom, drága vázám, porcellánom. Alighanem
dirib-darab összetörve s ím itt állok szemlesütve, arcod előtt
szégyenkezve.

– Drágább nékem lélekbeli barátságod, mint újévi kedveskedő ajándékod –
szól s átveszi összetörött vázácskáját, Jamagáta dirib-darab szacumáját.

S amint óvást bontogatja s a becsavart cserepeket megpillantja, nagyot
néz hív barátjára, halványodó orcájára. Restelkedik, pironkodik, ajkán a
szó akadozik s olyanná lesz halvány arca, mint egy sápadt krizántémka.
Jamagáta szánalmasan szégyenkezik, hajtövéig veresedik s olyanná lett
pipacs arca, mint egy piros krizántémka.

Megesett a csúnya eset, szacumára szégyen esett; darabokra szertetörött
cserépkéjét, jó nagy váza apró részét, felesége külön-külön papirosba,
szép selymesbe, szép bolyhosba csavargatta s ép egésszé összerakta.

Rém fösvény volt Jamagáta, csúfságosan meg is járta.


Bonc és vadász

Járja, búvja bonc az erdőt, tanít, oktat járó-kelő Buddha-hívőt, jámbor
szóra, emberségre, irgalmazó, szívjavító szeretetre. Fa odvában szűk
lakása, szószólásban jámbor lelke megnyugvása.

Hegyek útján, esthomályos mély erdőben, jár a vadász vadra lesben;
kedveteltig vadászgat el, vadra nyíllal nyilazgat el. Napkeltétől
napnyugtáig, néhanapján virradtáig.

Ballag a bonc hegyek, völgyek akadékán, sziklaszálak szakadékán, ki
barlangból, be barlangba, völgykatlanból szűk szorosba. S amint lesel
tekervényes utak mentén, ül egy vadász földre süppedt vén fa tönkjén;
erős vállán íj-nyilával, nyíllal átlőtt zsákmányával.

Bonc ott terem vadász mellett, akár egy nagy bűnös mellett, szemet
szegez íjra-nyílra, szíve lobban bősz haragra; pattogatja mérges szavát,
szívlelteti komolyhangú tanítását.

– Bűnös ember, istentelen, bűneidben telhetetlen, elkárhozik gonosz
lelked, el is senyved vétkes tested. Kérlek Buddha szent szavára,
őseidnek irgalmára, hagyjad abba kedvtelésed, irtózatos vérengzésed.

– Buddha ellen mit vétettem? Mi bűn, amit elkövettem?

– Mért pusztítgatsz állatokat? Rókát, teknőst, ártatlanka madarakat?
Felelj vadász, felelj íjász. Ha te, ember, te is rettegsz idő előtt
elmúlástól, szegény állat szinte riad hirtelenbe meghalástól s hogyha
lelked entestedből el-kiröppen, állat lelke nem különben. Úgy ám,
vadász, az ám, íjász.

– Mit nem mondasz?

– Rá ha törnek lelketlenül éltetekre, nagy harag száll szívetekre;
úgy-e, vadász, úgy-e ijász? Épúgy szegény kis állatkát irgalmatlan ha
támadják, vagy ha szegényt ravasz módon tőrbe csalják. Nekik is van fájó
lelkük, holtuk után újra élő énes énjük; neki is fáj, neki is baj, ami
neked; ő is örül, ha örülhet. Úgy ám, vadász, az ám, íjász.

– Mit nem mondasz?

– Ártatlanka állatkákat, hej, de hányat, kegyetlenül lenyilaztál;
madárkákat, hej, de hányat, lelketlenül tőrbe csaltál. Hallgassad meg
büntetésed, tudd meg tőlem jövőbeli életedet. Buddha szava parancsolja,
így rendeli hitünk szava, hogy abba száll szálló lelked, azzá válik
porhüvelyed, aki épp legutóljára került íjad halálhozó gyilokjára. Róka
ha volt, rókává lesz bűnös tested; madár ha volt, abba száll át a
szellemed. Úgy ám, vadász, az ám, íjász.

Deli vadász gondolkozik, bonc szép szaván mélyen, hosszan tanakodik;
mosoly suhán át az arcán, száját ekkép szóra nyitván:

– Megértettem bölcs szavadat, megszívleltem emberséges tanácsodat. Szent
Buddhánknak te szerinted, így szól szava, tilalmad is parancsolja, hogy
abba száll szálló lelkem, azzá válik földi létem, ki épp legutóljára
került íjam halálhozó gyilokjára. Úgy-e, szent bonc?

– Nem különben – mondja menten.

– Történjék hát óhajtásod, akaratom, kedvtelésem mától fogva nem
folytatom.

– Öröm a te megtérésed – ujjong a bonc megtért vadász beszédének;
nagyboldogan tipeg-topog körülötte, íját, nyilát borzalommal
szemlélgetve.

– Ám sok bűnöd bocsánatja akkor válhat csak javadra, hogyha le is
vezekelted s holtod után bűnös lelked abban tölti néhány évét,
melyikének utóljára oltottad ki földi éltét.

– Mit nem mondasz?

Deli vadász egyet gondol hamarjában, nyíl megrándul két karjában,
hátraugrik hirtelenbe, gyilkos nyilat kap kezébe, boncnak szegzi
íját-nyilát, s célba veszi szíve táját.

Holttá sápad szent bonc arca, nagyot remeg s gyökeret ver keze lába;
szíve dobog, ajka hebeg:

– Kíméld, vadász, szerencsétlen életemet.

Meg se moccan vadász arca, íját-nyilát nyílegyenes célban tartja.

– Azért rontok én vesztedre, azért török életedre, hogy a nyilam,
gyilkos nyilam utolsónak téged érjen s túlvilágon egy-két évem
háborítlan benned éljem. Ha te meghalsz, tehelyetted szent bonc, íme, én
lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, bűnöm, vétkem lelkemről
leimádkoznom s ami rosszat életemben elkövettem, könnyebb lesz majd bonc
képében vezekelnem.

Néz a vadász bonc arcára s íját-nyilát békességben lebocsátja. Teste,
lelke hamis, tréfás mosollyá vált s a megszeppent bonc apóka észrevétlen
elsomfordált.

Járja, búvja továbbra is az erdőket, tanítgatja, oktatgatja a hívőket,
jámbor szóra, emberségre, irgalmazó, szívjavító szeretetre.


Sárkány lelke

Özvegy sorban élt az anyja, egy öröme egyetlenke kis magzatja. Adta
fickó indulatos, kérő szóra szertelen mód akaratos. Szót nem fogad
anyókának, nyomát üti gond és bánat.

Vásár útját járta anyja s amint benéz apró boltba, játékosba, Sárkány
rázza veres fejét, papirosból lábát, kezét. Két tűzszeme mintha égne s
keresztbe áll ferdén néző tekintése. Tudakolja Sárkány árát, megvásárol
vásárfiát, viszi haza lurkójának, rosszalkodó magzatjának.

Kap a fickó a vásáron, bálványszemű rőt Sárkányon, megereszti hosszan
nyúló fonálkáját, jobbra-balra himbáltatja kezét, lábát, tűzderekát. Ám
a Sárkány tűzszín arca sehogyse száll fel magasra, semmikép se akaródzik
s nagyhirtelen le a földre lecsapódik.

– Széjjeltépem beste lelkét, kitaposom rusnya belét, ha nem száll fel a
szellővel.

Megint meg-megeregeti, fonálkáját újból meg-meglibegteti és amint száll
nagy irombán, kezét, lábát ijesztően lóbálgatván, fut egy felhő, száll
egy szellő, megragadja Tűz-Sárkánykát és a szélét és a hosszát jól
megrázza, megforgatja és egy fához, legcsúcsához odacsapja.

– Bálványadta rongy darabja – toporzékol a legényke bősz haragja s vak
dühében, dúló-fúló keservében olyat rántott fonálkáján, hogy azonnal
kettészakadt s fent a Sárkány, a magas fán rajtaragadt.

Fa tetején Rőt-Sárkányka mintha kissé kacarászna, mintha kedve, széles
kedve kerekednék, s jókedvében ellenkednék.

– Véget vetek én tenéked, vigyorgasd csak sanda képed – szól és ragad
félkezébe kődarabot, jó éleset, jó vastagot, félkarjával meglendíti s
fel a fára felrepíti. Szíve táját érte éppen s tűzkönny csillog
Rőt-Sárkányka tűzszemében. Nagyot nevet a legényke s ahány kavics
körülötte, mind dobálja fel a fára, vajákos kis Sárkánykára. Papirosból
testecskéje egy cafat lett, szél himbálgat élettelen lábat, kezet. S
mintha sóhaj suhanna le, mintha könnycsepp cseppenne le.

– Ejnye, erre meg amarra – kiáltozgat anyja hangja –, mit műveltél
Sárkányoddal? Tüzesszemű bálványoddal?

– Most az egyszer rátalált az emberére, úgy kell neki, nem kár érte.

– Mi rosszat tett? Vajjon mivel bánthatott meg?

– Rajtaragadt fa legcsúcsán, legtetején és a fogát, hegyes fogát
folyvást vicsorgatta felém.

– Ha szólsz nekem idejében, leszedem én teste teljes épségében;
rendbeszedem megtépázott köntöskéjét s vígan, fürgén lóbáltatná széllel
bízott testecskéjét.

– Nem kár érte, nem sajnálom, ringyét rongyát mit én bánom.

– Pufók arcát megsebezted, hátha számon kéri tetted?

– Úgy kell neki, mért vigyorgott? Fel a fának mért nem forgott?

– Kis lelkében nagy kárt tettél, vétek amit elkövettél; hátha éjjel híre
akad s fojtogatja torkod, nyakad?

Nagyot borzong kis kegyetlen s jómagával tehetetlen, félig-meddig
már-már bánja, hogy Sárkányát gonosz módra megtépázta. Ott somfordál
édesanyja lába körül, arca borul, majd meg derül, anyókáját kérve-kéri,
kérő szóval ösztökéli, tépett vedlett Sárkány helyett hozzon neki másik
jobbat, sokkal szebbet.

– Törhess majd rá ártatlanka életére? Ronthass majd rá papirosból kis
testére?

– Nem bántom meg se a testét, nem rontom meg se a lelkét. Hozz helyette
új másikat, még különbet, tarkábbikat.

Szíves szíve mit tehet mást, siet anyja nagy rohanvást s kis időre máris
megjön másikával, még irombább, sokkal tarkább Sárkánykával.

*

Estidő volt, Nap-Istenke földre szállott, bősz legényke sárkányt aznap
nem játszhatott. Lefektekor nagygondosan elővette, ágya elé vánkosára
terítette. Másnapra majd előveszi s jó magasra, felhők felé megereszti.

Feje mellett Sárkánykája, leszállóban sötét estnek mély homálya. Vak
éjszaka vakságában, lelkek vándor órájában mintha sóhaj, nehéz sóhaj
suhangatna, fel-felsíró panaszos hang huhogatna. És egyszerre,
hirtelenre, alig egy szem rebbenetre durrogó hang dübörög fel, zizzenő
hang zajongva kel. Csattan egyet rettenetest, sikolt egyet félelmetest.

– Mit műveltél, lelketlenje? Mért bántottál, kegyetlenje?

Döbbenéssel nyitja szemét s amint veti rémüldöző tekintetét, ágya előtt
toporzékol tűzszem Sárkány, tűzszájában hegyes fogát csattogtatván.
Legénykére rámereszti szúró szemét, felé tárja tűzpikkelyes karját
kezét, nekitátja tüzet szóró tüzes torkát, nekiszegzi éles, hegyes,
véres karmát; nagyot dobban, nagyot horkan:

– Testem kővel dobáltad meg, szívem, lelkem sebezted meg; testem
szerteszakítottad, lelkem martad, marcangoltad. Megtorlom most gonosz
tetted, kettéttépem bűnös tested.

S vicsorítja hegyes fogát, tátogatja öblös torkát, nekiugrat
legénykének, véres szájjal ront fejének, szíve kellős közepének.

– Édesanyám, jaj, a Sárkány! – kiáltozna; se torkában, se szájában nincs
ám hangja, el is futna, nincs ám lába.

És félálom és félébren, kezét, karját megfeszíti, gyenge lábát nekiveti,
belémarkol Rőt-Sárkányba, beléragad rőt hajába s kis ereje kifogytáig,
keze lába kibírtáig egyre gyűri, gyomrozgatja, egyre tépi, tépázgatja.
Sárkány teste össze-vissza szakadozik, rongy módjára szerteszéjjel
foszladozik.

Vérszemet kap bősz fiúcska, vérbe borul halvány arca; tapossa szét
Sárkánykáját, minapesti tarka-barka vásárfiát. Ám egyszerre megébredve,
félálmából feleszmélve, hallja anyja sikoltását, rémüldöző visongását.

– Ó, szent bálvány, mi van veled, hogy a házunk nyugodalmát megintelen
felzavartad, éktelen mód fel is verted?

Kis legényke nagyhirtelen felriadtan, felrezzenten, amint szétnéz ágya
mellett, hát a Sárkány, az új Sárkány ott heverget. Szertetépve,
széttaposva, össze-vissza szakadozva. Észre tér és szégyenkezik,
megdöbben és restelkedik. Sápad arca, halkul hangja, bűnbánóan egyre
csak azt hajtogatja:

– Sárkány lelkét kegyetlenül megbántottam, nagy bűnömért keservesen
meglakoltam.


Csak a felét ha fizeti

Takarékos jó Kamura, sok aranynak, sok ezüstnek fösvény ura. Minden
garast, ha egy jent is, fogához ver; élni is csak szegényesen, szűkösen
mer.

Hogy történt meg, mit én tudom, igaz okát se firtatom, bánat érte
szegény fejét, megutálta kuporgató rongy életét. Búsra hajló fejjel
ballag városszerte, uccahosszat; sikátorról sikátorra, egyik sorról
másik sorra.

Amint ődöng, amint jár-kél, kémlő szemmel amint szemlél, lába előtt mély
egy folyó, mély medrében kénnyel-kedvvel folydogáló. Nagyot sóhajt nagy
bújában, eltöprengő bánatában s amint nézi folyóvíznek habos fodrát,
tajték verő hullám hosszát, előtte áll folydogáló folyó hídja, mindkét
partot nyitó nyitja. Nekiindul a nyitjának, jobbról, balról lakkos,
fényes karfájának.

Hídpénz-szedő ott álldogál hídja mellett, félmarkában rézpénzt csörget.
Rászól komor Kamurára, csakis pénzért léphetni rá hídja síma deszkájára.

– Fizetség jár átkelésért?

– Nem szép szóért, se nem ingyért.

– Hány szen-pénz a hídút ára?

– Két szen-pénzért rá is léphetsz, túlfelőlre el is érhetsz.

Kelletlen nyúl erszényébe s addig babrál legmélyébe, míg ráakad
valójára, egy szen-pénzes darabkára. Kikotorja, nagynehezen előveszi,
szép lassacskán, megfontoltan vámos kézbe beléteszi.

– Kettőt mondtam, ej ostoba – s nyujtja megint markát oda.

– Híd útjának, egészének fél a fele, két szen-pénznek, egészének egy a
fele – és elindul folyó hídja közepéig, síma talpfa legfeléig.

Áll a vámos, száját tátja, gyökeret ver mindkét lába, amint a híd fele
útján, épp a felét nagypontosan kiszámítván, fejest ugrik komor legény,
víz sodrában azon nyomban elmerülvén.

Áll a vámos, ámélkodik, odaveszett pénze után sopánkodik, siet Buddha
bálványához, szól a szava irgalmához:

– Vízbe merült Kamurának szálló lelke, vándor útján vándoroljon olyan
testbe, hogy elveszett, vízbe esett szen-pénzecském megkerüljön és a
szívem megenyhüljön.




TARTALOMMUTATÓ

  Bevezetés  3
  I.  VARÁZSMESÉK:
  Hej csicsija, hej babája  13
  Hökköm törpe  17
  Vízi sellőt halászott ki  22
  Tél-Istenke szamócája  28
  Hold-Istenke ünnepére  32
  Kőfejtő és Hegy-Istenke  37
  Pacsirták és Csillag-lelkek  42
  Fatálacskás Hacsibime  47
  Kettőt kapott egy golyváért  52
  Újhold és a Denevérek  58
  Cseresznyefa kivirított  63
  Vérrózsát hajt tenger vize  70
  Tündérlányka fátyolkája  79
  Tükör lelke  84
  Urasima vízországi szelencéje  91
  II.  ÁLLATMESÉK:
  Két kis béka  98
  Patkány-párék virágszála  102
  Majom- meg rák-háborúság  107
  Világító Tűzbogárka  111
  Nyúl félfüle, Kócsag lába  116
  Tövig tépték Veréb nyelvét  123
  Medúza és a majom mája  129
  Holló úszik, Gúnár kúszik  136
  Legyet ölő Legyezőcske  142
  Dali Kandúr  146
  III.  VIRÁGMESÉK:
  Két Krizántém  149
  Kék Ibolya, Puszpángocska  156
  Kacskaringós Felfutócska  161
  IV.  TRÉFÁS MESÉK:
  Rizsborvásár  167
  Tíz szen-pénz a halszag ára  171
  Felejtető gyömbért evett  173
  Mérget evett három kis bonc  177
  Férfivásár  181
  Joritomo koponyája  185
  Igaz neve Méz-odángó  187
  Varga púpján nincsen áldás  190
  Jamagáta ajándéka  194
  Bonc és vadász  197
  Sárkány lelke  200
  Csak a felét ha fizeti  205

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_E könyv kiadóhivatala: Budapest VII, Dohány ucca 92 Telefón: J. 412-68_




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIMÓZÁK ÉS KRIZÁNTÉMOK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg

Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.